Professional Documents
Culture Documents
Pléh, Csaba - A Lélektan Története PDF
Pléh, Csaba - A Lélektan Története PDF
Pléh, Csaba
Kivonat
A könyv elsősorban az 1850 és 2000 közötti korban tekinti át a szaktudományos és hivatásszerű pszichológia
történetét.
iii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
iv
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
v
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
vi
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
vii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
viii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
ix
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
x
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A táblázatok listája
2.1. ................................................................................................................................................... 12
2.2. 1.1. táblázat. A statikus és a dinamikus-statisztikai osztályozási sémák közötti váltás a különböző
tudományokban Brunswik (1966, 524. o.) nyomán .......................................................................... 13
2.3. 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán ................................ 16
2.4. 1.3. táblázat. A pszichológiai elméletek e könyvben használt alapvető dimenziói .................... 17
2.5. 1.4. táblázat. Két felfogás az explicit és implicit pszichológia kapcsolatáról ............................ 22
2.6. ................................................................................................................................................... 29
2.7. 1.5. táblázat. Hagyományos és revizionista felfogások összefoglalása a pszichológia modernitásbeli
kibontakozásában .............................................................................................................................. 31
2.8. 2.2. táblázat. A reneszánsz és a karteziánus tudományos megközelítés szembeállításának
összefoglalása Toulmin (1990) szerint ............................................................................................. 34
2.9. 2.3. táblázat. Néhány jellegzetes eltérés a tudományos vállalkozás empirista és racionalista felfogása
között ................................................................................................................................................ 35
2.10. 2.4. táblázat Az empirista és racionalista megközelítést elkülönítő jegyek ............................. 38
2.11. 2.5. táblázat Descartes előtérbe állított és rejtett pszichológiája .............................................. 39
2.12. 2.6. táblázat. A „hivatalos” Descartes könyvünk dimenziói szempontjából ............................ 56
2.13. ................................................................................................................................................. 57
2.14. 3.1. táblázat. Az asszociációfogalom értékelésének és jelentésének változásai az évszázadok során
69
2.15. 3.2. táblázat. A törvényfogalom sorsa az emberi természetre való kiterjesztése során ............ 76
2.16. 3.3. táblázat. Az empirista hagyomány a lélek szerkezetéről, feltüntetve a kisebbségi véleményeket
is ....................................................................................................................................................... 89
2.17. ................................................................................................................................................. 89
2.18. 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása .................................... 91
2.19. 4.2. táblázat. A reflexfogalom kidolgozásának főszereplői kronológiai sorrendben (Fearing 1930
nyomán egyszerűsítve) ..................................................................................................................... 92
2.20. 4.3. táblázat. A frenológia jellegzetes indukciós hibája ......................................................... 103
2.21. 4.4. táblázat. A képességek besorolása Gall szerint ............................................................... 104
2.22. ............................................................................................................................................... 113
3.1. 5.1. táblázat. A Fechner és más korai pszichofizikusok által bevezetett módszerek néhány jellemzője
129
3.2. 5.2. táblázat. Helmholtz néhány alapfelfedezése különböző területeken ................................. 136
3.3. 5.3. táblázat. Néhány vitatott empiricista fogalom, melyeket Helmholtz vezetett be a perceptuális
kutatásba ......................................................................................................................................... 140
3.4. 5.4. táblázat. A különböző reakcióidők és az érintett folyamatok a kivonásos mérés logikájának
megfelelően (Boring 1950, 149. o. nyomán) .................................................................................. 149
3.5. ................................................................................................................................................. 150
3.6. 6.1. táblázat. A kísérleti pszichológiai könyvek számának alakulása a 19. században (Ben- David és
Collins 1966 nyomán) .................................................................................................................... 154
3.7. .6. 2. táblázat. A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje (Danziger nyomán) 162
3.8. 6.3. táblázat. A szenzoros és a motoros beállítódás hatása a reakcióidőre (Wundt 1903, III. kötet, 414.
o. nyomán) ...................................................................................................................................... 163
3.9. 6.4. táblázat. Reakcióidők nyomtatott ingerek kiolvasása és megnevezése kísérletben (Cattell 1887
nyomán) .......................................................................................................................................... 164
3.10. 6.5. táblázat. A különböző asszociációk százalékaránya négy vizsgálati személynél (Trautscholdt
kísérletei, Wundt 1903, II. kötet, 569. o. nyomán) ......................................................................... 165
3.11. 6.6. táblázat. Wundt örökségének kétféle értelmezése rendszerező dimenzióink szempontjából 180
3.12. ............................................................................................................................................... 180
3.13. 7.1. táblázat. Mayr (1982, 479-480. o.) rendszerezése az evolúciós gondolkodás tényeiről s
rendszeréről .................................................................................................................................... 189
3.14. 7.2. táblázat. A darwini elmélet alapelvei Lewontin (1970) nyomán, s az ezeknek megfeleltethető
darwinista pszichológiai elvek (átrendezve) ................................................................................... 190
3.15. 7.3. táblázat. Három elképzelés az állati viselkedés pszichológiai magyarázatairól a 19. század végén
......................................................................................................................................................... 198
3.16. 7.4. táblázat. Az emberiség lelki fejlődési fokozatai Haeckel szerint (1911, II., 162-170. o.) 205
3.17. 7.6. táblázat. Néhány példa Buss listájából az evolúciós alapú pszichológiai mechanizmusokra 218
xi
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
3.18. 7.5. táblázat. A darwinizmus klasszikus hatásai a pszichológiában (összefoglalás) .............. 219
3.19. ............................................................................................................................................... 220
3.20. 8.1. táblázat. A kétféle filozófiai gondolkodásmód William James felfogásában (W. James:
Pragmatizmus. 128. o. nyomán, Márkus György ford.) ................................................................. 226
3.21. 8.2. táblázat A Boring (1942) kiemelte fenomenológiai-pozitivista attitűd szembeállítás néhány
példája ............................................................................................................................................. 227
3.22. 8.3. táblázat. A szenzoros elemek száma Titchener (1896, 74. o.) alapján ............................ 236
3.23. 8.4. táblázat. Binet feladattípusai ........................................................................................... 244
3.24. 8.5. táblázat. A strukturalizmus és a funkcionalizmusok szembenállásának összefoglalása . 245
3.25. ............................................................................................................................................... 246
3.26. 9.1. táblázat Két emlékezetkutatási paradigma ...................................................................... 252
3.27. 9.2. táblázat. Megtakarítási százalékok újratanulásnál az eredeti lista különböző átalakításait
követően (Ebbinghaus 1885 nyomán) ............................................................................................ 256
3.28. 9.3. táblázat. Wundt és Brentano összehasonlítása Titchener (1921a) nyomán ..................... 269
3.29. 9.4. táblázat. Husserl észleléselmélete összevetve Brentano mentális és fizikai különbségtételével
(D. Follesdal nyomán) .................................................................................................................... 274
3.30. 9.5. táblázat. A fejezet irányzatainak összehasonlítása alapvető szempontjainkból .............. 283
3.31. ............................................................................................................................................... 284
3.32. 10.1. táblázat. A tudományos hozzáállás visszatérő megkérdőjelezései a pszichológiában .. 285
3.33. 10.2. táblázat A századforduló jellegzetes irányzatai, amelyek a kísérleti pszichológiát
megkérdőjelezték ............................................................................................................................ 287
3.34. 10.3. táblázat. Spranger (1926) szembeállítása a természettudományos és a szellemtudományos
pszichológia között ......................................................................................................................... 300
3.35. 10.4. táblázat. Spranger értékorientációs típusai pszichológiai jellemzéssel (Spranger 1927 nyomán)
......................................................................................................................................................... 300
3.36. 10.5. táblázat. A szellemtudományos pszichológia mai párhuzamai. Az első oszlop első fele mindig
a bevett felfogást mutatja, a második fele és a másik két oszlop az ezzel szembeszállókat ........... 305
3.37. 10.6 .táblázat. A pszichologizmussal kapcsolatos intellektuális gondok Kusch (1995) rendszerezése
nyomán, kissé átalakítva ................................................................................................................. 306
3.38. 10.7. táblázat. A kísérleti pszichológia a német filozófiai tanszékeken a századfordulón (Frischeisen-
Köhler korabeli adataiból Kusch1995, 126-127. o. nyomán) ......................................................... 311
4.1. 11.1. táblázat. A területköziség elvének alkalmazása a pszichológiatörténetre, Woodward és Devonis
(1993, 120. o.) nyomán ................................................................................................................... 317
4.2. 11.2. táblázat. A behaviorizmus kiegészítő jellegzetességei .................................................... 325
4.3. 11.3. táblázat. Watson klasszikus behaviorizmusának öröksége ............................................. 335
4.4. ................................................................................................................................................. 336
4.5. 12.1. táblázat A behaviorizmus és az alaklélektan mint a klasszikus tudatlélektan eltérő bírálatai
Woodworth (1948) alapján. A középső oszlop a kiindulópont, a két szélső azt mutatja, hogy mi a két
irányzat reakciója az adott mozzanatokra ....................................................................................... 338
4.6. 12.2. táblázat. A (berlini) alaklélektani felfogás álláspontja a kort izgató kérdésekben néhány
alternatív irányzattal szembesítve ................................................................................................... 341
4.7. 12.3. táblázat. Az alaklélektanos és a viselkedéstani tanulási felfogás összehasonlítása ......... 350
4.8. 12.4. táblázat. Az alaklélektanos szemlélet összevetése két fő riválisával .............................. 355
4.9. 12.5. táblázat Az alaklélektan néhány hatása a mai kognitív szemléletre ................................ 356
4.10. 12.6. táblázat Az alaklélektan jellemzői könyvünk szempontrendszerében .......................... 357
4.11. ............................................................................................................................................... 358
4.12. 13.1. táblázat. Krapelin rendszerezése a lelki betegségek okairól s típusairól (O’Neil 1968
ismertetése nyomán). Ahol nincsen külön kór és példa, ott maga a betegség szinte önmagát magyarázza:
egy sajátos, visszavezethetetlen kórforma ...................................................................................... 363
4.13. ............................................................................................................................................... 379
5.1. ................................................................................................................................................. 390
5.2. 15.1. táblázat. Az individuum jegyei Stern (1911/1983, 372. o.) alapján ................................ 394
5.3. 15.2. táblázat. A 20. század elejének jellegzetes társadalomtudományi tipológiái .................. 398
5.4. 15.3. táblázat. Kretschmer (1978, 50. o.) elképzelése a temperamentumok megoszlásáról .... 398
5.5. 15.4. táblázat. Kretschmer (1978, 52. o.) elképzelése a temperamentumok megoszlásáról, néhány
neves példával ................................................................................................................................ 399
5.6. ................................................................................................................................................. 406
5.7. 16.1. táblázat. Néhány klasszikus pszichológiai elmélet a népi pszichológia vélekedés-vágy
szempontjából értékelve ................................................................................................................. 407
xii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A lélektan története
5.8. 16.2. táblázat. A társas ösztönök és az érzelmek egymásnak megfelelése McDougall felfogásában
411
5.9. 16.3. táblázat. Néhány motivációs törekvés összevetése ......................................................... 417
5.10. ............................................................................................................................................... 418
5.11. 17.1. táblázat. 20. századi fejlődéselméletek ......................................................................... 418
5.12. 17.2. táblázat. Piaget és Vigotszkij felfogása az egocentrikus beszédről ............................... 434
5.13. ............................................................................................................................................... 437
5.14. 18.1. táblázat. A klasszikus individualista pszichológiai és a standard társadalomtudományi modell
szembeállítása ................................................................................................................................. 438
5.15. 18.2. táblázat A frankofón kulturalizmus-szociologizmus néhány változata ......................... 439
5.16. 18.3. táblázat. A primitív és a racionális gondolkodás szembeállítása Lévy-Bruhl (1922)
koncepciójában ............................................................................................................................... 447
5.17. 18.4. táblázat Karl Bühler (1922) rekonstruált felfogása a három szelekciós térről .............. 462
5.18. ............................................................................................................................................... 466
5.19. 19.1. táblázat. A pszichológiai mérés skálaelmélete Stevens (1954) alapján ........................ 470
5.20. 19.2. táblázat. A kétféle kondicionálás szembeállítása (Hebb 1974, nyomán) ...................... 474
5.21. ............................................................................................................................................... 491
5.22. ............................................................................................................................................... 513
5.23. 21.1. táblázat. A gyakorlati pszichológia néhány jellegzetes alternatív képe az utóbbi évtizedekben
515
5.24. 21.2. táblázat. A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer alakítói .................... 520
5.25. 21.3. táblázat Néhány szakma kognitív irányzatai ................................................................. 521
5.26. 21.4. táblázat. A klasszikus kognitivizmus és az alternatív irányok jellegzetes szembenállásai 525
5.27. 22.1. táblázat. A nagy kulturális változások mint kognitív architektúrák .............................. 547
5.28. 22.2. táblázat. Hagyományos és új információ- és tudásátadás ............................................. 548
5.29. 22.3. táblázat. A kétféle tárolási rendszer néhány eltérése .................................................... 553
5.30. 22.4. táblázat. Lehetséges új mintázatok a mai kommunikációs tudáshordozókban ............. 554
5.31. ............................................................................................................................................... 563
xiii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Elősző es köszönetnyilvánítás
Könyvem Horatius tanácsát követve született meg. Első magyar változatát 1982-ben kezdtem írni, s 1989-ben
fejeztem be a kéziratot, mely 1992-ben jelent meg. Az új változatot először angolul írtam meg hét évvel később,
amikor Kaliforniában a Stanford Egyetemen a Center for Advanced Studies in the Behavioral Sciences vendége
voltam. Munkámat a Mellon Alapítvány Gardner Lindzey ösztöndíja támogatta. A magyar változat
megszületése az Osiris Kiadó vállalkozó kedvének, különösen Gyurgyák János és Bácskai István ügyesen
adagolt sürgetéseinek köszönhető.
Bár vállalkozásomat több mint két évtizednyi oktatómunka alapozta meg Budapesten és Bécsben, a munka
intellektuális kerete jelentősen megváltozott a kaliforniai napsütés hatására. Főként azért, mert a Steven Shapin
és John Toews teremtette vidám közegben egy kicsit tudatosabban kezdtem el foglalkozni azzal, hogy mi is a
„modernitás” problematikájának jelentősége a pszichológiában. Közelebbről nagyobb hangsúlyt helyeztem arra
a gondolkodási mintára, mely egyszerre feltételez szétválást és összeolvadást az intellektuális történelemben.
Olyan párokra gondolok itt, mint a természet és a kultúra, a tudomány és a társadalom, miként azokat Bruno
Latour kiemelte.
Két évtized természetesen magának a pszichológiának a történetében is elég jelentős idő. Számos olyan dolog,
mely a hetvenes évek elején, mikor elkezdtem pszichológiatörténetet tanítani, a jelen része volt, mára
történelemmé vált. Gondoljunk például a neobehaviorista mediációs elméletre, a programozott oktatásra vagy a
humanisztikus pszichológiára, Skinner felfogására a társadalomról és így tovább. Ez a szerző számára azt a
csapdát eredményezi, hogy miközben objektív történész szeretne lenni, olyan kérdésekkel is foglalkoznia kell,
melyekkel saját pszichológusi munkája során mint aktualitásokkal találkozott.
A Bécsi Egyetem Nyelvészeti Tanszékén Martin Prinzhornnal, valamint a Hernád Istvánnal (South- ampton
Egyetem) folytatott baráti beszélgetések sokat segítettek abban, hogy kedvencemet, a kognitív területet
megfelelően átlássam. Nyíri Kristóf új megközelítése a kommunikációs közegek szerepéről az emberi
megismerés és az ember saját magáról alkotott képének alakulásában nagyban hozzájárult ahhoz, hogy
megfelelően lássam a reprezentáció fogalmának jelentőségét a pszichológia történetében. Magyarországi
kognitív barátaim közül Csányi Vilmos, Csibra Gergely, Gergely György és Kampis György nagy szerepet
játszottak abban, ahogyan nézeteim a megismerés dinamikáját és egyedfejlődését illetően alakultak, valamint
annak körvonalazódásában, hogy hogyan kell keressem e jelenségek történeti előfutárait. Descartes
értelmezésében Kaposy Dorottya, a kognitivizmuséban Darab Tamás, az evolúciós pszichológia elhelyezésében
pedig Csányi Vilmos és Káldy Zsuzsa voltak segítségemre.
A klasszikus filozófiai pszichológia értelmezésében nagy szerepet játszottak az Alan Code-dal folytatott
beszélgetéseim a stanfordi központban.
Judith Aissen, Ellen Spitz, Hankiss Elemér, Sieg- wart Lindenberg, Judy DeLoache, Gardner Lindzey, valamint
Jerry Clore számos módon segítettek, mind a pszichológia történetét, mind pedig ennek a
társadalomtudományokkal való kapcsolatát megvilágítva. Csak hálás tudok lenni a Center egyedülállóan
barátságos és konstruktív hangulatáért, mely lehetővé tette a könyv megszületését. Külön öröm volt, hogy Joy
Scott és Jean Michel, a csodálatos könyvtárosok nem lepődtek meg szélsőséges olvasmányigényeim miatt.
xiv
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Elősző es köszönetnyilvánítás
Korábbi pszichológiatörténeti könyvem elég sok bírálatot kapott Magyarországon. Szummer Csaba és Garai
László sokat hangoztatott tézisei ugyan nem győztek meg a pszichológia hermeneutikus megközelítésének
elsődlegességét illetően, vagy arra vonatkozóan, hogy a tudománnyal kapcsolatban fel lehet vagy egyenesen fel
kellene venni egy relativisztikus hozzáállást. Reményeim szerint bírálataik azonban elősegítették, hogy történeti
érveim a tudományos pszichológia mellett világosabbá váltak, és az anyag taglalása némileg
kiegyensúlyozottabb lett.
Ha nem szenteltem elég figyelmet támogatóim és bírálóim gondosan adagolt tanácsainak, ez talán annak
köszönhető, hogy nézeteimben meglehetősen csökönyös vagyok.
Szeretném megköszönni feleségem, Boross Otti- lia és családom türelmét és kitartását, akik csendes és sokszor
saját szerepüket észre sem véve is meglehetősen aktív partnerek voltak vállalkozásomban. Köszönöm Marton L.
Magdának, Mérei Verának és Torda Ágnesnek Kardos Lajos, Mérei Ferenc és Ranschburg Pál fényképeinek
rendelkezésre bocsátását.
Magyarul is megjelent munkákból vett idézeteknél megadom a fordító nevét is. Ahol ez hiányzik, saját
fordításomról van szó.
A kézirat technikai megszületése sokat köszönhet Kundrák Pálné fáradhatatlan gépírói segítségének, valamint
fiam, Pléh Dániel s tanítványom, Király Ildikó munkájának a hivatkozások kikeresésében s a kézirat
egységesítésében.
Bevezetes
Kéziratom egy részének elolvasása után sokan azt mondták, hiányzik belőle a személyes álláspont. Mindig arra
törekedtem, Tacitus tanácsát követve, hogy sine ira et studio, vagyis harag és részrehajlás nélkül írjak. Ez nem
azt jelenti, hogy nincsenek meggyőződéseim és elkötelezettségeim. Legalapvetőbb meggyőződésem a
pszichológia történetét illetően is a tolerancia. Az élet sok más területéhez hasonlóan a pszichológiában is nagy
szükség van arra, hogy jobban megértsük és elfogadjuk egymást. Észre kell vegyük, hogy egyikünknek sincs
valamiféle külön kitüntetett bejárása az egyöntetű igazsághoz. Ennek azonban nem kell valamilyen korlátlan
relativizmushoz vezetnie. A könyvben tagolt és érvekkel alátámasztott univerzalizmus mellett próbálok kiállni.
A pszichológia történetét és a pszichológiai elméleteket illetően ez azt sugallja, hiszek abban, hogy az emberi
„lélek” megközelítésének lehetségesek és szükségesek is különböző módjai; valamint abban is hiszek, hogy
mind az emberi lélek, mind maga a pszichológia mint szakterület többszörösen beágyazott a tudományok és a
humaniórák világába. Nem hiszek azonban a tudományos igazságok relativitásában. Szeretnék ragaszkodni
ahhoz a divatjamúlt elképzeléshez, hogy az emberre nézve is egyetlen tudományos igazság létezik, de többféle
értelmezés. Röviden: hiszek a hermeneutikus sokrétűségben és relativitásban, de ezzel együtt a tudományos
egyetemességben is.
Az emberi elmére és viselkedésre vonatkozó tudományos szabályszerűségek mindig ceteris paribus törvények.
Ahogy újabban Jerry Fodor hangsúlyozta, ez korántsem pusztán a mentális világ sajátossága. Minden specifikus
tudományos törvény, a kémia, a biológia, a geológia és így tovább területének törvényei egyaránt ceteris paribus
törvények. Szigorú értelemben csak a fizika legáltalánosabb törvényei univerzálisak. Hadd vegyem itt kölcsön
Bruno La- tour terminológiáját. Az abszolút relativizmus, a kulturális relativizmus, a partikuláris univerzaliz-
mus és a szimmetrikus antropológia lehetőségeit sorolja ő fel (Latour 1997, 105. o.). Ezek közül az én
felfogásom leginkább a partikuláris univerzalizmushoz hasonlít. Hogy valamiképp összekapcsoljam ezt az
eredetileg kultúrák összehasonlítására javasolt kifejezést a pszichológia történetével, hadd mondjak röviden
annyit: hiszek abban, hogy az embernek különböző megközelítései lehetségesek. Az egyik ezek közül a
tudományos megközelítés, azonban sajátos abban az értelemben, hogy magyarázni képes, legalábbis ambíciói
szerint, a többi megközelítés létét is.
xv
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Elősző es köszönetnyilvánítás
2. Az evolúciós pszichológia adja könyvem átfogó keretét. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a fiziológiával szemben
a biológiát preferálom, és az összehasonlító lélektannal szemben az etológiát, hanem azt a hitet is, hogy a
kultúra és társadalom, az emberi viselkedés e legfontosabb meghatározói is evolúciós eredetűek.
Közelebbről: határozottan hiszek az emberi viselkedés közvetlen társas meghatározóinak evolúciós
értelmezésében, szemben a társadalmi vonatkozásokkal.
Kiegészül ez nálam egy meglehetősen naiv hittel a társadalmi haladásban, s abban, hogy a pszichológia ehhez
hozzájárulhat. Jól ismert, hogy a haladás gondolatának beemelése az evolúciós pszichológiába (s tágabban az
egész evolúciós elméletbe) legalábbis kérdéses lépés. Megkérdőjeleződik ez Darwin korában is, és sokszor úgy
szoktuk emlegetni, mint a spenceri mozzanatok megjelenését Darwin pszichológiai és társadalomtudományi
továbbélésében. Ez a vita azonban nem kell, hogy szükségszerűen megkérdőjelezze a tudós társadalmi
elkötelezettségeit és a haladásba vetett társadalmi hitét. A 19. századi evolucionisták és funkcionalisták jó része
úgy hitt a haladásban, mint ami közvetlenül megfigyelhető kutatási területükön, vagyis hogy haladás figyelhető
meg a szerves anyag kibontakozása során. Elvesztettük illúzióinkat ezzel a tudományos képpel szemben, mint
azt újabban Dennett (1998b) oly meggyőzően alátámasztja. Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy el
kell veszítsük elkötelezettségünket a haladás iránt saját világunkban. Elmúlt a korai napok szimmetriájának
boldog érzése. Kifinomult posztmodern disszociációink azonban nem vezetnek szükségszerűen az önbizalom és
az elkötelezettség elvesztéséhez.
Két további módszertani jelentőségű mozzanat kapcsolódik nálam ehhez az elkötelezettséghez az evolúciós
pszichológia iránt. Egyik sem szükségszerűen következik az előbbiekből.
1. Az ember mint modellalkotó. A pszichológiai jelenségek, különösen az embernél, nem közvetlenül, hanem a
külvilág modellálásának közbeiktatásával irányítják a viselkedést. A kognitív vizsgálódásokban a bejóslást és
a környezet feletti ellenőrzést lehetővé tevő modelleknek a reprezentáció fogalma felel meg. Az ember mint
megismerő lény nem kerül szükségszerűen összeütközésbe az ember biológiai felfogásával. A modellek és a
modellálás tevékenysége ugyanis szintén az evolúció termékei. Ez a naiv elkötelezettség lehetővé teszi
számomra az evolúciós és a kognitív pszichológia összekapcsolását.
xvi
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Elősző es köszönetnyilvánítás
1. A tudomány beágyazottsága és önállósága. A pszichológia története, mint minden más tudomány története is,
több kontextusba illeszkedik. Számos mai elkötelezett történetíró csak az egyik mellett áll ki. Megpróbálok
nemcsak hinni mindegyik kontextusban, hanem alkalmazni is őket a könyvben. A tudomány fejlődésének
van egy belső aspektusa, ahol is a fontos mozzanat a fogalmi és empirikus érvek kibontakozása. Ebben az
internalista szemantikában a tudományt azáltal tekintjük koherensnek, hogy az adott javaslatot összevetjük
más elméletekkel s tudományos diszciplínákkal. Az általunk ismert modern tudomány emellett azonban
társadalmi intézmény is, mely valamiképpen létrejöttének társadalmi feltételeit tükrözi. A kulcskérdés
természetesen ennek a tükrözésnek a kiterjedtsége és természete.
Munkám egy olyan közbülső felfogást képvisel, mely közel áll Bruno Latour (1997) gondolatmenetéhez. A
sikeres, értékes és „örök” tudományos elméleteket is értelmezni lehet externalista keretben. Az externalista keret
azonban nem semmisíti meg az igazság kérdését. Az igazság és a belső koherencia kérdését még olyan
elméletekkel kapcsolatban is fel kell vetni, melyeknek világos szociológiai magyarázatuk van. Az erős program
magyarázza azokat a feltételeket, melyek mellett létrejöttek a sikeres elméletek, nem magyarázza azonban
magukat az elméleteket. Kellően tág keretben persze nemcsak az adott elméletek keletkezését kell
magyaráznunk, hanem annak a gondolatnak a keletkezését is, mely szerint a koherencia és az igazság
személytelen és egyénfeletti, eközben azonban világunk immanens része is, vagyis magyaráznunk kell az újkori
tudományos igazság ideáljának keletkezését is.
A pszichológia esetében az erős programot két sajátos okból kell enyhítenünk. A mi diszciplínánkat az jellemzi,
hogy egymással versengő megközelítések ugyanabban az időben, sőt egyazon kultúrán belül is nem túl békésen
élnek egymás mellett. A tudomány és a társadalom közti kapcsolatra vonatkozó szűk látókörű lineáris kauzalitás
elképzelése bizonyos nehézségekkel találja szembe magát, mikor ilyen tényekkel találkozik. Gyakorlati
jelentősége van annak, hogy a pszichológia történetében kevés olyan elmélet van, melyekre erős magyarázat
állna rendelkezésünkre társadalmi eredetüket tekintve. Általában a pszichológiában az erős magyarázat a
szakma alkalmazásaival kapcsolatban a legvédhetőbb, s nem elméleti aspektusaival kapcsolatban. Jól áll az erős
program például, amikor összekapcsolja az intelligencia tesztelését a beiskolázási gyakorlat és a bevándorlási
törvények változásaival.
xvii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - Hőseim
A preferenciák és elkötelezettségek hősöket is sugallnak. Hőseim nem mindig a pszichológiatörténet
legjelentősebb alakjai, még saját megítélésem szerint sem. Mégis olyan orientációs támpontokat adtak
számomra, melyektől nem tudok eltekinteni. Descartes a gondolkozás merészségét és az egyetemes tudomány
eszméjét képviseli. John Stuart Mill olyan hibrid, akit könnyebb csodálni, mint követni. Összekapcsolta a hitet a
társadalmi haladásban és a liberalizmusban a tudomány objektivitásában való hittel, a tudás kultivációját a
szeretet és a személyiség kultuszával. Századunkban az egyik legfontosabb vonatkoztatási pont számomra Sir
Frederic Bartlett, aki a séma fogalma segítségével kísérelte meghaladni az elementarizmust. Ez a fogalom új
távlatot adott számára a készségek fiziológiájától egészen a társas emlékekig. Nézeteim alakulásában döntő
szerepe volt Karl Bühler- nek is, a pszichológia szemiotikus értelmezésével. Ez a felfogás evolúciós
folytonosságot lát az állati viselkedés kiváltó ingereitől az emberi kultúra értelemteli dimenziójáig.
Talán lesznek olvasóim, akik korábbi pszichológiatörténeti könyvem (Pszichológiatörténet, Budapest, 1992,
Gondolat) s jelen munkám eltéréseire kíváncsiak. Vannak technikai és terjedelmi eltérések: ez a munka jóval
nagyobb elsődleges irodalmat dolgoz fel. Vannak azonban szemléleti hangsúlyeltolódások is. Az évek során
érzékenyebb lettem a tudományszociológiai érvelésre, s ebben a könyvben sokkal kiterjedtebben használom.
Érzékenyebb lettem arra is, hogy a természettudományos szemléletű pszichológia alternatíváinak nagyobb
helyet kell nyújtani. Ezt meg is teszem, mind a klasszikus korra, mind a mai világra nézve sokkal nagyobb teret
kapnak a szellemtudományos és hermeneutikai áramlatok. Sajnálattal jelentem azonban, mielőtt valaki tetten
érne, hogy felfogásom nem változott meg. Továbbra is a természettudományos pszichológia híve vagyok. Az
alternatív megközelítéseket azonban igazi alternatíváknak látom, melyek megfontolásra érdemesek.
Bizonyos fejezetek – a 13., a 14., a 20. – javarészt követik korábbi könyvem szövegét, másutt pedig a
tankönyvszerű bemutatáshoz adaptálva szövegszerűen is felhasználom saját cikkeimet. Nem mindig könnyű
nem ugyanazt mondani ugyanarról.
1
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - I. RÉSZ – Az önállóság
hajnalán: egy téma diszciplínát keres
1. 1 FEJEZET – Pszichológiatörténet és pszichológiai
elmélet
A pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van.
2
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Volt egy széles körben osztott, szinte vallásos hit, nemcsak a tudomány állandó haladásában, hanem a tudomány
egyedi és egységes értelmezésében is. Nemcsak azt feltételezték, hogy egyetlen igazság van, hanem azt is, hogy
ehhez egyetlen elfogadott, megegyezésen alapuló megközelítés lehetséges: a természettudományok egyetemes
hipotetikus-de- duktív módszere, különösen a fizikáé.
Ebből a szempontból a hatvanas évek gyökeres változást eredményeztek. Ez egyrészt azt jelentette, hogy
bizonyos francia tudománytörténeti iskoláktól átvették a tudományfejlődés alternatív felfogásait, s ezek a
tudomány angolszász önreflexiójának részévé váltak. Ez a felfogás azt hirdeti, hogy a tudomány nem pusztán
tükre, hanem aktív sematikus rekonstrukciója is a valóságnak. Radikális fejlemények mentek belsőleg is végbe
az uralkodó angolszász felfogásban is. E kettős folyamat első lépése az volt, hogy kételyek merültek fel az
elfogadott, a Bécsi Kör nézetein alapuló neopozi- tivista megosztásokban. Efféle megosztások egész sorát
kérdőjelezték meg: az analitikus és szintetikus kijelentések közti tiszta elválasztást, annak világos
megkülönböztetését, hogy mi vonatkozik a világ tényállásaira és mi a saját fogalmi és nyelvi apparátusunkra, a
felfedezés és az igazolás kontextusa közti elválasztást, valamint a tudomány és az „ideológia” vagy világnézet
közti világos elhatárolást is. Ez a megkérdőjelezés felszínre hozta az uralkodó felfogás néhány rejtett hatását a
tudományfejlődés értelmezésére nézve. Bár a Bécsi Kör képviselői a tudomány értelmezésével kapcsolatos
radikális és negativisztikus hozzáállásuknak megfelelően (szerintük a tudományfilozófia legfontosabb feladata a
tudomány és a nem tudomány közti megkülönböztetés) kétségkívül egy minőségi mozzanattal éltek. A
hétköznapi használatban ennek a sugallata az volt, hogy a tudomány folytonos és egységes. Most a tudomány
ilyen lineáris és kumulatív fejlődésének képét olyan gondolatmenet váltotta fel, ahol kulcsszerepet kezdtek
játszani a minőségi változások, és az elméleti modelleknek a tudás keresésére és szerveződésére gyakorolt
általános hatása.
Meglehetősen hosszú ideig, vagy húsz évig a tudomány elméletfüggésének hangsúlyozása nagyon fontos volt
számos társadalomtudományban a feljövőben levő új irányzatok számára. Addig, amíg úgy képzelték el, hogy
ők alkotják a kisebbséget. Azonban, mint ez általában lenni szokott, amint az új irányzatok elkezdtek többséggé
válni (vagy legalábbis képviselőik kezdték így érezni) egy bolsevik vagy katolikus láz vett erőt rajtuk: kezdték
észrevenni, lehet, hogy a relativizmus nem is olyan jó dolog. A kognitív pszichológia, a generatív nyelvtan, a
tudatfilozófia irányzatai például a hatvanas években flörtöltek a relativizmussal és a paradigmák jelentőségével,
hogy aztán mint alternatívák nélküli „elfogadott vélemény” állapodjanak meg saját helyüket illetően.
A történeti érdeklődés mindmáig tartó fellendülését azonban nemcsak a vállalkozás lágy vonatkozásai, a belső
csoportfeszültségek motiválták, hanem a tudományos világnézet változásai is. A relativizmus
újramegjelenésében szerepet játszottak a társadalmi meghatározottsággal kapcsolatos kérdések és aggodalmak,
valamint a pszichológia társadalmi-ideológiai szerepével kapcsolatos gondok. A pszichológiára is rányomták
bélyegüket az általános törekvések az elfogadott nézőpontok politikai alapú bírálatában olyan trendekben, mint
a feminizmus vagy a kisebbségkutatás. Különösen érvényes volt ez a gyakorlati vonatkozásokra. Bizonyos
tekintetben a pszichológia az elfogadott nézőpontokkal összefüggő ideológiai harcok középpontjába került. Ez
már jelen volt a pszichoanalízis kritikai értelmezésében a harmincas években is, és a hatvanas évek végén a
pszichoanalízis alternatív megközelítésének felújulásával a diákmozgalmakban. Gondoljunk csak Marcuse és
Fromm kultuszára, hogy két olyan eltérő s egymással szemben álló szerzőt vegyünk, akik ugyanakkor a bevett
nézeteknek egyformán ellenzői voltak. Ugyanez a társadalmilag kondicionált relativizmus megjelent
nyugodtabb időkben is, nagyobb intellektuális hangsúlyokkal, s azóta egyfolytában velünk van.
Ezek a törekvések a társadalmilag beágyazottabb és inkább elmélet-, mint adatfüggő nézetek irányába a
tudományról, a pszichológiának ez a beágyazása a tudományszociológiai kontextusba két különösen érdekes
pszichológiai implikációval bírt és bír mindmáig. Az egyik az adatok viszonylagosságát
illeti. Már a századfordulón, a „képzet nélküli gondolkodás” vitájával kapcsolatban megfogalmazták, hogy a
pszichológiai kísérletekben fontos elvárási hatások figyelhetők meg. Ahogy Woodworth kifejezte: a
pszichológiai laboratóriumoknak tudattalan torzító hatásuk van. Abban az időben ez volt az alapja annak, hogy
John Watson 1913-as be- haviorista kiáltványában minden önmegfigyelést elvetett. Ha a legjobb laboratóriumok
3
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
nem tudnak egyetérteni állítólag legalapvetőbb adataikat illetően sem (vagyis a belső élményvilágot illető
adatokra vonatkozóan), akkor a legjobb talán, ha teljesen megfeledkezünk ezekről az adatokról, és egy új
adatsorra alapozzuk a pszichológiát: a nyilvános viselkedésre. Ez egyértelműen összhangban van a paradigmák
Thomas Kuhn-féle (1984) értelmezésével. A würtzburgi iskola kísérleti munkái a régi paradigmát (az
önmegfigyelésre alapuló kísérleti pszichológiát) új területekre terjesztették ki: a gondolkodási folyamatok
elemzésére. Ez a kiterjesztés a régi paradigmával nem összeegyeztethető eredményekre vezetett, olyan adatokra,
melyek a lelki élet nem érzéki elemeit emelik ki. Így aztán az ifjútörökök új paradigmát javasoltak, mely
teljesen eltérő módszertani és lényegi elkötelezettségeket tartalmazott. Ez az értelmezés némileg
megkérdőjelezhető persze. Hiszen a régi paradigma – hogy ezzel a kifejezéssel éljünk – számos nagy
eredménye, például az emlékezetkutatásban, úgy jött létre, hogy nemigen hivatkoztak az önmegfigyelésre.
A hatvanas években a pszichológia adatainak ez a bizonytalansága újra központi tényezővé vált. Ez egyébként
érvényes minden más társadalomtudományra is. A pszichológia esete csak azért központi jelentőségű, mert a
kemény társadalomtudományok közé sorolta be saját magát. Ötven év múltán érdekes módon a kérdés most már
nem az önmegfigyeléssel mint a kutatás gyenge pontjával kapcsolatban merült fel, hanem magával a
szentségesnek tekintett viselkedéssel kapcsolatos megfigyelési torzítások kerülnek előtérbe. Maga a kísérleti
pszichológia (Rosenthal 1966, úttörő munkáiban) mutatott rá arra, hogy milyen szerepe van az elvárásoknak
mind állatkísérletekben, mind emberileg igen fontos helyzetekben, például a Pygmalion-hatás keretében.
(Eszerint az állítólagos teszteredmények alapján butának besorolt gyerekek kezdenek butákká válni.) Ezek a
vizsgálatok rendkívül fontosak voltak a kísérleti pszichológia számára is, mivel rámutattak a rejtett
kommunikációk jelentőségére a viselkedés meghatározásában. Ugyanakkor nagyon fontosak voltak a
mindenféle kísérletezést élesen bírálók számára is. Egyik kollégám, Garai László még 1994-ben is a Rosenthal-
vizsgálatokat idézte velem szemben mint a tágan értelmezett kísérletezés lehetetlenségének bizonyítékát.
A pszichológiatörténet elméleti irányultságú megközelítésében az utóbbi évtizedek során kitüntetett szerepre tett
szert a tudományos paradigma fogalma. Thomas Kuhn, aki eredetileg 1962-ben vezette be ezt a fogalmat a
tudományelméletbe, hogy aztán a sok kritika hatására könyvének második, 1970-es kiadásában kissé enyhítse a
fogalom relativizmusát, alapvetően azt értette rajta, hogy fejlődésük viszonylag nyugodt szakaszaiban a
természettudományok egy sajátos mintázatot követnek. Ez a mintázatleírás egyben előírás is – ma azt
mondanánk, hogy metanarratív mintázat – arra nézve, hogy mik a releváns ténytípusok, a lehetséges empirikus
adatok, valamint a megengedett magyarázó hipotézisek, de felvonultat bizonyos mintaszerű kutatásokat is mint
követendő példákat. A paradigmák nem azonosak a tudományos elméletekkel: elvileg egyazon paradigma
keretein belül több elmélet is kialakulhat, feltéve, hogy a metaelméleti elvekben osztoznak. A tudományos
forradalmak – szem előtt kell tartanunk, hogy Kuhn eredetileg a tudományos forradalom magyarázatára
alakította ki a paradigma fogalmát – úgy jönnének létre, hogy a kutatók újabb nemzedékei egyre befejezettebbé
és tagoltabbá szeretnék tenni a paradigmát. Ezek a próbálkozások magyarázó erejének korlátai irányába vinnék
el a paradigmát, mikor is előjönnének annak határai. Rövid idővel ezután egy zűrzavaros korszakot követően új
mintázatok (egy új paradigma) vennék át az uralmat, melyek képesek lennének nagyobb jelenségkör
magyarázatára.
Kuhn fogalma s annak megfelelő értelmezése több mint három évtizede viták forrása a tudományelméletben. Az
egyik bírálat azt hangsúlyozza, hogy a paradigma alapú szemlélet túl relativisztikussá teszi a tudományt, s
szembe kell néznie az összemérhetetlenség kérdésével. Ha egy paradigmaváltás még azt is képes
megváltoztatni, hogy mi az elfogadható evidencia, akkor hogy lehet összehasonlítani egymással a paradigmákat,
s arra jutni, hogy az új a jobb? A másik bírálattípus szerint Kuhn nem ment elég messze. Mind a hagyományos
történészek, mind a posztmodern elméletalkotók szeretnék megkérdőjelezni az uralkodó metateoretikus
feltevések fogalmát. Az első csoportba tartozók azt hirdetnék, hogy a különböző elméleteket egymástól
elválasztó tényezők még a „normális tudományok” esetében is fontosabbak, mint a közös előfeltevések. Az
utóbbiak szerint pedig a paradigmát lágyabb fogalmakkal kellene helyettesíteni, olyanokkal, mint a
narratívumok, melyek még jobban kiemelnék a relativizmust, és a közös keretbe beépített társadalmi nézőpont
jelentőségét. Mások további következtetéseket vonnak le a paradigma fogalmából s a beágyazott irracionális
képből a tudomány fejlődését illetően. Ha a paradigmák összehasonlíthatatlanok – ha az elméleteket a
paradigmák közt nem lehet összevetni -, akkor a tudomány változását olyan tényezők irányítják, melyek a
paradigmához képest külsődlegesek, s igazából a történeti szociológiára tartoznak. Az is megkérdőjelezhető,
hogy vajon a paradigma fogalma nem pusztán egy dologia- sított elképzelés-e a tudósok szocializációjának egy
mikroszociológiai mozzanatáról, arról, hogy mestereket követnek, s néha szakítanak velük. A paradigmák
változása ezen értelmezés szerint csak a nemzedékek közti konfliktusok intellektualizálása lenne. Ezektől a
konceptuális vitáktól függetlenül a paradigma fogalma kétségkívül nagy szerepet játszott a modern
pszichológiai historiográfia fejlődésében is. Címkévé, olyan önazonosító jelszóvá vált, melyet azok az
4
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
irányzatok használnak, amelyek a pozitivista kumulatív felfogással szemben azt hangsúlyozzák, hogy a
tudományos gyakorlatot mindig rejtett előfeltevések irányítják.
Thomas Leahey 1980-ban publikált tankönyvében inkább azt választja, hogy fellazítja a paradigma fogalmát,
semmint hogy túl szűkkeblűen bánjon vele. Amellett érvel, hogy a pszichológiában több, látszólag egymást
kizáró paradigma együttéléséről van szó. Ezek mindegyikének hosszú története van, s időnként jellegzetes
elméleti mintázatok formájában kristályosodnak ki. A pszichológia története így tekinthető lenne mint a rivális
embermodellek története, egy látszólagos, de nem valós és különösen nem végleges győzelmével bizonyos
időkben bizonyos modelleknek, a legyőzött felek későbbi újrameg- jelenésével. Számos szerző felfogásában ez
az elképzelés arra vezet, hogy a pszichológia szükségszerűen olyan tudomány, mely számos tudományos és nem
annyira tudományos paradigmát használ. A paradigma fogalmának meglehetősen furcsa használatával a
pszichológia eszerint egy több- paradigmás tudomány lenne. Ennek a felfogásnak látszólag szerencsétlen
következményei vannak: a Kuhn-féle paradigmafogalom viszonylag szigorú értelmezésével szemben, mely egy
adott korban egy adott paradigma uralmát kívánná meg, ez azt sugallja, hogy a pszichológia mint egész nem
tekinthető tudománynak. Szerintem ennek a tényállásnak az elismerése és felismerése mind a pszichológia
társadalmi elismertségében, mind pedig további fejlődésében, még szigorúan tudományos összetevőit illetően is,
csak segíthetne.
Toleman és Salamon (1988) az angol nyelvű 1969 és 1983 közötti pszichológiai szakirodalomban 678 Kuhnt
idéző dolgozatot elemzett. A munkák 54%-ában fenntartásokkal együtt a paradigma fogalmának elfogadása volt
megfigyelhető, s csak 5%-ban volt egyértelmű az elvetés. Kuhn láthatósága együtt nőtt meg Karl Popperével.
Általában a paradigma fogalmát úgy kezelték, mint ami egyenértékű azzal, hogy a pszichológiában
győzedelmeskedett egy nem pozitivista gondolkodásmód, és összekapcsolták más nem pozitivista filozófiákkal,
mint Karl Popper, Polá- nyi Mihály, Edvard Toulmin és mások. Vagyis a paradigmafogalom általános sorsa a
pszichológiában kevésbé a relativizmus veszélyeire összpontosít, mintsem arra a pozitív aspektusra, hogy ennek
segítségével meg tudjuk haladni a naiv indukcionizmust, és el tudjuk ismerni a tudománycsinálás- ban az
elmélet szerepét.
A kísérletező számára mindez úgy jelenik meg, mint egy saját maga számára feladott rejtvény: hogyan
értelmezzük e vizsgálatok fényében az adatok szent jellegét? Milyen messze mehet el adatbázisának
viszonylagossá tételében a pszichológia? Másrészről a pszichológia gyakorlati alkalmazásait illetően számos
területen láthatóvá vált, hogy olyan módszerek, amelyeket értékmentesnek állítottak be, s amelyekről
feltételezték, hogy szilárd tudományos alapjuk van, valójában értékekkel áthatottak, s tudományos alapjuk
ingatag. Ez olyan érzékeny területeken jelent meg, mint az oktatási célú tesztfelvételek, a klinikai elhelyezés és
hasonlók. Számos országban és számos területen mindez e gyakorlatok radikális és liberális bírálatához vezetett,
s alternatív, legtöbbször expliciten értékorientált pszichológiai gyakorlatok javasolásához.
Jellemző volt ez a társadalmi kiválasztással kapcsolatos szelektív tesztelés bírálatában, vagy a hetvenes években
a humanisztikus és harmadik erőhöz tartozó pszichoterápiás gyakorlatok megjelenésében és elterjedésében,
melyek mind a viselkedésmódosítás gondolatát, mind a különböző dinamikus neofreudiánus megközelítések
adaptációs központú szemléletét bírálni kezdték. A meglehetősen körvonalazatlan, de társadalmilag vonzó
önmegvalósítás fogalmára támaszkodtak, és eközben az ember jövőre orientált és önmeghatározó felfogása
mellett érveltek, mely arra lett volna hivatott, hogy felváltsa a pszichológiai gyakorlatot uraló, múltra orientált
és determinisztikus nézeteket.
Mindezek a fejlemények a pszichológiában nemcsak általános szinten vezettek a történelmi reflexióhoz, mint
például a 70-es évekre oly jellemző önreflexió és relativizáció mutatta minden tudományos területen, hanem egy
5
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
meglehetősen konkrét és alapvető kérdés újragondolására és újrafogalmazására késztettek. Hol vannak az ember
tudományos megértésének határai, s vajon a modern világban a pszichológia szükségszerűen csak tudományos
és determinisztikus emberképet használhat-e? Vajon a modern pszichológiának szükségszerűen a szcien- tista
ösvényt kell-e járnia, vagy bátran felújíthatja-e a klasszikus hermeneutikai hagyományt? S eközben fel kell-e
ismerje, hogy már nem tudományt folytat, vagy pedig a hermeneutikus képzeteket is mint tudományosokat kell
bemutassa? Ebben a relativizálódásban játszott központi szerepet a tudományfilozófiából átvett paradigma
fogalma. Azonban – mint a vitatott kérdések mutatja az előző oldalon – a pszichológusok korántsem
egyértelműen reagáltak minderre.
Az ember persze hajlik arra, hogy feladja ezeket a megosztottságokat, és elfogadjon egy pszichológiai iskolát
mint az ember egy adott modelljét, úgy téve, mintha ez lenne az egyetlen vagy az egyetlen ígéretes pszichológia.
A másik lehetőség azonban, hogy arra gondolunk, hogy mennyi egymással ellentétes irányzat van a
társadalomtudományokban és a filozófiában. Így a pszichológiával kapcsolatban boldogabbak lehetünk, azt
mondhatjuk: „Nézd csak, nincs is itt a pszichológiában annyi irányzat! Lehet, hogy ez egy köztes diszciplína.
Lehet, hogy mindez csak azt mutatja, hogy a pszichológia még nem igazi természettudomány.” Az
elméletorientált pszichológiatörténet-írás teoretikusan motivált elemzést szeretne ezekről a megoszlásokról adni,
úgy jellemezve őket, mint egy fogalmi hálózatot a pszichológiacsinálás lehetőségeiről, anélkül, hogy
különösebben erőszakos és agresszív lenne.
Természetesen a pszichológiatörténet-írásnak van egy harmadik, ha úgy tetszik, talán valódi útja. Ez az, amit
elsősorban történészek és szociológusok végeznek. Ez nem a pszichológia belső kérdéseiből indul ki, hanem a
társadalomból. Ennek megfelelően tüzetesen használja a leíró pszichológia adatrendszereit, az elméletorientált
pszichológiatörténet-írásból viszont a fogalmi keretek keresését. Ez a valódi szintetikus történeti tudomány a
jövő ígérete; igen kevés kérdésben tud azonban még végső válaszokat adni.
6
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A modern tudományelmélet három egymást átfedő hálózatban bontakozik ki. Az első az intellektuális mozzanat:
ez a gondolatok és azok szerkezetének viszonya egymáshoz. A tudomány történetére nézve ezt az
eszmetörténeti vagy szellemtörténeti hozzáállás emelte ki, melyre általában úgy hivatkoznak, mint a
tudománytörténet internalista megközelítésére. A második hozzáállás viszont azt hangsúlyozza, hogy a modern
tudomány a társadalmi tevékenység intézményes hálózatban megvalósuló sajátos formája. Ennek a hálózatnak
nyilvánvaló hatásai vannak az erőforrások elosztására, a kommunikációs lehetőségek kialakítására, de
korlátozására is, a nevezetes láthatatlan kollégiumok alakulására és így tovább. Ez a külső hálózat magában
foglalja a tudomány technikai-eszközszerű vonatkozásait is. Túl könnyű és idejétmúlt hozzáállás lenne, ha
ezeket a külső és belső hálózatokat úgy kezelnénk, mint amelyek egymástól teljesen függetlenek. Az elméleti
irányultságú tudományelemzés egyik alapvető kérdése az, hogy rá kell mutasson a két hálózat közti
áthallásokra, s különösen arra, hogy milyen intellektuális hatása van a tágabb társadalmi hálózatnak. Ezt
azonban anélkül kell megtegye, hogy teljes relativizmusba menne át, s elveszítené a tudomány tartalmát valami
triviális marxista „a társadalmi világ tükrözése” felfogás keretében. George Richards (1987) a Pszichológia
diszciplínájának relativizmusát vizsgálva (számára a Diszciplína íródik nagybetűvel, míg a naiv pszichológia
kisbetűvel) bemutat néhány érdekes példát, és néhány utalást is tesz arra, hogyan kapcsoljuk össze elvszerűen a
különböző valóságterületeket. Hivatkozik néhány példára, ahol egyazon jelenség különböző konklúziókra
vezetett. Gondoljunk arra, hogy milyen különböző eredményeket kaptak a szociálpszichológiában a
konformizmust illetően az Egyesült Államokban és Európában. Példákat idéz arra, ahol nem tudták
megismételni az eredeti Ash-féle eredményeket, melyek még a perceptuá- lis beszámolókban is erős
konformitásra utaltak. Vannak ma, akik ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, azt hirdetik, hogy az
amerikaiak konformistábbak, mint a nyugat-európaiak. Richards arra is rámutat, hogy a különböző kontinentális
(francia, svájci és német) felfogások az önszabályozott kibontakozást hangsúlyozva mennyire eltértek az
amerikai környezetelvű felfogástól. De idézhetnénk azt a példát is, mely ugyanazon tudományos eredmények
eltérő szociális implikációját érinti. A 60-as években az amerikai közegben Skinner felfogása az instrumentális
tanulásról egy determinisztikus világkép képviselője volt, s ennek megfelelően kritizálták, míg például
Magyarországon a szabadon mozgó állat szimbolikája révén a pavlovi kondicionálással szemben inkább egy
felszabadultabb és környezetfüggetlenebb emberkép szimbólumává vált (Pléh 1997b).
Ezeknek a relativizmusra utaló adatoknak a fényében hogy tudjuk elkerülni a teljes relativizmust arra nézve,
hogy milyen a lelki élet természete? Ennek a dialektikának kulcsmozzanata annak felismerése, hogy a modern
társadalmakban azt, ahogyan tudománnyal foglalkozunk, nemcsak a társas hálózat befolyásolja, hanem a
tudomány maga is a tágabb hálózat része. Gondoljunk csak arra, hogy Semmelweis felfedezései a gyermekágyi
lázról vagy Pasteur mikrobiológiája hogyan változtatta meg hétköznapi társas életünket, a tisztaságot és ehhez
hasonló standardokat illetően. A radikális szocio- logizmus itt sincs zavarban: maga a fertőzés iránti
tudományos érdeklődés társadalmi eredetű lenne, a nagyvárosi szegény rétegektől való félelem motiválja.
A tudomány művelésének harmadik szférája a személyes terület: a tudós egyéni élete és közvetlen társas
környezete. A tudomány vizsgálatának belső tényezőit hirdető elméletekkel és iskolákkal összevetve ez is külső
környezetnek tűnik. A radikális „pszichohistorikus” számára az elrendezés fordított lenne. Az ő számára a
tudomány pusztán a személyes élet kifejeződése és része, amihez képest mind a fogalmi, mind a társadalmi
vonatkozások lennének a külsők. Ez vonzó lehet a pszichológusok számára, innen is származik a
„pszichohistória” elnevezés, mely vagy egy évtizeddel ezelőtt nagy karriert futott be, különösen
pszichoanalitikus változataiban. Az igazán érdekes mozzanat azonban az, hogy a tudománnyal kapcsolatos
felfogásunk liberalizálása során megjelent egy olyan megközelítés, mely különösen kézenfekvő a pszichológus
számára.
A különböző hálózatok, mint legvilágosabban Bruno Latour (1999) hangsúlyozza, átszövődnek egymásba. Az ő
felfogása szerint volt egy mindenki által osztott előfeltevés arra nézve, ahogyan a modernitás a különböző
életszférák autonómiája irányába haladt. Az egyház és az állam, a hit és a tudás elválasztásával kezdődött ez az
intellektuális oldalon, majd a kormányzati hatalmi szférák elválasztásával folytatódott, hogy a 19. században az
értelmiségi tevékenységek tényleges elválasztásához vezessen (a művészet, a tudomány és a filozófia egymástól
elválasztása lenne a világos példa). Mindez további elválasztásokat sugallt a tudomány vizsgálatában is.
Elvezetett az egyes tudományok szigorú elválasztásához mint az egzisztenciális önállóság biztosítékához.
Alátámasztotta azt a neopozitivista eszményt is, hogy el kell választani egymástól a felfedezés kontextusát
(mely illékony, rendezetlen és egyéni) az igazolás kontextusától (mely örök, rendezett és intézményesített),
valamint a tudományos elméletek logikai-szerkezeti, illetve esetleges vonatkozásainak elválasztását hirdette.
Ez a naiv hit az elválasztásokban ma már a múlté. Észrevettük, hogy az elválasztás csak ideál, melyet szeretnénk
elérni, ezt azonban minden szinten hibridizációk egészítik ki. Igaz ez a tudományos kutatás tényleges menetére:
az elméleti adatok, a belső meghatározottság és a külső kérdések (versengés, együttműködés, elsőbbségi
problémák, technikai hálózatok) mindig áthatják egymást. Jól mutatja ezt a kísérleti tudomány antropológiai
7
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
leírása Latour és Woolgar (1986) munkájában. Hasonló módon a három kontextus vagy hálózat magának a
vállalkozásnak a történetében is áthatja egymást. Ha a tudományt emberi erőfeszítésnek tartjuk, s nem egy isteni
igazság keresésének, akkor ez is kell legyen a helyzet. Az eszmény (az úgynevezett internális vonatkozás) a
tudós hétköznapi társas és személyes hálózatának is része, s ezek a mozgatóerők számára is tágabb társas
hálózatok részei, mint amilyenek a folyóiratok, a tudományos társaságok és az alapítványok. Így az eszmék
belépnek a külső aspektusba. Vagy a másik irányból indulva az eszmék, sőt maguk a kísérleti módszerek is
társadalmi és személyes tényezők hatására jönnek létre. Még a tudomány mozgásának szerkezete is tükrözi ezt.
Nézzük például a paradigma fogalmát. Tekinthetjük ezt úgy, mint eszmék vagy gondolatok hálózatát, de úgy is,
mint egy társadalmi szentesítő intézményt, mely a modern tudományra oly jellemző azonosulási és
szerepkövetési személyközi feszültségeken keresztül valósul meg. Ma az igazán érdekes kérdés nem a Karl
Popper értelmében vett különböző „világok” (a fizikai, a mentális és a társadalmi-objektivált világ) elválasztása,
hanem kölcsönhatásuk finomabb természete a tudomány fejlődésében. A pszichológiának nincs kitüntetett helye
itt. Az autonómia (vagy Latour szavaival a megosztás) és a hibridizáció közti állandó ütközés a klasszikus
természettudományokra is érvényes. A pszichológia tárgya azonban érzékenyebbé kell tegye a történetírót e
többszörös beágyazottságra.
Mindennek van néhány érdekes vonatkozása a pszichológia történetére nézve is. Az egyik, hogy a népi
pszichológiát legtöbb formájában konzervatív elméletként állítják be. Úgy jelenítik meg, mint ami történetileg
állandó, s mindig velünk van (lásd ennek kritikai áttekintésére Clark 1996). Ha igaz, akkor ennek kell minden
pszichológiatörténet állandó vonatkoztatási pontjának lennie. Úgy tekinthető, mint a pszichológiai
elméletalkotás kiindulópontja – legyen az filozófiai, gyakorlati vagy tudományos elméletalkotás –, hiszen
minden efféle elméletalkotásnak közös nézőpontokból kellene kiindulnia. Ezt az attitűdöt azonban komolyan
meg kell kérdőjeleznünk. Richards (1987) amellett érvel, hogy a pszichológiának kétféle története van: egy, a
szerző által adott anyag története (William James pszichológiája, értve ezen William James lelki életét) és a
diszciplína története. Richards bemutatásában a különböző szerzők és irányzatok különbözően lehorgonyzott
népi pszichológiákból indulnak ki. Személyes élettörténetük és a korszellem, melyet a pszichológiatörténet-
írásban oly hírhedetté tett Edwin Boring, különböző népi pszichológiákat adnak elméletük számára.
8
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Másrészt mondhatnánk azt is, hogy a mai pszichológia néhány vagy akár legtöbb irányzata ihletésében erre a
naiv pszichológiára megy vissza. Nézzünk néhány példát! A radikális behaviorizmus a feltételezett mentális
entitások tagadásából indulna ki, vagyis a népi pszichológia tagadásából, annak babonává minősítéséből. A
pszichoanalízis viszont azzal szállna szembe, hogy vágyaink és hiedelmeink áttekinthetőek és hozzáférhetőek
számunkra, míg a viselkedésmeghatározás alapvető oksági mechanizmusát érintetlenül hagyná. A kognitív
pszichológia csúcspontján a hiedelmek irányába tolná el a determinációt, míg a legtöbb dinamikus pszichológia
a vágyak irányába. Vagyis lehetne olyan pszichológiatörténeti programot indítani, mely azzal foglalkozik, hogy
a különböző irányzatok hogyan küzdenek meg a feltételezett népi pszichológiával (Pléh 2008a).
A népi pszichológia másik történeti érdekessége a redukció problémájával kapcsolatos. A népi pszichológiának
van néhány olyan mai értelmezése (Stich 1983; Churchland 1986; 1996), melyek ezt „gyorsírásos
lejegyzésként” értelmezik. Kétségkívül használunk népi pszichológiai fogalmakat, az idegtudomány
fejlődésével azonban nem lesz szükségünk ezekre. A népi pszichológia el fog tűnni, mint a népi fizika, a népi
csillagászat és ehhez hasonlók. Vagyis a népi pszichológia egész gondolatrendszere a legtisztább formában veti
fel a redukcionizmus kérdését. Az eliminativisták egy része egyenesen azt mondja, hogy a népi pszichológiával
együtt meg fog szűnni az egész tudományos pszichológia, mivel e felfogásban „a személy szintje alatti kognitív
pszichológia” és a pszichológia más fejezetei, melyek mentális adatokat használnak kiindulópontként, csupán az
egyébként létező népi pszichológia rendszerezései lennének. Nem lenne határ a hétköznapi és a mai tudományos
szintek között. Az igazi határ e kettő és a valódi idegtudományi szint között lenne, és az utóbbinak lenne
magyarázó ereje. Pillanatnyilag az a fontos számunkra, hogy a különböző dimenzionális osztályozási
rendszerek, melyek felmerültek a pszichológia történetével kapcsolatban, két szempontból nézhetők. Vagy úgy,
mint szemantikai gyakorlatok a népi elmélet struktúrájával kapcsolatban, vagy pedig mint a hivatásos
pszichológia és fogalmi rendszere feletti reflexiók. A pszichológia természete miatt nem könnyű e két lehetőség
közt választani. Valójában, ahogy a vitatott kérdések bemutatja a következő oldalon, mindez azzal is
kapcsolatos, hogy természettudománynak tartjuk-e a pszichológiát.
Természettudomány-e a pszichológia? Régi kérdés ez, mely felvethető, s fel is merült mind a pszichológia
anyagát, mind pedig módszereit illetően. Ma újra egyre aktuálisabbá vált. Századunkban először a Bécsi Kör
hirdette (Ernst Machot követve), hogy a tudomány mind módszerét, mind anyagát tekintve egységes. Erre
általában úgy hivatkozunk, mint fizikalizmusra: az eredeti program a fizika sikereire alapozva fogalmazódott
meg. Megvolt ennek azonban az előzménye mind a korai modernitásban Descartes- tól kezdve, aki a tudomány
egységes elemző módszerében hitt, mind a 19. századi pozitivistáknál Auguste Comtetól kezdve John Stuart
Millen keresztül Ernst Machig.
Érdekes módon azonban ma újból felmerül ez a kérdés. Quine (1980) számos helyen hangsúlyozza a tudomány
fizikalisztikus egységét. És olyan, látszólag empirizmusellenes szerzők, mint a mentalista Jerry Fodor (1984)
szintén azt hirdetik, hogy csak egyetlen tudomány van. Fodor ezt az „alaptudománynak” tartja, s azt hirdeti,
hogy az összes szaktudomány vagy résztudomány ennek az alaptudománynak kontextuális változata. A
szaktudományok minden törvénye ceteris paribus törvény, s ezzel állna szemben az elméleti fizika
kontextusmentes törvényeinek világa. A mentális világ és annak tanulmányozása nem térne el a természeti
világétól, ha a szaktudományokat nézzük. A kémia ugyanolyan kontextuális lenne, mint a pszichológia.
Ezt egy másik felfogással állították és állítják szembe. Ez utóbbi felfogás szerint a természettudomány
radikálisan eltér a humán vagy társadalomtudományoktól. Ez volt a 19. századi német történetírás elképzelése,
ahol olyan szerzők, mint Rickert és Windelband, azt hirdették, hogy míg a történetírás ideografikus, addig a
természettudomány nomote- tikus. Ez aztán tovább folytatódott Dilthey (1897/1974) és mások munkáiban,
speciálisan a pszichológiára vonatkoztatva: vajon a pszichológia hova tartozik ebben a megoszlásban? Viták
indultak, de a feszültség sosem oldódott fel.
Korunkhoz közelebb Wittgenstein bizonyos értelmezéseire alapozva olyan szerzők, mint Winch (1952/1987)
sokat idézett könyvében felvetette azt a szembeállítást, hogy a társadalomtudományok értelmezett világgal
foglalkoznak, míg a természettudományok nyers tényekkel. A természettudomány oksági és értékmentes lenne,
míg a társadalomtudomány értelmező és értékterhelt, s nem magyarázó.
Ezt a szembeállítást a mai her- meneutikusok többé-kevésbé elfogadják. Náluk azonban a hangsúly inkább a
módszeren van, mint a tárgyon. Felújítva a 19. század végi német hagyományt, Wilhelm Dilthey hagyományát
azt hirdetik, hogy míg a természettudomány oksági törvényeket próbál feltárni, a humán tudományok a szellem
területén amellett köteleznék el vagy arra korlátoznák magukat, hogy „jelentést” találjanak. A hermeneutika
lenne az emberi ügyek kezelésének állandó, kevésbé tagolt, de teljesen eltérő riválisa.
9
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Újabban ezt a szembeállítást az elméleti érvelés több fordulata megkérdőjelezte a szinte szokványosnak is
tekinthető szcientista, természettudományos monizmus mellett. Először is Richard Rorty (1979) filozófiai
alapon megkérdőjelezte a nyers tények és a velük szembeállított értelmezett tények kettősségét, mint a
természeti és a társadalmi szembeállításának alapját. Lényegében azt hirdeti, hogy a természettel kapcsolatos
felfogásunk is társadalmilag közvetítődött és értelmezett.
Ugyanezt hirdetik a tudományelmélet erős programjának képviselői is. Latour (1993) és Shapin (1996), de
Bloor (1983) és az edinburghi iskola is azt hirdeti, hogy a természettudomány is a természet intézményesített és
társadalmilag közvetített képével foglalkozik. Nem egy tagolatlan természetből indul ki, hogy azt tagolja, hanem
egész megközelítése a természethez kódolt és társasan közvetített.
Ennek világos sugallatai vannak a pszichológiatörténet írására nézve is. Nevezetesen, a természettudomány
versus társadalomtudomány kérdést nem úgy kell kezelni, mint egy esszencialista lényegi szembeállítást, mely
örökre adott, hanem mint egy történetileg megjelenő társadalmi tényezőt a pszichológia saját
önmeghatározásában
Mindennek érdekes vonatkozásai vannak a lelki élet vizsgálatára is. Ha az objektivisztikus irányzatokat a
pszichológiában úgy tekintjük, mint amelyek a lelket egy megismerendő tárgynak tekintik, akkor
feltételezhetjük, hogy a konstruktivista hozzáállás megfordítja ezt, és azt hirdetné, hogy a lelket a társadalom
konstruálja. A lélek nincs mindig ott, mint egy felfedezendő dolog. Bizonyos társadalmakban emberen túli
feltételezett erők felelnek meg a lelki életnek. Másrészről a népi pszichológiában hívő naturalista erre azt
válaszolhatná, hogy mindezek a misztikus gyakorlatok tulajdonképpen csak gyakorlati magyarázati
próbálkozások. A természetfölötti szellemekben való hit és ehhez hasonlók nem zavarják meg az embereket
abban, hogy mindennapi életükben egy szokásos, hétköznapi intencionális szándékalapú hozzáállást
használjanak. Nem akadályozza meg őket mitológiájuk, hogy az embereket intencionális ágenseknek tételezzék
fel, akiket hiedelmek és vágyak jellemeznek, mint ahogy azt a mai népi pszichológia és tudatfilozófia (pl. Fodor
1990) is feltételezi.
Érdekes azonban, hogy kiindulásnak vehetjük a másik mozzanatot s hirdethetjük azt, hogy az elme a
megismerésnek a szubjektív pólusához tartozik. S ekkor hirdethetjük azt is, hogy maga az elme a konstruktív
kiindulópont, s nem a világ tükre. Ez maga az az eszköz, melyet arra használunk, hogy megkonstruáljuk magát a
világot, beleértve a társas világot is. Bármily szélsőségesnek hangzik ez a tézis, számos korai kísérleti
pszichológus ezt a hozzáállást alkalmazta, akárcsak számos mai tudatfilozófus. Wundt (1903) kifejezetten azt
hirdette, hogy a pszichológia propedeutikus tudomány, mivel minden tudomány kiindulópontja a tapasztalás. És
ennek a nyers tapasztalásanyagnak az előítéletmentes vizsgálata lett volna a pszichológia célja. Mindennek van
egy sajátos kapcsolata a változások irányával is. Vajon a pszichológia változása fejlődés, sőt egyenesen haladás-
e vagy visszatérő kérdései és témái vannak-e, mint ahogy a vitatott kérdések bemutatják az álláspontokat.
Történetírás során nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy az igazság egyirányú kibontakozásával van dolgunk.
Ez a felvilágosodás korát idéző kép különösen veszélyes a pszichológiatörténet számára. Azt a gondolatot
foglalja ugyanis magában, hogy a naiv fogalmakat fokozatosan, vagy éppenséggel forradalmi módon felváltotta
a szubsztanciális pozitív tudás, és nincs visszaút. Egy alagút képe él itt, ahol a történetírás arról szóló elbeszélés
lenne, hogy az alagút végén látjuk a fényt.
10
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A tudomány mozgása úgy állítja be magát, mintha végső szakaszokhoz érne el, a valóságban azonban állandó
változás. A tudomány, s nemcsak a
A linearitás problémája
Kétségkívül van ebben valami igazság, különösen a pszichológia szervezett vizsgálatát és intézményesítését
illetően. Van valamiféle felvilágosodásszerű fejlődés. Ha valaki Közép- Európából jön, ahol ez az önmagára
ébredés, a pozitív tudás jelentőségének felismerése együtt járt egy szociális ébredéssel, és ez ráadásul többször
végbement, például a századfordulón, valamint az utóbbi néhány évtizedben, akkor különösen nehéz elkerülni
ezt az egyoldalú lineáris képet
Ez azonban korántsem csak a pszichológiára nézve specifikus. Érvényes a fizikai tudományokra is, legalábbis
azóta, amióta az anyagszerkezetet vizsgálni kezdték. Láttunk valaha is atomokat? El tudjuk képzelni világunkat,
amiben több az űr az atomok között, mint amennyi teret az atomok, maguk a szilárd elemek elfoglalnak? Nem.
Szilárd tárgyak fenomenális világában élünk, s csak közvetve „tudjuk”, mi van e mögött a látszat mögött. Van
egy mezofizikai naiv fizika, bármilyenné vált is a tudományos fizika. Lehet, hogy ugyanez érvényes a
pszichológiára is. A mai helyzetben persze az idegtudományokból a népi pszichológia felé irányuló magyarázó
modelleknek többnyire még csak illusztratív értékük van.
3. A látható és a nem látható közti átvitel során sokszor csak korrelatív viszonyokat tárunk fel, és nem
lépésenkénti dedukcióról van szó. Könnyű például összekapcsolni a megnövekedett motoros tevékenységet a
nagyobb agyhullám-frekvenciával, sajnos azonban a viselkedéses aktiváció bizonyos agyi területeken (a
hippocampusban) alacsonyabb frekvenciájú hullámokkal jár együtt.
11
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
történetíró mentális apparátusát jellemzi, hanem magát a területet is. Robert Watson (1909-1975) amerikai
pszichológiatörténész akkor kísérelte meg ezt az orientálást, amikor a paradigma fogalma már igencsak velünk
volt. Elfogadta a pszichológia „multi- paradigmás” természetét, a paradigmák helyett azonban inkább
előírásokról beszélt. Az előírások egymással szemben álló párokba rendezhetők, így adva egy strukturalista
keretet a pszichológiai iskolák tanulmányozásához. Néhány kedvenc párja:
2.1. táblázat -
objektivizmus szubjektivizmus
molekularizmus molarizmus
determinizmus indeterminizmus
empirizmus racionalizmus
statika dinamika
periferializmus centralizmus
tudatos tudattalan
Ezek a páros előírások a különböző szerzők és irányzatok preferenciáit tükrözik, és sajátos kombinációik
jellemeznék az alapvető iskolákat, míg egyesek közülük kritikus vagy meghatározó attitűdök lennének. A
behaviorizmust például az ob- jektivizmus, a molekularizmus és az empirizmus (a környezetelvűség)
jellemeznék, s az első lenne a meghatározó jegy. A pszichoanalízist viszont a dinamika, a tudattalan és a
fejlődés irányítaná, s döntő szerepe a tudattalan meghatározottságnak lenne.
Watson a párokat Max Weber ideáltípusainak mintájára képzelte el. Hasonlítanak ezek a szociológiában
felmerült ideáltípusokhoz, abban az értelemben, hogy tiszta formáikat egyetlen irányzat sem szükségszerűen
képviseli, s abban az értelemben is, hogy Watson szerint a lineáris szembenállások pólusai sosem képesek a
másik végpontot legyőzni vagy megsemmisíteni. Ezek a preskripciós párok kétségkívül nem a lineáris
tudományfejlődés eszméjét követik: nem találunk olyan helyzetet, ahol az egyik pólus győzne a másik eltűnése
mellett. Az emberi léthelyzet néhány kategorikus, tör- ténetietlen dilemmáját hivatottak képviselni.
12
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
hangsúlyozza. A pszichológiában Brunswik Titchenert állítja szembe Kurt Lewin munkájával. Titchener
fogalmazta meg legvilágosabban az elemi mentális jelenségek osztályozásának igényét, míg
Lewin a dinamikus metaforákat használó kontex- tuális pszichológia legtisztább példája volt. Ehhez ismét
hozzátehetnénk, hogy a pszichológiában ezt a váltást többször hirdették megtörténtnek, de a diszciplína további
fejlődése azt sugallja, hogy ez korántsem volt visszafordíthatatlan, s a két attitűd még mindig velünk van.
Brunswik vázlatát az 1.1. táblázat mutatja be.
A másik dichotómia, amelyet Brunswik kiemel, a mindenütt szigorú szabályszerűségeket kereső attitűd
egyrészről (a Windelband javasolta híres elkülönítésben a nomotetikus hozzáállás), másrészről pedig a
statisztikus mentalitás szembenállása lenne. Az akadémikus pszichológia fő irányában ez az utóbbi dichotómia
főleg a normatív-kísérleti és a differenciális pszichológia feszültségében jelenik meg. Brunswik őszinte reménye
az volt, hogy képes lesz meghaladni ezeket a dichotómiákat az általa képviselt valószínűségelvű
funkcionalizmussal és kibernetikus megközelítéssel. Ez olyan pszichológiát eredményezne, mely az elméleti
modelleket és metaforákat már nem az elméleti fizika szigorú törvényeiből merítené, hanem olyan
makrostatisztikai diszciplínákból, mint a közgazdaság és a meteorológia. Az utóbbi fél évszázadban kiderült,
hogy ez a remény is naiv volt. A mai kognitív forradalom fényében az új matematikai fejezetek (az absztrakt
algebra) és a komputációs elmélet a humán tudományokban, például a nyelvészetben és a pszichológiában is új,
nomotetikus strukturalizmushoz vezettek
Empedoklész i.
e. 5. sz.
Démokritosz i.
e. 4. sz.
Ptolemaiosz
i. sz. 2. sz.
Kopernikusz
1530
Vesalius 1543
Harvey 1628
Linné 1738
Darwin 1859
Krápelin 1883
Freud 1900
Titchener 1901
Lewin 1935
13
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1.1. ábra. Brunswik fogalmi modelljei a pszichológia fejlődéséről (Brunswik 1996, 505. o. nyomán)
Korai volt az ötvenes években eltemetni a nomote- tikus attitűdöt. Bár, mint látni fogjuk, vannak olyan újabb
kognitív irányok, melyek szeretnék ezt meghaladni, átlépve a fizikai modellek felé (ez persze még mindig túl
nomotetikus lenne Brunswik számára, például Penrose 1989 is), valamint az élő dinamikus rendszerek irányába.
Ugyanezen évtizedek során azonban Brunswik egyik kulcsfogalma, az ökológiai érvényesség visszatért.
Kísérleteinknek megfelelően kell képviselniük a valóságot, mint az élő szervezet viselkedési korlátrendszerét.
Elvileg mindenki egyetért ezzel, bár nehéznek bizonyulhat kiállni valódi kutatásaink során ezen elkötelezettség
mellett.
14
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Az 1.1. ábra a Brunswik javasolta nomotetikus és statisztikus modellek hatásait mutatja be konkrét pszichológiai
irányzatok kibontakozására.
Kezdetben (1.2. 1) a különböző szférák meglehetősen tagolatlanok, és a pszichológiai kutatás egyetlen területen
belül vizsgálja a belső viszonyokat. A pszichofizika és a hagyományos fiziológiai (vagy egyenest anatómiai)
pszichológia a mentális és a testi szférák közötti belső kapcsolatokkal foglalkozik. Újabb történeti szakaszokban
gazdagabb és gazdagabb kapcsolatokat vizsgálnak az egyes területek között, és megszűnik az, hogy mint
tagolatlan világot vizsgálják mindegyik területet magát.
Vagyis egyre kevésbé hajlunk arra, hogy a mentális világot a strukturálatlanul kezelt környezethez viszonyítsuk,
vagy a tagolatlanul felfogott agyhoz mint olyanhoz. A területek már nem üres tartályok, mint azt az 1.2. ábra
mutatja.
A Fraisse javasolta modellek a pszichológia bizonyos területeit illetően meglehetősen fukarak. Csak két
dimenziót vizsgál, a jelenségeket és a kitüntetett kapcsolatokat. Ez a távlat a kísérleti pszichológia változásaira
és annak a személyiségre való kiterjesztéseire összpontosít. Kimarad e felfogásból minden, amit úgy ismerünk,
mint a megértő és magyarázó modellek, a nomotetikus és ideografikus megközelítések szembenállása. Fraisse
olyan képet nyújt, amely nem idegen a pszichológiatörténészek jó részétől: a tudományos pszichológia
kialakulása után inkább kimaradnak azok a megközelítések, melyek nincsenek szigorúan összhangban a
természettudományokkal, beleértve a pszichoanalízist is.
1.2. ábra. A pszichológia fejlődésének fogalmi modeljei Fraisse (1968) nyomán behaviorizmus,
neuropszichológia, személyiség-lélektan
Ebben a sémában a pszichológiai forradalmak úgy képzelendők el, mint váltások aközött, ahol „a személy
konstruálja a valóságot”, illetve „a valóság konstruálja a személyt”. Az 1.2. táblázat azt mutatja, hogyan látja
Buss e dimenzió mentén a pszichológiatörténet forradalmait vagy váltásait. A külső vagy belső determinizmus
itt az objektumszubjektum dimenzió váltásához kapcsolódik. Míg a klasszikus introspektív pszichológia, a
kogniti- vizmus vagy a humanisztikus pszichológia a belső oldalt (a személyt) tekinti szubjektumnak, a formáló
erőnek, a behaviorizmus és a pszichoanalízis a környezetet tekinti szubjektumnak.
Ez a séma természetesen könnyen bírálható. Először is a meghatározottság természete komplexebb, mintsem azt
egy ilyen egyszerű séma le tudná képezni. Nem sok humanisztikus pszichológus lenne boldog azzal, hogy
egybesorolják a kogniti- vistákkal. Az ő véleményük szerint a kognitivisták túl determinisztikusak, mikor a
15
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
2.3. táblázat - 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán
1. A releváns tények dimenziója. Mik a pszichológia releváns tényei, és mi a pszichológia igazi tárgya?
Hagyományos német nagyképűséggel azt is mondhatnók, hogy ez a pszichológia és a pszichológiatörténet-
írás „ontológiai alapjainak” kérdése. Nem minden pszichológus hisz abban, hogy egy jó taxonómiának
megfelelően saját területet kell találnunk. Mégis mindez alapvető kérdés volt a pszichológia alapító atyáinak
jó része számára. Saját tárgya adná meg a jogosítványt minden új diszciplína számára. Ezért aztán ez a kérdés
érthető módon fontos volt azokban a pszichológiai kultúrákban, ahol az egzisztenciális kérdések alapvető
jelentőségűek voltak. Nem triviális vonzalom van aközött, hogy valaki azzal van elfoglalva, hogy
körülhatárolja tudománya pontos határait, s aközött, hogy az akadémiai diszciplínák rendszertanában
körülírjon a maga számára egy ökológiai fülkét. Az egzisztenciális taxonómia élet vagy halál kérdése ott,
ahol a pszichológiát felülről lefelé határozzák meg, az akadémikus világból kiindulva. Ez volt a helyzet a
német akadémikus mandarinkultúrával a 19. század végén. Ma számos olyan tekintélyes diszciplína van,
melyek világosan nem egy olyan tárgyat tanulmányoznak, mely a valóság egy adott szeletének felelne meg,
hanem bármely tárgy sajátos aspektusával foglalkoznak. Gondoljunk csak a kibernetikára, mely az élet
minden területén a szabályozásra irányul, vagy az általános jelelméletre, mely az élet kémiai alapjaitól
kezdve a művészetig a jelzési folyamatokkal foglalkozik. Vagy, ha már itt tartunk, gondoljunk a kognitív
tudományra, mely számos vizsgálódás metszeteként jön létre, melyek mindegyike a viselkedést szabályozó
belső modellekkel van elfoglalva.
16
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A pszichológia mint tudomány három alapvető álláspontot bontakoztatott ki. Karl Bühler (1927) a pszichológia
(talán már második) válságáról szóló könyvében ezeket a mentális jelenségek három elidegeníthetetlen
aspektusának mutatta be. Az 1.3. ábra mutatja felfogását.
Hétköznapi felfogásunk szerint – törzsünk népi pszichológiája szerint –, és Descartes óta az európai
ismeretelméleti hagyomány szerint, a pszichológia (a hagyományos tudományokkal szemben) a belső
tapasztalással foglalkozik. A világnak azokkal az aspektusaival törődik, melyek az átélő szubjektumhoz
tartoznak, és a szubjektumnak kitüntetett hozzáférése van ezekhez. Jó adag szkepticizmussal fogunk találkozni
ezt illetően. Rá kell mutatni azonban arra, hogy a korai kísérleti pszichológiának is ez volt a hozzáállása. Egy
másik, drasztikusan eltérő megközelítés a pszichológiát s annak tárgyát az emberi élet nyilvánosan hozzáférhető
aspektusaira korlátozza. Ezek a nyilvános adatok pszichológiánkról viselkedési adatok. Hangsúlyoznunk kell,
hogy ez nem pusztán egy olyan szélsőséges álláspont, melyet bizonyos behavioristák képviselnek. Népi
pszichológiánknak is része ez, amikor az embereket inkább tetteik alapján ítéljük meg, mintsem hirdetett elveik
alapján. S a viselkedéses aspektus velünk marad kifinomultabb nevek formájában, mint a „cselekvés”,
„tevékenység” és ehhez hasonlók, még a mai kognitív korszakban is. Végül a harmadik aspektus a kulturális
objektivációkat, a „teljesítményt” tekinti a pszichológia megfelelő tárgyának. A kulturális objektivációk, például
a műalkotások az eljövendő kutató számára a mentális jelenségeket jelenítik meg. Azokat a mentális területeket
is ide sorolják, melyekre egyéni mentális aktusaink intencionálisan irányulnak. Bühler számára a mentális élet
intencionális tartalmát adó egyén feletti jelenségek nagyon fontosak voltak a nyelv ábrázoló funkciójára
vonatkozó tézisét kifejtve. Nézete szerint az emberi nyelv objektivált jelentéseken keresztül utal a tényállásokra.
A kulturális orientációjú pszichológusok, amikor e területekről beszélnek, úgy gondolnak az intencionalitásra
mint szabálykövetésre, nyelvtani vagy logikai szabályok követésére, és ebben az értelemben a Bühler elindította
úton haladnak.
A pszichológia tényleges története során a pszichológia megfelelő területének vagy témájának e három
kifaragása természetes vagy kevésbé természetes kombinációkban jelenik meg. Egy további kérdés is bonyolítja
a dolgot. Vajon a pszichológiának az általában vett emberrel vagy az egyénnel kell-e foglalkoznia? „A mentális
objektivációkra” irányuló, kissé spiritualista pszichológia általában az egyén hangsúlyával jár együtt (olyan
kérdéseket tanulmányozva, mint a személyiség és a műalkotás közti kapcsolat), a konceptuálisan világos
vonzalmakat azonban az élet sokszor keresztezi. Ennek egyik példája a pszichoanalízis ingadozása a megértő
alapú, egyénközpontú terápia és a magyarázó oki általános antropológia attitűdje között.
17
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1.3. ábra. A jelek és a mentális jelenségek három aspektusa Karl Bühler szerint (Bühler 1933 nyomán)
Vannak elidegenedések a programok és a valóság között is. Egy jellegzetes példa, amire pszichológiatörténeti
írásaiban a magyar Harkai Schiller Pál (1940) rámutatott, az a tény, hogy a klasszikus pszichológia elméleti
koncentrálását az élményre egy személytelen attitűd kísérte, s nem a személyes iránti érdeklődés, mely
szemantikailag jobban hozzáillett volna.
Mégis az önmegfigyelés lesz annak végső s közvetlen bizonyítéka, hogy mi is történik a fejünkben. Vannak,
akik továbbra is a belső élményt tekintik kiindulópontnak, megkérdőjelezik azonban a hagyományos
önmegfigyelés elemző torzításait. Ide tartoznak azok a filozófiai felhangú spekulatív pszichológiák, melyeket
olyan filozófusok hirdetnek, mint Henry Bergson, Jean-Paul Sartre vagy akár Kenneth Gergen, valamint olyan
jóhiszemű kísérletezők, mint Karl Stumpf, vagy az alaklélektan képviselői és a Carl Rogers-szerű klinikusok.
Ok az élmény fenomenológiailag adott mivoltát állítják szembe az elemzett és rekonstruált másodlagos
élményekkel. Kiindulópontjuk azonban továbbra is a belső élet közvetlen adottsága lesz.
18
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
ahogy a gyermekekkel és a társas viselkedéssel kapcsolatos munkák mutatják, a megfigyelés ma is igen fontos a
pszichológiai hipotézisalkotásban. A mai pszichológiában a fogalmi elemzés is visszanyerte fontosságát. Ha
azonban a kísérletezést úgy tekintjük, mint az objektív és személytelen megközelítés szinonimáját a lelki életre
vonatkozóan, akkor sosem lehet elegünk a kísérletezésből. Számos sajátos probléma kapcsolatos azzal is, hogy
nagy mintákkal és nagy elemszámokkal dolgozzunk-e, vagy pedig néhány személy gondos tanulmányozásával
haladjunk előre. Érdekes módon ami eredetileg a statisztikus szemléletű behavioristák és a fenome- nologikus
irányultságú gestaltosok ellentmondásának tűnt fél évszázaddal ezelőtt, továbbra is velünk van. A legtöbb mai
perceptuális kutatás továbbra is olyan jelenségekre igyekszik rámutatni, melyek minden megfigyelő számára
érvényesek és jelen vannak. A jelenségek megdöbbentő természete és nem a mintanagyság a fontos itt, még
akkor is, ha fogalmilag eltávolodtunk az alaklélektanosoktól.
Vajon a pszichológia az egyetemesség feltevésével haladjon-e előre, vagy az egyéni különbségek rendszeres
tanulmányozását hangsúlyozza, ahogy azt sok szociálpszichológus és személyiségkutató, akárcsak sok
hagyományos pszichometrikus hangsúlyozná? Vagy elméleteit egyedi esetek gondos értelmezésére alapozza,
ahogy a klinikus preferálná? Ezek a kérdések korántsem triviálisak és technikai jellegűek. A módszertani
kérdések a diszciplína és a tudomány közti kapcsolatok végső problémáit is érintik. Vajon valaha is el fog-e érni
a pszichológia egy olyan kapcsolatot alkalmazott aspektusai és alapvető törvényei között, mely hasonlítana a
fizika és a mérnöklés közti kapcsolatokhoz, vagy a biológia és az orvostudomány közti kapcsolatokhoz? El
fogunk-e valaha is érni egy olyan technológiai egységet, mint azok a diszciplínák, vagy pedig magának a
tárgynak köszönhetően a módszerek és hozzáállások kötelező sokféleségével kell együtt élnünk?
1. Mik a lelki élet alapvető törvényei? Egyszerűbben fogalmazva: ezt az aspektust a belső redukció kérdésének
is nevezhetjük. Az első kérdés természetesen az, hogy vannak-e a mentális életnek a pszichológiára sajátos
törvényei. Egyáltalán kiterjeszthető-e a világ megértésének oksági modellje a lelki életre? A pszichológia
különböző irracionális irányzatai lényegében tagadják ezt, akár az akarat szabadságára apellálnak, akár az
egyéni választásra és annak meghatározatlan természetére, akár azt emelik ki, hogy a lelki élet
tanulmányozásában a megértésnek nagyobb szerepe van, mint a magyarázatnak. Ugyanakkor van egy sajátos
mechanisztikus tagadás is. Már a 19. század második felében az energiamegmaradás törvényéből kiindulva
voltak pszichológusok, akik megkérdőjelezték a sajátosan pszichológiai törvények lehetőségét. Azt
hangsúlyozták, hogy ha a pszichológia tudomány szeretne lenni, törvényei a természet törvényeivel
azonosak. Ezért semmi sajátos nem mondható a pszichológiai törvényekről. E nézőpontok szerint a belső
redukció kérdése külső redukcióvá kell váljon. Bár nincsenek sajátosan pszichológiai törvények, a mentális
világ továbbra is a természeti okság irányítása alatt fog állni. Érdemes megemlíteni, hogy az alapvető
törvények kérdése még a modern kognitív irányzatokat is jellemzi. Allan Newell (1989) utolsó könyvében
óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy újraelemezze a kísérleti szakirodalmat azzal a céllal, hogy megmutassa,
mik az emberi teljesítmény alapvető jellemzői.
A hétköznapi kutatás és gyakorlat keretében nem ilyen alapvető kérdések kapcsán merül ez fel. A legtöbb
pszichológus egy józan pozitivista hozzáállást követ, s azt hirdeti, hogy a lelki élet és a viselkedés kontingens
tényei kis számú fenomenológiai törvény alá csoportosíthatók. Ezek úgy értelmezhetőek, mint „gazdaságos
gyorsírások”, mint azt Ernst Mach (1897; 1923) javasolta, vagy mint korrelációk kiterjesztései és kivetítődései,
ahogy Spearman (1892) felvetette.
Miután ezt eldöntötték, a legtöbb pszichológiai iskola azt hirdeti, hogy vannak példaszerű vagy alapvető lelki
vagy viselkedési jelenségek, melyek más jelenségek megértésének modelljeiként szolgálnak. S az iskolák
szellemét vagy erkölcsi tartását ezek az alapvető jelenségek jellemzik. A különböző iskolák érvelési stílusa is
megjelenik abban, ahogyan a bonyolultabb jelenségeket egyszerűbb jelenségekre próbálják visszavezetni. Így
például a klasszikus pszichológiában a kiindulópont az elemi érzéklet. (Ez volt egyébként John Locke-tól
kezdve a modern episztemológia érzetalapú elméletének kiindulópontja is.) Az úgynevezett magasabb
jelenségek javarészt az asszociáció törvényei segítségével visszavezethetők az érzékelésre. A beha- viorista
módozatban az alapjelenség a tanulás, és még a legbonyolultabb jelenségek, mint például a társadalmi előítélet
vagy a neurózis elemzésében is kísérletet kell tenni arra, hogy visszavezessük azokat a tanulás elemi
törvényeire. Hasonló módon, az alaklélektanosok a legtöbb jelenséget az észlelési dinamikára szeretnék
visszavezetni. Sajátos erőfeszítéseket tesznek arra, hogy megmutassák, hogy az emberi gondolkodás az észlelési
újraszer- veződés eredménye – egy új „belátás”, szó szerint azt jelenti, hogy valamit másként látunk – és nem a
logikai következtetések eredménye. A tanulás is a helyzetek szerkezetének megértéséből fakadna, s nem azok
manipulációjából.
1. Mi a releváns magyarázat a pszichológiában? Ezt a külső redukció kérdésének is tarthatjuk. Két szintje van
ennek. Az egyik a szoros értelemben vett redukcionizmus. A pszichológiai jelenségeket lehet az élet egy
„semmi egyéb, mint” megközelítésével vizsgálni. Újmódian fogalmazva ezt az eliminativiz- mus
19
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
problémájának tartják (lásd Davidson 1980, Churchland 1986, valamint az eliminativizmus különszámot a
Mind and Language folyóiratból). Enyhébb formáiban ez a kérdés nem redukcioniz- must sugall, hanem a
rokon tudományokból történő modellátvételt. A pszichológia nem szükségszerűen redukálja jelenségeit és
feltételezett törvényeit más területekre, a pszichológus hétköznapi gyakorlatában azonban bizonyos
aspektusokat alapvetőbbnek tekint a meghatározottságban.
Itt is jelen van természetesen a tagadó hozzáállás. E szerint a lelki életnek vagy a viselkedésnek legalábbis
kibontott formáiban megvannak a sajátos törvényei, melyek nem vezethetők visz- sza más területekre. Ez a
hozzáállás megjelent mind szubjektivisztikus, mind objektivisztikus formákban. Wilhelm Wundt a sajátosan
pszichológiai törvényekben hitt, akárcsak B. F. Skinner a szokásformálás és -megerősítés sajátos törvényeiben.
Legtöbbször azonban egy nyíltan elismert vagy csöndben gyakorolt redukcionizmussal van dolgunk. Ez nem
szükségszerűen azonosul egyetlen iskolával sem, inkább egy keresztosztályozását eredményezi az iskoláknak.
Mayr (1982) sajátos kettősséget javasolt a rövid távú (proximális) és a hosszú távú (disztális) biológiai
magyarázat tekintetében. Azt érti ezen, hogy egy életműködést képesek vagyunk megmagyarázni belső
gépezetére hivatkozva a biológiától egészen a biokémiáig (ez lenne a rövid távú, a proximális megközelítés),
vagy pedig evolúciós történetére hivatkozva, ez lenne a disztális megközelítés. Ez utóbbi egy olyan oksági
magyarázatot adna, mely a darwini evolúciós keretben jelenik meg. Ha ezt a kétféle hozzáállást a pszichológiára
is érvényesnek tekintjük, a fiziológiai redukcionizmust könnyen az elsőhöz sorolhatjuk. A második az a
biológiai redukcionizmus lenne, mely a mai időkben az evolúciós elmélet alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben
jelenik meg. Ennek kevésbé folytonos a története, mint a fiziológiai redukcionizmusé. Időnként csak úgy jelenik
meg, hogy bizonyos kiterjesztéseit, mint például a szociáldarwinizmust diszkreditál- ják, hogy azután néhány
évtizednyi Csipkerózsi- ka-álom után újra megjelenjék. Ma megvan mind egyenes formáiban, az etológia
pszichológiára való alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben, mind pedig az evolúciós ismeretelmélet elvontabb
formájában (Campbell 1974), vagy a neurális darwinizmusban (Edelman 1987; 1990), és az evolúciós
pszichológiában (Buss 1995).
Van azután egy általában negligált szociológiai redukcionizmus is, mely olyan emberek munkáiban jelenik meg,
mint Durkheim radikális követői (Halbwachs 1925; 1968; 1994). S megjelenik a szociális modellek metaforikus
használata is az egyéni lelki élet értelmezésére, mint például Minsky (1986) munkájában, amikor az egyéni
megismerést mint belső ágensek társadalmát értelmezi.
Mikor erről a negyedik dimenzióról beszélünk, állandóan fontos szem előtt tartani, hogy két eltérő típusú
információ rejlik mögötte. Először is tetten lehet itt érni az igazi magyarázó modelleket, de előkerülnek a
különböző pszichológiai iskolák sajátos metaforái és analogikus gondolkodásmódjai is. Ez az aspektus is tükrözi
a pszichológiai gondolkodást. Nem kell szükségszerűen redukcionistának lennünk ahhoz, hogy saját
diszciplínánkhoz az élet vagy a tudomány valamely területén keressünk modelleket.
Nem valódi trivialitás ez. Ahogy Ebbinghaus is szánta, és ahogy a standard pszichológiatörténetek, mint például
Boring (1950) alkalmazni kezdték, ez arisztokratikus munkamegosztást sugallt. A pszichológia igazi története a
19. század közepi fejleményekkel indulna, amikor is a pszichológia mint pozitivista kísérleti tudomány
kibontakozott. Ennek két sugallata van. Egyrészt hogy onnan kezdve a pszichológia érett, normális tudomány,
akárcsak a többi természettudomány, másrészt hogy ami korábban történt, az előítéletek történeteként
20
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
tekinthető, és ugyanolyan státusa van, mint az alkímiának a kémiához képest. Ez a munkamegosztás többnyire
együtt jár azzal a hittel, hogy a valóságos vagy tudományos pszichológia fejlődése lineáris. Az 1.4. táblázat két
ilyen felfogást mutat.
A lenti táblázatban bemutatott két felfogás az elfogadott hagyományos elképzelést tükrözi az „explicit” és
„implicit” pszichológia viszonyáról, valamint egy revizionista alternatívát. A terminust egyébként a francia
pszichológiai elméletalkotó, Paul Guillaume (1943) vezette be. A táblázat első sora mutatja a hagyományos
felfogást. E szerint a pszichológia intézményes önállósága - mely a 19. század vége felé valósult meg, és
különösen Németországban - volt a diszciplína történetének döntő mozzanata. A tanszékek és folyóiratok előtt
csak előtörténet van. Az igazi történet ezekkel az intézményekkel kezdődik.
E felfogás szerint a tudomány és a nem tudomány világosan szemben állegymással, és kizárják egymást. Ami
mai szempontból nem tudomány, abba beletartozik a filozófia, az erkölcstan, az orvosi spekulációk és különösen
a hétköznapi vagy naiv pszichológia, ahogy az a művészetben és az irodalomban megjelenik számunkra. Az
intézményeket illetően nagy következményei vannak, hogy a pszichológia felszabadult a filozófia védő és tiltó
ernyője alól, mégpedig nagyjából ugyanabban az időben, mint egyéb emancipálódó fejezetek, a formális logika
is külön tudománnyá váltak. Érdekes módon e kettő egymástól függetlenül folytatta szabadságharcát, sőt némi
ellenségeskedéssel. A két mozgalom függetlenségének meglehetősen negatív következményei voltak a
pszichológia fejlődésére nézve: a szenzualista mentális világ feltételezéséből indult ki, mely minden mentális
reprezentációt érzéki reziduumokra vezet vissza.
Az elfogadott nézetnek megvan a maga racionáléja. Az első pszichológiai intézményekben dolgozó egyének,
akik a pszichológia ügyét magukévá tették, e két hagyományt kombinálták össze. A pszichológia számos
későbbi intézménye azonban nem érthető meg e korlátok mellett. A táblázat második sora azt a revizionista
felfogást mutatja, melyet újabban olyan szerzők képviselnek, mint George Richards (1992) és részben Danzi-
ger (1990). E felfogás szerint sokkal változatosabb eredetű az, amit a pszichológiai gondolkodás implicit
szakaszából figyelembe kell vennünk. A modernitás kibontakozása során az emberek intézményes lépéseket
tettek olyan kérdésekkel való megküzdésre, mint az elmebetegség. Pszichológiai gondolataik voltak nevelési
gyakorlatok során is az emberi lélek formálódásáról és szerkezetéről. S nagyon határozott elképzeléseik voltak
az ember mint társas lény jellegéről, és az ember irányításának megfelelő és gyakorlatias módszeréről. Az
orvosok, a nevelők, a papok és a politikusok nagy örömmel alakítottak ki elméleteket arra vonatkozóan, amit ma
az egyéni különbségek eredetének neveznénk.
E nézetnek természetesen eltérő következményei vannak az explicit és implicit pszichológia közti fordulópontot
illetően. Először is nem lát oly világos határt az explicit és implicit szakaszok között. Ez érthető, mivel nem az
intézmények önállóságára összpontosítanak, hanem a „kérdések” folytonosságára. Így például a lelki betegek, a
börtönügy és a szexualitás hétköznapi szabályozásának fejlődésére vonatkozó mai elméletek, ahogy azokat
Michel Foucault (1961; 1979; 1985) kibontakoztatta, központi jelentőségűek a pszichológiatörténet ilyen
felfogása számára. Az idetartozó revizionista szerzők úgy vélik, hogy az explicit pszichológia születésekor
nemcsak a pszichológiai laboratórium van jelen, ez a szent intézmény, hanem a börtönben, a tébolydában és az
iskolában folytatott megfigyelések is. Egyszóval a funkcionalista pszichológia az explicit pszichológia
megszületésekor szintén létező ideáltípus, s ez tényleg így volt, mint látni fogjuk a 9. fejezetben. Ez az
elfogadott szemlélettől eltérő szerephibridizációt foglalt magában.
Vannak olyan hagyományos pszichológiatörténetek, melyek a hosszú múltra helyezik a hangsúlyt, mint például
Brett (1912-1921) és Muel- ler (1970), ugyanakkor pusztán a filozófiai kérdéseket tárgyalják ebből. A mai
történetírások Boringtól (1950) és Murphytől (1949) indulva néhány fejezetet szentelnek az implicit
pszichológiának, hogy azután a 19. és 20. századi explicit pszichológiát tárgyalják részletesen. Amint azonban
Richards (1992) számos helyen rámutat, az explicit periódus kezelésében meglehetősen szűkkeb- lűek: pusztán
az orrát magasan hordó filozófia a releváns számukra. Érdekes módon a legelső jól szerkesztett
pszichológiatörténetek még tágabb szemléletet alkalmaztak. James Mark Baldwin (1913) két vékonyka kötetben
igen részletesen mutatja be a hosszú filozófiai múltat. A legtöbb későbbi munkával szemben az ő
megközelítésében a filozófiai hagyomány nem korlátozódik az ismeretelméletre. Olyan általános ideológiai
kérdéseket is tárgyal, mint a dualizmus és a monizmus, a test-lélek viszony különböző megközelítései, az
erkölcsi problémák, beleértve Rousseau-t. Számára mindezek a filozófiai múlt részei, akárcsak a kísérleti
pszichológia közvetlen előfutárai a német idealizmusban olyan szerzőknél, mint Fichte, Schelling és így tovább.
Bald- win számára az életfilozófia a pszichológia szempontjából ugyanolyan fontos volt, mint a tudatfilozófia.
21
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Érdekes módon ez a széles látókör csak sok-sok évtizeddel később Robinson (1979; 1983) munkáiban jelent
meg újra. Az általános felfogás e közbülső időben az volt, hogy még a filozófiai hagyományt is az
ismeretelméletre és a tudományos módszertanra kell korlátozni.
Baldwinnal nagyjából egy időben a németül írott egyik legelső szisztematikus pszichológiatörténet szerzője,
Max Dessoir (1911) szintén tá- gabb perspektívát vett fel a hosszú múltat illetően. Implicit pszichológiaként
összefoglalta a vallásos rendszerekben megjelenő elképzeléseket az elme vagy lélek természetéről, azokat a
nézeteket a természettudományokban, melyek az élet lényegét keresik, és az emberi távlatokat illetően a jó élet
titkát. Ez utóbbi hétköznapi gyakorlatokat és tanácsokat foglalt magába; valamint a pszichológiai irányultságú
művészetet, mint például a „lélektani regények”. A karosszék-fi- lozófia mellett ezek a hétköznapi
tevékenységek Dessoir szerint szintén tiszteletre méltó múltunkhoz tartoznak. Csak egyetérteni lehet vele.
2.5. táblázat - 1.4. táblázat. Két felfogás az explicit és implicit pszichológia kapcsolatáról
pozitivista credo
Ezen az elméletorientált történetíráson belül is vannak alternatívák, mint korunkban sokan rámutatnak. Bár
szimpatizálok a revizionista megközelítéssel, gyakorlati és intellektuális megfontolásokból, főként az oktatási
cél miatt könyvem javarészt a bevett felfogást követi, néhány megszorítással. Jórészt az utóbbi két évszázadra
összpontosítok. Az ezt megelőző európai fejlődés főként csak úgy fog megjelenni, mint a pszichológia
önállósodásához vezető lépések. A könyv ebben is ortodox utat fog követni, s a filozófia és az élettudományok
fejleményeire összpontosít. A fordulópontot vagy emancipációt illetően komolyan gondolom azonban, hogy a
német laboratóriumi pszichológia mellett volt egy másik kikristályosodási pont, ez a funk- cionalista,
gyakorlatias, pragmatikus és akadémián kívüli modern pszichológia. Ennek megfelelően elkerülhetetlenül némi
figyelmet fogok szánni azoknak a fejleményeknek az implicit pszichológiában, melyek nem képezték a királyi
út részét.
Két szempontból fontosak az európai filozófia történetében azok az irányzatok, melyek a metafizikától
távolodtak és az ismeretelméletre helyezték a hangsúlyt. Először is, miként többek között Jean Piaget (1965a)
22
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Nagy hangsúlyt fogok helyezni a kognitív pszichológia kialakulására, eltűnésére és újra megjelenésére. Ez
természetszerű összefonódást eredményez a pszichológia és a tudományelmélet között. E perspektívából nézve a
pszichológia alapvető osztályozási kérdése még mindig Kant problémája. El tudjuk-e választani a „genetikai
kérdéseket” („genetikai” Locke értelmében) ismereteink kibontakozásáról vagy más néven oksági kérdéseket az
egyik oldalon, és az általában vett ismeret feltételeivel és szerveződésével kapcsolatos kérdéseket a másikon? A
pszichológia mint kísérleti tudomány a filozófiai kérdésektől magát elhatárolva próbál kibontakozni;
ugyanakkor, mint látni fogjuk, vagy expliciten, vagy impliciten feltételezett egy natura- lizált episztemológiát
(Quine 1969 terminológiáját használva): egy olyan szemléletet, mely szerint az ismeretelmélet kérdései végső
soron az empirikus természettudományban fogják megtalálni válaszukat, s a pszichológiának központi szerepe
lesz ebben. Vagyis a pszichológia a kanti elválasztás állandó megkérdőjelezésével bontakozott ki.
Ennek következtében prezentációm is a releváns hosszú múltunk vagy implicit pszichológiánk tekintetében
nagy szerepet szán az ismeretelméletnek. A filozófiától való elválás sokszor tűnt véglegesnek. Ez azonban
többnyire inkább a független identitás elérésére szolgáló szándéknak bizonyult, mintsem végső elválásnak. Látni
fogjuk, hogy mind a tudomány helyes művelésére, mind pedig az emberképre vonatkozó filozófiai kérdések,
újra és újra felmerülnek a pszichológiában. Még ma is, olyan ezoterikusnak tűnő területeken, mint a kognitív
tudomány, a megismeréssel, a külvilágra vonatkozó ismereteinkkel, az ismeretek meghatározóival kapcsolatos
filozófiai kérdések újra teljes erővel felmerülnek. Ez újabban különösen világossá vált, mert a hagyományosan
kiüldözött spekulatív gondolkodás visszatért a pszichológiába, többnyire elméleti attitűdnek álcázva magát.
Hozzáállásom alapvetően nyitott a spekulatív törekvésekre az explicit pszichológia rövid története során is.
Megpróbálom elkerülni, hogy a filozófiát és a más társadalomtudományokkal, mint az antropológiával, a
nyelvészettel vagy a történelemmel való kapcsolatokat atavizmusként állítsam be. Bár mind az akadémikus,
mind a nem akadémikus hivatásos pszichológia (például a klinikai gyakorlat) autonómiát hirdet, képviselőik
ugyanakkor szembe kell nézzenek, és boldogan szembe is néznek az értékorientáció kérdéseivel. E problémák
kezeléséhez a modern analitikus filozófia fogalmi apparátusára van szükség. Ezek nélkül az úgynevezett
elméleti pszichológia gyermeki gügyögéssé válik. Velük felfegyverkezve jól láthatóan a filozófiához közelít.
Hasonló módon, ahogy a pszichológia keletkezését illetően nem tudunk egy teljesen professzio- nalizált
felfogást hirdetni úgy, hogy ne váljunk periferikussá, ez érvényes a mai helyzetre is. Nem szabad elfelejtenünk,
hogy a „pszichológus, a tanár”, a „pszichológus, a tudós” és a „pszichológus, a gyakorlat embere”, hétköznapi
tevékenysége tele van olyan megfontolásokkal, melyek a társadalmi élet más területeiről származnak. Nemcsak
arról van szó, hogy még a mai professzionalizált élet körülményei között is olvasnak a pszichológusok más
társadalomtudományokból származó írásokat, de olvasnak irodalmat és filozófiát is. S értékcentrikus
megközelítéseiket, az életet és ehhez hasonlókat illetően ezeknek tartós s nem jelentéktelen hatásuk van
gyakorlatukra és eredményeikre is. Gyakran haboznának persze elismerni ezeket a hatásokat, de nyilvánvalóan
érvényes ez az úgynevezett humanista pszichológia és az egzisztencialista filozófia közti vonzalomra, az Én mai
narratív elméletei és a posztmodern elbeszéléselméletek közti affinitásra vagy a komputációs elmefelfogás és a
világ leíró fizikalista képe közti összefonódásra.
Amikor megpróbálunk határokat vonni a pszichológia intézményesülésének idején, attól kezdve nem szabad
megfeledkeznünk Edwin Boring (1950, 743-744. o.) figyelmeztetéséről. Rámutatott arra, hogy a négy nagy
szereplő közül, akiknek óriási jelentőségük volt a pszichológiában, Darwin, Helm- holtz, Freud és James közül
az első három biztosan nem tartaná magát pszichológusnak, s biztos, hogy nem elégítené ki a szakmai
szövetségek tagsági kívánalmait. Ennyit az interdiszciplináris megközelítés újdonságáról a pszichológiában.
Mindez a tolerancia nem szabad elvakítson minket a filozófiai pszichológia veszélyeivel szemben. Mikor
elismerjük a tágabb társadalmi kontextus szerepét, valamint a szélesebb, személyes kontextus szerepét, nem
szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez nem jelenti a professzionalizmus előtti pszichológiához való
visszatérést. A modern pszichológia megkülönböztető jegye, szeretjük ezt vagy sem, a kísérletezés használata.
Ez nem pusztán egy díszítmény, hanem amennyire csak ilyesmi egyáltalán lehetséges, valódi megosztó tényező.
(Emlékezzünk persze arra, ahogyan Latour hangsúlyozza minden megoszlás vagy megosztás
viszonylagosságát.) A modern pszichológia fokozatosan nem az elmélet vagy a spekuláció szerepét kezdte
tagadni, hanem azt, hogy a minden segítség nélküli, magányos karosszék-filozófusnak kitüntetett hozzáférése
van nemcsak saját lelkéhez (ez lenne az önmegfigyelés elve), hanem azt is, hogy ez a hozzáférés
megkérdőjelezhetetlen igazságokat biztosít. Amint Jean Piaget (1965a) rámutatott, a pszichológiával
23
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Nehéz persze meghúzni a határt az elmélet és a kísérlet között, akárcsak a fenomenológia és a szubjektív
adatgyűjtés között is. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a tapasztalati pszichológia közösségi vállalkozás.
Elkötelezettsége az, hogy kizárólag olyan adatokat használ, melyek egy közösség ellenőrzése alá vonódtak. A
közösség által használt szabályok, mint minden hasonló szociális szabály, nem szentek, s változtathatóak is,
mint ahogy tényszerűen változnak is. Nem helyettesíthetők azonban ellenőrizetlen adatgyűjtéssel, mely úgy
állítja be magát, mint ugyanolyan típusú adatot. A modern vagy explicit pszichológia számára a legdöntőbb
mozzanat nem az adatgyűjtés szokatlan jellege (ahogy azt gyakran hangsúlyozzák), hanem az ellenőrzött
adatgyűjtés intézményes természete. Vagyis ugyanaz a kérdés, amely sokak számára megkérdőjelezi az elme
tudományos tanulmányozásának objektivitását, tehát az intézmények és a szabályok szerepe annak
meghatározásában, hogy mi is az „adat”, megkérdőjelezi a nem intézményes és intézményes adatgyűjtés közti
határokon való átlépést. Az önmegfigyelés mint pszichológiai módszer és a fenomenológia mint ellenőrizetlen
és ténylegesen kontextusmentes adatgyűjtés közti különbség elmosása nem szerencsés. Nem azért nem
szerencsés ez, mert pozitivista előírásaink vannak a pszichológia önképével szemben, hanem a modern
tudomány egész társadalmi szerkezete miatt.
A „fenomenológiai filozófiai pszichológia ambíciói”, hogy Piaget (1965a) kifejezését használjam, hibásak,
eközben azonban valódi, megbízható kutatásokat is eredményezhetnek. Minden megkérdőjelezhetetlen út a
„fellebbezés nélküli tudáshoz” nemcsak a kísérleti pszichológus számára van lezárva – ahogy a filozófusok
sugallnák –, hanem a filozófus számára is.
Tagadom tehát azt a pozitivista felfogást, mely szerint értelmes kijelentések az emberekről csak a
természettudományok modelljét követve tehetők, vagyis az embereket tárgyakként kezelve. Sok minden
mondható az emberi léthelyzetről nem a tudományos modellt követve is. Ez érvényes az eszmék alakulásának
történeti kibontakozására is. Még szigorúan tudományos gondolatok is gyakran származnak olyan forrásokból,
melyek nem szigorúan tudományosak. Ugyanakkor mindez nem szükségszerűen vezet a tudományos világkép
teljes relati- vizálásához sem szociológiailag, sem történetileg. Történetileg a saját magunkra vonatkozó
legfontosabb tények egy része az ember tudományos vizsgálatából származik, s többnyire ezek a legkevésbé
áttetsző és legmeglepőbb tények. Gondoljunk az érzéki küszöbökre, a megerősítés részletesen kidolgozott
törvényszerűségeire, vagy a perceptuális szerveződés törvényeire és így tovább. Manapság a tudományos
világkép védekezésbe szorult. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez volt és továbbra is ez a
legfontosabb eszközünk az előítéletek leküzdésében. A revizionista történészek magát a tudományt tekintik
előítéletrendszernek. Ezt a felfogást azonban nem szabad komolyan vennünk. Nem minden elkötelezettség és
elméleti koncepció előítélet ugyanabban az értelemben. A tudomány „előítéletei” ugyanakkor az előítéletek
leküzdésének legfontosabb eszközei is. Ennek az az oka, hogy ez a meggyőződésrendszer egy kidolgozott és
viszonylag explicit módszerrel él annak eldöntésére, hogy hogyan rögzítsük hiedelmeinket vagy, ha úgy tetszik,
„előítéleteinket”. Ez az attitűd teszi eltérővé a tudományt a hétköznapi értelemben vett előítéletektől. A
hétköznapi előítéletnek nincs világosan megalkotott döntési eljárása. Természetesen a tudománynak is van jó
néhány rejtett eljárási előfeltevése, mint Latour és Wol- gar (1986) világosan rámutattak, a laboratóriumi
természettudományt elemezve. Azonban eközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy milyen jelentősége
van a nyilvános és kanonizált szabályok meglétének a „tények” elfogadásában.
Hasonló feszültségek jellemzik számos pszichológus tényleges egyéni munkásságát. A pszichológusok maguk
sokszor átélik a feszültséget aközött, hogy szükségük lenne egy emberi üzenetre, de ugyanakkor egy
meglehetősen száraz, tudományos attitűd és modellrendszer mellett kötelezték el magukat. Ez a belső feszültség
mint a pszichológia fejlődésének mozgatóereje kiegészíti azt az alapvető feszültséget, amit Kuhn (1962)
hangsúlyozott, a hagyomány és újítás közti feszültséget. Ez a pszichológia fejlődési dinamikájában oly fontos
feszültség nem kell hogy miszticizmushoz vezessen. Megküzdhetünk vele, ha egy pillanatra reflektálunk,
eltávolodva a hétköznapi tudományos gyakorlat rutinjától és emlékezetünkbe idézve a tudomány hivatását. Ez a
hivatás nem idegen az emberi üzenet keresésétől, pusztán kerüli a megalapozatlan és hosszú távon alapvetően
demagóg általánosságokat.
24
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
és fő gondja. Eszményi esetben a pszichológiai elméletek játszi változatossága a különböző felvett tengelyek
mentén nem pusztán úgy kellene megjelenjen mint logikai lehetőségek megvalósulása. Magukat a lehetőségeket
is értelmeznünk kellene. Miért variál az európai pszichológia a belső és külső ember dimenziója mentén, a
megismerés és a viselkedés dimenziója, a fiziológiai redukció és a mentális világ autonómiája mentén, és így
tovább? Ezeket a kérdéseket a modern társadalmak szerkezetének általánosabb problémáihoz kellene kapcsolni.
Volt néhány próbálkozás a pszichológiák efféle lehorgonyzására a modern Európa szerkezetéhez és
mentalitásához. Gondoljunk csak a Foucault és mások képviselte francia történeti ismeretelméleti hagyományra.
Ezeknek a próbálkozásoknak meglehetősen nagy a léptékük. Olyan elkötelezettségeket próbálnak feltárni,
melyek évszázadokon át érvényesek még a gyorsan változó Európában is. A többi megközelítés kisebb léptéket
használ.
1. A személyes életút elemzése jó betekintést nyújt egy kor szellemi hangulatába. Támpontokat nyújt azoknak a
finom tényezőknek a megértéséhez, melyek egy mozgalom hangolódását s bizonyos vonatkozásait
meghatározták. A korai behaviorizmus néhány radikális környezetelvű tézise csak akkor érthető meg, ha
tekintetbe vesszük azt, hogy ugyanebben az időben az ösztön fogalmát számos szerző szinte misztikusan
használta, például McDougall. A behaviorizmus logikája nem szükségszerűen kötelezne el egy gyökeres
környezetelvűség mellett. S az ösztönelméletek negatív tükör szerepe John Watson megközelítésének
formálódásában csak akkor érthető meg, ha életútját is figyelembe vesz- szük (például nagyon szerény
körülmények közti neveltetését), s elidegenedését az akadémikus világ nézeteket lekerekítő hatásától.
2. Az életutak sokszor illusztrálják azokat a témákat, melyek az adott elmélet szerzőjének kutatási témájává
váltak. Ennek a mozzanatnak sajátos jelentősége van a pszichológiatörténet oktatásában. Jellegzetes példa
erre William James életműve, akinek személyes gondjai az identitással és a kreativitással jól láthatók mind
pragmatikus megközelítésében, mind pedig a selfről alkotott nézeteiben. A pszichológusok maguk gyakran jó
anyagot szolgáltatnak a fejlődés és a személyiség egész életútra kiterjedő értelmezéseihez.
Nem kell a pszichohistória, a 80-as évek népszerű pop pszichológiája szélsőséges téziseiben hinnünk, hogy az
életutat magát mint fontos témát kezeljük.
1. Az egyéni életút elemzése mindig emlékeztet arra, hogy az elméleti megközelítések mellett a történelem nem
absztrakciókban történik. A felvetett általános tendenciák mindig valóságos emberek vágyain, döntésein és
munkáin keresztül érvényesülnek. Az emberek a pszichológiában sem pusztán szereplői, hanem szerzői is
saját történelmüknek (Marx 1847). Vagyis, bár nem szükségszerűen adnak végső magyarázatokat, az életúttal
kapcsolatos megfontolások megvédenek attól, hogy üres absztrakciókat használjunk, és állandóan
emlékeztetnek arra, hogy felvetett absztrakcióink valóságos események reorganizálására szolgáljanak.
Mi a nagy ember szerepe a tudományban, vagy egyenesen a történelemben? Vajon a nagy emberek okai-e a
haladásnak, vagy csak pusztán tünetei? A válasz az alábbi: egyik sem; a haladás ágensei (Boring 1950, 744. o.).
25
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
nem mindenütt használja mint magyarázó elixírt. Különösen későbbi írásaiban felismerte az egyén jelentőségét.
Számára a Zeitgeist elsősorban annak magyarázatára szolgált, hogy hogyan ingadoznak a tudományban az
elfelejtett és újra felfedezett problémák és eredmények, másrészt hogyan magyarázzuk meg a kutatás
lavinaszerű megnövekedését egy területen. Még ilyen korlátozott mértékben használva is, a megváltozott
hangulatra való utalásnak van egy elkerülhetetlen körbenforgó és impresszionista szájíze. Valamit azért
fogadnak el, mert megváltozott a divat. A divat változását azonban főként abból tudjuk, hogy bizonyos dolgok
elfogadottá váltak.
Ha távlatunkat kiterjesztjük és a kultúra más területeiről keresünk magyarázatot a korszellem változására, akkor
egy magyarázó oksági attitűdöt használunk, de csak látszólag, hiszen továbbra is hermeneutikus megértő
attitűdnél maradtunk. Bár úgy tűnik, hogy megmagyaráztuk azt a magyarázatot, amit eredetileg a Zeitgeist
nyújtott, ez tulajdonképpen csak egy tágabb kontextust ad. Ha például a 19. század pszichológiai kutatásában a
mérés győzedelmes diadalútját úgy értelmezzük, hogy más mérési területekre utalunk (például a katonai
statisztikákra, az antropológiára és így tovább), akkor egy változó korszellem mutatóját kapjuk meg. Tovább is
léphetünk azonban, az illusztrációtól és a megértéstől a valódi magyarázathoz. Ha ezt a példát vesszük s
átlépünk az ipari forradalom keltette mérési és standardizációs igényekre s arra, hogy ennek milyen hatása volt
az emberképre, akkor valósabb magyarázathoz közelítünk.
Magát az autonóm pszichológiát tekintve, vagyis a 19. század közepétől még nemigen van meg ez a
perspektívánk. Szembe kell nézzünk a történetírás Ranke által hangsúlyozott híres paradoxonával: többet tudunk
a távoli eseményekről, mint azokról az eseményekről, melyeknek részei voltunk.
Többnyire képesek vagyunk felvenni ezt a hozzáállást, amikor olyan kérdésekkel foglalkozunk, melyek tágabb
léptékűek, mint a sajátos tudományos elméletek tartalma. Olyan kérdések ezek, mint hogy milyen társadalmi
folyamatok segítik elő a lelki jelenségekkel kapcsolatos tudományos attitűd felvételét. A pszichológia nemzeti
trendjeivel kapcsolatban ennek a tág léptékű hozzáállásnak vannak eredményei. Így például az amerikai beha-
viorizmus vagy az orosz-szovjet reflexológia meglehetősen sikeresen összekapcsolható a társadalmi és politikai
környezet változásával. A gyors urbanizáció, a falusi milliók társadalmi életének hirtelen megváltozása és a
forradalmi radikális ideológiák e két esetben a redukció fő elveit adhatnák. A megfelelő fejezetekben kicsit
részletesebben is foglalkozni fogok ezekkel. Egy előzetes figyelmeztetésnek azonban itt a helye. Általában
nemigen van kielégítő társadalmi és időperspektívánk ahhoz, hogy megítéljük a pszichológia legújabb
történetének igazi tartalmát (ezen a mögöttes üzenetet értve). A tudományszociológiai felfogásnak többnyire
csak diagnosztikus és értelmező értéke van a pszichológiatörténetet illetően, s nem oki-magyarázó szerepe.
Amikor egy bizonyos tendencia magyarázatára használják, akkor a „magyarázat”-ot többnyire nem kapcsolják
össze az elemzett irányzattal egy időben fellépett más tendenciák súlyával. A beha- viorista környezetelvűség
értelmezhető úgy, mint a modern kapitalizmus manipulációs tendenciáinak kifejeződése (ez ténylegesen
felmerült mint marxista értelmezés), míg a nativistának feltételezett tézisek a pedagógiai tesztelésben az
imperialista fajelmélet megnyilvánulásaiként kezelhetők. Melyik volt akkor a 20-as vagy 30-as évek kapitalista
társadalmaiban a domináns trend?
26
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A modern szociológia kezdetétől természetesen velünk van a társadalmi magyarázat kérdése. Miért kellene a
társadalmi jelenségek módszeres vizsgálatának megállni a tudománynál? Mannheim Károly a 30-as években
már kidolgozott egy meglehetősen ambiciózus programot, mely a tudományt a társadalomra hivatkozva próbálta
magyarázni. Ez többnyire együtt járt azzal a hittel, hogy minél közelebb van a természethez a tárgy, annál
kevésbé függünk a társadalmi háttértől. A természettudományra alkalmazva ez az attitűd azt hirdette, hogy
javarészt a társadalmi tényezők felelősek a tudomány tévedéseiért. Ez a koncepció, akárcsak Merton (1938)
programja, még korlátozott érvényességű volt: azt hirdette csak, hogy a társadalmi tényezőkre hivatkozunk,
amikor a racionális magyarázat kudarcot vall. A társadalmi mozzanatok a tudomány nem racionális tényezőit
magyaráznák. „A tudományszociológia akkor lép fel a vélekedések magyarázatára, és csak akkor, ha azok a
hiedelmek nem magyarázhatók racionális érdemeik alapján” (Laudan 1977, 202. o.), a többi a hagyományos
eszmetörténet érdekterülete lenne.
A hagyományos marxista tudományelmélet mindig rosszul érezte magát ezzel szemben. Szeretett volna
rámutatni arra, hogy a tudományos elméletek még a természettudományban is az egymással küzdő társadalmi
osztályok érdekeit tükrözik. Mivel ezek a tézisek sokszor összekapcsolódtak elnyomó társadalmi
gyakorlatokkal, a hatvanas évektől kezdve a marxi elmélet radikális értelmezései többnyire háttérbe szorultak.
Hivatalos marxista doktrínává a tudományok felhígított társadalmi értelmezése vált. Eszerint az intellektuális
életnek azok a mozzanatai és vonatkozásai, melyek a „felépítményhez” tartoznak, közvetlenül tükrözik az
osztályérdekeket, vannak azonban olyan elemek, melyek nem tartoznak a felépítményhez. Bizonyos
értelmezésekben a természettudomány egésze ilyen volt. Csak a természettudomány társadalmi értelmezése és
használata volt társadalmilag meghatározottnak értelmezett, de nem a tartalma. Vagyis helyet hagytak itt a
tudomány belső, autoch- ton fejlődésének. Ez a felfogás ténylegesen kaput nyitott az intellektuális
autonómiának, még ha korlátozott kaput is.
4. Reflexivitás. Képes kell legyen megmagyarázni a tudomány vizsgálatát, mint egy tudományos elméletet is.
Bloor (1991, 47. o.) szerint a tudományt nem a „szent” területeként kell vizsgálni, nem úgy, mint egy olyan
világot, amit nem lehet úgy megközelíteni, mint bármely egyéb jelenséget. A modern tudomány sokszor mint
megismerhetetlen szent dolgot tekinti saját magát, ezzel azonban fel kell hagyni.
Mindezzel nem nehéz egyetérteni. Az erős program azonban továbbmegy ennél. Azt hirdeti, hogy minden
elméleti dolog ténylegesen társadalmi meghatározottságú még a matematikában is. „A tudásnak éppen az
elméleti mozzanata az, ami a társadalmi mozzanat.” (Bloor 1991, 98. o.)
Az igazi kérdés természetesen az, hogy mennyire jól tud ez a program működni, s képes-e bebizonyítani, hogy a
tudománynak nincs független vagy belső fejlődése. Az erős program legfőbb támaszai esettanulmányok. Ezek
az elméletek és a társadalom közti kapcsolat két értelmezése közt ingadoznak. Az egyik szerint az elméletek
tükrözik a társadalmat. Híres példa erre, hogy a modern fizika oksági magyarázatainak válsága Heisenberg és
más német tudósok munkáiban az első világháborút követő német értelmiségi élet irracionalitásához
alkalmazkodott. A nagy háborúban elszenvedett vereség társadalmi zavarokat és értékválságot okozott, és a
tudomány nem oksági modelljei ehhez a spengleriá- nus hangulathoz alkalmazkodtak. A példa egyben rámutat a
program ilyen értelmezésének gyengeségére. Közismert, hogy nagyjából ugyanebben az időben a
hasonlóképpen vereséget szenvedett Bécs- ben, Ausztriában, mely ország egész birodalmát veszítette el, egy
erőteljesen oksági és egységesítő felfogás bontakozott ki a Bécsi Kör keretében a tudományt illetően. Ebben az
esetben hasonló társadalmi tényezőket szoktak segítségül hívni az éppen ellentétes eredmény magyarázatára.
27
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Vagyis a „tudomány tükrözi a társadalmat” értelmezésben hermeneutikus esettel van dolgunk. Tudunk utólagos
értelmezéseket adni, de ezek igazából nem determinisztikusak, és nem is képesek megmagyarázni a tartalmi
eltéréseket egyazon társadalmi meghatározottság hatására született elméletek között. Hasonló helyzettel van
dolgunk, mint a kultúra pszichoanalitikus magyarázatában. Amint Hauser Arnold (1978) rámutatott, a művészet
magyarázata a művész belső feszültségeire hivatkozva egy bizonyos típusú művészetet magyarázni képes (a
romantikus művészetet), a klasszicista művészettel azonban nem tud megküzdeni. Másrészt nem is tudja
megmagyarázni, hogy ilyen belső feszültségek mellett valaki miért éppen festő lett, és nem bankrabló.
Mindennek egy másik lehetséges kerete az érdekekre hivatkozás. Itt a leghíresebb esettanulmány közvetlenül
kapcsolódik a pszichológiához. Steven Shapin (1975) munkájáról van szó, a frenológia szerepéről az edinburghi
társadalomban. O lényegében azt hirdeti, hogy társadalmi meghatározottságok szerint világosan megoszlottak a
frenológia támogatói és akadémikus bírálói. A fokozatosan kibontakozó polgári középosztály a frenológiát mint
olyan tudományt támogatta, mely az egyéni különbségekről és a tehetség változatosságáról szól, míg az
arisztokrácia, együtt az akadémikus közösséggel, az „általános megismerés” és az emberi elme hagyományos
spiritualista felfogása mellett áll ki. Van azonban egy probléma ezzel a finomnak tűnő magyarázattal: nemigen
képes magyarázni a frenológiai felfedezéseket és azok tartalmát. Nem magyarázza a frenológusok munkáját,
csak annak társadalmi következményeit.
Van egy másik kritikus kérdés az erős programmal kapcsolatban, mely közvetlenül összefügg az emberi
pszichológiával. Az erős program az embernek teljesen társas képzetéből indul ki. Azt hirdeti, hogy a tudomány
ágensei rányomják bélyegüket arra, amit csinálnak. Ok maguk azonban pusztán környezetük tükörképei. A
tudós pusztán saját társas szerepeinek összessége. Van egy sajátos probléma itt a tudományt illetően,
nevezetesen a távkapcsolatok problémája. Az írás és a nyomtatás megjelenésével a tudósok lelkesen kapcsolatba
léptek távoli partnereikkel. Az időbeli távolság, mint például már a skolasztikában, vagy a térbeli távolság, mint
a korai modernitás óriási levelezése mutatja, áthidaltató és áthidalható tényezőkké is váltak. Ezek a kapcsolatok
kétségkívül társadalmiak voltak, még akkor is, ha képzeletbeliek. Társadalmiságuk azonban a társadalmi
kapcsolatok táv-jellegét hangsúlyozta. Egy olyan illúziót teremtett meg, mely szerint a tiszta tudás saját magáért
érdekes. S ez az illúzió a tudósok számára alapvető mozgatóerő volt és az is maradt. A tudományban személyes
és társas életünk közvetlen vonatkozásaitól és problémáitól el tudunk távolodni. Ez megkérdőjelezhető a mai
úgynevezett „nagy tudomány” világában, de kétségkívül igaz volt a modern tudományra nézve, annak korai
évszázadaiban. Az autonómiáért folyó küzdelem a tudósok részéről arra irányuló törekvés volt, hogy
megőrizzék ezt az illuzórikus elefántcsont tornyot. De éppen ez az „illúzió” a tudósok egyik legfontosabb
mozgatóereje. Át tudjuk ezt élni az intézmények szintjén is: hogyan próbálják az egyetemek megőrizni
autonómiájukat; vagy az egyén szintjén: hogyan próbálják az egyének autonómiájukat megőrizni például azzal,
hogy a mai világban bizonyos állásokat nem vállalnak. Intellektuális szinten pedig a tudomány és a vallási vagy
politikai tekintély közti „galileánus feszültségekben” érhető tetten, a 20. században pedig a tudomány és az
ideológia közti feszültségekben.
Röviden tehát, a tudomány oksági magyarázata iránti érdeklődést három további mozzanattal kell
kiegészítenünk.
1. Maguk a gondolatok is társadalmi tényezővé válnak a tudósok életében. A tudomány mindig a szimbolikus
hatalom távhatásai alatt fejlődik. Nemcsak a hagyományosan értelmezett társadalmi hatalom, hanem a
szimbolikus hatalom is fontos tényező a tudomány fejlődésében. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tudomány
fejlődésének hagyományos belső tényezői is úgy tekinthetők, mint a külső környezet részei. Ez különösen
fontossá válik, ha hosz- szú távú meghatározókat keresünk. Így például a pszichológia mai világában
meglehetősen könnyű bizonyos pszichológiai komputációs modelleket a számítógép mint technikai eszköz
megjelenésével összekapcsolni, és az ehhez kapcsolódó érdekekkel. Fontos emlékeznünk azonban arra, hogy
számos szempontból a tényleges számítógép olyan álmoknak a megvalósulása, melyeket Boole, Frege,
valamint Russell, aztán Carnap és Turing legalább egy évszázada dédelgettek. Ez a tudás formalizálásának
eszményképe volt. Abban reménykedtek, hogy ez el fog vezetni az emberi gondolkodás formalizálásáig. Ez a
szimbolikus fejlődés volt Neumann János számára az alap, amikor ő és munkatársai kibontakoztatták a
számításelméletet.
2. A tudósok személyiségek, nem pusztán társadalmi tényezők ágensei. Ez a személyes mozzanatnak is helyt ad
a tudomány kontextualizálásában.
28
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Könyvemben olyan helyzetekben fogom ezt a sokrétű társadalmi meghatározást alkalmazni, amikor erre mód
van, és amikor elég adat áll rendelkezésünkre.
2.6.5. Kulcsfogalmak
2.6. táblázat -
Az eligazítókban rövid orientációt is próbálok adni, magukat a hivatkozásokat pedig csak akkor látom el
évszámmal is, ha az az egyértelműsítés érdekében fontos.
A tudományfejlődésről általában jó eligazítást nyújtanak Kuhn munkája mellett Fehér Márta és Wartofsky
könyvei is, valamint Bence György csak ma megjelent munkája, mely korántsem iskolás marxista bevezetés. A
modern tudományelméletek igazi kritikai áttekintése, izgalmas természettudományi esettanulmányokkal. Pokol
Béla könyve pedig a társadalom- és politikatörténetbe ágyazza be tudományfelfogásunknak ezt az átalakulását.
A tudományos paradigma fogalmának pszichológiai alkalmazhatóságáról pozitív képet sugall Palermo
dolgozata, míg Leahey tankönyve, illetve Váriné és Pléh-Lányi tanulmánya árnyaltabb képet sugall.
A pszichológiatörténet-írás mai fellendülése mögötti orientációs megújulásról, illetve problémákról lásd Pléh-
Lányi és a Pszichológia című lapban a kísérletezés lehetőségeiről folytatott vitát (Kardos 1983).
A leíró pszichológiatörténetekre a szövegben említetteken túl jó mai példa Schultz, illetve Murphy és Kovach,
vagy Reuchlin munkája. Az elméleti igényű történetírás legérdekesebb mai összefoglalási kísérlete Leahey
tankönyve. A pszichológiatörténet-írás legátfogóbb bibliográfiai forrása Robert Watson (1976) az elsődleges
forrásokat (művek) és a másodlagos forrásokat (kritikák stb.) szerzők szerint rendszerező műve, valamint
Watson (1978) irányzatok szerint rendező bibliográfiája.
A rendszerezési próbálkozásokra Brunswik (1966), Fraisse (1968), Lewin (1972) az arisztotelészi és galileánus
gondolkodás pszichológiai vetületeit tárgyaló dolgozata és Robert Watson munkái mellett Chaplin és Krawiec
könyvét, illetve Karl Bühlernek (1927) a pszichológia válságáról és Harkai Schiller Pálnak (1940) a lélektan
feladatáról szóló munkáját érdemes ilyen szemmel is forgatni. Koruk pszichológiáját rendszerezve ez utóbbiak
29
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A pszichológiatörténeti magyarázat életrajzi beágyazására mindmáig legjobb forrás a Murchison, majd Boring
és Lindzey kiadásában megjelent pszichológiai önéletrajzsorozat, mely mintegy 100 kiváló pszichológus
pszichológiát sem nélkülöző önbemutatását tartalmazza. Hasonló szándékú magyar munka a Bodor, Pléh és
Lányi szerkesztette kötet. Cohen munkája John Watson életéről jó példa a pszichohistóriai megközelítésre,
Boring (1963) tanulmánykötetében számos munka pedig a korszellemmel (Zeitgeist) való érvelés klasszikus
megvalósítása. Jarosevszkij és Anciferova kézikönyve jó érzékkel tárgyalja a magyarázat tudományon belüli,
inherens s tágabb társadalmi lehetőségeit a pszichológiatörténet-írásban.
A bevett felfogás szerint a pszichológia mint független tudomány a 19. század 60-as és 70-es éveiben született.
Legvilágosabb programját német egyetemeken természettudósok alakították ki. Ez a bevett felfogás egy teljes és
nagy megoszlást hangsúlyoz. A megoszlás egyrészt a tudományos és a spekulatív pszichológia között lenne,
másrészt a modernitás és az ember premodern felfogása között. A tudományos pszichológia megszületése olyan
barrier-t teremtene meg, melyen nem lehet átlépni, s olyan lineáris elkülönülést, melyet nem lehet
visszafordítani. Minden, ami korábban történt, csak abból a tényből nyerné el relevanciáját, hogy hozzájárult
ehhez a nagy szakadékhoz. Vagyis a pszichológia az ember tudományos önfelismerése, mely kiterjeszti a
determinisztikus világképet a belső életre, s így a modernitás nagy elbeszélésének egy fejezete lenne.
Számos mai revizionista történész megkérdőjelezi ezt a felfogást, és egy kiegyensúlyozottabb és kevésbé
minden-vagy-semmi jellegű megközelítést javasolt a modernizáció és a pszichológia kapcsolatára. Foucault
(1961; 1968) az egyik közülük a modern Alany megszületését hangsúlyozó gondolataival, ennek tudomány
előtti eredményeinek kiemelésével, valamint általános megismerési értékének hangsúlyozásával. O azt sugallná,
hogy a legfontosabb lépések a pszichológia mint tudomány formális autonómiájának megjelenése előtt
történtek, s azt is kiemelné, hogy ezeket a lépéseket a hétköznapi gyakorlatban vitték végbe, nem pedig a
tudósok elszigetelt munkaterületein. Bruno Latour (1993) a modernitás egész fogalmát áttekintő kritikai
munkájában azt sugallja a pszichológia számára is, hogy az abszolút megoszlás (a tudomány előtti és a
tudományos között) kétségkívül népszerű modern fogalom, de ahelyett, hogy egyszerűen igaz lenne,
tulajdonképpen csak az egyik ideologikus pólus egy komplexebb helyzetben. E komplexebb helyzetben a
megoszlást állandóan hibridizáció kíséri mint ellenfolyamat.
Általában a bevett szemléletet fogom képviselni. Eközben az lesz az általános nézetem, hogy bármilyen torz is,
ez a bevett felfogás maga is mozgatótényezővé vált az utóbbi évszázadban a pszichológusok önazonosságának
kibontakozásában s így magának a pszichológiának az alakulásában is. Különösen azonban amikor a diszciplína
fejlődésének külső aspektusait tekintem, megkísérlek kirándulni az alternatív felfogások területére is.
Megpróbálok némi igazságot szolgáltatni annak a ténynek, hogy milyen fontos volt az elmebetegekről való
gondoskodás társadalmi gyakorlata, a lelki irányítás, a nevelés és a jogi gyakorlat a belső élet doktrínájának a
kibontakozásában. A 1.5. táblázat általános szembeállítást ad e két megközelítésről.
Még mielőtt mindez túl posztmodernnek és mainak hatna, hadd mutassak rá, hogy az első
pszichológiatörténészek jól észrevették, hogy milyen jelentősége van a hagyományok sokféleségének. Dessoir
(1911), az egyik első modern értelemben vett pszichológiatörténész azt hangsúlyozta, hogy a pszichológia
előtörténetének a lelki élet három különböző fogalmára kell támaszkodnia: az egyik a lélek vallási és
metafizikus fogalmára épül, a másik a természettudományok fejlődésére (a lélek mint az élet szerveződési
eleme), a harmadik pedig a „pszichognózisra”, a hétköznapi életben és a művészetben az emberi karakteri
különbségekről összegződött tudásra. Ezért aztán azt hirdeti, hogy „A pszichológia története valódi történeti
értelemben nem tekinthető úgy, mint a mai tudományos pszichológia előfutárainak áttekintése” (Dessoir 1911,
3. o.).
Visszatérve az elfogadott szemlélethez, nézzük meg, mit is értenek általában a modern pszichológia közvetlen
előfutárain. Amikor az 1800-as évek közepe táján kezdett formát ölteni valami olyan tevékenység, amelyet még
ma is pszichológiának neveznénk, ez úgy jelent meg, mint három modern intellektuális hagyomány
kombinációja. Az első a tudományos világnézet integrált nézőpontja volt, az a módszeres és intellektuális
szokásrendszer, amely az elfogadott nézet szerint a 17. századtól kezdve a tudomány győzedelmes diadalútja
során bontakozott ki. Ennek a gondolatrendszernek természetesen megvoltak a maga belső feszültségei és
feloldatlan problémái. Mikor további megkülönböztetések nélkül úgy utalok rá, mint a „tudományos
30
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
forradalomra” és a „tudományos világnézetre”, ennek csak emlékeztető értéke kell legyen. Nem hiszünk az
abszolút megoszlás eszméjében, sem abban, hogy ezzel a tudománynak egy győzedelmes lineáris menetelése
kapcsolódna egybe. Mikor ezt kiterjesztették az emberre és a mentális világra, akkor mindez főként az abban
való hitet jelentette, hogy a mentális élet előítéletek nélkül és szisztematikusan vizsgálható. Ez volt az első, a
modern pszichológiát alakító hagyomány. A második hagyomány a modern filozófia ismeretelméleti vitáival
kapcsolatos. Az empiristák és racionalisták közötti évszázados viták olyan tapasztalati kérdésekhez vezettek,
melyek mind a tapasztalás természetével, mind pedig az elme felépítésével kapcsolatosak. A harmadik
hagyomány az embertudományok fejlődése, különösen annak lépcsőzetes kibontakozása, hogy milyen is az
idegrendszer és az érzékszervek felépítése és működése. A születendő új pszichológia a kísérleti módszert a
fiziológiából örökölte, ezzel egyben megkapva első redukcionis- ta keretét. Az első modern pszichológusok
számára az egyik legfontosabb kérdés a mentális jelenségek és az idegrendszer közötti kapcsolat lesz.
2.7.1. Terminológia
Bár a bevett nézet szerint a pszichológia tematikus hangsúlyait és kitüntetetten tanulmányozott kapcsolatait (test
és lélek stb.) a modern ismeretelmélet kitüremkedéseként nyerte el, különösen a brit empiristák felvetette
kérdések révén, a terminusok maguk máshonnan származnak. A brit hagyomány az „elme vizsgálatáról” szeret
beszélni. A pszichológia kifejezésrendszer erre a jelenségsorra elsősorban egy német Leibniz-követő filozófus,
Christian Wolff (1679-1754) munkái révén terjedt el. Racionális pszichológiájában (1734) az elme
szerkezetének és tevékenységének kategóriás elemzését végezte el, ami előfeltétele minden empirikus
pszichológiának (1732), vagyis az emberi elme részletes empirikus tanulmányozásának.
A terminológiai kérdések itt korántsem triviálisak. Sok mindent elárulnak arról, hogyan tagolódott egy
diszciplína, és mik voltak azok a metaforák, amelyeket eredetileg arra használt, hogy mintegy kivágja a saját
területét a tudás tagolatlan köréből.
René Descartes: Értekezés a módszerről. 1637/1992. Szemere Samu ford., átdolgozta Boros Gábor
Descartes élete a 17. századi vallásháborúk és szellemi üldöztetések Európájában annak az értelmiségi
szerepnek a mintáját adja, amelyben a harcot és a politikát megtapasztalt értelmiségi visszavonul a tudás
világába. Mindmáig érvényes minta ez, amely köznapi kompromisszumaival s félelmeivel, ugyanakkor
kérlelhetetlen gondolkodási fegyelmével a mi régiónk értelmiségijeinek élethelyzetét sokáig jellemezte. 1596.
31
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
március 31-én született La Haye-ban Franciaországban, kisnemesi családban, s 1650. február 11-én hunyt el
Stockholmban. Az élet kronológiája önmagáért beszél:
kollégiumban. Ez a könyvek és iskolák világa, amiről annyit beszél. 1616: jogi diploma Poitiers-ben 1618-1621:
katonaiskola, és próbálkozás a katonáskodással 1619. augusztus 19-21.: Descartes híres álma a csodálatos
tudományról 1621-1622: optikai és matematikai vizsgálódások 1625-1628: Mersenne tudós társasága Párizsban,
illetve vidéki magányban filozófiát ír (Regulae [...]) 1628-tól: Hollandiában él 1630: hollandiai orvosi
tanulmányok
• 1633: Galilei elmarasztalása; félreteszi két természetkönyvét 1636: Leydenben megjelenik a Módszerről szóló
értekezés
• 1650. február 11-én hunyt el Stockholmban, Krisztina svéd királynő filozófiai és pszichológia tutoraként, a
hideg hajnali összejöveteleken kapott tüdőgyulladástól.
A fiatal, a harmincéves háború kavargásában katonáskodással próbálkozó ifjút, aki már egy baráti kapcsolat
révén a matematika és a természettudományok viszonyával foglalkozik, Ulm mellett egy kemencepadkán aludva
három álomélmény éri. Maga az egész helyzet jellemzi emberi alkatát: az alvás, az ágyban heverés, a
bensőséges meleg igénye s ugyanakkor a visszavonultság az Én fellegvárába állandó jellemzői lesznek.
Szimbolikus, hogy a halál a korai kelés s a hideg világban való dialogikus szereplés körülményei között éri.
Kettő szorongató álom lett, a harmadik a tudás könyveiről szól, s Descartes azt az üzenetet látja benne, hogy egy
új, a tudást és bölcsességet egyesítő életutat kell választania. Élete valójában úgy is tekinthető, mint ennek a
programnak a megvalósítása. Két világ határán áll: egyszerre terméke és meghaladója a skolasztikus
gondolkodásnak. Ironikus fordulatai és feltételes megfogalmazásai kapcsolatban vannak azzal, hogy két világ
között élt: néha skolasztikus témákat csak azért vesz fel, hogy gúnyolódjon rajtuk, időnként pedig azért használ
feltételes szerkezeteket, mert mind intellektuálisan, mind gyakorlatilag joga volt félni attól, hogy üldözni fogják,
ha felfedi igazi gondolatait. (Larvatus prodeo - „Rejtőzködve szólok” mondja maga.)
Az életmód, mely mintaadó, a valóságos, a szimbolikus és a feltételezett üldözések előli állandó menekülés és
visszavonulás. Descartes egész életében rejtőzködik, mind abban, amit mond, mind abban, ahogyan él, igen
sokszor teljesen elvonulva a világtól. Filozófiája a modern individualizmus kiindulópontja: mindenütt az Én áll
benne előtérben, ugyanakkor teljes művet akar az asztalra tenni, amely az egész világot leképezi, egy egységes
világképnek megfelelően. Descartes a könyvek ellen lázad, de maga is a „nagy könyvet” akarja megírni. Az
újkori gondolkodás attitűdjének körvonalazója metaforáiban a könyvnyomtatás világa körül forog. A „világ
könyvét tanulmányozza”, hogy aztán majd maga is meg akarja írni annak átfogó modelljét.
Descartes jelentősége a modern pszichológia kibontakozásában általában vett kettősségeit tükrözi. Először is
kettős a jelentősége a pszichológiában, filozófiai alapelveit és a tudomány természetét illető nézeteiből
fakadóan, valamint a pszichológia s a fizikai és mentális világ kapcsolatát illető nézeteit tekintve. Jelentősége
32
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
kettős azért is, mert sajátos befolyásán túl vitatható hatása volt a modern hétköznapi élet alakulására is azáltal,
hogy ő tagolta az ember racionális képét, mely azután sokáig érvényes megoldásokra vezetett látszólag triviális
kérdésekben, melyek az elmebetegség kezelésére, az ésszerű megfontolások erkölcsösségére és hasonló
tényezőkre vonatkoznak. Végül legfontosabb mozzanatként analitikus hozzáállása és az emberi testre vonatkozó
mechanisztikus nézetei révén számos mechanisztikus és atomisztikus pszichológiai irányzat kiindulópontjává
vált. Mindeközben, „hivatalos pszichológiája” révén, mely testetlen lelket tételez fel, ugyanakkor ő a
„lélekközpontú” pszichológiák kiindulópontja is. Mind a monisztikus és mechanikus, mind a nyíltan idealista és
dualista pszichológiák Descartes-ra hivatkoznak.
Végül hatása kettős és kétértelmű volt azért is, mert miközben elősegítette a pszichológiai gondolkodás önállóvá
válását, azt, hogy kialakítsunk egy világos felfogást az elméről és eltávolodjunk a halványan körvonalazott
középkori fogalmi töredékektől, ezek a megoldások egyben megkérdőjeleződtek később a pszichológia
fejlődésében. Az elme racionalista felfogása, amikor a tudni, mit kérdését hangsúlyozza a tudni, hogyan helyett
(Ryle 1974), utat nyitott a mentális élet tartalmainak „mondatszerű” értelmezésére, egy leíró attitűdre.
Elképzelései a közvetlen belső tapasztalásról is gondokhoz vezettek, mikor ez lefordítódott az introspekció
elvévé.
• a tudáshoz vezető királyi utat illetően, különösen, ami a tudományos ismereteket illeti;
Vitatott kérdések – Egy csillogó és vitatott sztár: Descartes mint a modernitás bajnoka
René Descartes (1596-1650) a modernitás felé vezető egész mozgalom egyik legfényesebb csillaga. O volt
annak a mozgalomnak a megalapítója, mely a modernizációnak mintegy emblémájává vált. Nézzünk egy listát
(2.1. táblázat), hogy mi mindenért tették az ő munkásságát, joggal, felelőssé.
Nemcsak filozófus volt és az emberi elméről való gondolkodás egyik alapmódszerének kialakítója, hanem
matematikus, a fizika úttörője és annak korai rendszerezője, amit az emberi test működéséről tudtunk. Ennek a
kételkedő kereszténynek, ennek a híres La Fleche kollégiumbeli jezsuita tanítványnak a szellemét a kétely és a
világosság közti állandó feszültség jellemzi. Miközben a modernitás nagy megosztásainak jelképévé vált,
történetileg átmeneti szereplő volt. Miközben megkérdőjelezte és vitatta az intellektuális autoritást, és
mérföldkő volt a középkori hagyományokkal való szakításban, ugyanakkor átvette a skolasztikusok
racionalizmusát és számos témájukat is. A modernitás paradigmája felé előretekintve számos, egymásnak
ellentmondó irányzat kiindulópontjává vált. A modernitás számos feszültsége, melyeket csak újabban véltünk
felfedezni, visszavezethetők Descartes- ig. Bár a posztmodern felfogás azzal vádolja őt, hogy túl egységesítő és
monolitikus, igazából olyan gondolkodó, aki tele volt a modernitás belső feszültségeivel. Mindennek
eredményeként a tekintéllyel szembeni lázadások kiindulópontjává az ő személye vált, valamint az ész
33
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Ezeket a tulajdonságokat figyelemre méltó és néha meglepően ironikus stílus kíséri. Descartes mint a francia
tisztaság és irónia mestere, nagyon magas standardokat alakított ki a tudományos prózairodalomban.
Descartes módszertani munkájának, az Értekezés a módszerről kiinduló mondatai teljes vértezetben mutatják
iróniáját. Egy skolasztikus közhelyből indul ki. Abból, hogy az ész egyetemes, s minden ember egyenlő, de a
hiúságunkra történő utalás mindennek egy ironikus fordulatot ad.
„A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit
kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyijük van, akiket minden más
dologban csak igen nehéz kielégíteni."
1637/1992, 1. o.
Toulmin (1990) odáig megy, hogy Descartes-ot és a vele kezdődő modernitást (az elméleti tudomány
győzedelmes idejét) összeveti a reneszánsz modernitással. Az ő felfogásában a karteziánus modernitás nem
erkölcsi győztes. Ez a modernitás a kontextualitásnak, a valódi életbeágyazottságnak az elhanyagolását
jelentette, az élet számos aspektusának elhanyagolását, és a bizonyosság keresésével azt, hogy az emberi
vállalkozást korlátozzuk az igazolhatóra és ezzel az elméletire. Ez Platónhoz való visszatérést jelentett, elfeledve
a reneszánsz gazdag arisztotelészi hagyományát. Toulmin szembeállításait a 2.2. táblázat mutatja. Bár ennek az
elsőrangú tudományfilozófusnak az attitűdje érdekes, nem kényszerülünk arra, hogy elfogadjuk azt a módot,
ahogy elítéli a karteziánus modernitást. Azt is hirdethetnénk, hogy Descartes önkorlátozó és sok mindenben
öncsonkító megközelítése ugyanakkor a tudomány autonómiáját is szolgálta: a politikától, a vallástól és a
követelődző gyakorlati kérdésektől való autonómiát. S ez az elméleti hozzáállás a görög örökségnek az igazi
megvalósulása, ahogy például Piaget (1924; 1995) is értelmezi. Van egy más mód a modernitás, valamint a
reneszánsz és a posztmodern közti különbségek jellemzésére. Toulmin szemében a retorika (miként ez igaz volt
a középkori skolasztikára is) fölötte áll a logikának. Az igazán vitatott kérdés azonban az, hogy számos
posztmodern értelmezés továbbmegy, és teljességgel kiiktatja a logikát. A logika számukra csak a retorika
fajtája lenne. A modernitás védői számára a logika létének egész kérdése (akár külső, akár belső formájában,
mint ahogy azt a Gondolat Nyelve típusú érvelések hirdetnék) az emberi mentalitás egyik alapvető és
meghatározó jegye. Az ember megengedheti, hogy a kommunikatív mintázatok és a retorika igen fontosak, s
mégis hihet valamiféle egyetemes logikában. Mindez korunk egyik alapvető feszültségét is érinti. Az
információs technológia kibontakozása a logika függetlenségén alapul. Az ember könnyen megkérdőjelezheti
ezt, de nehéz lenne tagadni létezését
34
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
kontextusmentes
S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva
helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól – s tulajdonképp ez az, amit józan értelemnek vagy
észnek nevezünk –, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért
különböznek, mert egyesek eszesebbek másoknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon vezetjük,
s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fődolog az, hogy azt
jól használja.
A 2.3. táblázat összefoglalja a két megközelítés eltéréseit a tudomány módszerét illetően. Természetesen számos
párhuzam és azonosság is van közöttük. Az egyikről már szóltam, ez a tekintély lenézése. E felfogás szerint a
tudomány mindig képes, s ez így is kell legyen, felvenni egy érdektelen, ugyanakkor kritikus hozzáállást, mind
az elfogadott tényekre, mind az elfogadott elméletekrevonatkozóan. Mindig kritikusaknak kell lennünk
hagyományainkat és tekintélyeinket, és saját sémáinkat illetően is.
A korábbi hajbókolás a tekintélyek és a könyvek előtt elhagyandó. Ez az empirista és a racionalista tábor közös
tézise. Francis Bacon (1561-1626), a modern empirizmus egyik módszertani megalapítója a következőket
mondja:
Ez tehát a tudomány első rákfenéje, amikor az emberek a szavakat és nem azoknak a lényegét tanulmányozzák;
[...] a szavak csak hordozói a jelenségek lényegének, és ha értelmük és tartalmuk elevenen él is bennük, beléjük
szeretni annyi, mint szerelmesnek lenni egy képbe [...] A tekintélyekké lett írók műveinek előlegezett túlzott
35
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
bizalom, amely szavaikat szentnek és nem csupán bölcs tanácsnak fogadta el, felmérhetetlen kárt okozott a
tudománynak. [...]
A tanítvány ugyanis csak addig tartozik mesterének hinni és saját ítéletét csak addig kell felfüggesztenie, amíg
tanulmányait teljesen be nem fejezte.
Descartes a racionalista gondolkodás bibliájában, a módszerről szóló értekezésben még általánosabban fejtette
ki ehhez meglehetősen hasonló felfogását. Ennek lényege az, hogy meg kell különböztetnünk a véleményeket
(hiedelmeket), melyek puszta szokáson alapulnak, az igazi „tudástól”. Érdemes emlékezni rá, hogy a 19. század
radikális asszociációelvű szerzői, akárcsak néhány mai próbálkozás, szeretnék ezt visszafordítani és olyan
ismeretelmélethez meg olyan világképhez visszatérni, ahol minden tudásunk konvenciók, vagyis szokások
kérdése. Ma érvényes ez a konnekcionista világképre ugyanúgy, mint Wittgenstein radikális értelmezéseire,
valamint az anarchista tudományelméletre. Emlékeznünk kell arra, hogy Descartes, akit ők mint egy idejétmúlt
tekintélyt oly sokszor eltemetnek, valójában egy tekintélyek nélküli világért küzdött.
Gyermekkorom óta a könyvekben rejlő tudományokra oktattak, s minthogy meggyőztek arról, hogy általuk
világos és biztos ismeretet szerezhetünk mindarról, ami hasznos az életben, nagyon óhajtottam megtanulni
őket.Mihelyt azonban befejeztem ezt az egész tanfolyamot, amelynek elvégzése után az embert a tudósok sorába
szokták felvenni, egészen megváltozott a nézetem. Mert annyi kétségbe és tévedésbe voltam bonyolódva, hogy
úgy látszott, tanulmányaimnak nincs is más hasznuk, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat.
Pedig Európa egyik leghíresebb iskolájába jártam, és úgy véltem, ha egyáltalán valahol, itt bizonyára tudós
emberek vannak. Tanultam is ott mindent, amit a többiek tanultak; sőt be sem érve azokkal a tudományokkal,
amelyekre tanítottak bennünket, elolvastam minden kezem ügyébe kerülő könyvet, amely a legkülönösebbnek
és legritkábbnak tekintett tudományokat tárgyalta. [...] [...] hozzászoktam ahhoz, hogy semmi olyasmiben ne
higgyek túl szilárdan, amiről csak példa és szokás által akartak meggyőzni. Így lassanként megszabadultam sok
tévedéstől, amely elhomályosítja értelmünk természetes világosságát és kevésbé alkalmassá tehet bennünket az
ész szavának meghallgatására. De miután így több éven át a nagyvilág könyvét tanulmányoztam, és némi
tapasztalatot iparkodtam szerezni, egy napon elhatároztam, hogy magamban is kutatok s minden szellemi
erőmet megfeszítem, hogy megválasszam azokat az utakat, amelyeken járnom kell.
Egy másik közös jellegzetessége a két iránynak a módszertani individualizmus, ahogy a magyar irodalomban
például Kelemen János (1976) is rámutatott: az empiristák számára a kiindulópont az egyén érzéki élménye, míg
a racionalisták számára a kiindulópontot saját elménk adja. Steven Shapin (1996) a tudományos forradalomról
meglehetősen kritikusan írva (megkérdőjelezve annak gyökeres függetlenségét és eredetiségét) világosan
összefoglalja az ismeret forrásának ezt a vonatkozását a korai modernitásban. Mind a racionalistákat, mind az
empiristákat „a tudás kialakításának modern, bizalmatlan kezelése jellemzi: ha tényleg bizonyosságot akarsz
szerezni a természeti világról, felejtsd el a hagyományt, ne tekintsd a tekintélyt, légy gyanakvó azzal, amit
mások mondanak, és menetelj egyedül a mezőkön nyitott szemmel”. Pozitív programként ez azt jelenti, hogy
„saját szemed bizonyságát és saját eszedet kell preferálnod azzal szemben, amit mások mondanak neked”
(Shapin 1996, 68. o.). Descartes az Értekezésben ennek az individualizmusnak a személyes oldalát is kifejti:
jobban szereti az egyének műveit, mint a gyűjteményeket, jobban szereti az átfogó tervezetet a barkácsolással
szemben, és ökológiai fülkeként jobban szeret egyedül dolgozni, másoktól elvonulva.
Ennek a sokat bírált individualizmusnak van egy fontos kritikai szerepe. Kétségkívül megfeledkezik a
koherenciaalakítás társas természetéről és még az egész ismeretszerzési vállalkozás társas jellegéről is. Ezzel az
eltekintéssel azonban megvalósítja saját forradalmi elkötelezettségét. Az egyéni szigetet kiindulópontként
tekintve szándékosan lenézzük a társadalmi intézmények szerepét, mert azok az intézmények általában ellene
vannak a világos módszerek alkalmazásának, és az elfogadott szemlélet erőszakos bevezetését részesítik
előnyben. Sosem szabad megfeledkeznünk arról, amikor ma újra hangsúlyozzuk a tudásalakítás intézményes
természetét, hogy a modern tudomány erkölcsi attitűdje azokban az időkben és olyan körülmények között
alakult ki, ahol „a magányos egyén” a rendszerrel szemben harcolt. A tudás „kommunális felfogása”
(Bloor,1996) kétségkívül helyes úton jár, amikor az értelmiségi munka szerveződését elemzi. Az értelmiségi
munka már a 17. században is számos ember intellektuális együttműködését sugallta (gondoljunk csak a
levelezés óriási jelentőségére), nem is beszélve a technikai együttműködésről. Az „individualizmus” azonban
egy olyan erkölcsi attitűd kérdése volt, mely az élet fontos ténye.
36
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Mind a klasszikus kísérleti pszichológiának (ott ezt a kérdést úgy emlegették, mint az ingerhiba problémáját),
mind a mai kognitív vizsgálódásoknak igazából kulcsmozzanata az olyan értelemben vett individualizmus, mely
szerint az emberi információfeldolgozást magát mint önmagában megálló rendszert lehet tekinteni, utalás nélkül
arra, hogy miről is szól (vagyis a környezetre és a társas világra). Burge (1980) meggyőzően rámutatott, hogy ez
a típusú individualizmus nincs összhangban még a hétköznapi pszichológiai nyelvhasználattal sem. Nem is
szólva arról, hogy Descartes és Locke képe az önmagába zárt egyén mentális feldolgozásmódjáról voltaképpen a
belsővé vált olvasást tükrözi: a gondolatot úgy tekinti a lélek, mint az írott szöveg tagolt szavait. Vagyis, mint
Nyíri (1994; 1992) rámutat, maga az individualizmus és a gondolatok tagolt felfogása egy új szociális gyakorlat
leképezése.
Descartes azt hirdeti, hogy négy alapvető módszert talált a problémák megközelítésére:
[...] én is azt gondoltam, hogy a logika sok szabálya helyett beérem a négy következővel, feltéve, hogy szilárdul
és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.
Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem evidens módon ismertem meg annak; azaz
hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak bele
ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni.
A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak
lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.
A harmadik az, hogy bizonyos rendet kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a legegyszerűbb
és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, hogy aztán lassan, fokozatosan emelkedjem fel az
összetettebbek ismeretéhez; s még azok között is fel kell tételezzek bizonyos rendet, amelyek nem magától
értődően következnek egymás után.
Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésekre törekedjem, s így biztos
legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.
Bacon és követői, John Locke-tól John Stuart Millig vagy a 20. századi empiristákig szembeállítják a
megfigyelést és az indukciót a tekintélyre hivatkozó érvekkel. Tudományos eszményük az, hogy a tudós
feledkezzen meg minden elkötelezettségéről, előítéletéről vagy elvárásáról (megszabadulva az idolu- moktól
vagy ködképektől, ahogyan Bacon mondta), adatait lépcsőzetesen gyűjtögesse, és ez egy idő után a világ helyes
felfogásához fog vezetni.
Descartes a modern ismeretelmélet másik őstípusát követi. Számára a hagyománnyal és a tekintéllyel való
szakítás kulcsa a saját elménkre való támaszkodás. Míg az empirista a tapasztalás mindenhatóságában hisz, a
racionalista az emberi elmében keresi a bizonyosság forrását, abban az elmében, mely csak saját magára
támaszkodik. Nemcsak a tekintély vezet félre minket, sokszor érzékeink is félrevezetnek. Az illúzióérvnek,
melyet már a görögök is bevezettek, ez az újrafelvetése Descartes-ot és a racionalistákat arra indítja, hogy egy
olyan intuícióra támaszkodjanak, mely „világos és elkülönített ideákkal” foglalkozik. S a megismerés királyi
37
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
útja a dedukció. Bizonyos világos, megkérdőjelezhetetlen elemi képzetekből indul ki, és a logika és matematika
szigorát követve jut el az egész terület ismeretéhez. Mellékesen úgy tűnik, hogy miközben mindkét törekvés a
hagyománnyal és a tekintéllyel áll szemben, a racionalista választásban vannak beépített autoriter elemek. A
„megismerő” kételyekkel teli és kritikus hozzáállást alkalmaz saját gondolataival szemben. Mi azonban az ő
intuícióját nem kérdőjelezhetjük meg. Az intuíció mint belső autoritás kezelődik. Hasonló módon a matematikai
eszménykép jobban összhangban van a platonista tekintélyre történő hivatkozással, mely igazából rejtett
társadalmi tekintély.
Egyik oldalon állnak az érzékek és az indukció, a másik oldalon pedig a megkérdőjelezhetetlen, minden
kétségen túli intuíció, mely a matematikai dedukcióval kapcsolódik. A korai modern tudomány persze nem így
működött, és igazából ez azóta is érvényes a tudományra. Nemcsak erőteljes közösségi mozzanat jellemezte,
nemcsak arról volt szó, hogy állandó eltérés van az eszmények és az új tények keresése között, mint azt például
Latour (1987) hangsúlyozza, hanem maguk az eszmények is eltértek a filozófusok eszményeitől.
A bevett nézet szerint Galileo Galilei (15641642) volt az Új Tudomány legfontosabb gyakorló mestere és
általánosítója. Számára, különösen az indukcionista felfogással szemben, a Természet nem nyitott könyv,
melyet csak olvasnunk kellene: a Természetnek kérdéseket kell feltennünk. Egy olyan irányzat kezdete ez, mely
a tudomány Karl Popper-féle felfogásában fog kulminálódni, de valójában már Kant felfogásában benne rejlik.
(Erre Kaposy Dorottya hívta fel a figyelmemet.) Popper (1972) szerint minden tudásunk kérdezésszerű.
Legkidolgozottabb tudományos formájában hipotézisekből indul ki, de még az egyszerű próba-szerencse
tanulásnál is adott feltételekből indul, mint azt a 2.1. ábra mutatja, ahol a kiinduló P 2 a végprobléma, KE
kísérleti elmélet, HK a hibakiiktatás, KÉV pedig a „kritikai értékelő vita”.
Galilei eredeti felvetése szerint a kérdés formája az a kísérlet, mely a világos eseteket kereső hipotézisekből
indul ki. Ez ismét ellentmond a puszta megfigyelésnek. A kísérlet eredményeit azonban a deduktív
eszményképeket követve hamarosan matematikai formulákban általánosítják, melyeknek sokkal tágabb az
érvényességük, mint az eredeti megfigyelésnek. Vagyis a tudásnövekedésnek még a megfigyelési oldalát sem
lehet úgy jellemezni, mint ami „üres fejjel” megy végbe. Ebben a hipoteti- kus-deduktív módszerben a
karteziánus racionális eszményeknek megfelelő formális oldal állandóan megtelik élményanyaggal.
Legalább két okból érdekesek a pszichológia számára a modern tudománynak ezek az eszményei. Először is
hozzájárulnak a pszichológia mint tudományos diszciplína kibontakozásához. S ami azt illeti, a gyűjtögető
elképzelés lesz a domináns. A pszichológiában a vonzalmak azonban tágabb jellegűek is. A két doktrína,
miközben a tudósokról és a tudomány kibontakozásáról két eltérő képet nyújt, ezzel párhuzamosan gondolkozott
magának a léleknek a felépítéséről is. Az empirista hagyományban a tudásnövekedés „gyűjtögető felfogását” az
emberi elme passzív elképzelése és a mentális tartalmak építkezése az érzékelésből kíséri. A „racionalista
pszichológia” viszont az elme aktivitásának gondolatából indul ki, és mentális műveletek, minőségek vagy
képességek sokaságából.
38
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A 2.5. táblázat Descartes két pszichológiai hagyományát veti össze. Örökségekként hivatkozom ezekre, mert
túlzás lenne elméleteknek nevezni őket: Descartes igen kevéssé fogadná el a másodikat mint sajátját. Igaz ez a
bírálatokra is. Watson (1971) részletes fogalmi bírálatában szintén a „hivatalos” doktrínát veszi
kiindulópontnak. A legtöbb mai posztmodern bírálat Descartes-ról a hivatalos Descartes-tal áll szemben mind a
filozófiában, mind a pszichológiában. Íme egy rövid lista arról, mit szoktak rossznak találni Descartes-nál:
• az egyén központi szerepe (Burge 1986; 1988). Ehelyett egy olyan felfogást javasolnak, ahol minden
„ismeretlétrehozó tevékenység” közös és emberek csoportjának függvénye;
• a tudat egységesítő színpadában való hit, ahogy majd a kritikusok mondják, a karteziánus színház eszménye
kérdőjeleződik meg;
• végül az elme belső szerkezete mint propozíciók sora szintén megkérdőjeleződik. Nyelvi torzítás lesz belőle,
amely egyben kommunikatív torzítás is: az olvasás láttatja belvilágunkat is úgy, mint ahol mondatokba
rendezett szavak kavarognak (Nyíri 1994).
Nem meglepő a hivatalos kép. A modern gondolkodás történetében Descartes a nagy megoszlások mestere,
azoké a megoszlásoké, melyek saját szemében sem állnának meg. Szeretett volna megszabadulni a lélek
arisztotelészi eszményétől úgy, hogy élesen elválasztja egymástól a testet és a lelket, s ezt az utóbbit mint „tiszta
szellemet” beleteszi az egyébként értelmetlen testi gépezetbe. Ennek során elválasztotta a testi működéseket a
reflektív tudástól, és a lelket ez utóbbira, vagyis a reflektív tudásra korlátozta. White (1960) más összefüggésben
jól ismert elemzése (a pszichoanalízis fogalmi előtörténetéről) rámutatott arra, hogy a mentálisnak ez az
azonosítása a tudatossal, körvonalazta a modernitásban a tudattalan dilemmáját: először eltüntetjük a tudattalan
lelki jelenségeket, hogy azután újra fel kelljen fedeznünk őket.
A tagolt és hivatalos descartes-i pszichológia, mikor a reflexivitást és az egységet hangsúlyozza, számos kérdés
elindítójává vált mind az elmefilozófiában, mind abban, ahogy az ember mivolt gépi oldaláról kezdtünk
gondolkozni. Abból indult ki, hogy tagadta azt, hogy az ember lelke automata lenne. Ugyanakkor igencsak
vonzódott az akkor létező automatákhoz, amikor a test működését jellemezte. Négyszáz év múlva, Neumann
39
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
János idejében maguk az automaták olyan információkezelő gépekké váltak, melyek olyan intelligenciát
kínálnak, ami algoritmusokban ölt testet. Ekkor felmerül a következő kérdés: mi szükség van ezen túl a lélek
világára? A számológépek megszületésével a „mentális” racionalista azonosítása a kalkuláció eszményképével
meglehetősen önpusztító menetté vált. Számosan, akik ezt felvetik, például
Francis Kaplan (1991), arra jutnak, hogy a kartezia- nizmus és a mai Turing utáni kor összekapcsolása által
felvetett alapkérdés az, vajon nem gépezet-e a lélek is? Kaplan válasza egyébként az, hogy nem, de ennek tagolt
kifejtéséhez vissza kell térnünk ahhoz a problémához, hogy talán maga a test sem gépezet úgy, ahogy azt
Descartes elképzelte (lásd Ryle 1974).
A másik Descartes egy gyökeres monista értelmezést tenne lehetővé. E szerint a lélek luxuskategória, ami
megbocsátható dolog egy hívő katolikusnál, a valóságban azonban nemcsak az állatok, mint ahogy Descartes
hirdette, hanem az emberek is puszta gépekké válnak, ahogy azt La Mettrie (1748) híres Az embergép
koncepciója hamarosan elkezdte hirdetni, végeredményben a karteziánus hagyományon belül.
A hivatalos Descartes-nak volt egy alapvető mozzanata a mentális szerveződést illetően. Ez a tudat egységének
gondolata. Az emberi tudat oszthatatlan, s egyszerre mindig csak egy dolognak van tudatában. Ez a híres
Karteziánus Színház, ahogy azt ma néhá- nyan látják (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne 1992). Ennek a
racionalista emberképnek van egy érdekes társadalmi párhuzama. Megfelel ugyanis a modernizáció egyik
irányának, a mindent átfogó Központi Tervezés eszményének. Az integráló és integrált Én felelne meg az Egy
Isten, Egy Egyház, Egy Király eszményének. Királyhű, katolikus megtervezett gazdaság ez, a merkantilista
modell a lélekről. Toulmin (1990, 1. és 2. fejezet) világosan rámutat arra, milyen kapcsolat volt Descartes
egyetemes racionalitáseszménye és saját kora vallási dogmatizmusa és vallásháborúi között. A bizonyosság
keresése s ennek megtalálása az észben reménytelen racionalitáskeresések voltak, túl a „hit” feletti túlpolitizált
súrlódásokon. Ennek az egységesített felfogásnak nem okoz nehézséget, hogy az intencionális hozzáállást egy
rendszer elemeire is alkalmazza, akárcsak az egész rendszerre, s így állandóan elköveti az intencionális hibát
(Dennett 1998a), ami persze egy nagyon emberi és evolúció- san nagyon adaptív hiba.
Mai kritikus korunkban nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a karteziánus felfogás úgy alakult ki,
mint egy reakció a korábbi nézetekkel szemben. A klasszikus rendszertanok által javasolt megismerő
képességek közül Descartes az érzékelést, a képzeletet és az emlékezetet a testhez rendeli. Csak a „megértés”, a
gondolkodás vagy a magasabb megismerés tartozna a lélekhez. Lásd McRae (1961, 46-56. o.) érdekes elemzését
erről. Elemzése azért érdekes, mert jóval megelőzte a mai ideológiailag motivált vitákat Descartes helyéről és
üzenetéről.
[...] Ezért elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem
igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni,
szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság:
gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem
képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének,
amelyet kerestem.
Vagyis a „mások gondolkodnak helyettem” elvét felváltja a központi és túlhangsúlyozott ÉN, mint a
bizonyosság forrása. Ez az individualizmus mint kiindulópont számos szempontból figyelemre méltó. A modern
Galilei-féle világnézeti változás pontosan ellentétes irányba halad. A ptolemaioszi világképpel szemben a Föld
megszűnik középpont lenni. A geocentrikus világkép decentralizálódik és egy heliocentrikus kép helyettesíti azt.
Ennek párhuzama a lélekre vonatkozó nézeteinkben azonban ellentétes irányba halad: előtérbe kerül a
középkorban háttérbe szorított egyén. Vagyis míg a kozmológiában decentráció van, az emberi oldalon
40
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
növekszik a centráció, a „saját világ” mozdul el a középpont felé, ahogy azt a magyar filozófiatörténész,
Lugossy Mária (1936) hangsúlyozta.
Ennek az egyénre centrálásnak van egy érdekes előfeltevése, mely a pszichológia nézőpontjából is lényeges: az
egyéni élmény, a gondolkodás belvilága csak akkor lehet kiindulópont, még akár a lét bizonyossága is, ha a
megismerőnek közvetlen hozzáférése van saját gondolataihoz. Descartes a belvilágot áttetszőnek tételezi fel, s
úgy véli, hogy a megismerő lélek önmagára reflektáló ágens. „Önmagamat nemcsak hogy sokkal igazabb
módon, hanem egyúttal sokkal bizonyosabban és evidensebben is ismerem meg.” (Második elmélkedés, 42. o.)
Ez a doktrína – vagyis hogy saját tudatállapotunkhoz állandó közvetlen hozzáférésünk van – két és fél
évszázadon át az implicit és explicit pszichológia vezérelve volt. Ez az eszme lesz minden olyan pszichológia
kiindulópontja, mely önreflexióra alapoz. A rendszer filozófiailag gyenge pontja természetesen a szolipszizmus
és a szkepszis veszélye: az a gondolat, mely szerint csak saját tudattartalmainkat ismerhetjük, és ezen túl
semmivel nem lehetünk tisztában. Pszichológiailag azonban ez egy önbeteljesítő és önmagát alátámasztó
hiedelemrendszerhez vezet, az introspekcióba vetett bizalomhoz, ahhoz a tézishez, hogy tudattartalmainkat
tényleg ismerjük. Ennek a programnak több természetes kettőssége volt. Van egy pozitív programja, a civil
egyén felszabadulása a társadalmi és vallási hovatartozás kötelmeitől. Negatívan azonban mindez az egyén
korlátlan kibontakozását s az egyéni lélek lehetőségeinek hipertrofizálását eredményezi. A karteziánus
pszichológiát is jellemzik ezek a kettősségek, nem csak a filozófiát. Bár az áttetsző belső színház eszménye a
mindenre képesség illúzióját nyújtotta, ugyanakkor Descartes belsőélmény-javaslata szekularizált volt. Mint
Margareth Jacob (1988) rámutat, ez a belső világról szóló térkép kevésbé az egyházi személyek számára készült,
mint a kereskedők s más polgárok civil közönsége számára. Azt ígérte, hogy egy belső értelmi rendet fog találni,
mely minden egyébnek az alapja lesz. Altrichter Ferenc (1993) egyenesen arra mutat rá, hogy Descartes
módszeressége, kételye, néhol szkepticizmusa valójában a reformáció keltette megrendülés hatását tükrözik
ennél a katolikus gondolkodónál.
Az önmegfigyelés ágostoni doktrínájával szemben Descartes-nál jelentős változás figyelhető meg. Ágoston és a
legtöbb keresztény gondolkodó számára az önmegfigyelés gondolata a lelkifurdalás kultúrájából bontakozott ki.
Biztosítanunk kellett, hogy ne kövessünk el „gondolati bűnöket”. Ebből a célból állandóan ellenőriznünk kellett
belső életünket. A mai szerzők közül Michael Foucault (1996) hangsúlyozza a vallomásszerű lelki élet
jelentőségét a modern individualitás keletkezésében. Ez a feltételezett belső élet, melyen a legtöbb modern
ember egyre többet utazgat, egyre kevésbé kapcsolódik össze a lelkiismeret-furdalás és a szégyen érzésével.
Descartes alakítja ki a világivá tett és erkölcsileg semlegesített belső élmény fogalmát. A lelkifurdalás kultúráját
egy alkalmazkodási kultúra váltja fel. Descartes számára az önmegfigyelés már nem pusztán és nem főként
eszköz saját vágyaink ellenőrzésére. Legfőbb funkciója a felszínen az érdekmentes tudás elérése.
Rámutathatunk persze arra, hogy ez az „érdekmentesség” illúzió, mely együtt járt azzal a hiedelemmel, hogy
teljes belső életünknek tudatában vagyunk. Olyan illúzió azonban, mely központi szerepűvé vált a
modernitásban. Amint Le Noble (1950) rámutatott, Descartes mint személy pszichológiája és a karteziánus
pszichológia kapcsolatáról szólva a lélek Descartes számára is erkölcsi navigátor volt: a tudás nem volt igazából
érdekmentes, hanem szerepet játszott a korabeli kisnemesség alkalmazkodásában a társadalmi elvárásokhoz.
A mentális világ azonosítása a reflektív tudatossággal pozitív lépést is jelentett: a mentálissal kapcsolatos
moralizáló hozzáállás végét jelentette. Egy negatív programot is magával hozott azonban azáltal, hogy mindent
kiiktatott a lélekből, ami nem nyilvánvalóan tudatos. Lancelot White (1960) szerint az európai gondolkodásnak
évszázadokra lesz szüksége arra, hogy felfedezze a tudattalan folyamatokat, pontosan azért, mert Descartes
egyszer megtette azt a kétes lépést, hogy a mentálisat azonosította a tudatossal. Descartes második
elmélkedésének címévé is teszi azt a híres utalást, amely bizonyítja, hogy így gondolta: a lélek áttetszőbb, mint
az anyag.
Locke az Értekezésben számtalan helyen érvel – ugyan éppen a racionalisták ellenében – a nem tudatos
ismeretek feltevése, illetve az azokkal való érvelés ellen. A 19. század végén az introspekció mint szakkifejezés
valami többet fog jelenteni, mint a belső észlelést vagy a belső élményeket. A belső észlelés gondolatából
bontakozott ki, a technikailag irányult pszichológusok azonban egy sajátos területet akarnak majd elkeríteni a
maguk számára, mely hozzáértést és gyakorlást igényelt volna. Bár a lelki életet továbbra is áttetszőnek tartják,
szerintük meg kell tanulni, hogy hogyan számoljunk be erről. Az ehhez vezető út a rendszeres megfigyelés mint
kutatási eszköz. Ez abból indult ki, hogy a belső megfigyelést elválasztotta a puszta belső észleléstől. Ezekkel a
41
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
megszorításokkal együtt emlékeznünk kell arra, hogy a karteziá- nus filozófia indította el ezt a folyamatot, és az
új introspekciós pszichológiák későbbi javaslattevői továbbra is ennek a leszármazottjai.
Descartes egyik korai munkáját, mely sokáig kiadatlan volt azért, mert aggódott a benne található eretnek
gondolatok következményeitől (Az emberről), sajátosan a test működésének szentelte. Kifejtette azonban
gondolatait számos más helyen is, beleértve legfőbb pszichológiai munkáját, A lélek szenvedélyeiről szóló
könyvét.
2.2. ábra Az idegrendszeri működés vázlata Descartes nyomán. Az ábra egy kritikus mozzanatot tükröz: a két
szemből érkező „képek" a tobozmirigyben összegződnek. A tobozmirigy a két félteke között látható levélszerű
képződmény
Milyen képet nyújt az idegrendszer működéséről, ami aztán oly fontossá vált a későbbi pszichológiában?
Descartes felfogásában a perifériás idegrendszer aszimmetrikus. Afferens, a központ felé ható működésüket
tekintve az idegek fonalakként működnek, míg efferens vagy mozgató működésüket tekintve csatornákként. A
fonalak ezekben a csatornákban vannak lefektetve, és az agyban kicsiny tárolóegységekhez kapcsolódnak.
Mikor inger éri a testet, például egy érintés vagy valamilyen bőringer, a megfelelő fonal megrándul, és kinyitja a
tárolóhely ajtaját. A tárból „életszellemek” jönnek ki. Ezek a vér alakos elemeiből származnak, melyek az
agykamrákon keresztül jutnak az idegrendszerbe. Ezek lennének felelősek a végrehajtó működésekért. Ezeken a
keskeny csatornákon keresztül lejutnak az izmokhoz, és az izmokban mozgásokat okoznak. Az érzéki
minőségek kapcsolatban vannak az ingerlés mechanikájával. Ha a megfelelő fonal elszakad például, akkor erős
fájdalmat érzünk, ha az ingerlés erős, de az ideg továbbra is érintetlen marad, akkor csiklandozást és így tovább.
Az emlékezést pedig az magyarázná, hogy az életszellemek behatolnak az agy porózus részeibe, és bizonyos
körülmények közt onnan előjönnek. A 2.2. ábra érzékelteti ezt a mechanikus képet.
Mindez teljesen gépi jellegű képet sugall az idegrendszerről, ahol az alkalmazkodást egy óramű előre
elrendezett pontossága biztosítaná. Ez a természet óramű-képzete, ahogy azt Karl Popper (1972) kifejti,
szembeállítva azt a felhő-képzettel. Az óramű-képzetnél a jelenségeket minden vagy semmi jellegű korlátokhoz
viszonyítva magyarázzuk meg, melyeket a mechanikus kapcsolatok érvényesítenek, míg az utóbbi esetben, a
felhőknél a jelenségek nem merev mechanikus korlátok következtében lépnek fel, hanem dinamikus, állandóan
változó interakcióban lévő erők révén. Nem meglepő, hogy Descartes-nak ez az oldala vált a biológiában és a
fiziológiában egyaránt a mechanikus gondolkodás előképzetévé. Egy olyan organizmus képe ez, mely előre
meghatározott módon működik, a tervezet tévedését követve, vagyis ahogy Dennett (1998a) kiemeli, úgy
gondolkodva, hogy ez az egész gépezet egy racionális tervező ésszerű döntéseit követi. Valódi fizikai automata
lenne ez, nemcsak szabadsága nincsen, de belső tevékenysége sem. Sokszor újra elő fog jönni ez, beleértve a 20.
századi behavioristákat is. Látni fogjuk azonban, hogy ezt Descartes-nak csak tulajdonították. Saját fiziológiája
korántsem volt ilyen egyértelmű az automata képzetet tekintve. Röviden: míg szeretett volna megszabadulni a
középkori spekulatív gondolkodásban oly központi szerepet játszó mentalista értelmezéstől az életszellemeknél,
továbbra is megőrizte az ezeknek tulajdonított funkciók egy részét. Képtelen volt egy teljesen szimmetrikus,
mechanikus képet tulajdonítani a testnek.
42
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Mindennek triviálisabb oldala az, hogy az emberekre nézve Descartes-nak továbbra is szüksége volt lélekre. A
lélek egyetlen kizárólagos funkciója azonban a megismerés. Mikor híres második meditációjában újra a létezés
bizonyítékához ér, felsorolja ennek a reflektív megismerő léleknek a lényegét:
Mi vagyok tehát én? Gondolkodó dolog. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, megértő, állító, tagadó, akaró,
nem-akaró, de ugyanakkor elképzelő s érzékelő dolgot is.
A test mint automata ebben a képben megvalósítaná a környezethez való alkalmazkodást, és a lélekre csak a
„töprengéshez” lenne szükség. Gilbert Ryle, a brit filozófus (1949/1974), s nagyjából ugyanez idő tájt az osztrák
pszichológus, Karl Bühler (1936), valamint a magyar pszichológus, Harkai Schiller Pál (1940) vették a
legvilágosabban észre, hogy szoros kapcsolat van a test mechanikus képe és a Descartes-nál és követőinél
felismerhető dualisztikus világkép között. A töprengő, reflek- tív lélek bizonyos értelemben a test fölött trónol,
mely utóbbi gépként működik. Szellem ez a gépben, ahogy Ryle leírja, vagy az ember többemeletes képe, ahogy
Bühler és Harkai Schiller jellemzik? A reflektív léleknek nincs más szerepe, mint a megismerés. Úgy vonul fel,
mint egy kis homunculus, mely a testi működések fölött lebeg, az esendő test és a fizikai világ fölött uralkodva.
Ahogy Karl Bühler igen világosan megfogalmazza, Descartes-ot Arisztotelésszel szembeállítva:
[.] Descartes első durvább változata szerint. egy bizonyos helyen az emberi testben (az én gúnyolódó
leegyszerűsítésem szerint egy kis dolgozószobában) foglalna helyet a res cogitans [.] Ennél a mozzanatnál kell
felölt- sük teljes kritikai vértezetünket. Az a gondolat, hogy a lélek egy kis fülkét foglal el a testen belül, nem
megfelelő doktrína, s máig sem sikerült ezt meghaladni. Egy másik utat fogok követni és Arisztotelészhez
hasonlóan az élőlények értelmes viselkedését fogom tekinteni.
Ryle, akárcsak Karl Bühler és Harkai Schiller Pál, hasonló következtetésekre jut. Az óraműnek nem lennének
lelki jelenségei. Nem lenne képes például megküzdeni az észlelés következtetési folyamataival, mint arra
Descartes oly világosan rámutat
2.3. ábra A lélek karteziánus és arisztotelészi felfogása. A karteziánus felfogásban (A) a lélek mintegy külön
emelet a testi működések felett, az arisztotelészi koncepcióban (B) az erezettel éreztetett szerveződési módja a
testi működéseknek (Az ábra Gábris Krisztián munkája)
43
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
megismerőt. Ez a megoldás kétségkívül egy olyan törekvéssorba illik, amely az antropomorfizmust akarta
leküzdeni az élővilágról szólva. Ryle, Schiller s számos rejtett követőjük, például Hilary Putnam (1960) és más
funkcionalisták szerint Arisztotelész modernebb, mint Descartes, abban az értelemben, hogy a lelket nem mint
külön egységet tekinti, hanem mint az élőlény szerveződési elvét. A lélek a test működéseinek szerveződési
formája lenne.
Ha megőrizzük, sőt felújítjuk Arisztotelészből ezt az aspektust, mely modern, bár nem megkérdő- jelezetlen
terminológiában Arisztotelész funkcio- nalista interpretációja lenne, akkor a lélek már nem a test mellé rendelt
kategória lesz, mondja Ryle. A mentális jelenségek a környezethez való alkalmazkodásban mint bizonyos
életjelenségek találják meg helyüket. Harkai Schiller a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a lélek
arisztotelészi felfogása mint az élet formai szervezőelve lehetővé teszi, hogy az emberi lelket mint igazán
viselkedő és vágyó dolgot lássuk. Vagyis beengedi a motivációs vonatkozásokat ahelyett, hogy a tiszta
reprezentációt mint a lélek egyetlen funkcióját hirdetné. Az élet mint gépezet óraműszerű elképzelése, mely
semmi külön megmagyarázandót nem látott magában az életben, szükségszerűen a testetlen lélek felfogásához
vezetett.
Alan Code (1987) mások mellett komolyan megkérdőjelezte azt a népszerű vagy elfogadott felfogást, mely az
arisztotelészi képzeteket azonosítja a mai funkcionalizmussal. O a lélek arisztotelészi felfogását teleologikus
fizikájával integráltnak tartja. A lélek az élőlények formája. Bár Code elutasítja az arisztotelészi felfogás
azonosítását a mai funkcionalizmussal, megenged egy tágabb olvasatot. Az ő értelmezésében Arisztotelész
lehetővé tesz egy olyan felfogást, mely szerint a mentális nem lenne azonos a fizikaival, de nem is lenne idegen
tőle. Arisztotelész nem lenne azonban komputációs értelemben funkcionalista, vagyis nem engedné meg, hogy
teljesen eltérő fizikai folyamatok ugyanazt a működést lássák el. Számára a mentális jegyek, melyek nem
azonosak a szubsztanciával, továbbra is egy bizonyos fizikai formához, egy adott lényeghez tartoznának.
Igazából ez a szerveződési funkcionalizmus volt azonban az, amelyre annak idején Ryle és Schiller is gondolt.
Descartes a lelket valahogyan összekapcsolja a tobozmiriggyel, ez a kapcsolat azonban nem azonosság vagy, az
idegkutatók kifejezéseivel, nem a funkciók lokalizációja. Mai számítástechnikai kifejezésekkel azt mondhatnók,
hogy a tobozmirigy az elme „munkaterülete”, de nem azonos magával az elmével: az elme programjai és
tudásrendszerei nem ebben a rendszerben vannak. Valójában egy másik szerveződési szintet képviselnek.
Érvelni lehetne amellett is, miként Ylson (1996) teszi, hogy Descartes-nak valójában két kapcsolat járt az
eszében. Az idegrendszerben zajló oki folyamatok szemantikus vagy „jel”-viszonyban vannak az elmében
felmerülő gondolatokkal, de nem lennének azonosak velük.
De miért pont a tobozmirigy? Descartes érdekes funkcionális magyarázatot ad erre a szerkezeti elrendezésre. Az
elmeműködés néhány kulcsmozzanatát tekinti és azt hirdeti, hogy ezek csak bizonyos idegrendszeri
szerveződésekkel összeegyeztethe- tőek. Vagyis az egyébként (az elmére vonatkozó nézeteit illetően)
meglehetősen funkcionalizmusellenes Descartes itt egy világos működésbeli elemzést alkalmaz.
Hatodik elmélkedésében, melynek az a címe, hogy Az anyagi dolgok létezéséről és az ember testének és
lelkének igazi különbségéről, egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy a tudat egységes, szemben az anyag
felbonthatóságával.
[.] nagy különbség van az elme és a test között, ameny- nyiben a test természeténél fogva mindig osztható, míg
az elme teljességgel oszthatatlan. Hiszen nyilvánvaló, hogy ameddig az elmére figyelek, vagyis önmagamra,
amennyiben pusztán gondolkodó dolog vagyok, egyáltalán nem tudok részeket elkülöníteni magamban, hanem
belátom, hogy teljességgel egy és egységes dolog vagyok. S jóllehet, nyilvánvalóan az egész elme egyesült az
egész testtel, ha levágnák a lábam, a kezem vagy bármely más testrészem, ettől még nem érzékelném az
elmémet is megcsonkítottnak. Az sem lehetséges, hogy az akarást, az érzékelést, a megértést és a többi
képességet az elme részeinek nevezzük, hiszen egy és ugyanaz az elme az, amelyik akar, amelyik érzékel,
amelyik megért.
44
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1994, 103-104. o.
Ráadásul, s a korban ez nem triviális mozzanat, az elme az agy közvetítésével kerül kapcsolatba a testtel:
Azután arra figyelek föl, hogy az elmére nem a test valamennyi része gyakorol hatást, hanem csak az agy, vagy
talán annak is csak egy kis része, az, amelyet a közös érzék székhelyének mondanak.
Uo. 104. o.
Az Isten jóakaratának köszönhetően valamiféle egy az egyben megfelelés van a testi események, az agyi
események és az ennek megfelelő mentális események között. Ennek a magyarázatnak meglehetősen
teleologikus íze van. Nézzük például a vágyak esetét:
[.] amikor italra van szükségünk, ennek nyomán bizonyos szárazság támad a torokban, amely ingerli a torok
idegeit, s ezek közvetítésével az agy benső részét. Ez a mozgás aztán az elmében a szomjúság érzetét váltja ki,
mivel nincs semmi ebben az egész dologban, ami hasznosabb volna számunkra, mint annak tudása, hogy
egészségünk fenntartása érdekében rászorulunk az italra, és hasonlóan a többi esetben is.
Ennek alapján aztán teljességgel nyilvánvaló, hogy Isten mérhetetlen jóságának nem mond ellent az, hogy az
ember, mint elméből és testből összetett lény olykor szükségképp csalatkozik. Ha ugyanis valamely ok – nem a
lábban, hanem azon részek valamelyikében, amelyek révén az idegek a lábtól az agyig terjednek, vagy akár
magában az agyban – ugyanazt a mozgást idézi elő, mint amit akkor szokott előidézni, amikor a lábat
valamilyen kedvezőtlen behatás éri, akkor úgy érezzük, hogy a fájdalom a lábban van, s így az érzék
természetes módon téved. [.] S ha olykor a torok szárazsága nem azáltal lép fel – mint legtöbbször –, hogy a test
jólétéhez italra van szükségünk, hanem valamilyen ezzel ellentétes okból – amint az a vízkórosok esetében
történik [...]
Uo. 106. o.
A tobozmirigy kiválasztása mellett szóló három részletes érv a lélek szenvedélyeiről szóló munkában logikai
szerkezetét tekintve is meglehetősen érdekes. Ennek az érvelésnek egy része a mai spekulációkban is felmerül a
test és lélek közti kapcsolatról. Az egyik érv az öntudat egységével kapcsolatos.
[...] hogy semmiképpen sem képzelhetjük el a felét, vagy a harmadát egy léleknek, sem azt, hogy mekkora
kiterjedést foglal el.
Mert csak egy lélek lakozik bennünk, és ennek a léleknek nincsenek különböző részei [...] A hiba, amit
elkövettek, egymással rendszerint szembenálló, különböző személyeket léptetve fel a lélekben, csak onnan ered,
hogy funkcióit nem különböztették meg jól a test funkcióitól [...]
Az elme ily módon felfogott egységes természetének köszönhetően kellett találni egy olyan helyet az
idegrendszerben, mely nem mutat kétoldalú szimmetriát: a tobozmirigy kiváló jelölt volt erre. Érdekes módon,
amikor az 1970-es években Popper és Eccles (1977) egy karteziánus felfogás mellett érvelnek, számukra ez a
mozzanat döntő jelentőségű a szétválasztott aggyal kapcsolatos újabb kutatások fényében. Azt vetik fel, hogy a
tudatnak valahogyan az agytörzzsel kell kapcsolatban lennie, mely a két agyféltekéből jövő információknak
valamiféle összegzője lenne. Amikor a karteziánus érvet mint naivat tekintjük, nem szabad megfeledkeznünk
arról, hogy a tudat egysége a mai idegtudomány számára is alapvető kérdés, s valahogyan kapcsolatban van a
Descartes említette kétoldali szimmetriával.
A másik érv a tobozmirigy kiválasztása mellett az, hogy számot kell adnunk az interakcióról, számot kell
adnunk arról a tényről, hogy a reflexes testi működéseknek valamilyen kapcsolatuk van az elmével. Az
automatikus működést is tudatos észlelés kíséri. Harmadrészt számot kell adnunk arról, hogy hogyan gyakorol
hatást az elme a testre, vagyis hogyan befolyásolják a szándékok a testi működéseket, például az izmok
45
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
mozgását. A tobozmirigy, mely a különböző agyi „tárolóhelyek” között helyezkedik el, és Descartes szerint
hajlékony, mozgatható szerv, kielégíti ezeket a követelményeket.
Amint Celia Wolf-Devine (1993) Descartes látáselméletéről szóló monográfiájában újabban összefoglalta,
Descartes látásfelfogása is kapcsolatban volt az interakció gondolatával. A két retinaképről azt feltételezte, hogy
valahogyan a tobozmirigyben összegződnek a lélek számára, a belső szemlélő számára, hogy az tekinteni tudja
őket. Sok naivitás van ebben az értelmezésben, fontos kiemelnünk azonban egy alapvető szerkezeti mozzanatot:
azt a párhuzamos feltevést, hogy az agyban van egy retinális projekciós szint, s van egy másik szint, ahol már
nem érvényesül a retinális geometria, mely a megismerésnek felel meg, s mely a lélek tevékenységét érinti.
Bizonyos értelemben előképe ez az információfeldolgozó pszichológia különböző feldolgozási szinteket tételező
gondolatainak. A szenzoros feldolgozás alacsonyabb szintjei e nézet szerint automatikusak. Ez emlékeztet arra,
ahogyan a modern elméletekben (Julesz 1995) megkülönböztetik az alacsonyabb és magasabb látási szinteket.
Természetesen van egy különbség: Descartes számára a magasabb szint homunkuláris, amit a legtöbb modern
perceptuális kutató nem fogadna el. De a homunkulusz-probléma még ma is sokszor ott rejtőzködik olyan
kérdések formájában, mint hogy mi is az „aktív perceptuális modellnek” a szerepe. Wolf-Devine (1993)
egyenesen azt sugallja, hogy James Gibson (1966) az információfeldolgozó típusú pszichológiák bírálata során
közvetve az észlelés karteziánus felfogását bírálta, és igazából az arisztotelészi képpel értene egyet, mely szerint
Gibson modelljében van egy szenzoros lélek, mely megfelelne az „érzékeknek mint perceptuális
rendszereknek”.
Descartes elgondolásának furcsa részleteitől eltekintve tanulságos, hogy ennek az érvelésnek az egész jellege
máig érvényes és érdekes. Descartes, aki elvileg tisztán dualista lételméletet és ismeretelméletet hirdetett, a
testről és a lélekről szóló kidolgozott elméletében olyan felfogást képvisel, ami legalábbis interakcionista,
keresztbeszélgetést javasol vagy vet fel a test és lélek, e mereven elkülönített életmozzanatok közt (Reed 1982;
Hatfield 1992).
Az efféle interakció a következő módon menne végbe a tudatos észlelés esetében. Külső ingerlés hatására az
előjövő „életszellemek” nemcsak reflexes tevékenységet váltanak ki, hanem a tobozmirigy külső felületére is
becsapódnak. Hatásuk ott tudatos észleléshez vezetne. Az oksági terminológia persze veszélyes itt, hiszen a
lelket továbbra is valamilyen külön világnak tartjuk, mely semmivel sem azonos a testben. Egy másik
terminológiával azt mondhatnánk, hogy a testi események „lehetőséget” teremtenének a lélek számára
különböző észlelések átélésére. E folyamat során, mint azt Az emberről is felvetette, egy az egyben megfelelés
lenne a tobozmirigy felszínei és a perifériás ingerlés között. Az észlelésnek ez az értelmezése nemcsak test-lélek
interakciót sugall, hanem egy fiziológiailag értelmezett nativizmusnak megfelelő értelmezést is. Hiszen a
tobozmirigy felszínének, az egyes részeknek sajátos képzetek felelnek meg. A 19. században majd olyan
szerzőknél is megjelenik ez, mint Johannes Müller specifikus érzékszervi energiák tanában (Reed 1982).
Ez természetesen csak az egyik Descartes. Mint mindenütt, itt is két hagyomány ered belőle. A fentebbi a
„mechanisztikus Descartes”, aki egy materialista leegyszerűsítés felé hajlik. A másik Descartes, a lélek embere
azt mondaná, hogy a valódi észlelés túlmegy a testen, az (igazi) észlelés értelemteli aktus, melynek során
dolgokra következtetünk az érzetadatokból (melyeket az érzékek és az idegrendszer biztosít), de az észlelés nem
azonos az érzetadatokkal. A testi események csak egy lehetőséget teremtetnének az észlelés felmerülésére.
Descartes metafizikus elvei a két szubsztanciáról és kétértelmű felfogása a testről sok szkepszissel találkozott
kortársainál. Hamarosan javaslatok jelentek meg mind néhány rejtély feloldására, mind pedig az eredetileg
elválasztott test és lélek közti kapcsolat kialakítására. Az okkazionisták abból az általános gondolatból
46
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
kiindulva, hogy az okság minden egyedi okozási eseményben Isten akaratához kapcsolódik, felvetették, hogy a
test és lélek közti viszonyokat Isten minden alkalommal újrateremti: Isten gondolatokat ad nekünk, amikor
szükségünk van rájuk. Ez persze nagyon elfoglalttá tenné Istent, olyan elfoglalttá, mint egy szuperszámítógépet,
aminek mindig ellenőriznie kellene, hogy kinek milyen gondolatra van egy adott pillanatban szüksége. Spinoza
viszont, amikor a kiterjedést és a gondolkodást mint egyazon szubsztancia két tulajdonságát tekintette, azzal a
híres jelszavával, hogy „a dolgok rendje és kapcsolata ugyanaz, mint az eszmék rendje”, párhuzamos megoldást
kínált a pszichofizikai problémára.
Descartes-nak kétségtelenül ellentmondásos nézetei voltak a test és lélek kapcsolatát illetően. Az új angol kiadás
jegyzeteiben Stephen Foss (Descartes 1989) sokszorosan bemutatja Descartes hajlamát, ha nem is a fiziológiai
determinizmus, de legalábbis a fiziológiai elsőbbség irányába. Descartes-nak az önellentmondásos felfogása test
és lélek kapcsolatáról nemcsak a filozófiai vitákra volt hatással, hanem a szaktudományokra is. Valahogyan ő
volt felelős azokért a lehetséges felfogásokért, amelyeket mindmáig fellelhetünk. Ha a „lélek része és nem
jellemzője az élőlénynek”, ahogy Harkai Schiller Pál megfogalmazta, ebből kifolyólag következik, hogy a
központi kérdés az ember részének felfogott lélek és a test kapcsolatának vizsgálata lesz. S a köztük levő
kapcsolat mint különböző dolgok közti kapcsolat körvonalazza a lehetséges válaszokat: függetlenség,
párhuzamosság, interakcionizmus és végül az azonosság különböző változatai. A pszichofiziológiának nehéz
dolga van abban, hogy meghaladja az ezzel összefüggő korlátokat. Az interakcionista gondolatoknak a kar-
teziánus dualizmussal összefüggően a testműködésekkel is kapcsolatuk van. Mind az észlelés, mind a cselekvés
szerkezetét tekintve Descartes alacsonyabb és magasabb szintű szerveződéseket különböztetett meg. Mint a
fentebbi idézet az emberek felismeréséről nem teljes adatok alapján is mutatja, Descartes hitt abban, amit ma az
észlelés következtetési összetevőinek neveznénk. Ez összhangban volt általános felfogásával, mely jobban bízott
a fogalmi szintben, mint az érzékiben. A nyers „érzetadatok” s az ezen túlmenő megismerés kettőssége olyan
következményekkel bír, melyek máig érvényesek. Egy bizonyos értelemben ez a végső forrása a sémák
(fogalmak) és a nyers érzetadatok közti kapcsolat kanti modelljének, beleértve a mai adatirányított feldolgozás
és felülről lefelé irányuló információkezelés koncepcióit. Az egész gondolat, hogy van egy magasabb
megismerési szint, mely a tanulási gazdagításból származik, mint Helmholz követői hirdetnék, vagy pedig
beépített korlátokból, mint a mai innátisták hirdetik, visszavezethető Descartes kétszintes megközelítésére. A
vizuális kutatás olyan felfogásai, mint amit a néhai David Marr (1980) vagy a filozófus és pszichológus
mindenes Fodor (1983) moduláris nézetrendszere sugall, mind feltételezik, hogy a beérkező adatoknak van egy
automatikus, durva feldolgozásuk, mely egy független (önmagába zárt) modulrendszeren alapul, ami azután egy
második lépésben pragmatikusan értelmesebb és gazdagított reprezentációkba alakul át. Descartes-nál ezek a
magasabb szintek az emberi elme élményfüggetlen magjához tartoznak. A percepció kérdése közvetve
összekapcsolódik a velünk született eszmék problémájával Descartes-nál
Csakhogy egyszer csak véletlenül megpillantottam az ablakomon át néhány embert, amint épp a házam előtt
haladtak el. Nos hát róluk éppolyan megszokott módon mondom, hogy látom őket, mint a viaszról. Na de mi az,
amit látok néhány kalaptól és köpenytől eltekintve, amelyek alatt akár valamifajta automaták is rejtőzhetnének?
Úgy ítélek azonban, hogy ők emberek. Vagyis azt, amiről úgy vélekedtem, hogy a szememmel látom, mégis
csak egyedül az elmémben lévő ítélőképesség révén ragadom meg. [...]
A másik oldalt tekintve a léleknek a testre gyakorolt hatását, vagyis az akarati cselekvést, Descartes szintén
kétértelmű. A lélek mint szabad akaratunk képviselője szándékainknak megfelelően mozgatja a tobozmirigyet,
és így gyakorol hatást a valóságos cselekvésekre. Bármily jól és materialistán hangozzék is ez, vannak olyan
esetek, amikor az „életszellemek”, a fiziológiai folyamatok a tobozmirigyet egy adott irányba mozdítják el, az
akarat, a lélek azonban másképp lép. Ilyen esetekben nem versengő szándékok közti feszültségről van szó,
hanem a test és lélek feszültségéről.
Újabban hasonló adatok alapján Neumann (1989) egyenesen amellett érvel, hogy az automatizált és az
ellenőrzött folyamatok közti dichotómia jó része történetileg Descartes filozófiájára vezethető vissza. A testi
folyamatok mai megfogalmazásban az alulról fölfelé folyamatoknak felelnek meg, míg a lélek a maga akarati
ellenőrzésével és szándékrendszerével egy második, magasabb szintnek felel meg.
Vagyis Descartes, aki szerette volna meghaladni az arisztotelészi lélekfelosztást a test és lélek típusaira, mikor
az észlelést és az akarati cselekvést elemzi, visszacsempészi a test és lélek különböző szintjeit a köztük levő
„feszültségek” formájában. E feszültségeknek két forrása van. Az egyik a hagyományos vagy másként
fogalmazva Szent Pál-i kereszténységhez kapcsolódik: feszültség van az esendő test és a magasabb szintekre
törekvő, halhatatlan lélek között. De – s ez egy döntő mozzanat, nemcsak a filozófia, hanem a pszichológia
felszabadulásában és világivá válásában is – Descartesnál nincsenek meg a moralizáló felhangok. Számára e
47
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
feszültségek nem a bűnös test és az erkölcsileg tiszta lélek között lépnek fel, mely meghaladná a test
gyengeségeit. Az ő vázlata szárazabb és intel- lektualizáltabb formát ölt: a megismerő elme közvetlen
korlátainál lépnek fel ezek a feszültségek. A test-lélek dualizmusnak ez az intellektualizálása – mindenféle
dualizmus korlátait megőrizve – Descartes nagy érdeme a pszichológia fejlődését illetően.
E feszültségek másik oldala a hivatalos Descartes- tal való feszültség. A „hivatalos” Descartes a dualista
felfogás, míg a nem hivatalos Descartes a mechanikus redukcionista, aki mindezeket a működéseket az
idegrendszernek tulajdonítaná. S keveset mondunk, ha leszögezzük, hogy van egy köztes Descartes, aki minden
érdekes szövegrészében interakcióról és nem két teljesen különálló világról beszél (Hatfield 1992 világosan
felvázolja ezeket a feszültségeket). A test-lélek viszony karteziánus értelmezése mindmáig velünk élő
problémákat vet fel, melyeket csak szeretnénk a szőnyeg alá söpörni.
Az először Frege (1889) és Husserl (1900), valamint Russell és Whitehead (1906) által az emberi gondolkodásra
a maga elvontságában kibontakoztatott logikai és matematikai gondolatok Turing, Neumann, Simon, Newell és
mások munkái révén az emberi gondolkodás jellemzésének eszközévé is váltak. E felfogás szerint minden
intellektuális teljesítményünk mögött egy egyetemes gépezet áll. Az emberi elme, akárcsak a számítógép a maga
tárolt programjával, két szempontból is egyetemes architektúrával rendelkezik. Egyetlen központi
feldolgozóegysége van, egy központi információkezelője (ez megfelelne az emberi lélek egységének és
oszthatatlanságának Descartes-nál), és mindig ugyanazt a leképezési formát használja, vagyis a propozicionális
reprezentációt minden információ kezelésére.
A megismerés karteziánus felfogása szempontjából alapvető az a hit, hogy a személyen belül egyetlen gondolati
központ van (ma azt mondanánk, hogy ez abban való hitet jelent, hogy egyetlen komputációs területünk van).
Mindent a központi szerveződés vagy tervezés elve irányít. E felfogás mai kritikusai, Dennett és Kinsbourne
(1992) a Karteziánus Színház elvének nevezik ezt. A belső élet eseményei egyetlen áttetsző mentális színházban
zajlanak. Másként fogalmazva a századforduló kísérleti pszichológiájában, melynek voltak bizonyos karteziánus
elkötelezettségei, ez úgy jelent meg, mint a tudat „kereső fáklya” vagy „fixációs pont” metaforája (Wundt
1920): van egy olyan belső fixációs pont, mely a benyomások óceánjából bizonyos mozzanatokat kiemel.
Bármilyenek is legyenek a metaforák, az alapgondolat az, hogy van egy egységes és integratív ÉN. Descartes
számára ez az ÉN és tudat volt a kiindulópont.
A klasszikus számítógép több szempontból hasonlít Descartes emberére. Hadd hangsúlyozzuk azt a mozzanatot
először, ahol eltérnek. Bár a klasz- szikus racionalistáknak egy logikai és matematikai dedukción alapuló
megközelítésük volt a megismerésre, ugyanakkor nem volt világos felfogásuk az elme logikai szerveződéséről.
Amikor Descartes erre utalt, geometriai felfogást hirdetett. A racionalistáknak még nem volt elméletük a
propozicionális szerveződésről és a propozicionális attitűdökről. Eszméikben volt valami rejtett szenzuális
metateória. Még a racionalisták képzetalkotásában is az empiristák uralták a képet a maguk „érzetadat”-
felfogásával. Ennyit a különbségekről. A modern számítógépnek egyik ösztönzője és elindítója volt az a leíró
nyelvi modell, mely Fregével indult meg a modern logikában. A számítógép minden feladatot az aritmetikai és a
logikai kalkulus nyelvén értelmez, mindezt egy központi helyen végezve. Ez lenne az in- tegratív ÉN
megfelelője. A szekvenciális gondolkodásmód régi gondolat, a logocentrikus Európa szívéhez igen közel áll.
48
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Neumann nagy felfedezése az a további gondolat volt, hogy a programok mint adatok tárolhatók. A bemeneten
végzett műveletek és eredményük lényegében azonos reprezentációt kapnak azóta.
A gondolkodás természetét tekintve az az egységet illető tézis, mely Descartes-nak az interakció agyi helyét
illető vállalkozásait irányította, az emberi gondolkozás egységes és egyetemes szerkezeteit illető tézis. A
karteziánus racionalista gondolkodásmód az egyetemesség hangulatát teremtette meg: az emberek mindig
ugyanúgy gondolkoznak, ugyanazt az egyetemes logikát követve. A „gondolat nyelve” valahogyan a
matematika nyelvén íródott, pontosabban a geometria nyelvén. Ez az érvelés megjelenik mind a Descartes
javasolta módszertani szabályokban, mind pedig abban az alapgondolatában, hogy a tudományos vállalkozás
mindig matematikai modelleket keres. Később, a mai alkalmazásaiban olyan területeken, mint a
számítástudomány, ez a tézis azt az általános formát ölti, mely szerint gondolkodásunk alapjait egy
„mintázatkeresés”, és egy ha ^ akkor típusú célra irányuló eszközszerű racionalitás alkotja. Ez az a
jellegzetesség, amit Alan Newell (1989) a gondolkozás egységes elméletének nevez. Minden gondolati
folyamatunk egy közös nevezőre lenne visszavezethető. A karteziánus gondolkodásmód, mint a vitatott
kérdések betét mutatja fentebb, igen szoros kapcsolatban van a mai komputációs elméletek egyik változatával.
Descartes-ot követve – az emberlét meghatározó vagy kritikus jegye. Ezért aztán a nyelv tanulmányozása az
emberi kognitív pszichológia kitüntetett fejezete (Chomsky 1968; 1995). Harmadrészt ami a gyermeket illeti,
van egy érv, mely szerint a gyermek nyelvtani képességeit nem határozza meg a bemenet. A nyelv elsajátítása e
felfogás szerint inkább egy önszabályozó kibontakozási folyamat, mintsem egy hagyományos értelemben vett
instruált tanulás lenne. Számos kritikusa volt és van e felfogásnak a nyelv vizsgálatának történetét tekintve is
(tényleg volt-e egy racionális hagyomány, hogyan is kezelték valójában az empiristák a nyelvet, és így tovább,
lásd Kelemen 1976), akárcsak mai relevanciáját tekintve. A részletektől eltekintve ennek a nativista felújításnak
két érdekes következménye volt a pszichológiára nézve. Az egyik a sajátosan emberi kognitív szerveződések
iránti érdeklődés megjelenése. A magasabb megismerés Descartes-hoz hasonlóan az ember genetikus
sajátosságaként került tárgyalásra.
49
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
[...] megismerhetjük a különbséget is az ember és az állat között. Mert nagyon figyelemreméltó, hogy nincs az a
tompaeszű és ostoba ember, még a tébolyodottakat sem véve ki, aki ne tudna különböző szavakat úgy ösz-
szeilleszteni és belőlük oly beszédet szerkeszteni, hogy ezzel gondolatait meg tudja értetni másokkal. Ellenben
nincsen más olyan lény, bármily tökéletes és szerencsés képességű is, amely hasonlóra képes volna.
A karteziánus eredetű Chomsky-féle újjászületés részletesen kidolgozza ezt a javaslatot, de továbbra is Des-
cartes-ot követik. A nyelvelsajátítás gyors, egyetemes, vannak kritikus vagy érzékeny szakaszai. Mindezek a
jegyek azt sugallják, hogy az emberi nyelv alapvető építményében evolúciós ajándék lehetőségeként adott
számunkra. Anyanyelvünk egyedi nyelvtana e genetikusan adott program kibontakozása. E koncepció újabb, de
még mindig nem a legújabb változataiban (Chomsky 1982) ténylegesen bizonyos paramétereit rögzítenék a
rendszernek, amelyek néhány lehetőségre nézve nyitottak. Ez az erőteljes megfogalmazás nagyon hatékony volt
a gyermeknyelv iránti jelenlegi érdeklődés kibontakozásában. Akárcsak a 19. században, amikor a nativista-
empirista viták iránti érdeklődés az észlelést illetően volt instrumentális jelentőségű a kísérleti pszichológia
történetében, ma hasonló kérdések tehetők felelőssé a kiterjedt gyermek- nyelvkutatás megjelenéséért. Később,
az utóbbi két évtizedben ennek a gyermeknyelvet illető innátista felfogásnak számos vonását általánosították. A
modern nyelvészet számos karteziánus mozzanata vezetett olyan felfedezésekhez, melyek különböző területeken
az emberi csecsemőt illetően az igen strukturált előfeltevések vagy egyenesen „tudások” felfedezéséért
felelősek. A biológiailag hangolt vagy előhuzalozott és így „kompetens csecsemő” képe úgy jelent meg, mint a
karteziánus megfontolások és a modern etológia kibontakozásának eredménye.
Chomsky egy olyan nyelvi rendszert tételez, mely bizonyos értelemben kapcsolatos az emberi szabadsággal. A
nyelv kreatív, generatív rendszer. Három értelemben tükrözi az emberek korlátlan természetét. Lehetővé teszi,
hogy végtelen számú megnyilatkozást (vagy mondatot) hozzunk létre véges számú szabály segítségével. Ebből
következik, hogy a nyelvtan a gondolkodásnak nem akadálya, minden kifejezhető, ami csak gondolható.
Másrészt a nyelvet egy olyan folyamaton keresztül sajátítjuk el, melyben egyéni környezetünk esetleges
tényeinek kis szerepük van. Nagyjából ugyanazt a nyelvtant sajátítjuk el, függetlenül attól, hogyan beszélnek
szüleink. Ezért aztán a tudásnak ez a genetikus összetevője biztosítja, hogy nem vagyunk környezetünknek
kiszolgáltatva. Harmadrészt maga a nyelvhasználat is aluldeterminált: igencsak nehéz megjósolnunk, mit is fog
partnerünk mondani. Ezek a gondolatok először Skinnernek (1957) a nyelvről szóló híres könyvéről Chomsky
által írott recenziójában 1959-ben jelentek meg, de jellemzik e nyelvész- és filozófuscsoport liberális politikai
attitűdjét azóta is.
Párhuzamuk Descartes-tal itt is elég világos. Descartes innátizmus- elméletét a test mechanisztikus képével
szemben dolgozta ki, mely úgy működne, mint egy gépezet, egy automata. E szempontból is fura kettős
intellektuális szerepe volt. Nagyon jelentős volt a test mint gépezet gondolata saját kora óraműveinek
analógiájára. De ugyanez a Descartes volt e kép fő bírálója is: alapvető volt számára kijelenteni azt, hogy az
ember több mint egy puszta gépezet. Hasonló módon a mai racionalizmusnak is nagy szerepe volt annak a
felfogásnak a kibontakozásában, hogy az ember információfeldolgozó automata. Choms- ky maga jelentős
szerepet játszott a modern matematikai automataelmélet kidolgozásában. Ugyanakkor ezen elmélet korai
kritikusává is vált. Az emberi nyelv nyitott szerkezetét hangsúlyozva állandóan bírálja azt a determinisztikus
képet, mely a mai információfeldolgozó emberképben jelen van. Az ember az emberi nyelv generativitása révén
nem modellálható véges állapotú automatákkal.
[...] Ezt nem fogják különösnek tartani azok, akik tudják, hogy az emberek ügyessége milyen különböző
automatákat, vagyis önmozgó gépeket tud alkotni, amelyek csak igen kevés alkatrészből állnak az állati test
csontjainak, izmainak, idegeinek, artériáinak, vénáinak és minden egyéb részének nagy sokaságához képest; s
ezért az állati testet gépnek fogják tekinteni, amely, mint Isten kezének műve, hasonlíthatatlanul jobban van
elrendezve és sokkal csodálatosabb mozgásokat végez, mint akármelyik, amelyet az emberek feltalálhatnak.
S itt hosszasabban időztem, hogy kimutassam, ha volnának olyan gépek, amelyek egy majom vagy más oktalan
állat szerveivel és külső alakjával bírnának, semmiképp sem tud- nók felismerni, hogy nem egyeznek meg
mindenben ezekkel az állatokkal. Ellenben ha volnának olyan gépek, amelyek a mi testünkhöz hasonlítanának
és a mi cselekedeteinket utánoznák, amennyire erkölcsileg csak lehetséges, akkor mégis volna két biztos
50
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
eszközünk annak megállapítására, hogy azért mégsem igazi emberek. Az első az, hogy ezek a gépek sohasem
tudnának szavakat vagy más jeleket használni és úgy összekapcsolni, mint mi tesszük, ti. hogy gondolatainkat
közöljük másokkal.
Mind a hagyományos, mind a modern racionalizmus a velünk született eszméket használja az emberi szabadság,
de egyszersmind a puszta genetikus meghatározottság képviseletére. Mindketten saját koruk
automataelméletének egyszerre kultiválói és bírálói. A test mint gépezet (Descartes) és a véges állapotú nyelvtan
(Chomsky) képek saját létrehozóik számára is meghaladandó képzetekké, ironikusan divatos modellekké váltak,
melyet számos kortársuk követett.
Végül pedig mind Descartes, mind Chomsky számára az emberek egyenlőségét illetően alapvető az innátiz-
mus. Az emberi egyenlőség kulcsa abban az értelemben, hogy számos szempontból fajspecifikus viselkedéseink
egymással egyenlővé tesznek minket. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen számos 19. és 20. századi na- tivista
felfogás inkább az öröklésnek köszönhető eltéréseket hangsúlyozza, mintsem az egyenlőséget. Mindez sajátos
ízt ad még a mai viszonyok közt is a genetikai érvelés racionalista használatának.
[...] hogy sok esetben éppenséggel nagy eltérés tapasztalható köztük, mint ahogyan például a Napnak is két
különböző ideáját fedezem föl magamban: az egyiket mintegy az érzékekből merítettem, vagyis ezt a
legteljesebb mértékben azok közé kell számítanom, amelyeket jövevényeknek vélek – ez az idea a napot igen
kicsinek tünteti föl előttem; a másikat asztronómiai számításokból merítettem, azaz vagy bizonyos velem
született fogalmakból csalogattam elő, vagy bármilyen más módon magam hoztam létre, s ez a Napot a Föld
többszörösének mutatja. Márpedig mindkét idea nem lehet hasonló a rajtam kívül létező Naphoz, és józan eszem
arról győz meg, hogy éppen az hasonlít hozzá a legkevésbé, amelyik látszólag közvetlenül belőle áramlott ki.
Figyelemre méltó, hogy a megismerés két szintjét tekintve Descartes a magasabbakat inkább a „velünk
született” szerveződéssel kapcsolná össze, és nem a tapasztalás jelentőségével. Az empiristák ellentétes irányt
követnek. Számukra a bonyolultabb, magasabb fogalmi szerveződések a tapasztalás eredményei. Mindez nem
túlzott beleértelme- zés, hanem érvényes kettősség. Rumelhart, Schank és más empiristák sémaelméletei, még
kitüntetett példáikban is (történetek, társadalmi események forgatókönyvei) társadalmilag vagy társasan kódolt,
nem szükségszerű eseményeket vesznek sémafogalmuk kiindulópontjának, míg a nativisták meglehetősen
egyetemes jegyekből indulnak ki, mint például a fizikai tárgy vagy a gravitáció fogalmából, vagy akár az
okságból, hogy közelebb kerüljenek a társas élethez olyan fogalmak segítségével, mint a feltételezetten velünk
született „tudatelmélet”. De semmiképpen sem az események esetleges együtt- járásából indulnak ki.
A racionalizmusnak mint filozofikus hozzáállásnak több jelentése van. Az egyik a tudás logikaimatematikai
szerveződésének és a felülről lefelé folyó feldolgozásnak elsődlegességére vonatkozik. A másik pedig az a
gondolat, hogy az emberi elme a megismerés feladatának számos előre adott eszköz segítségével lát neki. Az
elme nem fegyvertelen a tapasztalás szerveződésében. Talán ez utóbbi volt Descartes filozófiájának
legprovokatívabb felvetése. A modern filozófia empirista tradíciója megkérdőjelezi Descartes-ot és követőit,
51
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
felvetve azt, hogy vajon tényszerűen igaz-e, hogy a megismerő alanyok a világot mindezekkel a fogalmi
eszközökkel közelítik meg.
Vajon tartható-e a racionalizmus mint pszichológiai doktrína? A pszichológia mint szaktudomány születése
számára ennek a vitának rendkívüli jelentősége volt. A racionalisták és empiristák vitáik során, melyek
évszázadokig tartottak, körvonalazták a tudományos pszichológia két előfeltételét. Először is lépcsőzetesen
világossá vált, hogy mi is az, ami az ismeretelméletre tartozik, és mi az, ami a tapasztalati pszichológiára. Kant
szóhasználatát alkalmazva, mi tartozik a transzcendentális megismerő kérdéseire (megismerhető-e a világ
egyáltalán, milyen kategóriákat feltételez minden megismerési aktus), s mi tartozik az empirikus megismerőre
mint pszichológiai kérdés (a tapasztalás szerepe, valamint a velünk született tényezők szerepe a megismerés
egyedi aktusaiban). Ez az elválasztás természetesen nem világos, s nem mindenki tiszteli. Locke követői az ő
„igazi tiszta módszerét” fogadják el, mely szerint az ismeretelmélet minden kérdését a tapasztalati
pszichológiára kell visszavezetni, a tudás szerveződésére az ember egyedi élete során. Ez a hozzáállás ma is
megjelenik, mikor több tézis fogalmazódik meg a természeti alapú episztemológiáról (Quine 1969) vagy az
evolúciós ismeretelméletről (Campbell 1974). Ezek az erőfeszítések feltételezik, hogy a transzcendentális
megismerőket illető kérdések végső soron a tapasztalati természettudományok kérdéseivé fognak válni.
A második fejlemény az elsővel együtt ment végbe: volt egy sugallt szükséglet arra, hogy kell legyen egy olyan
szaktudomány, ami az empirikus megismerő alany kibontakozásával kapcsolatos. Ez a pszichológia lesz a
„hiányzó tudomány”. Jean Piaget (1965a) a korának filozófiai pszichológiáját bíráló könyvében felvetette azt a
megfigyelést, hogy a két filozófiai rendszer közt folyó évszázados viták során mindketten azzal a feltevéssel
éltek, hogy kell legyen egy empirikus tudomány a tudatról. Nem kézenfekvő kérdés belátni, hogy milyen
okokból fejlődött ki oly lassan ez a tudomány. Ha a spekulatív pszichológiákat összehasonlítjuk a 19. század
végi empirikus írásokkal, a meglepő eltérés nem fogalmi apparátusukban vagy terminológiájukban van. A
tapasztalással kapcsolatos hozzáállásuk eltérő. A pszichológia mint szaktudomány kibontakozásának legfőbb
akadálya a belső élet áttetszőségének mindent átható hite volt. Ez Descartes javarészt negatív öröksége.
Foster Watson (1915) egész odáig megy, hogy azt hirdeti, hogy Vives vezette be a pszichológiába az empirikus
megközelítést. Watson értelmezése szerint Vivest nem annyira a lélek természete, mint annak valóságos
megnyilvánulásai érdekelték. Ezek között először írta volna le az asszociáció törvényeit. Valójában reneszánsz
előképét adta annak az introspekciós pszichológiának, melyet később Descartes és az empiristák bontakoztattak
ki. Ennek lényege az volt, hogy a lélekre vonatkozó téziseinket ne a tekintélyekre alapozzuk, hanem arra, hogy
figyeljük meg saját lelkünk működését.
[...] általában a [lélek] szenvedélyeinek nevezhetjük az összes bennünk található észlelet- vagy ismeretféleséget,
mivelhogy gyakran nem a mi lelkünk teszi őket olyanokká, amilyenek, s mert a lélek mindig azoktól a dolgoktól
kapja őket, amelyeket ábrázolnak.
52
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A csupán a lelkünkre vonatkoztatott észleletek azok az észleletek, amelyek hatásait mintegy magában a lélekben
érezzük. [...] Ilyenek az öröm, a harag [...]
[...] észleletei, érzései vagy felindultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk, s
amelyeket a szellemek valamilyen mozgása okoz, tart fenn és erősít meg.
Uo. 47. o.
A munka valójában jól mutatja Descartes kettősségeit, ugyanakkor, ha súlyozni lehet, inkább a komplex
Descartes irányába mozdul el. Hiszen az egész mű, ha mai dikcióra fordítanánk le céljait, arról szól, hogy
hogyan helyezzük el az érzelmeket világunkban, hogyan küzdjünk meg velük, hogyan találjuk meg a módot
arra, hogy az érzelmek szolgáljanak minket, és ne mi legyünk az érzelmek rabjai. Descartes e könyvében az első
rész, tulajdonképpen az első ötven cikkely, több mint a könyv egyharmada foglalkozik a lélek általános
felépítésével. A második rész (anakronisztikus mai terminológiával), az alapérzelmek fajtáit s az alapérzelmeket
kiváltó helyzetek taxonómiáját adja meg, míg a harmadik rész azokat a komplex érzelmeket, illetve az
érzelmekhez kapcsolódó temperamentumszerű egyéni különbségeket elemzi, melyek révén egy sajátos sztoikus
életvezetési, ha úgy tetszik, pszichoterápiás felfogás is vázolódik. A második és harmadik rész két szempontból
is nagyszerű olvasmány, számos mai gondolatunk gyökerét találjuk meg itt. Persze nem mindig csak Descartes-
ig visszavezethető gyökerek ezek, hanem sokszor azokra a régiekre mennek vissza, akiket Descartes ebben a
könyvében is meglehetősen kettősen kezel. A száraz filozófus itt az élet ismerőjének bizonyul, aki nagyon
határozott módon vázolja azokat az élethelyzeteket, amelyek oly fontosak az érzelmek alakulása szempontjából.
Az első rész viszont a karteziánus pszichológiai felfogás már említett újrakifejtése. Descartes számos okból a
mai pszichológia gondolatmeneteinek és gondjainak elővételezője. Vannak ezek között olyan mozzanatok,
amelyek nem igazán jelennek meg A lélek szenvedélyeiben. Ha egy mai diák Descartes- tal szeretne
foglalkozni, ezek miatt kell Descartes lélekfelfogásának teljes megértéséhez okvetlenül forgatnia A lélek
szenvedélyei mellett a Módszerről szóló értekezést és az Elmélkedéseket is. Az etikai kiskátéból kimarad a
„cogito” elsőbbségének elve, az a hírhedett és sokat emlegetett karteziánus gondolat, amely a megismerést tartja
a lételmélet kiindulópontjának is. Nem sokat kezdett a lélekről szóló könyv Descartes-nak a velünk született
eszmékre vonatkozó tanításával sem, igazából elég nehéz lenne megtalálni valamilyen erre vonatkozó
referenciát. Pedig ez a karteziánus racionalizmus máig maradandó gondolata, mely az empirikus tudományok
innátizmusvitáiban is előjön mint vonatkoztatási keret.
A lélek elsődleges funkciója ebben a Kis Kátéban is a gondolkodás. A gondolkodásnak, hogy a taxonómiában
továbbhaladjunk, alapvetően két fajtája van, az egyik, ahol a lélek aktív, mondhatnók azt is, hogy ahol magának
tulajdonítja az intencionalitást, magára vonatkoztatja a benne folyó történéseket, és egy olyan, ahol valami
másra vonatkoztatja. Az utóbbiak lennének a szenvedélyek. Descartes tulajdonképpen megkülönbözteti a
szenvedélyek egy szűkebb és egy tágabb értelmét. Tágabb értelemben „az összes észleletünk, azok is, melyeket
a rajtunk kívüli tárgyakra, azok is, melyeket testünk különféle affekcióira vonatkoztatunk, valóban szenvedélyek
a lelkünk tekintetében.: mégis e szót csupán azon észleletek jelölésére szoktuk korlátozni, melyek magára a
lélekre vonatkoznak” (47. o.). A tágan értelmezett szenvedély fogalmába tehát beletartozik valójában minden
„bemeneti” folyamat, a szűkén értelmezett szenvedélybe viszont csak az, amit nem tudunk a külső tárgyaknak
tulajdonítani, közvetlen intencionalitásuk a lélekre vonatkozik. Ezeket tartjuk ma érzelmeknek.
Vagyis egy olyan kiinduló képről van itt szó, mely szerint az érzelmek az élmény szintjén jönnek létre, de
fenntartásukhoz vegetatív visszajelzésre van szükség. Ezért része Descartes számára az érzelmek
meghatározásának, hogy a szellemek mozgásának, vagyis a vegetatív oldalnak okozati szerepe van. S mivel
53
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
ezek a „felindulások” önálló életre kelnek, ezért a lélek nem képes teljességgel uralkodni a szenvedélyek felett.
Tulajdonképpen a testi, vegetatív reakciók fennmaradása eredményezi ezt. A helyzet azonban nem reménytelen.
Gyakorlással „még a leggyengébb lelkűek is abszolút hatalmat szerezhetnének összes szenvedélyük felett, ha
eléggé igyekeznének, hogy a szenvedélyeiket idomítsák és irányításuk alá vonják” (66. o.). Vagyis ami a test és
lélek közötti kapcsolatot illeti, az érzelmek keletkezésében Descartes korántsem annyira száraz és a lélek testtől
elválasztott jellegét hirdető szerző, mint az első pillantásra tűnt volna. Számára alapvető jelentőségű, hogy oda-
vissza kapcsolat van a lélek és a vegetatív működések között. A vegetatív működések mintegy önálló életre
kelhetnek, és éppenséggel ez a szó hétköznapi értelmében vett szenvedélyeink alapja. A sztoikus etika ennek
megfelelően próbál uralomra szert tenni.
Az érzelmekhez jellegzetes vegetatív változások tartoznak. Nem a részletek itt az érdekesek, hogy a vágyban, az
örömben vagy a bánatban melyik szerv működése változna meg, hanem az egész gondolatmenet, amely minden
érzelemhez valamilyen sajátos vegetatív változást szeretne hozzá kapcsolni. Valójában a mai
érzelempszichológia egyik állandóan visszatérő vitatott kérdése, hogy megtehetjük-e ezt. Meg is szoktunk
feledkezni róla, hogy már Descartes az egyik alapfelfogás mellett tette le a voksát.
A szenvedélyek értelmezése adja a racionalizmus harmadik vonatkozását. Munkájában Descartes egy olyan
modellt vázol, mely szerint az érzelmek valahogyan ősibbek és ellenőrzés alatt tartandó mentális jelenségek. A
megismerés sztoikus ellenőrzése alá kell rendelni őket. Ez kétségkívül az emberi elme olyan leegyszerűsített
felfogása, amely még ma is megtalálja a maga kritikusait. Antonio Damasio (1996) mai könyvének azt a címet
adta, és a könyv az érzelmekről szól, hogy Descartes tévedése. Szerinte Descartes-tal az a hiba, hogy az
érzelmeket valamiféle alacsonyabb életszinthez sorolja, és olyan képet sugall, mintha ellenőrzés alatt kellene
tartanunk őket. Damasio értelmezésében azután Descartes szigorúan el is választja a testet és lelket az emberről
szólva. Descartes részletes munkája azonban igen jól mutatja a test és lélek kapcsolatáról szóló kétértelmű
felfogást. Az érzelmeket szerinte elsődlegesen testi változások okozzák. Ezek azonban összekapcsolódnak az
éppen a lélekben zajló megismerési folyamatokkal. Ezért aztán később maga a gondolkodás is képes testi
változásokat és így érzelmeket kiváltani. Ez a részben perifériás, részben asszociatív érzelemfelfogás
kétértelműségének megfelelően két érzelmi beavatkozást alapoz meg. Részben a különböző dekondicionálási
terápiák is erre mennek vissza, részben azonban a töprengő pszichoterápiák is. Descartes saját felfogása szerint
van gyógyír az érzelmekre.
[...] amikor érezzük, hogy felkavarodik a vérünk, olyankor óvatosnak kell lennünk, s emlékeznünk kell arra,
hogy mindaz, ami a képzeletnek megmutatkozik, igyekszik megtéveszteni a lelket.
[...] Ám a Bölcsesség van a leginkább hasznunkra ezzel kapcsolatban, azzal, hogy megtanít annyira úrrá lenni
felettük és olyan ügyesen kezelni őket, hogy az általuk okozott bajok teljesen elviselhetőek, sőt, hogy
mindegyikből Örömöt merítünk.
54
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
2.4. ábra. Korabeli, Descartes ihlette érzelem ábrázolások, melyeket a színészképzésben használtak A.
csodálkozás, B. meglepetés, C. figyelem, H. szeretet, I. vágy, L. remény, ✴ nyugalom
Eltöprengve meg tudunk szabadulni túl erős érzelmeinktől. Külön tudjuk választani, ami valójában nem tartozik
egybe. A gondolatok és a tárgyak leválaszthatók az érzelmekről, s így semlegesíthe- tőek. Ez a kép kétségtelenül
tartalmaz sztoikus felhangokat, miszerint az ember számára egy szenvedélytelen lelkiállapot lenne eszményi. A
racionalizmusnak ez az intellektualista vonatkozása sem kétértelműségek nélküli azonban Descartes-nál.
Ugyanakkor azt is hirdeti, hogy minden Örömünk a szenvedélyekből származik: a kulcsmozzanat az ellenőrzés,
s ezáltal a rosszak kiiktatása.
Ezek mellett azonban az érzelmeknek jellegzetes külső jeleik is vannak. „Egyetlen olyan Szenvedély sincs,
melyet ne árulna el a szem valamilyen sajátos mozgása. Ám annak ellenére, hogy könnyen észrevesszük a
szemnek ezeket a mozgásait s tudjuk, mit jelentenek, azért még nem könnyű leírni őket, mivel mindegyik több
változásból tevődik össze, melyek a szem mozgásában és helyzetében következnek be. S ezek oly különösek és
jelentéktelenek, hogy külön egyiket sem vehetjük észre.” (103. o.) Ismét csak arról van szó, hogy Descartes, a
55
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
„tiszta lélek” pszichológusa, nagyon határozottan kiáll egy specifikus kifejezés-elmélet mellett, vagyis amellett,
hogy minden érzelemhez hozzákapcsolódik egy jellegzetes, kifejező mozgás. Ismét a mai pszichológia egyik
lehetséges álláspontját fejti ki.
A harmadik rész, amikor a komplex érzelmekről beszél („egyes szenvedélyek” címen) tulajdonképpen a
reneszánsz és az újkor határán levő naiv emberismeret és ennek megfelelő „népi pszichológia” példasorozatai
mellett, sajátos lexikai szemantikai jellemzéseket ad. Érzelemkifejezéseket vezet visz- sza a lehorgonyzás révén
alapvetőnek beállított más érzelemkifejezésekre. Tulajdonképpen az érzelemkutatásban mindmáig meglehetősen
bevett eljárás ez, sokszor alkalmazzuk ezt a típusú szemantikai visszavezetést. Nézzünk egy példát. „A
Csúfolódás vagy a Gúnyolódás egyfajta Gyűlölettel kevert Öröm, mely abból származik, hogy valamilyen kis
rosszat veszünk észre egy olyan személyben, akiről úgy véljük, hogy megérdemli. Gyűlöletet érzünk e rossz
iránt és örömöt amiatt, hogy abban az emberben látjuk, aki megérdemli.” (150. o.) Kapunk egy kis ízelítőt a
kompenzációs felfogásból is. „Miért a legtökéletlenebb emberek gúnyolódnak a legtöbbet? Azt látjuk, hogy
akiknek igen nyilvánvaló fogyatékosságuk van, például sánták, félszeműek, púposak, vagy akiknek valamilyen
nyilvános megszégyenítésben volt részük, azok különösen hajlamosak a gúnyolódásra, lévén, hogy az összes
többi embert testileg éppoly hibásnak szeretnék látni, mint amilyenek ők maguk. Nagyon örülnek az őket sújtó
bajnak és úgy gondolják, hogy megérdemlik őket.” (151. o.) A szenvedélyek csökkentésére szóló tanácsok mind
azzal kapcsolatosak, hogy a fellépő testi reakciókról jó, ha eszünkbe jut, hogy ezek elválhattak eredeti
kiváltóiktól, azután, ha a szenvedélyeink túlzottan gyors cselekvésre késztetnek, akkor késleltethetjük
reakcióinkat, és így tovább. Az önfegyelem tulajdonképpen arra irányul, hogy a vegetatív működések közben
vagy ezek hatására fellépő automatizmusokat elkerüljük. A 2.4. ábra azt mutatja, mennyire átütő erejű,
meggyőző volt a barokk korban ez az érzelemfelfogás. A színházi kifejezés tanítás eszköztárának is irányítójává
vált.
A másik hagyomány a hivatalos kartezianizmus hagyománya. Ez részben a pszichofizikai probléma felé mutat
(a test-lélek kapcsolatra), másrészt egy önközpontú töprengő pszichológia felé, hisz a racionális deduktív
gondolkodás eszményét tekinti a pszichológia kiindulópontjának. Legfontosabb metateoretikus előfeltevése az
individualizmus, nemcsak a tudomány művelését tekintve, hanem az emberi elme felépítését és szerkezetét
illetően is. A pszichológia számára ez azt jelentette, hogy a lelki élet törvényei az elszigetelt egyedi lélek
törvényei. Ezt legtöbb ellenfele is elfogadta, és e tekintetben a mai pszichológia jó része szintén a karteziánus
utat követi. Ahogy Lugossy Margit (1936) Descartes pszichológiájáról szóló munkájában hangsúlyozta,
Descartes egy olyan lépést tett meg a modernitásban, mely a pszichológiát középpontba helyezte. A középkori
gondolkodással szemben a kiterjedő világ következtében Föld bolygónk egyre inkább egy jelentéktelen
golyóbisnak tűnik, együtt azzal, hogy saját kultúránkat a lehetséges kultúrák sokaságában ingatagon kezdtük
értékelni. Az egyén, mely a középkorban viszont kis homokszemnek tűnt, ellenkező utat követ: az egyén egyre
inkább középpontba kerül, és a pszichológia mint az emberi természet tudománya ezzel együtt kerül előtérbe.
A 2.6. táblázat összefoglalja a „hivatalos” Des- cartes-képet könyvünk rendszere szempontjából. A kétértelmű
szerzőre magunk is kétértelműséggel kell tekintsünk. Filozófiája és pszichológiája naiv ismeretelméletünk
legfontosabb meghatározója, és a pszichológiai kérdések megközelítésének is döntő tényezője. Tudva, hogy
ezek az elkötelezettségek a modernitással szemben a tudományos hozzáállás legalapvetőbb elemei,
emlékeznünk kell az elmével kapcsolatos hozzáállásának hátrányaira is.
56
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
3.14. Kulcsfogalmak
2.13. táblázat -
már magyarul is hozzáférhető (Chomsky 1995). A kor filozófiai értékelésére Cassirer (1939; 1951), valamint
Altrichter Ferenc (1993) a jó források. A pszichológus értelmezőnek Ryle és Harkai Schiller Pál máig az igazi jó
kiindulópontok.
57
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A szekularizáció folyamatával párhuzamosan a végső létezőkre utaló, vagy azok természetét feltárni óhajtó
metafizikus gondolkodás egyre inkább a háttérbe szorul, és egy olyan filozófia vagy filozófiaművelés váltja fel,
amely szerint a központi filozófiai kérdés tudásunk természete és szerveződése. Az episztemológia megnyeri a
csatát. Eközben, ahogy Ernst Cassirer (1951) a felvilágosodást elemző könyvében megjegyzi, az a kérdés, ami
Des- cartes-nál kétértelmű volt – vajon az egyén pszichológiájával van-e dolgunk, vagy a transzcendentális
megismerő alannyal, pszichológiát vagy valóban episztemológiát művelünk-e –, egyre inkább pszichológiai
fordulatot vesz. Ironikusan érdemes ehhez hozzátenni, hogy az egykori szocialista Európa nyugatosodottabb fele
számára ismerős ez a folyamat. Hasonló kettős igazság jellemezte egy idő után a marxizmus és a
társadalomtudományok viszonyát is, s hasonló autonómiakeresésben szakadtak le a társadalomtudományok a
marxizmusról. A felvilágosodás filozófusai a velünk született eszmék racionalista felfogását szó szerint
értelmezik, mint a pszichológiai fejlődés alapelvét, és érveket kapnak tudattartalmaink (képzeteink) (elmesélt)
tényleges keletkezésének vizsgálatából, pontosan arra nézve, hogy így vessék el a racionalista megalapozást. A
valóságban, mondja az uralkodó empirikus hitvallás, minden gondolatunk a tapasztalásra megy vissza. Eközben
azonban maga a tabula rasa elv – vagyis semmi nincs az értelemben, mi ne lett volna az érzékekben – egyre
inkább a kutatást irányító a priori axiómává válik: nem tüzetes vizsgálódás következménye az a tézis, hogy
tudattartalmaink más tudattartalmakból és végső soron az érzékelésből erednek. Inkább előfeltételezett
dogmatikus keret ez, ismeretelméleti kiindulópont, mintsem szilárd tény.
Bár a tágan értelmezett felvilágosodás két évszázada során az uralkodó optimista felfogás az empirizmus volt,
nem tűntek el a racionalista megfontolások sem. A pszichológia sajátos problematikáját és módszertanát illetően
a filozófusok nemcsak a Locke-féle „tiszta történeti módszert” fogják használni az elme felépítésének
vizsgálatára, hanem egy idő után az empirikus megfigyelést magának az elmének a szerkezeti elemzésére is
alkalmazzák. Mindmáig velünk van ez a győzedelmes metaelmélet, mely a spekulációt háttérbe szorítja. E
tekintetben, ahogy Hatfield (1990, 271., 280. o.) felveti, az empirizmus és nativizmus kifejezéspár két értelméről
lehet beszélni. A szigorú, szűk értelemben vett nativizmus és empirizmus az empirikus pszichológiai alany
felépítéséről szóló tézis: elméletek ezek a veleszületett struktúra és az egyéni tapasztalás szerepéről képzeteink
keletkezésében. A racionalizmus és az empiricizmus viszont a tudás megalapozására vonatkozó elméletek. Ha
tetszik, az első pár pszichológiai tézis, a második pár ismeretelméleti és a tudomány haladásával kapcsolatos
tézis. Lehetünk nativisták és ugyanakkor empiricisták abban az értelemben, hogy még egy nativista is
feltételezheti, hogy a bizonyítékok a tapasztalásban találhatók. E tekintetben a mai innátisták tudományos
módszertanukat és elkötelezettségüket tekintve szintén empiricisták.
A két réteg azonban sokszor átfedi egymást. Láttuk már, hogy természetes vonzalom van az empirista felfogás
között a képzetek alakulására nézve és a tudományos és filozófiai bizonyítás em- piricista nézetei között.
Hasonló módon rokonság van az innátizmus, s a bizonyítás tekintetében a logikai struktúrákra és az apodiktikus
érvelésre való racionalista hivatkozás között. Fontos arra is emlékezni, hogy a klasszikus korban az ismeret
megalapozásának keresése során alapvető kérdés volt a hit megalapozása, és különösen annak kérdése, hogy
milyen érvek szólnak Isten evilági jelenléte mellett. A szekularizáció mellett az apodiktikus és autoritariánus
érvelésre való áttérés a velünk született eszméket tekintve gyakran azzal volt kapcsolatban, hogy Istent mint
mentális életünk és a fizikai világ nyilvánvaló és elkerülhetetlen szervezőjét tüntessék fel, ahogy Dennett
(1998b) ma újra összefoglalta: a világban lévő célszerűség egy tervező ész s így Isten bizonyítéka lenne. Mindez
nem kérdőjelezi meg az általános szekularizációt. A tudósok és a filozófusok többnyire Isten léte mellett állnak
ki, Isten melletti érvelésük azonban független a hivatalos teológiától. Későbbi szekularizált világképünkből
kiindulva eltekinthetünk ezektől az elemzésektől, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy maguknak
a szereplőknek a veleszületettség elve és általában a legelvontabb elv (Isten) általános bizonyítéka élet-halál
kérdése volt. El kell kerülnünk azt a tézist is, hogy ezek a szerzők becstelenek vagy álszentek voltak. Legtöbb
érvelésükben egy időben őszintén hittek Istenben és a tudományban. Ez a kapcsolat a kutatás szabadsága és a
lágy hit között a legtöbb intellektuális történetben a protestantizmus jellegzetes vonásaként jelenítődik meg. Ez
az úgynevezett Merton-tézis (Merton 1973; Jacob 1988). Manapság azonban sokan megkérdőjelezik. Több új
próbálkozás született arra, hogy rámutassanak, hogy volt katolikus kompromisszum is a szabad vizsgálódás és a
hit között, különösen a jezsuitáknál.
A születendő új pszichológia masszív módszertani empiricizmusa magyarázza, hogy miért lehet ezt a több
évszázados empiricista hagyományt, mint egy olyan folyamatot bemutatni, amely átlép az egyéni szerzők és
munkák határain. A bemutatás során azonben el kell kerülnünk a győzedelmes menetelés illúzióját. Még a brit
empiristák is éles harcban álltak a hagyomány képviselőivel, és saját terepükön sokszor kisebbséget alkottak. A
mai történetírás gyakran mint győzedelmes és kissé felszínes szerzőket mutatja be őket, ez azonban félrevezető.
Időnként doktriner empiricizmusukat úgy kell értelmezni, mint a hatalom erőivel és a riválisokkal szemben
alkalmazott hozzáállást.
58
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Két komoly figyelmeztetés van azzal a képpel szemben, mely a pszichológia egész modern előtörténetét az
episztemológiában akarja elhelyezni. Először is, magában a filozófiában is voltak olyan tendenciák, mégpedig
igen erőteljesek, melyek a mindkét irányba feltételezett száraz intellektualizmus ellen harcoltak. Blaise Pascal
(1623-1662) francia matematikus és filozófus hírneves Gondolatok című munkájában egy különösen tragikus
emberképet mutat be. Az embert nem úgy kell értelmezni, mint egy hideg és száraz megismerőt, hanem mint az
élet értelmét kereső állandó kérdezőt. „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk; ezt ezer
dologból tudjuk.” (Pascal uo., 138. o.)
Ez a felfogás sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne az emberi gondolkodás nem algoritmikus mozzanataira, és
olyan elképzelésekre, melyek a vélekedésekkel kapcsolatos személyes viszonyt alapvetőnek tartják. Van ennek
egy meglehetősen érdekes vallásos mozzanata is, hiszen Pascal közel áll a francia janzenistákhoz. Ez a
racionalista irányzat volt többek között felelős a logikán alapuló egyetemes nyelvtan gondolatának kibontásáért.
Ugyanakkor egy szinte protestáns személyes viszonyt hirdettek Istennel kapcsolatban. Ezt persze, mint
Altrichter Ferenc (1993) kifejtette, Descartes-tal kapcsolatban is felvethetjük. Mindenesetre, ha ennek az
alternatív elmefelfogásnak világiasabb értelmezését akarjuk adni, a Pascal képviselte boldogtalan és zavart
elképzelés az ember létmódjáról hasonlít a 20. századi egzisztencialistákéhoz. Pascal észrevette a karteziánus
gondolkodásmód rejtett algoritmikus jellegét. Bár Descartes számára triviálisnak tűnt, hogy az emberi
gondolkodás nem gépies, Pascal továbbra is valamiféle mesterkélt és értelmetlen attitűdöt látott Descartes-ban.
Ahogy Lucien Goldmann (1967) a francia marxista és strukturalista elemzi Pascalt, a Rejtőzködő Isten című
művében, Pascal egyik legfőbb vádja a racionalizmussal szemben az volt, hogy Descartes kiiktatja a közösséget,
vagyis túlzottan individualisztikus. Goldmann szerint Pascal előre látta vagy elővételezte a karteziánus felfogás
mai közösségi alapú bírálatát. A személyes jelentést, integritást hangsúlyozva egyben az ele- mentarista
pszichológia bírálója is volt. Pascal és követőinek Istene nem egy racionális rendteremtő, hanem személyes ügy:
az élet értelmére vonatkozó kérdés állandó zavaró jelenléte. Mindez Pascalnál az érzelmek nagyobb hangsúlyát
jelenti, s az érzelmeket a szív, s nem az agy metaforájával írja le. A Gondolatokban 121-szer jelenik meg a szív
szó, az agy csak 1-szer, míg a lélek 81-szer. Az érzelmeknek tulajdonított különleges szerep jellemzi a
keresztény vallással kapcsolatos felfogását is.
556. A keresztények istene ugyanis nem egyszerűen a geometriai igazságok és az elemek rendjének a
megalkotója; az a pogányok és az epikureisták istene. Nem is olyan isten, aki gondját viseli az emberek életének
és javainak, hogy boldog, hosszú élettel jutalmazza azokat, akik őt imádják; ez a zsidók istene. Nem: Ábrahám,
Izsák, Jákob, a keresztények istene a szeretet és a vigasztalás istene, aki betölti övéinek lelkét és szívét,
bensőjükben érezteti velük gyarlóságukat és az ő végtelen könyörületességét; aki lelkükben egyesül velük,
betöltvén azt alázatossággal, örömmel, bizodalommal és szeretettel; aki képtelenné teszi őket rá, hogy rajta kívül
bármi más célra törekedjenek.
59
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Mindez nem a mai értelemben vett luxus jellegű énközpontú kirándulás volt. Segített létrehozni azt a jogi és
erkölcsi szubjektumot, aminek kialakulása kéz a kézben haladt az episztemikus szubjektummal. A hivatásos
pszichológia mint diszciplína az episztemikus szubjektumból, a megismerő szubjektumból fog kiindulni, de
mindig feltételezi, még az önmegfigyelést használó kutatási gyakorlatában is ennek a hétköznapi, világi,
erkölcsi szubjektumnak a létrehozását és meglétét.
A klasszikus felfogás azonban közvetlenebb kapcsolatot tételezett fel a hiedelmek és az egyedi szenzoros
események között. A képzetek vagy fogalmak közös elemek kiemelésével jönnek létre az érzékletekből. Erre
még mindig úgy hivatkozunk, mint a Locke-típusú absztrakcióra (Nelson 1974).
Az elme az egyes tárgyakról vett egyes ideákat általánosítja. Ezt azzal éri el, hogy az ideákat úgy tekinti, amint
azok az elmében megjelennek, elkülönítve minden más létezőtől és a valóságos lét körülményeitől, mint idő, tér
és bármi más kísérő idea. Ezt elvonatkoztatásnak nevezzük, amely által az egyes létezőkből vett ideák
valameny- nyi ugyanazon fajtájúnak általános képviselőivé válnak. Neveik pedig általánosulnak, alkalmazhatók
bármire, ami csak az ilyenfajta elvont ideáknak megfelel.
II. könyv. Az ideákról. 1964, XI. fejezet, 9. pont, 150. o. Dienes Valéria ford.
A tudás mindig az egyediségekből indul, és e folyamatban a szavak csak a címke szerepét játsszák.
Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme
fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek, s neveket kapnak. Azután az elme
tovább megy, elvonatkoztatja őket, s fokról fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az
elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességeit gyakorolhatja.
Még a bonyolultabb folyamatok is úgy jönnek létre, hogy képzeteink kisszámú asszociációs törvény szerint
kapcsolatba kerülnek egymással. Ennek a képnek persze sok évszázad kellett a kibontakozásához, és szinte
senki sem képviselte így leegyszerűsítve. A tiszta empirizmus sok kiegészítő vonását le kellett vetkezze, mielőtt
elnyerte volna ideáltípusát.
Ez a „levetkezés” már eleinte is részben azt jelentette, hogy a legtöbb empiristának a puszta asszociáción túl
még valami egyéb folyamatot is meg kellett engednie. Kétségtelen, hogy még legkibontottabb és
legdoktrinérebb formájában is magába foglalja az empirizmus azt a feltevést, hogy van valamiféle szervező elv.
Ezek a szervező elvek adják meg az asszociációképzés alapjait. Az a kontingens tény, hogy az A és B
események egybekapcsolódnak az elmében és az egyik előhívja a másikat, úgy nyeri el magyarázatát, hogy az
érintkezési asszociáció elvére hivatkozunk. Ez azonban nem magyarázza meg magának az érintkezési
asszociációnak az elvét. Ha ezt magyarázatként használjuk, akkor feltételezzük, hogy ez az elmének valami
megmagyarázatlan törvénye vagy korlátja, vagyis egy racionalisztikus műveleti elv. Mondhatnánk azt, hogy az
alapvető különbség az empiristák és racionalisták közt az a tény, hogy vajon megengednek-e veleszületett tudást
egyedi dolgokról, vagy kanti módon fogalmazva megengednek-e szintetikus a priori-kat. A racionalisták így
vélik, míg az empiricisták sokszor rejtett módon pusztán azt feltételezik, hogy vannak velünk született szervező
elvek, mint például az asszociációs törvények, vagy később a tanulási törvények. Kant világosan észrevette,
60
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
hogy az empirizmus pusztán a gondolati tartalmakra adott empirikus rendet, míg nyitva hagyta a gondolati
formák kérdésére a racionalista értelmezés lehetőségeit.
Amikor a klasszikus empiricista felfogást architektúraként jellemezzük, ez nem egy véletlen anakronizmus. A
mai kognitív kutatás perspektívájából visszatekintve jól látható, hogy az architektúra fogalma, mely az
információfeldolgozó gépekkel vált világossá (Anderson 1983; Newell 1989), a klasz- szikus kor pszichológiai
spekulációiban is jelen volt. A mai komputációs elrendezésekben vannak olyan mozzanatok, amelyek lassan
változnak, míg mások könnyen változtathatóak. Az első felel meg az architektúrának, a másik az adott
programoknak és adatoknak. Hasonló módon, mind az empiristák, mind a racionalisták feltételezték, hogy van
egy viszonylag rögzített tudáskeret. Ott tértek el egymástól, hogy mennyire tekintették gazdagnak ezt a keretet,
és hogy feltételezték-e, hogy a kereten túlmenően is vannak-e velünk született tudásaink. Érdekes áttekinteni
azt, hogy mik voltak a szociális előfeltételei az elme tabula rasa felfogásának. A korai felvilágosodás képviselői
még nem nagyon foglalkoztak a tanulással, ahogy Petryszak (1981) rámutatott. Locke-nál a tabula rasa
fogalmának kettős szerepe volt: hogy lehetővé tegye azt, hogy az embernek vannak általános megismerési
képességei, hogy egy hatékony kognitív architektúrát feltételezzen, másrészt, hogy tovább szekularizálja az
emberi viselkedést: az ember egy üres lap, vagyis szabadon választhat és szabadon változtathatja magát, az
emberi élet nem előre meghatározott. Ez a szabad polgári társadalom eszménye.
Az orvos, politológus és filozófus Locke vezette be azt az elképzelést, mely szerint gondolatainkat, képzeteinket
úgy kell tanulmányoznunk, ahogy kibontakoznak az egyéni elmében. Szó szerint veszi az innátisták téziseit, és
hangsúlyozza, hogy eszerint újszülötteknél is ott kellene lenniük a velünk született ideáknak. Nem lehetnek
velünk születettek „mert először is világos, hogy sem a gyermeknek, sem az idiótának nincs róluk a
legcsekélyebb fogalma vagy gondolata sem. Ez a hiány már egymagában elég arra, hogy megdöntse azt az
általános helyeslést, amelynek szükségképpen együtt kellene járnia minden velünk született igazsággal.
Szerintem közel áll az ellentmondáshoz azt állítani, hogy olyan igazságok vannak a lélekbe vésve, amelyeket az
elme nem vesz észre, vagy nem ért meg.” (Locke, uo., I/1/5, 29. o.) Locke részletesebben is kifejti, hogy nem
helyesli a nem tudatos ismeretek feltételezését, az erre való hivatkozást puszta egérútnak érzi. Kissé
anakronisztikus olvasatot használva, Locke azután azt is felveti, hogy ha érésnek köszönhető az innát
gondolatok megjelenése, akkor miért van az, hogy előbb merülnek fel az egyedi gondolatok, mint például a
viszonyaikban érintett alapelvek. Az édes és a savanyú ellentéte megelőzi magának az ellentétnek a fogalmát.
Locke egy olyan képet nyújt, ahol minden tudásunk az érzékelésből és az érzékleteken végzett műveleteinkből
származik.
Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való.
Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan
képzelete ajándékozza meg majdnem vég nélküli változatosságban? Honnan veszi mindehhez az észnek és a
tudásnak az anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból: ezen alapul minden tudásunk; s
végeredményben ebből is származik.
Locke-tól kezdve az empiricisták jelszava az lesz, hogy a logikai absztrakt érvelést az innátizmus- ra nézve egy
történeti módszerrel váltsák fel. A mi századunkból tekintve meglehetősen dogmatikussá vált maga ez a direkt
levezető módszer. Sokszor meglehetősen absztrakt, mint Condillac híres szoborhasonlatában, amit ő annak
elemzésére vezet be, hogy bebizonyítsa, az emberi elmében kitüntetett szerepe van a tapintásnak. Ugyanakkor
ez nem empirista bizonyítéka az empiricista tézisnek, hanem egy puszta képzeletbeli gépezet, ami ráadásul még
csak nem is lehetséges. Ki tudna elképzelni egy olyan élőlényt, aki a különböző érzékszerveket szigorúan
egyenként kapja meg? Az empiricista megközelítés sokszor abban az értelemben is dogmatikus azonban, hogy
egy olyan megismerő szubjektummal dolgozik, amit úgy mutat be, mintha tényleges empirikus szubjektum
lenne. A tényleges rendszeres megfigyelés az elmével kapcsolatban sokáig csak anekdoti- kus adatgyűjtés
formájában volt jelen. Jean Piaget (1966) a pszichológia történeti alapjaival kapcsolatos kirándulása során a
racionalista-empirista vitáknak ezt a vonását tartotta szem előtt, amikor azt hirdette, hogy ez a pszichologizált és
61
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
szándékai szerint naturalizált ismeretelmélet már akkor is feltételezett egy nem létező szaktudományt, vagyis a
pszichológiát.
Az észleléselméletet illetően Locke egy meglehetősen izgalmas megkülönböztetést vezetett be, mely mindmáig
érdekes. Ez az úgynevezett elsődleges és másodlagos minőségek eltérése. A gondolat csírájában már Hobbesnál,
az empiricista irány mechanisztikus előfutáránál is jelent volt. Hobbes (1588-1679) az érzékelést mint az
ingerlés hatására az idegekben bekövetkező mozgást képzelte el. Az olyan érzetminőségek, mint a szín vagy a
hang őszerinte nem a tárgyakban vannak jelen, hanem saját magunkban. A világban csak mozgások vannak
(Hobbes 1650, 16. o.).
Locke még tovább is megy. Elsődleges minőségek szerinte azok, amelyeknek valami közvetlenül megfelel a
valóságban, melyek hasonlítanak valamire. Ezek elválaszthatatlanok az ideától. Ha egy tárgyat sok részre
bontunk szét, ezek a részek továbbra is például formával fognak rendelkezni, a másodlagos minőségek viszont,
mint a szín, semminek sem felelnek meg közvetlenül a külvilágban, ezek az elsődleges minőségeken keresztül
jönnek létre, s a személy adalékát tükrözik az érzékeléshez.
Az így tekintett tulajdonságok a testekben először is olyanok, hogy a testtől teljesen elválaszthatatlanok,
akármilyen állapotban is legyen a test. [...] Ezeket a test eredeti vagy elsődleges tulajdonságainak hívom,
amelyekről megfigyelhetjük, hogy egyszerű ideákat keltenek bennünk, mint tömörség, kiterjedés, alak, mozgás
vagy nyugalom és szám [...]
Vannak olyan tulajdonságok, amelyek a tárgyakban igazság szerint semmi egyebek, mint erők arra, hogy
elsődleges tulajdonságainkkal, vagyis érzékelhetetlen kis részeiknek térfogatával, alakjával, elrendeződésével és
mozgásával bennünk különböző érzeteket ébresszenek, mint színek, hangok, ízek stb. Ezeket másodlagos
tulajdonságoknak hívom [...]
A testek elsődleges tulajdonságainak ideái a testekhez hasonlítanak [...], de azok az ideák, amelyeket bennünk
ezek a másodlagos tulajdonságok keltenek, a testekhez semmiben sem hasonlítanak.
Ez a megkülönböztetés a szemiotika, a jelelmélet történetében is igen fontos lesz (Locke egyébként maga adta
ennek az egész diszciplínának a nevét). Azok az ideák, amelyek a dolgok jeleiként jelennek meg, lehetnek
ikonikus hasonlósági kapcsolatban, ezek felelnének meg az elsődleges minőségeknek, míg az önkényes
szimbolikus kapcsolatok felelnének meg a másodlagos minőségeknek.
Ezek közt a minőségek közt tényleg van különbség, aminek adhatunk naturalisztikus értelmezést, így Locke
megkülönböztetéseinek modern alakot is tudunk adni. Locke az észlelés oksági elméletét hirdette az elsődleges
minőségekre nézve, amire tudunk materialista értelmezést adni. Ugyanakkor gondjai voltak a másodlagos
minőségekkel kapcsolatban az oksági elmélettel. A másodlagos minőségek mind azokhoz a szenzoros
területekhez tartoznak, melyek az evolúcióban viszonylag későn kialakuló telereceptorokat jellemzik. Olyan
érzékletekkel kapcsolatban, mint a látás és a hallás, az állatok nem pusztán az ingerekre reagálnak, mint a
kontakt receptoroknál a szaglás, hanem lehetőség szerint a tárgyakra is. Van itt egy különbség a proximális és a
disztális ingerek között, amely felveti a félrevezetés lehetőségét, azt, hogy a világot rosszul értelmezzük.
Valójában századunk elején, Sherrington fiziológiájában vált ennek jelentése világossá. Ma pedig ez a
megkülönböztetés a reprezentáció és téves reprezentáció kialakulásának alapvető kérdése lesz. Fred Dretske
(1982) elméletében e szerint döntő szerepet játszik a leválás az ingerhelyzetről. Ez pedig csak telereceptoroknál
lehetséges. Nem szabad túlmodernizálnunk persze Locke-ot. Az olyan minőségek, mint az ízlelés, számára még
a másodlagos minőségekhez tartoztak, ma viszont tudjuk, hogy ezek kontakt receptorokkal kapcsolatosak, ahol
nincs eredendő különbség az inger és a tárgy között.
62
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Számunkra mindkét filozófus azon a vonalon helyezkedik el, amely a belvilágot mint közvetlenül adott dolgot
tekintette, és lépcsőzetesen semlegesítette az ismeretelméletet a materialista vagy idealista értelmezés számára
alapvető kérdések szempontjából. Az ideák és az észlelés folyamata lépcsőzetesen önmagában kezdett vizsgálttá
válni, anélkül, hogy szükségszerűen egy mechanikus materialista magyarázatot adtak volna rájuk. Ugyanazt a
Locke-ot, akit Berkeley mint materialistát bírált, ma Daniel Dennett (1998b) úgy mutatja be, mint a „tudat
elsőbbsége” felfogás fő felvetőjét. Locke számára ellentmondásnak tűnik azt feltételezni, hogy az anyagi dolgok
mentális jelenségeket képesek létrehozni. A materiális és a mentális, az anyagi és a szellemi kizárják egymást.
Ezt a tézist hosszan illusztrálja, nem tényekre utalva, hanem úgy, amit később szemantikus kategóriaelemzésnek
neveznénk. Érdekes módon ez a szemantikus vagy kategoriális kirándulás elviszi Locke-ot oda, hogy
feltételezzen egy Istent, vagyis az, hogy az ismeretelméletet hitbéli kérdések igazolására használja. Magának a
fejezetnek a címe, amely azzal foglalkozik, hogy a mentális nem redukálható a materiálisra, sokatmondó:
Tudásunk Isten létezéséről.
Ami a két minőség megkülönböztetését illeti, Berkeley fölvetette, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos
minőségek az elmében vannak csak, s szükségtelen kivetíteni őket a világba.
[...] Röviden: a kiterjedés, az alak és a mozgás felfoghatatlan, ha a többi minőségtől elvonatkoztatják. Ahol tehát
a többi érzéki minőség van, ott kell lenniük ezeknek is: az elmében és sehol másutt. [...]
G. Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről. 1985, 179-181. o. Fehér Márta ford.
Berkeley azt hirdette, hogy minden minőség „másodlagos”. A tárgy és a gondolat közti „hasonlóság” kérdéseit
csak más érzetekre utalva tudjuk eldönteni, különösen a tapintásra utalva. Csak látszólag lépünk túl a látszatok
világán, amikor elsődleges és másodlagos minőségekről beszélünk.
Berkeley nézetei nemcsak szolipszista filozófiájához vezettek, hanem a későbbi perceptuális tanuláselmélet
számos kérdésének megfogalmazásához is. Korai munkája, a 24 éves korában megjelent A látás új elmélete
arról vázol egy elméletet, hogy milyen jelentősége van a motoros összetevőknek és az érzékek közti
kapcsolatoknak, valamint általában véve a tanulásnak az észlelésben. Berkeley a térlátás elemzését adja meg.
Megkérdőjelez minden olyan elvont fogalmat, mint a természetes geometria, ahol a vonalak és a szögek
magyaráznák a matematikusok számára a távolság észlelését. Ez saját korában meglehetősen uralkodó elmélet
volt. Ehelyett szerinte állandó viszony van a pupillák közti távolság csökkenése vagy növekedése és a tárgyak
felénk való közelítése vagy távolodása között „amikor egy távolodó. tárgyat. megtekintünk, változtatjuk
szemállásunkat anélkül azonban, hogy minőségeik azonosak lennének”.
Berkeley, akárcsak Locke, kulcsjelentőségű klinikai példákat is vizsgált. A legalapvetőbb a híres Molyneux-
probléma. Molyneux a kor neves optikusa volt. Problémája az, hogy ha egy ember, aki vakon született,
megtanulja megkülönböztetni egymástól tapintás révén a tárgyakat, vajon meg tudná-e őket különböztetni, ha
látni kezdene? Locke számára a válasz nem, Berkeley e kérdésben lényegében egyetért vele, de a válasz igen.
Berkeley adja meg a hangnemet a következő évszázadok számára a taktilis alapú térlátás elméleteknek,
Helmholz- tól Strattonig és máig. Az egész vita azért is érdekes, mert azt is mutatja, hogy mi a különbség az
adatgyűjtés és az empiricista attitűdök között. Ok még nemigen próbálkoztak olyan emberek felkutatásával,
63
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
akiknél ténylegesen fennállt volna ez a feltétel, ez később jelenik meg, a 18. században, mint ma Oliver Sachs
(1998) beszámol róla kiváló könyvében.
A francia felvilágosodásban is központi szerepet kap a tapintás az érzékelésben. Étienne Bonnot de Condillac
abbé (1715-1790) Az érzékletek elemzéséről című munkájában a szoborra adott híres allegóriájával azt hirdeti,
hogy „a tapintás tanítja a többi érzéket, melyek enélkül pusztán a lelket módosítják”. A tapintásnak tulajdonított
sajátos szerep központi jelentőségű az ő meglehetősen aktív látáselméletében. Az empiristák, a feltevés szerint,
a racionalistákkal összehasonlítva a „pasz- szív elme” felfogását kellene képviseljék. Az em- piricista Condillac
azonban itt egy meglehetősen aktív elmélet mellett áll ki. Az aktív tapintás teszi lehetővé, hogy
megkülönböztessük saját magunkat és a környezetet: saját testünket megérintve két érzékletünk lesz, egyik a
kezünkön, és egyik a testfelületen. Külső tárgyakat érintve a második hiányzik. A tapintás olyan érzékleteket
biztosít, melyek úgy tekinthetők, mint amik a külvilágot és saját magunkat is tükrözik. Ez irányítja a tárgyak
lokalizációját a külső térben is. Condillacnak ez a felfogása, amint Baldwin (1913, II. 12. o.) hangsúlyozta,
Hume radikális folytatása volt. Radikális abban az értelemben, hogy mindent érzékek csokrára vezet vissza, és
radikális az én kezelésében is. A tapintásnak a látási észlelésben játszott viszonylag ártatlannak tűnő szerepét
Condillac az én konstruktivista-szkeptikus elméletévé bontja ki. A karteziánus elmét mint kiindulópontot egy
sajátos érzéklet váltja fel, vagy erre lesz az visszavezethető, nevezetesen a tapintásra. Itt fellelhető annak az
elképzelésnek a gyökere, mely az ént saját testünk reprezentációjára fogja a francia pszichológiában
visszavezetni. Goldberg (1993) rámutat arra, hogy ez egy évszázados hagyomány induló pillanata. Először
Condillac, aztán a frenológusok, majd a klinikai disszociációs elméletek mind azt fogják hirdetni, hogy fel kell
bontanunk a karteziánus ént.
Berkeley és Condillac munkájában összekapcsolódik egymással az empiricista elmélet két pillére. Az elme az
egyén élete során érzékletekből épül fel. Az élet során tapasztalt élményeknek azonban magára az érzékelésre is
visszacsatoló hatásuk van. A tanulás nemcsak összekapcsolja a gondolatokat, hanem szervezi a „benyomásokat”
is.
Hume jól látta, hogy a megismerés szubjektív elemeket implikál, melyek által túllépünk az adottakon. Ezek az
elvek számára azonban csak az emberi természet elveinek tűntek, vagyis az asszociáció pszichológiai elveire
gondolt, melyek saját képzeteinkre vonatoznak. Kant átformálja a problémát [.], az elvek szubjektivitása nem
egy empirikus vagy pszichológiai szubjektivitás, hanem „transzcendentális” szubjektivitás.
Ez a kanti fordulat visszatérően megjelenik a pszichológiában. A 19. század második felének fizioló- gusai és
pszichológusai, mint többször látni fogjuk, megkérdőjelezik ezt, s újra az emberi természetre gondolnak, mint az
a priori kategóriák alapjára. A logicista filozófia erőteljesen fellép ez ellen, hogy azután századunk utolsó
harmadában ismét feltűnjön a kanti megkülönböztetés elmosása a natura- lizált ismeretelmélet és a természeti
elvű kognitív tudomány formájában.
Nem idegen a Kantot megelőző német filozófiától az empiricista gondolatok racionalista bírálata. Gottfried
Wilhelm Leibniz (1646-1716) híres, de jó ideig publikálatlan Új tanulmányok az emberi értelemről című
munkájában szembeszáll Locke-kal. Egyik aspektusa ennek Leibniz befolyásos elmélete a tudattalan észlelésről,
mely számos későbbi dinamikus pszichológiai fogalom forrásává vált. Megkérdőjelezte azonban Locke tabula
rasa elvét is. Az ő felfogásában a lélekben vannak olyan elvek és fogalmak, melyeket csak külső események
64
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
aktiválnak. „Semmi sincs az értelemben, ami nem az érzékekből származna, kivéve magát az értelmet.” Mindezt
Leibniznél egy ontológiai érdeklődés kíséri a létezők típusai iránt. Ebben a tisztázási folyamatban meglehetősen
érdekes rendszert javasolt, ahol az absztrakt fogalmaknak is valóságuk vagy létük bontakozott ki. Világosan
szemben áll ez az empiricisták adatorientált alulról fölfelé dolgozó szemléletével, s majd csak a 20. századi, a
gondolkodás logikai tagolódásával foglalkozó felfogások veszik fel újra. Több mint kétszáz évig fog tartani,
hogy ezek a leibnizi gondolatok magába a pszichológiába is behatoljanak. Más, általa bevezetett fogalmak,
különösen az appercepció, melyek Leibniz számára az elme aktív jellegét képviselték, folyamatosabb
sikertörténetként jellemezhetők. Felfogása szerint nem tudatos folyamatainkat ez a lépés teszi tudatossá, ami
modern terminusokkal a „fokális figyelemnek” és „sematikus integrációnak” felelne meg. E fogalomnak hosszú
karrierje lesz a korai kísérleti pszichológiában, valamint a neveléselméletben. Azért is releváns, mert a mentális
folyamatok többszintű szerveződésének gondolatával Leibniz a köznapi szemléletből kiinduló empiricisták
egész érvelési stílusát kérdőjelezi meg. Közelebbről, megkérdőjelezi azt, amit szinte minden kortársa feltételez,
hogy az elme teljességgel áttetsző lenne. Nem minden áttetsző az elme számára saját működéséről, ezért az
azzal kapcsolatos érvelés, hogy mit tudunk „elképzelni” elménkben és mit nem, meglehetősen ingatag talajon
áll.
65
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Mondhatnánk azt is, hogy a mai modernitásértelmezés e szempontból is újra kontextualizálni akarja az embert, s
e tekintetben nemcsak az oly sokat bírált Descartes-ot veszik revízió alá, hanem Kantot is.
Érdekes módon azonban a kanti a priori a 19. század végén az új szociológiai tudomány számára is kihívás
volt. Mint Bloor (1983; 1991) a tudomány elemzésének úgynevezett erős programját képviselve rámutat, a
társas reprezentációnak az a határozottan körvonalazott elképzelése, amit Durkheim (1917) fogalmazott meg,
úgy is tekinthető, mint Kant a priori kategóriáinak társas értelmezése. Röviden, a megismerés keretei nem
lehorgonyzatlan platonikus alapok lennének, hanem a társas osztályozás és besorolás értelmezett eredményei.
Hasonló gondolatok jelennek meg századunkban a strukturális antropológiában is, ahol a kategóriákat mint a
társas osztályozási tevékenység stabil kereteit értelmezzük. Érdekes ebből a szempontból, hogy Lucien
Goldmann (1967, 4. o.) francia marxista strukturalista hasonló elképzelést hirdetett Kantról szóló
monográfiájában. Szerinte a kanti hagyomány követőinél a nagy változás az egyéni alanyok felváltása lesz egy
kollektív, az egyéneken túlmenő alannyal, azzal, hogy a megismerést igazi emberek igazi tevékenységének
keretébe helyezik. Röviden, ez a németül 1945-ben, franciául pedig 1948-ban megjelent munka úgy értelmezi,
hogy a kanti örökség lényege az a fordulat, amikor a kanti kategóriák társadalmi értelmezést kapnak. Ebben az
értelemben megelőzi Bloort (1973), aki az elsők között adott egy világos, nem ideologikus értelmezést Kant
üzenetének durkheimi társas értelmezésére. Goldmann szerint egy tagolt társadalomban minden tudás
társadalmilag közvetített: „Egy társas lénynek nincs módja a radikális empirizmusra.” Ez nemcsak
szolipszizmushoz vezetne, hanem bármilyen gondolkodásról való lemondáshoz (168. o.).
Ezzel együtt jár a kanti örökség egy dialektikus értelmezése. Goldmann szerint Kant az empirizmus és a
racionalizmus egyensúlyára mutat, valamint a tartalom és a forma összhangjára a megismerésben.
Vagyis a szaktudományok a pla- tonisztikus vagy legalábbis idealista a priori kategóriákat Kantnál értelmezni
kezdik: olyan kategóriarendszereket tételeznek fel, melyek az egyedi megismerési aktushoz képest elsődlegesek,
s maguknak is magyarázatuk van. A biológiai keretek vagy a társas keretek számomra mint egyén számára
áthághatatlanok, megvan azonban saját eredetük és oki magyarázatuk. Kant mindig jelen lévő ihletése a
konstruktivista modellekben is ott van. Jean Piaget genetikus ismeretelméletében (1960; 1976) elfogadja a kanti
dialektikát mint a fejlődés alapelvét: az asszimiláció kategóriája (ez a sémák meghajtotta adatfelvétel) és az
akkomodáció (a sémák hozzáigazítása az adatokhoz) szándékaik szerint Kant biologisztikus értelmezései. Piaget
azonban meglehetősen nyíltan azt hirdeti, hogy az ő megközelítése meghaladja Kantot, éppen azáltal, hogy
konstruktivista: sem az a priori, sem az alany és a tárgy nem adottak a kiinduláskor. A tudásformálás
ciklusainak mindkét pólusa az alany konstruktív tevékenységének eredményeként emelkedik ki
Valójában a jövendő pszichológia számára Kant kriticizmusának kettős üzenete van: az egyik az állandó igény
ott is a fogalmi tisztázásokra. A másik hatás azonban éppen Kant eredeti szándékaival ellentétesen működött.
Kant kiterjeszti az empiristák elemző attitűdjét a megismerés kategóriarendszerére is, s így jut el az empirikus és
az episzternikus alany elkülönítéséhez. Ugyanakkor ez egy ciklikus ismeretelméletet is magában rejt, ennyiben
az empirizmus és racionalizmus filozófiai szintézise. A pszichológusok azonban ezt a felfogást újfent az
empirikus szubjektum elméleteként értelmezik majd.
66
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Bár Kant ezt az ismeretelméletre javasolta, a tudás formálására kibontakoztatott kritikai, szintetikus
felfogásának konstruktív szerepe volt a perceptuális kutatások további tagolódásában, sőt e hatás megjelent a
mai kognitív kutatásban is. Kant szerint bár minden megismerés az érzékeléssel kezdődik, ez korántsem jelenti
azt, hogy az érzékelésből származna. Fel kell tételeznünk, hogy a megismerő olyan korlátoknak kell, hogy
eleget tegyen, melyek egyáltalán lehetővé teszik a megismerést. Ezek a híres a priori sémák, melyek nélkül
egyáltalán nem lenne megismerés. Ide tartoznak az idő és a tér fogalmai. Ezek azok, amit a legtöbbször
emlegetnek Kant kapcsán. Ide tartoznának azonban a matematikai és logikai igazságok, valamint az olyan a
priori szervező elvek, mint például maga az igazság fogalma, vagy az okozás fogalma.
Kriticista ismeretelméletében Kant ezeket a feltételezett kategóriákat mint a megismerés szükséges előfeltételeit
hangsúlyozza. Megkérdőjelezhetetlen és zárójelbe tehetetlen kategóriák ezek, melyeket minden egyedi
megismerő aktus már feltételez. A magánvaló dolgok (Ding an Sich) nem ismerhetőek meg, csak
feltételezhetjük ezeket, de a dolgokat csak e kategóriák lencséjén keresztül tudjuk látni. Ennek az
episztemológiának természetesen számos olyan aspektusa van, mely közel két évszázadon át elfoglalttá tette az
ismeretelmélet és a logika kutatóit. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, minthogy például az eleve adott a priori
szerveződés mindig analitikus-e; vagyis egy kategóriát mintegy magyarázva, vagy vannak-e szintetikus a
priorik, mint például a matematikai törvények. Távolabbi történeti perspektívából nézve Kant a priori rendszerei
a karteziánus racionalisták innátizmusának egy szűkebb értelmezését adják. Utaltunk már arra, hogy Descartes
az inná- tizmus szűkebb és tágabb jelentését is megengedi, az utóbbi szerint nemcsak a tapasztalás kategóriái,
hanem bizonyos tartalmak is veleszületettek. Kant többé-kevésbé világosan a velünkszületettség szűkebb
értelmezése mellett teszi le voksát, ha – s ebben túllépünk szellemén – az a priorit mint egy biológiai rendszert
értelmezzük.
Érdekes, hogy szándékaitól függetlenül Kant nézeteit a 19. századi szaktudományok újra és újra értelmezik.
Ezek a szaktudományok abból a nevezetes kanti tézisből indulnak ki, mely az empirista és racionalista
hagyomány kapcsolatát is jellemzi.
Ha elménk receptivitását, hogy amennyiben valamiképp afficiáltatik, képzeteket szerez, érzékiségnek nevezzük,
akkor az a képesség, melynél fogva magunk alkotunk képzeteket, vagyis a megismerés spontaneitása, az
értelem. Mivoltunkkal vele jár, hogy a szemlélet soha sem lehet más, mint érzéki, azaz csak ama módot foglalja
magában, a melyen tárgyaktól afficiáltatunk. Ellenben az a képesség, melynél fogva az érzéki szemlélet tárgyát
gondoljuk, az értelem. Egyike e tulajdonságoknak sem előbbre való a másiknál. Érzékiség nélkül tárgy nem
adatnék, értelem nélkül nem gondoltatnék. Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül
vakok.
Mindezt összességében úgy értelmezték, mint a tudás alakulásának séma alapú elméletét. Ez egy nem
metafizikus értelmezés lehetőségét adja a racionalista hagyomány aktív megismerés felfogására. A megismerés
ilyen kanti elgondolásának bevett értelmezésében a tudásformálás és a tudás rögzítése séma irányította folyamat,
mert konkrét egyedi megismerési aktusok az előzetesen adott sémák és az érzékelés biztosította adatok közti
kölcsönhatás eredményei. Például a két évszázad múlva Ulrich Neisser (1984) megfogalmazta per- ceptuális
ciklus gondolata erre a kanti elképzelésre megy vissza. A megértés és az egyedi megismerési aktusok elméletei,
mint Rumelhart (1970) rámutatott, még a mai kognitív vizsgálódásban is kanti modelleket követnek.
Kant filozófiájának van egy olyan mozzanata, mely az elméleti pszichológia lehetőségét megkérdőjelezve igen
provokatív szerepet játszott. Kant szerint a racionális pszichológia vagy a Wolff számára oly fontos, kategoriális
alapú elméleti pszichológia azért nem lehetséges, mert a pszichológia nem képes spekulatív és apodikti- kus
szemléleti rendszert kialakítani. Ennek alapvető oka a matematizálás lehetetlensége. Kant, akárcsak a legtöbb
racionalista számára a tudomány gondolata a matematikán alapszik. Mivel Descartes-tól kezdve a mentális
események definíció révén nem rendelkeznek téri koordinátákkal és kiterjedéssel, s csak az idő jellemezheti
őket, nem lehet rájuk érvényes dimenzionális törvényeket hozni. Az elméleti pszichológia, az „igazi dolog” nem
áll rendelkezésünkre. A pszichológusoknak meg kell elégedniük empirikus megfigyeléseikkel a mentális
tartalmakra vonatkozóan. Eszerint a korlátozás szerint még a kémia sem lenne igazi tudomány!
67
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A 19. század elején megkérdőjelezik ezt a predikciót. Először is a Herbart- hoz hasonló spekulatív gondolkodók,
majd később az olyan méréssel foglalkozó emberek, mint Fechner, számos ötlettel hozakodnak elő, melyek azt
hivatottak bizonyítani, hogy Kant korlátozásait megfontolva igenis van mód a matematikai pszichológiára.
Etikai rendszerében Kant világosan azt hirdette, hogy az ember szabad lény, s itt is meg kell különböztetnünk az
empirikus és a transzcendentális alanyt. Ez a megkülönböztetés, valamint a szabadság kérdése a pszichológia
újonnan kibontakozó tudománya számára közvetett jelentőséggel bírt. Kant nézetében az empirikus pszichológia
csak az ember szabad választásainak bizonyos feltételeit tudja feltárni. Maga a szabad választás épp azáltal,
hogy szabad, nem válhat a determinisztikus empirikus tudomány vizsgálódásának tárgyává. A 19. század végén
ez lesz az új pszichológiával szemben az egyik fő vádpont: a túl ambiciózus természettudomány megkérdőjelezi
az emberi szabadságot. Ma már kevésbé használunk ennyire ambiciózus kifejezéseket, az a kérdés azonban,
hogy milyen kapcsolat van az oksági modellek és a mentális struktúra között, valamint a determinizmus és a
pszichológiai törvények között, még az évezred végén is alapvető kérdés.
Kant szubsztanciális etikája is szerepet játszott a pszichológia későbbi kérdéseiben. Amikor Kant egyetemes
etikai elvekről beszél, az első, a formális mozzanat, nagyon egyértelmű: csak akkor hivatkozhatunk valamire
mint erkölcsi törvényre, hogyha az egyetemesen érvényes. Ez megkülönbözteti az etikust a pusztán
konvencionálistól, a pszichológus számára pedig a puszta szokásokat a normáktól. Piaget, majd Kohlberg
vizsgálatai az erkölcsi normatudat és normaalakítás világáról majd ezt a fonalat teszik, ismét nem a filozófiai
etika, hanem a „mentális”, pszichológiai erkölcsfejlődéstan alapkérdésévé. Az egyetlen lényegi törvény, mely
tényleg egyetemes lenne, hogy az ember sosem használhat más embereket eszközként. Az ember öncél. Ez lesz
majd számos humanisztikus pszichológia jelszava, korunkban is, a domináns erkölcsi instrumentális felfogással
szemben.
68
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
átlátszó fogalomról van szó, s ezt állítják majd szembe a racionalista tábor spekulatív gondolkodói által
feltételezett nagyszámú mentális erővel és fogalommal. Az egyszerű királyi út azonban korántsem érvényes. Az
asz- szociáció fogalma még az empirista pszichológián belül is minőségi változásokon ment át. Röviden,
eltartott egy ideig, amíg egységes fogalommá vált, s elvesztette negatív konnotációit.
Az asszociáció fogalma a képzettársítás, a modern empirizmus és az empirista pszichológia előtt is megvolt már.
A görögök is ismerték, Platón egy nevezetes helyen utal az asszociáció jelenségére:
Ugye tudod, hogy a szerelmesek, ha meglátnak egy lantot vagy ruhát [.], amit a kedvesük szokott használni, ez
történik velük: felismerik a lantot, és gondolatukban feltűnik a fiú képe, akié a lant?
Lazán értelmezve még Platón visszaemlékezési elméletét is lehet úgy értelmezni, hogy ez olyan folyamat, ahol
egyéni, esetleges élmények hasonlósági alapon hívnak elő ideákat, a hasonlósági asszociációhoz hasonló
módon. Arisztotelész az emlékezés és a felidézés folyamatát elemezve egy meglehetősen explicit asszociációs
felfogást vázolt, mely a hasonlóságon, érintkezésen és szembeállításon alapuló elveket hirdetett. Az olasz
filozófus Ferri (1883) is rámutatott erre, díjazott pályázati munkájának függelékében.
Amikor visszaemlékezünk valamire, akkor a korábbi mozgások valamelyikét végezzük el, amíg csak el nem
jutunk addig a mozgásig, amely után a keresett emlékkép szokott állni. Ez a magyarázata annak, hogy a
rákövetkezőre vadászunk, amikor a gondolkodás során a jelenből vagy valami másból indulunk ki, és
olyasmiből, ami közeli ahhoz, amit keresünk, vagy ellentétes, vagy szomszédos vele. Ezáltal keletkezik a
visszaemlékezés: a kiindulás mozgásai közül ugyanis némelyek azonosak, mások egyidejűek a keresettel,
megint mások egy részét tartalmazzák annak, úgyhogy kicsiny maradék az, amit a mozgás utána megtesz.
Mindez, miközben élő és ismert hagyomány volt, korántsem volt általános magyarázó elv a lelki jelenségekre.
Az asszociáció újkori fogalomtörténetét a 3.1. táblázatnak megfelelően lehet összefoglalni, szembeállítva a
racionális logika sorsával.
A modernitás kezdetén a képzettársítás jelenségeit létezőnek tartották, de úgy vélték, hogy ezek nem képesek
mindent megmagyarázni az emberi elméről. A strukturális mozzanatok és a következtetések, az emberi elme
logikai aspektusai más elveket is feltételeztek. Ezek voltak az értelem törvényei. Mind az empiristák, mind a
racionalisták felvetették vagy feltételezték, hogy van valami hasonló struktúra, mely túlmegy az asszociációkon,
aláássa és felülbírálja azokat. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt a kiegészítő szerveződést az értelem logikai
struktúrájának.
Az asszociációfogalom kettős természetének ezt az értelmezését a 30-as évek vége felé a magyar Rapaport
Dezső vetette fel. Monográfiája 1974-ben angolul is megjelent, s a továbbiakban főként rá támaszkodom.
69
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Nézzük meg közelebbről az asszociációfogalom általa vázolt változásait! Francis Bacon, aki a tudomány
induktív felfogását kezdeményezte, figyelmeztetett az asz- szociáció veszélyeire és ugyanakkor alkalmazta is ezt
a fogalmat. Az ido- lumok azok a homályos, bizonytalan szerveződések, melyek az emberi megismerés
akadályát képezik, alapjában véve asszociatív kapcsolatok. Az egyéni szokások (a sátor idolumai), társas
kapcsolatok, a színház idolumai és a piac idolumai, valamint az általános emberi felépítés (a törzs idolumai)
mind az asszociatív kapcsolatokban és azok révén torzítják a valóság képét. Mindez egy alapvetően teleológia
irányította antropomorf tendenciát eredményez az emberi gondolkodásban. Rapaport (1938) a következőképpen
foglalja össze Bacon mondandóját: „A gyakorlás, a szokás és a véletlen okozzák, hogy ezek a fogalmak ösz-
szekapcsolódnak az ember fejében és egymáshoz viszonyított értéküket később is megőrzik az élet során. Az
idolumok lényegében asszociátumok, amelyeket különböző befolyások, különböző okok alakítottak ki.”
Az asszociációszerű elvek, nevezetesen a hasonló dolgok közti mentális kapcsolatok és az analógia irányítják
Bacon induktív módszerét is. Az asszociáció itt is csak egy elsődleges vagy előzetes szakasz azonban. Az
induktív általánosításokat keresve Bacon „az asszociatívan szerzett anyag egyezéseit keresi magasabb szinten”
(uo.).
Az asszociációknak kettős szerepük van Hobbesnál is. Egyébként meglehetősen mechanikus rendszerében
szintén kétféle gondolkodásmódot tételez fel: az egyik az irányítatlan asszociációk eredménye, mely esetleges
kapcsolatokat eredményezhet, a másik pedig a szándékos, irányított diszkurzív gondolkodás.
Lenni kell tehát valaminek, ami elvakítja értelmüket és nem engedi látniuk annak hamisságát, amit valódi
igazságként fogadnak el. Ha jól megvizsgáljuk, mi tartja fogva eszüket, látjuk, hogy éppen az, amiről most
beszélünk: az egymástól független és egymással össze nem tartozó ideákat a nevelés, a megszokás, pártjuknak
állandó lármája elméjükben úgy ösz- szepárosította, hogy azok ott mindig együtt jelennek meg. Gondolataikban
nem tudják jobban széjjelválasztani őket, mint amennyire ezt akkor tehetnék, ha ezek elméjükben egyetlen ideát
alkotnának és ilyen egységben működnének ott. Ez ad értelmet az üres beszédnek, bizonyítást a
képtelenségeknek, összefüggést az értelmetlenségeknek, s ez az alapja a világ legsúlyosabb, majdnem azt
mondtam, a világ minden tévedésének.
Locke, aki maga a modern empirizmus megalapítója volt, szintén ambivalens volt a fogalmat illetően. O vezette
be a „képzettársítás” kifejezést, azonban ez a kifejezés és a vele kapcsolatos fejezet munkájának csak negyedik
kiadásában jelent meg, a szó maga pedig, a latin kiadás híres associatio idearum kifejezése, csak a fejezet
címében jelenik meg (lásd erről Diamond 1974, 281.o). Ráadásul a kifejezést főleg negatív jelenségekre
alkalmazza, például a gyermekkori félelmek fennmaradására. Mindez azt sugallja, hogy az asz- szociáció mint
mechanikus kapcsolat negatív, nem kedvező tulajdonsága az emberi elme működésének.
Még a fejezetcímek, illetve a felvezető sorok is nagyon tanulságosak: ezeket a dolgokat Locke múlónak és
nagyon rossznak tartja. Figyelmeztet arra, hogy mily sok előítélet alapozódik az asszociációra, s mily
veszélyesek ezek a gyermekek fejlődése szempontjából. Az asszociációk előítéleteket, félelmeket hoznak létre,
és még a könyvek kerülése is kapcsolatban van ezzel, az értelemnek pedig harcolnia kell a hatásai ellen.
1. § A legtöbb emberben van valami ésszerűtlen Alig van valaki, aki más emberek véleményeiben,
okoskodásaiban és cselekedeteiben észre ne venne olyasmit, amit különösnek talál, és ami magában véve is
valóban rendellenes. Mindenki eléggé éleslátású ahhoz, hogy a legkisebb ilyen természetű hibát, hacsak maga is
nem osztozik benne, másban azonnal kikémlelje, s az ész tekintélyével bátran elítélje még akkor is, ha maga
még nagyobb oktalanságokkal vét saját dogmáiban és viselkedésében, de ezt sohasem veszi észre, és nagyon
nehéz, ha egyáltalán lehetséges, erről meggyőzni őt. [...]
70
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1. 393., 395. o.
Az asszociációknak szerepük van azonban abban is, hogy megtaláljuk a gondolatok közti megfelelő vagy jó
kapcsolatokat is, ahogy azt már Bacon is gondolta. Locke két tapasztalástípust különített el. Az egyik a külső
tapasztalás, mely az érzékekből származik, a másik pedig „a belső ref- lexió”, amely az elme saját tevékenysége,
mint a tapasztalás forrása.
[...] a másik forrás, amelyből a tapasztalás az értelmet ideákkal látja el, saját elménk bensőnkben végbemenő
műveleteinek észrevétele, amikor az elme a birtokában levő ideákkal foglalkozik. Mihelyt az elme odáig jut,
hogy ezekre a műveletekre eszmél és gondolkodik rajtuk, e műveletek az értelmet egy másik ideacsoporttal
látják el; ezek az ideák külső dolgokból nem származhatnának. Ilyenek az észrevevés, gondolkodás, kételkedés,
elhívés, okoskodás, tudás, akarás és elménknek összes különböző tevékenységei. Amikor ezeket tudatosítjuk és
önmagunkban megfigyeljük, különálló ideák gyanánt fogadjuk őket értelmünkbe ugyanúgy, mint ahogyan az
előbbieket az érzékeinkre ható testektől kaptuk. Ez az ideaforrás minden embernek egészen belső sajátja.
A reflexió sok egyéb mellett arra a tényre utal, hogy a tudattartalmak, melyek az érzékekből származnak, új
tudásokat eredményeznek, mikor az elme osztályozni próbálja őket. E folyamat során pedig keressük a
hasonlóságokat, vagyis úgy járunk el, mintha egy asszociációs mechanikát követnénk. Vagyis mind Locke,
mind Bacon e fejlődésben kétértelmű figurák: ócsárolják az asszociációt mint mechanikus folyamatot, mely
érvénytelen kapcsolatokhoz vezet, s azt javasolják, hogy más gondolkodási műveletek gyakoroljanak e fölött
ellenőrzést. Ezeknek a kiegészítő tényezőknek a tartalma azonban szintén az asszociáció lesz.
Érdemes megemlíteni, hogy a struktúráknak ez a típusú kettőssége és annak lehetetlensége, hogy a logikai
következtetést visszavezessük az asszociációra, ma is velünk van. A radikális konnekcionista elméletek
érvényével kapcsolatos viták során a 80-as években két megközelítés emlékeztet e felfogás relevanciájára.
Fodor és Pylyshyn (1988, 49-50. o.) azt hangsúlyozzák, hogy a konnek- cionista modellek csak a tapasztalás
redundanciáinak belső reprezentációját képesek kiépíteni. Nem tudnak különbséget tenni az egyidejű izgalom,
vagyis a kontinuitáson alapuló asszociáció és az olyan logikai kapcsolatok között, mint a VAN, RÉSZE stb.
Ezek a szerzők a konnek- cionizmusban pontosan azt a logikai strukturalizmust hiányolják, amelyet a korai
kettősfolyamat-elméle- tek a logikai értelemmel próbáltak kielégíteni. Lachter és Bever (1988, 243-244. o.)
ugyanennek a vitának a során azt hangsúlyozták, hogy igazából egy kettős rendszerre van szükség. A
konnekcionisták szerintük csak a szokásokról tudnak számot adni, a szokások azonban sosem válnak
szabályokká (ez lenne a modern megfelelője az értelem keresésének). „Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy
vannak viselkedések, amelyek szokások.”
A vita (Csibra 1997) elvezetett a különböző kettős modellekhez: Clark (1995), Pinker (1997) és Marcus (1998)
eltérő logikával és hangsúlyokkal, de úgy vélik, fel kell tennünk asszociatív, kontingencián és logikai struktúrán
alapuló szerveződéseket egyaránt az emberi elmében.
Ennek a három évszázados fejlődésnek a másik végén – legalábbis a domináló empiricista meta- elméletben –
egy olyan képpel vagy metaforával van dolgunk, mely szerint az asszociáció törvényei az emberi elme
kizárólagos törvényei. Kimerítik mindazt, amit az elméről tudni lehet, ezeken túl nincs semmi, amely
törvényszerű lenne az elmével kapcsolatban.
Ha ezeket a változásokat összevetjük a logikai gondolkozásmód változásaival, úgy lehet értelmezni őket, mint a
pszichologizmus kiterjesztését és győzelmét. Sok minden egyéb mellett olyan felfogás ez, amely szerint
kiindulópontként vannak egyszerű asszociatív törvények, s a logika törvényei visszavezethetők ezekre. A
kijelentés vagy ítélet például nem olyan logikai forma, melyeket a terminusok betöltenek, vagy egyenesen a
képzetek, ha úgy tetszik, hanem egyszerűen két képzet egyidejű asszociációja. Míg a klasszikus és mai logika
formákból és a különböző formai kategóriák közti kapcsolatokból indul ki, például az alany és az állítmány
közti kapcsolatból egy kijelentésnél, a hagyományos pszichologizmus alulról fölfelé halad. Az elemek közti
asszociatív viszonyokból indul ki, hogy a logikai forma illúziójához jusson el.
71
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A 19. század végétől kezdve a modern logika és matematika, mint sokszor látjuk, még lázadni kezdett ez ellen a
pszichologizmus ellen. Mivel ebben az időben nem volt más pszichológia, amely rendelkezésre állna,
szembeállították a feltehetően platonikus és egyén feletti formákat az emberi elme alapvetően asszociatív
törvényeivel.
Az empiricizmus további fejlődése során fontos mozzanat volt, hogy az asszociáció kulcsfogalma megszabadult
a kiegészítő elvektől, a megalapozatlan, a mentalitáson túli erőfeszítésektől, melyek azzal fenyegettek, hogy
eltávolítanak a megismerés tapasztalati alapjaitól. Ez lesz John Locke belső reflexiófogalmának a sorsa is. Ez a
tisztogatás megnyitotta az utat, hogy az asszociáció mechaniszti- kusan értelmezve pozitív, konstruktív
értelemben mechanizmussá váljon: az emberi elme igazi működésének tiszta leírásává.
E folyamatban kulcsszerepet játszott David Hume (1714-1776). Hume, bár kevés ontológiai vagy metafizikai
elkötelezettség jellemzi őt, pontosan a metafizikának ez a kerülése hordozta igazi üzenetét. Szigorúan
fenomenológiai elképzelést javasolt, mind a világról, mind az emberi elméről. E megközelítés révén nem csak
bevezette és megerősítette az általános szkepszist, hanem meg is alapozta minden dogma- tizmus pozitivista
bírálatát. Sokszor hivatkoznak rá úgy, mint az elementarista pozitivizmus atyjára. Munkájában azonban ez a
pozitivizmus korántsem valamiféle unalmas tényszerű magaillegetés. Az ő korában igazából a gondolkodás
tisztaságáért folytatott küzdelemről van szó. Folytatása ez a karteziánus bizonyosságkeresésnek is. Hume nem a
velünk született eszmékben talál bizonyosságot, hanem abban, hogy mindent tagad, ami nem bizonyos. Az ő
munkájában a sziklaszilárd bizonyosságot a valószínűségi igazság váltja fel, és a tudásnak ebben az új
szemléletében központi szerepük van az asszociatív képződményeknek. Az asszociáció és az érzékelő
elementarizmus kulcsszerepet játszottak kriticizmusában.
Hume-nál az asszociáció lesz az alapszabály, vagy inkább a lelki élet statisztikai szabályszerűségeinek
alaptörvénye. Nem pusztán az emlékezés s a felidézés törvénye, hanem egy átfogó felelős tényező, mely az
emberi lelki élet kontingens tényeit magyarázza. Ez eredményezi a benyomások képzetekké való kombinálását.
Osztályozást is javasol az asz- szociáció típusaira.
Három minőség létezik, mely képes ilyen asszociációt teremteni [.] nevezetesen a hasonlóság, a térbeli és
időbeli érintkezés, valamit az ok és okozat kapcsolata.
Ennek a jellemzésnek van néhány fontos vonása. Először is Hume nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a törvények
fenomenológiai, jelentőségtani érvényűek. Az elvek az emberi természethez tartoznak, ez az empiricisták rejtett
racionalista elkötelezettsége: „sokkal hasznosabb a megtalált elvnek a következményeire fordítani a figyelmét
[ti. a filozófusnak], semmint az elv okait kutatnia” (uo., 36-37. o.). Más helyeken nyíltan tagadja, hogy dönteni
tudnánk magának a léleknek az anyagi és szellemi értelmezéséről. „Elég okunk van arra, hogy elhagyjuk azt a
72
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
vitát, mely a lélek anyagi vagy anyagtalan természetéről szól, s ez azt eredményezi, hogy egyáltalán magát a
kérdést is elítéljük. Semmiről sincs tökéletes képzetünk, csak az észlelésről.” (Uo., 124. o.)
Hume egy másik fontos új fogalma az okság értelmezése. Még az okság is egy olyan struktúra, amelyet a világra
az elme kényszerít rá. Az okság, mint olyan Hume számára asszociatív elv. Mindennek nyilvánvaló
következményei vannak a világgal kapcsolatos felfogásunkra. Ahogy azt a 19. század végi Hume-követők, mint
Ernst Mach és Karl Pearson felvetik majd, a fenomenalista megközelítésben az okságot mint esszencialista
fogalmat felváltja a korreláció, mint statisztikai fogalom.
Mindennek meglehetősen aggasztó következményei vannak minden hagyományos realista episz- temológia
számára. A legaggasztóbb következmények azonban a halhatatlan lélek és a self fogalmára nézve érvényesek.
Túlzónak tűnik itt az „aggasztó” kifejezés többszöri használata, emlékeztetnék azonban rá, hogy Kolakowski
(1968) a pozitivista gondolkodás kiváló áttekintése során szintén arról beszél, hogy melyek „Hume munkájának
destruktív következményei”. Valószínűségi felfogása a tudásról, és esszencializmus-ellenes attitűdje „úgy is
mondhatnánk, hogy a felvilágosodás tehetetlenségét tükrözi” (56. o.).
Mindennek van azonban egy pozitívabb olvasata is. Hume véleményét nem burkolja retorikus hasonlatokba. Két
fejezetben egyenesen beszél. Ezeknek az a címe, hogy A személyes azonosságról és A lélek halhatatlanságáról.
Az utóbbi fejezetben világosan bevallja agnoszticizmusát a keresztény emberkép központi gondolatát illetően,
vagyis a lélek halhatatlanságára nézve. Hume egy külön, életében a megjelenés (1755) közben visszavont esszét
is szentelt a lélek halhatatlanságának. Egyik alapgondolata, hogy nincs okunk feltételezni, hogy a léleknél nem
érvényesülne a természeti hanyatlás szabályszerűsége. Ráadásul „a vallásos elmélet híveinek még az is némi
fejfájást okozhatna, hogy hova teszik azt a végtelen sok halál utáni létezőt”. A vitriolos filozófus a lélek
halandósága melletti érvként hozza fel hanyatlását az idős korban: „az utolsó tünetek, melyeket a szellem mutat,
a következők: zavartság, gyöngeség, érzéketlenség, korlátoltság – megsemmisülésének előhírnökei”. Mindez
egy óvatosan hirdetett test-lélek azonosság felfogást is megenged számára. „A test és a lélek mindenben
osztozik. Az egyik szervei kivétel nélkül szervei a másiknak is. Az egyik létezése tehát feltételezi a másikét, és
megfordítva.” (Hume 1777/1994, 352., 351. o.)
Mielőtt túl modernnek látnánk ezt a metszően világos gondolkodású egyházromboló skótot, aki felforgató
nézetei miatt nem is kapott egyetemi állást, ne feledjük, hogy ez a leleplező fogalmi kritika, miközben
előítételeteket és hiteket fedez fel racionálisnak szánt érvelések mögött, más témákban maga is áldozata ennek.
Számára a lélek halandósága mellett szóló érv a nők alacsonyabbrendűsége is. Számára a vallásos világkép túl
egyetemes.
A lélek halandóságának elmélete alapján könnyen megmagyarázható, hogy a nők képességei miért alsóbb-
rendűek: a háztartás világában zajló életükhöz nincs szükség magasabb szellemi vagy fizikai képességekre. A
vallási elméletben a különbség eltűnik, vagy teljesen jelentéktelenné válik. A két nemnek ugyanolyan
feladatokat kell teljesítenie; értelmi és akarati képességeiknek tehát ugyancsak egyenlőnek, s a jelenleginél
mérhetetlenül nagyobbnak kellene lennie.
Romboló érvei a lelket és a selfet illetően pozitív üzenetet is hordoznak: módszertanilag ez egy további
eltávolodás az elme szubsztancia-metaforájától, mely a tudományos pszichológia akadálya volt. Igen tanulságos,
hogy az első német kísérleti pszichológusok mikor az elme tudományos megközelítését vázolták, Hume-ot
73
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
emelték ki mint kulcsszerzőt „az elme vagy lélek mint aktualitás”, s nem mint a szubsztanciatanítás őseként (így
gondolkodott például Wundt 1903).
Hume az elme szubsztancialista felfogásának bírálatából indul ki, s egy olyan nézőpontra jut, ahol az én vagy a
self a tapasztalás ténylegességében oldódik fel.
Vannak filozófusok, akik azt képzelik, hogy minden pillanatban annak vagyunk tudatában, amit énünknek
nevezhetnénk . Ami engem illet, amikor legbensőségesebben belépek oda, amit önmagamnak nevezek, mindig
valamilyen érzékletbe ütközöm. . Sosem tudom magamat megragadni, valamilyen észlelés nélkül. S ha a halál
megfosztana minden észleléstől, s nem tudnék sem gondolkozni, sem érezni, sem szeretni, sem gyűlölni testem
felbomlása után, akkor teljesen megsemmisülnék.
Vegyük észre, hogy ezzel a lépéssel a modernitás oly sokat bírált keretein belül a karteziánus én mint
kiindulópont egész fogalmát megkérdőjelezik és trónfosztottá teszik. Ez annál is fontosabb, mivel Hume lesz a
különböző szellemtudományok kiindulópontja. Tovább halad, amikor „pozitív kiindulópontot” nyújt. Azt
hirdeti, hogy nemcsak a selfet mind kiindulópontot kell megkérdőjelezni és nemcsak ez rendült meg, hanem ez
fel is oldható a tapasztalat áramlásába.
A lélek. nem más, mint a különböző észleletek rendszere vagy sorozata. összetevődik belőlük, vagyis nem azt
mondom, hogy a szellem rendelkezik különféle észleletekkel. A szellem nem szubsztancia, amelyhez ezek
inherens módon kapcsolódnak.
A másik vonal, melyet Hume elindított, én-fogalmunk tényszerű interpretációjára vezetett. Ez elindult már
Condillackal, amikor az ént javarészt testérzéseinkkel azonosította. Mach itt is kulcsszereplő. Kulcsjelentőséget
tulajdonít a testképnek énfogalmunk lehorgonyzásában. Mai szerzők, mint Daniel Dennett (1991; 1994; 1998a)
az én és a tudat darwini dekonstruált megközelítésében egy nyíltan antikarteziánus üzenettel veszik fel ezt a
megközelítést az énhez és a tudathoz. A karteziá- nus színház, mint láttuk, felbomlik, s nem csak élmények
állandó áramlása váltja ezt fel, hanem egy általános darwini értelmező attitűd, és mentális fogalmaink lágy
természetének belátása.
Ami a vallástól való távolodást és a szekularizációt illeti, érdemes megemlíteni, hogy hogyan alakul Hume
terminológiája. Értekezésében az elme (mind) kifejezést majdnem tízszer olyan gyakran használja, mint a lélek
(soul) kifejezést. Az arányszámok 369 és 44. Ráadásul a lélek szinte kizárólag a saját anyagi alapjaival, azok
hiányával, illetve a lélek halhatatlanságával foglalkozó fejezetben jelenik meg, vagyis a lelki élet vallásos
koncepcióját tárgyaló részben. A tudat (conscionesness) Hume számára sokkal kevésbé van előtérben, szemben
a modern szerzőkkel, mint Dennett: csak 8-szor szerepel. S nagyon tanulságos az ontológiai elkötelezettségek
kerülését és a semlegességet illetően Hume részéről, hogy pusztán 6-szor használja az agy kifejezést. A szív sem
végzi jobban, ez is csak 5-ször fordul elő. Érdemes ezen a ponton megemlíteni, hogy már Locke is hasonló
irányba mozdította el a terminológiát értekezésében. Az elme tízszer olyan gyakori, mint a lélek (1357 szemben
a 166-tal), s a tudat csak melléknévi jelentésben, mint tudatos szerepel (101-szer). Az agy 19-szer fordul elő, a
szív pedig 9-szer.
74
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Fiatal tanítványai napi hat órán át gyakorolták ezt a munkát, és a professzor nagyszámú és óriási fólióköte- tet
mutatott nekem, amelyeket ez ideig gyűjtöttek, teli ilyen mondattöredékekkel – ezeket idővel majd össze fogja
ragasztani, és e gazdag anyag felhasználásával az összes tudományok és művészetek kimerítő Corpusával
ajándékozza meg a világot. [...]
1727/1992, 262. o.
Az ontológiai elkötelezettségek kerülésével együtt Hume mégis nagy lépést tett az ember mechanikus
felfogásának kibontakoztatása irányába. Mikor az asszociációt minden lelki jelenség irányító elvévé tette, ezzel
szövetséget valósított meg az elme szerkezete és a mechanisztikus világkép felépítésére vonatkozó spekulációk
között. Danziger (1990, 340-342. o.) e szempontból rámutat arra, hogy figyelemre méltó különbség van az
asszociációk arisztotelészi felfogása és a Hume kialakította felfogás között. Nevezetesen Arisztotelésznél egy
olyan emberi intencionális ágensről van szó, aki kapcsolatokat keres és kapcsolatokat hoz létre („a vadász”),
míg az asszociációfogalom mechanizálá- sával a metaforák egyre inkább „vonzalomról” és hasonló mechanikus
folyamatokról szólnak.
A mechanikának azonban volt egy általános metodológiai hatása is a felvilágosodás korabeli elmefilozófiára.
Maga az a gondolat, hogy a változatosságot néhány törvényre vagy szabályszerűségre lehet visszavezetni, a
fizikai tudományok ihletését mutatja. Mint ennek mai bírálói mondják (pl. Toulmin 1990), a modernitás egyik
vezető gondolata a dekontextualizáció, míg a másik kettő, a deperszo- nalizáció és az érdekmentesség (Shapin
1996). Itt az alaptörvények döntő szerepet játszanak. Radikális formájában mindez, mint Laplace kifejtette,
teljes determinizmust is sugallna. Ha ismernénk egy rendszer pontos helyzetét egy időben, természeti törvények
révén képesek lennénk bejósolni annak jövőjét is. Ez a determinista egyetemesség természetesen kihívást
jelentett az elmét illetően: vajon azt is sugallja ez, hogy a belső világ bejósolható lenne?
75
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
hume-i hagyomány, mely megkérdőjelezte az okság esszencialista értékelését, minden természeti törvényt mint
tapasztalati és tényszerű kijelentések puszta konjunkcióját fogja kezelni.
Később aztán az emberek az ember alkotta, de szigorú törvényeknek ezt a fogalmát kiterjesztették a természet
szabályszerűségeire. Feltételezték, hogy a természetet ugyanúgy irányítják a törvények, mint ahogy az emberi
társadalmat is törvényeknek kell irányítaniuk, és nem az önkénynek.
A 19. század közepén olyan szerzők, mint John Stuart Mill, Auguste Comte és Karl Marx munkáiban egy
második fordulattal kiterjesztődött a természeti törvény fogalma az emberi viselkedés szabályszerűségeire: az
emberi viselkedés olyan törvényeket követ, melyek ugyanolyan szigorúak, mint a természeti törvények. A korai
modernek, különösen Descartes számára az emberi szándék kivételt jelentett a mechanikus törvény irányította
világból (Shapin 1996). Ezt ekkorra elvetették. Ez a kiterjesztés nemcsak az emberi elme, majd az emberi
viselkedés kontextusfüggetlen értelmezését tette lehetővé, hanem a jelentés nélküli értelmezést is. Ez a lépés
meglehetősen fontos volt: előfeltételt jelentett az emberi elme és viselkedés tudományának kialakulásához.
Ugyanakkor megkérdőjelezhető teljesítmény volt az emberi elmének tulajdonított „értelmetlen vagy értelem
nélküli” státus révén. A 3.2. táblázat ezt a körforgást mutatja.
76
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
mechanikus materialista értelmezését eredményezte. Hume maga, amint láttuk, nagyon gondosan ügyelt arra,
hogy elkerüljön minden materiális magyarázatot az általa javasolt fenomenális törvényszerűségekre. David
Hartley (1705-1757) azonban újra felveszi Hobbes gyűlöletes eszméit. Mikor 1749-ben az asszociációs
metaelmélet szisztematikus rendszerezését publikálta, két elvre alapozott. Az egyik az asszociációk általános
magyarázó ereje, a másik viszont az idegrendszeri működések és a lelki érvek közötti feltételezett megfelelés. A
miáltalunk felvett dimenziók szempontjából volt doktrínája a belső redukcióra (asszociációk), de a külső
redukcióra is (a lelki élet törvényszerűségeinek visszavezetése az agyműködésre). Ferri (1883) Hartley
szövegének különböző részeit elemezve némi kétértelműségre mutatott azonban rá. Hartley hivatalos programja
nem volt világosan materialista: tagadta azt, hogy a mentális minőségeket vissza lehetne vezetni az anyagiakra, s
későbbi terminológiát használva fenomenológiai parallelizmust sugallt. Részletesen kidolgozott rendszere
azonban a mentális világnak az idegrendszeren alapuló világra történő visszavezetését sugallta. Mindez
természetesen az idegműködés elektromos elméletét jóval megelőzve történt. Hartley felfogása szerint az
ingerlések az idegekben vibrációkat váltanak ki. A képzetek e vibrációk nyomai. Az asszociációk mind az
érintkezésre vezethetők vissza, az egyidejű vagy egymást közvetlenül követő vibrációk pedig rezonancia-
szerűen kiváltják egymást. Nem meglepően egy materialistától, Hartley az asszociatív kapcsolat gondolatát
kiterjesztette a motoros mozzanatokra is: a mozgások is kapcsolatba kerülnek egymással. Ezt később felvette
rendszerébe Brown is, még később pedig Alexander Bain, amikor a szokások magyarázatában az evolúciós
gondolatokat és az asszociácionizmust próbálta összekapcsolni.
Joseph Priestley (1733-1804) igen nagy szerepet játszott e gondolatok terjesztésében, de mint Warren (1921)
megemlíti, a materializmus elleni teológiai indulatok miatt ez a kampány nem szükségszerűen támogatta az
asszociácionizmus ügyét. Figyelemre méltó, hogy Rapaport (1938) modern összefoglalása például teljességgel
megfeledkezik Hartley és Priestley munkáiról. Úgy tűnik, hogy semmi üzenettel nem bírnak számára az
asszociációelmélet belső vagy mentális szerveződéséről, pusztán annak fizikai megvalósítására vonatkozó
elméletek.
Anderson és Bower (1973) modern áttekintésükben ezt a metaposztulátumot három különböző tézisre bontották
szét:
1. Érzéki tézis. Minden pszichológiai egységnek az érzékelésben kell erednie és arra kell visszave- zethetőnek
lennie.
3. Mechanisztikus elv. Minden viselkedés és a mentális élet megmagyarázható a két fenti tézis segítségével
olyan kiegészítő elveket használva, mint az asszociatív láncok és így tovább.
Bár Hume és Hartley révén az empiricista irányzat a harmadik tézist általánosan elfogadta, s ez végső csapást
jelentett az olyan kiegészítő elvek számára, mint a belső reflexió, számos további probléma várt megvitatásra,
különösen a második tézist illetően. Ahogy Anderson és Bower (1973) rámutatnak, a különböző
asszociácionista szerzők igencsak megosztottak voltak egymást közt a tekintetben, hogy az érintkezés mellett
megengedjenek-e olyan egyéb elveket is, mint a hasonlóság.
Valójában ezeknek az elveknek a tagolása az empirista filozófiai pszichológiát egy óramű szerkezeti modell
keretébe szorította be. A Karl Popper (1972) által a tudományos modellek tipológiájára javasolt megoldásban
szembeállíthatjuk egymással azokat a modelleket, amelyek egy rögzített korlátokkal és korlát-kielégítéssel
jellemezhető mechanizmust használnak (ezek az óraműmo- dellek), s szemben velük dinamikus modelleket,
melyek kibontakozó interakciót tételeznek fel az erők között (ilyenek a felhők), ahol is a korlátok bizonytalanok,
s a struktúrák dinamikusak. Mind az empiricista pszichológia, mind az idegrendszer működéséről formálódó
elképzelések az óramű- modellek közé tartoztak. Egy további évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a biológiai
orientációjú megismerési modellek a pszichológiában komolyan vegyék a felhőszerű megközelítéseket. Az
igazat megvallva az óraműmodellek még ma is újra megjelennek, például a mesterséges intelligencia
kutatásában, valamint az információfeldolgozást előtérbe állító pszichológiában a rögzített kódolási lépések
keretében.
77
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
4.13.1. Ellenreakciók
4.13.1.1. Próbálkozások az aktív elme fogalmával
Az empiricista hagyomány fejlődése nem állt meg az alapelvek kidolgozásánál. Igazából számos új javaslat
körvonalazódott a második elv tagolását tekintve. E fejlemények megértéséhez tudnunk kell, hogy mind a brit
szigeteken, mind a kontinensen, a francia felvilágosodásban az uralkodóan empiricista felfogás ellenállás és
intellektuális reakciók közepette vált uralkodóvá. Különböző okokból s különböző helyeken az „uralkodó”
filozófiák többnyire egy ezzel rivális tudatelméletet fogalmaztak meg. Ez megkérdőjelezte az empiricista
elmélet mechanisztikus és gépies építkezésének leegyszerűsítő feltevéseit, és ehelyett egy aktív lelket javasolt. E
felfogásoknak sokszor volt vallásos és spiritua- lista ihletésük (lásd erről Baldwin 1913, 2. kötet, 47-48. o.). A
brit szigeteken a skót iskola különösen fontos szerepet játszott. Bizonyos értelemben ők újrakonstruálták a
képességlélektant: a mentális működések sokrétűsége mellett álltak ki. Thomas Reid (1711-1796) újra
hangsúlyozta a megismerő és motiváló erők elkülönítésének fontosságát. Az „Emberi elme aktív erőiről” szóló
tankönyveivel különösen nagy hatást gyakorolt a vallási alapú lélektani oktatásra Amerikában. Az elfogadott
rendszerekre való támaszkodás helyett alapelvként a józan észre való támaszkodást hangsúlyozta. Erkölcsi
elveiben szintén szembeállította az empi- ricista elméleten alapuló érdekközpontú felfogást az „erkölcsi
érzéken” alapulóval, nem minden moralizáló felhang nélkül. Franciaországban hasonló szerepet játszott
Fran^ois-Pierre Maine de Biran (1766-1824). Maine de Biran egy olyan aktív elmefelfogást dolgozott ki,
melyben Condillac alapvető téziseit a tapintás szerepéről egy absztraktabb elvvé alakította át. Maine de Biran
szerint a megismerésben a legfontosabb mozzanat egy intim belső érzék, s a megismerésben aktív szerepük van
akarati erőfeszítéseinknek és ezen erőfeszítések tudatosulásának. A belső tér az Ego alapja: az Ego a környezeti
tárgyakból átélt ellenállásokból kiindulva alakul ki. Ez a felfogás meglehetősen vitatott volt, közvetve azonban a
természettudományok szigorúságán keresztül Ernst Webernél az izomérzékre vonatkozó gondolatok
kialakulásához vezetett. Fenomenológiai felfogása oly provokatív volt, hogy Jean Piaget százötven évvel
később, 1965-ben is relevánsnak tartotta Biran munkásságát a filozófiai pszichológia veszélyeit tárgyalva.
Az aktív elmét, s nem az óraműszerű mechanizmusokat hangsúlyozó különböző megközelítések nem rendítették
meg az empiricisták hitét a tudományos, vagyis mechanisztikus elemzésben a lelki életről. Ugyanakkor
lágyították és módosították nézeteiket. Ezeknek az idealista-racionalista, s néha misztikus megközelítéseknek a
hatására a fenti második tézis, a konnekcionista érvényessége vált alapvető kérdéssé az asszociációs doktrína
hívei számára. Mai terminológiában ez úgy hangzik, mint annak kérdése, hogy vajon az egész mentális élet
mechanikus gépezetnek tekinthető-e, vagy fel kell-e tételeznünk, ha nem is a lélek aktivitását vagy misztikus
erőket, de alternatív működéseket is, például szabályokat, mint ma sokan hirdetnék (Pinker, 1991). Miután a
Locke-nak megfelelő belső reflexió százévnyi fogalmi küzdelem után kiiktatódott, új címszavak alatt hasonló
kérdések merültek fel.
Thomas Brown (1778-1820) mutatta legvilágosabban az úgynevezett skót iskola hatását. Egész terminológiája
lágyabb megközelítést sugall, mint amit Hartley és követői használnak. A kapcsolatokat nem asszociációknak
nevezi, hanem szuggesztiók- nak. Szemantikailag ez gyengébb és értelmezettebb kapcsolatokat jelent a mentális
egységek között. Az egyik képzet sugallja a másikat anélkül, hogy tényszerű kapcsolat lenne közöttük.
Hamarosan bírálták is, ha nem is élesen a későbbi asszocionisták, mint például J. S. Mill, arra hivatkozva, hogy
Brown Hartley-nak túl felszínes és könnyed követője volt, aki nem igazán értette meg előfutárának erőteljes
üzenetét (Ferri 1883, 81. o.). Brown azonban terminusai megválasztásával meglehetősen világos. Azt hirdeti,
hogy „a szuggesztió idején valójában pusztán annak vagyunk tudatában, hogy egy érzést követ egy másik – és
nyilván nem vagyunk tudatában valami korábbi folyamatnak, melytől ez a szuggeszció függene” (Brown, idézet
Warren 1921, 26. o. nyomán).
78
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1. Viszonylagos tartam.
2. Élénkség.
3. Gyakoriság.
9. Korábbi szokások.
Brownnak hosszan tartó hatása volt annak révén, hogy a minőségi és a kontextuális tényezőket hangsúlyozta. A
kísérleti pszichológiának hosszú ideig fog tartani, amíg eléri a kontextualizmusnak ezt a szintjét. Nem sokkal
Brown után azonban megjelentek az ellenreakciók és a szigorúbb mechani- zációs törekvések.
James Mill teljesen mechanisztikus felfogása nem tűnik valami izgalmasnak. A saját idejében azonban igen
befolyásos volt. Először is azért, mert azt ígérte, hogy a komplex jelenségeket a mentális mechanika egyszerű
törvényeire engedi visszavezetni. Ahogy Warren (1921, 37-50. o.) megemlíti, James Mill kezdte meg a logikai
állítást is úgy kezelni, mint az asszociatív elvek kiterjesztését. S ő volt felelős annak világos kimondásáért, hogy
az igazság kérdése a mentális szerveződés kapcsolatában irreleváns: az igazi és a téves hiedelmeket ugyanúgy
kell kezelnünk. Az igazságnak nem szabad szerepet játszania a mentális mechanikával kapcsolatos
megfontolásokban. Ez a gondolat máig fennmaradt. A mai pszichológia ugyanolyan asz- szociatív hálózatok
keretében kezeli a tudományos ismeretet és a naiv taxonómiát. Az asszociatív elvek visszavezetése egyetlen
elvre, mely az érintkezésen alapul, döntőnek bizonyult a mai pszichológiában. Sokak számára elérhetetlennek s
megalapozatlannak tűnt Mill idejében s ma is az a próbálkozás, hogy a hasonlóságot visszavezessük az
érintkezésre. A mai neurális hálózatelmélet azonban, valamint az egész konnekcionista mozgalom alapvetően
azt hirdetik, hogy a struktúra és a hasonlóság visszavezethetők az elemek hálózatában meglévő kontinuitásra,
ahol is minden csomópont vagy egység egyetlen mikro- jegyet képvisel. A hasonlóság az aktivációs vektorok
átfedésére vezethető vissza. Vagyis korántsem halott még az a felháborító gondolat, hogy a hasonlóság
visszavezethető az érintkezésre. Ami azt illeti, számos hálózati javaslat van erre. Nem csak az érintkezésen
alapuló asszociáció kizárólagos természetéről beszélnek, hanem az észlelt vagy élménybeli hasonlóságot is
visszavezetik az idegrendszerben található szomszédsági vagy érintkezési viszonyokra. Paul Churchland (1995)
például az élménybeli dimenziókat az idegrendszeri struktúrák tengelyeire igyekszik visszavezetni.
Ez a hasonlóság a mai idegrendszeri redukcio- nista megközelítésekkel (szemben) azért ironikus, mert mint
Ferri (1885, 82-85. o.) részletesen elemezte, Hartley-tól eltérően James Mill maga nemigen támaszkodott
fiziológiai megfontolásokra. Úgy tett, mintha fenomenológiai konnekcionista lett volna, olyan, aki ma nem
sugallná, hogy az általa feltételezett egységek tényleg megfelelnének a neuronoknak.
79
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
alaklélektano- sok világosabban, mint a kevésbé tagolt, általános holisztikus bírálók, kifejtették, mi is a hiba az
ele- mentarizmussal. Nézeteik szerint ez a klasszikus elementarista elmefelfogás a következő tézisekre vezethető
vissza:
2. Az asszociációs hipotézis.
Az alaklélektani mozgalom egy jelentésen alapuló megközelítést javasolt ehelyett, mely az alulról felfelé
folyamatokat felváltaná a felülről lefelé történő megoldásokkal. Ezen felül az „és kapcsolatokat” jelentésen
alapuló kapcsolatokkal váltaná fel. Az elemek itt részekké válnak, s e felfogásban az asz- szociáció csak a
fáradtság, a mentális leépülés és hasonló szélsőséges állapotok jellemzője lenne.
A lelki életben vannak olyan lehetséges kapcsolatok, melyek puszta kombinációknak felelnek meg. Vannak
azonban mások, melyek új minőségeket eredményeznek. Ez utóbbiak olyanok, mint a kémiai reakciók: új
anyagok jönnek létre, melyek nem mutatják az eredeti elemek tulajdonságait. Mikor ezt idézzük Milltől, nem
szabad elfelednünk, hogy maga a kémia az elegyek és vegyületek elkülönítésével ekkoriban kibontakozó
tudomány, a kémiából vett párhuzam nem annyira triviális, mint ameny- nyire ma annak tűnik.
Az összetett képzet, mely több egyszerű képzet összekeveréséből keletkezik, amikor tényleg egyszerűnek tűnik,
akkor [...] az egyszerű képzetek eredménye vagy azok generálják, s nem azokból áll. Képzetünk a narancsról
valójában bizonyos szín, egy bizonyos forma, egy bizonyos íz és szag és így tovább, egyszerű képzeteiből áll
[...] Nem tudjuk azonban észlelni még olyan egyszerű esetben sem, mint amikor a szem egy tárgy formáját
észleli, mindazoknak a képzeteknek a sokaságát, melyeket más érzékekből vezettünk le [.] Ezek tehát a mentális
kémia esetei: ekkor azt mondhatjuk, hogy az egyszerű képzetek a komplex képzeteket generálják, s nem
alkotják.
Egy másik eltérés apjához képest az, hogy milyen fontosságot tulajdonít J. S. Mill a hasonlóságnak az
asszociáció törvényeinek listájában (a többiek az érintkezés és a gyakoriság). Általánosan fogalmazva az elme
megközelítésében „liberálisabb”, mint apja. Az igazat megvallva azonban igazi adalékai a pszichológiához
máshonnan származnak. Először is abból az állandó törekvéséből, hogy vitázó módon az asszociácionizmust
mint a „köznapi filozófia” egy sajátos formáját védje, szemben a skót iskolából induló Hamilton javasolta
felfogással. Stuart Mill az elmére vonatkozó spekulatív fogalmakkal szemben az empirikus elvek védelmezője
volt. Miközben azonban ellenezte a spekulációt, egy meglehetősen kidolgozott spekulatív rendszert javasolt,
melynek vannak párhuzamai a mai reprezentációs felfogásban.
80
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
kell gondolni, mint hiszem, hogy szeretném, hogy tudom, hogy és így tovább) oksági szerepe a nekik megfelelő
kijelentések szemantikai vagy logikai szerepét tükrözi (Fodor 1996). Ez a hozzáállás egyszerre hasonlít és eltér
attól, amit J. S. Mill képviselt, amikor az elme természettudományos megközelítését hangsúlyozta, s ugyanakkor
a gondolkodás logikai szerveződését. A nagy különbség természetesen az, hogy Fodor és mások számára
mindez egy beépített „gondolati nyelvet” feltételez, egy kiinduló logikai szerveződést, valamint egy
indukcióellenes hozzáállást. Míg Mill kettős hiedelmeit egy indukcionista és empiricista ideológiai
meggyőződéssel kapcsolta össze.
A mai reprezentációs elméletek szempontjából figyelemre méltó, hogy a mentális kémia példái mindig az
emberi elme strukturális viszonylataira vonatkoznak, a perceptuális asszociáció és a tanulás folyamataira, míg az
egyedi fogalmakat egyszerű összegzéssel vagy „kompozicionálisan”
lehet magyarázni. A mai nativisták számára az elme szerveződése és az egyedi ismeretek struktúrája hasonló
elveket követ. E tekintetben is Descartes széles értelmezésére mennek vissza.
A haszonelvű emberi lény, akit megfosztottunk minden olyan megfontolástól, mely elavult erkölcsi tekintélyhez
kötné, pusztán érdekeit követné. Így azután az erkölcs célja nem az lenne, hogy elítélje az embereknél ezeket a
tendenciákat. Ehelyett célunk az lenne, hogy egy olyan társadalmat építsünk, melyben nincsenek illúzióink, s
81
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
mely megfelel ezen elveknek. A szükségtelen emberi szenvedés annak az eredménye, hogy nem vagyunk
tekintettel az emberi természet általános törvényeire. Vagyis, a pusztán az érveken alapuló társadalmi
szerveződés erkölcstelennek tűnik a régi stílusú moralisták számára, de igazából ez csökkenti a szenvedést és az
új iskola számára ez az erkölcsi helyesség kritériuma.
Ma ehhez hozzátennénk, hogy ez a hozzáállás azt is magában foglalná, hogy csökkentenünk kell azt a belső
szenvedést, mely pusztán erkölcsi tekintélyen, vagy ahogy később nevezni fogják, a belsővé tett felettes énen
alapszik.
Az ifjú Millnek más okai is vannak, hogy mentális kémiája mellett kiemelkedő szereplőjévé váljon a
pszichológia történetének. Logikai rendszere s általános emberképe korának értelmiségi életében központi
szereplővé tette. Vezető alakja volt a liberális politikai gondolkozásnak és a pozitivizmusnak. Mai értelmezői
sokszor ezen aspektusok egyik oldalát követik. A szabadság bajnokaként mutatják be, anélkül, hogy utalnának
arra a tényre, hogy ugyanakkor ő volt a tudományos hozzáállás bajnoka is. Vagy fordítva, pozitivizmusát
mutatják be, erkölcsi meggyőződéseit és erre vonatkozó elméleteit semmibe véve. Az empiricizmus és az ember
tudományos megközelítésének híve volt, s ugyanakkor hitt a személyiség központi jelentőségében és kul-
tivációjában. Jelentősége túllép a pszichológián és a tulajdonképpeni filozófián, s túllép saját századán is.
Logikája megpróbálta meghaladni a puszta absztrakciókat. A hagyományos deduktív logikával szemben az
induktív logika elsődlegességét és fölényét hirdette. Ez az utóbbi természetes vonzalommal bírna a tágan
értelmezett empiricista ismeretelmélethez, s az empirikus természettudományok fejlődéséhez is. Olyan logikára
van szükségünk, mely megfelel a tapasztalati tudományoknak. Ez azt jelenti, hogy egy megfigyeléses
ismeretelméletet követve egyedi tényekből indulna ki, és az általánosítások felé mozdulna el. John Stuart
Millnél mindez nem pusztán annak a programja, hogy induktív logikával kell kiegészíteni a deduktív logikát. Ez
már részben Francis Baconnál is megvolt évszázadokkal korábban. Mill programja azt a tézist jelentette, hogy a
klasszikus deduktív logika látszólag deduktív és apodik- tikus törvényei valójában az indukción alapulnak. A
John Stuart Mill által adott értelmezés a hagyományos pszichologizmusokra azt mondja ki, hogy amikor a maior
premissza egy általánosítást foglal magában, például azt, hogy minden ember halandó,akkor ez valójában
rövidítése annak a ténynek, hogy Kovács halandó, Nagy halandó, Fekete halandó és így tovább. Ennek alapján
az a következtetés, hogy Szókratész halandó,igazából egy indukción alapulna. E felfogás szerint végső soron a
deduktív szillogizmusok tautológiák lennének.
Vagyis Mill beteljesítette a teljesen nominalista elmélet ígéretét, miközben realista volt az emberi elmét és a rá
vonatkozó törvényeket illetően. Hogy lehet kiegyenlíteni ezt a látszólagos ellentmondást? Úgy, hogy a logikát
és az elme minden magasabb szerveződését elvileg a pszichológia törvényeire vezetjük vissza. Mindez
elkötelezi John Stuart Millt közismert pszichologizmusa mellett, mely egyszerre volt a 19. századi humán és
társadalomtudományok kiindulópontja, s ugyanakkor lázadási és viszolygási kiindulópont is volt sokak számára,
beleértve olyan eltérő irányzatú filozófusokat, mint Frege, Husserl és Sir Karl Popper, olyan szociológusokat,
mint Durkheim, és történészeket, mint Dilthey.
Mill számára az induktív logika az empiricista gondolkodás fejlődésének utolsó fázisa volt. Miközben Hume
szkeptikus volt az indukció szerepét illetően, Mill számára az indukció volt az egyetlen bizonyítási mód, még
akkor is, hogyha ingatag volt. Mindez azért releváns, mert azt sugallja, hogy még azok a tények is az egyénített
és atomisztikus tudás magyarázó hatalma alá tartoznak, melyek évszázadokig a racionalista hagyomány keretébe
sorolódtak. Az ő stabil vonatkoztatási pontjukat és erődítményüket az empiricisták ellen, vagyis a logika
törvényeit és a matematikát, szintén vissza lehet vezetni a megismerés elementarisztikus törvényeire.
Kudarcra ítélt vállalkozás volt ez már a maga idejében. A matematika fejlődése hamarosan átlépett Mill feje
felett. Igazából, ahogy Bertrand Russell (1968) megemlíti, John Stuart Mill belső intellektuális drámája az volt,
hogy sem a modern formális logika jelentőségét, mely az ő korában kezdett már kibontakozni, sem Darwin
elméletének fontosságát nem vette észre.
Ami a logikai fejleményeket illeti, a matematika és logika kibontakozása során olyan formális modellek kezdtek
megjelenni, melyek stabilabb kiindulópontot ígértek az absztrakt fogalmak számára a halmazelméletben,
különösen Venn és George Boole (1815-1864) munkáiban. Boole (1854) maga egyenesen azt jósolta, hogy a
fogalmakkal kapcsolatos matematika törvényeiről be fog bizonyosodni, hogy a gondolkodás általános törvényei.
E tekintetben, alapjában véve ő volt az első felvetője annak a gondolatnak, melyet oly sokat vitattunk a mai
társadalomban és pszichológiában, nevezetesen, hogy minden gondolkodás valójában számítás. „Boole álma” –
ahogy azt kritikai dolgozatokban szokás ma nevezni (Hofstadter 1979; 1998) – mögött az a tézis áll, ami az
emberi elme mai komputációs és kijelentés alapú elméleteinek ácsolatát adja. Érdekes módon száz évvel később
82
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
a matematika és a logika megalapozásának formális iskolája, melynek saját korában erős pszichológiaellenes íze
volt, a mai pszichológia egyik uralkodó iskolájának alapjává vált.
A matematika alapjait kereső szerzők a 19. század végén hamarosan észrevették, hogy az egyedi képzetek
asszociatív játéka képtelen akár arra is, hogy a számfogalmat megalapozza, nem is beszélve más
absztrakciókról. Később platonikus tárgyakon vagy halmazokon végzett műveletekben keresték ezek alapját. E
folyamatban Mill nyílt asszociatív és érzékeléselvű pszichologizmusa fontos negatív szerepet játszott: ő
nyújtotta a kritika, a cáfolat számára a részletesen kifejtett pszichologista rendszert. Vagyis Mill nem volt
összhangban döntőnek bizonyuló logikai fejleményekkel, szintetikus pszichologista próbálkozása azonban
alapvető negatív vonatkoztatási pont volt e tekintetben.
A pszichológia története számára Mill logikájának két aspektusa különösen fontos. Az első az, hogy újra
hangsúlyozta a tudós munkája s az egyéni pszichológia közti hasonlóságot. Bizonyos értelemben újra elővette és
újra élettel töltötte meg azt a hagyományt, melyet Bacon kezdeményezett, s amit Locke mint a „világos
történelmi módszert” mutatott be (s amit Kant kriticizmusa megkérdőjelezett). Az induktivista gondolatmenetet
követve úgy mutatta be a tudomány, valamint az egyéni megismerés fejlődését, mint ami egyedi kontingens
tények gyűjtögetéséből áll. Mindez megadta az alaphangot a lineáris fejlődés vagy haladás kumulatív
képzetéhez, mely egészen a 20. század 60-as éveiig uralta mind a tudósok, mind a társadalmi ágensek önképét,
mind az emberi elme kibontakozására vonatkozó felfogások jó részét. Bármily megkérdőjelezhető is volt ez az
induktivista megközelítés, számos területen ez vált a bevett felfogássá. Mill munkája e tekintetben nagy
befolyással bírt, együtt Herbert Spencernek a haladásról írt ideologi- kusabb felhangú téziseivel.
Mill saját elmondásában azonban az ő alapgondolata az volt, hogy nemcsak hogy párhuzamok vannak a tudós
munkája és a hétköznapi megismerés között, hanem a pszichológia törvényei meg fogják magyarázni a tudós
munkáját is. E tekintetben Mill az empiricista nézőpont keretében lezajló pszichológiai fejlődés betetőződése.
Az egyéni pszichológia lenne általában a tudomány kibontakozásának magyarázata, különösen pedig a logikai
struktúra magyarázata. A pszicho- logizmusnak ezt az erős programját először igazából nem Mill, hanem az
1830-as években, Németországban olyan szerzők fejtették ki, mint Friedrich Friesch és Edward Beneke, akik
szerint (szemben koruk hegeli idealizmusával és spekulációival) minden filozófiát a pszichológia által adott
önmegfigyelés adataira kellene alapozni. Mill lépése ezt a hozzáállást terjesztette ki azzal, hogy a logikát a
pszichológia, feltételezések szerint általánosabb tudománya alá sorolta, s ezzel a pszichológia általános
jelentőségét hirdette. A 19. század végén volt egy logikai mozgalom, mely ellene volt ezeknek a gondolatoknak,
s amit Gottlob Frege és Edmund Husserl képviselt. Mások, mint Windelband és Rickert, újra megfogalmazták a
kanti nézetet, s az etikára vonatkozóan kérdőjelezték meg a pszichologizmust. A logika és az etika nem
alapozhatók meg a pszichológiában, mivel törvényeik nem közelítőek, s nem indukción alapulóak. Fontos
emlékeznünk arra, hogy ez a lépés pontosan az ellentéte volt Mill lépésének.
Természetesen Frege és Husserl világosan meg is mondják, hogy alapvető kritikájuk Mill ellen irányult. (A
korai pszichologizmus problematikus státusát jól áttekinti Abbagnano 1967, a későbbi, a pszichologizmussal
kapcsolatos viták részletes intellektuális és társadalmi elemzését pedig Kusch 1995 adja. Erről még egyszer
szólok a 10. fejezetben.) Ironikus érdekességű, hogy a korai pszichologizmus jó része azelőtt került kifejtésre,
mielőtt a pszichológia maga megszerezte volna saját önállóságát. A „professzionális” pszichológusok sokkal
gondosabbak lesznek téziseikben.
Sokan azonban átvették Mill üzenetét, vagy más pszichologista rendszereket bontakoztattak ki. A 19. század
utolsó harmadának egyik vezető gondolata az az általános hit, hogy az emberi társadalom, művészet és általában
még a tudomány megértésének kulcsát is az emberi természetnek a pszichológia által nyújtott értelmezésében
kell fellelnünk. Mondani sem kell, milyen lendületet adott ez a fejlődő új tudománynak. Voltak azonban tágabb
következményei is. Pszichologisztikus iskolák a 19. század végén jelentek meg a humán tudományokban. A
pszichologizmus abban az értelemben kapcsolatban volt a pozitivizmussal, hogy a pozitivisták szerették volna
megkerülni az utalást bármilyen megfigyelhetet- len misztikus entitásra. Ezért aztán boldogok voltak, ha a
társadalmi jelenségek szilárd bázisát az emberi elme feltételezett törvényeiben lelték meg. Németországban
mindez legjellemzőbb az úgynevezett újgrammatikus iskolára volt, melynek vezéralakja Hermann Paul. O olyan
elveket használt, melyeket az asszociációs pszichológiától, főként Herbarttól vett át, hogy viszonylag vagy
látszólag szilárd alapot adjon a nyelvi változásra nézve. Az asszociatív törvények és az analógiaalkotás voltak a
nyelv magyarázó elvei: az egyéni elme adta meg a társas konstruktumok megértésének a kulcsát. Mint Karl
Popper (1988) pszichologizmus elleni híres bírálatában kifejti, Millnek és a pszichologista mozgalomnak egy
szempontból igaza volt. Mivel individualisztikusak voltak, könnyedén elkerültek olyan misztikus fogalmakat,
mint a „csoportlélek” és effélék. Ugyanakkor félreismertek egy olyan mozzanatot, melyet nagyjából ugyanekkor
ismert fel és állított középpontba Karl Marx: azt, hogy a társas jelenségek alapvető jegye, hogy motivált
83
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
cselekvéseinknek nem szándékolt következményeik vannak. Igazából ezek a nem szándékolt következmények
adják a társadalomtudomány sajátlagos tárgyát, s itt az egyéni lélektan törvényei nem segítenek. A strukturális
és kontextuális jegyeknek van magyarázó értékük.
Mill tudományelméleti felfogását tekintve figyelemre méltó, hogyan bírálja pozitivista kortársát, Auguste
Comte-ot. Mill először is meglepődik Comte arisztokratikus felfogásán, mind a társadalomszervezésre, mind a
tudomány fejlődésére nézve. Mill szerint a tudományban nagyobb szerepének kell lenniük a nyitott
kérdéseknek. A pszichológiához közelebb lépve, Mill Comte-tal szemben azt hirdeti, hogy van mód a
tudományos pszichológia megalkotására: a Comte számára oly fontos önmegfigyelési korlátok Mill szerint
meghaladhatók azzal, amit ma rövid távú emlékezetnek neveznénk, másrészt a párhuzamos feldolgozás
képessége révén.
Másik érdekes tétele Comte-tal szemben a logikával és a tudományos bizonyítással kapcsolatos. Mill szerint
Comte tudományra vonatkozó nézeteinek korlátja az, hogy nincsen bizonyításelmélete. Egy induktív logikát
bevezetve biztonságosabb alapokon állna. Az indukciónak az az egész koncepciója, mely a 20. században oly
problematikussá vált (lásd például Popper 1997), Mill számára központi jelentőségű volt. Követői a
természettudományokban pedig, különösen Helmholtz, ezen a vonalon próbáltak továbblépni. Helmholtz
dolgozta ki az induktív következtetések gondolatát egy egész bonyolult elméletté a tudattalan induktív
következtetések szerepéről az észlelésben. Helmholtz kezében a Milltől származó indukciófogalom a
tapasztalásnak az észlelési szerveződésre gyakorolt általános hatásaira vonatkozó elméletté vált.
Mill tehát nemcsak a más társadalomtudományokra kiterjedő pszichologizmusért volt felelős, hanem azért is,
hogy induktív logikájának elvei beszivárogtak az empirikus tudományokba is. A következtetési probléma, mely
legalább Descartes óta velünk volt, új lendületet kap azzal, hogy az induktív következtetés fogalmát az észlelési
folyamatokra alkalmazzák. Helmholtz tette meg ezt a lépést, de ez továbbra is velünk van, az észlelés
áthatolhatóságának kérdésében és a következtetések észlelési hatásával kapcsolatban. Ennek pozitív képviselője
Rock (1983), erőteljes megkérdőjelezője pedig Fodor (1983) és Phylyshyn (1999).
John Stuart Mill erőteljesen hinni kezdett az emberre vonatkozó természettudományban. Jól látta, hogy a
pszichológia korántsem olyan eszményi apodiktikus tudomány, mint azt szeretnénk. Mill szerint ennek az az
oka, hogy az egyének élettörténetében nagy változatosság található. Ez azonban önmagában nem zárja ki az
oksági tudomány lehetőségét: a pszichológia olyan statisztikai vállalkozássá fog válni, mint az ár-apály
bejóslása. „Ezek a hozzávetőleges általánosítások, melyek önmagukban pusztán a legalacsonyabb empirikus
törvények szintjét képviselik, deduktíven összekapcsolandóak az emberi természet törvényeivel, melyekből
származtak.” (Mill 1843, II. kötet, 495. o.)
Lenne egy olyan mögöttes tudomány, mely az emberi természet általános törvényeivel foglalkozik, amit ő
etológiának nevez. Ez lenne minden társadalomtudomány kiindulópontja. Ez adja Mill pszichologizmusának
lényegét. Századunk forradalmai a „gondolat formájáról”, s a formális fogalmak behatolása a pszichológiába
néha elavultnak tüntetik fel Millt. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy Fregét és Husserlt
megelőzően Mill nem magányos ember volt a maga pszichologizmusával. Pusztán egy olyan irányzatot fejezett
ki, mely meglehetősen nagy hatású volt, egész Európában központi szerepet játszott. E szerep lényege az a hit
volt, hogy létre lehet hozni egy előítélet-mentes embertudományt.
A természet az embert [.] két szuverén úr, a fájdalom és az élvezet – kormánya alá helyezte. Egyedül az ő
dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni. [.] A hasznosság
princípiumán azon princípium értendő, amely bármiféle cselekedetet ama tendenciának megfelelően helyesel
vagy helytelenít, mellyel az annak boldogságát növelni vagy csökkenteni látszik, kinek érdeke szóban forog.
A társadalom a fájdalmat kerülő és az örömet kereső individuumok összessége [...] azon rendszerek, melyek
kétségbe vonják [a hasznosság princípiumát], szavakkal kereskednek értelem helyett, szeszéllyel ész helyett,
sötétséggel fény helyett. [...]
A közösség fiktív test, amely az egyes személyekből tevődik össze, kiket úgy tekintünk, mint akik annak tagjait
alkotják. Miben áll akkor tehát a közösség érdeke? – Azon külön-külön tagok érdekének összegéből, akikből
összetevődik.
Jeremy Bentham: Bevezetés az erkölcsök és a törvény alapelveibe. 1789/1977, 680-682. o. Fehér Ferenc ford.
Mivel a társadalom az örömöt kereső és a fájdalmat kerülő egyének összessége, a társadalom érdeke az egyéni
érdekek összessége. Nincs a „közös érdek vagy közérdek”-nek bármiféle magasabb szintje.
84
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Bentham haszonelvűsége politikailag konzervatív, és radikális következtetésekre is elvezethet. Fel lehetett ezt
használni az örök status quo fenntartása mellett szóló érvként, a politikai reformok halogatása mellett szóló
érvként. Lehetett a forradalmak elítélésének elméleteként alkalmazni, mint olyan események elítélését, melyek
nem vezetnek a többség jólétének növekedéséhez. Ez volt ugyanakkor a liberális politikai mozgalmak fő
muníciója is. Ebből a szempontból az egész haladási mozgalom egyik összetevője volt. Egy teljesen ésszerű
társadalmi felépítés mellett érvelt, mely minden egyén vágyainak és kívánságainak egyenlő esélyt adott.
Bentham maga, élete jó részében még gyakorlatilag is a börtönreformok híve volt, ahol a büntetést állandó
megfigyelés kísérné. Michel Foucault (1990) úgy elemezte ezt, mint a büntető tekintet (regard) megtestesülését.
Ez a büntető tekintet az európai modernitás egy központi mozzanata lenne. Ben- tham azonban etikai nézetei
révén fokozatosan a demokrácia támogatójává vált. Követői, a két Mill, különösen a fiatalabb, a
haszonelvűséget egy olyan elméletté bontakoztatták ki, mely a társadalmi egyenlőséget és a politikai
liberalizmust támogatja, szemben az erkölcs hagyományos álszent elveivel, melyek pusztán az uralkodó rétegek
érdekeit támasztották alá.
A pszichológia jövője szempontjából itt kevéssé érdekesek a politikatörténet részletei. Fontos azonban, hogy az
utilitarianizmus összekapcsolása az asszociációs pszichológiával a civilitás polgári eszményének a
kodifikálójává vált. Egy olyan kép ez az emberről, mely a hedonista motivációs és tanulási elméletek alapja,
Alexander Baintől Thorndike-on és Freudon keresztül egészen Skinnerig. Még tágabban tekintve, ahogy
Canguilhem (1980) rámutatott, a pszichológia egész születése, mely a viselkedésen és bizonyos hasznosság
szempontjából történő mérésen alapszik, úgy is tekinthető, mint az utilitariánus hitvallás kívülről befelé
fordítása. A gyakorlati pszichológia szempontjából az alapkérdés az lesz, hogy az embert mint eszközt
használjuk és mérjük.
A szimpátiáról
Bármi önzőnek tételezzük is az embert, természetében nyilvánvalóan léteznek bizonyos princípiumok, melyek
mások boldogulásával őt érdekeltté, és azok boldogságát számára szükségessé teszik. Noha mit sem nyer belőle,
leszámítva látásának élvezetét, ilyen jellegű a sajnálat vagy az együttérzés... A szimpátiát jó értelemben talán
[eredetileg a szűkebb a sajnálattal azonos volt], most mégis felhasználhatjuk arra, hogy általa nevezzük meg
bárminő tetszés szerinti szenvedéllyel való együttérzésünket. [...] a szimpátia nem annyira a szenvedély, mint
inkább azon helyzet látványából keletkezik, ami azt felkelti.
Adam Smith: Az erkölcsi érzelmek elmélete. 1750/1977, 423., 426., 427. o. Fehér Ferenc ford.
85
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Vagyis, az ökonómia és az önző hedonizmus fenyegetéséből az egyik kivezető út az, hogy az emberi természet
részeként feltételezünk proszociális tendenciákat. A 20. században is hasonló íze lesz a motiváció hagyományos
fogalmai felett gyakorolt etológiai bírálatnak. A modern etológia az altruisztikus viselkedés, majd az utánzás
körül zajló viták keretében ugyanezekkel a kérdésekkel nézett szembe.
Egy másik módszer, a klasszikus kép korlátainak meghaladása az ifjabb Milltől származik. John Stuart Mill két
csillag hatása alatt élt, az egyik Bentham volt, a másik azonban Coleridge. Mint önmaga is leírja önéletrajzában,
mindketten szilárd alapokat kerestek. Az egyik azonban ezt abban kereste, hogy minden bonyolult emberi érzést
haszonra vezetett vissza, míg a másik arra, hogy az emberek nagyobb spirituális jelentést keresnek. Az első
nyíltan haszonelvű volt, és őszintén szerette volna az élet minden vonatkozását visszavezetni a fájdalomra és az
örömre, míg a második utolsó leheletéig nyíltan romantikus volt. Ezeket a befolyásokat jól mutatja Mill
önéletrajza és esszégyűjteménye (Mill 1962)
és a VITATOTT KÉRDÉSEK.
John Stuart Mill 1806. május 20-án született Londonban, s 1873. május 8-án hunyt el a franciaországi Avignon-
ban. James Mill legidősebb fiaként John Stuart Mill koraérett zseni volt. Iskolába sosem járt, apja tanította.
Maga a puritán, érzelemtelen nevelés, amint az ifjú Mill is beszámol róla, nem érdektelen pszichológiai téma,
miként az sem, hogyan azonosul az ifjú apjával a gondolat kereteiben, s azután miben tagadja meg. 1823-tól
1858-ig, mily jellemző brit élet, nem egyetemi dolgozó, hanem a Kelet-indiai Társaság hivatalnokaként tartja el
magát. Ez adja meg számára egyszerre az anyagi és szellemi függetlenséget, akárcsak apjának, ki főhivatalnok
volt ugyanott. Az ifjú Mill is sokra vitte, pályája végén már parlamenti előterjesztést készít a társaság
politikájáról. Apja komoly intellektuális munkára késztette már tízéves kora előtt. Emiatt azután önéletrajza
kiváló pszichológiai forrás. 15 éves korától Bentham-hívő, radikális utilitáriánus, s igen fiatalon szerkeszti is
Bentham műveit. Önéletrajza részletesen feltárja, hogyan adta fel a haszonelvűség kizárólagos használatát.
Személyes válsága egy könyvmoly fiatal válsága, aki elméletileg átlátja minden erőfeszítésünk haszontalanságát
és ürességét.
Ebben a meglehetősen korai, 20 éves kori válságban két kérdés merült fel benne. Az egyik az elemzés
szükségszerűségével és az elemzés iránti kényszerrel kapcsolatos. Ha az asszociacionista és az utilitárius elveket
követjük, s mindent a maga forrására vezetünk vissza, akkor eltűnni látszik az érzés autenticitása. Ha magunkat
a motivációs és mentális mechanika terepének tekintjük, elveszítjük egyediségérzésünket. Másik személyes
problémája az élet céljával volt kapcsolatban. Van jelentése a teljesen és szigorúan észszerű világért folytatott
harcnak? Vajon megadja-e az élet értelmét, ha a haszonelvűség győzelméért küzdünk? Személyes zsákutcájának
általános jelentése is volt. Azt mutatta, hogy személyesen nincs mód egy következetesen tudományos,
mechanikus életstílusra. Freud, aki fiatalemberként Mill emancipációs írásait fordította, sokat meditált ennek a
mesterkélt életnek a keretein, egy levelében megjegyzi, hogy Mill önéletírása olyan, mintha az emberiség nem is
férfiakból s nőkből állna (Jones 1973, 164. o.).
Mill két intellektuális hatásra tudott megküzdeni válságával. A romantikus költészet vált az egyik tényezővé,
mely eltávolította Millt a száraz, könyvszagú élettől. A romantikus költészet megtanította számára az érzelmek
igazi értékét. A másik mozzanat az volt, hogy megismerkedett a német „romantikus történetfilozófiával”,
különösen Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkáival. E gondolatok hatására az egyéniség, aszemélyiség
kultivációja, annak gazdagítása önmagában értékes célokká válnak Mill számára. Az egyéniség kultusza, annak
az egyénnek a kultusza, aki mindenki mástól eltérő lesz (ez természetesen jórészt összeegyeztethető az empirista
vonal általános, de meglehetősen száraz intellektualizmusával), egyensúlyt fog képezni saját intellektuális
rendszerének jegyeivel szemben.
Emellett nevezetes módon felfedezte az intimitást és a szerelmet. Húszéves plátói kapcsolatba kerül Harriet
Taylorral, hogy aztán özvegyasszonyként feleségül vegye. Mrs. Taylornak nagy hatása volt abban, hogy Mill
nem csak általánosságban vált liberális politikussá (parlamenti képviselő is volt 1856 és 1868 között), hanem az
általános választójog, s különösen a női egyenjogúság férfi harcosává is vált.
Ami a motivációs mozzanatokat illeti, Mill későbbi munkáiban hidat teremt a romantika, a szabadság filozófiája
és a modern emberkép között. Személyes sorsa azért példaértékű, mert azt mutatja, hogy az érzelmek és a
szabadság kultusza nem kell, hogy eltérítsenek a racionális szemlélettől, nem kell szükségszerűen homályra és
obskurantizmusra vezessenek. Mill azt hangsúlyozta, hogy vannak az életnek olyan oldalai, ahol a
hiányökonómia nem érvényes.
86
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A hiányökonómia a társas kapcsolatok olyan képét sugallja, ahol a szereplőknek egy zéró összegű játszmával
van dolguk. Ha A-nak több van x dologból, mint B-nek, akkor B-nek szükségszerűen kevesebb lesz x dologból.
Mill szerint a tudás és a szeretet kivételek a gazdasági összhangból. Úgy képesek növekedni minden egyénnél,
hogy közben nem vesznek el senki mástól. Ha én többet tudok, ez nem vesz el semmit a te tudásodból. Mill
számára a tudást nem szabad az instrumentális használattal azonosítani, ahogy Bacon híres jelszava sugallja: a
tudás hatalom. Az élet egyéb aspektusainak kultivációja együtt a személyiség és individualitás kultivációjának
gondolatával, ami a romantikából és a német felvilágosodásból származik, biztosítják Mill számára, hogy
meghaladja az egyensúlyozó és statikus modellt, valamint az utilitarizmus önzését. Teljesen naiv
megfontolásokból kétségkívül igaz, hogy ezek azok a tényezők, melyeket pusztán egy adott személy tud elérni
és teljesíteni. Elvégezhetem helyetted a feladatokat, de nem tudhatok helyetted valamit. Segíthetek abban, hogy
találj valakit, akit szerethetsz, de nem tudok helyetted szeretni. Vagyis, a nem zéró összegű mozzanatok azok,
amelyek kiválthatatlanok is más cselekedetei által. A történetfilozófia szempontjából ezeket erős és gyenge
javaslatokként lehet megvizsgálni. Érdemes azonban rámutatni, hogy nincsenek ellentétben néhány mai
javaslattal, amelyek az emberi társadalmak és az emberi motivációk tekintetében a nem regulatív mozzanatok
jelentőségét hangsúlyozzák.
A piacgazdaság fejlődésének legfontosabb következménye, hogy az egyén, aki korábban pusztán a teljes
társadalmi termelési és elosztási folyamat részeleme volt, most mind saját tudatában, mind embertársai
tudatában független elemmé válik, egy monásszá, egy kiindulóponttá.
A leegyszerűsített ember a második lépés a társas kapcsolatokban. Az első, a kiinduló lépés az elszigetelt egyén.
A felvilágosodás elméletalkotóinak tehát nehéz helyzetük volt, amikor megpróbálták a társas mozzanatot nem a
hagyomány kiindulópontjaként, hanem mint egy második lépést beépíteni az emberiségről alkotott összképükbe.
Ez a felfogás lényegében azt hirdeti, hogy a társadalom és a társas kapcsolatok az egyénhez képest
másodlagosak. Az emberek egy másodlagos szükségszerűségből hozzák létre a társas szerveződéseket, mivel
87
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
meglévő individuális tendenciáik egymást keresztezik. Az egyénen túllépő társadalmi szerveződés alulról kell
működjön, és nem felülről lefelé, mint ahogy azt a hagyományos társadalmak megkívánják. Ez a modernitás
egészére oly jellemző társadalmi szerződés gondolat alapjellemzője. Tudjuk, hogy e témának számos változata
van. Különböző elkötelezettségekkel élnek ezek azt illetően, hogy milyen széttartást és versengést tételeznek fel
az egyéni emberi tendenciák között. Hobbes, aki a modern időkben a szerződés elindítója volt, arról beszél,
hogy mindenki mindenkinek farkasa. Az ember alaphelyzete, mondja a Leviathanban, az, hogy mindenki
mindenki ellen háborúzik. Számára ez az erős kormány és az erős állam szükségét jelentette, szembeállítva
azonban az erős egyházzal. Kezdetben az emberi természet egy meglehetősen negatív képe élt, mely a szerződés
eredeti fogalmával szoros kapcsolatban volt, és a racionális szerveződés szükséglete, melyet a polgárháború, sőt
a vallásháború élménye motivált (Morse 1989; Toulmin 1990). A fogalom további fejlődése során néhányan,
például Adam Smith már egyenesen proszociális motívumokat tételeznek fel a társas szerveződés alapjaiként. A
vállalkozáson és a tőkén alapuló új társadalom kialakulásával jelentősen megváltozott a szerződés képzete. Az
erős kormány igényét egyre inkább egy liberális állam képzete váltja fel, mely az egyéni tendenciák szabad
kibontakozását támogatja. Győzedelmeskedik azonban maga az a gondolat, hogy az egyén az elsődleges, és a
társadalom ebből levezetett entitás. Ez az elv érvényesül a társadalmi szerződés gondolat reformista
irányzataiban, például Locke-nál, valamint azokban az irányzataiban, melyek akár a zsarnokgyilkosságtól sem
riadnak vissza, ha az megszegné a szerződést (Rousseau). Természetesen a politikai szabadságjogokat és a
politikatörténetet illetően ezek a változatok nem triviálisak. Eltérnek egymástól például abban, hogy az egyéni
mivolt mely oldalai lehetnek szerződés tárgyai, és melyek nem. (Ezeknek a változatoknak jó modern áttekintését
adja a Boucher és Kelly 1994, szerkesztette kötet. Röd 1998 újabb munkája azt is megmutatja, hogyan vált
világossá Kant idejére, hogy itt fiktív, s nem valóságos szerződésről van szó.)
Hume maga, aki nem volt a szerződéses gondolatok képviselője, rámutat az elme belső szerveződése és a
társadalom szerveződése közti hasonlóságra. A lélekről mint képzetek köztársaságáról beszél, ahol az egyes
elemek megváltozhatnak, de az általuk kialakított szerveződés megmaradhat. A köztársaság és a monarchia mint
két jellegzetes kép a lelki (és az idegrendszeri) architektúráról a 19. században is visszatérő gondolatok lesznek.
Deleuze (1998) részletesen elemzi, hogy Hume társadalomfelfogásában a szerződésgondolatot hogyan
helyettesíti a hasznosság, s milyen kettőségek merülnek fel nála az intézmények és a szokások eltérésében.
Mi köze van mindennek magához a pszichológiához? Először is ismét megerősíti azt a felfogást, hogy az ember
alapvető modernista képe individualista. Ez lesz a 19. századi modern pszichológia jó részének kiindulópontja
is, ez a standard jellemzője az egyénített pszichologizmusnak. Érdekes és nem kézenfekvő párhuzamot mutat
azonban az elme empirista felfogása s az emberi kapcsolatok közt. Amikor a társadalom alapvető metaforája a
Robinson- szerű szabad és kötetlen egyének közti asszociáció lesz, akkor az emberi elme mozaikszerű felfogása
is uralkodni kezd. Az emberi elme is kiindulásként létező elemek asszociációjából építkezik, melyek egymástól
és az egész rendszertől is függetlenek.
Az empiricista metaelmélet együtt jár azzal, hogy elveszítjük az ember felülről lefelé determinált felfogását,
ahol az egyén a struktúrák függvénye. Párhuzamosan ezzel van egy folyamat, melyben a struktúrák, különösen a
logikai struktúrák és hierarchiák racionalista képe lesz alapvető az emberi elmére nézve. Azt sugallhatjuk tehát,
hogy a mentális asszociáció doktrínája úgy válik uralkodóvá, mint a társadalom egyénített polgári képének
uralkodó része. Ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy a pszichológia diadalmenete Descartes-tól kezdve
a polgári individualizált társadalom eszményének győzelme is.
88
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A 19. századra tehát körvonalazódott egy részleteiben vitatott, de igen erőteljes metateória az ember lelki
működéseiről. Ennek kereteit az itt felvett négy dimenzióra a 3.3. táblázat mutatja, feltüntetve a kisebbségi
véleményeket is.
4.15. Kulcsfogalmak
2.17. táblázat -
idea önmegfigyelés
89
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A szerephibridizáció érvényes volt mind személyes, mind intellektuális szinten A német nyelvű világban az első
kísérletező pszichológusok szinte kivétel nélkül orvosi képzettségű fiziológusok voltak, akik kirándulásokat
tettek a filozófia területére. Intellektuálisan megpróbálták összekapcsolni a természettudományok kísérleti
módszerét az ismeretelméletből átvett spekulatív kérdésekkel. Az emberre alkalmazott kísérletezés gondolata a
fiziológiából jött, egy viszonylag új diszciplínából, amely az 1830-as-50-es években függetlenedett az
anatómiától. Az új kísérleti pszichológia determinisztikus gondolkodásmódját is a fiziológiából vette át. Végül a
biológiai megfontolások egyre fontosabbá váltak abban, hogy konkrét válaszokat, vagy legalábbis
természettudományos glosszákat adjanak a test-lélek probléma körül fogalmazódott karteziánus pszichofizikai
kérdésre. A fiziológusok lehozták a földre az ideológiai materializmusból az olyan elvont fogalmakat, melyeket
filozófusok és orvosok, például La Mettrie vagy Condillac javasoltak.
Vagyis a pszichológia, mint diszciplína alakulása természettudományként jellegzetes 19. századi fejlemény volt.
Az emberi testtel kapcsolatos gondolatok az antikvitás óta összeolvadtak és különbözőképpen vegyültek az
emberi lélektant érintő gondolatokkal. Descartes idejétől kezdve döntővé váltak ezek a problémák a filozófusok
gondolkodásában az elmére vagy a lélekre nézve. Az előző fejezetek adtak némi összefoglalót az elme végső
vagy elvont természete, illetve a test és a fizikai világ viszonyáról. E fejezetben ismét hosszmetszeti képet adok,
mely igencsak leegyszerűsítés, még terminológiáját illetően is. A „fiziológia” mint egy független biológiai és
orvosi diszciplína jellegzetes
1. századi fejlemény. A továbbiakban, amikor fiziológiáról beszélek, ezen igazából az idegrendszer működésére
vonatkozó tanítások összességét értem. Ez annak felel meg, amit ma idegtudománynak neveznénk. Nem volt
ez még független terület, pusztán hosszú időn keresztül az orvosi gyakorlatban és az anatómiában bizonyos
gondolatok tagolódása. Három területnek volt különleges vonzereje a későbbi pszichológia központi
kérdéseire nézve. Az állati mozgás szerveződésére vonatkozó gondolatoknak nagy szerepük volt mind az
idegrendszeri szerveződés megértésében, mind egy olyan determinisztikus modell kialakításában, melyet a
lélek kutatása során követhetünk. Olyan megosztó kérdések merültek fel ebben az összefüggésben, melyek
még máig is fontosak. Például a reflex-elv kiterjesztése a magasabb agyi területekre és a lélek elemzésére, az
alacsonyabb és magasabb funkciók viszonya és így tovább. Az agyi lokalizációval kapcsolatos korai
elméletek először is azért voltak fontosak, mert biológiai értelmezést adtak a képességpszichológiák egy
részére, valamint azért, mert világos reduk- cionista elveket ajánlottak a pszichológiának. Itt is hamar
megjelentek a megosztó mozzanatok. Az egyik közülük a szűk versus tág lokalizáció vitája volt, egy másik a
mentális szerveződés és az anatómiai szerveződés közti homológia. Mindkettő velünk van ma is, például a
konnekcionista modellálás és a neurofilozófia körüli vitákban. Végül a korai kísérleti kutatások az
érzékelésről először adtak természettudományos értelmezést az empirista-nativista vitákra. Módszertani
mellékhatásként elkezdtek emberi kísérleti személyeket használni, hogy pszichológiai kérdésekre válaszokat
adjanak.
Valójában a modern tudomány keletkezésének egész folyamatát is tekinthetjük úgy, mint a fizikai mozgás és az
állati mozgás elkülönítését, amint azt a 4.1. táblázat mutatja. A fizikai tudományok számára fontos volt, hogy
minél távolabb kerüljenek a mozgás ősi teleologikus fogalmától. A leeső testek és a mozgó bolygók fokozatosan
90
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
vagy hirtelen megszűntek olyanok lenni, amiket szándékaik vagy vágyaik mozgatnak, s általánosabban a
továbbiakban már nem belső tényezők mozgatták őket. Ez távozást jelentett mind az antropomorf te- leológiától,
mind pedig a távolhatások fogalmától. Egy második lépésben a következő két évszázad során a fizikai
mozgásnak ezt a győzedelmes, mechanikus fogalmát kiterjesztették az állati mozgásra. Fokozatosan az állati
mozgásokat is egyre mechanisztikusabban értelmezték, úgy, hogy nem szükségszerűen utaltak a cél-okságra, és
a távolhatásokat eredményező mentális okozásra. Mindez egy olyan tendenciát eredményezett, ahol az állati
mozgás radikális mechanisztikus reflexfogalma alakult ki. Ebben a folyamatban azonban alapvető megosztó
tényező volt, hogy helyes-e, ha az állati mozgást mechanisztikus elvekre vezetjük vissza, vagy pedig vannak-e a
biológiai mozgásnak sajátos alapelvei. Az idegműködéssel kapcsolatos elméletek gondja az volt, hogy meg
kellett próbálniuk számot adni az utóbbi mozzanatról anélkül, hogy valamiféle vitalizmusba sodródnának.
Mindez az évszázadok során állandó feszültséget okozott a szó szoros értelmében mechanikus és bonyolultabb
állati mozgáselméletek között.
2.18. táblázat - 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása
Ráadásul a 20. században ezt az attitűdöt kiterjesztették az agyszerveződés általános elvévé (Pavlov), vagy a
viselkedés leírásának általános mechanisztikus alapelvévé (Watson). Nemcsak hogy úgy értelmezték az állati
mozgást, hogy közben nem utaltak a teleológiára, hanem az emberi mentális életet is úgy írták le, hogy ne
utaljanak erre. A 20. század végének kell kiegyenlítenie ezt a dolgot. Ma már nemcsak világosan beszélünk a
fizikai és a biológiai mozgás gyökeres eltéréséről, hanem azt is észrevesszük, hogy mi, emberek rendesen az
intencionális hozzáállást vesszük fel, mint egy integráló elvet ahhoz, hogy megértsük egymás cselekedeteit,
valamint az ember készítette műtermékeket (Dennett 1998a). A fizikai mozgás naiv teleológiai magyarázata
ennek egy naiv tár- gyiasított változata volt. Ráadásul ez a tendencia igen korai életkortól velünk van: könnyen
lehet, hogy evolúciós örökségünkből származik, amit a csecsemőkorban igen korán aktiválunk (Gergely,
Nádasdy, Csibra és Bíró 1995).
Fearing (1930) a reflexfogalom alakulásáról klasszikus áttekintést adott. Egy hasznos listát ad a reflexes
tevékenység jellemzőiről a különböző szerzőknél való előfordulási gyakoriságnak megfelelően. Listája érezteti,
miért vált a pszichológiában is oly fontossá a reflexfogalom. A reflexes tevékenység tulajdonságai Fearing
(1930, 5. o.) szerint:
1. önkéntelen
2. nem tanult
3. bejósolható és egységes
4. nem tudatos
91
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A listán szereplő bizonyos tézisek természetesen korábban jelentek meg, mint mások. A gyors és nem szándékos
akció gondolata már Descartes-nál is jelen volt. A tudatosság és az agykéreg szerepe hosszú ideig vitatéma lesz,
különösen a folyamatok alkalmazkodási jellege révén. A szinaptikus szerveződés részleteit pedig csak a 19.
század végén dolgozzák ki. A 4.1. ábra egyszerűsített és letisztázott módon mutatja e fogalom szerkezetét a 19.
század végén. Jó néhány évszázadig tartott, míg kialakult ez a fogalom. A 4.2. táblázat mutatja a szokásosan
felvett szereplőket e hosszú történetben
E fejlődés fő szakaszai a sajátosan biológiai elmélet kidolgozásával függnek össze. A folyamat mechanikus és
optikai analógiákból indult ki, melyeket egy évszázad múltán fokozatosan „az idegrendszer bizonyos részeinek
sajátos biológiai törvényei” váltották fel. A reflexes viselkedés meghatározott és automatizált vonatkozásait
egyre kevésbé magyarázták mechanikus eszközökre vagy a fényre hivatkozva, egyre inkább az idegrendszer
belső biológiai törvényszerűségeit emlegették velük kapcsolatban. Az idegrendszer fokozatosan központok
sokrétegű rendszerévé vált, ahol mindegyik központ különböző reflexekért felelős. Ennek következtében az
idegi működésnek egy kapcsolótábla-szerű felfogása alakult ki, de ez már igen messze volt az óraművek és a
„fényvezető csövek” képalkotásától. A reflexfogalom kibontakozása során fokozatosan dominánssá vált az
idegrendszer működésének információs mozzanata az információért és a szabályozásért felelős különböző
részek előtérbe helyezésével.
92
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Egy párhuzamos vita is zajlott azzal kapcsolatban, hogy ezt a megközelítést ki lehet-e terjeszteni az
idegrendszer egészére, vagy annak egy része továbbra is megőrizné autonómiáját és a „lélek erejének”
rezervoárjává válna. A pszichológiai szerveződés ma oly népszerű kettős modelljeit már elővételezték azok a
19. századi viták, amelyek arról szóltak, hogy mennyire lehet kiterjeszteni a reflexív fogalom magyarázó erejét.
Ennek volt egy érdekes párhuzama a filozófiai pszichológiában is: azok az újra és újra megjelenő viták, hogy
vajon az asszociáció a mentális szerveződés egyedüli alapelve-e. Századunkban a két feszültség összefolyt,
mikor az asszociáció fogalmát összekapcsoltuk a reflex fogalmával. Ezzel párhuzamosan újra megjelennek a
kettős folyamat elméletek mind a mentális működésre nézve, mind az idegrendszer működését illetően.
Híres, eredetileg meg nem jelent munkájában Az emberről szóló értekezésében (1630-1633) Descartes az egész
fiziológiát, mint egy gép működését mutatta be. Nyíltan összehasonlította az emberi testet az orgonákkal, az
órákkal, a szökőkutakkal és ehhez hasonlókkal: az emberi test óraműszerű felfogásából indul ki, s eljut arra,
hogy az automatikus mozgásokat mint a külső ingerlésre adott reakciót magyarázza.
A rostok [vagyis az idegek, mint afferens fonalak] ... minden érzékszervben úgy vannak elrendezve, hogy ezen
érzékelés tárgyai könnyen elmozdíthatják őket, s amikor elmozdulnak... egyidejűleg meghúzzák azokat az
agyrészeket, melyekből erednek, s ezáltal kinyitják bizonyos üregek bejáratait az agy belső felszínén; és ekkor
az üregekben levő életszellemek azonnal behatolnak az idegekbe ezeken a pórusokon keresztül, majd az
izmokba, amik gépezetünkben mozgást eredményeznek.
93
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
4.2. ábra Descartes felfogása az egyszerű mozgások szerveződéséről. A neves ábra azt mutatja, hogy a tűz
hatására az idegekben lévő fonalak meghúzzák az agyban lévő vermek ajtajait, hogy az onnan kiáramló
életszellemek az idegekben az izom felé áramoljanak, s ott kiváltsák a mozgást
Prochaska azt is tisztázta, hogy ha elszakítjuk a kapcsolatot a szenzoros idegek és az agy között, akkor
megszűnik az észlelés, míg a mozgások akkor szenvednek zavart, ha elvágjuk a kapcsolatot a motoros idegek és
94
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
az izmok között. Ha azonban az aggyal meglévő szenzoros kapcsolatokat akadályozzuk, mozgások továbbra is
lehetségesek.
Mindez természetesen a mai távlatoktól furcsán eltérő terminológia keretében fogalmazódott meg. A szerzők
olyan kérdésekről beszéltek, mint az „idegi erő” (vis nervosa). Nem volt még világos „elektromos felfogásuk”
az idegrendszer működéséről és a központok sokrétű szerepéről. A 19. század elején két mozzanat változtatta
meg a helyzetet. Julian Legallois (1770-1814) irtási kísérletekkel igazolta Whytt elképzelését a gerincvelő
központi szerepéről. A brit Charles Bell (1774-1842) 1811-ben, a francia Francois Magendie (1783-1855) pedig
1822-ben világosan igazolták a reflexműködést irányító spekulatívan már eddig is előrelátott biológiai törvényt.
Kísérleti elvágásokat és klinikai adatot használva elemezték a gerincvelő szerepét. Arra a következtetésre
jutottak, hogy a gerincvelő elülső szarvából eredő idegek irányítják a mozgást, míg a hátsó szarvból eredő
idegek az érzékenységért felelősek. A mozgásokat a gerincvelő különböző szegmentumaihoz kapcsolták.
Felfedezésük és mellette szóló propagandájuk volt felelős azért, hogy a reflexműködés az idegrendszer
meghatározott részéhez kapcsolódó elemzési egységgé vált, mely szenzoros és motoros funkciókból áll össze, s
melyhez szükség van egy központra. Később, a 19. század végén a neuronelmélet terjedésével Sir Charles Scott
Sherrington a központot átkapcsoló állomásnak tekintette, s az először vizsgált reflexeket ettől fogva
monoszinaptikusnak fogják nevezni. Sherrington (1960) jó összefoglalást ad erről a nézőpontról az eredeti
szerző hitelével.
Ezek a megfigyelések és elméletek, valamint saját kísérleteik a 19. század harmincas éveiben lehetővé
Ezt a kérdést világosan felvetette az 50-es években Eduard Pflüger (1829-1910) bonni kutató. 1853-ban
publikált monográfiájában a gerincvelői reflexek alapjelenségeinek egy jó részét leírta. Ezek az azonoldalúság
(a mozgás ugyanarra az oldalra tér vissza, ahonnan az inger származott); a szimmetria (ha a másik oldalra is
hatása van, akkor csak a szimmetrikusan elhelyezkedő izmokat befolyásolja); az egyenlőtlenség (az azonos
oldali reakciók gyengébbek); s az irradiáció elve, mely szerint az irradiáció mindig a fej felé halad. Ugyanakkor
Pflüger erőteljes kritikusává vált a reflex mechanikus és szegmentált felfogásának. Hangsúlyozta, hogy a
gerincvelőnek is vannak szenzoros működései. A „lélek” megosztható lenne, s lenne „gerincvelői lélek” is.
Hasonlóképpen vagy ennek megfelelően a célszerűség a gerincvelői szerveződésre is jellemző lenne.
Rudolph Lotze (1817-1881) bírálta Pflügert. Azt hirdette, hogy az idegrendszer hajlékonyabb és al-
kalmazkodóbb, mint általában gondolják. Ezért a szándékos cselekvések és az ehhez hasonló dolgok a
gerincvelői állatoknál annak eredményei, hogy a korábbi tanulás mintegy átmásolódik a gerincvelői szintre.
Nincs szükségünk „gerincvelői lélek” feltételezésére, ha hajlékonyságot engedünk meg az idegrendszerben. Ez
az elszánt vita a szándék, az alkalmazkodás és az integratív működés kérdését a középpontba helyezte. A 20.
század elején, 1906- ban Sir Charles Scott Sherrington (1857-1952) a reflexműködés darwini értelmezése
mellett szállt síkra, ami lehetővé teszi, hogy a gerincvelő szintjén „szándékokról” beszéljünk anélkül, hogy
szükségünk lenne egy „gerincvelői lélekre”. A reflexműködés kérdését az általa az idegrendszer egészére
javasolt szélesebb integratív felfogásba illesztette. A reflexműködés ilyetén újraformulázása során további új
törvényeket is felfedezett, mint például az antagonista beidegzés elvét. O már a neuron- elméletet és a szinapszis
(gátló és ingerlő szinapszis) fogalmát fogja használni, s így kialakította a
95
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1. század egyik legbefolyásosabb fiziológiai doktrínáját. Ez volt valójában a reflexfogalom egyik beteljesedése,
a másik pedig az orosz Szecsenov és Pavlov munkája, akik a reflexfogalom érvényét kiterjesztik az emberi
agykéregre is.
A 19. század közepén kikristályosodott reflexfogalomnak két ihletése volt a pszichológia számára.
A reflexsémát mint mentális modellt kiterjesztették a pszichológiai jelenségekre is, azzal a megszorítással, hogy
a központi mozzanat jelentősége megnőtt. (Danziger 1983, a séma fogalmát használja ennek a kiterjesztésnek a
leírására.) Ezt a sémát nemcsak a reakcióidő korai mérése során használták, hanem a legtöbb korai pszichológiai
kísérletezésben is. Azt is mondhatnánk, hogy a korai introspektív kísérletezésben az élményről szóló beszámoló
is egy sajátos „reakció”. Bár a korai kísérleti pszichológia az élmény tudománya próbált lenni, e tapasztalás
törvényszerű variációit vizsgálva a reflexsémának megfelelő elrendezést alkalmaztak.
A mentális jelenségeket vagy szó szerint, vagy fogalmilag a reflexjelenségek mintájára tudjuk tanulmányozni:
az érdekel, hogy milyen hatással van egy külső esemény a lelki életre. Ez azokra is igaz volt, akik nem hittek
abban, hogy a reflexműködésnek magyarázó értéke van a lélek számára. Továbbra is megjósolható viszonyt
kerestek a külvilág és a személy korlátozott reakciói között. vagyis a modern tudomány determinációs
eszményét a reflex fogalom közvetítette a pszichológia számára. Ez lesz az alapvető kísérleti rend: adunk
valamit a személyeknek s azt vizsgáljuk, hogy hogyan változik önmegfigyelésük az ingerlés függvényében.
1. Neurális determizmus
A reflexelv érvényességéről és kiterjesztéséről folytatott viták a természettudós számára közel hozzák a monista
és dualista világképek viszonyát. Az a kérdés, hogy vajon vannak-e a reflexeken túlmutató „mentális erők”, s
hogy vajon az agy szerveződésében szerepet játszanak-e mentális erők, vajon az intencionalitás és a teleológia
kezelhetők-e a természettudományos keretben (a Pflüger-Lotze-vita) visszahozza a hagyományos karteziánus
kérdéseket a pszichológusok látóterébe. Vajon minden mentális jelenség visszavezethető-e az ismert és
egyszerűbb természeti jelenségekre, vagy van-e valami elkerülhetetlen, redukálhatatlan a mentális világban?
Georges Canguilhem, a francia orvostörténész részletes fogalmi modellt dolgozott ki a Descartes-tól Hallhoz és
Müllerhez vezető útra. Felfogása megkérdőjelezi azt a központi szerepet, amit Descartes-nak tulajdonítunk du
Bois Reymond-tól és Thomas Huxley-tól kezdve. Can- guilhem maga a tudománytörténet „fogalomtörténet”
köréhez tartozik, mely alapvető ideológiai változásokat keres a szaktudományok látszólag technikai
változásaiban. E megközelítés egyik alapvető tézise szerint a tudomány haladása minőségi változásokat
feltételez. Ez a megismerési hozzáállás valójában megelőzte, s talán motiválta is a tudományos forradalmakról
és a minőségi változásokról Thomas Kuhn (1984) által hirdetett felfogást. Bachelard (1934; 1970) és Tiles
(1984) jól mutatja ezt az ihletést Kuhn irányába. Ugyanakkor Heeland (1984) azt hirdeti, hogy hasonlóságaik
ellenére Bachelard-nak s ennek az egész iskolának nem volt közvetlen hatása Kuhnra.
A tudomány és az ismeretelmélet viszonyát illetően Bachelard (1934; 1970; 1971) több érdekes tézist fejt ki. Az
első szerint nem elégedett a tudományokra alkalmazott filozofáló ismeretelmélettel. Mind a karteziánus
ismeretelmélet, mind a tudomány kutatásának hagyományos konvenciona- lizmusa túl elvont Bachelard
számára: a tudomány igazi fejlődése valódi gyakorlathoz kapcsolódik, s nem pusztán elméleti álláspontok
változásaihoz. Másrészt a tudományos objektivitás számára nem azonos a hétköznapi objektivitással. A modern
tudományok alakulásában erőteljes mozzanat az, hogy eltávolodunk az áttetszőségtől: nem áttetsző fogalmakat
használunk és nem nyilvánvaló gyakorlatokkal rögzítjük le e fogalmak jelentését. Végül a tudomány haladása
kapcsolatban van az akadályokkal való szembenézéssel, és az akadályok legyőzésével. Tudásunk a tézis ^
kudarc ^ módosítás cikluson megy át, mely sok szempontból emlékeztet arra, amit Karl Popper (1998) javasol.
A tudomány mindig úgy halad előre, hogy olyan pszichológiailag motivált akadályokon lép túl, mint az
„undor”, vagy olyan általános kognitív modelleken, mint a „felvétel”, vagy az elektromosság mint folyadék
elképzelése és így tovább. Igen érdekes, hogy e felfogás szerint a metaforák főként akadályok a tudományos
96
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
gondolkodásban. Az objektív valóság eléréséhez a tudománynak meg kell haladnia ezeket az időnként
pszichoanalitikusan is motivált akadályokat, túl kell lépnie az érzelmileg súlyozott analogikus és áttetsző
modellek szintjén (Bache- lard 1960; 1970; 1971; 1997).
Különösen érdekesek azok a konceptuális változások, melyek az embertudományokkal vagy a testre vonatkozó
ismereteinkkel kapcsolatosak, mivel e területeken igen erős pszichológiai akadályokat kellett túllépnünk, hogy a
tárgyat magunktól eltávolítsuk és semleges objektummá tegyük. A mozgás elemzését illetően meg kellett
feledkeznünk a fenome- nológiailag átélt teleológiáról vagy intencionalitásról, amint el kellett fojtanunk vagy át
kellett alakítanunk bizonyos alacsonyabb rendűekkel szemben érzett undorunkat is.
Canguilhem (1955) a reflexfogalom sorsával kapcsolatos longitudinális vizsgálódásában azt hangsúlyozza, hogy
a későbbi fogalom irányába történő elmozduláshoz nemcsak tényszerű utalásokra van szükség, hanem új nyelv
és új mentális modellek használatára is. Descartes, amikor leírja kis emberét, nem használja a reflection szót.
Kétségtelen, hogy automatikusnak tartotta ezeket a mozgásokat, és a szenvedélyekről szóló könyvében
részletesen értékeli, hogy a lélek nem lép bele az ingerlés érzelemkiváltó értékébe (lásd Fearing 1930, 24-28.
Canguilhem szerint egy 17. századi angol anatómus és orvos, Thomas Willis (1621-1675) játszott központi
szerepet a reflexfogalom kibontakozásában. Ő a korai orvoslás ún. iatro- kémikus iskolájához tartozott. Ez az
irányzat fizikai-mechanisztikus magyarázatok helyett feltételezett kémiai reakciókkal próbálta megmagyarázni
és gyógyítani a betegségeket. Az idegrendszer működését értelmezve Willis optikai és nem mechanikai
fogalmakat használt, ami lehetővé tette, hogy szó szerinti értelemben „reflexióról” beszéljen. Az életszellemek
számára egyre inkább a fényhez váltak hasonlatossá. Szimmetrikus módon haladtak mindkét irányba az
idegrendszerben. 1670-ben megjelent könyve De motu musculari (Az izmok mozgásáról) mind rendszertanilag,
mind fogalmilag figyelemre méltó munka. Minden mozgást három szempontból elemez:
1. Az ingerlés iránya: Ha a központból indul, akkor közvetlen, ha azonban a perifériáról indul és visszamegy
oda, akkor reflektált. Ez a kulcsmozzanat: ez jelenti a „fényreflexió” bevezetését az automatikussággal
kapcsolatos megfontolásokba.
97
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
A másik kutatási irány a reflexes szerveződés empirikus, sőt kísérleti kutatása volt alacsonyabbrendű
gerinceseknél. A kígyók, békák és ehhez hasonló élőlények először a 18. századtól válnak a tudomány
áldozataivá. Ez a lépés szerencsés volt, hiszen miként ma tudjuk, ezek a hüllők és kétéltűek lefejezve is képesek
túlélésre. Ez lehetővé tette a reflexműködés alacsonyabb központjainak tanulmányozását. Canguilhem nézete
szerint ezen állatok „rejtőzködő természete” okozza az irántuk érzett biblikus undort, s ez eredményezte az
ellenük irányuló agressziót is ebben a kutatási irányban.
Több vita indult meg az állati reflexes mozgások célirányosságát és teleológiáját illetően. Igazából a kérdés még
a 19. században is folytatódik (Canguilhem 1968/1983). Hogyan magyarázzuk a lefejezett békák adaptív
mozgásait? Feltételezzük, hogy gerincvelőjük valahogyan szintén egy „lélek” székhelye, vagy valahogy
máshogy? Albrecht Haller (1708-1777) korának nagy tekintélye egészen addig ment, hogy a válaszkészség
forrását magukban az izmokban kereste. Úgy vélte, ezt igazolta annak kimutatásával, hogy a szív és a belek
reagálóképességüket megőrzik akkor is, ha nincsenek kapcsolatban az idegekkel (lásd Fearing 1930, 70 71.o.).
Robert Whytt (1714-1766) nagyjából ugyanekkor kifinomultabbá tette a vizsgálódást. Rámutatott a gerincvelő
fontosságára a reflexes működésekben (emlékezzünk rá, hogy Willis számára csak a kisagy és a nagyagy voltak
fontosak). Whytt azt is felismerte, hogy az ingernek központi szerepe van az automatikus cselekvések
meghatározásában, s úgy képzelte el, hogy különböző automatikussági szintek vannak, ahol a szokások
önállóságra tesznek szert. Igazából az új adatok és a különböző elméleti hozzáállások két központi kérdés köré
csoportosultak e korban: szükségünk van-e lélekre vagy tudatra az „érzéki hatások” magyarázatára, s mik az
automatikus mozgásszerveződés sajátosan biológiai törvényei az állatoknál
5.3.1. Neuronelmélet
Évszázadokba került, amíg kialakult az a felfogás, mely szerint az idegrendszer egymástól elválasztott
sejtegységekből áll, amelyek hálózatokat alkotnak és elektromos elveken működnek. Láttuk, hogy Descartes a
perifériás idegeket mint fonalakat és/vagy csöveket képzelte el, s a funkciók nála a mechanikus rángatásból és
az életszellemek haladásából álltak. Az iatrokémiai iskola vegyészeti metaforái szimmetrikusabb elképzelést
próbáltak kialakítani az idegrendszerről azt hangsúlyozva, hogy az idegműködés igazából egy csövekben áramló
fényhez hasonlít. Így az életszellemek szinte minden testi jellegzetességüket elveszítették.
Prochaska még tovább ment ebben a semlegesítésben, kezdte azt hirdetni, hogy az idegműködés csak egy
általános idegi erő megnyilvánulása. A 18. század végén Luigi Galvani (1737-1798), később pedig Alessandro
Volta (1745-1827) felfedezései ezeket a gondolatokat az állati villamosság kifejtett koncepciójává alakították át.
Az ideg-összehúzódásokat elektromos folyamatok irányítanák. Igazából az elektromosság egész fogalmát
ezekben a mikrokísérletekben tisztázták. (Ezen tudományos fejlődésekről lásd Robinson 1973.)
A sejtalaktan kibontakozásával, vagyis annak kibontakozásával, hogy az élő test végső egységekként sejtekből
áll, eljött az idegszövet sejtelméletének az ideje. Egyre jobb festési technológiák jelentek meg, s ezek,
együttműködve a javuló mikroszkópokkal oda vezettek, hogy az idegrendszer végső egységeiként írták le a
neuronokat. Igazából a 19. század közepén két elmélet küzdött egymással. A retikuláris elmélet szerint az egész
idegrendszer egy teljességgel összekapcsolt hálózatszerű elrendezés lett volna. Ennek hívei közé tartozott a
Nobel-díjas német Golgi, aki a hatékony festési módszerek kialakításáért volt felelős, valamint a magyar Apáthy
Mihály. A neuronelmélet más részről viszont azt hirdette, hogy az idegrendszer egymástól elválasztott
egységekből épül, neuronokból. Ezek egymással csak olyan egységeknél kapcsolódnak, melyeket később
szinapszisnak fognak nevezni. A spanyol Ramon Y Cajal és a német Waldeyer 1880 táján kibontakoztatták a
98
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
részletes neuronelméletet. Cajal azt az elvet is kifejtette, hogy az axonoknak és a dendriteknek eltérő funkciójuk
van, s a többi sejtekkel való kapcsolatok főként a sejttesten érvényesülnek, s a vezetés alapvetően a sejttesttől az
axonok felé halad. Ennek nyilvánvaló pszichológiai következményei voltak, bármily furcsának is tűnik ez. Azt
sugallta ugyanis, hogy a neuro- nok érintkezésénél mikrováltozások lehetségesek az idegrendszerben, s ezek az
érintkezési pontok felelnének meg lényegében a tanulás és az asszociációképződés folyamatainak ahogy
egyébként manapság is gondoljuk. (Ezekről a fejleményekről lásd Murphy 1949; Diamond 1985.) Mellékesen a
neuronelmélet és a hálózatelmélet közti vita igen lassan állapodott meg. Még az 1930-50-es években is voltak
olyan hangok, melyek azt hirdették, hogy a hálózatelméletnek megvan az az előnye, hogy számot tud adni a
neurális hálózatok olyan átfogó tényeiről, melyeknél nehéz a neurális elméletnek megküzdenie (Estable, 1961
áttekinti ezeket a kései vitákat).
Ami Donald Hebb (1949; 1974) és a mai neo- hebbiánusok számára meglehetősen modern koncepció volt, már
megjelent a neuronális szerveződés felfedezésével és a szinapszisok feltételezésével. Egy évszázadot váratott
magára azonban, hogy részletes javaslatok alakuljanak ki arról, hogyan is felel meg a szinapszis-módosulás az
élménynek. Manapság ez jelenik meg a neurális hálózatok kon- nekcionista tanulási modelljeiben.
Kis emberkék parlamentjével van dolgunk, akik mindegyikének, ahogy az a valódi parlamentekben is történik,
egyetlen gondolata van [.] Egy lélek helyett a frenológia közel negyvenet ad, s ezek mindegyike önmagában oly
titokzatos, mint az általában vett lélek élete.
A mentális jelenségek agyi lokalizációjának keresése során különleges szerepe volt egy furcsa elméletnek, mely
azt is megmutatja a mai olvasónak, hogy mai szempontból forradalmi gondolatok hogyan kapcsolódhattak össze
tiszta spekulációkkal és megalapozatlan elméletekkel. Ez az elmélet bizonyos tézisekben nevetségesnek tűnhet,
ugyanakkor mai viták számára is igen érdekes. Ez a mozgalom saját neveként a frenológia kifejezést használta.
(Ez a görög phren szóból származik, aminek eredeti jelentése rekeszizom, gondoljunk például a frenetikus
nevetés kifejezésre. A frenológia valójában egy olyan új képzés, mely metaforikus eredetét tekintve hasonlít a
pneumatológiára. A lélek vizsgálata ez, vagyis a lélegzésé. Sok nyelv úgy értelmezi, miként a magyar is, hogy a
lélek szempontjából központi szerepe van a lélegzésnek.) A mozgalom elindítója Franz Joseph Gall (1758-1828)
osztrák anatómus volt, aki maga nem használta ezt a kifejezést. A kifejezés a mozgalom fő propagálójától,
Johann Spurzheimtől (1776-1832) származik. Gall inkább kraniológiáról vagy organológiáról, vagyis
koponyatanról, illetve szervtanról beszélt. Az elmélet meglehetősen szélsőséges és vonzó volt egy időben.
Először a császári Bécset sokkolta, azután a császári Párizst is (gondoljuk el, hogy a mozgalom felfutásakor a
napóleoni háborúk idején vagyunk), hogy azután a 19. század 30-as éveitől a század közepéig elterjedjen egész
Európában és Észak-Amerikában, egyszerre kibontakoztatva a naiv követők tömegét és a nyilvánosságot, s
ugyanakkor a tudományos szándékú megvitatást is. Igazából a messmerizmus mellett ez volt az első olyan
népszerű pszichológiai mozgalom, melyek mindmáig jellemzik a nyugati társadalmakat, s ugyanakkor ez volt az
első próbálkozás arra, hogy szisztematikusan kapcsolatot teremtsenek az agy és a lélek között. Korlátaival és
spekulatív vonásaival együtt elmondhatjuk, hogy ahogyan az orosz irodalom Gogol Köpenyéből lépett elő, az
egész modern lokalizációs elmélet a freno- lógia dudoraiból nőtt ki.
A modern időkben Gall volt az első olyan neu- ropszichológus, aki szándékai szerint nem spekulált. A
frenológia mint mozgalom jellemzése során Young (1973, 187-188. o.) „determinista materialista és ateista”
elméletként írja le. Pusztán Nagy-Britanniában több tucat frenológiai társaság volt, és a 19. század közepén a
népszerű angol könyvek százezernyi példányban keltek el. Ami a magas értelmiséget illeti, Franciaországban
Auguste Comte volt a véleményirányítók közül a frenológia követője, de Marx is kacérkodott vele. Gall sikere
több tényezőnek tulajdonítható. Orvos volt, aki ugyanakkor olyan kérdéseket közelített meg, melyek az
empiristák és racionalisták vitája során merültek fel, vagyis olyan kérdéseket, melyek egy filozófiai vitában
relevánsak, miközben nem veszítette el orvosi identitását és megközelítését sem. Hartley vagy LaMettrie
ideológiai alapú materializmusával szemben az ő felfogása nem általános spekulatív anyagelvűség, hanem
igyekszik kapcsolatban maradni a klinikai megfigyelés konkrét adataival, professzionális szakmai elméletet
szeretne adni az agy és a lélek kapcsolatát illetően. A freno- lógiának három alappillére van, melyek az európai
gondolkodás eltérő hagyományaihoz kapcsolódnak. Valójában a mozgalom újdonsága a klinikai megfigyelésben
való hit mellett az volt, hogy e három irányt összekapcsolta egymással.
99
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
1. Az emberi elme specifikus képességekre, vagy diszpozíciókra bontható. Ezek magukba foglalják a szocia-
litás és a moralitás világát is a megismerés világa mellett.
2. Az agy feladatspecifikus szervekből áll. Minden „fakultásnak, azaz képességnek” egy eltérő szerv felel meg
az agyban. Mindez a szürkeállományra vonatkozik. Maga a szürkeállomány előtérbe helyezése korántsem
triviális, e tekintetben Gall úttörő jelentőségű volt. Ez adja a lokalizációs gondolat alapját.
3. Az emberek mentális eltéréseinek a fizikai felépítés eltérései felelnek meg. Közelebbről, a fej alakjának
különbségei az agybéli szervek különbségeinek felelnek meg, és így a viselkedés és a mentalitás eltéréseinek
is.
Mindegyik területen van egy olyan mögöttes gondolat, amely a frenológiát a pszichológiában a dar- winista
funkcionalista gondolatok előfutárává teszi (lásd Young 1970): ez az a gondolat, hogy az emberekre nagy
egyéni különbségek jellemzők egymástól független területeken, és ezek a különbségek egy tudomány alapját
képezhetik.
Gall pszichológiai felfogása valójában általában jellemző az emberi elme többtényezős megközelítéseire: az
emberi kiválóság szerinte különböző természetű, mivel az egyéni különbségek egymástól független
képességekben jelennek meg. A képesség gondolat eredetében két dologra támaszkodik. Az egyik a Christian
Wolff és mások által képviselt európai racionalista filozófiai hagyomány. Ez a hagyomány úgy gondolta, hogy
nem minden emberi mentális minőség vezethető le az érzékelésből, az emberi elmének különböző működési
módjai vannak. A képességlélektan nagy problémája volt azonban az önmagát magyarázó cirkularitás. Az
emberi emlékezés azért olyan, amilyen, mert ilyen az emlékezés képessége. A képességek, mint azt már Kant is
észrevette, cirkulárisak. Semmi nem szab határt annak, hogy egy sajátosnak tekintett viselkedés mögött egy
újabb eltérő szerveződést, egy rejtett képességet tételezzünk fel. Ugyanakkor fontos mozzanat volt ebben az
elméletben, hogy mintegy az emberi elme veleszületett szerveződési módjaival azonosította ezeket a
minőségeket. Gall meglehetősen kritikus ezzel az elmélettel szemben éppen a cirkularitása és a szolid alapok
hiánya miatt, ugyanakkor vonzódik a sokféle minőség és a veleszületettség iránt. Másik visszatérő érve az
emberi elmeműködés sokfélesége mellett a korai pszichiátriából származik. Az eltérő képességek vagy
diszpozíciók melletti érvként hozza fel az Esquirol s más korai pszichiáterek által leírt monomániákat:
szélsőséges viselkedéseket egyébként megőrzött intellektus mellett, valamint a disszociációs jelenségeket az
alvásnál és az álomnál (Lanteri-Laura 1970). Gall kutatási stílusát tekintve megkísérli összekapcsolni az
empirista és a racionalista hagyományt. Az empiristáktól jórészt a megfigyelői módszertani elkötelezettséget
veszi át. Ellene van a spekulációnak, és kiáll az orvoslásban és a pszichológiában a megbízható empirikus
módszerek mellett. Eközben azonban az indukcionista metodológia csapdáinak és zsákutcáinak maga is világos
demonstrációját adja. A racionalista hagyomány tehát átveszi azt a gondolatot, hogy az emberi elme, a lélek
eltérő működésmódokból áll. Abban is a racionalista hagyományt követi, hogy ezeket a képességeket
veleszületetten meghatározottnak tartja. A racionalista hagyománnyal szemben azonban a Gall javasolta
pszichológia az agyhoz köti a veleszületettségét, és nem ideák, hanem hajlamok, viselkedésmódok
veleszületettségét hirdeti. Mindmáig élénk vita tárgya, vajon mi a specifici- tás kiindulópontja. A kor, pl. a
francia akadémia, egyértelműen materialistaként bírálta az elméletet, mint ami az agyba helyezi a specialitást.
Gall és Spurzheim védekeztek ez ellen, s kiindulópontnak a lelki diszpozíciót állították be, melynek az agyi
eltérések csak megvalósítói. Lanteri-Laura (1980) hasonló értelmezést kínál ma. Szerinte a frenológia
logikájának kiinduló mozzanata a funkció s igazából e tekintetben tesznek fel specializációt és egyéni va-
riábilitást. Ezt a koncepciót mutatja be a 4.3. ábra.
Young (1970) hasonló értelmezése szerint ezek a fakultások az alkalmazkodó viselkedés különböző módozatait
képviselik. Innen származik eklektikus jellegük. Young felfogása szerint ezért volt Gall fontos, az evolúciót
elővételező gondolkodó. A frenológusok számára a „fakultások” lényegében a viselkedési diszpozícióknak,
hajlandóságoknak feleltek meg. Kétségkívül fontos kérdés, hogy hogyan is motiválta Gall éppen azt a listát,
100
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
amit használt, s hogy látott-e mögötte bármiféle szerveződést. Alapjában véve a képességekre vonatkozó efféle
javaslatokban két módon lehet szerveződést keresni: az egyik lehetőség, hogy szemantikai-lexikai szerveződést
keressünk bennük, vagyis egy olyan mintázatot, mely pusztán a jelentés hasonlóságán alapul, így például a zenei
emlékezetet a számemlékezethez viszonyítjuk, és így tovább. A másik megoldás inkább megfelel a 20. századi
felfogásunknak. Ennek lényege az, hogy a viszonyokat empirikus megfelelésekre alapozza, és úgy keres köztük
mintázatot, hogy statisztikai módszereket használ, például a faktoranalízist. Mit tett valójában Gall?
Gall másik újdonsága a kulcs ennek értelmezéséhez. Az evolúciós eszmékkel az rokonította, hogy állandóan az
egyéni különbségeket hangsúlyozta. A képességek vizsgálatának célja az, hogy feltárjuk, milyen alapvető
eltérések vannak az emberek között, melyek viselkedésük megfigyelt eltéréseivel kapcsolatosak. Ez az aspektus
vonzotta Gall idején és később is a legtöbb haladó erőt. Érdekes módon az új kereskedelmi osztályoknak olyan
helyeken, mint például Edinburgh társadalmában (Shapin 1979), rendkívül vonzó volt az a gondolat, hogy az
emberek különböző dimenziókban térhetnek el egymástól. De ugyanez vonzó volt számos vezető francia
értelmiségi számára is, mint például Comte. Ezeknek az embereknek és értelmiségi irányzatoknak a számára a
frenológia azt sugallta, hogy lehet valamiféle gyakorlati ismeretünk az emberről, mely materialista alapokon
nyugszik. Érdekes módon a frenológia azonban vonzotta a romantikus mozgalom képviselőit is. Számukra, mint
Jason Hall (1977) kiemeli, a frenológiának volt egy rejtett munkaterve pozitivista programja mögött. Ez a
munkaterv arról szólt, hogy hangsúlyozni kell az egyéniség egyediségét, érdeklődni kell a szélsőséges esetek
(pl. a bűnözők és hasonlók iránt), s hangsúlyozni kell a viselkedés nem ésszerű, ellenőrizhetetlen érzelmi
meghatározóit. A romantikus mozgalom számára, amit úgy is értelmezhetünk, mint az evolúciósan primitív
működések hangsúlyozását, a deviáns költői érdeklődés és kultiváció tárgyává vált a frenológia.
4.3. ábra. A frenológiai modell funkcionális értelmezése (Hoff 1992 nyomán). A kiindulás a funkció, s mind a
dudor, mind az agyi szerv következménye ennek
101
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
a mozgásszerveződés alapvető jelentőségűvé vált. Míg a frenológusok számára a viselkedés motivációs és társas
mozzanatai központibbak voltak.
A frenológia kutatási módszere meglehetősen sajátos volt. Javarészt az emberi viselkedés szél voltak. A
frenológusok ezeknek a szélsőséges embereknek a koponyáját tanulmányozták, s hipotézisük az volt, hogy a
fejükön található furcsa kidudorodások megfeleltek a mögötte levő túl nagy méretű agyi szerveknek, ezt aztán
összekapcsolták általános, az agyra vonatkozó felfogásukkal. Az egyénekre vonatkoztatva ez az elképzelés azt is
sugallta, hogy a viselkedés mögött volt egy „igazi rejtett emberi”. Lehet, hogy valaki ellop valamit anélkül,
hogy „tolvaj” lenne és fordítva. Gall egész érvelési módját jól illusztrálja Szárics Jenő korabeli magyar
könyvének bevezetése, ahol, miután arról beszél, hogy hogyan vizsgálta Gall az elmebetegek koponyáját, áttér a
börtönökre.
4.5. ábra. A frenológia sémája (Young 1970 nyomán). A felső nyilak a tudós számára rendelkezésre álló
implikációs viszonyokat jelzik, az alsók viszont a feltételezett oksági viszonyokat
Ugyanezen időben Gallnak szabad bejárhatása nyilván a fogházakba, módja volt az ott lévő rendkívüli jellemek
fejalakját vizsgálni, ahol ismét a tolvajoknak más, és a gyilkosoknak más velő részeiket találta aránytalanul
fejletteknek, s az elsőkét eleinte tolvajlásért, emezekét gyilkolási ösztön organomának nevezi el.
A 4.5. ábra Robert Young (1970) könyvéből azt mutatja, hogy milyen zavarosságok vagy hibák voltak Gall
érvelésében.
A frenológia alapvető tévedései két csoportba sorolhatók. Először is pusztán külső mozzanatokat vizsgáltak: a
viselkedést és a koponyát, miközben számos mögöttes kapcsolatot, mint nyilvánvalót kevertek. így például a
feltételezett szervek mérete és a diszpozíció kifejezése közti kapcsolatot, valamint a szervméret és a koponya
alakzat közti kapcsolatot. Vagyis, miközben Gall a hagyományos képességlélektan természettudományi
bírálatából indult ki, őt is magával ragadta a képességlélektan csapdája: osztályozó fogalmakat használva ezáltal
önmagukról a magyarázó okokról is számot adunk. Hasonló módon elméletének legmeglepőbb mozzanata, hogy
102
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
a lágy agyszövet befolyásolja a koponyát, csak általános embriológiai megjegyzések formájában nyert nála
alátámasztást.
A frenológiának hibája ugyanis, hogy a lényegi oksági mozzanatok a feltételezett oki láncolatban nem igazoltak.
Kiinduló közhelyekként kezelték őket, és a frenológia úgy próbálta igazolni a sajátos elképzeléseket, hogy
„korrelációkat” keresett az egész oksági lánc legláthatóbb elemei között. Mint Lanteri-Laura (1970) említi, Gall
a jelölési kapcsolatot, vagyis a tünetek szemiotikáját oksági kapcsolatként kezeli.
Ez a hiba, vagyis a korrelációnak az oksággal való helyettesítése korántsem ritka, és ma is létezik. Általában
nemigen vesszük észre, mert nem kapcsolódik ilyen kiugró determinisztikus tézisekhez. A frenológusok,
hasonlóan sok mai klinikushoz, a kontingenciatáblának csak az egyik oldalát használták fel. Gondolatmenetük
egy kézenfekvő indukciós hibát követett el: csak pozitív eseteket kerestek, és nem vizsgálták a negatívokat.
Extrém X 0
Átlagos 0 0
Vagyis csak a pozitív eseteket vizsgálták, ezt a cellát jelzi a táblázatban az X. Az összes többi eset, melyeket a
0-k jeleznek, elkerülte figyelmüket. Ez azt jelenti, hogy nem használták azt a falszifiká- ciós módszert, melyet
oly nevessé tett Karl Popper (1997). Ehhez olyan eseteket kellene keresni, melyeknél egy adott dudor megvan,
de nincs meg náluk a feltételezett viselkedési diszpozíció, vagyis átlagosak. Másrészt, a teljes
kontingenciatáblázat értelmében, hogy valódi korrelációkat állapítsunk meg, a másik oszlopot is vizsgálni kell:
milyen gyakorisággal fordul elő feltételezett tünetértékű dudor nélküli személyeknél a vele együtt járónak
tételezett extrém viselkedés, és milyen arányban nem. Mindennek elmulasztását nevezhetjük a klinikus
tévedésének. Sokszor előfordul ez a pszichológiában, mikor oksági téziseket szeretnénk hirdetni a kóros vagy
zavart viselkedés alapján. Neurotikus gyerekek megfigyelése alapján azt hirdetjük például, hogy a szülők közti
feszültség a viselkedészavarok keletkezésének fontos tényezője. Ezt a tézist igazolandó azonban azokat az
eseteket is vizsgálnunk kellene, akiknél megvan a szülői feszültség élettörténetükben, de nincs meg a
viselkedési probléma. Illetve azokat az eseteket is elemeznünk kellene, ahol nincs szülői feszültség, s meg
kellene néznünk az adott viselkedészavar eloszlását. Ha nem találunk olyan eseteket például, ahol szülői
feszültség mellett nincsen viselkedészavar, akkor jó okunk van elfogadni az eredeti feltételezést. A klinikus,
normális tevékenysége során csak problematikus esetekkel találkozik, akiknél adaptációs probléma van, ezért
nevezhető ez a klinikus tévedésének. Gall és a frenológusok voltak a legvilágosabb példák arra, hogy csak
pozitív eseteket kerestek (koponyadudorok és viselkedési szélsőségek), és nem kerestek negatívakat (dudorok
viselkedési zavar nélkül). A frenológusok munkája a módszertanász számára érdekes példa a klinikus
tévedésére. Hozzá kell tenni azonban egy mozzanatot ehhez. Eltérően a szokásos klinikus tévedés „tünettől”, a
frenológusok nem ikonikus gondolkodásmódot használtak. A klinikus tévedésének kitüntetett mozzanata
ugyanis normális esetben az is, hogy a korrelációt vagy az oki viszonyt a tünet és a feltételezett okozó tényezők
közti köznapi szemantikai hasonlóság teremti meg: a szülők közti feszültség a mi hétköznapi világképünk
szerint jogosan értelmezhető úgy, mint ami viselkedészavarokhoz vezet.
Érdekes módon, ahogy Jerrison (1971) beszámol róla, voltak olyan esetek, amikor Gall anekdoti- kus módszere
jó ötleteket adott számára. Abból a tényből például, hogy jó néhány bőbeszédű barátjának kiugró szeme volt,
arra a következtetésre jutott, hogy a prefrontális terület nyomta előre szemeiket, ezért ezen agyi területek
játszanának szerepet a beszédben. Ezt azután alátámasztotta, hogy találkozott egy olyan vívási balesetsérülttel,
aki elvesztette beszédképességét, miközben a tőr a szem fölött hatolt be az agyába. Gall igen közel járt
feltételezésével a Broca-területhez.
Lange (1882, IV. kötet, 113-114. o.) a materializmus történetéről szóló monumentális munkájában
meglehetősen ironikus megjegyzéseket tesz Gall módszertanáról. A korban ő fogalmazza meg világosan a
módszertani gondokat. Gall anekdotikus eljárásairól azt mondja, hogy „az ilyen kutatásra mindenkinek megvan
a tehetsége és a képessége; eredményei majdnem mindig érdekesek, s a »ta- pasztalás« általában igazolja azokat
a doktrínákat, melyek ilyen elméleteken alapulnak. Ugyanez a tapasztalás típus igazolta a csillagjóslást is [...] s
ez jelenik meg minden nap, a szentek és istenségek látható csodatételeiben. Vagyis a frenológia nincs is olyan
rossz társaságban.”
103
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Bár Gall mai felújítói, például Fodor (1983) ennek nem tulajdonítanak különösebb szerepet, Gall joggal tartható
az evolúciót elővételező gondolkodónak, amint Young (1970) kiváló munkájában rámutatott. Ennek két
mozzanata van, amire mindmáig érdemes emlékeznünk. Az egyik magának az egyéni különbségeknek az
előtérbe helyezése. Valójában Gall volt az, aki világossá tette, hogy mind a pszichológiának, mind az
idegtudománynak nem egyszerűen mellékes mozzanatként, hanem kiinduló tényként kell foglalkozni az egyéni
különbségekkel. Egy másik ide tartozó, Darwint elővételező gondolat, amely a lelki jelenségeket egységesen,
mint adaptációs működéseket tekinti. Ebből fakad az a furcsasága a frenológiának, hogy a „fakultás” vagy mai
terminológiában diszpozíció fogalmát egyaránt használja az érzésekkel, motivációval vagy a számunkra
legnyilvánvalóbb megismerési folyamatokkal kapcsolatban. Ez egyenesen olyan gondolkodónak mutatja be, aki
nem áll távol a mai evolúciós pszichológia gondolatmeneteitől. Igen sajátos, emberinek tekintett
képződményeket is sajátos agyi képességekhez rendel, és valahol alkalmazkodási funkcióknak tart. Jellegzetes
példája ennek az a konstrukciós diszpozíció, amit Szárics Jenő (1848) „szerkezési ösztönnek” nevez.
Szerkezési ösztön
E nevén nevezem azon érzeményt, mely a léleknek bizonyos kedvet és közvetve képességet ad, a mesterséges
szerkezetű művek alkotására. Mely eszerint a gépészet, építészet, szobrászat, festészet, rézmetszés s egyéb
rokon, sőt minden mesterségek teremtője, azonban ebbeli különféle irányát a többi tehetségek minőségétől
kapja. Kérdés tétethetik, vajon a tehetség, az ösztönök avagy az értelmek közé soroltassék? Miután ezen
tehetséges orgánumának nagysága a legügyesebb fent említett nevű művészekben leginkább tapasztalható.
Azonban figyelembe vévén, hogy egyéb ösztönök is a maguk kielégí- tettségükre kívántató ügyességet annyiban
növelik, amennyiben az értelmi erőket működésre költik és amennyiben szenvedélyt alkotnak: márpedig tudjuk,
kiben bármire nagy a szenvedély az abbeli ügyességét a lehető fokra emeli, ezen foknak nagysága mindenesetre
az értelmi tehetségek nagyságától függvén. [...] Nincs tehát elég ok arra, hogy e tehetséget az értelmiek közé
soroljuk.
Szárics értelmezésében tovább is megy a galli úton, elmagyarázza, mint a fenti idézet vége is mutatta, hogy
valójában minden adaptációs működés egyszerre motivációs diszpozíciót is jelent, az értelmi és a motivációs
nehezen választhatók el, s ugyanakkor rámutat arra is, hogy a „szerkezé- si ösztön” különleges önálló voltát az
is igazolja, hogy vannak kora gyerekkortól a konstrukcióban kiemelkedő gyermekek.
Az evolúciós sejtések vagy elővételezések harmadik oldala Gall saját rendszerezése a képességekről. A 4.4.
táblázat mutatja, hogy Gall egy kicsit elővételezve a Darwin követő Hughlings Jackson neurológiáját, egy durva
megfeleltetést is keres az agy állatvilágbeli fejlődése, a képességek típusai és az agy hierarchikus szerveződése
között. Végeredményben az alacsonyabb gerinceseknek a hátsó és bazális agyi részek hordozta képességeket
felelteti meg, az alsó frontális részt a magasabbrendű állatokénak, míg a sajátosan humán képességeknek az
elülső frontális, vagyis az orbitális frontális rész fog megfelelni. Mai anatómiai tudásunk szerint, figyelembe
véve evolúciós megfontolásokat is, nem is olyan rossz spekuláció ez. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az
104
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
agykéreg hierarchikus kibontakozásában ő is úgy képzelte el, hogy amit ma neocortex- nek nevezünk, az
sajátosan a humán képességekért felelős, de az ember is számos olyan viselkedési diszpozíciót mutat, amely az
„alacsonyabb” agyrészek működésében közös az állatvilággal.
Az ikonikusság kerülése
Maga az a tény, hogy az egyéni különbségek tekintetében Gall „koponyadudorokat” hangsúlyozott, nem volt
triviális a korban. Igazából Gall egy iko- nikus elméletet, egy korábbi hasonlóságon alapuló felfogást haladott
meg, mely a külső kinézetre alapozott, nevezetesen a fiziognómiát. Ezt az ősi elméletet a svájci Johann Lavater
(1741-1801) tette újra népszerűvé. Ez a fiziognómia egy részben szemantikus hasonlósági kapcsolatot hirdetett
az emberi mentális vonások és az arc bizonyos tulajdonságai között. „Az orcán levő mély barázda határozott
nagy ítélőképességű embert sugall.” Másrészt Lavater azt is hirdette, hogy hasonlósági viszony van az emberi
arc és az állatok között, oly mértékig, hogy az emberekről feltételezte, hogy olyan jellemük van, mely megfelel
annak az állatnak, amelyre hasonlítanak. Gall rendszere szakított ezzel az ikonikus elmélettel. A fiziognómia a
görög időktől kezdve szinte mágikus hasonlósági viszonyt tételezett fel a személyiség és a testi vonások között
egy hétköznapi gondolkodásmódot használva. Akik úgy néznek ki, mint egy róka, rókaként fognak cselekedni,
akik pedig medvéhez hasonlítanak, medveként. A koponyadudorokat hangsúlyozva a frenológia meghaladta ezt
a hétköznapi torzítást, s eltávolította a személyiség anyagi alapjaival kapcsolatos gondolkodást az egyszerű
mágikus hasonlósági viszonytól. A fejen levő dudorok nem triviális, nem ikonikus jelek, hanem önkényes
megfeleléseket tételeznek. Mint Lanteri-Laura elemzi a frenológiai gondolkodásmódot, egy önkényes jelölési
viszonyt vezet ez be: a koponyajelzések nem hasonlóak az általuk jelzett viselkedési diszpozíciókra. A
frenológia azonban megtartotta a fiziognó- miának egy alapgondolatát; azt a gondolatot, hogy a személyiség
testi vonásokban fejeződik ki, vagyis a test és a személyiség közt jelölési viszony van.
Frenológia és modularitás
Az egyéni különbségeket tekintve Gall perspektívája nyitja meg azt a modern fejlődést, amely az emberi elme
többtényezős felfogásává válik, míg egy fél évszázaddal későbbi evolúciós gondolkodó Galton lesz az
intelligencia egységes, egytényezős felfogásának megalapozója. Érdekes módon tehát két evolúciós
gondolkodó, egy preevolúciós és egy Darwin utáni evolúciós gondolkodó az emberi elme megosztottságát
tekintve radikálisan eltérő következtetésekre jut.
Gall minőségcentrikus felfogását az agy és az elme működéséről – függetlenül a frenológia egész diszkreditált
hagyományától – ma egy olyan ösz- szefüggésben fedezték fel, mely nem az egyéni különbségekre összpontosít,
hanem a veleszületett képességek kérdését helyezi előtérbe. Az elmeműködés moduláris felfogása ez, ahogy
progra- matikus módon Jerry Fodor (1983; 1996) Gall munkáiban találta meg gyökereit. Fodor felfogása szerint
a modularitás alapvonása az önmagába zárt (enkapszulált) nagyon gyors információfeldolgozók feltételezése.
Ezek a mentális szervek területspecifikusak, e tekintetben, mondja Fodor, a Gall bevezette horizontális képesség
(fakultás) fogalom egy új változatát képviselik. S ezek az önmagukba zárt modulok lényegében a kéreg
veleszületett szerveződési egységeinek felelnének meg. Ezt a felfogást állítják ma szembe az egységes
megismerés nézetrendszerével, mely a legtöbb hagyományos mesterséges intelligencia- és kognitív
pszichológiai kutatást irányítja. Ez a felfogás az emberi információfeldolgozást területek fölött egységesnek
tekinti. A két koncepció természetesen vadul verseng a kísérleti és fejlődési adatok magyarázatát illetően.
Történeti szempontból az az érdekes, hogy mindkettő már jóval korábban jelen van, mielőtt a megismerés
modern információfeldolgozó megközelítései kibontakoztak volna. Jelen volt ez az ember karteziánus egységes
felfogásában, valamint a frenológusok által javasolt fakultásközpontú megközelítésben. A mai nagy viták
valójában a történelmet ismétlik meg. Amint ismét csak Lanteri-Laura (1970) rámutat, a freno- lógiának két
aspektusa volt, melyek saját korában provokatívak voltak a spiritualisztikus filozófusok számára. Mind a francia
Maine de Biran és a német Hegel ellene voltak az „elme felosztásának” s azt hirdették, hogy a felosztás csak
alacsonyabb működésekkel kapcsolatban vethető fel. Később voluntarisztikus rendszerében Schopenhauer is azt
hirdette például, hogy bár az intellektust lokalizálni lehet, az akaratot nem. Másik lényegi bírálatuk a frenológia
determinisztikus szellemére irányult.
Hegel A szellem fenomenológiájában egyrészt gúnyolódik Gallon, úgy állítja be, mint olyan elméletet, amely
éppen negatívumai révén lett Németországban népszerű (ugyanis csak akkor lesz német dolog népszerű, ha
Anglián és Franciaországon keresztül kerül vissza Németországba), másrészt ezt a determinisztikus mozzanatot
kritizálja. Kiemeli, hogy a koponya esetében nem szabad szervekről beszélni, mert az ölés, alkotás, lopás
(vegyük észre, hogy ezek Gall példái) tekintetében nem olyan szerepet játszik az emberi koponya, mint amilyen
szerepet mondjuk a kéz játszik a vágásban. Vagyis, az agy a teljes ember szellemi működéseinek csak egyik
oldala, de nem mutatja meg azt a maga teljességében. Ez a típusú bírálat a 20. században is sokszor felmerül, s
bizonyos értelemben, ha az etológiai álláspontot vesszük fel, a környezet, a megvalósító szervek és az agy
105
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
közötti kapcsolat téves felfogásán alapul. Az „agyi determinizmus” nem jelenti azt, hogy a környezetnek ne
tulajdonítanánk jelentőséget.
Shapin tézisei számos szempontból élénk vitát váltottak ki. Logikailag igen érdekes, hogy vajon szét lehet-e
választani egy tudományos elmélet népszerűvé válását és eredeti megalkotását. Sha- pin maga ellene van az
efféle szétválasztásoknak. Számára elválaszthatatlan ami „igaz” és ami ideologikus a frenológiában. Felvethető
azonban, hogy ő igazából arról beszél, hogy ki és miért tette népszerűvé egy adott kulturális elrendezésben a
freno- lógiát, és nem a diszciplína eredeti létrehozóiról.
Figyelemre méltó, hogy hasonló tendenciák voltak megfigyelhetők a 19. századi francia intellektuális életben is.
Általánosan megfigyelhető, amint Goldstein (1993) is felveti, hogy a dezintegrációs vagy sokrétűségi felfogások
képviselői az emberi elmét illetően általában haladószellemű tudósok voltak, akik hittek a tudománnyal
kapcsolatos em- piricista hozzáállás erejében, s korántsem voltak pesszimisták következtetéseik értékét illetően.
A század elején ebbe beletartoztak olyan szerzők, mint Condillac erős empiricista tézisei; később, a 19. század
első felében a frenológia lelkes követői, beleértve ebbe Auguste Comte-ot, míg a 19. század utolsó harmadában
Charcot és Pierre Janet klinikai disszociációs felfogása. Eközben a legkülönbözőbb formákban jelentek meg
azok a tendenciák, melyek újra hangsúlyozták az egységet, s többnyire közelebb álltak az egyházhoz és a
halhatatlan lélekre vonatkozó gondolatokhoz. Egy példát véve csak: Napóleon a császári Párizsban a frenológia
ellenfele volt.
A különböző ideológiai ellenfelek a francia kultúrában vagy francia nyelvű kultúrában Maine de Birantól a 19.
század közepén a katolikus egyházhoz közel álló hivatalos filozófus Cousin követőiig terjedtek. Az egységesség
felfogás mindig azt a képet sugallta, hogy valahol párhuzam van a társadalmi rend és a belső rend között: egy
király, egy vallás és egyetlen oszthatatlan és halhatatlan lélek van. A progresszivisták ezzel szemben ugyanúgy,
ahogy megkérdőjelezték a monolitikus társadalmi hatalmat, megkérdőjelezték az ember lelkivilágának
oszthatatlanságát is. Korántsem véletlen, hogy a magyar közegben is például Szárics Jenő említett munkája arról
panaszkodik már az előszóban, hogy több évnyi cenzori hányattatás után jelent meg, 1848 szeptemberében, a
forradalom hevületében.
Érdekes kérdés, hogy a mai rivalizációk az egységes és a modularista megismerés felfogás között
megfeleltethetők-e ennek a 19. századi ideológiai és társadalmi megoszlásnak. Kétségtelen, hogy az egységes
felfogások mind szimbolikusan, mind tényszerűen a számítógépes elmélet és hatalom érdekeit képviselik, s a
mentalisztikus modulariz- mus az MIT kereteiben eredetileg mint az egységes behaviorista tudományfelfogás
riválisa jelent meg. Vagyis van hasonlóság a 19. századdal. Az elme megosztása a most, és akkoriban uralkodott
egységes lélekfelfogással szemben merül fel, illetve egy egységes viselkedésfelfogással szemben. Nem világos
azonban, hogy milyen társadalmi csoportérdekeket képvisel maga a megosztott felfogás manapság, a
propagátorok közvetlen érdekein túlmenően.
Gall és a frenológia kritikája a maga idejében két gondolatmenetet követett. Ismét olyan kérdésről van szó, mely
továbbra is velünk van. Az első ideológiai volt és azért bírálta a fre- nológiát, mert túl materialista volt a lelket
illetően. Lange (1880) úgy kezeli a frenológiát, mint olyan elméletet, amely a materialista irányzatokhoz
tartozik. Hoff (1992) újabb megközelítése szerint viszont Gall számára a „funkciók” világosan
106
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
pszichofiziológiai jellegűek voltak, ugyanakkor Gall valahogy abban hitt, hogy a fakultások, a képességek
maguk, arisztotelészi értelemben vett elsődleges okok. Ezek adnák a végső magyarázatot, míg az agy pusztán
egy materiális ok, amit egy mélyebb tényező okoz. Ez a hozzáállás lehetővé tette Gall számára, hogy
feltételezett materializmusa néhány bírálatát cáfolja. Tényszerűen azonban, mint Hoff is rámutat, korai német
írásai sokkal materialistábbak voltak, mint későbbi munkái. Gall későbbi műveiben a fakultások olyan „belső
lényegeknek” felelnek meg, melyek csak megnyilvánulnak az agyban és a koponyán, a korai Gall azonban re-
dukcionistább volt. Önkéntelenül is felmerül a kései olvasóban, hogy mi lehetett az akadémiai és társadalmi
bírálat szerepe ebben a nézőpontváltásban. Hoff (1992) egyenesen azt hirdeti, hogy a Young (1970) által
bemutatott és a 4.5. ábrán reprodukált egyszerű oksági lánc félrevezető Gall igazi szándékait illetően, hiszen
számára a képességek spirituálisab- bak voltak, mint ahogy azt a 4.3. ábra is sugallja.
Vagyis az ideológiai értelmezés mindmáig velünk van. Olyan értelmezési kérdés ez, mely a legalapvetőbb
problémákat érinti: kinek kell vezető szerepet játszania az agy és az elme közti kapcsolatok keresésében, az
idegtudománynak, vagy a tulajdonképpeni pszichológiának?
Jerrison (1977), aki maga kiváló összehasonlító anatómus, rámutat arra, hogy Gall két fő hibája az volt, hogy a
képességlélektanra támaszkodott és tagadta a kísérleti módszer relevanciáját. A koponyadudorokra vonatkozó
gondolatai magukban nem sugalltak valami végzetes tévedést. Az agy és a koponya közti szoros kapcsolat
ugyanis a koponya belső felére érvényes. Amint Jerrison rámutat, az egész összehasonlító fiziológia ezen a
gondolaton alapszik. Nem tévedett Gall a szervek mérete és a diszpozíciókban meglévő, egyéni különbségek
közti kapcsolatban sem. Az igazi probléma az volt, hogy viszolygott a kísérletezéstől, s ez meg is mutatkozott az
akadémiai tekintélyekkel szemben folytatott vitáiban. Jerrison szerint Gall pozitív öröksége reduk- cionizmusa,
negatív öröksége viszont egészlegessége, holizmusa: a Gall-féle képességek, melyeket Fodor oly sokat dicsér,
mint horizontális, szűk területen érvényesülő képességeket, még mindig túl tágak voltak a kísérleti neurológia
későbbi felfedezéseihez viszonyítva. Az igazi lokalizációs elmélet nem „barátságról” fog beszélni például,
hanem az arcizmok lokalizációjáról.
A Gall-lal foglalkozó korabeli akadémiai viták főként azzal voltak kapcsolatban, hogy túl sok független
működésre és szervre bontotta volna fel az elmét, és természetesen az agyat is. A Gall kezdeményezte empirikus
kérdés az a tézis volt, hogy egy az egyhez megfelelést lehet keresni a szűken definiált területspecifikus
elmeműködések és az azonosítható agyi területek között.
A saját korában Gall-lal szembeszálló legfontosabb kísérletező a francia anatómus, Pierre Flourens (1797-1868)
volt. Flourens az ala- csonyabbrendű gerinceseknél a reflexes működés megértésére használt irtási kísérleteket
kiterjesztette az agyrészek működésének vizsgálatára. Tyúkoknál bizonyos agyrészeket, közelebbről a kisagyat
és a nagyagy féltekéit irtotta. Arra a két következtetésre jutott: először is hogy az agyban a működések
helyreállnak és plaszticitás jellemző; másrészt bizonyos részeknek sajátos működésük van, ez azonban sokkal
tágabban specializált, mint azt Gall gondolta volna. Munkájának következtetései egy hozzáállás klasszikus
kifejtései.
1. [Kutatásaink oda vezettek], hogy az agyi lebenyek a corpora quadrigemina és a kisagy irtásakor (ha az irtás
nem halad meg bizonyos határokat) a beavatkozást a szerv helyreállása követi, funkciói működéseinek teljes
megjavulásával.
2. Ezen szervek egy része meglehetősen kicsi, de meghatározott része elégséges e működések teljes s kielégítő
végrehajtásához.
3. Megfigyelhetők azok a fizikai körülmények, melyek hatást gyakorolnak e szervek tevékenységére, s így
szigorúan tisztázhatóak e hatások.
107
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
4. Végül, hogy a kisagy, az agyi lebenyek és a corpora quadrigemina funkciói lényegében elkülönültek és
elválnak egymástól, mivel mindegyik [funkciót] elkülönülten meg lehet tartani, le lehet rombolni vagy vissza
lehet állítani attól függően, hogy az egyes dolgoknak megfelelő szerv megmaradt, lerombolódott vagy
visszaállítódott.
1824/1974, 238. o.
A kor fiziológiai tankönyvei, mint például Johannes Müller nagy hatású tankönyve, hamarosan azt
hangsúlyozták, hogy a frenológia elvileg lehetetlen s tényszerűen is téves volt: egyszerűen kiderült, hogy az
általa javasolt képességek és szervek nem léteznek. A vita arra is rámutatott, hogy annak révén, hogy egy
viselkedés mögött pusztán verbálisan feltételezünk egy fakultást, még nem magyaráztunk meg semmit. Gall a
maga részéről felvetette, hogy az irtásos kísérleteknek van néhány olyan problémájuk, melyek máig érvényesek:
nehézségeket jelent az irtás helyének lokalizálása, és továbbra is szükség van a magasabb emberi működések és
lokalizációjuk tanulmányozására, hisz ez állatkísérletekkel nem közelíthető meg.
Flourens publikált egy népszerű cáfolatot is a frenológiáról, mely nem annyira saját kísérleteire hivatkozott,
mint a józan észre és az elme egységének elfogadott doktrínájára. Nyíltan megvallotta karteziánus preferenciáit
s könyvét egyenesen Descartes-nak dedikálta. Számára ugyanis központi erkölcsi kérdés volt, hogy a lelket vagy
az elmét nem lehet felosztani.
Ennek az ideológiai elemzésnek során Flourens a Gall által feltételezett ember-állat hasonlóságok néhány
kérdéses mozzanatára mutatott rá. Figyelemre méltó, hogy a Flou- rens által bírálthoz hasonló érvelési stílus lesz
uralkodó a szociáldarwi- nizmusban, de még a mai evolúciós pszichológiában is, nem is szólva a
szociobiológiáról. Flourens szerint
Ő [Gall] összekeveri azt az ösztönt, mely bizonyos állatokat magasabb területeken való élésre késztet, a
büszkeséggel, mely az embernél erkölcsi érzés; a húsevő ösztönt a bátorsággal.
Ő [vagyis Gall] elnyomja az ént, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy van valami lélek. Megszünteti a szabad
akaratot, de azt hirdeti, hogy van valami olyasmi, amit erkölcsnek nevezhetünk [...] Szavakban kiiktatja az ént;
mivel az én a lélek. A lélek az általános oszthatatlan értelem, de ha nincs általános értelem, akkor lélek sem
lehet.
Ez a reagálás igen figyelemreméltó: azt jelzi, hogy a hivatalos Franciaországnak milyen moralizáló, és
ugyanakkor karteziánus viszolygása volt a materializmus sugallataival szemben. Ugyanakkor olyan
komputációs kérdéseket is vall, melyeket a késő 20. században az egységes koncepció védelmezői, mint például
Allen Newell (1989) szívesen elfogadnának.
108
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Ezt a kutatási irányt követve jelentek meg az ingerlési vizsgálatokon alapuló funkcionális agytérképek. A német
Fritsch és Hitzig 1870-ben először használták az agykérgi felületek elektromos ingerlését kutyáknál.
Kimutatták, hogy elektromosan az agykéreg ingerelhető, s hogy az ingerlés jellegzetes mozgásokat vált ki.
Ferrier (1886) brit neurológus, később pedig Sherrington folytatta ezt a kutatási irányt. Sherrington 1906-ban
részletes térképet publikált az agyi lokalizációról a csimpánznál. E folyamat során az agyi lokalizáció kérdése az
agyműködés részletes alulról-felfelé történő megközelítésével és a Bell-Magendie-szabálynak az agyra való
kiterjesztésével kapcsolódott össze. Részletes vizsgálatok jelentek meg arról, hogy az érzéki és mozgató
működések differenciálódása a gerincvelőben hogyan folytatódik az agytörzsben és a thalamuszban, a
pályákban és az átkapcsoló állomásokon. Azt is jelentette ez, hogy a lokalizációs kutatás részletesen
bekapcsolódott a kéreg neu- ronális szerveződésének szöveti építményét illető kutatásokba. A szövettani
megfontolásokon alapuló, vagyis a neuronok és rétegeik típusán alapuló megfontolásokat használó térképek,
melyeket a 20. század elején Brodman készített, nemcsak standard vonatkoztatási pontok mindmáig, hanem
állandó kihívást jelentenek e különbségek működési és viselkedési jelentőségére nézve, a kéreg réteges
szerkezetében. A kérget egyre inkább úgy kezdték tekinteni, mint egy olyan rendszert, melyben két alapvető
vonás következtében vannak lokalizált működések: mindegyik terület részletes bemenetikimeneti jellemzői és a
sejttípusok specializációja miatt. Vagyis amit Gall mint egy enyhén misztikus lokalizációs felfogást indított el a
magasabb működésekből kiindulva felülről lefelé haladva, egyre inkább a neurológia alulról felfelé építkező
vállalkozásává vált. A 4.6. ábra két jellegzetes agytérképet mutat a Brodman-terület-számozással, középvonali
metszetben, illetve oldalnézetben.
E folyamat során az úgynevezett magasabb vagy sajátosan emberi működések központivá váltak a majdani
pszichológusok számára. Egy részben metaforikus, részben szó szerinti felfogás alakult ki az idegrendszerről,
melyben az agy értelmezése az empiricista-szenzualista metaelméletnek felelt meg, és nem a Gall és a
frenológia hirdette racionalista felfogásnak. A puszta érzékelést és elemi mozgásszerveződést meghaladó
működésekben az agykérget úgy képzelték el, mint képzetek tárházát, ahol fontos munkát végeznének az
úgynevezett másodlagos vagy asszociatív kérgi területek. Az asz- szociatív területek a neurológusok számára
szó szerint olyan területeket jelentettek, amelyek a kéreg különböző sajátos funkciójú területein kapcsolták
össze a képzeteket vagy reprezentációkat.
Wernicke mint vezető klinikai neurológus volt a betegségek lokalizációjának általános bajnoka. A szenzoros
afázia leírása mellett több más specifikus zavart is leírt, mint például az alkoholos elbutulást és emlékezetzavart
(együtt az orosz Korszakovval), s vezető képviselője volt annak az irányzatnak, mely a mentális zavarokat,
különösen a skizofréniát is az agyi lokalizáció kereteiben szerette volna jellemezni. Egy olyan mozgalom
elindítója volt, mely máig velünk van, s mely nem lát határokat a neurológia és a pszichiátria között. Lanczik és
109
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Keil (1997) Wernicke munkáját úgy írják le, mint ami azt hangsúlyozza, hogy a neurológia és a pszichiátria
elválaszthatatlanok egymástól. A 4.8. ábra azt mutatja, hogy az afáziáról szóló korai munkájában még az ifjú
Freud is ezzel a több központot és az egymással asszociációba lépő többféle elementa- risztikus reprezentációt
feltételező elképzeléssel foglalkozott. Meg kell azonban említenünk, hogy következtetésében egy egészlegesebb
felfogásra jutott, ahol bármely összetevő sérülése az egész rendszer megváltoztatásához vezetett.
4.7. ábra. A korai afáziakutatások alapján kialakult elképzelés a nyelv agyi lokalizációjáról
Freud korántsem volt egy egyszerű dobozkészítő a mentális életre nézve. Ahogy Victor Hender- son (1992)
újabban rámutatott, az afáziáról szóló munkája az afázia egyre bonyolultabb formáira adott leegyszerűsítő
formulák világos módszertani elemzését adta. Ezeket a leegyszerűsítő formulákat legerőteljesebben Wernicke
mellett akkoriban Lichtheim képviselte. Freud felvetette, hogy a hagyományos afáziás tünetek a sérülések
műtermékei olyan sérüléseknél, melyek az agykérgi nyelvi területeket és a nyelvvel szoros kapcsolatban nem
lévő mélyebben elhelyezkedő fehér állományt is érintik. Vagyis Freud a szimptómák komplex
meghatározottságában hitt: a szimptómák a felbomlás eredményei az idegrendszerben, s nem egyetlen összetevő
puszta hiányát mutatják.
A két szakasz közt, a 20. század közepén viszont ezek a részletes anatómiai és evolúciós megfontolások háttérbe
szorultak, a viselkedéses korszak szó szerint „fekete dobozként” mutatta be az emberi agyat. Az összehasonlító
erőfeszítések és adatok következtében mind a 19. század végén, mind manapság a magasabb és
humánspecifikus területekre vonatkozó megfogalmazások szervezettebbé váltak. Azt mondhatnánk, hogy azt a
horizontális megközelítést, mely egyre több tudást próbált szerezni a felnőtt emberi agyról és annak
patológiájáról, kiegészítették azok a vertikális vizsgálódások, melyek ennek evolúciós kibontakozásával
foglalkoztak. Funkcionális elveket javasoltak a Darwint követő neurológusok, legvilágosabban Hughlings
Jackson, hogy egy valóban érthető képhez jussanak.
110
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
benne van (lásd erről Crary 1999; Zemplén 1998). Nagyon jellemző, hogy miért játszottak oly nagy szerepet itt
a színek. Olyan minőségek ezek, melyek a legláthatóbban kifejezik azt, ami a Locke által javasolt elkülönítést
megadja az elsődleges és másodlagos minőségek között. Valahogy úgy hangzik a kérdés: vajon a színek
fizikájára alapozva meg tudjuk-e magyarázni a színek élményvilágát? Thomas Young (1773-1829) némi német
neveltetéssel is rendelkező angol orvos 1802-ben alakította ki az első meglehetősen befolyásos modern
elméletet. Felfogása szerint a színeket különböző színérzékelő elemek (idegrostok) kezelik a retinán. Vagyis a
színek élménybeli sokrétűségét az közvetíti, hogy az idegrendszerben a fizikai folytonosság diszkrét nem
folytonos elemekké alakul át. Ahogy Boring (1950, 91-94. o.) bemutatja, ez volt az első olyan elmélet, amely
specifitást hirdetett az idegrendszerben, jóval megelőzte mind Charles Bell, mind Johannes Müller felfogását.
Ismételten megemlítem, hogy a színek kérdése alapvető jelentőségű az idegrendszeri redukcio- nizmusra
vonatkozó mai tézisek szempontjából is. Paul Churchland (1985; 1995) a színek szubjektív tere és ezeknek egy
háromdimenziós retinális- neurális fizikai rendszerben való elhelyezkedése közötti izomorfiát amellett szóló
bizonyítékként hozza fel, hogy a megismerés vizsgálatában lehetőség van egy teljes neurális redukcionizmusra,
a kvália kérdés feloldására.
4.8. ábra A szavak reprezentációjának szerkezete Sigmund Freud nyomán. A megfelelő címkék mutatják a
hálózatba bekerült különböző szenzoros képviseleteket
A specificitás helyét tekintve Müller különösen az elv első kifejtésekor az agyi specifitást preferálta. 1826-os
monográfiája a hallucináció jelenségeit magyarázta ezzel az elvvel.
111
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Amikor tevékenysége során bármely agyi szerv [...] saját izgalmát a vizuális anyagra terjeszti ki, az utóbbiban
fényesség és színjelenségek lépnek fel a szimpatetikus izgalom nyomán. Ez azért van így, mert a vizuális anyag
bármely izgalmi állapota, keletkezzen az együttműködés során szimpatetikusan vagy közvetlenül, csak mint
fény, szín vagy sötétség képes kifejezni magát.
Másrészt maga a specifikus energiák fogalma is kettős volt. Először is azt sugallta, hogy az ingerek mint
információhordozók olyan folyamatokat indítanak el az idegrendszerben, melyek nem az ingerekből veszik
energiájukat: az elv következtében tehát szétvált az érzékelés információs és energetikai mozzanata. Másik
szempontjából tekintve, a specifikus energiák törvénye azt érinti, hogy vajon úgy kell-e értelmezni, mint egy
olyan tézist, amely ellene van a nagy 19. századi megmaradási törvényeknek, az anyag és energia
megmaradásának. Véleményem szerint nem. Müller egyik legközelebbi követője volt Hermann Helmholtz, aki a
Mül- ler-elvet a fizikában az energiamegmaradás elvéhez hasonlította, s nem látott ellentmondást.
Müller azt is felvetette, hogy a már Arisztotelész által is így besorolt öt különböző érzékszervnek öt különböző
„energia” felel meg. Ezek azonban nemcsak az idegek „tartalmában” meglévő eltérések voltak, hanem sajátos
ingerelhetőségükben is (lásd Boring 1942, 72-74. o.). Müller felfogása szerint a világról azért van megbízható
reprezentációnk az érzékek alapján, mert rendesen az idegeket olyan dolgok hozzák izgalomban, amit később
Sherrington adekvát ingernek nevez. Az érzékszervek ingerel- hetőbbek saját ingerükre nézve, mint másokra.
Sherrington e kérdésben igazából tovább is ment az episztemológia irányába, amikor megkülönböztette az
érzékletek típusait. A kontakt receptorok esetében, mint amilyen az ízlelés, a szaglás vagy a tapintás, nincs
elkülönülés a tárgy és az inger között. A proximális, vagyis az érző felületet érő és a disztális, az ingereket
kibocsátó ingerek azonosak. A telereceptorok esetén azonban a proximális és a disztális ingerek eltérnek.
Gondoljunk a látásra és a retinára eső fénysugarakra. Ezekben az utóbbi érzéki fajtákban felmerülhet a valóság
és a látszat elkülönítésének problémája, és megvan a reprezentációk szétválasztásának lehetősége.
Müller idejétől kezdve nyílt kérdés, hogy vajon a specifitást a szenzoros felvevőrendszerben kell-e keresnünk,
az afferens idegekben (ma a kettőt együtt nevezzük transzducereknek), vagy feljebb, a szenzoros központokban.
Müller felfogása alapvetővé vált a 19. századi fiziológiában és később a pszichológiában is. Ahogy Boring
(1950) megemlíti, nem jött volna létre a Helmholtz kialakította halláselmélet, vagy a Hering és Helmholtz által
javasolt látáselmélet a Müller-elv nélkül. Mindezek az elméletek, kezdve a Müller előtt Young által javasolttal,
kiterjesztik a specifitási elvet a modalitáson belül, különböző szenzoros átvivőket javasolva a különböző
színekre vagy hangmagasságokra. Az utóbbi persze meglehetősen szélsőséges tézis lesz, mely ezernyi
különböző „energiáról” beszél.
Müller nézetei központi szerepet játszottak a 19. század során a specifikus érzéki felvevő rendszer keresésében
is. Neki köszönhető, hogy a tapintás, a hőérzékelés és a fájdalomérzékelés sajátos felvevő rendszereit kerestük a
bőrben, s sokan az izomérzés lehetséges felvevőit keresték és így tovább. A Müller-elv volt a specifikus agyi
központok keresésének fő motiválója is. Ez volt a mozgató erő magának az agynak, mint központok
rendszerének felfogásában is. Ezért van kapcsolatban mindmáig a Müller-elv a kérgi rendszerek plaszticitásával
kapcsolatos megfontolásokkal.
Müller felfogása a specifikus érzéki energiákról beilleszkedett kora filozófiai vitáiba. Néhány bírálója mint
anatomizált kantianizmusra utal Müller nézeteire. Amint azonban Hatfield (1990, 150-155. o.) rámutat, Müller
óvatos realista volt. Ő abban hitt, hogy végső soron a percepció azért tud igaz ismereteket biztosítani számunkra,
mivel absztrakciós erőink dolgoznak rajta. Felfogása szerint az elsődleges szenzoros tudás a retinakép tükre. Az
olyan fogalmak azonban, mint a távolság, másodlagosak, és absztrakción alapulnak. A specifikus idegi
energiákra vonatkozó tanításnak sok közös mozzanata volt a kanti a priori rendszerekkel, ösz- szes eltérésükkel
együtt, Müller azonban a tér s hasonló absztrakciók világát mintegy magasabbra, s nem a transzducerek
specifitásának szintjére helyezte.
A kísérleti pszichológia születését illetően Mül- ler általános álláspontjának meglehetősen inspiráló hatása volt.
A 19. századi szenzoros fiziológia egészét úgy lehet jellemezni, mint amely az em- pirizmus-nativizmus
filozófiai vita hagyományát, s általában az ismeretelméleti kérdéseket, később a német idealizmusból származó
rafinált problémákat összekapcsolja a természettudós munkájával. Ahelyett, hogy megengedné a hagyományos
spekulatív természetfilozófia virágzását, a természettudós válik a filozófiai kérdések ismerőjévé. Ettől kezdve a
kísérleti pszichológia két intellektuális előfutára kezd kapcsolatba kerülni egymással. Ennek következményei
voltak az egyéni karrierekre nézve is: Németországban az első kísérleti pszichológusok naturalisták és orvosok
lesznek, akik a filozófia irányába tesznek kirándulásokat, míg más európai országokban ez a hibridizáció sokkal
lassabban ment végbe, és ezért a pszichológia hosz- szabb ideig maradt a filozófia védőernyője alatt.
112
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
5.6. Kulcsfogalmak
2.22. táblázat -
113
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
I. RÉSZ – Az önállóság hajnalán:
egy téma diszciplínát keres
Changeux (1983). Az érzékelés korai kutatásáról, Boring 1943, Murphy és Kovach könyve pedig a német
egyetemi rendszer hatásáról jó forrás. Az empirizmus-nativizmus vitáról, ahogy az a térlátás vizsgálatában
megjelenik, Hatfield (1990) a használható kiindulópont.
114
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. fejezet - II. RÉSZ – A
megszületéstől az első
megoszlásokig
A mai értelemben vett pszichológia, mint független akadémikus diszciplína és foglalkozás a 19. század második
felében körvonalazódott. Ebben az időben vették először észre a jövendő szereplők az új pszichológia három
feltétele közti kölcsönös támogatási viszonyt. Az első hagyomány a modern ismeretelmélet. E hagyomány
betetőzéseként az ifjabb Mill logikájában egyenesen bejelentette, hogy szükség van az emberi viselkedés egy
általános tudományára, az etológiára (!), s meg is határozta ennek viszonyát a pszichológiához, ahogy az utóbbit
akkor értették.
Míg [...] a pszichológia teljességgel [...] megfigyelési és kísérletes tudomány, az etológia [...] teljességgel
deduktív. Az egyik általánosságban tárja fel az elme egyszerű törvényeit, míg a másik komplex körülmények
között követi nyomon működésüket.
Peter Winch (1988), aki Mill pszichologizmusának logikai-kutatáselméleti következményeit tárgyalja mindmáig
hatóan a társadalomtudományokra nézve, kimondja ezt az általánossági különbséget a két feltételezett
diszciplína között. „Az etológia úgy viszonyul a pszichológiához, mint a mechanika az elméleti fizikához”
(Winch 1988, 76. o.). Mill azt is kijelentette, hogy az így felfogott etológia és pszichológia kell minden
„mentális tudomány”, vagyis társadalomtudomány és humanióra alapja legyen.
A társadalmi jelenségek törvényei pusztán a társas állapotban egyesített emberi lények cselekedeteinek és
szenvedélyeinek törvényei, és csupán ezek is lehetnek [...] A társadalomban lévő emberi lényeknek pusztán
olyan tulajdonságaik vannak, melyek az egyéni ember természetével kapcsolatos törvényszerűségből fakadnak,
és ezekre vezethetők vissza.
Ami a másik típusú motivációt illeti, az előző fejezetben már láttuk, hogy az emberi test működésének fokozott
megértése hogyan vezetett olyan kérdésekhez, melyek később alapvetőnek bizonyultak a pszichológia számára.
Végül a harmadik közvetlen forrás a tudományra vonatkozó megfontolásokból származott. A 19. század
közepén kibontakozott a tudomány pozitivista képe. Ez azt az általános hiedelmet jelenti, hogy azokat a
kérdéseket, amelyeket korábban „végsőnek” vagy „metafizikainak” tartottak, vissza lehet szorítani a mindent
átfogó természettudományok mentális keretébe, s így közelebb kerülhetünk mind intellektuális rejtélyként, mind
pedig társadalmi problémaként ezeknek a megoldásaihoz. Ez a pozitivista attitűd a szakmai autonómiák
kibontakozását is segítette. Több párhuzamos területen az önazonosság büszke érzéséhez vezetett, mely a
filozófiától való távolságot egyre inkább egy tudomány bizonyságaként kezelte. Ez a felszabadulás érzés nem
korlátozódott a pszichológiára. Nagyjából azonos időben a pszichológiával a szociológia és a logika is hasonló
utat járt be a 19. század vége felé.
115
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
mindennapi életet „tudományosabban” kell megalapozni, akkor szükség van az elme részletes tudományára.
Ebben a prófétai látomásban a pszichológiának természetesen kezdettől megvoltak a maga riválisai is. A
szociológia a pszichológia társadalmi hivatásához hasonló hiedelmekkel indult, miközben igen sokszor eltérő
determináló sémákat használt, s ennek megfelelően a beavatkozás rivális programjait is hirdette. Még
alapvetőbb módon, a 19. század végén a pszichológia számos bevett gyakorlat emberismereti kompetenciáját
kérdőjelezi meg a maga determinista emberképével. Az egyházak, a moralisták és a regényírók nem lesznek
mindig boldogok a pszichológiától.
Sokszoros meghatározottságának köszönhetően a pszichológia mint szakterület autonóm életét nem egyetlen
központban kezdte meg sem földrajzilag, sem intellektuális értelemben. Később sem követett egyetlen töretlen
utat. A sokközpontúság értelmezésének különböző változatai vannak a pszichológia keletkezését illetően.
Vegyünk két példát. Jarosevszkij (1968), szovjet pszichológiatörténész az elementarista kísérleti pszichológia
mellett a mentális aktusok pszichológiáját, a funkcionalizmust, a reflexológiát és Dilthey kulturális
pszichológiáját mutatja be, mint alternatívákat, míg Richard Lowry (1982), az amerikai művelődéstörténész a
Fechner-Wundt vonalat a darwini ihletéssel állítja szembe.
Végbement azonban ugyanakkor egy másik hibridizáció is. Ez a gyakorlati ember és az ember naturalista
biológiai megközelítése közti szerephibridizáció volt. A kormányzó, a katona, az iparos, a nevelő, vagyis a
társadalomnak az emberi élettel foglalkozó ágensei és a főként Darwin által képviselt fejlődő, evolúciós
elképzelés a szervezetekről találkozott itt össze. Tartalmát tekintve ez a hibridizáció több funkcionalista
pszichológia létrejöttét eredményezte, melyek jóval kevésbé orientálódtak a diszciplináris autonómia felé, mint
a gyakorlati siker és alkalmazás irányába. Ami társadalmi aspektusait illeti, ez a pszichológia a fejlődéssel, az
116
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Volt még egy próbálkozás az autonómia megteremtésére, az, amely a mai hermeneutikus megközelítések alapját
teremtette meg. Ez az irány a pozitivista és redukcionista természettudományok céljai helyett a német
idealizmus fonalát vette fel s veszi fel azóta is újra és újra. A pszichológiát úgy képzelte el, mint egy történelmi
és szimbólumokra orientált lény vizsgálatát. A pszichológiának ez a szellemtudományos felfogása azt hirdeti,
hogy nem olyan egyetemes lelki törvényeket kell keresnünk, melyeket a természeti törvények magyaráznának.
Ehelyett a lélek megnyilvánulásaiban, vagyis a kultúrában kell keresnünk a történelmileg változó mentalitások
jeleit. Ez az attitűd, mely először szintén Németországban fogalmazódott meg, a filozófiai pszichológia
hozzáállását az emberi történeti diszciplínák hozzáállásával kapcsolja össze, állandóan szem előtt tartva a
redukálhatatlan belső ember vagy belső lelki élet koncepcióját.
Ha szem előtt tartjuk ezeket a versengő szerephibridizációkat a pszichológia keletkezésében, akkor könnyebb
lesz átlátnunk, hogy miért vált oly hamar megosztottá az újszülött tudomány, miért követte a megszületés
szakaszát oly gyorsan az első válság. Egyszerűen azért, mert maga a megszületés, az autonómia keresése sem
monolitikus folyamat volt: különböző központokból indult és különböző prototípusokat követett. Az eredeti
sokrétűség válsággá, vagy akár válságsorozattá vált, amikor próbálkozások jelentek meg az eredeti divergenciák
meghaladására és egyesítő elvek fellelésére. Amikor a különböző törekvések imperialista hozzáállás formáját
öltik, észre kell vegyék, hogy egyesítési törekvéseikben valami nem működik, vagy legalábbis riválisaiknál
észreveszik ezt.
A 19. század közepén, amikor a pszichológia megkezdte végső közelítését az autonómia irányába, a mérés és a
sztenderdizáció már mindenütt jelen volt, nem csak a köznapi életben, hanem a tudományokban is. A 19. század
első felében a pszichológiát illetően a mérés és a matematizáció két síkon jelent meg. Egyrészt felmerült az az
általános kérdés, vajon mérhető-e a lélek? A német filozófia összefüggésében azonban egy meglehetősen
konkrét, negatív történelmi kérdés is felmerült. Ahogy a 3. fejezetben láttuk, Kant komolyan megkérdőjelezte a
racionalista (szigorú vagy apodiktikus) pszichológia lehetőségét. A pszichológia nem tud átlépni a racionális
fázisba, nemcsak a ma kategoriális problémának nevezett kérdések miatt (azért, mert képtelen a lélek eszméjét
szubsztanciálisan megragadni), hanem azért is, mert a mérést és a matematizálást illetően korlátai vannak. A
mentális jelenségeket nem lehet megismételni, azok például a mechanikus mozgástól eltérően egyediek,
megismételhetetlenek, és még rosszabb az, hogy egyetlen mérhető dimenziójuk van, az idő. Ezért aztán
117
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
számukra lehetetlen megfogalmazni olyan általános törvényeket, melyek matematikai formát ölthetnének. A
tudomány racionalista eszményei nem alkalmazhatók a mentális világra.
A mérésre irányuló mozgalom e szempontból úgy is értelmezhető, mint olyan mozgalom, mely egyre inkább
eszközként tekinti magát az embert is. Ahogy Canguilhem (1980) rámutat, meglehetősen szimbolikus és nem
véletlen, hogy az első lépések az ember mérésével kapcsolatban úgy merülnek fel, hogy hogyan lehet az embert
magát tudományos mérési eszközként használni, például a csillagászati mérésekben.
Ez volt a legvitatottabb már saját korában is. Lange a materializmus történetét áttekintve (1881, III. kötet, 164-
165. o.) érdekes bírálatot ad a mate- matizációról Herbartnál. Lange felfogása szerint a kihívás alapja, hogy a
provokatív gondolat az, hogy ha lenne matematikai pszichológia, ez magának a materializmusnak a cáfolata
lenne, hiszen azt jelentené, hogy a léleknek megvannak a maga nem anyagi törvényei. Ironikus módon a
pszichológia teljesen kibontakozott új rendszereiben, különösen Wundtnál ugyanez a gondolat megmutatkozik
túl sok matematizálás nélkül is: az elmének vagy a léleknek megvannak a maga saját törvényei, fogja mondani
majd Wundt.
Herbart egy sajátos mechanikát alakított ki a képzeteknek a lélekben zajló játékára. Elképzelése szerint az elme
bizonyos mennyiségekkel jellemzett képzetek harcmezeje. Ilyen mennyiségek például az erő, de a képzeteknek
vannak olyan minőséginek tűnő vonásaik is, mint a vonzás, a gátlás vagy a taszítás. Ez adja Herbart
gondolatrendszerének fogalmi alapjait. Miként Leary (1980) rámutatott, ez összekapcsolódik egy másik
központi fogalommal, melyet Leibnitztől és Kanttól vesz át, vagyis nem teljesen eredetiek Herbartnál: a
folytonosság fogalmával. Ez sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy folytonosság van az áttetsző, ha akarjuk
tudatos és a nem áttetsző gondolatok és viszonyok közt. A lélekben a képzetek közti kapcsolatok folyamatának
dinamikáját algebraszerű képletekkel lehet visszaadni.
Herbart reakciója a kanti provokatív kihívásra látszólag egyszerű és egyenes. A matematikát tényleg alkalmazni
lehet a pszichológiában. Még ő is ráébredt azonban arra, hogy olyan rendszert javasol, ahol a matematikát mérés
nélkül használja, s ennek megvannak a maga problémái.
Az emberi hajlamok oly változékonyak, mint a szél, hangulatunk oly bizonytalan, mint az időjárás – ki
találhatna mércéket rájuk, hogy a matematikai törvények hatálya alá rendelje őket? Ahol a mérés nem
lehetséges, ott a számolás sem lehetséges; következésképp nem lehet a pszichológiai kutatásban felhasználni a
matematikát. Így szól a szillogizmus [...] Meglehetősen téves azonban [...] azt mondani, hogy csak azután
számolhatunk, hogy méréseket végeztünk [...] A matematika nagy érdeme az, hogy jóval azelőtt, hogy
kielégítően pontos tapasztalásaink lennének, fel tudjuk tárni azokat a lehetőségeket, melyeken belül a
valóságnak el kell helyezkednie.
118
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Herbart asszociatív dinamikájának belső lényege az, hogy a feldolgozásban szerepe van az apperceptív
tömegnek. A gondolatokat nem passzívan kapcsoljuk össze más gondolatokkal, hanem a teljes már létező
rendszernek hatása van rájuk. E tekintetben Her- bart a perceptuális ciklus gondolatának (Neisser 1984) és a
sémáknak a feldolgozásban játszott elővételező szerepének bevallott előfutára (Rumelhart
1. , amiben persze osztozik Kanttal. Herbart néhány gondolata a képzetek közti feszültségről és versengésről,
valamint a tudatos és tudattalan képzetalkotás közti kapcsolatról igazából állandóan jelen volt a herbarti
gondolatmenetben, s ez például a 19. század második felében, Bécsben is uralkodó intellektuális mozzanat
volt (Kiss 1980). Nem meglepő tehát, hogy Freud korai konceptuali- zációjában meg lehet találni ennek
nyomait. Ahogy Wolman (1968b) rámutatott, erre a hatásra módot adtak Freud középiskolai tankönyvei és a
kor kiemelkedő neurológusainak és pszichológusainak írásai és tanítása. Herbart az 1860-1880-as években
stabil vonatkoztatási pont volt minden német nyelvű értelmiségi számára.
A dinamikus gondolatok kétségkívül rányomják bélyegüket Herbart munkájára. Úgy gondolta, hogy a
fogalmaknak valahogyan tartamuktól függő kapcsolataik vannak, és a fogalmak uralomra töréséért folytatott
harc a tudatban vágyakhoz vezet. Ha egy fogalom aktiválódik, de ugyanakkor egy vele ellentétes fogalom is
aktiválódik, akkor az adott fogalom „egy időben előrenyomul és visszatartódik”. Ebben a helyzetben a
kellemetlen érzés forrása lesz ez, ami vágyakhoz vezethet. Szokásosan ez a helyzet: a vágyakat a vágy tárgyára
való visszaemlékezés váltja ki. Ha az ellentétes fogalom (olyan fogalmak, amelyek azokra az akadályokra
vonatkoznak, amelyek a vágyakozás útjában állnak) válik uralkodóvá, akkor ez egy fájdalmas megfosztottsági
érzést eredményez (Herbart 1891, 28. o.). Meglehetősen nyílt beszéd ez a megismerésben szerepet játszó
motivációs dinamikáról, mely Freud korai modelljeiben is megjelenik.
Herbart volt a pszichológiát illetően a humboldti eszméket a néplélektan keretében propagáló Laza- rus és
Steinthal számára a kiindulópont az 1860-as években. Dessoir (1911) úgy mutatja be ezt, mint Herbart
legfontosabb hosszú távú örökségét, míg Klemm (1914), a néplélektan későbbi, Wundttól eredő
megfogalmazásainak fényében rossz pszichológiának és Herbart szerencsétlen továbbélésének tartja ezt.
Érdekes módon a herbarti asszociatív dinamika, még később a társadalomtudományi pszichologiz- mus egyik
legszakszerűbb kibontakozása során, nevezetesen a német történeti nyelvészet keretében játszott nagy szerepet.
Az első spekulatív szociálpszichológusok, M. Lazarus és H. Steinthal már úgy mutatták be a társadalmi
jelenségeket, köztük a nyelvi jelenségeket is, hogy a Herbart körvonalazta appercepció elméletre építettek.
Később Hermann Paul újgrammatikus iskolája az asszociatív pszichológia törvényeiben kereste a nyelvi
változás magyarázatát, s Herbartnál lelte meg ennek alapjait. Vitáik a nyelvi változás, különösen a
jelentésváltozás magyarázatáról Wundttal igen sajátos felhangot nyertek. Wundt, a hivatásos pszichológus a
változásnak inkább a logikai oldalát hangsúlyozta, míg az újgrammatikusok, akik maguk kiváló nyelvészek
voltak, a pszichológiai oldalt emelték ki.
Ebből a szempontból ironikus, hogy a mai kognitív pszichológusok Herbartban a sémaelméletek megalapozóját
és az információfeldolgozás felülről lefelé ható felfogásának bajnokát lelik fel, nem pedig asszociatív törvényeit
és formuláit. Herbart általános nézeteiben a fentebb már említett kanti gondolatok pszichologizált változatát
képviselte. A sémák hirdetője volt az észlelés és tanulás elemzésében, valamint a korábbi tapasztalatok
jelentőségét hangsúlyozta. Az ő felfogása szerint a már létező sémák (az apperceptív tömeg) kölcsönhatásba
léptek a beérkező információval. Ez újra megadja a hátteret Berkeley és Condillac nyomán a perceptuális
tanulás, mint a lelki élet szerveződésének döntő mozzanata számára. A megértés mindig feltételez egy már
létező apperceptív tömeget. Hasonlít ez a perceptuális ciklus Neisser (1967) javasolta elképzelésére, az élet
folyamát tekintve pedig Jean Piaget (1970) gondolataira, az asszimiláció és az akkomodáció kettős
folyamatához. Az egyik az adatokat a sémákhoz idomítja, a másik a sémákat az adatoknak megfelelően
változtatja, s együttesen vezettek az adaptációhoz, a valódi alkalmazkodáshoz.
119
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
kiterjesztett filozófiája, mint a magyar művelődéstörténész és filozófus Kiss Endre (1980) rámutat, a 19. század
végén Ausztriában még mindig vezető intellektuális tényező volt. Nemcsak mint a nevelés megalapozója volt
nagyhatású, hanem mintegy általános intellektuális támasz ahhoz az eszményhez, mely szerint gondos
változtatásokra, és nem gyökeres átalakításokra van szükség. Vagyis, a herbar- tianizmusnak társadalmi üzenete
is volt amellett, hogy a tudattalan dinamika kibontakoztatásához is hozzájárult.
Herbart felfogása szerint a lelki jelenségeket meny- nyiségekkel lehet jellemezni. Az egyéni képzetek ereje és a
köztük levő gátlás két ilyen mennyiség. Két további tényező a kapcsolat mértéke és az elemek száma egy
láncolatban. Aki ismeri a mai konnek- cionista neurális hálózatokat, annak számára ez meglehetősen ismerősnek
tűnik, és a Herbart használta egyenletek szintén igencsak hasonlítanak a konnekcionista hálózatok dinamikus
egyenleteihez.
Ha b – Ab/a + b = 0, akkor B intenzitása 0 lesz, és a B képzet el fog tűnni a tudat küszöbe alatt.
Ez egy szép kis Hebb-szabály, de nem kapcsolaterősségekre, hanem a csomópontok közti gátlás változásaira
vonatkozik. Verhave (1993), amikor Herbartot mintegy korai hálózatteoretikust dicséri, megemlíti azt is, hogy
Edinburghban az 1830-as években William Hamilton szintén felvetett hasonló gondolatokat, azt, hogy az
asszociatív fogalmakat hálózatra hasonlító dolgokba kell rendszerezni. Van azonban egy nagy különbség: míg
elképzelt hálózatainak Herbart explicit matematikai formulákat ad, Hamilton kifejtése teljesen verbális maradt.
Herbart matematizált gondolatai természetesen nem voltak „valóságosak”. Saját korától kezdve (lásd Lange
1880) mindmáig (Wolman 1968b) sokak számára világos, hogy mentális algebrájából igencsak hiányzik a
mérés. Részrehajlás nélkül megállapíthatjuk azonban, hogy ez a hozzáállás nagy befolyást gyakorolt
Ebbinghausra, amikor az asszociációk mérésének, és különösen formálódásának törvényeit kidolgozta. Ráadásul
az elme racionalista-algebrai megközelítésének egész gondolata mindmáig velünk van. Ez adja meg a Chomsky
javasolta új nyelvészet igen harcosan nem asszociatív modelljeinek alapját is, amikor az emberi nyelv algebrai
modelljeiről beszél (Miller és Chomsky 1963), és egyben azt a tézist is hirdeti, hogy a nyelv nyelvtanának
mentális valósága van (Chomsky 1995). Marcus (1998) egyenesen azt hirdeti, hogy az egész modern kognitív
tudománynak az elme algebrai elméletét kell hirdetnie: minden megismerési folyamat működésének helyes
modellje a képletekbe rendezhető függvényszerű szabályok leírása.
Jó néhány évtizedbe került Herbart után, hogy a matematika világosan meggyökerezzen a pszichológiában.
Fechner pszichofizikai programja a méréssel kapcsolatos korlátozottságokból indul ki, de továbbra is
Herbartból. Fechner, aki maga hallatlan spekulatív ambíciójú ember volt, Herbart mentális algebráját egy olyan
rendszerrel helyettesítette, ahol az általános törvényeket kifejező képletek a mérés gyakorlatához és elméletéhez,
míg a mérések valamiféle statisztikai összegzéséhez kapcsolódnak.
Ahogy Wolman (1968, 37. o.) rámutat, Ribot (1879) munkáját idézve, Herbartnak adható egy olyan értelmezés
is, amely a német pszichológián belül a lélek vagy én trónfosztása felé mutat. Az apperceptív tömeg fogalma
segítségével pszichológiája az ego hajlékony és változó fogalma mellett áll ki, mely a stabil lélek koncepcióval
áll szemben. Az egot vagy selfet mint funkcionális fogalmat a német filozófusok között ő azonosítja először
hajlékony módon, mint az apperceptív tömegek fókuszpontját (Wolman, i. h.). Herbart azt is hirdeti, hogy a test
120
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
reprezentációja kulcsfontosságú én-fogalmunk szempontjából, hasonló képet használva (valaki megérinti saját
magát), mint amit Condillac, és később majd Ernst Mach alkalmaz.
Herbart számára a self érzetkomplexum: „Az a komplexum, mely minden személy selfjét alkotja, állandó
kiegészítéseket kap az élet során, melyek összevegyülnek [...] Ha ez a vegyülés nem menne végbe, elveszne a
személyiség egysége, mint ahogy az számos elmebetegségnél tényleg meg is történik” (Herbart 1891, 159. o.).
Az apperceptív tömegek vegyülése vagy metszete olyan metafora, mely nem is áll olyan távol a legmaibb
tudatfelfogástól, amelyet Daniel Dennett képvisel.
Az én elméletem szerint a self nem valami régi matematikai pont, hanem egy elvonatkoztatás, melyeket azoknak
a tulajdonításoknak és értelmezéseknek a milliói határoznak meg (beleértve az öntulajdonításokat és
önértelmezéseket), melyek az élő test életrajzát képezik, s melynek narratív súlypontját alkotja.
1991, 426-427. o.
Van két fontos eltérés azonban. Herbart, mint aki az erkölcsi nevelésért érez felelősséget, a self-fo- galom
társadalmi vonatkozásaival is foglalkozik, ezzel elővételezve számos társadalmi személyiségfejlődési elméletet.
Azt hirdeti, hogy az Én, a Te és a Mi szinte egyszerre jelennek meg, s így felelősek a társas felelősségért és az
együttérzésért. Még arra is figyelmeztet, hogy az emberek időnként különböző társadalmi szerepekben eltérő
„selfek”: „Az a fiú, aki otthon egy bizonyos személy, az iskolában egy másik, s barátai közt ismét másik,
veszélyben van. Az az ember, akinek más a hangneme a magasrangúakkal, más a hangneme a barátaival, s más
a hangneme az alacsonyabbrendűekkel szemben, erkölcsileg nincs biztonságban, szemben az egyszerű emberrel,
aki állandóan azonos marad” (Herbart 1891, 159. o.).
A személy igazi integritását, s ez igencsak eltér a mai felfogástól, a lélek fogalma adja meg. A szubsz- tanciális
lélek mint integratív mag jelen van Herbart számára. Ez rejtve van az empirikus self vagy ego mögött, s a
nevelők igazi feladata, hogy a kontingens selfet összekapcsolják az örök lélekkel. Herbart tehát megengedi a self
konstruált felfogását, megáll azonban Hume veszélyes ösvényén, s így nem veszíti el a szubsztanciális lélek
fogalmát.
A mentális mérésekkel először olyan helyzetben próbálkoztak, ahol a mentális folyamat nem követi szigorúan a
fizikai folyamatot. A külső világban végbemenő változásokat nem követik belső változások. Az emberek
valahogy kudarcot vallanak, mint eszközök. Richard Rorty (1979) a tükör metaforáját használja itt. A mérés
mint sajátos mentális kérdés akkor merült fel, amikor a fizikai mérésben hibák léptek fel, amikor az emberi
viselkedés és tapasztalás valahogyan nem bizonyult oly jó tükörnek. Az első mérési erőfeszítések olyan
területeken merültek fel, ahol tükrünk alacsonyabb működésekben bizonyult torzítónak. Bármily jól tisztítgattuk
is tükrünket, világossá téve képzeteinket, ahogy Rorty ironikusan fogalmaz, a racionalista törekvésről a világos
és tiszta ideák irányába, ez nem segít az észlelésen magán. Az első mérések azzal voltak kapcsolatosak, hogy az
emberek nem hallják vagy nem látják a különbségeket, és nem megbízhatók a tekintetben, hogy időben
számoljanak be eseményekről. A tükörnek ezeket a kudarcait a tudományos mérés problémáivá tették a
küszöbök és a reakcióidő kérdésével kapcsolatban. Mindkettő a laboratóriumi pszichológia kulcskérdésévé vált.
Mindkettő akkor jelenik meg, amikor az egyre precízebb mérésekre irányuló természettudományoknak a mérési
folyamat egyik összetevőjének megbízhatatlanságával kell szembenézniük, nevezetesen az emberi tényezővel.
A filozófus természetesen tud a tapasztalás és a világ eltéréseiről, sőt, ezeket az eltéréseket a szkepticizmussal
kapcsolatos kérdések középpontba is helyezték, például az úgynevezett illúzió érv kapcsán. A kísérleti
pszichológia kezdete azonban finomabb és általában észrevétlen eltérésekkel kapcsolatos. A mérés az elme
filozófiai tanulmányozásába két területen hatolt be: az érzékenységgel és a mozgások időzítésével kapcsolatban.
121
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A 19. század második felében az első kérdés a pszichofizika diszciplínájának születéséhez vezetett, amely
mindmáig a kísérleti pszichológia nagy tekintélyű fejezete, a második pedig arra vezetett, hogy az időmérést
azóta is a mentális folyamatok összetettségének jellemzésére használjuk.
Jóval azelőtt, hogy a német fiziológusok és fizikusok foglalkozni kezdtek volna ezekkel a kérdésekkel,
gyakorlati szükségletek merültek fel az érzékenység mérésével kapcsolatban. Ezen kérdések egy része
kézenfekvőnek és nyilvánvalóan pszichológiai természetűnek tűnik manapság. Olyankor merültek azonban fel,
amikor a fizikai tulajdonságokra igen kevéssé álltak rendelkezésre abszolút mércék, s különösen nem az idő
mérésére. Ez két szempontból is bonyolította a dolgokat. Először is, az emberi hibák vagy torzítások elemzésére
irányuló motiváció egy része abból származott, hogy a fizikai méréseket megbízhatóbbá szerették volna tenni. A
fizikai vonatkozási mező világosabbá tételéhez tisztázni kellett a pszichológiai vagy belső vonatkozásokat. Volt
itt egy technikai különlegesség is. Abban az időben, mikor nem voltak egyszerű elektronikus eszközök, melyek
kalibrálták volna az értékeket, sok találékonyság kellett az ingeradás technológiáinak kialakításában ahhoz,
hogy egyáltalán méréseket nyerjünk. (A Herrnstein és Boring [1965], által kiadott olvasókönyv számos részletet
tartalmaz mindezekből a munkákból, míg Klemm 1914, 232-242. o. és Boring 1943 számos része értékelést ad
erről a korai munkáról.)
Pierre Bouguer (1698-1758), az ismert francia optikus foglalkozott először részletesen a szem
fényérzékenységével Optikája 1760-as második, posztumusz kiadásában. A fényérzékenységgel kapcsolatos
vizsgálatai alapvetőek voltak: például ő hasonlította össze először a Nap és a Hold viszonylagos világosságát.
Bouguer a szem fényérzékenységét is mérte. Úgy mérte ezt, hogy összehasonlította egy két gyertyával
megvilágított pálca árnyékát, úgy, hogy az egyik gyertyát fokozatosan eltávolította az ernyőtől. Megfigyelte,
hogy a messze lévő gyertya által levetített árnyék akkor volt éppen észrevehető, ha nyolcszoros távolságra vitték
el. Ez azt jelenti, hogy a szem észrevesz egy 1/64-nyi megvilágítási különbséget. Ezt a kutatási irányt követték
olyan emberek, mint Masson, aki forgó tárcsákon vizsgálta az észlelt megvilágítás eltéréseit, amikor a
forgótárcsákra fekete pöttyöket helyezett.
A 19. század elején Charles Eduard Joseph Dele- zenne (1776-1866) belga fizikus 1827-ben kiadott munkájában
megpróbált tisztázni néhány tézist, amit az emberi fül érzékenységéről zeneszakértők hirdettek (lásd Boring
1943, 339-240. o.). A kérdésnek központi gyakorlati következménye volt, hiszen azzal volt kapcsolatban, hogy
mennyire kifinomult lehet egy zenei lejegyzési rendszer. Milyen minimális különbségeket kell használni a
hanglejegyzésben és az előadásban? Delezenne egy 1147 milliméter hosszú vibráló húrt vett, ami 120 ciklussal
vibrált másodpercenként. Ezt kettéosztva két 240 Hertz- cel vibráló húrt kapott. Ezután az osztópontot a
középponttól eltolta és azt vette észre, hogy tapasztalt személyek két milliméternyi eltolást is észrevettek, míg
zeneileg tapasztalatlanok négy milliméternyit. Ez azt jelentette, hogy a tapasztalt emberi fül számára egy
kevesebb, mint másodpercenként félciklusnyi változás is észrevehető, és még a tapasztalatlan fül számára is
észrevehető másodpercenként durván egy ciklus (0,84)!
122
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
(„erkölcsi”) hasznosság között. A hasznosság növekedése arányos a változással (dx) és fordítottan arányos azzal
a gazdagsággal, amivel már valaki rendelkezik (x). A szomorú konklúzió tehát az, hogy ahhoz, hogy
gazdagabbnak érezze magát, a gazdag embernek több objektív változásra van szüksége, mint a szegénynek. Az
objektív hasznosságban beálló számtani változások mértani változásoknak felelnek meg az abszolút
gazdagságban:
u = a x log x + b.
Több mint egy évszázaddal később Fechner Ber- noulli egyenletét ismerve és elismerve ugyanezt a viszonyt az
érzékenység törvényeként fejti ki. Figyelemre méltó, hogy a logaritmikus viszony a külső és belső folyamatok
között először absztraktabb kérdésekre (a gazdagságra) és nem az érzéki mérésre fogalmazódott meg.
Ezek a vizsgálatok a korábbi mérésekkel összehasonlítva tágabb skálán vezették be az érzékenység és az érzéki
megkülönböztetés fogalmát. Volt Webernek egy másik kutatási iránya is, amely még fontosabbnak bizonyult.
Számára különösen fontos kérdés volt az aktív és passzív, szimultán és egymás utáni helyzetekben
összehasonlítani a súlyérzékenységet. Azért volt ez olyan fontos neki, mert szerette volna valahogy
operacionalizálni az „általános testérzékek” és az erőfeszítésnek, az izomérzésnek fogalmát. Ez nemcsak fontos
fiziológiai, hanem fontos általános filozófiai kérdés is. Ebben az időben több javaslat, köztük Maine de Biran
felvetése olyan elméleteket körvonalazott, mely szerint az én lényege az „erőfeszítés-érzés” lenne. Döntő
mozzanat volt ez a filozófiában, mely az aktív voluntarisztikus én fogalmára épített a francia enciklopédisták
által körvonalazott passzív emberképpel szemben. Felfogásában az alapvető eszköz a világ megismerésére a
korlátozatlan ego (Moi) erőfeszítései voltak. „Ahhoz, hogy a lélek, sőt az ember Énné váljék, a léleknek
szabadon és a szervi természetű szükségszerűségektől függetlenül meg kell határoznia egy első cselekvést vagy
erőfeszítést. Ez az akaratlagos erőfeszítés, melyet ennek az elsődleges kapcsolatnak az eredményeként élünk át,
oszthatatlan módon magában foglalja az Ego mint ok felfogását, valamint egy hatás felfogását, melyet a
tárgynak érzünk.” (Maine de Biran 1813/1887, 213. o.)
123
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
5.1. ábra. Érzetkörök Webernek a bőrérzékenységre vonatkozó elméletében (Boring 1950, 476. o. nyomán)
Mára teljesen halottnak tűnik ez a dualisztikus hagyomány. Cohen (1970) brit pszichológus Homo
Psychologicus című könyvében néhány évtizeddel ezelőtt azonban Main de Biran hagyományához tért vissza.
Célja az volt, hogy helyet találjon a testi működések és a tiszta karteziánus tudat között annak az implicit
tudásnak, amit Polányi Mihály (1994) „hallgatólagos tudásnak” nevez, mely tele van ingadozásokkal és kreatív
bizonytalanságokkal.
Main de Biran felfogása annak idején is elég spekulatívnak tűnt még saját tudós társai számára is. Bírálói azt
hangsúlyozták, hogy az exterocep- cióban a külső érzékekkel szemben alig van élményünk saját
testhelyzetünkről és mozgásunkról (ez egyébként de Biran számára is alapvető jelentőségű volt, épp ezért
engedte meg a tudattalan érzéseket).
Weber ennek az általános projektumnak a részeként felvetette, hogy vizsgálni lehetne a bőr- és testérzékeket.
Azt találta, hogy aktív tapintásnál finomabb megkülönböztetésre vagyunk képesek, mint passzív
összehasonlításoknál. El tudunk különíteni olyan súlyokat is, amelyek az abszolút súlynak csak 1/30 részével
különböznek. „Nem az abszolút, hanem a viszonylagos nagyság számít a súlykülönbségekben. Ez az utóbbi
megfigyelés számot tarthat a pszichológusok és fiziológusok figyelmére, hiszen más érzékekre is igaz.” (Weber
1835/1974, 679-680. o.) Aktív tapintásnál 1/30 volt a különbség, míg passzívnál csak 1/20. Ez persze fontos érv
volt az eredeti vitát illetően arra nézve, hogy van valamilyen erőfeszítés érzékünk. Bármi legyen is ez, a
diszkriminációra hatással van. Weber azt is kimutatta, hogy a hosszúság megkülönböztetésnél is állandó arány a
küszöb. Általánosítása szerint minden érzéki módban érzéki rendszerünk két inger arányára reagál. Egy konkrét
megfigyelésből kiindulva megvan a törekvés az egyetemes törvény meglelésére. Ez adja elődeihez képest
jelentőségét.
Ambíciói még magasabbak voltak ennél is. Ez a magasabb ambíció háttérbe szorul a pszichológiai kánonban. A
szokvány pszichológiatörténetek általában megfeledkeznek a spekulatív Fechnerről vagy leszólják őt ebben a
vonatkozásban. Fechner azonban a század gyermeke volt: végső spekulatív kérdései voltak, melyek a mérési
124
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
mozzanatokban szerepet játszottak. Az általa javasolt matematikai függvény a filozófiai test-lélek rejtély
megoldására szóló javaslat volt.
Hosszú alkotó élete során Fechner több választ kísérelt meg ezekre a feszültségekre, időnként még maga is az
éjszakai szemléletet alkalmazva. Ahogy Wilhelm Wundt (1901) rámutatott Fechnert ünneplő centenáriumi
beszédében, az „éjszakai szemlélet elleni küzdelem” személyiségbeli kérdés volt számára. A pszichofizika
legismertebb adaléka a tudományhoz pusztán egy fontos lépés volt abban az állandó küzdelemben, hogy
jelentést és tudományos objektivitást biztosítson egy időben.
Egyetemi évei alatt Fechner Schelling követőjeként kezdett érdeklődni a természetfilozófia iránt. Schelling
(1775-1854) úgynevezett transzcendentális idealizmusa a természet és lélek egységét egy természetes
teleológiában vélte megtalálni, mely feltételezések szerint az egész természeti világot áthatja. Később Fechner is
125
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
visszhangozni fogja ezt a gondolatot. Fechner dinamikus mozgató eszméje egész életében a természettudomány
és a természetfilozófia viszonya lesz. Korán bizonyos értelemben kettős életet kezdett élni. Dr. Mises írói
álnéven a szorgos természettudós pamfleteket írt a természettudományos divatok szélsőségeiről, valamint a
spekulatív természetfilozófiáról. A feszültségére adott első reakció az irónia. Pamfletjei- vel egy meglehetősen
kidolgozott német akadémiai hagyományba illeszkedett. Mint Gundlach (1980) rámutatott, Fechner dr.
Misesszel való azonosságát jól ismerték. Német irodalmi lexikonokban világosan azonosították őket már az
1830-as években. Ezekben a pamfletekben olyan kérdéseket is fölvetett azonban, melyeket később a „komoly
Fechner” is taglalt, mint például a „halál utáni élet” kérdését. Egyik szatirikus munkájának igen sokatmondó
címe van: Az angyalok összehasonlító anatómiája. A szerző arról spekulál, hogy az angyalok ténylegesen
szimbolikus szemek, melyek fényben élnek. Közegük a legkönnyebb (fény), s organikus formájuk kerek, mivel
ez az a forma, ahol nincsenek esetlegességek. A kerek szem jól illeszkedik az angyalokhoz, mint a Gondviselés
ügynökeihez, hiszen a Gondviselést magát mint egy mindenre tekintő szemet szokták ábrázolni. Fechner
nevetségessé teszi, de ugyanakkor fel is használja a természetfilozófiára oly jellemző analogikus
gondolkodásmódot. Ahogy Marshall (1969, 51. o.) rámutat, Fechner komoly problémája ebben a pamfletben az
volt, hogy „a világegyetem élő, tudatos és vitális”. Későbbi megfogalmazásaiban a test és a lélek közös
mögöttes elvek megnyilvánulásai lesznek.
Marshall (1990) rámutat, hogy Fechnernek a pszichofizikát megelőző korai fizikai és filozófiai munkáiban is
jelen volt már a kvantifikáció problémája. Ezekben a munkákban még a herbarti ma- tematizáció hatása is
látható, együtt Ernst Weber befolyásával, aki Fechner tanára volt Lipcsében. A fiziológus Weber bátyja,
Wilhelm Weber, aki közismert matematikus volt, szintén hatást gyakorolt rá. Az 1840-es években Fechner azzal
az általános kérdéssel küzdött, hogy hogyan kell matematizá- ciót használni a szerves jelenségek jellemzésére.
Ez ismét a Herbarttól ismert probléma: hogyan lehet összekombinálni az alkalmi megfigyeléseket a racionalista
eszményekkel. Legfőbb tézisei azok voltak, hogy a szerves világ szabályszerűségeit valószínűségi fogalmakkal
lehet közelíteni. Vagyis, van remény arra, hogy a látszólag bejósolhatatlan megfigyelések mögött általános
mintázatot találjunk, másrészt így megközelíthető az egyediség is, valamint szuccesszív megközelítésekkel az
időbeli változás, vagyis a fejlődés. Elvileg semmi sincs, ami megakadályozná, hogy a matematikát használjuk a
szerves anyag leírására, vagy, mint később rámutat, a mentális világ leírására.
A természetfilozófia kérdései, melyeket korábbi írásaiban főként ironikusan közelített meg, betegsége és
felépülése után teljes vértezetben jelennek meg. Negyven éven át – s valójában annak a negyven évnek a során,
amikor a hasonló romantikus idealizmusnak a német értelmiségi világban nem volt keletje – a spekulatív
filozófia különböző változataival próbálkozik, lényegében azonosságot hirdetve az anyag és a szellem, a világ és
a lélek között. Az ember mechanikus-orvosi felfogásának diadalmenete közepette ő egy összetettebb
ismeretelméletért és egy egységesítő ontológiáért küzd.
A negyvenes és ötvenes években több spekulatív munkát adott ki. Először a Nana, vagy a növények lelki élete,
1851-ben pedig a Zend-Avestha címűt, melyekben egy olyan világképet körvonalaz, ahol a világot lényegében
az anyagi és szellemi erők közti harc jellemzi. E munkákban egy modern pánpszi- chikus világképet dolgozott
ki. Lényegében, mint Woodward (1972) rámutatott, Fechner a világ egységének bizonyítására a világ különböző
területein észlelt analógiákat használja. Olyan analógiákat, mint a rész-egész, belső-külső, alvó-éber, melyek
mindenütt megtalálhatók a világban. Ha ezt világképnek értelmezzük, akkor inkább a kelet-ázsiai, például
buddhista felfogásoknak felel meg a világ, az élet, a lélek közti kapcsolatról, mint az európai dualisztikus
képnek. A lelki élet alapelvei a szerve- zodés és a célokság. Mivel célokságot és szerveződést a természetben
mindenütt találhatunk, a világ egységét szellemi mivolta adja. Ahhoz, hogy az elme vagy lélek megjelenjen,
126
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
még szerves anyagra sincs szükség, ezért aztán nem kell félnünk a haláltól. A halállal a valódi összefogott
világosság és fény birodalmába jutunk át, míg az embrionális életben nincs öntudat. Az emberi élet pedig csak
kétharmadában öntudatos, mivel életünk egyharmadát alvással töltjük.
Vagyis a betegségéből felgyógyuló Fechner nem azt a benyomást kelti, mintha a természettudomány bajnoka
lenne. Mégis, a pszichológia leglaposabbnak tűnő fejezete, a pszichofizika ebben a spekulatív
összefüggésrendszerben született meg. Fechnernek saját beszámolója szerint 1850. október 22-én reggel,
miközben még mindig ágyban feküdt, megvilágosodása volt. Hirtelen belátása azt sugallta neki, hogy a test és
lélek közti kapcsolatra vonatkozó régi elméletek azért nem voltak sikeresek, mert lineáris kapcsolatot kerestek:
ezt a rejtélyt úgy kell megoldani, hogy feltételezzük, hogy miközben a fizikai lépések mértani, a mentális
lépések számtani sorozatot követnek. Ez lesz az az alapvető belátás, mely a Fechner-törvény néven ismert
logaritmikus törvényt megalapozza.
Fechner betegsége s ennek kapcsolata pszicho- fizikájával nagy figyelmet kapott a pszichológiatörténészektől.
Hermann Imre magyar pszichoanalitikus (Hermann 1926) a pszichoanalízis eszközeivel vizsgálta Fechner
valószínűleg hisztériás vakságának lehetséges kóreredetét s azt, hogy ezek a motívumok hogyan jelennek meg a
pszi- chofizika kidolgozott témáiként. Fechner ötéves volt, mikor apja (!) röviddel húga megszületése után
elhunyt. Neki magának sosem volt gyereke. Hermann értelmezésében Fechner intellektuális életének uralkodó
motívuma az az ambivalens vágy volt, hogy gyermeke legyen, amit színezett a lelkifurdalás, amit halott apja
iránt érzett. Betegségének közvetlen oka az volt, hogy túl sokat nézett a napba. Crary (1999) megemlíti, hogy a
nap iránt való lelkesedés jellemző volt a romantikus festészetre is, s arra is rámutat, hogy az utóképekkel
foglalkozó korai kutatóknál gyakori volt a következményes látászavar, mint például a belga fizikusnál, Plateau-
nál.
Hermann érvelésében a nap jellegzetes apaszimbólumként jelenik meg. Fechner funkcionális vaksága
biztosította, hogy évekig ne tudjon szembenézni apjával (a fénnyel). S a teljes sötétségben és a szinte éhezési
állapotban Fechner visszacsúszott az embrionális élet analógiájába, ahonnan a fény hirtelen felmerülése a
születés vagy újjászületés szimbolikus megfelelője volt. Igazából Fechner részletesen foglalkozik ezekkel a
kérdésekkel Az élet a halál után című munkájában. Három létezéstípust ír le: az embrionális létezést, a
szokványos életet és az öröklét harmadik stádiumát (Fechner 1904, 421. o.).
Hol van mindez analógiában a pszichofizikával? Hermann felfogásában a születés analógiája az az iránti
érdeklődés lenne, hogy átlépünk a küszöbön, vagyis az a pillanat, amikor az inger egyik állapotból egy másikba
vált át. Fechner életrajza kétségkívül alátámasztja, hogy spekulatív munkájában számára alapvető jelentőségű
volt a halál és az élet kapcsolata, s kétségtelen az is, hogy magának a pszichofizikának is pánpszichológiai
értelmezést adott. A küszöb alatti létezés is a létezés egy formája, mondaná.
Bármi legyen is a magyarázat, Fechner betegsége kétségkívül fordulópont volt életében. Vannak egyszerűbb
magyarázatok is ugyanis. Marshall említi a túl sok munka és a kimerülés lehetőségét, amit alátámaszt Fechner
monumentális közlemény- és fordításlistája. Ez előtt a válság előtt gúnyolódott saját spekulatív érdeklődésén,
majd elfogadta és kultiválta őket. Meglehetősen ironikus, hogy a spekulatív tendenciáknak ez a vállalt
elfogadása eredeti és úttörő empirikus tudóssá teszi őt. Azt mondhatná valaki ma minderre, hogy korai
életközepi válsága volt. 35 és 40 éves kora között volt beteg, s a pszichofizikával azután indul el, hogy elmúlt 50
éves! A váltás tényét lehet magyarázni személyes életének mozzanataival, a témák azonban általános 19.
századi feszültségek voltak, akárcsak az igény arra, hogy mérjük az emberi lelki jelenségeket, ami az általános
standardizációra irányuló folyamat egyik oldala.
1860, 9. o.
Fechner pszichofizikája tízévnyi gondos kísérletezés és elméleti magyarázat után született meg. Néhány rövid
bejelentést követően 1860-ban jelent meg, mint egy új terület teljes és részletezett elmélete. Számára a
pszichofizika nem metafizikai diszciplína. Jelenségekkel és nem lényegekkel foglalkozik, ahogy ő maga
fogalmaz: „Anélkül, hogy tekintettel lenne az érvelés metafizikai mozzanataira (olyan mozzanatokra, melyek
inkább a lényegre, mintsem a jelenségre vonatkoznak), a pszichofizika azt tűzi ki céljául, hogy a lehető
legpontosabban meghatározza a test és a lélek megjelenési módjai közötti függvényviszonyokat.” (Fechner
127
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
1966, 9-10. o.) Alapvető feladata, hogy matematikai függvényviszonyt találjon a fizikai és a mentális létvilág
között.
A pszichofizikát úgy kell érteni, mint a test és lélek vagy általánosabban az anyagi és a mentális, a fizikai és a
pszichológiai világ közötti funkcionális függvényviszonyok egzakt elméletét.
Azt tartjuk mentálisnak, pszichológiainak, vagy a lélekhez tartozónak, ami introspektív megfigyeléssel
megragadható, vagy ami ebből elvonatkoztatható; testinek, fizikainak vagy anyaginak tartjuk mindazt, ami
kívülről figyelhető meg, vagy ebből elvonatkoztatható.
Fechner, uo.
A pszichofizikai törvény kiindulópontja a We- ber-tört s kiterjesztése oly módon, hogy a „fizikai lépéseknek”
egyenlő lépések felelnének meg a pszichikus szinten (53. o.). Fechner értelmezésében „a Weber-törvény szerint
az egyenlő viszonylagos ingernövekményeknek egyenlő érzékleti növekmények felelnek meg” (54. o.).
A Weber-tört alapvetően azt hirdeti, hogy az éppen észrevehető különbségek és a vonatkoztatási inger aránya
állandó:
Ennek a kifejezésnek az integrálját véve és több matematikai lépés nyomán kapjuk meg a nevezetes Fechner-
törvényt, melyet Fechner maga Weber-tör- vénynek nevezett. A levezetés során több fontos feltételezést tesz.
Először is, hogy minden éppen észreveheto különbség pszichológiailag egyenlő. Továbbá van egy nulla
érzékleti pont, továbbá, hogy a pillanatnyi érzéklet pusztán a küszöb feletti összes EEK összege:
E = K X log S + B.
Ami magát a mérést illeti, Fechner számára a kiindulópont az volt, hogy csak egyenlőséget, illetve „kisebb”
vagy „nagyobb” viszonyokat tudunkmegítélni. Az érzékletnek nincs közvetlen abszolút mércéje, csak azt tudjuk
mérni, hogy milyen a kapcsolata más érzékletekkel. Ezért kellett a pszichofi- zikának az inger-
összehasonlításokkal foglalkoznia. Fechner és követői, főleg G. E. Müller három alapvető módszert dolgozott ki
az érzékletek mérésére, melyeket még ma is használunk. Az 5.1. táblázat összefoglalja ezeket a módszereket.
Fontos észrevenni, hogy Fechner nem egyszerűen megadja az általános formulát és a mérési módszereket.
Olyan kutatóként, akit már korán érdekelt a mérés és a valószínűség közti kapcsolat, mindegyik módszerhez
eljárásokat ad arra, hogy hogyan kombináljuk a méréseket küszöbértékekké. Alapjában véve ezek a módszerek a
statisztikai/valószínűségi méréselmélet első alkalmazásai a pszichológiában.
Fontos észrevenni, mennyire forradalmiak voltak Fechner egyes módszertani gondolatai. Herbarttól eltérően ő
összekapcsolta a matematizálást és a mérést. Megengedte a statisztikai ingadozást mérési modelljeiben.
128
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Amennyiben az érzékenység „változó”, akkor ennek mércéjeként nem szabad valami állandót keresnünk. A
következőket kereshetjük: (1) határait és (2) átlagértékeit; vizsgálhatjuk azt is (3), hogyan függnek változatai a
körülményektől; végül (4) kereshetünk törvényszerű viszonyokat, melyek a variációk közepette állandóak
maradnak. (Uo. 58. o.)
3.1. táblázat - 5.1. táblázat. A Fechner és más korai pszichofizikusok által bevezetett
módszerek néhány jellemzője
Személy feladata két ingert összehasonlít két ingert összehasonlít egyenlőnek tart
Filozófiájának megfelelően Fechner két pszicho- fizika típust különböztetett meg. A külső pszicho- fizika a
mentális világ és a külső fizikai világ közti kapcsolatokat tanulmányozza. Ma ezt a fizikai inger és az élmény
közti viszonyként értelmeznénk. A belső pszichofizika viszont azt tanulmányozza, hogy „miként függ a lelki
azoktól a belső működésektől, melyekkel szorosan összekapcsolódik” (9. o.). Mai kifejezésekkel ez annak felel
meg, hogy hogyan függ az élmény a fiziológiai folyamatoktól. Ami Fechner örökségének relevanciáját illeti,
Murray (1993) rámutatott arra, hogy egy fontos értelemben az ingertulajdonságok elektrofiziológiai
megfelelőinek vizsgálata, sőt még a jelfelismerési elmélet gondolatai is emlékeztetnek Fechner elképzeléseire az
akkor még nem létező belső pszi- chofizikát illetően.
Néhány évtized múlva, 1894-ben George Elias Müller Göttingában a pszichofizika elveit mint a testi és a lelki
folyamatok közti feltételezett viszonyt irányító elveket fejtette ki. Valójában Müller egy korábbi
monográfiájában (1878-ban) a fechneri pszichofizika néhány alapelvét kritizálta. Megkülönböztette a lehetséges
fiziológiai és pszichofizikai értelmezését a Weber-törvénynek, és ő az első mellett állt ki (lásd Klemm 1914,
257-267. o.). Későbbi dolgozata ennek a fiziológiai pszichofizikának a kidolgozása, mely abba az irányba lép,
hogy általános izomorf viszonyt tételezzen fel a mentális és a fiziológiai, vagyis agyi folyamatok között. Amint
Scheerer (1993) rámutat, ez messze van Fechner- nek a pszichofizika alapjairól megadott spekulatív agy-lélek
kettős aspektus elméletétől. G. E. Müller négy sorrendezett axiómája egyre konkrétabb viszonyokat tételez fel a
test és lélek között.
1. A tudat minden állapotát valamilyen anyagi folyamat alapozza meg [...] (Igaz az, hogy minden pszichofizikai
folyamatnak megfeleltethető egy tudatállapot [...])
3. Ha egy érzéklet változásai azonos irányba mutatnak, vagy egy sor adott érzéklet közötti különbségek
egyirányúak, akkor azonos irányúak azok a változások is, amelyeken a pszichofizikai folyamat keresztül
megy. [.]
129
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
4. Az érzéklet változásainak irányai különböző típusúak lehetnek [.] Az érzéklet minden egyes kvalitatív
változásának megfeleltethető a pszichofizikai folyamat valamelyik kvalitatív változása és viszont. [...] Ha az
érzék- leti változás tisztán kvalitatív vagy tisztán intenzitásbeli, akkor a pszichofizikai folyamat változása is
vagy csak kvalitatív, vagy csak az intenzitását érinti és viszont.
Meglehetősen egyenes fizikalista feltételezések ezek arról, hogy két érzéklet egyenértékűségének megfelel a
mögöttük álló agyi folyamatok egyenértékűsége, és hogy a különböző érzetminőségek fiziológiai szinten
elválaszthatók egymástól. Mint újabban Scheerer (1993) rámutatott, Müller axiómái olyan hasonló elvek
kiterjesztései, melyeket először Ernst Mach fogalmazott meg arról, hogy a hasonló mentális folyamatok hasonló
fiziológiai folyamatoknak felelnek meg. Ez az érvelésmód, bár először mint parallelizmus fogalmazódott meg,
később az alaklélektanban az agyi folyamatok és a szubjektív élmény közötti izomorfia elméletévé alakult át az
alaklélektanban. Herrnstein és Boring (1965) nevezetes olvasókönyvükben Müller dolgozatát az
alaklélektanosok izomorfia cikkeivel foglalják egy fejezetbe. Ez az izomorfizmus gondos olvasat mellett nem
kívánja meg, hogy elidegeníthetetlen hasonlóság legyen a tárgyak, az idegrendszeri folyamatok és az érzékletek
között. Inkább összhangban van egy másodrendű izomorfizmussal, mint azt újabban Shepard (1978) fejtette ki:
hasonló tárgyaknak hasonló idegrendszeri folyamatok és hasonló élmények felelnek meg. Vagyis az
izomorfizmus a hasonlósági térképek közt van különböző területeket illetően, és nem az adott területeken
található egyedi itemek között.
Magának az érzékletnek a nagysága rejtett változóvá válik, ami nem mérhető közvetlenül, de posztulálható. Így
értelmezte Wolfgang Köhler (1929, 70-102. o.) a klasszikus felfogást, mint az észlelést illető lokalisztikus
hipotézist. Köhler olvasatában a klasszikus nézet egyik alapja a „kons- tanciahipotézis”, mely szerint
ugyanannak a lokális ingernek mindig ugyanaz a reprezentációja (a mezőtől függetlenül állandó, konstans ez a
reprezentáció). Ezen a szinten tökéletes együttvariáló- dást tételeznek fel a fizikai nagyságok és a belső
nagyságok között. Az invariancia magasabbrendű folyamatok eredményeként csak másodlagos lenne Köhler
számára. A feltételezett elsődleges érzékle- ti folyamat hozzáférhetetlensége erős érv a klasz- szikus
introspekcionizmus alapvető metateoretikus feltételezéseivel szemben.
Fontos emlékezni rá, hogy ezek, vagy lágyabb parallelista elvek az agyfiziológia és a mentális világ közötti
kapcsolatról jellemzik a kísérleti pszichológia korai éveit. Ugyanakkor az izgalmas empirikus kérdések a külső
és belső közti megfelelés hiányok voltak: a küszöbök, a reakcióidő lelassulásai, az illúziók, az utóképek alkotják
a kísérleti munka legkorábbi alapjait. A megfeleléshiány ugyanolyan fontos volt a kísérleti tudósok számára,
mint amilyen volt évezredeken át az episztemológusok számára.
A kortársak egy jó része számára világos volt a kapcsolat a spekulatív Fechner és a mérés tudományaként
megjelenő pszichofizika közt. Wundt (1901, 44. o.) centenáriumi beszédében megemlíti, hogy „Fechner
pszichofizikája saját maga számára pusztán egy részletes megalapozó kutatás volt az empirikus tudás keretein
130
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
belül maradva, annak a világnézetnek a számára, amelyet a Zend Avestában fejt ki a testi és szellemi világ
között feltételezett viszonyokra nézve”.
Már saját idejében is jellemző volt azonban az, hogy közvetlen körein túl Fechner nem tűnt annyira ezeknek a
komplikált, a lélek és anyag viszonyát illető spekulációk teoretikusának. Alapvető üzenete az volt, hogy a
mentális mérhető. William James A pszichológia elveiben világosan leírta ezt a negatív reakciót: ez a
finomkodó mérés nem adott semmit a pszichológiának. Egy másik cikkben azt írta (idézi Adler 1996, 10. o.):
„Több mint kétséges, hogy Fechner »pszichofizikai törvényének« [...] van-e bármiféle pszichológiai
jelentősége.”
Volt jó néhány ember azonban, beleértve a nagy Wundtot, akik a hivatás szigorával kérdőjelezték meg Fechner
néhány feltevését. Egyik problémájuk az volt, hogy tényleg érzékleteket mérünk-e itt. Wundt és néhány
követője számára szigorú értelemben nem. A pszichofizikai mérésben nem a fizikai ingereket viszonyítjuk az
érzékletekhez, hanem a függő változó megítélésünk két érzéklet azonosságára vonatkozik. E felfogás szerint
tehát az érzékletek együtt variálnak a fizikai ingerrel, és a kovariáció hiánya annak függvénye, hogy milyen
nagy kell legyen két érzéklet közti különbség ahhoz, hogy észrevegyük.
Ezt a kifejtést maga Wundt végezte el a pszicho- fizikáról szóló néhány elméleti cikkében saját folyóiratában a
Philosophische Studienben (Wundt 1885), valamint tankönyveiben. Az ő felfogása szerint míg az érzéklet
együtt variál az ingernagyságokkal, a pszichofizikában két érzékleti nagyság összehasonlítását kapjuk. Wundt
(1902) véleménye szerint Weber törvényének három értelmezése van: egy fiziológiai (e mellett érvelt Müller),
egy pszichofizikai (Fechner ebben hitt) és egy pszichológiai. Wundt maga a pszichológiai értelmezéshez
ragaszkodik. Ez az ő számára azt jelentette, hogy „Weber törvénye nem a külső ingerek összehasonlításából
származik, hanem az ingerek kiváltotta érzékletek összehasonlításából”, és „Weber törvénye nem any- nyira az
érzékelés, mint amennyire az appercepció törvénye” (Wundt 1902, 541. o., valamint Wundt 1885, 31. o.). Amint
Boring összefoglalja (1950, 336. o.): „Az érzéklet, az idegrendszeri izgalom és az inger mind arányosak
erősségüket tekintve, a két érzéklet közti különbségre vonatkozó megítélés azonban ezen érzékletek nagyságával
arányos.” E felfogás szerint a pszichofizikai törvények tisztán pszichológiai törvények.
A klasszikus pszichológusok elementarizmusa támogatta azt a felfogást, hogy az érzékelés független elemeinek
független tulajdonságaik vannak. A pszichofizikai megítélés Wundt véleménye szerint például egyszerre függ
kötelező (perceptuális) és választható (apperceptív) folyamatoktól; ez a bonyolultság oka. Mindez korán
elvezetett a pszichofizikai ítéletek kontextusfüggésének problémájához. Érdekes módon az „érzékelés mérése”,
mely azt ígérte, hogy az elme egyetemes kontextusfüggetlen törvényeinek kulcsa lesz, elég hamar kontextuális
hatásokra mutatott rá. Külpe, aki pályája elején Wundt tanítványa volt, azután, hogy az ingertulajdonságok
elválasztását javasolta, egy meglehetősen modern listát adott azokról a tényezőkről, melyek hozzájárulnak a
függetlenségtől és a pontos skálázástól való eltéréshez. A figyelem, a kontextus, az elvárás, a tudás, a gyakorlás,
a megszokás és így tovább, mind hatással vannak a pszichofizikai megítélésre. Azt is hirdeti, hogy a mérések
azért megbízhatatlan tükrei a mögöttes érzékleti folyamatoknak, mivel a tényleges kísérletekben megítéléseink
az eredmények egy részét alkotják. „Csak az a kérdéses, hogy nyelvi kifejezést minden körülmények között az
átélt folyamat egyszerű visszaadásának tartjuk-e. [...]” Megengedett-e, hogy az ítélet „azonos”, ez azonos
érzékletet is jelent (Külpe 1893/1983, 151., 152. o. Bíró Gyula fordítása). Ha ezeken a modernnek tűnő
gondolatokon eltöprengünk, oda jutunk, hogy már a 19. század sok teoretikusa szerint is a pszichofizikában nem
az érzékelés közvetlen mérését kapjuk, hanem az érzékletekre vonatkozó ítéletek mércéjét. Vagyis amit újabban
hangsúlyoznak méréseink kontextuá- lis jellegéről, már igen korán felmerült.
Fechner korának egy másik bírálata arra irányult, hogy vannak-e zéró és negatív érzékleti értékek. Fechner
kritikusai szerint még az inger piciny értékei mellett is kell történnie valaminek. Ez azonban Fechner
metafizikus vagy filozófiai szándékainak félreértése volt. O hitt a küszöb alatti hatásokban. Finomabb kérdés az,
hogy a Fechner-törvény feltételezi, hogy a szubjektív lépések valahogy mindig azonosak. Meg lehet tartani a
Weber-törvényt és a küszöb fogalmát, miközben azt gondoljuk, hogy a szubjektív növekmények nem minden
különbségi tartományban azonosak, amikor például egy gyertyát adunk hozzá a tízhez, vagy tízet százhoz.
Boring (1943, 44., 45. o.) rámutat, hogy milyen felháborítóak voltak az állandó növekményre vonatkozó
elképzelések olyan emberek számára, mint William James, aki az érzékletek minőségi sokrétűségében hitt.
131
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Más bírálatok azt vetették fel, hogy a Weber- állandó nem minden mennyiségi tartományban érvényesül. Ezt az
elsők közt G. E. Müller (1878) mondta ki. Mint azonban Fechner maga részletesen kifejti, ez empirikus kérdés.
Minden rendelkezésre álló területen megvizsgálta a Weber-tört állandóságának kérdését, s előre megengedte a
bírálatokat. Gondos kísérletező volt. Igazából abban hitt, hogy a törvény a külső pszichofizikában variábilis, de
a belső pszichofizikában majd állandónak fog bizonyulni. Amint Murray (1990) leírja, a pszichofizika
elemeinek publikálása után Fechner elég sok időt töltött azzal, hogy a Weber-törvényt különböző területeken
igazolja, s még olyan kérdésekkel is küszködött, mint amelyeket Plateau vetett fel, a logaritmikussal
szembeállított exponenciális törvény mellett érvelve.
Már Fechner saját kora megpróbált úgy megküzdeni a mérés problémájával, hogy nem kellett feltételeznie az
érzéki intervallumok azonosságát. Ezt úgy hajtották végre, hogy az emberektől azt kérték, hogy az ingerek közti
arányokat ítéljék meg vagy produkálják. Joseph Plateau (1801-1883) belga fiziológus már az 1850-es években
elkezdett egy 1872-ben kiadott kísérletsorozatot, ahol festőket arra kért, hogy fekete és fehér közt félúton
elhelyezkedő szürkéket fessenek. A logaritmikus törvény szerint azt javasolta, hogy az ingerek és az érzékletek
aránya azonos. Delboeuf, Merkel és mások hasonló módszereket használtak (Boring 1943,
Az ingerlés modern elektronikus módszerei minden területen könnyebbé tették az arányok produkáltatását.
Képzeljük el, hogy a feladat az, hogy állítsunk be egy hangszórót kétszer olyan erősre, mint egy másik. A
harmincas években Stan- ley Stevens munkáiban kibontakozott egy olyan szisztematikus pszichofizika, mely
eltekintett az éppen észrevehető különbségek azonosságától, sőt a küszöb egész fogalmától, hogy új skálákat
alakítson ki (Stevens 1975). Az intenzitás tekintetében e skála formája már nem logaritmikus, hanem
exponenciális. Ez azonban már nem Fechner bírálatához tartozik, hanem a kísérleti módszerek további
győzelméhez.
A világ egységét a szerveződés adja. A szerveződés azonban jelen van az élet minden területén, vagyis a
szerveződés révén meghatározott „lélek” mindenütt jelenlévő. Ismét a Dennett (1998b) által újfent leleplezett
rendezettségi vagy tervezeti tévedés, csak most célpontként az Istent a mindenütt jelenlévő lélek váltja fel. Ez a
pánpszichizmus bármily spekulatív is volt, Fechner számára mérési erőfeszítéseinek alapját képezte. Korábbi és
későbbi dualistákkal szemben ez tette lehetővé számára a mérést. Pszichofizikai mérésnél ugyanis azonos
természetű dolgokat hasonlítunk össze, de eltérő nézőpontból. Néhány korai értékelője már felfigyelt erre.
Dessoir (1911, 226., 236. o.) észreveszi a természettudós és a test-lélek egység elméletalkotójának kettősségét.
Fechner szerint nincs azonban az utóbbiak között olyan éles határ, mint a hagyományos kartezianizmusban.
132
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
javarészt ellentétei voltak a Fechner által javasoltaknak. Bizonyos értelemben Helmholtz a német idealista
filozófiának is tükörképe volt. Az ő filozófiai ihletése javarészt John Stuart Milltől származik. A Fechner által
képviselt idealista-spiritua- lista pánpszichikus felfogással szemben Helmholtz mindenütt a
természettudományos megoldásokat kereste a filozófiai rejtélyekre.
Helmholtz pozíciója a mechanikus koncepciókat illetően mérsékeltebb volt, s idővel változott. Egészében nézve
fizikalista volt, a mozgalomban azonban módszertani elvekkel vett részt és nem egy puszta ideológia alapján.
Mint számos konkrét vitája például Heringgel mutatta, nem volt hajlandó elfogadni, ha ismeretlen vagy nem
világos materiális okokra utalgattak. A fiziológus számos kérdésben mint afféle jó empiricista, egy tanulási
alapú „pszichológia” típusú magyarázatot részesített előnyben a szöveti misztikus erőkkel és egyebekkel
szemben. Továbbá, miközben fizikalista volt az elemi jelenségekre vonatkozó elméletében, megengedte a
természettudományok és a társadalomtudományok eltérését. Számára az utóbbiak nem egyetemes törvényeket
igyekeztek feltárni, hanem kontextuális vagy történeti szabályszerűségeket. Ez nemcsak a különböző területek
közti kutatási stílus eltérését sugallta, hanem azt a lehetőséget is, hogy a kultúrának is ablakot nyit.
Halláselméletében például a zenei hallás máshova tartozna, mint az elemi hangokra vonatkozó megfigyelései.
Egész tudományos élete során a világ egysége érdekelte és azok a módszerek, melyek lehetővé teszik, hogy a
máshol talált szabályszerűségeket visszavezessük a fizika alapvető törvényeire. Olyan attitűddel járt ez együtt,
amit nem érintettek meg a diszciplínák közti határok. Elsőrendű példa volt a tudományos kétnyelvűségre, ahogy
azt újabban
Julesz Béla (1995) vezette be a redukcionizmussal kapcsolatos vitákba. Helmholtz attitűdje mindig a fizikusé
volt. Szabadon mozgott a diszciplínák között, és a mozgás során alapvető üzenete mindig a mindenféle
miszticizmussal és elnagyolt vagy homályos magyarázatokkal szembeni harc volt. E tekintetben hozzáállása
nagyon hasonlít Békésy Györgyére és Julesz Béláéra a modern perceptuális kutatásban. Hozzájuk hasonlóan
133
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Helmholtz is arra törekedett, hogy rámutasson, hogyan vezethető vissza valami. Ugyanakkor mindig látta a
redukció korlátait (Hatfield 1993). Az 5.2. táblázat összegzi adalékait a tudomány egészére riválisaival
összehasonlítva az alapvető üzeneteit.
Emil du Bois Reymond (1818-1896) volt a csoport legprogrammatikusabb elméje, aki ezeket a fenntartásokat
két híres beszédben tette nyilvánossá. Az egyikben, egy 1872-ben, Lipcsében tartott beszédében még azt is
felvetette, hogy a híres Laplace- formula kiterjeszthető az agyra. A Laplace-formula lényegében azt mondja ki,
hogy ha a világ mai állapotának minden részletét ismernénk és ismernénk minden természeti törvényt, elvileg
meg tudnánk jósolni a világ következő állapotát, mivel a világ pusztán differenciál egyenletrendszerekkel írható
le.
Ha egy értelmes lény bármely pillanatban ismerné mindazokat az erőket, melyek a természetet mozgatják s
mindegyik alkotóelem helyzetét; [...] egyetlen képletben tudná összefogni az Univerzum legnagyobb testeinek
mozgását és a legkisebb atomokét: ezen értelem számára semmi sem lenne bizonytalan, és szemei előtt jelen
lenne úgy a jövő, mint a múlt.
Du Bois Reymond kiterjesztése ehhez az elvhez abból állt, hogy egy gondolatkísérletet hozott létre. Mi történne,
ha csillagászati mértékű tudásunk lenne az agyról, vagyis minden idegsejt állapotát ismernénk. Akkor sem
értenénk meg a lelket. Itt van valami elillanó: a mentális, a tudatos (később hozzátennénk, fogalmilag) nem
redukálható a fizikaira. Ez Du Bois Reymond számára az egyik megoldhatatlan rejtély. A mindent tudó Laplace-
démon továbbra sem élne át tudatosságot. A 19. században Lange (1880, II.) mutatta be ezt a kritikus
mozzanatot; száz évvel később Prigo- gine és Stengers (1995) is kiemelik, hogy a mégoly redukcionista 19.
századi tudósok számára is a Laplace- démonnak a gondolkodásra való kiterjesztése abba a körbe, amit sosem
fogunk megismerni, az ignorabimus világába tartozik. Ami azt illeti, a berlini akadémia 1880-as Leibniz-ülésén
Du Bois Reymond részletesebben is bemutatta felfogását. Megpróbálta kezelni tudós kollegáinak néhány
kritikáját. Rámutatott arra, hogy ez az ignorabimus felfogás, vagyis ez az ag- noszticizmus még mindig
jellemezte azt a bátor humanista csoportot, akik a természettudomány hatalmában hittek s megpróbálták
elkülöníteni a megoldhatót a megoldhatatlantól. Hét tudományos rejtélyt javasolt. Ezek összefoglalását Haeckel,
egy későbbi nemzedék képviselője adta meg 1899-ben (magyarul 1905):
2. a mozgás eredete,
3. az élet eredete,
7. a szabad akarat.
Haeckel véleménye szerint (1), (2) és (5) megoldhatatlanok, ezek az 1880- ban hirdetett ignorabimusok, míg a
(3), (4) és (6) megoldhatóak, lényegében az evolúciós elmélet révén, a (7)-es- sel kapcsolatban bizonytalan.
Érdekes mozzanat itt, hogy a mentális világ redukálhatatlanságának mai képviselői a tudatfilozófiában, a kvalia,
az érzetminőség redukálha- tatlanságot hangsúlyozók nagyon hasonlóan érvelnek. A tudatos élmény
kategorikusan eltérő jellege egy megoldhatatlan és redukálhatatlan problémát okoz számukra. Ahogy Du Bois
Reymond mondta, az atomok mozgása agyamban messze van fájdalom vagy öröm érzésemtől. Más kérdések,
mint például a racionalitás eredete, redukálhatók és magyarázhatók, ha ezt már megoldottuk.
Ami azt illeti, Du Bois Reymond hozzáállása nem volt kivételes. O és barátai abban az értelemben voltak
radikálisok, hogy kiterjesztették a fizikai magyarázatot az életre. Ismét Prigogine és Stengers (1995, 91. o.)
évszázaddal későbbi jellemzését idézhetjük. A kiváló német természettudósok többsége lényegileg azonos
álláspontot foglalt el Helmholtz-cal, az élő anyag fizikai-kémiai működését ugyanazok a törvények irányítják,
mint az élettelen anyagét, s egyazon fogalmi keretben tanulmányozandóak. Ugyanakkor valahol megtorpantak a
134
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
léleknél. Ez a visszafogott szemantikus hozzáállás volt a mögöttes tényező a legtöbb pszichofizikai parallelista
metateóriát használó munkában a korai kísérleti pszichológiában. Ez a dualitás folytatódik, megjelenik olyan
vezető neuro- biológusoknál mint Sherrington, vagy a mi korunkban Popper és Eccles, valamint a kvalia
redukálhatatlanságát hirdető tudatfilozófusoknál.
Röviddel Du Bois Reymond híres beszéde után megjelent a második nemzedékből egy teljességgel reduk-
cionista megoldási javaslat. Du Bois Reymond legfőbb kritikusa a német radikális darwinista Ernst Haeckel
volt, aki 1899-ben éles polémiába kezdett. Haeckel csúnyán elmarasztalja az előző nemzedéket. Számára Du
Bois Reymond már nem az óvatos tudományosság, hanem a tudomány- ellenesség képviselője. Haeckel a lelki
jelenségekre vonatkozóan egyrészt azt hirdette, hogy az idegtudomány az agykérgi ingerlés, irtás és patológia
adatai alapján, valamint az összehasonlító anatómia megmutatja, hogyan lehet korlátozni a tudat rejtélyét és
lehetőséget nyújtani, hogy azonosítsuk a „gondolkodás székhelyét”. A teljes redukció csak időbe fog kerülni.
1906-ban létrehozta a Nemzetközi Monista Ligát, hogy azt a gondolatot hirdesse, hogy van egy egységes élet-
és elmetudomány. Ez a redukcionista felfogás is velünk van mindmáig, még élesebb szemantikai formákban is,
mint például Churchlandnél (1986).
Más tudósok, akik kevésbé voltak polémikusak, mint Haeckel, Ernst Mach (1896) kritikai elméletével
felszerelkezve szintén azt kezdték a század végén hirdetni, hogy az élet mechanikus vagy mérnöki felfogását ki
kell terjeszteni a lélek világára is. A viselkedés és a lélek törvényei szintén visszavezethetők lennének
egyetemes természeti törvényekre, ahogy Jacques Loeb (1900) kezdte hirdetni elsősorban a tropizmussal
kapcsolatos korai kutatásokra hivatkozva, mint még látni fogjuk. Pauly (1987) újabban megjelent
monográfiájában rámutat, hogy milyen kapcsolat és milyen változások voltak a német tudományos radikalizmus
e két generációja közt, és hogyan folytatódik mindez tovább az amerikai behaviorizmusban. A századfordulóra
az élet és a lélek rejtéjének kérdése összekapcsolódott egymással. A fiziko-kémiai felfogás képviselői, mint
Loeb, a célszerűség teljes kiiktatását javasolják az élet világából, s ezzel a lélekből is. A másik tábor, például
Jennings a célszerűséget az élővilág, s ezzel a leki élet alapvető természeti jellemzőjének tartják. Mindkettővel
szemben állnak azok az emberközpontú felfogások, például Husserl és Scheller, akik a gondolati világ tárgyi
vonatkozásait, azt, hogy valamire utaló élményeink vannak, pusztán az emberi szellem sajátjának tartják. Vagyis
a lélek mechanikus felfogása körüli vita évtizedekig jellemzi a korai pszichológiát.
Helmholtz, az univerzális zseni. A tudomány királya több egyetem (Berlin, Königsberg, Heidelberg)
büszkesége, s időnként rektora, az anatómia, az élettan s a fizika tanszékek között mozgott, mindegyik helyen
tartós eredményekkel. (A David Ca- han 1993 kiadta kötet mai szempontból értékeli adalékai sokrétűségét,
Helmholtz maga pedig többször, például népszerű tudományos előadásaiban is beszámolt kutatásai
sokrétűségéről és hozzáállásáról a közösségi tudományt illetően.)
Kutatói készségei, vonzalma a kísérleti módszer iránt valószínűleg tanára, Johannes Müller hatására alakultak
ki. Königsbergben és Heidelberg- ben, miközben igen nagy hozzájárulásokat tett a fizikában, például az egyik
bizonyítékot adta az energia-megmaradás törvényének, a 19. század egyik legfontosabb szervezőerejű
tudományos törvényének, a fiatal orvos Helmholtz javarészt fiziológiai és „pszichológiai” problémákkal
foglalkozott. 1871-ben visszatért Berlinbe, és ettől kezdve tevékenységét jórészt a fizikára korlátozta. A mai
olvasó Helmholtz általános tudományos attitűdjéből azt a képet nyeri, hogy nála összhangban van a gyakorlati
kísérletező és a bátor elméletalkotó. Ez a kutatási stílus sok, látszólag leküzdhetetlen akadályt könnyedén átlép.
A pszichológiát illetően Helmholtz munkájában több olyan mozzanat van, melyek közvetlenül relevánsak: az
idegingerület terjedési sebességének megmérése, a színlátás elmélete, halláselmélete, végül átfogó empiricis- ta
135
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
kon, valamint a kísérleti tudomány alkalomlesése. Helmholtz korára jól ismert volt a „személyi egyenleg” mint
csillagászati probléma.
Arról volt itt szó, hogy milyen eltérés van különböző embereknél abban, ahogy bizonyos események
megjelenését jelzik (eredetileg csillagászokról volt szó), például a csillagok áthaladását egy teleszkóp
keresztjén. Ugyanakkor a fiziológia magasabb köreiben komoly kételyek voltak az idegvezetés sebességét
illetően. Valahogy úgy tűnt, hogy ez rendkívül gyors. Johannes Müller még 1830-as tankönyvében is azt
hirdette, hogy az érintett idegek rövidsége miatt az idegvezetés sebessége végletesen kicsi, nem lehet megmérni.
Korábban még voltak misztikus tézisek is arra nézve, hogy mivel ez megfelelt a gondolat szökellésének,
rendkívül gyors kell legyen, akár a fény sebességét is elérheti.
Empirista térelmélet a tér tanult rendszer a tér tapasztalaton alapszik nativista térelmélet és
és változtatható egységes a priori
geometria
Helmholtz újra mérlegelte az egész személyi egyenleg kérdését és általánosabb problémaként fogalmazta meg
azt, hogyan mérjük az idegvezetést. 1850-ben publikálta kijózanító kísérleteinek eredményeit. Az idegvezetési
sebesség nagyságrendje 30 méter volt másodpercenként. A sebesség megmérésére nagyon egyszerű módszert
talált. Motoros idegeknél egy ideg-izom készítményt kapcsolt egy kimográfhoz, egy jelölőtollal ellátott forgó
hengerhez. Az izomtól különböző távolságokban ingerelte az ideget, és a hengeren talált jelek különbségeit
elemezve (ez volt az idői becslés) összehasonlította ezt a távolságkülönbségekkel, és egyszerűen kiszámította a
sebességet. Az érző idegekre néhány emberi kísérletet végzett, ahol elektromos ingerlést adott a csípőre és
nagylábujjra, és a távolság függvényében elemezte a reakcióidő eltéréseit az idegi központoktól.
136
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Saját korában Helmholtz teljesítménye igen komolynak számított. Maga a kimográf új módszer volt, s mint
Olesko és Holmes (1993) hangsúlyozzák, a hibaelemzés és a legkisebb négyzetek módszerének használata a
„valódi érték” elérésére nagy lépés volt az általános tudományos mérési gyakorlatban. Ez a korai pszichológiai
kísérletezésben is megjelenik. Mind Fechner, mind Ebbinghaus hasonló statisztikai eljárásokat használtak az
általános értékek megkapására.
Van egy további említésre méltó mozzanat, melyet Bartlett (1958) említ esettanulmányában: a kísérletező tudós
képes korlátozni ambícióit. Helmholtz képes volt arra, hogy megmérje az idegingerület terjedési sebességét,
anélkül, hogy sokat töprengett volna azon, mi is az idegvezetés. Az idegvezetés igazi magyarázata sokkal
később, a 20. században jelenik csak meg. Mint Donders (1868) igen korán észrevette, volt egy motivációs
mozzanat itt is. Helmholtz kémiai folyamatnak kezdte tekinteni az idegvezetést, mely mindegyik szakaszban
megújítja önmagát, s nem valamiféle „misztikus energiaáramlás”. E tekintetben erőfeszítései az idegimpulzus
sebességének mérésére, mint Low- ry (1982) rámutat, betetőzték azt a mozgalmat az idegműködést illetően,
mely eltávolodott az „életszellemek” segítségével magyarázó felfogástól. Az idegműködés elektromos
természetének felfedezése és az egyirányú vezetés gondolata az idegrendszer olyan képéhez vezetett, ahol az
idegek vezető rostokként funkcionálnak, és a központok konceptuálisan átkapcsolási állomásokká válnak. Ez a
vízió elősegítette, hogy az idegvezetést mint mérhető mennyiséget közelítse meg. Ami mindennek ideológiai
sugallatait jelenti a pszichológia irányába, Helmholtz vizsgálata a kijózanítóan alacsony sebességgel azt
bizonyította, hogy az idegek mentén nem tudnak titokzatos pszichológiai erők haladni.
Amint Ernst Cassirer hangsúlyozta több alkalommal is (lásd erről Helmholtz 1977-es kötetben), Helmholtz egy
bonyolult, de komoly kantiánus volt a hegelianizmus közepén. Abban az értelemben volt kantiánus, hogy hitt az
észlelés ciklikus természetében, s abban, hogy „az adott szerveződésnek” szerepe van az észlelésben. Ezt
kiegészíti, mint Prigogine és Stengers (1995) megjegyzik, a kriticista kantiánizmus, a hit abban, hogy
bezárkózhatunk természettudományos kereteinkbe, és megszabadulhatunk a természetfilozófiától. Helm- holtz
azonban nem volt abban az értelemben kan- tiánus, hogy hitt volna feltételezett a priori elvek
megváltoztathatatlanságában. Számára az olyan fogalmak, mint a tér viszonylagosak, s tapasztalat által
megváltoztathatóak voltak, egy részük a tapasztalás automatizált eredménye, egy részük viszont puszta
konvenció.
Kétségtelen, hogy Kantot értelmezve ahhoz a realista trendhez tartozott, amely az idegrendszer szerkezetével
magyarázza az elemi minőségeket. Wolfgang Röd (1998) kitűnő új Kant szintézisében is rámutat arra, hogy
Helmholtz a „kriticizmus pszichológiai-fiziológiai átértelmezése mellett állt ki” (Röd 1998, 203. o.). Ez azt
jelenti, hogy a tapasztalatot megelőző mozzanatok itt nem a kanti a priori fogalmak, hanem lélektani
működések, melyek végső soron „szervezetünk felépítésében gyökereznek”. A többi dolgot illetően az észlelés
magasabb tényezőiben Helmholtz empiricista értelemben volt realista, s itt már nem nativista. Ebben a
felfogásban az érzékletek alaptulajdonságai be vannak építve a szenzoros apparátusba és az idegrendszerbe. (Ezt
a szintet neveznék ma sokan a transzducerek szintjének.) A magasabb mozzanatok azonban mind élménybeli
tényezők eredményei. Az alapkérdés persze az, hogy mi „magasabb”. Helmholtz alapvető modellje nem is olyan
eltérő az 1960-as évektől bevett szokásos információfeldolgozási szemlélettől. Mindezek a mozgalmak
megismétlik az alapvető helmholtzi attitűdöt, amikor az észlelést mint felülről lefelé és alulról felfelé ható
folyamatok kettősségét képzelik el. A megoldások részletei eltérőek, az alapgondolat azonban meglehetősen
137
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hasonló. Az 5.2. ábra egy ilyen felfogást mutat Julesz Béla (1991; 1995) munkáiból, aki kivételesen világosan
megmondja, mivel tartozik Helmholtznak.
Ma persze Helmholtz kérdését több problémára bontjuk fel: az egyik az automaticitás (szemben a tudatos
erőfeszítéssel), a másik a hasonlóság, a harmadik pedig az innátizmus. Helmholtz egy nem hasonlósági alapú
automatikus, de mégsem veleszületett felfogást képvisel, mely túltanuláson alapszik. Ez meglehetősen radikális
hozzáállás. Azt jelenti ugyanis, hogy Helmholtz egyrészt a beépített veleszületett automaticitást az
alaptényezőkre korlátozná, ugyanakkor a magasabb folyamatokat (a felülről lefelé ható folyamatokat) a
tapasztalás automatizálásával értelmezné, és nem tudatos isme
retek segítségével. Vagyis a percepció a tapasztalás számára áthatolható, de nem áthatolható a tudatos
megfontolás, a metafolyamatok, mintegy a belső modellálás számára. Azt is lehet mondani, egy bizonyos
értelemben elválasztotta az alacsonyabb szintű fiziológiai, és a magasabb szintű pszichológiai folyamatokat,
ugyanakkor a tudat különösebb szerepet az észlelésnél nem játszik nála.
5.2. ábra. A vizuális feldolgozás kettősfolyamat-elméletének példája a mai pszichológiából (Julesz, 1991
nyomán). Mint látható, ebben a felfogásban a korai és kései feldolgozási szakaszok között a fokális figyelem
közvetít. A szakaszok megfelelnek Helmholtz koncepciójának a natív és a tapasztalatfüggő rendszerekről. A
felülről lefelé ható információáramlás pedig az induktív következtetési rendszereknek
Mindkét könyv úgy mutatja be Helmholtzot mint egy fizikust, aki megpróbálja egy érzéki területen belül
különböző minőségekre alkalmazni Müller specifikus érzékszervi energiák törvényét. Alapgondolata
összhangban van általános empiri- cista percepcióelméletével. A komplex perceptuális jelenségeket fel lehet
bontani elemeikre, s utána fel tudunk tárni bizonyos tudattalan következtetési szabályokat. Az asszociatív
tanulás segítségével pedig bemutatható a bonyolultnak a levezetése az egyszerűből. Vogel (1993) mutatja be
Helmholtz- nak ezt az oldalát. Johannes Müller elvét kiterjesztve azt hirdeti, hogy ugyanazt az egyszerű sémát
találta meg mindkét alapvető érzékre: a minőségi különbségek visszavezethetők az idegek és az átvételi
apparátus különbségeire (Helmholtz 1875, 148-149. o.).
A fizikus Helmholtz az összetett hangokat részhangokra bontja. Mind kísérletileg rezonancia vizsgálatokkal,
mind matematikailag a Fourier-elemzést használva kimutatja, hogyan bontható egy összetett hullámforma
egyszerű harmonikus összetevőkre. Igazából ennek melléktermékeként kimutatja ezt a beszédhangok
levezetésére is, nemcsak a zenei harmóniára. A fiziológiai fordulat az, hogy Helmholtz alapvetően feltételezi,
hogy a hallás átvivőrendszere ugyanezt a levezetést végzi, levetítve az összetett hullámformákat egyszerű
hangokra. Feltételezte, hogy a hullámok a belső fülben haladnak, és ott „nagyon kicsiny elasztikus függelékeken
138
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
rezonálnak” (uo., 138. o.). Ezek a „függelékek” vagy húrok az elemi hangok gyakoriságára rezonálnának, s
mindegyik különböző idegrostokat ingerelne a Müller-elv kiterjesztésének megfelelően. A rezonáló húrok nem
véletlenszerűen rendeződnek el: a rövidek, melyek magasabb hullámhosszokra érzékenyek, a csiga alsó részén
találhatók, míg a hosszúak, melyek egy szélesebb membránt is képviselnek, a tetején találhatók, és ezek
alacsonyabb hangmagasságokat kódolnak. Helmholtz 4500 sajátos idegi struktúrát feltételezett, 8 zenei
oktávnak megfelelően. „A hallóideg-végződések mindenütt egy sajátos kiegészítő apparátushoz kapcsolódnak,
mely részben rugalmas, részben merev, mely a külső vibrációk hatására együttvibrálásba kezd” (uo., 142. o.). Ez
a hallási specificitás helyelmélete: az idegrendszerben és az átvivőrendszerben található helyek felelnek meg
egy nem téri jegynek, a hangmagasságnak. Ennek legfőbb riválisai a frekvenciaelméletek lesznek, melyek
feltételezik, hogy a hallóideg kisülések gyakorisági mintázatai kódolják a hangmagasságot. Érdekes módon
Békésy György (1960) modern helyelmélete, miközben az alaphártya rezonanciájával vitatkozik, s ezt egy
hullám csillapodási függvénnyel, valamint örvényekkel helyettesíti, megőrzi Helmholtztól azt a gondolatot,
hogy a téri elrendezés egy nem téri jegyet kódol.
Helmholtz színelmélete Young hagyományát folytatja. Főleg színkeverési adatokra alapozva egy há- romszín-
elméletet javasolt. Feltételezte, hogy a recehártyán három különböző színérzékeny szerveződés működik, s a
maradvány a színért felelős három idegi struktúra különböző mértékű ingerlése révén oldódik meg. Helmholtz
főszerepe Young elméletének finomításában a színkeveréssel kapcsolatos kiterjedt kutatása volt (Riggs 1985).
Fő riválisa Hering ellenszínelmélete volt, mely más adatokra (utóképekre és kontrasztokra), és a fiziológiai és
pszichológiai adatok közti eltérő felfogásra alapozott.
Mint Richard Kremer (1993) rámutat, Helm- holtz még színelméletében is empiricista felfogását képviselte, s
néhány nagyon direkt gondolatot fogalmazott meg az „egyszerű” érzékletek mint fiziológiai mozzanatok, és a
komplex észlelések mint pszichológiai mozzanatok között. Bár Helmholtz elfogadta, hogy az utóképek a
folytonos retinális ingerléssel kapcsolatosak, elvetette Fechner és mások magyarázatát a kontraszt jelenségek
hipotetikus, retinális oldalirányú interakciós folyamatokkal történő magyarázatára. Helmholtz nézete szerint a
kontraszt jelenségek pszichológiai tényezőknek köszönhetők, olyan összehasonlítási szokásoknak, melyek akkor
jelennek meg például, ha különböző emberek között elhelyezkedve ítéljük meg az egyes emberek magasságát.
Vagyis, empiricista elveit látszólag egyszerű folyamatokra is megpróbálta kiterjeszteni, amelyek normálisan
nem lennének a tanulásra és az élményre vonatkoztatva magyaráz- hatóak. Hering (1878; 1964) nagyon kritikus
volt ezzel szemben, és arra törekedett, hogy a lehető legtöbb feldolgozást alacsonyabb fiziológiai szintekhez
rendelje. Ez a hibákkal kapcsolatos döntést is érintette: Helmholtz empiricista felfogásában az érzékek maguk
nem tévednek, csak a magasabb feldolgozás hibaérzékeny. Hering számára az érzékek korántsem voltak
hibamentesek. Az 5.2. ábra kifejezéseivel Helmholtz meglehetősen lent húzná meg a határt az alacsony és a
magas látás között, míg Hering meglehetősen magasan. Számos dolgot, amit ma úgy kezelünk, hogy az az
alacsonyabb szerveződési szintre tartozik, Helmholtz a pszichológiai szintre sorolna, vagy Julesz terminusaival
a fokális figyelem szintjére.
Pszichológiai értelemben az „érzékelés” a szenzoros folyamatok mentális elemeire utal, azokra az elemekre,
amelyekből ilyen vagy olyan folyamattal létrejönnek a köznapi perceptuális élmények. E használatnak
megfelelően az empiricista felfogás minimalizálja annak mértékét, hogy perceptuális élményeink vagy
közvetlenül az érzékelésben legyenek adva, vagy veleszületett folyamatokkal az érzékelésből legyenek
levezethetőek.
Van néhány világos kérdés, ahol Helmholtz az em- piricizmus mellett áll ki. Az 5.3. táblázat összefoglalja
ezeknek a vitatott gondolatoknak egy részét.
Általános modelljében Helmholtz számos kritikus gondolatot vet fel. Az első az, hogy a perceptuális
reprezentációt a tapasztalat korlátlanul módosíthatja. Másrészt a reprezentációk csak annak révén reprezentációi
valaminek, hogy sajátos kapcsolataik vannak, s nem valamiféle belső hasonlóságuk van a külső tárgyakkal,
amelyek reprezentációkhoz vezethettek volna. Minden érzéklet jel, önkényes típusú jel azonban.
139
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
3.3. táblázat - 5.3. táblázat. Néhány vitatott empiricista fogalom, melyeket Helmholtz
vezetett be a perceptuális kutatásba
A tér tapasztaláson alapul sztereo összeolvadás, perceptuális tanulás, Julesz Hering: Gestalt, modern
hályogműtétek nativisták
Helmholtz előrehaladt azon az úton, hogy egy lényegében szemiotikai észleléselméletet fejtsen ki. Az ő
változata azonban, eltérően a klasszikus brit empiristákétól, tökéletesen önkényes volt. Teljesen hiányzott belőle
az ikonicitás, a hasonlósági elv. Emlékezzünk arra, hogy a klasszikus empiriciz- musban bizonyos
tulajdonságok vagy minőségek, mint például a forma, azért elsődlegesek, mivel hasonlítanak valamire a való
világban. A perceptuális reprezentációkat magukat tekintve Helmholtz úgy hitte, hogy a percepciók
szemiotikusan szimboliku- sak, vagyis jellegük önkényes. Nem kapcsolódnak a világhoz, nem ikonikus
hasonlósági alapon kapcsolódnak az általuk tükrözött tárgyakhoz. Vagyis határozott álláspontot foglal el a már
Descartes által felvetett kérdésekben. Descartes azt hirdette, hogy a tárgyak és agyi reprezentációik között
geometriai hasonlóság volt. Kirkeboen (1997) egyenesen amellett érvel, hogy ez volt az első próbálkozás arra,
hogy bevezessék az idegrendszeri kódolás fogalmát a megismerés magyarázatára. Descartes-ot azonban zavarta
az a távlat, hogy teljesen mechanikus megismerési rendszert alakítson ki. Ezért aztán kétszintű
percepcióelméletet vázolt. A lélek vagy elme megfigyelné az idegrendszer nyújtotta leképezéseket, s a lélek
számára nem lenne semmiféle geometriai hasonlóság sem.
A hasonlóságot illetően Helmholtz igen világos volt. Az átvivő rendszer nyújtotta reprezentációknak csak attól
van jelentésük, attól utalnak valamire, hogy részt vettek egy asszociatív tanulási folyamatban: az észleletek a
tapasztalás és nem hasonlóság révén jelek. Ahogy Crary (1999) megemlíti, új elmélet volt ez a külső tárgyak és
az észlelés közti nem mimetikus viszonyról. Nemcsak fenyegetés volt „az episztemológiai szkepszis” irányába
az érzékek megbízhatatlansága révén, hanem az észlelés és tárgyainak lehetséges újraszervezése is „[...] a
valóság új formáit alakították ki, és az emberi alany képességeire vonatkozó új igazság körvonalazódott e
fogalmakban” (Crary 1999). Crary megemlíti mint a kor spekulatív kérdését azt, hogy mi történne, ha új módon
alakítanánk ki az idegrendszeri kapcsolatokat, műtétek révén, és hogy hogyan változtatták meg világképünket a
vizuális eszközök. Hozzá kell tenni azt, hogy ennek a relativitásnak volt egy elvontabb hatása is: milyen
álláspontot foglalt el Helmholtz a tér új matematikai rendszerét illetően? Hitt abban, hogy a nem euklideszi
geometria terjedésével magát a világot is máshogy fogjuk látni. Helmholtz világosan kifejti a látás szimbolikus
elméletét.
Érzékleteink, ami minőségüket illeti pusztán jelek, melyek sajátos jellege pusztán saját magunk felépítésétől
függ. Nem szabad azonban puszta látszatként elvetnünk őket, mivel éppen valaminek a jelei.
1878/1977, 122. o.
Amikor tapasztalati alapú kapcsolatokról beszél észlelési világunkban, szándékosan az anyanyelv példáját
használja: a nyelvi jel önkénye arra célzás, hogy minden perceptuális jelzés önkényes.
[Az anyanyelv szavai] önkényesen kiválasztott jelek, minden nyelvben eltérőek. Ennek megértését nem
örököljük, hiszen egy német gyerek, aki franciák közt nevelkedik és sosem hallott németet beszélni, a németet
idegen nyelvnek fogja tartani. A gyerek csak használati példákon keresztül ismerkedik meg szavak és mondatok
140
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
jelentésével [...] Felnövekvése során erőfeszítés és szándék nélkül érti meg ezeket a szavakat és mondatokat,
anélkül, hogy tudná, mikor, hol és milyen példákkal tanulta meg.
212., 131. o.
A mai kritikus periódus elméletek szempontjából szinte komikus, hogy a radikális empirista Helm- holtz aztán
egyenesen azt mondja, hogy az anyanyelv elsajátítása nehezebb, mint a második nyelvtanulás, hiszen ott még fel
kell ismerni magát a jelviszonyt.
Nyilvánvaló, hogy az anyanyelv első megtanulása sokkal nehezebb foglalkozás, mintsem valamely idegen
nyelvnek minden későbbi megtanulása. Egyáltalában azt kell előbb még kitalálni, hogy ezen szóhangok jelek
gyanánt szolgálandó, és egyidejűleg meg kell találni behozás útján minden egyesnek jelentőségét ugyanazon
módon, mint az érzékbeli érzésekét.
Azóta meglehetősen érdekes története volt annak a gondolatnak, hogy az érzékletek pusztán jelek. Van egy
rejtett folytonossága annak a fogalomrendszernek, ami elvezet azután az észlelés szemiotikai elméletéhez. Karl
Bühler (1927), a német-osztrák pszichológus és szemiotikus dolgozta ki az észlelés jelelméletét. Az ő
felfogásában minden észlelési folyamatot a jelezés szempontjából kell értelmezni, és mint ilyeneket kell
kapcsolni őket az észlelést kiváltó tárgyakhoz, vagyis az észlelésért oksági- lag felelős dolgokhoz és mások
viselkedéséhez. A nyelvi jelek attól speciálisak, hogy kapcsolatba kerülnek az értük felelős egyének fölötti
szabályrendszerrel is. Bühler számára az észlelés szemio- tikai értelmezése azért alapvető jelentőségű, mert azt
mutatja, hogy minden viselkedés (alacsonyabb viselkedéseket is beleértve) különböző aspektusokkal
rendelkezik. Érdemes megemlíteni, hogy ez a jelszemlélet az észleléssel kapcsolatban és persze a viselkedéssel
kapcsolatban lesz majd a korai etológia vezérgondolata, amit Bühler egyik tanítványa, Konrad Lorenz hoz át a
modern időkbe. Helmholtz igazából egy evolúciós szempontú jelelméleti percepciós gondolkodás alapjait veti
meg. A másik kutatási vonal, Helmholtz neorealizmussal szembeni gondolatait felkarolva, Pavlovnál jelent meg,
különösen a jelzőrendszerekről szóló késői írásaiban. Míg Bühler és e tekintetben Helmholtz is a nyelv
paradigmáját használta az észlelés és általában a pszichológia modellálására, Pavlov fordított utat járt be. Az
észlelésből és az elemi tanulásból, mint első jelzőrendszerekből indul ki, és a nyelvet ezekből kiindulva mint
második jelzőrendszert építi föl (Pavlov 1954).
Nem mindenki volt boldog az észlelésnek ezzel a józan, s egyszerre oksági és szimbolikus megközelítésétől. A
legfigyelemreméltóbb bírálat ideológiai volt, de általános elégedetlenséget fejezett ki a lelki tartalmak nem
áttetsző felfogásával szemben. Lenin (1908), amikor a kommunista mozgalomban található agnoszticizmus
legkisebb jele ellen is harcot indít az 1905-ös bukott forradalom után, Helmholtz észleléselméletét úgy
értelmezi, mint egy agnosztikus felhívást, aki a tanulás hangsúlyozásával „tagadja az objektív valóságot és a
szubjektív igazságot” (Lenin 1964). Lenin ironikusan hieroglifaelméletnek nevezte ezt a felfogást. Ugyanakkor
az elmélet oksági mozzanatait, vagyis hogy az elemi minőségeket külső események okozzák, a materializmus
jegyeként üdvözölte. Nem érdektelen a naiv percepcióelméletet illetően, hogy miért volt Leninnek annyi gondja,
és miért volt szüksége arra, hogy Helmholtzot a kétértelmű tudós kényszerzubbonyába szorítsa bele. Lenin
egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy realisztikus és monisztikus elméletben nincs szükség az egyszerű és
leegyszerűsített hasonlósági gondolatra ahhoz, hogy lehorgonyozzuk az észlelést. Ez nemcsak a naiv elméletek
kérdése. Századunkban az alaklélektan, s néhány, a holográfikus reprezentációval kapcsolatos újabb spekuláció
egy másik szinten kénytelen szembenézni a hasonlósági problémával, s ők azt fogják hirdetni, hogy az
idegrendszerben kell legyen egy olyan szint, ahol izomorfizmus van a tárgyak valamely vonása és idegi
reprezentációi között (Köhler 1947; Pribram 1990).
Amint Bertrand Russell (1897) rámutatott a nem- euklideszi matematika nehézségeivel kapcsolatban, a
matematika jó része és különösen a tér problémája évszázadokig az empiricizmus terjedése közben a
racionalista elmélet bástyája volt. Az alapgondolat, mely különösen népszerűvé vált a kanti keretben, azt
hirdette, hogy az általunk felfogott vagy értelmezett tér elménk beépített struktúrája. Több értelmezés született
erre a kanti a priori rendszerek biologizálásának folyamatában. Alapvetően azt hirdették, hogy a tér, mint
kiinduló szerveződés az idegrendszer struktúrájából és működéséből származik, nem platóni absztrakció.
141
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Helmholtz komolyan kezdte megkérdőjelezni ezt az elképzelést, s egy empirikus alapú térelméletet javasolt,
aminek következményei voltak mind az észlelés kutatására, mind a matematika megalapozására nézve.
Helmholtz mintegy utat tört, vagy legalábbis segített utat törni a nemeuklideszi geometriák számára, mikor azt
hangsúlyozta, hogy a térészlelés tanult s elméletfüggő. Az észlelésben az önkényes és tapasztalati alapú
kapcsolatok mintegy vonatkoztatási pontok, amikből kiindulva el tudunk képzelni alternatív tereket is, nemcsak
euklideszieket. Úgy gondolta, hogy a színek például nem állnak mozgásunk és tapasztalásunk kontrollja alatt.
Az olyanok azonban, mint a térlátás, tapasztalatunk hatására, különösen pedig mozgásaink hatására
megváltozhatnak.
Julian Hochberg (1962) érdekes történeti összefoglalást adott a nativista és empirista nézet sorsáról a látás téri
mozzanatait illetően, kezdve a korai kísérleti pszichológiától és fiziológiától egészen az alaklélektanig és a
gibsoni elméletig. Hasznos taxonómiát is ad az itt szereplő vizuális vonatkozásokról: forma, pozíció, méret és
mélység azok a legfontosabb mozzanatai a magasabb rendű észlelésnek, melyeknek közük van a térhez. Elég
erről annyit mondani, hogy a kérdések egy része azzal kapcsolatos, hogy hogyan tesznek szert téri vonatkozásra
észleléseink (s mi köze van ennek a világhoz), hogyan lokalizáljuk a dolgokat és hogyan biztosítja egy
kétdimenziós recehártyakép a világ háromdimenziós leképezését. Vannak olyan kérdések is, amik ennek szinte a
fordítottjai: hogyan veszítünk el bizonyos téri jegyeket az invariáns (méret és szög invariáns) tárgyreprezentáció
kialakulása során. Helmholtz és kortársai főleg az első típusba tartozó kérdésekkel foglalkoztak. Hatfield
összefoglalója szerint az észlelés téri mozzanatainak kezelése Helmholtznál a mai értelmezés szempontjából két
dolgot rejt magában. Az első, hogy milyen az érzékletek eredeti természete: van-e téri vonatkozásuk, a második
pedig, hogy ha kiindulásként nem tériek, akkor hogy tesznek szert ezekre a másodlagos jegyekre, a velük
született szerveződés vagy a tapasztalás révén? Julesznek az 5.2. ábrán bemutatott sémájának megfelelően a
második szintet lehet veleszületettnek vagy élményalapúnak tartani.
Helmholtz nem pusztán abban az értelemben empirista, hogy hisz abban, hogy a tapasztalásnak szerepe van téri
fogalmainkban. Alapvető szerepet játszik magyarázatában az empiristák két kedvenc elve, a tudattalan
következtetés és a mozgás. Legközvetlenebbül John Stuart Milltől átveszi az induktív logika gondolatát. Ebből
lesz nála a tudattalan következtetés. Már Berkeley és Condillac hangsúlyozták a tapintás szerepét a
térészlelésben.
Helmholtz azonban ennél többet hirdet: a retinális jelzések és a tapintás közti kapcsolat nagyon gyors tudattalan
következtetések alapja. Helmholtz igen világosan kifejti ezt az intellektualisztikus pozíciót:
Az érzékekben keletkezett érzékletek jelpéldányok tudatunk számára, és értelmünk szerepe az lesz, hogy
megértse ezek jelentését.
Amint Hatfield (1993) rámutatott, Helmholtz a retinális jelzések lokális értékét feltételezi, de azt hirdeti, hogy
meg kell tanulnunk ezen jelzések értelmezését. Empiricista felfogása a térészlelésről Rudolf H. Lotze (1817-
1881) göttingeni filozófiaprofesszor és fiziológus lokális jelek elméletéből indul ki. Elmélete, szándékai szerint,
inkább racionalista volt, mint empiricista. A lokális jelek elméletében azt hirdette, hogy a tapasztalásban van
valamiféle rekonstruktív felépítése az élményeknek. Az úton az agy felé felbomlik a lokális retinális elrendezés.
„Kell legyen [...] a lélekhez való haladásban egy pont, ahol ez a geometriai elrendezés felbomlik [...] úgy, hogy
ha a külső tárgyak valódi helyzetét észlelni akarjuk, ez nem oldható meg ezen téri viszonyok megragadásával,
hanem csak reprodukálásukkal”. Ennek a reprodukciónak az a lényege, hogy másodlagos helyi jelzések vannak.
Minden ingerelt helynek a retinán megfelel egy szemmozgás, amely ezt az éleslátás helyére vinné. Ez egy
alapvető fiziológiai mozzanat. „A mozgás önkéntelenül történik, eredetileg a cél tudata nélkül és mindenkoron
az eszközök ismerete nélkül kell végezzük. Az úgynevezett reflexmozgások közé sorolható tehát. [...] Azt
állítjuk tehát: valamit a tekintet irányától jobbra vagy balra látni nem jelent semmi egyebet, mint arról tudomást
venni, mily nagyságú működés volna rá szükséges, hogy az a tárgy éppen látásunk irányába jusson.” (Lotze
1887, 31., 32. o.)
Lotze számára ez a tér nativista felfogása mellett szóló érv volt. O kifejezetten megkérdőjelezte, hogy ezeket az
asszociációkat hosszasan megtanulhatnánk. Ne felejtsük, hogy a lokális jelek egész elmélete folytatódik a
modern idegtudományban a retinotópiás reprezentációk fogalmában. Valójában Lotze idején a vizuális pálya
pontos elrendezése az agyban nem volt világos. Ma velünk maradtak a lokális jelek, nem annyira a
szemmozgásokra vonatkoztatva, hanem inkább a retinotópiás és szomatotópiás reprezentációkat illetően.
Lotze egész elméletének szerkezete Helmholtz számára két dolgot szolgált. Empiricista felfogása szintén
másodlagosnak, kiszámítottnak tartotta a térészlelést, s ő is nagy szerepet tulajdonított a szemmozgásoknak
ebben a folyamatban, szemben
142
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
a puszta vizuális bemenettel. Lotze a kétdimenziós látást tekintve nativista volt, de mivel túl sokat hangsúlyozta
a konstruktív folyamatokat, sokan empiristának tartották. A harmadik dimenziót illetően felfogása azonban
világosan tanulási alapú empirista elmélet volt (Hatfield 1990, 160-164. o.).
Helmholtz maga két folyamatot kombinált ösz- sze, a magasabbrendű perceptuális jelenségek, s különösen a tér
magyarázatára. Az egyik passzív: az emlékezet szerepe. A másik az aktív keresés, kísérletezés és kutatás.
Mozgásaink és különösen szemmozgásaink összekapcsolódnak a retinából származó lokális jelekkel. Így
alkotjuk meg a teret és a mélységet. Úgy megy végbe ez, mint egy logikai következtetés. Az a „szabály”, hogy
minden, ami a retina jobb oldalán van, valóságban a bal oldalon kell legyen, a maior premissza, az, hogy valami
ténylegesen jobb oldalon van, a minor premissza, és a következtetés az, hogy a tárgy balra van (Hatfield 1993,
549. o.). A mozgás szerepe kettős: hipotéziseket ellenőriz, mint a tudományos kísérletekben, de azért is
sorsdöntő, mivel ez indította el, s így az oksági lánc első lépése rendelkezésünkre áll (Helmholtz 1870/1977,
136. o.). Helmholtz gyökeresen empirista felfogását nem mindenki kedvelte. A korban s azóta is visszatérően
felmerül a VITATOTT KÉRDÉSEKben bemutatott dilemmák relevanciája.
Mi a hiba Helmholtz szerint a nati- vista felfogással? A nativizmus nem magyaráz semmit, pusztán
előfeltételezi, amit magyarázni kellene. Másrészt, s itt Helmholtz meglehetősen felülről lefelé érvelő
„pszichológus”, a nativisták felteszik, hogy a tárgyaknak „készen kapott reprezentációik vannak”, míg az
empiristák szerint az érzékek nem megértett, vagyis nem értelmezett anyaga a gondolkodás törvényeinek
megfelelően alkotja a reprezentáció formálódásának alapját. Végül a nativista tézisek egyetlen igazi támasza
újszülöttek könnyű vizuális tájékozódása lenne. Helmholtz szerint azonban ezt még senki nem igazolta. Az
érvek egy része a nativisták ellen szól. A Molyneux-probléma egy sajátos olvasata szerint a vakon születettek s
később megoperáltak nem tudják megkülönböztetni a tárgyakat és nem látnak térben. Ezt persze korábban is, ma
is sokan megkérdőjelezték.
Azóta is viták tárgya a percepciónak az a felfogása, melyen azt áthatja az értelem. Saját korában is sokan
megkérdőjelezték már a „következtetések” fogalmát. Azt hirdették, hogy a Helmholtz képviselte út túl okossá
teszi az észlelést. Ez a bírálat később döntő fontosságúvá vált az alaklélek- tanosok felfogásában. Az
alaklélekta- nosok lényegében azt hirdették, hogy a látás minden téri mozzanata veleszületett szerveződés
következménye. Köhler (1947, 119. o.) egyenesen azt hirdeti, hogy az empiricista felfogás lényege az ingerek
lokális értékének megőrzése volt. Ezt egy kontextuális elmélettel kell felváltani, ahol a reti- nális ingerlés
szerepe kontextusfüggő. Nem empirikus asszociációk miatt, hanem veleszületett szervező tényezők révén.
Koffka (1935, 270. o.) külön kineveti a „szemmozgások” empirista elméletét, s azt hirdeti, hogy fel kellene
tételezni, hogy ezeket valamilyen eleve adott szerveződés irányítja.
Floyd Allport (1955, 81., 84. o.) bírálta legvilágosabban Helmholtz nézeteit, mint a „homunkuláris teóriák” egy
példáját. Ezek érvényesek lehetnek egy rendszer külső aspektusának a leírásaként, mondja, ha azonban azt
feltételezzük, hogy ezek „belül” is érvényesek, akkor vagy ismeretlen ágenseket hozunk létre, „akik” elvégzik a
következtetéseket, vagy azt a hibát követjük el, hogy azonosítjuk a rendszer adott ügynökét az egész rendszer
célszerűségével. Ez persze számos aktív észlelési modellre elmondható. Ez a konceptuális kritika érvényes még
olyan mai perceptuális elméletekre is, mint a pandemium modell (Lind- say és Norman 1974), melyek minden
észlelési teljesítmény mögött egy sor ágenst azonosítanak.
Nem mindenki boldog Helmholtz kitüntetett szerepével még ma sem. A mai nativisták jó része, mint Fodor
(1983), igencsak gyanakszanak Helmholtzra az észlelés felülről lefelé hatásai miatt, anélkül, hogy részletesen
foglalkoznának a tudattalan következtetés problémájával. Hacker (1995) egy részletes filozófiai kritikában
külön kikel a következtetés felhasználása ellen. Lényegében azt hirdeti, hogy Helmholtz több kategóriahibát
követett el az érzetadatok, az érzékelés és észlelés kezelésekor. Egyik hibája természetesen a következtetés
fogalom téves használata. Hacker szerint csak a propozíciókkal kapcsolatos munkálatok nevezhetők
következtetésnek, a tudattalan következtetés elméletek viszont egészen Helmholtzcal bezárólag érzékletekre
alapozzák a következtetést.
Kétségtelen, amint Locke (1983) szintén rámutat, Helmholtz kiindulópontja az volt, hogy ahol a tapasztalás
belejátszik az érzékelés nyújtotta jelek értelmezésébe, ott nincs eltérés az észlelés és a gondolkodás között. Ha
egy kicsit kitágítjuk Helmholtz fogalmi határait, mind az észlelés, mind a gondolkodás a „pszichológiához”
tartozik, míg az érzetminőségek a fiziológiához. Helmholtz híve volt az észlelés aktív-következtetéses
természetének. A határokat meg lehet másként is húzni és azt is hirdethetnénk, hogy számos általa javasolt
mechanizmus, például ami a szemmozgások szerepét illeti, részben előprogramozott, vagyis nem
következtetésszerű. Így elkülöníthetnénk néhány dolgot, melyek Helmholtz számára még egybetartoztak: a
143
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
tapasztalás szerepe, az aktív mozgás szerepe és a gondolkodás szerepe az észlelésben talán eltérő téziseknek
bizonyulnak, melyeknek különböző az érvényességi területük. Locke (1973), valamint Hochberg (1978)
kiegyensúlyozottan mutatják be e máig alapvető kérdésekben Helmholtz relevanciáját, valamint az Italian
Journal of Psychology 1993-as különszáma, mely azt a sokatmondó címet viseli, hogy Látás és gondolkodás. Ez
Gaetano Kanizsa trieszti pszichológusnak szentelt emlékszám. Kanizsa maga is azt vizsgálta, hogyan lehet
korlátozni a következtetések szerepét az észlelésben.
A tér problémája kitüntetett kérdés itt. Helmholtz azonban empirista elméletét minden perceptuális jelenségre
kiterjesztette. A hallásnál azt hirdette, hogy a hangmagasság elméletét ki kell egészíteni egy zeneelmélettel. Ez
utóbbi azonban már a pszichológia és az esztétika területe lenne. Említeni se kell, hogy az utóbbi területekhez is
nagyban hozzájárul Helmholtz.
A skálák, a kulcsok és a harmóniák nem pusztán megváltoztathatatlan természeti törvényekre alapoznak, hanem
legalábbis részben esztétikai elvek következményei. Olyan elveké, melyek megváltoztak és az emberiség
további fejlődése során tovább fognak változni [...]
Ebből azonban nem következik, hogy a zeneművészet ezen elemeinek kiválasztása teljesen önkényes lett volna,
és hogy nem valami általános törvényből származnának. A tudományos esztétika a pszichológiai mozgató
erővel foglalkozik; a tudományos fizika a technikaival.
Érdemes egy utolsó figyelmeztető szót ejteni itt. Helmholtz nem volt oly naiv, mint azt bírálóinak egy része
hirdeti. Világosan látta, hogy amikor ezeket a folyamatokat „következtetésnek” nevezzük, ez csak az
eredményekre érvényes, s nem szükségszerűen a folyamatra. Szintén elkülönítette ezeket a tudattalan,
automatizált, de tapasztalati alapú hatásokat az elvontan értelmezett tudás hatásától.
Azok a lelki aktivitások, melyek azokra a következtetésekre vezettek, hogy előttünk egy bizonyos helyen egy
bizonyos természetű tárgy van, többnyire nem tudatos tevékenységek, hanem tudattalanok. Eredményükben
egyenértékűek egy következtetéssel, amennyiben egy érzékeinkre gyakorolt, megfigyelt cselekvés lehetővé
teszi, hogy a cselekvés lehetséges okáról fogalmat alkossunk [...] Az különbözteti meg ezeket a következtetéstől
[...], hogy a következtetés tudatos gondolkodás eredménye [...] Mégis talán lehet a köznapi észlelés pszichés
aktusairól mint tudattalan következtetésekről beszélni, így különítve el őket valahogyan az úgynevezett tudatos
következtetésektől. [...] Felmerült némi kétely a két eset hasonlóságát illetően, de nem lehet kétely az ilyen
tudattalan következtetések és a tudatos következtetések eredményei közti hasonlóságot illetően [...] Mivel ezek a
tudattalan következtetések nem a tudatos gondolkodás szabad aktusai, melyek analógiás alapúak,
ellenállhatatlanok, s hatásuk nem bírálható felül azzal, ha a valódi viszonyokat jobban megértjük.
144
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hatása. Nagyon befolyásos kutató volt. Miután Webernél és Fechnernél tanult, egy ideig Lipcsében működött,
majd Prágában 1870-től fiziológiaprofesszor volt, hogy 1895-ben visszatérjen Lipcsébe.
Szembenállásukat, bár nem ez volt az első kérdés, amiben vitáztak, legvilágosabban a színelmélet illusztrálja.
Emlékezzünk rá, hogy Helmholtz főleg a színkeverésre támaszkodott, mint kísérleti alapra, amikor Young
színelméletének Johannes Müller szellemében adott értelmezését adta, mely szerint három típusú idegrost
felelne meg az alapszíneknek. Hering (1878) főként az utóképekkel, kontraszttal és a színvaksággal kapcsolatos
adatokra alapozott. Lényegében azt hirdeti, hogy a látórendszerben három opponens folyamat van: ezek közül
kettő színes (sárga és kék, piros és zöld), egy pedig színtelen (fekete és fehér). Feltételezi, hogy az „idegi
vizuális rendszerben” kémiai szerkezetek vannak. Az egyik színnek a kémiai folyamat egyik iránya felel meg, a
lebomlás, a másiknak egy helyreállás. Az egyiket asszimilációnak, a másikat disszimilációnak nevezi, az
anyagcsere-fiziológiában bevett szóhasználatnak megfelelően. Vagyis az utóképek az idegi apparátus
helyreállását mutatnák. Ez a feketére és fehérre is igaz, a fekete ugyanis nem pusztán az ingerlés hiánya: „A
vizuális anyag disszimilációja a fehér vagy a világos érzékletének felel meg, míg a vizuális anyag asszimilációja
a fekete vagy sötét érzékelésének” (Hering 1878/1964, 48. o.). Érvényes lenne ez a színkeverésre is, vagyis arra
a tényre, hogy amikor kiegészítő színeket keverünk, akkor szürkét kapunk, de magyarázná a kontraszt
jelenségeket is. Heringnek ez a felfogása még kortársai számára is igen spekulatív volt, mivel különböző
anyagok, valamint kémiai folyamatok feltételezését pusztán a fenomenológikus élményre alapozta. Évtizedekkel
később Köhler (1947, 58-60. o.) úgy ismerte el ezt, mint megfelelést a tapasztalás logikai rendje és a fiziológiai
rend között. Ezt hirdette volna Hering és G. E. Müller is, s ez lenne az izomorfizmus gondolat alapja, ahogy
Koffka (1935, 62-63. o.) fogalmazza, „valamiféle izomorfizmus”. Az alaklélektanosok szemében az volt a
különbség, hogy az izomorfizmus nem statikus hasonlóságon, hanem dinamikus folyamatokon alapult náluk.
Hering mellett G. E. Müller is igen határozott kémiai gondolatmenetet használt ennek alátámasztására: az
élmény ellenfolyamatainak kémiai egyensúly folyamatok felelnek meg.
A magyar pszichológus, Pikler Gyula (Julius) 1919-ben részletes fogalmi, s részben kísérleti bírálatát adta
Hering elméletének. (Az eltelt negyven év mutatja, milyen tartós is volt Hering hatása!) Kiindulásként
rámutatott, hogy Hering ellenfolya- mat-feltételezése a természetes nyelvben talált szemantikai szembenállások
jelenségtani elemzéséből indul ki. Különösen érvényes ez arra a gondolatra, hogy a sötét aktív folyamat
terméke, és nem pusztán valaminek a hiánya. Ez a bírálat igen érdekes, hiszen rámutat, hogy Hering a
szemantikai struktúrák idegi korrelátumait tételezi fel anélkül, hogy alátámasztó adatokat kapna. A mai
eliminativisták, mint például Churchland (1986; 1996) viszont azt hirdetik, hogy igenis hasonlóság van a két
struktúra között: a természetes nyelv színkifejezései által alkotott szemantikai struktúra és a retinexelmélet által
feltételezett tényleges feldolgozás hasonlóságai egymásra vetíthetőek. Az utóbbi esetben arról van szó, hogy a
retinában különböző színérzékeny anyagok vannak.
Pikler saját elmélete egyébként meglehetősen spekulatív volt, lényegében azt hirdette, hogy Hering specifikus
mechanizmusai helyett a kontrasztot és egyéb vizuális interaktív jelenségeket a látás általános kontextuális
komputációinak keretében kell magyarázni, ami viszont a lelki élet minden területére jellemző.
Érdekes egyébként, hogy máig velünk van az a gondolat, hogy a vizuális feldolgozásban valahol különböző
színérzékeny anyagok vannak, vagyis hogy kémiai folyamat felelős a színlátásért. Land (1973) retinex elmélete
lényegében három kémiai receptort feltételez, Hurvitch és Jameson (1964), valamint Tánczos (1980) a két
modellt, Helmholtz és Hering modelljét úgy kezelik, mint a látórendszer különböző szintjeinek leírását. Tánczos
ennek során Pikler koncepciójára is épít. A háromszínelmélet a csapok retinális érzékenységét írná le,
különböző csapokkal különböző hullámhosszakra, míg az ellenszínelmélet magasabb feldolgozásra és szintekre
lenne érvényes, ahol a három retinális egység kimenetei gátló és facilitáló kapcsolatba lépnek, hogy
ellenszínfolyamatokat indítsanak el. Ahogy Riggs (1975) megemlíti, bizonyos értelemben ezek az új elméletek
megmentik Heringet, szemben azokkal a leegyszerűsítő értelmezésekkel, melyek Hering elméletét a recehártyán
végbemenő ellenfolyamatokkal azonosították volna. Hering maga elég fenomenológikus volt ahhoz, hogy
pusztán „a vizuális szubsztancia” tényeiről beszéljen, amely különböző szinten tesz lehetővé ellenfolyamatokat.
A térlátást és a mélységlátást illetően a két retinakép kombinálása volt a legfontosabb vitakérdés Helmholtz és
Hering között. Hering nativista csoportja általában hajlott arra, hogy izomorfiát feltételezzen az ingerlési
mintázat és a külvilág között.
A mélységlátást illetően (Hering 1977; Turner, 1993a) Hering lényegében feltételezte, hogy a két szemben
minden retinaponthoz kapcsolódik egy veleszületetten kódolt, intrinzikus mélységérték. Ez valójában a lokális
jelzések elméletének egy sajátos kiterjesztése volt (Turner 1993a, 176-177. o.), hiszen láttuk, amint Helmholtz
empirista értelmezést adott annak. Hering feltételezte, hogy a mélységérték egy fixációs ponthoz viszonyul. Ha
egy tárgy nem azonos pontokra vetül a két recehártyán, mélységét a két mélységértékből számítjuk ki. Egy
145
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hosszú vita kezdődött, ahol Helmholtz természetesen a látás viszonylagossága és hajlékonysága mellett állt ki,
míg Hering mindig az előre kódolt hatások mellett. Helmholtz és követői számára a mélység tanult monokuláris
támpontjai igen fontosak voltak, valamint az a tény vagy hirdetett tény is, hogy a két szem eltérően is tud
mozogni.
Hering kis könyve az emlékezetről (Hering 1895), amelyet először 1870- ben jelentetett meg, igen jellemző
érvelési stílusára. Spekulatív és túl sok habozás nélkül feltételezi, hogy van egy még tisztázandó természetű
idegi anyag, mely az emlékek megtartásáért felelős. Az emlékezés nem pusztán az idegrendszeri szerveződés
egy vonása, mondanánk ma, hanem kémiai változásokhoz kapcsolódik.
Spekulatív és javarészt elfeledett emlékezetelméletét kidolgozva igen gondosan járt el innátizmusát illetően.
Sokkal gondosabban, mint feltételezik. Valójában olyan elméletet javasolt, mely hasonlít a Changeux (1983) és
Edelman (1989) felvetette mai idegtudományi elméletekhez.
Hering felfogása szerint a Müller-féle specifikus energiák törvénye kiterjesztendő az egész idegrendszerre. Ez
azt sugallja, hogy a homogenitás elmélet a belső, az interneuronok- ra nem igaz. Hering a homogenitást mint
egy mai egységes konnekcio- nista hálót mutatja be: olyan felfogás ez, ahol a különböző idegek közti izgalmi
áramlást csak az idegsejtek közti ösvények ereje befolyásolja. A Hering felvetette kvalitatív felfogás szerint
azonban a sejtek közt van valami vonzás, ez határozza meg az izgalom terjedését (Hering 1913). A mai
idegtudományban ez Changeux- nél az elsődleges hálózatformálásnak felelne meg. „A neuronok közti
kölcsönös kapcsolatok nem pusztán anatómiai elrendezésüktől függenek, hanem belső strukturális vonzásuktól
is.” (63. o.)
Hering természetesen spekulatív, amikor az ingerlés minőségeiről beszél, néha azonban céloz arra, hogy ez a
minőség talán a frekvenciamintázatban keresendő. Érdekes és javarészt elfeledett gondolat azonban az idegek
közti affinitás és a tapasztalás szerepe ezen affinitások megerősítésében
Helmholtz, az empiricista egyébként természetes affinitást mutatott a politikai liberalizmus iránt. Több
nyilvános beszéde úgy mutatja őt be, mint a korlátlan akadémikus szabadság bajnokát (1880/1985). Az emellett
való kiállás nem pusztán akadémikus kérdés volt számára. A tudomány olyan felfogása mellett érvelt, mely nem
a központosításon alapszik és az eszmék területén szabad cserét feltételez. Ne feledjük, hogy mindez
Németország diadalmas egyesítésekor történik, abban a Berlinben persze, amelynek Helmholtz egyik
intellektuális csillaga volt. Mindennek a kérdésnek egyik oldala a felfedezés problémája. A felfedezés sokszor
olyan területek szerencsés összekombinálásából származik, melyeknek „nem kellene” összetartozniuk. A
felfedezés sokszor alkalmi jellegű. A matematizáció, s Helmholtz maga ennek nagymestere volt, sokszor
befagyasztaná a gondolkodást egy rendszer irányába. Az abszolút rendszerek keresése helyett, mondja
Helmholtz, eklektikusabb és ezáltal izgalmasabb kapcsolatkeresésekkel kell foglalkoznunk. Munkánkban nem
146
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
tökéletességet kell keresnünk, hanem „kielégítést”, ahogy majd egy másik egyetemes géniusz, Herbert Simon
(1982) fogja hirdetni egy évszázad múlva. Kutatásunkban nem optimális zárt rendszereket kell keresnünk,
hanem mindig jobbakat. Ugyanez elmondható a társadalomról is, ahogy századunk liberálisai ezt sokszor meg is
teszik.
Helmholtz sokszor beszélt az akadémikus világ politikai aspektusairól is. Poroszország büszkesége nagyon
ügyelt arra, hogy a kutatás szabadsága mellett álljon ki. 1877-ben a berlini egyetem rektoraként
összehasonlította az angol, francia és német felsőoktatási rendszereket. Németország egy aspektusban mutat
fölényt, a diákélet és az oktatás szabadságában. A másik fontos mozzanat, hogy a német egyetemek a
tanszemélyzet kutatási színvonalát jobban hangsúlyozzák. A szabadság biztosítása, hangsúlyozza Helmholtz, a
politikusok feladata (Helmholtz 1881).
Ahogy újabban Cahan (1993) összefoglalta, Helmholtznak igencsak gyakorlatias dolgok jártak az eszében,
amikor tudománynépszerűsítő írásait készítette. Először is szerette volna elősegíteni a nyilvános obskurantizmus
és miszticizmus elleni harcot. Másrészt pályáját egyengette, a felsőoktatási hatóságok ugyanis az ilyen cikkek és
pamfletek szenvedélyes olvasói voltak. Harmadrészt a tudomány kultivációja révén egy kulturális küldetést
teljesített, Németország szellemi egységesítését próbálta segíteni. Végül, mindezen erőfeszítések révén, szerette
volna enyhíteni a közösség és a német akadémikus világ mandarinjai közti szakadékot. Az elsők közé tartozott,
akik érezték, hogy az akadémiai szabadság előnyei mellett Angliával szemben ez például azt is jelenti, hogy
Németországban az egyetemek világa jobban elszakad a világ egészétől.
Claude Bernard (1813-1878) a korban a kísérleti szellem másik bajnoka volt. Amellett, hogy kiváló kísérleti
fiziológus, jellegzetes francia intellektuális vezéralak. Nemcsak a Sorbonne és a nagy tekintélyű College de
France professzora és az Akadémia tagja, hanem még a Szenátus tagja is volt. Akárcsak előtte és utána is sok
francia vezető orvos, meg volt győződve arról, hogy az új orvoslás gondolatainak terjesztése kötelessége az
általános és a filozófiai közösség felé. Claude Bernard munkájának igazi üzenete az, hogy összekapcsolta a
tudományos szkepticizmust, amit mesterétől, Magendie-től sajátított el a College de France-ban, valamint a kar-
teziánus szellemből azzal a meggyőződéssel, hogy a kísérleti módszer révén bizonyosságra tehetünk szert.
Amikor elkezdett a tudományos módszer lényegén meditálni az orvoslásban, már meglehetősen neves tudós
volt. Minden felfedezése a test belső szabályozásával volt kapcsolatban. A hasnyálmirigy szerepe, a
vércukorszint-szabályozás, a szívműködés idegrendszeri szabályozása, valamint a májnak az energia-
háztartásban játszott szerepe mind az ő állatkísérletei révén tisztázódtak. Ami a dolog tartalmát illeti, mindez
elvezetett híres belső miliő fogalmához, mely szerinte az állati életműködések megértésének kulcsa. Az élő
szervezetek biokémiai folyamatok segítségével őrzik meg viszonylagos önállóságukat és állandóságukat belső
paramétereiket illetően.
147
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Claude Bernard meglehetősen fenomenologikus és pozitivista volt, bár nem csatlakozott a pozitivizmushoz,
miként semmi egyéb rendszerhez sem. „A kísérleti orvostudománynak, mint minden kísérleti tudománynak,
nem szabad túlmennie a jelenségeken és nem szabad bármiféle rendszerhez sem kötnie magát; nem vitalista,
sem nem arémista, nem organimista, sem nem szilárd testelvű, sem nem hu- morális; pusztán az a tudomány,
mely az életjelenségek közvetlen okait próbálja elérni.” (Bernard 1867, 169. o.) Felfogása szerint a
kísérletezésnek azonban különleges egységesítő szerepe volt az orvoslásban: lehetővé tette, hogy a kórházat és a
laboratóriumot, a patológiát és a normalitást egyesítsük.
Számára a kísérleti módszernek különleges aurája van: ez az a módszer, mely a szabad gondolkodónak felel
meg. Érvelése az élőkkel folytatott kísérletezés mellett igen tanulságos a későbbi, a gondolkodással folytatott
kísérletezésre nézve. Bernard azt hirdeti, hogy az élőlények aktivitása és spontaneitása nem zárja ki, hogy élő
állatokkal kísérletezzünk.
Érdekes módon a kísérletezés hangsúlya Claude Bernard számára a statisztikai módszerben való kételkedést is
jelentette. Bernard úgy gondolta, hogy az igazi tudományos törvények még a biológiában is determinisztikusak
és nem statisztikusak. E tekintetben szemben állt a főárammal. Mind a fiziológiában, mind a pszichológiában
hamarosan uralkodóvá válnak a statisztikai megfontolások. Ez először a módszertanban volt így, amikor olyan
emberek, mint Fechner és Helmholtz elkezdték adataikat görbékhez illeszteni és a tényleges mérésben
feltételezték, hogy hibák vannak. A statisztikai gondolatok terjedése azonban az okság fogalmával kapcsolatban
is érvényesült. Mind a fizikában, a statisztikai termodinamikában, mind a biológiában és a pszichológiában
megfigyelt jelenségek statisztikus jellegét hangsúlyozták egyre inkább, és a normális eloszlással kapcsolatos
gondolatok központi szerepet kezdtek játszani. A fizikai jelenségek számára ez megfigyelt tény volt, akárcsak az
emberi test leírása számára. Quetelet besorozott katonák magassági eloszlására javasolta először a statisztikai
adatokat. Mint Canguilhem (1968) rámutat, a normális eloszlás kiterjesztése belső fiziológiai adatokra, s később
mentális adatokra, javarészt hipotetikus volt. Ez a normalitás statisztikai meghatározásához vezetett, és olyan
teszt- és mérésfejlesztéshez, mely olyan tulajdonságok normális eloszlását tételezte fel, mint az intelligencia. A
statisztikai érvelést hipotézisként terjesztették ki a mentális világra, de bizonyított tényként kezdték kezelni.
1.6. Reakcióidő-mérés
Amikor Helmholtz az idegvezetés sebességét mérte egy olyan kísérletben, mely az emberi reakciók mérésének
anyagi alapját fogja megteremteni, az európai tudományban az emberi reakciók kérdése már központi probléma
volt, de először nem mint a filozófiai pszichológia vagy a fiziológia része. A mentális reakciók problémájának
története a logikusan várttól eltérő úton haladt. Itt először az egyéni különbségek merültek fel mint alapvető
problémák, s csak később vált kérdéssé a feladatok szerkezete és a megoldásokhoz szükséges idő közti viszony
elemzése. A csillagászati mérés terén az egyéni különbségek úgy merülnek fel, mint az eszközként tekintett
emberrel kapcsolatos problémák (Canguilhem 1980).
A mentális időmérés problémája először a csillagászati, vélt hibákkal kapcsolatban merült fel. 1796-ban a
királyi csillagász, Newill Maskellyne elbocsátotta fiatal segédjét, David Kinnebrookot, mivel az utóbbi
ismételten 800 msec-os késleltetéssel jelezte bizonyos csillagok áthaladását a greenwichi obszervatórium
meridiánja felett. A mérés alapját az képezte, hogy meg kellett számlálni a másodperces ütéseket egy órán,
aközött, amikor belépett a csillag a távcsőbe, és amikor áthaladt a középvonalon. Nagyon fontos mérés volt ez,
„az áthaladás megítélésén múlt a greenwichi óra működése, az óra működésétől függött a hosszúsági fokok
beállítása, s a hosszúsági fokoktól függött a Brit Birodalom” (Mollon és Perkins 1996, 101. o.). A történetnek,
mint minden efféle történetnek voltak más aspektusai is, Mollon és Perkins a levelezés elemzéséből arra
következtetnek, hogy a segéd és főnöke közötti társadalmi feszültségek is nagy szerepet játszottak, mivel a
segéd nem volt hajlandó elvenni egy főnöke által kijelölt, társadalmilag megfelelő leányt. Egyébként kettejük
tényleges méréseinek utólagos összehasonlítása azt mutatja, hogy mindkét csillagásznak megvoltak a
kerekítésre a maga preferenciái, és méréseik igazi eltérése talán erre megy vissza.
Ez után az esemény után több évtizeddel Fried- rich W. Bessell 1820-ban Königsbergben szisztematikusan
elkezdte összehasonlítani a különböző csillagászok nyújtotta leolvasási időket. Következetes eltéréseket talált.
Mikor párosan rendszerezve összehasonlította az egyes csillagászok kapcsolatát, azt találta, hogy egy-egy
párban a két csillagász különbségére személyi egyenlet írható le. Az A – S = 0,202 azt jelenti, hogy Algerander
általában 0,202 másodperccel később látta az áthaladást, mint Strube. Évtizedeken át számos izgalmas
vizsgálatot végeztek ezekkel az egyenletekkel, nem kisebb személyek, mint Gauss és Quetelet, mint a mérési
változatosságra vonatkozó adatokkal. Ami a későbbi pszichológiát és csillagászatot illeti, volt azonban egy
probléma ezekkel a mérésekkel: az egyenletek szükségszerűen viszonymérő számokat adnak, hiszen nem volt
semmi rendelkezésre álló abszolút időmérő eszköz. Ezek megjelenésével (a kronoszkóp és a kronográf, lásd
Boring 1983) az abszolút idő kérdésévé vált mindez. A csillagáthaladások mesterséges modellhelyzeteit hozták
148
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
létre, mivel a csillagász számára az emberek mint mérőeszközök használatával volt egy nagy probléma.
Kiindulva ezekből a hatalmas egyéni különbségekből, honnan tudjuk, mi volt az áthaladás abszolút ideje? A
modellhelyzetben a személynek egy gomb megnyomásával kellett jeleznie az áthaladást, ami egy írószerkezetet
aktivált egy időhengeren, ahol az óra szintén jeleket hagyott.
A helyzet leegyszerűsítése fokozatosan rámutatott, hogy a kérdés általában az ember eszközként való
használatához kapcsolódik: az embernek valamilyen időre van szüksége bármilyen esemény rögzítéséhez
(„abszolút személyi egyenleg”). A csillagászatnál ez azt jelentette, hogy a csillagászok megpróbáltak
eltávolodni e kérdéstől, s egyre inkább abszolút mérőeszközöket kerestek. Az, ami eredetileg a csillagászati
megfigyelés pontatlanságaira vonatkozott, pszichológiai kutatási kérdéssé vált.
Korai munkáiban Wilhelm Wundt, később aztán különösen a holland fiziológus, Franciscus Donders (1818-
1889) egy letisztított és leegyszerűsített elrendezésben kezdtek el dolgozni, egyre inkább általános kérdések
érdekelték őket, semmint egyéni különbségek. Donders (1868) alakított sokat a kérdésen, amikor úgy
fogalmazta azt meg, hogy hogyan függ az idő a feladathoz szükséges folyamatok bonyolultságától. Máig úgy
nevezzük ezt, mint a kivonásos módszert. Megvan ennek a maga mögöttes logikája, mégpedig az, hogy az
elménkben szekvenciális feldolgozás folyik, és a különböző mentális folyamatok összegződnek. Kivonva a
bonyolultabb feladatra szükséges időből az egyszerű feladatra szükségeset olyan különbséget kapunk, mely a
komplex feladat végzését jellemzi.
Donders eredeti példáját használva: ha két inger van, s az egyikre kell reagálnunk, a reakcióidő megnő ahhoz
képest, amikor csak egy inger van. Ez az idő tükrözi a megkülönböztetéshez, a diszkriminációhoz szükséges
időt. Ha ezt még egy lépéssel kombináljuk s az egyik ingerre egyik kézzel, másikra másik kézzel kell reagálni,
az idő tovább növekszik, ez a döntési időt tükrözi. Vagyis az idők egymásból való kivonásának volt egy
mögöttes logikája, ami a szekvenciális folyamatokat és a feldolgozási folyamatok összegződését illeti. Az
architekturális sugallatokra nem volt független érv. A reakcióidő-mérés a kísérletezés bevett módszerévé vált.
Wundt laboratóriumában kiegészítették azzal a gondolattal, hogy a különböző szakaszokat az introspekciónak is
tükröznie kell. Az introspektív tudatban egy előre meghatározott sorrendben kell követni egymást az érzékelés-
észlés, mozgásterv és döntés szakaszainak. Az 5.4. táblázat az uralkodó felfogást mutatja Boring (1950, 149. o.;
1983) összefoglalásában.
149
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Számos problémát vetettek itt fel az introspek- tív módszerek. Először is, az introspekció maga nemigen járult
hozzá a reakcióidők megértéséhez. Az is hamar kiderült, hogy különböző lehetséges attitűdök vannak az egész
kísérleti helyzettel szemben. Ahogy Ludwig Lange (1863-1936), Wundtlaboratóriumának egyik munkatársa
kimutatta, magára az izomreakcióra való figyelés vagy összpontosítás rövidebb reakcióidőket eredményez. Az
izomválasz „önkéntelen reflexes mozgás [...], mely egy korábbi akaratlagos impulzus hatása alatt megy végbe”
(Lange 1888/1974, 710. o.). Ez a kérdés igen központivá vált a laboratóriumok közti vitában: az attitűdök,
vagyis nem szenzoros elemek kérdése Wundt számára is alapvető volt. Külpe (1893) – Wundt-követő, majd
később eretnek – már a tankönyvében is azt hangsúlyozza, hogy a feladat megváltozásával az összetevő
folyamatok egész kompozíciója megváltozik, s a feladat által kialakított általános hozzáállás kizárja az egyszerű
elementarista összegződő modellt. Később számára ez központivá vált, amikor amellett érvelt, hogy nem érzéki
feladatváltozók minden helyzetben alapvető jelentőségűek. Ez lesz a würtzburgi mozgalom egyik jelszava.
Minden kritika mellett a reakcióidő folytatta győzedelmes diadalútját a korai kísérleti pszichológiában. Ha
körülnézünk, még ma is igaz az, hogy a mentális képviselet közvetett tanulmányozásának két módszere van: a
hibák és az idők a belső folyamatok kulcsai, olyan belső folyamatokat illetően, melyek máskülönben nem
hozzáférhetőek a tudatosság számára, és ez a mai kognitív pszichológusok számára a reakcióidő-mérések
alapvető üzenete (Posner 1978).
A reakcióidők bevezetése után nem sokkal kiterjesztették azokat a konfliktusok tanulmányozására is. Jung
(1904; 1910) s később olyan emberek, mint Alexandr Lurija (1932) kezében a válasz lelassulás mögötti
egyénileg releváns konfliktusok tanulmányozásának eszközévé vált. Annak eszközévé, hogy egyéni
konfliktusokat tárjunk fel bizonyos szemantikus területeken.
A 20. század közepén úgy tűnt, hogy elment felette az idő. Boring 1961-ben megjelent, magyarra 1983-ban
lefordított áttekintő cikkében, ami tulajdonképpen a kognitív forradalom előestéjén jelent meg, mintegy leírta a
módszert, különösen azért, mert szerencsétlenül összekapcsolódik az elemen- tarisztikus hozzáállással. Az
ötvenes évek végétől azonban egy semleges és újra népszerű módszerré vált, mely lehetőségeiben tükrözi az
információs folyamatokat. Ez megfelelt az új információelmélet-központú megközelítéseknek a
pszichológiában. Nem valami introspektíven hozzáférhető tudás, hanem pusztán az információtartalom az
például, ami megmagyarázza azt, hogy a reakcióidők az alternatívák függvényében variálnak (Attneave 1959).
A kognitív pszichológia a hatvanas években nem prob- lémátlanul, de újra felfedezte a kivárásos módszer
logikáját. Eközben azonban nem volt elkötelezett az önmegfigyelés iránt. A reakcióidő a belső reprezentációk
természetének és hasonlósági struktúrájának mércéjévé vált (Posner 1978; Shepard 1978). Úgy tűnik azonban,
hogy a kivonásos módszer dekontextualizált elementarisztikus elkötelezettségeinek egy része még az
önmegfigyelés nélkül sem tartható. Ez különösen világossá vált, amikor kiváltott potenciál módszereket kezdtek
használni reakcióidővel együtt: sokszor a motoros reakciók megelőzik azokat a kódolási mozzanatokat,
melyeknek függvénye kellene hogy legyenek, és melyeket a különböző látenciájú agyi potenciálok tükrözik.
Vagyis szinte állandóan egy alapvető kontextuális újraszerveződés megy végbe (Czigler 1994).
1.7. Kulcsfogalmak
3.5. táblázat -
150
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Ez a rendkívüli szakmai aktivitás nagyon tanulságos életút kereteiben valósult meg. Wundtnak az első
kísérletező pszichológusok legtöbbjéhez hasonlóan orvosi végzettsége volt, s az akkor a német egyetemi
rendszerben újnak számító kísérletező élettanban próbált egzisztenciát teremteni magának. Mint Rieber (1980)
részletesen beszámol róla, a később az akadémikus merevség és konzervativizmus, az I. világháború alatt pedig
a német nemzeti gondolat jelképévé vált Wundt fiatal korában a forradalmak iránt érdeklődő, bizonytalan,
politika-központú ifjú volt, aki végül is anatómus nagybátyja biztatására lesz tudós. Medikus Heidel- bergben, s
néhány szemesztert Berlinben is tölt, Johannes Müller és du Bois Reymond környezetében. Végül
Heidelbergben habilitált. Kezdetben az izommozgással foglalkozott, majd áttért az érzékeléspszichológiára. Első
ilyen témájú könyvét 1858-1862-ben publikálja. Ugyanebben az évben, 1858-ban jött Helmholtz Heidelbergbe.
Helmholtz Wundtra gyakorolt hatásának értelmezése vitatott. Boring (1950, 318-319. o.), a lojális történész
egyenesen azt mondja, hogy Wundt előbb kezd írni tudattalan következtetésről, mintsem találkoztak volna
Helmholtzcal. Rieber (1980) viszont azzal vádolja Wundtot, hogy az 1862-es kötetben majd úgy beszél a
tudattalan következtetésekről, hogy meg sem említi Helmholtzot. Mindenesetre nem volt köny-nyű a viszony a
befutott sztár és a fiatal kolléga között. A kor kritériumai szerint Wundt nem volt valami sikeres Heidelbergben.
17 éven át (1857-1874) magándocens, illetve egy évig Helm- holtz élettani asszisztense volt. Rieber úgy
értelmezi viszonyukat, hogy a junior egy intellektuális apát keresett Helmholtzban, aki viszont leginkább
átnézett rajta. Mindezzel együtt Wundt versengésbe kezdett a lehetséges mesterrel: ugyanolyan témákkal
foglalkozott. Wundt (1920) utolsó éveiben írt intellektuális életrajzában nagy tisztelettel ír Helmholtzról.
Ugyanakkor két árulkodó ténnyel motiválja, hogy miért is nem alakult ki közöttük igazi kapcsolat. Számára
Helmholtz túl anglomán volt (ez persze már a háborús Németország hangja), másrészt – íme a merev ember,
mint önmagát ismerő pszichológus – túlzottan hasonló volt az érdeklődésük, az észlelés kérdései, s talán ez
akadályozta a barátságot.
151
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A heidelbergi 17 év alatt vált Wundt fizioló- gusból mai értelemben pszichofiziológussá, majd pszichológussá.
A hatvanas évektől órákat tart pszichológiai témákban, a hetvenes években már a készülő Fiziológiai
pszichológiából, újabb pszichológiai témájú könyve jelenik meg az emberi és állati lélekről. Mint fiziológusnak
pályája azonban kudarc. Amikor a német tudomány csillaga, Helmholtz Berlinbe távozik, Wundt hiába
reménykedik a katedrában, nem kapja meg professzori kinevezését, annak ellenére, hogy már hét könyve jelent
meg. Itt van a jellegzetes egzisztenciális feszültség, amely Ben-David értelmezésében a szerephibridizáció és az
új identitás mozgatója lesz. S ez a hibridizáció meg is jelenik: Wundt a kudarcot követően filozófiai tanszékekre
pályázik.
Először egy évig Zürichben az „induktív filozófia” tanára (már ez is elég furcsa név), majd Lipcsében lesz 1875-
től 1917-ig professzor. Lipcsébe meghívták professzornak, s ez nagy dicsőség volt, akkoriban ugyanis a lipcsei
volt a legnagyobb, ha nem is a legtradicionálisabb német egyetem. Avató beszédében jól mutatja kettős
ihletését. 0, a természettudós, akinek éppen ekkoriban jelenik meg úttörő műfajú s igen részletes, már címével is
provokatív élettani pszichológiája, a német idealizmusért kiált, mintegy azt reklamálja (Rieber 1980).
Amikor átkerül a filozófiai világba, az első perctől azt a kettősséget képviseli, amit Hearst (1979) és Robinson
(1982) mint a német idealista hagyomány és a természettudomány egyidejű kultuszát jellemez. Csakhogy amíg
Fechnernél ez állandó ingadozás és feszültség forrása volt, Wundt és követői számára az új öntudat és
diszciplína büszkén vállalt kettőssége.
A lipcsei tanszéken, ami eredetileg s hosszú időn át filozófiai tanszék volt, azonnal hirdetni kezdi – az új
identitást óvandó –, hogy itt valami többről van szó, mint a lélekről szóló spekulációkról: az új pszichológia a
belső tapasztalás német idealista filozófiai hagyományát egyezteti össze a természettudomány kísérletezésével.
(A várakozásról s a Lipcsébe kerülés körülményeiről igen részletes, az emberi oldalt is érzékeltető beszámolót
ad a tanítvány Titchener 1921a, b; Diamond 1980, filo- lógiailag is igen gazdag munkája pedig a fentieken túl a
karrier és a politika összefüggéseire is kitér.)
A mai pszichológiatörténet-írásban igen sok vita folyik arról, hol is volt a kísérleti pszichológia első központja.
(Kicsit érezhető ebben a vitában a politikatörténet hatása: azok a viták, amelyek a politikai centrum és periféria
viszonyáról szóltak.) A hagyományos felfogás a Lipcsei Egyetemet mutatja be legfontosabb központként. Ennek
152
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
több oka van. Az egyik természetesen fejezetünk témája vagy hőse: Wundt négy évtizedes tevékenysége ezen az
egyetemen. Wundt jelenléte mellett azonban más tényezők is vezető szerepre predesztinálják Lipcsét. Itt
dolgozott annak idején Ernst Weber, s még Wundttal egy időben Fechner is vezető szerepet játszott. Itt volt
azután a laboratórium, a Wundt által írott tankönyvek sora, s a tanítványok hada. Az alternatívákat keresők
számára mindez nem elég Wundt vezető szerepéhez. Valójában abból indulnak ki, hogy tartalmi adalékait
tekintve Wundt az utókor – pontosabban, századunk hatvanas évei számára – nem tűnt valami túlzottan eredeti
alapító atyának. A hagyomány szerint őt tartjuk az alapítónak, ugyanakkor érzelemelméletét kivéve nevével alig
tudunk összekapcsolni valamilyen konkrét, máig is releváns tényt vagy elméletet. Ugyanez korántsem mondható
el Gustav Fechnerről, Hermann Ebbinghausról, Georg Elias Müllerről, Francis Galtonról, William Jamesről,
James McKeen Cattelről vagy Alfred Binet-ről. Ok módszerbeli alapvetés mellett számos tényleges elmélet
máig érvényes és vitatott képviselőiként élnek. Vannak azonban, akik bonyolultabban látják Wundt szerepét: a
mai kognitív pszichológia és a pszicholingvisztika számos szakkérdésben újra felfedezte Wundtot, mint akinek
tartalmi mondandója is van. A figyelmi integráció szerepét illetően (Neisser 1967), vagy az agyi és lelki
folyamatok közti összetett viszonyt tételező lokalizációs elméletek kidolgozásában (Sabat 1979), a
mondatszerkezet és a szimultán- szukcesszív szerveződés közti átmenet elemzésében mind újra felfedezik
Wundtot. Blumenthal (1970) egészen odáig megy, hogy Wundt mondatfelfogásában a mai generatív nyelvtan
felszíni és mélyszerkezet fogalompárjának előfutárát látja. Sokan értelmezik úgy a wundti mintát, mint az első
információfeldolgozó típusú kognitív pszichológiát, melynek kudarcát éppen az okozta volna, hogy még nem
állt rendelkezésére az információ fogalma.
Igazából a Wundtot megkérdője- lezőknek nem pusztán Wundt vélelmezett szakmai terméketlenségével van
gondjuk. Alternatív hősöket szeretnének előtérbe állítani, akik kísérletileg produktívabbak voltak, s más
filozófiai elkötelezettségekból indultak ki. Az egyik ilyen jelölt, különösen Edward Haupt értelmezésében,
Georg Elias Müller. Nehéz dolog az ehhez hasonló befolyáskérdésekben dönteni. Kiinduló tényként azonban
érdemes egy pillantást vetni a 6.1.ábrán látható összképre. Ez a kísérleti pszichológia elterjedését mutatja
elsősorban a német nyelvterületen a 19. század végén. Bárki volt légyen is a fő mozgatóerő, jól látszik a
laboratóriumokban megtestesülő mozgalmi terjeszkedés. Valamikor 1870 és 1900 között valami nagyon
lényeges történt: a pszichológusok saját azonossággal léptek színre, mégpedig a kor német
természettudományának megfelelő legfontosabb azonosságteremtő mozzanatot felhasználva: laboratóriumokat
hoztak létre, mint évtizedekkel korábban például a vegyészek, majd a fiziológusok. Hasonlót mutat a 6.1.
táblázat is: Ben-David és Collins (1966) értelmezésében azt, hogy valamikor 1870 táján meglendült a kísérleti
pszichológiai publikációk száma, hogy azután a 90-es években a gyors fejlődés szakaszát érje el, először
Németországban, majd Amerikában.
A kortársak röviddel Wundt halála után még a kísérletező és az elméleti igény összekapcsolását tartották Wundt
fő erényének, azt, hogy egyszerre elemző, kísérletező és átfogó, filozofikus, összegző elme (Kornis 1921).
Titchener (1921b, 177. o.), a Wundt szemléletét Amerikába átplántáló angol származású tanítványnak a fejezet
mottójában szereplő jóslatából azonban a negatív oldal (a hírnév megmaradt, a részletek elmosódtak) oly
mértékig bevált, hogy ha kiragadott Wundt-idézeteket ítéltetünk meg felsőbbéves pszichológus hallgatókkal,
azok a mestert csak akkor ismerik fel, ha tudományos attitűdje legismertebb hozamáról, a kísérleti módszerről
van szó, egyébként pedig a Wundttól származó idézeteket (csökkenő sorrendben) Freudnak, Skinnernek,
Jamesnek és Watsonnak tulajdonítják (Anderson 1971).
Wundt központi jelentőségét a pszichológiatörténészek évtizedekkel halála után elsősorban szintén attitűdbeli
tényezőkben s szociológiai kihatásában, befolyásában vélték legköny-nyebben megragadhatónak (Murphy 1949;
Flugel 1957). A 19. század közepén sok (elsősorban német) természettudós már kísérleti pszichológiát művel,
úgy azonban, hogy nem tudja, hogy ezt teszi. Valahogy úgy vannak ezzel, mint Moliere úrhatnám polgára,
akinek a nyelvtanárra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, egész életében prózában beszélt. A kísérleti lélektan
művelőinek is egy értelmezőre, programadóra volt szükségük, hogy rájöjjenek, amit a hűvös laboratóriumok
diszkrét homályában művelnek, az már nem egyszerűen az élettan és a fizika kiterjesztése, hanem egy új
tudomány. Wundt kitüntetett jelentőségét a pszichológia megszületésében az adja, hogy ő ambicionálta a
programadás és a szakmává szervezés feladatát.
Wundt hatását a tanítványi genealógiák jól mutatják. A 6.1. ábrán látható, hogy milyen kiugró szerepe volt
egész Európában s a tengerentúlon is a tanítványok útra indításában. Ben- David (1971) nagyszámú ábrájából
csak a német habilitáltakat mutatom be. Ez is jól szemlélteti, hogy Wundt befolyása jóval meghaladja Müller
vagy Brentano hatását. S ezt pontosan a szerepalakításban betöltött modell magyarázza. Azért őt emeljük ki
alapítóként, mert neki volt legnagyobb gyakorlati hatása, mivel egy új tudomány eszközeit körvonalazta,
másrészt, mert ő képviselte leghatározottabban a kísérleti pszichológia megszületéséhez szükséges új identitást,
a szerephibridizációt. Ennek lényege, hogy a természettudomány módszereivel a lélekre vonatkozó kérdéseket
ki kell szakítani a filozófiából. Mivel a szerephibridizáció a filozófia és a fiziológia, mint két akadémikusan
153
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
respektált diszciplína között ment végbe, a kialakult új szerep is akadémikus jellegű lett. A mai pszichológusok
számára többnyire életidegennek tűnő módon Wundt úgy vélte, hogy a pszichológiának filozofikus kérdésekre
kell tudományos választ adnia, s nem a gyakorlat gondjaira kell felelnie. Német változatában az új szakma egész
gondolkodásmódja nem a hétköznapi életből indul. Ez a vállalt életidegenség a magyarázata annak, hogy a
kezdeti flörtölés után az amerikai pszichológusok jó része – a sajátosan amerikai pszichológusok – szakít Wundt
örökségével. Wil- liam James csalódása közismert. Kettejük attitűdbeli eltérésének Boring (1942) egy
sokatmondó című tanulmányt szentel, amelyben az emberi természetet állítja szembe az érzékeléssel. De
ideálokat keresve a Wund- tot korábban hosszú tanulmányban ünneplő Stanley Hall is Freudra vált, és James
Mark Baldwin csalódása is közismert. A Wundtnál sokat kísérletező James McKeen Cattel pedig az evolúciós
galtoni paradigma hatása alá kerül, s hazatérve Amerikába az egyéni különbségek kutatásának élharcosa lesz.
Blumenthal (1980) és Rieber (1980) a kiábrándulás fő okaként ezt az életidegenséget emelik ki, azt, hogy az
amerikai dinamikus életszemlélet és az evolúciós-funkcionalista gondolkodásmód nehezen volt
összeegyeztethető Wundt akadémizmusával.
3.6. táblázat - 6.1. táblázat. A kísérleti pszichológiai könyvek számának alakulása a 19.
században (Ben- David és Collins 1966 nyomán)
1827-36 4 3 2 9
1837-46 11 4 2 1 18
1847-56 15 2 6 1 24
1857-66 16 8 7 3 34
1867-76 38 11 15 1 4 69
1877-86 57 22 17 9 12 117
1887-96 84 50 13 78 21 246
154
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Husserl 1912-ben (magyarul 1970) megjelent nevezetes kritikájában a naturalizmus felett, mind pedig
mozgalomszerű kiáltványokban. A filozófusok egzisztenciálisan azt is sérelmezik, hogy a természettudományos
attitűd jegyében a német filozófia tanszékeket természettudósok vezetik (lásd erről Ringer 1969). Ez a
visszakövetelés a pszichológiát illetően valójában annak a folyamatnak a végpontja, mely Wundttal indult el. Az
ő követőinek elementarizmusával majd jelentés-, történelem- s mintázat-középpontú pszichológiák állnak
szemben.
A Wundt által képviselt szerephibridizáció akadémikus jellegű. Azoknak a maguk sorsát alakító fiataloknak
való, mint Helmholtz és Wundt is volt, akik ugyan orvosi végzettséget szereztek, de örülnek, hogy nem kell
gyakorló orvosnak lenniük. Wundt s követői számára az új tudomány helyének bizonyításához alapvető
jelentőségű volt a kor német tudományosságában bevett intézményes és intellektuális feltételek és közeg
megteremtése. Tankönyv, katedra és laboratórium, folyóirat és tanítványok kellettek ehhez. Az új pszichológia
Wundtnak köszönhetően nem szerényen s botladozva, hanem teljes vértezetben jelent meg. Munkáinak jó része,
köztük különösen az először 1873-74-ben, vagyis még heidelbergi munkálkodása alatt megjelent Grundzüge der
Physiologischen Psy- chologie, tankönyv, illetve kézikönyv. A munka hat kiadásából az utolsó 1911-ben jelent
meg. Wundt mindegyik kiadást az éppen érvényes ismereteknek megfelelően dolgozta át, ezzel biztosítva a
születő új tudomány tanoncai számára azt a (sokszor csak látszólag) biztos referencia keretet, mely a
tudományos paradigmák átvitelének Thomas Kuhn (1974) felfogásában egyik legegyszerűbb modern módja (a
tankönyv mint minta). A tankönyvek azt sugallják, hogy a diszciplína elért a pozitív ismeretek kumulatív
összegződésének fázisába, s vannak anyagát rendezni képes egységes módszertani elvei is.
A rendszeres taglalásnak ezt a jelentőségét Wundt hatásában már Théodule Ribot (1882) is észrevette a korabeli
német pszichológiát tárgyaló monográfiájában, de ugyanez tér vissza többek között a tanítvány Titchenernek
(1921a) Wundtot korabeli riválisával, Brentanóval összehasonlító munkájában is. Dwelshauvers (1912, 158. o.)
Wundt fiziológiai pszichológiájáról tartott előadásában pedig így foglalja össze véleményét: „Wundt fiziológiai
pszichológiai munkái elsősorban tapasztalatok tárházaként hasznosak. Ezen felül szorgos munkáról tanúskodnak
s a kísérleti módszernek a lelki élet különböző területeire való pontos s körültekintő alkalmazásáról. Végül
érdekesek s mélyek a munkát irányító feltételezések.”
A mintává válásnak a tankönyv mellett három másik fontos forrása van: maguk az egyetemi órák, illetve a
doktori fokozatszerzés lehetősége, a laboratórium és a publikációs fórum létrejötte. Stanley Hall és Titchener, a
nagyhírű tanítványok kortársi beszámolóit olvasva Wundt előadásai a mai olvasó számára szinte
karikaturisztikusan mutatják a 19. századi német akadémikus kultúra oktatási stílusát. (Wundt neheztelt is Hallra
e beszámoló miatt.) A profesz- szor az élettől elzárkózva, elefántcsonttoronyban a tiszta megismerés attitűdjét
képviseli, a diákok az általa adott témákhoz igazodnak, az egyéni ambíciót szinte mozgalmi fegyelemmel
alárendelik a csoportcéloknak. Wundt érdeme , hogy egy új tudomány érdekében tudott élni ennek az
akadémikus mandarin kultúrának a lehetőségeivel.
6.1. ábra. Wundt és a rivális német pszichológusok habilitált tanítványi köre (Ben-David 1971 nyomán)
A laboratórium megnyitását 1879-re datáljuk. Wundt akkor újonnan szervezett filozófiai (!) tanszékén korábban
is volt az előadásokon kísérleti demonstráció. A laboratórium alapítása azonban, mint számos korábbi
deheroizáló és relativizáló beszámolóval szemben Bringmann, Bringmann és Ungererer (1980) világosan
demonstrálják, nagy személyes erőfeszítést igényelt. A Kísérleti pszichológiai laboratórium egyben átlépést is
jelentett a tettek mezéjére: ahogy Bringmann és munkatársai elemzik, ezzel a tanítványok szaván fogták
Wundtot. Itt már nem lehetett csak beszélni a kísérletezésről, azt művelni kellett. Wundt el is ismeri sok
155
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
beszámolójában, hogy ebben központi szerepet játszottak diákjai. A laboratórium alapítás szimbolikája révén
nyilvánvaló Wundt intellektuális merészsége, maga a laboratórium pedig szintén a természettudományosság
auráját növeli az új tudomány körül. Ez a laboratóriumi tudomány lesz a legkönnyebben terjeszkedő minta. A
tanítványok és a távoli követők számára ez a legvilágosabban követendő lépés az új tudomány kialakításában,
könnyebben megvalósítható, mint a tanszék és a fokozatot adó képzés, ugyanakkor gyakorlatilag, az új közösség
életmódja szempontjából is fontosabb ez. Egy valóságos fizikai helyet jelent, ahol dolgozni lehet, egy helyet,
amely műszerekkel van felszerelve s ettől tudományos, ahol távol lehet lenni mind a világtól, mind a be-
avatatlan diákoktól. Elzárkózást és bennfentességet teremt, ami mindmáig így van a komoly kísérletező
helyeken. A laboratórium a korabeli német egyetemek új, technológiai kultúrájának kulcshelye. A 6.2. ábra
mutatja a laboratórium elrendezését. Érdemes ezt összehasonlítani a 6.3. ábrán a stanfordi laboratóriummal
1906-ból. Az összevetés sok mindent elárul abból, hogyan válik az amerikai pszichológia századunk
győztesévé: a pénz révén.
6.2. ábra. Wundt kísérleti pszichológiai laboratóriumának alaprajza Lipcsében (Bringmann, Bringmann és
Ungererer 1980 nyomán). A bal oldalon pedig a laboratórium munkaszobája (Hiebsh 1980 nyomán)
Wundt 1881-ban indítja el az első kísérleti pszichológiai folyóiratot Philosophische Studien címmel. A tanszék
hivatalos hivatását tükröző cím ellenére valójában pszichológiai lapról van szó: ebben jelennek meg az egyre
szaporodó tanítványok kísérleti dolgozatai, de a mester kisebb művei is. Az 1881 és 1902 között 20 kötetet
megért folyóirat, mely 1905-ben azután, a helyzetet legitimalizálandó, megváltoztatja nevét Psychologische
Studienre, a korban a kísérleti eszme legfőbb terjesztője is volt a tankönyvek mellett. A tanítványok számára az
önálló érvényesülés csatornáját is biztosította, az első lépéseket az akadémiai hely megtaláláshoz. Valójában
mindvégig Wundték lapja maradt. Az 1890-ben Ebbinghaus és König alapította Zeitschrift für Psychologie lesz
a Lipcsén kívüliek folyóirata.
Karikatúra ez a kép, mely Wundt mellett sokat köszönhet bírálóinak, annak a ténynek, hogy az őt követő
irányzatok mind a klasszikus mintához viszonyítva fogalmazták meg saját új mondanivalójukat. Igazságtalan
azért is, mert Wundt hosszú munkássága során felfogása fokozatosan eltolódott a szintetikus-szintetizáló lelki
jelenségek (az apper- cepció, a figyelem, az akarat) nagyobb jelentőségének hangsúlyozása irányába, valójában
vállaltan egy voluntarisztikus pszichológiát szeretett volna létrehozni, s utolsó évtizedeiben elmozdult a
kulturális, szellemi objektivációk (az értelmes szerveződések) előtérbe állítása felé.
156
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
6.3. ábra. A kísérleti pszichológiai laboratórium a Stanford Egyetemen 1906-ban (Hilgard, 1987, 35. o. nyomán)
A wundti pszichológia helyzete kísérlet és önmegfigyelés viszonyát tekintve történetileg kétarcú. Visszafelé
tekintve, a hagyományos, spekulatív ka- rosszék-pszichológia felől nézve, a kísérlet tűnik újdonságnak, vagyis
az, hogy a pszichológus a kutatás folyamatába rendszeresen variált független változókat vezet be, s ezzel
megjelenik az objektív attitűd. Ugyanakkor a 20. századi objektivisztikus trendek felől tekintve, ez a
pszichológia szubjektív, az volt kiugró jellemzője, hogy hitt az önmegfigyelés doktrínájában. Ezt a köztes
helyzetet mutatja a 6.4. ábra. A döntő változás a karosszék-pszicholó- giával szemben, hogy bármilyen intimnek
s magába zártnak tűnjön is az új kísérleti pszichológia, adatszerzésében dialogikus jellegű. Elválik egymástól az,
aki az önmegfigyelést végzi, s az, aki a cikket írja belőle, illetve az eredeti kérdést feltette. Ezzel szemben a
hagyományos karosszék-pszichológia egyszemélyes vállalkozás: Hume teszi fel a kérdést, s ő is válaszol rá.
Ugyanakkor egy fontos mozzanatban megőrzi az új kísérleti pszichológia is a karosszék-pszichológia
hozzáállását: felteszi, hogy saját lelki élete teljességgel áttetsző a megfigyelő számára. Ezzel szemben a
behaviorista (C) nem tételez fel egy privilegizált belső világot, amire rögzített referenciával utalnának a kísérleti
személy kifejezései. Nincs transzparens belső világ, mivel kísérleti szempontból nincs is belső világ. Végül (D)
a mai kognitív pszichológia újra felteszi a belső világot, sőt, még beszéltet is róla, de nem tételezi fel, hogy az
157
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
transzparens lenne a kísérleti személy számára. Az önbeszámolót felhasználja, de csak úgy, mint egy bíróság a
tanúvallomást: kriticistán kezeli.
Wundt számára a kettő – kísérlet és önmegfigyelés – ennek a sémának megfelelően szervesen összetartozik: „A
pszichológiai önmegfigyelés kéz a kézben halad a kísérleti fiziológia módszereivel” (Wundt 1874, 2. o.), írja
klasszikus művének bevezető lapjain. A természettudományos kánonnak felel meg a kísérlet bevezetése: erre a
jelenségek kiváltása, előidézése miatt van szükség (Wundt 1898). Vagyis a kísérlet a pszichológiában is a
természet feletti kontroll gondolatának analógiájára, az ellenőrzés kontextusában jelenik meg, együtt
természetesen a már sokszor emlegetett mérési és sztenderdizálási igénnyel.
158
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Volt azonban ennek egy hátulütője is, a közös kódnak és a szerepmegoszlások közötti szerepcseréknek, ami a
századfordulón válik világossá: igen nagy volt a fogalmi egyetértés a két szereplő között, ami számos elvárási
hatást eredményez. Az introspekcióval – úgy, ahogyan azt Wundtnál s követőinél használják – éppen e
trenírozottság miatt volt számos gond. A század elején, a képzet nélküli gondolkodás vitája kapcsán veszik észre
(Woodworth 1915), hogy a laboratóriumok gyakorlási hatásokat eredményezhetnek. Az alaklélektan tágabban is
megfogalmazza a vádat (például Köhler 1947): maga a hit az elemekben, és az elemző stílusú önbeszámoló
kölcsönösen feltételezik egymást. Önbecsapás, amikor a hagyományos elementarista pszichológus az elemek
közvetlen, élménybeli adottságára az önmegfigyelés alapján apellál; szakmai hite határozza meg éppen az
önmegfigyelést. Nem téved, amikor elemekről számol be, élményei valódiak, de a „természetes”,
befolyásolatlan beállítódás esetén nem ezek jelennének meg. Filozófiailag is megjelent a kettősség. A fiatal
Bertrand Russell (1919/1991) által is képviselt érzetadatelmélet felteszi, hogy tapasztalás révén való tudásunk
elemi dolgokról (színek, formák stb.) van. Már pl. az asztal élménye is kikövetkeztetett, másodlagos. A
fenomenológusok, például Husserl (1910) ezt megkérdőjelezik. A „természetes attitűd”, az előítéleteket
levetkezett beállítódás az ő élményvilág értelmezésük számára nem érzetadatokat ad, hanem értelmes egészeket.
Valójában a kísérleti pszichológia egymást részben átfedő többféle szerepszétválasztás közepette született meg.
Ezek a mukamegosztások mindmáig hatékonyak. Furcsának tűnhet, hogy egészében szerephibridizációról
beszélek, részleteiben pedig szétválasztásokról. Ez azonban magának az ellentmondásos helyzetnek a
jellemzője. A hibridizáció egyrészt egzisztenciális szükséglet volt, másrészt a filozófiák (az empirizmus és a
német idealizmus) és a természettudomány egymásra vetítését jelentette. Ebben a hibridizációban a tudomány
adja a módszert. S ennek a módszernek a lényege a bonyolult dolgok részekre bontása. Ennek részeként válnak
el egymástól a korábban zavaróan összeolvadt szerepek a tudományos kutatás folyamatában.
A hagyományos filozófiai pszichológiában az int- rospektív megfigyelő, a kísérletező és a beszámoló író azonos
volt. David Hume ült karosszékében, s hol a maga elméjét, hol mások viselkedését elemezve írta könyveit, amit
a 6.4. ábra mutat.
A kísérleti pszichológia megjelenésével jelent meg az első munkamegosztás s két polarizált elrendezés.
(kísérleti személyek)
Nem szabad elfelednünk, hogy ez viszonylagos munkamegosztás volt, mindig csak egy adott helyzetben
érvényesült. Mint Danziger (1990) utal rá, a szerepek fel is cserélődtek. A korai pszichológiát éppen az jellemzi,
hogy valaki hol kísérleti személy, hol kísérletező. Ebből ered azután az a számunkra furcsa vonás is, hogy ekkor
még nevesített kísérleti személyek vannak.
Létrejött később egy másik megosztás is, a tényleges kísérletvezető (a jegyzőkönyvvezető, ingeradó, aki
találkozik a személyekkel) és a kutatás felelőse között. Általában ez a felsős diákok és a professzorok közötti
munkamegosztás.
Vagyis a diákok a kísérleti pszichológiában kettős szerepet játszottak: kezdetben tanult kísérleti személyek
voltak, de egy időben kísérletezők is, majd egyre inkább kísérletvezetők.
159
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
6.5 ábra. Néhány úttörő pszichológiai műszer Wundt korából. Cattell úgynevezett ejtős tachisztoszkópja,
demonstrációs és profi változatban. Wirth emlékezeti dobja két nézetben. Ranschburg Pál mnemométere
Az instrumentumgyártás a kilencvenes évektől vált sajátos foglalkozássá, s ettől fogva a tényleges kutatás egyre
inkább csak használja, s nem készíti az eszközöket. A 6.5. ábra bemutat néhány korai műszert Wundt
laboratóriumából s a korszak más laboratóriumaiból. Ezek még az első nemzedék műszerei: maguk a
pszichológusok tervezték őket s irányították elkészítésüket. A 6.6. ábra pedig ízelítőt ad a kor kísérletezésének
ünnepélyességéből.
A galtoni minta a kísérletezéssel és a társadalmi megfigyeléssel ezzel szemben az egyént tekinti a kutatás
egységének. A biológiai egyed, a magába zárt egyén az adatok hordozója és forrása is. Darwini elkötelezettségei
révén ez a felfogás hisz az egyéni változatosságban, vagyis abban, hogy az egyéni adatok jellegzetes eloszlást
mutatnak. Éppen azért kell az adatokat az egyénhez rendelni, mert szisztematikusan vizsgálni akarják az
160
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
eltéréseket. Az adatok statisztikai feldolgozás alapját képezik. Ez azt is sugallja, hogy a kísérletben szerzett
adatok eltérései megfelelnek a való életben létező versengésnek. Ugyanakkor a hatalmi aszimmetria sajátos itt.
A tudásban megvan, hiszen a kísérletezőnek olyan kérdései vannak, amiről a vizsgálati személy nem tud.
Interakciósan azonban nincsen hatalmi aszimmetria: a kísérletező és a kísérleti személy mint idegenek
találkoznak egy rövid interakcióban, ami valahol a nagyvárosi élet köznapi interakcióit modellálja, annak
demokratikus egyenlőségi elveivel. Nem tanulság nélkül való, hogy a tömeges kísérletezés a mi korunkra – még
akkor is, amikor nem az egyéni különbségeken van a hangsúly – ennek az anonim viselkedéskoordináló
felfogásnak a győzelmét hozta. Ez az az elgondolás, amely a normalitást statisztikai fogalommá alakítja, s így
megfelelteti az embert az egyre inkább normatívákat követő, uniformizált termelésnek és nagyvárosi életnek
(Crary 1999). Canguilhem (1966) aki elsőként mutatott rá erre a folyamatra, egyben kritikusan is elemzi ezt az
azonosítást. Véleménye szerint egy társadalmilag motivált hibás lépés volt a 19. században a nor- malitás
statisztikai, azt az átlaggal azonosító felfogása, s a modern élettudományoknak le kellene lépniük erről az útról.
A harmadik kutatási modell a korai klinikai minta volt Charcot munkásságában, mely, mint ismét Danziger
hangsúlyozza, az orvos-beteg kapcsolatot terjeszti ki a kutatásra. A vizsgálatot végző mind intellektuálisan,
mind a kísérlet irányításában hatalmi helyzetben van. A hatalmi viszonyok nagyon aszimmetrikusak. Innen
származik a szuggesztív eljárások nagymérvű használata. Ez a hozzáállás szintén egyénhez rendeli az adatokat,
az adott beteghez, és szintén hisz a nagy variábilitásban. Ugyanakkor a variábilitásban szakadékokat tételez fel:
ami megvan a betegnél, az nincsen meg a professzornál, a betegek működésmódjai eltérőek.
Két szempontból fontos emlékeznünk ezekre a mozzanatokra. Egyrészt emlékeztetnek arra, hogy a korai
szakaszokban sem volt egységes az adatszerzéssel, mint társas helyzettel kapcsolatos hozzáállásunk. Másrészt, a
mai pszichológiában gyakran hangzanak el bírálatok a kísérleti pszichológia életidegen és személytelen mivolta
miatt. A három modell összehasonlítása azt mutatja, hogy az először Galton antropometriai
vizsgálataibanmegjelent személytelenség valójában pozitív vonásként vált győzedelmessé. Megvan benne
ugyanis az interakciós egyenlőség: egyenlő felek lépnek kapcsolatba, nem úgy, mint az orvos-beteg viszonyban.
Ugyanakkor hiányzik az a kollegiális intimitás is, ami viszont elvárásokon alapuló adattorzítások gyakori
forrása. A 6.2. táblázat összefoglalóan mutatja a három modellt. Érdemes végiggondolni, vajon hogyan
változtak ezek a jellemzők egy évszázad alatt. (Lásd a vitatott KÉRDÉSEK-et.)
Miért volt Wundt és az első kísérleti pszichológusok számára egyszerre központi jelentőségű az önmegfigyelés
és a kísérlet? Ennek megértéséhez gondolnunk kell arra, hogy Wundt mint korának gyermeke, egyik arculatában
hívő pozitivista. (A hazai szakirodalomban ennek fontosságát Kozáry Gyula már 1898-ban elég kritikus hangon
hangsúlyozta.) Mégpedig nem akárhogyan pozitivista, hanem úgy, hogy szemben áll azokkal, akik a
pozitivizmus révén a pszichológiát ki akarják iktatni a tudományok rendszeréből. A korban ugyanis nagy vita
folyik a pozitivisták között a lélektan lehetőségéről. (A pozitivizmus jellemzésére lásd Kolakowski 1968 ma már
klasszikus munkáját.) Láttuk, hogy J. S. Mill, aki a pozitivizmus egyik változatát képviseli, a pszichológiát teszi
a társadalomtudományok alapjává. Auguste Comte (1798-1857), a francia pozitivizmus atyja viszont a 19.
század közepén fejti ki (1830- tól, magyarul 1901) pszichológiaellenes felfogását. Mindaz, ami pozitív ismeret
lehetne a pszichológiában, felosztható a szociológia és a fiziológia között. Ha valami maradhatna a pszichológia
saját terrénumának, az csak az önmegfigyelés szubjektív világa lehetne. Ez utóbbi azonban –
megbízhatatlanságánál fogva – nem illeszthető bele a pozitivizmus módszertani kánonjaiba. Wundt azzal
próbálja meg a módszer irányából felülbírálni ezt a szomorú ítéletet, hogy a pszichológiában a kísérlettel
tudományossá teszi az introspekciót. A pszichológia részben azáltal lehetséges, hogy meghaladhatók az
161
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
önmegfigyelés Comte ostorozta buktatói (a torzítások, a retrospekció stb.; lásd erről Brett 1960; Jarosevszkij
1972).
A wundti pozitivizmus keretében a biztosat, a megkérdőjelezhetetlent kell keresnünk, ez viszont csak az egyedi
tény lehet. Ennek az ismeretelméletnek a mai olvasó számára furcsa következménye, hogy Wundt szerint a
természettudomány közvetett, fogalmi ismereteket hoz létre. A lélektan viszont közvetlen, szemléleti, ezért ez az
utóbbi, az újabb tudomány egyben a pozitivistább is: „A lélektan, feladatának sajátszerűségénél fogva,
szigorúbban tapasztalati tudomány” (Wundt 1898, 21. o.).
A pszichológia helyét a tudományok palettáján az biztosítja – ellentétben a comte-i jóslattal -, hogy a minden
jelenséggel kapcsolatban felvehető egyik attitűdöt képviseli: a szubjektív attitűdöt. Mivel minden jelenség
„élmény”, nincsenek külön tárgyak, melyek révén a pszichológia megtalálhatná helyét a tudományok világában.
A szerénytelen következtetés az, hogy az ifjú tudománynak minden a tárgyát képezi, a pszichológia minden
tudományos tevékenység propedeutikája. A szubjektivitás érdekes mozzanat itt. A mai vitákban a mentális
természetéről az egyik vízválasztó mozzanat, hogy feltételeznek-e élményminőségeket (kvalia) vagy sem (vö.
Dennett 1991). Wundt számára a kérdés fel sem merülhet; a szubjektív mozzanat éppen a kiindulópont. A
klasszikus pszichológia az első személy hozzáállását veszi fel, a kísérletezés révén azonban eljut a harmadik
személy nézőpontjához.
3.7. táblázat - .6. 2. táblázat. A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje
(Danziger nyomán)
162
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Az is kiderült, s nagy viták forrásává vált, hogy az elrendezés és a személy hozzáállása fontos befolyásoló
tényező: gyorsabb reakcióidőket kapunk a válaszra történő motoros beállítódásnál, mint az ingerre való
szenzoros beállítódás esetén. A 6.3. táblázat Wundt tankönyvi összefoglalóját mutatja erről. Wundt
értelmezésében az adatok azt mutatják, hogy az izommozgásra való beállítódás következetesen gyorsabb
reakciókat eredményez, s hogy a hang reakcióidő gyorsabb, mint a fényre adott. Érdemes észrevennünk két
általános mozzanatot is a táblázat alapján: Wundt, miként ez a lipcsei minta általános szokása is volt, megadja a
tényleges kísérleti személyeket. Ugyanakkor már törekszik az adatok mennyiségi jellemzésére. Az átlag mellett
ezért adja meg a variációs együtthatót is.
Wundt a motoros és szenzoros reakcióidők eltérését az appercepció kétféle lehetséges irányával magyarázza;
hamarosan azonban sokkal egyszerűbb s kevésbé mentalista magyarázatok jelennek meg például renegát
tanítványa, Hugo Münstenberg (1889) munkáiban, aki az egész reakciómérési kísérletben nyomát sem látja az
akaratnak, legfeljebb izomérzetekkel találkozik, amiből azután ki is fejleszt egy tudatelméletet. Mindez persze
nem meríti ki a reakcióidő használatát. Wundt munkatársai is sokat tanulmányozzák a választásos reakcióidő
meghatározóit, s megjelenik náluk az idő általános mutatóként való használata. A legkülönbözőbb asszociatív és
emlékezeti feladatokban is felhasználják az időt, mint az összetettség mutatóját.
Wundt laboratóriumában központi kérdés volt a figyelem vizsgálata. A figyelem Wundték számára úgy jelenik
meg, mint az apperceptív integráció kérdése (a nem automatikus folyamatok), illetve a tudat terjedelmének, a
fokális tudatnak a problémája. A tudat csak korlátozott mennyiségű elemet képes felfogni, illetve integrálni. Az
idői integráció vizsgálatára sokat használják a metronómot: ezzel kimutatható, hogyan lesznek az appercepció
révén, például ritmikus struktúrák az eredetileg egyedi hangokból, s kimutathatók az integráció korlátai is.
163
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A klasszikus kísérletek (ismertetésükre lásd Woodworth és Schlosberg 1966, 120-180. o.) a felfogás vagy a
figyelem terjedelmének máig érvényes törvényszerűségeit tárták fel. Az egyszerre felvehető elemek száma 3-4
elszigetelt betű; 2 rövid szó, s 4 összefüggő rövid szó. Ennek magyarázata, hogy az appercepció számára a
releváns egység itt nem a betű, hanem a szó. Cattell ezt egyébként kiolvasási kísérletekkel is igazolta: rövid
szavak kiolvasása ugyanannyi ideig tart, mint elszigetelt betűké, mint a 6.4. táblázat mutatja. Ez is azt támasztja
alá, hogy az olvasás nem lehet teljesen analitikus folyamat. Érdemes észrevenni azt is, hogy a tárgymegnevezés
lassabb, mint a megfelelő szavak kiolvasása. Cat- tell ezt úgy értelmezte, hogy olvasásnál kevesebb a versengő
asszociáció.
Wundt laboratóriumában kiemelkedő téma volt az asszociációk vizsgálata is. A hagyományos (filozófiai)
asszociációosztályozást Wundt a szavakra adott szóbeli válaszok osztályozásával váltotta fel. A verbális
gondolattársítás között két alapvető típust különített el. A külső asszociációk az életbeli együttjáráson (ezeket
nevezzük ma epizodikus asz- szociációknak: tányér – kés), hangzási hasonlóságon vagy mondatbeli
egymásutániságon alapulnak. A belső asszociációk viszont logikai-szemantikai viszonyokon alapulnak, pl.
alárendelésen (állat – kutya) vagy ellentéten (magas – alacsony). A 6.5. táblázat Wundt tankönyvének
százalékos adatait mutatja ezeknek a kapcsolattípusoknak a megoszlásáról.
Az asszociatív idők elemzése is sok tanulsággal szolgál: a legrövidebbek az ellentétek és a szinte szinonimák
(vihar – szél). Valójában már Wundt laboratóriumában megnyílik az út az asszociációk egyre ellenőrzöttebb és
leszűkített válaszlehetőségeket tartalmazó vizsgálata irányába, ahol a személy egy szóra egy másik szóval
válaszol. Ebből születnek meg az asszociatív normák, a híres Kent-Rosanoff-féle norma, és a gondolattársítás,
különösen a megnyúlt reakcióidők felhasználása a személy egyéni konfliktusainak feltárására, amit Carl Jung
(1910) vezet majd be. Ahogy a gyakorlati, pedagógiai, kriminológiai és pszichopatológiai asszociációs
vizsgálatokról szólva a századközép kísérleti pszichológiai tankönyve összefoglalja:
„Komplexus” ebben [a jungi] értelemben a vágyak, emóciók, emlékek szövedéke, amely valamilyen feszültség,
kudarc, elégedetlenség vagy bűntudat elemeit tartalmazza. [...] A pszichoterapeutának [...] néha hasznos
útbaigazítást adhat az asszociációs teszt. Az ilyen komp lexus felderítése rokon probléma a bűnös
leleplezésével. De lényeges különbség is van köztük. A detektív ismeri a bűntettet, de nem ismeri annak
elkövetőjét; a pszicho- terapeuta ismeri a bűnöst, de nem ismeri a „bűnt” [...]
Az ingerszó félreértése.
Izgalom vagy zavar jele, nevetés vagy mosoly, dadogás, indulatszavak, suttogva vagy kiabálva adott válasz.
164
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Ingertípus Reakcióidő
Személyek B. T. W. H.
Külső asszociációk 64 75 48 31
1. szimultán 23 32 21 15
benyomások
2. szukcesszív 41 43 27 16
benyomások
(szóasszociációk)
Belső asszociációk 36 25 52 69
165
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
1. alá-fölé rendelés 10 15 14 26
2. mellérendelés 24 8 38 37
3. összefüggés 2 2 0 6
Ennek a szubjektivizmusnak fontos pszichológiai következménye is van. A pszichológia az élményt úgy kell
leírja, hogy eltekint annak tárgyi vonatkozásától. A tárgyi vonatkozásról szóló beszéd az ingerhiba lenne. Ha
egy introspekciós kísérletben a személyek lámpáról, billentyűről és hasonlókról számolnak be, elkövetik ezt a
hibát; igazából barnáról, kerekről s ehhez hasonlókról kellett volna beszámoljanak. A pszichológia feladata a
tapasztalás lecsupaszítása, az ingerhiba minél teljesebb leküzdése. Ez azt eredményezi, hogy a hagyományos
kísérleti pszichológia erőszakot tesz az emberek élményvilágán; a beszámoló attól válik pszichológiailag
tudományossá, hogy zárójelbe teszi az élmények tárgyát (ez a fizika terrénuma), ezzel azonban a pszichológia
éppen azt a közvetlenséget adja fel, amiből kiindult: élményeink ugyanis nem foltokról, hanem tárgyakról
szólnak. Ez a kísérleti pszichológia éppen abból indul ki, hogy zárójelbe teszi a „népi pszichológia” kiinduló
helyzetét, azt, hogy tudattartalmaink közvetlen élmény voltukban a valóságra vonatkoznak. Csak igen
mesterkélt helyzetekben lehet rámutatni arra, hogy mindez csak „vonatkozás”.
Már Wundt saját korában is észrevették a külsőbelső tapasztalás koncepció hiányosságait. Kornis Gyula 1921-
ben megjelent Wundtról szóló monográfiájában mutatott rá, hogy az a tézis, mely következetesen kétféle
attitűdöt tételez fel, túlzottan az érzékelés kérdéséből indul ki. Itt a pszichológia tárgyai valóban egyszerre a
fizika tárgyai is. Mi a helyzet azonban az érzelemmel vagy az akarattal, hol tárgya ez is a fizikának? Ezt a
kritikai vonalat továbbvive karikírozza azután Harkai Schiller Pál (1940) a kétféle aspektust úgy, hogy az
élményben a pármai dóm és saját éhségünk ugyanúgy objektívként jelenik meg, úgy, mint ami a megismerő
alanyhoz képest külső – pedig az elsőnél ez így van, a másodiknál nem. Az érzelmi és akarati világban – emeli
ki Harkai – a helyzet s a helyzethez történő alkalmazkodás teljesen kiiktatódnak az objektív megfelelők közül,
csak az idegrendszeri korrelátum marad meg.
Husserl (1998) a harmincas években írt átfogó ismeretelmélet és pszichologizmus kritikájában rámutat Wundt
koncepciójának logikai gyengéjére is. Husserl saját felfogásának megfelelően ezt a naturalizmus továbbélésében
és az absztrakciók hiányában látja.
Van egy módszertani következetlenség is. A természettudós egész kriticista hozzáállásával ellentmondásban
Wundt in principio feltételezi a csalhatatlan belso szem doktrínáját, ahogy az analitikus filozófus Gilbert Ryle
166
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
(1974) jellemzi a hagyományos intros- pekciós felfogást. A kétféle tapasztalás doktrínájának legfőbb
pszichológiai buktatója tulajdonképpen a behaviorista és a pszichoanalitikus forradalmat megelőző hit abban,
hogy belső világunk saját magunk számára elvileg áttekinthető. A valóságban ugyanis, s ez egy fontos
ellentmondása Wundtnak, ténylegesen igen keveset támaszkodik az önmegfigyelésre. Utolsó évtizedeiben majd
éppen az lesz egyik vitatémája az új nemzedékkel, a würzburgi iskola képviselőivel, hogy azok az
önmegfigyelésre támaszkodva pszeudo-kísérleteket végeznek. Ez a szeretem-nem szeretem hozzáállás az
önmegfigyeléssel kapcsolatban érthető is. A fiziológiából jövő Wundt számára a transzparens belső életre s az
önmegfigyelés elvére azért van szükség, hogy a pszichológiai kísérletezés definíciósan elváljon az élettanitól.
Az önmegfigyelés neki nem annyira a gyakorlat, mintsem az egzisztenciális elhatárolódás része.
Pszichofiziológiájában parallelista: nem test és lélek azonosságát hirdeti, pusztán feltételezi, hogy a lelki
jelenségeknek mindig megfelel valamilyen fiziológiai történéssor. A kettő között szabályszerű megfelelések
vannak. Az elv Wundt szerint két okból heurisztikus. A korábbi parallelistáktól eltérően nem tételez fel két
szubsztanciát, melyek a párhuzamot hordoznák. Egyszerű jelenségtani párhuzamról, s ugyanakkor
fenomenológiai vissza- vezethetetlenségről, redukálhatatlanságról van szó. Az élmény nem magyarázható
fizikai jelenségekkel, a „kvalia” visszavezethetetlen, de mindig együtt jár egy fizikai történéssel. Heurisztikus az
elv annyiban is, hirdeti Wundt, hogy az ontológiai elkötelezettség nélküli parallelizmus gondolata számos
empirikus kutatás inspirátora, új tények felfedezésének segítője lehet (Wundt 1903/1983; Passkönig 1912 is hű
tanítványi értelmezést ad erről).
A parallelizmus elv heurisztikus érvényessége végül is azonban még egy további kérdést hoz magával: az
érvényesség kiterjedésének kérdését. A metafizikai parallelizmus követője számára, aki a test és lélek
természetes egységét szétzúzza, hogy az aztán pótlólag mint egy deus ex ma- china utat nyerjen, természetesen
nem létezik e kérdés. Itt az a tétel érvényes: minden fizikainak megfelel egy pszichikus és fordítva, abszolútan
és korlátlanul, amit a tapasztalás is kíván bizonyítani. Heurisztikus elvként viszont természetesen a
parallelizmus pontosan addig terjed, amíg a lelki folyamatok közvetlenül adottak a szubjektív tapasztalásban
vagy nagy valószínűséggel objektív jegyek alapján feltételezhetőek. A dolgokra vonatkozó tudományos
szemléletünk számára az atommozgás és érzékelés állítólagos parallelizmusának – melytől a modern biológusok
időnként lelkendeznek – körülbelül ugyanannyi értelme van, mint Paracelsus azon fantasztikus gondolatának,
hogy az ásványoknak az a tulajdonságuk lenne, hogy rejtett módon táplálékot vesznek fel és váladékokat
bocsátanak ki. A pszichés folyamatok éppen úgy léteznek, mint a természeti jelenségek ott, ahol azok a
tapasztalatban léteznek, és maga az a kérdés, hogy minden pszichikus folyamathoz rendelhető-e egy fizikai
korreláló folyamat, csupán quaestio facti, mely nem a priori, hanem csak empirikusan dönthető el.
A fiziológiai pszichológia azonban ezt a kérdést egy bizonyossággal határos valószínűséggel úgy dönti el, hogy
nincs olyan elementáris lelki folyamat – tehát az érzékelés és szubjektív érzelmi rezdülés – amelyet nem kísérne
parallel egy fiziológiai folyamat vagy sokkal inkább mindjárt fiziológiai folyamatok komplexuma. És mivel
minden lelki folyamat ilyen elemekből áll, így ezzel azt is kimondjuk, hogy a pszichofizikai parallelizmus elve a
pszichikus tapasztalati tartalmakra vonatkozóan általános érvényű heurisztikus elv. Az objektív vagy fizikai
tapasztalati tartalmakra a fordítottja nem igaz, mivel számos természeti folyamat létezik, amelyeknél a
legcsekélyebb okunk sincs azt feltételezni, hogy azoknak – ahogy mondani szokták – „pszichikai oldaluk van”
vagy, ahogy ezt bizonyára találóan fejezzük ki, hogy azok ugyanakkor objektív szubsztrátumú életjelenségeknek
a jelentőségével rendelkeznek, nem pusztán az őket érzékelő szubjektuméval. Azonban még a parallel elv e
pszichofizikai folyamatokra vonatkozó érvényűségével sincs másképp megválaszolva egy másik kérdés: hogy ti.
a pszichikus elemek minden kapcsolatának megfelelnek-e vagy sem a kísérő fizikai életfolyamatok közül azon
elemek összeköttetései is, melyek fiziológiai kapcsolatokat alkotnak.
Lipcse, 1903.
167
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Az idézet vége egy fontos, jövőre vonatkoztatott kérdést vet fel: vajon a gondolati viszonyoknak is megfelel-e
egy fiziológiai viszony? A mai pszichológiában Piaget (1967) a kognitív tudományban pedig Fodor (1996a)
munkásságában kétféle viszonysor feltételezése fogalmazódik meg. A fizikai-fiziológiai okság világának az
idegrendszerben a mentális világban az implikáció felel meg. A parallelizmuselv kétarcúsága már Wundt saját
korában is kiderült. Sokan értelmezik úgy, mint a természettudós szemérmes materializmusát, s a
parallelizmuselvben különösen, az egész kísérleti pszichológiában pedig globálisan a naturalista materializmus
újabb esetét látják (Heinzelmann 1910). Gyakran a parallelizmust eközben voltaképpen redukcióként, visszave-
zethetőségként értelmezik, Wundt eredeti fogalmi distinkcióiról gyorsan megfeledkezve. Legalábbis egy mai
értelemben vett példány azonosság elméletként értelmezik a párhuzamosságot. Minden lelki történésnek
megfelel egy testi esemény, ilyen értelemben „azonos” is vele. Nincs azonban típus azonosság, mely a lelkit a
testivel magyarázná is. Ugyanazon lelki jelenségnek nem mindig ugyanaz a testi felel meg.
Mások azonban ugyanebben az elvben a lelkinek nyújtott kiskaput fedezik fel, s Wundtot mint az idealizmus
megmentőjét értelmezik. König (1902) monográfiájában nagy súlyt helyez például arra
• épp a korábbi értelmezések helyretevése végett –, hogy rámutasson: a parallelizmuselv nem materializmus.
Heusner (1920) azt emeli ki, hogy a teljes parallelizmus maga is csak feltételezés. Könnyen lehet, mondja,
hogy a pszichológiai jelenségeknek van testi alapjuk (vegyük észre, hogy ő is alapról, s nem szigorúan
párhuzamról beszél!): a lelki jelenségek kapcsolatainak viszont már nincsenek. Vagyis ő az idézet fent már
elemzett végével kapcsolatban negatív álláspontot foglal el. Kiemeli azt is, hogy miközben Wundt a lelki
szubsztancia ellen harcol, feltételezi, hogy vannak sajátosan lelki törvények, van olyan kauzalitás, mely a
természetitől eltérő, vagyis mégiscsak van saját világa a lelkinek. (A törvények jó összefoglalására lásd
Goiten 1932.) Sabat (1979)
• fél évszázaddal Heusner után – ugyanígy kiemeli a pszichológiai törvények és a sajátos pszichológiai okság
jelentőségét Wundt fiziológiai pszichológiájának nem vaskalapos jellegében, s a lelki és agyi világ közti
viszonyok komplex megközelítésében.
Wundtnál a nagy műveket, főként a Fiziológiai pszichológiát olvasva, a törzsrészekben javarészt mai értelemben
vett pszichofiziológiát találunk. Mégpedig nem is olyan megvetendőt. Wundt részletesen foglalkozik a
pszichofiziológiának a kort izgató s máig is központi érdekességű alapkérdéseivel (Sa- bat 1979). Hangsúlyozza
például a fokozatos diffe- renciáció fejlődési elvét. Az idegrendszerben s a lelki életben is kezdetben a funkciók
differenciálatlanok. A lokalizációs vitákban a dinamikus lokalizáció mellett áll ki (minden lelki jelenség sok
központ együttműködésével valósul meg, s a funkciók nem kapcsolódnak szigorúan egy-egy szűk agyi
területhez, Passkönig 1912; Heusner 1920; Sabat 1979). Az ilyen témákról szóló sok száz oldalas részek
nemcsak a mai olvasónak mutatják be fővonalbeli pszichofiziológusként Wundtot – méghozzá bizonyos
értelemben sokkal modernebbként, mint gondolnánk, pl. kevésbé elementaristaként, s nem merev
lokalizácionistaként – hanem a korban is sokakat félrevezettek. Fogalmilag azonban Wundt – mint a
konceptuális fejezetek mutatják ugyanezekben a munkákban – kitart amellett, hogy a parallelizmus elve nem
redukciós materializmus. A kétféle, fiziológiai és „lelki” értelmezés magában a műben is benne van. Danzinger
(1980a, b) a sajátos pszichológiai törvényekre alapozva mutatja be, hogy Wundt gondolkodásmódjában az
empirista angolszász és a természettudományos hagyomány mellett azonos jelentősége van a Leibniztől induló,
az elme aktív jellegét hangsúlyozó német hagyománynak is.
Vagyis ismét azt látjuk, amit mai értelmezője, Robinson (1982) visszatérően hangsúlyoz: Wundt egész
életművében két ihletés összeötvözésére törekszik: az egyik a l9. századi orvosi materializmus és a Hume-Mill-
vonal pozitivizmusa, a másik pedig a német romantikus idealista hagyomány hite abban, hogy az ember nem
olyan egyszerű képlet, mint a pozitivista emberkép sugallaná. Wundt, mint sokan rámutatnak, Fechner követője
is. Fech- ner pánpszichizmusával szemben azonban a két ihletés az ő fenomenologikus megfogalmazásában azt
jelenti, hogy fizikai és lelki nem azonosíthatóak egymással. A parallelizmus elv wundti változata és a sajátosan
pszichológiai törvények tételezése ezt a vállalt kettősséget tükrözi: Wundt természeti lénynek tartja az embert,
de olyannak, aki kiemelkedik a természetből. Ahogy Halasi Nagy József (1923, 105. o.) megfogalmazta:
„Wundt világszemlélete teljesen [...] idealisztikus evolucionizmus”. Ebben az evolucionizmusban azonban a
lelki szféra kiemelkedése nem misztikus jellegű. A néplélektan kapcsán Wundt megkísérli kidolgozni, hogy
milyen fejlődési mechanizmusok révén valósulhat ez meg, hogyan válnak pl. a gesztusok akaratlagossá, s ezzel
a nyelv előfokaivá.
A párhuzamosság gondolata metafora test és lélek kapcsolatáról. Mint metafora azt sugallja, hogy a lélek a testi
működések fölé emelkedő, külön szinten létező, szemlélődő, önmagába zárt világot alkot, melyre nincsen
szerves szükség az élethez. Ezzel az eredetében karteziánus felfogással szembeállítható (mint azt Harkai Schiller
Pál 1940, illetve Gilbert Ryle 1974 meg is tették) az ariszto- telészi funkcionalista lélekkoncepció, mely a lelket
168
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
nem külön szerveződési szintként (emeletként), hanem az életjelenségek sajátos szerveződési módjaként
(funkcionalista módon) képzeli el. Wundt alapvető hiányossága, hogy folytatja a karteziánus dualizmus
hagyományát: szeretné meghaladni a naiv orvosi materializmust, de megmaradva a természettudománynál. A
párhuzam metaforája azonban nem teszi lehetővé, hogy az eleve meglévőnek tételezett lelki szféra valóban
beilleszthető legyen az élővilág rendjébe.
Ebben a tekintetben tanulságos a mai kognitív szemléletre nézve is. A kognitív felfogás megismerés hangsúlya
mellett a tudni, hogyan helyett a tudni, mit, a reprezentációk világát előtérbe állító elképzelése, valamint a
karteziánus egységes gondolkodási világ és a még aktualitására redukálva is mégis csak a test fölé ültetett lélek
mind ismétlődő gondok korunkban is. Wundt, amikor valahonnan levezeti a lelki életet, egy meglehetősen riadt,
kompromisszumos értelmezést ad. Az evolúciós elmélet valódi magyarázó használatától megriadt a
pszichológiában, ezt helyettesítette a spirituális evolúcióval és a lelki élet sajátlagos törvényeivel, amelyek
kiemelkednek a természeti monizmus- ból (Richards 1987 tanulságos kritikát ad erről). Wundt számára az
evolúció a tervszerűség felé való haladást jelenti. Miközben józan pozitivistaként küzd a lélek fogalom ellen, a
sajátlagos pszichológiai törvények révén ismét az „elme elsőbbsége tézis” (Dennett 1998b nevezte el így) egy
újabb változatát bontja ki.
Mai kifejezéseket használva olyan gondolatmenet ez a tudományra kiterjesztve, amely megfeledkezik arról,
hogy a működő részekre felbontás, a funkcióból való kiindulás igen erőteljes és jól működő köznapi, és egyben
tudományos stratégiánk. Zárójelbe teszi, vagy háttérbe szorítja Titchener ezt a funkcionális kiindulást. Úgy jár
el, mintha a morfológiai magyarázat mindig megelőzné a szisztémásfunkcionális magyarázatot, ahogyan
Haugeland (1996) bevezette a modern kognitív vizsgálódásokba ezeket a kifejezéseket, vagy a Daniel Dennett
(1998a) révén híressé vált megkülönböztetéseket használva, mintha bonyolult rendszerekre alkalmazva az
intencionális, a funkciókból kiinduló hozzáállás lenne a másodlagos a tervezeti-struktu- rális hozzáállás
alkalmazásához képest. Titchener arisztokratizmusából kiindulva feltételezhetjük, hogy ma azt mondaná a
morfológia primátusának erre a megkérdőjelezésére, hogy lehet, hogy a köznapi életben, a népi pszichológiában
a funkcionális hozzáállással közelítünk a lelki jelenségekhez mintegy első lépésként, a tudományt azonban
éppen az különbözteti meg, hogy megfordítja a menetet, s a szerkezetből, a morfológiából indul. A kognitivisták
169
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
azt válaszolnák erre, hogy nem így van: első lépésünk a tudományban is az intencionális hozzáállás
alkalmazása. Ezt csak utána váltja fel a megvalósító rendszerek keresése, a szerkezet és a fizikai implementáció
megértése. Sok nagy sikerű mai kognitív tudománybeli vállalkozás, például a generatív nyelvtan (Chomsky
1995) és a látás komputációs elmélete (Marr 1982) ebből a szemléletből indul ki, amikor elsőként a
kompetencia, a komputációs szint tisztázását tűzi ki feladatként, s csak a következő lépésben tér át a
performancia, az algoritmusok, majd utolsó lépésként a performan- ciamechanizmusok, az implementáció
vizsgálatára.
Wundtra visszatérve, korántsem egyértelmű az, hogy miközben Wundt nyilvánvalóan szemben áll például
Brentano felfogásával, valóban olyan statikus pszichológiát hirdet-e, mint az utókor állítja róla. Wundt nem
triviális módon saját pszichológiáját antiintellektualisztikusnak s voluntariszti- kusnak tartja. Az ő felfogásában
– s ez már korai munkáira is jellemző gondolat – a klasszikus pszichológiának, például a Herbart-félének egyik
fő hiányossága az intellektualizmus. A klasszikus lélektan a lelki jelenségben csak a reprezentációt nézi, pedig
az élő tudatot áthatja az akarat. A lélektannak tulajdonképpen minden lelki jelenséget az akarat mintájára kell
tanulmányoznia. Innen származik a reakcióidő központi kutatási szerepe Wundt laboratóriumában. Ez a helyzet
mintegy az akaratlagos mozgás mikrokozmoszának tekinti a reakcióidőt. Ez a voluntarizmus azonban nemcsak
konkrét kutatási kérdésekben jelenik meg nála, hanem egész pszichológiájának filozófiájában is. Az aktuális
lélek, a lélek szubsztancialitását felváltó koncepció, mely pozitivista programként is értelmezhető, ugyanakkor
úgy is értelmeződik, mint a lélek aktivitásának programja: a lélek nem más, mint akarás, valamire törekvés. Ez a
voluntarizmus nem valami logikusan, világosan kifejtett dolog Wundtnál: tiszta logikájú levezetést arra, hogy
valóban minden lelki jelenség az akarat mintájára lenne értelmezhető, nehéz lenne találni nála, amikor pedig az
egész világra vonatkozó szervező elvet keres benne, meglehetősen misztikus homállyal találkozunk a
tudományfilozófiájában pozitivista szerzőnél. Leg- követhetőbb érvelése talán az, mely szerint a lelki életre
sajátosan jellemző törvények, különösen a teremtő szintézis elve, adják meg az akarat középponti pszichológiai
szerepének legfőbb motivációját. Minden lelki jelenségben fel kell tételeznünk a filozófiai értelemben vett
szubjektum adalékát; lelki életünk belső szervező, átalakító munkával jellemezhető és nem pusztán kívülről
kapott benyomások puszta összessége. Az akarat, az önindította mozgás ennek a belső szervezőmunkának az
alapesete. A pszichológiának, mondja az állítólag statikus szemléletű Wundt (1898), szükségszerűen
folyamatokkal s nem tárgyiasított, tárgynak képzelt képzetekkel kell foglalkoznia. Minden lelki jelenséget az
akarat analógiájára kell elképzelnünk mint folyamatot. Eközben azonban, mint Kornis (1921) világosan
rámutatott, technikai értelemben is felemás ez a voluntarizmus. Az akaratot hol mint egy speciális lelki
folyamatot elemzi, hol mint az összes lelki jelenség integrációs formáját. A volun- tarizmust felismerők az
utóbbi aspektust, Wundt statikus-intellektualisztikus értelmezői viszont (például Titchener s tankönyvében
Boring 1950, is) az előbbit látják meg benne.
Hogyan lehet, hogy az ezek szerint dinamizmusközpontú, voluntarista Wundt mégis a statikusság szimbólumává
vált? A kor áttekintői még világosan látják voluntarizmusa központi jelentőségét. A kor egyik neves katolikus
filozófiai pszichológusa, a belga Mercier (1897/1925) éppen a voluntarizmus miatt véli úgy, hogy Wundt az
igazi visszatérés Arisztotelészhez, a lélek dinamikus felfogásához, s éppen Descartes meghaladása lenne. A kor
szakpszichológus értelmezői számára is világos volt még Wundt voluntarisztikus mondanivalójának jelentősége:
Ribot (1892) a német pszichológiáról szóló híres ismertető könyvében például világosan látja, hogy a
hétköznapihoz képest kitágított akaratfogalom (értve ezen minden belülről induló történést) központi
jelentőségű, de ugyanígy véli – hogy hazai példát idézzünk – a korabeli lélektanáról szóló összefoglalójában
Kornis (1917), majd két évtizeddel később Goitein (1932) is. Heus- ner (1920) kis kompendiuma is világosan
állítja szembe Wundt folyamatközpontúságát Herbarték tárgyszemléletével. Az amerikai pszichológiában
Stanley Hall (1912) is voluntaristaként értelmezi még Wundtot.
Az akaratnak Wundtnál metafizikai áthidaló szerep is jut pozitivizmus és metafizikai igény között. Az akarat a
Wundt szándékai szerint induktív alapú metafizika világmagyarázó, egységesítő princípiuma is. A filozófiai
értékelők számára még világosabb volt Wundt voluntarizmusának jelentősége: Brett (1912-21/1965) filozófiai
hangsúlyú pszichológiatörténete, vagy egy másik példát véve Halasi Nagy (1923, 104. o.) kis filozófiai
áttekintése szintén világosan látja a voluntarizmus átfogó, világnézeti jelentőségét Wundtnál. „[...]a metafizika
küszöbén Wundt hű maradt önmagához: a világot a lelki élet hasonlóságára fogja fel. [...] és a világ lényegét
valami lélekszerű aktivitásban látja.” Ugyanakkor már saját korában is számos olyan Wundt-ismer- tetés,
méltatás van, melyekben háttérbe szorul a voluntarizmus. Passkönig (1912), a wundti pszichológia kincstári,
házi összefoglalója beszél ugyan az akaratról, de a Kornis említette két keret közül csak az elsőben, csak mint
sajátos lelki jelenségről; az akarat a lelki jelenségek tankönyvi hierarchiájában a megismerési mechanizmusokat
követően kapja meg jól megérdemelt, ám korántsem kitüntetett helyét. De még a voluntarizmus jelentőségét in
principio felismerő Ribot-nál is eléggé a végére csúszik az ismertetésnek az akarat kérdése, az
170
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
érzékeléspszichológia többtucatnyi oldala után. Dienes Valéria (1914) összefoglalójában Wundt és az egész
lipcsei iskola áttekintésekor említésre sem kerül az akarat: Wundték mint a szenzualista ele- mentarizmus
képviselői jelennek meg, pedig Die- nest még igazán nem befolyásolhatta az amerikai pszichológiában
manapság olyan sokat emlegetett Boring-féle értelmezés.
A példákat épp emiatt a mai amerikai újraértel- mezési hullám miatt érdemes sorolni. Szándékaiban Wundt tehát
folyamatközpontúbb, mint ahogy ismerjük. Ebből kiindulva a mai amerikai pszichológiatörténet-írásban Wundt
tartalompszichológus voltát s sok más jellemzőjét, főként elementariz- musát megkérdőjelezve egy
ellensztereotípia alakul ki. Felfedezni vélik, hogy a mozaik-gondolkodású, lélekanatómus Wundt-kép talán csak
a funk- cionalistákkal harcoló tanítvány Titchener s az őt követő, a pszichológiatörténet-írást évtizedekig uraló
Boring (1950) sajátos olvasatának következménye. E felfogás képviselői, például Blumenthal (1975) vagy
Danzinger (1980a, b) szerint a fikciós elementarista Wundt helyett a valódit kell újra felfedeznünk: azt, aki
számára még az elemben is a folyamat a fontos, s aki a magasabb szintézisek építését tartja a legfőbb
pszichológiai kérdésnek. Új fikciót szül ez az attitűd. Tételeiben Wundt valóban voluntarista volt, s
folyamathangsúlyú. Két oka van azonban annak, hogy az elemantarista és statikus olvasat is legalább annyira
jogos volt a maga korában, s máig is az. Az egyik a nagy hatású művek szerkezete: bár az akarat központi
Wundt számára, a tételszerű kifejtésben az intellektuális rend dominálja munkáit: a tartalomjegyzék s a
részletesség, a kutatásokkal való alátámasztottság kérdésében mind-mind mégiscsak intellektualisz- tikus
pszichológiát mutat be. Nem torz tehát, ha már sok kortársa is ennek olvasta. Érdekes módon saját kora
gyakorlatiasabb hangsúlyú, funkcionalis- ta akaratfelfogásai sem igen vesznek tudomást az akarat mint szakmai
kérdés állítólagos kitüntetett szerepéről Wundtnál. A francia Payot (1905) magyarul is megjelent akarat-
monográfiája, melynek pedagógiai okfejtéseit áthatja az enervált ifjúság átnevelésének szándéka, nem is tud
Wundtról. A szintén francia Théodule Ribot (1910) számos kiadást megért munkája az akarat zavarairól szintén
alig tud Wundtról, pedig Ribot igen jól ismerte a német pszichológiát.
A filozófia irányából tekintve pedig Wundt vo- luntarizmusa erőtlen; éppen azért erőtlen, mert
természettudósként nem akar túlzottan Schopenhauerre s általánosabban a német irracionalistákra emlékeztető
hangsúlyt adni az akarat piedesztálra emelésének. Emiatt az ellentmondás miatt nevezi őt Harkai Schiller (1940)
kissé emocionális felhanggal tragikus szerzőnek. Halasi Nagy pedig vitriolosan észreveszi a metafizikai elvvé
emelt voluntarizmus- ban a tudós és a spekulatív elme ellentétét.
Ha a tapasztalat körét elhagyva a transzcendencia határára ér, a józan Wundt romantikussá válik. Az egység, az
egész eszméje lenyűgözi őt és elhallgattatja benne a kritika szavát. Világosan látható nála, hogy ez az eszme s a
felé való sóvárgás tette őt filozófussá. Azonban hatása éppen itt nem lehet, mert az egészről vallott elméleteiben
sok a ködhomály, az ellentmondás. Ezért tanítványai szinte kizárólag ott voltak, ahol kutató tudós, és nem
filozófus volt: a pszichológia módszeres feldolgozásában.
171
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Tanulságos az a mód, ahogyan Wundt a kísérleti lélektannal párhuzamosnak tartott néplélektan programját
konkretizálja. A 19. század közepétől német nyelvterületen már létezett mind a néplélektan, mind a
pszichológiai szemlélet előtérbe helyezése kulturális jelenségek vizsgálatánál. Ezt a programot hirdeti meg
Lazarus és Steinthal folyóirata is (Zeitschrift für Sprachwissenschaft und Völker- psychologie). Két
jellegzetessége van ennek a korai néplélektannak, s Wundt mindkettővel szakítani próbál. Az egyik: a kultúra
jelenségeit – a német objektív idealizmus hagyományának megfelelően – az egyének feletti néplélek
megnyilvánulásának tartják. Másrészt a néplélek szerveződését a kor asszociációs pszichológiájának
megfelelően, Herbart nyomán képzelik el. Vagyis, ahogy kritikai írásaiban maga Wundt (1921a) is bemutatja,
Steinthal hege- liánus és Humboldtra támaszkodó szellemközpontú fogalomrendszerét egészíti ki Lazarus a
herbarti pszichológiai mechanikával. Mint Wundt mondja, „a herbarti lélekatomisztika és a hegeli népszellem
úgy elegyíthetőek, mint tűz és víz” (Wundt 1921a, 60. o.). Ennek révén a lélektan magyarázatot adna a
kulturális jelenségekre. Például a nyelvi változás folyamatát a hasonlósági asszociáció, mint lélektani törvény,
sokszor magyarázni lenne képes. Ez a gondolat a modern nyelvészet kezdeteinél is kísért. A századvég
újgrammatikusai – miközben szakítanak a néplélek feltételezésével – a nyelvet az egyéni pszichikum
realitásaként képzelik el, és továbbra is fenntartják a pszichológiai magyarázat igényét. Még Hermann Paul is
úgy véli, hogy a lélektani törvények magyarázó erejűek a nyelvi folyamatokra nézve. Wundt féltékenyen bírálja
a Steinthal-Lazarus-féle néplélektan továbbélését, és azt a képet, mintha a herbarti asszociatív mechanika lenne
az utolsó szó a lélek architektúrájáról. Ehelyett a modernebb etnológiát, s persze saját pszichológiáját ajánlja.
Nemcsak féltékenységről van azonban itt szó. Wundt néplélektani felfogása konceptuálisan is újat akar
mondani. Mint Danzi- ger (1983) elemzi, néhány megfontolandó fogalmi megkülönböztetést is eredményezett
ez a törekvés. Wundt megkülönbözteti az egyéni vonatkozású szociális aktusokat, például az
érzelemkifejezéseket, és a társakat mintegy tudatosan előtérben tartó szociálisan szervezett intencionális
cselekvéseket. Hasonlóan érdekes megkülönböztetés, hogy történelmet csak a társas lelki jelenségek
produktumainak tulajdonít, magukat a létrehozó folyamatokat ahistorikusan egyetemesnek tartja. Valójában
nagyon modern gondolatok ezek egy lehetséges kulturális pszichológia irányában. Wundt továbblépését az
akadályozta meg – legjobban a gesztusokról szóló fejtegetéseiben érhető ez tetten –, hogy nem állt
rendelkezésre egy rendszerezett interakciós elemzés. Maga az interakció mint a mai értelemben vett
szociálpszichológia témája, s az interakciós elemzés megfigyeléses s technikai módszerei adnak új lehetőségek
ezeknek a fogalmaknak a kidolgozására.
Wundt antimetafizikus és pozitivista attitűdjéből kifolyólag, ahogyan egyéni lelket sem, úgy nép- lelket sem
tételez fel. Az a program Wundtnál, mely szerint a néplélektanban a lélektan a kultúra tanulmányozásából kapna
adalékokat, munkásságának más aspektusaihoz hasonlóan szintén kétarcú. Maga az a tény, hogy a pszichológia
szárnya alá veszi a humán tudományokat, a jelszavak szintjén megfelel a kor pszichologista pozitivizmusának;
annak a hitnek, hogy tudományosan elfogadhatót a kulturális jelenségekről is csak a közvetlenül azt létrehozó,
egyedüli biztos pontként elfogadott lelki jelenségek szövegkörnyezetében mondhatunk. Ez az a
pszichologizmus, mely a századfordulótól kezdve sokszor és ismétlődően áll majd a bírálatok kereszttüzében.
Frege (1884/ 1982), Husserl (1901) és a fenomenológusok azt vetik a szemére, hogy egy naiv naturalista
szemléletet vetít rá a szellemi jelenségek világára is, s valójában nem vesz tudomást a szellemi világ (például a
logikai törvények) egyén feletti, önmagában való létéről. Az ún. szellemtudományos pszichológia képviselői
ugyanakkor azt kérik számon tőle, hogy nem talál helyet a jelentés, az értelem világának, amikor a kulturális
folyamatokat is a naiv pszichofizikai pszichológia keretében értelmezi. A későbbi kritikák pedig – akár Karl
Popperig (1988) bezárólag – azt vetik a pszichologizmus szemére, hogy nem tud mit kezdeni a társadalmi
tények státusával, képtelen egyén feletti realitásokat tételezni. Márpedig azt látjuk, hogy a tényleges empirikus
egyén mozgását a világban ilyen rajta kívül („felette”) álló jelentésbeli összefüggésrendszerek határozzák meg.
Hol itt a kettősség? Nos, abban, hogy mindeközben Wundt maga másképpen szándékozott művelni a
néplélektant. Megismerési szempontból számára a kultúra tanulmányozása nem kész lélektani törvények vagy
összefüggések, tételek illusztrálása, hanem szinte kényszerűen ott kezdődik, ahol véget ér a kísérleti lélektan
kompetenciája. A magasabb pszichikus funkciókat nem lehet megismerni a kísérletezés segítségével. Ezekről a
kultúrából kiindulva tanul a pszichológia. Konkrét példák is vannak erre a fordított útra. A nyelvi változás
magyarázatában például, a szójelentés változását elemezve, Wundt a korabeli nyelvészekkel vitázva amazok
pszichológiai-asszociatív magyarázataival ún. logikai magyarázatokat állít szembe (lásd erről Gombocz 1903).
Eközben nem mindig sikerült tényleg betartania azt a módszertani elvet, hogy e téren a pszichológia tanul a
kultúrától s nem fordítva. 10 kötetes néplélektanának legnagyobb hatású kötetei a nyelvről szólnak. Elvileg
harcol az ellen, hogy egy egyszerű asszociációs pszichológia kész rendszerét zúdítsuk a nyelvészet nyakába,
ezzel magyarázzuk a korban a nyelvész számára legfontosabb magyarázandó dolgot, a nyelv történetét. Ennek
következtében a jelentésváltozás elemzésében például Wundt a korban pszichológiainak nevezett asszociatív
felfogással szemben a logikai tényezők jelentőségét hangsúlyozza: a jelentésváltozás lényege például
fogalmaink differenciálódása lenne (gondoljunk a kormány kettős jelentésére).
172
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Van egy további bizonytalanság is a wundti programban. Miközben óv attól, hogy a már kész pszichológiát a
kultúrával szemléltesse, elemzései során sokszor mégis oda jut el, amit kiindulásként már eleve feltett.
Jellegzetes példája ennek, mint már Kornis Gyula (1921) is rámutatott, amikor a kultúra, a társadalmi
tudatformák elkülönítése során ezek megfelelnek a végeredményben Kanttól származó hármas lelki
felépítésnek: nyelv-képzet, mítosz-érzelem, erkölcs-akarat hármas rendszert kapunk így, amiből azonban a
társas élet számos oldala, a társas viselkedés, az emberek közti igazi szociális kapcsolatok, egyáltalán a
szociálpszichológia interakciós oldala, kimaradnak.
Mindeközben azonban a néplélektan nem szegényes, csak fogalmi gondokkal küzd. Wundt elemzése a
gesztusokról például, ha másért nem is, de George Herbert Mead (1973) kritikája révén maradandóvá válik.
Wundt a gesztusokban cselekvés- csökevényeket lát, melyek az értelmezőben felkeltik az eredeti létrehozó
kontextus, illetve érzelem nyomait. Mead kritikája jól mutatja a választópontot: Wundt elemzésének alaphibája
szerinte az, hogy eleve feltételezi az Én vagy értelmező tudat fogalmát, pedig éppen ennek genezisét kellene
magyarázni, például a gesztusok segítségével. Az egyéni pszichikum Wundtnál megelőzi a társas életet, a
szociálbehaviorista Mead szerint viszont fordított a helyzet.
Igen érdekes Wundt az utóbbi két évtizedben felújított elemzése a mondatról is. A mondat Wundt szerint élő
példája annak, ahogyan (a produkció során) egy komplex egyidejű képzet részeire bomlik, illetve a megértés
során ahogy a részek (a szavak) szekvenciális valósága egy szimultán realitássá alakul. A mondat példa lesz az
appercepció általános törvényeire, arra, hogyan mozgunk rész és egészek, szekvencialitás és szimultaneitás
között. A modern beszédmegértés-és-produkció kutatás egyaránt ezzel a kérdéssel, a szimultán-szukcesszív
átmenet elemzésével foglalkozik (lásd Blumenthal 1970 olvasókönyvét).
Tanulságos az is, hogy a sokkötetes nagy művek mellett keletkezett kisebb és esszéisztikusabb néplélektani
írásaiban Wundt (1921a a gyűjteményes kötet) a fogalmi elhatárolódások mellett – mi a viszony egyéni és
néplélektan között, miben haladja meg ő az elődeit – a legfontosabbnak a fejlődéstani mozzanatokat tartja mint
képviselendő újdonságot. Nevezetesen azt, hogy mi a kapcsolat a gyermeki fejlődés és a kultúra kibontakozása
között, például az ábrázolás fejlődésében, s hogyan jelennek meg a kulturális fejlődésben a sajátosan
pszichológiai törvények. Ezek azok a mozzanatok, amelyek révén Wundt még a „kulturális pszichológia” mai új
programjaiban is, mint nem feltétlenül követésre méltónak tartott, de fontos kiindulópontot nyújtó
referenciakeret él (Cole 1996), még ma is őt kell meghaladni. Wundt néplélektanát elég kézenfekvő összevetni a
századunk első évtizedeiben szintén szárnyra kapó szociálpszichológiával. Mai terminológiával azt
mondhatnánk, hogy a wundti néplélektan elsősorban a társadalmi reprezentációkkal foglalkozik, s nem az
interakcióval. Ebből a szempontból hasonlít a korai francia szociológiához, mely szintén a társadalmi
reprezentációk tudománya akar lenni (Durkheim 1917, 1978). A modern szociálpszichológia ehhez képest
interakciós tudomány. (Persze például a gesztusnyelv kapcsán Wundt is igencsak előveszi az interakció
kérdéseit.) Van azonban a szociológiai reprezentáció elméletek és a korai néplélektan között még egy eltérés:
Wundt elsősorban a múltra, a kulturális reprezentációk kibontakozására összpontosít, Durkheim számára
ugyanilyen érdekes a reprezentációk szerepe, működésmódja saját kora társadalmában. A reprezentációk
kizárólagosságát már Wundt kora is látta. Kornis Gyula igen világosan megfogalmazta néplélektan és
szociálpszichológia eltéréseit. „[...] a társadalmi pszichológia mindazokat a lelki folyamatokat vizsgálja, melyek
az emberek együtt- levéséből kifolyólag jönnek létre. Ilyen jelenségek pedig nem merülnek ki a nyelvben,
mítoszban és erkölcsben, hanem körükbe tartoznak a kultúra összes alkotásai, a társadalmi szervezkedés
különböző formái.” (Kornis 1917, I., 170.o.)
173
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Wundt néplélektanából a nyelvpszichológia alapvető és hosszú ideig érvényesülő hatást gyakorolt a magyar
nyelvészet 20. századi arculatának alakulására is. Valójában a század első évtizedei nálunk is a mentalizmus,
sőt, a pszichologizmus korszakát jelentették. Wundt hatására azonban ez a pszichologizmus elvesztette naiv
vonásait, s fokozatosan inkább mentalizmussá alakult. Gom- bocz (1903) korabeli friss értelmezése, melyet
lipcsei tanulmányútja után írt, világosan látta Wundt megközelítésének újdonságát a „lehetséges
pszichologizmusok” között. Az újgrammatikusok pszichologizmusában egy késznek tűnő lélektani rendszer, a
Herbart-féle mentális mechanika adott közvetlenül alkalmazható magyarázatokat a nyelvészet (nyelvtörténet)
számára. Ezzel szemben Wundt néplélektana Gombocz olvasatában a nyelv tényeiből tanul. A filológia éppen a
pszichológus számára jelent új ismeretforrásokat. A nyelv, mint objektiváció adott módot Wundtnak arra, hogy
kiterjeszze a lélektan érvényességét olyan területekre is, melyekről úgy vélte, hogy az akkori laboratóriumi
kísérletezés nem tud anyagot szolgáltatni. Az eszményi irány itt tehát nem a pszichológia imperializmusa,
hanem türelmes tanulás a nyelvészetből. Az idős Wundt attitűdje Gombocz olvasatában nagyon hasonlít a fiatal
Chomsky (1968, 24. o.) álláspontjához: „Az egyetemes nyelvtan kutatása így értelmezve az emberi értelmi
képességek vizsgálata. [...] Az így jellemzett nyelvészet egyszerűen az a részterülete a pszichológiának, mely az
elme ezen [ti. nyelvi, P Cs.] aspektusaival foglalkozik.”
Klemm Antal (1928) évtizedekkel későbbi munkájában, mely a hangváltozások és a szójelentés helyett a
mondattan alapjaival foglalkozik, a pszi- chologizmus már világosan egy logikai hangsúlyú mentalizmussá
válik. Ennek közvetlen megnyilvánulása az, hogy a mondattan korabeli nyelvi, pszichológiai és logikai
felfogásainak (melyek mind a mondat meghatározás, mind a mondattani fejlődés magyarázó elveire érvényesek)
vitáiban Husserlt hívja segítségül. Eközben azonban deklarációiban ő is a wundti irányt követi: „A
mondattannak célja, miként a nyelvtudománynak általában: a mondattani jelenségek történeti fejlődésének és a
fejlődés egyéni és társaslélektani feltételeinek vizsgálata. A lélektani magyarázat tehát a történeti nyelvvizsgálat
szükségképpi kiegészítő része” (Klemm, 1928, 132. o.) A mondat logikai alapokon is szerveződik. A Husserltől
átvett logika Klemm értelmezésében nem normatív, hanem az egyáltalán gondolható s mondható a priori
rendjét, a kategóriákat és azok kombinatorikáját adja meg. A nyelvészet pszichológiai és így értelmezett logikai
alapozása között Klemm nem látott ellentétet, éppen pszichológiai kiindulásának megfelelően. A kor
platonisztikus logikája s maga Husserl ugyanis ellentétet lát itt. Klemm felfogásában az olyan alapvető logikai
kategóriák, mint a szubsztancia és akcidencia, az ok és a hatás „nem a helyes gondolkodás normái, hanem az
általános emberi gondolkodás lélektani formái. [...] A nyelvi jelentésformák szoros kapcsolatban vannak elménk
gondolkodásformáival: a szemlélet formáin (tér, idő) és az értelem kategóriáin (subtancia-accidens, ok-hatás)
alapulnak a nyelvtan jelentéskategóriái: a szófajok és a mondatrészek.” (Uo. 66. o.) Ezzel persze a mondat
pszichológiai szerveződésének vizsgálata túllép a wundti pszichologizmus képzetek szimultán és szukcesszív
szerveződését tételező elvein. A jelentéstani-fenomenológiai kombinatorika Klemm kezében nagyon hasonlóvá
válik az évtizedekkel későbbi grammatikalitási érveléshez: a mondattan tanulmányozásának alapvető kérdése
az, hogy mi-mivel kombinálható, miért nem helyes az, hogy Zöld fut vagy Dohányzik, árt. A jelentésmódok
elemzése feltárja a gondolkodás szükségszerű kombinatorikáját.
A nyelv eredetére vonatkozó elmélkedések is követik a pszichológiai vonzalmú nyelvészek Wundt ihletését.
Lux Gyula (é. n.) összefoglalja a klasszikus spekulatív elméleteket. Wundtot a gesztusnyelvből eredeztetés
klasszikusaként mutatja be. Gombocz (1903) Wundt gesztuselméletét ismertetve azt emeli ki, hogy egy
érzelemkifejező, önkéntelen rendszer akaratlagossá válhatott s (mai terminológiával) fokozatosan
propozícionálissá. Kiemeli a deiktikus, majd az ábrázoló jelölésre történő átváltást, s azt, hogy a gesztusokat
kombináló szakasznak már sajátos szintaxisa van: mindez pszichológiai súlyozáson alapul, mindig a közlő
szerint fontosabb dolgok állnak elől.
Gombocz (1903) és Klemm (1928) számára is fontos Wundt mondandója a szófajok keletkezésének lehetséges
mechanizmusairól. Mindketten Wundt alapgondolatából indulnak ki: a tulajdonságokat eredendően nem tudjuk
tárgyak nélkül elképzelni, a tulajdonság már elvonatkoztatás. Ebből következik, hogy a tárgyfogalmak s a
főnevek előbb jelennek meg, az igék későbbiek. Klemm elemzésében a kezdeti kommunikáció egy nem nyelvi
ingerre adott tárgyszó: /ez a dolog/ alma. A (lélektani) alany adott, csak az állítmányt mondjuk ki. Ezt követné
két tárgyszó kombinálása predikatív módon: fa-tűz. Majd megjelennének a tulajdonságszavak (piros), végül a
tárgy és tulajdonság kombinációja (alma-piros). Olyan elemzések és példák ezek, amelyek a mai
pszichológiában újra relevánssá váltak, elsősorban a gyermeknyelv korai szakaszainak elemzésében.
174
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
építkezésében hitt, ahol először véglegesen tisztázzuk az alapokat, s csak azután térünk át annak gyakorlati
felhasználására. Fényévek választják el ezt a mandarinszemléletet a mai helyzettől, amikor mindennek mércéje a
gyakorlati hasznosíthatóság. Ez az arisztokratizmus persze társadalomtörténetileg is félrevezető, mégpedig két
okból. A technológiák kialakításával az életben sosem vártunk azok elméleti megalapozására. (Gondoljunk csak
a puskapor s a tudományos kémia viszonyára.) Másrészt a lipcsei minta minden arisztokratizmusa mellett
mégiscsak technológiákat hozott létre, amelyek azonnal az ember „normalizálásának” és viszonyításának
eszközévé váltak. Nem tanulság nélküli a hirdetett arisztokratizmus azért, mert emlékeztet arra: Wundt korában
s időnként ma is, a pszichológia alkalmazásai csak a technológia s nem a tudomány szintjén álltak;
beavatkozásaik igazi alapját nem tudták megadni. Ez nem kell, hogy elriasszon tőlük, csak tudnunk kell, vajon
mikor tetszelegnek a tudomány mezében.
Minden tudománynak, mely tapasztalati tények vizsgálatával foglalkozik, első feladata az, hogy jelenségeinek
elemeit kimutassa, a második, hogy kikutassa azokat a törvényeket, melyek szerint ezen elemek kapcsolatokká
tömörülnek. A pszichológiának egész feladata tehát ebben a két problémában foglaltatik: 1. melyek a tudat
elemei, 2. milyen kapcsolatokat alkotnak ezen elemek, s eközben mily kapcsolódási törvényeknek
engedelmeskednek?
Az elemek megállapításánál jellemző rá a szenzua- lizmus: végeredményben minden lelki jelenség az érzetekre
vezethető vissza. Az érzeteknek, ahogy a Wundt tanítványa, Oswald Külpe (1893/1983) jellemzi, négy
tulajdonságuk van, pontosabban, lehet, mert nem mindegyik érzékletre jellemző mind a négy: a minőség, az
intenzitás, a tartam és a kiterjedés. Ezek közül a minőség a döntő és elengedhetetlen tulajdonság, ez különíti el a
kéket a zöldtől, a hangot a színtől s így tovább. A fenome- nologikus pozitivizmusnak megfelelően
hangsúlyozza Külpe, hogy a tulajdonságokon túl nincsen lényegi azonosságuk az elemeknek. „Az érzéklet tehát
tulajdonságai nélkül nem létezik, nem marad utána maradék, szubsztanciális mag, ha ezeket töröljük. Ezek
szerint az érzéklet tulajdonságainak tökéletes leírása fedi az érzéklet tökéletes leírását.” (Külpe 1893-1983, 148.
o. Bíró Gyula ford.) A pszichofizikai módszerekkel megkülönböztethető minőségekből, a küszöb fogalom
általánosításából kiindulva Titchener egészen odáig megy, hogy 44 435 különböző végső elemet tételez fel.
Ezek közül 32 820 a látással, 11 600 a hallással kapcsolatos. Titchener az érzékletekre egy rendszerező
táblázatot ad, ahol a dimenziókat a minőségek adják, a fokozatok számát pedig a küszöbértékek (Titchener
1896, 74-75. o.). Bármily mulatságosnak tűnjön is ez, szélső formájában a Wundt-követők pszichológiája szó
szerint értette az elementarizmust, úgy, hogy fel lehet sorolni a lelki élet végső, tartalomfüggetlen elemeit. Az
érzékelés világa önmagában értelmetlen végső elemek listáját adja, s az értelmes referenciával bíró élmény csak
másodlagosan, asszociatívan alakul ki ebből.
Az érzetek ugyan a külvilágra vonatkoznak, bár a pszichológia számára nem ez a vonatkozás az érdekes
mozzanat. Ebből a szempontból Wundt rendszere hasonlít a mai reprezentációs elmefelfogás szintaktikai
változatára (Fodor 1996a). A lelki tartalmak ugyan a külvilág jelei, de a kutatásnak a pszichológiában nem ezzel
a tükrözési viszonnyal kell foglalkoznia (ez lenne az ingerhiba – lásd alább). Csakhogy van egy nagy eltérés: a
mai „szintaktikai” elmefelfogásban a végső egységek nem szenzuálisak, hanem propozicionális, kijelentésalapú
szerveződésük van, amit jellegzetes hozzáállások, attitűdök (hiszem, tudom, akarom stb.) kísérnek. Ez a
mozzanat Wundtnál teljességgel hiányzik: mind a logikai szerveződés, mind az intencionális többféleség idegen
a kezdeti kísérleti pszichológia szenzualizmusától. Tulajdonképpen ez a szenzualizmus legfőbb korlátja. A mai
kognitív elmélet Brentano, Frege és Husserl örökségéből indul, nem Wundtéból. A századfordulón persze Frege
és Husserl még nem mint az egyén pszichikumának jellegzetességét vetik fel a logikai szerveződést. A logikai
szerveződés kezdetben mint egy platonisztikus alternatíva merül fel a szenzualista pszichológia kapcsán
bármiféle pszichológiával szemben. A logika befelé vetítése, lelki realitásként tételezése, s ezzel a pszichológia
„logicizálása” a kognitív mozgalom keretében a 20. század hetvenes éveinek új fejleménye lesz.
175
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
6.7. ábra. Az öröm és a harag érzelmének idői lefutása Wundt háromdimenziós rendszerében (Wundt 1903, III.
203. o. nyomán)
Wundt gondolatmenetében is vannak azonban olyan elemei is lelki életünknek, melyek forrása nem helyezhető
kívülre, melyeknek nincsen tárgyi vonatkozásuk. Ahogyan már Descartes (1649/1994) mondta: ezek „olyan
észleletei, érzései vagy fel- indultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk” (48. o.).
Ezek Wundt terminológiájában az érzések. Az érzések, melyek az érzelmek alapját képezik, sokkal egyszerűbb
rendszert alkotnak, mint az érzetek: három párjuk az öröm és fájdalom, a feszülés és feloldódás, az izgalom és
megnyugvás. Wundt pszichológiai rendszerének ez a háromdimenziós érzelemrendszer a leghatásosabb tartalmi
adaléka. A 6.7. ábra azt mutatja, hogyan képzeli el – spekulatívan – két jellegzetes érzelem idői lefutását e
három dimenzióban.
Különböző formákban, még Wundt szubjektív tudatlélektanát leginkább elutasító behaviorista időkben is – újra
és újra előjön ez az elmélet. Charles Osgood (1962) nevezetes neobehaviorista elmélete a szójelentésről az érték,
erő és az aktivitás három dimenziójával például szintén ennek örököse, amit Osgood világosan ki is fejt, amikor
rendszerét az affektív jelentés egyetemes dimenzióiként mutatja be.
Wundt részletesebb érzelemelmélete eléggé in- tellektualisztikus, a mai olvasó számára sótalan. Wundt
elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlünk különböző ingerek, illetve azok
szintézise, összekapcsolása egymással az appercepcióban. Az érzelmek viselkedésirányító szerepéről szinte
semmit sem mond, az emberi lét érzelmi drámája nem létezik számára. Igencsak hiányzik rendszeréből az a
mozzanat is, amit a helyzet érzelemmeghatározó elemének tarthatnánk. Ez képezi Harkai Schiller Pál (1940)
kritikájának alapját erről.
176
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
6.8. ábra. Az agykérgi hosszúpályás asszociatív kapcsolatok Wundt tankönyvében (Wundt 1902, I., 214. o.
nyomán)
Az asszociáció passzív (mechanikus) kapcsolat a lelki élet elemei között. Az appercepció viszont aktív
erőfeszítéssel teremt kapcsolatokat s alakít ki értelmes egészeket. Wundt jellegzetes példája erre az értelmes
összefüggő szöveg s a szabad képzettársítás szembeállítása: egy olyan szósornál, mint iskola, ház, kert, épít,
kövek, talaj stb. nem tagadhatjuk az összefüggéseket, Hiányzik azonban az a szervező elv, az a további
erőfeszítés, ami ezt elkülöníti az értelmes mondatoktól. A mondatok produkciója során a beszélő egy átfogó
tervből halad az alkotóelemek felé; a megértés során a hallgató fordítva jár el – az elemektől jut el a szintetikus
egészig, a mondat értelméig. Mindkét esetben aktív erőfeszítésről van szó. Ennek alapján mondhatjuk, hogy
Wundt appercepciófogalma a mai pszichológiában az önműködő (ennek felel meg nála a képzettársítás) és az
erőfeszítésen alapuló folyamatok elkülönítésének feleltethető meg (Kahneman 1973). Az erőfeszítés révén válik
– különösen Wundt kései munkáiban – az appercepció fogalma a pszichológiai voluntarizmus
kulcsmozzanatává.
Fontos azonban látnunk, hogy a levezethetőség általános hangsúlya révén Wundt jellegzetesen elementarista,
még akkor is, amikor később belekapaszkodik a szintézisbe és az egészekbe. Ez összekapcsolódik nála az átfogó
empirista hitvallással. Az empirikus pszichológia arra törekszik, hogy „a lelki folyamatokat oly fogalmakra
vezesse vissza, melyek egyenesen e folyamatok összefüggéséből merítettek, vagy határozott éspedig rendszerint
egyszerűbb lelki folyamatokat használ fel arra, hogy ezek összeműködéséből más, bonyolultabb folyamatokat
vezessen le” (Wundt 1898, 23. o. Rácz Lajos ford.).
177
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
6.9. ábra. A feltételezett appercepciós központ a nagyszámú agykérgi asszociatív kapcsolattal (Wundt 1902, I.,
324. o. nyomán)
Ugyanakkor a működéseket tekintve kitüntetett jelentősége van az appercepciónak Wundt számára a sajátosan
lélektani törvények szempontjából, ami a determinizmusból való kilépés kulcsa. Magát az okságot Wundt igen
fontosnak tartja, s egészében összekapcsolja elementarizmusával. „A pszichológiai causalis magyarázatnak csak
egy faja van, s ez az összetettebb lelki folyamatoknak egyszerűbbekből való levezetésében áll.” (Wundt 1898,
38. o.) Wundt átfogó parallelizmus koncepciójának és metafizika ellenességének megfelelően kiáll amellett,
hogy a természeti okság általános kiterjesztésének a pszichológiára, legfeljebb ha világnézeti jelentősége van,
ugyanakkor a pszichikus életre is jellemzők sajátos átfogó törvények. Ezek legáttekinthetőbben az appercepciós
folyamatokban jelennének meg. Wundt négy alaptörvényt tételez fel, melyek egymással szoros összefüggésben
vannak, s közös nevezőjük a pusztán összegződő elementarizmus meghaladása. Mindegyik alaptörvény a lelki
jelenségek „többletre törekvését” és a kapcsolat és struktúrák központi szerepét emeli ki. Wundt itt elvileg
meghaladja saját elementa- rizmusát a pszichológiai érzet-atomizmust, mely jogosan tartható a fiatal Russell
(1968) és mások logikai atomizmusa párhuzamának. Ismét egy kettősség, mely Wundt szerves sajátja, nem
pusztán belemagyarázás az utókor részéről.
1. A teremtő rezultáns elve. „Minden lelki kapcsolatnál az eredmény nem csupán azoknak a puszta elemeknek
az összege, melyekből keletkezett, hanem egy új terméket is jelent, mely azonban amaz elemekben alkatilag
már előre »kiképződött«.” (Wundt 1921b, 118. o.) Így jönnek létre, például a fényérzésekből s a szemizmok
feszüléséből a téri képzetek. Ez az elv kompromisszumos megoldást képvisel rész és egész viszonyának
kérdésében. A részek megelőzik az egészet, de az egész mégis több, mint a részek puszta összege. Az
egészeket új minőség jellemzi, de ez az elemekben alkatilag már előre „kiképződött”. Ezt a szintetikus
mozzanatot a wundti örökség további sorsa szempontjából is fontos kiemelnünk. Már a mester aktivitásának
utolsó évtizedében is, de különösen a húszas-harmincas években, a Lipcsében maradt kései tanítványok
Krueger vezetésével egy egészleges pszichológia (Ganzheitspychologie) keretében folytatják a mester
hagyományát. Ennek egyik vezérelve, hogy az egészek aktuálgenetikusan jönnek létre e részekből szintetikus
erőfeszítések révén; éppen az aktuálgenetikus mozzanat állítja őket legélesebben szembe a berlini
alaklélektanos iskolával (Krueger 1974; Wellek 1974).
A teremtő rezultáns elve egyben a lelki élet fejlődéstörvénye is; ez adja meg a kulcsot ahhoz, hogy az egyén
vagy a kultúra egészének fejlődésében ne állandó ismétlődés legyen, hanem progresszió (Wundt 1921a). Mai
178
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
dilemmáink felől fogalmazva ez az elv antiredukciós. Azt hirdeti, hogy az eredményt nem lehet levezetni az
összetevőkből, csak fordítva: az eredmény összetevőit lehet megkeresni. A biológiai fejlődéstörvények
keretében fogalmazva pedig a preformista felfogással szemben (például azzal, amit Chomsky 1974/1995, vagy a
legélesebben Jerry Fodor 1983 képvisel a mai megismeréskutatásban) ez annak a konstruktivista nézetnek
feleltethető meg, amit legvilágosabban Piaget (1988) hirdet. Valójában, miként Richards (1987, 520-522. o.)
elemzése is rámutat, Wundt hozzáállása beleillik sajátos evolúció értelmezésébe. Számára a természetes
kiválasztódás, mint „vak mechanizmus” nem elfogadható, az evolúció, mint célirányos, szándékteli fejlődés
jelenik meg, s pszichológiai törvények ebben játszanának központi szerepet. Még világosabban válik fejlődési
törvénnyé Wundt második elve.
1. A célok heterogenitásának elve. Amíg az első törvény az összekapcsolódás, a szintézis elve, ez a második a
szétválást, a lelki tartalmak egymástól elválását teszi lehetővé. Legfontosabb megjelenési formája az
indítékokkal kapcsolatos: a cselekvés eredetileg nem szándékolt eredményei új, önállósuló céllá válhatnak.
Ez magyarázza a motívumok differenciálódását is. Ebben az értelemben Gordon Allport (1980) nagy karriert
befutott funkcionális autonómia fogalmát is megelőzi, bár az egyébként igen körültekintő Allport Wundtot
nem említi saját gondolati előzményeként.
2. A fokozódást nyújtó ellentétek elve. Szélső értékeknél a dolgok ellentét alkotnak; a hasonlóság helyett az
ellentét érvényesül.
Mint Kornis Gyula (1911, 140-143. o.) a lélektani okságról szóló munkájában Wundt pszichológiai törvényeit
elemezve kifejti, nem igazán egyenértékűek ezek az elvek. Kornis értelmezésében a főszabály a teremtő
szintézis. Ez adja meg Wundt rendszerének meghatározatlanságát. A lelki képződmények összekapcsolásának
eredménye alkotó módon jön létre, nem bejósolható. A többi törvény Kornis szerint csak ennek alesete, illetve a
folyamat helyett az eredmény irányából tekint ugyanarra. Valójában a lelki élet törvényeinek különállóságát
hirdetve Wundt ismét kétarcú szerző. Az elementarista ugyanakkor a többet akarók, a nem redukcionisták, a
lélekben valami humán többletet keresők irányába is nyitott. Ez az antiredukcionizmus azonban explicit
programként hirdeti, hogy az ember lelki világát és kultúráját kiemeli a természet hatálya alól. s ebben az
értelemben számára a lelki törvények az égi fogantyúk, a szellemi többletek kategóriájába tartoznak (lásd erről
Dennett 1998b).
Elméleti-filozófiai szinten kiemelik Wundtnak a pszichológusok által sokáig elhanyagolt voluntariz- musát, s
mint Robinson (1982), azt hangsúlyozzák, hogy Wundt az angol empirizmus mellett az aktív elme jellegét
hirdető német idealizmusnak is folytatója; kettősségei végső soron e két ihletésre vezethetők vissza.
Kézenfekvő, hogy az átértékelés történész képviselői, mint Arthur Blumenthal (1970; 1975; 1980), de tényleges
kutatásbeli felhasználói, mint Ulric Neisser (1984) is két dolgot emelnek ki. Wundt appercepciófogalma, illetve
az, ahogyan a figyelem középponti szerepet játszik rendszerében, folyamatközpontúbb szerzőnek mutatják be őt,
olyannak, aki az integratív lépések révén kialakuló magasabb organizációkat helyezi előtérbe. Másrészt
kiemelik kitüntetett érdeklődését a magasabb folyamatok, különösképpen a nyelv iránt. Kétségtelen, hogy az
elementarista Wundt mellett látnunk kell a másikat, a szintetikus folyamatok előtérbe helyezőjét is.
Örökségének, bármilyen revizionista jóindulattal értékeljük is, van azonban három nehezen levetkezhető
dilemmája, illetve mindmáig tanulságosan negatív oldala. Az egyik a pszichológia ket- tészakítása: mindaz, amit
máig látunk kísérleti és szociálpszichológia elválásáról, vagy tágabban a természettudományos s a lágyabb
pszichológia kapcsolatának gondjairól, visszavezethető a wund- ti kísérleti lélektan-néplélektan elválasztásra. A
maga idején, a harmincas években ezt látta már Vigotszkij (1971) és Harkai Schiller Pál (1940) is. Világosan
felveti a wundti mű a megfelelő biológiai perspektíva kérdését is: hogyan kell az emberről természeti lényként
gondolkodni ahhoz, hogy elkerüljük a wundti-descartes-i emeletes emberképet. Az egyik gond közvetlenül,
leltárszerűen tetten érhető: az embert mozgató tényezőknek központi szerepet kell biztosítanunk ahhoz, hogy a
pszichológia élősdi módon ne a megismerő ember tudománya legyen, hogy az embert visszahelyezze az élővilág
rendjébe (Harkai Schiller 1940; 1947). Másrészt eközben magukat a lelki jelenségeket minél pontosabban kell
179
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
működésükben jellemezni. Nem közvetlenül annak az anyagi rendszernek a terminusaiban kell gondolkoznunk,
ami megvalósítja a lelki jelenségeket. Ennek felel meg a mai funkcionalista program, mely anélkül kínál kitörést
a kognitív pszichológia ezoterikusságából, hogy laposan naiv fiziologizálás lenne. Az utóbbi korántsem annyira
idegen Wundt szellemétől, mint hinnénk. Wundt állandó küzdelme a sajátosan lelki törvények elismertetéséért
és redukcióellenessége, például a lokalizációval kapcsolatos óvatos attitűdje olyan kérdéseket vetnek fel, melyek
ma is a pszichológia alapproblémái. A száraz kognitivista, a kontemplatív embert s az absztrakt tudás
fontosságát hirdető hagyományos pszichológiai funkcionalizmustól messze álló Wundtot megoldásai a filozófiai
értelemben felfogott mai funkcionalista táborral rokonítják. Végül az a mód, ahogyan a reprezentáció kérdését
kezeli – egyszerre szenzualista és önmagába zárt világot vizsgál – tanulságos a mai kognitív kutatás
reprezentációs felfogására nézve. A 6.6. táblázat összefoglaló képet ad Wundt kétféle hagyományáról könyvünk
rendszerező dimenzióinak megfelelően.
A test-lélek kérdés számukra azt jelentette, hogy hogyan kapcsolódnak a mentális események a fizikaiakhoz. A
mai kognitivizmusban mindez úgy jelenik meg mint a kvalia kérdése, s nem mint a mentális szerveződés
problémája. Ráadásul a Fodor-féle (1996a) izomorfia tézis az oksági és a szemantikai-implikatív hálózatok
közötti viszonyról hasonló a Wundt-féle pszichofizikai párhuzamosság interakció nélküli téziséhez. Tanulságos,
hogy a mai redukcionisták, azaz az eliminativisták számára is alapkérdés az érzetadatok redukálhatósága
(Churchland 1986a, b; 1993).
2.7. Kulcsfogalmak
3.12. táblázat -
180
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Szakirodalmi eligazító
Wundt életére és munkásságára jó magyar forrás Kornis Gyula (1921) kismonográfiája. Életmódjára, a
profeszszori szerepre Titchener (1921) és Stanley Hall (1912) kortárs beszámolója, a mester mozgalmi,
mintaadó jelentőségéről pedig Ben-David és Collins (1966) a jó forrás. Az egész életmű értékelését segíti az
életműhöz s a korhoz viszonyítva Danziger (1990). Két Wundt-könyv (1898; 1921b) is olvasható magyarul: az
első összefoglaló tankönyve, a második népszerűsítő munkája.
Értékeléséhez Kornis mellett Harkai Schiller már többször hivatkozott könyve és a mai szemlélet szempontjából
a Rieber (1980) szerkesztette kötet ajánlható. Dilemmáinak filozófiai elhelyezésére színvonalas forrás Robinson
és Danziger (1990) monográfiája.
Az appercepció és a lélektani törvények kérdéséről Wundt (1921b) mellett Kornis (1911) jó forrás. Mai
felhasználására lásd Neisser (1984). A filozófiai atomizmusról Russell (1968) szakmai önéletírása ad
szemléletes képet.
Wundték kísérleteiről Boring (1950) a konzervatív beszámoló, Danziger viszont modernebb és elmélettörté-
netileg is igényesebb.
A néplélektanról klasszikus korabeli magyar forrás Gombocz Zoltán (1903). G. H. Mead (1983, 55-87. o.) a
bírálat mellett ismerteti is Wundt gesztus felfogását. Későbbi értékelésre pedig az említett munkákon túl lásd
Vigotszkij (1970), Blumenthal (1970) és főként Danziger munkáját.
A modern pszichológia létrejöttére mind egzisztenciális, mind intellektuális értelemben jellemző az egymástól
az európai gondolkodás történetében eredetileg elkülönült gondolati hagyományok és szerepek ötvözése. Ennek
a szerephibridizációnak azonban nem egyetlen útja volt. Az egyik, sokáig dominánsnak tekintett út a 6. és a 9.
fejezetben áttekintett akadémikus hibridizáció, mely a német kísérleti pszichológia megszületéséhez vezetett.
Intellektuálisan a filozófiai kérdésfeltevés és a kísérletes természettudományok (elsősorban az élettan)
összekapcsolása jellemző rá. Emberi oldalon ennek jellemzője a beilleszkedési vagy inkább helycsinálási igény
az akadémikus diszciplínák kialakult rendszerében, tanszékek, folyóiratok alapításával, szakkönyvek
készítésével, az új tanokat terjesztő tanítványok toborzásával. Ennek a terjeszkedő hozzáállásnak azután meg is
lesznek a maga visszahatásai: egy nem is túl hosszú idő után az akadémiai világban a pszichológia túlzottan
erőszakosan terjeszkedőnek fog tűnni, mind intellektuálisan (a természettudományos magyarázat kiterjesztése
révén), mind egzisztenciálisan, azzal, hogy túl sok helyet vesz el a filozófiától (10. fejezet).
Közben létrejött azonban egy másik út is, a praktikus szerephibridizáció. Az összekapcsolt szerepek egyik
pólusa itt a gyakorlati emberismeret és emberformálás tradíciója. A tanítót, a papot, az orvost, a hadvezért
mozgató profán kérdések jelentik a kiindulópontot: hogyan irányítsuk az embereket, hogyan tanítsuk
gyermekeinket, mit kezdjünk a szomorúsággal, nyugtalansággal, betegséggel és bűnözéssel, mi okozza az
emberek közötti nagy különbségeket s így tovább. A másik pólus itt is a tudomány. Nem a fiziológia viszonylag
181
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
zárt mechanizmuskereső világa azonban, hanem a tágan értelmezett biológiai szemlélet. Ez a hibridizáció az
evolúciós elméletben találja meg tudományos megalapozását. A gyakorlati hangsúly révén gondolkodási
stílusában nagy a rokonság az embert fejlődő, változó, mozgó, nem statikus lénynek tekintő evolúciós
metateória és a gyakorlatias kérdések között. Kutatási stílusát tekintve a 6. fejezetben Danziger (1990) nyomán
bevezetett elkülönítéseket használva, erre a pszichológiára a galtoni kutatási minta jellemző, mely a köznapi
interakciót alkalmazza a vizsgálatokban, idegen tőle a németes kísérleti pszichológia arisztokratizmusa, és
ugyanakkor általánosításait az egyedek alkotta populációk mentén végzi.
Ennek a hibridizációnak a képviselői személyes s szakmai életükben sem akadémikusak. Többnyire egyetemi
kereteken kívül élnek. A németes rendezett világ elvárásaihoz képest műkedvelők, intellektuális szabadúszók
vagy ha szigorú szakmai kereteik vannak, ezek nem a bölcsészethez, hanem a gyakorlati orvosláshoz kötik őket.
Ennek három következménye van. Az egyik a galtoni és a klinikai kutatási modell használata, a másik a nagyot
merítés, a gondolkodás szabadsága (ez az egzisztenciális félelmek hiánya miatt olyan erőteljes), a harmadik
pedig a szabadság attól a kényszertől, hogy az új tudomány intézményes beillesztésével legyenek elfoglalva. A
boldog Angliában ez a szabadfoglalkozású értelmiségi hozzáállása. Közép-Európában majd évtizedekkel később
Freud formál választott életformát, amikor az akadémiai és orvosi hierarchia ellenállását látva a pszichoanalízist
egy önálló egzisztenciateremtő foglalkozássá teszi. A kettő persze igencsak eltérő. Darwin vagy Galton
szabadfoglalkozású volta egy természetes állapot, míg a pszichoanalitikusok keserű kitaszítottságként élik meg
helyzetüket, ők a német modellnek megfelelően szerettek volna beilleszkedni az intézményi világba.
Ez a hozzáállás nem köthető egyértelműen egyetlen országhoz vagy kultúrához. Kezdeteiben mégis a
legjelentősebb szerepet a brit pszichológia játszotta. Az itt körvonalazódott csírák a 19. század hetvenes-
nyolcvanas éveiben kevésbé tűntek jelentősnek, mint a német kísérleti pszichológia, egyszerűen az akadémikus
harcok és a szervezeti megalapozás hiánya miatt. Nem voltak tanszékek, folyóiratok, s mai kifejezéssel doktori
programok, amelyek az új pszichológia köré csoportosultak volna. Hamarosan kiderült azonban, hogy
hatásaiban legalább ugyanolyan jelentőségű kiindulópontról van itt szó, mint a kísérleti pszichológia esetében.
Az emberi kihívás is ugyanolyan nagy. Legalább annyira bántó az emberi gőgre, ha a lelki jelenségeket vak
algoritmikus folyamatok eredményének tekintjük, mint amikor laboratóriumba kényszerítjük.
Talán furcsa ezt a mozzanatot hangsúlyozni, hiszen az evolúciós elmélet par excellence biológiai teória a fajok
változékonyságáról, átalakulásuk mechanizmusáról, s ezen belül különleges botránykőként az ember
származásáról. Ez a szaktudományos biológiai elmélet implikációiban azonban hatalmas emberi jelentőséggel
bírt: döntő, csak a kopernikuszi fordulathoz hasonlítható csapást mért az antropomorf világképre, amikor az
embert a teremtés középpontjából végérvényesen az élővilág egy sajátos fajává tette. Különösen nagy csapás ez
a vallásos világkép számára – a kor megfelelően méltatja is ezt, a bizonyíték az egyházak felháborodott s
(például) a marxizmus lelkes reakciója. A vallások számára a teremtett ember helyett a véletlen vak játékaként
létrejövő ember képe nehezen elviselhető súlyú szemléletváltozás.
A rohamos terjedést jól mutatja az alábbi idézet, az evolúciós gondolattal nem éppen szimpatizáló katolikus
gondolkodó diagnózisa, aki könyvében azzal folytatja, hogy mindez a diadalmenet hamarosan tarthatatan
relativizmushoz vezetett.
Az európai gondolatnak a nagy forduló óta, a reneszánsz óta uralkodó csillaga az evolúció eszméje. [...] amióta
Darwin merész fogással összekapcsolta a mechanikai oksági eszmével és a pontos tényföldolgozás módszerével,
[...] és így az evolúciós gondolatot összekötötte a mechanikai-fizikai módszer egzaktságával, azóta
föltartózhatatlan diadalmenetben foglalta el a szellemi épületnek is egyre több tartományát, a történelmet
általában, a kultúra minden ágát a vallástól a gazdaságig, a nyelvészettől és szociológiától a művészetig.
182
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Charles Darwin (1809 Shrewbury- 1882 Down) élete jellegzetes példája annak a szerepnek, melyben a
tudomány nem a megélhetés, hanem a puszta megismerési élvezet tárgya. Darwin a tipikus angol jómódú diákok
életét élte, akinek nagy öröme és előnye, hogy sosem kellett megélhetésért dolgoznia. Mint önéletrajzában maga
is részletesen beszámol róla, edinburghi és cambridge-i egyetemi évei „elviselhetetlenül unalmas” előadásokból
álltak. Legfőbb kedvtelése a vadászat, „szégyellhettem nagy lelkesedésemet, mert igyekeztem meggyőzni
magam, hogy a vadászat csaknem intellektuális foglalkozás” (Darwin 1955, 16. o.). Fokozatként először orvos,
majd családi konzultációk után lelkész szeretett volna lenni, s eredetileg meggyőződéses teremtéshívő volt!
Mikor nem tudott vadászni, estéit dalolgató ivászattal töltötte. Volt azonban egy fontos dolog, amely korán
megmutatja sajátos tehetségét: a vadászat mellett a szenvedélyes bogárgyűjtés. A fordulatot ebben a kissé
bohém életben az adja meg, hogy 1831 és 1836 között fizetés nélküli természetbúvárként részt vett a Beagle
kétárbocos világ körüli útján. Ezek az évek módot adnak számára sok száz faj összegyűjtésére. Darwin a
legtüzetesebb adatgyűjtőnek bizonyul, aki mint majd maga is mondja, baconi módszerrel fogja ezeket az
adatokat évtizedeken át rendszerezni, hogy rendet találjon bennük. Valójában ezek a megfigyelések az egész
evolúciós eszmerendszer egy alapvető adatbázisbeli forrását nyújtják. Az új, de az ismertekhez hasonló fajok
megismerése a természet látott rendjét nem rögzített, hanem átmenetekkel teli s változékony rendszernek
mutatja meg. „Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen tények és sok más csak azzal a feltételezéssel magyarázha- tóak,
hogy a fajok fokozatosan módosulnak.” (Uo. 42. o.) Közben megváltozott Darwin életszemlélete is.
„Észrevétlenül és nem is tudatosan rájöttem, hogy a megfigyelés és logikus gondolkodás öröme sokkal ma-
gasabbrendű a sportban elért sikerek öröménél.” (Uo. 29. o.)
A döntő évek, mint Mayr (1982, 480-481. o.) rámutat, Darwin gondolkodásának alakulásában 1838-39. Ekkor
kristályosodik ki, hogy a változatosságra és a változásra kell találnia egy elméletet, s ekkor rendült meg vallásos
hite, együtt annak felismerésével, hogy a világban nincsen egy előre elrendezett harmónia.
1842-től Downban élt boldog házasságban egy vidéki házban, visszatérő betegséggel küszködve. Néhány kisebb
munka (az Útinapló, a korallok- ról írott könyv) után 1854 szeptemberétől – vegyük észre, nem volt valami
sürgetett akkor az élet – látott neki „felgyülemlett jegyzetem rendezésére és a fajok változásával kapcsolatos
megfigyelésekre és kísérletekre” (41. o.). Az események azáltal gyorsulnak fel, hogy Alfred Russel Wallace
(1823-1913) egy hasonló elmélettel kereste meg, úgyhogy közös felolvasást is tartottak a Linné Társaságban.
Darwin Wallace miatt arra kényszerült, hogy összegezze felfogását az 1859-ben megjelent, az eredetileg
tervezettnél szerencsére jóval rövidebb A fajok eredetében, amely megrendítette a teremtést, az ember helyéről
való gondolkodásunkat, s máig ható kopernikuszi fordulatot eredményez. A kor azonnal érezte ezt, az első
kiadás 1250 példánya az első napon elfogyott. 1871-ben Az ember származása, 1872-ben pedig az
Érzelemkifejezésekről szóló könyv következett.
Az életút régóta izgatja a pszichológusokat. Az egyik izgalmas kérdés a hosszú altatás, ha nem is inkubáció
kérdése. Darwin maga fontosnak tartja a hosszú érlelést, mind a bizonyítás, mind a határozott, de később
tévesnek bizonyult gondolatok kipróbálása miatt. Az ember származását illetően pedig Gruber (1974) egész
monográfiában elemezte, milyen nagy szerepe volt a halogatásban Darwin kevesekkel megosztott félelmeinek
amiatt, hogy ellentétbe kerül a vallásos közhangulattal, s hogyan segítette őt ebben egyik mentora, Lyell példája,
aki egyszerre hirdetett avantgárd nézeteket, s képviselte azt az attitűdöt, amely nem akar felesleges érzelmi
viharokat a tudomány körül. A fő téma azonban Darwin titokzatos betegsége, és hangulatbeszűkülése élete
során. A betegség maga depressziós rohamokból, szívműködési és emésztési zavarokból állt, s magyarázatai
elég kézenfekvően régóta a testi-konsti- tucionális és az érzelmi-pszichodina- mikus (ellenérzés az erőszakos
apával) értelmezések között ingadoznak (Pasnau 1990 jól áttekinti őket). Her- mann Imre értelmezésében a
vallásos világkép megrendülésével való szembenézés egyenesen indokolta Darwin visszahúzódó életét és
(Hermann szerint) pszichoszomatikus betegségét (lásd erről Flugel 1964). Bowl- by új pszichodinamikus
magyarázata pedig a gyász és kötődés mellett köt ki (Darwin korán elvesztette anyját), illetve egy kettős modellt
javasol. A korai gyász, s annak elmaradt feldolgozása (a család elvszerűen nem beszélt az elhunyt anyáról) s a
kriticiz- mussal teli apa prediszponáló tényezők voltak a betegségre. Indokolták a halálfélelmet és az idősebb
kollégák véleményétől való félelmet. A másik tényezőcsoportba a közvetlen kiváltók tartoznak: ezek felesége
terhességei, az állandó szorongás elmélete fogadtatásától, anticipált feszültség felesége vallásossága és saját
elmélete között. Ez a többszörös okozás alapvető tünetként Bowlby szerint hiperventillációhoz vezetett, s a
többi tünetet ez magyarázza.
183
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A darwini gondolkodás azonban nem pusztán egy újabb történeti gondolkodás, hanem olyan, amely vak
mechanizmust állít oda az evolúció magyarázataként. Maga a Darwin által a biológiai fejlődésre megtalált
mechanizmus, a véletlen variációt követő természetes kiválasztódás, the survival of the fittest (a legmegfelelőbb
túlélése) egy társadalmi eszme átvitele az élővilágba. A világ körüli gyűjtőutazásáról hazatérő Darwin számára
az adatok összegzésében nagy lökést adott megismerkedése az angol közgazdász, Thomas Malthus (1766-1834)
munkájával a „népesedés törvényéről”, mely szerint, mivel a népesség mértani, az élelemforrások pedig
számtani haladvány szerint nőnek, a történelem állandó harc a korlátozott erőforrásokért, ahol csak a
legéletképesebb népcsoportok tudnak szaporodni.
Észrevettem, hogy a siker titka hasznos növény- és állatfajták tenyésztésénél a kiválasztás. Egy ideig mégis
rejtélyes maradt számomra, hogyan alkalmazható a kiválasztás természetes állapotban élő szervezetekre.
1838 októberében, azaz tizenöt hónappal azután, hogy megkezdtem rendszeres adatgyűjtésemet, szórakozásból
Malthus Population (Népesedés) című könyvét olvastam és minthogy a növények és állatok megfigyeléséből
már megtanultam felismerni a mindenhol jelen levő, a létért való küzdelmet, hirtelen rádöbbentem, hogy ilyen
körülmények között nyilván a kedvező változatok maradnak meg, a kedvezőtlenek pedig kipusztulnak.
Tágabban is igaz azonban, hogy magát a szelekciót mint az evolúció magyarázó elvét a kor társadalmi
tapasztalatai is segíthették kibontakozni, mint arra már Nietzsche is rámutatott.
Az egész angol darwinizmus körül terjeng valamiféle angol túlnépesedéstől való megfulladás bűz, a szegénység
és nélkülözés kisember szaga. Ám természettudósként ki kellene jönni ebből a saját kis emberi sarkocskánk-
ból: hiszen a természetben egyáltalán nem az ínség uralkodik, hanem a tékozlás [...] a létért való küzdelem
kivétel csupán [...]
1887/1997, 263. o.
184
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Darwin s elméletének világnézeti súlyát igen hamar megmutatták a darwinizmusra adott vallásos reakciók és az
ebből kiinduló viták. Az érzelmi felhangokat félretéve, ezek visszatérő mozzanata kettős: az evolúciós elmélet
megkérdőjelezi a teremtést, s az embert – mint látni fogjuk, lelki jelenségeivel együtt – belehelyezi a természet
rendjébe. Ez a világnézeti vita mindig újra fellángol. Gondoljunk csak azokra a törekvésekre a mai
oktatáspolitikában szerte a világban, melyek az iskolákban azonos jogon és súllyal akarják tanítani az evolu-
cionizmust és a kreacionizmust, azzal érvelve, hogy mindkettő egy hipotézis, vagyis a darwinizmust
világnézetként állítva be. A magyar kultúrában is lezajlott ez a világnézeti vita több ciklusban, még a 19.
században. Ladányiné Boldog Erzsébet (1986) meglehetősen részletesen bemutatja, hogyan volt a darwinizmus
megítélése társadalmi és tudományos értelemben is a „haladás” vízválasztója 1860 és 1900 között.
A darwini gondolkodásmód világnézeti értelmezése elég paradox megoldásokat eredményez. Karl Popper, aki
maga az általános szelekciós elv révén egy darwini ihletésű evolúciós episztemológiát fejt ki (Popper 1972;
1998) ugyanakkor a saját falszifikációs kritériumai szerint a darwinizmust nem tartja szigorúan tudományos
elméletnek, hanem világnézetnek. Vagyis egyszerre követi Darwint, amikor nézeteit állítja be saját világképe
alapjaként, és helyezi kicsit alacsonyabb pódiumra, hiszen mint világnézet a marxizmussal és a freudizmussal
kerül egy polcra. A biológusok egy része gondban van ezzel a világnézeti mozzanattal. Francois Jacob (1986)
exponálta nagyon világosan e paradox helyzetet. Miközben Jacob maga is világnézetként képviseli a
darwinizmust, könyve „hivatalos” célja a világnézeti értelmezés leküzdése. Csányi Vilmos pedig (1979, 135. o.)
éppenséggel az átfogó világnézeti mozzanatot bírálja Karl Popper evolúciós kirándulásaiban is. Nevezetesen azt,
hogy Popper az evolúciós elméletet általános világnézetként értelmezi, specifikus tudományos elmélet helyett.
Van a darwinizmusnak három további, a vallásos meggyőződést nem szükségszerűen, vagy nem áttetszően
érintő világnézeti mozzanata, ami ma újra előtérben áll.
1. Az egyik a mechanikus algoritmus problémája. Daniel Dennett (1998b) mutatott rá arra, hogy milyen súlyos
csapás, s visszatérően nehezen emészthető az emberi büszkeség számára, hogy magunk s belső világunk is vak
algoritmusok révén alakultunk ki. Mai megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a szerves formák kialakulásának
algoritmusa van. („A biológia mérnöki diszciplína.”) John Stuart Mill még a darwinizmus előtt, de az annak
egyik intellektuális előfutárának tekinthető utilitarianizmussal kapcsolatban maga is leírja önéletrajzában (új
kiadása Mill 1969), mekkora személyes válságot okozott neki annak észrevevése, hogy haszonelvű s empirista
felfogása az emberről azt támasztja alá, hogy minden, amit jónak s szépnek tartunk, csak egy gépezet
működésének eredménye lenne. Az ezzel járó gondokat már igen korán felismerték azután a darwinizmus
üdvözlői is. A filozófus Russell már a darwini eszmék hatása alatt is élesen megfogalmazza, milyen
nehézségekkel kell szembenéznie egy következetes szabad embernek: egy értelem nélküli, hideg univerzummal
találkozik. Valójában Russell azt fogalmazza meg, a szubjektív világ megóvásának érzelemteli igényén túl, ami
az első pillanattól, már a hatvanas években is az alapvető kérdés volt a darwini gondolatmenet emberi
értelmezésében: hogyan fér be az erkölcs a darwinista világképbe.
Az ember olyan okok terméke, melyek nem látták előre a végeredményt; eredete, fejlődése, reményei és
félelmei, szerelmei és hitei csupán atomok véletlen kapcsolatának eredője [...] Hogyan őrizheti meg
mocsoktalanul a maga vágyódásait egy olyan erőtlen teremtmény, amilyen az ember, egy ilyen idegen és
embertelen világban?
Dennett mai vitriolos összegzésében ennek megoldására a darwinizmus lassan százötven éves történetében
különböző „égi fogantyúkat” vezettek be a saját gondolataik sugallataitól megijedt értelmiségiek. Dennett
metaforájában olyan segédeszközök ezek, amelyek mint egy isteni tervezet, annak helyettesítőjeként
megmentenék az evolúció folyamatát a túlzott lassúság rémétől, s egy kis rendet vinnének a zűrzavarba. Den-
nett szerint Darwin világnézeti üzenete az, hogy mindig figyelmeztet arra: a világban nincsenek kényelmes égi
fogantyúk, melyekbe kapaszkodva ezt meg lehetne tenni. Minden, ami világunkban rendezettség és értelem,
valójában a természetes szelekció vak és értelem nélküli, ráadásul igen lassú folyamatainak eredménye. „Isten”,
ha mindenáron szükség van rá, a kis lépések teljes mezejében elosztott Tervezet, melyet lehet csodálni, de félni
nem kell tőle.
Ernst Cassirer (1944), az Amerikába kiüldözött német neokantiánus filozófus antropológiai könyve határozottan
látta már, valóban sok évtized tapasztalatát összegezve, hogy Darwin bolygató és borzongató üzenete, melyben
egy sajátos metafizikai nézetet is képviselt, az, hogy „a szerves életről sikeresen számol be úgy, mint a véletlen
puszta termékéről” (19. o.), s követői azután kiterjesztették ezt az emberi kultúrára is. Az alapkérdés számukra
185
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
annak megmutatása, hogy az emberi kultúrának nincs egy másik, elidegeníthetetlenül teleológiai szerkezete.
Sőt, Cassirer azt is meglátta, hogy ennek a mechanikus szerveződésnek a következtében „modern felfogásunk az
emberről elveszítette intellektuális centrumát. E helyett a gondolkodás teljes anarchiáját kaptuk” (Cassirer 1944,
47. o.).
Cassirer sok szempontból hasonlóan látja a helyzetet, mint fél évszázaddal később Dennett. Cassirer számára
azonban a terápia máshonnan indul. Dennett (1998b) tanácsa az, hogy fogadjuk el végre fenntartások nélkül
Darwin üzenetét: nincsenek fogódzók, csak vak algoritmusok. Cassirer ehelyett a századközép német
gondolkodásában népszerű mintázatelméletekre épített, a szellemtudományi törekvések bevezette, majd az
alaklélektan által tudományosabb, természetibb lehorgonyzást kapott fogalmakban, valamint a szimbólumok
teremtő erejében hisz. Nem teljesen mondanak ellent azonban egymásnak. Dennett, amikor az „égi fogantyúkat”
bírálja, megengedi, hogy a természettudományos szemlélet ezek helyett feltételezze a „darukat”, az ember
készítette szimbolikus képességnövelőket. Fogantyúk nincsenek a fejlődésben, de ember alkotta daruk vannak.
Ez a tárgyi és fogalmi kultúra gyorsító szerepét jelenti. Dennett, miközben elhelyezi az evolúció fájdalmas s túl
lassú rendszerében a nyelvet, szervezési értelemben mégis választóvonalnak tartja, elsősorban kultúraszervező
ereje révén. Olyan rendszerként értelmezi, amely révén hagyományozunk, kultúrát teremtünk. A kultúra „visz-
szafelé”, magunk felé saját választási rendszereinket befolyásoló új mozgástereket alakít ki.
Ez a koncepció sokban emlékeztet a mintázat kiindulású Cassirer nézeteire, aki, amikor a szimbólumok visz-
szaható erejéről beszél, ezt tartja az embert megkülönböztető, új szokásátadást teremtő mozzanatnak. Olyan
terek jönnek létre, amelyekben újabb feszültségek keletkeznek a megőrző és a változtató erők között.
Minden szervezet tökéletesedése, amit egyéni élete során szerez, saját életére korlátozódik s nem befolyásolja a
faj életét. Az ember sem kivétel ez alól az általános biológiai szabály alól. Az ember azonban felfedezett egy új
módszert munkájának stabilizálására és terjesztésére. [...] Kifejezési formái egy új szférát hoznak létre. Saját
életük van ezeknek, egy olyan örökkévalóság, melynek révén túlélik az ember egyéni és esendő létét. Az emberi
tevékenységekben van egy alapvető polaritás, amit különböző módokon jelezhetünk. Beszélhetünk a stabilizáció
és az evolúció közti feszültségről. [...] Az ember e két tendencia között küszködik. [...] Állandó harc folyik a
hagyomány és az újítás között, a reprodukáló és az alkotóerők között.
1944, 224. o.
az ún. exaptációs-adaptációs viták állították előtérbe. A harvardi paleobio- lógus és evolúciós elméletíró sztár,
Gould exaptációs felfogása először Gould és Vrba (1982) dolgozatában jelent meg, de a probléma korábban is
létezett: mindig arra irányul-e a szelekció, ami később fontosnak bizonyult? Az exaptációfogalom informális
lényege, hogy számos evolúciós eredmény csak melléktermék. Az eredeti evolúciós nyomás nem arra a formára
vagy működésre irányult, mely azután igazán hasznosnak bizonyult. Ebből következik Gouldnál a panglossi
modell bírálata. Gould a filozófus Pangloss, Voltaire Candide-já- nak szereplője után nevezi ezt így, aki mint
Leibniz-hívő azt hirdeti, hogy „ez a világ a lehetséges világok legjobbika”. Darwini alkalmazásaiban minden
fennálló vonás a lehetséges legjobb lenne, és optimális megoldásként válogatódott volna ki. Ami létező, az a
lehetséges legjobb létező, vagyis adaptív kellett legyen. Sokan felfigyeltek Gould javaslatára, és az adaptációs
elv kritikája és kiegészítése kávéházi divat lett. Maga Gould egy azóta önálló témává kibontakozott metaforát is
megfogalmazott. A Szent Márk-templom ívsávjairól szóló elemzés (Gould és Lewontin 1979) azt hangsúlyozza,
hogy ezek nem a freskók létrehozására, hanem az építészeti statikai korlátok miatt jöttek létre, mégis azóta is
freskókat teszünk ezekre a helyekre.
Az adaptációs program és az exap- táció közötti vita a nyelv értelmezésére fogalmazódott meg a
leghatározottabban. Chomsky innátista tézisei egy legalábbis kétértelmű biologiz- must képviselnek itt. Az
emberi nyelv biológiai rendszer, de, ahogy az antropológiai nyelvész Del Hymes (1974) fogalmazta gunyorosan,
„isteni adomány”. Hymes édenkertinek nevezi Chomsky felfogását: a nyelvvel mint tiszta isteni ajándékkal
születünk, hogy azután bűnbeesve ne tudjunk mit kezdeni vele. Az eredetet illetően e felfogásban az embert a
nyelv szakadékként választja el az állatvilágtól.
S a nyelv legfontosabb, legérdekesebb mozzanatai (pl. a mondatszerkesztés esetlegességei) nem kapnak s nem is
kaphatnak közvetlen funkcionális magyarázatot s közvetett evolúciós értelmezést. Gould értelmében exap-
tációs eredetűek lennének ezek a lényeges vonások. Az adaptációs felfogás szerint viszont meg kellene
186
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
találnunk, hogy milyen előnyei lehettek a mai emberi értelemben vett tagolt nyelvnek, amelynek fonetikája,
szavai, grammatikája és propozíciós szemantikája van (lásd Maynard-Smith és Szathmáry 1997). A
hagyományos biologista értelmezés főleg a koordinációra szokta helyezni a hangsúlyt. Azt mondja, hogy ha
meg tudjuk beszélni, hogy „ott a mamut, te fogod a farkát és én a fejét”, ez előnyös az egyedek közötti
viselkedéses koordináció szempontjából. Az exaptációra hivatkozó chomskyánusok viszont azt mondják, hogy
mindez nem ilyen egyszerű, mert ahhoz, hogy összehangoljuk a vadászatot, nem biztos, hogy olyan finom
grammatikai szabályokra
van szükség, mint ahogy azt a mai természetes nyelvben találjuk. Nem irányult közvetlen szelekciós nyomás
ezekre a vonásokra, például a szórend finomságaira. Az evolúció hagyományos magyarázó értékében a
megismeréskutatásban általánosan felmerül ez a két felfogás mint egy evolúciós pszichológia lehetséges két
pólusa.
Pinker és Bloom (1990), Pinker (1994) ezzel szemben egy nagy vitát eredményező dolgozatukban arra mutattak
rá, hogy a nyelv keletkezését tekintve igenis van mód az adaptációs magyarázatokra. Még a nyelv bonyolult
formai eszközeihez is található „haszon”. Jobban lehet udvarolni és vadászatot tervezni feltételes móddal, mint
anélkül. Azok az emberősök, akik jobban tudtak érvelni, azok jobban meg tudták hódítani a nőstényeket, s több
sikerük volt a csoportvitákban, például azzal, hogy minősíteni tudták kijelentéseiket. Azt hiszem, hogy., Úgy
érzem, hogy s így tovább. A nyelvészek egy része viszont védi azt, hogy nem kell mindenre közvetlen
adaptációs magyarázat legyen, a fejlődés szerkezeti korlátai is fontos meghatározók.
Ennek az exaptáció-adaptáció vitának a világnézeti súlyát helyezte előtérbe Dennett (1998b) provokatív könyve,
melyben Gould és Chomsky Teilhard de Chardin, vagy Karl Marx mellé kerülnek, mint rejtett „égi fo- gantyú”-
hívők. Dennett értelmezésében Gould mindenütt mintázatot s értelmet keres az evolúcióban. Ez elvezet a
következő mozzanathoz.
3. A haladás kérdése az evolúcióban. Herbert Spencertől, mint a főszöveg mutatja, származik az az intellektuális
és erkölcsi meggyőződés, hogy az evolúciós gondolatot össze kell kapcsolni a társadalmi haladás ügyével.
Kifejtve vagy kifejtetlenül, folytonosságot képzelünk el az élővilág és az emberi kultúra fejlődése között: az
elsőben a csúcson ül az ember, a másikban a mi mai kultúránk. Magára az élővilág fejlődésére vonatkoztatva ez
azt jelentette, hogy az ember kialakulását úgy képzelték el, mint ahol az ember egy kibontakozási ágrajz csúcsán
ül. Vagyis a középkori scala natureaen elképzeléseknek megfelelően gondolkoztak. Azóta is visszatérő vita,
hogy Spencer tulajdonképpen eltorzította az evolúciós gondolkodás üzenetét. Mi, emberek nem vagyunk egy
szükségszerű program csúcspontjai, hanem pusztán egy véletlen elágazásokkal teli rendszer egyik útját
képviseljük. Dennett elemzésében sok mai szerző rejtett vagy nem is oly rejtett (pl. Gould) baloldalisága miatt
nem tud meglenni a haladás fogalma nélkül. Márpedig az algoritmikusan értelmezett evolúcióban ennek nincsen
helye. Karl Popper (1998) is hangsúlyozta, még az evolúciós családfákat is helyesebb lenne függőleges helyett
vízszintesen terítve bemutatni, nehogy a haladás gőgje uralkodjék el rajtunk.
[...] a genetikai felemelkedés [régi darwini problémája] rosszul van megfogalmazva. Az [...] általános genetikai
felemelkedés nem létező dolog. Abban a folyamatban, ahogy új problémák alakulnak ki, megoldódnak, majd új
problémákat hoznak létre, nem létezik olyan tendencia, amely a változatosság felé, a minél több faj
kialakulásának irányába hatna. Tehát lehetséges, hogy vízszintesen kellene rajzolnunk a fát.
1998, 73. o.
Steven Pinker (2002), a mai kognitív tudomány egyik evolúciós kitekintésekben bízó mértékadó kutatója igen
gúnyosan mutat rá arra, hogy e tekintetben a bal- és a jobboldali értelmezések egyaránt komikusak egy józan
tudós szemében, mert összekeverik az erkölcsi elveket a tényekkel. Szinte biblikus indulatokat érezni valóban
amögött, amikor az emberben rejlő gonosszal, vagy a nemek közti eltérések következményeivel foglalkoznak,
mint ami (a jobboldali értelmezésben) az autoriter rend s a háborúskodás magyarázata, s így felment a felelősség
alól, vagy (a baloldali értelmezésben) mivel nem létezik mint determináció, a felelősséget teljesen a környezetre
hárítja.
4. A lényegek megkérdőjelezése. John Dewey (1910) fogalmazta meg először, de azóta is világosan látjuk, hogy
az evolúciós go ndolkodás egy további világnézeti sugallata a mindenféle lényegek megkérdőjelezése, az a hit,
187
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hogy nincsenek lényegek. Ezzel kapcsolatos természetesen a gradualitás elve: Darwin számára, akárcsak
Lamarck számára is, alapgondolat az, hogy a természet nem ismer ugrásokat, Natura non facit saltus (Mayr
1982, 480-481. o.).
7.1. ábra. Az evolúciós menet haladáselvű, a változatosság növekedését feltételező (a), és haladáselv nélküli (b)
koncepciójának megfelelő evolúciós fák Popper (1988, 72-73. o.) értelmezésében
Richard Hofstadter (1944) amerikai történész részletes filológiai és ideológiatörténeti munkával próbálta
igazolni, hogy a darwinizmus javasolta fejlődési mechanizmus nem más, mint a szabad- versenyes tőkés
társadalom hétköznapi harcairól alkotott társadalmi kép – tegyük hozzá, szerencsés – átvitele az élővilág
elemzésére. Ezek a társadalmi gyökerek azért is különösen jelentősek, mert motiválják, hogy a korai evolúciós
gondolkodók, Spencer, Huxley, Haeckel, Dewey vagy Mach számára az ugrás a biológiai fejlődéstől a
pszichológiai és társadalmi fejlődésre voltaképpen nem volt ugrás; a gondolatrendszer eredetében társadalmi,
képviselői számára ezért is természetes, hogy az egész világ (beleértve a társadalmat is) fejlődési perspektívában
tekintendő, s a fejlődés alapelvei mindenütt azonosak.
Mindez persze nem ilyen egyszerű. Ernst Mayr (1982), biológiatörténész és filozófus Darwin naplóit elemezve
rámutat arra, hogy számos gondolat, melyek alapvetőek Darwin elméletében, igazából Malthus olvasása előtt is
jelen voltak. Továbbá, ami az emberi oldalt illeti, Darwin eltérő következtetésekre jut, mint Malthus. Számára
az evolúció az ember szakadatlan változásának elmélete, Malthus számára viszont a tökéletesedés korlátainak
elmélete. Mayr értelmezésében Darwin egyszerűen egy jó pillanatban olvasta Malthust, vagyis a kreativitás
olyan általános tényével van itt dolgunk, hogy a külső hatás a belülről érő dolgokba illeszkedik, de maga nem
hozza létre azokat. Mayr annak is ellentmond, egy súlyos érvvel, hogy a darwini gondolat oly közvetlenül
fejezte volna ki kora szabadverse- nyes kapitalizmusának társadalmi valóságát. Ha ez így lenne, miért volt a
nagy ellenállás? Erre persze lehet azt a választ adni, hogy a korabeli társadalom is megosztott volt a szabad
verseny értékelését illetően. A már hatalmasoknak, pl. az egyházaknak is, mindig érdekük volt, hogy
korlátozzák a versenyt. Az erkölcs, mely szembe volt állítva például a darwini eszmékkel is, s az emberi gőg
jelen voltak ugyanabban a világban, ahol az élet gyakorlatában a kíméletlen verseny érvényesült. A társadalom
életének két eltérő oldalára támaszkodott az egyik és a másik.
Darwin másik olvasata viszont abból a metaforából indul ki, hogy az élővilág hallatlanul gazdag s állandóan
változik, s a változásban konstruktív szerepe van a véletlennek. Az ember is folytonos fejlődés, nyitott rendszer;
a fejlődés új, váratlan dolgokhoz is vezethet. Ez a konzervatív és haladó Darwin-olvasat végső soron persze a
vitatott KÉRDÉSEKBEN említett világnézeti kérdésekbe illeszkedik. Száz éve küzd a modern tudomány azért,
hogy az evolúciós gondolatot megfossza világnézeti tartalmától, ahogy azt legújabban Francois Jacob (1986)
elemezte. A világnézeti mozzanat azonban újra és újra visszatér. Darwin mindkét olvasatot megengedi, s
bármenynyire is a mozgó, dinamikus, a nyitott embert képviselő felfogás mellett álljunk ki, moralizáló alapon a
másikat sem zárhatjuk ki eretnekként a darwini örökségből.
188
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A vitatott kérdések áttekinti, hogy a mi ideológiamentesnek tűnő korunkig is elér az a vita, hogy vajon
világnézet-e a darwinizmus? Ez a világnézeti mozzanat nem csak a darwinistákra érvényes egyébként. Az orosz-
francia mikrobiológus, Mecs- nyikov (1919) egyenesen egy Optimista világnézet című sikeres könyvben fejtette
ki, hogy a tudomány például a mikrobák elleni küzdelemmel feljogosít a derűlátásra a jövőt illetően.
Mecsnyikov egyébként meggyőződéses darwinista, s tanácsokat is ad a pszichológiának ennek kapcsán: meg
kell ismerni az ember lelki életének majom „csökevényeit”, hogy jobban megérthessük magunkat.
1859/1955, 582. o.
Az evolúciós elmélet abban a formájában, ahogy Darwin kifejtette, számos közvetlen pszichológiai témát
tartalmaz. Az embert is magába foglaló élővilág egységének gondolata elég természetesen vezet már nála is, a
viselkedésformák terén is az összehasonlító elemzéshez. Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése (1872)
című munkájában s fiáról írt csecsemőnaplójában közvetlen példát is mutatott a viselkedésformák
összehasonlító elemzésére. Az érzelemkifejezésekről kimutatja, hogy a látszólag csak önkényes (jelértékű)
kifejezőmozgások elemzésének kulcsa az, ha megkeressük, milyen adaptív szerepű viselkedésnek felelnek meg
az állatvilágban (a vicsorítás pl. a valóságos harapás lerövidítése lenne stb.). Ezzel a mai etológia ritualizációs
elemzéseinek alapját adja meg. A természetes kiválasztódás elméletének központi érvrendszere is tele van
pszichológiailag is értelmezhető mozzanatokkal. Elég csak arra utalni, milyen kritikus szerepet játszik a
szaporodás irányításával a nemi vonzalom az állatvilág fejlődésében.
Az evolúciós elmélet pszichológiai hatása több szálon öltött konkrét formát. Ennek rendezéséhez jó
kiindulópont, ha az elmélet logikai szerkezetéből indulunk ki. A darwini gondolkodásnak mind történetét, mind
szerkezetét tekintve több rekonstrukciója van. A legrészletesebb Mayrnak (1982) a 7.1. táblázatban bemutatott 8
tényezős rekonstrukciója. Szerinte öt tényt s három következtetést kapcsol Darwin össze s ezek összességében
alkotják eredeti, s tengernyi megfigyelés rendezésével alátámasztott elméletét.
A pszichológia számára is nyilvánvaló sugallata van a 4. és 5. ténynek (vajon igaz-e ez az ember lelki
jelenségeire is) és a 3. következtetésnek: vajon a lelki jelenségek is kibontakoznak-e a fajok változása során?
Lewontin (1970) a darwini elmélet központi mozzanataiként emelt ki ebből három elvet, amelyek még
világosabban kapcsolhatóak az akkor létrejött és azóta is virágzó pszichológiai evolucio nizmushoz. Ezeket az
elveket, összevetve a pszichológiai alkalmazásokkal, a 7.2. táblázat mutatja.
3.13. táblázat - 7.1. táblázat. Mayr (1982, 479-480. o.) rendszerezése az evolúciós
gondolkodás tényeiről s rendszeréről
189
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Evolúciós rendszerekben, általánosságban változatosság van, a változatok között valamilyen függvény szerint
válogatás megy végbe, s a válogatás eredményeinek valamilyen formában való rögzítése is lezajlik. A
kiterjesztett darwini elmélet triviálisan kielégíti ezeket a kívánalmakat (mutáció, természetes kiválasztás,
öröklés), de számos más rendszernél is felvethetőek ezek a kritériumok (Csányi 1979). Az 1. elv a táblázatban a
fittség variabilitása, aminek következtében eltérő az egyes fenotípusok túlélési és szaporodási esélye. Ez felel
meg a pszichológiában az első mozzanatnak, az adaptációnak, illetve a szelekciós magyarázatnak. Mayr
rendszerében pedig az 1. és 3. következtetéshez kapcsolódik mindez. A 2. elv a fenotipikus variáció, ez felel
meg a pszichológiában az egyéni különbségek kérdésének. Végül Lewontin 3. alapelve a fittséghez hozzájáruló
mozzanatok öröklődéséről szól. Ez felel meg Mayr 3. következtetésének, a pszichológiában pedig annak az
elvnek, hogy lelki jelenségeinknek is történetük és kibontakozásuk van. Természetesen, mint újabban Plotkin
(1993) rámutatott, a pszichológiában ez az elv okozta száz év alatt a legtöbb gondot. A kiterjesztett darwini
elméletben az átadás rendszere világos. Létrejönnek változatok, s a túlélés s a szaporodási siker válogat köztük.
Kérdés azonban, hogy a viselkedés s a kultúra világában mi felel meg a változás rögzítési ciklusának. A
változást és a történetet mindenki elismeri a viselkedés terén is, visszatérő kérdés azonban, hogy mi a változás
és a továbbadás mechanizmusa a tanulásban, a kultúrában vagy akár az idegrendszerben. Vajon mi felel meg
ezekben a kiterjesztésekben a túlélésnek és a szaporodási sikernek, a természetes kiválasztódásnak?
3.14. táblázat - 7.2. táblázat. A darwini elmélet alapelvei Lewontin (1970) nyomán, s az
ezeknek megfeleltethető darwinista pszichológiai elvek (átrendezve)
darwinizmus
Közvetlenebbül három kérdés van, melyben a darwinizmus s a kor tágabban is tekinthető evolúciós nézetei
döntően hozzájárultak a másik, a kísérleti pszichológiával szembeállítható dinamikus, funkcionalista
pszichológiai gondolkodásmód kialakulásához. Az alkalmazkodás fogalma, maga a fejlődésgondolat és az
egyéni különbségek hangsúlyozása a korai pszichológiai evolucionizmus három sarkalatos pontja. Elkezdik a
lelki jelenségeket is alkalmazkodási formákként értelmezni, központi s elméleti érdekességű kérdéssé teszik a
lelki jelenségek egyed- és törzsfejlődését, végül a szelekciós elvből (a válogatás feltételezi a változatosságot)
kiindulva az általános ember helyett az egyéni különbségek kutatását is alapkérdéssé teszik.
190
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
legnagyobb generalizációra törekszik. Az egység elve, eltérően Comte spekulatív felfogásától, nála a fejlődés. A
jelenségek minden szférájában igaz az, hogy a változásoknak irányuk van. Maga a haladás mintegy
összekapcsolódott nála az evolúció fogalmával, s természetesen a korszak nagy megmaradási törvényeivel.
Az evolúció az anyag integrációja s a mozgás vele járó szétszóródása, melynek során az anyag a
meghatározatlan inkoherens egyneműségből halad a meghatározott koherens sokféleség felé, eközben a
megmaradt mozgás is párhuzamos átalakulásokon megy át.
Vive la différence! Nem lehet nem érezni a toleráns liberalizmus világnézeti felhangját, John Stuart Mill hatását
ebben a felfogásban. Ennek az egység elv keresésnek megfelelően mondják Spencer mai értékelői, pl. Jonathan
Turner (1985), hogy ő az első rendszerelméleti gondolkodó s ugyanakkor az első társadalmi funkcionalista is,
hiszen minden társadalmi folyamatot is egy hasznossági keretben értelmez. Spencer a biológiai evolúciót s az
anyag- és energiamegmaradás elveit használja fel gondolkodása vázaként. Ebből kiindulva azonban a társadalmi
jelenségeknek is organicista értelmezést ad. A társadalmat is fokozatos differenciációt mutató szervezetnek
fogja fel.
A társadalmi szervezet a következő alapvető vonásokban hasonlít az egyéni szervezetre: növekszik; növekedés
közben komplexebbé válik; komplexebbé válva részei egyre nagyobb kölcsönös függést mutatnak; s életének
hosszúsága az összetevő részek életéhez képest igen nagy. [...] A növekvő heterogenitást mindkét esetben
növekvő integráció kíséri.
Hatalmas életművében (az evolúciós rendszert kifejtő szintetikus filozófia évtizedek alatt 10 hatalmas kötetben
lát napvilágot) kitüntetett szerepet játszott a pszichológia. 1855-ben jelent meg először A pszichológia alapelvei,
melyben már a nagy művet megelőzően kifejti a megtalált evolúciós vezéreszméket. Spencer az objektív
pszichológia programját hirdeti meg. Objektív ez mind abban az értelemben, hogy nem az önmegfigyelés és a
belső világ a kiindulópontja, vagyis nem egy első személyű, hanem inkább egy harmadik személyű
pszichológia. Objektív abban az értelemben is, hogy a pszichológia legfőbb kérdésének szervezet és környezet
viszonyának elemzését tartja, a viselkedés elemzését. Nem objektív persze módszertani értelemben. Spekulatív,
karosszék-pszichológia ez még, ahol nem válik el a kutató, az önmegfigyelő és a viselkedés. Spencer szerint a
pszichológia a biológia keretében értelmezendő. A lelki jelenségek az alkalmazkodás nehézségeinél lépnek fel, s
a lelki fejlődés alaptörvénye az egyre differenciáltabb alkalmazkodási formák kialakulása, a környezet egyre
bonyolultabb viszonyainak leképezése s elő- vételezése (az ösztönökkel). Az értelem fejlődése egyre
bonyolultabb viszonyérzésekhez vezet. A lelki élet fontos mozzanata az angol empirista hagyománynak
megfelelően nála is az asszociáció. Az intelligencia az ő felfogásában azt jelenti, hogy a belső állapotok egyre
jobban megfelelnek a külső eseményeknek. Minden lelki jelenség a környezet kontingenciáit képezi le. „A lelki
élet összhangban az élettel általában, a belső viszonyok állandó alkalmazkodása a külső viszonyokhoz”, de
„ahogy az intelligencia növekszik, az egyik [a külső] különböző fokozataival, a másik [a belső] egyre
párhuzamosabb lesz” (Spencer 1855/1965, 383. o.). A gyakran ismétlődő asszociációk azonban a faj
tapasztalatának is részévé válnak. Általánosabban is, Spencer szerint az öröklött tényezőknek nagy szerepük van
a hatékony alkalmazkodásban, abban, hogy a lelki fejlődést nem kell minden egyednek újra kezdenie. Az
effektus törvényét is elővételezi, mikor feltételezi, hogy a kellemes érzésekhez vezető élmények megőrződnek s
örökítődnek, a kellemetlenhez vezetők nem. Spencer ennek kapcsán rokonszenves bírálatot is gyakorol a
191
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
pedagógia és a vallásos erkölcs felett, melyek éppen ellentétes hamis alapelvekre építenek: a kellemetlent tartják
kívánatosnak, s a kellemest a társadalmilag nemkívánatosnak.
Az alkalmazkodó értelem, a környezethez igazodó lelki élet, az egyed- és törzsfejlődés gondolata, valamint a
lelki átöröklés Spencer révén válnak kortársai, s azóta az egész modern pszichológia alapgondolataivá.
Ugyanakkor konkrét megoldásaiból nem sok maradt, s az evolúció szinte mitikus kezelése s kiterjesztése
korunkban inkább riasztó. Sokszor ma a jelszó éppen az, hogy egy problémát „spencerteleníteni” kell ahhoz,
hogy objektíven közelítsünk hozzá.
Spencernek hazánkban is nagy hatása volt. Evolúciós szociológiája és az ehhez kapcsolódó politikai
nézetrendszer a Huszadik Század körének, a századelő polgári radikálisainak egyik bibliájává teszik. A folyóirat
megindulását 1900-ban Spen- cer levélben üdvözölte, melyben a nem ember által formált, hanem természeti
módon tanulmányozható társadalomtudományok eszméjét üdvözli. Műveit, illetve azok Collins-féle foglalatát
nem kisebb gondolkodók fordítják, mint Jászi Oszkár, Pekár Károly, Somló Bódog, Vámbéry Rusztem s a
mozgalom más képviselői. Méray-Horváth Károly (1859-1938) pedig a szó szoros értelmében viszi tovább az
organicista szociológiát: az ő szóhasználatában a társadalom nem hasonlít a szervezetekre, hanem azonos velük.
A társadalom fejlődését és zavarait a sejttan és a sejtpatológia analógiájára értelmezi. Számos vita is folyt a
folyóiratban, mind Spencer nézetei körül, mind azt illetően, hogy a társadalom tudományos vizsgálata hogyan
vetkezze le a pszichologizmust. A századforduló pszicho- logizmusvitái megjelentek nálunk is, elsősorban a
szociológiai antipszichologizmus formájában. Voltak, akik e vitákban azt az álláspontot védték, hogy mindez
annak függvénye, milyen pszichológiát használunk. Pikler Gyula például védi Somló Bódoggal szemben saját
pszichológiáját, mint a társadalomtudomány lehetséges alapját. (A Litván György és Szűcs László [1973]
szerkesztette válogatás ezt a vitát is igen jól adja vissza, de az egész magyar Spencer-hatást is.)
E helyen érdekesebb azonban, hogy a magyar pszichológia kezdeteinél is jelen van Spencer hatása. Spencer
pszichológiai továbbfejlesztője Posch Jenő (1859-1923) a századforduló neves materialista filozófusa volt, aki
mint középiskolai tanár radikális nézetei miatt még parlamenti viták tárgyává is vált. (Ennek nagy hatásáról a
korban beszámol mind Kende Zsigmond 1974, mind pedig a pszichoanalitikus Hermann Imre önéletrajzi
feljegyzéseiben, in Bodor, Pléh és Lányi 1998.) Posch legjelentősebb munkája a rendkívüli szakmai
műveltségről s merész állásfoglalásról tanúskodó, kissé nehéz nyelvezetű Lelki jelenségeink és természetük,
melyben Spencer rendszerére építve egy radikális empirista pszichológiát vázol. Radikalizmusa abban nyilvánul
meg, hogy a korábbi empiristáknál s lényegében Spencernél is merészebben, még a képzetinek tartott
folyamatokat is a közvetlen, motoros alkalmazkodásból vezeti le.
Maga a képzet nem több, mint az őt állítólag csak kísérő úgy külső, mint testünk belsejében végbemenő kis
izommozdulatoknak összessége; nem valami külön létező, nem is külön esemény, hanem [...] csak összefoglaló
neve mindazon mozdulatoknak, miket valaki [...] véghezvisz avagy véghezvinni készül; és képzelni nem egyéb,
mint ezen mozdulatokat önkéntelenül véghezvinni, tőlük, hogy úgy mondjam, megszállatni avagy rájuk
legalábbis hajlandóságot érezni. [...] A képzet nem egyéb, mint kezdődő taglejtés.
Ez azt is jelenti az alkalmazkodási koncepciónak megfelelően, hogy a valós életben állandó kompromisszum
van az ingerhelyzet és a képzetek kiváltotta mozgások között.
Minden [...] rágondolást, egy nem közvetlenül megadott tárgynak, avagy érzetnek az elképzelését, szóval a
képzetet úgy kell tekinteni, mint az embernek egy bizonyos kompromisszumát, melyet az illető képzet- és az
adott környezet keltette természetes mozdulatok között köt.
Uo. 36. o.
192
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Posch értelmezésében tehát minden lelki jelenség a mozgásra vezethető vissza. A látszólag tiszta tudati
folyamatok is tartalmazzák a motoros alkalmazkodásra utaló jegyeket, legalább például a szemmozgás
formájában. Ez a francia Théodule Ribot és a Posch által is sokat hivatkozott Hugo Münstenberg koncepciójára
is emlékeztető felfogás Posch munkáját a behavioristák motoros elméleteinek előzményévé teszi. (A
behaviorizmus történetének mai amerikai feldolgozói, például McGuigan [1978] el is ismerik Posch
jelentőségét.) A munka alcíme: Egy realista lélektan tervezete. A realista jelző mai szóhasználatra fordítva:
materialista, motoros és behaviorista programot takar, ahogy ő mondja, egy „apszichikus pszichológiát”.
A realizmusból való kiindulás a mi pszichológiánkban [...] abban nyilvánul, hogy az összes lelki jelenségeket
már a priori, kezdettől fogva mind fiziológiai természe- tűeknek tekinti. [...] A pszichológiánk nem harcol a
„lélek” ellen, nem védekezik a közbekínálkozásai ellen, hanem a legsimábban kiküszöböli a lelket.
Posch realizmusa abban is megjelenik, ahogy a mentális kifejezések valóságát mint rövidítést kezeli, a Hume-tól
elinduló gondolatmenetnek megfelelően. „A »kép«, »valaminek a képét látja maga előtt« kifejezések tehát
éppen nem [...] valamely »belső tapasztalás« útján észrevett létet, meglévő jelenséget fejeznek ki, hanem azok a
szók csak egy röviden összefoglaló főnévvel jellemzik a magatartását annak az embernek, akit éppen
tűnődőnek, képzelőnek tapasztalunk. [...] A kép szó, melyet a képzelésnek, valami távollevőre való gondolásnak
jellemzésére használunk, maga is kép, puszta hasonlat, metafora.” (Uo. 49-50. o.) Posch kritikája történeti is: a
reprezentáció mai képelméletei, miközben szómágiát követnek, arra a görög képelméletre mennek vissza, amely
az észlelést a tárgyakról leváló képeknek megfelelően értelmezte.
Mindez persze csak a tézis. Posch két kötete több mint ezer oldal. Igen sajátos módon dolgozza fel benne Posch
a hatalmas filozófiai és pszichológiai irodalmat. Mindenütt kriticista, a pszichológusok által is használt
látszatfogalmak leleplezésének igényéből indul ki. Egyedülálló munka ez abból a szempontból, hogy a
realizmus, a motoros tudatelmélet és a nyelvkritika összekapcsolódnak nála.
Posch referenciái nemcsak a pszichológusok, hanem a Wittgensteinra oly nagy hatást gyakorolt Mauthner is
(Mauthnerről lásd Nyíri 1980). Számára például az önmegfigyelés és a belső világ feltételezésnek kritikájában is
a téves szóhasználat bírálata a fontos. A könyv számos részletes nyelvkritikai elemzést is felvonultat arról, hogy
milyen szerepe lehet a mondatszerkesztésnek a belső világra vonatkozó látszatkategóriák kialakulásában. Posch
kétségkívül nem könnyű olvasmány, érződik rajta a magányosan dolgozó ember terjengőssége is. Ugyanakkor a
kétféle, a motoros és a nyelvkritikai radikalizmus összekapcsolásával a századelő magyar szellemi életének
egyedülálló kincse az elméleti pszichológia történetében.
Ezen a fonalon halad az empirista hagyomány utolsó jelentős filozófiai pszichológus képviselője Alexander
Bain (1818-1903) is. Bain a filozófiai (és politikai) radikalizmus képviselőjeként két évtizedig kissé
kényszerített módon szabadúszó, majd Skóciában egyetemi karrierhez is eljutott, az Aberdeeni Egyetem rektora
is lett. Élete a brit intellektuális világ nagyjaira jellemző szellemi szabadság és az akadémiai karrier között
oszlik meg. Összekapcsolta a brit filozófiai hagyományt a bontakozó természettudományos szemlélettel, ennek
keretében hozza létre a Mind c., eredetileg inkább pszichológiai tematikájú lapot, mely azóta is az angolszász
filozófia egyik vezető fóruma. Két fő pszichológiai műve, Az érzékek és az értelem (1855), illetve Az érzelmek
és az akarat (1859) a brit pszichológiai gondolkodás történetében fordulatot jelentenek. Nála válik el először
világosan a pszichológia szaktudományos kérdésköre a spekulatív filozófiai hagyománytól, összekapcsolva az
empirikus tradíciót a korabeli tudományos módszertan (J. Stuart Mill) , a fiziológia, és később a darwini
gondolatok inspirációjával. Hatását jól mutatja, hogy pedagógiai munkáját, mely pszichológiai kiindulású, ötven
év múlva is lefordítják magyarra (Bain 1912).
193
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
maga kitűnő megfigyelő és leíró, de a kísérletezéstől igen messze áll. Az adaptációs gondolat előtérbe kerülése
szempontjából érdemes hangsúlyozni, hogy miközben asszociácionista, különleges hangsúlyt helyez a
mozgásokra, az asszociációs elvet kiterjeszti a mozgások elsajátítására. Két központi jelentőségűvé váló
fogalmat vezet be: a lelki élet szerveződésében szerinte nagy szerepe van a véletlen variabilitásnak, az élet
próba-hiba (trial and error) elven működik, másrészt a szokások rögzülésében kitüntetett az öröm szerepe. A
tanulás folyamata Bain elemzésében háromszakaszos: véletlen mozgások lépnek fel, ezek közül megőrződnek
azok, melyek örömhöz, s kiiktatódnak, amelyek kellemetlen érzésekhez vezetnek, végül a gyakorlás biztosítja a
végső rögzülést, „a gyönyör fenntartja azt a mozgást, mely neki előidéző oka” (Bain 1912, I., 68-69. o.).
Bain Darwin munkáit megelőzően fejti ki ezt a koncepciót, mely valójában az utilitariánus emberkép (3. fejezet)
újrafogalmazása. Munkája egészét sosem próbálja következetesen darwinista álláspontra helyezni. Megnyitja
azonban az utat ahhoz, hogy a beválás gondolata a hagyományos asszociációs eszmével összekapcsolódva az
egyéni viselkedési irányzat szelekciós elvévé váljon, amit majd a Thorndike-kal induló amerikai tanuláslélektan
aknáz ki teljes mértékben.
A francia Claude Bernard (lásd 5. fejezet) mellett az orosz Ivan Szecsenovnak is nagy jelentősége volt abban,
hogy maga az alkalmazkodás fogalom a nem közvetlenül darwini idiómában is a közbeszéd középpontjába
került. A pszichológiában a világos funkcionális hangsúly és az alkalmazkodás mint belső folyamat csak
évtizedekkel Bernard után válik uralkodóvá, részben analógiás formában, mint a pszichoanalitikusok lelki
homeosztázis, pszichés energetika elképzeléseiben, részben a motivációs pszichológia konkrét mechanizmus
modelljeiben, ahogy azt Walter Cannon nyomán elképzelik majd. Már a 19. század második felében megjelenik
azonban Ivan Mihajlovics Szecsenov (1829-1905) orosz fiziológusnak, a Pétervári Katonaorvosi Akadémia, az
Ogyesszai és a Moszkvai Egyetem radikális újítójának nézeteiben. Szecsenovot sokszor csak mint Pavlov
előfutárát emlegetik, kissé visszafelé konstruálva meg a történelmet. Összekapcsolódását a darwinizmussal az
indokolja, hogy Szecsenov nézeteinek formálódásában kitüntetett szerepe volt az evolúciós gondolkodásnak.
Darwin nézeteinek ő a népszerűsítője az orosz kultúrában, Darwin művei máig is az általa szerkesztett
fordításban jelennek meg oroszul, Claude Bernard laboratóriumában pedig, akárcsak Helmholtznál,
tanulmányutat is tett. Szecsenov két hagyományt kapcsol össze, ennek eredménye radikális felfogása. Az egyik
hagyomány a reflexelv. A 19. század közepének (főleg a német) fiziológiájában, mint az 5. fejezetben láttuk,
alapvető vitakérdés, vajon a reflexes szerveződés csak az alacsonyabb idegi központok tanulmányozásának és
működésének vezérelve kell-e legyen pusztán, vagy érvényessége kiterjeszthető-e a nagyagykéreg működésére
is. A Németországban is tanult, e vitákat jól ismerő Szecsenov egyértelműen a kiterjesztés mellett foglal állást.
A másik gondolat a lelki jelenségek életjelenségként történő értelmezése, s az életjelenségek alkalmazkodási
folyamatként való interpretálása. E két gondolat kombinációja egyszerű és logikus. Az idegrendszer funkciója
az alkalmazkodási folyamatok megvalósítása. Az alkalmazkodás alapegysége a reflex.
Az agy működésének összes bonyolult külső megnyilvánulását végső fokon egyetlenegy jelenségre, az
izommozgásra vezethetjük vissza. Amikor a kisgyermek játékának megpillantásakor kacag, avagy ha Garibaldi
elmosolyodik azon, hogy hazája iránti határtalanul nagy szeretete miatt üldözik, ha a leányka megremeg, amikor
először gondol szerelemre, vagy ha Newton a világegyetem törvényeit formálja meg s veti papírra – mindenütt
végső fokon mindez izommozgás. Hogy az olvasót e gondolattal mielőbb megbarátkoztassam, emlékeztetem
arra a keretre, amelyet az emberi ész teremtett meg, s melyben általában az agyműködés valamennyi
megnyilvánulása lerakódik ez a keret a szó és a tett. Tett alatt a népi felfogás kétségkívül az ember minden külső
mechanikus tevékenységét érti, ami csak az izmok közvetítésével lehetséges. A szó alatt viszont, kedves
olvasóm, az ön fejlettsége következtében a hangok bizonyos kapcsolatát kell értenie, amelyek a torokban és a
szájüregben ismét ugyancsak izommozgások alapján keletkeznek.
194
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
1863/1954, 29-30. o.
A reflexes folyamatok három eleme – bemenet, központ, motoros megvalósulás – közül a harmadik, a motoros,
a végrehajtó mozzanat bizonyos esetekben legátlódhat. Ezt a belső gátlás folyamata biztosítja, melynek
létezésére Szecsenov kísérleti demonstrációt adott. Az úgynevezett lelki jelenségek, egész belső életünk
voltaképpen reflexekből állnak, olyan reflexekből azonban, melyeknek végrehajtó ága gátlás alá került.
A gátlás kérdése mint magyarázó elv nem pusztán technikai kérdés. Roger Smith (1992) részletes monográfiája
bemutatja, hogy általánosabban is igaz az, hogy a neurobiológiai gátlás fogalommal többnyire együtt jár egy
hierarchikus felfogás az idegrendszerről (lásd Jacksonnál) és egy olyan társadalmi áthallás, amely szerint a
gátlásra mint fiziológiai folyamatra a társadalomnak mintegy szüksége van, illetve erre épít abban, hogy a
természet adta impulzivitást korlátozni tudja. A fiziológiai folyamat azt teszi lehetővé, hogy a társadalmi
ágenseknek megfelelő magasabb funkciók ellenőrzésük alatt tartsák az alacsonyabb szervezettségű, impulzív
folyamatokat. Ez a gondolatmenet megjelenik Sherringtonnál, Lurija iskolájának neuropszichológiájában,
általában a prefrontális területek különleges, gátló szerepét hangsúlyozó neurobiológiai kutatásokban is. Ez a
lényegében konzervatív interpretáció a gátlásról csak a társadalmi élet egyik érvényes értelmezése. Nem
magyarázza, hogy miért is volt Szecsenov olyan botránykő saját korában. Mert az volt, mint a vitatott kérdések
mutatja.
Szecsenov munkája, Az agy reflexei 1866-ban jelent meg könyv alakban, nem kis huzavona után, s sorsát is
politikai vihar követte. A cári cenzúra világosan átlátta a materialista koncepció világnézeti jelentőségét, azt,
hogy „a pszichikus folyamatok fiziológiai magyarázata” (ez Szecsenov könyvének alcíme) megkérdőjelezi a
hagyományos vallásos világképet. Az előzetes huzavona arra vonatkozott, hogy nem engedték, hogy a munka
egy általános tematikájú lapban jelenjen meg, csak egy orvosi folyóiratban jelenhetett meg. A későbbiekben a
rendőrség Szecsenov munkáját mint az éppen aktuális cár ellenes merénylet egyik lehetséges inspirátorát tartotta
nyilván. Mindez nemcsak politika- történetileg érdekes, mint az emberi butaság és korlátoltság feledhetetlen
dokumentuma, másik oldalról pedig a haladó gondolat és az evolúciós eszme összekapcsolása (Szecsenov a
forradalmi demokraták köréhez tartozott, Csernyisevszkij Mit tegyünk c. regényének főhősét is róla mintázta, s
egész életében a nem túl kifizetődő liberális nézetek képviselője volt). Annak is tanulságos példája, hogy
ugyanazon eszmék intellektuális ra- dikalizálódása leginkább olyan közegben jelenik meg, ahol a hivatalos
világnézet sem szabadult meg a vallási béklyóktól, ahol a politikai és szellemi monopólium összekapcsolódik
egymással.
I. M. Szecsenov később is tanúságot tett radikalizmusáról, mind intellektuálisan, mind emberileg. Programokat
készít arról, hogy a pszichológiát a fiziológusnak, s nem a szubjektív pszichológusnak kell művelnie, kiáll zsidó
származású tanártársai mellett, ezért el is került a pétervári orvoskarról.
Mindez a bevett kép, amely egyszerre hangsúlyozza Szecsenov úttörő kutatói jelentőségét, mintegy „fiók
Pavlovot” vetítve belé, és bolsevik értelemben haladó elkötelezettségét. Kostojanc tanulmánya Szecsenov
(1954) könyvében, valamint Rubin- stein (1967a) és Jarosevszkij (1968) jellegzetesen képviselik ezt a felfogást.
David Joravsky (1989) orosz pszichológiatörténetében mindkét szempontból megkérdőjelezi ezt a képet. Az ő
értelmezésében Szecsenov egy mitizált tudós, aki új kezdetek után nem volt képes fiziológiai hipotéziseit
kísérleti nyelvre lefordítani. Sorsa inkább az orosz elmaradottságot tükrözi, mintsem az orosz tudomány
eredetiségét. Másrészt egy idő után, különösen a sokat idézett Kavelinnal folytatott vitákban nem is lett volna
annyira radikális. A szembenállás az értelmiség és a hatalom között nagyobb, mint például a filozófusok és a
fiziológusok között. Az orosz hagyomány védelmezői nem hagyják ezt annyiban. Jarosevszkij (1994)
visszatérően védelmezi Szecse- nov nagyságát s folytonosságát Pav- lovval. Ilyen vitákban nem kell dönteni.
Biztos, hogy korabeli hatásától függetlenül századunkban Szecsenov vezető viselkedési mintává vált, de
nemcsak konkrét elméletei miatt, s nemcsak a sztálinisták számára, hanem azért is, mert munkájának sorsa az
értelmiség és az ostoba hatalom közti küzdelem általános mintázatát jeleníti meg. Maga az általa megcélzott
motoros elmélet pedig a szovjet-orosz pszichológiában egészen más indítású kutatók, például a Vigotszkij-
iskola észleléskutatói számára is visszatérő referenciarendszer, bár mint hagyomány, kétségtelenül
megkonstruált. (A Váriné [1974] szerkesztette kötet jól mutatja ezt a referenciaszerepet.)
A 19. század hetvenes éveitől kezdve az evolúciós gondolat bevonult az idegrendszer tanulmányozásának
kereteként egyre inkább megszilárduló neurológiai gondolkodásba is. Az evolúciós gondolat hatása itt kettős: az
idegrendszeri működéseket mint alkalmazkodást szervező folyamatokat tekintik, s az idegrendszer felépítési
195
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
szintjeit nem pusztán mint anatómiai differenciációt fogják tekinteni, hanem mint evolúciós szerveződési
szinteket. Természetesen együtt járt ezzel egy általános természeti közösség belátása, ahol az állati agyról s
idegrendszerről megtudott dolgokat egyre kézenfekvőbb lesz emberileg relevánsként kezelni. A legnagyobb
lépéseket e téren az angol neurológia tette. John Hughlings Jackson (1835-1911), a tizenkilencedik századi
neurológia legjelentősebb integrátora volt az elméleti áttörés képviselője. Az epilepsziáról és az afáziáról szóló
nevezetes munkái mellett legfontosabb műve az 1884-ben megjelent Az idegrendszer fejlődése és felbomlása.
Jacksonra nagy hatással volt Darwin, de még inkább Spencer. Az elméleti igényt, a rendszerező látásmódot, s
magát a fejlődés ellentéteként felfogott felbomlás (disszolúció) fogalmát is Spencertől veszi át. Ezt kapcsolja
össze a finom klinikai megfigyelés iránti érzékével. Az idegrendszer működését minden szinten szenzomotoros
koordinációk biztosításában látja: „Egyszóval az idegrendszert úgy kell elképzelni, mint szenzomotoros gépet.”
A korban már maga az a gondolat is elég forradalmi – amit epilepsziaelemzései messzemenően igazolnak –,
hogy a kéregben is feltesz mozgató működéseket. Az idegrendszer felépítése egymásra épülő szintek
munkájával jellemezhető. A legalacsonyabb a gerincvelői, ezt követi a középagyi, a legmagasabb az agykérgi,
az akaratlagos szerveződés szintje. Felfelé haladva az evolúciós skálán kevésbé merev, de komplexebb
szerveződést kapunk. A magasabb szintek Jackson értelmezésében gátló hatást gyakorolnak az alacsonyabbakra.
A felsőbb szintek sérülésekor az alacsonyabb szintek működése felszabadul a magasabb szint gátlása alól, s a
saját magukra jellemző koordináció jelenik meg. A betegség tünettana az idegrendszer legfittebb működése a
megmaradt szinteken. Maga a hierarchikus gondolat egy fontos viselkedési aspektust is tartalmaz. Minél
magasabbrendű működésről van szó, a megfelelő idegrendszeri szerveződés annál alacsonyabb szervezettségű,
ami azt jelenti, hogy maga a viselkedés annál nagyobb szabadságfokkal rendelkezik. S mindez egyben a
Haeckel-elvhez (lásd lentebb) hasonlóan kibontakozási sorrend az egyedfejlődés során is. A felbomlást illetően
pedig azóta is Jack- son-elvnek nevezzük feltételezését arról, hogy először mindig a magasabb funkciók
sérülnek.
Az evolúció doktrínája nap mint nap új hívekre talál. Ez a doktrína nem egyszerűen a darwinizmus szinonimája.
Herbert Spencer mindenfajta jelenségre alkalmazza, az idegrendszerre is, ami az orvos számára a legfontosabb.
Engem hosszú ideje foglalkoztat az a gondolat, hogy nagymértékben segítene az idegrendszer
megbetegedéseinek a vizsgálatában, ha azokat az Evolúció megfordulásának, vagyis Disszolúciónak
tekintenénk. A Disszolúció kifejezést Spencertől vettem át az evolúciós folyamat megfordulásának
megnevezésére. [...]
Amikor az evolúcióval, illetve e folyamatnak csak legszembetűnőbb részeivel foglalkozom, azt mondom, hogy
az evolúció nem más, mint egy sajátos rendben történő, felfelé ívelő fejlődés. Három olyan megállapítást teszek,
amely bár különböző szempontból, de ugyanazt a dolgot közelíti meg. 1. Az Evolúció átmenet a legjobban
szervezettől a legkevésbé szervezett felé; vagyis a legalacsonyabb, legjobban szervezett központok felől halad a
legmagasabb, legkevésbé szervezett centrumok felé; másfelől közelítve, a születés pillanatában viszonylag jól
szervezett központoktól azok felé a központok felé, amelyek folyamatosan szerveződnek az élet során. 2. Az
Evolúció átmenet a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb irányába, vagyis újra a legalacsonyabb központok felől
a legmagasabbakig. Nem vagyunk következetlenek akkor, ha egy központot egyszerre a legbonyolultabbnak és
a legszervezetlenebbnek is nevezünk. Tegyük fel, hogy egy központ csupán két szenzoros és két motoros
elemből áll. Ha a szenzoros és motoros elemek szoros kapcsolatban vannak egymással, vagyis az „áram”
könnyedén „folyik át” a szenzorosból a motoros elemekbe, akkor ez a központ jól szervezett, még ha nagyon
egyszerű is. Másfelől elképzelhetünk egy olyan négy szenzoros és négy motoros elemből álló központot is,
amelyben a szenzoros és motoros elemek közötti kapcsolat olyan tökéletlen, hogy az idegáram nagy ellenállásba
ütközik. Ez a központ ugyan kétszer olyan bonyolult, mint az előbbi, de azt is elmondhatjuk róla, hogy csak fele
olyan jól szervezett. 3. Az Evolúció átmenet a legautomatiku- sabbtól a leginkább akaratlagos felé.
Az a hármas következtetés vonható le, hogy azok a legmagasabb központok, amelyek az ideg evolúció
csúcspontját jelentik, illetve amelyek a „lélek szervét” (vagy a tudat fizikai alapját) alkotják, a legkevésbé
szervezettek, a legbonyolultabbak és a leginkább akaratlagosak. Ennyit arról a pozitív folyamatról, amely révén
az idegrendszer „összeáll”, az Evolúcióról. Nézzük most a negatív folyamatot, a „darabokra bomlást” – a
Disszolúciót.
A Disszolúcióról, lévén a már tárgyalt Evolúcióval ellentétes folyamat, itt csak keveset kell mondanunk. A
visszafejlődés folyamata nem más, mint „darabokra esés”, sorban a legkevésbé szervezettől, a
legbonyolultabbtól és a legakaratlagosabbtól a legszervezettebb, a legegyszerűbb és a legautomatikusabb
irányába. [...] Mivel a disszolúció csak részleges, minden esetben kettős állapotról van szó. Az idegbetegségek
tünettana kettős állapot; minden esetben van egy pozitív és egy negatív eleme. Minthogy az evolúció nem
fordult meg teljesen, bizonyos szintjei megmaradnak. Ennélfogva az az állítás, hogy „disszolúció történik”,
pontosan ekvivalens azzal, hogy „az evolúció alacsonyabb fokra esik vissza”. Részletesebben: a legkevésbé
196
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
John Hughlings Jackson: Az idegrendszer felbomlásáról. 1884/1983, 204-205. o. Nagy János ford.
Jackson életműve nemcsak elméleti emlékmű. Konkrét kérdésekre is máig tanulságosan alkalmazza evolúciós
felfogását. Az afázia elemzésében például megkülönbözteti az emocionális (kéreg alatti szintű) és a
propozicionális (kérgi szervezettségű) beszédet. Ez ma nagyon modern gondolatnak számít az afázia
kutatásában.
Az evolúció, a spenceri gondolat a homogenitásból a heterogenitásba való átmenet, a munkamegosztás stb. tehát
mintegy belső tükröződést kap Jacksonnál az idegrendszer felépítésében és működésében. E gondolatmenet igen
hamar magára vonja a filozofikusabb világból induló pszichológusok érdeklődését is. A francia Théodule Ribot
(lásd még 8. fejezet) egész sorozatnyi könyvet publikált a nyolcvanas években az emlékezet, az akarat, a
személyiség zavarairól. Ezekben a kóros viselkedés mint a normális viselkedés felbomlása, dezintegrációja
jelenik meg. A felbomlás során először mindig az újabb, kései fejlemények tűnnek el. A legkésőbbi, legújabb
szerzeményeink mindig a legingatagabbak. A pszichikus leépülés mintegy a pszichikus fejlődés visszafordított
útja. A többnyelvű személy például a később tanult nyelvet felejti el. Egyben azt is jelenti ez, hogy maga a
személyiség ebben a hierarchikus felfogásban a legfelsőbb koordinációs szintre tartozik, és a disszociációs
személyiségzavarok ennek a legfelsőbb agyi koordinációs szintnek a zavaraiként értelmezhetőek.
Ez a gondolat lesz az összehasonlító lélektani hitvallás alapja, s ezzel annak az átfogó meggyőződésnek a
konkretizálása, hogy a lelki jelenségek is életjelenségek. Robert Richards (1987) filológiai rekonstrukciója
szerint két fontos visszatérő mozzanat van Darwin gondolkodásmódjának viselkedéses aspektusaiban. Az egyik,
hogy Malthus olvasása előtt hitt abban, hogy a szokások megváltozása a döntő mozzanat az állatvilág
fejlődésében, egy új környezetbe kerülve. Vagyis eredetileg olyan felfogást hirdetett, mint ma Piaget (1988) s
nem sokkal saját kora után James Baldwin (1896): a fejlődés mozgató tényezői a szokások, a viselkedés, nem a
morfológiai változás.
A másik mozzanat a brit szenzualizmust érinti, s ennek hatását a folyamatosság kérdésére. Mivel Darwin
alapvetően hitt az értelem szenzualista metateóriájában, az értelem tekintetében számára s az egész kor számára
nem volt kulcskérdés, hogy tudnak-e a gondolkodni az állatok. Ezt igazából kézenfekvőnek vették. A döntő
kérdés akkoriban az volt, van-e erkölcsi ítéletük. Érdekes, hogy van egy ilyen megoszlás ma is. A
szociobiológusok alapkérdése mindig az erkölcs, illetve az interperszonális viselkedés genezise s megalapozása,
197
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
a mai evolúciós pszichológusoké, meg néhány elfajzott etológusé viszont inkább az, hogy vajon mi is az értelem
keletkezésének kulcsa, bár a társas elme kérdésével itt is újra megjelenik az erkölcs.
Romanes antropomorfizmusa igen provokatív volt. Nehogy úgy tűnjön, hogy könnyű utólag okosnak lenni,
álljon itt Révész Béla magyar evolucio- nista korabeli értékelése.
Valahányszor nagy igazság születik, néhány igazán hivatott apostolon kívül az epigonok számnélküli serege
túlhajtja, elferdíti a nagy igazságot. [...] Ez történt az állatpszichológiával is. [...] Megint a másik túlzásba estek,
az antropomorfizmusba. Nem volt az embernek az a fényes eszméje, az a nemes érzése, az a nagylelkű
cselekménye, melyet állatban nem találtak volna meg. Ennek az iránynak klasszikus képviselője volt George
Romanes. [...] Adomaszerű példákban igyekezett kimutatni, hogy az állatok éppen úgy éreznek, megfontolnak,
cselekszenek, mint az ember. Amellett az adomákat többnyire hallomás után írta le és az összefüggésből
kiszakított tényekként tűnnek fel.
A korban ezek különbsége úgy jelentkezik, mint állásfoglalás a darwini hagyománnyal kapcsolatban; az egyik
kép szakadékot tételez az ember és az állat között, s az állatokat automatáknak tartja. Thomas Huxley
(1874/1897), a neves darwinista, Darwin frontembere viszont megkísérelte összekapcsolni darwinista
meggyőződéseit az állatokra vonatkozó objektivista hagyomány rekonstrukciójával. Az ő bemutatásában
Descartes képe a testről egy automata elméletet elégít ki a lelki világra is. Az érzékelés az agyhoz rendelődik, az
emlékezet a reakciók megőrzése s így tovább. A korban az alapvető kérdés úgy jelent meg, vajon ez a teljesen
„jelentés nélküli” felfogás-e a darwinizmus üzenete? Vagy lehet-e úgy hinni, mind a folyamatosságban ember és
198
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
állat között, mind az egységes természettudományi módszerben, hogy eközben az állatot sem tartjuk gépnek. A
behaviorizmus kialakulását megelőzően (11. fejezet) ez a vita, mely a magasabb rendű állatokra a Morgan-
kánonnal lezárulni látszott, újult erővel jelenik meg, mint az egysejtű viselkedés fiziko-kémiai és intencionális
elméletének utánja.
Vajon folytonosság van-e az ember és az állat között? Ez a Lloyd Morgan korában világosan felvetett kérdés
azóta is velünk van. Visszatérő formákban felmerül, hogy mi is legyen a válaszunk. Nem mindig és mindenki
számára kézenfekvő a folytonosság, amit a klasszikus darwinisták és a mai evolúciós pszichológusok
hangsúlyoznak. A darwini alapgondolat pszichológiai kiterjesztései természetesen azt tekintik alapkérdésüknek,
hogy a lelki jelenségek (majd később a magatartásformák) sem öröktől fogva adott megmagyarázhatatlan
dolgok, hanem valahogyan kialakultak. Ha a mai evolúciós pszichológiai zsargonban fogalmazunk, „evolvá-
lódtak”. A Darwin óta eltelt közel másfélszáz év során kiderült, hogy ezt az alapvető mondandót igencsak
eltérően lehet értelmezni.
A radikális behaviorista felfogás folytonosságot teremt azáltal, hogy az embert is olyan egyszerűnek tartja, mint
az állatot. A patkány viselkedése az emlős tanulásának egyetemes törvényeit mutatja. Az alaklélektanos
gondolkodásmód az egységet a struktúra elvben találja meg, a fajok között azonban eltéréseket lát aszerint, hogy
milyen struktúrákat képesek kezelni.
„Ez az emberszabású majom nemcsak a különféle morfológiai és [...] fiziológiai tulajdonságai által [...] kerül az
ember közelébe, hanem olyan viselkedésformákat is tanúsít, amelyek specifikusan emberiek. [...] Ezen a téren
megfigyeléseink összhangban vannak az evolúciós elméletek követelményeivel [...]”.
Köhler, az alaklélektani mozgalom egyik irányadó személyisége számára világosak voltak a kontinuitásból
következő alapkérdések is: az állati viselkedés tipológiája, a viselkedés és a testi felépítés kapcsolata, s az
átmenetek vizsgálata a gyermeknél jelentik a stratégiai feladatokat. Érdekes módon a főemlősöket illetően a
maiösszehasonlító vizsgálódás ezekhez a feladatokhoz tér vissza.
Számos megoldás született azonban arra is, hogy az evolúció általános elismerése mellett megtalálják a
minőségi vízválasztót. Az egyik lehetőség az életmód eltéréseinek hangsúlyozása, mint azt már Lloyd Morgan is
látta. Kardos Lajos (1959; 1965; 1988) munkásságában különböző formákban, de visszatérő gondolat volt az,
hogy az állat és az ember, pontosabban az emlősök és a főemlősök döntő eltérése a lokomóciós és manipulációs
tevékenység előtérben állásából fakad. Ennek megfelelően értelmezte Kardos a labirintustanulási eredményeket,
mint a rágcsálók életmódjában releváns helytanulás tükrözőit. Az emberi emlékezetet viszont az emberi életmód
és sematizációs lehetőségek miatt alapvetően eltérőnek tartja ettől. Korábbi munkáiban pedig a főemlősök
belátá- sos tanulását értelmezte a manipulációs életmód következményeként.
Általánosabban igaz volt ugyanakkor még az összehasonlító pszichológia legjobbjaira is két hiba. Ritkán
hasonlítottak össze sok rokon fajt, miként ezt Lorenz (1998) világosan kiemeli hiányosságukként. Ezért nemigen
tudják „minőségcentrikus” javaslataikat olyan világosan megfogalmazni, mint az etológia a fajspecifikus
viselkedésformák és a kiváltó ingerek fogalma segítségével. Ezenkívül, amikor sajátos megismerési
szerveződési módok eredetét keresik, s a különböző állatfajokat összevetik egymással, nem állt előtérben náluk
a darwini értelemben vett adaptációs mozzanat, az a kérdés, hogy valami miként növeli a fittséget, a túlélés
esélyét. A mozgató szelektív tényezők mérlegelésének hiánya különbözteti meg őket a ma evolúciós
pszichológiai szemléletnek nevezettől (lásd e fejezet végén).
199
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
kiemeli az embert az élővilág lelki jelenségeinek evolúciós, természeti menetéből, mint akinél, a Vigotszkij-
iskola általános premisszáinak megfelelően a sajátosan emberi funkciók eltérő szerveződést mutatnak, jelek által
közvetítettek. Tulajdonképpen a sajátosan emberi lelki jelenségek e szerint nem is az evolúció szokásos elvei
szerint alakulnának.
Egy tevékenységet sohasem magyarázhatunk meg egy magasabb pszichikus képesség működése
eredményeként, ha azt a pszichológiai skála alacsonyabb fokán jelentkező működés eredményeként is
magyarázhatjuk.
1894/1983, 210. o.
Kerülő utat eredményez ez az elv, mint maga Mor- gan is látja: amikor valamit egyszerűbbnek tűnik, pl. az
értelemmel magyarázni az elemzéshez, a szokással vagy a tanulással történő, a kutatótól nagyobb erőfeszítést
igénylő kerülő útját kell választanunk a magyarázatnak. Ez az elv tartalmaz egy fontos előfeltevést is; Morgan
javára legyen mondva, ő látja is ennek jelentőségét. Azt az előfeltevést, hogy bonyolultsági rendbe tudjuk szedni
a lelki jelenségeket.
számára. A korban sokan vélték úgy, hogy ez nem csak az élővilágról, hanem a tudományos kutatásról is egy
gazdaságossági elvet vár el. A későbbi pszichológia azonban, elsősorban a behavioristák a viselkedés elemzés
olyan gazdaságossági elvévé tették, amelyre hivatkozva majd az ember és az állatok lelki jelenségeit a
legegyszerűbb közös nevező, a tanulás általános törvényeinek kereteiben fogják értelmezni. Megszűnik a
kánonnak eredeti minőséghordozó tartalma. Számukra a Morgan-ká- non kiterjesztése az emberre azt jelzi majd,
hogy az embernek sincsenek lelki jelenségei.
A mai kísérleti pszichológia kognitív ágának fényében még egy mozzanatot látunk világosan, ami Morgan
dezantropomorfizációjában kérdéses értékű. Magánál az embernél feltételezi, hogy világosan tudjuk, mi az
egyszerű, s mi a bonyolult. Ki merné ma meggyőződéssel mondani, hogy az emlékezés bonyolultabb, mint az
észlelés? Tulajdonképpen azt látjuk, hogy a Morgan-kánonnak volt egy beépített spenceri mozzanata.
Feltételezte, hogy rangsorba rendezhetőek a lelki jelenségek az egyszerűtől a bonyolultig, s az ember a mérce.
Ami az embernél is megvan, az a bonyolult, mindenképpen az ember a pszichológiában is az evolúció mércéje.
Mindez egy karácsonyfaszerű képet feltételez az evolúcióról, ami ellen majd oly sokszor küzdenek korunkban a
biológusok és a filozófusok.
7.2. ábra. Az ember-állat összehasonlítás lehetséges módszerei és elméletei Morgan (1894) nyomán
Morgan igazából nem volt szimplifikáló gondolkodó. Ő is megengedte az állati viselkedés „pszichológiai”
értelmezését. Az „empátiás értelmezés” az állati viselkedés megértése emberi élményeink alapján. Csak úgy
szabadulhat meg azonban az ant- ropomorfizmustól, ha a viselkedés-élmény megfeleltetések, a külső és belső
megfigyelői attitűd ösz- szevetésének szigorú kontrollja alatt áll. Másrészt ő minőségi eltéréseket tételezett fel a
fajok között a lelki jelenségekben. Kidolgozta a lelki jelenségek fejlődésének elvi modelljeit (7.2. ábra). Lehet
úgy elképzelni, hogy csírájában minden képesség jelen van minden fajnál, csak kifejezettebbé válnak az
evolúcióval (egységes redukció). Lehet úgy, hogy bizonyos képességek hiányoznak az alacsonyabb fajoknál
(szintek), végül lehet – s ebben hisz Morgan mint a variáció módszerében –, hogy valóban minőségi
különbségek vannak az egyes fajoknál, az életkörülményeiknek megfelelő pszichés képességek jobban
kifejlődnek. Ez persze nem triviális kérdés, s korántsem nyilvánvaló, hogy a variációk az egyetlen racionális
választás. A vitatott kérdéSEK néhány példát mutat arra, hogyan jelenik meg mindez a különböző pszichológiai
irányzatoknál.
Mindez egy tágabb világnézet része is. Morgan a húszas években kifejtette, hisz abban, hogy az evolúció során
valóban új képződmények alakulnak ki. Ezt a szélesebb, azóta is sokszor felújított világképet nevezzük
emergens evolucionizmusnak. Lényege, hogy az evolúció során magasabb szintek, új minőségek jönnek létre.
Sokak szerint ez a józan hozzáállás egyenesen a materialista felfogás, mások viszont azt mondják, hogy ez
200
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
engedmény az idealizmusnak. Richards (1987, 404-495. o.) nem minden irónia nélkül említi, hogy öregkorára
Morgan ugyanúgy szinte istenséget lát a misztikus emergens evolucionizmusban, ahogy azt módszertani
ellenfele, személyes szakmai barátja, Romanes is tette. Morgan egyébként igen nagy befolyást gyakorolt a brit
pszichológiai életre, úgy is, mint bristoli professzor, s úgy is, mint tudományos közszereplő. Utazásai révén
közvetlen kapcsolatot teremtett a brit és az amerikai evolúciós pszichológusok között is.
Ez a tanulási helyzet az állati viselkedésváltozás egyik alaphelyzete: a próba-szerencse tanulás (az eredeti angol
névben a helyes és helytelen próbálkozások arányát jobban érezteti a trial and error, próba-hiba módszer). A
teljesítmény magyarázata az egész modern tanuláslélektanban központi elvévé vált effektus törvénye: azok a
viselkedések rögzülnek, amelyek sikerhez vezetnek. A tanulást a motiváció irányítja. Thorndike ezzel
tulajdonképpen az asszociációs pszichológiában is többször – az utilitariá- nusoknál vagy Bainnél felmerült –
hedonisztikus elveknek ad kísérleti megalapozást. Ugyanakkor ez nála határozottan evolúciós metaforában
történik: az effektus törvény az egyéni viselkedésrepertoárból való válogatásnak a természetes kiválasztódáshoz
hasonló princípiuma lesz. Látni fogjuk, hogy hasonló gondolatok Baldwinnál a gyermeki fejlődésre nézve is
felmerültek. ott azonban még csak spekulációról van szó, Thorndike-nál tanulási görbékről. Ráadásul
Thorndike, s ez már a módszertani újdonság, felveti azt a lehetőséget is, hogy mindennek a magyarázatához
talán fel sem kell tételeznünk, hogy az állatnak egyáltalán lennének képzetei, melyeket összekapcsolna
egymással. Thorndike gyakorlati dezantropomorfizációja kétarcú a mai evolúciós pszichológia szemszögéből:
megteremti a viselkedés szisztematikus elemzésének lehetőségét, ugyanakkor kérdéses, hogy az általa használt
problémadobozok, a rejtélyes kal- lantyúkkal és effélékkel mennyire reprezentatívak az állat életmódjára nézve
(Csányi 1983). Ami a magyarázatait illeti, miként Hebb piedesztálra helyezi, éppenséggel Morgannel szemben,
Thorndike a gondolkodást és a reprezentációt zárójelbe téve magyarázza a tanulást. Thorndike még óvatosan
fogalmaz: lehet, hogy vannak reprezentációi az állatoknak, de ezeknek a kísérleteknek a magyarázatához
nincsen szükség ennek feltételezésére, „lehet, hogy az állatnak egyáltalán nincsenek képzetei vagy emlékei,
melyeket asszociálhatna.” (Thorndike 1898/1983, 223. o.) „Thorndike úgy vélte, hogy a tanulás nagyon
mechanikus, és kevés jele mutatkozik értelemnek vagy gondolkodásnak. Úgy tűnt, mintha a macska agya
valahogyan kapcsolatot létesítene egy inger és egy válasz között.” (Hebb 1974, 35-36. o.)
Ebben a gondolatmenetben alapvető a tanulás fokozatossága. A 7.4. ábra Thorndike jellegzetes tanulási görbéin
mutatja ezt meg. A görbéken nem szakadék van, hanem fokozatos csökkenés.
201
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Vagyis a századfordulóra a megfigyelést az állat vizsgálatában felváltja a kísérlet. Ezzel párhuzamos eleinte az a
dezantropomorfizáció, melyben az ember-állat különbség hangsúlyozódik, hogy majd újfent a közösségek
kerüljenek később kiemelésre, de egy másik szinten: az ember is pusztán viselkedő lénnyé váljék. Csak
évtizedekkel később, a modern etológia megjelenésével válik ismét megbecsültté a megfigyelés, s lesz –
legalábbis céljaiban – a fajspecifikus viselkedésformák leírása sem nem antropomorf, sem nem naivan
egyformaságot hangsúlyozó elv, hanem igazi evolúciós diszciplína, mely a viselkedésben is egyaránt elismeri a
közösségeket és a minőségi eltéréseket.
202
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
7.4 ábra. Thorndike nevezetes próba-szerencse tanulási görbéi (Thorndike 1898/1983, 222. o.)
Haeckel számára fontos volt a lélek természettörténetének és kultúrtörténetének jellemzése. Máig tanulságos
módon próbálja bemutatni, milyen szerveződési fokokon alakul ki mindaz, amit lelki jelenségnek nevezünk az
egysejtűektől az emberig. Haeckel mindenben a gradualizmus képviselője. így a nyelvet tekintve is. A régibb,
dualisztikus és metafizikai elméletek azt tanították, hogy a nyelv csak az ember tulajdona, s vagy a jóságos isten
ajándéka, vagy a társadalomban élő ember „találmánya”. Ezzel áll szemben az ő evolúciós felfogása, mely az
agyi beszédközpontokra, a gyermeknyelv rekapitulációs fejlődésére, s arra épít, hogy „a társas összeköttetésben
élő állatok is közlik gondolataikat, érzéseiket és vágyaikat, hol jelekkel vagy érintéssel, hol zörejjel vagy
203
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hangokkal (tücskök és szöcskék cirpelése, [...] a madarak és az éneklő majmok éneke stb.)” (Haeckel 1911, II. ,
254. o.).
Ugyanakkor, s ez igen kétes értelmezésekre is módot ad, Haeckel annak a felfogásnak is határozott képviselője,
amely az emberi változatokat eltérő biológiai fokozatokhoz sorolja. Vagyis a megfigyelt emberi kulturális
változatok számára nem a darwini variabilitás mezejét adják, hanem fokozatokat képviselnek. Ez egyszerre adja
meg a hangot az evolúciós elmélet kulturális kiterjesztésének és ugyanakkor a nem minden leereszkedés nélküli,
Európa-centrikus mentalitásnak. Programja egyszerű, az összehasonlító szemléletet kell mindenütt előtérbe
állítani, és egy átfogó pszichofizikai monizmus keretében a lelki jelenségeket az élő anyag általános
funkciójának kell tartani. „Az ember egyetlenegy »szellemi működést« sem fejt ki, mely kizárólag az ő
sajátsága; egész szellemi élete a legrokonibb emlősökétől csak fokozatban, nem fajban, csak kvalitatív, nem
kvantitatív különbözik.” (Haeckel 1905, 114. o.) „Azok a súlyos tévedések, melyekből évezredek óta nem tud a
lélektan kibonyolódni, nagyrészt onnan erednek, hogy elhanyagoljuk az összehasonlító és fejlődési módszert s
szinte csakis az önmegfigyelést, a ráeszmélő módszert alkalmazzák.” Ráadásul „a tudományosan iskolázott
művelt ember szellemi tevékenységét veszik vizsgálódásaik kezdőpontjául, ez képviseli szemükben az emberi
lelket”. Innen következik a leereszkedő kulturális evolucionista doktrína: „pedig óriási a távolság a művelt
ember gondolkodó lelke és a vadember gondolattalan állati lelke között, nagyobb, mint amekkora a vadember és
a kutya lelke között” (Haeckel 1911, II., 162. o. Czóbel Ernő és Fülöp Zsigmond ford.). Nem az a gond
természetesen, hogy az embert a majomhoz hasonlítja, hanem az, hogy bizonyos emberfajtákat „majomabbnak”
tart. A 7.4. táblázat mutatja, hogy is képzelte el, elsősorban Sutherland és a német Schultze alapján a lelki élet
kulturális fejlődési fokozatait Haeckel. Fontos emlékeznünk rá, hogy itt nem valami biológiai felfedezésről van
szó, hanem a társadalomtudományokban uralkodó historizmus és az evolúciós felfogás egymásra vetítéséről. Az
eredeti gondolatmenet számos becsmérlő általánosítást tartalmaz már a testi vonásokra is: a változatokon időben
előre haladva a testmagasság is nő, s általában egyre távolodunk a majomtól. Nem az antropológiai részletek az
érdekesek mindebben, hanem az a hit, hogy az emberi kultúra változatai egy természetes evolúciós skálát
tükröznek, ilyen értelemben nem egyenértékűek.
Haeckel nem volt egyedül abban, hogy az evolúciós gondolkodást kiterjesztette a kulturális változatokra is.
Klasszikus lehetőség az, s már a darwinizmustól függetlenül is létrejött, mely a kultúrákban is evolúciót lát.
Lényegében feltételezi, hogy vannak primitív kultúrák és primitív nyelvek. így gondolta ezt például a 19.
századi Steinthal javasolta nyelvtipológia, amely az izoláló, agglutináló és flektáló nyelvek hármasságában
fejlődési fokozatokat látott, természetesen a hajlító indoeurópai nyelveket helyezve a piedesztálra.
A kultúrák közötti fokozatok keresése az evolúciós fejlődés gondolat révén valójában csak újra, más,
biologisztikusabb formában jelent meg a pszichológiában. A század utolsó évtizedeiben főként Spencer hatására
körvonalazódik Angliában az evolúciós társadalmi antropológia eszmerendszere. Ennek a nem európai világ
lenézésétől nem feltétlenül mentes alapgondolata az volt, hogy az emberi kultúrák és fajták fejlődési fokozatokat
képviselnek az emberi szellem fejlődésében is. (Sir) James Frazer (1854-1941), Az aranyág hírneves szerzője
204
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
például a primitív mítoszok elemzéséből jutott el egy olyan fejlődési modellig, melyben az emberi elme a
mágia, a vallás és a tudomány triászában fejlődik, s a kultúra e szellemi fejlődés tükre lenne. Közvetlen
implikációja ezeknek a koncepcióknak a pszichológusok számára az volt, hogy az ún. primitív népeket
tanulmányozva pszichológiai módszerekkel az ember ősibb állapotáról tudhatunk meg valamit. Nemcsak a
gyermek, hanem a meglévő eltérő emberi gondolkodásmódok is fejlődési kulcsot adhatnak a mai ember
megértéséhez. A századforduló tájára meg is jelentek az első próbálkozások arra, hogy a pszichológusok
csatlakozzanak az antropológiai expedíciókhoz. 1898-ban elsőként a cambridge-i Myers, Rivers és McDougall
vesznek részt az Ausztrália melletti Torres-szoros szigetein élő bennszülötteket vizsgáló antropológiai expedíció
munkájában. Egyszerű, javarészt szenzoros kísérleti módszereik nem sok eltérést mutattak ki a primitív és
civilizált emberek alapvető lelki működései között.
Egy ideig uralni fogja ez a megközelítés az antropológiai gondolkodást, hogy azután a 20. században elsősorban
Franz Boas (1858-1942) révén komoly kételyeket fogalmazzunk meg róla. Boas a lineáris evolúció helyett a
kultúrák egyenértékűségében hisz, s a kulturális mintázatok diffúziójában. Vagyis egy potenciális egyenlőség
felfogás jelenik meg, akárcsak a nyelvek tekintetében, amikor igen bonyolult nyelvtani szerkezetű nyelveket
kezdenek tanulmányozni írás nélküli kultúráknál.
Maga az a gondolat, hogy a kultúrát összekapcsoljuk ezzel a gondolkodásmóddal, nem veszett el, csak
bonyolultabban látjuk, nem úgy, mint a ma létező kultúrák közötti kibontakozási viszonyt. Elképzelhetjük magát
a kultúrateremtő képességet is úgy, mint az evolúciós oldalát az embernek. S akkor a kultúra annak a kérdése
lesz, hogy hogyan is építjük ezeket a változatokat, s milyen előnyöket teremtett számunkra maga a kultúra, mi a
haszna a közvetlen haszonról leváló reprezentációknak. Történetileg érdekes, hogy ezeket a kérdéseket – a
kulturális reprezentációk haszna az egyéni túlélésben – Haeckel (1911) egyéb szempontból pusztán történeti
értékű munkájában is felvetette már. A biológusok sosem maradtak érzéketlenek erre a kérdésre. A magyar
Huzella Tivadar így jellemezte a kérdést: „Az ember őseinek tapasztalatait megőrzi, elraktározza a
hagyományokban, írásokban, tudományban és művészetben. Ez a »külső« öröklési képesség különbözteti meg
az embert leginkább az állattól.” (Huzella 1936, 197. o.) Olyan kérdések ezek, amelyeket a mai evolúciós és
kulturális pszichológia határterületén dolgozók is alapvetőnek tartanak (Donald 1991)
3.16. táblázat - 7.4. táblázat. Az emberiség lelki fejlődési fokozatai Haeckel szerint
(1911, II., 162-170. o.)
Barbárok, „félvadak”
Civilizált népek
205
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Magasabb rendű civilizáltak Kína, 15. sz. Anglia, törökök csatornák, tudomány, jog
Kultúrnépek
Haeckel munkássága a korabeli „német ideológia” világában is értelmezendő. Az 5. fejezetben már láttuk, hogy
milyen nagy szerepe volt a tudományos monizmus képviseletében (Haeckel 1905; 1911) és az obsku- rantizmus
elleni küzdelemben. A pszichológiára is igen határozott állásfoglalást jelent ez: „a lélektan nem más, mit az agy
élettannak egy külön ága” (Haeckel 1911, II, 253. o.). Ez a harcos monista állásfoglalás szorosan
összekapcsolódott a darwinizmus értelmezésével is. Mint Robert Richards (1987) elemzi, a 19. század végi
német tudományosságban a darwinizmus értékének egészét is érintő vitákban a viselkedéses relevanciát, vagyis
a pszichológiai sugallatokat illetően három felfogás fogalmazódott meg.
1. Lamarckiánusok. Haeckel és Preyer is ide tartozik. Egyszerre hisznek a darwini gondolkodás emberi
kiterjesztésében, s ugyanakkor abban, hogy a szokásokat lamarcki módon rögzíti a szervezet.
2. Sajátos pszichológiai elvek. Wundt s a népszerű E. Hartmann is annak a nézetnek a képviselője, mely a
szelekciót túl erős elvnek tartja az emberi és pszichológiai dolgok magyarázatára. E helyett, mint a 6.
fejezetben láttuk, Wundt sajátos lélektani törvényeket léptet fel, Hartmann pedig „tudattalan teleológiát”, ami
valami más életszervező elv megnyilvánulása.
3. Radikális darwinisták. Ezek olyan szerzők, mint Ziegler, Karl Groos, Weismann, akik szerint az élővilágban
nincsen célszerűség, teleológia. Minden megmagyarázható a zoopszi- chológiára is kiterjesztett szelekciós
elvekkel. A lélek s a lélektan elhanyagolhatóak.
A darwinizmus a német politika és kultúra köznapi világában is jellegzetes vízválasztó volt. Haeckel ismételten
javasolta, hogy illesszék be a középiskolai tananyagba. Nem kisebb tekintély, mint a sejtbiológus s ugyanakkor
liberális pártvezér, Rudolf Virchow kelt ki ez ellen, minden lehetséges fórumot felhasználva. (Virchow és
Haeckel évtizedes vitáiról lásd Farkas 1961.) Virchow szerint a darwinizmus azért veszélyes az ifjúságra, mert
túlzottan demokratikus szemléletet sugall, s így össze is kapcsolódik a szocialista mozgalommal. A szocialisták
egyik ideológusa, August Bebel fel is vette ezt a kesztyűt. Egy sajátos vita alakult így ki a darwinizmus
konzervatív és progresz- szív társadalmi értelmezése között. Mai szemmel azt olvassuk bele visszafelé a darwini
gondolatmenetbe, hogy a szelekció konzervatív lenne. Hiszen ha társadalmilag értelmezzük, a verseny mindig
az erősebbnek kedvez, így a gyengének, legyen az egyén vagy társadalmi csoport, nem érdeke, hogy vak erők
irányítsanak az emberi világban is. Ezt azonban nem mindig gondolták így. Voltak olyan erőteljes társadalmi
mozgalmak is, amelyek úgy vélték, hogy a gyengék érdeke és igazi esélye az egyenlő feltételek mellett zajló
verseny. Így gondolkozott a korai német szociáldemokraták egy része. Bebel értelmezésében a szelekciós
gondolat társadalmi értelmezése szerint a valódi egyenlő verseny körülményei között akkor, ha a társadalmi
határokat eltávolítanánk, az alacsonyabb osztályok jobban érvényesülnének. A fennálló, konzervatív társadalmi
berendezkedés valójában a szelekció ellen hat, s az igazi szelekció az alacsonyabb rétegeknek kedvezne. Maga
Haeckel ebben a kérdésben konzervatív volt. Szerinte a szelekció a társadalomban már megvalósult, s ezért az
alacsonyabb helyzetű rétegek, például a nők mintegy a helyükön vannak. (Ne feledjük, ez a kor a női
emancipáció és a feminizmus első hullámának kora is.)
Mindennek számos mai tudománytörténeti sugallata is van. Az egyik, mint Roger Smith (1997) is érezteti, hogy
mai világunkban a haladás elv és az evolucionizmus közötti kapcsolat, s az ehhez kapcsolódó viták megosztó
jellege ismét velünk van. Mint a 21. fejezetben látni fogjuk, a szocio- biológia körüli vitákban például újra
felmerülnek a nemek viszonyával, a társadalmi egyenlőtlenségekkel, az etika eredetével kapcsolatos klasszikus
kérdések (bemutatásukra lásd Bereczkei 1998; Csányi 1999). Egy konkrét, s igen súlyos vád is
megfogalmazódott Haeckellel szemben. A modern etológia vezéralakját, Kon- rad Lorenzet vádolják többen
azzal, hogy nem volt különösebben antifasiszta a köznapi életben, s mintegy ennek súlyosbításaként egy sajátos
német fajelmélettől átitatott biológiai hagyományra épít, melynek része lenne Haeckel. Robert Richards (1987,
206
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
528-536. o.) részletesen megmutatja, miért torz ez az értelmezés. Egyrészt maga Haeckel monista mozgalma
nem volt igazából alapja a fasiszta fajelméleti biológiának. A Monista Liga pacifista s nacionalizmusellenes
ideológiája miatt kifejezetten ellenszenves volt a nácizmusnak, 1933- ban a Liga fel is oszlott. Másrészt a
vélelmezett Haeckel-Lorenz-konti- nuitás számos mozzanata – a viselkedés biológiai, darwinista értelmezése
például – általában jellemző a darwini kiindulást a viselkedésre is értelmező pszichológusokra, biológusokra és
filozófusokra. Haeckel sajátos adaléka a kulturális tipológia hirdetése lenne, ebben viszont éppenséggel angol
szerzőkre támaszkodik. Maga a gyarmatosítószerű kulturális tipológia sem ritkaság a korban. Végül Lorenz
maga sosem hivatkozik Haeckelre, ezt már azért sem tenné, hangsúlyozza Richards, mert Lorenz számára a
szerzett tulajdonságok öröklődésének elve igen ellenszenves.
A dolognak van azonban egy általános tanulsága. Ha biológus ír naiv kulturális tipológiákat, ezeket az utókor is
sokkal súlyosabban ítéli meg, mint ha társadalomtudós teszi ugyanezt. A 18. fejezetben látni fogjuk, hogy nem
sokkal Haeckel után milyen erőteljesen megfogalmazódott az antropológiában a primitív gondolkodás elmélete.
Ezt többnyire jóval kevésbé szigorún ítéli meg az utókor, relativizmusát a standard társadalomtudományi modell
részévé teszi. Haeckel hibája az, hogy a relativizmust kapcsolja össze a biológiai gondolkodással.
Haeckel egész radikális evolúciós felfogása egy tágabb kontextusba is illeszkedett, amely a német kultúra
megosztott reakcióit mutatta a darwinizmusra. Nem volt könnyed ez a reakció. Természetesen az egyházak
felhasználták szellemi befolyásukat a darwinizmus ellen. De az elvileg klerikalizmusellenes szellemi élet és
tudomány is megosztott volt, sokszor egy személyen belül is. Nietzsche egyszerre viszolyog mind a
darwinizmus társadalmi hátterétől, mind attól, ahogyan az magába szippantja, egy puszta evolúciós esetté teszi a
kultúrát; ugyanakkor azonban át is vesz radikálisan darwiniánus, szelekciós érveket, mint az alábbi idézet is
mutatja, az evolúciós logika gondolatáról.
Megszámlálhatatlan lény ment tönkre, akik másként gondolkodtak és döntöttek, mint ahogy most mi
gondolkodunk. [...] Aki például az „azonost” nem tudta elég gyakran megkülönböztetni eledel vagy ellenséges
állatok dolgában, aki tehát túlságosan lassan osztályozott, túlságosan óvatos volt az osztályozásban, annak
túlélése kevésbé volt valószínű, mint azé, aki bárminemű hasonlóság esetén mindjárt azonosságra gondolt. [...]
A logikus gondolkodás és következtetés folyamat mai agyvelőnkben ösztönök harcának felel meg, amelyek
egyenként fölöttébb ésszerűtlenek és igazságtalanok; mi rendszerint csak a harc kimenetelét észleljük: olyan
gyorsan és annyira elrejtve játszódik le bennünk ez az ősrégi mechanizmus.
Haeckel központi szereplő volt évtizedeken át ezekben az értelmezésekben. Sokat vitázott saját tudóstársaival is,
mikor azok az egyházak vagy a magas politika érdekeit képviselték az evolúciós gondolkodással szemben. Ezek
a viták közvetlenül kapcsolódnak a darwinizmus pszichológiai értelmezéséhez. Ráadásul, mint a vitatott
kérdések is mutatja, kulturális evolucionizmusa révén Haeckel ma úgy is felidéződik, mint fasisztoid
értelmezések előképe. Ezért is fontos úgy emlékeznünk rá, mint a racionalizmus és egy optimista természeti
világkép képviselőjére.
207
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
lelki jelenségek szerint. S többnyire – Preyernél különösen világos ez – mint darwinisták, a fejlődést
kibontakozó folyamatként fogják fel.
Haeckel biogenetikus gondolata maga is termékeny hipotézisnek bizonyult, annak ellenére, hogy első perctől
kezdve kritikák kereszttüzében állt. Ebben a szellemben születnek például Karl Groos (1861-1946) német
filozófus munkái az állatok (1896) és az emberek (1899) játékáról, melyek a játékot funkciógyakorlásként, az
„éles” tevékenységek előkészületeként értelmezik. A pszichogenetikus elv legszélsőségesebb alkalmazója
azonban az amerikai Stanley Hall volt (1844-1924). Hall kapta Amerikában az első pszichológiai PhD fokozatot
William Jamesnél, s húsz éven át volt a Clark Egyetem professzora és rektora. Ez az az egyetem, ahová
meghívta a pszichoanalitikus mozgalom első nemzedékét (1909-ben, 13. fejezet). Több laboratóriumot is
alapított, s ő indította útjára az American Journal of Psychology c. folyóiratot, valamint 1892-ben az Amerikai
Pszichológiai Társaságot, ezt a máig rendkívüli hatású szakmai szervezetet, melynek jelenleg a világ
pszichológusainak mintegy a fele tagja. O a rekapitulációs, megismétlési elméletet nem annyira a törzsfejlődés
és a gyermeki fejlődés, mint az emberi történelem és a gyermek között érvényesíti.
Számos munkájában próbálja bizonyítani ezt. Azt hirdeti például, hogy a játék fejlődésében a gyermek a
vadászó periódust, az építő periódust s így tovább ismétli meg az emberiség őstörténetéből. A serdülőkorban
például – legjelentősebb, 1911-ben megjelent műve erről szól – számos drámai változás egyenesen az emberré
válás mozzanatait, pl. a vadászó életmódról a letelepedésre való áttérést ismétlik meg. Két dolgot fontos
hangsúlyozni, a túlzó formájában szinte komikus rekapitulációs elmélet kapcsán. Egyrészt segíti a tudományos
gyermektanulmányozás formálódását azzal, hogy ismét előtérbe állítja azt a Rousseau-ra visszavezethető
gondolatot, hogy a gyermek nem kis felnőtt, a gyermekkornak saját érdekességei és tartalmai vannak. Másrészt
az embriógenezissel való analógia keresése utat mutat két máig érvényes és releváns téma felé: a fejlődés
kezdetén a gyermeket nagyfokú plaszticitás jellemzi (akárcsak az embriót) s a fejlődés meghatározásában döntő
jelentőségűek lehetnek a kritikus szakaszok, kritikus élmények. Eközben Stanley Hall számára a
fejlődésgondolat kulcskérdése végig az, hogy levetkezzük azt a hitet, mintha az állatvilágtól szakadék választaná
el az embert, s így az embergyereket is.
Ezek a Haeckeltől származó gondolatok termékeny talajra találnak a pszichoanalízisben is. Gondoljunk Freud
analógiájára a törzsi lét apagyilkossága és az Ödipusz-komplexus között, Ferenczi Sándor spekulatív elméletére
a nemi aktus és a törzsfejlődés döntő „traumái” közötti analógiáról. De elfogadhatóbb formában a kritikus
periódusok fogalmának elővételezésével is ők e gondolat továbbvivői, mint Sulloway (1987) monográfiája is
rámutat. A biogenetikus elv még e strukturális szempontból is mindmáig érdekes és releváns. Ez a biológiai
egyednél való kibontakozás és a törzsfejlődés közös szerkezeti korlátainak kérdése. Bár ma nemigen hiszünk a
szó szerinti s különösen nem az általános érvényű Haeckel-elvben, vannak kutatások, ahol ez segít a fejlődési
folyamatok megértésében. A mai gyermeknyelvi kutatásban például részben analógiásan, részben azonban
ténylegesen primitívnek tekinthető nyelvi helyzeteket rekonstruálva felmerül, hogy a mai gyermek
nyelvelsajátításában segítő tényező lehet a nyelv feltételezett kialakulásának figyelembevétele. Bic- kerton
(1980; 1990) a kreol nyelvek kiváló kutatójaként felismerte azt, hogy a nyelvi szocializációt biztosító
folyamatos hagyomány összeomlásakor az új nemzedékekben új nyelvek jelennek meg. Röviden arról van szó,
hogy olyan ültetvényes kultúrákban, ahol egyik forrásnyelv sem nyelve a beszélők több mint 20 százalékának
(vagyis legalább öt nyelv keverésére van szükség), az utódok nemzedékében a töredékes angol, portugál stb.,
vagyis az úgynevezett pidgin nyelvek helyett egy új, meglehetősen határozott nyelvtanú nyelv jön létre. Ezek a
kreol nyelvek Bickerton szerint valójában a gyermekek újabb nemzedékeinek alkotásai. A hagyomány
felbomlása és megtörése miatt kénytelenek „visszacsúszni” az emberi nyelv kialakulását lehetővé tevő nyelvi
bioprogram világába. Ez a nyelvi bioprogram az egyetemesen strukturált grammatika lehetőségét adja meg
számukra. A mi mostani szempontunkból egy ősibb állapotot mutat. A hagyomány összeomlásakor ezek a
nemzedékek nem a „vadság” állapotába süllyednek vissza, hanem egy új nyelvtani konvenciót hoznak létre.
Nemcsak hogy a nyelvnek önfejlődése van a gyermeknél, hanem mindannyiunkban megvan a nyelvalkotásnak
ez a sajátos biológiai lehetősége. Bickerton ezzel persze nem tagadja a mai értelemben vett hagyományt. Úgy
véli, hogy szokványosan ismert kulturális nyelveink a bioprogram és a hagyomány közös termékének
eredményei, úgy is, mint nyelvek, és a gyermek saját életében is.
208
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Hall egy kései munkája, 1920-ban megjelent könyve, A pszichológus szórakozásai, egyszerre személyes
beszámolók gyűjteménye arról, hogy mi szórakoztatta ezt a nagyon változékony érdeklődésű úttörőt, és
intellektuális összegzés is. Vannak benne beszámolók még arról is, hogy milyen problémákkal kellett egy
amerikai diáknak szembetalálkozni, amikor Németországban megnősült. Sokat értekezik az
interdiszciplinaritásról és az együttműködésről és arról, hogy mi is a pszichológia hivatása a társadalmi
problémák megoldásában és a társadalom értelmezésében, hogyan kell elméleteinket kiterjeszteni, hogy tényleg
gyakorlatilag
alkalmazhatók legyenek. A biológia, a neuropszi- chológia, a fejlődés azok a témák, amelyek Hall számára
vezéreszmék maradtak egész életében.
Nálunk olyan követői akadnak a pedológiai mozgalomnak, mint a később még említendő Nagy László. Hall
módszertanilag is igen jelentős munkás volt a gyermeklélektan fejlődésében: kiterjedt kérdőíves vizsgálataival
rámutat a gyermeki gondolkodásmód, az ismeretek minőségi eltéréseire a felnőttétől.
A pedológia mint jelszó nem ártatlan dolog. A totalitárius rendszerekben elítélés tárgyává is vált,
kézzelfoghatóan kifejezve, hogy meddig lehet szövetségese a politikai radikalizmusnak és egyelvűségnek a
jövőre orientált gyermekismeret. A Szovjetunióban a komplex gyermekismereti programokat hirdető –
egyébként marxista meta- teóriában dolgozó – pedológia mozgalmat 1936- ban igen kifejező párthatározat
diszkreditálta: a pedológia baja, a teszteken mint diszkriminatívnak deklarált elhelyezési gyakorlaton túl, hogy
túlzottan előtérbe állítják a gyermek spontán fejlődését, ez pedig nem felel meg a szocialista pedagógiának. A
szocialista pedagógia optimista és beavatkozás elvű, nem alapozhat spontaneitásra és áthághatatlannak tételezett
egyéni különbségekre. Hasonló folyamat ment végbe Magyarországon is. A marxista, s kommunista
pártaktivista Mérei Ferenc (1948) pedológiai munkája, melyben ő a gyermekek ügyéért s a gyermek
megismeréséért küzd, először Kossuth-díjat eredményez szerzőjének, hogy azután párthatározat diszkreditálja a
pedo- lógiát s a szerzőt.
Baldwin 1861. január 12-én született, Dél-Karolinában, s 1934. november 8-án Párizsban hunyt el. A torontói,
princetoni és a Johns Hopkins Egyetem professzora. Mindhárom helyen laboratóriumot alakított ki. Az
Amerikai Pszichológiai Társaság közös alapítója, a Psyhological Review c. máig központi referenciakeretet adó
lap elindítója. Baldwin igen korán az evolúciós elmélet pszichológiai propagáto- rává vált. Egy ideig Wundt
tanítványa volt, s első kézből ismerte a francia klinikai pszichológiát is, elsősorban a disszociációs munkákat és
Tarde utánzáselméletét. Első könyvei általános munkák, de már a funkcionalizmus felé orientálódó fiatalt
mutatják, a tudat motoros összetevőinek hangsúlyozásával. Baldwin sikeres szerző volt, akinek világos stílusa
sok hívet nyert Amerikában a fejlődés ügyének. Valójában egy stílusra érzett rá: a fejlődés sokkal fontosabb
kérdés, mint a tudat részletes elemzése. A fejlődés az a téma, ahol a gyakorlatias emberkép és a tudomány,
nevezetesen az evolúciós elmélet összetalálkoznak. Badwin (1913, Vol. 1, 99. o.) kis pszichológiatörténetében
maga is megadta preferenciáit, azt, hogy mit tart modern pszichológiának.
Ez a sikeres ember pályája zenitjén azonban egy szexuális botrány miatt a prűd Amerikában nemkívánatos
kollégává válik, s Franciaországba emigrál. Amerika hálátlan is. Bald- wint meglehetősen hamar, mint poros
múltat feledik el, s csak az utóbbi évtizedben került ez a reakció revízió alá. Érdekes módon Franciaországban
viszont hatása folytonos. Janet, Wallon és Zazzo számára egyaránt kiinduló- s visszatérő vonatkoztatási pontok,
elsősorban az Én keletkezéséről s a cirkuláris reakcióról adott elképzelései révén. Piaget viszont Baldwin két,
viszonylag rejtett oldalát veszi fel. Számára vonzóak Baldwin próbálkozásai egy cselekvéses alapú s ebben az
értelemben evolúciós logika kialakítására, s mint alább még látni fogjuk, az evolúciós szelekciót kiegészítő
Baldwin-hatás révén.
209
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Baldwin (1894; 1897) álma az volt, hogy elsőként adjon számot a fejlődésről és a változásról egy evolúciós
gondolatokban gyökerező szociálpszichológia keretében. Miközben az ő idiómája is progresszivista, amikor a
társadalomról beszél, igyekszik elkerülni Spencer organicista analógiáit. „[...] a társadalom haladása
módszerében, irányában, s sürgető motívumaiban inkább a tudat fejlődéséhez hasonló, mintsem a biológiai
szervezetekével” (Baldwin 1897, 521. o.). Általában nem csak népszerűen, hanem óvatosan is fogalmaz, ami
ritka kombináció. Összehasonlítja például az ösz- szes lehetséges szelekciós rendszert, a darwinitól a
társadalmiig. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy amikor például gondolatok kiválasztásáról van szó,
valamilyen más terminust kellene használnunk (uo. 549-550. o.).
Baldwin fél tucat egyéb evolúciós témájú, mai szemmel spekulatív könyve mellett 1894-ben megjelent A lelki
fejlődés a gyermeknél és a fajnál c. munkájában összegzi az evolúciós gondolat módszertani jelentőségét a
gyermekek vizsgálatában, miközben egy sajátos elméletet is vázol a pszichikum keletkezéséről. A módszertani
elvek lényege, hogy a gyermeki fejlődés magyarázó elveket ad a „felnőtt pszichológia” számára. A
hagyományos pszichológia elemzéseit csak a kialakulásról nyert adatok igazolhatják, ráadásul az egyszerűbb
meghatározottságú gyermeki viselkedés révén a szigorú kísérleti módszer is inkább alkalmazható gyermekeknél.
Nála a fejlődéslélektan még elsősorban elméleti diszciplína: segít magyarázatot találni a hagyományos
pszichológia kérdéseire. Számára „A genetikus elmélet mindezt (a felnőtt tudatszerkezeti kérdéseit )
megfordítja. Rögzített szubsztancia helyett egy fejlődő, növekvő aktivitást tételez. Egy funkcionális
pszichológia lép a képességpszichológia örökébe” (Baldwin 1894/1983, 225. o.). Ez a pszichológia a darwini
ihletést egy általánosabb funkcionalista programba is illeszti, amit majd az Amerikában maradt többiek fognak
kibontakoztatni. A Baldwin képviselte fejlődéselméletnek két kulcsmozzanata van, melyek révén a mai
pszichológiában is előtérben állnak. Az egyik az Én keletkezéséről kialakított koncepciója. O kapcsolja először
rendszeresen össze a fejlődési és a társas szempontot. Elképzelése szerint az Én és az öntudat fejlődési
termékek. A szétválasztás Én-re és Nem-én-re a társakkal való kölcsönhatás folyamatában jelenik meg, a társas
mivoltnak konstruktív szerepe van a hagyományos pszichológia által önmagába zártnak tekintett belső világ
keletkezésében. A cirkuláris reakció, amely Baldwin értelmezésében intrapszichikus folyamat is, mintegy belső
felerősítés, öngerjesztés, a szociális keretben válik igazán fontossá. Maga így foglalja ezt össze élete vége felé:
„A másokkal folytatott kölcsönhatásban jelenik meg az egyén ön-gondolata vagy az »ego«, együtt korrelatív
terminusával, a szociális társsal vagy »alter«-rel, mindkettő közös élményanyagot használ s egy azonos szociális
társat vagy »socius«-t alkotnak.” (Baldwin 1930, 5. o.) Ez a koncepció folytatódik Herbert Meadnél s a francia
pszichológiában, elsősorban Wallon munkásságában.
o.) Nála az „akkomodáció” felel meg Thorndike effektustörvényének. Féltékeny is persze Thorn- dike-ra. 1913-
as pszichológiatörténetében (vol 2, 100-103. o.) sokat beszél a próba-hiba eljárásról, nem említve Thorndike-ot.
Azt akarja megmutatni, milyen régi is ez a fogalom, és hogyan kapcsolódik Bain, Darwin és mások munkáihoz,
s hogy a kísérleti siker keresése közben mennyire „megfeledkeznek ennek előzményeiről”.
Az „új tényező”, a sokat emlegetett Baldwin-ha- tás azt jelenti, hogy az egyed repertoárján belül van kiválasztás.
(Lloyd Morgan és Osborn egyébként szinte ugyanekkor írták le ezt az elvet.) Hasonlít ez az effektus
törvényéhez, ezzel helyettesíti, mondja Baldwin explicitien, a lamarcki mechanizmusokat. Csakhogy a
210
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
bá a folyamatot nemzedékről nemzedékre segíti a szervezeten kívüli vagy tisztán szociális átvitelek láncolata.”
(Baldwin 1896, 553. o.) „Az egymást követő nemzedékekben a kibontakozó funkció irányába ható vagy azzal
koegzisztáló működések a velük rendelkező szervezeteket fogják preferálni, s utódaik profitálnak az ilyen
variációk összegződéséből. [...] Más szóval az egyedi szervezet alkalmazkodásai a tanulás, erőfeszítés stb. révén
bár fizikailag nem öröklődnek, mégis kiegészítésként hatnak vagy szűrik a veleszületett adalékokat nem teljesen
kibontott szakaszaiban.” (Baldwin 1930, 7.o.) Nem túl világos összefoglalás harminc évvel későbbről. De maga
a dolgozat mai rendszerezési igényeink szerint persze többarcú, vagy egyenesen zavaros. Két mozzanat rakódik
ugyanis egymásra benne: az egyik az, hogy hogyan érvényesül a szelekciós elv az individuális szervezetekben.
Ezért nevezi ezt Baldwin organikus szelekciónak. Ha ezt az értelmezést vesszük, ez az elv az instrumentális
tanulás megfelelője.
A másik, már Baldwin által is kínált hangsúly azonban az, hogy magunk a kultúra révén milyen módon
szervezzük meg a környezetet, amely azután visszahat ránk. A vitatott kérdések két jellegzetes mai értelmezést
mutat.
Ebbe kell az ilyen mozgásegyüttes által létrehozott génvariációknak beilleszkedniük. [...] Az új variációk
konvergálnak a kezdeti fenotipikus módosulással.” (Piaget 1988, 93-94. o.) Meglehetősen ravasz, de mégiscsak
lamarcki kép: van visszahatás a genomra, de a belső környezet kerü- lőútján keresztül.
Daniel Dennett (1998b) viszont másként gondolja: számára a Bald- win-hatás nem a szervezeten belüli
szelekció elve, hanem annak elve, hogyan tudja azt egy külső ciklus befolyásolni. „[A Baldwin-effektushoz]
mindaz, amire szükségünk van, csak valamilyen nyers, mechanikus képesség, hogy a véletlenszerű bolyongást
megállítsuk, amikor belebotlunk a jó dologba, továbbá egy minimális képesség, hogy »felismerjünk« egy- egy
kis haladási lépést, vagyis hogy pusztán próba és szerencse útján »megtanuljunk« valamit. Valójában ezt az
egész magyarázatot behavioris- ta módon fogalmaztam meg. Baldwin arra jött rá, hogy a »megerősítéses
tanulásra« képes teremtmények nemcsak egyénileg szerepelnek jobban azoknál, amelyek teljes egészében
»előrehuzalozottak«; mint faj gyorsabb evolúcióra is képesek a funkcionálisan közeli, előnyös szerkezetek
felfedezésére vonatkozó jobb képességüknek köszönhetően. [...]
A Baldwin-effektust sokféle névvel illették és számos módon írták le, védték vagy tiltották be az évek során.
[...] Noha a biológia-tankönyvek rendszeresen elismerik jelentőségét, az óvatoskodó gondolkodók tipikusan
kikerülik, mivel úgy gondolják, az egésznek van egy lamarcki jellegű eretnekséghez vezető mellékíze. Ez az
elutasítás részben ironikus, mivel mint Richards megjegyzi, Baldwin szándéka szerint – és a valóságban is –
mindez a lamarcki mechanizmusok egy elfogadható helyettesítője.” (Dennett 1998b, 86. o. Kampis György
ford.)
211
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
következhetett volna olyan szemlélet is, mely az emberi sokféleség kultuszát állítja az evolúciós pszichológia
előterébe a Vive la différence! jelszónak megfelelően. Ténylegesen azonban nem ez történt, legalábbis nem a
kutatás fővonalán. Az egyéni különbségeket előtérbe állító evolúciós proféták többé-kevésbé egy „hulljon a
férgese” társadalomkép alátámasztására használták fel a variáció-szelekció gondolatot: az egyéni, javarészt
öröklött különbségek között a társadalmi harc válogat, melyet a természeti „létért való küzdelem” analógiájára
fognak fel, s az emberek társadalomban betöltött helyét ennek eredménye szabja meg. Ennek megfelelően a
norma fogalmát mégiscsak beállítják a statisztikai gondolkodás egészének menetébe, s mint egy olyan átlagot
értelmezik, amihez igazodni kell (Canguilhem 1966; 1980 . Mindmáig élő gondolati minta ez, amelyet galtoni
paradigmának is szoktunk nevezni, mivel kitüntetett szerepe volt benne Francis Galtonnak. Galton egyszerre a
tömeges mérés gondolatának bevezetője a pszichológiába és annak a kutatási mintának, amely a pszichológus és
a személy kapcsolatában a köznapi interakcióra épít. Jól szimbolizálja ezt, hogy ő nem egyetemek folyosóin
alakít ki laboratóriumokat, hanem 1884-ben egy londoni nemzetközi egészségügyi kiállításon, 1888-ban pedig
egy természettudományi múzeumban. Az első helyen 9337, a másikon több mint 15 000 antropológiai és
mentális vizsgálatot végeztek – némi ellenszolgáltatásért (Hathershall 1984; Danzinger 1990). Galton bevezette
a pénzért mérés gondolatát is. Laboratóriumát a 7.5. ábra mutatja.
7.5. ábra. Francis Galton antropometriai laboratóriuma egy londoni természettudományi múzeumban (Danziger
1990, 61. o. nyomán)
Sir Francis Galton 1822. február 16-án született Birminghamben, s 1911. január 17-én hunyt el a Surrey megyei
Huslemere-ben. Jómódú, az ipari forradalomban meggazdagodott család gyermeke. Élete és munkássága
prototipikus mintája a nem-akadémikus és gyakorlatorientált karriernek. Pályájának modellje és gondolati
érdeklődéseinek irányítója anyai nagybátyja, Charles Darwin. Galton hallatlanul tehetséges gyerek volt,
négyéves korában már folyamatosan olvasott, latinul is meglehetősen jól tudott. Bár az ilyen becslés
természetesen megbízhatatlan, kuriózumként érdemes megemlíteni, hogy Terman, a harmincas évek híres
amerikai tesz- tológusa Galton gyermekkori leveleiben feltűnt teljesítményei alapján 200-ra becsülte Galton
intelligenciahányadosát. Galton ugyanis ezt írta (!) nagynénjének. (Hivatkozás Horváth 1991., 8. o. alapján.)
Kedves Adélom!
Négyéves vagyok és bármely angol könyvet el tudok olvasni. El tudom olvasni mind a latin főneveket és a
mellékneveket. [...] Akárhány számot össze tudok adni és szorozni tudok. [...] Azonkívül a pénzváltást is
ismerem, egy kicsit olvasok franciául, és ismerem az órát.
Szerényebb becslések szerint IQ-ja csak 170, ugyanis a levélen szereplő dátum szerint már 5 éves volt. Iskolái,
egyetemi orvosi és matematikai tanulmányai mégsem voltak túl sikeresek. Egész életében tudományos
amatőrként dolgozott, a tudomány nála nem a megélhetés forrása, hanem a kimeríthetetlen érdeklődés lekötője
volt. Beszámolóiból úgy tűnik, hogy állandóan zakatoló fejű ember volt, akinek mindig, még társaságban is le
kellett kötnie magát valamivel.
A pszichológiától messze álló területeken is maradandó kezdemények fűződnek a nevéhez. Nagy utazóként
fiatalkorában sok időt töltött Afrikában, és 1855-ben egyenesen trópusi túlélőkönyvet publikált a brit utazók és
212
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
katonák számára. 0 a magas nyomású, általa anticiklonnak elnevezett képződmények első leírója, az első
meteorológiai térképek készítője. Galton a számok bűvöletében élt. Míg Fechner kedvenc könyve a
logaritmustábla, Galton kedvenc időtöltése a kontingencia táblák készítése volt. Számolgatásai a brit nők
szépségtérképétől a lóversenynézők arcszínének a verseny menetétől függő elváltozásáig tartanak. Számos
tudományos hozzájárulása is szenvedélyes számérdeklődéséből származott. Mint afféle viktoriánus úriember –
ne feledjük, ez nemcsak Darwin s a szexuális álszentség, hanem Hasfelmetsző Jack és Sherlock Holmes kora is -
, ő volt a kriminológia és a kriminológiai célú antropológia egyik úttörője. Tőle származik az a gondolat is, hogy
a kor képalkotását felhasználva, bizonyos típusok jellegzetes fiziognómiája, arckifejezése egy összegzett
fénykép segítségével megmutatható. Az ún. Galton- kép elvét mutatja a 7.6. ábra. Galton mindenütt amatőr,
eredeti kezdeményező, aki a részletek kidolgozását másokra hagyja, de mindenben bizonyítja, hogy a
tudományos attitűd az élet akármilyen területére kiterjeszthető. Ugyanolyan üzenet ez, mint a kontinentális
pozitivistáké, csak jóval kevesebb deklarációval és sokkal több kutatási erőfeszítéssel. Nem akármilyen vitriolos
ember egyébiránt. A szenteskedő világban még azt is statisztikai vizsgálat tárgyává teszi, nem kis botrányt
okozva, hogy az imádság hozzájárul-e a hosszú élethez, vagy – ez a Lloyd biztosítótársaság adataiból származik
– hogy vajon a misszionáriusok útjai biztonságosabbak-e, mint a rabszolga-kereskedőké (nem). Igazi
intellektuális fordulatot unokatestvére, Darwin munkája hoz életében. Darwinra alapozva kezd el az egyéni
különbségek pszichológiájával foglalkozni.
Könyvemben azt akarom kimutatni, hogy az ember természetes képességeit ugyanolyan keretekben határozza
meg az öröklés, mint az egész szerves világban a formát és a fizikai vonásokat.
Koncepcióját egy olyan közegben kell alátámasztania, amikor a darwini elmélet összekapcsolása a mendeli
genetikával még nem történt meg. Magával az öröklés menetével kapcsolatos gondolatai éppen ezért
spekulatívak, mára nem túl relevánsak.
Attitűdje azonban világosan kifejezi azt, ami majd egy évszázadon át a John Watson képviselte radikális
egyenlőség elv ellentettje lesz.
Nem tudom elviselni azt a néha nyíltan kifejezett és – különösen a gyermekeket jóra tanító mesékben – gyakran
csak implikált hipotézist, hogy a csecsemők nagyjából hasonlóaknak születnek, és az egyetlen dolog, ami
különbséget képez fiú és fiú, ember és ember között, az a rendületlen szorgalom és a morális erőfeszítés. A
leghatározottabban tiltakozom a természeti egyenlőség hirdetése ellen.
213
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
7.6. ábra. A közös vonásokat kiemelő szuperponált képalkotás (a Galton-fénykép) elve (Galton 1883; Smith
1997 nyomán)
Sok arrogancia van ebben a felfogásban, s jó adag szexizmus is (vegyük észre, csak fiúkról beszél). Ellentmond
a nagybácsinak is: Darwin az elismerésvágyat és a kitartást tartja sikere titkának: „a természettudomány
szerelmében kitartó és lelkes voltam” (Darwin 1859/1955, 55. o.). Galton szám- rajongásának megfelelően
statisztikai érvelést használ a képességek öröklésének vizsgálatára. 1869-ben megjelent Öröklött zsenialitás
című munkájának kiindulópontja a Quetelet által hangsúlyozott elv, hogy a Gauss-féle haranggörbe-eloszlás az
emberek testmagasságának eloszlását is jellemzi. Galton nem habozik kiterjeszteni az elvet: az emberi tehetség
is így oszlik meg. Az alkalmazott beosztásokkal ez azt fogja jelenteni – vegyük észre, hogy mindez önkényes
feltételezés –, hogy mintegy minden négyezredik ember lesz tehetséges. Ebből kiindulva Galton 300 családból
977 kiemelkedő ember (bírák, tudósok stb.) élettörténetét és családfáját vizsgálva igazolni vélte, hogy a tehetség
valójában öröklött, hiszen a családon belül az azonos területen való kiugrás halmozódik, 30-50%-ban.
Módszertanilag persze nagyon kérdéses ez az elemzés, s már a kortársak is látták vele a gondokat. Hiszen
számos szociális módon is öröklődik a kiválóság, nem kell ehhez genetikai tényezőket feltenni. Kétségtelen
érdeme azonban, hogy elsőként emeli be a családfakutatást a pszichológiába. A koncepció darwini oldala az,
hogy felteszi, az emberek számtalan dimenzióban különböznek, s a társadalom mintegy szelekciós szűrőként
biztosít kiválást az eminensebbeknek. Candolle, egy svájci tudóskolléga, már ekkoriban (1873) felveti, hogy a
tudóstársaságok külhoni tagjainak elemzése alapján (ez kizárja a nepotizmust) fontos környezeti tényezők
lehetnek a tudományos kiválóságban: mérsékelt éghajlat, nyelvtudás, a vallási és politikai dogmatiz- mus
hiánya, a szabad szellemet képviselő tanárok, szabadidő és a tudományos intézmények mind hozzájárulnak a
kiválósághoz (Hothersall 1984, 268. o.). Máig meggondolandó lista ez. Galtont azonban nem győzte meg, újabb,
gondosabb tudósvizsgálatokkal igyekezett igazát bizonyítani.
Ezt a munkát évtizedeken át folytatja. O vizsgál először ikreket az öröklés hatásának vizsgálatára. Felismeri,
hogy az egyéni különbségek elemzésére nem elég az élettörténeti evidenciák használata. A laboratóriumban a
szokásos testméretvizsgálatokon túl reakcióidő-méréseket végeztek, kitérve az asszociációs időre és a mentális
képekre is. Galton használt először olyan asszociációs vizsgálatokat, ahol szemben a szigorú egy szóra egy
214
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
szóval válaszolás elvével, a szabad képzetáramlást elemezte. Ezeket a vizsgálatokat összegezte nevezetes
könyve 1883-ban.
Bár Galton eredetileg az egyes képességek öröklődésének elvéből indult ki, értelmezése, éppen a statisztikai
átlagember fogalmának eluralkodása révén gondolkodásában fokozatosan az „általános képesség” fogalom
irányába mozdult el. Ez a központi eleme annak, amit ma a galtoni paradigmaként emlegetünk.
2. A kiválóság végeredményben egynemű. Található valami közös a legkülönbözőbb területen kiváló emberek
között. A látszólag sajátos területen érvényesülő képesség csak a tehetség különleges erőfeszítésének
eredménye, de megjelenhetne más területen is. A saját sokoldalúságát is megideolo- gizáló Galton ezzel az
egységes intelligenciafogalom alapjait fekteti le, szemben a 19. század eleji Gall- féle, szintén öröklést
hirdető képességlélektannal, mely sokféle minőséget hirdető volt.
Galton talál erre életrajzi érveket. „[...] Egy pillanatra tételezzük fel azt, hogy a matematikusok szükségszerűen
egyoldalúak természeti adottságaikban. Számos példa utal az ellenkezőjére [...] Elsősorban Leibnizet említeném,
mint univerzálisan tehetségest; de Ampere, Aragot, Condorcet és D'Alembert is sokkal több volt, mint pusztán
matematikus.” (Galton 1869/1983, 195. o.) Valójában az idő nem teszi lehetővé, hogy mindenhol
kibontakozzunk, de a kiválóság igazából oszthatatlan. „[...] A kiválóság az intellektuális képesség akár ezen,
akár más fajtáiban [...] kis mértékben tulajdonítható tisztán különleges képességeknek. [.] Az emberek túlzottan
hangsúlyozzák a látható sajátosságokat, túl elhamarkodottan azt gondolva, hogy mert az ember valamilyen
sajátos foglalkozásra adta magát, esetleg valami másban nem tudott volna érvényesülni. Ugyanígy mondhatnák,
hogy mivel egy ifjú reménytelenül beleszeretett egy barna hajú nőbe, esetleg nem szerethetett volna bele egy
szőkébe. [...] Lehetséges, [...] hogy az affér főleg egy általános »szerelmes kedély« diszpozíciónak tekinthető.
Ugyanez a helyzet a speciális foglalkozásokkal.” (Galton uo. 196. o.)
A képhez hozzátartozik, hogy Galton ugyanakkor speciális területeken is elismerte az öröklést, s teret adott a
minőségi egyéni különbségeknek is. Vizsgálatok az emberi képességekről c., 1883-ban megjelent munkájában
például sokat ír a képzelet élénkségében meglévő öröklött eltérésekről. A pszichológiatörténet szempontjából
döntő fontosságú azonban, hogy az intelligenciafogalom elődjének tekinthető tehetségről nem ezt tartja. Nála a
tehetség egy és oszthatatlan.
Vezérgondolata az egy képességre történő visz- szavezetés. Ha pedig az emberek intellektuálisan egyetlen
dimenzió mentén különböznek csak egymástól, akkor a Vive la différence! a butaság kultuszát jelentené, azt,
hogy ismerjük el az eloszlás alján lévők érdekességét. Az egydimenziós gondolkodással együtt jár a társadalmi
szelekció koncepciója, és a normális ember, az átlag középpontba állítása. Na nem kultusza, mert Galton az
átlagoson, miközben hozzá viszonyít, mindig gúnyolódik.
215
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
a szabályt kell kövessék, amely az összes valós átlagtól való eltéréseket irányítja.” (Uo. 200. o.) Ennek
alapján ugyanis megbecsülhető, hogy hány ember tartozik a nagyon tehetségesek vagy a nagyon buták közé.
A normális eloszlás jellemzői alapján az emberek sorba rendezhetők, osztályok alakíthatók belőlük. A
modern intelligenciamérés ezen a metateore- tikus feltevésen fog alapulni, melynek gyakorlati
következménye: a képességek tekintetében az emberek rögzített osztályokba sorolhatóak. Galton azonban
sietett levonni a következtetést. Ennek alapján megbecsülhető, hogy hány ember tartozik a nagyon
tehetségesek vagy a nagyon buták közé.
Részletesebb kirándulásokat is tesz Galton a statisztika területére. Elsősorban antropológiai jegyekre alapozva a
változók közötti kapcsolatok mérésének egész modern statisztikáját ő indítja el. Egymást követő
borsószemnemzedékek átmérőjét vizsgálva felfedezi az átlaghoz való regresszió törvényét (a nagyon nagy borsó
utódja nagy ugyan, de közelebb van az átlaghoz), mely a mai regresz- sziószámítás alapgondolata lesz.
Megfogalmazza először szemléletesen, azután képletszerűen a korreláció fogalmát. A kriminológiai
antropometria gondjai vezetik ehhez. Nem hisz a mérés bevezetőjének, Bertillonnak abban a tézisében, hogy a
különböző testméretek függetlenek egymástól. De hogyan lehet kifejezni kapcsolatukat, mikor a testmagasság s
például az alkar hossza nyilvánvalóan más skálán mozog? Galton felfedezése, hogy mindegyik adatot a saját
átlagától való eltéréssel kell jellemezni, s az eltérések összefüggéseit kell függvényszerűen ábrázolni. (Ezek
ismertetésére lásd Horváth 1991, 1. fejezet.) Tanítványa, Karl Pearson (1857-1936) önti mindezt a máig használt
formulába, ezzel stabilizálja a bio- és pszichometria egész területét. Pearson egyébként Galton hűséges
életrajzírója és kiadója (Pearson 1914-1930). Ugyanakkor a korreláció fogalmából kiindulva egy általános
tudományelmélet kifejtője is, mint Ernst Mach követője (vö. 9. fejezet). A „tudomány nyelvtanában” a
lényegekkel szembeni küzdelmet, és a végső kérdések helyett a jelenségeket emeli ki. A tudományos módszert
tekintve nála a statisztikus fogalmak, a kontingencia és a korreláció váltják fel a szubsztanciális okságot.
emberek eltéréseit, s ez kisszámú vonásban érvényes csak, akkor erkölcsi kötelességünk a beavatkozás. Javítani
kell az emberi képességek átlagát. Mivel a buták s okosak aránya rögzített, s mindez öröklött, erre egy mód van,
az eugenika, mely Galton eredeti elképzelése szerint elsősorban pozitív programot hirdetett. A társadalomnak
mindent meg kell tennie a saját ellenőrzése alatt álló eszközökkel, hogy javítsa a genetikai állományt.
Tanácsadást jelent ez elsősorban a fogyatékosok felé. Galton szerint (Hothersall 1984, 270. o.) elsősorban a jó
genetikai potenciált mutató emberek korai házasságát kell forszírozni, és el kell érni, hogy nekik sok és jó
körülmények között nevelkedő gyermekük legyen. A Londoni Egyetemen az eugenikai tanszéket ennek a
programnak megfelelően nem akármilyen kvalitású emberek töltötték be. 1912 és 1933 között Karl Pearson,
1933 és 1943 között pedig Ronald Fisher. Az eugenika azonban hamarosan visszaélések forrásává vált, mint
aktív eugenika. Erről általában úgy tudunk, mint a fasiszta fajelméleti program megvalósításáról. Ez
kétségtelenül az eugenika legvisszataszítóbb formája, egyes emberfajták genetikai alsóbbrendűségére
hivatkozva igazolva azok üldözését, majd irtását. Az eugenikai gyakorlat, amely részben szelektív bevándorlási
szabályokat jelentett, részben pedig bizonyos beteg népességek, pl. fogyatékosok és elmebetegek sterilizálását,
az első világháború után igen erőteljes volt a liberális demokráciákban is. Az Egyesült Államokban kifejezetten
eugenikai érveléseket használtak a kelet-európai bevándorlás korlátozására. (Gould 1999-es összefoglalását
követem itt.) Goddard (1914) a New York-i bevándorlásnál sorban állók között a fogyatékosnak kinézőket
vizsgálva azt találta (a Binet-próba egy kétes változatát használva), hogy a zsidók 83, a magyarok 80, az olaszok
79 s az oroszok 87%-a értelmi fogyatékos. Yerkes neves sorozási intelligenciavizsgálatai alapján pedig (a
későbbi pszichológiatörténész, E. Boring 160 000 adatot tartalmazó feldolgozásából) kiderült, hogy a sötétebb
bőrű és a szláv európaiak igencsak butábbak. Az oroszok mentális kora 11,34, az olaszoké 11,01, a lengyeleké
10,74 év, persze az amerikai feketék állnak legalul. Az ő átlaguk 10,41 év. Mindez a szelektív bevándorlási
gyakorlatokban kapott törvényi eugenikai lefordítást. A társadalomtudományi adatok a politika fegyverévé
váltak, mint Stephen Gould (1999) kitűnő összefoglaló könyve mutatja. A betegek sterilizálása pedig még
például Svédországban is gyakori volt.
216
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A Galton elindította paradigmára többször visz- szatérünk még (8., 15., 21. fejezet). Fontos szem előtt tartanunk
két mozzanatot. Sem az egyelvű, sem a szelekciós gondolat nem következett szükségszerűen az evolúciós
gondolkodásból. Galton után néhány évtizeddel John Dewey éppen ellentétes, a különbségek mintegy
rezervoárként való kultiválására irányuló következtetéseket vont le az evolúciós világképből. Másrészt maga a
szelekciós gondolat nem volt annyira szükségszerűen konzervatív, mint a mi korunkban tűnik. Láttuk már, hogy
a német szociáldemokrácia általánosságban a darwinizmus szelekciós eszméivel szimpatizált, másrészt a
baloldali mozgalmak a tanácsadáson alapuló eugenikával is szimpatizáltak egy ideig.
Darwin 1955, 7. o.
A mai pszichológusok zöme úgy érzi, hogy a lényeget illetően Darwin óta darwinisták vagyunk, az embert
természeti lénynek tekintjük a lelki jelenségek eredetét tekintve is. Ahogy a mai vitákat még megelőzve Symons
(1987) fogalmazott már dolgozata címében is, „ha mindannyian darwi- nisták vagyunk, mi ez az egész
felhajtás?” Persze nem mindenki boldog azért. Gadamer, a hermeneutikai emberkép apostola kifejezetten
szkeptikus a darwinizmus kiterjesztései miatt, mert azok keverik az értéket és a tudományt: „Elvileg [...] az
evolúcióelméleti kísérlet, mint minden olyan kísérlet, ami a természettudományok és a »moráltudományok«
kibékítésére törekszik, mélységesen kétes dolog.” (Michalski 1988, 239. o.)
A felhajtásnak azonban a szcien- tista táboron belül is van alapja. A darwini örökségnek megjelent egy magát
„evolúciós pszichológiának” nevező felújítása a pszichológiában, mely szerint az általános elkötelezettség még
nem elég. Lelki jelenségeinket nem pusztán valamikori eredetükben kell evolúciósan értékelnünk, hanem ma
megfigyelhető szerkezetükben és működésükben is. Az evolúció folyamatai e felfogás szerint nem egyszer,
hajdanán létrehozták a gondolkodás belső világát, hogy aztán az saját törvényei szerint élje életét, hanem az
evolúciós szemlélet a gondolati világ részleteire is alkalmazandó, s a mai kultúra világában is. Elvileg a
viselkedés és a belső világ mégoly autonómnak tűnő vonásait is visszavezethetjük a környezethez
alkalmazkodás hasznossági függvényeire.
Magyarázó elvek
A hármas darwini mondanivalóval a pszichológia hagyományos darwinis- tái felemásan küzdöttek meg, mint
fejezetünk is mutatja. Többnyire elválasztották ezeket a mozzanatokat, s csak az egyikkel vagy a másikkal
törődtek. Vagy az összehasonlító lélektan érdekelte őket, némi kirándulással a gyermeki fejlődésre, vagy például
az instrumentális tanulás hagyományában az, ahogyan az adaptív érték a tanulást irányítja, vagy az egyéni
különbségek genetikai meghatározottságával foglalkoztak. Eközben számos társadalmi kényszerpálya is
befolyásolta őket. Így lettek például a harmincas években a Darwintól az adaptációs elvet átvevők környezet-
elvűek, akik sokkal többet tudtak és hirdettek az élet során szerzett szokások kiválasztásáról, vagyis a darwini
szelekciós gondolat egyik áttételes, kiterjesztett formájáról, mint magáról az eredeti darwini szelekcioniz-
musról.
Csányi Vilmos 1983-ban az evolúciós pszichológia elmaradását azzal magyarázta, hogy a hagyományos
felfogásban nem élt a fajcentrikus etológiai szempont, antropomorf feladatokból indultak ki, s az idegrendszert
leegyszerűsítve reflexgépezetnek képzelték el. Ehelyett a valóságos viselkedési hierarchiákból és a viselkedési
célokból kell az elemzésnek kiindulnia, s az idegrendszert bonyolult önszervező modelláló gépezetnek kell
elképzelni. Csányi másfél évtized előtti szintézise jól mutatja, mi vezetett intellektuálisan az etológiától az
evolúciós pszichológia új jelszavai felé, mi volt az, ami ekkor még hiányzott. A strukturális mozzanatok mellett
217
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A mai evolúciós pszichológia nemcsak hogy az emberre helyezi a hangsúlyt, hanem számára a legérdekesebbek
az ember igen komplex és igen emberinek, vagy legalábbis élménytelítettnek tartott lelki jelenségei. Többnyire
folytonosságot tételez fel a szelekciós előnyökkel magyarázó biológiai evolúció és a kultúra alapvető
paramétereinek kibontakozása között. Ebben a tekintetben élesen bírálja a szokványos társadalomtudományi
modelleket. Ugyanakkor az élményszerveződést, és a társas szerveződést sem tartja puszta epifenoménnek.
Attól például, hogy partnerpreferenciáinkra evolúciós elméletet ad, magát a vonzalom érzését nem eliminálja: a
vonzalom lesz az a döntő közvetítő tényező, ami a valós élet köznapi eseményeiben biztosítja az evolúciós
determináló erők sikerét. Míg a klasszikus biologizmus az evolúció nevében lefokozta s eliminálta volna a belső
világot, a mai evolúciós pszichológia ezt a belső világot tekinti az evolúció ügynökének. Végül az evolúciós
pszichológia nem arisztokratikus, nem csak az általános emberről, s nem csak a tanulás és a gondolkodás
világáról beszél. Összekapcsolja a pszichológiát mozgató három nagy kérdést: a tudás szerveződésének, az
embert mozgató tényezők és a megismerés kapcsolatának, végül az emberek közti különbségek értelmezésének
problémáját egymással és az evolúciós kerettel (Carver és Scheier 1998). Vagyis egységes mondanivaló- jú és
uniform magyarázati kereteket használó emberképet ígér.
képest az új mozzanat itt, éppen mivel a sajátosan humán teljesítmények kerülnek előtérbe, hogy az evolúciós
pszichológusok jóval komolyabban veszik a laboratóriumi kísérleti pszichológia eredményeit (sokszor az nyújtja
számukra a megmagyarázandó dolgok körét), és alapvető kérdés számunkra a személyiség és az egyéni
különbségek evolúciós magyarázata. Hangsúlyai néhol csak halkan, de eltérnek a szociobiológiáétól is. Egyrészt
a szociobiológia versengés- és szaporodás-középpontú szemléletével szemben megjelennek azok a kognitív
adaptációk és preferenciák, amelyek eddig a megismeréskutatók szabad prédái voltak: a környezethez s
életmódhoz illeszkedő megismerő rendszerek válnak kitüntetett jelentőségűvé. Az evolúciós pszichológusok
értelmezésében a szaporodásért és az erőforrásokért folytatott harcban a siker a közbeiktatott pszichológiai
tényezők függvénye, ezek nem redukálandó illúziók, hanem valós közvetítő tényezők (Cosmides és Tooby
1994). Ez a gondolat persze benne rejlett már az etológiai okfejtés rendszerelméleti értelmezéséiben is, Rose
(1983) és Csányi (1988) munkáiban.
Buss (1995) evolúciós pszichológiai gondolatmenetében különböző általánosítottsági vagy absztrakciós szintű
tézisekről van szó a szelekcióés adaptáció érvényesítésére, az evolúciós elmélet egészen olyan konkrét
társadalmi viselkedésekig lemennek, hogy mik a válás okai a mai társadalomban.
Az evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmus fogalmának lényege (Buss 1995, 6. o.) a már említett
darwini elkötelezettségeket kiegészíti a mai kognitív szemléletből átvett architek- turális megszorításokkal. Az
ilyen mechanizmus:
1. Azért létezik, mert ismételten egyéni túlélési vagy reprodukciós feladatokat oldott meg.
3.17. táblázat - 7.6. táblázat. Néhány példa Buss listájából az evolúciós alapú
pszichológiai mechanizmusokra
218
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Sőt, Georg Simmel (1895/1982), a német elméleti szociológia egyik vezéralakja már a 19. század végén
megfogalmazta, mi is az ismeretelméleti következménye a darwiniánus felfogásnak. Nem lehet-e, veti fel a
kérdést, egy mélyebb szinten összhangot találni a haszonelvű és a tükrözés elvű megismerésfelfogás között? De
igen, ha megismerési rendszerünk kereteit mint az evolúció által rögzített paramétereket fogjuk fel. Ez a
gondolatmenet egy évszázada azonban kevéssé volt népszerű. A mai evolúciós pszichológia, amikor a teljes
darwini örökséghez nyúlik vissza, ezt a felfogást újítja fel, mint a vitatott kérdések mutatja.
219
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
3.8. Kulcsfogalmak
3.19. táblázat -
Herbert Spencer rendszere, beleértve pszichológiáját is, magyarul igen részletes kivonatban olvasható (Collins
1908). Jelentőségét az evolúciós gondolat terjedésében a magyar társadalomtudomány tükrében jól mutatja a
Huszadik Század körének szociológiai gondolatait prezentáló munka, Litván György és Szűcs László
válogatása, különösen az első kötet. Spencer pszichológiai fermentatív szerepét legátfogóbban a magyar Posch
Jenő (1914-15) hatalmas munkája mutatja, mely viselkedéses-motoros irányba viszi tovább Spencer eszméit,
egy nyelvkritikai felhanggal együtt. Turner (1985) elsődleges célja, hogy a mára még nehézkesebbé vált
Spencerre jellemző stílus mögül kihámozza az első rendszeres társadalomelméleti gondolkodót, a funkcionalista
teoretikust, valamint rekonstruálja Spencer konkrét elképzeléseit a társadalmi fejlődésről s a társadalmi szférák
kapcsolatáról.
Bain (1912) magyarul is olvasható neveléstudományi munkája jó bevezetés pszichológiájába is. Szecsenov
(1954) magyarul is hozzáférhető, róla pedig legtöbbet Rubinstein (1967) tanulmánykötetében olvashatni, illetve
az ellenkezőjét Joravsky (1989) könyvében.
220
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Jackson értékeléséhez jó kiindulás Hearnshaw (1964) brit pszichológiatörténete és Young (1970) munkája a 19.
századi agykutatás és az adaptációs gondolat kapcsolatáról, valamint Changeux (1983) történeti fejezetei.
Jackson Freuddal való kapcsolatáról Hermann Imre (1986) és Sulloway (1987) ad számot.
Az összehasonlító lélektan kezdeteiről Révész Béla korabeli (1911-es) munkája jó forrás, valamint Kardos
(1965).
A gyermeki fejlődésről a pszichogenetikus felfogás Haeckeltől (1905; 1911) magyarul is olvasható. Haeckel és
a német ideológia viszonyáról ismét Richards a mérvadó mai értékelés. Farkas (1961) sok adatot vonultat fel,
Haeckelt mint a materializmus néha ugyan megingó képviselőjét tárgyalja. Sok mindenre jó magyar nyelvű
forrás ez a könyv, de nem az ítéleteiben, melyek a dogmatikus marxizmus példái. Richards Stanley Hall (1911)
monumentális serdülő könyvei a legnevesebb alkalmazások, kérdés, ki tudja elolvasni az 589 + 784 lapot.
Gockler Lajos (1927) monográfiát is szentelt az elv pedagógiai következményeinek. A gyermeklélektan korai
történetére a legjobb forrás természetesen Claparede (1915; 1974). Baldwinról Zazzo (1980) ír igen
tanulságosan.
Galton és az egyéni különbségek témában még ma is Gal- tont kell olvasni. Magyarul is hozzáférhető egy klasz-
szikus: Théodule Ribot (1896) műve a lelki öröklésről. Áttekinti a Galtontól származó mérési gondolat és az ezt
övező eugenikai viták mellett a korai evolúciós neurológiai elképzeléseket is a mentális zavarok örökletessé-
géről. Az egész paradigma kritikai értékelésére Gould (1999) a megkerülhetetlen forrás.
Czeizel Endre (1977) korszerű értékelést ad az euge- nika keletkezéséről s sorsáról, igen tanulságos morálisan
érzékeny kritikájával Bíró Bertalan (1935) munkája is. A mai evolúciós pszichológiákra lásd Csányi (1994;
1999), Bereczkei (1997), valamint Buss (1985) munkáit és a 22. fejezetet.
William James (1842-1910) élete s munkássága is Gordon Allport kifejezésével a produktív paradoxonok
sorozata. Élete maga is egyszerre példázza az amerikai önalakítást és az életválságokból kilábalás stratégiáit.
1842. január 11-én született New Yorkban egy jómódú, az iparosításban meggazdagodott családban, s 1910.
augusztus 26-án hunyt el Cho- coruában, New Hampshire államban. Apja egy Swedenborg-követő protestáns
„laikus próféta”, aki igen színvonalas neveltetésben részesítette fiát, aki már hamar olyan emberek társaságban
forog, mint Ralph Waldo Emerson. Ugyanakkor ez a család, mely az író Henry James (William öccse)
életművének a melegágya is, a messzemenő tolerancia világa, ahol a gyermekek az érdeklődés szabadságának
megfelelően tájékozódnak a szellem világában. Tizenéves korukban Angliában, Németországban, Svájcban és
Franciaországban járnak magániskolákba, hogy magukba szippantsák az európai örökséget.
William James hosszú ideig habozik a művészi (festő akar lenni) s a tudományos pálya között. Nem valamiféle
műkedvelő festészetre kell itt gondolni. Művészeti iskolába jár, de hamarosan úgy érzi, nem elég tehetséges. A
művészi hajlam azonban a tudós és filozófus James munkásságában is megjelenik, mind stílusában, mind
tartalmilag: mindent egészben szeretne látni, mindenben taszítja a szétszabdalt, partikularizáló világkép. Mint
Leary (1992) megemlíti, a művészi, sőt egyenesen a vizuális mozzanat tudományos munkáiban is állandóan
jelen van, amit már korabeli kritikusai is észrevettek. Persze a Principles... rajzai alapján ez nem is volt túl
nehéz. Ez a „művészi és festői” elem a folytonosságot hangsúlyozza a lelki életben s az emberi élet egészében.
Az elme nem érzetek megfagyott világa. Folytonos mozgás jellemzik s a nem világosan kialakult határok.
Ennek a művészi felhangnak számos egészleges vonása van James életművében. Mindent integráltan szeretett
volna látni, s a partikularizáló hozzáállások irritálták mind a filozófiában, mind a pszichológiában. Voltak akik
már akkoriban bírálták ezért, de irigyelték is. Dessoir (1911, 217. o.) úgy jellemzi Jameset, mint olyan szerzőt,
221
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
aki „nem rendszeres elme: leírásai a képzelet és a szubjektivitás területére tartoznak, de erőteljesen közvetítenek
bizonyos gondolatokat a mai pszichológiai közírás szürkeségén túl s a fölött”.
A Harvard Egyetemen tanult a hatvanas években természettudományokat, előbb kémiai, majd biológiai
irányban. Nagy hatással volt rá Louis Agassiz (1807-1873), a Harvard Egyetemre származott svájci zoológus.
Az absztrakciókkal szembeállított, a természet gazdagsága felé nyitott tudomány eszményét és gyakorlatát
nyújtotta James számára. James átment az orvosi fakultásra a Harvardon, s ekkor csatlakozott Agassiz egyik
Amazonas-vidé- ki expedíciójához, ahol a spirituális élmények mellett először lép fel nála az életét végigkísérő
betegeskedés. Az orvosi-fiziológusi pálya s a művészet és a filozófia iránti vonzalom Jamesnél egy ideig együtt
megmarad. A hatvanas évek végén, miután európai tanulmányútját követően 1869- ben megkapta orvosi
diplomáját, ez a kettősség nagy ifjúkori válsághoz vezetett Jamesnél. Évekig visszavonult életet élt, 1869-70-
ben az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, s évekig a tehetetlenség érzése nyomasztotta. Jamesre egész
életében a depressziós és betegségi rohamok lesznek jellemzőek a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban
pedig az utazási rohamok. Mind saját beszámolója, mind Flour- noy elemzése szerint az első válságból a
szellemi táplálékot a kilábaláshoz a francia perszonalista filozófus, Charles Renouvier (1815-1903) munkáival
való megismerkedés jelentette. Re- nouvier azt képviseli James számára, hogy minden ember mint egyén felelős
életéért, azért, hogy értelmet találjon életének, egyrészt azért, mert a világ pluralista módon szerveződött,
nincsenek benne végső egységek, amire a dolgok redukálhatóak lennének, másrészt az akarat, s az erőfeszítés
révén meg tudjuk haladni a determináltságot. James kezében a személyes válságból így lesz tudományos és
filozófiai téma: világnézetében a magát teremtő, a magát és a világot alakító ember képe áll előtérben. Megoldja
a válságot, fiziológia oktató lesz a Harvard Egyetemen. Az akarat témája James munkáiban is visszatér. Az
életet aktívan vállaló, a környezetet alakító s nem annak rabjaként élő ember, a determinizmussal szembeállított,
a céljait maga teremtő s megvalósító emberkép hatja át a pragmatista filozófiát, de a selfről vallott felfogását is.
A 19. század vége és a 20. század eleje az amerikai felsőoktatásban az ipari fejlődést és az urbanizációt kísérő
hirtelen terjeszkedés világa volt. Az egyetem mint magánvállalkozás és mint állami intézmény is az ipari és az
üzleti forradalommal együtt kezdett fejlődni Amerikában, mint erre egy francia megfigyelő, René Zazzo (1942)
felhívta a figyelmet. Sajátos és érdekes módon – nyilvánvalóan kapcsolatban a klasszikus műveltségeszmény
hosszú meggyökerezettségével az egyik s ennek kevésbé kiterjedt voltával a másik helyen – ugyanazok az ipari
változások, amelyek a német akadémikus mandarin világ válságához, a természettudomány és a technicizmus
megkérdőjelezéséhez vezettek, egy másik kontextusban az akadémikus kultúra virágzását eredményezték, ahol
az akadémikus világ maga nem volt oly szoros kapcsolatban az állami bürokráciával, s ahol a vagyon vagy
legalábbis a vállalkozás és az értelmiség nem váltak el olyan világosan egymástól. Ebben a környezetben az új
egyetemi központok, mint például a Chicagói Egyetem már nem a klasszikus művelődés és a hagyományos
elitista nevelés központjai. Ehelyett a társadalmi gyakorlat szükségleteire összpontosító tömegoktatás
központjaivá váltak. Ez együtt haladt a németes típusú felsőbb szintű képzés (graduális iskolák) megjelenésével,
először a Johns Hopkins Egyetemen Baltimore-ban. A dolgok iróniája az, hogy az 1860 és 1900 közötti évek az
amerikai akadémikus világ virágzó évei voltak, az akadémiai szabadság német modelljére alapozva, s miközben
222
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Németországban a válság érlelődik, az ott képzett amerikaiak s a német emigránsok ehhez hasonló saját
rendszert alakítanak, ami két dologban persze el fog térni: a képzés anyagi feltételeiben s lassan kibontakozó
antiintellektualizmusában. Az amerikai környezet a szakképzést hangsúlyozza, mind az alacsonyabb, mind a
magasabb szinteken. Ebben a közegben a pszichológia tartalmában az evolucio- nisták elveit követve vált
foglalkozássá, hivatássá. Leginkább a nevelés ügyeiben próbálja majd hallatni hangját. A cél nem annyira
kutatók kiképzése, mint gyakorlati szakembereké. Az egyetemek szakemberigénye azonban oly nagy volt, s
Európában az amerikaiak oly sokféle helyen jártak, nem is beszélve az emigráns európaiakról, hogy a funkcio-
nalistának nevezett pszichológia mellett a németes iskolázottságú pszichológusok is helyet kaptak. így jött létre
az a helyzet, hogy egy közegben találkozott egymással a kétféle pszichológia, s itt az amerikai terepen már mint
rivális iskolák fogalmazzák meg magukat. A résztvevők számára mindez nagy feszültségek forrása volt, a
pszichológia története szempontjából azonban ezek alkotó feszültségek voltak, amelyek előrevitték a szakma
öntisztázását, azt, hogy az álláspontok kikristályosodtak és a konceptuális kérdések világossá váltak.
4.2.1. A tudatáramlás
Mint pszichológus, James megkérdőjelezte mind a német kísérleti felfogást, mind a brit empirizmus attitűdjét,
melyek a képzeteket önmaguk számára elégséges autonóm entitásoknak tartották. Ez a lépés persze a
karteziánus Egót is megkérdőjelezte. Nemcsak készen kapott képzeteink nincsenek, de James számára nincsen
kész és szilárd tudatosság sem. Olyan pszichológiát képvisel, amely az élményvilággal érvelve küzd a
tudatlélektan ellen. Míg Bergson (10. fejezet) hasonló érvekkel a pszichológiát felváltani akarja a biztos
intuícióval, addig James egy jobb, egészlegesebb s folytonosság hangsúlyú pszichológiát akar. James
folytonosság hangsúlya, mint a 10. fejezetben még részletesebben látni fogjuk, a pszichológiai modernizmus
paradox helyzetét mutatja. Míg a tudomány (kvantumfizika) és a művészet számos területén a modernizmus
egyik nagy felfedezése a diszkontinuitások előtérbe állítása (pointillizmus, Joyce), mint Everdell (1979)
elemzése rámutat, a pszichológiában ez nem így van. Itt a töredezett, diszkontinuus lélekkép, a mozaikszerű
elképzelés volt a klasszikus felfogás, és James és mások is a folytonosság nevében kérdőjelezik meg ezt.
223
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
8.1. ábra. A gondolat dinamikája egy mondat kimondása során. Kezdetben a kártya, azután az asztal van a tudat
előterében, de az átmenetek folytonosak (James 1890/1983, 257. o.)
A hagyományos pszichológia nagy hibája James szerint, hogy a teljes tudatáramlásból csak a pillanatnyi
nyugvópontokat tudta megragadni, ezáltal eldologiasította a gondolkodást. Híres hasonlatával élve olyan ez,
mintha egy mondat megértése során csak a főneveknek megfelelő élményeknek tulajdonítanánk pszichológiai
realitást, a viszonyokat kifejező és, de, ha terminusoknak pedig nem. Márpedig a gondolkodás mindig folytonos
átalakulás, amelyben a hagyományos önmegfigyeléssel megragadott mozzanatok csak pihenőhelyek. A
folyamatos változások elve Jamesnél összefügg a fiziológia és a pszichológia viszonyáról alkotott felfogásával:
maga az agy az állandó változás állapotában van, s az átmeneti, illetve stabil, tárgyinak tűnő élmények a
viszonylag gyors és viszonylag lassabb agyi átrendeződési állapotoknak felelnek meg. A gondolkodás
dinamikus felfogása Jamesnél olyan evolúciós fiziológiai elképzelésnek felel meg, melyben az idegrendszer
nem passzív telefonközpont, hanem állandóan mozgásban lévő, ma azt mondanánk: önszervező rendszer.
Öt jellegzetesség a gondolkodásban
Miképpen áramlik a gondolat? E folyamatban nyomban öt fontos jellegzetességet veszünk szemügyre, melyeket
e fejezetben fogunk általánosságban megtárgyalni.
5. E tárgyak bizonyos részei iránt érdeklődik, míg más részeket kirekeszt, elfogad vagy visszautasít, egyszóval
mindig választ a részek között. [...]
Azt, hogy „folyamatos” csak úgy tudom meghatározni, mint ami megszakítás, hézag vagy elválasztás nélküli.
Már említettem, hogy az egyik tudat (pszichikum) és a másik tudat közötti megszakítás valószínűleg a
természetben található legnagyobb törések egyike. Egyetlen tudat határain belül más törés előfordulása aligha
várható,
mint az olyan időbeli megszakítás, idő-hézag, mialatt a tudatosság teljesen kihuny, hogy egy későbbi időpontban
visszatérjen, illetve a gondolkodás minőségében vagy tartalmában történő törés, ami annyira hirtelen, hogy a
rákövetkező szakasz semmiféle kapcsolattal nem rendelkezik azzal, ami – lett légyen bármi is – előtte volt. Az a
tétel, miszerint minden személy tudatában a gondolkodás folyamatosnak érződik, két dolgot jelent:
I. Egyrészt azt jelenti, hogy ha valahol időben megszakadt a tudatosság, az ezt követő tudatállapot úgy érzi,
hogy összetartozik a megelőzővel, mint ugyanazon én egy másik része.
II. Másrészt azt jelenti, hogy a tudatosság minőségében az egyik pillanatról a másikra bekövetkező változások
sohasem teljesen hirtelenek.
Az (1) és (4) kategoriális jegyek, olyanok, mint amilyeneket Brentano emel ki (9. fejezet): a személyesség és az
intencionalitás. A Jamesre sajátosan jellemző mozzanat azonban a (2) és (3), a folytonosság. Nevezetes példája
erre a gondolatáramlás egy mondat kimondása során, mint a 8.1. ábra mutatja. Az átalakulások fokozatosak.
James nem minden önreflexió nélkül éppen az én-azonosság gondolatának példáján mutatja be, mennyire
váltakozó keresztmetszetet mutatna tudatunk ugyanarra a gondolatra nézve, ha idői metszeteket tudnánk
készíteni. A gondolkodás, miként énképzetünk is, folytonos átalakulásban valósul meg (8.2. ábra).
A gondolkodás folyamat, hirdeti, a tudat nem tartály, melyben az ideák „helyet foglalnak”, hanem maga is
állandó változás. A tudat nemcsak hogy nem képzetek aggregátuma, de még csak „nem is »láncolat« vagy
»vonat«. [...] Nem valami összeillesztett dolog; áramlik. A »folyó« vagy »patak« metaforája sokkal
224
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
természetesebben írják le. Ettől kezdve nevezzük tehát a tudat vagy a belső élet gondolatáramlásának.” (James
1890, 239. o.)
Saul Rosenzweig (1968) rámutat arra, hogy nem véletlenszerű hasonlóságok vannak Freud szabad asszociációs
képzetáramlási koncepciója, James gondolatáramlás-fogalma és Henry James írói stílusa között. Mindegyik a mi
terminológiánkban a folyamatosságot vezeti be mint a pszichológiai modernizmus kulcsmozzanatát.
Ugyanakkor vannak közös forrásaik is: James ugyanúgy látogatta Charcot demonstrációit, mint néhány év
múlva Freud. Valójában a disszociációs jelenségekkel való megismerkedés vezeti el Jamest annak
felismeréséhez, milyen középponti szerepe van a normális tudatállapotokban a folytonosságnak. Munkájának a
selfről szóló fejezetében sűrűn hivatkozik Char- cot disszociációs megfigyeléseire is. Számára ezek annak
bizonyítékai is, hogy milyen nagy szerepe van általában a konstruktív mozzanatnak a self kibontakozásában.
8.2. ábra. A gondolat kibontakozásának idői dinamikája James (1890/1983, 258. o.) nyomán. A számozott
tengely az idői pillanatoknak felel meg, s az egyes időértékekhez tartozó metszet azt mutatná meg, milyen az
adott pillanatban a tudat keresztmetszete
Az észnek gyakorlati célja van – fegyver az alkalmazkodásért vívott küzdelemben. Néhány nevezetes példa jól
mutatja, mit is jelentett Jamesnek ez a dinamikus és evolúciós szemlélete a pszichológia további sorsa számára.
Nagy befolyású elemzést adott a szokás (habit) fogalmáról. A szokás, végső eredetét tekintve, az idegrendszer
plaszticitására vezethető vissza. Fiziológiailag szokásaink bejárt utak az idegrendszerben. Funkciójuk az
erőfeszítés csökkentése. A szokás kisebb erőfeszítéssel megy végbe s nem figyelt (nem tudatos) mozzanatokhoz
is igazodik, szemben az alkalmilag tervezett viselkedésekkel. Ebből egy pedagógiai elv is következik: az
erkölcsi és egyéb okokból fontosnak tartott viselkedéseket a gyermeknél már csak a gazdaságosság miatt is
minél előbb szokássá kell alakítanunk.
James híres, először 1884-ben publikált érzelemelmélete a másik példa. Az elmélet, mely Carl Lange (1834-
1900) dán fiziológus 1885-ben megjelent hasonló, bár inkább a vérkeringés döntő szerepét hangsúlyozó
elméletével kombinálva máig az érzelmek James-Lange elméleteként ismert, s a perifériás mozzanatok
jelentőségét hangsúlyozza az érzelmekben. A testi változások, az adaptív viselkedés közvetlenül követik a
különleges ingerek észlelését, s az érzelem ezen testi változások észlelése. Az érzelem testi oldalait kiiktatva
225
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
James szerint semmi sem maradna belőle, ami érzelem lenne. Ugyanakkor James felfogása megengedi centrális
és perifériás mozzanatok kölcsönhatását is: ha valamilyen okból tudatosan létrehozunk bizonyos perifériás
állapotokat, ezek elvezetnek magához az érzelemhez – ahogy azt majd a különböző motoros érzelemelméletek
és relaxációs módszerek eljárásuk alapjává is teszik. Ez az érzelemelmélet mindmáig az egyik legfontosabb
vonatkoztatási pontja az érzelemkutatásnak. A finomabb módszerek s a komplexebb kontextuális elméletek nem
adnak igazat Jamesnek, de számukra is fontos kiindulópont a radikálisan értelmezett James-elmélet, melyet
cáfolni kell.
Végül a self fogalma James komplex pszichológiai gondolkodásának és érzékeny leíró pszichológusi
mivoltának bizonysága, s egyben egyik legtávolabbra mutató koncepciója. A self központi fogalom James
integratív pszichológiájában. Fontos számára világnézeti okból is. James harcol a szubsztanciális lélek fogalma
ellen, a selfet levezetett kategóriává teszi, ugyanakkor meg akarja őrizni a belső élet fenomenális egységét. A
sokrétű én fogalmának kidolgozása, ahol magunkról különböző összképeket gyártunk, a lélek helyettesítője lesz.
E tekintetben felfogása hasonlít Ernst Machéhoz is. Tőle származik az azóta oly nagy hagyományt befutott
megkülönböztetés a Me, a megismert Én, és az I, a megismerő Én között. A megismert én három rétege a testi, a
szociális és az eszmei régió. Mindegyiknél kitüntetett s az embert mozgató jellegzetesség az önbecsülés.
Sikereink és elvárásaink hányadosa ez, mely éppen ezért sikerek növelésével s igények csökkentésével egyaránt
növelhető. Valójában a teljesítménymotiváció dinamikáját elővételezi itt James. A Me és az I viszonyát taglalva
is nagyon modern témákat érint: a személyes azonosság-érzés (identitás) forrását, szerepét az ember magabiztos
alkalmazkodásában, felbomlásait, s a különböző self-részek szétesését különböző kórformákban. Ebben a
részben teremt kapcsolatot a francia pszichológiának a karteziá- nus észt központi szerepétől megfosztó
törekvései (Charcot, Binet, Janet) s saját többrétegű konstrukciókat hangsúlyozó felfogása között.
James igen sokfelé nyitó pszichológus. A mai pszichofiziológusok joggal tekintik előfutáruknak, de igaz ez a
behavioristákra, az Én és az identitás szociálpszichológus kutatóira is. Valójában a selfről adott elemzésével a
szociális indítású self elméletek folytonos amerikai hagyományát indítja el, Baldwin, Cooley, Calkins munkáin
át George Her- bert Meadig s a szimbolikus interakcionizmusig. James kezdeményezése természetesen sok
változáson megy át: egyre nagyobb jelentősége lesz a self szociális eredetű mozzanatainak. Mindenki hozzá
képest fogalmazza azonban meg saját hangsúlyait. Self-elmélete tulajdonképpen a szubsztanciális lélek-
koncepciók első részletes felváltója a személyiségre vonatkoztatva, Charcot, Janet, majd Breuer és Freud
munkáival párhuzamosan. James affinitást mutatott a tudattalan mozzanatok kérdésével is. A tudattalan
tényezőket központi kérdésként kezeli minden konkrét elemzésében az átmeneti tudatállapotok s hasonló
fogalmak segítségével, az önmegfigyelés kritikájának, de pozitív kifejtéseinek keretében is.
A pragmatizmus programadó munkájában maga James is megkísérelte, hogy saját magát egy jellegzetes
kvázitipológiai szembeállításban helyezze el más gondolati irányokhoz képest. Maga is hitt abban, hogy az
ember életének van valami átfogó mintázata. A 8.1. táblázat mutatja szembeállítását a kifinomult és a merev
elmék között. Magát természetesen a kifinomult elmék közé sorolja, eközben azonban sok követője a
pszichológiában, akik Jamesből egy mozzanatot, például a perifériás érzelem elméletet emelik ki, a „merev
elme” hagyományába fog illeszkedni.
Intellektualista Szenzualista
Idealista Materialista
Optimista Pesszimisztikus
Vallásos Vallástalan
226
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Monista Pluralista
Dogmatikus Szkeptikus
James értékelői is sokat foglalkoztak azzal, hová is helyezzék őt. Edwin Boring (1942) mint a kísérleti
pszichológia protagonistája a James-cente- nárium kapcsán megpróbálta értelmezni, miért is nem tetszett
Jamesnek a kísérleti lélektan, miért nem talált benne emberi mondanivalót. Ez a gondazonban egy tágabb
szembeállításba illeszkedik. Boring rámutat, hogy James alapvető hozzáállása a fenomenológus és a
funkcionalista attitűd kombinációja. Ot mindig a teljes szervezet érdekli, a működések megvalósításának
részletei nem. Ez azonban olyan eltérés, amely évszázadok óta velünk van, s legátfogóbban úgy értelmezhető,
mint az adottal, a közvetlenül megfogottal megelégedő fenomenológiai és az adotton mindig túllépő re-
dukcionista, pozitivista hozzáállás eltérése (8.2. táblázat). Boring számára az utóbbi volt vonzó, mert ez szerinte
a redukcionizmus, a „semmi egyéb, mint” hozzáállás közepette egyben „valami több” megközelítést is képvisel,
ugyanis a jelenség mögötti mechanizmusokat keresi. Nem árt emlékezni rá, hogy azóta számos értelmezésben a
jók-rosszak szembeállítás értékelése megfordult, illletve a laza prototípus elemeire bomlott. Vannak olyan
irányzatok, amelyek a mintázat, jelentés, szerveződés kérdését úgy kapcsolják össze az innátizmussal, hogy
eközben magyarázó s nem fenomenológiai elméletek létrehozására törekszenek (például a generatív nyelvészet),
másrészt vannak irányzatok, amelyek szerint maga a fenomenológiai redukálhatatlanság hangsúlyozása pozitív
mondanivalót hordoz. James nemcsak a funkcionalizmusnak, hanem egy sajátos mentalizmusnak is az előfutára,
evolúciós gondolatoktól átitatott mentalizmusnak.
A kilencvenes évektől James munkássága egyre inkább filozófiaivá vált. A filozófiában elmerülő James is
releváns a pszichológia történetében. Az amerikai pragmatizmus egyik megalapítójaként ismerjük. A
pragmatizmus a tudományelméletbe és a megismerés kérdéseibe vezeti be a darwini alkalmazkodás modelljét.
Ismereteink, eszméink, fogalmaink nem önmagukban tekintendőek: próbájuk az alkalmazás. Csak akkor van
jelentésük, ha valamilyen következményük van. „A valószínű igazság egyetlen pragmatikus próbája az, hogy mi
irányít bennünket a legcélszerűbben.” (James 1981, 169. o.) Az elméletek is eszközök csupán, s az igazság
kérdése csak az emberi lét igényeihez illeszkedve vethető csak fel. Antiintellektuális emberképhez is vezethet
ez, szakításhoz a tiszta megismerés illúziójával, az ember elsődlegesen cselekvő lényként való tételezése révén.
Ennek egyik pszichológiai folytatója évtizedekkel később a behaviorizmus lesz. James persze nem lenne boldog
emiatt. Tudnunk kell, hogy a behaviorista folytatás éppen a jamesi gondolkodásmód egyik döntő vonását
helyezi zárójelbe. Jamestől, aki a 8.2. táblázatban a fenomenológiai oszloppal azonosult volna, messze állt a
mechanikus tudomány leszűkítő világképe. James cselekvés, dinamizmus és intuíció hangsúlyú, de nem
determinista. Az ember választó lény, mondja, életét választásai hozzák létre. James számára a pragmatizmus,
számos relativista következményével (pl. a vallások relativizá- lásával) együtt voltaképpen az emberi morál új,
nagyobb felelősséget eredményező megalapozásának is eszköze. Az ember lényegi mozzanata a hitnek, az élet
értelmessé tételének kialakítása. James az amerikai pszichológiába az evolúciós tanításnak az aktivista s nem a
determinista értelmezését viszi be. A magát alakító ember pszichológiája és filozófiája ez, mely jobban megfelel
az amerikai társadalmi hitvallásnak, mint a ma legamerikaiabbnak tartott behaviorizmus.
James pszichológiája már saját korában is hatással volt a magyar szellemi életre. Már 1909-bemegjelent
magyarul Lélektani előadások tanítók számára című munkája, mely a funkcionalista nevelésgondolat (harc a
formális képzés ellen, az életközeli nevelés elve, a hasznos ismeretek oktatása) hazai képviselői, pl. Dienes
Valéria számára is az új nevelési eszmény pszichológiai megalapozását segítették. Idejekorán, 1917-ben jelent
meg magyarul Théodore Flournoy (1854-1920) svájci orvos-pszichológus követőjének értékelő műve, William
James filozófiája is, mely élet és életmű megértéséhez máig fontos forrás, s egyben megmutatja, mit jelentett
James vallásfelfogása a protestantizmus számára. (Isten bizonyítéka a misztikus élményekben keresendő,
másrészt erkölcsi világképe az állandó önmegújítást helyezi előtérbe.)
227
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Több párhuzamosan létező csomópont és körvona- lazatlan határok jellemzik, ami majd csak a Wundt-
követőkkel folytatott viták során kap egyértelműbb alakzatot. A funkcionalizmus Amerikában, miként másutt is,
elsősorban két elkötelezettség össze- kombinálását jelentette: a gyakorlati pszichológia igénye kapcsolódott
benne össze az evolúciós elmélet ihletésének követésével. Elég tág igény ez, amibe számos, mai szemmel
nehezen összeilleszthető törekvés belefér. Azóta a funkcionalizmus filozofikusabb jelentései kerültek előtérbe a
pszichológiában is. E terminus változatos jelentéseit tekinti át a VITATOTT KÉRDÉSEK.
Owen és Wagner (1992) újabban tanulságos könyvet szerkesztettek a funkcionalista örökségről az amerikai
pszichológiában és általában a pszichológiában. Azt hangsúlyozzák, hogy a funkcionalizmus mindig komplex
irányzat, mely nyitott az együttműködésre más területekkel. Wagner és Owen a kötet bevezetőjében (1992)
három jellegzetességét emeli ki a funkcionalista gondolkodásnak. Az egyik, hogy organikus irányultságú és
evolúciós, a másik, hogy a mentális tevékenységet folytonosnak tekinti, mind abban az értelemben, hogy az
228
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
állatvilágból hogyan bontakozik ki az emberi gondolkodás, mind pedig a tudat-tudattalan viszonyát tekintve.
Végül a funkcionalizmus számos módszert enged meg, az összehasonlító, fejlődéselvű és a kísérleti módszer
egyaránt repertoárjába tartozik. Ez az összehasonlító, módszertanilag sokrétű funkcionalizmus a mai
pszichológiában a kognitív szemlélet evolúciós értelmezéseivel rokon inkább, mintsem a deklarált, ugyanakkor
módszertanát tekintve inkább strukturalista Fodor-féle funkcionalizmussal. Ugyanakkor, ha a mai és a
klasszikus funkcionalizmust vetjük össze, világos, hogy a mai funkcionalizmust az információs mozzanat tette
oly domináns irányzattá. Amerikában a klasz- szikus funkcionalizmus igazi gondja, amiért a behaviorizmus
legyőzte és nem tudott azonnal, száz évvel ezelőtt győzedelmes irányzattá válni, az volt, hogy hiányzott belőle
egy kulcsfogalom, mely a mai funkcionalizmus vezéreszméje: az információ fogalma. Valójában a kibernetikai
szemlélet mintegy felfrissíti a behaviorizmust, újra a modellálás tudományává teszi és ezzel egy új
funkcionalizmust indít el a hatvanas évek végétől.
John Dewey (1859-1952), a Chicagói és a Columbia Egyetem tanára volt az, aki évtizedeken keresztül mint
vezető filozófus és pedagógus a funkcionalista gondolat leghajlékonyabb s legváltozatosabb pro- pagátorává
vált. Mint a pragmatizmus értelmezője s mozgalomként terjesztője vált igen ismertté. Az ő felfogása még a
logikát is pragmatikus, hasznossági és evolúciós alapokra próbálja helyezni. Ebben a tekintetben, majd a
formális logikai módszerek diadala után is azt hirdeti, hogy a megismerést naturalizálni kell, s a kanti
megkülönböztetéseket visszautasítva az evolúciós elmélet fényében nem szabad merev különbséget tételezni „az
eredet és a természet problémája között”. A gondolkodás a változás eszköze; a logikának – ahogy már
Arisztotelész munkájának címe, Organon (Eszköz) is jelezte – nem puszta formatannak, hanem eszköznek,
instrumentális értékűnek kell lennie. Az ember akkor gondolkozik, mikor új helyzetekbe kerül, a gondolat nem
önmagában létezik, hanem problémák megoldásának keretében. Kicsit ameri- kaias, vállalkozásközpontú,
merkantilis filozófia ez, ahogy Dewey mosolyogva elismeri Bertrand Russell ellene s a pragmatizmus ellen
szóló vádpontjait. Maga ez a „haszonelvű” felfogás Dewey szerint nem egyszerűen a „kommercializmus
intellektuális megfelelője”. Egy olyan természeti elv áll mögötte, hogy az evolúciós elmélet módot ad a
gondolkodás naturális magyarázatára, s így a norma visszavezethető lesz az eredetre.
229
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Azt mondhatjuk, hogy nincsenek elméletileg érvényes „igazságok”, melyekre tetteinket alapozhatnánk. Ehelyett
azokat a fogalmakat nevezzük igazaknak, amelyek sikeres és életfenntartó aktusokra vezettek. [...] A fogalmak
igazsága ettől kezdve nem kell valamilyen valósággal való megegyezésükön alapuljon. Az igazság a
fogalmaknak az a tulajdonsága, mely a legkedvezőbb cselekvés létrehozását eredményezi náluk.
1895/1982, 64. o.
Dewey hisz az ember és a társadalom állandó evolúciós tökéletesedésében, s abban, hogy az ember nyitott lény.
Az iskola mint kitüntetett közeg az ő szemében a haladás zálogaként értelmezett demokrácia legfőbb
intézménye kell legyen. Sokat tett fiatal korában ennek az eszménynek a megvalósításáért: a gyermekek szabad
kezdeményezését előtérbe állító reformiskolát hozott létre, mely eszményei s a konzervatív ellenállás miatt is
egy kor progresszív nevelési törekvéseinek szimbólumává vált. Az iskola Dewey szerint egy olyan demokrácia
laboratóriuma, mely mindenki számára biztosítja a fejlődés maximális lehetőségét (előjogokra, származásra való
tekintet nélkül). Dewey egy olyan gondolatmenettel él, mely újabb példa arra, hogy a társadalomra kiterjesztett
darwinizmus nem szükségszerűen a konzervatív gondolkodás fedőmozgalma. A társadalom Dewey szerint
ugyanis a természethez hasonlóan egy darwini típusú, a korlátozott lehetőségekért folytatott harc terepe. A jó
iskola erre kell felkészítsen. A demokratikus társadalom fontos alapköve szerinte az egyéni különbségek
kultusza. Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy a társadalom változásaival milyen tulajdonságok válnak fontossá,
hiszen maga a társadalom is állandóan változik. Dewey munkásságával válik világossá az evolúciós
gondolkodás már említett optimista értelmezésének rokonsága az amerikai hétköznapi mentalitással. Az
evolúciós gondolat Dewey s követői számára az állandó, korlátlan fejlődés, a bevégzetlenség, az új terepeket, a
vonzó feltáratlan Nyugatot felfedező, praktikus s állandóan küzdő emberképbe illeszkedik be, mely minden
dogmatizmus és intolerancia ellensége. Dewey (1910) számára a darwinizmus fontos üzenete az a gondolat,
hogy az emberi univerzum nem véges természetű, s ez adja meg a demokratikus s haladáselvű világkép alapját.
230
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Dewey nevelési liberalizmusának értékelése ma újra viták tárgya. Richard Hofstadter (1963) az amerikai
antiintellektualizmus elleni harca részeként igencsak konzervatívan értékelte Dewey nevelési hatását. Dewey
eszménye a pluralizmusnak és a türelemnek megfelelően az, hogy a tantervet lokálisan kell eldönteni. Ez, együtt
állandó kirohanásaival a latintanulással szemben az egész nevelési reform mögötti rejtett feszültséget tükrözik.
Hofstadter szerint Dewey fejlődési (growth) eszménye inherensen szembeállította egymással a társadalom és a
gyermek szükségleteit: a fejlődés (growth) gyermekközpontú és individualisztikus fogalom. Hofstadter
értékelésében mind Stanley Hall, mind Dewey felfogásában a gyermekcentrikus növekedéseszmény romantikus
felhangokkal kombinál egy darwini gondolatot.
Valójában ez a konzervatív nevelési értékelés ismét rámutat arra, hogy a darwini gondolkodás és a haladás
eszméjének összekapcsolása milyen élénk és a mai napig élő kérdés. Dewey mai újraértel- mezői ugyanis
pozitív értékként állítják be Dewey individualizmusát s kiállását az egyénített értékek mellett. Rorty (1994)
értelmezésében, mely a mai ideológiai keretnek egy határozott vezéreszméje, Dewey, az elfeledett Dewey, úgy
jelenik meg, mint a liberális szabadság bajnoka. Míg hagyományosan inkább azt láttuk Dewey-ban, hogy a
normákat és értékeket a természetre vezeti vissza, az új felfogás azt látja benne, hogy az indeterminizmus s az
emberi erőfeszítések révén, az állandóan épülő s kibontakozó világkép ideológusa. Saját korában chicagói
folytatói a progresszív, dinamikus, de nem radikális, gyermek- és gyakorlatorientált pszichológia ígéretét
olvasták ki belőle.
Ha mármost együtt nézzük azokat az elképzeléseket, amelyekről eddig szó volt, nem lesz nehéz egy közös
pontban egyesíteni őket. Úgy kell tekintenünk a funkcionalizmust, mint
231
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
2. A funkcionalizmus az elme problémájával úgy foglalkozik, mint ami állandó közvetítő tevékenységet folytat
a környezet és a szervezet szükségletei között. Ez a tudat alapvető hasznosságának pszichológiája.
Ki kell még fejtenünk, hogy a funkcionalizmus mint az értelem alapvető műveleteinek elmélete hogyan függ
össze a tárgyalt másik két koncepcióval. A legegyszerűbb felfogás e kapcsolatokról az, mely az elsőt a másik
kettő alapvető propedeutikájaként kezeli. Ha fel akarjuk tárni a pontos módot, ahogy a mentális folyamat
hozzájárul az alkalmazkodás hatékonyságához, természetszerűen azzal kell kezdenünk, hogy meghatározzuk az
értelem alapvető megjelenési formáit. Bármennyire is tetszetős a funkcionális pszichológia számos formájának
belső logikai összefüggéseit hirdető elmélet, a gyakorlatban nagyon nehéz elválasztani egyiket a másiktól.
S ismét, ahogy a biológiai akkomodációs szempont is, a funkcionális pszichológia pszichofizikai nézőpontja
ésszerűen előfeltételezi a mentális folyamatok ismeretét, ahogy azok a reflektív tudatosságban jelentkeznek. A
fiziológiai és mentális műveletek közti értelmes korreláció előzetes ismeretet kíván a feltűnő differenciákról,
mind a tudati funkció, mind a fiziológiai funkció oldalán.
Mindez megadta azt az alaphangot, amelynek keretében a lelki jelenségeket mozgásukban vizsgáló és
biológiailag beágyazott felfogás lesz az amerikai pszichológia alapvető kerete. Az azóta eltelt évtizedek alatt
ennek iskolaként való tagolódása háttérbe szorult. Mint Hothersall (1984, 310. o.) kiemeli azonban, nem
hangsúlyozva a tényt, ugyanakkor mindannyian funkcionalisták vagyunk. „Lehet, hogy nem is túl erős azt
mondani, hogy a mai pszichológusok jó része funkcionalista, miközben nem is használják ezt a terminust.”
Abban, hogy a pszichológia mintegy semleges jellemzésében a funkcionalizmus lett az uralkodó eszme, nagy
szerepe volt a gyakorlatias funkcionalizmusnak, és az embert mozgató tényezők tanulmányozásának, a
dinamikus lélektan megjelenésének.
Hasonló gyakorlatias újító volt a részben szintén német képzettségű James McKeen Cattell (18601944).
Wundtnál tanult Lipcsében, s a reakcióidő-mérések s tachisztoszkópos vizsgálatok egyik úttörője volt. O mutatta
ki például először, hogy összefüggő szöveget könnyebb olvasni, mint elszigetelt betűket, ami az olvasási
szakirodalom klasszikus adata (lásd 6. fejezet). Hazafelé utazva azonban Galton lelkes hívévé válik, s
Amerikában a mentális tesztelés első próbálkozásai is az ő nevéhez fűződnek. A pszichológia a szelekciót és a
viselkedés irányítását lehetővé tevő gyakorlati tudománnyá kell váljon, gondolta. Konkrét pszichometriai
munkáiból nem sok máig használható maradt fenn. O még ugyanis a mentális tesztelést egyszerű pszichofizikai
mérések kiterjesztéseként kezelte: figyelem terjedelem, reakcióidő, mozgássebesség s hasonló módszerek
jelentek meg benne. Tudjuk, hogy a Binet elindította győztes tesztelés irány ezzel szemben az értelempróbákat
232
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
közvetlen „gondolkodtató” kérdésekben adja fel. Sok évtized múlva tér vissza ismét az a törekvés, amely az
„értelem” mögött újra elemi mechanizmusokat keres.
Cattell ugyanakkor a modern tudománymetria egyik elindítója is. Kiterjeszti a pszichofizikai mérést különböző
foglalkozásokban a szakmai jelentőség rangsorolására. 1903-ban az amerikai pszichológusokra például a
következő rangsort kapta: James, Cattell, Münstenberg, Hall, Baldwin, Titchener, Royce, Ladd, Dewey
(Woodworth és Schlossberg 1966, 318-319. o.). Mint jó Galton-követő, a kiválóság családi hátterével is
foglalkozik, s megállapítja, hogy a tudományos kiemelkedés titka a professzori és lelkészi családi háttér. Nála
persze mindkettő fennállt. Cattell szervező gyakorlatiassága máig nyomokat hagyott a pszichológián. Cattell
nagyon sokat tett a pszichológia mint foglalkozás megszületéséért. Az amerikai és a német önállósulás eltérését
jól mutatja, hogy ő már 1887-ben létrehozott egy tanszéket a Pennsylvania Egyetemen. Megalapította a
pszichológus eszközök forgalmazását és jogvédelmét mindmáig bonyolító Psychological Corporation nevű
társaságot, s a pszichológia nagyobb dicsőségére 1895-ben megvásárolta a néhány éves, de már halódó Science
című folyóiratot, melyből széles látókörű vezetése mellett a nemzetközi tudomány vezető lapja lett. Egy időben
hét folyóiratot publikált, javarészt a tudomány népszerűsítésére (Popular Science Monthly, American Naturalist,
Scientific Monthly, School and Society) a Science és a Psychological Review mellett. 1891-től 1917-ig a
Columbia Egyetem tanára. Nem akármilyen ok miatt kényszerül távozni: pacifista propagandát folytat a
háborúba lépés ellen. Ezután sosem töltött be újabb „akadémiai állást”. Az ő irányítása alatt bontakozott ki
azonban az a két kutató, akiket Columbia-funk- cionalistákként emlegetünk (Hothersall 1984).
233
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Woodworth szerint a molekuláris egységek helyett a viselkedés leírásában a teljes szervezetből s nagyobb
egységekből kell kiindulnunk. Ezt a felfogást tükrözi magyarul is nagy sikert aratott tankönyve (Woodworth és
Schlosberg 1966). Az S-R pszichológia uralmának közepette (az első kiadás 1938-ban jelent meg) Woodworth
mindenütt az O, organizmikus típusú változókat hagsúlyozza, amelyek a szervezet, az organizmus állapotait
tükrözik. Ide tartoznak mind a beállítódások, a háttértevékenységek, mind pedig a motivációs állapotok. A
viselkedés tanulmányozásában, hangzik Wood- worth józan funkcionalista érvelése, nem merev szerveződések
feltárására kell törekedni, hanem folyamatokat kell vizsgálni.
A dinamikus pszichológia két értelemben motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén
élettörténetében s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. Woodworth felfogásának két
további mozzanatát érdemes kiemelni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból
kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a
viselkedés. Invarianciákat a viselkedés felől kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a
szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Ha pl. a pedál bal s jobb lábbal való lenyomása ugyanazt a szerepet
látja el (táplálékhoz juttatja az állatot), akkor a két mozgás viselkedési szempontból egyenértékű, mindkettő
pedálnyomás. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a
viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti
értelmezéseivel), s azzal a szándékelvű (intencionális) kérdéskörrel, melyek ma oly központiak mind a filozófiai
234
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Thorndike mint funkcionalista pszichológus az állati viselkedés legelső kísérleti kutatásaival (1898) kimutatta,
hogy ismeretlen helyzetekben az állatok a helyzet megoldását próbálkozások véletlen beválása révén találják
meg. A próba-szerencse tanulás legfontosabb irányító elve az effektus törvénye: azok a viselkedésrészletek
rögzülnek, melyek sikerre vezetnek, mint a 7. fejezetben láttuk. Thorndike később azonban egyáltalán nem
foglalkozott állatokkal. A tanulás elemi törvényeinek érvényességét
terjesztette ki az emberi tanulásra is. Thorndike lényegében elementarista elveket hirdet az iskolai tanulásra is.
Számára a neveléslélektan alapját a kapcsolatképzés olyan elemi törvényei adják meg, mint az effektus, a
gyakorlás, az átvitel és az összetartozás elve. Az utóbbi azt jelenti, hogy komplex lecketanulás szerepű
helyzetekben a részek logikai összetartozása irányítja a megjegyzés és a felidézés szerveződését. Tankönyvei
mellett olvasástanítási célú gyakorisági szótára révén is a neveléslélektan egyik legtöbbet hivatkozott
vezéralakja.
A Thorndike bemutatta fokozatos hibakorrekciós tanulás a későbbi évtizedekben a tanulás-lélektani viták egyik
alapkérdésévé vált. Ezzel állítja majd szembe az alaklélektan a maga azonnali, át- strukturálásos
tanuláskoncepcióját, s ez válik a behavioristák kezében operáns feltételes reflexszé. Ugyanilyen nagy karriert
futott be az effektus törvénye is, mely máig a tanuláslélektan vízválasztója. Watson „szubjektivitása” miatt
vetette el, Guthrie és a kognitív tanuláselméletek (19. fejezet) a puszta érintkezés jelentőségét állítják szembe
vele. Ma is felmerül a konnekcionista gondolatrendszerben az a kérdés, hogy vajon minden tanulás
visszajelzésen kell-e alapuljon, vagy vannak-e „felügyelő nélküli”, puszta gyakoriságon alapuló
mintázatkiemelő tanulási formák. Hull közvetítésével pedig az effektus törvénye a tanulás neurofiziológiájának
egyik kulcskérdésévé vált.
Edward Lee Thorndike Williamsburg- ban, Massachusetts államban született az USA-ban, 1874. augusztus 31-
én, s Montrose-ban, New York államban (USA) hunyt el 1949. augusztus 9-én. Sok más fiatalhoz hasonlóan, a
fordulópontot a tehetséges középiskolásnak az hozta el, hogy megismerkedett James pszichológiakönyvével. A
Harvard Egyetemen James tanítványa is lesz. Első állatkísérleteit csirkékkel egyenesen James házának
pincéjében is végezte. 1897-ben Cattell őt is a Columbia Egyetemre hívta doktorálni. Megdöbbentő a mai
időhúzós világban, hogy a macskákkal kapcsolatos nevezetes vizsgálatait egy év alatt elvégezte s áttette
disszertáció formába is. A Columbia Egyetem professzora volt (1899-1940) hosszú évtizedeken át, és
elsősorban az iskolai tanulás és a kísérleti pszichológia összekapcsolásában vált jelentős szereplővé. Könyvei
évtizedekig a progresszív nevelés biztos pszichológiai referenciapontjai: sokszorosát kereste velük professzori
fizetésének. Joncich (1968) könyve nevezi Thorndike-ot józan pozitivistának. Thorndike azok közé a
pszichológusok közé tartozik, akik sosem csatlakoztak egy radikális irányhoz. Ha a tanulás érdekelte, miért nem
lett behaviorista? A józanság miatt, azért, mert népi pszichológiája állandóan azt mutatta számára, hogy nincsen
minden rendben a belső világ kiiktatásával. Ilyen volt még Donald Hebb, később George Miller vagy Roger
Brown. Ezek a pszichológusok azonban, ha hosszú távú hatásukat nézzük, nagyobb szerepet játszanak a
pszichológia kumulatív építkezésében, mint a saját korukban jobban elismert mozgalmi vezérek.
235
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A gyorsan terebélyesedő, mindenevő amerikai egyetemi rendszerben a saját, genuinan amerikai funk- cionalista
pszichológia mellett a németes kísérleti pszichológia is helyet kapott. Bár sok Wundt laboratóriumát megjárt
pszichológus válik az amerikai hagyomány hívévé, pl. Münstenberg vagy James
MacKeen Cattell, az angol származású Wundt-kö- vető, Edward Bradford Titchener (1867-1927) a német
ihletés hű követője marad. Már oxfordi diákként Wundt fordítója, s a Lipcsében töltött két év után egész
életében a mester szemléletének s attitűdjének képviselője volt. Amerikába, a Cornell Egyetemre került 1892-
ben, ahol évtizedeken át ő képviseli megmerevített formában a mester rendszerét. Az attitűdre nézve ez azt
jelentette, hogy tanítványaitól a rendszer szigorú követését kívánta meg, kiközösítés terhe mellett. Merev
professzori stílust képviselt, s Wundthoz hasonlóan rendkívül termékeny szerző volt. Tankönyvei hallatlan
részletességgel közvetítik az amerikai közönség felé a korabeli laboratóriumi kísérleti pszichológia metodikáját,
eredményeit, s finomítják szemléletét. A 8.3. táblázat a fiatal Titchener szemléletének egyik kulcsmozzanatát
illusztrálja. Titchener úgy gondolta, hogy az abszolút és a különbségi küszöbökből, egyáltalán az érzékelés
méréséből meg lehet becsülni, hogy hány végső érzéki eleme van a lelki életnek. Érdemes észrevenni, hogy
mindez két elkötelezettséget tükröz. Az egyik a szenzua- lizmus, az a meggyőződés, hogy minden mentális
tartalom végső soron az érzékelésre vezethető vissza. A másik a dekontextualizált architektúra. A lelki élet
magában értelmetlen elemekből indul, azokból épít ki az együttjárások, a tapasztalat révén értelmes egészeket.
Vannak jelentéstelen szenzoros atomok. Minden egyébről beszélni az önmegfigyelé ses kísérletekben az
ingerhiba elkövetését jelentené. A pszichológia tárgya ugyanis az élmény a maga közvetlenségében.
Természetesen a népi pszichológia szempontjából téves gondolatmenet ez, hiszen népi pszichológiánk
jellegzetesen intencionális. Úgy éljük meg élményeinket, mint amiknek tárgyi vonatkozásuk van. A Titchener
képviselte pszichológia azonban ezt a naivnak tartott hozzáállást szeretné leküzdeni a dekontextualizálással.
Mindennek van egy sajátos nagy karriert befutott következményes fogalma is Titchenernél. Ez a jelentés
kontextuselmélete. Minden mentális entitás egy kontextust hív elő tapasztalataink alapján. Ez az asszociatív kör
adná meg élményeink jelentését. A jelentés nem más, mint mindaz, ami eszünkbe jut egy szóról. Hatásos
elmélet ez, amely évtizedek múlva is kísért, mind a nyelvészeti strukturalizmusban, mind például a szójelentés
olyan viselkedéselvű behaviorista elméleteiben, mint Noble jelentésteliség-koncepciója.
3.22. táblázat - 8.3. táblázat. A szenzoros elemek száma Titchener (1896, 74. o.) alapján
Szem 32,820
Orr ?
Nyelv 4
Bőr 4
Izom 2
Ín 1
Ízület 1
Tápcsatorna 3?
Véredények ?
Tüdő 1?
Nemi szervek 1
236
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Összesen 44,435
Titchener rendszere a funkcionalisták dominálta közegben, arra reagálva, strukturalizmussá válik. Ti- tchener
úgy véli, hogy minden biológiai tudományban három kutatási attitűd lehetséges. Az egyik a morfológiai
hozzáállás, az elemek s kapcsolódásaik pontos leírása, a másik a funkcionális attitűd, az elemek szerepének
tisztázása, a harmadik pedig a fejlődési hozzáállás. A morfológiai vizsgálódásnak azonban elsődlegesnek kell
lennie. Először úgy kell foglalkoznunk a lelki élet elemeivel, hogy eltekintünk azok szerepétől. A strukturális
pszichológia teljes kidolgozásának meg kell előznie a funkcióval való törődést, s különösen a pszichológia
alkalmazásait. A komoly, tudományos pszichológia a normális művelt felnőtt ember pszichológiája. Legfőbb
módszere a kísérlettel kombinált önmegfigyelés. Titchener mindenkinél jobban hisz abban, hogy gyermekekkel
és állatokkal való bajlódás helyett a pontos laboratóriumi munka, legalábbis jelenleg, a helyes út. Felfogását egy
polémikus cikkben fejti ki legvilágosabban.
A kísérleti pszichológus elsődleges céljává a pszichikum struktúrájának elemzése vált. [...] Feladata
élveboncolás, de olyan élveboncolás, amely strukturális és nem funkcionális eredményeket hoz. Mindenekelőtt
azt próbálja felfedezni, hogy mi van ott, [...] nem pedig azt, hogy miért van ott. [...] Ennek ellenére létezik egy
funkcionális pszchológia [...] ha a funkciót még a struktúra teljes megvilágítása előtt tanulmányozzák, akkor a
kutató beleesik a teleologikus magyarázat csapdájába, ami a tudományos fejlődésre nézve fatális.
Edward Titchener: Egy strukturális pszichológia posztulátumai. 1898/1983, 287., 289. o. Hollósi Judit ford.
Ha mai terminológiát alkalmazunk, a Daniel Den- nett (1998a) bevezette szóhasználatban Titche- ner azt hirdeti,
hogy a lelki jelenségek időszerű, s kiindulásként mindenképpen helyes attitűdje a Tervezett hozzáállás, ami az
elemeket s azok mintázatait keresi, de a funckió szempontját, az Intencionális hozzáállást nem veheti fel, az
teleológia lenne.
Titchener elemzése szerint a gondos önmegfigyelés háromféle elemet tár fel a lelki életben: érzeteket,
képzeteket és affektusokat. A lelki jelenségek definíciós jegye Titchener számára a tudatosság. Ez sok korabeli
iránnyal közvetlenül szembeállítja, így az összehasonlító pszichológusokkal és majd elsősorban a
behavioristákkal. Kései munkáiban elsősorban Machra és Avenariusra alapozva világnézeti elhelyezést is ad
ennek az attitűdnek: elkezdi rendszerét egzisztencializmusnak nevezni (Titchener 1929), mivel az ontológiai
szempontból semlegesnek tekintett tudatesemények tudományát akarja hirdetni (a honnan származnak, mi a
státusuk a világban kérdéstől eltekintve). A pszichológia a tapasztalást mint az általánosan tekintett tapasztaló
függvényét tekintené, a biológia a környezet függvényeként, míg a fizika a jelenségeket egymástól kölcsönösen
függőnek tekintő attitűdöt alkalmazná a tapasztalásra.
237
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Mai szemmel steril ez a pszichológia, s a korban is világos volt sokak számára, hogy attitűdje félrevezető. A
tudományok fejlődését tekintve sem igaz, hogy a funkció és az eredet kérdéseinek vizsgálatával s az
alkalmazással várnunk kellene addig, míg a strukturális leírás feladatát kimerítően befejeztük. Ez a felfogás a
pszichológia történetére nézve is félrevezető volt. A mai pszichológiatörténészek veszik észre, hogy Titchener s
tanítványa, Edwin Boring (1886-1968) az amerikai pszichológiatörténet-írás évtizedeken át volt doyenje a
funkcionalistákkal szembeállítva egy rendkívül kimerevített, elriasztó képet örökítenek át az amerikai
pszichológusok nemzedékeire Wundtról, s a kezdeti német kísérleti pszichológiáról (Danziger 1980a). Titchener
kitűnő, éles vitázó volt. Felfogását minden riválissal szemben védte. Ez már életében elszigetelődéshez vezetett
(elvi okokból nem vett részt például az átfogó szakmai társaságok s folyóiratok munkáiban, mert a
funkcionalizmustól fertőzött szemléletüket nem tartotta igazán pszichológiának). Titchener halála után az
amerikai gyakorlatias klímától idegen strukturalizmus gyakorlatilag megszűnt. Legemlékezetesebb vitáját a
gondolkodás jellegéről folytatta a würzburgi iskola képviselőivel, erre a 9. fejezetben térek ki.
Jamesszel. A funkcionális lélektan nem más, mint egyfelől a biológiai, másfelől pedig a pragmatikus szempont
alkalmazása a lélektanra.” (Claparede 1931/1974, 24. o.) Claparede világosan látja az Amerikából
visszaszármaztatás mellett azt is, hogy Európában is van egy funkcionális fonal az evolúciós elmélet hatására,
elsősorban Ernst Machnál (9. fejezet), ez azonban a „germán pszichológia árnyában elenyészik”. A frankofón
238
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
funkcionalizmus ezzel együtt nem a semmiből keletkezett amerikai hatásra. Számos intézményes és
intellektuális jellegzetessége volt elsősorban a francia pszichológia kezdeteinek a 19. század végén, amelyek
hozzájárultak a sajátos arculatú funkcionalizmushoz, s valójában mindmáig befolyásolják a francia pszichológia
arculatát. Nélkülük Piaget, Wallon, vagy a mai pszichológiában például Moscovici sajátos arculata sem érthető
meg. Ilyen vonások a klinikai érdeklődés, ami sajátos lazább követelményeket használó módszertannal is társul,
az egyetemen kívüli intézmények kiépülése, a szakmaközi nyitottság a biológia és a társadalomtudományok
irányába, s ennek megfelelően a folytonos érdeklődés a self-jellegű integratív fogalmak s a gondolkodás formai
szerveződése, mint két, az amerikai funkcionalizmusban nem különösebben populáris kérdéskör iránt.
1. Klinikai orientáció. A korai francia pszichológia legnyilvánvalóbb jellemzője a lélek patológiája iránti
visszatérő érdeklődés, de ez jellemző a francia svájciakra is. A francia pszichológia és a francia pszichiátria
jó ideig kéz a kézben fejlődtek. A klinikai érdeklődés azokkal a nagy változásokkal indult, melyeket
általában a Pinel megindította „felszabadításnak” nevezünk, kissé hibásan és félrevezetően használva ezt a
szót (lásd 13. fejezet). Ezt a hagyományt folytatták a neves korai pszichiáterek, Es- quirol és mások. Azért
félrevezető itt a „felszabadítás” szó használata, mert mint egyebek közt Foucault (1961) is több ízben
rámutatott, a láncoktól való megszabadítás ugyanakkor a betegségbe való bezárást is jelentette. A
felszabadított betegek továbbra is betegek maradtak, életük kereteit a tébolyda adta meg.
A patológia iránti érdeklődés filozofikus pszichológiába történő átemelésében nagy szerepe volt a megváltozott
tudatállapotok és a megosztott személyiség iránti érdeklődésnek. Ahogy újabban Gold- stein (1994)
hangsúlyozta, úgy kell értelmeznünk mindezt a klinikai érdeklődést, mint egy újabb próbálkozást az elme
dekomponálására. A francia kultúrában ugyanis maga a dekompozíciós eszme már korábban is felmerült
Condillac empirizmusában is, majd a század közepén a frenológiában.
Mindig és következetesen szemben állt ez a hivatalossággal, mely a karteziánus osztatlan elme gondolatmenetét
folytatja, a 19. század közepén elsősorban Victor Cousin kissé vallásos felhangú hivatalos pszichológiájában.
Jean-Martin Charcot (1825-1893) szinte nemzeti intézmény volt a 19. század hetvenes és nyolcvanas éveinek
Párizsában. Charcot kiváló klinikus volt: a neurológia körvonalazódásában is nagy szerepe volt finom klinikai
megfigyeléseinek, melyek a tünetek osztályozására s az idegrendszeri elváltozásokhoz való kapcsolására
törekedtek. Mind a szellemi élet egészében, mind a pszichológiában azonban legnagyobb szerepe a hipnózissal
kapcsolatos munkásságának volt. Charcot a hipnózist valós jelenségnek tartja, de olyannak, ami az idegrendszer
patológiájával függ ösze. Az ő felfogásában a hipnózis csak hisztériás betegeknél jelenik meg, s a személyiség
és az idegműködés dezintegrációjának tünete. Ez a felfogás nagy vitákat eredményezett, mivel a nancy-i
irányzat a hipnózist általános jegyként értelmezi (lásd 13. fejezet). Mindenesetre ez állította előtérbe azt a
gondolatot, hogy a személyes azonosság csak a normálisan működő idegrendszer integratív működésének
eredménye, s nem valamiféle fix kartéziánus kiindulópont. Charcot-nak a párizsi Salpetriere Kórházban tartott
demonstrációin igen sokan részt vesznek, beleértve Ribot-t és Binet-t, akik később mint pszichológusok
azonosítják magukat.
Charcot többnyire úgy jelenik meg a köztudatban, mint a dinamikus pszichopatológia atyja, aki a lelki eredetű
zavarok elméletét indítaná el. Ez kétségkívül igaz, ha az általa vizsgált jelenségeket, s főként azok sorsát
vizsgáljuk a követők kezében. Charcot azonban meglehetősen radikálisan idegrendszerelvű orvos volt, aki
egyszerre hitt abban, hogy a hisztéria sajátos kórtani kategória, s abban, hogy így is beilleszthető az
idegrendszer általános patológiájába. (Szándékosan hagyom meg a korabeli helyesírást, arra emlékeztetve, hogy
Char- cot már életében ismert volt nálunk is.)
Leginkább azonban azt akarom kiemelni, hogy a hyste- riás rohamnál – s ugyanezt mondhatnám a hysteria sok
más nyilvánulásáról is – a véletlen önkényének semmi sem rovandó fel; ellenkezőleg minden mindig ugyanazon
szabály szerint történik úgy a kórházakban, mint a magán gyakorlatban, minden országban, minden időben,
minden fajnál, következetesen.
Általában a neurosisok és specialiter a hysteria tanában más fontos tény is szerepel, mely bizonyítja, hogy ezen
bántalmak épen nem képeznek valami különös osztályt a kórtanban, melyet a közös élettani törvényeken kívül
239
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
más befolyásolna. A tünetcsoportozatok – sokszor igen szorosan – ama betegségek tünetcsoportozata felé
hajlanak, melyeknél a bántalom anyagi sérülésekkel van összekötve. Ezen hasonlóság sokszor oly fokú, hogy a
diagnosist legnagyobb mértékben megnehezíti. A bán- talomnak azon sajátságát, hogy anyag nélkül organicus
betegséget utánozzon, neuromimesisnek lehetne nevezni. […] Ama principiumok, melyek a kórtanban
uralkodnak, a neurosisokra nézve is érvényben vannak és hogy ezeknél is törekedni kell a klinikai észlelést
boncztani és élettani combinatiók által kiegészíteni.
Maga az a tény, hogy hipnózisban létre lehet hozni hisztériás tüneteket, például némaságot, számára annak
bizonyítéka, hogy mindkét folyamat egy közös idegrendszeri dinamikára vezethető vissza.
Uraim, azon lehetőség, melynél fogva suggestio utján képesek vagyunk a hysteriás némaság syndromáját
előidézni, eléggé kijelöli nekünk e jelenségek kiinduló pontját s egyszersmind sejteti is velünk keletkezését és
lefolyását; azt hiszem, kimondhatom, minden elhamarkodás nélkül, hogy az agy féltekék szürke kérgében kell
keresni azt a dynamicus sérülést, a honnan e tünetek erednek, mikről szó volt s hogy az ily esetekben működő
mechanismus ugyanaz, a melyet a psychicus, vagy ha önöknek jobban tetszik, gondolatbeli bénulások
előidézésénél találunk.
Felmerül nála az a modern gondolat, hogy a norma- litás és a patológia között valamiféle folytonosság lehet. Ez
nem csak a pszichoanalitikus pszicho- patológiában lesz kulcsfontosságú, hanem abban a tekintetben is, hogy a
francia funkcionalisták a klinikát ebben a gondolati előfeltevés-rendszerben használják a normalitás
megértésének kulcsaként.
Vannak egyének és talán nagyobb számban, mint sem hinni lehetne, kiknél a hypnotismusnak úgy somaticus
mint szellemi tüneteit ébrenlétben is lehet észlelni, a nélkül, hogy hypnosisba kellene őket ejteni. Úgy látszik,
hogy a hypnosis, mely más emberekre nézve rendkívüli állapotot képvisel, eme különös teremtményeknél
rendes dolog, ha ugyan ilyen viszonyok közt lehet rendes állapotról szólni. Ezen emberek – hogy úgy fejezzem
ki magamat – alszanak még akkor is, midőn ébereknek látszanak, a mindennapi életben mint valami álomban
járnak-kelnek; és a valódi objectiv benyomásokat nem tudják megkülönböztetni az álomképektől, a
képzeletükben támadtaktól.
1. Intézményes sokrétűség. Paul Fraisse (1989) egy rövid centenáriumi cikkében a francia pszichológia
kezdetéről jellemzi azt az intézményes keretet, melyben az egyetemi nehéz meghonosodás együtt járt az
egyetemen s főleg a bölcsészeten kívüli intézmények nagy számával. Thédoule Ribot (1839-1916) már a
nyolcvanas évek elején tartott előadásokat a Sorbonne-on, de ez nem jelentet te egy tanszék létrehozását.
1889-ben azonban tanszéket alakítottak ki a nagy tekintélyű College de France intézményében azzal az
elnevezéssel, hogy kísérleti és összehasonlító pszichológia. Ribot filozófiai műveltségű és iskolázottságú
volt. Az új pszichológia úttörőjévé vált az angol (1872), s a német pszichológiáról (1879) szóló könyveiben,
amelyben a filozófus ünnepli a pszichológia felszabadulását a filozófia zsarnoksága alól. Ribot az
ismeretátadáson kívül ezekben a könyvekben azt is hangsúlyozta, hogy a franciával rivális két kultúrában a
pszichológia a tényekre irányul, alulról felfelé építkezik, állatokból és gyerekekből indul ki, az evolúciós
elkötelezettségeknek megfelelően, valamint kísérletekből, s nem a filozófusok karos- szék-spekulációiból.
240
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A nyolcvanas évektől kezdve Ribot egy sor munkát írt a patológiás disszociációról. Olyan munkákat, melyek a
figyelem, az emlékezet és a személyiség zavaraival mint disszociációs jelenségekkel foglalkoznak. Charcot
előadásainak, valamint az evolúciós elméletnek, különösen Herbert Spencer- nek a hatására az emlékezet, az
akarat, a személyiség zavarait Ribot mint az evolúciós kibontakozás megfordított folyamatát mutatja be.
Jacksonhoz hasonlóan olyan képet használ, mely szerint az idegrendszer evolúciója a haladásnak, a felbomlása
pedig a visszafejlődésnek, a regresszusnak felel meg. Vagyis a darwinizmus haladás elvű, progresz- szivista
értelmezését használja, és ebbe az irányba alkalmazza Jackson neurológiai doktrínáját. Mindez azt is jelentette,
amit Ribot-elvként szoktunk emlegetni, hogy felfogása szerint az utoljára elsajátított dolgokat veszítjük el
legkorábban, például a legkésőbben elsajátított nyelvet. A disszociáció különlegesen érinti az affektív
folyamatokat: disz- szociáció esetén mintegy az érzelmi világ és reakciómód kezd uralkodni.
1. ben Charcot és Ribot megszervezték az első nemzetközi kísérleti (fiziológiai) pszichológiai kongresszust. Itt
olyan nagy nevek vettek részt, mint Helmholtz, Hering, Baldwin, Bain, Jackson, Galton, Freud, Behtyerev,
James, sőt még Durkheim is jelen volt.
Ribot utóda a College de France-ban 1893-tól Pierre Janet volt (13. fejezet), akinek mind filozófiai, mind orvosi
fokozata volt, s aki egész pályája során állandóan azt az attitűdöt képviselte, hogy a pszichológiai érdeklődésű
filozófusoknak orvosi fokozatot is szerezniük kell. Ez vált a francia klinikai érdeklődés intézményes attitűdjévé.
Fraisse (1989, 175. o.) egy egész tekintélylistát sorol fel olyan francia pszichológusokról, akiknek kettős
nevelésük volt, s így a Julesz Béla (1995) emlegette tudományos kétnyelvűség jellemezte őket.
Idetartozik George Dumas, Henri Wallon, Charles Blondel, Daniel Lagache, Alphonse Ombredane, hogy csak a
legismertebb későbbieket említsem.
Hamarosan kialakult egy másik intézmény is a felső tudományok gyakorlati iskolájában (Ecole Pratique des
Hautes Etudes), a fiziológiai pszichológiai laboratórium. A 19. század nyolcvanas éveiben ezt először Beaunis
(1830-1921) irányította, aki a nancyi iskola klinikusa, s elsősorban a hipnózissal foglalkozott, de ez a
laboratórium lett Alfred Binet, Henri Piéron és mások laboratóriuma is. Binet maga, ahogy Fraisse is beszámol
róla, először jogi diplomával rendelkezett, aztán az asszociációs pszichológia kezdte érdekelni, és részt vett
Charcot laboratóriumának munkájában. Közben kibontakozott genetikai és embriológiai érdeklődése is, s a
magasabb tudományos fokozatot rovarok idegrendszerével kapcsolatos munkájával szerezte! Igen változatos
pálya ez már a kezdetekben (lásd életrajz).
Henri Piéron (1881-1964) vált a Sorbonne világában a folytonosság jelképévé. Galifred (1989) igen részletesen
elemzi Piéron pályáját. Piéron fiatal korától elkötelezett ember volt mind politikailag, mind intellektuálisan a
Dreyfus-ügy révén. Pierre Janet, valamint fiziológusok tanítványa, aki 1910-től vette át a Sorbonne
pszichológiai laboratóriumának vezetését. Századunk első évtizedében az alvás pszichofiziológiájával, valamint
241
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
az állati viselkedéssel foglalkozott s teljes redukcionista- ként indult. Véleménye szerint a lelki élet egészét a
fiziológiára kellene redukálni. Piéron meglehetősen radikális programot fogalmazott meg (lásd
1. fejezet). Szerinte a pszichológia mint fizikalista tudomány kell működjön, melynek eszményképe Helmholtz.
A fiatal Piéron nemcsak Wundtot és Ribot-t kritizálja a tudattal kapcsolatos állásfoglalásuk miatt, hanem
spekulatív megközelítésük révén az evolucionistákat is. De nyíltan harcol a Bergson-követők ellen. Nem
szabad elfelednünk, hogy ez az évtized (1910 táján) Bergson hatásának zenitje is. Piéron radikalizmusát a
„magasabb értelmiségi körökben” nem szívesen fogadják, mégis az École Pratique keretében Binet követője
lesz, aztán ő kapja meg a College de France tanszékét is. Mindez azonban a fő egyetemi tankörökön kívül
történt. Csak 1947-től lehet a Sorbonne bölcsészkarán pszichológusdiplomát kapni.
Piéron számos területen dolgozott évtizedeken keresztül a pszichofiziológia mellett. Az agy és tudat viszonyával
foglalkozik és számos pszichofizikai vizsgálatot is végzett. Emellett a méréselméleten keresztül a pszichológia
alkalmazott nevelési aspektusainak is mértékadó alakja lesz Franciaországban. Az alkalmazott lélektan
inspirátoraként pályaalkalmassági tanácsadó központok hálózatának létrehozásában is részt vesz, valamint a
kommunista Henri Wallon és a Paul Langevin társaságában a nevelési reformok fontos baloldali képviselője.
Mindez az intézményi sokrétűség két szempontból érdekes tartalmilag is a francia funkcionalizmus sorsában,
nem csak dekoráció. Egyrészt az egyetemen kívüli kutatóintézeti és hálózati keretek egyszerre képviselnek egy
arisztokratikus absztrakciós lehetőséget, azt, hogy az oktatás kényszereitől távol dolgozhatnak a pszichológusok
a tudomány elvont kérdésein. Másrészt az intézmények egy része határozottan gyakorlati igényű, ilyen a
klinikum világa, de a nevelésügy is, ahol az akadémikus egyetemi pszichológiától távoli de valódi készségszerű,
„hogyan jellegű” tudások kialakítására van szükség.
3. Interdiszciplináris beágyazás és filozófiai viták. A francia pszichológia egészét állandóan jellemzi egy sajátos
vitatott filozófiai státus. A 19. század közepén Comte munkásságával indul ez, aki tagadja a pszichológia
létjogosultságát. Ezt később sokat bírálja és helyre is teszi Hyppolite Taine (1828-1893), aki 1870-es, az
intelligenciáról szóló könyvében azt hirdeti, hogy kicsiny tényekből, apró megfigyelésekből kiindulva kell
létrehoznunk az intelligencia elméletét, s nem grandiózus teóriákból. A kis lépések pozitivista hitvallásának
megfelelően kell közelíteni a pszichológiához is. Taine egyébként igen nagy hatású történész volt, akinek a
művészetelméletben és az irodalomelméletben is nagy szerepe volt. Mint irodalomtudós azt hirdette, hogy a
művek elemzése során a szerző mögöttes pszichológiai motívumaihoz kell eljutnunk. Taine állásfoglalása egy
humán tudós kiállása az adat- orientáltabb pszichológia érdekében. Ez azért volt fontos, mert senki sem
vádolhatta azzal, hogy egy redukcionista fiziológus hirdeti ezt.
Ez az egyik pólus. Hamarosan megjelenik azonban a másik, mely mindmáig jelen van a francia szellemi
életben; ez a pszichológia determinisztikus ambícióinak megkérdőjelezése a filozófia nevében. Elkezdődik ez
Bergson munkáival (10. fejezet), s folytatódik mindmáig a fenomenológiai- egzisztencialista filozófiai
pszichológia alternatíváján keresztül, egészen a radikális szociálpszichológiákig és a strukturalista és
posztstrukturalista mentalitás-elméletekig.
A laboratórium keretében Binet érdeklődését olyan kérdések foglalják le, mint a gyermekek közötti
temperamentum- és gondolkodásmódbeli eltérések. Saját lányai vizsgálatából indul ki (előrevetítve a másik
nagy saját gyerekpropagátor, Jean Piaget megközelítését), s arra a következtetésre jut, hogy van aki inkább
szavakban, van aki inkább szemléletesen old meg feladatokat. 1899-től Binet igen aktív szerepet játszik egy
242
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
nevelési reformra törekvő gyermektanulmányi szabadtársaságban. A „szabad” jelző itt azt jelenti, hogy a
társaság az államtól független s szellemileg az iskola modernizálásának elkötelezettje. Ez a társaság győzi meg a
francia oktatásügy vezetését, hogy az iskolában lemaradó gyerekek áthelyezési gyakorlatának önkényességét
meg kell szüntetni.
Minden elmaradottsággal gyanúsított gyerek csak akkor emelhető ki az általános iskolából s tehető át speciális
iskolába, ha pedagógiai és orvosi vizsgálaton vesz részt, mely megállapítja, hogy értelmi állapota képtelenné
teszi arra, hogy átlagosan profitáljon az általános iskolában folyó munkából.
Alfred Binet Nizzában született 1857. július 8-án, s Párizsban 1911. október 18-án hunyt el. Rövid élete az
intellektuális érdeklődést illetően igencsak mozgalmas volt. Nevét a tesztmozgalomban betöltött kezdeményező
szerepe miatt ismerik. Az intelligenciavizsgálatok bevezetése azonban nála csak egy gazdag életmű betetőzése
volt. Jogot végez, majd medikusként ébred fel érdeklődése a pszichológia iránt, Darwin és a korai evolúciós
pszichológusok lelkes olvasója. A pszichológiában autodidakta ifjút az akkoriban nemzeti intézmény szerepet
betöltő Charcot vonzza. Binet közel egy évtizeden át Charcot lelkes híve a Salpetriere-ben, több patológiai
témájú könyve jelenik meg. Charles Férével (1852-1907), a pszichológia egyik legtöbbet használt mérési
módszerének, a galvános bőrreakció eljárásának leírójával együtt publikált munkája az állati magnetiz- musról
(1886) nagy vitákat vált ki. Számos hipnotikus jelenségről vélték kimutatni, hogy azok mágneses térrel
befolyásolhatóak. Charcot ellenfelei, a nancyi iskola képviselői (Liébault és Bernheim) azonban kimutatták
ezekről a jelenségekről (pl. bénulás át- tevése a másik testfélre), hogy szug- gesztiós hatások. A francia szellem
nagyon érzékeny a nevetségességre. Binet-t nagyon megrázta ez az intellektuális vereség, olyannyira, hogy egy
ideig jeles melodrámaszerzővé is vált. A kudarc hatására később is visszatérő gondjává vált annak figyelemben
tartása, hogy a pszichológiá- ban sok eredmény csak a kísérletező elvárási hatásának tudható be (ma Pygmalion-
hatásnak nevezzük ezeket a jelenségeket).
Binet mással is foglalkozott, mint természettudós: radikálisan hitt a lelki élet s a neki megfelelő célirányosság
folytonosságában az állatvilágban. A mikroorganizmusok pszichológiájáról 1888-ban angolul is megjelent
könyve sajátos álláspontot foglal el, mely releváns a későbbi Jennings-Loeb-vitákra nézve is (11. fejezet). Binet
szélsőségig viszi el Romanes teleologikus felfogását (lásd 7. fejezet). Binet szerint az olyan lelki jelenségek
mint az érzékelés, mozgásszerveződés és hasonlók az egysejtűeknél is megvannak.
Szerinte a csillósok is teljes állatként reagálnak, sőt az emberi spermiumok mint hím elemek is céltudatosan
keresik a nőstényt, s eközben nem vakon működnek, hanem belső impulzusaik vannak. Binet véleménye szerint
már az egysejtű szervezetekben is nem csak az érzékenység, hanem minden, az élethez kapcsolódó mentális
működés jelen van. Minderre kialakított egy sajátos kifejezést is, „celluláris pszichológiának” nevezi. Mindez
túlzásnak tűnhet, az alapmozzanat azonban az, hogy Binet hitt ezeknek az egyszerű élőlényeknek a célirányos
viselkedésében. Mindez, mint ő is kifejti, igencsak ellene van a radikális fizikokémiai megközelítésnek. Vagyis
a Jennings-Loeb-vitában Jennings oldalán áll.
Binet igen jelentős szervező is volt. Az első francia pszichológiai laboratórium (1889) s folyóirat (LAn- née
Psychologique, 1895) elindítója. A laboratórium keretében számos kísérletet végez például az emlékezet
fejlődéséről (9. fejezet), melyekben a németes kísérleti hagyományt kapcsolja össze a funkcionalista fejlődés
eszmével. Oyan gyakorlati kérdéseket vizsgál, mint az iskolások napközbeni fáradása, a folyamatos szövegek
megjegyzésének nem asszociatív törvényszerűségei, a sakk és a számtani tehetség vizsgálata (e két területen
máig idézett klasszikus).
Az igazi áttörést azonban az hozza, hogy az egyéni különbségekkel kezd foglalkozni, különös tekintettel a
gondolati reprezentáció egyéni eltéréseire
Binet vállalja magára a módszerek kidolgozását. 1903-ban megjelent Az intelligencia kísérleti vizsgálata c.
munkája általánosította saját gyerekeivel és más iskolásokkal végzett nagyszámú vizsgálatát a meg-
ismerési folyamatokra nézve. Ezek még minőségi vizsgálatok: a gondolkodás stílusának feltárására hivatottak
(asszociáció, mondatkiegészítés, képleírás, rajzolás stb.). Asszisztensével, Théodore Simonnal (1873-1961)
ezeket az eljárásokat terjeszti ki sok gyerek vizsgálatára. A három változatban megjelent munka (1905; 1908;
1911) egyre inkább skálává válik. Olyan egyszerű feladatok szerepelnek a háromtól 15 éves korig szánt
vizsgálatban, mint a hónapok nevei, az évszakok jellemzői, képrendezések, számemlékezet s így tovább. Binet
243
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
és Simon fokozatosan jutnak el arra a megoldásra, hogy a feladatok az életkor szerint rendezhetők skálába. Ha
egy feladatot adott életkorú gyerekek 85-90 százaléka megold, ez jellemző lesz az adott életkorra. Egy gyermek
fejlettsége pedig abból a szempontból jellemezhető, hogy milyen életkornak megfelelő feladatokat old meg.
Binet-ék ezt mentális szintnek nevezik. A próba elindult a maga úján, számos revízióval, melyek közül már
Binet is elvégezte azt, hogy minden életkorhoz ugyanannyi feladatot sorolt. 1911-ben William Stern német
pszichológus kereszteli át a mentális szintet mentális korra, s definiál egy gyakorlatias mutatót, a mentális
hányadost. Az amerikai Terman későbbi terminológiájával válik ez közismertté: az intelligenciahányados a
mentális kor és az életkor hányadosa:
Binet-nek ez a munkája korszakosnak bizonyult. A skála második változatából néhány év alatt 50 000 (!)
példány kelt el, az első világháború kezdetére már 14 országban alkalmazzák tesztjét vagy változatait.
Magyarországon a Ranschburg-iskolá- hoz tartozó Éltes Mátyás (1873-1936) már 1914- ben beszámol Binet
módszerének adaptált alkalmazásáról. Az eljárás többszöri módosítás után (Éltes mellett Baranyai Erzsébet és
Lénárt Edit játszottak ebben nagy szerepet) ma is bevett a gyermeklélektanban. A 8.4. táblázat Binet néhány
jellegzetes feladatát mutatja különböző életkorokban.
Életkor Feladatok
Képsorozat leírása
9 év A hét napjai
Pénzérmék felismerése
Három megjegyzés kívánkozik ide. A Binet-tí- pusú tesztek sikere fontos gyakorlati győzelem egy korábban
elindult mozgalommal szemben. Galton és majd különösen agilisen James McKeen Cattell abban hitt, hogy az
emberek intellektuális eltéréseit az elemi folyamatok (pl. érzéki diszkrimináció, reakcióidő) szintjén vizsgálni
lehet. Cattell az ilyen feladatokat nevezte először mentális teszteknek. Binet vitte győzelemre ezzel szemben
azokat az eljárásokat, melyek közvetlenül gondolkodtató feladatokban mérik az értelmességet.
Binet-től ugyanakkor idegen volt a teszteredményeknek s a mutatóknak az a dologiasító kezelése, mely az IQ-
fogalom későbbi karrierjét jellemzi. A klinikus Binet nem hitt abban, hogy az emberek egyetlen dimenzióval
jellemezhetőek. 0 minőségi gondolkodó volt, akit eredendően az egyéni különbségek érdekeltek. Ezekről pedig
az volt a meggyőződése, hogy változtathatóak. Egész tesztelési kirándulását, ne feledjük, egy progresszív iskolai
mozgalom keretében teszi. Számára a mérés nem a szelekció, hanem a beavatkozást lehetővé tevő diagnózis
eszköze. Mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy az eredményeket ne kornak (ami rögzültet jelez), hanem szintnek
nevezzék (mely fluktuációt s változékonyságot sugall). Simon, aki évtizedekkel túlélte őt, az 1917-től Alfred
Binet-társaságnak átnevezett pedológiai szabadegyletben nem győzte hangsúlyozni fenntartásait az IQ
dologiasított használatával szemben.
A kornak azonban nem erre volt szüksége. A módszer karrierje révén szelekcióssá vált. Olyan kor ez, amikor a
mai általános iskolának megfelelő képzés hirtelen vált „általánossá”, ami sok problémával járt a kiterjesztett
iskolai népesség miatt. Az intelligenciamérés fontos eszközzé lett abban, hogy a problémák gyökerét a
gyerekben találják meg. A lefelé differenciálás alapja az IQ lesz, hogy azután a két világháború között
244
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Amerikában a felfelé differenciálás, a tehetségkutatás is abban az illúzióban éljen, hogy a tehetséget is ki lehet
fejezni egy számmal. Gould (2000) történeti áttekintése megmutatja, hogyan vált az intelligencia az euge-
nikával harmonizálva a rasszista szelekció „megalapozójává”.
A program a francia példa követését jelszóként zászlajára tűző progresszív nevelés bibliája. Közben Claparede
tanítványai az elveket megtöltik a gyermek megismerését előtérbe helyező konkrét tartalommal. Hogy mennyire
jelentőssel, egy név mutathatja. Az intézet munkatársa az ifjú Jean Piaget is.
Pszichológia tárgya mentális morfológia lelki élet mozgása, egyéni egyéni különbségek,
különbségek patológia
a. a fiúgyermekeket elvittem erdőkön, mezőkön át, a környéki tanyákra, pusztákra (Haraszti, Szent-Jakab,
Babat), falvakba (Szada, Mogyoród, Fót) és egyéb kirándulóhelyekre (Besnyő), s az egyes kirándulásokon
szerzett megfigyeléseimet azonnal pontosan följegyeztem. A fiúgyermekekkel öt kirándulást tettem.
245
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
b. A leánygyermekeket ugyanazon helyekre vezettem el, mint a fiúkat (a távoli Mogyoród és Fót kivételével), s
az adatokat szintén följegyeztem. Velük szintén összesen öt kirándulást tettem.
c. Az összes adatokat egyenként külön-külön lélektanilag feldolgoztam, azután egymással és egyéb adatokkal
egybevetettem, s az irodalmat szem előtt tartva, végül az alább közölt eredményekbe foglaltam össze.
Az érdeklődés Nagy László számára, mint az új kiadáshoz írva Köte Sándor utószava is kiemeli, kétarcú
tényező. A Nagy László számára kiindulást jelentő William Stern-féle kéttényezős elmélet, mely a belső és
külső tényezők kölcsönhatásában hisz, sajátos megjelenési formája ez. S mint fontos belső tényező vezérfonal
lehet a szociális hatások stabilizálásában.
Az érdeklődés, miként tudjuk, a következménye bizonyos testi és lelki folyamatoknak, mert az érdeklődés
motívumok nélkül nem jön létre. Ha azonban bizonyos érzelemfolyamatok hozzák is létre az érdeklődést,
bizonyos az is, hogy az érdeklődés folyamán fejlődnek ki teljes erővel azok az érzelmek, amelyek az
érdeklődéseket létrehozzák. Az érdeklődés fokozása tehát erősíti az érdeklődés motívumai gyanánt szolgáló
érzelmeket is. Az így megerősödött érzelmek könnyen hoznak létre újra érdeklődés-folyamatokat. Ekként
állandósulnak meg bizonyos érdeklődések a gyermekben. Az állandó érdeklődés pedig állandó cselekvési irányt
is jelent, mert a gyermeknek minden érdeklődése, egyes eseteket kivéve, végeredménye szerint külső
tevékenységet hoz létre. Állandó cselekvési irányok létrehozása pedig az oktatás szociális célja érdekében
feltétlenül szükséges. Ennek következtében az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy a keletkezett
érdeklődéseket eszközül használja fel, hanem az is, hogy az oktatás szociális feladatából s a gyermek
egyéniségéből folyó érdeklődéseket állandósítsa. Az érdeklődés tehát célja is az oktatásnak.
A századfordulóra készen állt a képlet, melyet még a 9. fejezet is részletez: a német kísérleti lélektan
szemléletének alternatívájaként megfogalmazódott két, nüanszokban – például a klinikai mozzanatnak
tulajdonított jelentőségben – eltérő, de metateoretikusan hasonló funkcionalista elképzelés. A 8.5. táblázat állítja
szembe ezeket egymással.
Természetesen ezek az irányzatok céljaik tekintetében is eltértek egymástól. Amíg a strukturalisták a magában
való leírást tartották a legfőbb célnak, mindkét funkcionalista irányzat arra törekedett, hogy valami gyakorlatias
cél megoldásához járuljon hozzá. Ez a cél részben a nevelés feladatainak megoldása, részben pedig a klinikai
megértés, a betegek tünettana mögötti mintázat feltárása.
4.7. Kulcsfogalmak
3.25. táblázat -
246
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
James értékeléséhez mind élet, mind életmű tekintetében jó forrás a svájci Théodore Flournoy (1917) életrajza, s
egyben megmutatja, mit jelentett James vallásfelfogása a protestantizmus számára. A katolikus felfogást mutatja
be, Jameset pozitivista agnoszticizmusban marasztalva el Felber Gyula (1928). Mai és pszichológiaibb
értékelésekhez pedig lásd Váriné (1965) dolgozatát. Gordon Allport (1968) és Edwin Boring (1963) válogatott
műveikben megjelent centenáriumi dolgozatai is igen tanulságosak. Bennük James mint az elementarizmus és
pozitivizmus elleni harc reprezentánsa jelenik meg a pszichológiában. James kettősségeit a kor amerikai
kultúrájába s a személyes sors kontextusába illesztve tárgyalja Bjork (1983). Dewey számos pszichológiai
jelentőséggel is bíró pedagógiai munkája (1912; 1931; 1933; 1978) magyarul is olvasható, filozófiájából pedig
jó mutatványt ad az említett pragmatizmuskötet. Újraértékelésére Rorty munkái adják meg az alaphangot.
Angell, a chicagói iskola, Cattell, Münstenberg és a Columbia Egyetem funkcio- nalistáinak bemutatására
Hothersall (1984) tankönyve jó forrás. Thorndike korszerű értékelését, a józan pozitivistaként állítva be őt
Joncich (1968) monográfiája adja meg. Cattellről és Titchernerről jó értékelést ad Bjork (1983). Titchenert
legjobban tankönyve (Titchener 1909), valamint rendszerező pszichológiájának megjelent első kötete
(Titchener, 1929) mutatja be. Binet (1916) és Clapa- rede (1915; 1974) munkái kellően eligazítanak a frankofón
funkcionalizmusban.
Az intelligenciamérésről Horváth (1991) kitűnő beszámolót ad magyarul, a kritikus kérdésekre pedig Gould
(1999) használható. Nagy László saját munkái mellett értékelésére lásd Mérei, 1966, 1982; Kiss 1982, és Köte
Sándor in Nagy László (1982).
A 19. század vége a kísérleti pszichológia diadalútja, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a belső világból
induló pszichológián belül is lehetnek alternatívák. A fejezet először bemutatja ezt a diadalutat. A laboratóriumi
kísérleti pszichológia két irányzata győzedelmeskedett. Az egyik a „tartalom”, a reprezentációk pszichológiája,
a másik a „folyamatot”, a mentális aktivitást kiemelő irányzatok. A tartalom pszichológiája egyre több területre
terjesztette ki becsvágyát. Ebbinghaus és G. E. Müller két jellegzetes, Wundttól független vezető képviselője
volt ennek a mozgalomnak. Az ő munkásságukban megjelenik az igény arra, hogy a pszichológiai kísérletezés
kompetenciáját kiterjesszék a magasabb szervezettségűnek tartott folyamatokra, s a kutatás egyben eltolódik az
objektív, viselkedéses mozzanatok elemzésének irányába. G. E. Müller ugyanakkor a szerveződésgondolat
egyik legjelentősebb kezdeményezője is.
247
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A kísérleti szemléletű tudomány terjedésében kétségkívül vezető szerepet játszott a német pszichológia. A 9.1.
ábra mutatja, hogyan növekedett a német egyetemeken a pszichológiai egységek száma.
Wundt tanítványi köre közvetlenül releváns annak megértéséhez, mit is adott ő a pszichológia autonómiájának
kibontakozásához. A wundti kísérleti pszichológia, ahogy emlegetni szoktuk a „normális, átlagos, felnőtt emberi
elme” vizsgálata igen hamar terjedni kezdett. Ez részben Wundt közvetlen hatásának tudható be, részben
azonban az általa kibontakoztatott laboratóriumi szellem tágabb keretekben megvalósuló győzelmének. A
közvetlen hatás számszerűen is nagy volt: hosszú pályája során Wundt maga 100-nál több pszichológiai
doktoráló munkáját irányította. A laboratórium révén Lipcse vagy három évtizeden át az új pszichológusok
Mekkája volt. Ben-David és Collins (1966) többször említett, a kísérleti pszichológia kezdetein érvényes
mester-tanítvány viszonyokat áttekintő genealógiai fákat felvonultató munkájukban igen részletesen dolgozzák
fel ezt.
Claparede voltak közvetett Wundt-tanítványok, de a korai nagy nevek (Charcot, Janet, Binet, Piéron, Ribot,
Dumas) tőle függetlenek, bár jól ismerik munkáit – elég csak Ribot (1882) több kiadást megért híres
ismertetésére gondolnunk a korabeli német pszichológiáról.
Amerikában Wundt közvetlen tanítványai Cat- tell, Wolfe, az Angliából jött és Wundt legfőbb pro- pagátorának
számító Titchener, Angell, Scripture, Seashore, Pace, Judd, Baldwin, Stanley Hall, közvetett tanítványok
Stratton, Woodworth, Washburn, Yerkes, Dunlap, Sanford, Jastrow, Patrich, Terman. Van azért itt is független
vonal persze, mely William Jamestől vezet Thorndike és Watson irányába, ill- letve Dewey-tól és Jamestől az
En rétegződésének elméletéig.
248
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Az orosz pszichológia kezdetei sem függetlenek Wundttól. Már 1859-ben, Helmholtz heidelbergi tanszékén egy
egész éven át egy szobában dolgozott Wundttal Szecsenov, akiből ugyan a legkevésbé sem lett wundtiánus
pszichológus, s maga is arról számol be, hogy Wundt igen keveset beszélt vele. Feltételezhetjük azonban, hogy
jól ismerte ezt a pszichológiát. Az első modern értelemben vett orosz kísérleti pszichológus, Nyikolaj N. Lange
(1858-1921) viszont már Lipcsében tanult Wundtnál, s első munkáit az appercepció fogalmáról Wundt lapjában
közölte (Lange 1888), hogy aztán később az appercepció wundti értelmezésének éles kritikusává váljon, éppen
egy Szecsenov hatását is mutató, motoros figyelemre vonatkozó elmélet keretében. (Lásd erről Jarosevszkij
1968, 400-405. o.; Szmirnov 1975, 89-91. o.; Joravsky 1989 viszont nem tartja Langénél igazán jelentősnek
Szecsenov hatását, Langét még inkább Wundt tanítványának tartja.). A századelőre nézve pedig közismert, hogy
a Moszkvai Egyetem nagy befolyású lélektani intézetének (1912) alapítója, Cselpanov (1862-1936) határozottan
wundtiánus programot képviselt, éppen a szecsenovi hagyomány ellentételezéseként is (Bugyilova 1975).
Az új, szaktudományos pszichológia elterjedését Európában jól mutatták a nemzetközi kongresszusok is. A
pszichológia intézményesülésében a „láthatatlan egyetem” létrehozásában a laboratóriumok, tanszékek,
professzori kinevezések és folyóiratok mellett sajátos jelentőséggel bírtak a nemzetközi kongresszusok is.
Nemcsak a csoporttudat növekedése, a fiatal tudomány büszke önazonosítása miatt volt ez fontos, hanem a
különböző törekvések, elsősorban a kísérletezők és a funkcionalisták találkozói miatt is. Az első kísérleti
pszichológiai kongresszust 1889-ben Párizsban rendezték, s a patológusok (Charcot, Janet) és a funkcionalisták
(James, Claparede s a fő szervező Ribot) nyomják rá bélyegüket. Az 1892-es londoni kongresszust még szintén
a funkcionalisták uralják, 1896-ban Münchenben s 1900-ban Párizsban azonban már sokkal vegyesebb a kép, az
angol, amerikai és francia sztárok mellett megjelenik Ebbinghaus is.
249
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
fejezetekben a szellemtudományos iránnyal, Brentanóval és a würzburgi iskolával összevetve jelenik meg nála.
Kornis módszertanilag elsősorban Dilthey hatására a kísérlet mellé határozottan odaállítja a kulturális
fenomenológiát is. 1921-ben monográfiát is szentelt a nemrég elhunyt Wundtnak. Ez a sokoldalú értékelés
megfontoltan mérlegeli Wundt útvesztéseit (például hogy néplélektana meg akarja haladni az egyéni lélekből
való kiindulást, de ez nem mindig sikerült, voluntarizmusa néha spekulatív, stb.).
Wundt a Kormis-féle eklektikus akadémikus pszichológusok közvetítő munkáján túl is hatással bírt. Pikler
Gyula, a Társadalomtudományi Társaság egyik vezetője, a századelő radikális jogfilozófusa pszichológiai
munkásságában elsősorban a kor német tudatlélektanához kapcsolódik, ha nem is sokban Wundthoz. Olyan
akaratelméletet dolgozott ki, mely az értéktételező, saját sorsát befolyásoló társadalmi ember viselkedését lenne
képes jellemezni. Wundtnak Gombocz Zoltánra és a modern magyar nyelvészet kialakulására gyakorolt
hatásáról a 6. fejezetben, a néplélektan kapcsán már volt szó.
Mindez a Wundt-hatás a bölcsészeti pszichológiában azonban nem vezetett egyetemi laboratórium alapításához.
Az első laboratórium nem a bölcsésze- ten, hanem a budapesti orvoskaron, a pszichiátriai klinika mellett jött
létre, 1899-ben Ranschburg Pál (1870-1945) vezetésével, egy beteg adományából, Laufenauer Károly klinikai
professzor támogatásával. A század elejétől, 1902-től ez a laboratórium a gyógypedagógiai intézményekhez s a
főiskolához kapcsolódik. Ranschburg gyakorlati munkássága mellett fontos alaptörvénnyel gazdagította az
emlékezeti szakirodalmat: a homogén gátlás leírásával. Hasonló anyagok tanulása rontja egymás felidézését
(Ranschburg 1902; 1914; 1923). Amint Torda Ágnes (1995) beszámol róla egy filológiailag igen részletesen
dokumentált tanulmányban, az első magyar pszichológiai laboratórium valódi, nem a legendáriumokba tartozó
története, valamint kialakítójának sorsa az orvoskaron számos nehézséggel jellemezhető. Nemigen látták
szívesen azt a gondolatot, hogy „kísérleti pszichológia” előadásokat fog valaki tartani, s kialakít egy olyan
laboratóriumot, melynek hivatása a lélek tanulmányozása. A kari bizottságok ismételten megkérdőjelezték még
a Ranschburg javasolta kurzuscímeket is, valamint a közleményein megjelenő hivatalos hovatartozást, mikor is
Ranschburg egy „pszichofiziológiai” laboratóriumra utalt. Volt tehát gyanakvás és féltékenység. A kísérleti
pszichológia megszületése – azóta persze tudjuk, hogy évszázados története sem – nálunk sem volt könnyű
diadalmenet. Ami Ranschburgot illeti, az elhúzódó habilitációs eljárás lényegében kiszorította őt az egyetemi
körökből.
250
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Figyelemre méltó, hogy ma két intézmény, az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kara,
valamint a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete egyaránt saját megalapítóját látja
Ranschburgban, s tevékenységüket az ő gyógypedagógiai laboratóriumára vezetik vissza. Ami a személyes
szinten igazságtalanságnak tűnhet Ranschburg irányába (habilitációs eljárásának lelassítása az orvoskaron s az,
hogy lényegében kitúrták az orvosi akadémikus világból laboratóriumával együtt), sajátos felhangot
eredményezett az egész magyar pszichológia fejlődésében: az akadémikus és az alkalmazott terület hálózatai
közötti szorosabb kapcsolatot eredményezte, valamint azt, hogy a gyógypedagógiai intézményeknek kitüntetett
szerepük volt a pszichológia fejlődésében, ami évtizedekkel később például Szondi Lipót és tanítványainak
munkásságában is megjelent.
Lechner Károly nevéhez fűződve egyébként a kolozsvári egyetemen 1889-től egy befolyásos orvos (Lechner
nemcsak egyetemi tanár, hanem dékán és rektor is volt) feltehetően már Ranschburgot megelőzően is, vagy vele
egy időben beemelte a pszichológiai kísérleti műszerek használatát egy idegklinika munkájába. A
laboratóriumban olyan később nevessé vált filozófus is dolgozott, mint Palágyi Menyhért, olyan klinikai
vizsgálati személyekről nem is szólva, mint Ady Endre (Fodor és Kós 1995).
A tényleges laboratóriumi munka másik megindítója Magyarországon Révész Géza (1878-1955) volt. A
baloldali mozgalmakhoz szorosan kapcsolódó Révész 1918-ban egyetemi tanár lesz, s a forradalmak után
baloldali kapcsolatai miatt Hollandiába emigrált. Itt a tapintás, a vakok pszichológiája, a gondolkodás-lélektan
kutatása mellett a nemzetközi pszichológiai élet egyik leghatékonyabb szervezőjévé válik, elsősorban mint az
Acta Psycho- logica című első nemzetközi pszichológiai folyóirat szerkesztője.
Révész még magyarországi, illetve németországi egyetemi évei alatt megalapozta kísérletezői tekintélyét.
Miután doktori fokozatot szerzett egy vezető német egyetemen G. E. Müller tanítványaként, a hallás területén
vált tekintélyes szakemberré (Révész 1913, angolul 1954b). Monográfiája biztosította számára, hogy bekerült a
tankönyvekbe, sőt Boring (1942) híres érzékeléspszichológia-törté- neti könyvébe is. Már ekkor kialakította
másik visszatérő témáját: a különleges és korai tehetség vizsgálatát. Nyíregyházi Ervinről szóló dolgozata
(Révész 1916) az egyik első részletes tehetségkutató tanulmány. Hollandiában tekintélyét részben évtizedes
munkássága biztosította a tapintás terén (1938, angol összefoglalója Révész 1958), valamint egy akkor
időszerűtlennek és problematikusnak tartott témával kapcsolatos publikációi és szerkesztői munkái, a nyelv
keletkezésével, illetve a gondolkodás problémájával kapcsolatos kötetei (Révész 1946; 1956; 1954a). Ez utóbbi
könyvek és kötetek széles körű idézettsége jól mutatja, hogy szükség volt ezeknek a „tilos témáknak” a
folytatólagos vizsgálatára, s élete utolsó éveiben ezek biztosítottak megérdemelt tekintélyt Révész számára.
251
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Ami a magyarországi intézményes mozzanatokat illeti, Révésznek sikerült betörnie a filozófiai kar világába, s
elsőként alapított Budapesten egy Pszichológiai Tanszéket. Nagy áttörés volt ez az intézmények és hálózatok
tekintetében, nem volt azonban hosszú távú hatása. Mint tanszék csak 1947-ben alakult újra.
rivalizáció. Nekünk az utókor fölényes helyzetéből kár lenne visszavetítenünk ezt: ezek az irányok együttesen
alakították ki a századfordulóra a diadalmas kísérleti pszichológia arculatát.
Ebbinghaus egész munkásságára jellemző az eredetiség, ugyankkor az is, hogy inkább kezdeményező, mintsem
kidolgozó: elindít valamit, aminek továbbvitelét másokra hagyja. Az emlékezetről szóló munkájának
eredetisége, s az, hogy a könyv nem fogalmi kérdések körül forog, hanem közvetlenül közelíti meg tárgyát,
talán az intézmények keretein kívül végzett független munkának köszönhető. Ebbinghaus felfogása az
emlékezetkutatás egyik mintázatát adta meg, amely még ma is velünk él, s általában úgy hivatkozunk rá, mint az
Ebbinghaus- paradigmára (Cofer 1976, a Klix és Hagendorf 1985 szerkesztette kötet, illetve Pléh 1985). A 9.1.
táblázat bemutatja ennek néhány jellemzőjét, szembeállítva a Sir Frederick Bartlett nevéhez fűződő másik
emlékezeti paradigmával (lásd 18. fejezet). Ami a vizsgálati elrendezést illeti, Ebbinghaus a sze- mélytelenített
és dekontextualizált eljárások felé halad, mind az inger, mind a vizsgálati helyzet tekintetében, Bartlett viszont a
252
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
brit funkcionalista hagyomány köznapi interakciós stílusát képviseli, Galton hagyományát együtt az életszerű
anyagok használatával.
Ebbinghaus alapvetőnek tartotta, hogy leegyszerűsítse az emlékezés kutatását. Az emlékezet kérdése nála
lényegében a szándékos felidézésre egyszerűsödik. Már saját kora is megkérdőjelezi ezt a leegyszerűsítést, s
szembeállítja vele az önkéntelen felidézés és a spontán szerveződés folyamatait. Ebbinghaus valójában a
klasszikus, már az ókorban is megvolt emlékezeti metaforákat, az egyik rendelkezésünkre álló népi
pszichológiai emlékezetmodellt teszi a tudományos megközelítés alapjává. Az emlékezésről a legtöbbet
emlegetett köznapi hasonlat a viasztábla. Ez voltaképpen az írás mint nyomhagyás koncepciójából indul ki. Úgy
érezzük, hogy alapvető párhuzam van a tudás külső, objek- tivált és belső rögzítése között. Ennek megfelelően
használunk olyan kifejezéseket, mint Vésd jól az emlékezetedbe. Emlékeink az idővel elhalványulnak, akárcsak
az ablakra írt jelek. Ebbinghaus részben ezt a metaforát emeli be a tudományos pszichológia szóhasználatába.
Az ő megközelítésétől fogva beszélünk az emlékezés három látszólag világosan elkülönülő szakaszáról, a
bevésés, tárolás és felidézés szakaszáról. Ebből az első a viasztáblának felel meg. A második viszont inkább egy
másik uralkodó emlékezeti metaforának, a tartálynak. A tartályséma alkalmazása az emlékezetre úgy képzeli el
az ismeretszerzést, mint ahol az emlékeket mint dolgokat rakjuk bele az emlékezetbe. Ebbinghaus eredetisége
nem egyszerűen ezeknek a metaforáknak az intellektuálisan respektábilissá tétele, hanem tényleges kutatási
gyakorlat alapjává tételük. Hiszen ezek a modern empirizmus kezdetétől jelen vannak. Locke a nevezetes
helyen, az empirizmus bevezetésében egyszerre használja a tábla- és a tartálymetaforát. „Az elme, ahogy mi
mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává
annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem vég
nélküli változatosságban?” (John Locke 1690/1964, I., 92. o., kiemelés tőlem – P. Cs., Dienes Valéria ford.)
Írásbeliség. Ez persze azt is jelentette, hogy Ebbinghaus leegyszerűsítését egy asszociációs reprezentációelmélet
is irányította. Mindez együtt, s erre igen fontos emlékeztetni, azt eredményezte, hogy az emberi emlékezet első s
máig igen előtérben álló kutatási modellje a laboratóriumban a szándékos verbális ismeretszerzés, az írás által
közvetített tanulást modellálja. Ennek van egy technikai jelentősége is: a nyelvi anyagok használata miatt a
tanulás és az emlékezeti folyamatok elemzése összekapcsolódik, hiszen szavaknál s szótagoknál
rendelkezésünkre áll a nyelvi rendszer mint a válaszokat irányító belső tényező. A tanulást az eredeti
ingerhelyzet visszaadásával tudjuk demonstrálni. Nem kell rossz érzéseink legyenek s állandóan mosakodnunk a
miatt, hogy mindez életidegen. Egy valóban részletes ökológiai pszichológiában mindez a mi életünknek egy
fontos részét képezi le: a szervezett iskolai tanulást. Világosan kell látnunk, hogy ami egyetemesnek tűnik,
valójában egy írásbeliségen alapuló, az ismeretszerzést szervezett körülményekre redukáló és a formát előtérbe
állító emlékezetet modellál. Sokat szoktuk bírálni, hogy Ebbinghaus elhanyagolja a jelentést, és kontextustól
független egyetemes törvényeket keres. Ez azonban csak következmény. Az ebbinghausi modell az
írásbeliségen alapuló kultúra emlékezeti helyzeteit, s ennek megfelelően az iskolát képezi le, míg Bartlett sokkal
közelebb áll az orális kultúrához, és a spontán emlékezéshez. Ennek az intellektuális érdekességét az adja, hogy
az a kulturális-történeti megközelítés, amely kitüntetett szerepet tulajdonít az írásnak az emberi megismerési
253
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
folyamatok átszerveződésében (Donald 1991; Nyíri 1992; 1994) valójában a két emlékezetkutatási paradigma
értelmezésére is alkalmazható. Ebbinghaus persze, s legtöbb követője, részlegesen használja az írásbeliséget,
éppen azért, mert észre sem veszi ennek jelentőségét. Az ingereket olvassák a személyek, válaszaikat viszont
mondják.
Maga az orális kultúra és a spontán emlékezés jelentősége felmerült mint emlékezeti kérdés már a századforduló
pszichológiájában. 1902-ből származik List berlini jogászprofesszor beszámolója arról, milyen zavarosan és
rekonstruktívan idéznek fel egyetemisták egy előadáson megrendezett botrányt (vö. Hebb 1975, 128-129. o.), s
William Stern (1903) kutatásai igen korán megkezdték a tanúvallomás torzításainak elemzését. A torzítások, a
rávezető kérdések problémája mind szimulált, mind valódi tanúvallomások elemzésével korán megjelenik mint
az írásbeliségen alapuló emlékezetkutatás alternatívája. Kornis Gyula (1918, II., 336-349. o.) már egy egész
alfejezetet szentelt ennek a kérdésnek kézikönyvében. Valójában a hallomáson és az élménytovábbadáson
alapuló emlékezetkutatási paradigma már a korai pszichológiában mint az emlékek megbízhatóságának kérdése
merül fel, míg az Ebbinghaus-féle írásos paradigma alapkérdése mindmáig a reprezentáció formája lesz.
Objektivitás. Ebbinghaus különleges erénye az ob- jektivizmus. Miközben saját magát véletlenszerűen
kiválasztott szótagok százaival kínozta, egy óra hangjával biztosította, hogy az olvasási és a felidézési idő
sztenderd legyen. Mindez az állandó és változatlan kísérleti feltételeket volt hivatott biztosítani. Sosem használt
introspekciót, mint saját maga kísérleti személye sem (lásd Hilgard 1964). Olyan módszereket dolgozott ki,
melyek az emberi verbális emlékezet kutatásában azóta is bevettek (pl. a lista újratanulásához szükséges próbák
számát alkalmazta a felejtés mércéjeként). Adatai a teljesítmény elemzéséből származnak: a tanuláshoz
szükséges próbákat, a felidézési százalékot s hasonlókat vizsgált. Kulcsfontosságú, hogy ő volt az első, aki az
objektív teljesítményt állította a pszichológiai kísérletezés középpontjába. Ezzel egyben egy olyan
„számmisztikának” az elindítójává is vált, amely a magasabb mentális teljesítményeket is kvantifikált
viselkedésekben próbálja mérhetővé tenni (Danziger 1990, 141-144. o.). Vagyis az eredeti wundti programból
az önmegfigyelés – ironikus módon éppen önmagával végzett kísérletekben – háttérbe szorult. A háttérbe
szorulásnak van egy másik ironikus mozzanata, az, hogy mindez nyomtatott betűk megjegyzésével kapcsolatban
állt elő. A karteziánus paradigmának, az intim belső világ feltételezésének pedig vannak olyan értelmezései,
amelyek szerint a modern, önmagába zárt belvilág doktrínája a csendes olvasás forradalmából lenne levezethető:
gondolatainkat mint belső írott szövegeket szemlélnénk (Nyíri 1994; Demeter 1997). Úgy látszik, amikor szinte
felkínálják nekünk ezt, nem ezt tesszük, a belvilág egész érzése háttérbe szorul.
Az objektivitásra és szigorra törekvést, Helmholtz és Fechner hagyományának követését jól mutatja, hogy a
kísérleti eljárások ismertetése előtt Ebbing- haus egy külön fejezetben foglalja össze a természettudományos
mérés alkalmazásának problémáit, valamint a statisztikai megfontolások, például a mérési hiba alkalmazását
erre a vállalkozásra.
Ebbinghaus törvényei
Ebbinghaus eszménye az volt, hogy e területen is a természeti törvény általánosságához jusson el: olyan
összefüggésekhez, melyek az elsajátított anyag tartalmától függetlenek. Ez az emberi emlékezet kutatásának
máig egyik vezető gondolata. Ebbinghaus számos olyan szabályszerűséget mutatott ki, amelyekre a verbális
tanulás kutatási hagyománya évtizedekig, mint törvényekre hivatkozott, sokszor olyannyira dologiasítva, hogy
még meg is számozták őket. Először is, a hosszabb ingersorozatoknál több ismétlésre van szükség egy egységre
számítva a gyakorlási erőfeszítést. A határeset a 6-7 szótagból álló sorozat, ami egyetlen bemutatás után
visszaadható, s ami később, mint a közvetlen emlékezet terjedelme, a bűvös hetes szám (Miller 1956) egyik
megnyilvánulása lesz. Egy másik törvény szerint a növekvő gyakorlás hatására megnő a megtartási érték, amit
az újratanulásnál megfigyelhető spórolás mutat. Végül Ebbinghaus megfigyelt egy jellegzetes felejtési görbét,
amely kezdetben gyors felejtést mutat, később azonban lelassul, s elér egy aszimptotikus értéket, mint a 9.2.
ábra mutatja.
254
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Ebbinghaus saját korában nem számított sem termékeny kísérletezőnek, sem termékeny szerzőnek.
1890-ben azonban Königgel együtt egy folyóiratot alapított (Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der
Sinnesorganen), mely évtizedeken át a Wundttól független kísérletezők legfőbb orgánuma, s ezzel a német
nyelvű kísérleti pszichológia egyik szervező ereje. Az e fejezetben is többször emlegetett tartalom-aktus
szembeállítást tekintve, főként a „tartalom” pszichológusainak orgánuma ez, mind a dolgozatokat, mind a
szerkesztőket tekintve.
Az emlékezetes könyv sikere után Ebbinghaus hamarosan áttért a színek tanulmányozására, tőle származik a
korban népszerű szín oktaéderek egyike. Népszerű tankönyvet írt, mely a kor legvilágosabban író német
pszichológusaként teszi elismertté. Ezt a tankönyvet nyitja meg (Ebbinghaus 1908, 3. o.) a pszichológia hosszú
múltjára vonatkozó mottóvá vált mondat. Ebbinghaus értelmezésében a pszichológia lassú kibontakozásnak
egyik fő oka az az illúzió (a népi pszichológia öncsalása), hogy ismerjük saját lelki életünket. A másik pedig a
determinizmustól való félelem az elmére vonatkoztatva.
A rövid, jól szerkesztett könyv az érzékeléstől indul s az észlelésen át jut el a képzetalkotásig s hasonló
folyamatokig. Nagymértékben támaszkodik az idegtudományra, kevés mondandója van azonban az evolúcióról
vagy az egyéni különbségekről. Ugyanakkor nagyon gyakorlatiasan szervezett tankönyv, talán az első
diákorientált könyv a pszichológiában. Kevés helyet ad a módszertant, különösen az int- rospekció értékét illető
filozófiai spekulációknak. A könyvet az a Max Meyer fordította le angolra és szerkesztette az amerikai kiadást,
aki maga a német objektivista hagyomány egyik átplántálója volt Amerikában. Valójában ő és jóval később Es-
per (1974) lesznek azok, akik a német asszociatív pszichológia objektivisztikus hátteréből indulva válnak
behavioristává. A kontinuitás másik pólusa pedig Jaques Loeb mechanisztikus összehasonlító pszichológiája
(vö. 11. fejezet).
9.2. ábra. Jellegzetes felejtési görbe (Ebbinghaus 1885, 76-77. o. adatai alapján)
Ebbinghaus éles szemű vitázó is volt a pszichológia objektivisztikus értelmezését illetően. Miután Dilthey
(1894) közölte híres munkáját, mely a kísérleti pszichológiát bírálta, Ebbinghaus (1896) hosszú dolgozatban
védelmezte az új pszichológiát (10. fejezet).
Mindemellett Ebbinghaus a gyakorlati lélektan egyik úttörője is volt, ami ismét kitörés a kor kereteiből s
eredetiség. A sziléziai iskolaszék felkéréséből kiindulva (eredetileg a gyerekek fáradékonyságát kellett volna
vizsgálnia), akárcsak később Binet, ő is iskolai keretekben próbálkozik meg az első általános értelmességmérő
eljárás kialakításával. (Később intelligenciatesztnek fogjuk az ilyeneket nevezni.) Az intelligenciát
következtetési, viszonyfelismerési, kombinációs készségnek tartja. Ezért analógiás (Július olyan a májushoz,
mint szombat a hoz) és mondatkiegészítési vizsgálatokat használ (A mindig fiatalabbak, mint az apák), melyek
jól is differenciáltak a jó és rossz tanulók között.
255
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
újratanulva különböző mennyiségű szótagot hagyott ki. A 9.2. táblázatban látható eredmények szerint az
újratanulásnál tapasztalt megtakarítási százalékok alátámasztják az emlékek asszociatív láncszerű szerveződését.
Müller és munkatársai sokat tettek az emlékezetkutatásban mind a technikai részletek tisztázásáért, mind
általánosságban a szerveződési tényezők szerepének kiemelésére. A kísérleti módszereket Müller kiegészíti a
személyek beszámoltatásával. Ebből kiderül, hogy a mechanikus tanulás értel metlen feladatát a személyek
számos módszerrel (ritmizálás, a szótagokra hasonlító szavak keresése) szervezik: a tanulás nem pusztán
asszociációképzés, hanem organizáció is.
Ebbinghaus sorozattanulást használt, papírról olvasva az anyagot. Az asszociatív metateória keretén belül
maradva több kutatási irány próbált egyszerűbb anyagszervezést, és ellenőrizhetőbb bemutatást használni. Az
anyagszervezést illetően nagy lépés volt a páros asszociációk bevezetése együtt az emlékezeti dobbal, mint az
anyagbemutatás preferált eljárásával. A James-követő Mary Calkins (1863-1930) 1896-ban felbontotta a
tanulási feladatot elkülöníthető párok megtanulására, mint például egy szín és egy betű összekapcsolására. O
kezdett először kísérleti személy csoportokat használni. Legfőbb eredménye szerint új asszociatív kapcsolatok
kialakulásának a gyakoriság a legdöntőbb meghatározója. Müller és Friedrich Schumann (1863-1940) egy
készüléket alakítottak ki 1894-ben, úgy, hogy az ingereket egy forgó dobra ragasztották, melyet a személyek
ellenzőn keresztül néztek. Ez volt az emlékezeti dobok ősi formája, a későbbiek újítása ehhez képest, hogy nem
mozgó ingereket adnak, hanem az ingereket ugrálva mutatják be. Ranschburg Pál szintén kidolgozott egy ilyen
módszert (lásd 6.5. ábra, 188. o., lásd még Woodworth és Schlosberg 1966, 854-855. o.). Müller és Pilzecker
(1865-1920) mintegy újra felfedezték 1900-ban a páros asszociációs eljárást. Ezt összekapcsolva az egymás
után tanulandó listák rendszeres változtatásával elindították a verbális tanulás kutatásának az emlékek és
tanulások közötti kölcsönhatásokkal összefüggő vizsgálatát, s ebből kiindulva, a tanulás gazdaságosságának
elemzését. A felejtés magyarázatára olyan fogalmakat használtak fel, mint a retroaktív gátlás. Az ő felfogásuk
szerint a felejtést főként az okozza, hogy az anyag konszolidálását valami megzavarja. Ezzel szemben
Ranschburg Pál (1902) azt hirdette, hogy a felejtésért a hasonlóság felel (ez lenne a homogén gátlás), vagyis a
korábbi és az új anyag közötti közvetlen kölcsönhatás. Mindkét magyarázattípus máig él. (A Ranschburg-
hatásra lásd Marton 1971; Greene 1991; Fagot 1995.)
256
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A formális képzés kritikája és a tanszfer kutatása. A kor egyik nagy vitakérdése a formális nevelés doktrínája,
amely éppenséggel azt hirdeti, hogy mivel a tanulás és gondolkodás egyetemes törvényeket követ, bármiben
való gyakorlás segíti a tanulók fejlődését. Mind Németországban, mind Amerikában nagy téma volt ez, hiszen
az oktatáspolitikát érintette. A középfokú képzésben előretörő reáliskolák (Németország), és a gyakorlatias
szakmai képzés (Amerika) ügye állt itt szemben a klasszikus iskolarendszerrel, amely humaniórákra,
memoriterre stb. alapozott, s most a technologizálódó oktatás igényeivel szemben azzal védekezett, hogy a
klasz- szikus tárgyaknak általános transzferhatásuk van, mindenütt segítik a sikert. William James (1909) a
tanítóknak tartott beszédeiben kiállt ez ellen, s azt hangsúlyozta, hogy a gyakorlás csak egy adott területen segít,
ott alakítja a kapcsolatrendszert.
Ebből következik továbbá annak a népies felfogásnak a tarthatatlansága, hogy az emlékezet, mint általános
elemi képesség, gyakorlás útján javítható. Az emlékezést bizonyos osztályhoz tartozó tények iránt úgy lehet
javítani, hogy a tények ez osztályában gyakoroljuk, mert az újonnan felfogott tárgyak a tudatban mindenfajta
analógiát és képzettársítást találnak, amelyek a vissza- idézést megkönnyítik. Ez azonban nem áll más
rendszerek tényeire.
A kísérleti pszichológia is a modernizátorok segítségére sietett. Thorndike és Woodworth (1901, 261. o.)
különböző perceptuális feladatokat végeztettek személyeikkel. Gondolatmenetük abból indult ki, hogy „az elme
olyan gépezet, amely sajátos módon reagál sajátos helyzetekre”. Azt találták, hogy „nem volt a gyakorlás
titokzatos átvitelének tulajdonítható hatás. Azt, hogy a mentális működéseknek nincs valamiféle elemezetlen
tulajdonsága az mutatja, hogy egyes személyeknél egyáltalán nincsen javulás a vizsgált működésekben”.
Iskolai szövegtanulás. Hamarosan megjelentek olyan kutatások is, amelyek Ebbinghaus meglátásait iskolai
szövegmegjegyzésnél finomították. Alfred Binet és Victor Henri (1894) összefüggő szövegeknél – vagyis a
kutatást kontextualizálva – rámutattak, hogy azok megjegyzési mintázata mintegy a gondolati szelekció tükre. A
9.3. ábra mutatja egy történet egyes gondolati egységeinek elfelejtését azonnali felidézéskor 40 iskolás
gyermeknél. Ma ezeket az eredményeket úgy értelmeznénk, hogy a történet szempontjából alapvetőbb, a
narrációt előrevivő propozíciókra emlékezünk, s azt keressük, hogy az emlékezeti szelekció során milyen
cselekvésértelmezési modelleket húzunk mintegy rá a történetekre. Binet és Henri egy évszázaddal ezelőtt még
megelégedtek azzal, hogy a felidézés a „figyelem dinamométere”.
257
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
9.3. ábra. Egy történet felidézése iskolás gyermekeknél a történetrészek fontosságának függvényében Binet és
Henri (1894) nyomán. A kisebb szám kisebb felejtést mutat
Mások közvetlenül tekintették a verbális tanulás kutatásának oktatási sugallatait. Németországban Ernst
Meumann (1862-1915), Wundt munkatársa egy olyan pedagógiai programot indított el, amely az iskolai tanulást
a pszichológiára próbálta alapozni, s nagyszámú könyvében népszerűsíti ezt a gondolatrendszert (Meumann
1903; 1907; 1913). Neveléslélektani folyóiratot is indított, s „kísérleti pedagóginak” (Meumann 1922/1974)
nevezett próbálkozása keretében, különösen a tanulás gazdaságosságára nézve már imponáló mennyiségű adatot
fogott össze munkáiban. G. E. Müller laboratóriumából (lásd fentebb) sok olyan munka származott, amelyek
rámutattak arra, hogy milyen szerepe van a személy strukturáló, szervező erőfeszítéseinek (a ritmizálásnak, a
közvetített asszociációknak és hasonlóknak) a tanulás hatékonyságában. A kísérleti adatok alapján Meumann
pedagógiai tanácslistát állított össze a tanulást támogató tényezőkről.
1. Amikor a megjegyzendő anyag kézzelfogható tárgyak és konkrét helyzetek leírása, akkor a tanulás fő
támasza, ha a tanuló ezek részeit vagy tulajdonságait a lehető legkonkrétabban képzeli el.
2. Elbeszélő jellegű megjegyzendő anyagnál a leghatékonyabb emlékezeti tényezőt az idői viszonyok adják.
3. Ezekhez hozzá kell adni a logikai elemeket, melyek között az okság gondolata különlegesen kiugró szerepet
játszik, ha bizonyító vagy magyarázó jellegű tartalomról van szó.
1913, 300-301. o.
Ezeket kiegészítik olyan másodlagos tényezők, mint a formai szerveződés, a mondatszerkezet, s hasonlók.
Meumann a nevelésre vonatkoztat olyan tényezőket is, mint az érdeklődés szerepe (Nagy 1912), valamint a
hasonlóság jelentősége a tanulási kölcsönhatásokban és a felejtésben (Ranschburg 1902; 1912). Mindezzel egy
gyakorlatias felhasználó jelenik meg a látszólag életidegen verbális tanulási kutatásban, az iskola.
eredményeinek elismerése. Hasonlóan nagy szerepe volt a tömegvonzás statisztikai általánosításával. Igazából a
mechanika rendszerezésével írta be nevét a fizika nagykönyvébe. Ezzel párhuzamosan, illetve ennek részeként
lesz tudománytörténész és tudományfilozófus is, aki a gondolatrendszerek történeti rekonstruálásában látja azok
megértésének kulcsát. Mach úgy mutatja be a mechanika történetét, mint a reifikált, szubsztancialista
gondolkodástól való fokozatos megszabadulást. Ez a módszertani attitűd a 20. század fizikájában s
filozófiájában egyaránt nagy hatású volt. Az „európai pragmatista”, ahogyan William James nevezi Machot, a
szaktudósokat is lenyűgözi, így nagy hatása volt Einsteinre is. Ez a szemlélet egyben a pozitivista
258
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
tudományfilozófia apostolává is teszi Machot. Ismeretelmélete azonban egy fontos fizikai vitában félrevezeti.
Mach a feltételezett entitások megfigyelhetetlensége miatt az atomelmélet nagy ellenfele volt. A 20. századi
fizika „nem fenome- nalisztikus tulajdonságai miatt” (Capek 1968, 189. o.) zavarban érzi magát. Ugyanakkor ez
a jelenségelvű pozitivizmusa teszi a kísérleti pszichológia alapjainak újrafogalmazójává is.
Ernst Mach (1838-1916) a Morvaországi Turasban született, 1838. február 18-án, s 1916. február 19- én
Bajorországban, Vaterstettenben halt meg. Bécsi tanulmányok után Grazban lett matematika professzor. Korai
munkásságában kísérleti fizika mellett sokat foglalkozik kísérleti pszichológiával is, elsősorban a látás
dinamikus oldalaival, és az egyensúlyérzékeléssel. 1867-től évtizedeken át a prágai egyetem fizika professzora
volt. 1895-ben alapítják számára az induktív tudomány tanszékét Bécs- ben, melyet 1901-ig tölt be, mikoris egy
korábbi agyi vaszkuláris esemény miatt az egyetemről visszavonul, de nem a tudománytól, sőt, még csak a
politikától sem, évekig az osztrák felsőház tagja.
A fizikus Mach kiváló kísérletező, nagyhatású tudománytörténész, de nem különösebben nagy elméletalkotó.
Valójában kriticizmusa számos dologban megkérdőjeleződött már saját korában is. Az azonban különleges
érdeme, hogy történeti szempontot vezet be egy tudomány rendszertani kifejtésébe: mind a fizikában, mind a
filozófiában a tudománytörténetet keresi (Hiebert 1976).
Mach a prágai egyetem rektoraként (1879-tól) igen befolyásos ember volt. A hetvenes évek végétől nagy viták s
társadalmi feszültségek középpontjába került, de már korábban is sok cseh nacionalista próbálta őt sikertelenül a
csehek oldalára állítani. Ebben a korban a növekvő szláv önállósági törekvések, a parlamenti támogatás
ellenében találkoztak a bécsi kormány érdekeivel. Mach az evolúciós gondolkodás kiterjesztéseként minden
emberi és társadalmi kérdésben is a folyamatosság és a fokozatosság híve. Ennek a reformizmusnak
megfelelően a nagy hagyományú prágai egyetemnek, s maguknak az épületeknek is a kettébontását támogatta
német és cseh tannyelvű részekre. Az elkeseredett viták során ezzel a salamoni megoldással senki nem volt
elégedett, sem a cseh nacionalisták, sem a német hagyomány őrzői. Mach paradox pozícióból, a németek
érdekében, mármint hogy megőrizhessék saját hagyományukat, támogatta a cseh elszakadást. Az egyetem 1882-
ben kettéoszlott egy német és egy cseh tannyelvű egyetemre, ahogy az kell, két bejárattal a közös klasszikus
épületekbe. Mach egy ideig még a német egyetem rektora maradt. Összes reformista jó szándéka mellett
közvetlenül átélte a Monarchia megosztó szociális és etnikai-nyelvi feszültségeit, azt a sokrétű és ugyanakkor
felbomló identitást, amely a „tulajdonságok nélküli emberek” világát jellemezte (vö. Nyíri 1980).
Mach Bécsbe visszakerülve a számára létesített filozófiai tanszéken elsőként valósít meg egy
tudományfilozófiai programot. Ebben a korszakban született munkái az ismeretelméleti főművében, Az érzetek
elemzésében (1886) vázolt emberképet alkalmazzák a tudományra. A próbálkozás és a beválás, a mentális
gazdaságosság mint magyarázó elv Mach máig ható tudományfilozófiai örökségét adják, melyek Karl Popper
(1998) evolúciós ismeretelméletében és az ennek megfeleltetett reformista társadalomfelfogásban folytatják
Mach örökségét. Ebben az örökségben folytatódik az a küzdelem korunk intoleranciái és esszencialista,
ugyanakkor misztikus gondolkodása ellen, mely Machnál is összekapcsolta a militáns társadalmi erőkkel
kapcsolatos tapasztalatot a tudományfejlődés és az evolúciós eszme antiesszencialista mondanivalójával.
259
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
vizsgálatára emberi kísérleti személyeknél leleményes kísérletező is volt. Olyan technikákat alakított ki,
amelyeket mindmáig használunk, még az észlelés személyiségtípusbeli eltéréseinek vizsgálatára is. A 9.4. ábra
mutatja azt a hatalmas 4x4 méteres berendezést, amelyben a középső székben ülő személyeket különböző
tengelyirányokban forgatta. Mindennek van jelentősége Mach elméleti munkássága szempontjából is: a később
a testvázlatnak oly nagy jelentőséget tulajdonító teoretikus maga is a testérzések kísérleti kutatója volt.
9.4. ábra. Mach forgatós kerete a testhelyzet és a testmozgás észlelésének tanulmányozására (Boring 1942, 538.
o. nyomán). A 4x4 méteres keretben a lekötözött szemű személy a székben ül, s az A vagy az a tengelyek
mentén mozdítják el
9.5. ábra. A Mach-sávok. A fénymennyiség lépcsőzetesen ugrik, az élmény azonban a sávokon belül is
megoszlik
5.3.2.1. Mach-sávok
Mach a látásnak is jelentős kutatója volt. O írta le először, hogy a 9.5. ábrán látható mintázaton nem egyenletes
szürke sávokat látunk, hanem mindegyik sávnak világosabbnak tűnik a sötétebb sáv felé eső része. Vagyis
perceptuálisan a sávok nem egyenletesek, miközben a tényleges fényintenzitás lépcsősen oszlik meg.
Mach ezt az akkor még nemigen tisztázott gátlási folyamatok segítségével magyarázta, s feltételezte, hogy
hasonló kontrasztokat eredményező gátlási folyamatok más érzéki területeken is vannak. Közel egy évszázad
múlva derült ki, hogy igaza volt. Béké- sy György (1967) már a húszas években feltételezte ezt, hogy azután
számos kísérletben szemléltesse a hallás és a tapintás terén. Ratliff (1965) egy egész monográfiában mutatta be,
mennyire ad igazat Machnak a modern elektrofiziológia. (Blackmore 1972, 48-51. o., valamint Tánczos 1984
bemutatja a történeti fejlődést.)
260
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Mach (1865) egy korai munkájában elsők között vetette fel, hogy a formalátás során sajátos magyarázatot
igényel az, hogy miért ismerünk fel egyes alakzatokat (gestaltokat) azonosakként. Mach alapgondolata,
elementarizmusának megfelelően az, hogy formailag azonosnak érzett ingerek azonos érzéseket, illetve azonos
izommozgás képzeteket váltanak ki belőlünk. Vagyis az azonosság megmarad az elemek szintjén, csakhogy
ezek az azonos
elemek több eltérő elemi ingerhez kapcsolódnak. Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy Mach elsőként ismerte fel
a formai invariancia kérdését az észlelésben, de elementarista választ adott erre. A későbbi aktuspszichológiai
megoldások, pl. Ehren- fels felfogása, a személy intencionális aktusaival váltják fel ezt az elemek szintjén
felfedezett azonosságot (Mulligan és Smith 1988).
Az alaklélektani mozgalom képviselői elismerték Mach szerepét bizonyos gondolataik elővételezé- sében.
Koffka (1935, 62-64. o.). rámutatott arra, hogy Mach gondolata az izomorfizmusról már 1865-ben (!)
részleteiben jobban megfeleltek a gestaltosok gondolatainak, mint Hering és Georg Müller hasonló, főleg a
kémiai antagonizmusokkal operáló későbbi elképzelései. Ugyanakkor Koffka rámutat arra – s Mulligan és
Smith (1988) jóval később szintén ezt hangsúlyozzák –, hogy Mach elementarista elkötelezettségei nem tették
lehetővé számára, hogy belássa felismerésének jelentőségét. Számára az egészlegességi hatások másodlagosak.
ugyanakkor, mint szintén Koffka (uo. 169-171. o.) rámutat, a Mach-sávok kapcsán felismerte, hogy az
ellenfolyamatoknak automatikus, fiziológiai értelmezésére van szükség, s nem tudásalapú elemzésükre, mint
Helmholtz hirdette volt.
Mach ismeretelméletét Az érzetek elemzése című, először 1886-ban megjelent munkája fejtette ki. Kezdetben a
munka nem sok port kavart, de a századfordulón hirtelen időszerűvé vált, nem is annyira az elementarizmus,
mint a dekonstruált Én-felfogás révén. Több kiadása is megjelent, és Mach számára ez biztosította a filozófiai
hírnevet (Blacmore 1972; Nyíri 1980). Ez a 300 lapos könyv mutatja meg Machnak azt a három vonását,
melyeket sok évtized múlva az alábbi módon rendszerez Leszek Kolakowski.
3. vágy arra, hogy visszajussunk a legősibb konkrét adathoz, a világnak egy olyan „naturalista” felfogásához,
melyet nem metafizikai fikciók közvetítenek.
Mach tiltakozott az ellen, hogy filozófiája lenne. Minden, amit mond, hirdeti megejtő álnaivitással, a fizikus
nézete. Mach következetesen végigviszi azt a Wundtnál is meglévő tendenciát, hogy minden tudomány egyetlen
nyersanyagból, az érzetekből indul ki. Az érzetek közvetlenül adottak számunkra; de csakis az érzetek adottak.
A fizika attitűdje az állandó érzetkomplexumokból kiindulva tárgyakat tételez fel; ez azonban nem bizonyosság,
csak hipotézis. A tárgyak is másodlagosak az érzetekhez képest.
Ennek megfelelően nincs alapvető különbség a pszichológia és a fizika között: mindegyik az élményből indul
ki, mondja Mach híres „antimeta- fizikus megjegyzéseiben” Az érzetek elemzése felvezetéseként. Ezeket
magukban véve fizikát művelünk, amikor pedig azt nézzük, hogy milyen kapcsolatuk van az emberi testtel, az
érzeteket elemezzük. Ennek során a fiziológiai pszichológia a fizika részévé válik. Nincs a kettő közt fogalmi
szakadék.
Mach több helyen bemutatja ezt a puszta hozzáállásbeli eltérést a két tudomány közt.
261
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A fizikai és a pszichológiai kutatás között fennálló mély örvény [...] csak a megszokott sztereotip szemléletmód
számára létezik. A szín például fizikai tárgy, ha a fényforrástól való függésében (más színek, meleg, térérzetek)
vizsgálom, ellenben pszichológiai tárgy, érzet lesz ha az ideghártyából való függésére fordítom a figyelmemet.
[...] A két területen nem a tárgy, hanem a kutatás iránya az eltérő.
Mindez érdekes hozzáállást sugall a mai kognitív vizsgálódás egyik alapvető vitatott kérdésével, a kvália
problémájával kapcsolatban. Mach egyrészről azokkal szövetkezne, akik tagadják, hogy az érzetminőségek
bármi sajátos problémát jelentenének, így például egyetértene Dennett-tel (1991) is. Az egység mellett ő
azonban egy semleges, de mégiscsak belső élménybeli azonosságra támaszkodva érvel: az érzetminőségek
számára azért nem sajátos problémák, mert a fizika is a belső tapasztalásból indul ki. „A tudat nem sajátos
mentális minőség vagy minőség osztály, mely a fizikaiaktól eltérne;
nem is olyan speciális minőség, melyet hozzá kellene adni a fizikaihoz, hogy a tudattalant tudatossá tegyük [...]
A tudat nem sajátos minőségből, hanem a minőségek közti sajátos kapcsolatból áll.” (Mach 1905/1976, 31. o.)
Machnál ezt a monista attitűdöt átfogó elemen- tarizmus és érzetközpontúság kíséri. „[...] minden »test«
tulajdonképpen csak elemkomplexumok (érzetkomplexumok) gondolatbeli szimbóluma” (Mach 1927, 20. o.),
figyelmezteti a fizikust, majd így folytatja: az „elemek képezik a tulajdonképpeni végső alapot [...] A színek,
hangok, terek, idők ... számunkra egyenlőre a végső elemek” (uo. 20. o.).
Az érzetek elsőbbségének tézise messze túlvezet persze a pszichológián: Mach ezzel a felfogással az egész
modern érzetadat-központú pozitivizmus alapjait fekteti le. Radikális nominalista pozitivizmus ez, mely a
testeket (a fizikában) és az Én-t (a pszichológiában) egyaránt megfosztja realitásától, képzetkomplexumok
szimbólumában oldja fel. Mint filozófiai program, fenomenalista pozitivizmus ez. Emiatt van az, hogy sok
értelmező, pl. Hayek (1952) szerint Mach pozitív eredményei, éppen például az alkalmazkodás fogalmának
bevezetésével, saját jelenségtani kiindulópontját kérdőjelezik meg. Hasonló módon Bartley (1984) szintén
kiemeli, hogy Mach ismeretelméleti fenomenaliz- musa Mach biologisztikus ambícióinak fényében valójában
ironikus. A fenomenalizmus ugyanis azt jelentené, hogy a tudomány csak látszatokkal foglalkozik, míg a
biológiai szemlélet valamiféle determinisztikus képet sugall.
Mach pozitivizmusa még szenzualista. A neo- pozitivisták viszont elemi élmények helyett elemi kijelentésekről
beszélnek majd. A kettő eltérése a kor nagy változását jelzi: Mach világában sem a nyelv, sem a logika nem
játszott még szerepet. Ugyanakkor nem puszta ornamentum, hogy a Bécsi Kör Ernst Mach Társaságként jött
létre, jól mutatja ez a folytonosságot a pozitivizmus és a neopoziti- vizmus között.
A szenzualista egységkeresés miatt nevezte kora egyik neves művészetkritikusa Machot az „impresszionizmus
filozófusának” (lásd Nyíri 1980, 95. o.; Berlage 1994). A művészet a mindenféle konvenciótól való elszakadás
igénye közepette jut el a 19. század közepétől oda, hogy a látvány összetevőjeként, a végső, konvenciómentes
bizonyosságként színes felületek sokaságát képzelje el. Hasonló módon, a pozitivista filozófia is szilárd
bizonyosságot keresve, de ugyanakkor egy szubjek- tivista ismeretelméletnél megmaradva, a bizonyosság
mozzanataként a puszta, még interpretálatlan élményhez jut el. Fontos emlékeznünk arra, hogy ez az
impresszionista mozzanat nem valamiféle kezdőpont: egy hosszú törekvés betetőzése, mely a 19. század
elejétől, mind az érzékelés, mind a művészet világában a szubjektív mozzanatot helyezte előtérbe (Crary 1999).
A pszichológiába Wundt nem emeli át ezt a módszertani hozzáállást, érthető féltékenységből. Bár Wundt (1903)
fiziológiai pszichológiájában többször hivatkozik Machra, főként konkrét kísérleti munkáival kapcsolatban teszi
ezt, s a módszertani részben csupán mint az energia kérdésével foglalkozó fizikust tárgyalja. Titchener (1929)
lesz, aki az egész megközelítést egzisztenciális felfogásnak nevezve a machi pozitivizmust és a nehezebben
emészthető svájci Richard Avenarius (1843-1869) empiriokriticizmusát emeli be mint a két szempontról szóló
tanítást a pszichológiába. Avena- rius felfogásában, az önmagában semleges élményt kétféleképpen
tekinthetjük: önmagában, ekkor pszichológiát végzünk. Az élmény egy közelebbről nem specifikált
idegrendszer, az ún. C rendszer korrelátuma, nem oki következmény azonban. Ha az élményt abból a
szempontból tekintjük, mint ami valami egyéb korrelátuma, akkor természettudományt művelünk. Titchener
prezentációjában valójában mindez a wundti pszichológia ismeretelméleti átfogalmazásává válik. „A
pszichológia tehát a létező (egzisztenciális) élmény vizsgálata, úgy tekintve azt, mint ami az idegrendszer
függvénye.” (Titchener 1929, 139. o.)
262
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Az író Robert Musil (1880-1942) Machról szóló értekezésében a tudományra vonatoztatott ökonómiaelv
kettősségét elemzi, s eközben rámutat Mach egész felfogásának kétféle értelmezésére. Az optimista értelmezés
szerint az instrumenta- lizmus és az ökonómia a tudomány haladásának leírása, a másik szerint viszont az
ismeretelméleti szkepszis és a relativizmus elve. „Ekkor nem lennének szilárd, hogy úgy mondjam abszolút
igazságok, hanem csak olyan igazságok, melyek abban az értelemben relatívak, hogy minden vélekedés igaznak
számít, ha eléri célját. Azt a célt, hogy megfelelő orientációt biztosít számunkra. Más szóval, nincsen autentikus
értelemben vett igazság, hanem csak abban az értelemben, amit egy gyakorlati konvenció jelent, amely az
önfenntartáshoz hozzájárul.” (Musil 1982, 26. o.)
Mach egyik követője, Karl Pearson (1892) pozitív irányba viszi tovább ezt a szkepszist. Számára a Mach-féle
graduális gondolatmenet, a lényegekkel szembeni küzdelem a szubjektivitás elleni harcot is jelenti. Pearson
„tudomány nyelvtanában” ez a társadalom elsőbbségéhez vezet az egyénnel szemben. A tudományos módszert
tekintve pedig a statisztikus fogalmak, a kontingencia és a korreláció váltják fel a szubsztanciális okságot.
Mindez Pearsonnál egy pragmatikus, lágyabb, nem autoriter bizonyosságeszményhez vezet. (Mach
ismeretelméletének szociális következményeit így értelmezi Porter 1994 is.)
Ez a bizonytalanság, a világos preferenciapontok hiánya volt a legag- gasztóbb mozzanat mind Mach, mind
Pearson munkáiban Lenin számára. Lenin 1909-ben megjelent Materializmus és empiriokriticizmus c.
művében harcosan rámutatott, hogy Mach „semleges érzetadatai” a világ szubjektív idealista értelmezését
csempészik vissza tudományos visszafogottság címén. Ez a munka, mely érzelmi felhangját a korabeli orosz
marxizmus válságából merítette, fél évszázadra meghatározta az egyik Mach-értel- mezést. Eszerint a
pozitivizmus lemondó és agnosztikus program, mely nem hisz a világ megismerhetőségében. Lenin saját
szempontjaként egy naiv realista világnézetet kért számon Machtól. Érdekes módon az evolúciós gondolatok
jelenlétét Mach és Pearson munkáiban figyelemre sem méltatja. Az empiriokriticizmusról szóló könyvében,
amikor csak megemlíti az ökonómia elvét, ezt, mint körben forgó és szubjektív fogalmat szólja le. A doktriner
materialistának számító mű sehol nem említi az evolúciós gondolkodást. Lenin számára teljességgel idegen
maga az, ahogyan Mach ismeretelméletét összekapcsolja az evolúciós gondolkodással. Mach pozitivimusának
optimista értelmezéséhez pedig ez adja a kulcsot. A mai elfogulatlan olvasónak nem az elementarizmus, a
szenzualizmus és a jelenség-központúság adják Mach igazi üzenetét, hanem hite a fokozatosságban, a
megismerés próbálko- zásos jellegében, s abban, hogy mégoly elvont gondolati konstrukcióink
érvényesülésének titka is az, hogy evolúciósan beváltak és beválnak, képesek irányítani alkalmazkodásunkat a
világhoz.
Husserl (1900) a naturalista elv bírálata kapcsán egyébként erre az elvrendszerre is kitér. Bár nem használja ezt
a kifejezést – Gould invenciója lesz a mi korunkban – észreveszi az ökonómia elv panglossi jellegét. Minden,
ami létezik, így is kell legyen, hiszen az evolúció alakította ki. Az evolúcióval eleve kész válaszunk van
mindenre. A részletesebb kritikában a gazdaságossági elv újabb példa Husserl számára arra, hogyan keverik
össze a korban a ténylegest az eszményivel vagy normatívval. Az ökonómia elve, vagy Avenariusnál a
legkisebb erőfeszítés nem magyarázná meg a logikai törvényeket, csak az egyedi képzetek egymásból
származását. Mai etológiai alapú felfogásunk (pl. Dennett 1998a) lát majd kiutat itt: azzal, hogy magukat a
gondolati hipotéziseket, a szervező elveket is az evolúció tárgyának tartja, úgy véli, az absztraktumokra is ki
tudja terjeszteni az evolúciós hasznossági elv érvényét. Machnál azonban még nem érvényesült ez a
gondolatmenet, mivel ő még a logika kérdését nem tartotta központi jelentőségűnek
Ebben a gondolatmenetben belső reprezentációinkat, preferenciáinkat, sőt fogalmainkat is evo- lúciósan kell
értelmezni. A közvetítő fogalom a kognitív világ és az evolúció világa között a gazdaságosság elve. Nem
véletlen, hogy későbbi munkáiban (pl. Mach 1905/1976) az ökonómiát az állati
263
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
viselkedés magyarázatába beemelő Lloyd Morgan olyan fontos vonatkoztatási keretté vált számára. Mach
„biológiai tudásfelfogása” alapvetően azt hirdeti, hogy „az emberi elme megismerő működései nem statikus és
megváltoztathatatlan entitások, hanem mint minden más fizikai és fiziológiai jegye az embernek, lépcsőzetes
fejlődés és növekedésnek vannak alárendelve” (Capek 1968, 172. o.). Evolúciós levezetéseinek kulcsa a
Gazdaságosság Elve.
Blackmore (1972) és Kallfelz (1929) részletesen elemzik, hogyan is használja a gazdaságosságot Mach a
tudománycsinálás ökonómiájára, és a hétköznapi megismerés gazdaságossági mozzanataira. Fogalmaink azért
működnek, mert kifizetődnek, gazdaságosabbak, mint más megoldások lennének. Ahhoz, hogy ezt
összekapcsoljuk az evolúciós elmélettel, érvényes kell legyen egy alapvető feltevés. Nevezetesen az, hogy az
„anyatermészet” nem csupán Vak Órásmester, hanem egy meglehetősen fukar órásmester, mely sosem tesz
dolgokat fölöslegesen.
Mach számára a döntő mozzanat az evolúciós elméletben ugyanis éppen az, hogy nincsenek fix pontok, számára
az evolúciós gondolkodás az állandó gradualitást, a folytonos változást és mozgást sugallja (Porter 1994).
Machnál az ökonómia elvének és az evolúciós magyarázat bekapcsolásának világnézeti mondanivalója volt, ő
nem pusztán a tudomány instrumentális szerepét akarta ezzel hangsúlyozni. Szerinte a realistán értelmezett és
dologiasított fogalmak valójában gazdaságos rövidítések. Az adaptácionista elv nem pusztán a biológiai
evolúció része annak szigorú darwini értelmében, hanem a megismerés és az elme világának is hajtóereje.
Mentális világunk olyan hipotézisekkel működik, melyeket azért fogadunk el, mert működnek, mert elfogadható
megoldásokhoz vezetnek. Mach az első szerzők között van, akik a szelekció gondolatát beléptetik a mentális
létszférába, az ökonómiai elv sajátos alkalmazása révén: „a fizika a gazdaságosan elrendezett tapasztalás”
(Mach 1910, 197. o.).
Konkrét pszichológiai kérdésekben is megjelenik a gazdaságossági elv darwini értelmezése. Mach sokat
foglalkozik az észlelés Kant értelmében vett a priori kategóriáinak kérdésével. Kezdetben maga is inkább a
tapasztalásból vezette le az érzékelés kategóriavilágát, például a teret, akárcsak Helm- holtz, Az érzetek
elemzése újabb kiadásaiban az érzéki reprezentáció számos mozzanatának evolúciós képét mutatja azonban be.
Evolúciós spekulációkat ismertet a színek eredetéről és a térészlelés di- menzionalitásáról. Érvelésének logikai
szerkezete még a mai kognitív vizsgálódás számára is érdekes. Általános monisztikus elkötelezettségeinek
megfelelően a teljes pszichofiziológiai parallelizmusban hisz: az érzéki élmény minden mozzanatának megfelel
egy fiziológiai struktúra. Ezt a struktúrát magát viszont evolúciós megfontolásokkal kell megmagyarázni, mint a
környezethez való alkalmazkodás következményét. Alapvetően Mach tehát azt hirdeti, hogy a mentális
dolgoknak kettős biológiai lehorgonyzásuk van: nemcsak rövid távú fiziológiai, hanem hosszú távú evolúciós
magyarázatuk is (Mayr 1982). Mindez számos tényezőt megmagyarázna az emberi kultúrtörténetben is. A
geometria iránti első érdeklődésünk például a térrel kapcsolatos idegi apparátus struktúrájából származna, s
ebben az apparátusban az egyenes vonalak elsőbbségét az magyarázná, hogy az egyenes vonal az átlagos
mélység értékektől a legkisebb szórást mutatja. Az egyenes vonalak preferált látása a legkisebb erőfeszítést
igényelné, és így összhangban lenne az ökonómia elvével. „A térészlelet biológiai szükségletből fakad és ebből
is érthető meg legjobban. [...] Értéktelenek volnának azok a térérzetek, melyek nincsenek a testre vonatkozólag
irányítva.” (Mach 1927, 128. o.) Mach saját korábbi, Helmholtz-követő meggyőződéseit is bírálja ennek
kapcsán. „1866-ban a következőképpen írtam: »Mivel az egyenes vonal a civilizált embert mindig és mindenütt
körülveszi, valóban jogunk van feltenni, minden az ideghártyán lehetséges egyenest már számtalanszor láttuk a
térben« [...] ma inkább meg vagyok győződve arról, hogy az említett képesség nem az egyéni gyakorlás
következménye, sőt nem is emberi gyakorlásé, hanem már állatoknál is előfordul s legalábbis részben öröklött
birtokunk.” (Mach 1927, 149. o.)
Ami a kutatás menetét illeti, amikor valamit vizsgálni kezdünk, kiindulópontként használhatunk „teleológiai
megfontolásokat”, melyek a szervezet céljaira vonatkoznak. Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy ez még
nem ad oki magyarázatot. A végső oki magyarázatnak mindig fizikainak kell lennie, a teleológiai és történeti
megfontolások helyét a fizikai kell, hogy átvegye (Mach 1897, 4. és 5. fejezet). A szerveződési szintek és a
magyarázati szintek közti kapcsolatnak ez a felfogása számos tekintetben emlékeztet arra a viszonyra, ami a mai
kognitív kutatásban a Dennett (1998) által javasolt „hozzáállások” kapcsolatában megjelenik (lásd Pléh 1998b).
A tudomány egységét a közös téma adja. Egység van azonban a legegyszerűbb biológiai alkalmazkodások és a
tudomány között is. A megközelítés egysége oly nagymértékű, hogy Mach maga egy ironikus lábjegyzetében
emlékeztet arra, hogy adaptív természete révén gondolkozásunk néha legvilágibb érdekeinknek van
kiszolgáltatva. Olyan érdekeknek, mint a nemzetiségi érzés, vagy az osztályöntudat és így tovább. Mint tudósok
is, vagy általánosabban, mint gondolkodó lények, biológiai lények maradunk, akiket késztetéseik irányítanak.
„[...] A kutató is részt vesz a létért való küzdelemben, [.] a tudomány útjai még mindig a gyomorhoz vezetnek és
[.] a tiszta ismeretvágy a mai szociális berendezéseink mellett csak ideál.” (Mach 1927, 16. o.)
264
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Van az evolúciós gondolatoknak egy sajátos aspektusa Machnál, mely különleges figyelmet érdemel. Ez a
Morgan-elvből és az állati viselkedéssel kapcsolatban megfigyelt korai tényekből indul ki, amelyek a
próbálkozás jelentőségét hangsúlyozzák. Mach egy olyan általános felfogást hirdetett az ismeret gyarapodására,
hogy tudásunk mindig lépcsőzetesen alakul. Az alkalmazkodás a valósághoz graduális folyamat, mindenben
lassú folytonosság figyelhető meg. Az ösztönöktől kezdve, melyek szintén alkalmazkodások a környezethez, az
állati tanuláson keresztül egészen a gondolkodásig mindenütt a fokozatosság és az állandó variáció vagy
próbálkozási elv kerül előtérbe. Ezt fogja majd évtizedekkel később visszhangozni Popper (1972) saját
evolúciós ismeretelméletében. Mach számára (1976) a kultúra is lépcsőzetes lassú munkával épül. Mindennek
megfelelően az állati viselkedés és az emberi kultúra között sehol nincsenek minőségi ugrások, csak fokozatos
átmenetek lesznek. Ennek a folyamatossági képnek felel meg az is, ahogyan az Én problémáját kezeli.
Ez Mach filozófiájának és világnézetének leghíresebb mozzanata, ugyanakkor a legtöbbet vitatott is, mint a
vitatott kérdések is mutatja. Szimptomatikus, hogy nagy munkájának neves első fejezete, mely a
Metafizikaellenes megjegyzések címet viseli, javarészt az Én kiiktatása, dekonstrukciója és haszna körül forog.
Számos szerző, élükön a magyar Nyíri Kristóffal (1980; 1992), Machot a dekonstrukci- ós Én-fogalom központi
szereplőjeként állítják be. Mach számos alkalommal visszatér arra a Hume-tól származó kérdésre, hogy
valahogyan eltűnt az Én mint stabil kiindulópont. Vizsgálja ezt internalista szempontból, úgy, mint az elme
impresszionista képét: az elme nem más, mint „érzetek csokra vagy gyűjteménye” (Hume). Mach azt mondja,
hogy:
Nem az „Én” az elsődleges jelenség tény, hanem az elemek (érzetek). [...] Az elemek alkotják az ént [...] ha
meghalok [...] nem egy reális, hanem egy ideális, a gondolkodás ökonómiája alapján keletkezett egység szűnt
meg létezni.
Mindez kiegészül, ismét csak a Hume elindította hagyományt követve egy nyelvkritikai mondandóval. Az Én-
fogalom mint egy nyelvhasználati gazdaságosság következménye jelenik meg: „Mindaz, amit egyszerre fogunk
fel, egy jelölést, egy nevet kap” (uo. 8. o.). Ez azután azt a benyomást keltheti, mintha egy stabil állandó dolog
állna szavaink mögött, a megnevezés ökonómiája ellentmondásba kerülhet a végső elemzéssel.
Ez lenne a kriticista mondanivaló. Mach azonban túllép Hume-on, amikor ehhez az „architekturális”
felbontáshoz hozzátesz egy biológiai értelmezést. Tulajdonképpen a vitatott kérdések alatt emlegetett
kettősségnek – dekonstrukció vagy konstruált Én fogalma – ez adja meg az értelmét. A dekonstrukció az
architektúrára vonatkozik. Az Én és hasonló fogalmak nem puszta illúziók, inkább levezetett és posztulált
dolgok. „Az ego: élményeink emlékeiből áll, együtt az általuk kiváltott asszociációkkal.” (Mach 1910, 46. o.) A
konstruáltság viszont a biológiai funkcióra vonatkozik. A selffel kapcsolatos érzéseink csak viszonylagos
érvényességűek, és nem valódi egységet nyújtanak. Mach a legfontosabb biológiai lehorgonyzási pontot a test
fogalmában találja meg. „[...] Viszonylag állandónak találjuk az emlékképeknek, hangulatoknak és érzelmeknek
egy különös, testhez fűződő kapcsolatát, amelyet az én szóval jelölnek.” (Mach 1927, 2. o.)
A 9.6. ábra mutatja, hogyan képzeli el a testvázlat szerepét aktuálisan a folytonos én-érzés fennmaradásában. A
vázlatban igen fontos (Mach is kiemeli ezt), hogy egy valóságos perspektívát használ, s úgy fogja fel
impresszionisztikusan a testvázlatot, hogy abban a tudásmozzanatok hiányoznak. Az alkotja, amit pillanatnyilag
látok testemből.
Mach egy hosszú láncolat egyik eleme itt, mely Condillactól indul, s Henry Head, Paul Schilder, Sir Frederick
Bartlett, Henri Wallon, Donald Hebb, Marton L. Magda munkásságán át elvezet egészen Antonio Damasio
(1996) mai elméletéig. A mai felfogások jó része – különösen világos ez Daniel Den- nett (1991) munkáiban –
kiegészíti ezt egy narratív mozzanattal. Állandóan történeteket mondunk magunknak, s ezekből mintegy
megkonstruáljuk a történetírót. Az Én architekturális vonatkoztatási pontja a sok magunknak mondott történet
elbeszélési súlypontja lesz, ha úgy tetszik, ez a lényegi eltérés, amit száz év eredményezett ebben a dekonstruált
s evolúciósan értelmezett Én-fogalomban. Dennett (1991, 426-427. o.) meglehetősen világosan fogalmaz:
„Elméletem szerint a self nem pusztán egy régi matematikai pont, hanem egy olyan absztrakció, melyet a
265
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
9.6. ábra. Mach felfogása az Én-képzet megjelenéséről egy tényleges életpillanatban (Mach 1927, 13. o.
nyomán)
Az evolúciós mozzanat megjelenik abban is, hogy másokat is azért kezelünk személyként – vagyis mint akinek
gondolatai és szándékai vannak –, mert ez beválik, jól irányítja társas viselkedésünket. „Gondolatban bejósoljuk
az ember cselekedeteit és viselkedését. Mégpedig annak révén, hogy érzeteket, érzéseket és akaratokat
kapcsolunk össze testükkel, melyek hasonlítanak a sajátunkéhoz.” (Mach 1910, 207.o.) Ezek a tulajdonítások
igen korán megjelennek „minden gyerek tudattalanul elvégzi ezt” (uo. 208. o.). Mindez a mai terminológiát
használva az úgynevezett szimulációs elméletalkotók közé helyezné őt el a tudatelmélet eredetét tekintve,
szemben az „elmélet-elmélet képviselőivel”. Vagyis a saját lelki életünk élményéből kiindulva értelmezzük úgy,
hogy másoknak is van ilyen belviláguk.
Ez azonban csak az egyik értelmezés. A másik, a hagyományosabb interpretáció mindebben kétségbeesést lát, a
társadalmi szétesés és identitásválság kifejeződését (Nyíri 1980). Berlage (1994) részletesen elemzi, milyen
belső feszültség van Mach Énfogalma mögött. A kétségbeesett és az optimista felfogásnak megfelel a
személyiség architektúráját illető kettősség is. Machot sokszor úgy állítják be, mint egy eliminaitivista Én-
felfogás képviselőjét, aki az élmények mozaikjában oldja fel a személyt. Ez korántsem ilyen egyértelmű. Az Én
ugyanis Machnál fontos gyakorlati értékű fogalom, nem karteziánus kiindulópont azonban, hanem levezetett
kategória. A dekonstruálás mellett ott van az evolúciósan érvényesülő hipotetikus fogalomként működő Én.
266
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Az optimista, nem tragikus felhangú értelmezés a világ megismerhetőségével is kapcsolaban van. „Ha az én
nem egy olyan monasz, mely a világtól el van szigetelve, hanem annak része, annak a kozmikus áramlásnak a
közepén van, melyből kibontakozott, s újra fel fog oldódni, akkor, ha ezt felismerjük, nem leszünk hajlamosak
arra, hogy a világot valamiféle megismerhetetlen dolognak tartsuk.” (Mach 1905/1976, 361. o.) Vagyis a
kozmikus hangulatú belehelyezés a világ általános evolúciós folyamatába, egyben a világ megismerhetőségének
biztosítéka is. Mindez, mint Blakemore (1972) utal rá, kap némi keleties, akár buddhista hangsúlyt is, a bevett
kétpólusú episztemológiával szemben. Pearson (1896) szerint a személy, a self esszencialista értelmezésének
elveszítése egy lépésenkénti, pragmatikus objektivitáshoz vezet, szemben a tirannikus bizonyosság eszményével
(vö. még Porter 1994)
A Wundt és a Brentano fémjelezte két irány nemcsak általános attitűdöket tükröz, hanem számos kérdésben
saját korában igen konkrétan s világosan szemben állt egymással. Ezeket a szembenállásokat Titchener (1921a)
elősorolta, mint az 9.3. táblázat mutatja.
Mai felfogásunk felől nézve a Titchener kialakította képnek van egy tanulságos mozzanata, bármennyire is
túlzónak érezzük. A kísérleti pszichológia lelkesedésében, az új kísérleti eredmények feletti izgatott öröm
közepette a Brentano képviselte fogalmi elemzés másodlagosnak tűnt. Brentano tudatelméleti vizsgálódása
lenézett, a múlthoz tartozó dolog, mely nincsen kapcsolatban a kísérleti tudományokkal. Kétségtelen, hogy
amikor Brentano „egzakt” tudományokról beszél, számára azoknak az eszménye elsősorban a matematika.
Ugyanakkor szeretett volna kísérleti laboratóriumot kialakítani a Bécsi Egyetemen, csak nem kapott hozzá
támogatást. Az ő szemében a konceptuális elemzés nincsen ellentétben a kísérleti tudományokkal. A
konceptuális és a kísérleti hozzáállás a mentális életet tekintve, ha nem is kéz a kézben halad, de figyelemmel
kellene legyen egymásra, bár Brentano lelkéhez a fogalmi elemzés állt közelebb. Ebből a szempontból Brentano
meglehetősen modern, a mai kognitív tudósokra emlékeztető szerző. Más szempontból azonban klasszikus
„lélekhívő”, tapasztalati pszichológiát hirdet, mely ugyanakkor idealisztikus.
267
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Brentano 1874, 1. o.
Brentano a katolikus ihletésű filozófiai pszichológia vezető teoretikusa, aki az arisztotelészi és tomista
funkcionalista hagyomány felújítója volt. Tudományos munkássága kapcsolatot teremt saját kora
természettudománya és a skolasztikus tanítások között. Ez nem túlzás. Sullivan (1965) részletes
szövegösszehasonlításokkal mutatja meg, hogyan folytatódnak Brentano érett műveiben is az Arisztotelész és a
tomizmus elindította témák és álláspontok. Élete ugyanakkor azt is példázza, hogy milyen nehéz volt a 19.
század végén (is) összeegyeztetni a tudományos meggyőződést és a katolikus hitet (Sexton és Misiak 1966).
Számos váltása s a hivatalossággal kialakult konfliktusa máig tanulságossá teszi életmű és élet nem mindenben
egybevágó viszonya miatt.
1838. január 16-án született a németországi Marienbergben, egy olasz eredetű értelmiségi családban, s 1917.
március 17-én Zürichben halt meg. Müncheni tanulmányai után Berlinben Trendelenburg volt rá nagy hatással.
Kezdetben a filozófia és a matematika között ingadozott, míg Arisztotelész-olvasmányai fordították véglegesen
a filozófia irányába. 1864- ben felvette az egyházi szentségeket, 1866-ban pedig habilitált Würzburg- ban. Első
munkái Arisztotelészről szólnak. Arisztotelész pszichológiájából annak kategóriatanítását eleveníti fel. A fiatal
katolikus filozófus mind a jelszavak, mind a „tudománypolitika” terén a természettudományos szemlélet
képviselője, megelőzve az évtizedekkel későbbi neokatolikus reneszánszot. Lelkesedik John Stuart Mill iránt,
érdekli Comte, később pedig igen alapos ismerője a Mill-követő Helmholtz pszichofiziológiai munkáinak.
(Chisholm, Baumgartner és Müller a Leíró pszichológia angol kiadásához írt előszóban részletezi ezt).
Híres negyedik habilitációs tézise a tudomány mindenhatóságában hívő fiatalembert mutatja be.
A dráma nem sokat várat magára. 1870-ben a pápai csalhatatlanság doktrínájának bejelentése nagy válságot
okoz a fiatal tudós életében. Brenta- no már eddig is az ezzel kapcsolatos németországi vitákban a progresszív
katolicizmus álláspontját képviselte. Sőt, Rancurello rámutat arra is, hogy Brentano szakítása a katolikus
egyházzal nem egyszeri hirtelen aktus, amint sokan beállítják. Már középiskolás korában foglalkoztatják olyan
kérdések, melyek a hit és doktrína viszonyát érintik, például az eredendő bűn problémája. A fiatal papnak a
Würzburgi Egyetemen is kettős helyzete volt. Habilitációja ellenére azért nem terjesztik fel professzornak, mert
túl arisztoteliánus. 1873-ban azután kilép a katolikus egyházból, s a Würzburgi Egyetemről is távoznia kell. Az
állástalan félév termékeny korszak: ekkor írja meg főművét, a Pszichológia empirikus szempontból című
munkát, mely 1874-ben jelenik meg. Szimbólumértékű, hogy ugyanabban az évben, mint Wundt Fiziológiai
pszichológiája. Ez a könyv biztosítja a Bécsi Egyetemre kerülő filozófus hírnevét. Két évtizedig tanít itt, s a
filozófiai pszichológia, mely az intencionalitás doktrínáját helyezte a lelki jelenség vizsgálatának középpontjába,
nagy hatással volt az egész Monarchiában. Feltehetően az ifjú Freud is szuggesz- tív előadásainak hatása alá
került. Brentano a város nagy intellektuális eseménye volt átszellemült, ugyanakkor a tudományos egzaktság
igényét hirdető kurzusaival.
Tanítványi köre, olyan későbbi neves filozófusokkal, pszichológusokkal, mint Marty, Husserl, Stumpf, ezekben
az évtizedekben alakul. Két irányba viszik ők tovább Brentano gondolatait: az intencionális mozzanatnak a
pszichológiában az aktív elme koncepciók, a filozófiában a fenomenologikus hozzáállás folytatója lesz.
Brentano kategóriaérzékenységéből pedig a logi- cizmus táplálkozik, mely mind a filozófiában, mind
pszichológus tanítványainál érezteti hatását. Élete továbbra sem eseménytelen. 1880-ban lemond osztrák
állampolgárságáról, mivel a kánonjogi törvények értelmezése nem engedi meg, hogy mint kiugrott pap
megnősüljön. Németországban házasodik meg, s visszatér a Bécsi Egyetemre, de alacsonyabb beosztásba,
magándocensként. Ezekben az évtizedekben bontakoztatja ki a lelki jelenségek részletes kategóriatanát, mely
csak majd egy évszázad múlva, századunk nyolcvanas éveiben jelent meg előadásjegyzetek alapján Leíró
pszichológia címen. Élete utolsó 20 évében Olaszországban élt, megözvegyülése után újranősült, s miközben
látása egyre romlott, visszatért Arisztotelészre vonatkozó nézetei rendszerezéséhez.
Mint Brentanóról szóló monográfiájában Rancurello (1968), s újabban Mezei Balázs (1994) is rámutat,
Brentano a „lelki” pozitív meghatározásának igényével jutott el a skolasztikus intencionalitásfo- galom
268
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
felújításához. Ez az újrafelfedezés azonban olyan korban zajlott le, melyben mások, a tágan értelmezve
naturalistának nevezett irányzatok (vö. 5. és 6. fejezet) számára is alapvető kérdés volt, hogy hogyan határozzuk
meg a mentális, a lelki alapvető jegyeit. Az éppen születő új diszciplína, az önállósuló pszichológia számára
döntő érdekességű volt ez az elhatárolás. Ettől függött ugyanis, érezték sokan, az új diszciplína helye az
akadémikus világban, önállósága a szereplők egzisztenciája. Brenta- no radikálisan más utat választ, mint a
domináns kísérleti irány. A lelki jelenség kategoriális elemzéséből indul ki, s nem a módszerből. A kategóriák
tekintetében tartja döntő, definiáló mozzanatnak az intencionalitást.
Brandl (1996, 261. o.) újabb elemzése számos érdekes dologra rámutat, mikor azt rendszerezi, mik is voltak
Brentano szándékai az intencionalitáskon- cepció felújításával.
2. A lelki jelenségek új és rendszeres osztályozása. Ebben viszont kora pszichológusai nemigen követik, a mai
kognitív szemlélet elméleti pszichológusai viszont felújítják ezt a kategorizálási igényt.
A pozitív meghatározás igénye vezeti el Brenta- nót ahhoz az elképzeléshez, mely a lelki lényegét abban látja,
hogy míg a fizikai dolgok semmire sem vonatkoznak, önmagukban megállnak, addig gondolataink mindig
valamire vonatkoznak, nem állnak meg önmagukban. Könyvében a lelki jelenség meghatározásában abból indul
ki, hogy a lelki mindig valamire vonatkozik, mindig valami önmagán kívülire utal.
Milyen pozitív (megkülönböztető) jegyet tudnánk adni [a lelki jelenségekre]? Vagy talán nincs is olyan pozitív
meghatározás, mely valamennyi pszichikai jelenségre egyaránt érvényes? [Alexander] Bain valóban azt
gondolja, hogy nincsen ilyen. Mindazonáltal már a régebbi idők pszichológusai is felhívták a figyelmet egy
különös rokonságra és hasonlóságra, amely minden pszichikai jelenségnél fennáll, míg a fizikaiaknál nem
található meg.
Minden pszichikai jelenségre jellemző, amit a középkor skolasztikusai intencionális inegzisztenciának (valamire
irányuló belső létezésnek) neveztek, s amit mi, habár nem is egészen kétértelműség nélküli kifejezéssel, egy
tartalomra való vonatkozásnak, egy tárgyra való irányulásnak (ami alatt itt nem a realitást kell érteni) vagy pedig
immanens tárgyiasultságnak nevezhetnénk. Mindegyik magába foglal valamit a tárgyakból, habár nem
mindegyik egyenlő módon. A képzetben valamit megjelenítünk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk,
a szeretetben valamit szeretünk, a gyűlöletben valamit gyűlölünk, a vágyakozásban valamit kívánunk stb.
Ez az intencionalitás a pszichikai jelenségek kizárólagos sajátossága, semmiféle fizikai jelenség nem mutat
ehhez hasonlót. Így a pszichikai jelenségeket akként tudjuk definiálni, hogy kimondjuk, ezek olyan jelenségek,
amelyek intencionálisan egy tárgyat foglalnak magukban.
269
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
De itt is vitára és ellentmondásra bukkanunk. Különösen Hamilton az, aki a pszichikai jelenségek egész széles
osztályára, mégpedig mindazokra, amelyeket érzelmekként (feelings) jelöl meg, így az öröm és fájdalom
sokrétű fajtájára és fokozataira, tagadja az előbbiekben megadott sajtosságot. Ami a gondolkodás és vágyódás
jelenségeit illeti, ebben egyetért velünk. Nyilvánvalóan nem létezhet egy olyan tárgy nélkül, amelyet
elgondolnak, s nem lehet vágyódás tárgy nélkül, amit kívánnak. „Az érzelem jelenségeiben ezzel szemben –
mondja – (az öröm és fájdalom jelenségeinél) az öntudat a pszichikai benyomást vagy állapotot nem állítja maga
elé, ezt nem szemléli önmagában, hanem úgy mondjuk, egybeolvad vele. Az érzés jellegzetessége az, hogy
nincs benne semmi más azon kívül, ami szubjektív módon szubjektív, itt nem található sem az éntől
megkülönböztethető tárgy, sem az énnek valami objektivizálása.” Az első esetben valami olyan volna, ami
Hamilton kifejezése szerint „objektív”, úgy, mint az önismeretnél, amelynek tárgyát Hamilton „szubjektív
tárgynak” nevezi; Hamilton amikor mindkettőt tagadja az érzésre vonatkozóan, ugyanerre vonatkozón minden
intencionalitást kétségbe von.
Eközben, általánosságban nem helyes, amit Hamilton mond. Bizonyos érzések félreismerhetetlenül tárgyakra
vonatkoznak, maga a nyelv is utal ezekre azon kifejezésekkel, amelyeket használ. Azt mondjuk, hogy az ember
örül valami miatt, vagy örül valaminek, az ember bánkódik vagy bosszankodik valami miatt. És azt is mondja az
ember: ennek örülök, ez fáj nekem, ez bánt engem, stb. Az öröm és a bánat éppúgy, mint az igenlés és tagadás, a
szeretet és a gyűlölet, a vágyódás és a menekülés, nyilvánvalóan egy képzetet követnek és az abban meg-
jelenítettre vonatkoznak.
Minden pszichikai közös jellemvonása abban található, amit sajnálatos módon gyakran olyan félreérthető
kifejezéssel tudatnak neveznek, vagyis egyfajta szubjektív magatartásban egyfajta, mint mondják intencionális
viszonyban, mely valamire irányul, ami talán valójában nem létezik, ám belsőleg tárgyként adott. Nincs hallás
valami meghallott, hívés valami elhitt, remény valami reménylett nélkül, nincs törekvés a törekvés célja nélkül
[...].
Brentano háromféle intencionális viszonyt különít el. A képzetalkotás a legalapvetőbb, ugyanakkor nem
tartalmaz létre vonatkozó állásfoglalást. Az ítélés létezőnek vagy nem létezőnek állít be valamit. Az érzés
kapcsán valójában szeretetről és gyűlöletről beszél.
[...] a megjelenítési [reprezentációs, P. Cs.] eljárás képezi alapját nemcsak az ítéletalkotásnak, hanem éppen úgy
a vágyakozásnak is, mint minden más pszichikai aktusnak. Semmit sem lehet megítélni, de semmit sem lehet
kívánni se, és semmitől se lehet félni vagy rettegni, ha azt nem jelenítjük meg.
Voltaképpen a reprezentáció elsőbbsége miatt tekinthetjük Brentanót úgy, mint a mai kognitív tudományi
szemlélet egyik pillérét, legfőbb vonatkoztatási pontját. Ha jelszavakat keresünk, mondhatjuk azt is, hogy a
wundti vonal és Brenta- no a mai kognitivista gondolkodás két, egymással sokat vitázó mozzanatát képviselik,
persze áttéve a mai kognitivizmus beszédmódjába, ahol alapvetően szimbólumokról van szó. Brentano
képviselné azt a pólust, amelyben a szimbólumok tartalmi viszonyán és a tudat tevékenységén van a hangsúly.
A wundti program viszont az elme szintaktikai elméletének felelne meg. Az „elme reprezentációs elmélete”
(Fodor 1996a), a klasszikus kognitív mozgalom vezető felfogásának kulcsfogalma úgy is értelmezhető, mint a
270
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Brentano által körvonalazott mentális architektúra kibontása. Az emberi gondolkodás vélekedés-vágy felfogása
fejünket intencionális vonatkozással rendelkező vélekedésekkel rakja teli, amelyekhez azután különböző
propozicionális attitűdök kapcsolódnak. Ez utóbbiak felelnének meg a vágyak világának. Ennél még többről is
szó van a kognitív mozgalomban, mikor felújítjuk Brentano téziseit: vajon az intencionális vonatkozás
szükségszerűen elválasztó, redukálhatatlan jegye-e az emberi gondolkodásnak (lásd a vitáról Dennett 1998a),
vajon a gépi rendszerek legfontosabb eltérése az embertől az-e, hogy nincsen elsődleges in- tencionalitásuk,
nem vonatkoznak semmire (Searle 1990; 1996).
Nem teljesen merész mindezt látni ma Brentano jelentőségében. Rojszczak (1994) az alany, a tényállás és
kijelentés közötti viszonyokat elemezve Brentanónál a mai propozíciós attitűdök szemlélethez igencsak hasonló
képet mutat. Tények vannak, melyeket állítunk, majd az állítást valamilyennek, pl. igaznak vagy hamisnak
vesszük. Baumgartner és munkatársai (1996) egész kézikönyvet szenteltek javarészt Brentano és Husserl
kapcsolatának a mai kognitív kérdésfeltevéssel. Különösebb erőltetés nélkül mutatják meg, mennyire
megfeleltethetőek egymásnak a mai és a száz év előtti kategóriák. Általánosságban ennek az az oka, hogy az
emberi gondolkodás számítógépes metateóriája valójában a Frege és Husserl elindította logicizmus győzelmét
hozza a hagyományos pszichológia felett a gondolatok jellegét tekintve.
Amikor a mai kognitivizmus felújítja (sőt, Bren- tano munkáját megtisztelve azt kell mondanunk, hogy
ismételten felújítja) az intencionalitás kérdését, ezt a kifejezés mindkét értelmére nézve teszi. intencionalitáson a
mai szóhasználatban értjük lelki életünknek a szándék- (intenció-) alapú szerveződését (ez ma a domináns
jelentés a köznapi használatban), és a valamire vonatkozást is. Az első kérdés felújításának kerete az, vajon a
mentális világ valódi ontológiai részei-e az intenciók, vagy csak sajátos hozzáállásként használjuk-e ezek
feltételezését, mintegy eszközként a világban való eligazodásra (Dennett 1998a). A másik, Brenta- no eredeti
használatához közelebb álló mozzanat, hogy hogyan is vonatkoznak a világra a mentális események. Említésre
méltó egyébként, hogy a mai felújítások Brentano és Husserl hagyományát, mint a naturalizmus ellentettjét,
értelmezik úgy is, mint egy életfilozófiai örökséget (Brentanóból a redu- kálhatatlanság mozzanatát emelve ki),
s ezzel a mai humanisztikus pszichológiai irányzatok előfutáraként állítják be őket. Baumgartner és munkatársai
(1997) kézikönyve elég racionálisan rendszerezi ezt a gondolatmenetet is. Döntő mozzanataként a self
fogalomrendszerének komplex kezelését emelik ki a Brentano-Husserl-hagyományban és a humanisztikus
pszichológiában is. Jogosan kiemelt intellektuális hasonlóság ez, ugyanakkor a logicis- ta-racionalista
mozzanatok sokkal jelentősebbek, mint ez az életfilozófiai hangsúly.
A száz évvel ezelőtti helyzethez képest két nagy eltérés van a Brentano-hagyomány mai felújításában. Bár a mai
kognitív tudósoktól sem idegen Brentano-kategória elemző hozzáállása, az egész intencionalitás kérdéskör
legtöbbjüknél mégis jóval közelebb áll az adatszerző empirikus kutatáshoz is, míg Brentano csak megengedte
annak létjogosultságát. Dennett (1998a) vagy Perner (1991) világképében a majmok, csecsemők, vagy a betegek
szándéktulajdonító viselkedésére vonatkozó adatok magának az intencionalitás kategóriájának a tisztázásában
fontosak. Vagyis az intencionalitás kérdése empíriával fertőzöttebbé vált. Másrészt, s ebben a Brentano
elindította fejleményeknek igen nagy szerepük volt, a mai felvetésben a modern tudatfilozófia logicista
fordulatának megfelelően a mentális élet szerveződésének alapvető jellemzői a logikai kategóriák.
Eközben újra relevánssá vált az is, hogyan is értelmezzük magának Brentanónak a tézisét. Vajon a tézis
bizonyos feltételezett létezőkről szól-e, vagy éppenséggel a lelki élet szerkezeti rendjéről? A következő oldalon
a vitatott kérdések betét az erre vonatkozó felfogásokat mutatja be.
Brentanónak Sigmund Freud is diákja volt első egyetemi éveitől, öt kurzust is felvett vele. Kézenfekvő felvetni,
vajon van-e valami tartalmi kapcsolat kettejük felfogása között. A hatáskeresés élettörténetileg motivált.
Brentano volt Freud egyetlen nem természettudományos tanára, s a tanár becsülte is diákját, ő ajánlotta például
J. S. Mill fordítására (Fancher 1977; Grampton 1991). Brentano kétségkívül nagy hatást gyakorolt a fiatal
Freudra. Sullivan (1965) megemlíti például, hogy Brentano meleg, személyes kapcsolata diákjaival része volt a
vonzalomnak. Freud korabeli levelezése azt mutatja, hogy ezek a filozófiaórák annyira inspirálják, hogy
mérlegeli, nem filozófusnak kellene-e lennie, s általában kinyitják szemét a nem materiális magyarázatok
irányába (Grampton 1991). De van-e valamilyen tartalmi kapcsolat elméleteik között? Fancher (1977) szerint a
közös mozzanat a puszta materiális magyarázatok elutasítása. A Freudot protestálásra kényszerítő mozzanat
Brentanónál pedig a mentális azonosítása a tudatossal. Ez Brentano számára alapvető volt, Freud viszont éppen
ezt tagadja. Ebben viszont fontos referencia pont számára Brentano szigorú kifejtése a tudatosságról. Frampton
(1991) egy újabb munkában egyenesen azt hirdeti, hogy a mentális okság, és a mentális világ öntörvényeinek,
belső utalásainak tézisei a Brentano képviselte intencionalitástanban segítettek Freudnak abban, hogy elvesse a
271
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
csábítási elméletet. A csábítási elmélet felelne meg a materiális okozásnak, a gyermeki szexualitás pedig a
fantázia előtérbe helyezésével a mentális világ önállóságának.
Van egy mozzanat, amely a filológiai részletektől függetlenül roko- nítja a két elméletet. Már Karl Bühler
(1927) észrevette a hasonlóságot a gondolkodás rejtett oldalainak elemzésével kapcsolatos pszichoanalitikus
gyakorlat és a – részben Brentanóból kiinduló – korai gondolkodás-lélektan között. Mindkettő úgy fogja fel,
hogy képzeteink valami magukon túl lévő dologra utalnak. A pszichoanalízisben a rejtett vágyakra, a Külpe
elindította gondolkodás-lélektanban viszont a gondolati struktúrákra, valamilyen egyénfeletti realitásra. Később
látni fogjuk, hogy Külpe nyíltan beszél is a gondolkodás nem tudatos szerveződéséről, ugyanakkor az integratív
Ént tekinti kiindulópontnak. Roger Smith (1997) újabban általánosította ezt a kettősségi mozzanatot. Az ő
értelmezésében Brentano általában is a nem tudatos intencionalitásról szól. Nem a freudi tudattalan
intencionalitása lenne tehát a botránykő vagy kivétel, hanem ez lenne a szabály. A freudi értelmezés
különlegessége csak any- nyi, hogy ott a másodlagos tárgy igencsak motiváltan válik másodlagossá. „[Brentano
szerint] A mentális aktus két részre vagy tárgyra bontható: az elsődleges tárgy, amelyet közvetlenül
megfigyelünk (a teáskanna) és a másodlagos tárgy melyet tudattalanul észlelünk, de nem figyelünk meg
közvetlenül.” (Smith 1997, 524-415. o.)
Ez a felismerés azonban nem is olyan új. Harkai Schiller Pál (1940) fél évszázaddal ezelőtt rámutatott arra, hogy
Brentano intencionalitás- koncepciójának kétféle értelmezése lehet a tudatosság szempontjából. Az egyik, a
deklarált felfogás, a tudatosságot azonosítja az intencionalitással. „A tudattalan tudatos nyilvánvalóan
önellentmondás és az élménypszichológia előfeltevéseiből nézve nincs is semmi értelme a tudattalannak. Az a
feltevés azonban, hogy csak a tudatos aktivitás intencionalizált, egészen önkényes megszorítás és csakis
Brentano racionalista kiindulásából érthető, nem pedig elméletében bennfoglalt kényszerű következménye. Az
intencionalitás fogalma éppen ellenkezőleg, szükségszerűen túlmutat az élmények »külön világán«.” Har- kai
maga éppen ennek megfelelően egy másik értelmezésben hisz, ami szerint „a lélektan körébe tartoznak azok az
életjelenségek, amelyekben az élőlény valami önmagán kívül fekvő dologra vonatkozik. [...] nemcsak az
elképzelés tartalmaz valamit tárgyként magában, hanem az a törekvés is, amelynek célját az élőlény nem ismeri”
(Harkai 1940, 57., 56. o.)
Brentano az Empirikus pszichológia után is alakította pszichológiai nézeteit, ami publikációkban igen kevéssé
jelent meg, főleg a tanítványokban élt tovább. Ennek megfelelően hasonlítja össze 1921-ben Ti- tchener igen
gúnyosan Brentanót Wundttal, akinek Fiziológiai pszichológiája ekkor már a negyedik gyökeresen átdolgozott
kiadást éri meg, míg Brentanótól még mindig az 1874-es munkát kell idézni. Mára azonban a kisebb
publikációkból s a posztumusz megjelent Leíró pszichológiájából (Brentano 1982;
1995) világossá vált, hogyan is reagált Brentano saját kora természettudományos pszichológiájának
fejleményeire. Kétféle tudományos hozzáállást hirdet, amelyben az egyik attitűd a konceptuális elemzésért, a
másik a feltárt kategóriákra vonatkozó empirikus adatgyűjtésért lenne felelős. Nem idegen ez – emlékezzünk
Brentano vonzalmára Mill iránt – John Stuart Mill etológia és pszichológia elkülönítésétől sem. Brentano
megkülönbözteti a pszichognózist vagy leíró pszichológiát és a genetikus pszichológiát. A leíró pszichológia a
lelki jelenségek szerkezetével (kategóriaelemzéssel) foglalkozik, az utóbbi viszont a természettudományos
pszichológia elkötelezettségeinek megfelelően azzal, hogy hogyan bontakoznak ki és tűnnek el a lelki
jelenségek, valamint azok anyagi és környezeti feltételeivel. Brentano nem gondolja, hogy a kategóriaelemzés –
amit ő javarészt művel – kimerítené a pszichológiát, csak számára ez a fontosabb.
A pszichológia az emberek belső életének tudománya, vagyis az élet azon részének, mely a belső észlelés
számára hozzáférhető. Szeretné kimerítően meghatározni az emberi tudat elemeit, s (amennyire lehet) ezek
kapcsolatait, s megadni azokat az oksági feltételeket, melyek az egyes jelenségeket meghatározzák.
Az első a pszichognózis, a második pedig a genetikus lélektan tárgya. A pszichognózis tiszta pszichológia, míg
a genetikus pszichológiára nem is illik olyan rosszul a fiziológiai pszichológia meghatározás.
Ha kicsit elengedjük fantáziánkat, szerkezetében olyan elméleti pszichológiát látunk itt, mint amilyet száz éve
múlva az elmefilozófusok egy része hirdet, mégpedig az a része, akik számára még a „genetikus”
pszichológiának is csak a kategorikus oldala érdekes. Brentano (1982) a leíró pszichológiában utal a kísérleti
pszichológia eredményeire, de sosem a kutatás folyamata érdekli, hanem azok a szerkezeti viszonyok, amelyek
az élményben adottak. Fontos Brentano számára az osztályozás, például a színek viszonya egymáshoz, akárcsak
272
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
a naiv geometria kérdése Helmholztnál, ugyanakkor a színkeverési kísérletek vagy a térlátás meghatározóinak
részletei már nem érdeklik. Ez már a genetikus pszichológiára tartozna. Olyan ez, mint ma a Fodor-féle
elmefilozófia (Fodor 1996a). S ennek ellenpárját tekintve, a Dennett (1998a) képviselte gondolatmenet viszont
állandó dialógust tételez fel a kategoriális elemzés értelmében felfogott elméleti pszichológia és a kísérletezés
részletei között. A kísérleti tudomány eredményei relevánsak a mai naturalisztikusan gondolkodó elméleti
pszichológus számára, hiszen saját elméletét ezekben a tényekben szeretné lehorgonyozni.
Brentano értékviszonyokat is hirdet itt: számára a kategóriák világa az érdekesebb és fontosabb. Brentano
könyve első lapjain elmondja már, hogy valójában a leíró pszichológia az egzakt tudomány, s a genetikus lenne
az „inegzakt”, a pontatlan. Azt érti ezen, hogy a leíró pszichológia, bár elméleti diszciplína, ugyanakkor nem
spekulatív, hanem általános törvénytan. A kettő viszonya Brentano szerint olyan, mint a mechanikáé és a
meteorológiáé. Számos helyen szól arról is, hogy ennek megfelelően elkötelezettségei az univerzális
pszichológiát teszik számára érdekessé. Mindaz, ami az emberek eltéréseivel foglalkozik, érdektelen, hiszen
csak olyasmi lehet összehasonlító elemzés tárgya, ami általában megvan az ember reagálási lehetőségei között.
ismét egy hasonlóság a modern kognitivizmus- sal. Annak alapgondolatát az a funkcionalizmus képezi, mely
hisz az olyan kutatás lehetőségében, aminek nincsenek elkötelezettségei a funkciókat megvalósító
mechanizmusra nézve, mint a 8. fejezetben már említettem. Vagyis a mechanizmusok feltárása nélkül
információs elemzést lehet végezni (Haugeland 1996): a gondolat formája mint önálló téma a vezető kérdés a
mai kognitív kutatók számára is.
Maga az intencionalitás természete nem triviális dolog. Nem volt az már a középkorban sem, hiszen azt
érintette, hol is vannak az elvont jelentések, mi a vonatkozásuk a létezőnek és a nem létezőnek tekintett
dolgokra utaló absztraktumoknak (az angyaloknak és a mondai hősöknek)? A Brentano-filológia fontos kérdése,
hogy hogyan is értelmezze az intencionális tárgyak létezését, ugyanakkor ez az értelmezési kérdés a mai
kognitív mozgalom konceptuális problémáit is érinti. Brentano saját kifejezése, az Inexistenz, mint Richardson
(1982) rámutat, úgy is fordítható és értelmezhető, mint a „nemlétezés doktrínája”. Ebben az értelmezésben az
intencionalitás tézise a nem létező dolgokról szóló beszédre vonatkozna. Brentano téziseinek ugyanis van egy
ontológiai és egy pszichológiai értelmezése (Chisholm1967, 202. o.). Az intencionalitás ontológiai tézisének
kifejezése szerint az „intencionális” egy az elmén belüli létezésmódra utal; az intencionalitás pszichológiai
tézisének kifejezésekor viszont az „intencionálist” az elmén kívül is létezhető tárgyakra irányulás leírására
használjuk.
Azt a kérdést, hogy van-e ontológiai olvasat, mond-e valamit Brentano az absztraktumok létezéséről, hagyjuk a
Brentano filológusokra. A mai világban Brentano intencionalitásfogalmá- nak pszichológiai értelmezése vált
relevánssá. Egyébként ez az értelmezés vált Brentano későbbi munkásságában az intencionalitás kizárólagos
értelmezésévé (Brentano 1982; Osborn 1949; Gilson 1955). A lehetséges viszonyok rendszerezett bemutatására
jó forrás Driesch (1925).
A pszichológiai értelmezés szerint létező dolgok esetén négyelemű viszonyról van szó.
Nem létező dolgok, például az uni- kornis vagy az aranyhegy esetén a viszonyrendszer háromeleművé
egyszerűsödik.
Absztraktumoknál, pl. gyök 2 esetén az bonyolítja a helyzetet, hogy a tartalom és a tárgy azonossá válik, s
rajtunk kívül léteznek ugyan, de nem a tárgyak, hanem az absztraktumok világában.
273
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A fenomenológiai gondolat a kor pszichológiájában nem azzal a filozófiai szigorral jelenik meg, ahogyan
Edmund Husserl a német filozófiába bevezette. Az eredetileg Brentano-tanítvány Husserl továbbviszi a mester
intencionalitási gondolatát: a fenomenológiát olyan tudományként ajánlja, mely a tudat által intencionált
dolgokat nem mint objektív létezőket, hanem mint intencionált jelenségeket írja le. Husserl felfogásában az
élmények világa több részre bomlik, s Brentanónál sok minden, ami Husserlnél mintegy a lelki alacsonyabb
szintje lenne, a fizikai történések rendjébe tartozik, mint a 9.4. táblázat mutatja.
Husserl felfogásában az élményvilág is több részből áll össze, a tulajdonképpeni intencionális élmény
intencionalitás nélküli nyersanyagból áll elő. Ehhez képest Brentano ismeretelmélete naiv, nála a szembenállás
közvetlenül érvényesül a fizikai jelenségek és a mindenképpen intencionális mentális jelenségek között. Ami a
módszert illeti, Husserl számára a fenomenológia a tudat jelenségeinek minden ontológiai előfeltevés nélküli
leírása; a pszichológiának pedig, mondja 1910-ben, rendszeres fenomenológiára kell épülnie, a tudatjelenségek
világos fogalmi tanulmányozására. Az igazi pszichológia az ő értelmezésében előfeltételezi a fenomenológiai
elemzést. Brentano hatása érződik itt. Mégpedig abban, hogy a Husserl hangsúlyozta kettősségben (a
fenomenológia meg kell előzze a kísérleti pszichológiát) Brentano leíró versus genetikus pszichológia
kettőssége jelenik meg. Hus- serl már egy matematikai fokozattal tarsolyában két évig tanult Bécsben
Brentanónál a nyolcvanas években, s szoros személyes szakmai kapcsolatba is került Brentanóval. Első
munkáiban világosan jelen van a leíró pszichológiai program, s antipszi- chologista fordulata után is érezhető
Brentano hatása az általa felvetett kettősségekben. Husserl későbbi munkáiban ez megváltozott. Mint Mezei
Balázs (1998) rámutat, az európai tudományok válságáról a harmincas években elkészült nagy műben (Husserl
1998) éppenséggel a fenomenológiai pszichológia lesz a kiindulópont. Attitűdjében azonban ez is hasonló
marad Brentano kettőségéhez. Mint Mezei is említi, elsősorban fogalmi pszichológia lenne ez a fenomenológiai
pszichológia. A pszichológusok azonban, amikor Husserlra reflektálnak, korábbi korszakokkal kerülnek
kapcsolatba. Elsősorban logikájával, mint Külpe, s fenomenológiájával, mint Stumpf vagy az alaklélektanosok.
Az ő dilemmáikban a fenomenológiai pszichológia koncepciója nem játszott még szerepet, ők úgy érezték, a
fenomenológia és a pszichológia viszonyát kell megtalálniuk.
Husserl Brentano
274
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
= noesis
= informáló közeg
= hyle
= anyag
= érzetadat
= perspektívavariációk
tárgy
tulajdonságok
= a felvett távlat
A kor pszichológusai persze nem olyan szigorúan jártak el, mint Husserl, amikor bevezették a fenomenológiai
„beszédmódot”. A fenomenológia számukra is meghaladja az önmegfigyelést, de nem úgy, mint Husserlnél,
nem a „lényegek”, nem a fogalmi elemzés irányában, hanem az analízissel szembeállított közvetlen
élményszerűségre helyezve a hangsúlyt. Saját korában Brentano pszichológus követői nem elsősorban a lelki
aktusok osztályozásának igényét vették át tőle, nem a törekvést a kategoriális elemzésre és a finom
fenomenológiai leírás szándékát, ami szemben állt a fővonalbeli kísérletezők naturalista pozitívizmusával.
275
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
ezt fel. Stumpf a jelenségeket, az érzetadatok, a tartalom világát formálisan kiszorítaná a pszichológiából a
fenomenológiába; a pszichológia pedig a funkciókkal (aktusokkal: észlelés, tudás, emlékezés, akarás stb.)
foglalkozna. A kettő különbségére Stumpf világos példákat ad: egy íz mentális részekre felbontásakor a
jelenségek megváltozása nélkül megváltozik a funkció; az al- konyatkor besötétedő szobában viszont sokáig a
jelenség változik, de közben a funkció nem. Harkai Schiller Pál (1930) kis könyve a lélektani kategóriákról
részletes leírást ad a korabeli pszichológusok szóhasználatában az aktus és funkció szavak különböző
értelmeiről, ami éppen a szóhasználat már akkor is meglévő bizonytalanságai miatt ma is haszonnal forgatható.
Max Scheler a fenomenológia hatásait elemezve az egész Stumpf elindította irányt, beleértve a korai
alaklélektant, kettős attitűddel értékeli: filozófiájukat rossznak tartja, eredményeiket jónak. „Ezeknek a
kutatóknak – Stumpf kivételével [...] többnyire nincsen világos elképzelésük a fenomenológiai vizsgálat
egységéről. így a fenomenológiai sohasem válik el élesen az empirikus megállapításoktól [...], ezenkívül a
fenomenológiai eredmények gyakran mint induktív értelmű kísérletek eredményei jelennek meg.” (Scheler
1929/1995, 135. o. Csatár Péter ford.) A pszichológusok kifinomultsághiánya abban érhető tetten, hogy a valódi
pszichológiai tény elkülönítésében nem veszik észre, hogy az érzéki élménynek egy „átélt-énre” kell
vonatkoznia ahhoz, hogy pszichológiai tény legyen.
Nézzünk példákat arra, hogy is fenomenologikus maga Stumpf! A halláslélektanban Stumpf sokat foglalkozott
fenomenológiai elkötelezettségének megfelelően a hangsajátosságok visszavezethető- ségével, például azzal,
hogy minden hangélmény levezethető-e a Fourier-elemzés segítségével, vagyis egyértelműen részekre bontható-
e, miként Helmholtz- és a Wundt-iskola is gondolta. Különösen maradandóak a beszédhangokkal kapcsolatos
elemzései, melyeket egy kései monográfiában is összegzett évtizedes kísérletezés után (Stumpf 1926). A magyar
nyelvész Laziczius Gyula (1944/1963) fonetikájában igen érzékletesen jellemzi Stumpf kutatói hozzáállását.
Stumpf mai szemmel nézve kezdetleges eszközökkel (rezonátorok, interferencia) dolgozott, azonban pompás
egyéni tulajdonságai révén (rendkívül finom hallás, találékony és szívós kísérletezési készség) a legtöbbször
sikerrel el tudta hárítani azokat a nehézségeket, amelyek eszközei felől tornyosodtak feléje.
A fenomenológiai elemzésre jó példa, ahogyan Stumpf a magánhangzókat rendszerezi (Laziczius 1963, 84-85.
o.). A képzésen alapuló hagyományos osztályozást nála egy élményalapú háromszög váltja fel, a világosság és a
telítettség dimenziójával. A világossági fok tekintetében az i a legvilágosabb, az u a legsötétebb. A telítettséget
tekintve pedig az a a legtelítettebb, s az u,ü,i sor a legtelítetlenebb. Ezt a fenomenális rendet veszi fel Stumpf a
9.7. ábrán látható háromszögben. Két mozzanat mutatja a fenomenológiai elemzést, s vezet az alaklélektani
gondolkodás irányába. Az egyik, hogy a felvett tulajdonságok csak élményszerű jellemzést kapnak, a másik,
hogy az élmények hasonlósági rendje lesz a megismerési terület (a magánhangzók) elrendezésének az alapja.
9.7. ábra A magánhangzók szubjektív hasonlósági rendszere Stumpf alapján (Laziczius 1963, 85. o. nyomán)
276
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Stumpf nyitottságát és a pszichológia társadalmi jelentősége iránti érzékenységét jól mutatja egy-egy 1899-ben
egy katonai orvosi akadémián tartott előadása a fejlődés eszméjéről (Stumpf 1910). A német idealista
hagyományokban nevelkedettek számára nem meglepően amellett érvelt, hogy az evolúciós gondolatok először
nem a természettudományokban, hanem a szellemtudományokban, a történelem és a nyelv kapcsán
fogalmazódtak meg. Darwint illetően viszont hangsúlyozza, hogy nemcsak az alaktannak, de a pszichológiának
is összehasonlítónak kell lennie. Észre kell vegyük, hogy érzékeinknek, akárcsak örömeinknek is, eredetük van.
A lélek architektúrájában aktivitás szempontú, a világ egészére hangsúlyozza az állandó változás kérdését
(szemben a statikus képpel), s felveti azt az örök problémát is, hogy mutatja-e az evolúció a haladás jeleit?
Látszik nála a törekvés a fenomenológiai aktuspszichológia és a fejlődésgondolat összekapcsolására, legalábbis
az elvek szintjén.
Az európai aktuspszichológiák, melyek Brenta- no indítására mennek vissza, mindig a lélek belső aktusairól
gondolkodtak. Amikor ennek a fogalomrendszernek az érvényét kiszélesítjük egészen az amerikai
funkcionalizmusig, mint számos értelmezés megteszi, meglehetősen ingatag talajra kerülünk. Egy mentségünk
van: nem utólagosan konstruált hibás ösvény ez, hanem ezt a rokonságot már maga Brentano kora is kereste.
Pedig a funkcionalistáknál az „aktus” külső cselekvés, s kísérleteik is a cselekvés meghatározóira vonatkoznak.
Ebben az értelemben genetikus pszichológiát művelnek az aktuspszichológusok is, meg a funkcionalisták is, s
nem leíró pszichológiát (lásd erről Rancurello 1968). Ez a rokonság mindezzel együtt távoli. Ha összevetünk a
századfordulón egy Brentano- és egy James Baldwin-könyvet, az igazán meglepő eltérés nem a filozófiai
kifinomultságban lesz. Hanem abban, hogy Brentanónál semmi szel- lős megfigyelés nincs a viselkedésről,
miközben Baldwin tele van ilyenekkel.
277
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Stumpf esztétikai érzékenységének, mely a hangok világának a zenére is kiterjedő leírásában jelent meg, párja a
korban Theodor Lipps (1851-1914) munkássága Münchenben. Az eredetileg Wundt-ta- nítvány Lipps sokat tett
azért, hogy az appercepció elméletét a múltbeli élmények nem tudatos hatása és a pillanatnyi észlelés közötti
interakció elméleteként bontakoztassa ki. Neve legismertebbé az esztétikai élmény beleélési (empátiás) elmélete
révén vált. Lipps felfogása szerint a tárgyak bizonyos tendenciákat váltanak ki belőlünk, s ezeket visszavetítjük
a tárgyakba. A függőleges vonal például „nyúj- tózkodási” érzést kelt bennünk, innen származik, hogy a
függőlegest hosszabbnak érezzük, mint a vízszintest. Esztétikai érzéseink alapja hasonló beleélés: a klasszikus
oszlopok pl. felfelé törekvés érzését és feszültségeket keltenek bennünk. Lipps elképzelései nemcsak a mára
nagy karriert befutott empátia fogalom bevezetése miatt érdekesek. A mozgásos feszültségek belevetítése a
tárgyakba az alaklélektanos izomorfizmus koncepció esztétikai alkalmazásait (Rudolf Arnheim munkásságát) és
Heinz Werner fiziognómiás észleléselméletét is jellemzi, mint későbbi alkalmazásokat. Saját korában kiemelt
érdekességét adja, hogy az ő munkásságában érintkezik az aktus pszichológia gondolatmenete a kultúra és lelki
jelenség kapcsolatát vizsgáló törekvésekkel.
Az aktuspszichológiák egy sajátos iránya, a grazi vagy osztrák iskola szintén elsősorban az alaklélektanhoz
vezető úton vált fontossá. Ok az egészeket aktív produkciós folyamat termékének tartják. Ale- xis Meinong
(1853-1920) volt az iskola elindítója, egyben az első osztrák pszichológiai laboratórium kialakítója Grazban. A
Brentanótól átvett inten- cionalizmust és aktus pszichológiai gondolatokat képviseli. O ezt úgy értelmezi, hogy
minden lelki jelenségnek van egy tartalma s egy folyamat oldala, egy sajátos pszichikus aktus, mely révén
tudatunk intencionálja ezt a tartalmat. Az „egész” és az „alak” fogalma úgy merül fel Meinongnál, hogy szerinte
minden megismerésben van egy „alap” és egy ráépült „forma”. Míg azonban az érzetadatokból automatikusan
jön létre a formai minőségek egy része, vannak olyanok, pl. a háromszög képzete, melyek aktív erőfeszítés,
produkciós folyamat termékei. Vittorio Benussi (1878-1927), az iskola termékeny kísérletezője az egészeknek
ezt az aktív-konstruktív, az elme munkájából fakadó felfogását demonstrálta a látás és a tapintás egészleges
szerveződései terén. Kimutatta például, hogy a bőr két pontjának egymás utáni ingerlése nyomán néha olyan
érzésünk van, mintha elmozdulna valami a bőrön. Ezt a látszólagos mozgásélményt egy produkciós folyamat
magyarázza. A kísérlet jól illusztrálja a grazi iskola és a Gestalt-szemlélet radikális eltéréseit: Werthei- mer
hasonló jelenségeket mutatott ki a látás terén, de produkciós folyamatok helyett az egészleges szerveződés (jelen
esetben a látszatmozgás) elsődlegesen adott voltát fogja hangsúlyozni. Vagyis míg a grazi iskola az egészet
valamilyen hozzáadás eredményének tartja, az új irány eltörli ezeket a többlet erőfeszítéseket. Maga az alaki
minőségek problémája azonban elsősorban nekik köszönhetően kerül előtérbe a kísérleti lélektanban a tízes évek
elején.
Antonelli (1994) részletesen elemzi nemcsak a grazi, majd Triesztben folytatódó hagyomány viszonyát az
alaklélektannal, hanem későbbi sorsát is. Rámutat arra, hogy az alaki minőségek mellett Benussi és követői
sokat foglalkoztak a kétértelműségekkel a percepcióban. Produkciós elmélet keretében értelmezték ezeket, ahol
a kétértelműséget egy későbbi feldolgozási stádium oldaná fel. Koffka 1915-ben úgy bírálta ezt, mint ami
szerinte a kons- tanciahipotézis fenntartása, ahol a kiinduló érzetadatok állandóak s nem kontextusfüggőek.
Koffka szerint igenis van korai kétértelműség-feloldás. Ennek a kritikának a feldolgozása révén bontakozik ki
Gaetano Kanizsa (1979) a jelenkorig áthúzódó észleléselmélete, mely az észlelést egy egységesebb folyamat
részének látja, s kitüntetett kérdése a lokális és egészleges hatások viszonya.
A Brentano elindította törekvések a pszichológián belül, s ezt a mozzanatot nem lehet elégszer hangsúlyozni,
nemcsak az észleléskutatásban, hanem a logikai mozzanatoknak a pszichológiában történő felhasználásában is
megjelentek. Brentano tulajdonképpen döntően hozzájárult az uralkodó pszichológia szenzualizmusának
leküzdéséhez. Ebben maga az aktusgondolat is segített, hiszen ez mint átfogó kép segítette azt, hogy a
gondolkodásban majd a nem szemléletes logikai műveleteket állítsák előtérbe.
278
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A német filozófia antipszichologista fordulatából a pszichológusok egy része két mozzanatot fontolt meg. Az
első mozzanat az, hogy az egyén gondolkodását sem lehet szemléletes képzetek asszociációjával jellemezni. A
gondolkodás jellemzésére valami más eszközre van szükség. Az absztrakciók mentális valóságok, s
jellemzésükhöz segítséget nyújthat a logika. A másik átvett mozzanat az egyénen felüli realitás eszméje. A mai
pszichológia dilemmái irányából tekintve, a kognitív pszichológiában mára győztesnek bizonyult a logikai
szerveződés akkor még csak puhatolózó gondolata. A Frege által önállónak, s a pszichológiától végre
megszabadultnak titulált logika száz év múlva mintegy visszahódítja az egyéni elmét, s legfontosabb fogalmi
újítása, a függvényszerű propozicionális reprezentáció lesz az egész modern kognitivizmusnak is a
kulcsfogalma, beszéljen akár emberekről, akár gépekről, akár állatokról. A würzburgi iskola tekinthető úgy is,
mint első próbálkozás ezen az úton.
A kor német akadémikus pszichológiája rögvest reagált a Würzburgból jövő kihívásra. Sok személyes sérelmet
is eredményező vita kezdődött. Külpe, mint Marbe (1938) beszámol róla, nagyon szomorú is volt ezek miatt a
viták miatt: úgy érezte, személyes találkozásokkal tisztázhatóak lennének a régi lipcsei társaival kialakult
ellentétek. Az utókor fölényével mondhatjuk, hogy tévedett. A vita ugyanis a kísérleti pszichológia alapkérdései
körül zajlott. Wundt maga jogosulatlannak tartotta a gondolkodás-lélektani kísérleteket: álkísérleteknek nevezte
őket (elég súlyos sértés akkoriban!), mivel a gondolkodás annyira lefoglalja a személyt, hogy emellett lehetetlen
még önmegfigyelést is folytatnia. Egyébként is, a kikérdezések nem beszámolóhoz, hanem „konstrukcióhoz”
vezetnek a kísérletben. Az amerikai Wundt-tanítvány Titchener 1909-ben egy egész könyvben reagált a würz-
burgi kezdeményezésekre. Észreveszi a würzburgi irány nagy kihívását: azt, hogy absztrakt gondolati tartalmak
hirdetésével az egész európai pszichológiai hagyomány szenzualizmusát kérdőjelezik meg. Saját
laboratóriumában, állítja, még ott is talál érzéki nyomokat, ahol a würzburgi kollégák nem. Ha az eredet után
nyomozunk, a látszólag elvont attitűdök s egyebek mögött kinesztetikus tendenciákat, mozgásos
emléknyomokat találunk.
Amit jómagam átélek, az a körülményektől függ. Nagy öröm volt számomra, amikor nemrégiben egy
meglehetősen lelkes előadó mögött ülhettem, aki nagyon sokszor használta az egyszótagú de szót. Az én „de
érzésem” azóta egy felvillanó látómezőben északnyugatról délkelet felé gyorsan mozgó kopasz fejbúb, az azt
keretező tonzúra és az erős fekete vállak képét foglalja magában. Könnyen rábukkanok ilyen képekre lelki
életem területén, és ahogy már mondtam önöknek, ezek egyedül is állhatnak a tudatban, mint a jelentés
hordozói. E speciális példában a kép empatikus attitűddel társult. Minden ilyen „érzés” – a ha, a miért, a
mindazonáltal és a tehát érzése – szokványosan motoros empátiás formájában jelentkezik élményeinkben. Az
érzést cselekvésbe viszem át, bár rendszerint képzeleti és nem érzékleti szinten. Lehet múlékony, lehet
viszonylag stabil, akárhogy legyen is, a legcsekélyebb kétség sem merül fel bennem kinesztetikus jellegét
illetően. Néha erős, affektív színezete van – ez olykor minden attitüdinális érzésemre igaz -, viszont teljesen
közömbös számomra.
Ezzel persze a szenzualizmus megmentésére törekedve Titchener részben segíti amerikai riválisait, a funk-
cionalistákat: mozgást talál ott, ahol látszólag csak absztrakció van. Másrészt ahol a tudat nem ad semmi
támpontot, genetikus nyomozásra biztat. Módszertanilag azonban Titchener is hibásnak tartja a würzburgiak
eljárásait. Szerinte az ingerhibát követik el, mikor nem közvetlen élményeikről, hanem a jelentésről beszélnek a
gondolati feladatmegoldás közben vagy utána. A jelentés pedig Titchener asz- szociatív lélek koncepciójának
megfelelően nem más, mint „kontextus”: egy szó jelentése például mindaz, amit eszünkbe juttat.
A würzburgi kutatások mai történeti távlatból tekintve többszörösen fontosak. A megismerés szemlélet- telen
oldalait hangsúlyozva rávilágítottak a klasszikus lélektan szenzua- lizmusára, mint rejtett előfeltevésre. Az
absztrakt gondolati mozzanatok hangsúlyozása révén a mai pszichológiában a különböző logikai központú ún.
propozicionális megismerési illetve reprezentációs modellek előfutárának is tekinthetőek. Csakhogy ma a
helyzet fordított: a logikai modellek uralma révén a szemléletes reprezentáció létét kell igazolni, míg akkoriban
a tét a nem szemléletes reprezentáció léte volt.
279
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
a würzburgi iskola azért győzedelmes, mert visszahozta a kísérleti tudományba az első személyű pszichológiai
gondolkodást, az Ént mint kiindulópontot. Ténylegesen azonban magában a gondolkodás-lélektanban ennek az
lett a következménye, hogy a részben az ő nyomdokaikon meginduló kísérletező munka a hangos beszámoltatást
kezdte használni, de úgy, hogy a feladatot megoldó személy folyamatos beszédét a kutató elemzi. A
beszámolóból nem megfellebbezhetetlen önmegfigyelési adat lesz, hanem a gondolkodás közben zajló műveleti
átalakítások másodlagos elemzésének segédanyaga. A würzburgi iskola követői éppenséggel a gondolkodás
folyamatainak tudatos hozzáférhetőségét megkérdőjelezve dolgoznak majd. A folyamathangsúlyt a
würzburgiaktól örök- lik, szakítanak azonban a közvetlen tudatossággal. Végül arról a többször emlegetett
mozzanatról se feledkezzünk meg, hogy maga a nem tudatos motiváló tényezők (beállítódás stb.) előtérbe
állítása a würzburgi iskolában, a korban érdekes párhuzamokat mutat a pszichoanalízissel.
A viták arról, vannak-e szemléletes mozzanatok, pl. az elvont szavak jelentésében, a kor szkeptikusait, például
Woodworthöt (1915) arra vezetik, hogy ráébredjenek: a laboratóriumok eltérő hagyománya nem tudatos
torzításokat eredményez a beszámolóban. Ezzel viszont maga az önmegfigyelés, mint módszer válik
megbízhatatlanná. Szabad-e ilyen bizonytalan eljárásra építeni az egész pszichológiát, kérdik majd a behavio-
risták. S nem csak az eltökélt beha- vioristák. Érdekes módon a magyar Dienes Valéria (1914) s az orosz-francia
Kostyleff (1911) egyaránt azt hirdeti, hogy az önbeszámolós kutatások vitái s feloldatlanságai az objek-
tivisztikus, reflexelvű pszichológia győzelme irányába mutatnak. A gondolkodás-lélektani kísérletek is azt
sugallják ugyanis, hogy csupán az eredményt tudjuk elemezni, a mögötte feltételezett belső világot nem. Akik
pedig megmaradnak a belső reprezentáció keresésénél, mint E. Jacobson, egyre inkább a gondolkodás nyelvi
motoros elméleteinek hívévé szegődnek. Belső képek helyett redukált izommozgásokban keresik a
reprezentáció belső formáját (ösz- szefoglalásukra lásd Szokolov 1968; McGuigan 1978).
A hangos beszámoltatást használó későbbi kutatások, már Otto Selz munkái is szakítanak a würzburgiak
önmegfigyelési hitével. Világosan észreveszik, hogy a személy nem saját munkájának van tudatában, hanem
csak a feladatnak, s a kutató a feladatot megoldó személy folyamatos beszédét elemzi, nem valamiféle
feltételezett belső élményeket. A beszámolóból nem megfellebbezhetetlen önmegfigyelési adat lesz, hanem a
gondolkodás közben zajló műveleti átalakítások másodlagos elemzésének segédanyaga. A folyamathangsúlyt
ezek a kutatások a würzburgiaktól öröklik, szakítanak azonban a közvetlen tudatosság doktrínájával. Valójában
a hatvanas évek, Newell és Simon munkássága hozza el a würzburgi kutatási attitűd és téma, például az
analógiák vizsgálata, a következtetési folyamatok pszichológiája újjászületését.
Hogy mi történt közben? A beha- viorizmus. De nemcsak erről van szó. Valójában a kognitív szemlélet
harmadik előfutára (a Wundt- és a Brenta- no-vonal mellett), az alaklélektan a maga határozott és expliciten
kifejtett viszolygásával a logikától (Wertheimer 1945) visszahozta a szemléletes mozzanatot a gondolkodás
elemzésébe is. Szenzualista metaelméletet használt az absztrakciók helyett, csak ez az új szenzualizmus már
nem volt atomisztikus. A Newell és Simon nevével fémjelezhető fordulat a gondolkodás kutatásában a gépek
hatására hozza vissza újra a logikát a feladatmegoldás elemzésébe. A würzburgi iskola logikai próbálkozásai
azért maradtak csak próbálkozások, mert pusztán a két újonnan önállósodott tudomány összekapcsolásának
igénye mozgatta őket. A logika igazi átütő megjelenését a logikai gépek eredményezik majd. Tulajdonképpen az
információs mozzanat hiánya vezet a würzburgi szemlélet elhalásához saját korában.
Ez az elementarizmus tömör kifejtésének számító könyv, az elemek és a tulajdonságok világos elkülönítésén túl
is jól mutatta a fiatal kutató erősségét, a fogalmi elemzést. Az emlékezet és az agy közti kapcsolatokat vizsgáló
hosszú fejezetben például bemutatja azt a két fogalmi lehetőséget, amelyek máig is velünk élnek. Az egyik az
agyi szerveződés „nagymamasejt”-modellje, mely minden képzetnek egy adott idegsejtet feleltetne meg.
(Barlow 1995 bemutatja nemcsak e koncepció eredetét, hanem azt is, mennyire központi kérdés
érvényességének határa a mai idegtudományban is.) A másik felfogás szerint az asszociációs ösvény felelne
meg az emlékezés folyamatának. Külpe mindkét felfogással elégedetlen. A „sejthipotézissel” egy „dinamikus
feltevést” állít szembe. A specifikus érzékszervi energiák elvét az ő felfogásában nem szabad egészen az egyedi
mentális tartalmakig kiterjeszteni. Az emlékek az agyban szuperponált módon tárolódnak, hasonlóan ahhoz,
280
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
ahogyan a zongorista használja ujjait számos dallam lejátszására. Külpe olyan kérdéseket vet fel, melyek a
korban sokakat mozgattak. Bergson (1896) felfogásával szemben azonban nem a „lélekhez” akar visszavonulni,
hanem egy olyan funkcionalista megoldást keres, amelyben a tartalom elrendezése nem tükrözi triviális módon
az agyi elrendezést, mivel a képzetek szuperponált agyi reprezentációval bírnak. Ez a probléma több formában
is jelen van korunkban. A Fodor (1975) által sokat hangoztatott megfeleléshiány az agyi és a mentális rend
között ugyanúgy mutatja aktualitását, mint a konnekcionista elképzelésekben oly nagy szerepet játszó dinamikus
és szuperponált reprezentáció (Clark 1996; van Gelder 1998).
Külpe 1894-től professzor lesz Würzburgban, s ettől fogva kettős az érdeklődése. Az egyik irány a filozófia s az
esztétika. Számos elméleti könyve születik, köztük sokat forgatott, számos kiadást megért összefoglalója a kor
német filozófiájáról (Külpe 1908). A könyv Machtól Nietzschén át Wundtig rövid ismertetésként, de világos
rendszerben mutatja be a kor filozófusait. Másik témája Würzburgban a laboratóriumi pszichológia érvényének
kiterjesztése a gondolkodás vizsgálatára. 1901-től 1909-ig (Külpe ekkor Bonnba távozik) tanítványai sorra
publikálják dolgozataikat, melyek kitágítják a hagyományos laboratóriumi pszichológia kompetenciáját, s ezzel
olyan eredményeket kapnak, melyek nem egyeztethetőek össze annak elméleti előfeltevéseivel. Maga Külpe
kevéssé vesz részt ezekben a kísérletekben, de sokat tesz elméleti integrációjukért. Mint Ogden (1951)
megemlíti, ez a rendkívül kedvelt tanár és kolléga, miközben maga nem volt nagy kísérletező, mindenütt, ahol
megfordult (Würzburg, Bonn, München), igen sokat tett a laboratóriumok fejlődéséért.
Külpe alapvető hozzáállása az volt, hogy a gondolatok, a tartalmak mellett jelenségtanilag vagy pszichológiailag
el kell különítenünk a gondolkodás aktusát is. Ez a kettősség megfelel annak a filozófusi hozzáállásnak, melyet
Die Realisierung (A megvalósítás) című művében képvisel: a valóság a személy aktivitásaiban bontakozik ki
(Halasi Nagy 1923). A würzburgi kutatások ezekről az aktusokról azt mutatják meg, hogy nem szenzoros
jellegűek. A würzburgi iskola módszertani újítása az introspekció meglehetősen kétes értékű kiterjesztése volt
bonyolult feladatok végzésére. Mayer és Orth az asszociációk mögött álló folyamatok int- rospekciós leírását
kérték a személyektől. Azt találták, hogy a személyek nem mindig tiszta képzetekről számolnak be. Karl Marbe
(1869-1953) ítéleti feladatoknál kimutatta, hogy az ítélés aktusa nem egységes pszichológiai kategória. Időnként
tudatos, időnként nem. Szabad asszociációs feladatokat követően a személyek önmegfigyeléseit elemezve azt
találta, hogy a lezajlott folyamatokat a személyek nem tudják pontosan leírni. Teljesítményük jó, de nem tudják
megmutatni, mi vezeti őket erre. Furcsa átmeneti állapotokról számolnak be, melyek nem képzetek vagy képek;
Marbe beállítódásoknak (Bewusstseinslage, conscious attitude, Marbe 1938) nevezi őket. Narziss Ach (1871-
1946) és a skót Henry Watt (1879-1925) pedig kötött asszociációs vizsgálatokban azt mutatják ki, hogy a feladat
olyan determináló tendenciákat (beállítódásokat) mozgósít, melyek nem minden reagálásnál tudatosodnak (a
személy pl. nem éli át, hogy felérendelt szóval kell válaszolnia, egyszerűen az jut eszébe). Mai kifejezéssel ezek
a kutatások a laboratórium keretében rámutatnak a teljesítmények nem szemléletes meghatározóira, beleértve a
motivációs tényezőket is. Ezáltal a gondolkodást pusztán képzettársításnak felfogó metafora megkérdőjelezőivé
válnak. Ahogy egy magyar értelmezőjük elhelyezte eredményeiket:
A würzburgiak, Bühler és Messer, továbbá kiváló logikusok, mint Husserl és Meinong meggyőzően kimutatták,
hogy a lelki képek nem elegendők a gondolkodáshoz, valamint azt is, hogy van képek nélküli gondolkodás [.] a
képek, a sémák és a benső beszéd olyankor tűnnek fel gondolkodásunkban, mikor a gondolkodás akadozik [...]
Mindezek a gondolkodásnak mintegy „mellékterményei”, amik „kifejezik”, de nem alkotják a gondolkodást.
1943, 198-199. o.
Az iskola kutatásainak mintegy betetőzéseként, a legabsztraktabb eljárásokat használva 1907-ben kezdi Karl
Bühler (1907;1908) közölni kérdés-válasz kísérleteinek eredményeit. (Bühler munkásságának egészéről lásd a
18. fejezetet.) Ezekben a személyeket nehéz közmondások vagy maximák értelmezésére kérte, majd utólag
hosszú, sokoldalas jegyzőkönyveket vett fel arról, hogyan jutott a személy eszébe mondjuk, az Addig jár a korsó
a kútra, míg el nem törik közmondás, vagy egy olyan maxima értelme, mint Rousseau a filozófia Schillerje. A
beszélgetések során a személyek egymást kergető szemléletes képek helyett elvont gondolatokról számoltak be.
Ez a kutatási irány két fontos következménnyel járt a nyelvpszichológia számára: az egyik az anti-
asszociácionista szemlélet. Különböző gondolkodtató verbális feladatok megoldásait elemezve maga Bühler
vette észre, hogy a nem szemléletes sémák egy része tulajdonképpen nyelvi, „üres szintaktikai séma” a
gondolkodásban. A würzburgi kutatások másik következménye a jelentés, s ezzel a megértés szenzualista
hagyományú képelméletét érinti. Ezzel a következménnyel Bühler megint csak világosan számolt a
beszédmegértésről szóló egyik előadásában: a kifejezetten a beszédmegértésre – szavak és mondatok
megértésére – vonatkozó szórványos önmegfigyeléses kísérletek szerint nemcsak a gondolkodást, hanem a
281
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
megértést sem kísérik szemléletes élmények; különösen nem igaz az, hogy egy mondat értelme az őt alkotó
szavaknak megfelelő képzetek egyenkénti felmerüléséből kombinálódna össze (Bühler 1909).
A kísérletek elméleti jelentőségét világosan megfogalmazta Külpe egy természettudományos folyóirat számára
készített összefoglalójában. Az egyik kiemelt mozzanat az aktusok jelentősége a lelki élet szerveződésében. Ez
egyben igen határozott állásfoglalás nála – szemben például Mach nézeteivel – az Én alapvető, kiinduló
integratív súlypont értékét illetően. S mint az idézet mutatja, világos állásfoglalás abban is, hogy a gondolati
dinamikát tekintve alapvető szerepe van a nem tudatos szerveződésnek. Nem túlzás, amikor Bühler (1927) majd
a pszichoanalízist és a kísérleti gondolkodáskutatást rokonítja. S az sem véletlen, hogy a kísérleti és a
pszichoanalitikus hagyomány összekapcsolásán fáradozó magyar Ra- paport Dezső-David (1951) Amerikába
kerülve a gondolkodás-lélektan würzburgi hagyományát és a pszichoanalitikus mentális dinamikát egyszerre
előtérbe állító szöveggyűjteményt készít. Vegyük észre ugyanakkor, hogy mind Mach, mind Freud felfogásával
szemben Külpe képalkotásában „az Én trónon ül”, vagyis a francia pszichológiával kapcsolatban emlegetett
metaforáknak megfelelően itt egy monarchista katolikus képalkotásról van szó, amelyben az Én integráló
szerepe megfelel az erkölcsi szubjektumnak s végső soron a halhatatlan léleknek, mint egy másik, „mélyebb”
szintnek, miként már Herbartnál is.
Ezeknek az aktusoknak a felismerésével hamarosan fellépett egy másik fontos új tényező is. El kellett tolódnia a
lelki élet súlypontjának is. Eddig így hangzott: figyelmesek vagyunk, mert szemünk a látótér egy bizonyos
pontjára irányul, és az ebbe az irányba tartó izmok erősen megfeszülnek. Most világossá vált számunkra, hogy
ez a felfogás teljesen elferdítve mutatja a tényeket, és hogy inkább így kellene hangoznia: szemünket egy
bizonyos pontra állítjuk be, eközben megfeszítjük izmainkat, mert erre a pontra akarunk figyelni. Az aktivitás
vált a fő szemponttá, a befogadás és a képzetek mechanizmusa mellékszemponttá. Felszínre került tudatunk
uralkodó berendezése. Az Én ül a trónon és kormányoz. Észreveszi, észleli, megállapítja, mi az, ami a körébe
tartozik, foglalkozik vele, segítségül hívja „tapasztalt minisztereit, államának alapjait és normáit”, a megszerzett
ismereteket és belátásokat, a jelen esetleges igényeit, dönt afelől, hogy a betolakodó észrevétlenül hagyja-e,
avagy egy használható formát adjon neki, vagy ellenére reagáljon. Az érzéki benyomások, a képzetek általában
arra kényszerülnek, hogy ennek a monarchikus Énnek az uralmát reakciósan, keményen és kényszeredetten
elítéljék. Ezért az alvásban és az álomban garázdálkodnak. Egyúttal az is megmutatkozik, hogy mi lesz egy
ilyen anarchiából. Minden Én-ben egy önhatalom lakozik kiirthatatlanul, amit a saját körében szerez és
munkálkodtat. Megérthetjük, hogy ez nem szívesen veti alá magát, s nem szívesen engedelmesedik idegen
akaratnak.
Az Én aktusai mindenkor szempontok és feladatok előtt állnak, melyeken keresztül motiválva vannak. Úgy is
mondhatjuk: egy önmaguk vagy egy mások által adott célt szolgálnak. A teoretikus gondolkodása épp oly
kevéssé céltalan, mint a gyakorlati emberé. A pszichológusok megszokták már, hogy számolniuk kell ezzel. A
kísérleti személy kap egy feladatot, egy utasítást, egy instrukciót, melynek szempontjából kell a rá ható ingerrel
foglalkoznia. Pl.: hasonlítson össze két világosságértéket, válaszoljon egy nyomásra vagy egy hangra egy
mozdulattal,válaszoljon meg gyorsan egy kérdést, az elsőként eszébe jutó szóval, értelmezzen egy mondatot,
döntsön, és hasonlók.
Oswald Külpe: A gondolkodás modern pszichológiájáról. 1912/1983, 314-315. o. Mózer Edit ford.
Az idézet jól mutatja azt is, hogy a hagyományos asszociációs felfogáshoz képest ez a koncepció a mentális
architektúráról a célirányos gondolkodást sajátosan szervezettnek tartja.
A würzburgi szemlélet másik döntő mozzanata a logikai kategóriák megjelenése a pszichológiában. Bühler
maga több helyen is szólt arról, hogy felfogásának alakulásában, beleértve későbbi nyelvelméleti munkásságát
is, nagy szerepe volt a korabeli logicizmusnak, s különösen Husserlnak (Bühler 1934; értelmezésre Dempe
1930; Krug 1929). Husserl maga is úgy vélte, hogy Külpe és Bühler az a két pszichológus, aki komolyan
végiggondolta a Logische Untersuchungen pszichológiai következményeit (Holenstein 1973). Külpe igen
határozottan hirdeti ezt az affinitást.
Twardowski, Husserl és Freytag már a gondolkodás kísérleti vizsgálata előtt rámutatott arra, hogy a
gondolkodás tartalma és tárgya különböző, s hogy nem önmagára, hanem valami transzcendensre, saját
szféráján kívülre irányul. Az érzékletek és a képzetek ebben egészen másképp viselkednek. A piros kétségkívül
azon színérzék tartalma, amelyben tapasztaljuk, egy ház képe ugyanúgy egy képzet tartalma, amelyben
számomra adott. De egy kvarckristály, amelyre gondolok, mikor a hexagonális kristályképződést akarom
megjeleníteni, nem ugyanilyen módon tartalma annak a gondolatnak, amelyen keresztül tudatosítom. Ezért nem
található semmiféle ellentmondás abban a gondolkodásban, melynek tartalmai nem gondolatok, hanem tárgyak,
míg egy szín érzékelésében, amely nem ennek az érzékletnek a tartalma, vagy az öröm érzésében, mely nem az
282
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
érzésnek magának a tartalma, minden esetre ellentmondás rejtőzik. A gondolkodás tehát irányulhat olyan
tárgyakra, amelyek tőle lényegesen eltérnek, és az elgondolás által puszta gondolati tartalmakká, vagy puszta
gondolatokká válnak. A kísérleti kutatás nemcsak ezt a tényállást rögzítette, hanem egyidejűleg kimutatta, hogy
az elgondolt tárgyaknak különféle állapotaik lehetnek, és ezért nem egyforma a kapcsolatuk a gondolkodással.
Mindez azt is jelenti, hogy a pszichológia új módon kapcsolódik a logikához: nem a logikát fogjuk redukálni a
pszichológiai képzetmechanikára, hanem a logikai kategóriák megvalósulási feltételeit vizsgáljuk az egyén
gondolkodásában.
A kísérleti pszichológia korábbi rendszerében ezért bizonyára nem kellett tartania a logikának a pszicho-
logizmustól. A szakadék – miként Marbe vizsgálatai az ítéletről kimutatták – oly mély és áthidalhatatlan volt,
amilyen csak lehetett. A gondolkodáspszichológia további fejlődése azonban megmutatta számunkra azt az utat,
amely a logikai formák és eljárási módok megvalósításához vezettek. A logika és a pszichológia most is két
külön tudomány maradt. A tiszta, normák irányította gondolkodás nem esik egybe a pszichológia által kutatott
empirikus gondolkodással.
[...] Most azonban legalább meg tudjuk adni azt az individuális gondolkodásformát, melyben a logika szabályai
érvényesülnek vagy az állítások igazsága, helyessége megvizsgálható. Megállapíthatjuk, pszichológiailag
hogyan reprezentálódnak a fogalmak és vélemények.
A würzburgiak saját értelmezése szerint mindezek a kutatások kiterjesztik az introspektív kísérletezés érvényét
messze túl az elemi folyamatokon. Másrészt rámutatnak arra, hogy a lelki élet még a megismerés szférájában
sem pusztán érzéki elemekből építkezik. Harmadrészt, magát a gondolkodást nem pusztán képzetek asszociatív
játékaként mutatják be, hanem célirányos folyamatként, melynek in- tencionalitását az Én integratív szerepe
adja meg. A kor, mint a vitatott kérdések betét mutatja az előző oldalon, sem módszertani, sem a reprezentációt
illető újításaikat nem könnyen fogadta el. Tulajdonképpen a würzburgi kutatások vezettek a kísérleti
pszichológia első termékeny válságához, ami mindkét vitapartner háttérbe szorulásához vezetett, s az
objektivisztikus tendenciák győzelméhez.
A würzburgi iskolának néhány magyar vonatkozása is van. Schütz Antal (1880-1953), a Budapesti Egyetem
későbbi dogmatikatanára Külpénél tanult, majd Marbe-nél doktorált (Schütz 1942, számol be erről), az
asszociációk meghatározóiról szóló gondolkodás-lélektani kísérletekkel. Később is élénken követte a logika
fejleményeit egy olyan kismono- gráfiában, amely a kulturális és tudományos relativizmus mellett a logika
relativizálása ellen is küzd (Schütz 1941). Dienes Valéria ismertetései mellett az i. világháborúban tragikusan
fiatalon elpusztult magyar Zalai Béla (1882-1915) írásai e korban a hagyományos pszichologizmussal szemben
álló „tárgyelméleti”, logikai értelmezést adnak a würz- burgi gondolkodás-lélektani kísérletekről. Nagyon
emlékeztet erre az affinitásra a mai propozicionális modellek logikai ihletése. Magában a magyar filozófia
egészében is erőteljes volt ez a logikai hatás, elsősorban Pauler Ákos munkásságában.
A 9.5. táblázat mintegy összefoglalásként bemutatja az e fejezetben tárgyalt szerteágazó elméleteket a könyv
alapvető szempontjait tekintve.
283
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Belső redukció elemek és három viszony elemek alapaktusok nem elég a képzet
stuktúra
5.7. Kulcsfogalmak
3.31. táblázat -
284
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
[...] a pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csak
akkor folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot,
valamint immanens korrelátumait lényegalakzatainak szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg
megvizsgáljuk és rögzítjük.
Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány. 1910/1972, 160-161. o. Baránszky Jób László ford.
A 19. század végén azonban egy sajátosabb kérdés is befolyásolta a pszichológia, különösen a kísérleti
pszichológia elleni fellépéséket. Ez a különböző, szinte egyszerre önállósult diszciplínák közötti versengés volt.
A filozófia és pszichológia módszerbeli eltéréseik révén állnak szemben. A pszichológia még akkor is, amikor
az első személy pszichológiája, mindig decentrál: még az önmegfigyelésnél is elválasztja a kutatót és az élmény
adóját, mint a 6. fejezetben láttuk. Ez az elválasztás nagy fordulat volt. Indirekten éppen az mutatja ennek
jelentőségét, hogy a fenomenológia és a fenomenológiai pszichológiák az élményt, új neveken ugyan, de mint
valami csalhatatlan és különleges bizonyosságot nyújtó dolgot állítják újra előtérbe. Bergson, Husserl, de még
Sartre is új neveket adnak az önmegfigyelésből derivált adatszerzésnek, de az tulajdonképpen az újra
piedesztálra emelt belső érzék lesz. Elválasztják ezt a pszichológus adatszerzésétől, mivel azt hirdetik, hogy
nekik külön, biztos bejáratuk van valahová, ami a pszichológusnak nincsen meg.
A szociológia és a pszichológia viszonyában Durkheim- től (1917) kezdve világos, hogy a rivalizáció a
magyarázati modelleket tekintve áll fenn. A szokványos felfogás szerint viselkedésünk közvetlen, proximális
okai pszichológiaiak, végső okai azonban társadalmiak. Ez a perspektívaeltérés eltérő beavatkozási stratégiákat
is sugall: vajon tüneti (pszichológiai) vagy végső oki beavatkozásokra törekedjünk-e? Logikusnak tűnik az
utóbbi, nagyon kérdéses azonban az etikája, hiszen a szenvedő emberek nem várhatnak a társadalom
megváltozására.
285
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
atomisztikus holisztikus
erkölcstelen erkölcsös
értelmetlen értelmes
naturalista humanisztikus
oksági hermeneutikus
A 19. századi nagy irodalom, Balzac, Zola, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov kora is versenytársává
vált az új pszichológiának. A klasz- szikus regényirodalom két attitűdöt alakított ki a tudomány és irodalom
kapcsolatára nézve. Az egyik a technokrata, a tudomány győzedelmes menetelésében hívő író világa: a
tudomány nagy ihletője az írónak, hősöket ad neki, mint Pasteur Zolának, vagy Szecsenov Csernyisevszkijnek
és Turgenyevnek. A másik hozzáállás szerint azonban az emberi természetről a regényíró többet tud, mint a
tudós. Az irodalom ugyanis azt képviseli, hogy az ember értékorientált, nem pusztán természeti lény, és főként
nem determinált lény. Az irodalom az ember kimeríthetelen szabadságát képviseli (Morson 1997). Ez a
regényírói mindentudás és ugyanakkor a tudománynál többet akarás jelenik meg a vizsgált korban azokban a
regényekben, ahol a fiatal, tudományos orientációjú hős egyben nihilista. Az embert nem képes önmagát
értéknek tekinteni , s a tudományos gondolkodásból erkölcsi relativizmusra jut. Bazarov az Apák és fiúkban,
Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben ezt képviseli, Flaubert Bouvard és Pécuchet-je egyik értelmezésében
viszont az ostoba tudományt mutatja. Egy másik értelmezésben persze azt, hogy a kispolgár nem tud mit
kezdeni a tudással és a tudománynyal. Mindenesetre az irodalom a természetelvű pszichológia kompetenciáját
az értékek nevében kérdőjelezi meg.
A klasszikus irodalom nemcsak az emberi szabadságban hitt, hanem saját koherens emberismeretében is. A
pszichológia pontosan ezt a kompetenciát kérdőjelezte meg. Ezt nehéz volt az irodalomnak visszavágnia. Sok
keserű tudományellenesség lényegében ebből a megkérdőjelezett illetékesség fakadt. Ritka a Németh László-
típusú író, aki a tudományt teszi az írói emberismeret szolgálójává. A 20. században azonban megfogalmazódott
egy praktikusan szerényebb, de ismeretelméletileg ambiciózusabb átfogalmazása is az irodalom és emberismeret
viszonyának. Lehet, hogy az író nem ismeri jobban az embereket, mint a pszichológus, de azáltal, hogy
lehetséges világokkal játszik, egy autonóm megismerési módot képvisel. Maga az írás, a fikció a tudománytól
eltérő, de középponti megismerési mód.
A régi regényírók az élet különös, kaotikus anyagából az egyszerű és világos racionalizmus szálát igyekeztek
kibontani; optikájukban a cselekvést racionálisan megragadható indok szüli, majd a cselekvés új cselekvést vált
ki. A kaland nem egyéb, mint cselekedetek világos oksági láncolata.
A modern regény például Proust, Joyce, Musil, Gide munkáival kísérleteket mutat be a lehetséges tudás- és
viselkedésszerkezetekről, különösen a személyes azonosság új szerveződéseiről. A regényben előrevetítik az
identitás válságának narratív felfogását, évtizedekkel azelőtt, hogy a filozófusok (pl. Dennett 1991) ezt tették
volna.
286
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Everdell (1997) értelmezésében a 20. századi mo- dernitás lényegi mozzanata a diszkontinuitás. Megmutatja ezt
abban, ahogyan az impresszionizmus pointillizmussá válik, ahogy a fizikában megjelenik a kvantumelmélet, s
általában az atomelmélet, Boltzmann statisztikus mechanikája, a retikuláris elmélettel szembeállított
neuronelmélet, ahogy azt Waldeyer képviselte, de olyan írók munkájában is, mint Joyce.
A mozaikfelfogás bírálói, mikor a folytonosságot hangsúlyozták a lelki életben, nem mindig voltak könnyű
intellektuális helyzetben. A mozaikfelfogás, a pszichológiai és filozófiai impresszionizmus legjelesebb
képviselői között voltak ugyanis olyanok, nevezetesen például Ernst Mach, akik evolúciós elkötelezettségeik
révén egyben egy folyamatbeli gradualitás hirdetői voltak. Az amerikai funkcio- nalista táborban ugyanis a
bírálat alaphangja, mint a 8. fejezetben láttuk, a folytonosság kiemelése a lelki életben, ahol is a klasszikus
lélektan képzetei csak a lelki élet szigeteinek felelnének meg a tudat áramlásban. Ekkor a tudat maga nem
valami olyasmi lesz, ami darabokra van vágva. „Még a »lánc« vagy a »vonulat« (train) kifejezések sem írják ezt
le megfelelően, mivel azonnal, elsődlegesen jelenik meg. Nem valami olyasmi ez, ami összekapcsolódik, hanem
áramlik. A »folyó« vagy »áramlás« olyan metaforák, melyek a megfelelő módon jellemzik a helyzetet.” (James
1890, I., 239. o.)
Egy másik reakció a mozaik felfogásra a jelentés és a mintázat irányába történő fordulás volt. Ez volt a sajátosan
német reagálás. Németországban a századfordulón jellegzetes tudományellenes ellenforradalom, mármint
szellemi ellenforradalom ment végbe. Egy olyan mandarin értelmiségről van itt szó, amely veszélyeztetve érzi
magát, mint a humán tudomány és az értékek letéteményesét az előretörő technológiai kultúra
társadalomszervezése révén. Ringer (1969) könyve a német akadémiai mandarinkultúráról igen érzékletesen
jellemzi ezt a válságot. A válságért persze részben ennek az értelmiségnek a saját teljesítményei voltak
felelősek. Ok hozták létre azt a technológiát, amely oly fenyegetőnek tűnt saját szimbolikus vezető szerepükre
nézve. (Nem oly távoli dolog ez. Gondoljunk arra, milyen szerepe volt az elméleti matematikának és a formális
logika évszázadának a mai komputertechnológia lehetőségeinek létrejöttében.) Ennek az intellektualizált luddita
harcnak egyik változata az, amely a „szellemtudományok” különlegességét hirdeti, és a pszichológiában
legalábbis alternatívaként meghirdeti a magyarázóval szembeállított értelemcentrikus megértő pszichológia
programját. Ez Dilthey programja. Az értéket itt a történetiség, és az egyéni mozzanatok előtérbe állítása
egészíti ki. Rickert, a mozgalom egyik irányadó történetfilozófusa 1923-ban magyarul is megjelent munkájában
igen világosan szól a naturalizmussal szembeni elégedetlenségről, mely a német századfordulós filozófia kettős
elméleteit mozgatta. A pszichológiára sajátosan is kifejti a nomotetikus és az ideografikus hozzáállás eltérését.
287
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
„Az általánosságban vett lelki életnek magyarázata tudomány. A »történelmi lélek- tan«, vagyis meghatározott
időkhöz kötött egyes embereknek vagy meghatározott tömegeknek megértése ellenben egymagában még nem
az.” (61-62. o. Posch Árpád ford.) Az egyedi esemény nem lehet természettudományos elemzés tárgya,
legfeljebb használhatja annak alkotóelemeit.
Érdekes diszkrepancia a kulturális modernitás és a pszichológiai modernitás vagy újítás viszonyában, hogy az
alaklélektani mozgalom, amely a jelentés és egészlegesség központúságot egy természeti metateóriában óhajtja
megújítani, a modern fizikának nem a kvantum, hanem a mező aspektusaira összpontosít. Vagyis egy olyan
képre, amelyben a folytonosság és a távolhatás van előtérben. Ugyanez igaz a jóval tágabban értelmezhető
életfilozófiai ihletésekre illetve megújítási törekvésekre is. A neovitalista német biológus majd filozófus, Hans
Driesch (1925) a pszichológia válságáról szóló könyvében majd ennek a folytonossági fonalnak mint az
elégedetlenség alapjának a filozófiai kiindulópontjaként Bergson és James jelentőségét emeli ki. Vagyis a
pszichológiai modernizmusban, mind természeti, mind szellemtudományi változataiban a folytonossággondolat
dominál, s nem a diszkontinuitás.
Van egy olyan kritika is a 19. század végének pszichológiájáról, amely a diszkontinuitást és a diszkrét
mozzanatokat is előtérbe helyezi. Ez a pszichológia vélt vagy valós pszichologizmusának logikai bírálata, mely
Frege és a korai Husserl munkásságának jellemzője. A 10.2. táblázat a fentiek alapján mutatja a századforduló
jellegzetes alternatív megfogalmazásait.
Az olasz filozófus, Antonio Aliotta (1914) annak idején igen érdekesen foglalta össze, amit ő a tudományellenes
idealista reakcióknak nevez. Az ő felfogásában a voluntarizmusok (Schopenhauertől Wundtig) bizonyítási
reakciókat váltanak ki a tudósokban. Fontos mozzanat az is, hogy magának a tudománynak az
antiesszencializmusa például du Bois-Reymond munkáiban oda vezet, de még a Haeckel-féle megoldásokban is
(lásd 7. fejezet), hogy maguknál a tudósoknál, igenis felmerülnek a végső kérdések, melyekre úgymond nincsen
megoldás. A pragmatizmus viszont az igazság és a logika relativizálásával vezet el a tudomány
elbizonytalanodásához. Az érték kérdése Aliotta értelmezésében elsősorban Rickert és Windelband munkáiban
jelenik meg, valamint a pszichológus Münstenberg mintegy egyénfeletti szuper-egót tételező értékrendszerében.
A Dilthey felvetette alternatíva számára nem is létezik.
Fejezetünk témája sokban átfedést mutat a 9. fejezet második részével. Husserl ismétlődő hősünk lesz. De az is
érvényes, hogy sok szempontból a pszichológiával szemben megfogalmazott életfilozófiai bírálatok rokonak a
fenomenológiai szemlélettel is. Ennek a tágabban értelmezett fenomeno- logikus hozzáállásnak a pszichológiai
értelmezését maga a fenomenológiai mozgalom képviselője, Max Scheler fogalmazta meg. Miután kifejti, hogy
a fe- nomenologikus pszichológia és a fenomenológia kizárják egymást, mint végső elméletek, felsorolja, miket
tart fenomenológiailag érdekes fejleményeknek a pszichológiából.
A legkülönbözőbb kutatóknál – hadd említsem meg Bergsont, Diltheynek az Ideen übe eine beschreibende und
zergliedernde Psychologie-ját, W. Jamest, Natorpnak az Einleitung in die Psychologie-ját, s amit Münstenberg
„szub- jektiváló pszichológiának” nevez – találhatók olyan gazdag és érdekes gondolatok, melyek teljes
egészében a pszichikai fenomenológiájához tartoznak, [bár] gyakran összekeverik eredményeiket az empirikus
pszichológia eredményeivel. Sőt egyes kutatók – például Bergson – esete alapján már-már az kívánkozik ki az
emberből, hogy azt mondja, a pszichikai fenomenológiájának feladatától mintha nem látnák az empirikus
pszichológia saját és különleges feladatát, ahogy persze másrészről a pszichikain kívüli fenomenológiai tényeket
teljesen félreértik, s így mégis a pszichologizmus hibájába esnek.
Mindennek van némi tragikus felhangja a fiatal pszichológiára nézve. Nem egyszerűen az, hogy mások
megkérdőjelezik helyét, hanem az, hogy éppen azt a hivatását nem teljesíti, amit remélni lehetett tőle, vagyis,
hogy közvetíteni képes a „két kultúra”, s az emberi lét két aspektusa között. Hisz a pszichológia a dolog
természeténél fogva egyszerre foglalkozik az emberrel mint pszichofizikai lénynyel s mint jelentések
hordozójával. A különböző szellemtudományos bírálatok azt hirdetik majd, hogy összes sokoldalúságával együtt
a tapasztalati pszichológia nem teljesítette ezt a hivatását, ezért van szükség alternatívákra.
288
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
életidegennek tartják, nem a gyakorlat értelmében, hanem abban az értelemben, hogy távol áll az emberi élet
bonyolult meghatározóitól, s hogy túlzottan hisz a lélek mozaikszerű felépítésében. A másik, az élet gyakorlatát
kiemelő vita a funkcionalistákkal zajlik, az azonban sokáig nem is vita, hanem együttélés.
Bergson számára alapvető fontosságú első munkáitól kezdve a folytonosság és a változás hangsúlyozása.
Érvényes ez a tudat világára is. „ha az elemi lelki állapotnak percek és másodpercek bizonyos meghatározott
számát tulajdonítom, akkor ennek csak jelképi értéke van és a feladat emlékeztetni arra, hogy a homogénnek
tekintett lelki állapot a valóságban változik s tart. Az állapot önmagában tekintve folytonos levés.” Maga a lelki
élet igazából állandó változás. „[...] Még sincs lelkiállapot, ha még olyan egyszerű is, amely nem változnék
minden pillanatban, mert nincs eszmélet [tudat] emlékezet nélkül, nincsen folytatása valamely pillanatnak
anélkül, hogy az elmúlt pillanatok emléke hozzá ne járulna a mostani érzéshez.” Mindez módszertani
sugallatokkal is bír. Azt is jelenti, hogy „az elemzés mindig a mozdulatlannal dolgozik, míg az intuíció a
mozgalmasságba vagy [...] a tartamba helyezi magát. [...] A valóságost, az átéltet, a ténylegest arról ismerjük
meg, hogy maga a változás, változékonyság. Az elemet arról, hogy változatlan.” (Bergson 1910, 22-23., 22., 25.
o.)
Első nagyobb művében, Les données immédiates de la conscience (magyarul Idő és szabadság címen jelent
meg) és az emlékezetet elemző Matiére et mémoire (Anyag és emlékezet) című könyvében meglehetősen
kidolgozott bírálat mellett Bergson alternatívát is ad a kísérleti lélektannal szemben. Fő baja vele a pozitivizmus
és az elementarizmus. A lelki élet nem írható le atomokból előálló realitásként: állandó mozgás, változás,
átalakulás jellemzik. Ebben nagyon emlékeztet William Jamesre, s a korai fenomenológiára, de akár a korai
gondolkodás-lélektanra, a würzburgi iskolára is.
A 10.1. ábra szemléletesen is mutatja ezt a rokonságot. Bergson Jameshez hasonlóan úgy vi- zualizálja a
mentális működést, hogy abban az állandó változáson lesz a hangsúly. Az ábrán ezt a kúp képviseli, ami egyik
végpontján – akárcsak Jamesnél – „szavakban kristályosodik ki, a másik végen pedig képekben bomlik szét”.
„Az általános képzetek [ezek az átmeneti állapotok a kúp alapja és csúcsa között] lényege a folytonos mozgás a
cselekvés és a tiszta emlékezet területe között” (Bergson 1896, 180. o.). Az emlékek világa a valós világtól
eltávolodó álom világának felel meg, míg az S pont képviselte realisztikus pillanatnyi- ság a motoros
289
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
alkalmazkodásnak és a szenzoros ingerek uralmának. Bergson mindezt egy olyan metaforában fejezi ki, mely
emlékeztet a mai pszichológia alulról felfelé, felülről lefelé kettősségeire és az ezek szintéziseként ajánlott
perceptuális ciklus gondolatára (Neisser 1984). „A valóságban a normális én sosem rögzül valamelyik
szélsőséges állapotban; ingadozik közöttük, a közbülső metszetek által képviselt pozíciókat veszi fel, vagy
másként fogalmazva, reprezentációihoz éppen elég képet ad, s elég gondolatot, hogy azok hasznosan tudjanak
megfelelni a pillanatnyi cselekvésnek.” (Bergson 1896, 181. o.)
Módszertanilag a lelki élet igazi megismerésére a tudományos módszerrel szemben Bergson szerint a tiszta
intuíció hivatott. Itt kis fogalomeltolással élek: Bergson szerint az intuíció a filozófia privilegizált módszere.
Amikor azonban a korabeli pszi chológia bírálatában jelenik meg ez nála, valójában az intuíció a nem
laboratóriumi, hanem karosszéki pszichológia „belső szemének” visszacsempészé- sévé válik. Öntudatunk
számára minden kerülő út nélkül jelennek meg a lényegi összefüggések.
10.1 ábra. Bergson felfogása az élményszerveződésről (Bergson 1896, 181. o. nyomán). S: saját testem észlelése
s egy szenzomotoros egyensúly egy adott pillanatban; A-B felület: összes emlékem; P (ezt Bergson nem adja
meg): az egész személy
Az intuíció a szónak egy tág értelmében az ember ösztönös énjét világítja meg. Másik rétegünk a valósághoz
alkalmazkodó, evolúciós kontextusban értelmezhető haszonelvűen szerveződő értelem. Értelem és ösztön
Schopenhauerre és Nietzschére emlékeztető szembeállítást kapnak itt. Az intuíciónak ez a különleges
hozzáférése a belső világhoz sajátos állásfoglalást eredményez Bergsonnál az emberi személyiségre nézve is.
Mint a vitatott kérdések mutatják, egy külső, a világgal érintkező, racionális, és egy intim belső, nem racionális
ént különít el.
Bergson az Én fogalmát sajátos kettősséggel kezeli. Expliciten meg is fogalmazza, hogy kétféle Énünk van.
Ezzel persze nincs egyedül, az érdekes éppen az, hogy az ő felfogása miben tér el a szimbolikus interakciós
irányzatban a tükrözött és sui gene- ris Én közötti különbségtevésektől. Egyazon személyhez tartozva
beszélhetünk egy felületibb és egy mélyebb énről. Az első a külvilággal való érintkezést biztosítja, a második
viszont a folyamatosság világában él (Bergson 1889/1923, 127. o.). Társadalmi okokból azonban hajlunk arra,
hogy a tárgyi világhoz igazodó, élményeit részekre bontó Ént tartsuk mindennek: „Minthogy a sugaraiban így
megtört, és ezzel felosztott én végtelenül jobban illeszkedik általában a társas élet s különösen a beszéd
követelményeihez, az eszmélet jobban szereti, s az alapvető ént mind jobban és jobban szem elől téveszti. Hogy
ezt az alapvető ént megtaláljuk... élénk elemző erőkifejtés szükséges, mellyel a belső és élő lélektani tényeket a
homogén térben előbb megtört, aztán megszilárdult képeiktől elszigeteljük. Más szóval észrevételeink,
érzeteink, indulataink és eszméink kettős arculattal mutatkoznak; egyik tiszta, pontos de személytelen; a másik
zavaros, végtelenül mozgékony, és kifejezhetetlen, mert a nyelv nem ragadhatná meg anélkül, hogy a közös
tartalomba nem rejtené.” (Bergson 1923, 19. o.) Vagyis Bergson számára a kétféle én eltérése mind
felépítésében, mind szociális beágyazottságában megvan. Az egyikre a diszkrét felépítés, a másikra a
folytonosság a jellemző. Hasonlít ez például a mai konnekcionista mo- dellállás olyan kettős modelljeihez,
amelyek egy belső, alapvető, folytonossággal operáló, megosztott és párhuzamos működésmódú rendszerről
beszélnek, amely azonban virtuális gépként működtet egy diszkretizált szekvenciális feldolgozású, szokvány
azonosságérzetünknek megfelelő rendszert (Clark 1996). Nem véletlen, hogy vannak spekulatív elemzők, akik
Bergson emlékezetelméletét a mai neurobiológiai kettős modellekhez hasonlítják. Módszertanilag ez persze
290
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
meglepő lenne Bergsonnak, hiszen a konnekcionizmus első látásra radikálisan elementarista felfogás. Az
elemekkel a konnekcionisták azonban a lelki élet folytonosságait és kaval- kádját akarják lefedni.
Szociális odalát tekintve Bergson két énje a szociális mögött feltételez egy privát élményvilágot is, amit a társas
élet kényszere eltakar. Ez alapján mondhatjuk róla, hogy a 19. századi francia kultúra többször felmerült
dilemmájában a megosztott és a kar- teziánus én felfogás között az egyébként antikarteziánus Bergson nagyon is
karteziánus, meg akarja védeni az egységes benső ént. Ez már nem Descartes énje, mert nem intellektuális s
nem úr a házban, észre sem vesszük, ha nem figyelünk oda. O az ösztön, az intuíció és a folytonosság világa.
Bergson egyik tanítványa, Halbwachs éppen ezt fogja bírálni mesterénél és a „privát én” fogalmát teljesen
megkérdőjelező szociális ismeretelméletet hirdet majd. (Lásd 18. fejezet.)
Igen érdekes ebből a szempontból Antliff (1993) monográfiája, mely sokat mondó képet ad Bergson helyzetéről
a századforduló francia szellemi életében. Valójában az érdekes mozzanat az, hogy ennek a látszólag
szobafilozófus tudósnak az irracionalizmusa egy olyan világban talál nagy visszhangra, ahol az utca és a
művészet világában egyaránt nagy igény volt az ösztön és intuíció jellegű fogalmakra. A politikai
alternatívakeresők mind a karteziánus hagyományt becsmérelték, és egy régibb kelta hagyományhoz meg
hasonlókhoz óhajtottak visszatalálni. Ennek megfelelően vonzották őket Bergson vitalisztikus eszméi.
Igen sajátos a kubisták viszonya Bergsonhoz. A látszólag technicista irányzat szintén az igazi belső realitást
keresi és az igazi személyiséget. A logika és a konvenciók, ahogy Bergson is gondolta, eltorzítják az igazi, mély
ént. A kubisták számára Bergson bírálata a homogén tér fogalma felett szintén nekik tetsző gondolat. Hasonló
módon, a különböző a mozgás festésével és a mozgás kifejező értékével kapcsolatos művészi irányzatok,
például Raymond Duncan táncelmélete is megtalálják az összhangot Bergson mozgás- s egyidejűség-
felfogásával. Nem véletlen, hogy a magyar Bergson-követő Dienes Valéria egyben egy táncmozgalom elindítója
és teoretikusa is.
Akik Bergsont gúnyolják, mind a jobboldaliak (Maurmas és az Action Frangaise), mind a baloldaliak (Julien
Benda), femininnek tartják Bergson filozófiáját, akárcsak a vele szövetséget kötő művészetet, szemben az
analitikus karteziánus racionalitással. Az anarchizmussal kacérkodó Sorel (a szindikalista), a különböző
aktivista irányzatok, beleértve bizonyos nacionalistákat és a futuristákat is, viszont többnyire Bergson-hívők,
mivel a modernizáció nyújtotta stan- dardizáció ellen vannak. Számukra Bergson nemcsak a tudomány
alternatív kritikusa, hanem a személyesség képviselője is.
Ebből a szempontból, ami az emlékezet szerveződését illeti, Bergson azoknak a sorába illeszkedik, akik arra
törekszenek, hogy meghaladják a hagyományos pszichologizmus asszociációs szervező rendszerét. „Testünk a
cselekvés eszköze, s csak a cselekvésé. Semmilyen mértékig, semmilyen értelemben s semmilyen szempontból
sem szolgál arra, hogy egy reprezentációt készítsen elő, még kevésbé, hogy azt megmagyarázza.” (Bergson
1896, 253. o.) Az agy biztosítja, hogy a jelen helyzet s az emlékezés kapcsolatba kerüljön a múlttal, „eszközt
nyújt arra, hogy a jelen valósággal kapcsolatban visszanyerjünk egy elveszett hatást: az agy azonban
semmiképpen sem emlékek vagy képzetek tárháza. A test tehát sem az észlelésben, sem az emlékezetben, s
különösen nem a szellem magasabb műveleteinél, nem járul közvetlenül hozzá a reprezentációhoz.” (Uo. 253-
254. o.)
Bergson számára ebben a javasolt kettősségben az érdekes éppen a tiszta megismerést képviselő reprezentáció, a
képek világa volt. Felfogása sok szempontból jogos elégedetlenségből fakadt a hagyományos asszociációs
lélektannal szemben. Az asszociációs elméletet mint metateóriát – jól láttuk ezt az 5. és 6. fejezetben – átvisszük
az idegrendszer megértésére, s utána azt hisszük, ezzel magyarázzuk magát az asszociatív-elementarista
architektúrát. Ez azonban önbecsapás. Ha az agy elszigetelt képzetek tárháza, akkor nem tudjuk magyarázni,
291
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hogy agysérüléseknél miért nem a feltételezett tárolási módnak, a hasonlóságoknak megfelelően felejtődnek a
dolgok. A szenzoros afázia elemzése például abból a feltevésből indult ki, hogy van egy „gondolatközpont”,
amit transz- kortikális kapcsolatok kötnek össze a különböző beszédközpontokkal. „Ezt az ideációs központot
azonban az elemzés hamarosan eltüntette. Miközben az agyfiziológia egyre jobban lokalizálni tudta az érzéseket
és a mozgásokat, a gondolatokat nem sikerült. [...]. A hipotézist olyan nyelvezetben álcázták, amit az
anatómiának és a fiziológiának kölcsönöztek, de ez nem egyéb, mint a lelki élet asszociacionista felfogása;
pusztán abból származik, hogy a diszkurzív értelem minden kibontakozást szakaszokba merevít ki, és ezeket a
szakaszokat gyorsan dolgokba szilárdítja meg, mivel ez a priori egy metafizikai előítéletből származik, nem jár
sem azzal az előnnyel, hogy a tudat mozgását követné, sem azzal, hogy leegyszerűsítené a tények
magyarázatát.” (Bergson 1896, 137., 139. o.)
Az elkülönítés a kétféle emlékezeti rendszer között beleilleszkedik az asszociációs elvekkel szembeni harc
kontextusába. A felismerés során, mondja Bergson, szokásrendszereink összefüggést teremtenek a pillanatnyi
helyzet s a múlt között. Az asz- szociáció nem az elszigetelt elemek kapcsolódási szabálya, hanem ennek a
folyamatos alkalmazkodásnak a mellékterméke.
[.] A hasonlósági és az érintkezési asszociáció nem lelki életünk kontingens formái. Egyetlen alapvető tendencia
két kiegészítő aspektusát képviselik, minden szervezetnek azt a törekvését, hogy egy adott helyzetből kiemelje
azt, ami hasznos, s hogy a bekövetkező reakciót motoros szokás formájában elraktározza, hogy azt hasonló
helyzetben majd használja.
Bergson az emlékezeti dinamika kifejtésekor is rámutat arra, hogy ez a típusú pszichológiai modernizációs
program a kontinuumot hangsúlyozza a diszkrét elemekkel szemben.
Az igazi kérdés annak megmagyarázása, hogyan működik a válogatás az emlékek végtelen sorában, melyek
mindegyike valamilyen szempontból hasonlít a jelenlegi észlelésre, hogy közülük miért éppen az adott – inkább
ez, mint amaz – emelkedik a tudat fókuszába. Erre a kérdésre az asszociacionista nem tud válaszolni [...] mivel
független, lebegő egységekké tette a gondolatokat és a képzeteket, akárcsak Epikurosz atomjait. [...]
Észrevehető, hogy [az asszociatív koncepció] hibája az volt, hogy túlintellektualizálta a képzeteket, [...] azt
vélte, hogy ezek önmagukért vannak, s nem értünk, s nem ismerte fel, milyen viszonyuk van az akarati
tevékenységgel.
Uo. 182-183. o.
A pillanatnyi érdek diktálta szelekcióval élő cselekvési szint és a részletes, tiszta emlékek szintje között
számtalan szerveződési sík helyezkedik el. Értelmünk tulajdonképpen az emlékek új és új kontextusokba
helyezésében valósul meg; emlékeinket állandóan újrakreálja. Működése közben állandó feszültség lép fel a
motoros szokások és a tiszta reprezentáció között.
A két rendszer számos mai megkülönböztetést vetít előre. Bergson didaktikus példája a lecketanulás: a
felmondott lecke felelne meg a szokásos emlékezetnek, a tanulás körülményeire vonatkozó képek pedig a kép-
emlékezetnek. A mai pszichológia szemszögéből itt azonnal eszünkbe jut, hogy kissé tisztázatlanul hagyja a
döntő elkülönítő mozzanatokat, egyszerre van itt szó tudás és egyéni (epizodikus) emlékek, szokások és
élményszerű emlékek szembeállításról, valamint a múlt hatása és a tulajdonképpeni emlékezés elkülönítéséről.
A Teremtő fejlődés (Bergson 1907/1930) ezen az úton megy tovább, amikor az érdekmentes megismerést
befolyásoló emberi sémák kérdését veti fel. A cselekvő ember igényei akadályozzák meg, hogy akár a világban,
akár saját lelkében észrevegye a folyamatos változást:
[...] Értelmünk mindenekelőtt a cselekvés szükségszerűségével lévén elfoglalva, mind ő maga, mind az érzékek
csak arra szorítkoznak, hogy az anyag alakulásáról, helyről helyre mozdulatlan pillanatfelvételeket készítsenek.
A tudat mindig mozgóképszerűen működik. Wil- liam Jamesnek a tudatáramlásról szóló elemzéséhez hasonlóan
Bergson is úgy véli, hogy az áramlásból csak a szigetek kiugróak. A szigetek kiválasztásának irányító elve a
céltételező emberi cselekvés:
[...] Mindannyiszor, mikor természetünk mozgását követjük, cselekvés végett gondolkodunk. Nem kell tehát
csodálkoznunk azon, hogy a cselekvés szokásai otthagyják színüket az elképzelés szokásain. minden emberi
292
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
cselekvés kiindulópontja valami kielégítetlenség s ennélfogva valamely hiányérzet. Az ember nem cselekednék,
ha nem tűzne célt maga elé és csak azért keresgél, mert nélkülöz.
[...] Cselekedeteinkben az eredmény érdekel bennünket: az eszközök keveset határoznak, csak elérjük velük a
célt. [...] Elménkben kifejezetten csupán az a végpont rajzolódik, hol majd tevékenységünk megpihen; a
cselekvést alkotó mozgások vagy kisiklanak eszméletünkből, vagy csak zavarosan jutnak látókörünkbe.
A valósággal küzdő, alkalmazkodó ember teljes személyiségével vesz mindenben részt, emlékeink mindent
áthatnak, hangzik a hűséges ismertető Gillouin (1920, 52. o.) szavaival az összefoglalás: „Hogy a percepció [...]
valósággal is olyan kimagaslóan szubjektív jellegű, azt csakis az emlékezet hatalmas hozományának köszönheti.
Tökéletes percepcióinknak legkisebbike is visszaemlékezésektől terhes, melyek őt a mienkké avatják.”
Ami a modern neurobiológia és Bergson emlékezetfelfogásának kapcsolatát illeti, McNama- ra (1996) egy
meglehetősen valószerűtlenül ható összehasonlítást tesz. Bergson kettős rendszereit a mai kognitív modellálás
egyik jelentős kettős rendszerével, a szelekciós idegtudományi felfogással veti össze. Ez a Changeux (1983;
Changeux és Dehaene 1989), Edelman (1987), Piatelli-Palmarini (1986) és mások képviselte felfogás a tudás
alakulásának szelekciós elmélete. Különböző formákban, de azt hirdeti, hogy az idegrendszerben egy darwini
(szomatikus) szelekció megy végbe: kezdetben nagyobb számú egység és kapcsolat létezik, majd a tapasztalás
ezek között válogat. McNamara bemutatásában Bergson kettősemlékezet-felfogása is ezt hirdette volna. Az
emlékképek, a hagyományos pszichológia egységei a pillanatnyi helyzet alapján nagy számban aktiválódnának
egy perceptuális helyzetben, mint azt Bergson tölcsérábrája mutatta. Ebből a sokaságból menne végbe egy
másodlagos szelekció, amelynek során a valóban releváns mozzanatok kiválasztásra kerülnének, illetve egy
konstruktív lépésnek megfelelően létrejönne az igazi emlék. Az analógia néhol persze erőltetett. Azt mutatja
azonban, hogy maga a sokrétű kettősség, amit Bergson javaslata lefedett, máig igen sokféle értelmezés
inspirátora lehet.
Bergson hite az intuícióban s az általa a 20. századi francia szellemi életre is átörökített hit egy pusztán filozófiai
pszichológia lehetőségében (bár mondjuk, meg, Bergson maga ezt inkább filozófiának tartaná, mintsem
pszichológiának) máig húzódó provokáció a frankofón kísérleti pszichológusok számára. Piaget (1965a) még a
hatvanas években is könyvet szentel a filozófiai, pusztán fenomenológiai karosszék-pszichológia
lehetetlenségének ahol kortársai (Sartre és Merleau-Ponty) mellett a bergsoni örökség is megkapja a magáét.
Bergson antiasszociácionista felfogását elfogadja. Vitatja azonban, hogy mindez a kísérleti módszer
megkérdőjelezéséhez és metafizikus koncepciókhoz kellene vezessen. A kétféle emlékezetkoncepciónak például
megvan a racionális magva: a kép-emlékek a felidézés, a szokás-emlékezet pedig a felismerés megfelelője
lenne. Ebben a keretben értelmezhető igazán helyesen, gondolja Piaget, hogy az igazi emlékezés állandóan
293
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
sémák által meghatározott, rekonstrukciós folyamat. Mindez azonban csak egy sajátos hagyományú kísérleti
pszichológiában nem fér el, de nem a pszichológia egészében, mondja Piaget.
Ami pedig az intellektus pragmatikus, eszközelvű megközelítését illeti, ez inspirálja azokat a francia
törekvéseket, melyek a mai értelem, mint alkalmazkodási eszköz kulturális eredetét keresik, de még a
legkülönbözőbb biologista felfogásokkal is összhangba hozható. A filozófus Kolakowski (1985)
kiegyensúlyozott értékelést ad Bergson filozófiájáról, s ezen belül pszichológiájáról is. Rámutat arra, hogy
Bergson egész világképének alaphangulata az újromantika. A tudomány elleni lázadás a csupa nagybetűs ÉLET
nevében. A Bergson használta érvelést a kétféle emlékezetkoncepció mellett Kolakowski racionálisan bírálja.
Rámutat arra, hogy nem lehet eleve, definíciószerűen kizárni, hogy valaha is lenne olyan agyelmélet, amely
majd összhangba kerül a szemantikai szerveződéssel. Erre a kritikus mozzanatra érdemes emlékezni, hiszen
valójában az ezzel kapcsolatos vita rejlik a mai neurofilozófusok és pl. a szemantikai szerveződésű agyelmélet
alapjait eleve megkérdőjelező Fodor vitája mögött. Valójában Kolakowski szerint is két Bergson van. Az egyik
rejtetten, szavakban be nem vallottan karteziánus. Ennek folytatói az egzisztencialisták s a fenomenológusok. A
másik Bergsonnál viszont a többletkeresés egy profán isten koncepciójába s a hit kérdéseibe torkollik.
Bergson természetesen nem csak a kísérleti pszichológusokra volt és van hatással, ha némileg azokat bosszantva
is. A francia fenomenológiai inspirációjú elméleti pszichológia, mely tényanyagában elsősorban az
alaklélektanra támaszkodik, szemléletében sokat merít Bergsonból. Merleau- Ponty (1942; 1945) mind a
viselkedésszerveződésről, mind az észlelésről szólva pozitívan hivatkozik Bergsonra. A szokások alakulásában
Bergson lépcsőzetes, lépesenként alkalmazkodó felfogását emeli ki, a percepcióelméletben pedig Bergson mély
én koncepciójában egy alapvetőbb, preszokratikus, nem intellektuális szerveződés felújítását látja. Ignace
Meyerson (1948), a Sorbonne pszichológiai laboratóriumának akkori vezetője egy történeti pszichológiai
alapvetésnek szánt művében pedig a bergsoni intuíció mint egy történetileg alapvetőbb ismeretforrás jelenik
meg.
Az utóbbi évtizedben ezek a pozitív Bergson-re- miniszcenciák már nem annyira az élménytan oldalán jelennek
meg, mint a változás és a dinamika elméletében.
A magyar Kampis György (1991) ennek keretében Bergson időfelfogását újítja meg egy dinamizmus-központú
megismeréselméletben. Kampis szerint a megismerés helyes modellálásában azt kell észrevennünk, hogy
minden biológiai folyamat mintegy ellene dolgozik a teljességgel reverzibilis, s az idő fogalmát ebben az
értelemben nem ismerő fizikai egyenletrendszereknek. Megismerési rendszereink a biológiai rendszerek sajátos
dinamikáját követik, amelyekben az időnek irányultsággal jellemzett „nyila van”. Az irreverzibilis idő lenne a
kulcsmozzanat. Az életfolyamatokat s a megismerést is valójában az irreverzibilitás különítené el a
megfordítható fizikai folyamatoktól. Az „igazi” dinamika az irreverzibilitással lenne kapcsolatos.
Kampis nem egyszerűen a megismerésre ad egy új természettudományos mintázatot, s illeszthető így bele a
kognitív tudományban a biológiai alternatívát kínálók széles táborába, hanem egyben az életnek is új felfogását
hirdeti. Annak bírálatából indul ki, hogy a világ differenciálegyenlet-rendszerek segítségével lenne
jellemezhető. Kampis számára ez merev, statikus világ, melyben az időnek nincsen iránya, s ezzel áll szemben
az élet. Ebben a keretben válik vállalt szellemi elődjévé az idő kérdéséből vízválasztót létrehozó Bergson.
Bergson tehát a mai konstrukcionizmusban is előtérbe kerül, ahol a folyamatok sosem bejósolhatóak egy zárt
paraméterhalmazból. Egy optimista, nyitott világ tekint ránk.
Dienes Valéria a századelő jellegzetes haladó magyar értelmiségijeként indul. Nőként az elsők között végez a
Budapesti Tudományegyetemen, mégpedig nem is akármilyen kombinációban, matematikát, esztétikát és
filozófiát tanul, Eötvös Loránd, Beke Manó, Alexander Bernát és Beöthy Zsolt a tanárai. Fiatalon bekerül abba a
szellemi vonzáskörbe, melyet Jászi Oszkár és Szabó Ervin neve, a Huszadik Század és a Galilei Kör
294
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
fémjeleznek. Számos előadást tart a Körben, dolgozatai jelennek meg a Huszadik Században és a Galilei
Füzetekben. Szabadgondolkodó, minden előítélet és kész gondolat megkérdőjelezője, materialista, hisz abban,
hogy a tudományos és a társadalmi haladás összekapcsolódnak egymással. Politikai, társadalmi és tudományos
haladásnak, a szellemi új iránti fogékonyságnak és a zsarnokság minden formája elleni tiltakozásnak ez az
összekapcsolása, tudományos lelkesedés és politikai aktivitás olyan harmonikus összhangja jellemző rá, melyre
ma már csak nosztalgiával tudunk gondolni, melyet oly hitelesen mutatott be gimnazista éveire emlékezve
Kende Zsigmond (1974), a Galilei Kör alapító főtitkára.
A magyar pszichológia kezdetei szervesen illeszkednek ebbe a progresszív áramlatba. A fiatal Dienes Valéria
pszichológiai munkássága is ebbe a vonulatba tartozik. Filozófusi műveltségű elméleti pszichológus,
Ranschburgtól vagy Révésztől eltérően sosem végez laboratóriumi munkát. Az idősebb filozófusnemzedéktől
viszont megkülönbözteti őt a francia pszichológia nagy hatása. Dienes számára az egyetemet követő francia
tanulmányutak s Bergson hatása révén a francia filozófia és pszichológia válik az akadémikus pozitivizmus
meghaladásának eszközévé. Ez megjelenik abban az ártatlannak tűnő tényben, hogy említett összefoglalójában s
egész gondolkodásában szerves helye lesz a patológiának s a gyermeki fejlődésnek, ennek köszönhető
személyes kapcsolata is az Új Iskola mozgalommal. Bergson maga azonban világnézetileg is döntő mozzanat
volt Dienes Valéria számára. Saját maga is vall erről:
Az én sorsfordulómat Bergson csinálta meg. Mikor én Bergsontól hazajöttem, és újra találkoztam Szabó
Ervinnel és Jászi Oszkárral, azt mondtam nekik: Gyerekek, én többet nem írok a Huszadik Századba, mert ti
materialisták vagytok, és én azt nem tudom többé aláírni, mert én teljesen átnyergeltem a spiritualista
világnézetre.
1983, 26. o.
Jásziék természetesen arra biztatták, hogy írjon csak, s írt is. Bergson azonban még egyszer hasonló gondot
okoz, mikor későbbi vallásos megtérése után Dienes Valéria Prohászka püspöktől kér engedélyt Bergson
fordítására. Ez nem triviális túlbuzgóság: a francia hivatalos katolikusság oly mértékig küzd Bergson befolyása
ellen, hogy tilalmi listára teszi.
Már Dienes első munkája is Bergsont kínálja megoldásként a pszichológia megosztottságára. A Bergson-
könyvhöz írt előszó (Dienes 1923) azután elaborálja ezt a témát. Dienes Valéria Bergson egész felfogását az
értelem adaptív jellege felől értelmezte. A kétféle emlékezet dualizmusától Die- nes eljut a lelki élet egészének
átfogó sémaelméletéig. Olyan elgondolás ez, melyet a korban Otto Selz (1922) és Frederic Bartlett (1932/1985)
képviselnek. Minden megismerési folyamatban életünk egészével veszünk részt, hirdeti, nem vagyunk az egyedi
inger foglyai. Ebben az állandó átstrukturálásban a tudat úgy jelenik meg, mint egy sziget, a szabályozás
átmeneti zavara az automatizált mozgások és öntudatlan emlékek tengerében s nem, mint egy eleve adott
középpont.
Az észlelés nem rögzítés, hanem szelekció. Alapvető válogató elve a mozgás. A szenzoros események kiváltotta
mozgástöredékek a hasonló mozgásokhoz kapcsolódó emlékeket aktiválják s ezáltal gazdagítják élményeinket.
Lelki életünk állandó ingadozás a cselekvés és az ellenőrizetlen véglet, az álom között. Hétköznapi
295
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A gondolkodás sem pusztán gondolatok kombinálása, hanem egy átfogó sémán alapuló aktív erőfeszítés. „[...] a
szellemi erőkifejtés [...] a sémáktól a képek felé, az elvontságtól a konkrét felé vezető úton [...] történik.”
(Dienes 1923, 35. o.)
Dilthey mint a reformációval, a reneszánsszal foglalkozó történész és szellemtörténész, igen sokat tett, hogy a
történelmi vizsgálódásba beemelje az egészleges jelentésadást, hogy az egyes korokat úgy jellemezze, mint
amelyek egy életmódot és életformát képviselnek. Ebből a számos konkrét elemzést (pl. a reneszánszról) is
eredményező törekvésből származik Dilthey kétféle érdekessége is a pszichológia irányában. O fogalmazza meg
azt az igényt, hogy a kultúrát létrehozó és fenntartó ember maga a pszichológiai vizsgálódás tárgya. Ezzel máig
ható érvénnyel a kulturális pszichológiai mozgalomnak is elindítója (lásd Cole 1996). Másrészt ennek során
módszertanilag is megfogalmazza a természeti megismeréssel szembeállított történe- ti-szellemtudományi
megismerés programját.
Dilthey szerint a történelemben a megfigyelhető kulturális jelenségek a kor mögöttes szellemét fejezik ki. A
történelem kutatásának feladata e mögöttes szellem feltárása, a kulturális termékek megértése. Annak
rekonstrukciója például, hogy a gótikus katedrálisok égbe nyúló tornyai a középkori ember szellemének a
transzcedens, e világon túli Isten felé való felfelé törekvését fejezik ki. A humán tudományok hermeneutikus
jellegűek: céljuk a kultúra termékeinek megfejtése, értelmezése, belső koherenciával ellátása (akárcsak a
klasszikus hermeneutika, a biblikus szövegmagyarázat esetében).
A pszichológiát illetően Dilthey értelmezésében a kétértelmű német Geist (szellem) egyre inkább psyché
értelmet kap (a másik értelme az egyéneken felüli eszmei szerveződés). A kultúra és a történelem szellemi
értelmezése Dilthey szerint egy új pszichológiát körvonalaz. Olyan pszichológiára lenne szükség, mely az
emberi személyiséget értékvonatkozásaiban úgy jellemzi mint a kultúra alkotóját. Szakítani kell a hagyományos
lélektannal, vagy legalábbis mellé kell állítani egy leíró pszichológiát, mely az emberi személyiség
értékirányulásait tanulmányozza, s nem az asszociációkat meg küszöböket. A tudományos mellett legalábbis
megengedő módon szükség van egy szellemtudományos, megértő pszichológiára is. Vegyük észre, s ez a
terminusok sorsa szempontjából fontos, hogy a „leíró pszichológia” mást jelent Dilthey s követői számára, mint
a Brentano-iskolában. Itt a lényege a belső élményvilág, s nem a kategóriaelemzés. A szellemtudományos
pszichológiában, a szellemtudományban a tények belülről és mint eleven összefüggések jelennek meg, nem mint
külsőleg adott egyedi dolgok.
Kornis (1911) a pszichológiában használt ok- ság értékelése kapcsán igen korai értékelést ad Diltheyről.
Miközben a szellemtudományi megalapozás igényét elfogadja, Dithey egyetemesség- ellenességével
kritikusabb. Kornis értelmezésében a tudomány feladata igenis általános s legfeljebb típusösszefüggések
296
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
megragadása. A pszichológia nem lehet ideografikus diszciplína, bármennyire is szeretnék sokan, mert azzal
megszűnik tudomány lenni.
A részletekre nézve fontos egyébként, hogyan változott Dithey álláspontja, nem is annyira a pszichológia,
hanem az egész német szellemtudományos mozgalom szempontjából. Mint Erdélyi Ágnes (1972) rámutatott,
Dilthey fokozatos eltolódást mutat a pszichologizmustól a hermeneutika felé. Kezdetben a megértéskérdést,
szellemtudományi programjának kulcsmozzanatát, egy alternatív pszichológia terminusaiban fogalmazza meg.
A megértés objektivitásának keresésével Erdélyi értelmezésében ezt váltja fel fokozatosan az objek- tivációkra
utaló megértés. A megértés során ezekre az interszubjektív mozzanatokra, jelzéseke támaszkodunk, ebben az
értelemben a megértés nyelvi és társadalmi. „Az objektív szellem egyben az inter- szubjektivitás világa: az
objektivációk által közvetített életben ugyanis a megértés sem szubjektív élmény már [...] a hermeneutikusnak
[...] közvetlenül mindig kifejezésekkel van dolga. A kifejezéseknek pedig – szemben az »érzésekkel«,
»akarásokkal« stb. – mindenki számára ugyanaz a jelentőségük, interszubjektívek.” (Erdélyi 1972, 49-50. o.)
Vagyis Dilthey munkásságában is van egy objektivisztikus fordulatot. Saját követői, elsősorban Spranger
azonban nem ezen az úton mennek tovább. Számukra a megértés a szellemi struktúrák és az egyéni
pszichológiai folyamatok közötti játék kérdése lesz.
Dilthey elégedetlenségével és új programjával nem áll egyedül. Az értelmes egészek mint a lelki élet
szervezőinek kiemelése a kor egész német szellemi életére jellemző igény (láttuk a 9. fejezetben az
aktuspszichológiákban is), mely majd az alaklélektanban kap konkrét megfogalmazást. Természettudományok
és a humán (szellem-) tudományok módszertani szembeállítása is központi gondolat a korban. Rickert (1863-
1936) és Windelband (1848-1915) neokantiánus tudományelmélete ekkoriban állítja szembe egymással a
törvénykereső (nomotetikus) természettudományokat, s az egyedi eseményeket leíró, idiografikus humán
tudományokat. Rickert (1923, 25-26. o.) kifejti ezt úgy is, mint egy konkrét, akkoriban nagyon sikeresnek
számító szellemtudomány módszertanának bírálatát. A Hermann Paul-féle pszichológiai alapú nyelvészet (az
újgrammatikus iskola) példáján mutatja be a klasszikus pszichologista társadalomtudomány gondjait. A bajok
gyökere szerinte az, hogy a lelkit természeti alapúnak veszik, s utána a lelkivel azonosítják a szellemit. Dilthey,
mint Colingwood rámutat (1987), úgy is tekinthető, mint aki ezt a megkülönböztetést már Windelandot
megelőzően felvetette.
Max Weber (1864-1920) társadalomelmélete pedig a megértés fogalmát felvéve meghaladja ennek intuitív-
spekulatív jellegét: a társadalomtudomány célja szerinte is a megértés, de ez nem áll szemben a magyarázattal, a
megértés a rendszert működtető mintázat feltárása. Így kap pl. a protestáns etika, mint sajátos munkaközpontú
életelv, nemcsak szellemi, hanem tényleges anyagi erőként helyet nála a kapitalizmus magyarázatában.
Dilthey mintegy szimbólumává vált egy sajátos elégedetlenségnek és újat akarásnak a németes orientációjú két
világháború közötti szellemi életben. Megrendült világ ez, ahol még a fizikusok egy része is a megrendüléshez
igazítja eredményei értelmezését. Dilthey mint egy zseniális tudós, egy látnok vonul be a legendáriumba (majd
még az angolszász világban Collingwoodnál is így aposztro- fálódik). Ez a lelkes fogadtatás, ami a pszichológiát
illeti, Dilthey kritikátlan győztesnek nyilvánításával jelenik meg. Schütz Antal (1941) a logikai relativizmust
tárgyaló monográfiájában, tehát olyan helyen, ahol ez nem is lenne szükségszerű anyag, így méltatja Diltheyt, s
temeti egyben a kísérleti pszichológiát.
Nagy reményekkel és sok befektetéssel elindult, pl. a kísérleti pszichológia (Fechner és Wundt), az evolúciós
heurisztika meg probléma-tevés és a mechanikai lelki elemeket és kauzális összefüggéseket kereső magyarázás
programmajával. De alig vett némi lendületet, jött Dilthey és megállapította, hogy nem a mérő és kísérletező,
hanem a megértő, nem az atomizáló, hanem a strukturáló pszichológia az, mellyel hozzá lehet férni a lelki élet
igazi természetéhez; és azóta lassan ezeknek a megállapításoknak szellemében alakulnak az összes szellemi
tudományok.
Érdemes emlékeztetni arra, hogy e kétféle bírálat nem volt összhangban már a korban sem, s ha összefogtak, azt
csak a kísérleti tudomány elleni viszolygásuk miatt tették. Husserl (1910/1972) a „historizmust és a világnézeti
filozófiát”, Dilthey nézeteit is elmarasztalja, mint amelyek a relativizmus veszélyét rejtik magukban, másrészt
297
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
ugyanúgy nem vizsgálják meg, mi a viszony a létezés és az érvényesség között, mint a naturalista
előfeltevéseket követő irányzatok.
Husserl az életfilozófiát nem tartja elég szigorúnak: „világnézeti filozófia és tudományos filozófia
élesen különválnak, mint két idea [...], amelyek között nem szabad a határokat elmosni” (Husserl 1910/1972,
179. o.). A Dilthey javasolta világnézeti filozófia megértést hirdet, ez azonban nem azonos a filozófia igazi
szigorú megértés fogalmával. A szigorú tudománynak tekintett filozófiának „mint elméleti tudománynak
szembe kell helyezkednie a gyakorlati világnézeti törekvésekkel, s attól teljes tudományossággal el kell magát
különítenie” (uo. 186. o.). Husserl elégedetlen mind a természettudományos, mind a szellemtudományos
hozzáállással. Árulkodó magára, saját kategóriaelemző elkötelezettségeire, hogy elégedetlenségének oka azok
túlzott ténytisztelete. „Naturalisták és histo- risták vívják a harcot a világnézetért, mégis mindketten, ha más-
más oldalról is, azon vannak, hogy az ideákat tényekké értelmezzék át, és az egész életet a »tények« értelmetlen,
idea nélküli tömegévé változtassák. A tények babonás tisztelete közös mindkettejükben.” (Uo. 185. o.)
Egyszerre fejez ez ki viszolygást már nem csak a pozitivizmustól, hanem minden tapasztalati vállalkozástól, s
egy ennek megfelelő arisztokratikus platonizmust és életidegenséget mint pozitív programot.
Dilthey maga természetesen egész felfogásával a történelemtudomány sajátos szemléletét képviseli. Ezt lehet
szubjektívan, s lehet mintegy személyfelettien értelmezni. Szubjektívan azt hirdeti, hogy a történész mestersége
egy kor lelki állapotának rekonstrukciója, az abba való beleélés lenne, de akkor mi marad benne objektíven
tudományosan, kérdezi Collingwood (1987) a történetfilozófiákat taglalva. Objektivisztikusan viszont
értelmezhető úgy, mint aki azt a koncepciót vetíti előre, amely szerint a történész feladata a mentalitások
változásának leírása, s nem egyszerűen események összegzése.
Gajdenko (1974) az életfilozófiai időértelmezések kritikai elemzése kapcsán tér ki arra, mennyire kettős Dilthey
mind módszertanilag, mind a kulturális univerzalizmus szempontjából. Módszertanilag az egyén és a történelem
vagy tágabban a kultúra viszonyát körbeforgó módon értelmezi. Az embert, ha meg akarjuk érteni, a kultúra
felől kell tekintenünk. A kultúrát viszont az magyarázza, hogy milyen lelki hozzáállású emberek hozták létre.
Az univerzalizmust tekintve pedig Dilthey egyik oldalon relativista, mikor azt sugallja, hogy a kultúrák
eltéréseinek a lelki jelenségek eltérő szerveződése felel meg. Nem véletlen, hogy a mai kulturális pszichológiai
mozgalom Diltheyt tartja egyik szellemi előfutárának (Cole 1996). Másrészt viszont a munkáiban feltételezett
beleélés, az idegen kultúrát létrehozó lelki életnek átfogó, egyszerre megjelenő megértése egyetemes
szabályszerűségeket feltételez. Valójában egyetemes jelviszonyokat gondol el egyes kulturális objektivációk és
megfelelő, ha nem is lelki jelenségek, de attitűdök között.
Dilthey hatása két szálon jut el korunkig is. Egyik a munkáiban benne rejlő szellemtudományos tipológia.
Dilthey egészen napjainkig a típusfogalommal dolgozó irodalomértelmezés visszatérő vonatkoztatási pontja. A
magyar szellemi életben pl. ez a Dilthey-hatás jellemző Mátrai László (1940/1974) tipológiájára, amikor írói
alkotásmódok mögött tételez fel személyiségtípusokat (vö. 15. fejezet), de ez a pozitív mondanivaló olyan
idealisztikus munkákban is, mint Schütz Antal (1941) logikai monográfiája. Számára a típusfogalom még a
filozófiai relativizmus kezelésében is eligazító segédfogalom lesz. Prohászka Lajos (1936) a Dilthey
történetfilozófiája és kultúrfilozófiája közötti kapcsolatokat értelmezi. Racionális kérdése az, hogy vajon a
szellemtudományos felfogás a kultúrfilozófiát mint a történelem hermeneutikáját ajánlja-e, vagy pedig mint
magyarázatot. Spranger tipológiája számára is ígéretes kiútnak tűnik e dilemmákból. Saját spekulatív kulturális
típusaival, a magyar és a német alkatot összevetve is hasonló dologra törekszik, erre támaszkodott (Prohászka
1936/1990).
A megértés, mely Diltheynél csak segédmódszer, Sprangernél kizárólagossá válik, a megértés lesz a módszera
(szellemtudományos) pszichológiában. A megértés az ő számára főleg koherenciamegragadás, belső
összefüggések feltárása. A megértés, hangzik a kor természettudományos orientációjú szerzőinek máig érvényes
vádja, tulajdonképpen lemondást jelent a feltárt értelmi, belső összefüggések levezetéséről, magyarázatáról.
Spranger kezelésében megérteni annyi, mint pszichológiait pszichológiaival magyarázni, az egyik lelki
instanciának kontextust adni a másikkal. Ez a lemondás a magyarázatról nagyon világosan jellemzi Spranger
tipológiáját és értékelméletét is: az ideáltípusok eredetét nem tudjuk meg. A lelki élet strukturáltságának
298
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
vezérelve nála nem pusztán a totalitás és folyamatosság, az önszerveződés, mint Diltheynél, hanem az
értéktételezés és a voluntarista önátalakítás. Eközben ezek a humanisztikus igénnyel előtérbe állított értékek
teljesen elszakadnak az ember vitális értékeinek világától, nem keletkeznek azokból.
Diltheynél, éppen a filológiai fogalomból kiindulva, amikor pszichológiáról beszél, a megértés nem lesz azonos
a szellemtudományos pszichológia egészével.
Spranger (1929/1983) úgy vélte, hogy az igazi megértéshez felül kell emelkednünk az egyénlélektanon, s
szellemi összefüggésekbe kell illesztenünk a dolgokat. Ennek fokozatai vannak:
2. Tudattalanba átlépés. Kicsit a pszi- choanalitikusok mintájára, rejtett egyénen túlmutató törekvések feltárása.
Störring (1928) elemző értékelése szerint Sprangerrel az a fő gond, hogy számára a megértés kérdésköre
fennkölt régiókban mozog, túlzottan a nagy emberek tetteinek értelmezésével, mintegy alkotáspszichológiával
lesz azonos a megértés kérdése. S eközben az értékek, melyekre cselekvésünk irányul, túlzottan elszabadulnak,
platonizált világot kezdenek alkotni.
Störring (1928) Jaspert is bíráló könyvében éppen a népi pszichológiai mozzanatot kritizálja leginkább.
Lényegében egy köznapi megértésfogalomról van itt szó, mondja, ami legfeljebb tárgya lehet a tudományos
megismerésnek, de nem eszköze.
Mint klinikai orvos, Jaspers természetesen taxonómiát is szeretne adni, foglalkozik a megértés kézenfekvőbb
oldalaival is, azzal, hogyan jelenik meg a viselkedésben egy megérthető belső összefüggés
299
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Spranger lényegében három létmódot különböztet meg, s ezzel a maga naivan fogalmazó módján visszahozza a
pszichológiába a német Geist fogalom első értelmét: a szellemet. A világ a természet, a lelki szféra s a szellemi
értékek hármasságában működik. Spranger kutatási programja is kettős: a megértő pszichológia részletes
kidolgozása mellett arra törekszik, hogy megalapozza a szellemi értékvilág elemzését. Az általa hirdetett új
pszichológia (a szembeállításban a szellemtudományos póluson) az embert nem test és lélek összefüggésében
vizsgálja mint a hagyományos lélektan, hanem mint olyan lényt, aki az objektíven, a szellem szférájában létező
értékekre irányul. Vonatkoztatási kerete éppen ezért nem a fiziológia, de nem is a biológia, mint a
funkcionalistáknál, hanem az értékek világa. Egyszerre egyedi (idiografikus) és normatív ez az új tudomány. Az
intuíció, mint módszer megjelenését nem kell magyarázni. Ugyanaz a visszaállítása ez a karosszék-
pszichológiának, mint Bergsonnál láttuk. A megértés Spranger számára az egyén lelki életében érvényes belső
értékösszefüggések megragadása. Megérteni annyi, mint az egyes aktusokat belehelyezni a személyiség egészét
irányító rendszerbe. Céljaiban az a pszichológia, mely Diltheynél még a történelmi korokra jellemző kulturális
termékek megértésének eszköze, s potenciálisan egy alkotáslélektan alapját adja, Sprangernél nemcsak a
kiemelkedő, hanem az átlagos ember, a mindennapi személyiség megértésének programja lesz. A megértés
során az értékorientációk rekonstrukciójában fontos módszertani segédelv az ideáltípusokra történő
visszavezetés. Az emberi értékorientációnak hat alaptípusa van (sokat merít ebben Spranger Dil- theytől),
melyek 1913-ben megjelent híres könyvének címe szerint is életformákat (Lebensformen) képviselnek,
melyeket néhány jellemzővel a 10.4. táblázat mutat, könyvének újabb kiadása alapján (Spranger 1927).
Spranger struktúralélektannak nevezi koncepcióját. Ez ugyanis a megértést nem pusztán „lelki rezonanciára”
korlátozza, hanem a lelki értékválasztásokra. Kiinduló gondolata, hogy belső összefüggés van a lelki folyamatok
között. „[...] Az ún. lelket úgy kell tekintetni, mint a képletet, amely bizonyos értékmegvalósításokra törekszik.
Az ilyen képletet nevezzük legtágabb értelemben struktúrának (alkatnak) [...].” A megértés tárgyai
tulajdonképpen ezek az „alkatok”, „a lelki organizmus is teleológiai összefüggés, amelyben az egyes részek
csak az egészből érthetők és az egész egysége az egyes funkciók szerves összefüggésén nyugszik” (Spranger
1929/1983, 379. o. Nagy Miklós és Péter Zoltán ford.).
Természettudományos Szellemtudományos
magyarázó megértő
induktív intuitív
elementarista strukturális
mechanikus értelmes
300
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Az emberi életben, mint magyarul is megjelent, Az ifjúkor lélektana c. könyve kifejti, a fejlődés az
értékorientációk változásaiban jelenik meg, illetve abban – itt Spranger a német nevelés Humboldttól származó
ideálját eleveníti fel –, hogy az ember állandó öntökéletesítésre törekszik. A személyiség kibontakozása az
egyén feletti értékekre való nagyobb nyitottságban jelenik meg, az egyéniség az egyetemességre törekvésben
nyilvánul meg igazán.
Konzervatív gondolkodás ez, amit híres könyvének már az alcíme is tükröz: A szellemtudományos pszichológia
és a személyiség etikája. Nehéz nem megemlékezni róla, hogy ez a konzervatív attitűd, amely az ifjúság
megfelelő értékválasztásoknak megfelelő nevelésére törekedett, ambivalens volt a fasizmus nevelési elveivel.
Ringer (1969) és Kusch (1995) dolgozza fel Sprangernek azokat a kommentárjait, melyekből 1932-ben a
nemzetiszocialista nevelési programra nézve kiderült, hogy az a véleménye, hogy a tartalommal egyetértene, de
a forma, a radikális javaslat nem tetszik. Spranger expliciten is kifejtette a fasiszta hatalomátvétel után, hogy
pusztán az ifjútörökök stílusával elégedetlen, mondanivalójukkal nem. Hol lemond, hol marad! Ugyanakkor a
humanista tudós, akinek egész élethivatását már 1909-ben írt értekezése is kifejezi (Humboldtról mint a
humanista neveléseszmény apostoláról írt), nem bírta a totalitariánus gondolkodást. 1944-ben le is tartóztatták,
majd 1946-ban, amikor a Szövetséges Erők őt kérték fel a Berlini Egyetem rektorának, az orosz beavatkozások
miatt hamarosan lemond erről a pozíciójáról.
A spekulatív idealista Sprangernek saját korában nagy hatása volt. Évtizedeken át ő a humán kultúra nevében a
visszavágás, a technicizálódás elleni küzdelem vezéralakja (Ringer 1969). Az egész megértő mozgalomnak
vannak máig releváns oldalai is. A kor kísérleti pszichológusai természetesen felháborodnak azon, hogy
tudományuk értelem nélkülinek s személytől távolinak bizonyul. A nyílt kettészakítási igény is aggasztja őket.
Bírálják megértés és magyarázat szembeállítását. Sérelmezik a pszichológia naiv kezelését, s azt, hogy a
szellemtudományos pszichológia a tudományos pszichológia néplélektanát akarná kisemmizni. A legjobbak
reagálnak elutasítóan, köztük Ebbing- haus is. Ennek a vitának kulcsfogalma a fentebbi vitatott kérdésekben
elemzett megértés.
Az is világossá vált már a korban, hogy Spranger objektív idealizmusa is kérdéses. Ennek ellenére nagy hatása
volt e törekvésnek a pszichológiában. Sokat tett annak a gondolatnak a meghonosításáért, hogy a kultúra
jelenségei mondanivalót hordoznak a pszichológia számára, hogy pszichológiailag mint objektivációkat kell
értelmeznünk őket. Igazi tapasztalati megtermékenyítő hatása a személyiséglélektani kutatásra volt ennek. Az
amerikai Gordon Allport Spranger nyomán dolgozta ki empirikus értékpreferencia-vizsgálatát. Részben az ő
révén köszön vissza a sprangeri önmagát változtató, totalitásra törekvő ember koncepciója a mai humanisztikus
pszichológia motivációs rendszereiben is, melyek újra felfedezik az embert, mint potenciali- tást, lehetőséget.
De voltaképpen ennek a fonalnak sajátos újrafelvétele Kohlberg (1974) erkölcsifejlődés-koncepciója is. Az
erkölcsi fejlődés szakaszában központi szerepet játszik mind az egyénen túli értékekre irányulás, mind pedig az
értékek aktív alakítása, a normák fölötti reflexió.
A magyar pedagógiai irodalomban több pozitív értékelés jelent meg Sprangerről még virágkorában. Péter Zoltán
(1933), miután vázolja a pszichológia szomorú megosztottságát, érdekes értelmezést ad Dilthey és Spranger
viszonyáról. Egészében Dilthey még egy másik pszichológiát hirdetett, mely nem magyarázó. Spranger ezt
határaiig feszítve valójában egy új, idealista magyarázó pszichológiává tette. Péter Zoltán felfogásában Dilthey a
totalitást, a folytonosságot, a teljes személyiség összefüggésrendszerét hangsúlyozta a szellemtudományi
pszichológia programjában, míg Sprangernél egy aktivitáscentrikus és diszkontinuus mozzanat jelenik meg. A
lelki élet legfontosabb szervezőereje az aktív értéktételezés, a személy választásai. Ez azáltal teremt
folytonossághiányt, mert bizonyos motívumaink ellenére érvényesítünk másokat. Az aktivitási oldalt
hangsúlyozza Spranger másik magyar értelmezője, Coner Elza (1935) is, aki igen részletesen elemzi a
humboldti ihletést mutató korai műveket Srangernél. Péter értelmezésében tipológiájuk is eltérő. Míg Dilthey
belső összefüggéseket keres és induktív történeti tipológiát, Spranger a maga értéktípusaival egy ideáltípusokon
alapuló deduktív rendszer képviselője. Péter értelmezésében a legfőbb gond pontosan az Spranger rendszerével,
301
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
hogy sem az ideáltípusok, sem az értékek eredetéről nem ad igazi elméletet. Ezzel az értékeléssel ma is egyet
lehet érteni.
Dilthey 1894-ben megjelent prokla- mációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi
berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált
(Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a
magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely
ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey
vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus
jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági
vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie
Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).
Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey
általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső
világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri
a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez
ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a
szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani
alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a
dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai
magyarázatokat alkalmaz.
A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia
válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról
van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a
jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler
Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy-
mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.
Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A
pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára
irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszicho- fizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra
hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.
Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket,
melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság
mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s
el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia
csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás
fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az
emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges
módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a
szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.
A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a
szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő
pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem.
Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot
keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány
felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy
nem elég relativista.
Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen
pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a
reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként
értelmezett kulturális fejlődés
302
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik
meg. A pszichológia általános her- meneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az
oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli
összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül
ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az
irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a
humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneuti-
kában, tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik
meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle
megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992;
1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.
Jaspers bírálja azt az objektív pszichológiát, mely az ő értelmezésében szisztematikusan eliminálja a lelki
adatokat. A kísérleti pszichológiának arra a vonulatára gondol elsősorban, melyet az előző fejezetben
Ebbinghaus munkájával illusztráltam. Az ezzel szembeállított szubjektív pszichológia viszont nem racionális
megértést használ, s „belső oksági viszonyokat” akar feltárni. Ezeknek a viszonyoknak az átlátása egy
szubjektív evidencia élményben, egy megkérdőjelezhetetlen intuícióban adott. Ahogy Störring (1928) a
klasszikus kísérleti pszichológiát védelmezve fogalmaz, ez a belső pszichológia, a romantikus-misztikus
mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, nem a racionálisan rekonstruálható mozzanatra élményeink szerveződésében.
Ezek a „belső oksági” viszonyok mai átfogalmazásban már nem úgy jelennének meg, mint „oksági” viszonyok,
hanem mint jelentésbeli összefüggések.
Jaspers hosszan elemzi munkája – magyarul is hozzáférhető – módszertani részében, hogy menynyire
elégedetlen a puszta egyedi adatgyűjtéssel, s hogyan kell e helyett az egészek megértésére törekedni a kóros
jelenségek értelmezésében. Sőt, Jaspers megértés és a magyarázat szembeállításában odáig megy, hogy miután a
megértést a belső szempont eljárásaként javasolta, felveti, hogy aki nem hisz a megértésben, annak
következetesen meg kell változtatnia beszédmódját a viselkedésről, nem szabad naiv népi pszichológiát
használnia. „[...] Ezeknek a kutatóknak fel kell hagyniuk azzal, hogy egyáltalán lelkiekről beszéljenek, hogy
tudósként egyáltalán lelki dolgokra gondoljanak, fel kell hagyniuk a kórlélektan művelésével, s tanulmányaikat
303
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
inkább az agyi és testi folyamatokra kellene korlátozniuk. Következetesnek kell lenniük, s nem szabad többé
szakértőként megjelenniük a bíróság előtt [...] szakvéleményükben nem foglalkozhatnak a lélekkel, csakis az
aggyal.” (Jaspers 1913/1986, 54. o. Huszár Ilona ford.)
A klinikai megértésfogalomnak még a mai her- meneutikai felbuzdulás előtti jellemzését adja, pszichopatológiai
kontextusba helyezve Pethő Bertalan (1969) dolgozata.
Jaspers öröksége tovább él a hermeneutikai kereteken kívül is. Mind az egzisztencialista filozófiára támaszkodó
vagy annak képviselőitől származó elméleti pszichológiában, mind a humanisztikus mozgalomban érezni
hatását a teljes ember jelentésvilága rekonstrukciójára való törekvésnek. A 10.5. táblázat ezeket a mai
párhuzamokat mutatja.
Dilthey 1894-ben megjelent proklamációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi
berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált
(Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a
magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely
ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey
vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus
jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági
vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie
Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).
Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey
általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső
világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri
a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez
ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a
szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani
alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a
dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai
magyarázatokat alkalmaz.
A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia
válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról
van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a
jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler
Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy
mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.
Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A
pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára
irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszicho- fizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra
hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.
Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket,
melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság
mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s
el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia
csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás
fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az
emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges
módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a
szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.
A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a
szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő
pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem.
304
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot
keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány
felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy
nem elég relativista.
Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen
pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a
reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként
értelmezett kulturális fejlődésszemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány
válik sokak kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra
megjelenik a megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freud-
értelmezéseket is, hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek
rejtvényfejtési elvét ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg
helyzetét abban az értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek.
A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik
meg. A pszichológia általános her- meneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az
oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli
összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül
ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az
irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a
humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneuti-
kában, tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik
meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle
megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992;
1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.
305
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
szellem
Természetesen mindez a mandarinok elvesztett fölénye miatti reakció is. A pszichologizmus körüli vita ugyanis
egy olyan korszakban megy végbe, ahol véget ért a német egyetem hagyományos elitista, szelektív rendszere,
amely a humán érettségivel szelektált, ezt ugyanakkor belépőjegyként kezelte a felsőoktatásba. Az ipar rohamos
fejlődése és a német társadalom átalakulása, valamint Althoff neves oktatásügyi kamarillapolitikus reformjai
révén mindenhova beengedik a reáliskolai végzettségűeket. Sokszorosára nő az egyetemisták száma, megnő a
természettudományos és technikai felsőoktatás súlya, s az a program, mely, mint a 4. fejezetben láttuk, a német
felsőoktatás különleges jellemzője volt (a tudományos és a filozófiai iskolázás összekapcsolása) egyre kevésbé
működik. A pszichologizmusvita mind intellektuális, mind egzisztenciális oldalaiban annak a tágabb
feszültségnek a része, amely a „klasszikus örökség” nevében megkérdőjelezi a technokrata világot. Ennek a
tágabb vitának a két kultúra között lesz egyik vezéralakja a weimari Németországban Spranger. Valójában,
miként ez érvényes a relativista és értékcentrikus illetve értékválságról beszélő felfogásokra általánosságban is,
ezek a Nagy Háború után válnak uralkodóvá, bár gyökereik korábbiak. A haladásban, az ész győzelmében és az
univerzalizálódásban hívők számára nagy csapás a nemzeti felbuzdulás és a vallásháborúk óta nem látott
pusztítás.
Matematikai alapozás gondjai Az ész (reason) mindig csak ész. Ha más is, az
pszichologizmus. (Wild 1940)
306
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Nem mindenki tartja úgy, hogy a kísérleti pszichológusoknak könnyű dolguk volt a leválásban a filozófiáról.
Roger Smith (1992) a gátlás fogalomtörténetéről szóló munkájában a neurobiológiai intézmények javára
megkérdőjelezi a kísérleti pszichológiának tulajdonított vezető szerepet a hagyományos tudománytörténet-
írásban. Smith speciálisabban még azt is megkérdőjelezi, hogy mennyire vált magán a kísérlet világán belül
Németországban függetlenné a kísérleti pszichológia. Ez impliciten a Ben-David hirdette koncepció
megkérdőjelezése. Szerinte (Smith 1992, 142-144., 157-158. o.) Németországban a fiziológia és a pszichológia
elkülönítése nem volt világos, s így az egész függetlenség is megkérdőjelezhető. Amerikában azonban az ifjú
törököknek, a német földön képzetteknek is, könnyebb dolguk volt, itt tudták kibontakoztatni az új diszciplínát.
Smith érvelése igazából hangsúlyeltolódásként értelmezhető. Az amerikaival szembeállítva a német helyzet
éppen a hibridizáció révén nem elég tiszta. Husserl és társainak ingerültségét afelett, hogy a kísérleti
pszichológusok veszik át a filozófiai tanszékeket, éppen ez a nem tisztázott szerephelyzet okozta. Ténylegesen
ez a kampány azonban 1910 és 1950 között nem a pszichológia nagyobb önállósulását, hanem a német
pszichológia jelentőségének visszaszorulását eredményezte.
A pszichológia helyét illetően tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a kezdeti intézményes sikerek
Németországban túl gyorsak voltak. Nem eredményezték a pszichológia valódi intézményes önállósulását,
hanem csak azt, hogy a pszichológia behatolt a filozófia terrénumára. Ez fogja megbosz- szulni magát néhány
évtized múlva: a bizonytalan pozíciójú pszichológia könnyen intellektuális és hatalmi féltékenykedések tárgyává
válik.
Ringer (1969) a német mandarinkultúra világát elemző könyve szerint már a 19. század kilencvenes éveitől
jellemző ezekben a vitákban a védekezés támadássá válása. A humanisztikus szemében a civilizáció (ez lenne a
reális és reálos világ) szemben áll a kultúrával. A nemzeti és történeti hagyományba való beágyazás, az egyén, a
személyiség kultivációja mint öncél – ezek a német nevelés romantikus humboldti céljai – ekkortól valójában
egy felvilágosodásellenes és tudományellenes ideológia szolgálatába állnak. A két kultúra vita (Snow 1963)
ekkor zajlik le először, számos olyan sebet hagyva, amelyek az életfilozófia és a nemzeti gondolat győzelme
felé mutatnak, a tudományossággal és a vele járó kozmopolitizmussal szemben. A frontok persze nem mindig a
szakmák szerint alakulnak. Vannak humán tudósok is, akik elvszerűen modernisták. Hermann Paul például a
modern nyelvek szorgalmazásával, a nyelvtörténet tudományos tanulmányozásával a modernizációs oldalt
képviseli. A 10.6. táblázat összefoglalja és a fenti vitatott kérdések felfrissíti, milyen eltérő értelmezései is
alakultak ki a pszichologizmus kifejezésnek a 19. század során, s hogyan kapcsolódik a majdani vitákhoz.
Alapvetően az egyik vitatott értelme a kifejezésnek a társadalmi és történeti folyamatok visszavezetése
pszichológiai jelenségekre. A másik, sajátos jelentésében: a logika és matematika visszavezetése. A 19. század
végi német tudományosságban mindkettő élt, s eltérő szerzőknél ugyan, de jellegzetes ellenreakciókat váltott ki.
A pszichologizmus kifejezés több szakaszban jelent meg a 19. században, amit Abagnano (1967) rendszerezése
alapján mutatok be.
1. Hegellel szemben: a lehorgonyo- zatlan objektív szellem ellen Fries és Beneke képviseli az erős pszicholo-
gizmust: a logika eszerint alkalmazott pszichológia.
3. Mill és Comte korától: a társadalmi sajátos voltával szemben individuális naturalizmus. Ennek pozitív vonása
volt, hogy egyben autoritásellenes is.
4. Az absztrakciók gyökere a fejben. A platonizmus ellen irányul ez, s majd erre irányul Frege és Husserl
bírálata.
307
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
Ismétlés:
A társadalmi jelenségek törvényei csupán a társas állapotban összekötött emberi lények cselekedeteinek és
szenvedélyeinek törvényei, s nem is lehetnek mások. [...] A társadalomban élő embernek nincsenek más
tulajdonságai, mint amelyek az individuális ember természetének törvényeiből fakadnak és ezekben oldódnak
fel.
A pszichologizmus a német kultúra keretében úgy is tekinthető, mint Kant naturalizálása, és a brit
pszichologizáló, genetikus ismeretelmélet betörése a német kultúrába. Ha így fogalmazunk, maguk a
pszichologizmusviták intellektuálisan a század végén megerősödött újkantiánus mozgalom és a vele
párhuzamosan kialakuló platonisztikus logicizmus igényét jelzik egyszerre a terep újrafelosztására és az
egyéntől független kategóriarendszer visszanyerésére.
Martin Kusch (1995) Pszichologizmus: Esettanulmány a filozófiai tudás szociológiájáról c. könyve tanulságosan
foglalja össze, milyen változatos okokból került bírálatra a pszichologizmus. Kibontakozik ezekből a vádakból,
hogy egy részük nem is általában a pszichológia túlzott igényeivel kapcsolatos, hanem egy bizonyos, pl.
szenzualista pszichológiáé. A 10.6. táblázat mutatja a fontosabb intellektuális bírálatokat. A példák jó része
modernebb, mint a vita, amit itt bemutatok. Ez egyben azt is illusztrálja, mennyire időszerűek ezek a kérdések.
Részleteiben tekintve Kusch azt is megmutatja, hogy mennyi keresztbecsmérlés volt a pszicholo- gizmus
leszólásának folyamatában. Nem teljesen logikus és következetes módon, szinte mindenki tárgyává válhatott
ennek a korai és mindmáig tartó címkézésnek. Fontos megértenünk, mennyire volt az megalapozott, s mennyire
csak ambíciók harcáról van szó. Intellektuális tartalmát tekintve – hol vannak az absztrakciók, mi a
gondolkodást irányító szabályok státusa s hasonlók – máig velünk él ez a vita.
308
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
azonban tudnunk, hogy Gottlob Frege (1884) kérdőjelezte meg igen határozottan elsőként azt a Mill képviselte
felfogást, mely az absztrakciókat az egyéni képzetek játékára vezeti vissza. Az absztrakciók, melyek oly
fontosak a matematika megalapozására, Fregénél egy külön létmódot kaptak, nem szükségszerűen szigorúan
platonisztikusan. Valóságosak a számok, de ettől még nem kézzelfoghatóak. Frege maga úgy képzeli el a
számok létezési módját, mint a fizika a súlypontot vagy a geográfia az Egyenlítőt. Száz éve múlva érdekes
módon ugyanezek a példák köszönnek vissza Dennett (1991) munkájában, csak nem a számfogalom, hanem az
Én-fogalom elvont jellegének illusztrálására. Ez feltehetően nem igazi hatás. Amikor az absztrakt létmódot
illusztrálni akarjuk, ezek a fizikai példák a legkínálkozóbbak.
Megkülönböztetem azt, amit objektívnak nevezek attól, amit kézbevehetőnek, vagy térinek vagy valóságosnak
tartanék. A Föld tengelye objektív, akárcsak a Naprendszer súlypontja, de nem nevezném valóságosnak úgy,
miként magát a Földet. Az Egyenlítőről gyakran úgy beszélünk, mint egy elgondolt vonalról; helytelen lenne
azonban kigondolt vonalnak nevezni; nem egy pszichológiai folyamat következményeként hozta létre a
gondolkodás, hanem a gondolkodás csak felismeri, megragadja.
Frege a matematika alapjaira és később, 1892-ben a nyelvi jelentésre (magyarul Frege 1980) is megmutatta a
pszichologista absztrakcióértelmezés tarthatatlanságát. Sem a számok, sem a szavak jelentése nem azonosak a
róluk meglevő egyéni képzeteinkkel. Ráadásul a függvény fogalom általánosításával s a mondatjelentés
elemzésére való bevezetésével Frege azt is megmutatta, hogy hogyan teremt kiutat a logika az asszociatív szen-
zualizmusból. A mentális reprezentáció egységei a kijelentések lesznek, s ezek szerkezete irányítja a bonyolult
jelentések levezetését. Ezt a szigorú pszi- chologizmuskritikát alkalmazta Frege egyébként Husserl első
pszichologista fogantatású munkáival szemben is.
Fregének kezdetben igen kevés hatása volt, neve akkor fogja bejárni a világot, amikor Russell felfedezi.
Sajátosan a pszichologizmuskritikában később is háttérbe szorult a neve, s Husserl (1900-1901) későbbi bírálata
lesz emblematikus jelentőségű. Martin Kusch (1995) magyarázatot is talál erre. Az egyik furcsa tény, hogy
Frege idején a Jénai Egyetem tekintélye mélypontján volt. A másik ok viszont itt is a szerepversengésekkel
kapcsolatos. Az egyetemi filozófusok ugyanúgy félnek a formális logikától, mint a kísérleti pszichológusoktól.
Kenyerüket veszi el, hiszen kiszakít egy alapvető fejezetet a filozófiából. Husserl sokkal jobban beépült a
szakma, mármint a filozófia mérvadó hálózataiba, mint Frege. Ráadásul kettőjük közt nagy retorikai különbség
is van. Míg Frege csak kritizál, különösen Az aritmetika alapjaiban tekintélyeket kérdőjelez meg, olyan
tekintélyeket, mint John Stuart Mill, Husserl retorikája kétélű. Husserl igen határozottan elődöket keres, nem
pusztán becsmérel, s éppen Kant kettősségeiben talál előfutárt, mintegy azt kívánja visszaállítani.
Az igazi döntő szereplő tehát Edmund Husserl (1859-1938), akinek későbbi pszichológiai jelentőségét a
fenomenológia elindításával a 9. fejezetben már láttuk. A fiatal matematikus kezdettől vonzódott a
pszichológiához, először Wundtnál is tanult, igazán azonban Brentano matematikai egzaktság igénye ragadta
meg (Osborn 1949), majd Stumpf, akinek híres könyvét ajánlotta is. Logikakorszaka hallei munkásságához
kötődik (1887-1901), amit majd göttingai (1901-1916) és freiburgi (19161929) professzorság követ. A
pszichológia történetébe kétszeresen beírta nevét: egyrészt mint a pszichologizmus vitriolos intellektuális és
szociális kritikusa (ezt tárgyaljuk most), s mint a fenomenológiai szemlélet meghonosítója (ezt láttuk részben a
9. fejezetben).
Husserl (1900-1901) neves munkája a Logikai vizsgálódások vagy 100 oldalon át bírálja a pszicho- logizmust,
elsősorban mint a logika magyarázónak szánt elméletét. Érvelésének három pillére van. Ha a logika törvényei
pszichológiai törvények, (1) akkor a logikai törvényeknek is bizonytalanoknak kéne lenniük, (2) nem lehetnének
a priori érvényűek, és (3) pszichológiai entitásokra kellene utalniuk, például képzetekre és asszociációkra. Ez
utóbbi Husserl érvelésének legmulandóbb pontja, hiszen ahhoz kötődik, hogy éppen milyen mértékig volt saját
korának pszichológiája szenzualista. A mai „logicista” kognitív pszichológia viszont nem teszi szükségszerűvé,
hogy szenzualista pszichológiai entitásokra hivatkozzunk a lelki élet jellemzésekor. A hosszas érvelés egy máig
tanulságos kérése, hogy lehetnek-e alternatív logikai rendszerek abban az esetben, ha a logika pszichológiai
alapú? Emlékezzünk rá (4. fejezet), hogy a nyolcvanas években az alternatív tér koncepciókra nézve az
empirista és bizonyos értelemben pszichológistának is tekinthető Helmholtz ezt hirdette. O komolyan hitt abban,
hogy mivel a térszemlélet tanult, a matematika változásának, a nem euklideszi geometriák megjelenésének
megfelelően megváltoztatható maga a térszemlélet is. Ami logikánk relativizmusát illeti, a Husserl és kortársai
számára képtelennek tűnő kérdés, tehát hogy lehetnek-e pszichologista értelmezés mellett, vagy ha tágabban
gondolkozunk, naturalista értelmezések mellett alternatív logikák, illetve, hogy lehetnek-e nem teljes logikai
rendszerek az embernél, a kognitív kutatásban s a mai tudatelméletben középponti gondolattá vált. Daniel
Dennett (1998a) beszél arról, hogy lehetnek nem következetes és nem teljes logikai rendszerek, ugyanis a
309
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
logikai rendszerek kialakulása is evolúciós kérdés. El tudhatunk képzelni olyan lényeket, amelyek nem minden
szükségszerű következményét fogadják el egy kijelentésnek, csak azok egy részét. Van itt persze egy a husserli
pszichologiz- musviták korára visszamenő elrejtett paradoxon. A „nem minden szükségszerű következményét”
kifejezés felteszi, hogy van egy másik, mintegy abszolút érvényű rendszer, amely mintegy normatívan (Husserl
így képzelte el) meg tudja adni, hogy mely következmény fogalmak szükségszerűek ahhoz, hogy egy logikai
rendszer koherens legyen.
Husserl, miután azt bizonyította, hogy nem lehet érvényes és működő logikát alapozni egy szenzua- lista
pszichológiára, később már a pszichologizmus tágabb jellemzésére és bírálatára tér vissza, nemcsak mint logikai
kérdésre. Amikor a fenomenológiai programot először kifejti, 1910-ben világosan megfogalmazza, hogy a
spekulatív pszichológia lehetősége mellett áll ki:
Ami a pszichológia és filozófia közeli affinitásáról elhangzott, nagyon kevéssé áll egyébként a modern egzakt
pszichológiára, amely annyira idegen a filozófiától, ameny- nyire ez egyáltalában lehetséges. Ámde ha ez a
pszichológia kísérleti módszerei folytán az egyetlen tudományos pszichológiának tarthatja is magát, és lenézheti
az „íróasztal-pszichológiát”, mégis kénytelen vagyok súlyos következményekkel terhes eltévelyedésnek
nyilvánítani azt a véleményt, hogy ez a pszichológia lenne a pszichológia, a teljes értelemben vett pszichológiai
tudomány. [...] A kísérleti pszichológia úgy viszonyul az originális pszichológiához, mint a társadalomstatisztika
az originális társadalomtudományhoz. [...] A kísérleti lélektan esetlegesen elérheti azt, hogy segítségével értékes
pszichofizikai tényeket és szabályosságokat állapítunk meg, tudat-tudomány nélkül azonban, amelyik
rendszeresen, immanensen vizsgálja a pszichikumot, e tények és szabályozások mélyebb megértése és végleges
tudományos értékelése nem történhetik meg.
1910/1972, 131-132. o.
A Husserl emlegette „tudat-tudomány” a példák tanúsága szerint megfelel a Brentano remélte leíró
pszichológiának, s maga az egész kettősség is a példák alapján a kategóriaelemzés előtérbe állítását képviseli.
Olyan pszichologizmusbírálat ez, amely genealógiájában visszamegy éppenséggel a pszicho- logizmus kiinduló
mesterének, Millnek a kettősségére, csak itt már nem végső magyarázó értékű a pszichológia. Érdekességként
megemlíteném, hogy Kornis Gyula már 1911-ben (!) pozitíven s hosszan idézi Hussserlnek ezt az írását.
Érdemes emlékeznünk erre, mikor a mai világban hiszünk a tudományos kommunikáció felgyorsulásában!
A naturalizmus bírálata Husserl kiindulópontja: mindenütt tetten éri azt a gondolkodásmódot, amely „a
formállogikai elveket, az úgynevezett gondolkodási törvényeket, a gondolkozás természeti törvényeiként
értelmezi. [...] naturalista [...] szándéka, hogy tudományosan – tehát minden értelmes lényre kötelezően –
megismerje, mi is az a mindenütt tényleges igazság, a ténylegesen szép és jó [...] s e tudat kölcsönözte teljes
lelkesedéssel száll most síkra tanítóként és gyakorlati reformátorként a ^természettudományi értelemben« igaz,
jó és szép érdekében” (Husserl 1910/1972, 120. o.). Valójában számára a pszichologizmus ennek a
naturalizmusnak a vezető esete. Ezért tudott az ő eredetileg logikai hangsúlyú pszichologizmuskri- tikája
mintegy zászlóshajójává válni egészen más eredetű és hangsúlyú, például szociális pszicholo-
gizmuskritikáknak.
A pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csupán akkor
folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot,
valamint immanens korrelátumait lényegalakzataik szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg
megvizsgáljuk és rögzítjük. Csak egy valóban radikális és módszeres fenomenológia [...] képes arra, hogy
megértesse velünk a „pszichikait” – az egyéni és közösségi tudat szférájában egyaránt.
1910/1972, 160-161. o.
Ez egyben feloldja azt is, amit Husserl „az antipszi- chologizmus paradoxonának” nevez, vagyis azt, hogy a
megismeréselmélet egyáltalán nem pszichológiai elmélet (uo. 161. o.). A fenomenológia ugyanis közös alapja
310
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
lesz mind a filozófiának, mind a pszichológiának, s így (értsd Husserlre támaszkodva) azok most már
termékenyen egymás közelébe kerülhetnek. Vagyis a pszichologizmust váltsuk fel fenomenologizmussal.
Husserl csendes kritikájához képest nagy hanggal, de a mai hermeneutikai irányzatok pontosan ezt az új
imperializmust kísérlik megvalósítani a pszichológiában is.
Mindez érinti a pszichológiát is: vajon melyik oldalon legyen a pszichológia. Faktuálisan, hangzik a
szellemtudósok véleménye, átcsúszott a természeti irányba, ezt kell kiegyenlíteni.
Mint Martin Kusch (1995, 126-127. o.) beszámol róla korabeli források alapján, a wundti minta – a
természettudós állást kap a filozófián pszichológiai címszó alatt – hatására két évtized alatt a filozófiai
tanszékeken a kísérleti pszichológia na- turalisztikus uralma 7,7-ről 22,7%-ra nőtt, mint a 10.7. táblázat mutatja.
1913-ban ezek a filozófiára átrándult pszichológusprofesszorok Ach, Krüger, Marbe, Martius, Messer,
Meumann, G. E. Müller, Stumpf és Wirth voltak. A lista nem érdektelen a konkrét személyekre nézve. A tíz
személyből egyedül Meumann olyan, aki megfelel a kritikusok karikatúrájának, bár éppenséggel ő pont nem
gombokat nyomogat, hanem iskolásokkal kísérletezik. A többiek valamilyen értelemben a mi szemünkben
közelebb állnak az aktusok, a fenomenológia, az in- nátizmus vagy a logika világához, nem empiricista
metateóriával élő tudósok.
Ennek az utalásnak a hátterében egy nagyon is konkrét ügyről van szó: a marburgi egyetemen kiírt rendkívüli
tanári állással kapcsolatban nagy ellenállás volt a minisztériumban Theodor Lipps, a pszichologistának titulált
logika- és esztétikakutató, valamint Ernst Jaensch önjelöltsége ellen. Ezek bírálatával együtt a kar és a filozófia
tanszék ellentmondott egymásnak az alternatív jelöltet, Ernst Cassirert illetően. A kar nem szeretett volna még
egy neokantiánust hozni az egyetemre. Végül az újkantiánus Cohen nyugdíjba vonulása után az ő állását kapta
Jaensch, a pszichológus 1912-ben. (Az utókor bölcsességével megjegyezhetjük, hogy az összes jelölt közül
Cassirer bizonyult a legmaradandóbb jelentőségűnek, s természetesen nem ő kapta az állást.)
A kinevezés számos tiltakozást s egy kiáltványt eredményezett a pszichológia előrenyomulása ellen. Kusch
(1995, 191. o.) még azt is említi, hogy Husserl már korábban is javasolta magáncsatornákon, hogy hozzanak
létre egy professzori kollé giumot a kísérleti pszichológia ellen. Mitchell Ash (1980b) megadja a petíció egész
szövegét, én itt jórészt ennek alapján ismertetem.
1892 39 3
1900 42 6
1913 44 10
311
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
A kísérleti pszichológia örvendetes haladásával nem haladt előre a speciális tanszékek kreálása. Ez a helyzet
aggasztó a filozófia számára, különösen azért, mert – s itt jön a sajátos filozófiai irány preferálása – „a filozófiai
munkaterület egyre növekszik, s mivel a diákoktól nem szabad megvonni annak lehetőségét, hogy rendszeres
irányítást kapjanak professzoraiktól, valamint a világnézetről és az életfilozófiáról, különösen ezekben a
filozófiailag zavaros időkben” (Ash 1980b, 407-408. o.). A következtetés egyébként el lehetne ma is fogadni.
Legyen igazi függetlenség.
A kísérleti pszichológiát csak saját professzorátusok kialakításával kell támogatni, s mindenütt, ahol korábban
filozófiai professzúrákat pszichológusok foglalnak el, új filozófiai professzúrákat kell létrehozni.
Hasonló durva hangok már korábban is elhangzottak állásféltéstől motiválva, a pszichológiát gúnyolva. Az
újkantiánus Windelband (lásd Kusch 1995, 171. o.) már 1909-ben azt írta, hogy: „Egy ideig Németországban
úgy gondolták, hogy valaki közel áll a filozófiai tanszékvezetéshez, ha módszeresen meg tud nyomni egy
elektromos billentyűt [...]”
A kiáltványt a később életfilozófusnak, fenome- nológusnak s egyebeknek bizonyult, összesen 107 osztrák,
német és svájci német filozófus fogalmazta meg mint folyamodványt, amelyben azt kérik, ne kapjanak kísérleti
pszichológusok tanszéket. Óriási vitát kavart ez a kiáltvány.
Az idős Wundt 1913-ban egy egész könyvet írt a kísérleti pszichológia kettős attitűdjének védelmében. A könyv
címe is drámai: A pszichológia létért folyó küzdelme. Egy olyan kettős attitűd védelmében szól, amely azt
hirdeti, hogy szemben a naiv naturalizmussal, a pszichológiának igenis szüksége van a filozófiai műveltségre, és
igenis kapcsolatot kell tartani filozófia és természettudományos pszichológia között, illetve, hogy a pszichológia
egésze másik arcával a társadalom felé tekint, az úgynevezett néplélektani iránya révén. Husserllel szemben
Wundt azt védi, hogy a pszichológusok igenis kifinomultak filozófiailag, az élettanászokkal szemben magát a
filozofikus pszichológiát védi, Dilthey követőivel szemben pedig a néplélektant hirdeti.
Wundt saját renegát követőjével, Külpével is vitázik, aki amellett érvelt, hogy a kísérleti pszichológia és a
filozófiai pszichológia sok egy embernek, s külön világa kell legyen a pszichológiának. Ezt képviselte
egyébként Münstenberg is.
Habilitációra nem szabad elfogadni olyan jelöltet, aki pusztán kísérletező, s akinek nincsen egyszerre
pszichológiai és filozófusi iskolázottsága. [...] a filozófusoknak és a pszichológusoknak egyaránt egy olyan
helyzet létrehozásán kellene munkálkodniuk, ahol a pszichológiát képviselni hivatott filozófiai tanszékekre csak
olyan embereket javasol, akik képesek hatékonyan s önállóan képviselni a filozófiai diszciplínákat.
Wundt közbeavatkozása nem oldotta meg a feszültséget. Inkább egy idős ember kései haldoklásának tartották,
igen jogtalanul és igazságtalanul. Marbe (1913) szintén könyvet írt a petíció ellen. Rámutatott, hogy ez a
modern pszichológia egészét kérdőjelezi meg, s azt is hirdeti, hogy minél tudósabb valaki, annál kevésbé fog
világnézeteket hirdetni, tehát annál kevesebb baj lesz vele. Nem minden szarkazmus nélkül statisztikát is
készített az aláírók felkészültségéről. (Íme a természettudós, amint módszereit használja egy tudományos
vitában is!) A kiáltványt azonban, s itt láthatunk egy példát Kusch kiterjedt szociológiai elemzéseire, a szóba
jöhető filozófusoknak csak mintegy 41 százaléka írta alá. Azt, hogy ez valójában nem valamiféle elnyomatás
elleni tiltakozás, hanem a pszichológia ambícióinak világos megkérdőjelezése, jól mutatja az aláírók és nem
aláírók statisztikája. Az aláírók közt alig vannak, akik valaha is tartottak kurzusokat a pszichológiáról, és valaha
is írtak volna róla. Összesen például 7 százalékuk írt róla, míg a nem aláírók 51 százaléka írt már
pszichológiáról, s 43 százaléka rendszeresen tart pszichológiai témájú kurzusokat. Vagyis az aláírók kevésbé
kompetensek a pszichológia megítélésében, mint a nem aláírók. Mindez számunkra jól mutatja, hogy itt egy
valódi állásféltés meghatározta rivalizációról van szó. Akkor persze az érintettek nem hitték ezt el. Marbe
egyébként következetes volt. A húszas években Würzburgban elérte, hogy a pszichológia a filozófia és a
pedagógia mellett önálló doktori tárgy lehessen.
Általánosságban azonban, mint Ash (1980b) elemzi, a keserű vita ellenére a pszichológia teljes önállósulása a
német világban nem valósult meg. Emiatt azután a harmincas évekre a pszichológia erőteljesen a nemzeti és
társadalmi hivatással eltelt pedagógia szolgálóleánya lesz. Számos tanszéket, melyeket hagyományosan a
pszichologizmus diadalútja idején a pszichológusok vettek el a filozófusoktól, már akkorra a pedagógusok
312
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
vesznek át. A pszichológia egyre inkább az alkalmazott pszichológia irányába mozdul el, és egyre nagyobb a
szerepe nem pusztán az életfilozófiának, szemben a naturalizmussal, hanem a Dilthey-reneszánsznak is. W.
Stern és K. Bühler, majd 1929-ban a maguk petícióját kénytelenek megfogalmazni, azt kérve, hogy korábbi
pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá kerüljenek. Általában jellemző ez a korra. Sexton
és Mishiak (1958) is említik, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan virágzása közepette, a német
akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül, illetve a másik felében a gyakorlati
pszichotechnikai szempont kezd uralkodni. Hasonló fejlődés ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban,
illetve az ötvenes évek Magyarországában.
Tartalmilag is érdekes dolog történt. A 10.2. ábra mutatja a pszichologizmusviták idői alakulását a német
szakirodalomban. A csúcs a német szakirodalomban valamikor 1909 és 1914-15 között van. Az első
világháború alatt szép jelszavakat is hangoztatva (Fogjunk össze mindannyian a haza érdekében!) az egész
pszichologizmusvita háttérbe szorul. Ez önmagában még érthető lenne, az érdekes azonban, hogy a háború után
a német szellemi életben később oly kérdésessé vált irra- cionalista életfilozófiák válnak dominánssá. Az
életfilozófia és a fenomenológia győzelme az egész pszichologizmusvitát a logika, a nyelvészet és hasonlók
státusáról háttérbe szorítja.
10.2. ábra. A pszichologizmusvita felfutása és lecsengése a német szakirodalomban (Kusch 1995, 100. o.
nyomán)
313
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
10.3. ábra. A különböző nyelvű pszichológiák súlya a publikációk tükrében (Ben-David 1971, 196. o.)
A pszichológiai felfogás a pszichológiai alany és a pszichológiai állítmány fogalmát tartotta alapvető tagoló
elvnek. A logikai felfogás, viszont a kijelentéslogika akkor már kissé elavult szubjektum és predikátum
fogalmából indul ki. (Ez azért volt elavult, mert Fregétől kezdve a logikában előtérbe került az a gondolat, hogy
maga a szubjektum csak egy lehetséges argumentum a predikátum szerkezetben.) E kettő vitája közben derült
ki, hogy van egy harmadik artikuláció is, s ez vezet majd a formális nyelvészet megszületéséhez: a
tulajdonképpeni nyelvi tagolódás. Olyan konkrét kérdésekben jelent meg ez a vita, mint például az indoeurópai
esetrendszer helyes értelmezése. A pszichológusok igyekeztek a helyi viszonyokra visszavezetni az eseteket, a
logikai modellben hívők viszont logikai kategóriákra, mígnem aztán évtizedek során a tulajdonképpeni nyelvi
kategóriák szerinti elemzés győzött. Vagyis a diszciplínák önállóságának védelmével kapcsolatos
presztízsküzdelem hosszú évtizedes patthelyzetek után valódi tartalmas szintézishez vezetett. Mára ezek (az ún.
logikai, pszichológiai és nyelvi szerkezet) egy közös modell reprezentációs szintjeivé váltak a nyelvészetben.
Ugyanakkor az
egyes szakmák annak idején imperialisztikus szóhasználatának meglett a pozitív hatása, csak sokáig tartott, míg
ráébredtünk erre.
1. A naturalizmus nem azonos egy adott elmélettel a pszichológiában. A klasszikus pszichológiát az tette
védtelenné a logikával szemben, hogy a természettudományos lélektant azonosította egy asszociatív
szenzualizmussal. A pszichologizmus a naturalizmus tágabb keretébe illeszkedik, ezzel elveszíti pejoratív
ízét. Ez felel meg annak a naturalizált, bár nem mindenki által üdvözölt felfogásnak ismeretelmélet és
pszichológia viszonyáról, amit Quine hirdet. Száz évvel ezelőtt Husserl azért indult harcba, hogy visszaállítsa
Kant kettősségét. A mai logikusok egy része a naturalizálással ezt újra el akarja tüntetni.
Az episztemológia, vagy valami efféle egyszerűen mint a pszichológia s ezáltal a természettudomány egy
fejezete találja meg helyét. Egy természeti jelenséget vizsgál, vagyis tárgya fizikai.
314
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
II. RÉSZ – A megszületéstől az első
megoszlásokig
1. A normatív mozzanatot, mely Husserl számára még botránykő volt minden pszichológia irányába, vagy
legalábbis minden „genetikus” pszichológus számára, a pszichológia is beilleszti az egyén gondolkodásáról
szólva. Megjelenik ez a modern nyelvészet és az erkölcsi fejlődés mentalisztikus értelmezésében, hogy csak
két szélső példát vegyek.
Szakirodalmi eligazító
Bergson számos munkája szerepel magyarul a bibliográfiában. Bergson értékeléséhez jó forrás az Anyag és
emlékezet új amerikai kiadásának függeléke (Bergson 1991). Dienes (1914, 1923, illetve 1987) pedig
Bergsonon túl is izgalmas olvasmány. Lacombe (1930) és Pléh (1989) kiindulások a bergsoni pszichológia
értékeléséhez.
315
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. fejezet - III. RÉSZ – A nagy iskolák
korszaka
Századunk első évtizedében a lélektan megosztottsága s belső problémái egyre nyilvánvalóbbakká váltak.
Amerikában az urbanizáció és a rohamos iparosodás következtében gomba módra szaporodnak az új egyetemek.
Ezzel a lélektan akadémikus terjedése is felgyorsul. Ennek, mint a 8. fejezet már megmutatta, két hatása van:
egyrészt az evolúciós ihletésű pszichológia, mely korábban – pl. Angliában – az egyetemi, akadémikus körökön
kívül álló keretekben fogalmazódott meg, a funkcionalizmus amerikai formájában bekerül az egyetemi
berkekbe. Ez a gyakorlatias pszichológia az új szemléletű, elsősorban gyakorlati szakembereket képezni kívánó
egyetemek keretében központi tudománnyá válik. A lélektani tanszékek az egész egyetem fontos központjai (ez
mindmáig így van), a pszichológusok pedig sokszor magas beosztású, szervezőkészségükkel a pszichológiát
középpontba állító adminisztrátorok is. Stanley Hall s Angell egyaránt rektorok voltak. Az volt persze
Helmholtz, Stumpf és Mach is. Az amerikai keretekben azonban az egyetemi rektoroknak az új szervezeti
formák kialakításában nagyobb szerepük volt, mint az akadémiai önállóság hagyományos keretében működő
német kollégáiknak. A 10. fejezetben láttuk, hogy milyen kétes értékű volt éppen ezek miatt a szervezeti
tehetetlenségek miatt a pszichológia diszciplináris önállósodása a német kultúrkörben: valójában nem új
egységek jöttek létre a legtöbb helyen, hanem a filozófia kompetenciájából ragadott ki valamit az új diszciplína.
Amerikában ugyanakkor magát a graduális iskolákat, a képzés felsőbb szintjeit illetően a német modell is
érvényesült. Az a modell, amelyben a professzorok és a famulusok alkotta munkaközösség teremti az új tudást,
ahol a laboratóriumok a tudni hogyan jellegű tudás átadásának de egyben teremtésének közegei is. Mindez a
nagy munkahatékonyság mellett igen erős csoportszellemet teremt, ahol az összetartozás nagy vitákat is
eredményez a rivális laboratóriumokkal. Ez igen korán megjelent Amerikában, ahol az uralkodó evolú- ciós-
funkcionalista-gyakorlatias felfogás mellett a Németországból importált tudatlélektan is virágzott a
századfordulón. A pszichológia megszületésének kétféle inspirációja egy terepen találkozik itt, közvetlen vitákat
folytat, mint a funkcionalizmus kapcsán a 8. és 9. fejezetben már láttuk.
A század első évtizedének válsághangulatában látszólag csak a hagyományos wundtiánus tudatlélektan belső
válsága jelenik meg. Igazából azonban nem csupán ennek az iránynak a belügyéről van szó. A különböző
irányzatok egymásra vetítése, miközben állandóan kísértően veti fel a pszichológiai megismerés
relativizálásának rémét, olyan dilemmákat állít előtérbe, melyek már előrevetítik a megszülető újat. Vajon mivel
foglalkozzék a pszichológia? Az önmegfigyeléssel megragadható belső folyamatként felfogott lelki
jelenségekkel, ahogy a klasszikus hagyomány hirdeti, vagy az önmegfigyelés számára viszonylag nehezen
hozzáférhető összehasonlító lélektan, gyermeklélektan és klinikai pszichológia szemléletének megfelelően a
viselkedéssel, vagy éppenséggel a másik pólus gondolatmenetének megfelelően a fejünk felett lebegő örök
értékekkel, az egyénen felüli szellemi folyamatokkal, ahogy azt a szellemtudományos pszichológia programja
szeretné.
A 7-10. fejezetben tárgyalt különböző irányzatok mind beleilleszkednek a könyvemben oly sokszor
hangsúlyozott szerephibridizáció mintázatába. Csakhogy az összekapcsolt szerepek eltérőek: nem mindig a
filozófia és az élettan összekapcsolására kerül sor, részt vesznek benne gyakorlatiasabb foglalkozási szerepek is.
Ugyanakkor intellektuális oldalon ennek a szerephibridizációnak megfelel az, amit Julesz Béla (1997/2000)
tudományos kétnyelvűségnek nevez. Nemcsak a szerepek kapcsolódnak ugyanis össze, hanem a tudományos
diszciplínák fogalmai is. Ezt nevezi Woodward és Devonis (1993) területek közöttiségnek. Ebben a
tudományfejlődési modellben a területek közötti átvitel a pszichológia történetének állandó jellemzője, s az új
törvények ebből születnek. Ezt mutatja az eddig bemutatott irányzatok mintegy összegzéseként a 11.1. táblázat.
A 11-13. fejezetben tárgyalandó klasszikus nagy iskolák ezekhez a sokoldalú hibridizációkhoz képest
egyoldalúak. Nem összekapcsolni akarnak, hanem nagy próbálkozásokat tesznek a szétválasztásra, arra, hogy
egyetlen elvet tegyenek a pszichológia vezető elvévé. A népi pszichológia komplexitását feledve mindent egy
lapra tesznek. A viselkedés, a perceptuális struktúrák és a nem tudatos mozgatóerők fognak számukra mindent
magyarázni. A népi pszichológia egy-egy oldalát emelik ki, de van bennük néhány közös mozzanat: a
fejlődésmozzanat, a darwinizmus és a gyakorlatiasság. A 10. fejezet azt mutatta, hogy megjelent az
elégedetlenség a hagyományos természettudományos hajlandóságú pszichológia elementarizmusával szemben
is. A német szellemtudományos ihletés, de Bergson filozófiai pszichológiája is azt vetette a klasszikus lélektan
szemére, hogy nem tud mit kezdeni a jelentés problémájával, azzal, hogy lelki jelenségeink fenomenológiailag
értelmes egészekbe rendeződnek, nem érzetmozaikok. Tulajdonképpen a laboratóriumi pszichológiával elegáns
elnevezésekben, de a népi pszichológia élménybeli teljességének eszméje száll szembe.
316
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
A kibontakozó pszichopatológia és az összehasonlító lélektan viszont egyaránt egy fordított kérdést vet fel népi
pszichológiánk tekintetében: jogos-e egyáltalán mint minden lelki jelenség egyetemes színterét tételeznünk a
tudatot? Szabad-e a transzparencia, belső világunk magunk számára való áttekinthetőségének tézisével élnünk?
Nem lenne-e helyesebb, ha a lelki életnek csak egyik fórumává minősítenénk vissza azt?
A tízes években megszülető, illetve elterjedő nagy iskolák e három dilemmát állítják középpontjukba: a
viselkedés, az egészek és a tudattalan fogalma segítségével ígérnek új, mindmáig nagy hatású szintézist a
lélektanban. Bár számtalan tényező állítja szembe egymással a három irányt, vannak közös mozzanataik azon
túl, hogy mindegyik egy vélt válság terméke. Mindhárom számára igen fontos, hogy elhatárolja magát a
klasszikus tudatlélektantól; mindegyik másban teszi azonban ezt. Mindhárom darwinista: a lelki jelenségeket az
életjelenségek egészében, alkalmazkodási funkciójukban tekintik. Mindhárom fejlődéselvű pszichológia: a
behavioristák a tanulás középpontba állításával, az alaklélektanosok a fejlődés mint egyre bonyolultabb
strukturálás hirdetésével, a pszicho- analitikusok közismert libidófejlődési elméletükkel, s az emberré válásról
szóló elképzeléseikkel határozottan hirdetik, hogy az egyén lelki világa is múltjának terméke, az első kritikus
éveké és az évmilliós múlté egyaránt. A klasszikus pszichológiához képest mindhárom új szintézis határozottan
gyakorlati irányultságú is.
Fiziológiai pszichológia + kulturális Strukturalizmus (kb. 1890) Wundt agyi ábrái, Meynert
pszichológia Agypatológia + agysémája
pszichiátria
Nem hígítjuk-e fel a tudományos forradalom terminus értékét, ha ezzel a névvel illetjük a behavio- rizmust? A
kétely természetesen jogos. Mégis két ok is szól amellett, hogy – legalábbis a 20. század más pszichológiai
irányzataival összehasonlítva – jogosan beszéljünk itt forradalomról, ahogy a szenzációhajhászással nem
vádolható Donald Hebb (1960/1983) is tette. Az aspecifikus ok az, hogy az amerikai pszichológia fokozatosan
erősödő dominanciája révén ez az irányzat vált a negyvenes évekre az egész pszichológia legvoluminózusabb és
legproduktívabb irányává egészen a hatvanas évekig. Tartalmilag a behaviorizmus forradalmi jellegének záloga
éppen legbornírtabb vonása. Kiiktatja a legsajátosabb pszichológiai mozzanatot, a „lelkit”, a belső világot.
Kiindulópontja a népi pszichológia megkérdőjelezése. A pszichológiát pusztán a viselkedés (behavior)
tudományává akarja tenni. Felháborító s mindennapi tapasztalatainkkal szögesen szembenálló tézis a lelki
jelenségek tagadása. Mi lenne azonban forradalmibb tett, mint a legmindennapibb, legbevettebb tézisek
megkérdőjelezése? Ez a győzelem egy ideig mindent átfogónak tűnt. Az ötvenes években a
„viselkedéstudomány” jelszava a társadalomtudomány egészét megpróbálta lefedni, a nyelvészet, a szociológia,
a néprajz mind úgy értelmeződnek majd, mint olyan tudományok, amelyek a viselkedés valamely oldalával
317
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Karl Poppernek (1972) van egy nevezetes hasonlata a tudományos gondolkodás mintázatairól: a klasszikus
mechanika (sokszor máig tovább élő) magyarázó sémája az óra metaforáját követi: minden pontosan illeszkedő,
s merev szerkezeti viszonyok által meghatározott. Ezzel szembeállítható a modern biológia vagy a
termodinamika metaforája: a felhő, ahol a rend nem előre s szerkezetileg megadott, nem tehetetlen
determináció, hanem egymásra dinamikusan ható erők alakítanak ki folytonos mozgásban állandóan változó
mintázatokat. A behaviorizmus az óramodell örököse, az embert automataként felfogó kép ennek egyik
kiterjesztése. De ide, ehhez az örökséghez tartozik az egész orvosi materialista gondolkodás is, az ember
belülről, fiziológiai folyamatai felől való, de mégis tárgyszerű determináltságának eszméje. Mind a külső
determináció (ingerekre reagáló automata) mind a belső determináltság (az ember közvetlenül szervezeti
állapotainak függvénye) közvetlen mechanisztikus gondolatrendszerükön túl mint az ember
dezantropomorfizálásának gondolati képviselői is belejátszanak a behavioriz- mus hátterébe. A Hume elindította
szkepszis és a Wundték hirdette lélek nélküli ember a behavio- risták kezében lelki jelenség nélkülivé is válik, a
dezantropomorfizáció végleteként tárggyá.
A század első évtizedében a szakpszichológián belül a behaviorizmusnak több közvetlen előzménye van. Az
egyik a tudatlélektanban, de a funk- cionalista hagyományban is megjelenő motoros tudatelméletek
hagyománya. Amikor Ribot, Sze- csenov és Posch Jenő az észlelés, a tudat vagy a figyelem motoros elméleteit
hirdetik (vö. 7. és 8. fejezet), ezzel egy olyan metaelméletet körvonalaznak, amelyben a belső világ is a külső,
nyílt viselkedésre vezethető vissza. Watson egyik alapvető tézise is ez lesz. Másik közvetlen előzmény az
összehasonlító lélektan objektivisztikus iránya. Az állat vizsgálata evoluciós keretekben egyre inkább kikerül az
antropomorf, az ember analógiájára történő magyarázatok köréből. A kísérleti munkában is megjelenik ez:
Thorndike és Morgan dezantropo- morfizációja (7. fejezet) ennek jellegzetes képviselői. Lloyd Morgan hírneves
kánonja – magyarázzunk az egyszerűvel – keretében a viselkedéstan, a behaviorizmus úgy is felfogható, mint a
Morgan- kánon kiterjesztése az emberre.
Az állatlélektan persze nem csak fogalmi okokból hat az eljövendő behavioristákra, hanem tapasztalati
anyagával is; egyre több és imponálóbb munka igazolja, hogy sok izgalmas dolgot meg lehet tudni nem csak az
állatokról, hanem általánosságban a lelki jelenségekről pusztán a viselkedésre alapozva. Kitüntetett szerepe volt
a behavioriz- mus formálódásában annak, hogy a századfordulón az antropomorfizmus vitája újra fellángolt, de
most már nem emlősállatok, hanem egysejtűek viselkedésére nézve. Tulajdonképpen háromszor fogalmazódik
meg a pszichológia korai történetében ugyanaz a kérdés: lehet-e szándékelvű és célszerűségi elemzéseket
alkalmazni a viselkedés magyarázatára. Ez a kérdés, s ennek megfelelően a gépies, a teleologikus és a darwini
magyarázatok vitája uralja a reflexelvvel kapcsolatos vitákat az idegtudományban. Ez lesz azután a vitakérdés
az emlősállatok viselkedésének értelmezésében Romanes és Morgan között. Végül ez jelenik meg mint a
célszerűségi és a kémiai elmélet vitája az egysejtűek viselkedésének értelmezésére Loeb és Jennings vitájában.
Az Amerikába átszármazott német fiziológus Jacques Loeb (1859-1924) a legegyszerűbb mozgások, a
tropizmusok (pl. a fényhez vagy táplálékhoz közelítés) magyarázatára szigorúan mechanisztikus elveket
(fizikokémiai elveket) vesz fel, s közben a tropizmust mint a viselkedés és lelki jelenség magyarázatának
általános mintázatát kezeli. Eközben nagy vitákat folytat az amerikai Herbert Jenningsszel (1868-1947), aki
viszont úgy véli, hogy vannak célirányos állati viselkedések is, a tropizmus mesterségesen kiragadott rész-
viselkedés. Az állati viselkedés valójában a pszichikus szerveződés meglétét mutatja mindenütt, de ennek
318
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
belátásához még nem kell vitalistának lennünk. A nagy hagyományú mechanikus filozófiai objekti- vizmus
Loeb munkájában közvetlenül összekapcsolódik az összehasonlító lélektannal s a beha- viorizmussal is: Loeb
rövid ideig Watson tanára is a Chicagói Egyetemen, aki tőle kap bevezetést az objektivizmusba, bár később
majd jellemző módon kevesli a Loeb által képviselt német fizikokémiai iskola objektivizmusát. Jennings meg
egyébként Watson kollégája volt Baltimore-ban. A kettejük közötti vita jelentősége a behaviorizmus számára az,
hogy világosan exponálja Watsonnak: az egyik lehetőség a viselkedés teljesen tárgyi, a másik pedig népi
pszichológiai leírása. Watson behaviorizmusa a dilemmából az első lehetőséget választja. Mint a 354-356.
oldalon a vitatott kérdések mutatja, a kérdés a korai behaviorizmus egészében jelen volt, s többféle válasz is
keletkezett rá, nem csak Watson nominális objektivizmusa.
A század első évtizedében ilyen fejleményekből kiindulva a viselkedés és magatartás kifejezéseknek mint átfogó
pszichológiai fogalmaknak is megindul a karrierje. McDougall fiziológiai pszichológiájában (1905) és
szociálpszichológiájában (1912) egyaránt azt hirdeti, hogy a lélektan tárgya a magatartás (conduct) vizsgálata,
amibe a tudat is beletartozik. Hasonló koncepciót hirdet a michigani Pillsbury (1872-1960) tankönyve is. A
lélektan kettős, kiegészítő koncepciója ez: objektív részeként a viselkedést kell tanulmányoznia, de a magatartás
tágabb kategóriájába belefér a belső világ (tudat) s az ezt feltáró introspekció is.
Ezeket a fogalmi előzményeket azért fontos hangsúlyozni, hogy világosabban lássuk a behavioristák, s
különösen Watson eredetiségét. Watsont, a beha- vioristák programadóját sokat vádolták feledékeny- séggel és
hálátlansággal. Ennek egy része jogos: Watson, mint minden lázadó „ifjútörök”, hajlamos forrásairól
elfeledkezni. Az újdonság iránti igény is jogos azonban. Watsonék felfogását a Spencertől Pillsburyig tartó
vonaltól elválasztja a radikalizmus. A behavioristák nem két pszichológiáról beszélnek megengedő módon, s a
magatartás tágabb és a viselkedés szűkebb kategóriájáról. A szubjektív pszichológiát s az annak megfelelő
módszereket úgy ahogy van kiiktatják a pszichológiából. (A radikalizmus jelentőségét és az ehhez kapcsolódó
mozgalmi hozzáállás központi szerepét jól összefoglalja Burnham 1966 dolgozata.)
Előzményekben tehát nincs hiány. Henri Piéron (lásd 9. fejezet) francia pszichológus Watson későbbi
munkájához hasonlító programadó dolgozatában már 1908-ban kifejtette, hogy az emberi pszichológiát is a
Morgan-kánonnak megfelelő, egyszerűbb nyelven kell művelni, a tudatra történő hivatkozások nélkül. Szerinte
az új, a viselkedés objektív tanulmányozásán alapuló pszichológia két alappillére az alkalmazkodás és a tanulás
fogalma kell legyen. Piéron maga is próbál választ adni arra, mi is akkor az eltérés a viselkedéstan és a
fiziológia között.
[...] De ha ezek a kutatások nem a tudatra irányulnak, akkor mi másra irányulnak, amit a fiziológia eddig még
nem tanulmányozott? Az élőlények tevékenységére és a környezettel fennálló szenzomotoros viszonyaikra, arra,
amit az amerikaiak „behavior”, a németek „Verhalten”, az olaszok „comportamento” szóval illetnek, és amit mi
joggal nevezhetünk az élő szervezetek „viselkedésének”. Míg a fiziológia arra törekszik, hogy az izolált
funkcionális kapcsolatok mechanizmusát meghatározza, a pszichológiának e funkciók komplex összjátékát kell
tanulmányoznia, alkalmazásuknak azt a mechanizmusát, amely lehetővé teszi az élet fennmaradását és
továbbvitelét. Pl. amikor a nemek differenciálódása megtörtént, a nőstény felkeresése vagy a hím elfogadása a
szaporodás funkciójának nélkülözhetetlen előzményeit képezik, és mégis a fiziológia ezekkel nem foglalkozik.
[...] A reakciók a fennmaradás érdekében megfelelően módosulnak, mégpedig nem csupán az egyes egyedek
során végigmenve, hanem egyetlen egyed életén belül is. A fejlődés nem csak filogenetikus, hanem
ontogenetikus is. Ez a valóságos aktív adaptáció ugyanolyan irányban hat, mint a természetes kiválasztódás, és
ez a kissé homályos tényező világosabbá válik előttünk, ha Baldwin, Osborn és Lloyd Morgan felfogását osztva,
meggondoljuk, hogy itt nem az egyedek, hanem a viselkedésformák kiválasztódásáról van szó, vagyis egyéni
fiziológiai kiválasztódásról. [...]
Bármint áll is ez az eredetre vonatkozó kérdés, amelynek megvizsgálása során néhány tény felsorakoztatása
mellett nagyszámú, ma még ellenőrizhetetlen feltételezéssel éltünk, annyi bizonyos, hogy sem a pszichikus, sem
az organikus fejlődéssel kapcsolatban nem mulaszthatjuk el két tény figyelembevételét. Ez a két tény a
természetes kiválasztódás és a fiziológiai kiválasztódás vagy adaptáció.
Az előbbi kizárólag a filogenetikus fejlődést magyarázza meg, az utóbbi főleg az ontogenetikus fejlődést. Az
organizmus ugyanis valamiképpen feljegyzi és tárolja saját tevékenységének eredményét, tárolja a
„tapasztalatot”, és az a hatás, amelyet valamely tényező olyan élőlényre gyakorol, amely e hatást korábban még
319
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
nem szenvedte el, össze sem hasonlítható azzal a hatással, amelyet ugyanez a tényező egy más lényre, vagy
ugyanerre a lényre gyakorol, miután nála ez a hatás egyszer már létrejött. [...]
Piéron felfogása modern, amennyiben szelekciós elvei a mai evolúciós episztemológia és az evolúciós
pszichológia elveire emlékeztetnek. A kor összefüggésrendszerében ráadásul mindez a tudatlélektannal
szembeni radikális hozzáállás volt. Mégsem a francia kultúrkörben vált a gondolati jelenlét ellenére sem
irányzattá, mégpedig uralkodó irányzattá a behaviorizmus, hanem Amerikában. Ennek sajátos társadalmi okai
voltak, melyek az amerikai rámenősséggel, a gyakorlatiassággal, és a „multikulturális” nagyvárosi élet
személytelenségével voltak kapcsolatosak.
Ebben a keretben hamar megfogalmazódik egy olyan gondolatmenet, mely szerint az ember alakításának kulcsa
pedig a viselkedés alakítása. James McKeen Cattell, az amerikai pszichológia szakmai terepen már akkor
sikeres üzletembere 1904-ben egy jellegzetes beszédet tart St. Louisban az ipari kiállításra összegyűlt
gyáriparosoknak és üzletembereknek. Jelszava: az üzleti életnek olyan pszichológiára van szüksége, mely az
emberi viselkedést irányítani akarja. A termelés és a fogyasztás szempontjából nem az a kulcskérdés, mit
gondolnak az emberek, hanem az, hogy mit tesznek. Zászlóbontás ez a beszéd, a behaviorizmus és a modern
ipari társadalom termelő és fogyasztó standardizáló igényei közötti összhang első kifejtése.
Vannak azonban filozofikusabb okai is a behavio- rizmus amerikai győzelmének. Az amerikai egyetemi
rendszerben a világi, szekularizált filozófiai gondolkodás az európainál jóval gyengébb volt. Az akadémikus
filozófia a 19. század 70-es éveiben is kissé a teológia szolgálóleánya. Ilyen helyzetben, a fokozatos
világiasodás híján a radikális megoldások esélye sokkal nagyobb. Ez nem belemagyarázás: Watson maga is
hangsúlyozza, hogy harca a viselkedés objektív pszichológiájáért végső soron a vallásos lélekfogalommal
szembeni harc.
Közvetlen, a század első évtizedeiben a behavio- rizmusnak kedvező mozzanat volt azután az iparosítás és a
neki megfelelő standardizációs igény mellett Amerikában a gyors városiasodást kísérő kulturális sokrétűség.
320
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Óriási volt ezekben az évtizedekben a belső mobilitás és a bevándorlás. A nagyvárosok ekkor veszik fel a híres
amerikai olvasztótégely képét: kulturálisan igen sokrétű, egymással nem mindig összhangban lévő tömegek
olvadnak egybe az amerikai populáris kultúra közös nevezőjében, mint David Bakan elemezte közvetlenül John
Watson életére is levetítve ezt a meghatározottságot. A nagyvárosba került vidéki fiatal jól példázza azt a
helyzetet, amikor az olvasztótégely világában az embereknek nincs mire támaszkodniuk egymás megítélésében.
Nincsen közös kultúra, sőt közös nyelv sem, s ekkor nem marad más, mint a viselkedés az egyetlen
támpontként. olyan világ ez, amelyben a közös kultúra hiánya miatt felfüggesztjük az intencionális hozzáállás
használatát, mintegy zárójelbe tesszük, hogy állandóan közös jelentések világában élünk. Bruder (1982) az
amerikai behaviorizmus keletkezéséről szólva részletesen bemutatja, hogy a századvégi Chicago milyen
mértékig kedvezett ennek a viselkedés alapú, majd szociális technológiává váló gondolkodásmódnak. olyan
város ez, ahol az emberek gyökértelenek, a lakosok 78%-a nem itt született, s az ipari expanzió és
kizsákmányolás közepette hajlanak a radikalizmusra. Ne feledjük, ez a város az amerikai munkásmozgalom
radikális központja is. Ebben a közegben az egyetem világa, mint a pragmatisták s a funkcionalista mozgalom
mutatja, nagy felelősséget próbál vállalni abban, hogy segítsen integrálni és megfékezni a radikalizmusra hajló
gyökértelen tömegeket. A társadalomtudomány szociális, sőt, ma azt mondanánk, politikai hivatással bír már
De- wey munkáiban is. A behaviorizmus maga is egy radikális válasz lesz a radikális társadalmi feladatokra, a
lélek zárójelbe tétele a tökéletes kontroll lehetőségének illúzióját kelti.
Watson mindjárt a felütésben igencsak egyenesen fogalmaz a pszichológia természettudományos volta mellett,
mikor az óceán túloldalán javában folyik a kampány a természettudományos pszichológia ellen. Ez a
természettudományos pszichológia ember és állat vizsgálatának közös metateóriáját keresi.
A pszichológia a behaviorista számára a természettudományok egyik tisztán objektív, kísérleti ága. Elméleti
célkitűzése a viselkedés „bejóslása” (predikciója) és ellenőrzése.
[...] Meglehetősen világos, hogy valamiféle kompromisszumot kell kötnünk: vagy a pszichológiának kell
változtatnia szemléletén oly módon, hogy a viselkedés jelenségeit is felölelje – függetlenül attól, hogy
valamilyen vonatkozásban vannak-e a tudat problémáival, vagy sem; vagy pedig a viselkedés
tanulmányozásának kell önálló, teljesen független tudomány formájában magára maradnia. Ha a humán-
pszichológusok kezdeményezéseinket nem támogatják, s nem hajlandók álláspontjukon változtatni, a
behavioristák kényszerülnek arra, hogy vizsgálataikat az emberekre is kiterjesszék, és e cél érdekében az
állatkutatásban alkalmazott módszerekkel analóg módszereket alkalmazzanak.
A viselkedés objektív tanulmányozása egyben egy elementarista program alapja is: a viselkedés ingerválasz
egységekre bontható.
321
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Mindez egy olyan pszichológiát eredményez, amelyben háttérbe szorul a tudat kérdése, vagy egyenesen meg is
kérdőjelezhető annak megléte.
[...] Úgy kell munkálkodnunk a pszichológia tudományán, hogy vizsgálatunk objektív tárgya mindig a
viselkedés legyen és ne a tudat. A viselkedés kutatása minden bizonnyal épp elég problémát ad fel nekünk
ahhoz, hogy több emberöltőn át mindannyiunkat bőven ellásson munkával, s ne hagyjon időt arra, hogy „an
sich” a tudaton gondolkozzunk. Ha egyszer ehhez a vállalkozáshoz hozzákezdünk, rövid idő alatt tapasztaljuk
majd, hogy olyan távol kerültünk az introspektív pszichológiától, mint amennyire elszakadt a jelenlegi
pszichológia a régi „képesség-pszichológiától”.
John Broadus Watson 1878. január 9-én született Dél-Karolinában, Greenville- ben, s 1958. szeptember 25-én
hunyt el New Yorkban. A behaviorizmus mozgalommá szervezője, „kikiáltója”, de sok más behaviorista
életrajza is közvetlenül példázza a szerves ösz- szefüggést az urbanizáció és a viselkedéselv uralomra kerülése
között. Watson jellegzetes vidéki fiú, aki tehetségesnek tartott tanítóként igen fiatalon főiskolára majd
egyetemre, mégpedig az urbanizációs egyetemek mintapéldájára, s a zűrzavaros nagyvárosok mindmáig
legjellegzeteseb- bikébe, Chicagóba kerül. A keményen dolgozó, az igazi „vad” nyugatról, a végekről felkerült
ifjúnak igen nehéz sorsa van a nagyvárosban: szorongás, magány kínozza, egy félévre abba is hagyja
tanulmányait: egyszerre tanul filozófiát, illetve ehhez kapcsolva pszichológiát – a funkcionalisták legjavától, pl.
Angelltől, vagy a később ismertté váló George Herbert Meadtől, bár ezek rá gyakorolt hatását önmaga eléggé
lebecsüli – és orvostudományt, pl. Loebtől. Nagyon hamar kizárólagosan az állatokkal való kísérletezés köti le:
ez nem pusztán divat, hanem személyes motívum is áll mögötte. Az állat a falusi fiú számára természetkö-
zelibb, másrészt az emberekkel, mint saját maga is bevallja, igen sok kommunikációs problémája volt.
Állandóan zavarban volt, hogyan utasítsa a személyeket, mit mondjon nekik.
[...] Mikor az ifjú Watson a városba érkezett, bizonyos értelemben jól fel volt vértezve a város elszemélytelenítő
erőivel szemben. Csak át kellett vinnie az amerikai vidéki területeken kialakult személytelen viszonyulásokat a
városban lévő többi emberre, fel kellett vennie az állatokkal szemben oly jól kialakult attitűdöt, és az embereket
állatoknak kellett tekintenie. Számára ez nagyon jól megegyezett a városokban kialakult emberekkel szembeni
általános személytelen attitűddel.
1983, 96. o.
A minta nélküli, első generációs értelmiségi számára általában köny- nyebb a természettudósi, mint a
társadalomtudósi pálya, s ennek királyi útja a pszichológiában az állatkísérleti laboratórium. Watson
disszertációját is az állati tanulás témájából írta. Klasszikus értékű kísérletsorozatával azt tisztázta, hogy milyen
jelentősége van a különböző érzékszerveknek a patkány labirintustanulásában. A tízes évek elejére igazi fiatal
csillag, a jövő embere. Meghívják professzornak a Johns Hopkins Egyetemre Baltimoreba (1908-tól),
hamarosan (1915-ben) pedig az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke lett. Már mint közismert új név bontja
ki a behaviorista pszichológia zászlaját 1913-ban. A program s az azt hamarosan követő könyvek előkészített
talajba jutnak. Watson, hogy tartalommal töltse fel a program gyermeklélektani téziseit a kisgyermek korlátlan
hajlíthatóságáról, csecsemővizsgálatokba kezd. Ekkor éri el a falusi fiú bukása: beleszeret egyik munkatárs
tanítványába, s felesége baltimore-i patríciuscsaládja eléri, hogy állásától megfosztva, a szakmából is
kirekesztve, mintegy társadalmi nullaként kezdjen új életet, már nem egészen fiatalon (1920-ban), 42 évesen.
Szakmai elszigeteltségében kevés társa marad: tanítványa, Karl Lashley és az összehasonlító pszichológus
Yerkes mellett meglepő módon állandó levelezőtársa s emberi támasza maradt a strukturalista tudatlélektan
vezéralakja, Titchener.
A rámenős Watson feltalálja magát: üzletember lesz, a harmincas évekre a mai marketingmódszerek egyik
legnevesebb megalapozója, dúsgazdag New York-i reklámszakember. Egyes általa felfuttatott termékcsaládok
máig velünk vannak, például a Johnson és Johnson csecsemőápolási cikkek. Ahogy maga jegyzi meg
önéletírásában, megtanulta, hogy ugyanolyan izgalmas lehet egy termék eladási görbéjének alakulását szemlélni
az idő függvényében, mint egy állat pedálnyomásait. A kettő közt elvi különbség nincsen, legfeljebb ha anyagi
van. Ez persze, mint Cohen (1979) is rámutat, önbecsapás. A marketing világában Watson az elméleteiből
száműzött belső képzetek alakításával foglalkozik.
322
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
A magára maradt Watson kezdetben nem hagyja abba a pszichológiát, csak a hivatalos tudományossággal
szakít. A magáramaradottságnak azonban van intellektuális következménye is. Feltehető, hogy Watson
radikalizmusát az is befolyásolta, hogy nem hatott rá az akadémiai közösség állandó mérsékelő interakcióinak
világa. Előadás-sorozatokat tart New Yorkban a haladó szellemű New School for Social Research
intézményében s számtalan magazincikkben, rádió-előadásban, népszerű könyvben propagálja a behaviorista
nevelési ideált. Kissé a kor dr. Spockjának szerepét is betölti. Ez az ideál azonban nem liberális, mint Spocké;
Watson a csecsemő korlátlan alakít- hatóságában hisz, s ebből kiindulva a környezet felelősségében. Szerinte a
gyermekeket szigorú rendszerben kell nevelnünk. A napirend, a szigor, a merevség azonban nem öncél. Így
érhető el, hogy az anyák ne legyenek a gyermekek rabszolgái, a gyermekek viszont hamar önálló és felelős
lényekké váljanak.
A szakmai közélettől csak nyolcvanadik évéhez közeledve kap elégtételt. 1956-ban az Amerikai Pszichológiai
Társaság egy e célra létesített emlékéremmel tünteti ki a visszavonult, rusztikus életet élő Watsont, mint az
amerikai pszichológia szemléletének alapvető fomálóját. A sors keze volt abban, hogy a megtisztelő ceremónián
a stressz és indiszpozíció révén Watsonnak nem sikerül részt vennie, az emlékérmet pszichoanali- tikussá lett fia
vette át a nevében.
Watson élete pszichologizáló ér- deklődésűeknek is jó forrás. David Cohen (1979) fontos személyes
kettősségnek tartja, hogy Watson anyja puritán, bűntudatközpontú baptista asszony, míg apja kicsapongó, csél-
csap ember, aki el is hagyta családját. Az első mintából venné Watson a megszállott munkamániát, a
másodikból az emberi és szakmai lázadást, s saját, meglehetősen hedonisztikus életvitelét is. Creelan (1972)
egyenesen Watson szigorú gyermeknevelési attitűdjét kapcsolja össze a szigorú vallásos puritanizmussal.
Kétségtelen, hogy ez is tényező volt abban, hogy honnan tudott eszményeket meríteni. Nem szabad felednünk
azonban, hogy saját maga is hangsúlyozza, hogy ebben a pedagógiai eszményben legalábbis az ideológia
szintjén szerepet játszott nála az igény a nők emancipációjára (lásd lentebb).
Összefoglalás
1. Az ember pszichológiája, mint természettudomány, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. [...]
A pszichológiai értelemben vett tudat nélkülözhető. Felfogásunk szerint a „tudatállapotok” önálló megfigyelése
semmivel sem inkább feladata a pszichológusnak, mint a fizikusnak. Úgy is mondhatnánk, hogy visszatérünk a
tudat nem-reflektív – nem önmagára eszmélő, naiv használatához. Ebben az értelemben a tudat olyan eszköznek
vagy szerszámnak tekinthető, amellyel minden természettudós dolgozik.
Hogy ezt az eszközt megfelelően használják-e ma a tudósok, már a filozófia, és nem a pszichológia problémája.
1. Az általunk javasolt szemlélet értelmében, pl. az amőba viselkedésével kapcsolatban felderített tények
önmagukban és önmagukért értékesek, függetlenül attól, hogy van-e egyáltalában közük az emberi
viselkedéshez, vagy nincs.
Módszertanilag ez azt jelenti, hogy szakítsunk a kettős megfigyeléssel, vigyük végig az objektivizá- lást, melyet
a kísérleti pszichológia kezdett meg. Láttuk, hogy a wundti kísérletezés a filozófusok karosszék-
pszichológiájával szemben elválasztja az önmegfigyelőt (kísérleti személy) a leírótól, a külső megfigyelőtől. A
watsoni lépés radikálisabb: megszüntetjük a kettős megfigyelést, s egyetlen megfigyelőnk lesz, a külső.
Ez a kiiktatás azonban nem csak módszertani értékű, bár kétségtelen, hogy kiindulása módszertani. Ezzel a
behaviorizmus magát azt a világot is kiiktatja, melyre a belső megfigyelő irányulna. A pszichológia „elveszti a
fejét”, ahogy Roback (1964) jellemezte az amerikai behaviorizmust.
323
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Az így egységesített pszichológia első alapelvei világosan mutatják a behaviorizmus funkcionalista eredetét, a
többi alapelv viszont a radikalizmust, azt, ahogyan Watson lelép a funkcionalista ösvényről (Bruder 1982).
2. A reakciókat meghatározott ingerek váltják ki. A viselkedés leírásában determinista elveket követ, mégpedig
külső, környezeti determinizmust keres, s elementarista. Két említésre méltó mozzanat van ezzel
kapcsolatban. Az egyik, hogy Watson korai műveiben még sokkal kevésbé atomisztikus, első írásaiban a
válasz fogalma jóval tágabb, a funk- cionalista szemléletnek megfelelően értelmezhető viselkedés. A másik
mozzanat, hogy ugyanakkor az elementarizmust s külső determinációt Watson már akkor leszögezi, mikor a
feltételes reflexekről szóló pavlovi tanítást még nem ismeri. Később ugyanez az elementarizmus a
reflexelmélettel összhangban lévő terminológiában fog megfogalmazódni. Pavlov a kezdetekkor még nem
inspirátor, hanem konzse- niális társ. Watson első dolgozata, mely Pavlovra hivatkozik, 1916-ban jelent meg.
Látnunk kell ennek a determinisztikus képnek két hiányosságát: nyilvánvalónak tartja, hogy minden viselkedés
egyértelműen részekre bontható, s feltételezi, hogy minden viselkedés reaktív jellegű. A spontán
tevékenységnek majd az egész beha- viorista hagyományban egészen az ötvenes évek közepéig nem lesz
tisztelete.
1. Az ilyen leírás célja a viselkedés irányítása. A válaszok meghatározó feltételeinek feltárásával az ember
irányíthatóvá válik. A behaviorizmus lesz a gyakorlati pszichológia helyes alapja.
Az irányításnak ez a hangsúlya látszólag jogossá teszi, hogy a behaviorizmust mindmáig a manipu- latív
emberkép vádjával illessék. Csínján kell azonban bánnunk ezzel a megfogalmazással. A beha- vioristák nem
titkolják, hogy irányítani szeretnék az embert. Nem rejtett programjuk az alakítás, hanem vállalt feladatuk. Naiv
kép ez, mely kétségkívül kiszolgáltatottként kezeli az embert. Csakhogy ugyanakkor optimista emberkép s, az
ember a környezet terméke, azt megfelelően alakítva maga is átalakítható tehát. Ha azt a nézetet fogadjuk el,
hogy az ember viselkedésének minden befolyásolása immorális – ezzel nem pusztán a behavioriz- must ítéljük
el, hanem a nevelés egészét, s a legtöbb pszichológiai irányzatot.
1. Ki kell iktatni a pszichológiából az önmegfigyelés módszerét, de ezzel együtt azokat a belső folyamatokat is,
melyekre az hivatkozott. A tudat, az emlékkép s hasonló belső dolgok száműzendőek. Ugyanúgy
tanulmányozandó az érzékelés, emlékezés stb. az embernél is, mint állatoknál: az érzékelés, pl.
megkülönböztető reakciók segítségével.
2. Eközben a szóbeli beszámoló elfogadható módszere marad a behaviorista pszichológiának is, csak nem
tételezzük fel, hogy valami mögöttes realitásra vonatkozik. Ugyanolyan értékű, ha az ember azt mondja
valamire, hogy piros, egy másik ingerre meg hogy zöld, mint amikor az állat kétféle mozgással válaszol
rájuk. A szóbeli beszámoló – diszkriminatív válaszok rendszere. A szavak ugyanakkor nem utalnak
valamilyen privilegizált belső valóságra (nincs jelentésük a hagyományos képelméleti értelemben), az
önmegfigyelés nem szükségszerűen igaz, igazsága fel sem vethető.
1. De mi van a gondolkodással? Watson itt nagy hatású megoldást alkalmaz. A korábbi funkcionalista
pszichológiában is felmerült motoros elméleteket élezi ki. Közismert tézise: a gondolkodás = belső beszéd.
Ezt persze már többen hirdették a 19. századi fonetikusok és nyelvészek közül is (összefoglalásukra a
behaviorizmus kontextusában lásd Roback 1964). Watson azonban nem egyszerűen a rejtett artikuláció
tényéből indul ki, hanem egy nagyobb léptékű viselkedéses érvelésből. Minden viselkedésre jellemző,
mondja, a gyakorlással történő redukció. A beszéd a legtöbbet gyakorolt viselkedésformák egyike. Amikor
az a benyomásunk, hogy tisztán belső tevékenységet végzünk (gondolkodunk), voltaképpen beszédizmaink
végeznek kismérvű rejtett tevékenységet. A belső beszéd nem szükségszerű alapja itt a gondolkodásnak,
hanem kontingens, járulékos ténye. Watson nem kapcsolja össze a beszéd közlési szerepét az intellektuális
szerepével: más rejtett izommozgások is lehetnek a gondolkodás megvalósítói. A beszéd funkciói és a belső
beszéd mint a gondolkodás megvalósítója közti összekapcsolás majd Piaget és Vigotszkij érdeme lesz.
Természetes, hogy – a belső dolgok jelentőségét tagadva – Watson belsőbeszéd-kon- cepciója ennek
tartalmával nem foglalkozik.
A behaviorizmus alapjában véve módszertani indítású irányzat volt. Társadalmi elkötelezettségei és a kor nagy
szakmai vitái azonban ezt a száraz képet hamarosan kiegészítették számos másodlagos vonással, melyek nem
szükségszerűen tartoznának egy elvont viselkedéstanhoz. A 11.2. táblázat ezek összefoglalását mutatja.
324
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
A pszichológia kérdéseinek a tanulás kérdéseivé tétele során a behavioristák egy lapos evolucionizmust
érvényesítettek: az ember és az állat közti folytonosságot feltételnek tekintették, s a dekontextualizációban odái
mennek, hogy az emberi viselkedést az állati viselkedés egyetemes törvényeiből tartják magyarázhatónak. A
bonyolult viselkedések is elemi kapcsolatból építhetőek fel, s ennek elvei minden emlősnél azonosak, vagyis a
tanulási törvények egyetemesek. A modern etológia mind az öröklés, mind a fajok közti minőségi eltérések,
mind a reagáló lény tekintetében megkérdőjelezi ezeket a behaviorista premisszákat. Watson maga fokozatosan
egyre kevesebb jelentőséget kezd tulajdonítani a veleszületett tényezőknek az ember viselkedésében. Egy híres
kísérletben (Watson és Rainer 1920) a nevezetes kis Albertnél azt mutatta ki, hogy veleszületett félelmi
válaszok csak testhelyzetváltozásra s erős hangra jelennek meg, az összes többi félelem már a csecsemőnél is
tanult. Az eredetileg semleges inger (kísérleteiben egy fehér patkány) az élet véletlenszerűségei révén
összekapcsolódik egy félelemkiváltó ingerrel (éles hang), s emez is ki fogja váltani a félelmi reakciókat. Sőt:
minden hasonló inger is kiváltja a félelmi reakciót.
Watson legnevesebb vizsgálata ez, mely azóta a viselkedésterápiás elméletek kiindulópontjává is vált.
Elméletileg is alapvető érdekességű, hiszen az érzelem- és félelemtanulás alapvető paradigmáját adja meg. Azt a
paradigmát, melyet a harmincas évektől, Mowrer munkáitól kezdve a neobehavio- rizmus használ az érzelmi
élet tanulás-lélektani értelmezésére. Mi sem mutatja jobban a kísérletek aktualitását, hogy a hetvenes évek egyik
nagy vitatémájává vált az, hogy a kísérletet nem mindig sikerült megismételni, s sokak szerint már a helyzet sem
ilyen egyszerű. A félelemkeltő hangnál jelen lévő anya például később nem félelmet vált ki, hanem
biztonságkeresést, vagy a gyermeknél a feltételes ingerre ujjszopás jelenik meg, ezzel mintegy magát
vigasztalja, stb. Watsonnak ez a munkája évtizedek múltán is casus belli mind a viselkedés atomisztikus
elemzésére nézve, mind az öröklés tagadása miatt, mind pedig az egyszerű kondicionált s a bonyolultabb
(dinamikus pszichológiai) viselkedésmeghatározók vitájában.
325
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
11.1. ábra. Az emberi személyiség mint szokásrendszer Watson felfogásában (Watson 1924, 275. o.) Az ábra
alapgondolata, hogy a viselkedés az életkorral egyre differenciálódó szokások rendszereként fogható fel. A jobb
oldal ennek egy részleges keresztmetszetét mutatja egy 24 éves embernél
A behaviorizmus sosem volt egyértelmű követést kívánó, merev doktrínákat nyújtó iskola a pszichológiában,
mint például a pszichonalízis vagy az alaklélektan. A watsoni program elsősorban módszertani jellegű. Számos
kérdés van, ahol már a korai beha- vioristák is eltértek egymás között a módszertani objektivizmus keretein
belül. Ezek felsorolása két dolgot éreztet: bizonyos szükségszerűnek tűnő vonások a korai behavioriz- musban is
csak esetlegesek, s nem elkerülhetetlenek. Sokkal inkább a viselkedéselv társadalmi beágyazottságából
fakadtak, mintsem inherens logikájából. Másrészt az évtizedekkel később előtérbe kerülő problémák (a
neobehaviorizmus alapkérdései) a korai korszakban is megvannak, ha a forradalmi újhoz képest csendesebben
is, mint később.
Watson felfogása a fiziológia és pszichológia kapcsolatáról kétértelmű. Egyrészt elvileg fontosnak tartja a
pszichológia számára a fiziológiát. Olyan megjegyzései is vannak, ahol a kettő viszonyát úgy képzeli el, mintha
a pszichológia a viselkedés egészével foglalkozna, a fiziológia viszont annak részmechanizmusaival.
Ugyanakkor visszataszító számára minden olyan korabeli funkcionalista magyarázat, mely egyedi lelki
jelenségeket (spekulatív) agyi mechanizmusokra apellálva értelmez, mivel ez módszertanilag megfoghatatlan.
Watson ehelyett arra törekszik, hogy ahol csak lehet közvetlen (perifériás) fiziológiai megfelelőket találjon a
lelki jelenségeknek. Ennek legismertebb példája a gondolkodás azonosítása a beszélőszervek mozgásaival.
Követői e téren, pl. a progresszív relaxáció rendszerének kidolgozásából ismert Edmund Jacobson (1888-1983),
tovább is mennek: az egyént zavaró feszültségek feloldásának módját is az izmokban keresik. Joe McGuigan
(1978) kiváló áttekintése megmutatja, milyen hosszú ideig élő hagyomány ez.
Watson viszolygása módszertani alapú volt. Nem is teljesen megalapozatlan, hiszen gondoljunk arra, hogy az
agyműködés viszonylag közvetlen, elektrofiziológiai vizsgálata csak a II. világháború után szilárdult meg.
Szigorú értelemben az emberi gondolkodás közben zajló agyi működésekre vonatkozó elképzelések ekkoriban
még spekulációk. Watson ellenérzése azonban nem szükségszerű. Tanítványa s kezdeti munkatársa, Karl
Lashley (1890-1958) már a húszas évek elején azt hirdeti, hogy a behavioristának annak érdekében, hogy
valóban kiiktassa a szubjektív pszichológia esélyeit, az agyműködésről kell modelleket alkotnia. Mindig
fiziologizálnia kell, mégpedig az agyról. Ha objektív akar maradni, nem szabad elkötelezett periferialistának
maradnia. „A be- haviorizmus legfőbb kerékkötője, hogy nincsen megfelelő fiziológia, amelyre tudományát
alapozhatná. [...] Csak ha fiziológus lesz, akkor remélheti a behaviorista, hogy magyarázó mechanizmusainak
száma megnövekszik.” (Lashley 1923/1970, 81. o.) Lashley később a modern neuropszichológiai gondolkodás
és kísérletezés egyik vezéralakjává vált. Számos kéregirtá- sos kísérletet végzett, ahol patkányok tanulási
teljesítményét vizsgálta különböző elhelyezkedésű és nagyságú agyrészek kiirtása után. A kísérletekből két
következtetést vont le: az agykéreg nem szűk lokalizációs elvek szerint működik (ekvipotencialitás), s a tanulási
képesség az agy össztöme- gének függvénye (tömeghatás, Lash- ley 1929). Később ő játszott vezető szerepet az
alaklélektanos fiziológiai doktrína kísérleti cáfolatában, s döntő elméleti, inspiratív szerepe volt a kognitív
pszichológia kezdeteinél annak hangsúlyozásában is, hogy a sorrendileg szervezett viselkedések (főképpen a
beszéd) gyors s antici- patív mozgásos adaptációkat magába foglaló lezajlása nem magyarázható
reflexláncokkal (Lashley 1951). A neurológiai modellálásnak nagyobb egységekre vonatkozó belső
326
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
mintázatokat is fel kell tételeznie. Az ötvenes évek amerikai pszichológiájában ez a gondolat forradalmian
újszerű, mint később (21. fejezet) látni fogjuk. Fontos emlékeznünk rá a behaviorizmus értékelésénél, hogy
Watson közvetlen tanítványa évtizedeken át nem egy bezárt, atomisztikus viselkedéselemzés, hanem a
viselkedés komplex meghatározottságának képviselője, mind elméleti, mind kísérleti munkásságában.
Már a korai behavioristák felfogása sem egységes a tudat, vagy általánosabban a „belső élet” kérdésében. Két
alapvető megoldásuk az elvszerű (ontológiai), vagy ahogy Lashley nevezte, a „szigorú értelemben vett” és a
módszertani behaviorizmus. A szigorú behaviorista szerint nincsenek tudatjelenségek, egyáltalán szellemi
jelenségek, melyek ne lennének be- illeszthetőek az egyszerű fizikai jelenségek közé. Az emberre vonatkoztatva
pedig a viselkedésen túlmutató lelki jelenségek, például élmények sincsenek. Engedékeny megfogalmazásokban
epifenomenalizmus kísérte ezt. Annak megengedése, hogy mellékjelenségként lehetnek belső folyamatok, de
ezek nem befolyásolják a viselkedés teljesen fizikalisztikus determinációját. Ez a felfogás még mechanikus s
kevéssé kifinomult terminológiában de elővételezi a későbbi neopozitivis- ta tudományfilozófia fizikalizmusát.
Nem volt idegen ez a szélsőséges, de elvszerű álláspont Watsontól magától sem, különösen későbbi könyveiben.
Következetesen harcol az olyan szub- jektivizáló fogalmak tételezése ellen, mint az emlékkép, a figyelem, de
még az effektus törvényét is túl szubjekti- visztikusnak tartja. A gondolkodás = belső beszéd koncepció
hirdetésével mintát is ad a behaviorista redukcióra. Mások, mint Lashley egyértelműen a fiziológiai redukcióban
látják a helyes utat az ontológiai behaviorizmus számára: azonosítsuk a „belső” folyamatokat központi
idegrendszeri történésekkel. Bertnard Russell (1921) Az elme elemzése című munkájában a behaviorizmust
mint az egységes fizikalista világkép megvalósítóját értelmezi. Ugyanekkor rámutat arra, hogy éppen a modern
fizika kevésbé naivan „materialista”, mint Watsonék állítják: konstrukciókkal dolgozik, s ugyanezt a
pszichológia is megteheti. Viselkedéselvű kell legyen, de nem zárhatja ki a viselkedést determináló bonyolult
belső konstrukciókat sem.
Sok korabeli behaviorista Watsonnál is radikálisabban fogalmazott. Albert P. Weiss (1879-1931) a viselkedést a
modern fizika elemi részeiből kiinduló, metafizikusan mechanikus rendszerben helyezi el. A szervezet a
környezetben zajló, az elektronok és protonok kölcsönhatásával jellemezhető folyamatokkal korrelatív
viszonyban működik. A viselkedéses reakció a fizikai és szociális ingerekre adja a pszichológia szervező elvét.
Weis egyben azt is hirdeti, hogy a viselkedésnek a társas koordináció is része: vannak sajátosan máshova
irányuló viselkedések is. Walter S. Hunter (1889-1945) odáig megy a viselkedés egyedülvaló- ságának
hirdetésében, hogy új nevet is követel a pszichológiának. Hogy megszabaduljunk a hagyományos szubjektív
konnotációktól, a viselkedéstant nevezzük antroponómiának (az emberi természet tudományának), melynek
kizárólagos témája a viselkedés. Jellemző a programok és a gyakorlat eltérésére, hogy Hunter kísérleti
munkáiban éppenséggel az állati reprezentációk természetét kutatta. A késleltetett válaszadás lehetőségét és az
időlabirintust vizsgálva (ugyanazon a helyen másodszorra máshová kell fordulni) szolid viselkedéses alapokat
teremtett ahhoz, hogy állatoknál is feltételezzünk az ingerek közvetlen hatásain túlmutató belső folyamatokat,
melyek például Hebb (1974) számára is az állati reprezentációs folyamatok bizonyítékai lesznek.
Az ellentét a program és a kutatói gyakorlat között nemcsak Hunterre érvényes. Egyben rámutat arra, hogy a
behavioristák jó része hétköznapi gyakorlatában egyszerűen módszertani behaviorista volt, úgy gondolták, hogy
megbízható tudományos adatokat szerezni csak a viselkedés segítségével lehet. A hagyományos pszichológia
introspekciós doktrínáját örökre megkérdőjelezték. Watso- nék (és Freud) óta nehéz hinni abban, hogy
közvetlen bejárásunk van saját belső életünkhöz, s egy tudomány erre alapozható. Ebben a nem beha- vioristák
is mindmáig egyetértenek. A klasszikus módszertani behavioriz- mus azonban többet is jelentett: hitet abban,
hogy csak akkor van jogunk valami belsőt feltételezni (pl. emlékképet az állatnál), ha meg tudjuk mutatni azt a
viselkedéses helyzetet (pl. a késleltetett válaszadásra való képességet), ahol ez a belső folyamat megnyilvánul. A
kései Wittgenstein (1992) gondolataival rokon felfogás ez: a viselkedés és a belső folyamatok között egyértelmű
megfelelések vannak, csak arról lehet beszélni, ami a viselkedésben is megjelenik. Ezzel azonban a nem
behavioristák már korántsem értenének egyet.
A harmincas évektől a neobeha- viorizmus keretében a behaviorista gondolkodás mind módszertanilag, mind
fogalmilag liberalizálódott, mint a 19. fejezetben elemezni fogjuk. A viselkedéselv összekapcsolódik a neo-
pozitivista tudományelmélettel s az operacionalizmussal. Az eredetileg, a húszas évekbeli volt kettő helyett,
kialakult a behaviorizmus három fogalmi értelmezése. Az ontológiai beha- viorizmus szerint nincsen lelki élet,
csak viselkedés. A logikai behaviorizmus főként Gilbert Ryle (1999) értelmezésében a belsőnek tartott
folyamatokat viselkedéses diszpozíciókra vezeti vissza. A kísérletező pszichológusok jó része viszont
neobehaviorizmus néven módszertani behaviorizmust képviselnek. Közvetlenül kutatni csak a viselkedést
lehet, a viselkedés mögött azonban feltételezhetünk belső folyamatokat, ha meg tudunk nekik feleltetni
327
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s
garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akarok
– orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől,
hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.
J. B. Watson: Behaviorizmus.
1924, 104. o.
Ez a szélsőséges tabula rasa elv megfelel a beha- vioristák optimista társadalomképének, az ember
alakíthatóságának. S vegyük észre a faj (vagyis az emberfajták eltérései) irrelevanciájának hangsúlyozását.
Fontos demokratikus vonás ez; a funk- cionalisták jó része (Hall, Cattell) szociáldarwinis- ta, s eugenikai
hevülettel hitt a fehérek öröklött fölényében. A tesztmozgalom pedig az európai származásúak között is
áthághatatlannak érzett biológiai eltéréseket hirdet. Tulajdonképpen ez a típusú hajlékonysági elv lesz a ma
sokat bírált sztenderd társadalomtudományi modell (Pinkler 1999) pszichológiai alapja. Az emberek eltérései, az
embercsoportok eltérései is, a társadalmi társulás következményei.
A környezetelvűség, az optimizmus és a gyakorlatias hitvallás teszik Watsont az első modern értelemben vett
csecsemőnevelési tanácsadóvá. Watson ugyanakkor a mai tanácsadókhoz képest szigorú. A szigorúság mögött
azonban, mint maga is beszámol róla, elvek voltak. Watson (1930) a mai felfogásunk szerint rideg, s
túlszabályozott nevelési elvek hangsúlyozásával a nőknek a gyermeknevelés zsarnoksága alóli felszabadítását
akarta szolgálni. Eysenck és Eysenck mai értékelése tanulságos ebben a tekintetben.
J. B. Watson, a behaviorizmus atyja volt az első igazán bestsellerré vált gyermeknevelési könyv szerzője.
Munkáját, mely A csecsemők és a gyermekek pszichés gondozása címmel, 100 000 példányban jelent meg,
néhány hónapon belül elkapkodták, és még az olyan megrögzötten gyanakvó emberek is, mint Bertrand Russell,
Watson gondolatainak lelkes támogatóivá váltak. A hivatalos pszichológiai közvélemény elég szkeptikusan
foglalt állást a könyvvel szemben, különösen azok, akik szerint az ilyen közszereplések még Watson tudósi
tekintélyét is veszélyeztethetik. Watson üzenete egyszerű volt: a gyerekeket tudományos elvek szerint, s nem
érzelmi, vagy hagyományokon alapuló módszerekkel kell felnevelni. Határozottan helytelenítette a gyerekek
kényeztetését, azt, ha a szülők túlságosan kimutatják érzelmeiket gyermekeik felé – például ölelgetik és
csókolgatják őket. Ugyanis ez szerinte dependens, vagyis függő magatartást vált ki belőlük. Továbbá az etetés is
meghatározott rend szerint kell, hogy történjen, s nem akkor, amikor a gyerek akarja. Watson saját két fián is
kipróbálta elméletét, az egyik felnőttkorában öngyilkos lett, a másik pedig, legnagyobb bosszúságára,
pszichoanalitikus. Az idős Watson később mindent visszavont, amit a könyvében írt, de nem azért, mert
úgymond „jobban át kellett volna gondolni”, amit leírt, hanem mert „nem tudtam eleget ahhoz, hogy valóban
olyan könyvet írjak, amilyent akartam”.
A rideg, szeretettelen, szigorú Watson után megérkezett a „ló másik oldala” a pszichoanalitikus dr. Spock
képében, az ő szélsőségesen engedékeny, ölelgetős-csó- kolgatós, „akkor eszik a gyerek, amikor éhes”
állásfoglalásaival.
Csecsemőgondozás és gyermeknevelés című könyvét eddig egyedül a Biblia szárnyalta túl eladott példányainak
számával. Az anyák szerte a világon megkönnyebbülten tértek vissza az érzelemmel telített családi
kapcsolatokhoz, melyektől addig a szigorú Watson keményen eltiltotta őket. Az idők múlásával mind a
tudományos elvek szerinti, mind az engedékeny nevelési modell szerinti szűk látókörűnek bizonyult. A végén
Spock is elismerte tévedéseit, amikor látta, hogy az általa javasolt módszerek nem azt az eredményt hozzák,
mint amiben reménykedett.
Eltérő módon ugyan, de mindketten ugyanabba a hibába estek, nevezetesen hogy bizonyított és szilárd
tudományos tények helyett tudományosnak látszó, de puszta hiedelmeken alapuló tanácsokat osztogattak. Az
igazság az, hogy a pszichológusok gyermekneveléssel kapcsolatos ismeretei nem elég elmélyültek ahhoz, hogy
mindentudó tanácsadók szerepében tetszeleghessenek.
328
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Watson a radikális behaviorizmusra, Spock pedig a szűk látókörű és tartalmatlan freudi elvekre támaszkodott,
anélkül hogy meggyőződött volna arról, hogy elég szilárdan, tényekkel megfelelően alátámasztva állnak-e ezek
az elvek a lábukon ahhoz, hogy elbírjanak újabb, rájuk tákolt elméleteket. A gyereknevelésről még mindig
keveset tudunk, arról azonban már eleget, hogy megállapíthassuk, Watson és Spock tanácsai mennyi kárt
okoztak a gyerekeknek. Az egyik azért, mert túlságosan rideg, tekintélyelvű és érzelemnélküli volt, a másik
pedig azért, mert túl lágy, engedékeny és kényeztető. Az anyák sokkal sikeresebben nevelhették volna
gyermekeiket, ha a két szerzőt könyvestől együtt messziről elkerülik.
Ami a tanulás mindenhatóságát illeti, ráadásul az is erősítette a környezetelvű hitet Watsonban, hogy egyre
jobban viszolygott az olyan nehezen megfogható, nem objektív s sokaknál magyarázónak feltüntetett
fogalmaktól, mint az ösztön fogalma. Igen éles vitákat folytatott e kérdésben különösen McDougall-lel aki a
szubsztancializált ösztön fogalom magyarázó erejét hirdette még az emberi társas viselkedésben is. Watson
számára az ösztön nem azért tiltott fogalom, mert nem hinne a biológiai determinációban, hanem azért, mert
megfoghatatlan dolgokat reifikál, dologiasít. Jellemző, hogy akadémiai pályájának megszakadása előtt
éppenséggel a madarak vándorlásának meghatározóit kezdte vizsgálni Lashleyvel.
A feltételes reflex fogalom logikailag nem szükséges a viselkedéselv érvényesítéséhez. Van azonban két
vonzereje, melyeknek nehéz volt ellenállni. A behavioristák számára a feltételes reflex a viselkedés elemekre
bontásának kulcsa, akárcsak a hagyományos lélektan számára az asszociációk voltak az elmében. Másrészt
maga a fokozatosan kialakított inger-válasz (S-R) formula fogja képviselni azt a (téves) elkötelezettséget, hogy
reagáló szervezettel van dolgunk. Kialakul egy olyan determinisztikus séma, mely szerint az állat s az ember
viselkedése mintegy kimerül abban, hogy külső dolgokra reagál. A viselkedés mechanizmusként működik,
nincsenek saját belső tendenciái.
Mindeközben azonban már a korai behavioriz- mus sem volt intellektuálisan egyszerű és egysíkú képlet. A
behavioristákat is megosztotta, hogy vajon belső világ tényleg nincsen-e, vagy csak nem ismerhető meg.
329
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
tudományosságban a különböző „hozzáállások”. Dennett (1998a) mai terminológiájának fizikai hozzáállása felel
meg a korai behaviorizmusban a viselkedés mechanisztikus elemzésének, míg a tervezeti és az intencionális
hozzáállások a jelentésteli és teleologikus szervező elveknek. A kisebbségi felfogás mint a puszta fizikai
mechanikus viselkedéselemzéssel szembeni kétely már a kezdetekkor jelen volt a tehát a behaviorizmusban is.
Valójában már korábban is nagy szerepet játszik ez a vita, mint a fenti vitatott kérdések mutatja.
Edwin Holt munkásságát igazából ennek a vitának a fényében tudjuk értelmezni. Holt az amerikai korai
behaviorizmus kifinomult teoretikusaként vitte tovább Jennings gondolatait. Abban az értelemben is, hogy
részletesebben kidolgozta azt az elvet, hogy a viselkedés különböző szinteken írható le, s így megadta azt a
hangnemet, melyben Loeb és Jennings nem szükségszerűen zárják ki egymást.
Hajlamosak vagyunk – még a behavioristák is közülünk – arra, hogy azt higgyük, hogy a viselkedés valamilyen
módon reflex tevékenységekből áll össze. Ez teljesen igaz, már ami a folyamatot illeti. Így a végső elemzés
szerint a korallzátony is pozitív és negatív ionokból áll, de a biológus, a földrajztudós vagy a hajóskapitány nem
értené meg a dolog lényegét, ha így fogná föl.
1915, 232. o.
Holt érdekes általános koncepciót fejt ki a koordináció szerepéről is az állati viselkedés szerveződésében.
Sherringtonból indul ki, hogy bemutassa, darwiniánus szempontból értelmezve reflexes működéseink is
célirányosak: a szervezet a környezet valamely tárgyához vagy lényéhez viszonyítva mozog (Holt 1915, 55. o.).
Az ő értelmezésében az állati viselkedést egészlegesen kell leírnunk, és nem pusztán reflexláncként.
Holt pozitív tanácsa, melyre már fentebb utaltam, annak észrevétele, hogy a szervezet valamilyen távoli
objektumokhoz igazítja viselkedését. „A szervezet a környezet valamely tárgyához vagy tényéhez viszonyítva
mozog” (uo. 55. o.). A Brentano kiemelte intencionalitási mozzanat tehát a belső világot felváltó viselkedés
elemzésben is megjelenik.
A viselkedés értelmes jellemzése ezekben a keretekben fog megjelenni. S míg Loeb mechanikus leírása ennek
megfelelően a reflexek szintjére érvényes, a viselkedés szintjére Jennings funkcionális elemzése lenne érvényes.
Azt, hogy az állat, mint egész hogyan viselkedik, nem lehet leírni a közvetlen ingerek terminusaiban;
csakazoknak a környezeti tárgyaknak a keretében tehető ez meg, melyekre az állat viselkedése irányul. Pontosan
ez a különbség a reflexes aktus és a specifikus válasz vagy viselkedés között.
330
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
A reflexes viselkedés célszerűségére vonatkozó hosszú viták után Sherrington (1906) szögezte le világosan,
hogy a reflexek célszerűsége nem igényel külön ágenst (legyen az akár a gerincvelői lélek), hanem azt a
természetes kiválasztódás magyarázza.
A nem kiváltott, vagy legalábbis spontánnak tűnő állati viselkedés elemzésében azonban nem ez volt az utolsó
szó. A 8. fejezetben láttuk, hogyan jelenik meg ez a kérdés a darwinizmus antropomorf értelmezéseiben.
Ismételten felmerült, hogy vannak-e olyan sajátos biológiai törvények, melyek ugyanakkor nem célokságiak? A
századfordulón igen élesen megfogalmazódott ez Jacques Loeb és Arthur Jennings vitájában, mégpedig az
alacsonyabb rendűek- re nézve. A tropizmusok elemzésében Jennings a szándékelvű, Loeb a szigorúan
fizikokémiai magyarázat mellett állt ki. Nem érdektelen ebből a szempontból, hogy Loeb volt John Watsonnak,
a behaviorizmus atyjának igen tisztelt tanára (lásd erről Pauly 1987). Ugyanakkor Ersnt Mach követője is volt,
fő művét neki is dedikálta (Loeb 1900).
Loeb szerint minden reflexes és ösztönös folyamat valójában a protoplazma általános fizikokémiai
tulajdonságaiból vezethető le, legfeljebb magasabb rendűeknél egészíti ki ezt az asszociatív emlékezet. A cél,
szándék (purpose) fogalmának nincsen helye a tudományban. Loeb annak a német fizikokémiai hagyománynak
a képviselője volt, mely először enyhébb formában Helmholtz és körének meggyőződése volt: az életjelenségek
megértéséhez vezető út a mögöttük álló fizikai folyamatok megértésén át vezet. Radikálisabb változata volt
azután ennek Ersnt Haeckel monis- ta felfogása (7., 8. fejezet), mely ellentétben például Du Bois Reymond
hírneves beszédeivel a tudomány határairól, azt hirdette, hogy a tudat jelenségei is redukálhatóak lesznek majd a
neuropszichológia és az összehasonlító anatómia révén. Loeb szerint az amőba viselkedésében található
célszerűség magyarázatára elég fizikokémiai törvényeket felvenni, az amőba teleológiája csak látszólagos.
A dolog úgy kapcsolódott a beha- viorizmushoz, hogy Watson Loeb diákjaként találkozott Chicagóban ezzel a
radikális beszédmóddal, s a radikális behaviorista attitűdje nem előzmények nélkül lesz teleológiamentes.
Loeb maga, miután Németországból Amerikába ment, alapvető művében (Loeb 1900) igen részletesen
igyekszik bemutatni, hogy az érzékelés és a mozgás folyamatai az állati idegrendszer elemzése szerint
lényegében fizikokémiai folyamatok. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy minden spekulációt kerül. Magának
a központi idegrendszernek a feltételezett működése sem lehet valamiféle spekuláció alapja, ahol, mint a funk-
cionalista pszichológusok teszik, mindenféle bonyolult működéseket tulajdonítunk az idegrendszernek, magát az
idegrendszert antropomorfizáljuk. „A központi idegrendszer ezekben a működésekben csak mint vezető vesz
részt. A reflexek fiziológiájának igazi kérdése a protoplazma vezetőképességével kapcsolatos. Ez ma már nem
biológiai kérdés, hanem fizikokémiai probléma” (Loeb 1900, 289. o.), hangzik a meghökkentően modern
program az idegrendszer kémiájáról. Általában a kor konkrét vitáiban is a kémiai jellegű pszichológiai model-
lálás mellett áll ki, például Hering és Mach színértelmezése mellett.
A bonyolultabb idegrendszernél megjelenő asszociatív emlékezet azonban kisiklani látszik a naturális reakció
érvénye alól. Loeb nem ért egyet azzal, hogy a pszichológiai jelenségtant az idegrendszerbe vetítve anatómiai
asszociációs elveket keressünk. Ezzel egyben az idegrendszeri működés telefonközpont-modelljei- nek vitriolos
bírálatát is adja.
Úgy érzem, hogy ugyanolyan reménytelen azt várni, hogy szövettani vagy morfológiai módszerekkel feltárjuk
az asszociatív emlékezet mechanizmusait, mint azt várni, hogy az elektromos jelenségek dinamikája feltárható
úgy, hogy egy távíróvezeték metszeteit vizsgálgatjuk mikroszkóppal, vagy azzal, hogy egy nagyvárosban
megszámláljuk s lokalizáljuk a telefonkapcsolatokat. (Uo. 290-291. o.)
Loeb saját javaslatot is tesz, mely a rezonanciára épít. Sok tekintetben Hartley reminiszcenciáit mutatja, de
ugyanakkor némi gestaltos íz és a mai megosztott reprezentációk gondolkodásmódja is elővételeződik itt.
Végeredményben szuperponált hullámok rekonstrukciója lesz az asszociatív emlékezet, ahol a nyomok
átfedésben épülnek egymásra és rezonanciaszerűen irányítják a felidézést.
Jennings viszont a mai „intencionális kognitivizmus” elismert őse. O az egysejtűek célszerű próbálkozásairól
beszél, s egyenesen odáig ment, hogy a Dennett értelmében vett szándék- tulajdonításra nagyon emlékeztető
„kivetítésekről”, saját szándékrendszerünk másoknak tulajdonításáról beszélt, nem is olyan távol Dennett mai
„hozzáállásaitól”.
Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kőnek, mert ez nem segítene a kő viselkedésének megértésében és
a felette való ellenőrzésben. [.] Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez
hasznos; gyakorlatban lehetővé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, előre látni és ellenőrizni
cselekedeteit, mint egyébként. [...] Ha egy amőba [.] olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhető, hogy
331
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az
egyébként, ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkező pusztítástól.
Nicholas Humphrey (1986) részletesen bemutatja ezt a vitát Loeb és Jennings között, s valójában tőle származik
Jenningsnek az az aktualizá- ciója, amit azután Dennett (1998a; 1998b) használ fel oly kiterjedten. Nemcsak
arról van szó ebben a megfogalmazásban, hogy mikor használhat cél- és funkciófogalmakat a tudós az állati
viselkedés magyarázatában, hanem arról is, hogyan segít a funkciós beszédmód, az intencionális hozzáállás
abban, hogy eligazodjunk a világban, vagyis hogyan támogatja az értelmezést, a rend keresését. Jól jön, ha
Jennings követői vagyunk az értelmezésben, miközben a magyarázat szintjén lehet, hogy Loeböt kell
követnünk, s végső soron fizikokémiai mechanizmusokban hiszünk a lelki élet magyarázatára is (Dennett 1991).
Loeb és Jennings vitája a korban egyébként zsákutca volt. A vitában részt nem vevők mind érezték, hogy itt
valamiféle attitűdbeli eltérésről van szó. Hiszen, mai zsargonunkban, míg Loeb a fizikai hozzáállást, Jennings az
intencionálisat veszi fel egyazon jelenségekre. Ma már azt mondanánk, hogy ezek különböző elemzési szintek,
melyek nem zárják egymást. Az állat célszerűen viselkedik funkcionális szempontból, de ezt a viselkedést
biokémiai mechanizmusok valósítják meg. Saját korukban ez a zsákutcás vita azt eredményezte, hogy az
amerikai összehasonlító pszichológiában az alacsonyabb rendű állatok évtizedekig mellőzött témának
számítottak. A két attitűd azonban folytatódott a követőkben: Loeb fi- zikokémiai hozzáállása Watson
mechanikus viselkedésszemléletében, Jennings teleológiája pedig Edwin Holt munkásságában.
Holt mint filozófus nagy szerepet játszott azzal is, hogy az amerikai neorealizmusnak, a pragmatizmus új
hajtásának keretében a dinamikus folyamatokat helyezte előtérbe. 1915-ben megjelent könyve (melynek
függeléke a fentebb idézett viselkedéselemzés) A freudi vágy és helye az etikában furcsa címet viseli. Azt
hirdeti, hogy Freud alapvető hozzájárulása a modern gondolkodáshoz, hogy a vágy (a libidó) kiterjesztett
fogalma segítségével oksági elméletet ad az emberi elméről. Holt értelmezésében maga az a gondolatmenet,
hogy cselekedeteinket vágyainkra vonatkoztatva kell magyaráznunk, egy dinamikus pszichológia alapját teremti
meg. Ez természetesen akkor válik érdekessé, amikor látszólag vágy nélküli cselekedetekről van szó,
amelyeknek nehéz motivációs értelmezést adni. Freud igazi ihletése Holt értelmezésében a látszólag
indokolatlan cselekedetek vágyakra történő visszavezetése.
Mai terminológiában Holt azt veszi észre, hogy szükségünk van egy intencionális hozzáállás (Dennett 1998a)
felvételére, ami nem azt jelenti, hogy mindenféle nem anyagi természetű dolgot megengednénk. Ehelyett az
intencionalitás is a vágyak világába helyezett természeti értelmezést kap. Holt számára Freud azért fontos, mert
rámutatott arra, hogy hogyan irányítják ezek a szándékok vagy célok az emberi életet.
A freudi etika Holt értelmezésében hosszú távon az igazság szempontú etika, olyan etika, mely Freud
üzenetének megfelelően mindig azt diktálja, hogy nézzünk szembe a tényekkel, ne takarjuk el a valóságot. A
tudattalan (Holt egyébként ezt a szót nem is használja) ebben a radikális értelmezésben azt jelenti Holt számára,
hogy a cselekvés megfigyeléséből kell kiindulni, s nem a gondolatokról való beszámolóból. A viselkedéstan az
illúziók nélküli észlelésképet, a tényekkel való szembenézést hirdeti etikai hozzáállásában is.
332
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
1. az értelemteli viselkedés, Dennett (1998a) mai felfogásában pedig az intencionális szerveződés szintje.
Max Meyer (1873-1967), Stumpf-tanítványtól elég meglepő módon, Amerikában mintegy a német
objektivizmus áthozójaként hamar igen radikális behavioristává vált. 1911-ben megjelent könyve meglehetősen
radikális. Valójában, mint Roback (1964) és Logue (1985a) is kiemeli, Watsont megelőző behaviorista program
ez. Ok is látják persze, hogy két dolog hiányzik belőle, hogy kiáltvánnyá váljon: maga a behaviorizmus mint
jelszó, s az állatkutatásokkal való kapcsolat. Meyer azt hirdeti, hogy a hagyományos pszichológia az Első
Személy Pszichológiája. Ezt kell, hogy felváltsa a pszichológia, mint a Másik Ember Tudománya (Meyer 1921).
Vagyis fel kell adnunk a karteziánus Ént, mind az individualizmus értelmében, mind abban az értelemben, hogy
létezne egy számunkra áttetsző belső világ. A pszichológia célja a viselkedő ember kívülről történő
megfigyelése kell legyen. Ez az, amit későbbi viták fényében a harmadik személy szempontjának nevezünk
majd. Meyer egyébként hatásos közvetítő tanár is: a harmincas években a fiatal, később neves neobehaviorista
Hobart Mowrer az ő diákjaként kezdi munkásságát.
A nyelvre nézve a Másik Személy pszichológiáját hirdető Meyer mégis befelé, a szervezeten belüli viszonyokra
vetítve mondja ugyanazt, mint Weiss: az általunk mondott szavak, mint ingerek saját viselkedésünk irányítójává
is válnak. Továbblépve, tulajdonképpen a nyelv-beszéd azonosítás egész behaviorista gondolatmenetében a
watsoni belső beszéd koncepció is ebbe a fonalba illeszkedik. A 11.2. ábra mutatja, milyen viszonyokat képzel
el Meyer a motoros és a nyelvi viselkedés között.
Ezeknek a behaviorista kirándulásoknak a nyelv és a társadalom világa irányába igen korán nagy hatásuk volt az
amerikai társadalomtudományok önképének alakulására. Leonard Bloomfield (18871949), az amerikai
behaviorista nyelvészet formálója Weissre hivatkozva alakítja ki módszertani elveit, melyek a nyelvet mint
viselkedésformát az inger-válasz sémában s a nyelvhasználók elképzeléseitől függetlenedve, szigorúan objektív
viselkedési rendszerként kísérlik meg leírni, melyben a jelentésnek mint mentalisztikus kategóriának nincs
helye. A nyelvnek olyan felfogása ez, amely a nyelvészet feladatának a filológiai hagyománnyal szemben az
általunk nem ismert (főként indián) nyelvek leírását tartja. Eszményei szerint a beszéd előítélet nélküli leírásából
indul ki, s nem az írásból. Van ennek mentalisztikus változata is, Edward Sapir (1886-1938) munkáiban.
Mindketőnél érdekes felfigyelni arra, hogy akárcsak a pszichológia, a sajátosan amerikai nyelvészet is a közös
kultúra hiányából indul ki (lásd erről Murray 1996). Tágab- ban pedig, az a felfogás, mely a nyelven keresztül a
viselkedés szankcionált társadalmi irányításának legfőbb eszközét véli felfedezni, a társadalomtudomány
viselkedéstudományként való azonosítása koncepciójának törte az utat. Egy olyan új egység fogalmazódott meg,
mely szerint a pszichológiától a nyelvészeten át a néprajzig és a szociológiáig mindenki az emberi viselkedéssel
foglalkozik. Maga a kultúra is viselkedési rendszerként közelítendő meg, mely az adott kultúra tagjai számára
érvényes társas ingereket s válaszokat definiálja. Fokozatosan körvonalazódik egy olyan behaviorista emberkép,
mely szerint a kultúra egésze bonyolult viselkedésirányító rendszer; az ember a kultúra sokszor nagyon is
esetleges viselkedési elvárásaihoz igazodó lény, s a különböző társadalomtudományok mind a viselkedési
rendszer különböző aspektusait írják le. „A civilizáció az elsajátított viselkedésformáknak, és azoknak az ipari,
politikai, művészeti és szórakoztatási intézményeknek és szokásoknak az összessége, amelyek ezen
viselkedésformák eredményei.” (Weiss 1926/1983, 47. o.)
333
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
11.2. ábra. Max Meyer elképzelése nyelvi és nem nyelvi viselkedés kapcsolatáról (Meyer 1911/1983, 35. o.).
Felül: A megnevezés átveszi a megfogás helyét. A w index jelzi, hogy szóról (word) van szó. Mw az élelem
neve, S-ek az ingersajátosságok. Alsó rész: az élelem neve (S J különböző viselkedéseket vált ki
Ez adja meg a tág, módszertani értelemben vett behaviorisztikus társadalomtudomány körvonalait. Korán
megfogalmazódott azonban az a közvetlen „individualisztikus” felfogás is, mely az egyén viselkedéses
rendszerében igyekszik megtalálni magának a társas létnek az alapjait. Folyd Allport (1890-1978) 1924-ben
megjelent Szociálpszichológia című könyve fejti ki részletesen azt a koncepciót, mely szerint minden társas
viselkedés tulajdonképpen az egyénnél meglévő egyszerű szociális reflexekre vezethető vissza. (Sok mindenben
hasonlít ez a koncepció az orosz Behtyerev „kollektív reflexológiájához”.) Allport az emberi csecsemő
fejlődéséből kiindulva próbálja levezetni a társas viselkedés bonyolultabb formáit. A csecsemőnek vannak olyan
reflexei, melyek alapvetően a másik embertől érkező ingerekre reagálnak. A társas élet olyan bonyolult s
korábban sajátos szociális ágensekkel, ösztönökkel vagy csoportlélekkel magyarázni szándékozott formái is,
mint a tömeg viselkedése, visszavezethetőek ezekre az elemi társas reflexekre. A társas viselkedés elemzésének
is szigorúan viselkedéselvűnek, objektívnek kell lennie, hirdeti
Allport. Ugyanakkor az egyénből kell indulnia, s nem valamiféle egyén feletti misztikus szférából. A korai
szociálbehaviorizmus nagy szerepet játszott Amerikában abban, hogy a „csoportlélek” (group mind) mindenféle
maradványát leküzdje a társadalomtudomány. Megnyilvánult ez a német néplélektan kritikus fogadtatásában, de
McDou- gall csoportlelket, nyájösztönt s egyebeket feltevő misztikusnak érzett korai szociálpszichológiájának
kritikájában is. A behaviorista kritikai szellem valójában a behaviorizmus keretein túlmenően is segített egy
olyan társadalomtudományi szemlélet meghonosításában, amelytől idegenek a lehorgony- zatlan csoport
fogalmak, akárcsak a lehorgonyzat- lan lelkileges fogalmak.
334
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
klasszikus kísérletezést védelmezve a magyar Ranschburg Pál (1932/1970) is ezt fogalmazta meg a
behaviorizmusról szóló bírálatában. A behaviorizmus gyenge pontja, hogy nem tudja bizonyítani ontológiai
álláspontját, azt, hogy belső folyamatok nincsenek is. Ranschburg értelmezésében igenis van kétféle realitás,
egy fizikai és egy pszichikai, de ezek kettősségének feltevése nem jelent filozófiai dualizmust.
Watson s követőinek radikalizmusa azonban korántsem volt annyira filozófia- és elméletmentes, mint a
laboratóriumában a patkányokkal és galambokkal szorgosan bíbelődő vaskalapos beha- viorista képe sugallaná.
Watsonék amikor a belső világgal akarnak szakítani, az európai gondolkodás egyik legfontosabb előfeltevését
próbálják kiiktatni, mint már láttuk, a népi pszichológiai premisszáját tagadják. A bírálatok közepette s azok
ellenére a behaviorizmus vagy öt évtizeden át a modern pszichológiában a „józanság” módszertani elveként
uralkodott. S eközben – ne feledjük ezt a hozamot sem az elméleti elemzés közepette – a tanulási
laboratóriumokban hatalmas mennyiségű tényanyag halmozódott fel.
Ugyanakkor már a korabeli belső megosztottságokban s a külső kritikában, azok sokszor mitikus szóhasználata
ellenére is voltak racionális mozzanatok, melyek magának a viselkedésnek a kifinomultabb értelmezését kérték
számon. Mint Logue (1985b) rámutat, ösztöntana közepette McDougall (1928) kritikájának volt egy racionális
mozzanata. Nemcsak a belső világot lehet számon kérni ugyanis egy fizikalista behaviorizmuson, hanem a
viselkedés célirányosságának kezelését is. Ugyanezt képviseli a behaviorista mozgalmon belül Holt felfogása,
vagy a külső kritikák közül Bühler (1927) is. S ez olyan probléma, amely máig visszatérő kérdés marad még a
neobehaviorizmust és a kognitív pszichológiát övező vitákban is.
Harkai Schiller Pál (1940) Watson-bírálata is részben ebből indul ki. Rámutat arra, hogy számos helyen
hiányzik a célirányos (intencionális) mozzanat Watsonnál, például a gondolkodás elemzésében, másutt meg
(például a viselkedés holisztikus értelmezésénél) rejtve jelen van. Harkai és sok kortárs is bírálja Watson
tanulás-központúságát. Harkai szerint a nem tanult válaszoknak a fiziológiához, a tanultaknak a pszichológiához
rendelése azzal fenyeget, hogy most ennek a dimenziónak a mentén vágjuk ketté a pszichológiát. McDougall,
majd nála sokkal kifinomultabban az etológusok pedig észreveszik, hogy a tanulás és a viselkedés
módosíthatóságának egyetemessé tétele és törvényei valójában bizonyítatlan ideológiai elkötelezettségek
Watsonnál. Ez kétségtelenül igaz, ne vessük meg azonban érte Watsont, mint sokan hajlanak rá. E mögött egy
mégoly kérdéses, de igen fontos társadalmi optimizmus rejlik.
Ma annyiban tudunk többet mondani a behavio- rizmus hiányosságairól, mint a klasszikus kritikusok, hogy
világosabban látjuk, mi volt e radikalizmus legbensőbb fogalmi hiányossága. A behaviorista forradalmárok az
embert és az állatot puszta reagáló lénynek tételezték. Nem vették észre a spontán, illetve az ingerektől kevésbé
függő és az ingertől közvetlen függő viselkedésformák eltérését, s a spontán aktivitás különleges jelentőségét az
alkalmazkodásban. Ezeknek az előtérbe helyeződése a modern etológia és a neurofiziológia fejlődésével ad
módot arra, hogy a „belső világnak” a mai pszichológia a viselkedés koncepciójának tagadása nélkül adjon
helyet. Radikalizmusuk igazi fogalmi hibája nem az élmények zárójelbe tétele volt (pedig sokan a korban ezt
nehezményezték), hanem a viselkedés magyarázatában használt mechanikus inger-reakciós gondolati séma.
A radikális korai behavioristák szemléletéből igazi kiindulópontjuk a módszertani behavioriz- mus bizonyult
maradandónak, vagyis az a gondolat, hogy a lelki életről csak a viselkedésen keresztül szerezhetünk
tudományos adatokat. Azt az alapelvet, hogy adatokat csak a viselkedésből szerezhetünk, a belső világot
előtérbe állító mai pszichológiák, például a pszichoanalízis és a kognitív pszichológia is kénytelenek Watson óta
figyelembe venni. A mai pszichológiában a belső világot is a viselkedésen keresztül tartjuk megfoghatónak. A
behaviorista forradalom előtt ez pedig nem így volt. Érdemes újra emlékeztetni rá, hogy minden ontológiai
behaviorista törekvése ellenére érvrendszerében maga a zászlóbontó Watson is elsősorban módszertani
335
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
megfontolásokat használ. Irtózott mindentől, ami megfoghatatlan, bizonytalan. Számára az ösztön is elsősorban
azért visszataszító, mert megfoghatatlan, önmagában magyarázó belső lényegi erőt tételez. Innen származékosan
jön azután a szélsőséges tabula rasa elv. Periferializmusa is abban gyökerezik, hogy a szájmozgások legalább
vizsgálhatóak, de – a kor technikájával – a feltételezett agyi folyamatok nem.
1.7. Kulcsfogalmak
4.4. táblázat -
A baloldaliaknak nem könnyű falat a behaviorizmus. Bruder (1982) ellentétben Naville-al, kétértelmű képet ad a
behaviorizmus társadalmi vonatkozásairól. A funk- cionalistákkal való kapcsolatokat s a behaviorizmus
társadalmi technológia voltát elemezve mindezt hol jónak, hol a munkásmozgalom kijátszásának állítja be.
Buxton (1984) az amerikai kezdetek jó jellemzése, akárcsak az általa szerkesztett kötet írásai. David Bakan
(1983) műve az urbanizáció és a behaviorizmus kapcsolatának klasszikus elemzése. A reagáló lény félrevezető
koncepciójára és az ösztönnel kapcsolatos viták jelentőségére a behaviorizmus történetében Lorenz (1977)
tanulmánykötete a modern etológia keretében ad értelmezést, s még áttekintőbb posztumusz munkája (Lorenz
1998). A pszichológia tanuláselméletté válását a behaviorizmus keretében Hilgard (1948) könyve mutatja be
legsokoldalúbban.
336
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Az összmezőben lép kapcsolatba az egyéni állapot és a környezeti történés; az összmezőt az élettani történés
önelrendeződése [...] külső szabályozó gépszerű berendezések nélkül létesíti.
1940, 218-219. o.
Minden irányzatot jól jellemez a pszichológiában is, hogy mivel áll szemben. A klasszikus pszichológia
meghasonulására adott két jellegzetes válasz, a be- haviorizmust és az alaklélektant jól jellemzi, hogy hogyan
állnak szemben a klasszikus német tudatlélektannal. A 12.1. táblázat Woodworth (1948) nyomán mutatja be
ezeket a szembeállításokat.
Mindkét irány bírálja a klasszikus lélektan végső alapelveit. De a behavioristák a belső világ száműzésére
törekszenek, s megtartják az elementariz- must, míg az alaklélektan megtartja a „belsőt”, de az elemek helyett
egészekben s szerveződésekben gondolkodik. A behaviorizmus objektivista lázadás a hagyományok ellen, a
kissé naivan értelmezett természettudományosság következetes keresztülvitelét kéri számon. Elégedetlensége a
mérnök attitűdjét fejezi ki: legyen a pszichológia objektív törvényekből jól levezethető technológia.
A görögségtől kezdve mozgatja a filozófusokat két szembenállás az egészek fogalmát és természetét illetően. Az
egyik az additív és a nem összegződő rész-egész viszony kérdése. Vajon az egészek puszta konglomerátumai-e
az őket alkotó részeknek – hagyományosan ez az empirista típusú redukciós filozófiák válasza – vagy pedig
valamilyen azokon túlemelkedő szerveződést alkotnak-e? Ennek a „többlef’-felfogásnak számos idealista
változata jött létre, melyek a rideg, értelmetlen elemek világával az abszolút forma vagy a szubjektív értelem, a
jelentés egészleges világát állították szembe. Az alaklélektan a többleteket adó megoldások híve. Képviselői
számára az egész nem több mint részei összessége, hanem elsődleges is a részekhez képest. Az
elementarizmussal való örök emberi elégedetlenségnek azonban az alaklélektan egy sajátosan
természettudományos hangsúlyt akar adni. Az egész és az értelmes szerveződés nem az abszolút eszme vagy a
lélek belső szerveződésében keresendő, hanem a világban, a természetben.
A filozófiai és a természettudományos hagyomány másik dilemmáját érinti ez: vajon pusztán az emberi elme-e
az egészek forrása? Az értelmetlen, elementáris világnak csupán szellemünk ad-e mintát, ahogy Kant
ismeretelmélete sugallja, a világba rendet teremtő a priori kategóriák fogalmával, vagy pedig, ahogy a német
kultúrában Goethe hirdeti morfológiájában, a dolgok alakja, szerveződése, a részeket egységbe szervező
mintázat magukban a dolgokban keresendő. A német romantikus filozófiai hagyomány erre a szerveződési
problémára használja a Gestalt fogalmát: a szervezett, értelmes egész jelentésében. Az alaklélektan
állásfoglalása itt is egyértelmű: az egészek nem csak az elme adalékai a kaotikus világhoz, maga a világ
rendezett és szervezett. Mint Egon Brunswik (1929/1983) elemzi, az alaklélektan a klasszikus dilemmákban az
egészek többletjellege, s ugyanakkor nem pusztán az elme által megkreált volta mellett állt ki. A 12.1. ábra
337
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
mutatja Brunswik elemzésében, hogy a korban (1910 és 1930 között) milyen különböző formákban merült fel az
egészlegesség mint a szerveződés kérdése a pszichológiában. Jól látható ebből, hogy az alaklélektan a
pszichológiai holizmus tekintetében egy gazdag palettába illeszkedik, nem magányos harcos. Állásfoglalásai
azonban nagyon határozottak és radikálisak.
338
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
1. Az elemek változása az összkép változáshoz vezet. Ha egy dallamot alkotó egyetlen hangot megváltoztatunk,
az egész dallam megváltozik. Az egész nem szummatív jellegű, túllép a részeken.
2. Transzponálhatóság. Ugyanaz a dallam áthelyezhető egy oktávval – amikor minden elemet megváltoztatunk
–, s a dallam, az alaki minőség azonos marad.
Ez azonban nem igaz a nem dallam jellegű, diszharmonikus hangkombinációkra: ott az alkotóelemek megtartják
egyedi voltukat.
A valódi egészek tehát kiemelkednek az őket alkotó elemek világából, mintegy uralkodnak felettük. Ennek a
jellegzetességnek a megjelölésére vezeti be Ehrenfels az alaki minőség fogalmát. Ehrenfels központi szereplő
abban a tekintetben, hogy egyszerre szeretné hirdetni az egészlegesség autonóm, nem levezetett voltát, s
ugyanakkor megalapozottságát az elemekben. Ennek megfelelően támaszkodnak rá, illetve voltak rá hatással
mind a konstrukcionis- ta felfogások, mind az alaki szerveződés önállóságát s automatikusságát hirdető berlini
alaklélektani iskola. Ezt a kettős s ugyanakkor középponti szerepét mutatja a 12.2. ábra.
Ehrenfels egyébként nem olyan egycikkes szerző, mint a pszichológiatörténetekből tűnne. Brentano és Meinong
tanítványa volt, de Mach ismeretelméleti ökonómiája és darwini gondolatai is befolyásolták. Évtizedeken át a
Prágai Egyetem tanára. Egy biológiai alapú, ugyanakkor emergentista, a fejlődést és a viszonylagosságot együtt
feltételező értékelméletet propagált (1897-98; 1988), majd hosszú időn át a nemi erkölcs kérdéseivel
foglakozott. Még Freud is felfigyelt rá. Ehrenfels ugyanis – akárcsak évtizedek múlva Bertrand Russell – a
szabadabb szexualitás és a házasságok álszentség nélküli szervezése mellett állt ki. Ha úgy tetszik, a szabad
szerelem darwini érvelést használó propa- gátora volt (Ehrenfels 1907).
339
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
12.2. ábra. A Gestalt-irányzatok közötti hatásviszonyok Barry Smith (1988, 229. o.) nyomán
Az egészlegességgondolat továbbvivői a század első évtizedében a grazi iskola képviselői voltak, akikről a 9.
fejezetben szóltam már. Csak arra utalnék ismét, hogy a Brentanótól átvett intencionalizmus és
aktuspszichológiai gondolatok hogyan kapcsolódnak az egész és az alak fogalomköréhez. Meinong- nál minden
megismerésben van egy „alap” és egy ráépült „forma”. Míg azonban az érzetadatokból a formai minőségek egy
része automatikusan jön létre, vannak olyanok, pl. a háromszög képzete, melyek aktív erőfeszítés, produkciós
folyamat termékei. Vittorio Benussi ezt az aktív-konstruktív, az elme hozzáadó munkájából fakadó felfogását
demonstrálta a látás és a tapintás egészleges szerveződései terén. Kimutatta például, hogy a bőr két pontjának
egymás utáni ingerlése nyomán néha olyan érzésünk van, mintha elmozdulna valami a bőrön. Ezt a látszólagos
mozgásélményt egy produkciós folyamat magyarázza. A kísérlet jól illusztrálja a grazi iskola és a Gestalt-
szemlélet radikális eltéréseit: Wertheimer hasonló jelenségeket mutatott ki a látás terén, de produkciós
folyamatok helyett az egészleges szerveződés (jelen esetben a látszatmozgás) elsődlegesen adott voltát fogja
hangsúlyozni. Vagyis míg a grazi iskola az egészet valamilyen hozzáadás eredményének tartja, az új irány
eltörli ezeket a többlet-erőfeszítéseket.
Fontos jellemző, már Ehrernfelsnél is, hogy az alak kérdéskörével foglalkozó szerzők csupa nehezen
nyomtatható, de könnyen átélhető és demonstrálható dolgot állítanak előtérbe: a mozgáslátást, a melódia
élményét. Ennek érdekes következményei, illetve rejtett oldalai vannak ezen irányzatok kutatási stílusára nézve.
Olyan jelenségeket hangsúlyoznak, melyeknél nem a befolyásoló paraméterek részletei az érdekesek, hanem a
jelenség megléte. A Gestalt-szerveződéssel foglalkozó klasszikusan nem bizonyít kísérleti csoportokkal, hanem
demonstrál. Olyasmit mutat fel, ami mindenki számára kötelezően átélendő s átélhető, különösen azért, mert
majd a berlini gestaltosok szerint valójában az ember veleszületett apparátusához tartozik. Másrészt ennek
megfelelően mindegyik kutatócsoportban van valami bennfentesség: a hatások olyanok, amelyeket igazából
egymás között kell megismernünk. Gondoljunk például a nagyság- vagy a színkonstanciával kapcsolatos neves
kísérletekre (Kardos 1934/1984), melyek az idői dinamika miatt nem írhatók le pontosan, át kell élni a hatást,
hogy tudjuk, miről is van szó.
340
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
fenomenológiai leírást kell alkalmazni: a személy oly módon ragadja meg élményeit, ahogy azok közvetlenül
adottak számára. Vagyis egy sajátos (vélt) naiv szemléletet kell visszahelyezni méltó posztjára a pszichológiai
adatszerzésben, szemben a laboratóriumi tudósok elferdített felfogásával. A klasszikus németes pszichológia
például az ingerhiba fogalmának közvetítésével abból indult ki, hogy a tudomány alapja a naiv hozzáállás
(tárgyakat látunk, s nem élményeink vannak) levetkőzése: nekünk nem a vélt, hanem a valódi belső világot kell
megragadnunk, ami önmagában jelentéstelen elemekből áll. Az alaklélek- tanosok majd azt hirdetik, hogy ez a
valódi, elsődleges belvilág jobban hasonlít népi pszichológiánkra, mint azt szerettük volna bevallani.
4.6. táblázat - 12.2. táblázat. A (berlini) alaklélektani felfogás álláspontja a kort izgató
kérdésekben néhány alternatív irányzattal szembesítve
Logika szerepe alapvető rávitt pattern nem központi gondolati séma érdektelen
Ugyanakkor ez a pszichológia, éppen a fizika-lizmusa révén is, lényegében szenzualista marad. A kor
mintázatelvű ihletései közül nem érzékeny a logikai jellegű felvetésekre. Ezt fontos előre hangsúlyozni, mert ez
magyarázza az alaklélektani gondolkodás felemás fogadtatását a mai kognitív szemléletben. A 12.2. táblázat
ebből a szempontból mutatja be az alaklélektan eszmei helyzetét. Mindenki elementarizmusellenes, de más
módon. A vitatott kérdések pedig ennek értelmezését mutatja az alaklélektanban.
341
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Megalapozza azt a gyanúnkat, hogy ott nem kizárólag a (perifériás vagy „asszociatív vezetés” révén) izgalmi
állapotban lévő sejteknek az izgalmi folyamatai vagy ezeknek az egyedi izgalmaknak az összességei az
érdekesek, hanem számos fontos pszichológiailag feltárandó tényező szempontjából közvetlenül lényegi
szerepet játszanak a keresztirányú vagy egészleges folyamatok, melyek az egyes pontok izgalmából speciális
egészekként (nagyobb körökként) jönnek létre.
Itt nagyon valószínűsíthető egy viszonylag egyszerű ilyen jellegű funkció: az izgalmi pontok közötti
keresztfolyamat (két időileg meghatározott izgalom közötti centrális folyamat), egy sajátos fiziológiai
rövidzárlat, megfelel a pszichikus jelenségek szintjén a phi-jelenség- nek. A kísérletek során kapott egyes
tények azonban még valami másra is utalnak.
Korábban említettük, hogy a t közbülső idő rövidítésével elérjük a szimultán stádiumot. Itt a két tárgy
rendszerint sajátos módon, mint duo in uno, mint kényszerítő össz-Gestalt jelenik meg. Nem egy pontból
kiinduló két vonalat látunk, hanem egy sarkot, nem egy vízszintes vonalat alul s egyet felül, hanem a = = = =
Gestaltot stb.
342
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Wertheimer kísérlete már maga elég kihívás volt a klasszikus pszichológia elveivel szemben. Werthei- mer
azonban már korai írásaiban és előadásaiban, Ash (1982) szerint már 1913-ban kifejti az ezzel összefüggő
átfogó világnézeti alapállást is, mely a mozgalom fő vonzerejét adja: szakítani kell azzal a világképpel, mely a
természetet s a lelki jelenséget is elszigetelt mozaikszerű elemek összességeként képzeli el. Ehelyett értelmes
egészekbe szervezett világ keretében kell gondolkodnunk, s az alulról felfelé való építkezés helyett felülről
lefelé (az egészektől, a struktúrától az elemek felé) kell tudományos mo- delljeinket is kidolgoznunk. S minden
elemzésünkben látnunk kell, hogy a döntő kérdés a káosz és a struktúra viszonya. Wertheimer mindezt neves
dolgozatában, mint egy egész világképi szembenállást is megfogalmazza. Olyan szembenállás ez, amelyre ma is
érdemes emlékeznünk. Valójában ugyanez a kérdés jön elő, például a mai mozaikelmélet, a konnekcionis- ták,
és a szabályelvű strukturalisták,
343
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Minden „komplex” mélyén először is alapként az egymás mellett adott elemi tartalmak, állományok (érzések
stb.) összege található. Alapjában véve különböző fajtájú elemeknek az összegszerű halmazával, „kötegével”
van dolgunk; minden további valamiképpen az elemek „és-ösz- szegére” épül; az érzékeléshez mintegy korábbi
tapasztalások „residuumai” járulnak hozzá érzések és némely további faktorok, mint „figyelmi folyamatok”,
felfogási folyamatok, akarati eljárások stb.
I. Az asszociációs tézis:
Ha valamely „a” tartalom egy másik „b”- vel gyakran együtt jelenik meg (a tér-idő kontinuitásban), akkor fellép
az a tendencia, hogy az „a” fellépése maga után vonja a „b” megjelenését.
(Ha pl.: pum-lap gyakran együtt van jelen, és ha most véletlen pum felmerül az érzékelésben, úgy a lap is
felmerül az ember gondolatában. Így pl. a barátom az ő telefonszámával asszociatív módon „össze van kötve”
nálam.)
Az asszociációs törvénynek ez az egyszerű értelme; tekintet nélkül a sok eltérő formulázási módra és tanokra;
így van ez a konkrét vizsgálódásokban megalapozva, így alkalmazzák a munkában, a konkrét érvelésben és
többnyire így értik ezt a szigorúan tudományos alkalmazásánál is. Ha „asszociált” helyett azt mondják – amint
az alkalomszerűen megtörténik -, hogy „egységesen összekapcsolt”, úgy merész konfúzió útján eltörlik a valódi
helyzetet (többnyire következmények nélkül).
Az asszociációban egy puszta egzisztenciális kapcsolat van adva, egy kapcsolat, amely csupán valamely
tartalom fellépésére vonatkozik. Elvben egymástól idegen természetű dolgok összekapcsolódása; az egymással
összekapcsolt tartalmak egymással szemben tetszőlegesek; az egymáshoz való tartalmi viszonyuk elvileg nem
jön számításba; hogy egymáshoz képest miként állnak, nem játszik szerepet, nincs semmi egyéb belső
befolyásuk, mint a puszta egzisztenciális kapcsolat.
És éppen úgy, mint a tartalmak elvileg tetszőlegesek, ugyanígy tetszőlegesek az egymás mellé sorakoztatott
asszociációk maguk is. [...] Ezeknek a tételeknek a részletekben való kialakítására itt nem fektetünk súlyt.
Anélkül, hogy az itt lényegeseket ez valamiképp érintené, mindenki pótolhatja felfogása szerint a formulázást.
Itt egy kényelmes, a tényekhez és a tudományoshoz közel eső formát választottunk.
Mindkét tézisnek egyszerű módon megfelel a szokásos fiziológiai elképzelés: a gerjesztett sejtek összege,
összekötve vezető – „asszociációs” pályákkal; egymás mellett funkcionáló készülékek és folyamatok
aggregátuma.
Elvileg azonos mindkét tételben – és ezen fordul itt meg a dolog – az és- összegszerűség: az egyes darabokból
való felépítés, amelyek, az egyik és a másik és egy harmadik minden további alapvetően adva van; az és-kap-
csolatban; az is-ittlétben; egymással szemben tartalmilag elvben tetszés szerintiek a dolgok és befolyás
nélküliek, kivéve azt a befolyást, amelyet „alulról felfelé” darabszerűen – ismét darabonként képzelnek el; ha
ezek felett magasabb képződmények, összeköttetések, komplexumok keletkeznek, úgy ezek másodlagosan
alulról épülnek rá a darabok és-összegére.
Alapjában véve tetszőleges az, hogy mi kapcsolódik össze az egyidejűségben, egymásmellettiségben vagy
egymásutániságban; az együttlét szempontjából a tartalom vagy a tartalmak egymáshoz való viszonya egyaránt
irreleváns. Az összekapcsolódás szempontjából nem lényegesek a tárgyi mozzanatok, hanem a tartalomtól
távoli, „tényen kívüli” tényezők, például a gyakori együttlét, az egyszerre felfigyelés játszanak ebben szerepet.
Ezzel szemben:
Csak ritkán, csak meghatározott jellegzetes összefüggések mellett, szűk határok között, s talán még akkor is
csak közelítőleg áll fenn az és-összeg- ződés; nem adekvát, ha ezt a határesetet tesszük meg a történés tipikus
alapjává.
„Csak ritkán”: gyakran fordul elő, például az elbutulás végső szakaszában, a gondolkodási folyamat belső
fennakadásainál, a durván „széttartó”, egymás szempontjából irreleváns dolgok összehozásánál, amit
344
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
elemenkénti felfogás erőszakolhat ki (az össze nem tartozó, összefüggéstelen Gestaltok elválasztásával,); olyan
kísérleti feltételek mellett, melyek a „részek megállapítására”, a „Ges- taltok felbomlására”, a benyomások
ellaposodására vezetnek.
„Szűk határok között”: a „tudat terjedelme” rendkívül szűk a részenkénti megközelítéshez; funkcionálisan
összekapcsolódik a Gestaltképzés szintjével (ami biológiailag nagyon fontos). Hasonló a helyzet az
emlékezésnél az észrevehetőséggel és a bevéshetőséggel.
„Talán még akkor is csak közelítőleg”: még ahol az ember leginkább gyaníthatja a darabonkénti összegződést,
az elmélyült leírás ott is azt mutatja (s a funkcionális törvényszerűségek megerősítik ezt), hogy ott is másként áll
a helyzet, még a fentebb említett esetekben is. (Még a „kaotikus” kifejezés sem egyszerűen egy és-ösz- szeg
közvetlenül adott voltát jelenti a tudományban, gyakran ennek feltételezésére valóban hajlam vezetett.) A
részenkénti és-kapcsolat igazából csak korlátok között valósítható meg; mindig együtt jár vele a mesterséges
körülmények veszélye, annak a veszélye, hogy megváltoztatjuk magát a helyzetet, ellaposítjuk, kiürítjük éppen a
lényeget. [...]
Az adatok maguk különböző mértékig önmagukban formáltak, Gestalt- tal rendelkeznek. többé vagy kevésbé
strukturált, többé vagy kevésbé meghatározott egészek és egészleges folyamatok vannak, melyek sokrétű, igen
konkrét egészleges tulajdonságokkal rendelkeznek, jellegzetes egész tendenciákkal s a részek egészleges
meghatározottságával. Az elemeket konkrét módon úgy kell kezelnünk, „mint részeket” egy egészleges
folyamatban.
Wertheimer, uo.
124-125. o.
Ugyancsak összhangba kerültek a mozgalom vizuális kutatásai a szintén Göttingában tanult David Katz (1854-
1953) ez időben kezdődő színelméleti kutatásaival, melyek a színek kontextuális elemzésében kezdték használni
a mező fogalomrendszerét. Katz egyrészt a színek fenomenológiáját dolgozza ki – felületi színeket,
térfogatszíneket (pl. folyadékoknál) s filmszíneket (pl. színkeverésnél) különít el –, másrészt a megvilágítási
konstancia terén végzett úttörő, a mező fogalmával operáló kutatásokat. Ezen a területen nagy szerepet játszott
azután a magyar Kardos Lajos is (lásd lentebb).
A látás a kiterjesztések során is alapvető fontosságú lesz az alaklélektanosok számára. Minden területen az
észlelés egészleges szerveződésére akarják az értelmes szerveződést visszavezetni, illetve legalábbis a látás
analógjait megtalálni. A tanulás belátás dolga lesz, akárcsak a problémamegoldás.
345
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
12.6. ábra. Az amodális kiegészítés kudarca Kanizsa nyomán (1979). Ez indokolja, hogy az ismétlődő mintázat
ellenére is a takarásnál megnyúlt lovakat látunk
Az alaklélektan szemléletét legtisztábban az mutatja, ahogyan feltárják, hogy milyen tényezők révén válnak
együvé tartozóvá a vizuális érzékelésben a különböző ingerek. A 12.4. ábra mutatja Wertheimer 1922-es
tanulmánya nyomán a legfontosabb ilyen tényezőket. A közelség, a hasonlóság, a zártság és a jó folytatás a
kiugró, pregnáns figuraalkotás legfontosabb elvei. Olyan elvek ezek, melyek révén az észlelésben, egyensúlyban
lévő struktúrák alakulnak ki. Az egyensúlyra törekvést legvilágosabban a befejezetlen figurák mutatják. A kör
pregnáns voltát éppen ez a kényszerű, elkerülhetetlen viszonyítás mutatja legjobban. A 12.5. ábra külön
kiemelve mutatja a zártság sajátos szerepét. Ez az a tényező, amely a mai pszichológiában a legvilágosabban
úgy jelenik meg, mint ami nem önmagától adódik, s magyarázatra szorul. A mai észleléskutatók magyarázni
igyekeznek ezt, s megmutatni, hogy ténylegesen mi a szerepe a látás elementáris szerveződésében. Kovács és
Julesz (1993) a zártság szerepét elemezve kimutatták egyrészt, hogy az valóban olyan aktív tényező, mely a zárt
s nem zárt figurákon belüli és kívüli területeken a küszöböket is befolyásolja. Másrészt a zártságot olyan
emergens tulajdonságként értelmezik, mely az agykérgi laterális folyamatok eredményeként jön létre.
A magyar Harkai Schiller Pál Amerikában végzett csimpánzkísérletei (Schiller 1951) is klasszikus példák a
pregnancia jelenségére: befejezetlen ábrákat adva, a csimpánz firkálásai a befejezetlenül hagyott részre
összpontosulnak, ami azt jelzi, hogy ő is érzi, valami hiányzik itt. A 12.7. ábrán látható módon betölti a hiányzó
részeket, illetve firkálásaival a mintázathoz igazodik. Ehhez tehát nem kell iskolás geometriai ismeret. A
pregnanciaelvek az alaklélektani értelmezés szerint az idegrendszeri szerveződés veleszületett adottságai, a
perceptuális egyensúlyok az agykérgi folyamatok egyensúlyának felelnek meg. Mint Kardos Lajos (1957)
éppenséggel kritikus éllel hangsúlyozta, ezek az elvek az evolúció során kellett kialakuljanak, mint szervező
elvek az optimális tapasztalatokra.
346
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
12.7. ábra. Harkai Schiller Pál (1951) csimpánzrajzolási kísérletei a zártság és a formai tényezők szervező
szerepéről főemlősöknél (Hotersall 1987, 187. o.)
A befejezésre törekvésnél maradva, ezek az elvek túl is mennek a percepció világán. Bluma Zeigar- nik, Kurt
Lewin tanítványa a Berlini Intézetben, Lewin egy hétköznapi megfigyeléséből indulva kimutatta a befejezésre
törekvés szerepét az emlékezésben. A pincérek jól emlékeznek arra, hogy mit fogyasztottak azok, akik még nem
fizettek, a számlát már rendezett vendégek fogyasztását viszont szinte azonnal elfelejtik, szólt a kiinduló
megfigyelés. Zeigarnik kísérleti személyeinek különböző megoldandó feladatokat adott, s egy részüket nem
hagyta befejezni. Kiderült, hogy később, a befejezésre irányuló feszültség révén a személyek sokkal jobban
emlékeznek a befejezetlen feladatokra, mint a befejezettekre. Ezt a hatást nevezzük azóta is Zeigarnik-
effektusnak.
Köhler a húszas évekre kialakítja a mozgalom fiziológiai doktrínáját, az izomorfizmus elvét, mely a fizikából
átvett mező fogalom legkiterjedtebb alkalmazása lesz, s lényege, hogy megfelelés van három elrendezés, a
külső, a külvilágbeli fizikai mező, az élmények rendje és az agykéregben zajló folyamatok között.
A tízes évek végére a mozgalmat szellemi expanzió jellemzi. Új szemléletüket kiterjesztik a tanulás
vizsgálatára. Ebben döntő szerepe volt Wolfgang Köhlernek (1887-1967). O Carl Stumpf tanítványaként
halláskutatással kezdte pályáját, majd már a „mozgalom” képviselőjeként az I. világháború alatt a Porosz
Tudományos Akadémia kísérleti telepén, Tenerife szigetén csimpánzokkal végzett kísérleteket. Volt ideje
jócskán, mert a háború miatt mintegy itt rekedt a Kanári-szigeteken. Példát mutatott a percepcióból átvett elvek
alkalmazására a tanulásban: az igazi tanulás mindig viszonyok átlátása s nem egyedi kapcsolatok létesítése. A
harmincas években Wertheimer s tanítványai a szemléletes mozzanat s az átstrukturálás vezető jellegét
hangsúlyozzák majd az emberi problémamegoldásban is, szemben a (kvázi)-logikai lépésről lépésre történő
haladással.
Kurt Koffka (1886-1941), a triumvirátus harmadik, legtermékenyebben író s népszerűsítő tagja, a gyermeki
fejlődésre és a törzsfejlődésre terjeszti ki az alaklélektan elveit: a fejlődés lényege különböző bonyolultságú
struktúrák kezelésének fokozatos kibontakozása. Kurt Goldstein (1878-1965) Adhemar Gelbbel (18871936)
együtt elsősorban az agysérült betegeken végzett vizsgálatok alapján létrehozza az alaklélektan egészleges elvű
neuropszichológiáját is: az emberi pszichikus funkciók nem szűken lokalizáltak egy-egy kérgi területre, hanem
nagyobb agyrészek funkciói, másrészt az agysérülésnél fellépő megismerési zavarok lényeges jellemzője az
egészekbe történő szervezés sérülése.
347
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Ennek a nagy aktivitásnak a középpontja a Berlini Egyetem Pszichológiai Intézete, melyet 1922-től Karl Stumpf
utódaként Wolfgang Köhler vezet. Az alaklélektan sikeres mozgalom volt. Sikerének – mára szomorúan látjuk
ezt – egyik oka az volt, hogy szinte egyedül képviselte a megmaradt tudományosságot az irracionalizmusnak s
az életfilozófiai felhangoknak fokozatosan behódoló, s ezzel paradox módon egyre kiszolgáltatottabbá váló
weimari német pszichológiában. Sikerük másik titka a radikalizmus, mely megkülönbözteti őket az
egészlegességgel operáló kompromisszumos irányzatoktól (Helson 1983). További jellemzőjük a
radikalizmusnak megfelelő nyílt, polemikus stílus. Szinte azonnal arra törekszenek, hogy világosan elhatárolják
magukat, mondjuk G. E.Müller, Benussi s mások felfogásától. Ebben a polemikus radikalizmusban a mai
kognitív tudományban leginkább Chomsky követőire emlékeztetnek.
A radikalizmus vonzó. Az alaklélek- tanosok tanítványok tucatjait vonzzák, akárcsak munkatársakat a Psycholo-
gische Forschung címmel 1921-ben létrehozott új folyóiratba. Vigotszkij és Lurija ugyanúgy kapcsolatban
vannak a mozgalommal s tanulnak tőle, mint az amerikai Tolman. A beállítódás pszichológiai iskoláját elindító
grúz Uznadze (1887-1950) vagy az amerikai Robert Ogden (1877-1959) ugyanúgy hozzátartozik a mozgalom
külső köréhez, mint a magyar Harkai Schiller Pál vagy Gleiman Anna, és Kardos Lajos, de a belső körben is
vannak külföldiek, legnevesebb közöttük az orosz Bluma Zeigarnik.
Az alaklélektan európai virágzásának a fasizmus vet véget. Az egész alaklélektani iskola meglehetősen drámai
körülmények között Amerikába emigrál. Köhler hónapokig hősiesen ellenáll katedráján a barna áradatnak, de
kénytelen ő is menekülni. Ellenállása nem csak szimbolikus volt. Köhler a náci hatalomátvétel után is merészelt
napilapba írni a nácik ellen, előadásain kigúnyolta a hitleri köszöntést s a nemzetiszocializmust, védelmezte
eltávolított zsidó munkatársait. Intézetét fasiszta fegyveresek zaklatták, s végül 1935-ben emigrált Amerikába,
miközben megírta az értékvédő humanista kiáltványaként Az érték helye a tények világában c. munkáját, mely
egyszerre tudományos munka és értékmentő kiáltvány.
Ez a kiállás a nácizmussal szemben korántsem volt általános. Éppen a német pszichológiának az egészleges- ség
gondolatát előtérbe állító másik irányzata, a Lipcsében Wundt munkáját folytató Ganzheit-pszichológia mutatja
az ellenpéldát. Tartalmilag ennek az iskolának a képviselői elsősorban vezetőjük, Felix Krueger (1874-1948)
nyomán úgy vélik, hogy az észlelésben, megismerésben, érzelmekben, személyiségben a fejlődés és az aktuál-
genezis során a tagolatlan zűrzavarból bontakoznak ki az értelmes egészek. Szembenállásuk az alaklélektannal,
amiben ők részben a grazi iskola hagyományát követik, akörül forog, hogy a lipcseiek szerint eredendően van
rendezetlen elementarisztikus szerveződés, ehhez képest az egészleges fejlettebb, értelmesebb s szellemibb.
Ezeknek a szellemcentrikusoknak egy része nagy német lelkesedéssel lepaktált a nácikkal. A fasizmus elől
menekülő gestaltosokat viszont Amerikában új, személyesen barátságos, de intellektuálisan idegen közeg
fogadja. Világnézeti holizmusuk (egészlegességük) nehezen érvényesül a behaviorizmus s a neopozitivizmus
diadalmas éveiben. Tanításuk egyre inkább az „ingerszerveződés” partikuláris törvényeinek fejezetévé
degradálódik, olyasmivé, ami beilleszthető az uralkodó gondolati mintába. Ehhez valószínűleg hozzájárult az is,
hogy a mozgalom vezetői Köhler kivételével mind fiatalon, még a II. világháború vége előtt elhunytak. Egyedül
a belőlük kinőtt szociálpszichológia lesz itt maradandóan középponti tényező Solomon Asch, s elsősorban Kurt
Lewin munkássága révén. Ma azonban a kognitív pszichológusok egy része éppen az átfogó világnézeti
mozzanatok révén mutat rokonságot a gestaltos örökséggel, vagy annak mentalizmusa miatt, vagy sajátosan a
szenzualista szerveződés elsődlegességébe kapaszkodva, mint hagyományba. Ami közvetlenül az érzékleti
szerveződést illeti, az alaklélektani örökség folytonosan velünk van. Mind a kom- putációs, mind a fiziológiai
kutatás számára alapvető kérdés, hogy mi magyarázza az alaklélektan hangsúlyozta szerveződési tényezőket. A
zártság, a pregnancia a mai modellekben is mint különálló célfüggvény jelenik meg.
Amerikában sokan úgy is könyvelik el az alaklélektant, mint a percepciókutatás egy partikuláris irányzatát. Az
alaklélektan hatásának alakulásában azonban kitüntetett szerepe volt annak, hogy a perceptuális szerveződésnél
talált elvek érvényét kiterjesztették a tapasztalatszerzés, a tanulás és az emlékezés vizsgálatára is. Ennek a
törekvésnek sajátos közeget teremtett a behaviorizmus, különösen a Gestalt-mozgalom fokozatos
348
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
áttelepülésével. Három téren igen világos szembenállás alakult ki a két irányzat között. Módszertanilag a
behavio- risták gyűjtögető, induktív kísérletezők, a gestalto- sok viszont a közvetlen átélésre s nyilvánvalóságra
apelláló reprezentatív bemutatásokat kedvelik, s nem erősségük a statisztika. Eltér felfogásuk a
tapasztalatszerzés általános jelentőségéről a megismerésben. A platonisztikus alaklélektan nativista. A
behavioristák ezzel szemben igyekeznek még a perceptuális szerveződésből is minél többet a tapasztalat
számlájára írni. Így jön létre ezekből a vitákból a perceptuális tanulás vizsgálata az ötvenes évekre – az a kérdés,
hogy milyen szerepe van a tapasztalatnak, pl. a pregnanciatörvények létrejöttében.
Kardos Lajos (Rákospalota,1899. december 14. – London, 1985. július 12.) magyar pszichológusként vált
híressé, bár lehetett volna német és amerikai pszichológus is. Egyetemi tanár, a tudományok doktora (1955), a
Pa- dovai Egyetem díszdoktora (1968). 1947 és 1971 között az ELTE Lélektani, majd Pszichológiai
Tanszékének vezetője volt, s ebben a minőségben évtizedeken át a kísérleti szellem ébren- tartója, majd
felélesztője. Sok szakmai tisztsége között az elhallgattatás évei után újjáalakult Magyar Pszichológiai Társaság
első elnöke volt, majd élete végén, kései elismerésként 1985-ben az MTA levelező tagja lett. Tankönyvéből
(Kardos 1964) nemzedékek tanulták a pszichológiát. Kardos Karl Bühler tanítványa Bécsben, ahol ugyanakkor
medicinát és matematikát is tanult. Első munkái a világosságkonstancia folyamatával s a látás szerveződési
mozzanatainak matematikai leírásával foglalkoznak, elsők közt alakított ki részletes differenciálegyenlet-
modellt a konstancia folyamatáról. A tárgylátás feltételeként a „tulajdonságugrás a látómezőben” folyamatát
emelte ki (Kardos 1934; 1983).
Bár sosem tartozott a berlini alaklélektanhoz, az érzékleti szerveződés kérdése az ő munkásságának is vezető
témája volt. Kardos az észleléskutatók között az elsők egyike volt, aki a gondos kísérletezést a bátor
matematikai modellálással kapcsolta ösz- sze. Kardos (1966) a kibernetikai és információs szemléletben talál
alátámasztást arra az évtizedekkel korábban képviselt felfogására, melyben a konstanciajelenségeket
függvényszerű komputációs modellben értelmezte.
Kardos néhány évet Amerikában töltött, hogy azután éppenséggel a fa- sizálódó Magyarországra térjen vissza,
ahol néhány évig Szondi tanítványi köréhez tartozott (Pléh 1985). Amerikából hozta az összehasonlító lélektan
iránti érdeklődést. Az ötvenes években megpróbálta összekapcsolni az összehasonlító lélektant Pavlov
gondolataival (Kardos 1960). E munkának megvan a maga történeti jelentősége, mivel rámutat arra, hogy
hogyan próbált egy komoly tudós akkoriban újnak számító gondolatokat becsempészni intellektuálisan zártnak
szánt világba. Ebben az összefüggésben a zárt világ a pavlovizmus, a becsempészett új az összehasonlító
pszichológia, ami persze nem azonos a hivatalosság véleményével: abban Pavlov az új.
Későbbi kutatásainak fő témája az állati tanulás, az állati emlékezet és a lelki élet evolúciós kibontakozásának
elemzése. Magasabb rendű állatoknál a lokomóciós viselkedéshez kapcsolódó helytanulást állítja előtérbe,
szemben az emberi manipulációs tanulással (Kardos és Barkóczi 1954; Kardos 1959; 1965). Az állat a
környezeti helyeket fényképszerűen rögzíti emlékezetében, s egy helyre egy funkciót (pl. táplálkozás vagy
büntetés) kapcsol. A Tolman-féle kognitív, belső térkép fogalmához hasonlító koncepció jó összhangban van a
mai kognitív pszichológiai elméletekkel (Kardos 1988). A behaviorista tanulás-lélektani hagyomány kritikus
vizsgálójaként és felhasználójaként igen finom eljárásokat alakított ki a téri emlékezet vizsgálatára állatoknál.
Három évtizedes kísérletezésen alapuló elmélete lényegében azt hirdeti, hogy az állatoknak képszerű
emlékezetük van, mely a dolgokat azok elhelyeződésével együtt tárolja.
Ezt a folyamatot nevezzük Köhler nyomán belá- tásos tanulásnak. Az állat átlátja a cél (a banán) és a hozzá
vezető eszköz (a láda) közötti viszonyt. A belátás hirtelen következik be, a nyílt próbálkozások abbahagyása
után. A megoldás megelőzi a kivitelezést. Ezzel szemben a behavioristák a véletlenben hisznek: a tanulás során
a véletlen próbálkozások közül a beválóak rögzülnek, nincsen ezt megelőző értelmi átlátás. Ez a rögzülés
349
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
azonban nem azonnali, hanem lépcsőzetes. Az alaklélektanosok szerint a rend előbb jön létre, mint a megoldás,
a másik tábor szerint viszont a rend a megoldás révén emelkedik ki a káoszból. A két felfogás sematikus
összevetését mutatja a 12.3. táblázat.
A harmincas években Wertheimer s tanítványai, a magyar származású Katona György és Luchins, illetve az
alaklélektanos szemlélet más képviselői, mint a fiatalon elhunyt Karl Duncker (1903-1940), a magyar
származású Székely Lajos, az emberi problémamegoldásra is kiterjesztik ezt a felfogást. Az igazi produktív
gondolkodás az ő szemükben alapvetően átstrukturáló jellegű, s a valóban új dolgok forrása a szemléletben
keresendő. Ebben a felfogásukban természetszerűen szembekerülnek mind a gondolkodás rendezetlen
asszociációs elméleteivel, s ennek behaviorista változataként az emberi problémamegoldást próbálkozásos
elképzelésekkel magyarázó felfogással, mind a produktivitás logikai, szillogisztikus modelljeivel (Wertheimer
1945). Vitában álltak a problémamegoldási kutatás mai értelemben kognitív irányzatának képviselőjével, Otto
Selzcel is. A részben a würzburgi iskola hagyományában dolgozó Otto Selz (1881-1944) a problémamegoldást
analitikusan kezeli: a műveletek és anticipációk fogalma segítségével szerinte a problémamegoldást
egyértelműen lépésekre lehet felbontani, s a ha ^ akkor típusú információátalakítások keretében elemezhető. Ez
a koncepció a mai számítógépes analógiákat vagy tényleges modellá- lást használó kutatás – pl. a Nobel-díjas
Herbert Simon (1982) és Allen Newell (1989) – megközelítésének lényege is. Tulajdonképpen az alaklélektani
gondolkodásmenetben az érdekes és lényeges éppen ezzel szemben a szemléletes mozzanatok megléte: a
gondolkodás, amikor újat hoz, mindig valaminek a meglátását kell eredményezze. Ez évtizedekig irányító elv
volt még a nem kifejezetten alaklélektanos kutatásokban is. A 12.8. ábra egy jellegzetes feladat megoldását
mutatja N. R. F. Maier kutatásaiból. A személynek itt is át kell látnia azt, hogy az ábra alján látható tárgyakat
nehezékként használva, össze tudja kötni a két kötelet.
12.8. ábra. Jellegzetes példa a szemléletes problémamegoldásra N. R. F. Maier kísérleteiből: a neves kétkötél-
probléma (Lénárd 1984, 77. o. nyomán)
Évtizedekig a szemléletes felfogás uralkodott a problémamegoldási kutatásban, hogy azután a kogni- tivizmus
az analitikus és logikai hozzáállást állíts előtérbe. Érdemes kiemelni azonban, hogy a két irány, az egészleges-
350
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
A kétféle tanulási és problémamegoldási felfogás sokat vitázik a harmincas években s vitájuk rejtve azóta is
folyik. A behavioristák igyekeznek rámutatni arra, hogy a próbálkozásos tapasztalatoknak nagy szerepük van a
látszólag hirtelen, pillanatnyi megoldás megtalálásban. Az emberi problémamegoldásban is az előzetes
tapasztalatok szerepét hangsúlyozzák. A mai pszichológiában ugyanez a kettősség jelenik meg enyhített
formában a felfedeztető és az instruáló oktatási módszerek különbségében vagy a séma- és struktúraközpontú,
illetve az asszociatív tanulási és emlékezeti modellek szembenállásában, az emberi emlékezet kutatása során.
Az alaklélektan sajátos tanulásfelfogásának humán alkalmazásai affinitást mutatnak a mai organizációs tanulási
szemlélettel. Ebbinghaus óta a verbális tanulás szakirodalmának egyik visszatérő jelensége például a
pozícióhatás. Egy megtanulandó lista elejét és végét könnyebben tanuljuk, mint a közepét. Köhler és von
Restorff kimutatták (lásd Köhler 1947), hogy ha a lista közepén álló elemeket valahogyan kiemeljük (pl. más
színnel adjuk), akkor a pozícióhatás megszűnik. Ennek oka, hogy a kiemelés új strukturálási lehetőséget ad:
szerveződést vezet be a szervezetlen anyagba, s ezáltal könnyebbé teszi a tanulást. A mai kognitív tanulási
elméletek, amikor az előorganizátorok s a különböző szervező tényezők szerepét hangsúlyozzák, valójában
ezeket a mozzanatokat emelik ki újra.
Az izomorfizmus koncepcióját legrészletesebben a Berlinben Max Plancknál is tanult Köhler fejti ki egy 1920-
ban megjelent, sokatmondó című monográfiájában. A tanulmány címe: Fizikai Gestaltok nyugalomban és
stacionárius állapotban.Az elmélet nem pusztán pszichofiziológiai koncepció. Három pólusa van. A külvilágbeli
struktúrák, az agykérgi tevékenység és az érzékleti mező szerveződése.
Hasonlóalakúság mindhárom között fennáll: az agykéreg működésében a külső ingermező szerkezeti viszonyai
képeződnek le, s ennek felel meg az élménybeli szerveződés. A megfelelések mindenütt struktúrák s nem
elemek között vannak, ez az első kiemelendő mozzanat. A másik a megfelelés jellemzésére használt hasonlóság,
azonosalakúság (izomorfizmus) pontos értelme. Az alaklélek- tanosok nem metrikus hasonlóságot képzelnek el.
Nem azt tehát, hogy ha egy kávéscsészét látunk, akkor az agykéregben valamilyen kávéscsésze alakú ingerületi
folyamat jönne létre. A topológiai hasonlóság olyan alapvető viszonyok leképezését jelenti, mint az érintkezés,
bennfoglalás, kisebb- nagyobb stb.
Maga az a gondolat, hogy az alaklélektan háromféle rend között tételez fel megfelelést, szakítás az
ismeretelmélet kanti hagyományával. Az izomorfizmus „eleve elrendelt harmónia”-szerűen biztosítja, hogy
élményeink megfelelésben legyenek a világgal, s van benne egy alapvető ikonicitási hit. A Kant óta élő
hagyomány szerint viszont erről sosem lehet bizonyosságunk: mindig közénk s a világ közé állnak a priori
sémáink, a világ valódi természetét nem tudjuk megragadni.
Hogyan valósítja meg az idegrendszer az izomorf leképezést? Köhlerék szerint az idegsejtek diszkrét, minden
vagy semmi jellegű működéséből egészleges elektromágneses mezők jönnek létre az agykéregben. Ezek a
mezők a sejtműködés elindította fi- zikokémiai folyamatok termékei, de azokon túllépő, stabilitásra törekvő,
holisztikus folyamatok. A pregnan- ciatörvények például tulajdonképpen az egyensúlyban lévő idegrendszeri
mezők jellemzői lennének.
Az izomorfizmust nem túl mereven képviselve kialakult egy egészleges neuropszichológia is Kurt Goldstein
(1878-1965) munkáiban. Agysérültek vizsgálatára alapozva jó alaklélek- tanosként ő lesz a lokalizációellenes
351
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
neuropszichológia egyik vezére. Álta-lános elméleti felfogásában pedig, s ez is természetes affinitás, a szervezet
egésze és a környezet közötti interakciót hangsúlyozza, a holisztikus biológia és orvoslás elveit képviseli.
Az egyébként szintén lokalizációellenes Lashley (1929) és munkatársai (1951) a kérgi elektromágneses elmélet
egészét vették a szó szoros értelmében bonckés alá. Macskák és majmok agykérgébe finom vezető és szigetelő
rétegeket operáltak be, melyek meg kellett volna zavarják a feltételezett elektromágneses mezők működését. Az
állatok azonban továbbra is igen finom diszkriminációra voltak képesek. Köhler azzal válaszolt ezekre a
kritikákra, hogy korántsem világos, milyen léptékben, mekkora tényleges mezőkön érvényesül az izomorfizmus.
Később Karl Pribram (1985) is ezt az ellenérvet hangsúlyozza.
Az izomorfizmuskoncepciót azonban nem a vele szemben közvetlenül felhozott tények, hanem az elektro-
fiziológia és az agyi modellálás változásai tették pusztán történeti ér- dekességűvé. A finom agyi elektromos
vizsgálatok a naiv izomorfizmust nem támasztják alá. A formaészlelés alapjait tisztázó modern vizsgálatok,
Hubel és Wiesel Nobel-díjjal jutalmazott munkái, azt igazolták, hogy a kommunikációelmélettel megújított
telefonközpont-elmélet keretében ügyes kapcsolási rajzokkal éppenséggel „huzalos” magyarázatot tudunk
találni a formai folyamatokra. Maga az izomorfizmus mint fiziológiai koncepció nem bizonyult termékenynek,
voltaképpen egyedül Pribram (1990) s persze Köhler folytatott mellette utóvédharcokat. Ugyanakkor egy fontos
racionális magva, nevezetesen az ingerléssel analóg idegrendszeri folyamatok kérdése egy alapjában digitálisan
kódoló idegrendszerben továbbra is izgatja az idegrendszer modellálóit. Pribram fantáziadús elképzelése az
agyműködés és az emlékezet holográ- fiás megközelítéséről jellegzetes példa az analóg idegrendszeri
reprezentáció gondolatának mai továbbélésére. Hasonló módon, maga az alaki szerveződés, mint olyan
gondolat, ami az idegrendszeri modellálás számára központi gond (pl. a nézőpont- és méretfüggetlen
reprezentációk kialakulása révén), szintén elismerten az alaklélektantól származó adalék.
Az izomorfizmus mint fogalom számtalan helyen megmaradt. Ezt használja s ezen vitázik a képzetalkotás
elmélete, ahol Roger Shepard (1978) kidolgozta a másodrendű izomorfizmus komplex elméletét. Ez az elmélet
nem az agy, hanem a környezeti mező és az élmény közti vonatkozást ragadja meg az eredeti alaklélek- tanos
hármasságból. Shepard szerint nem a környezet és az élmény között kell izomorf leképezést keresnünk, hanem a
környezetelemek viszonya s az élmények viszonya között. Ezt a függvényt nevezi ő másodrendű
izomorfizmusnak. Vagyis az ingerek viszonya és a reprezentációk viszonya között van hasonlóság.
Hasonló kifinomult módon él tovább az izomorfizmus fogalma a kognitív modellálásban, ahol az idegrendszer
oksági és a logika, valamint a szemantika implikációs viszonyai között keresik a kapcsolatot (vö. Pléh 1998).
Már Piaget (1967c) is úgy vélte, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok parallelizmusa
lényegében az oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (206. o.),
illetve „a jelentések implikatív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izomorfak” (208. o.). Amit Piaget a
pszichofizikai parallelizmus modern megfogalmazásának tart, a mai kognitivizmusban mint egyéni mentális
okság és logikai következmény izomorfizmusa jelenik meg. Fodor (1996a) elképzelése szerint kétféle hálózatot
kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát egyrészt, a másik oldalon pedig a
propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „[...] A két hálózat – az oksági és a
következtetési – között részleges izomorfizmus állapítható meg. Egy ilyen izomorfia fényében egy
propozicionális attitűd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozíció szemantikus szerepét tükrözi.” (Fodor 1996a,
74. o. Győri Miklós ford.)
Egyszerűen fogalmazva, az alaklélektan mint konkrét neurológiai doktrína kudarcot vallott. Ugyanakkor az,
aminek magyarázatára szolgált, továbbra is a percepciókutatás alapkérdése. Ráadásul számos más területen, már
352
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
nem az agy és az élmény, hanem a világ és élmény – legyen az tárgyi vagy szemantikai világ – közötti
viszonyok elemzésében újra és újra megjelenik. Beleilleszkedik annak a kétféle hasonlóságnak a kérdésébe,
amit újabban Eco (1999) mint az észlelési közvetlen illeszkedésen alapuló és a másodlagos jelhasonlóság
kérdéseként foglal össze.
12.9. ábra. A figurális utóhatás vizsgálati berendezése Köhler és Wallach (1944) nyomán
A fejlődésnek ettől némileg eltérő, de mégiscsak a sajátos németes-európai koncepcióját képviseli a Lipcséből
és Hamburgból Amerikába átszármazott Heinz Werner (1890-1964). A fejlődésben ő nagy hangsúlyt helyez a
gyermek átfogó, világképi változásaira, melyek a környezet egész leképezését átalakítják (például a kisgyermek
és a kamasz egész más geográfiával látja saját lakókörnyezetét). A fejlődésben, de a megismerés
aktuálgenetikus fázisaiban is (itt a lipcsei egészleges iskola hatása), meg kell különböztetnünk az ősibb,
mozgásos-affektív- ikonikus és a fejlettebb, mérnökibb/objektiváltabb, geometriaibb leképezést. Az ősibb forma
azonban a felnőtt megismerésében is jelen van. Erre alapozva hoznak létre Werner amerikai követői a hatvanas
években egy egész személyiségtipológiát, mely a tónusos-elementárisabb, mezőfüggőbb és a közvetlen
mezőfüggéstől eltávolodni képes típusokat állítja szembe egymással.
353
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Ha tipológiát nem is, személyiség-lélektant a gestaltosok is kidolgoztak. Koffka (1935) megadja ennek
alaphangját a geográfiai és a pszichológiai környezet fogalmának elkülönítésével. Ez az azóta is minden
kontextualizmusban visszatérő gondolat azt mondja ki, hogy viselkedésünket nem a dolgok határozzák meg,
hanem az, hogy mit jelentenek azok számunkra: ha nem tudom, hogy az a folt egy kígyó, nem félek, ha viszont
kígyónak mondják, akár ájuldozni is kezdhetek.
354
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Lewin elmélete saját korában talán nem volt eléggé megbecsült Amerikában. Ugyanakkor kísérletei révén az
„igazi” alaklélektanosoknál sokkal átfogóbb hatása volt a modern pszichológia egészére. A csoportlélektan
alakulásában ő lesz a vezérfonal. Így volt ez, elsősorban Mérei Ferenc közvetítő munkája révén,
Magyarországon is. Az alaklélek- tanos szemlélet Lewinék munkásságán túlmenően is elsősorban a
szociálpszichológiában él mindmáig tovább. Gestaltos elvekre megy vissza a grazi és berlini képzettségű,
kezdetben a vizuális szerveződéssel foglalkozó Fritz Heider attribúció- és összhangelmélete a személyeknek
tulajdonított szándékokról, mely a mai pszichológiában oly központi intencionalitáselméletek (Dennett 1998a)
egyik forrása. De ide vezetnek a szálak Newcomb és Helson egyensúlymodelljeitől is. Solomon Asch (1952), a
modern szociálpszichológia klasszikusa pedig a csoportnyomással és a konformizmussal kapcsolatos
vizsgálataiban, s a benyomásformálódás összképszerűségének elemzésében örökíti tovább máig az
alaklélektanos szemléletet, messze eltávolodva az eredeti észlelési keretektől.
Wertheimer már hivatkozott átfogó tanulmánya mutatja be legvilágosabban, hogy hol szorít a cipő a
hagyományos pszichológiában. Felfogása szerint a hagyományos lélektan több jellemzője egy egész világképet
takar. Mentális életünket összegként képzelik el, a lelki életet mozaikszerű felépítésűnek tartják, de ugyanígy
vélekednek az egész világról. A kapcsolatok a lelki életben esetlegesek: az asz- szociációs doktrína szerint
mentális kapcsolatképzésünk a világ véletlenjeinek van kiszolgáltatva: ami véletlenül együtt jár a világban, az
összekapcsolódik egymással a fejben. A kapcsolatalkotás puszta előforduláson alapuló, egzisztenciális jellegű.
Ennek felel meg az a fiziológiai doktrína, mely az idegrendszer felépítését specifikus központok, s azokat
összekötő asszociációs pályák együtteseként képzeli el. Az alaklélektanosok szerint, mint láttuk, a lelki élet
ilyen működésmódja csak határesetekre érvényes: deliráló állapotban, fogyatékos értelemnél, vagy ha valami
nehezen feldolgozható, pl. értelmetlen, akkor jelenik csak meg. Ezzel a felfogással olyan elképzelést kell
szembeállítani, mely a megismerésben az alulról felfelé haladás helyett a felülről lefelé ható tényezőknek
tulajdonít döntő szerepet. Az egészeket és a struktúrákat tartja elsődlegesnek, s ugyanakkor magát a világot is
rendezettnek véli. Mentális életünk nem akcidentális kapcsolatokat képez le a világból, hanem lényegi értelmi
összefüggéseket. Maga a külvilág tartalmaz értelmi összefüggéseket, s mi ezek megragadására irányulunk a
puszta asszociálás helyett.
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy mindebben egy platonisztikus világképet fedezzünk fel: a struktúrák az őket
feltáró mentális élettől függetlenül léteznek, az ideális formák valahol rajtunk kívül vannak. A Gestalt-hangsúly
a pszichológiában egy értelemteli világ elképzelésével jár együtt.
Az alaklélektanosok másik sajátos világképi hangsúlya a természet modellálásának két metaforájából indul ki.
Minden rendszer jellemzése során, fejti ki Köhler (1947) kétféle megkötéssorral kell számolnunk. Az egyik a
gépek analógiájára felfogott szerkezeti megkötések rendszere, ami legvilágosabban a klasszikus mechanika
világképében érvényesül. Ez a modellálás az erők érvényesülésének korlátaival (a topográfiai megkötésekkel)
foglalkozik. A másik a dinamikus modell, mely a rendszert irányító erők kölcsönhatásaival foglalkozik, azok
egyensúlyával s egyensúlyhiányaival. Egy gőzgépben mint összetett rendszerben például a dinamikus modell a
gőz keletkezését s az általa végzett munkát írja le, a mechanikus modell viszont azt, ahogyan a csövek
kényszerpályára irányítják a gőzt.
355
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Észlelés és tudás viszonya észlelés a gondolkodás közös formáló elvek az észlelés átjárható,
mintája percepció = koncepció
A tudományban mindkét modell jogos és szükséges. A baj csak az, hogy a pszichológiában és az idegrendszer
kutatásában mindmáig kizárólagos igénnyel uralkodik a mechanikus modell. Az idegrendszer kapcsán a
telefonközpont-modellek uralmát jelenti ez: az idegrendszer működését elő- rehuzalozott, illetve a tapasztalás
során kialakult (lásd a feltételes reflexek elvét vagy a behaviorista szemléletet) diszkrét pályákon megvalósuló,
tehetetlenül helyhez kötött módon képzelik el. Az agyműködésben a távoli agyrészek közötti kapcsolatokat fel
sem tételezik.
Az alaklélektanos világkép egyébként, bár eredetében a német idealizmushoz kapcsolódik, nem mindenben
elégítette ki azt. Rickert (1934/1987) a neokantianizmus képviselője például expliciten bírálja azt a hitet, hogy
az alaklélektan az egészekkel foglalkozva megőrizheti a naturalizmust. „Vannak, akik felróják az asszociációs
pszichológiának és a vele rokon nézeteknek, hogy valamiféle »lélek nélküli lélektanhoz« jutnak el, ugyanakkor
azt hiszik, hogy az olyan elméleteken keresztül, amilyen például az »alaklélektan«, ettől a fogyatékosságtól
megszabadulhatnak. Mindez azonban csak egy nagyon korlátozott értelemben igaz, sőt, ha a »lélek« szót a
szokásos értelemben vesszük, akkor egyáltalán nem.” (96. o.) Ugyanakkor vannak egészek, de ez éppen annak a
bizonysága, hogy „fel kell adnunk a reményt, hogy valamilyen átfogó elmélet segítségével tudományosan
megalapozott ontológiai hidat verhetünk testek és a lelki élet között” (97. o.).
A 12.4. táblázat mintegy összefoglalásként azt mutatja, miben tért el az alaklélektanos felfogás mint
tudományos rendszer és mint implikált világnézet mind a lipcsei egészleges elmélettől, mind a későbbi
tanuláselvű percepciókutatásoktól.
4.9. táblázat - 12.5. táblázat Az alaklélektan néhány hatása a mai kognitív szemléletre
356
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
357
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
2.7. Kulcsfogalmak
4.11. táblázat -
izomorfizmus pregnancia
jó folytatás telefonközpont-modell
Ugyanakkor a pszichoanalízis sajátos elmélet is a neurózisokról: kitüntetett magyarázó szerepet játszanak benne
a kora gyermekkori élmények s a szexualitás. Végül a gyógyító tapasztalatokból kiindulva a pszichoanalízis egy
általános emberképet is képvisel (metapszichológia), mely a lelki életet többrétegű felépítésűnek tartja, lelki
358
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
működéseinket állandóan vágyaink által befolyásoltnak tételezi, a személyiség kulcsát múltjában, kora
gyermekkori tapasztalataiban keresi. Ezt kiegészíti egy negyedik szint: a pszichoanalízis a vágyak determináló
szerepét kiterjeszti a kultúra elméletévé, mely a társadalmat az ösztönszabályozás rendszereként, az alkotást
pedig személyes konfliktusok szublimációjaként értelmezi. Ugyanakkor maga az eljárás is rokon a kulturális
hermeneutika módszereivel. A pszichológia egészének története szempontjából a pszichoanalízis mind a négy
adaléka jelentős; mindig látnunk kell azonban, hogy éppen melyikről beszélünk, melyik általánosítottsági
szintről van szó.
3.1.1. A tudattalan
Az újkori európai gondolkodás sajátos vonása az, hogy a lelkit azonosítja a tudatossal. Ez a karteziá- nus
racionalista torzítás eredményezi azt, hogy az egyszer elfojtottat újra fel kell fedezni – mint azt Whyte (1960)
hangsúlyozta. Korántsem szükségszerű, hanem inkább definíciós kérdés ugyanis az, hogy megengedjük-e a nem
tudatos lelki működéseket is. A 17. századtól a 20. század elejéig két tengely mentén történik a tudattalan
újrafelfedezése. Ennek sajátos áttekintését mutatja Whyte nyomán a 13.1. táblázat. A „kognitív” oszlop a
racionális filozófia és a kísérletező tudományok világát jelöli, a „vitális” a többnyire irracionalista
életfilozófiákat, végül a „patológiás” oszlop a kórlélektani megfontolásokat.
Valójában a patológiás mozzanattól ideiglenesen eltekintve elemezhető ez az elrendezés úgy is, ahol az egyik
megosztó tényező: a nem tudatos folyamatok minőségi jellemzése (eltérésük az éber tudattól), illetve negatív
felfogásuk. A negatív felfogás szerint a nem tudatos egyetlen eltérése a tudatostól, hogy nem tudatos, pl.
halványabb, gyengébb. A pozitív felfogás szerint a nem tudatos folyamatok jellege tér el a tudattól. Míg a tudat
ésszerű, nem tudatos életünk ésszerűtlen.
A másik megosztó tényező épp ennek megfelelően a tudattalan jelenségek racionális és irracionális
interpretációja. A két „dimenzió” nem független egymástól. Többnyire érvényes az, hogy akik a nem tudatos
jelenségek sajátos jellegét, a tudattól minőségileg eltérő voltát hirdetik, egyben az irraciona- lista vonal
képviselői is, és fordítva: a nem tudatos folyamatokat elsősorban az embert mozgató tényezők és az érzelmek
világában keresik, míg a negatív vonal képviselői a megismerés körében.
A racionális, a megismerés nem tudatos vonásait kutató vonal az újkori pszichológiában Leibniz munkájával
indul. Leibniz az érzékelés elemzésében is alkalmazza infinitezimális gondolkodásmódját (a végtelen kicsire
való áttérést, mely a differenciál- és integrálszámítás alapja): ha az ingert csökkentjük, csökken az érzéklet is.
Nincs okunk feltételezni, hogy tovább csökkentve megszűnne hatása. Ezeket a tudatosan nem észlelt, de
feltételezett hatásokat nevezi Leibniz petites perceptions-nak (kicsiny észleleteknek).
Herbart rendszerében részletes kibontást nyer a tudat-tudattalan különbségtevés kognitív felfogása. Tudatunk
csak a lélek egy reflektorfénybe került szelete. A képzetek egy része van csak a tudatban, onnan kikerülve sem
szűnik meg létezni és hatni: a képzetek állandóan ki- és bekerülnek a tudatba. Ez a folyamat a képzetek harcával
jár, egyesek másokat kiszorítanak, a képzetek egymással összeférhetetlenek. Herbartnál tehát nem csak a
tudattalan kognitív előképe van meg, hanem a motivációs tényezők tudatba jutásért folytatott harca is felmerül
nála.
Helmholtz munkásságának ismertetésekor (5. fejezet) láttuk, hogy észleléselméletében középponti gondolat a
nem tudatos folyamatok előtérbe állítása. A tudattalan induktív következtetések, mint az észlelési szerveződés
alapjai, a nem tudatos folyamatok negatív jellemzésének mintapéldái. Helm- holtz sokat bírált
intellektualizmusa, mely az észlelést a gondolkodás és a logika mintájára képzeli el, a minket érdeklő
szempontból azt is jelenti, hogy a nem tudatos folyamatokat teljesen egyenértékűnek tekinti a tudatosakkal. Két
vonás különíti csak el őket: a nem tudatos folyamatok rendkívül gyorsak s felülbírálhatatlanok. Hiába „tudjuk”
például, hogy a Hold nagysága változatlan a zeniten és a horizonton, a tudás ellenére igencsak eltérő méretűnek
látjuk.
A klasszikus német kísérleti pszichológia, Wundt (1921) is feltételez nem tudatos folyamatokat. A felfogás
terjedelmével s az appercepciós, integrációs folyamatok vizsgálatával kapcsolatban ő dolgozza ki
legrészletesebben, akkor már kísérleti támogatással, a tudat „fókusz”-koncepcióját: a tudatot az éppen zajló lelki
359
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
jelenségek masszaszerű kavalkádjának különösen éles megvilágításba került középpontjaként értelmezi. Ennek a
reflektorszerű fókusznak viszonylag kicsiny a befogadóképessége s állandóan vándorolhat is; a nem tudatos s a
tudatos folyamatokat ennek megfelelően egyedül az élesség különbözteti meg egymástól. Nem minden irónia
nélküli az, hogy a mai filozófiai tudatelméletben Daniel Dennett (1991) majd mint a tudat karteziánus színház
elképzelését becsmérli ezt a felfogást.
A nem tudatos folyamatok előtörténetének ir- racionalista hagyománya főként a német „romantikus”
idealizmushoz kapcsolódik. A 19. századi természettudomány diadalmas haladásával szembeállítva a német
irracionalisták, kezdve Fichtével és Schellinggel, s folytatva Schopenhauerrel, sok egyéb mellett azt a nézetet
képviselik, hogy az ember nem teljesen determinált lény. A szokványos tudományos megismerés számára
hozzáférhető tényezőkön túl olyan erők is befolyásolják, melyek nem megismerhetőek, és/vagy nem tarthatóak a
tudat ellenőrzése alatt. Ezek az erők az emberi szabadság és kiszámíthatatlanság zálogai. Ösztönök ezek, melyek
ott rejlenek viselkedésünk mélyén, számunkra hozzáférhetetlenül. Vagy éppen az emberi küzdést képviselik,
mint Schopenhauernél az akarat, mely az adotton, a meghatározottságon való túllépés záloga.
Ezek a nem tudatos folyamatok a racionalista hagyomány felfogásával szemben két jellegzetességgel bírnak.
Egyrészt minőségileg eltérnek a tudatos folyamatoktól. Működésmódjuk más. Illogikusak, kiszámíthatalanok,
megengedik az ellentmondást s így tovább. Másrészt az emberi többre törekvés zálogai; a lázadás, a fennállóval,
a kultúra s a hétköznapi élet szokvány rendjével való elégedetlenség, s jobb esetben a szembeszállás örök
ígéretei.
A 19. század utolsó harmadában Eduard Hart- mann (1842-1906) spekulatív filozófiai rendszerbe próbálta
integrálni a tudattalan különböző értelmezéseit, természetesen az irracionalista hagyománynak megfelelően
végezve az integrációt. Először 1869-ben megjelent, sok kiadást megért háromkötetes munkája, a Die
Philosophie des Unbewussten hangzatos címet viseli. Hartmann könyve a tudattalan filozófiájáról a 19. század
utolsó harmadának sikerkönyve volt. A német mellett számtalan nyelvre lefordították, olyan szerzők
foglalkoztak vele, mint Ebbinghaus. Annak idején Alexander Bernát filozófiai sorozatában magyarul is
megjelent. Hartmann a tudattalan három szintjét különíti el, ezzel próbálja megadni a természettudományos, a
tudattalant valami alacsonyabbként kezelő, s a romantikus, a tudattalant sajátosan emberinek tartó felfogásokat.
A legelső szint a fiziológiai tudattalan szintje. Ennek felelnek meg például a célszerű, de nem racionális
irányítás alatt álló reflexes működések. A pszichológiai tudattalan a nem tudatos, de lelki jelenségek szférája.
Ide sorolja egyrészt a kognitív irány által kiemelt, a tudat fókuszán kívül eső jelenségeket is, de az érzelmeket és
az akaratot is ebben gyö- kerezteti. Az érzelmek és az akarat a pszichológiai tudattalan megnyilvánulásai,
mögöttük szubsztanciaként áll ez a feltételezett szerveződés. Végül mindezek mögött ott rejlik az abszolút
tudattalan, az a megismerhetetlen erő, mely az intuíció, a kreativitás forrása. Valami számunkra nem
hozzáférhető, az érzékelhető világon túli entitás.
360
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
13.1. ábra A tudattalan kognitív, vitális és patológiás vonatkozásainak fokozatos felfedezése a Descartes utáni
Európában Whyte (1983, 307-308. o.) nyomán
361
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
kötetben jelent meg, amely a „pesz- szimista filozófia” bemutatását célozta. Hartmann az élet nyomorúságáról, a
boldogság nehézségéről és múlékonyságáról és hasonlókról beszél. Hart- mann számára az „evolúció” igazából
egy hegeliá- nus folyamat, amely a hegeli triásznak megfelelően bontakozik ki. Érdekes, hogy tartalmaz a kötet
egy függeléket az idegrendszerről is, főleg Wundt korabeli munkái alapján. Hartmann már tud Darwinról, úgy
gondolja azonban, hogy a darwiniánus elemzés kiterjesztése az idegrendszeri teleológiára helytelen. Az ő
irracionalista világképe szerint a te- leológia a fizikai világban is létezik, nem pusztán a természetes szelekció
révén alakul ki.
A tudattalan folyamatok romantikus felfogása egyébként igencsak jelen volt a 19. század első felében, jóval
azelőtt, hogy Hartmann munkája megjelent volna. E tekintetben Hartmann inkább úgy értelmezhető, mint egy
eklektikus népszerűsítő. A tudattalan élet nem költői, és ugyanakkor meglehetősen befolyásos felvetője a
drezdai összehasonlító anatómus és udvari orvos, Carl Gustave Carus (1798-1869) volt. 1846-ban közölt könyve
azt hirdeti, hogy a tudattalan az élet általános irányító elve. Nála a tudattalan lélek posztulálását az motiválja,
hogy például az embriológiában az életjelenségek célszerűségét látja. A következőket hirdeti: „A fejlődő állati
szervezetek mikroszkopikus vizsgálata a tudományt fontos információkkal látta el, e növekedés hihetetlen
sebességéről. Ebből arra következtethetünk, hogy a megnyilvánuló hallatlan erő egy teljességgel tudattalan
isteni élet bizonysága.” (Carus 1846/1970, 29. o.)
Carus modernizált arisztoteliánus felfogást használ: az ő értelmezésében a test a lélek megnyilvánulása, mely az
idegrendszeren keresztül válik tudatossá. Arra is céloz, hogy normális tudatos lelki életünkben is fel kell
tételeznünk tudattalan erők meglétét.
Hartmann eklektikus szintézise mutatta azonban leginkább, hogy a romantikus-irracionalista irány két
hiányosságtól szenved. Spekulációra alapozza rendszerét. Másrészt dologiasítja a nem tudatos folyamatokat,
bizonyos jelenségekből arra következtet, hogy mögöttük egy elvileg megismerhetetlen (ezáltal meglehetősen
ellentmondásos státusú) kategória áll.
Mindennek fényében a pszichoanalitikus felfogás a nem tudatos jelenségekről nem azok létezésének
hangoztatásával volt eredeti. Eredetisége abban rejlik, hogy átveszi az irracionalistáktól a minőségileg eltérő
tudattalan koncepcióját, ezt kiegészíti a racionalistáktól átvettel (ez lesz a tudatelőttes-tu- dattalan szembeállítás
történeti lényege a korai Freudnál), s ugyanakkor rendszeres, új adatforrásra, a klinikai megfigyelésre
támaszkodik. A korábbi elképzelések a nem tudatos folyamatokról messze álltak a betegágytól. Vagy filozófiai
spekulációk vagy természettudományos elképzelések voltak. Freud kapcsolja össze ezt a hagyományt a betegek
viselkedéséből, élményeiből, illetve a hétköznapi élet furcsa jelenségeiből (elszólások, álmok, viccek)
táplálkozó megismerésmóddal.
A klasszikus kor, az „ész százada”, a 18. század, mint az eszmetörténész Michel Foucault (19261984) ragyogó
elemzése megmutatta, a legkülönbözőbb deviáns jelenségeket egy kalap alá vonta. A szegény, az öngyilkos, a
szexuális zavarokban szenvedő, a prostituált a nyilvános istenkáromló egyaránt deviáns. (Akárcsak a mai
devianciakutatásokban.) Viselkedése nem felel meg az észnek.
Ezért – tulajdonképpen a bármilyen okból való nem konformizmusa miatt – a klasszikus társadalom kiközösíti
őket. Az egykori lepratelepekből kialakított börtönszerű intézetek (máshol meg a dologházak) lesznek kényszerű
tartózkodási helyeik. Az ész kora saját ellentétét, az észtelenséget találja meg bennük, s minden emberitől
idegenként kezeli a beteget. A bajokat vagy ködös álorvosi, vagy morális okokkal magyarázták, s ennek
megfelelően szinte az ördögűzésnek megfelelő durva életmóddal próbálták „kezelni” a bezártakat (vízkúrák,
megkötözés, leláncolás, dresszúra). A 17. század végéig egyébként a mentális zavarokkal ösz- szefüggő
boszorkányperek sem voltak kuriózumok: a boszorkányüldözés vallásos kifejeződése ugyanannak az attitűdnek,
mint a „civil” intézetbe zárás. A 19. század végén a magyar pszichiáter Lanferauer Károly népszerű pszichiátria
könyvében hosszan ismerteti az elrettentő előítéletek példájaként a magyar boszorkánypereket. A 18. század
második felében a felfogás fokozatosan megváltozott: előtérbe kerültek a miliőkoncepciók a betegségről.
ugyanakkor felszínre került a jogi és a társadalmi szemlélet ellentéte is: a joggyakorlat egyes cselekedetek
362
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
megítélése kapcsán a beteget mint orvosra szorulót felmentette, eközben a társadalmi gyakorlat békebírói
eljárással morálisan elítélte s intézetekbe zárta (Foucault 1961, 2004).
(10) paranoia
(11) epilepszia
Híres romantikus fordulatot hozott ebben a folyamatban Phillipe Pinel (1745-1826), amikor korábbi, a lelki
betegségek orvosi modelljéért harcoló dolgozatait követően, 1793-ban gyakorlati akcióba lép: Párizsban a
Bicetre tébolydában fokozatosan leveszi a láncokat a betegekről, abbahagyatja a durva, megalázó kezeléseket,
az orvosi modell s a humánus, megértő bánásmód mellett áll ki. Forradalmi akció volt ez, melyhez egyébként a
francia forradalom vezetőinek engedélye is kellett. Az engedélyezés nem irónia nélküli: a probléma az, hogy
vajon nem a bújtatott ellenforradalmárok miatt kell-e levenni a betegek láncait? Pinel az emberi szabadságot és
méltóságot adta vissza a betegek számára. Mozgalmat indított el, mely néhány évtized alatt Európában és
Amerikában mindenütt levétette a láncokat az elmebetegekről. A felszabadulás azonban csak viszonylagos volt:
az orvostudomány fejlődésével a 19. században egyre erőteljesebbé válik az a felfogás, mely az intézetekben
levőket most már az orvos és a betegség kiszolgáltatottjává teszi. Humánus keretekben a valódi börtön helyett a
betegség börtönébe kerülnek (Foucault 1961, 2004).
363
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
fejlődésével az orvosokat az az elméleti remény élteti, hogy mindegyik viselkedészavarnak meg lehet majd
találni konkrét szervi okát, pl. az agyi vérkeringésben, minimális agykárosodásokban s így tovább. Az organikus
szemlélet logikája nagyon egyenes: osztályozni kell a tünet-együttjárásokat; mikor ezekkel rendszeresen együtt
járó kórbonctani elváltozásokat találunk, jogunk lesz külön betegségről beszélni; ezután feltárhatjuk az okokat
(öröklés, fertőzés stb.). A század végére Emil Krape- lin (1856-1926) el is végzi a feladat első részét: a tünetek
rendszertana alapján készít egy rendszeres pszichiátriát. Jó taxonómusként, ahol tudni vélte, a lelki bajok okait
is besorolta az osztályozásba, amit a 13.2. táblázat mutat.
Minden szépen haladt; a táblázatokat csak pontosítani kellett, s minden meg lesz oldva. Eközben azonban, s ez
különösen fontossá válik a mi történetünkben, disszonáns hangok is keletkeztek orvosi körökben, ha csak egyes
részkérdésekre nézve is.
A hipnózis azonban tovább megy a maga útján. James Braid nevezi el így 1843-ban, s indukált alvásnak tartja.
Franciaországban különösen nagy szerepe lesz a modern pszichiátria kialakulásában. Jean Charcot (1825-1893)
a kiváló neurológus a hisztériás betegek és a hipnózis révén a Salpetriere klinikát szinte a város értelmiségi
színházává teszi (vö. 8. fejezet). Meglehetősen nagy nyilvánosságot vonzó (ez fontos a szerepjátszás
szempontjából) demonstrációkon mutatta be a hipnózis jelenségtanát, az ájulásokat, bénulásokat, oldódásokat,
mint a 13.1. ábra mutatja. Úgy vélte, hogy mindezek a folyamatok csak hisztériás vagy arra hajlamos
személyeknél mutathatóak ki. A hipnózis, a más befolyása alá kerülés csak a hisztériás meggyengült, degenerált
idegrendszere mellett lehetséges. A 7. és 9. fejezetben láttuk, hogy ez egy igen határozott uralmi felfogás a lelki
jelenségek megismerésére. Ugyanakkor ennek az organikus felfogásnak a hirdetése közben nemcsak a hisztéria
és a hipnotikus folyamatok pontos jelenségtanát adta meg, hanem a mély hipnózis szakaszában feltételezte azt
is, hogy tudattalan tevékenység megy végbe, ezért személy nem tud beszámolni arról, hogy mire utasították,
ugyanakkor végrehajtja az utasításokat.
364
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
13.1. ábra. Hipnózis. Az eskü szuggesztiója és szuggerált öngyilkosság fadarabbal. Laufenauer Károly
gyűjteményéből
Auguste Liébault (1832-1904) és Hippolyte Bern- heim (1840-1919) Nancyban ezzel szemben a hipnózis
pszichológiai felfogását hirdetik. Szerintük mindenki hipnotizálható. A hipnózisban a döntő mozzanat a
szuggesztió, a hipnózis szuggerált alvás. Ezért alkalmazható számos betegség gyógyítására. Nem az
idegrendszer zavarából, hanem bizonyos körülmények között mindenkinél előálló külső, illetve
önszuggesztióval magyarázható a hipnózis hatása.
A két iskola között óriási viták zajlottak. Charcot- nak, az elegánsabb helyen lévő csillagnak könnyebb dolga
volt, azonban nem volt igaza. Klinikája ennek ellenére zarándokhely volt, ahonnan a francia pszichológia olyan
úttörői indultak, mint Théodule Ri- bot vagy Alfred Binet, közvetlen követőjéről, Pierre
A nyolcvanas években egy ifjú osztrák neurológus látogatja meg mindkét helyet, Sigmund Freud. S ez
alapvetően megváltoztatja a dolgok menetét.
Freud életpályája is tanulságosan mutatja a neurológiától a funkcionális zavarokig vezető utat. 1856. május 6-án
született a morvaországi Freibergben, zsidó kiskereskedő családban, s 1939. szeptember 23-án hunyt el
Londonban. Bár a felnőtt Freud a vallásnak éles, felvilágosodott kritikusa, a zsidó hagyomány s a zsidó mivolt
egész életére rányomta bélyegét. A liberalizálódó Monarchiában állandóan szembe kellett találkoznia az
antiszemitizmus nyílt, illetve akadémiai körökben rejtett megnyilvánulásaival. A Bécsbe költözött család
365
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
legidősebb gyermeke kiváló s igen ambiciózus diák volt. Politikusi álmai voltak, kamaszkori ideálja a Rómát
sakkban tartó barbár hódító, Hannibál, végül azonban éppen az antiszemitizmus miatt (is) orvosi pályára lép.
Schorske (1961/1994) neves könyve adta a legrészletesebb leírást Freud korának bécsi társadalmáról. A
liberalizmus és az antiszemitizmus kombinálódnak ebben a világban. Freud ifjúkori politikai ambíciói és álmai,
melyeket később maga elemzett, azt az intellektuális Dávidot szimbolizálják, aki legyőzi a politika Góliátját.
Egyik álmában apja egyenesen a renitens magyarok vezérévé válik, aki a birodalmi gyűlésben vezeti őket. A
kiváló fiziológus, Brücke intézetében dolgozott, elemi neurológiával foglalkozott, meglehetősen sikeresen (az
afáziáról szóló dolgozata, melyet az 5. fejezetben érintettünk, máig a terület klasszikusa, mely a szigorú
lokalizációt kérdőjelezi meg), állás hiányában azonban otthagyta a tudományos pályát, s gyakorló orvosként
kezdett működni. Theodor Meynert (1833-1892) klasszikus pszichiáter klinikáján találkozott az első hisztériás
betegekkel. Ennél nagyobb hatása volt gondolkodására két másik találkozásnak. Megismerkedett idősebb
kollégájával, Joseph Breuerrel (1842-1935).
A nevével Mach kapcsán, mint az egyensúlyérzék kutatójával, a 9. fejezetben már találkoztunk. Breuer egy
hisztériás betegét, a szakirodalomban Anna O. néven ismertté vált fiatal lányt kezelve észrevette, hogy a súlyos
bénulásokat, beszédzavarokat mutató leánynál a tünetek enyhültek, amikor hipnózis alatt eszébe jutottak a
tünetek keletkezésével kapcsolatos emlékek. Az emlékek rendkívül erős, katar- tikus hatással bírtak. Közben
azonban az orvos és páciense közötti kapcsolat egyre intenzívebbé, szerelemmé vált, ennek szokásos
veszélyeivel.
1885-ben Freud, amellett, hogy magántanár lesz a Bécsi Egyetemen, Charcot-hoz zarándokol Párizsba. A mester
demonstrációi jobban megragadják, mint organikus elmélete; itt és az 1888-ban Nancyban, az ellenlábasoknál
töltött idő meggyőzi, hogy a hisztériás tüneteknek szimbolikus jelentésük van. Eredetük pedig a páciens számára
kellemetlen emlékekben keresendő, melyeket elfelejtettek, nem képesek tudatosítani, ott munkálnak azonban
bennük. Ebből, a korban kissé megbotránkoztatóan az is következett, hogy a hisztéria, nevével s a hagyományos
felfogással ellentétben, nem pusztán nők betegsége (hysteros görögül méhet jelent), hanem férfiaknál is
előfordul.
Freud a kilencvenes évek közepétől egyedül halad az új, ismeretlen terepekre vezető úton. 1900-ban jelent meg
Alomfejtés című műve, mely a pszichoanalitikus értelmező munka, és a nem tudatos tényezők hatásmódjának
klasszikus bemutatása. Álmaink manifeszt tartalma mögött rejtett üzenet van: saját magunk számára is
elfogadhatatlan vágyaink szeretnének megjelenni az álomban. A belső cenzúra azonban rejtekútra kényszeríti
őket; az álommunka, a sűrítések, eltolások, megfordítások, mindaz, ami révén álmaink oly irracionálisnak
tűnnek, a tudattalan működésmódjának legvilágosabb bemutatása, s egyben annak az elvnek is, hogy
gondolatáramlásunk állandó kompromisszum eredménye a vágyak és az elvárásokhoz történő alkalmazkodás
között. Azt az alapgondolatot, hogy legártatlanabb viselkedéseink is sokszorosan meghatározottak, s hogy a
vágyak rejtett munkája mindent áthat, az elszólásokat s távcselekvéseket elemző A mindennapi élet
pszichopatológiája (1904) c. munkájában bontja azután tovább.
A század első évtizedében szilárdul meg a gyermeki szexualitás elmélete is: 1905-ben jelenik meg a Három
értekezés a szexualitás elméletéről, mely a csecsemőt is határozott szexuális késztetésekkel ruházza fel. Az
egész emberi életpálya úgy jelenik majd meg, mint az örömszerzés általános forrásaként felfogott vágy, a libidó
fejlődésmenete. Ekkorra körvonalazódik a személyiség sajátos topológiai felfogása is. Az emberi személyiség
Freud ún. második topográfiája szerint három rétegből áll: az eredendő késztetéseket tartalmazó Ösztön-én
azonnali vágyteljesítésre törekszik, az örömelv irányítja. A másik póluson a szülők elvárásaiból s büntetéseiből
származó Felettes-én áll ezzel szemben, mely bünteti az örömöt, az elengedést. Mindkettő működése nehezen
hozzáférhető a tudat számára. Nemcsak vágyainkkal, tiltásainkkal sem igen vagyunk tisztában. A kettő közötti
egyensúlyozás nehéz munkáját végzi a tulajdonképpeni tudatosság letéteményese, az Én.
Már a 10-es években, s azután a 20-as, 30-as években is számos spekulatív, illetve a művészekkel foglalkozó
esetelemző tanulmányban terjeszti ki Freud ezt a felfogást az emberi kultúra egészére. Eredetében a kultúra, fejti
ki a Totem és tabu (1912), az őshordában élő fiatalok apjuk elleni lázadásának, a nők birtoklásáért elkövetett
apagyilkosságnak a terméke: a Felettes-ént, az azonosulást és a lemondást a lelkifurdalás hozza létre. Az emberi
kultúra az állandó lemondás világa. A kultúra termékei, az alkotások mind szublimációk, átszellemített vágyak.
Mint kultúra, és mint egyének is, mindezért a neurózis növekedésével fizetünk.
A század első évtizedétől Freud már nem magányos harcos. Tanítványok s követők kapcsolódnak hozzá. Bécs
mellett a közép-európai országok és a Monarchia nagyvárosai, elsősorban Budapest válnak a pszichoanalitikus
mozgalom központjává. Megszervezik mozgalmukat (az egyetlen pszichológiai mozgalom, mely elnyomottsága
tudatában szervezettséget hoz létre), s ettől kezdve a mozgalom története az állandó szakítások története lesz
366
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
(Jung és Adler szakadárságáról a 14. fejezetben részletesebben is szólok). Nemcsak Európában terjed a
mozgalom: 1909-ben Stanley Hall meghívására Freud legközvetlenebb híveinek (Jung, Ferenczi) társaságában a
Clark Egyetem húszéves (!) évfordulós ünnepségein megismerteti amerikai kollégáit is a pszichoanalízissel.
A nem mindennapi mennyiségű szivarozáshoz kapcsolódóan súlyos rákbeteg Freudot sikerei teljében kényszenti
1938-ban Bécs elhagyására a pszichoanalízist zsidó szakmának tartó náci gépezet. 1939-ben, Londonban hunyt
el, miközben berggasei otthonában, ahol évtizedeken át analizált, s ahol ma múzeum működik, könyvtárát
feldúlják a németek, s a közkönyvtár előtt vidáman égetik a pszichoanalitikus könyveket. Freud sokat bírált
kulturális pesszimizmusát a személyes sors alátámasztani látszott.
Freud kezdetben hipnózist használt, majd egyre inkább elsősorban az emlékekről történő szabad, relaxált
beszélgetést („beszédkúra”, mondták a betegek). Ez a váltás nem ártatlan. Freud szakítása fejeződik ki benne a
pszichológiai vizsgálódás hatalmi alapú modelljével, ezt egy megértőbb és lehetőségeiben egyenjogúbb felfogás
váltja fel. Valójában ez az „egyenjogú” persze a pszichoanalitikus mozgalomban meglehetősen vitatott. Ferenczi
gyakorlati újításai éppen azt hangsúlyozzák, hogy Freud nem elég egyenrangú. 1895-ben Breuerrel
megjelentetik Tanulmányok a hisztériáról c. munkájukat. Nézeteik azonban eltávolodnak: mindketten
egyetértenek abban, hogy a gyógyulásban döntő jelentőségű a beteg és az orvos között kialakuló intim
kapcsolat, az indulatátvitel. Ebben a közegben lesz ugyanis a beteg képes arra, hogy újra átélje más
tekintélyszemélyekkel kapcsolatos élményeit, s az elfogadó atmoszférában katartikus módon megszabaduljon az
emlékek zavaró súlyától. A gyógyítás lényegében emlékek helyretevése érzelmi kapcsolaton keresztül. Freud
azonban, részben Charcot mellékes megjegyzéseinek hatására, az elfeledett emlékek keletkezésében a szexuális
tartalmaknak tulajdonít különleges jelentőséget. Breuer ezen az úton már nem követi.
367
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Mielőtt tovább foglalkoznék a gyermekkori nemiséggel, egy tévedésemről kell megemlékeznem, melybe egy
ideig beleestem, és mely az egész munkámra nézve majdnem végzetessé vált. Az akkori technikai eljárásomat
jellemző ösztökélés következtében legtöbb betegem olyan gyermekkori jelenetekről számolt be, melyek szerint
egy felnőtt ember csábításának estek áldozatul. Nőbetegeknél úgyszólván mindig az apa szerepelt mint csábító.
Én elhittem ezeket a közléseket, és azt következtettem belőlük, hogy ezekben a kora gyermekkori
elcsábításokban megtaláltam a később fellépő neurózis gyökerét.
…A neurózis számára a lelki valóság többet jelent a tényleges valóságnál. Azt ma sem hiszem, hogy én „szug-
geráltam” vagy rátukmáltam volna betegeimre ezeket a csábítási fantáziákat. Itt találkoztam először az Ödipusz-
komplexussal, mely később oly nagy jelentőséget nyert, de amelyet ebben a fantasztikus álruhában még nem
ismertem fel.
Uo. 41. o.
A kettősségek végső gyökere, hogy Freud egyszerre a 19. századi pozitivista tudományos eszme s a romantikus,
lázadó és interpretatív hagyomány gyermeke. A tudós, a megértő humanista és a mítoszteremtő együtt él benne.
Tulajdonképpen a fejlődés, az egyéni és kulturális fejlődés az a terület, ahol a két örökség összekapcsolhatóvá
válik. Nem véletlen, hogy a darwinizmus és a marxizmus, a két örökség további összekombinálói szintén a
fejlődésben találják meg az összekapcsolás királyi útját. Mindenesetre következetesen feloldani a kettős ihletést
Freud nem tudta. Így aztán a legpraktikusabb út az analitikus gondolkodás tartalmának bemutatására is ezeknek
az inherens kettősségeknek az exponálása.
[A] sűrítés
Kézenfekvő ugyanis a gondolat, hogy az álom munkájában oly lelki hatalom nyilvánul meg, amely egyrészt
megfosztja a pszichésen nagy értékű elemeket intenzitásuktól, másrészt a túldeterminálás útján új értékeket
teremt a silány anyagból, amelyek aztán bekerülnek az álomtartalomba. Ha ez valóban így van, akkor
álomképzéskor az elemek pszichés intenzitásának átvitelére és eltolására kerül sor, aminek következtében az
álomtartalom és az álomgondolat szövege különbözik egymástól. E feltételezett folyamat az álommunkának
egyenesen lényeges része, s rászolgál az álomeltolás elnevezésre. Az álomeltolás és az álomsűrítés a két
művezető, legfőképpen nekik köszönhetjük az álom megformálását. […]
368
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
[…] Valahányszor megbotránkoztató és felületes asszociáció köti össze az egyik pszichés elemet a másikkal,
létezik egy korrekt és mélyreható kapcsolat is a kettő’ között, amelyet a cenzúra ellenállása elnyomott.
A cenzúra nyomásában és nem a célképzetek megszüntetésében rejlik a felületes asszociációk valódi oka. A
felületes asszociációk mélyebb értelmeket helyettesítenek az ábrázolásban, ha a cenzúra járhatatlanná teszi
ezeket a normális összekötő utakat. Olyan ez, mint amikor egy általános forgalmi akadály – például árvíz –
járhatatlanná teszi a széles országutakat a hegyekben; a forgalmat ilyenkor a kényelmetlen és meredek
gyalogutakon tartják fenn, ahol máskor csak a vadász jár.
Két effajta esetet különböztethetünk meg, amelyek lényegében egyek. Az egyik esetben a cenzúra csak két
olyan gondolat összefüggése ellen irányul, amelyek szétválasztva nem váltanak ki tiltakozást. Ilyenkor a két
gondolat egymás után lép be a tudatba, összefüggésük rejtve marad, ehelyett a kettő között valamilyen felületes
kapcsolat jut az eszünkbe, melyre különben nem gondoltunk volna, és mely rendszerint a képzetkomplexus más
sarkából indul ki, mint az elfojtott, de lényeges összeköttetés. A másik esetben mindkét gondolatot kü- lön-
külön legyűri tartalma miatt a cenzúra; ilyenkor egyik sem valóságos formájában, hanem módosítva,
helyettesítve jelenik meg. A két pótgondolatot az álommunka úgy válogatja meg, hogy egy felületes asszociáció
segítségével tükrözzék azt a lényeges kapcsolatot, amelyben az általuk helyettesített gondolatok állnak
egymással. A cenzúra nyomása alatt mindkét esetben eltolásra került sor: egy normális, komoly asszociációról
valamely felületes, képtelennek látszó gondolattársítás felé. […]
Ez a kép a legjobb úton van ahhoz, hogy Freudot úgy állítsa be, mint az irracionalizmus bajnokát,
mint egy állomást a 19. század végétől felerősödő folyamatban, melyet Lukács György (1954) nyomán az ész
trónfosztásaként szoktunk emlegetni. A kései Freud néhány konstrukciója, például a háborúk s a destruktivitás
alapjaként feltételezett halálösztön misztikus koncepciója különösen felerősítik ezt a képet. Freudot azonban egy
tényező gyökeresen szembeállítja a misztikus irracionalistákkal: ő nem hirdeti az irracionalizmus kultuszát.
Egész művének alaptónusa inkább a szomorú, felvilágosodott racionalista attitűdjét tükrözi: szembe kell
néznünk azzal, hogy nem pusztán észlények vagyunk. Mindezt azonban azért tesszük, hogy jobban tisztában
legyünk magunkkal. Az észnek a teljes igazságot kell tudnia arról, hogy mi nem ésszerű az emberben. Ez
369
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
azonban nem jelenti az ész primátusának feladását. Célunk az ignorancia csökkentése és az ész hatalmának
biztosítása: az ész hangja kezdetben csendes, de végső soron ő győzedelmeskedik (Thomas Mann 1970).
Hasonló kettősség érvényes a racionalizmust illetően a pszichoanalitikus terápiás dogmában is. Az analitikus
felfogás egyik oldalról az Ismerd meg önmagadat! antik mondás értékét újítja fel. Ha tisztába jövünk
magunkkal, elmúlik neurózisunk. De hogyan mehet végbe ez a tisztába jövés? A Freud zászlóbontása óta eltelt
évtizedek mindannyiunk számára bizonyították, hogy nem valami könyvszerű tudást kell érteni rajta. Nem
mondhatja meg senki, mi bajunk, magunknak kell megdolgoznunk ezért a tudásért. Bármilyen sokat olvas valaki
az Ödipusz-komplexusról, ettől még viselkedési zavarai a tekintélyszemélyekkel nem oldódnak meg. A
pszichoanalitikus értelemben vett tudást, mely gyógyít, csak szenvedéssel lehet elérni. A páciens és az analitikus
rendkívül érzelemteli és feszültségteli kapcsolatban győzik le a páciens ellenállásait, és jutnak el a konfliktusok
alapforrásáig, miközben a páciens katartikus lereagálásokon megy keresztül. A tudás nem hideg személytelen
ismeretként, hanem érzelmileg megdolgozott és megszenvedett tudásként gyógyít; a görögségből az ismerd meg
önmagadat és a katarzis gondolatának összekapcsolása adja a pszichoanalitikusok gyógyító doktrínáját. Mindez
persze veszélyekkel is jár. A kialakult intenzív érzelmi kapcsolatban a fölényben lévő analitikus rá is
tukmálhatja értelmezéseit a páciensre. Már Karl Krauss, a Freud korabeli vitriolos tollú bécsi újságíró és író
rámutatott arra, hogy a pszichoanalízis egyik alapdilemmája, hogy miközben gyógyítani, kapcsolati zavart
helyretenni akar – a zavart kiváltó helyzetet megismétlő szituációban teszi ezt. Mindenesetre az új, gyógyító
ismeret mindenképpen érzelemteli helyzetben jön létre.
A nemi funkció tehát kezdettől fogva megvolt. Eleinte a többi fontos életműködésre támaszkodott, később
azután függetlenítette magát tőlük; hosszú és bonyolult fejlődésen kellett keresztülmennie, míg azzá vált, amit
úgy ismerünk, mint a felnőtt ember normális nemi életét. Eleinte egész sor részletösztön működéseként
nyilvánult meg, melyek részben a test erogén zónáival kapcsolatosak, részben ellenpárokként lépnek fel
(szadizmus – mazochizmus, nézelődési ösztön – mutogatási ösztön). Mindezek a részletösztönök egymástól
függetlenül törekszenek az örömérzés megszerzésére és tárgyukat többnyire a saját testen találják meg. Tehát
eleinte a nemi működésnek nincs központja, és túlnyomóan önszeretésen (autoerotizmus) alapszik.
Szó szerint vegyük vagy szimbolikusan a libidó ilyetén általánosításait? A Freud-követők tábora mindmáig
megoszlik. Magára a szexualitásra vonatkozóan a dilemma úgy fogalmazható meg legegyszerűbben, ahogy a
fiatal Sartre (1938) állította fel egy Charles Baudelaire-ről szóló tanulmányában: vajon a társas viszonyokat
vezessük-e vissza a naivan értelmezett szexre, vagy a szexualitást a társas kapcsolatokra?
Tágabban is felmerül, hogy biológiailag, neuroló- giailag vagy pszichológiailag értelmezzük-e Freudot. A
kérdés nem lényegtelen, hiszen azt is érinti, menynyire jelentett a pszichoanalízis tényleg szakítást a betegségek
biológiai szemléletével, s váltást a pszichológiai szemlélet irányába. Érdekes módon a pszichoanalitikusok
jórészt maguk által sem észlelt eklektikus álláspontot képviselnek. Ami a klinikai szemlélet megújítását illeti,
Freudot egyértelműen a pszichológiai hozzáállás bajnokaként állítják be. Ami viszont az analitikus
gondolkodásmód részleteit illeti, Freud fejlődési és lélekműködési modelljét biológiailag interpretálják.
Freud életművén belül a biológiai mozzanatnak kétségkívül analógiateremtő szerepe volt. Hermann Imre (1986)
is rámutatott arra, hogy a pszichoanalitikus fejlődéskoncepció milyen sokat köszönhet a Jackson-féle evolúciós
neurológiának. A libidófejlődés egymást követő szakaszait felfoghatjuk úgy, mint egymást követő
problémamegoldási módok kialakulását, ahol a fejlődési szakaszok úgy épülnek egymásra, mint a neurológiában
370
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
a működési szintek. Az új szakasz nem szünteti meg a régit, csak uralma alá hajtja. Továbbra is rendelkezésre
áll az, amit jól mutat a regresszió, vagyis hogy vissza lehet térni a régihez. Itt jellegzetesen olyan gondolati
fejlődésről van szó, ahol a biológiai modell nemcsak analógiás alapja a pszichológiainak, hanem a pszichológiai
túl is haladja azt. Kiderült azonban, hogy még a sorsfordító Álomfejtés megjelenése előtt Freud egy igen
részletes biológiai pszichológia kidolgozásán fáradozott. Ez A tudományos pszichológia tervezete, melyre
röviden csak Tervezetként szoktunk hivatkozni, az intim intellektuális barátjával, a német gégész Fliess-szel
való tüzetes levelezésében maradt fent. Lényegében egy olyan fogalmi idegrendszer- modellt vázol, mely
elővételezi a későbbi pszichológiai folyamat modelljét. Az idegrendszer működésének alapja az állandó
homeosztázisra törekvés: a keletkezett feszültségektől való minél hamarabbi megszabadulás. Freud kétféle
idegszövetet képzel el az agyban: a permeábilis rendszer, mely a sajátos érzékleti folyamatoknak felel meg, jól
átengedi az impulzusokat, vezetésre, továbbadásra specializálódott. Az ezzel szembeállított ún. nukleáris
rendszer részben impermeábilis. Képes feszültséget akkumulálni s fenntartani. A belső érzések (fájdalom, éhség
stb.) ebben a nukleáris rendszerben tartós feszültségeket hoznak létre. Ezek a feszültségek azután túlzott
halmozódásuk után átterjednek a megismerőrendszerbe, s befolyásolják annak működését. A vágyak az
akkumulálódott feszültségek korlátozatlan behatolásának felelnének meg.
Sok értelmező számára ez a felfogás annak bizonyítéka, hogy Freud de facto biológiailag képzelte el a később
vizsgált pszichológiai folyamatokat (Sulloway 1987). A Tervezetben a kétféle szövet feltételezésének egyszerű
megoldása segítségével megtaláljuk a későbbi elfojtást, projekciót, szublimációt vagy analógjaikat, vagyis
mindazt, ami a pszichoanalízis dinamikus folyamat elképzeléseinek lényegét adja. Kérdés azonban, tényleg
biológiai modellről van-e itt szó, vagy csak biológiai spekulációról? A fogalmi idegrendszer, amit Freud vázol,
néha azt a benyomást kelti, hogy kiindulópontja a pszichológia, s ehhez fabrikál neurológiát. Nem biztos, hogy a
kiindulás a neurológia. Vagyis a freudi gondolatok genezisének elemzése is nyitva hagyja a biológiai-
pszichológiai dilemmát.
A pszichoanalízis további, Freud utáni sorsában is megvan a kettősség a biológiai és a „tisztán pszichológiai
értelmezés” között. A szokványos pszichoanalitikus gondolkodás a pszichológiai értelmezés terén marad. A
magyar pszichoanalitikusok egy része azonban közvetlenebb biológiai ösz- szekapcsolásra törekszik. Ferenczi
Sándor (1873-1933), miközben mint gyakorló orvos társadalmilag meglehetősen elkötelezett ember, elméleti
munkáiban, különösen a Katasztrófák a nemi élet fejlődésében c. könyvében a szexualitáselméletnek és a
neurózistannak spekulatív biológiai megalapozását hirdeti. A Freudnál is élő biogenetikai gondolatból indul ki
(az egyedfejlődés drámái megismétlik a faj fejlődését), s azt hirdeti, hogy az emberi nemiség a törzsfejlődés s az
egyedfejlődés nagy traumáinak (áttérés a szárazföldi életre, a születés mint fulladozás stb.) a megismétlése. Ez
az összekapcsolás teljesen spekulatív. Ugyanakkor el lehet mondani, hogy maga ez a biológiai interpretáció a
magyar pszichoanalízis (a budapesti iskola) egyik karakterisztikuma. Általánosabban is, a
természettudományokkal való kapcsolatok döntő jelentőségűek voltak mindvégig a magyar pszichoanalitikusok
számára.
kapaszkodás az anyába a fán élő életmód révén, az embernél pedig mindenféle dependencia alapjává válik. Ez a
koncepció máig érvényes gondolati modellt ad, lehetőséget a freudi felfogás etológiai értelmezésére és
alátámasztására. Bizonyos értelemben Hermann előképe olyan szerzőknek, mint Bowlby, aki jóval később
próbálkozott meg ezzel a szintézissel a kötődéselmélet keretében.
371
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Rapaport Dávid (Dezső) eredetileg 1939-ben magyarul publikált doktori értekezésében, mely 1974-ben angolul
is megjelent, korai érdeklődést mutatott aziránt, hogy a pszichoanalízis dinamikus fogalmait hozzákapcsolja
mind az eszmetörténethez, mind pedig az akkoriban uralkodó pszichológiai iskolákhoz. Később amerikai
pályája során (lásd lentebb a meta- pszichológia alatt) legfőbb adalékai a pszichoanalízishez e magyar kezdetek
folytatásához kapcsolódnak. Széles körben ismert munkát publikált a felejtés kísérleti és pszichoanalitikus
elméleteiről (Rapaport 1942), a gondolkodás laboratóriumi és pszichoanalitikus vizsgálatáról (1951), később
pedig a pszichoanalitikus rendszerek fogalmi elemzéséről (Rapaport 1959). A biológiailag megalapozott freudi
metapszichológia gondolatának központi képviselője volt. Vagyis a biológiai és hermeneutikus Freud
értelmezés dilemmájában a budapesti iskola inkább a biologisztikus és a kauzális felfogás képviselője.
Mindez nemcsak azért érdekes, mert rámutat az intellektuális vonzalmakra, hanem azért is, mert rámutat a
hálózatok közti kapcsolatokra is a sajátosan közép-európai világban. Her- mann Révész Géza tanársegédje volt,
Rapaport pedig pszichoanalitikus érdeklődése mellett Harkai Schiller tanítványa volt Budapesten. HálájátHarkai
Schillernek még Amerikában híressé vált gondolkodás-lélektani szöveggyűjteményében (Rapaport 1951) is
kifejezi.
[…] Az analitikus szituáció: a rezervált hűvösség, a foglalkozási képmutatás és az abban elrejtett antipátia a
beteggel szemben, amelyet a beteg minden porcikájában érez, lényegében nem különbözik attól a helyzettől,
amely annak idején – a gyermekkorban – megbetegítően hatott.
A magyar pszichoanalízis történetéről sok érdekes modern kutatás hozzáférhető mind magyar, mind idegen
nyelven, kezdve Harmat Pál (1994) a kezdetektől máig ívelő monográfiájával. Informatív, s ugyanakkor
intellektuálisan is izgalmas értékelő áttekintések állnak rendelkezésre speciális kérdésekről, mint például
Ferenczi Sándor és Hermann Imre jelentőségéről (Bert Nard 1993/94; Harmat 1986; 1987; Nemes 1988; 1990),
valamint az egész mozgalomról is Harmat (1986; 1987; 1994; 1995), Déri (1990) és Vajda (1995) munkáiban.
372
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Ugyanakkor, ha részleteiben nézzük a pszichoanalitikus értelmezéseket, ezek igen kevéssé felelnek meg a
szokásos oksági magyarázatnak, sokszor inkább a mágikus gondolkodás példáinak tűnnek. A harcedzett
természettudós megrökönyödik azon, hogy az egyedi értelmezések stílusában a hasonlóság magyarázattá válik.
Az például, hogy az álmában látott gyárkémény hosszúkás, bizonyítéka annak, hogy a páciens
péniszirigységben szenved. A nem tudatos gondolkodást, mint Freud már az Álomfejtésben szépen bemutatta,
kétségkívül a sűrítés, mágikus eltolások, kontaminációk s hasonlók
Hasonló mondható el a klinikai érvelés és levezetés általános menetéről is. A klinikus paradoxomnak nevezhető
jelenség legkönnyebben egy példával világítható meg. Képzeljük el a rendelőjében ülő gyakorló pszichológust,
akinél sorra jelennek meg az ágybavizelő gyerekek. Évtizedes tapasztalatait összegezve azt látja, hogy az
ágybavizelő gyerekek nyolcvan százalékánál az apa veri a gyereket. Jogosnak tűnően kezdi hirdetni, hogy a
verésnek kóroki szerepe van az ágybavizelés keletkezésében. A klinikus munkája jellege révén azonban
problémamentes gyerekekkel alig találkozik. Sosem fogja észrevenni, hogy a panaszmentes gyerekek 70
százalékát is verik, vagyis a verés önmagában még nem elég ok az ágybavizelésre. Ez a probléma minden
klinikai értelmező munkánál megjelenik. A pszichoanalízis különlegessége, hogy az értelmező munka
különleges páciens-központúsága révén világosan rámutatott ennek jelentőségére. A példánál maradva: az, hogy
a verés nem gyakoribb lényegesen az ágybavizelőknél, csak annyit jelent, hogy ezzel nem találtunk meg egy
külső, objektív okot. Ettől még nagyon is lehet, hogy a bepisilő gyerekeknél a verés élményének olyan nagy
jelentősége van, hogy belső reprezentációja, a vele való foglalkozás oki tényezővé teheti a pszichés
történéssorban. Amikor azonban ezt felismerjük, megint csak nem a hagyományos értelemben vett
determinációról van szó, hanem megértésről, annak rekonstrukciójáról, hogy mi fontos a páciensnek. A
gondolati hibát csak ott követjük el – s ezt a klinikus sokszor megteszi –, hogy az élménymenet rekonstrukcióját
a szó természettudományos értelmében vett oki magyarázatnak tartjuk.
Van a pszichoanalitikus oksági magyarázatnak még egy további problémája. A pszichoanalízis tartalmaz olyan
fogalmakat – különösen az elfojtásra kell itt gondolni –, melyek önmagukat bújtatják. Ha a tézis az, hogy a fiúk
anyjukra vágynak, s valakinél nem ezt látjuk, a magyarázat előre kész: elfojtja a vágyat. Nehéz olyan helyzetet
elképzelni tehát, mely eleve megcáfolná a pszichoanalitikus nézetrendszert. Ennek megfelelően alakult ki Karl
Popper (1989) nyomán meglehetősen nagy vitairodalma annak, hogy egyáltalán lehet-e tudományos a
pszichoanalitikus gondolkodásmód. Popper a tudományfilozófia cáfolhatósági elvének megfelelően azt hirdeti,
hogy itt nem tudományról, hanem világnézetről van szó, amiben persze a pszichoanalízis olyan korukat döntően
befolyásoló eszmerendszerekkel osztozik Popper szemében, mint a marxizmus. A kérdés persze igen
szövevényes. Adolf Grünbaum (1996) nevezetes könyve éppen Popperrel vitázva azt mutatja ki, hogy a
pszichoanalízis kora természettudományos ideáljait követte, éppenséggel tesztelhető is lenne, csak talán nem üti
meg a mércét. A modern pszichoanalitikusok védik a mundér becsületét, hogy bizonyítsák a pszichoanalízis
tudományos jellegét. A jelzőknél fontosabb azonban a vita racionális magva.
A kritikusok pozitív értelemben ugyanis rámutatnak Freud egy másik lehetséges, nem kauzális olvasatára.
(Grünbaum például ezt igencsak megkérdőjelezi.) Ez a Freud-értelmezés a pszichoanalízist fenomenológiai
szempontból értelmezi. Azt emeli ki belőle, hogy az analitikus munka – legyen szó akár betegek tüneteinek,
akár műalkotásoknak az értelmezéséről – jelentés-összefüggések feltárása. A jelentés pedig jellegzetesen nem
kauzális keretekbe illeszkedő dolog. A pszichoanalízis ebben a felfogásban a humán tudományok rekonstruktív
fenomenologikus hozzáállásának előfutára. Nem zárt nézetrendszer, hanem annak az attitűdnek a képviselője,
mely szerint az ember lelki életében a lényegi mozzanatot a belső jelentés-összefüggések (számomra mit
képvisel a gyárkémény) adják. Ez a koncepció elsősorban a francia irodalomtudományból és filozófiából, Paul
Ricoeur (1987) munkásságából kiindulva terjed, mint Freud egy új, kétségkívül kisebbségi rekonstrukciója.
Ugyanakkor már Freud korában is létezett mint kívülállók értékelése a pszichoanalízisről. Karl Bühler (1927)
például ennek megfelelően vélte, hogy a würzburgi iskola gondolkodáskutatásai és a freudi gondolkodásmód
között rokonság van: mindkettő a rejtett jelentésviszonyok feltárására törekszik.
Mindez látszólag nagyon távol áll a pszichoanalízis köznapi, klinikai alkalmazásától s csak kulturális
kiterjesztéseire érvényes. Korántsem ez azonban a helyzet. A gyakorló pszichoanalitikus értelmező munkájában
is kétféle attitűdöt követhet. Az egyik szerint az ember életének forgatókönyve készen van, az életút s döntő
mozzanatai biológiailag determináltak. Az értelmező munkában az eredmény előre tudott (mindenképp az
Ödipusz-komplexus- hoz jutunk el), a bravúr csak az, hogy hogyan találunk oda. A metapszichológiai modell
373
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
készen áll, csak az egyedit kell megmutatni, mint ennek egyik megvalósulását; a magyarázat annyi, mint az
egyedi visszavezetése a kész általánosra. A szimbólumok például kész repertoárral bírnak, ugyanaz a dolog
mindig ugyanazt jelenti. Ezzel szembeáll egy másik, ritkábban gyakorolt lehetőség, mely szerint a forgatókönyv
nem kész, a szimbólumkészlet nem zárt, hanem variábilis, a jelentések egyéniek, egyedileg kell rekonstruálnunk
őket. Sőt, az sem kizárt, hogy az értelmezés során konstruálódnak.
Mindez manapság igen élénk viták tárgya. A vitatott kérdések bemutatja, mennyire jellemezte ez már a
kezdetektől a budapesti iskola munkásságát. A magyar szakirodalomban is, elsősorban Szummer Csaba (1992;
1993) értelmezésében erőteljesen megfogalmazódik az igény a hermeneutikus Freud- értelmezésre. A
történetileg érdekes mozzanat az, hogy manapság ez ugyanolyan erős érzelmi felhangokkal és vitákkal jár, most
már elsősorban a pszichoanalízis ürügyén, mint egy évszázada a hermeneutikus és kauzális pszichológia vitája.
1. A dinamikus nézőpont szerint lelki életünket tudattalan erők és konfliktusok irányítják, de idesorolandó az
ösztöntan is.
3. A strukturális vagy topográfiai szempont a freudi személyiségfelbontó modell: a lelki életben lassan változó
konfigurációk vannak, melyek uralják a lelki jelenségek szerveződését.
Érdekes és sajátos, hogyan jelenik meg ebben a felfogásban a strukturális vagy topográfiai szempont. Azért
fontos ezt szem előtt tartani, mert ez a pszichoanalitikus gondolkodás tudományelméle- tileg
legveszélyeztetettebb mozzanata. Itt merülhet fel legkönnyebben, hogy lelki jelenségek tulajdonságai
dologiasítva merev és rögzült, mintegy a lélek fogalmát kiváltó szerveződésekké váljanak. Freud maga úgy
fogalmaz, hogy a strukturális fogalmakat lehet csak gyorsírásos rövidítéseknek tekinteni, de lehet úgy is, mint
előzetesen létező struktúrákat.
[…] Javaslom, hogy Groddeck gondolatával számoljunk olyképp, hogy az érzékelő-rendszerből kiinduló lelkit,
a tudatelőttiség „én”-nek, a másik lelkit pedig, amelyben ez folytatódik, és mint tudattalan viselkedik, Groddeck
szóhasználata szerint „Es”-nek nevezzük.
[…] Az egyén a mi számunkra az a fel nem ismert és tudattalan lelki ösztön-én, amelynek felületén helyezkedik
el az érzékelő-rendszerből mint magból kifejlett én. […]
Ámde az elfojtott is összefolyik ezzel az ösztön-énnel, az csak egy része ennek. Az elfojtottat csak az éntől
választják el élesen az elfojtás okozta ellenállások, az ösztön-énen keresztül azonban az énnel közlekedhet.
374
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Freud, mint a 13.2. ábra mutatja, hajlott arra is, hogy neurológiailag értelmezze a funkcionális fogalmakat,
mintegy rávetítve az agytérképre az Én és az ösztön-én fogalmát. Ez még szó szerint topográfiai modell.
David Rapaport igyekszik egyértelműbb lenni a pozitivista tudományelméleti beszédmóddal átitatott amerikai
közegben. Itt már a folyamatokból előálló, viszonylag lassan változó szerveződésekről lesz szó, s nem eleve
kész struktúrákról.
4. A struktúraépítés átalakítja a motivációkat, és ezzel új (nagyobb fokban semlegesített) motivációkat hoz létre.
David Rapaport: A pszichoanalitikus elmélet szerkezete. In: A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat,
Budapest, 1971, 286. o.
Rapaport azt is világosan látja, hogy milyen kitüntetett szerepe van a pszichoanalízis természettudományos
(alkalmazkodási) értelmezésében azoknak az új törekvéseknek, amelyek a viszonylag autonóm én-összetevőket
hangsúlyozzák.
A valóság negyedik, Hartmanntól származó koncepciója radikális fejlemény: a szervezet, mint az evolúció
terméke, a valósághoz alkalmazkodott, vagy erre potenciálisan alkalmazkodott állapotban születik. Az
elsődleges auto- nómiájú én-készülékek eszközei és egyúttal biztosítékai annak, hogy az ember fel van készülve
„egy elvárható átlagos környezethez” való alkalmazkodásra. Alacsonyabb fejlődési fokon álló állatok esetében
az ösztönök a valósághoz való alkalmazkodás biztosítékai; az emberi késztetések ezt a szerepet már nem töltik
be teljesen, s így az ember vele született alkalmazkodó-képessége inkább potenciális, mint valóságos valami; az
alkalmazkodási folyamatok fontosabbak, mint a vele született alkalmazkodás. A viselkedés belülről fakadó
szabályozásának ez a lehetősége az énfejlődés folyamán aktualizálódik, s ezzel az én lesz az emberi
alkalmazkodás szerve.
Ebben a felfogásban a valóság és az ahhoz való adaptáció és adaptáltság sokkal nagyobb szerepet játszik, mint
Freud harmadik elméletében: minden viselkedésnek ezek a mátrixai. Hartmann fogalmai a viszonylagos
autonómiáról, másodlagos autonómiáról, automatizációról és neutralizációról az első olyan fogalmi rendszer,
melynek alapján meg lehet érteni a másodlagos folyamat fejlődését és funkcióját mint az emberi alkalmazkodás
egyik lényeges eszközét.
375
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
13.2. ábra. Freud vázlata a lelki élet felépítéséről és kapcsolatáról az aggyal Akust.: akusztikus kéregrész, W-
Bw: észlelési tudat, Vbrv: tudatelőttes, Ich: én, Es: ösztönén, Vdgt: az elfojtott
Olyan értelmezés ez, amely az „elvárt környezet” és a nyitott program hangsúlyozásával összhangba hozható a
mai etológiai és evolúciós pszichológiai felfogásokkal is.
Mindezek persze csak a dimenziók: a metapszi- chológia elfogadása voltaképpen a dimenziókra vonatkozó
pszichoanalitikus általánosítások részletes elfogadását is jelenti, annak elfogadását, hogy közelebbről milyen
szakaszai vannak a fejlődésnek. Sokat lehet vitatkozni – meg is teszik ezt mind az analitikusok, mind a külső
bírálók –, hogy itt szükségszerű dimenziókról van-e szó, hogyan kapcsolódnak azok egymáshoz, melyik az
elsődleges, s így tovább. Ennek részletezése helyett két mozzanatot emelnék ki a metapszichológiai rendszerből.
Az egyik, hogy ez a sorétűség adja meg az analitikus gondolkodás túldetermináltsági keretét: minden egyedi
esemény értelmezhető (sőt értelmezendő is) feszültségi, fejlődési, Én-pszichológiai, energetikai szempontból
egyaránt. Másrészt, mint erre a kitűnő kísérleti pszichológus Ernest Hilgard (1962/1983) mutatott világosan rá,
az öt dimenzió voltaképpen egy alapvető kettősséget fed le: viselkedésünket rövid távú, helyzetileg érvényesülő
(dinamikus és ökonomikus), ahisztorikus és hosszú távú, hiszto- rikus tényezők (strukturális, genetikus, és
adaptív szempont) együttese befolyásolja. Viselkedésünk egyszerre függvénye múltunknak s a helyzetnek – ami
annyira általános megfogalmazás, hogy nemigen lenne, aki ne fogadná el akár az ötvnes évek behavioristái, akár
a mai kognitív pszichológusok közül.
Ment-e a boldogság a felvilágosodással előbbre? Ezt a Rousseau-Vörös- marty-típusú kérdést (Hol a nagyobb
rész boldogsága? Ment-e / A könyvek által a világ elébb) persze a szexualitással kapcsolatban is fel-feltesszük,
különösen Freudra nézve. Vajon kevesebb-e a nemi nyomorúság okozta szenvedés a pszichoanalitikus
felvilágosító munka eredményeként, vagy, kiforgatva azt, amit a szerelmi divatokról szólva Aldous Huxley
mond, az emberek úgy is megtalálják nyomorúságuk új terepeit. A felvilágosodásról gondolkodó Michel
Foucault (1996) tágabb léptéket vesz a szexualitás és a hatalom viszonyát elemző munkájában. Számára a
kulcskérdés az, vajon volt-e olyan nagy elfojtás, mint ahogyan Freud nyomán hajlamosak vagyunk
rekonstruálni, s hogyan vált az ész korában egyszerre oly fontossá s oly elhallgatottá az európai ember számára
a szexualitás. A szinte mitologikusan elnyomónak tekintett polgári világ elfojtásainak megkérdőjelezését
ismerjük már a Freud-értelme- zésekből: eleinknek is megvolt azért a maguk aktív nemi élete, másképpen mi
sem léteznénk. Foucault értelmezési újdonsága, hogy nem pusztán gúnyolódik az elfojtás viszonylagosságán,
hanem egyben alternatívát nyújt: az elfojtás kéz a kézben halad a „megismeréssel”.
Volt persze hagyományosan értelmezett elfojtás is a polgári világban, ez azonban talán a munkacentrikus
világgal (ha nem Foucault írná, azt mondanánk, a protestáns etikával) kapcsolatos. Kissé ironikusan idézett
marxizáló magyarázatában: „a szexualitást, semmi kétség, azért fojtják el olyan szigorúan, mivel
összeegyeztethetetlen az általános és intenzív munka követelményével. […] A munkaerő módszeres
kizsákmányolásának időszakában nem engedhető meg a féktelen tobzódás a gyönyörökben, csupán az
utódnemzésre zsugorított korlátozott élvezet.” (Foucault 1996, 10. o. Ádám Péter ford.), a szexualitás majd ott
hódít, ahol s amennyiben megszabadul a munka kényszerítő erejétől.
Foucault igazi találata kettős. A szexualitást illetően nem igaz a köznapi s oly népszerű felszabadító
gondolatmenet, miszerint a klasszikus kor, s különösen a 19. század az elfojtás világa lett volna. Elfojtás és
diszkurzív megragadás kéz a kézben járnak. S ezáltal a társadalmi „üldöző”, mivel kategorizáló lepkegyűjtő is,
egyben „élvező”. A szexualitás elfojtásának története egyben felfedezésének kalandregénye is. A besorolás
állandó kényszere, mely a szexualitás gondolkodási diszkurzív tárggyá válásából fakad, pozitív,
élménygerjesztő és differenciáló dologgá is válik, mint azt a legendás Charcot-féle Salpetriere bemutatása
illusztrálja legjobban: a megfigyelés állandó terepe egyben az örömszerzés állandó terepe is, mondja Foucault,
mind a megfigyeltek, mind a guruk, mind a nézők számára, hiszen a francia intellektuális életnek ezek a terepei
egyben exteriorizált karteziánus színpadok is, ha szabad Dennett (1991) egy kifejezését elcsenni. A nagy
színjáték s másodlagos örömszerzés esélyei a hisztériás (vagyis színjátszó) beteg számára.
Az Állati szaporodás-Emberi szexualitás mint alapvető szembeállítás irányítja a kérdés modern európai
kezelését. Az emberi világon belül pedig a Nemzés-Örömszerzés kettősséget a mi kultúránkban nem kell
bemutatni; ezt egészíti ki a fokozatosan medikalizálódó nemzés és a pszichiatrizálódó nemzésen kívüli formák
szembeállítása.
376
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Foucault erről szólva elsősorban a 19. századról beszél, de érvényes ez a mi világunkra ugyanúgy, mint az
Újszövetségre. Már ott is a bűnösnek tartott öröm közepette gyakorlati szükségből, a nemzés és a kapcsolattartás
szükségéből megtűrt szexualitásról van szó.
Jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden
asszonynak saját férje. A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is férje iránt. […] A nem
házasoknak és az özvegyeknek pedig azt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem
tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.
Foucault fontos konkrét párhuzamokat talál a modernség, hogy saját kifejezését használjuk, episztéméje és a
szexuális tudás között. A kulcsmozzanat itt a vallomás. A modernség kulcsa az ő felfogásában a vallomásos
gondolkodás előtérbe kerülése, annak a technikának, amelynek egyébként a pszichoanalízis is örököse lesz.
Fou- cault érdeme, hogy ennek jelentőségét a legkülönbözőbb totalitárius gondolkodásmódokban tetten éri: a
megfigyelés a büntetés episztemikus kerete (Foucault 1989). A keresztény gondolkodásban azonban a
megfigyelés a belső világra is kiterjed. Ágoston óta érvényes az az önmegfigyelési doktrína, mely szerint a
bűnös gondolat kerülése miatt van szükségünk az állandóan munkáló belső szemre, ami viszont azt is feltételezi,
hogy belső világunkhoz biztos hozzáférésünk van. Foucault igazi érdekessége a modern ember önmegismerése
szempontjából, hogy megmutatja, mennyire folytonos ez a hagyomány a gyónás megújulásától egészen a
klinikai „vallomásig”, Freud díványáig. A 19. század közepe csak kételkedett a vallomások szó szerint vehetősé-
gében. Freud óta azonban tudjuk, az volt a nagy önbecsapás, hogy hittünk abban, a vallomás a belső áttetszőség
révén lehetne őszinte.
Foucault számára a hatalom s a nemiség viszonya a döntő mozzanat. A hatalom mindig csak elnyomó lehet a
szexualitással kapcsolatban, csak nemeket mond, korlátokkal szabályoz. Mindez a mi kultúránkban három
lépésben vezet az elfojtáshoz: ne tedd;
NE BESZÉLJ RÓLA; A DOLOG NINCS IS. Túl jól ismerjük ezt a mechanizmust a politikai autoritás
világából, századunkban még idői mechanizmusa is világos, bár a szexualitásra Foucault a szigorú logikai és
idői rendezést megkérdőjelezi.
Kimarad persze Focault távlataiból is számos dolog, főleg azért, mert későbbi fejlemény. Az egyik, hogy vajon
tényleg oly kompetitív s ezért hatalomorientált dolog-e az emberi szexualitás? A hatvanas évek szexuális
forradalma, például Marcuséra is hivatkozva, próbálta már azt sugallani, hogy nem. Ha kivesszük a nemiséget a
hatalom diskurzusának hatálya alól, akkor az nem lesz a hiányökonómia része, ahogy nemcsak a hatalom, de
377
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Freud is képzelte, hanem azon ritka szabad dolgok terepévé válik, ahol az egyik ember java nem verseng a
másikéval.
Az evolúciós pszichológia új alternatívákat kínál itt. Számos kísérlet születik arra, hogy az emberi szexualitás
változataiban felfedje az egyetemest, amely egy sajátos állatfajt mutat, a maga promiszkuitásának s
gondoskodásának kettősségeivel.
Freud közvetlen fogadtatása Amerikában még semmi rosszat nem ígért. Néhány elmegyógyász megértette a
fontosságát, de a közönség java része csak afféle német szexológust látott benne, a szabad szerelem apostolát,
aki ha mocskos dolgokról beszél, nagy szavakat használ. Legalább egy évtizednek kellett eltelnie, amíg Freud
bosz- szúja beért, s ő tanúja lehetett, hogy eszméi miként teszik tönkre a szexet Amerikában egyszer s
mindenkorra.
A. L. Doctorow: Ragtime.
Kétségtelen persze, hogy a harmincas években létrejöttek olyan, később renegátnak bizonyuló mozgalmak a
pszichoanalízisen belül, melyek az elfojtás felszámolását állították be társadalmi hivatásként, s kifejezetten
gyakorlati szexuális felszabadítást hirdettek Freudra hivatkozva. Itt elsősorban Wilhelm Reich munkásságára és
az általa kezdeményezett nemi fel- világosító-felszabadító mozgalomra kell gondolnunk a weimari
Németországban (lásd 14. fejezet).
A másik tézis szerint Freud alapjában véve konzervatív gondolkodó. Lemondást hirdet, azt, hogy a libidó
állandóan ellentétben áll a kultúrával, egész civilizációnk szomorú felhangú, egyre növekvő el- fojtási rendszer.
Freud egész emberképében, hangzik gyakran a vád, nem tudott megszabadulni kora viktoriánus erkölcseitől. Az
Ödipusz-mitológia nem más, mint az apauralmi családmodell elkerülhetetlenként feltüntetése, sőt, sokan odáig
mennek, hogy ebben az apauralmi modellben, Freud gondolatmenetét megfordítva, a Monarchia elnyomó-
paternalista társadalmi berendezkedésének leképezését látják. Az apa hatalmának alapja a király hatalma, s
ebből lesz a felettes Én formájában a szexualitás feletti ellenőrzés.
A pszichoanalízis pontos helye a szexualitás történetében sem triviális, mint a vitatott kérdések mutatja. Sokféle
radikális olvasat született az ötvenes évektől, melyek Freudnak ezt a feltételezett konzervativizmusát bírálják,
illetve azt akarják kimutatni, hogy az igazi Freud nem konzervatív, csak a követők kezében vált azzá. Erich
Fromm (lásd 14. fejezet), a frankfurti iskola marxizmusát és a pszichoanalízis rekonstrukcióját kombináló
munkáiban egyenest arra az eretnekségre vetemedik, hogy a gyermekkori csábítás elméletének elvetését tartja a
kulcsmozzanatnak. A gyermeki szexualitás felfedezése, a freudisták szerint e döntő intellektuális áttörés
tulajdonképpen engedmény a viktoriánus erkölcsnek. Annak a puritán szemléletnek az újramegjele- nítése lenne
tudományos köntösben, mely szerint a gyerekek magukra hagyva mindenféle disznósággal foglalkoznának,
szigorú vigyázó nevelésünk ezt a „gonoszt kell kiverje” belőlük. A forradalmi Freud eszerint a csábításteória
Freudja lenne.
Érdemes felidézni, hogy Ferenczi Sándor nevezetes nyelvzavarelmélete sajátos megoldást kínál itt. Feren- czi
értelmezésében valódi kommunikációs félreértésről van szó a csábítási helyzetben. Amit a gyermek
kedvességnek értelmez és szán, azt a felnőtt etológiai kiváltóinger-rendszere csábításnak értelmezi.
378
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Herbert Marcuse (1898-1979) Fromm-mal szemben viszont úgy véli, hogy Freud a technológiai racionalitással
elégedetlen német romantikus lázadó szemlélet örököse. A német idealizmus utódaként az Erószt mint a
nyárspolgári értelemben vett civilizáció örök ellentétét fogja fel. Kultúra és ösztön ellentmondása Freudnál nem
konzervatív, hanem lázadó gondolat. Freudot szerinte tulajdonképpen azok az amerikai neofreudisták árulják el,
akik a pszichoanalitikus gyakorlatban az alkalmazkodásra helyezik a hangsúlyt; Freud eredeti üzenete nem az
alkalmazkodás kiemelése, hanem az örök elégedetlenség forrásának új koncipiálása a libidó általánosított
fogalmában.
A két háború közti kor, mint a 14. fejezetben látni fogjuk, a pszichoanalízis amerikanizálódásának korszaka is.
Ennek jellemzői lesznek a társadalmi alkalmazkodás előtérbe helyezése a terápiában, és az analitikus jelszavak
terjesztése a közvélemény irányába.
3.6. Kulcsfogalmak
4.13. táblázat -
álomfejtés libidó
elhárítás magyarázat
379
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka
Én ösztön-én
értelmezés tárgykapcsolat-elmélet
felettes én tudattalan
Szakirodalmi eligazító
A pszichoanalízis előzményeire: a tudattalanról Whyte, Ellenberger (1970; 1993) gazdag források. Dénes
Magda (1976) Herbart-könyve a tudattalanról is ír. Wundt (1921) tudattalanfelfogása magyarul is olvasható.
Eduard Hartmann részletes ismertetése magyarul Alexander
Bernát (1884) könyvében található, az irracionalista hagyományra Marcuse (1955) is alapvető forrás még. A
lelki betegségek kezelésének történetéhez: Alexander és Se- lesnick tankönyve, Foucault (2004) könyve
használható. O’Neill kis tankönyve is jó összefoglaló az organikus szemléletről. A hipnózis történetéhez
Mészáros István könyve jó forrás. Freud élete és a pszichoanalitikus mozgalom tekintetében Freud (1989)
önéletrajzi kötete mellett Jones könyve a hívő, Sulloway (1987) pedig a kritikus szemlélő. Sartre (1987) a
művész izgalmas változata Freud sorsfordulóiról. A pszichoanalízis klasszikus szövegei ma már sok formában
hozzáférhetőek. Legmegbízhatóbb magyarul a Cserépfalvi Kiadó Erős Ferenc szerkesztette életműválogatása. A
pszichoanalízis dilemmáira a libidó kérdéskörére Marcuse (1955) és Sartre (1936), a biologizmusra
Sulloway (1987) emelendő ki. Hermann Imre (1986; 1987; 1988) új kiadásban is olvasható. A hermeneutikus
Freud értelmezéséhez Halász forrásai mellett Ricoeur (1987; 1999) részletei magyarul is hozzáférhetőek,
valamint Szummer Csaba könyve, s az általa és Erős Ferenc által szerkesztett szöveggyűjtemény. A
pszichoanalitikus emberkép társadalmi értelmezéseiről Erős (1986) kiváló feldolgozás. Laplanche és Pontalis
szótára számos klasszikus kérdésben biztos kiindulópont, a magyar történetre pedig Harmat Pál munkái.
380
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5. fejezet - 15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A 20. század közepén a pszichológia képét kétségkívül a három nagy irányzat, azok harca, meghaso- nulásai (a
különböző neo táborok megjelenése) határozzák meg. Hetven év távlatából azonban mára már világosan látjuk,
hogy a pszichológia sorsába ugyanilyen jelentőséggel szóltak bele azok a kevésbé zajos s kevésbé szervezkedő
törekvések, melyek a nagy iskolák táborhelyei mentén helyezkedtek el. Részben megerősödnek s külön
integrációs programokat alakítanak ki az ágazati pszichológiák, s saját úton fejlődnek különböző alkalmazott
lélektani területek. Emellett külön kisebb elméleti pszichológiák is létrejönnek az egész lélektan átfogásának
ambíciójával.
Könyvem e részének felépítése a nagy irányzatok s az árnyékukban körvonalazódó többi integráció kettősségét
próbálja tükrözni. A különböző mélylélektani irányzatok és a neobehaviorizmus adják meg azt a keretet, melyek
közé beiktatom az egyéb integrációkat. Az elrendezés célja, hogy éreztesse, milyen kölcsönhatások jöttek létre a
nagy iskolák s a kisebb irányzatok közt, s hogyan vezet ez a kölcsönhatás a mai lélektan arculatának
formálódásához.
Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől. 1993, 235. o. Bíró Dávid ford.
A pszichoanalízis hatásának megértéséhez azonban azt is tudnunk kell, hogy a két háború között a
pszichoanalízis messze túlmutat a pszichológián és a pszichiátrián. Hipotéziseket és vitatémákat ad más
társadalomtudományoknak. A néprajzban Freudnak az elfojtás és a kultúra kapcsolatára vonatkozó nézetei
találnak nagy visszhangra. A magyar Róheim Géza (1891-1953) népszokások és mítoszok szimbolikus értékét
tárja fel az analitikus értelmezés technikájával, majd törzsi népek közötti expedíciói során mini
„pszichoanalíziseket” végezve igazolni véli az Ödipusz-komplexus egyetemességét. Bronislaw Malinowski
(1884-1982), a lengyelbrit antropológus a Trobriand-szigeteken végzett terepmunkái alapján viszont éppen ezt
az egyetemességet kérdőjelezi meg, hogy azután az amerikai Margaret Mead (1901-1978) egyenesen a férfi és
nő közötti viszonyok s a szocializáció menetének határozott relativitását hirdesse különböző kultúrák
381
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Mindez egy tágabb érvényű folyamatot is tükröz. A pszichoanalízis nemcsak sok társadalomtudománynak lett
megtermékenyítője s a szellemi élet része (gondoljunk csak József Attilára és a magyar szellemi életre a
harmincas években), hanem gondolatrendszere „lesüllyedt kultúraként” a hétköznapi gondolkodás részévé is
vált. Sokan észrevették, hogy Freud igazi hatása nem is a díványokon át valósul meg, hanem abban, hogy
megváltoztatja az ember képét saját magáról. A nem tudatos meghatározottság, a vágyak és a szexualitás
mindenütt jelenléte, a gyermeki örömszerzés (ha nem is a szexualitás) az ember önképét megváltoztatva,
gyakorlatának befolyásolójává is válnak. Kétségtelenül leegyszerűsített a pszichoanalízisnek ez a szociális
reprezentációja (Moscovici 1968), de igen nagy hatású.
Ennek a nagy hétköznapi hatásnak az előrebocsátása mellett természetesen a pszichoanalízis maga mint irányzat
is állandóan változik és fejlődik. Említettem már, hogy mozgalmi jellege révén ez a változás frakciózások és
szakadárságok formáját ölti.
Jung igen határozottan képviseli azt a gondolatot, hogy tudattalan működéseinkben olyan elemek jönnek elő,
amelyek csak egy ősibb, nem a mi egyéni életünkből származó tapasztalatra utalnak.
Carl Gustav Jung (1875. július 26, Kessewil-1961. június 6, Küssnacht) svájci elmegyógyász Freud legbenső
köréhez tartozott a mozgalom hőskorában. Dezertálása hallatlan mély sebet ejtett nemcsak Freudon, hanem az
egész bontakozó pszichoanalitikus mozgalmon is. A fiatal orvos, aki Eugen Bleuler munkatársa is volt, s hamar
kórházi karriert kezdett, a század elején asszociációs tesztjével alapozta meg hírnevét. A lelassult reakcióidőkből
a páciensnek a hívószóval kapcsolatos komplexusaira következtetett. Freud-olvasása, majd a személyes
kapcsolat megadta a kulcsot a komplexusok értelmezéséhez. Néhány évig Freud kedvence, a Nemzetközi
Pszichoanalitikus Társaság elnöke, a mester által kijelölt örökös. A gyermekkori szexualitás azonban nem
tetszik neki, s 1913-14-ben lényegében emiatt szakítanak. (Vegyük észre itt a mozgalmi momentumot: szellemi
egység, s érzelmi függés kell a mozgalomban. Két behaviorista sosem szakíthat, legfeljebb vitatkoznak. Ami azt
illeti, a mozgalmi jelleg nemcsak az analitikusokra jellemző. Így van ez az alaklélektanban s a szovjet
pszichológiában is.)
A szakításnak természetesen számos motívuma van. Újabban azonban Richard Noll (1994) egy olyan
értelmezést javasolt Jung pályájára, amely nem pusztán ő és Freud kapcsolata körül forog. Jung nézeteinek
formálódásában Noll szerint központi szerepe volt a Haeckel közvetítette biológiai gondolkodásnak, s az ehhez
is kapcsolódó század eleji, szinte vallásos monisztikus természetvallási kultuszoknak. Három mozzanat
származik ezekből Jungnál: a szerzett tulajdonságok öröklődésének eszméje, illetve a rekapitulációs eszme,
valamint az igény az átszellemített természettel való kultikus kapcsolattartásra. Ezek a törekvések magyarázzák,
milyen is lesz Jung saját mélylélektana.
A szakítástól kezdve Jung saját mozgalmát analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi. (1948-ban,
Zürichben intézetet is alapít a terápiás képzésre.) A lelki életben nagy jelentőséget tulajdonít a kollektív
382
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
E fölfedezés felfogásunk további fejlődését jelenti: a tudattalan két rétegének felismerését. Meg kell
különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az utóbbit
kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől, és teljesen általános, tartalmát mindenütt
megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.
A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, ún.
küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek
ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző
formákban fellépő „árnyék” figurájának felelnek meg.
[…] Az emberiség legnagyobb és legszebb gondolatai ezeken az ősi képeken, mint egy alaprajzon helyezkednek
el. Már sokszor megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem,
eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan
megismétlődő tapasztalatainak a lecsapódásai. Az egyik leg- megszokottabb és mégis legmélyebb benyomást
keltő tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a tudattalanban, legalábbis az ismert
fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Naphérosz mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a
mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az
archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy
látszik tehát, mintha a tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképzetek
vésődnének be. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő szubjektív
reakciók bevésődései. […]
[…] Az egyes kutatótól igazán nem kívánhatjuk, hogy túlkapaszkodjon saját legmélyebb benyomásain és
ezeknek elvont megfogalmazásán; hiszen a benyomások megszerzése és ezeknek szellemi feldolgozása már egy
életre szóló munkát jelent. Nekem az a nagy előnyöm volt Freuddal és Adlerrel szemben, hogy nem a
neurózispszichológián és egyoldalúságában nőttem fel, hanem a pszichiátriában, hogy Nietzschén jól
felkészültem a modern pszichológiára, s hogy Freud felfogása mellett állandóan szemem előtt volt Adler nézete
és annak a kifejlődése.
1. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 1990, 104., 124-126., 130-131., 213. o. Nagy Péter ford.
A kollektív tudattalan enyhén szólva neoplato- nisztikus felfogása a hívők táborán kívül kevés követőre talált.
Thomas Mann (gondoljunk a József és testvéreire) és a magyar ókorkutató Kerényi Károly (1897-1973)
jellegzetes kivételek. Nem ez a helyzet Jung személyiségfelfogásával és terápiás elveivel. A jungi
személyiségkép szerint az embert, akárcsak Freudnál, ellentétes tendenciák harca jellemzi. Ezek lényege
azonban nem ösztön és kultúra küzdelme, hanem a szociális alkalmazkodást szolgáló felületibb s az élet
mélyebb értékeit képviselő szimbolikus rétegek ellentéte. A fejlődés: individualizáció, melynek során
megtanuljuk, hogy odafigyeljünk a távolabbra mutató, az archetípusokat képviselő szimbolikus értékekre is.
Eközben különböző típushozzáállásokat alakítunk ki: legismertebb a kifelé irányuló extravertált és a befelé
irányuló introvertált típus eltérése. A 15. fejezetben látni fogjuk, hogy ez a koncepció az akadémikus
pszichológiában is nagy karriert futott be, Jung legmaradandóbb adaléka lett a pszichológiában, bár éppen a
dimenzió kísérleti lefordítását képviselő Hans Eysenck e tekintetben tagadja Jung eredetiségét.
Jugnál azonban a típusok bonyolult kompenzációs ökonómiában működnek. Nemcsak az irányultságnak vannak
típusai, hanem az uralkodó lelki folyamatok is eltérőek (vannak például gondolkodó s érző emberek), s ami
előtérben áll, annak ellentettje munkál bennük feszítő erőként a mélyben. Terápiás hangsúlyaiban Jung nem a
múltat, a gyermekkort emeli ki, hanem a jövőt: a páciens számára az előremutató értékválasztások megtalálása
az individualizáció s a gyógyulás kulcskérdése. Ebben a tekintetben elképzelései a mai ún. humanisztikus
pszichológia irányába is mutatnak.
383
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Jung újításait a renegátság mozgalmi jellegének megfelelően számos, érzelmi felhangoktól sem mentes
lelkesedés és elutasítás is fogadta. Mind hívei, mind az „ortodox” analitikusok szembeállítják Freuddal, mint a
keresztény szellem mélylélektani képviselőjét szemben az úgymond a zsidó gondolkodás uralta
pszichoanalízissel. Kétségtelen, hogy Jungnak magának határozott vallásos felhangjai vannak, néha egyenesen
prófétaiak (Noll 1994), s hogy mozgalma vonzza a keresztény pasztorális pszichológusokat. A reális
különbségek elismeréséhez azonban nem kell belemennünk a kölcsönös címkézés világába: kétségtelen, hogy
Jung koncepciójának egésze a magasabb értékekre irányulással jóval mitologikusabb, mint Freud, s ha
kettejüket állítjuk szembe, akkor Freud éppen a „földhözragadt” libidókoncepcióval egyértelműen mint dar-
winista evolúciós gondolkodó áll szemben Junggal, aki a felfelé törekvést hirdeti, számára a kultúra a
mindenkori „adott” meghaladása. Úgy állnak szemben, mint biológus az idealistával, s nem mint zsidó a
kereszténnyel.
Újabban Adler úgy is megjelenik, mint igen erőteljes szociobiológiai hangsúlyú fejlődéselméletek inspirátora.
Sulloway (1997) egyenesen azt próbálja bizonyítani életrajzi elemzésekkel, hogy a születési sorrend és az
ideológiai attitűdök között kapcsolat van. Politikában, tudományban. művészetben az elsőszülött fiúk
hajlamosabbak konzervatív, értékőrző s helyzetstabilizáló hozzáállásra, míg a másodszülöttek inkább
változtatóak és lázadók. Ennek a kontingenciának az lenne az oka, hogy a másodszülöttnek, mivel a kész,
384
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
testvére által elfoglalt helyzetből ki van túrva, csak előnye származhat abból, ha a fennálló helyett változik a
világ. Nem így az elsőszülött. Az elsőszülött megőriz, a másodszülött lázad.
Adler individuálpszichológiájának Magyarországon is sok követője volt. Máday István, Kulcsár István és Rácz
Jenő munkásságában és a 100-150 fős Magyar Individuálpszichológiai Egyesületben olyan munka folyt, mely
elsősorban a nevelésügy és az individuálpszichológia összekapcsolására törekedett. Mint azt Arató Ottó és Kiss
György (1991) bemutatja, ez a mai tanácsadási és iskolapszichológiai mozgalomig átívelő hatással bír.
A renegát irányzatok közül egy magyar elhajlás, Szondi Lipót (1893-1986) munkája is említésre méltó. A
negyvenes évek elejéig a Ranschburg Pál alapította Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben dolgozott Szondi, a
fasizmustól üldözve menekült Svájcba, ahol 1969-ben Jung mintájára sorsanalitikus intézetet hozott létre
Zürichben. Szondi egy kicsit a mélylélektan McDougallje. O nem az értékek és a társadalmi élet felől revideálja
a freudi libidóelméletet, hanem egy sokdimenziós ösztöntannal váltja fel. Az endokrinológiából és genetikából
kiinduló Szondi szerint az embert nem egyetlen, hanem nyolc párba rendezett ösztön mozgatja. Ezek bizonyos
betegségformáknak is megfelelnek. Erősségük öröklött meghatározottságú, s konstellációjuk magyarázza az
egyéni különbségeket.
Mindegyik ösztönkör szélsőséges változata egy betegség. A szexuális ösztönkör egyik törekvése a
gyengédségigény (homoszexualitás), a másik a férfias erő (szadizmus). A paroxizmális ösztönkör két tényezője
az indulat (epilepszia) és az önmutogatás (hisztéria); az Én-ösztönköré a beszűkülés (kata- tónia) és az én-
kitágítás (paranoia); végül a társas ösztönkör két faktora a ragaszkodás (depresszió) és a herdálás, pazarlás
(mánia).
Sajátos dinamikával (kiürülés, feltöltődés, kompenzáció) jellemzettek ezek az ösztönök. Ráadásul sorsszerűen
meghatározzák életmenetünket. Párválasztásainkban és pályaválasztásunkban ezek rabjai vagyunk. Ennek
bizonyítására számos iker- s rokonságkutatást végzett. A választásokban megnyilvánuló sorszerűség
vizsgálatára dolgozta ki Szondi az ösztöntendenciáknak megfelelő betegek arcképeit tartalmazó, azóta is sokat
használt, szimpátiaválasztásokat tartalmazó Szondi-tesztet is.
Életünk állandó küzdelem, hogy a genetikailag előprogramozott sorsnak megfelelő, de mégis elfogadható
választásokat végezzünk. Szondi sajátos érdekessége a mélylélektanok történetében az, hogy ő az egyéni
különbségek eredetére biológiai választ próbál adni, s ezt egyben összekapcsolja a korban kibontakozó
pszichodiagnosztikai teszttörekvésekkel. Genetikájának túlzó s megalapozatlannak tűnő volta okozta, hogy a
pszichoanalízis nemzetközi mezőnyében nem vált igazán jegyzett névvé. (Egy valódi analitikus ráadásul nem
tesztel.) Magyarországon kívül szinte csak Svájcban ismerik el. Pedig rendkívül szuggesztív tanár volt. Olyan
hazai követői mellett, mint a polihisztor Benedek István, tőle intellektuálisan messze eltávolodott fiatalok is róla
rajongva emlékező tanítványai, illetve munkatársai voltak, mint Mérei Ferenc vagy Kardos Lajos. Hatása a mai
magyar pszichológiában is jelen van. Nemcsak a pszichodiagnosztikai gyakorlatban, hanem a teszt
pszichometriai fejlesztésében (Vargha 1994) és modern evolúciós értelmezésében (Bereczkei 1997) is vannak
korszerű interpretálói.
385
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Néhány újabb fejleményt az ösztöntanról már láttunk, most továbbiakat veszünk szemügyre. Ezek a korai
fejlődés értelmezésével mind a mai napig releváns elméletek.
Említésre méltó, hogy a budapesti pszichoanali- tikusok, elsősorban Bálint Mihály (1896-1970) és Bálint Alice,
szelídebb értelmezést adnak a hasonló folyamatokról. A csecsemő kezdetben szerintük nem narcisztikus.
Eredendően is magukra a tárgyakra irányul, de passzív, nem kezdeményező. A csecsemő első perctől szociális
kapcsolatban él, s nem nar- cisztikus szolipszizmusban. A budapesti iskolának ez a hangsúlya máig jelentős
maradt. Ez magyarázza, hogy olyan szerves kapcsolat jött létre nálunk, pl. Mé- rei Ferenc és V. Binét Ágnes
vagy Nemes Lívia munkásságában a pszichoanalitikus gondolatrendszer s Wallon szociális Én-felfogása között
(Vajda 1995). A csecsemő újrafelfedezése a mai pszichoanalízisben is tovább ható folyamat. Olyan szerzők,
386
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mint Peter Fónagy és Gergely György munkásságában pedig egyenesen összekapcsolódik a „kompetens
csecsemő” kognitív pszichológiai gondolatával.
Mind Freud, mind Jung követői sokat tesznek a mélylélektani eszmék nevelésügyi alkalmazásáért.
Magyarországon például Hermann Alice (18951975), Hermann Imre felesége és munkatársa tett különösen
sokat, hogy a pszichoanalitikus gondolatok eljussanak mind a szülőkhöz, mind az óvodai és alsó tagozati
neveléshez. A gyermek szükségleteit elismerő Új Iskola felfogás keretében teszi elfogadhatóvá az olyan
pszichoanalitikus nevelési gondolatokat, hogy a gyermeknek szeretetre van szüksége, hogy a rossz szokások a
gyermeknél abból is fakadnak, hogy a nevelő nincs tisztában saját viselkedésének vágy determinálta jellegével.
Később pedig, René Spitz majd Bowlby (1969) csecsemő- és kisgyermekmegfigyelései, melyek az anyától való
korai elválasztás (hospitalizáció) káros hatását mutatták ki, függőséget, sztereotípiát s érzelmi zavarokat,
valamint a Harlow házaspár nevezetes, a függőség jelentőségével kapcsolatos kutatásai (a szőrös műanya jobb a
majmoknak, mint a tiszta drótból készült) nyomán a fővonalbeli pszichoanalitikusok megerősítve látják hitüket,
hogy a korai szeretet és a testi kapcsolat alapvető a gyermek számára. Nálunk ez egyenesen úgy jelenik meg
(Hermann Imre nyomán), mint a megkapaszkodási ösztön nevelési jelentőségét hangsúlyozó felfogás. Kitűnő
terep ez a pszichoanalízis behatolására a hétköznapi életbe. A befogadó közegnek (a nevelésügynek) nem kell
pszichoanalitikussá válnia: a pszichoanalitikus érvelés csak egyébként is meglévő gondolkodási mintát (a
gyermeknek szeretet kell) erősíti fel.
Adler felfogása a dolgok természetéből fakadóan természetszerűen mutat kitüntetett affinitást a nevelés ügyével.
O azonban kicsit későbbi mozzanatokra összpontosít: a nevelés kulcskérdése a versengés, jutalmazás,
kényeztetés megfelelő adagolása a gyermek pozíciójának függvényében. Vagyis a vitális tényezők (szeretet)
helyett az életcél, ambíció s hasonló, pusztán szimbolikus mozzanatok válnak döntővé nála a nevelésben is.
387
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
a frankfurti iskola néven emlegetett baloldali ún. kritikai elméletből (Erős 1986). Nemcsak hogy merít, hanem a
frankfurti iskola kényszerű emigrációja során a neofreudisták közül többen egyenest onnan is jönnek.
Már Hitler hatalomra jutásának közvetlen közegében és idején is megjelentek olyan baloldali értelmezések a
fasizmusról, melyek a fasizmus kispolgári eredetének szociológiai tézisét összekapcsolják a szexuális elfojtás
kérdésével. Wilhelm Reich (1897-1957) kommunista pszichoanalitikus, aki a harmincas években a marxizmus
és pszichoanalízis összekapcsolásának élharcosa, 1933-ban megjelent, A fasizmus tömegpszichológiája c.
munkájában lényegében azt hirdeti, hogy a kizsákmányolással párhuzamos szexuális kisemmizettség, a genitális
(értsd egészséges) szexualitás elfojtása vezet a szadisztikus, misztikus és ezzel váltakozva fegyelmezett
karakterhez, amely számára a fajelmélet mintegy szimbolikus pótkielégülések forrása.
Reich (1983) spekulatív s vulgármarxista retorikát sem nélkülöző elmélete saját kis körében érvényesült: mind a
kommunisták, mind a pszichoanali- tikusok átkozták. Sokkal nagyobb s a pszichológiát, de az egész modern
társadalomtudományt is átható hatása lett azonban annak a vállalkozásnak, mely az Amerikába emigrált
frankfurti iskola, az ún. kritikai elmélet és a pszichoanalitikus gondolatok összekapcsolásából születetett. Az
Adorno (1903-1969), Else Frenkel-Brunswik (1908-1958) és mások kidolgozta, Amerikában, 1950-ben
napvilágot látott koncepció három tényezőnek köszönheti nagy szakmai átütő erejét. Adorno révén a munka az
európai társadalomtudományi elméletalkotás éles megfogalmazásaival vet fel olyan kérdéseket, hogy
lehetséges-e Amerikában is fasizmus, milyen viszony van a totális intézmények, a nevelés és az egyén szintjén
az intoleráns személyiségszerkezet között. Másrészt a munka megpróbál beilleszkedni az amerikai
társadalomtudomány közegébe is. Kérdőívekkel és interjúkkal azonosít gondolkodásmódokat, a feltételezett
személyiségtípusokat operacionalizálja. Végül eközben utat nyit mind az akkortájt igen központi előítélet-
kutatás, mint szociológiai vonatkoztatási pont, mind a személyiség és a szocializáció kutatása, mint
pszichológiai referencia felé.
Adornóék könyve lényegében azt állítja, hogy az ember feletti uralmat képviselő intézmények
elhatalmasodásával a modern társadalmakban létrejön egy olyan szocializációs gyakorlat és neki megfelelő
személyiség, mely a fasizmus vagy tágabban mindenféle totalitariánus és intoleráns társadalmi és politikai rend
alapja lesz. Mögötte – Adornóék sem tudják elkerülni, hogy így fogalmazzanak – merev, a gyermek igényeire
nem figyelő, autoriter nevelési stílus áll, az ösztönök s örömök elfojtása az engedelmesség, a rend nevében,
együtt az intoleranciával mindenféle kétértelműséggel szemben. Az autoritariánus tendenciát mérő F-skála s
maga az autoritarianizmus koncepciója azóta számos módosítással nagy karriert futott be. Történetfilozófiai
kontextusából kiszakítva olyan kérdések keretében merül fel, mint mely társadalmi rétegek az autoriterek,
dogmatikusok (általában az derül ki, hogy a munkásosztály dogmatikus, a középosztály kevésbé, ami persze
megkérdőjelezi a módszer értékmentességét); mi minden belső összefüggése van az autoritarianizmusnak a
személyiségben; hogy viszonyul a valódi (pl. faji) előítéte- letekhez. Fokozatosan át is folyik az egész kérdés a
dogmatizmus még tágabb kutatásába.
Közben magával a koncepció történeti magyarázó értékével (a fasizmusra nézve) számos vitapont merült fel,
akárcsak a vizsgálatok technológiájával kapcsolatban. Ez azonban csak Adornóék tételszerű elfogadását, illetve
félreértését befolyásolta, hatásukat nem csökkentette. Ma jól látjuk (Erős Ferenc 1979a például világosan
megfogalmazta ezt), hogy ez a koncepció sem mentes a tipológiáknál a 15. fejezetben még említendő
értékszempontoktól (ki mondaná, hogy a fasisztoid, autoriter, merev ember ugyanolyan értékes, mint a
demokrata, nyitott, hajlékony?). De éppen ennek az értékpreferenciának megfelelően vált kissé félreolvasottá
Adornóék műve. A felvilágosodott észt más műveiben vadul ostorozó Adorno autoritarianizmus-koncepciója az
amerikai közegben annak emblémájává vált, hogy a pszichológia a toleráns, demokratikus, hajlékony
embereszmény mellett áll ki, mikor leleplező igénynyel rámutat arra, hogy ennek ellentettje is létezik, s hová
vezet, miből fakad az.
Túlzásnak tűnhet egyetlen vizsgálatnak ekkora jelentőséget tulajdonítani, legyen az bármily kiterjedt is.
Adornóék műve azonban maga is tudásszociológiai jelenséggé vált. Tulajdonképpen az egész
388
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Érdemes felfigyelni arra, hisz nem minden tanulság nélkül való, hogy az amerikai pszichológiába átkerült orvosi
és nem orvosi fonalon fejlődő pszichoanalízis, miközben mindkét szálon középpontba állította a tudományos
megalapozást, egymásról nem vett tudomást. A harmincas években számos próbálkozás jelenik meg, elsősorban
a svájci iskolázott- ságú Adolf Meyer (1866-1950) nagy tekintélyű holisztikus, pszichológiai pszichiátriájához
kapcsolódva, amelyek megpróbálják valahogyan beintegrálni az orvosi gondolkodásba a pszichoanalízist.
Intellektuálisan ezek lényege, hogy a pszichoanalízist tudományosabbá szeretnék tenni. Az orvosi vonalat
elsősorban a pszichoszomatika érdekli, ennek kapcsolata a neurológiával, a pszichiátriával és az orvosi
foglalkozással. Európából átszármazott jelentős képviselői ennek a gondolkodásmódnak a magyar származású
Frank Alexander, aki a pszichoanalízis kriminálpszichológiai alkalmazásaiban és a pszichoszomatikus
orvoslásban próbálja meghonosítani ezt a szemléletet. Számos Európából áttelepült pszichoanalitikus honosítja
meg a filozofikusabb analitikus gondolkodásmódot. Több évtizeden át tartó folyamat ez, amelynek máig
releváns képviselői például Erikson vagy Erich Fromm.
Az európaiak mellett volt azonban belső, s nem az orvosi világból induló amerikai fejlemény is. Shakow és
Rapaport (1964) a pszichoanalízis amerikai terjedéséről kiegyensúlyozott szemléletet mutatnak be. Ok azok,
akik világosan látják azt is, hogy milyen jelentős szerepe volt annak, hogy az orvosi és gyakorlati emigráns pszi-
choanalitikusok mellett a harmincas évek legjelentősebb viselkedésteoretikusai maguk is összekapcsolódtak a
pszichoanalízissel. Clark Hull, Edward Tolman és Hovard Mowrer, valamint Dollard mindannyian igyekeznek
kedvenc tanuláselméletükhöz és társadalomtudományi funkcionalizmusukhoz kapcsolni a pszichoanalízist (lásd
19. fejezet). Shakow és Rapaport egyrészt bemutatják, hogy milyen intellektuális kapcsolat van a freudi
gondolatmenet és olyan amerikai kedvenc témák, mint a helmholtziánus fizikalizmus és a tanuláselmélet között.
Személyes beszámolók kapcsán azt is megmutatják, hogy milyen szerepe volt a tényleges pszichoanalitikus
képzésnek Neal Miller és Dollard pályájában. Dollard Berlinben kapott kiképzést, Miller pedig Bécsben Eduard
Hartmann-nál. Shakow és Rapaport arra is rámutatnak, hogy milyen akadályai voltak a pszichoanalízis amerikai
terjedésének. Az egyik, hogy Freud maga nem igen hitt a tudomány folytonosságában, a tudományfejlődés
progresszivista értelmezésében, ez viszont az amerikai társadalomtudományi credónak az egyik alapgondolata a
harmincas években. A másik, hogy az amerikai társadalomtudományi gondolkodás sokszor nehezményezi a
hivatásos szövetségek, mint például a pszichoanalitikus társaság érdekcsoporton alapuló, és nem a tudomány
nyilvánosságát előtérbe helyező mentalitását.
Shakow és Rapaport könyve az akadémikus pszichológiára nézve is igen fontos. Az egész korabeli, a hatvanas
évekig terjedő amerikai szakpszichológiai irodalmat áttekinti és olyan fejezetekben, mint a motiváció, mindenütt
tetten éri a Freud- hatást.
Későbbi, Amerikában megjelent művei – mint már címük is mutatja: Menekülés a szabadságtól, Az önmagáért
való ember – a neurózist a társadalmi elidegenedéssel kapcsolják össze, az egzisztencializmust s a
pszichoanalízist némi marxi felhanggal ötvözget- ve. Az ember a valamitől való szabadságra törekedve
megfeledkezik a valamiért való szabadságról, emberi helyzete saját maga számára is külsővé válik. Ezt tetézik
sajátos történelmi elidegenedések, elfeledke- zések a valódi szabadságról és választásról (Fromm 2002). Az így
létrejövő karakterstruktúrák történeti képződmények. Az anális-szadisztikus jellem például és főként a
kapitalizmus pénzgyűjtögető karakterstruktúrája lenne. Az ember szenvedése onnan származik, hogy nem mer
szembenézni valódi helyzetével, tekintélyt keres, amiben megkapaszkodhat, s nem örömöket követ
(elidegenedett). Fromm utópisztikus elképzelései szerint gyógyírként az atyaközpontú, tekintélyelvű
társadalomszervezés helyett a szeretetelvű anyacentrikus társadalom szervezés és a humanisztikus ideálok
reneszánsza, a szeretet művészete ajánlható. A modern ember neurózisa a kapitalizmusban sajátos elfojtások
terméke; a megoldás a kilépés a teljesítményelvű elidegenedett világból. A hatvanas években ezzel a
389
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
programmal Fromm részben a társadalomból kilépést szorgalmazó mozgalmak gurujává is vált. Másrészt hatása
beilleszkedett azokba az új (ismét a divatszó – humanisztikus) pszichoterápiás törekvésekbe, melyek a
klasszikus pszichoanalízis sok szenvedést igénylő önmegismerését az elfogadás és a szeretet jelszavával
(kliensközpontú megközelítés) váltják fel. Ez a szociologizálás és szeretet-központúság nem volt felhőtlenül
elfogadott egyébként. Éppen a szintén frankfurti indítású Marcuse (1955) hirdeti, hogy a pszichoanalízis
elamerikanizálódása elfelejti Freud eredeti forradalmi üzenetét. Libidó és társadalom közt mindig szükségszerű
az ellentét, éppen ez biztosítja, hogy a libidó előremozdító erő legyen életünkben. Nem pacifikálására és
domesztikálására van szükség egy adaptációs koncepció keretében, hanem lázító üzeneteinek meghallására.
1.6. Kulcsfogalmak
5.1. táblázat -
individuálpszichológia
Napjaink individuuma, még ha elnyomás alatt is, tovább harcol, mert mindig egy olyan tökéletesebb
demokráciát remél és tervez, ahol az egyes személyiségek méltósága, fejlődése a legmagasabbra becsült érték
lesz. Gordon Allport: A személyiség alakulása. 1980, 592. o.
A mai értelemben vett személyiség-lélektan egyik fő kérdése, az egyéni különbségek témája az evolúciós
gondolatmenetben elméleti okokból középpontba került, hogy azután a funkcionalista törekvések gyakorlatias
célokra fordítsák ezt le az alkalmas személy kiválasztásának praktikus logikáját követve. Másrészt a
pszichopatológia mind Freud előtti, mind Freud utáni szakaszában világosan előtérbe állítja, hogy a tudományos
lélektannak is meg kell birkóznia az emberi személyiség integratív mozzanataival: az Én működési zavarai,
szétesése világosan rámutatnak, hogy az elszigetelt lelki jelenségeken túl szükség van a személyes azonosságot
kezelni képes fogalmakra is. A belső egységet és a viszonylagos következetességet a klinikai szemlélet teszi,
éppen ennek zavarai révén, a hisztériától és a többszörös személyiségtől kezdve a modern személyiség-lélektan
témájává. A pszichoanalízisben az integratív mozzanatok a pszichológia vezető elveivé válnak.
Nem akármilyen gondolat ez. Tulajdonképpen a gyermek nyelvi fejlődésének gondolatával kapcsolja össze a
német romantikus nyelvfilozófia, Wilhelm von Humboldt eszméjét a nyelvről mint kibontakozó szellemi
rendszerről. Ebben jelenik meg a néplélektani és nyelvpszichológiai tanári minta, Lazarus hatása. A modern
pszicholingvisztika, sok évtized múltán valójában ezt a hagyományt újította fel az alaktan előtérbe helyezésével,
különösen ami a fejlődés immanens szabályait illeti. A Stern házaspár munkája módszertanilag a
naplóvizsgálatok klasszikusa. Ilyen adatok alapján fogalmazták meg, hogy a gyermek hibázásai tükrözik aktív
nyelvalkotó munkáját, azt, hogy a gyermek nem pusztán átveszi, hanem mindig újraalakítja anyanyelve
nyelvtanát. „A gyermek nem mindent mond utána, amit a felnőtt mond neki; sok mindent mond viszont, amit
neki nem mond a felnőtt.” (Stern és Stern 1907, 135. o.)
Sternék két hibatípust különböztettek meg. A hibák egyik típusa szemantikailag és fogalmilag érdekes, vagy
ahogy később az alaklélektanosok neveznék, „okos hiba”. Ezeket nevezi a Stern házaspár transzgradiens
hibának. Ilyenkor a gyermek a szabályok érvényességi feltételeit is átalakítja, átlép a határokon. Ilyenek például
az újszerű szóképzések: dolgozó „munkahely” értelemben, lábtyű mint „zokni” s így tovább. A másik típusba
tartoznak a szabályalkalmazó hibák, melyeket a Stern házaspár immanens hibának nevezett. Ilyenkor tartalmi
újítás nincsen, csak valamilyen szabály érvényességi körén túl történő használata: kenyért-t, hó-s. Ezek nem
alakítanák át a szabályokat, csak alkalmaznák azokat. A mai pszicholingvisztikában az egyik központi vita a
konnekcionista és a szabályelvű elméletek között azzal függ össze, hogy ezek a jelenségek vajon a szabály
megléte mellett szólnak-e, vagy éppen a szokásalapú szerveződés egyetemességéről szólnak (lásd a vitáról
Pinker 1999).
A megfigyelt hibák az önfejlődés és a környezeti hatás interakcióját mutatják. A gyermek fejlődéséről szóló
munkájában William Stern ezt a fejlődés általános tézisévé bontja ki. A konvergenciaelmélet az öröklés-
környezet vitákban foglal állást. A klasz- szikus empirizmus-racionalizmus szembenállást fordítja le az egyéni
különbségek meghatározottságára. Minden teljesítmény és tulajdonság az öröklött lehetőségek és a környezet
391
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
együttes hatása alatt fejlődik, hirdeti Stern. A fejlődésben és a különböző teljesítményekben a külső és belső
hatások konvergálnak, innen a felfogás neve.
Ez az elv fél évszázad óta viták kereszttüzében áll. A differenciálpszichológiában, az egyéni különbségek
vizsgálatában a kompromisszumos megoldások keretét adja. Egyéni különbségeinket a környezet és az öröklés
is befolyásolja. David Krech, a tanulás idegrendszeri mechanizmusainak vizsgálata során, még a hatvanas
években is Sternre hivatkozik, amikor a patkánytörzsek genetikai szelekciójának és a korai gazdagított
környezetnek analóg hatásait mutatja ki az agyi biokémiában. Mások ugyanakkor ismételten megkérdőjelezik
ezt a hozzáállást, mint az egyéni különbségek meghatározóinak additív modelljét, ahol a környezeti és az
öröklési hatások mintegy összegződnének. Vigotszkij (1967) és követői pedig évtizedek óta azt hangsúlyozzák,
hogy a konvergenciaelmélet megfeledkezik az embernél a környezeti hatások sajátos természetéről, arról, hogy
azok lényegi dolgaikban társadalmiak.
Stern korai munkásságának magyar vonatkozásai is voltak. Kiss György (1995) egy újabb dolgozata tekinti át
William Stern magyarországi hatását. Az első szakaszban, lényegében a húszas évekig, elsősorban a
tanúvallomásokkal kapcsolatos klasz- szikus Stern-féle kísérletek, illetve Stern fejlődési konvergenciaelmélete
érvényesült. A magyar gyermektanulmányi mozgalom vezetői, például Nagy László, nemcsak leveleztek
Sternnel, hanem részt is vettek a részben Stern által animált német gyermektanulmányi kongresszusokon, s 1914
januárjában meg is hívták, a Budapesten lelkesen fogadott Sternt, előadások tartására. A harmincas évektől
jelenik majd meg Stern perszonalizmusának hatása is.
(Louis) William Stern (Berlin, 1871. április 29.-Durham, North Carolina, USA, 1938. március 27.) német
pszichológus, 1916 és 1933 között mint a Hamburgi Egyetem professzora döntő lépéseket tett abban, hogy a
személyiség-lélektan tudományos diszciplínává váljék. Stern Ebbinghaus és Lazarus tanítványa volt Berlinben, s
mint All- port hangsúlyozza, e kettős ihletésnek köszönheti kettős érdeklődését: az objektív
természettudományos és az értékcentrikus „szellemtudományos” pszichológia területén egyaránt otthonosan
mozgott. Saját egyetemista korabeli naplója tanúsága szerint a fiatal diák legfőbb gondja a történeti szemlélet
hiánya, s a túl könnyedén alkalmazott naturalizmus a humán területeken. Kedvenc olvasmányai Fechner és E.
Hartmann spekulatív munkái. Neki köszönhetjük, hogy a filozófia hagyományos személyiségproblémáit,
különös tekintettel a német idealizmus s a romantika személyiségkultuszára, átmentette a tudományos
pszichológiába. 1897-tól 1916-ig a Breslaui (wroc- lawi) Egyetem magán- majd rendes tanára, s közben
Berlinben az Alkalmazott Lélektani Intézet és mozgalom szervezője is. Egyszerre jellemzi a délnémet filozófiai
gondolkodás kulturális idealizmusa és a prakticizmus. Első munkái a viszonyok alakészleléséről jól mutatják ezt
a kettős ihletést, akárcsak
Stern rendkívül sokoldalú kutató volt. Nemcsak termékeny elméleti szerző, hanem ritka kombinációként igen
aktív gyakorlati szervező is. A kísérleti pszichológiában a tanúvallomások torzításainak első elemzője volt
(Stern 1903, lásd 9. fejezet). Természetes helyzetekben végzett kísérleti módszerekkel olyan befolyásolókat
vizsgált, mint a szuggesztibilitás, eltorzítás, kihagyások és hozzáadások szerepe. Stern évtizedekig a
fejlődéslélektan vezető kutatója és teoretikusa volt (lásd fent). Az 1900-as évek elején Németországban ő volt az
alkalmazott lélektannak és a pszichotechnikának, úgy is, mint terminusnak (ilyen című folyóiratot és intézetet
alapít Berlinben) s mint mozgalomnak is, az élharcosa. Legjelentősebb munkái azonban a személyiség-lélektan
területére s ennek kiterjesztéseként a perszonalizmushoz tartoznak.
392
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A személyiség-lélektan külön tematikává válásában Sternnek különleges szerepe volt. Tekinthetjük ilyen
munkásságát úgy is, mint a konvergenciatétel kiteljesítését. Ez a tétel ugyanis nemcsak a gyermeklélektanban
alapvető jelentőségű, hanem a személyiség meghatározóit illetően is határozott állásfoglalás. Stern 1911-ben
megjelent Differenciálpszichológiája adja meg e téren azonban az igazi alaphangot, válik programadó értékűvé.
E tudomány témája az általánossal szembeállított emberi sokféleség. Ennek vizsgálata azonban nem csak
alkalmazott kérdés, hanem elméletileg is középponti jelentőségű.
Először azokat a formális törvényszerűségeket kutatja, melyek magában a lelki variálódás tényében rejlenek.
15.1. ábra. A differenciálpszichológia különböző kutatási hozzáállásai William Stern (1911/1983, 365. o.)
szerint. A bal oldali két ábra a nomotetikus, törvénykereső hozzáállásnak, a jobb oldali kettő pedig az egyént
előtérbe állító ideografikus attitűdnek felel meg
Ez a gondolatmenet megjelent már Alfred Binet munkásságában is. Sőt, saját gyermekeivel kapcsolatos
vizsgálataiban (Binet 1916) mintát is adott a megismerési folyamatok egyéni különbségeinek pszichográfiai
tanulmányozásához (vö. 8. fejezet).
Valójában „az individuális pszichológia” címen Bi- net meg is adta már a későbbi személyiség-lélektan két
alapvető témáját: a variáció és az együttjárások kérdését.
1. Annak tanulmányozása, hogyan variálódnak az egyének között a lelki jelenségek, ezeknek a folyamatoknak
melyek a változékony jegyei, s milyen mértékű a variabilitásuk.
2. Egyazon személynél milyen kapcsolat van a különböző lelki jelenségek között; vannak-e olyan lelki
jelenségek, melyek fontosabbak, mint mások, milyen mértékig lehetnek függetlenek egymástól a különböző
folyamatok, s milyen mértékig befolyásolják kölcsönösen egymást?
1896, 412. o.
Stern ezen az úton megy tovább. Részletes tematikájában az általa javasolt differenciálpszichológia a tényleges
emberi változatokkal hivatott foglalkozni, s végeredményben az egyén strukturálisan mintázott képét akarja
felrajzolni. Emellett a differenciálpszichológia válaszolni akar a klasszikus gyakorlati igényekre is, arra, hogy
mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, szüksége van egyéni különbségeik ismeretére és elismerésére. Stern
megfogalmazza mind a mai értelemben vett vonáselemzés, mind a teljes egyéniség vizsgálatának programját. A
15.1. ábra mutatja Stern értelmezésében a differenciálpszichológia különböző változatait.
393
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
a jelenségek, az aktusok és a diszpozíciók között érvényesül. Ezek viszonya az egyénre vetítve a 15.1.
táblázatnak felel meg.
Kétségtelen, hogy a későbbi személyiség-lélektanhoz képest ez a kép is igen nagy teret ad az egyéniségnek és a
strukturális elv révén az egészle- gességnek. Stern azonban ennél ambiciózusabb felfogást is kifejtett a
személyiségről. 1906-tól kezdi publikálni Person und Sache (A személy és a dolog) című háromkötetes
koncepcióját, mely alcíme szerint is világnézeti munka, s a személy fogalmát állítja minden pszichológia
középpontjába. Ez a per- szonalizmus néven ismert felfogás fogalmi elemzésből indul ki: minden lelki jelenség
definíciós jegye a személyesség, egy adott személyhez tartozás. Más pszichológusok, pl. az amerikai Mary
Calkins mellett a perszonalizmus egészen tág filozófiai elvként is megjelenik a 19. század végén a William
Jamesre is olyan nagy hatást gyakorolt francia Renouvier vagy az amerikai Bowne elképzeléseiben. Eszerint a
személyiség az egész filozófia kiindulópontja, a világ fontos szervező elve lenne.
5.2. táblázat - 15.1. táblázat. Az individuum jegyei Stern (1911/1983, 372. o.) alapján
A koncepció részletes kifejtésében Stern az egyes lelki jelenségek személyfüggését, illetve a személyiség
életében játszott központi szerepüket mutatja be. Az emlékezés pl. nem egyedi külső események rögzítése lesz,
hanem a személyes folyamatosság biztosítója. A munka persze néha körbeforgó: Stern számára a személyiség
egyszerre kiindulás s végpont. Eközben azonban Stern a modern humanisztikus pszichológiák egyik előfutárává
válik, nem csak azzal, hogy az ember egyediségét hangsúlyozza, hanem azzal is, hogy a személyiséget változó,
öntevékeny, nyitott rendszernek tételezi.
A fasizmus elől Amerikába emigrált Stern programja nem kapott túl nagy közvetlen visszhangot az amerikai
pozitivista közegben. Egyetlen igazi követője a személyiség-lélektan vállaltan eklektikus programjának
hirdetője, Gordon Allport (1897-1967), aki Stern közvetlen tanítványa is volt, s a mestertől átvette azt az
alapgondolatot, hogy egy átfogó személyiség-lélektan egyszerre kell a változatosság dimenzióival
személytelenül foglalkozó differenciálpszichológia s az egyénekkel foglalkozó ideografikus stúdium legyen.
Valójában ez a programkijelölés a mai világban válik újra aktuálissá, akárcsak maga az a kérdés, hogy milyen
evolúciós szerepük van az egyéni különbségeknek (Buss 1995; Carver és Scheier 1998).
394
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
természeti kategóriák tudományos elmélete, mind a pszichológiai kategorizációelmélet számára (Harnad 1987;
Rosch 1989).
A kognitív terhelést csökkentő típusba sorolást természetesen állandóan alkalmazzuk hétköznapi életünk során a
személyek osztályozására is, egyben számos előítéletteli értékmozzanatot kapcsolva a típusokhoz. Nem triviális
kérdés ez. Az antropológusok és szociológusok egyik tábora szerint, s ez a tábor igencsak messzire megy vissza
a társadalomtudományok történetében (Durkheim és Mauss 1903): maga az osztályba sorolás mint az emberi
logika alapja eredendően emberek besorolása volt (férfi-nő, gyermek-felnőtt, mienk-idegen), s csak azután
terjedt volna ki a természeti világ taxono- mizálására. Klix (1985) könyve áttekinti ennek a koncepciónak a
máig tartó sorsát.
Egy alternatív antropológiai felfogás szerint viszont legalábbis a taxonomikus típusú besorolás elsődlegesen
nem emberek, hanem az őseink számára alapvető tájékozódási fontosságú növényi és állati besorolás céljaira
jött volna létre, együtt a közepes szintű besorolás, a fajfogalmak kitüntetett szerepével és a hierarchiával. A
kiindulópont az élővilág taxonómiája, s nem pedig az emberek besorolása (Atran 1998). Az emberek merev
kategóriákba sorolása a biológiai taxonómia kiterjesztése lenne (Mithen 1996).
Már a görög orvoslástól kezdve velünk élnek a rendszerező tipológiák, melyek túl kívánnak lépni a
köznapiságon, azon a sztereotípiás szinten, hogy a „szőke nők szexesek”, vagy a vörös haj megbízhatatlansággal
jár együtt. Ez a túllépés a szólásokban is rögzült népi tipológián nem mindig volt azonban sikeres. A túllépési
(„tudományos”) kísérletek is gyakran alkalmaztak analógiás és hasonlósági gondolatmeneteket. A modern
korban igen jellegzetes volt ez a Lavater (1741-1801) által újra felfedezett fiziognómiában, mely szerint az
emberek karakterkülönbségei mögött az rejlik, hogy milyen állat tulajdonságai uralkodnak bennük, amit viszont
az tükröz, hogy milyen állatra hasonlít arcuk – lásd a hűséges kutya szeme van jellemzést.
A 4. fejezetben láttuk, hogyan jelent meg ennek riválisa a frenológia korai lokalizációs kutatásában. A 19.
század második felében az olasz pszichiáter Cesare Lombroso (1835-1909) azután már a korabeli
fejlődésgondolatok keretében elhelyezve fogalmazta meg degenerációs típustanát. A frenológusokhoz hasonlóan
különleges esetekkel foglalkozik: bűnözőkkel. A bűnözőt atavisztikus, illetve degenerált embernek tartja, mind
testi, mind lelki vonásai tekintetében. A szűk homlok, nagy fülek, erőteljes járomcsont jellemzik a bűnöző
fejformáját, amivel egy sajátos primitívebb érzés és gondolkodásmód járna együtt. Saját korában is sokat bírált
fatalista elmélet volt ez, a kriminológiában megvolt azonban az a fermentatív szerepe, hogy a bűn aktusa helyett
a figyelmet az elkövető személyiségére irányította.
Mindez persze azt is jelentette, hogy a századfordulón megjelent tipológiai felvirágzás a pszichológiában nem a
semmiből fakadt. Új mozzanat volt azonban benne, s ez összefüggött a német kulturális háttérrel, kapcsolata a
kibontakozó személyiség-lélektannal, annak precíz mérési törekvéseivel. Mindez egy általános
társadalomtudományi tipológiai láz keretében jelent meg. Olyan szerepet kezdett játszani a típusfogalom, mint a
száraz pozitivizmus leküzdésének biztosítéka.
395
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A különböző kulturális területekről induló felfogások egyaránt hangsúlyozni fogják, hogy a típus összetartó
ereje egy sajátos értékekkel jellemzett világlátás; a típus választások szövevénye, világnézetet rejt magában.
A típusnak ezek az egyszerre áthidaló és ugyanakkor világnézeti, integratív jellegzetességei már Dilthey
munkásságában is megjelennek, mint a 10. fejezetben érintettük. A kultúra változásai különböző
valóságmegközelítési típusok előtérbe kerülését jelentik Dilthey értelmezésében. Az egyes művészeti stílusok,
amint már a klasszikus német esztétika is hirdette klasszicizmus és romantika szembeállításával (Friedrich
Schiller [1759-1805] megfogalmazásában ez a naiv és a szentimentális költészet kettőssége), történetileg úgy
valósulnak meg, mint eltérő emberi típusok kibontakozásai. Később a szellemtudományos pszichológiában
Spranger vitte tovább ezt a fonalat. A 10. fejezetben láttuk, hogy számára a szellemtudományos irány egyik
döntő érvényesülési terepe, ahol újdonságát valóban be tudja mutatni a természettudományos pszichológiával
szemben az értékorientációs típusok kiemelése.
A század első évtizedeiben a német szellemi életben a típusfogalom karrierje nem korlátozódott a filozófiára és
a pszichológiára. Max Weber (1864-1920) „megértő szociológiája” a megértést és a magyarázatot szembeállító
szellemtudományos irányokkal szemben azt hirdeti, hogy a társadalmi eseményeknél magyarázat és megértés
nem zárják ki egymást. Az emberi viselkedés megértése: a jövőre irányuló motivációk megértése, vagy fordítva
fogalmazva: az emberre vonatkozóan a magyarázatban szem előtt kell tartani az emberi tevékenység célkitűző
jellegét, az ember megértése egy cselekvéses, s ma azt mondanók, egyben her- meneutikai és intencionális
keretben lehetséges (Weber 1985). Ebben az elemzésben kulcsszerepe van az ideáltípus fogalmának. Az
ideáltípusok mintázatok. Tiszta formában nem feltétlenül léteznek, de segítik megérteni a valóságos társadalmi
folyamatokat. Weber leghíresebb példáját véve: ilyen ideáltípus a protestantizmus, mely az Istennek adott
szolgálatként felfogott munka piedesztál- ra állításával vezet a kapitalizmus kialakulásához (Weber 1985). A
példa azt is mutatja, hogy a klasszikus német tipológiai gondolkodás egyben állásfoglalás is a társadalom
alakulását meghatározó folyamatok szerveződését illetően: a szellemi mintázatok, az értékek világa nemcsak
kifejezi a kapitalizmus értékrendjét, hanem alakítja is azt, szemben például főként a gazdasági determinizmus
egyszerű elméleteivel.
Megjelent a típusfogalom a 19. és a 20. században más tudományokban is. A művészetelméletben a Dilthey
nyomán kibontakozó, de akár Goethéig is visszavezethető antipozitivista szellemtörténeti irány kultiválja, olyan
fogalompárokat továbbvive, mint a Nietzschétől származó apollói, harmonikus, világos és dionüszoszi feszült,
drámai költészet szembeállítása. A nyelvészetben, bár hullámzó lendülettel, a 19. század eleji „romantikus”
nyelvfilozófiától, Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkásságától kezdve él a nyelvtipológia gondolata: a
nyelvek az ember egyetemes nyelvalkotó képességének változatai, típusokat, jellegzetes összmin- tázatokat
alkotnak, ahol bizonyos tulajdonságok között belső összefüggés, koherencia mutatható ki. A 19. századi
néplélektani s egyben történeti nyelvtipológia Steinthal egy jellegzetes próbálkozása volt, mely az izoláló, a
szavakat egymástól függetlenül használó, az agglutinatív (ragasztó típusú, ilyen például a magyar is), a
nyelvtani viszonyító elemeket a tőhöz elemenként kapcsoló s végül a flektáló (tőhajlító) nyelveket különbözteti
meg. A nyelvtipológia világosan felveti minden tipológia máig visszatérő kérdését: egyenértékű mintázatok-e a
típusok, vagy van-e köztük értékbeli eltérés. Ezek egyben történeti fejlődési fokozatokat is jelentenének: a
nyelvek fejlődése az izolálástól az agglutináció felé haladna, s ennek megfelelően a gondolkodás fejlődése is,
mintegy a grammatizációhoz szükséges mentális erőfeszítés megnövekedését tükrözve. Mindez nem ártatlan
dolog, s mint a vitatott kérdések mutatja, a 20. századi nyelvészet fokozatosan szakad el mind attól a
gondolattól, hogy a nyelvtípusok eltérő értékűek lennének, mind ennek párhuzamaként attól, hogy a nyelvek
eltérései szükségszerűen gondolkodási eltéréseket tükröznének. A mai konszenzus a létező nyelvek
egyenértékűségéből indul ki.
De megvan a tipológiai gondolkodásmód a korabeli német néprajzban is. Leo Frobenius (1873) akkortájt
dolgozza ki először Afrikára vonatkozóan, majd kitágítva is értelmezve a kultúra tipológiáját. Eszerint a
növénytermesztő, földhözragadt népek alapvetően misztikus gondolkodás- módúak (etióp típus), míg a vadászó
és nagy állatokat tenyésztő népek (hamita típus) racionalisták lennének. Két sors s látásmód, kétféle örök típus
ez, mely Európában a racionalista pólusra helyezi a franciákat s angolokat, a misztikusra a németeket.
396
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Vajon a logikai forma valóban egyetemes-e a nyelvek között, s a különböző nyelvű mondatok mögöttes
szerkezete nem teremt-e eltérő lehetőségeket a logikára? A klasszikus kérdést relativista fölfogásnak szoktuk
nevezni. (A klasszikus kérdést elemzi a filológiai és a filozófiai hagyományban Neumer Katalin 1996; 1998, s
egyben bemutatja, mennyire veszélyesen azonosítani szoktuk a nyelv-gondolkodás viszonyt a relativizmussal.)
A relativista szerint a nyelvek eltérései gondolkodásmódok eltéréseit tükrözik (lásd 18. fejezet). Ez a fölfogás is
Humboldtra hivatkozik, akárcsak az egyetemességet hirdetők tábora. Humboldt romantikus nyelvszemlélete azt
is hirdeti, hogy a nyelvek mint variációk az „emberi nyelvre” általánosságban vonatkoznak. A nyelvek sokasága
az emberi sokoldalúság és kreativitás bizonysága is, ahol a változatok (a nyelvek) magukban értékek is
(Fishman 1982).
A relativista determinizmus viszont abban hisz, hogy a nyelvek eltérései a gondolkodásmódok eltéréseit
határozzák meg. Ezt a felfogást szoktuk Whorf-hipotézisként (1956) emlegetni az amerikai nyelvész, Ben-
jamin Lee Whorf után. A tézis azáltal kapcsolódik a tipológiai gondolkodásmódhoz, hogy felteszi, a nyelvek
típusbeli eltéréseinek gondolkodási típusok, s egyben világnézeti típusok is megfelelnek. Kevés valódi
tapasztalati kutatás van a tekintetben, hogy ezek a nyelvtipológiai eltérések tényleg eredményeznek-e eltéréseket
a logikai gondolkodás tekintetében. Ugyanakkor köznapi ellenvetések is adódnak. Nehéz elképzelni például,
hogy a logikai tudományos gondolkodás és a hétköznapi gondolkodás rendezettsége ki lenne zárva egy olyan
nyelv beszélőinél, mint a magyar vagy a kínai, ahol az alany-állítmány szerveződés nem igazán áttetsző. Ennek
ellenére, évszázadokon át, a magyar diákok is egészen jól elsajátították a klasszikus arisztotelészi logikát, s a
kínaiak is elég jól szerepelnek mai digitalizált világunkban.
Bloom (1981) a kevés empirikus kutatás keretében azt vélte kimutatni, hogy egy grammatikai tulajdonság
hiányának valóban vannak gondolkodási hatásai. A kínaiban nincs olyan kötőmód, amivel tényellentétes
szerkezeteket ki lehetne fejezni. Ennek megfelelően a személyek sokat hibáztak angol mondatok kínai
körülírásaiban. Mások viszont alapos kritikának vetették alá ezeket a kutatásokat. A mindennapi életben a
kínaiak igenis használják a tényellentétes következtetéseket (pl. az elképzelt dolgok világában), s körülírásokkal
az ő nyelvük is ki tudja fejezni ezeket a dolgokat. A kísérletek, angolul tanuló kínai beszélőkkel dolgozva,
rámutattak, hogy az angol feltételes szerkezetek elsajátítása nem volt igazi hatással a kínai nyelven folyó
tényellentétes érvelésre. Vagyis a kevés rendelkezésre álló adat szerint nincsen igazán komoly hatása egy
meghatározott logikai műveletrendszernél az adott nyelv sajátosságainak.
A mai szemlélet általában enyhíti a nyelvi determinizmust. Azt megengedi, hogy a grammatikának lehet
hatása a kategóriák alakulására és használatuk könnyedségére, a nyelvi szerveződés nem zárja ki azonban a
gondolati szerveződés bizonyos útjait. A nyelvek nem annyira börtönei a gondolkodásnak, mint inkább
kibontakozási útjai.
Steven Pinker (1999) szerint a relativista fölfogás közeli affinitást mutat a húszas évektől (az amerikai
intellektuális életben) uralkodó bevett társadalomtudományi doktrínával, mely szerint, míg az állati viselkedés
rögzített, az emberi hajlékony, s az embercsecsemőt teljes egészében a környezeti interakció alakítaná. Ez
valójában viselkedéselvű felújítása a természet és kultúra romantikus szembeállításának, mely a 19. századi
tipológiai gondolkodást is jellemezte. Igen erőteljes a szembenállás e fölfogás és a mai innátista és evolúciós
gondolkodásmód között. Valójában sokan azért nem hisznek a gondolkodás nyelvtípusfüggésében, mert
egészében a gondolkodás kategóriáinak kibontakozására egy nem kultúra-, s így nyelvfüggő, hanem jóval
koraibb s a tárgyi tevékenységhez kapcsolódó felfogást hirdetnek.
A kultúrák tipológiája nála is lélektani típusokat eredményez, akárcsak a 10. fejezetben említett magyar
Prohászka Lajos felfogása.
A 20. század első évtizedeiben számos próbálkozás született arra, hogy a német idealista tipológia ihletését
összekapcsolják a konkrét pszichológiai mondanivalóval. Ludwig Klages (1873-1956) német, majd svájci
pszichológus, a kifejező mozgások tanulmányozásának s a grafológiának a propagá- tora vált legnevesebbé e
próbálkozások közül. A karakterológia terminust ő tette népszerűvé a kissé misztikus személyiségtanok
jellemzéseként. Az emberi élet szerinte állandó küzdelem természetes, ösztönös tendenciái (lásd a dionüszoszi
mozzanatot Nietzschénél) és a szellemi reprezentáció (az apollói elem) között. A karakter jellegét e küzdelem
állása adja meg, s ez a testi jelenségeket gondolatokkal, lelki tartalommal megtöltő kifejező mozgásokban
ragadható meg.
397
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Klages (1929) karakterológiájának egész hangulata a német idealista hozzáállást idézi a modern pszichológia
világában. 19. századi életfilozófia ez természetfilozófiával ötvözve. A lelket egy sejthez hasonlítja, amelynek
öntörvényei vannak. Sokat meditál arról, hogy hogyan befolyásolja a földrajz az emberi lelki típusokat, valamint
arról, hogy mi a nagy emberek szerepe a történelemben. Klages az ad hoc, lehorgonyzatlan tipológiai ötletek
tankönyvi példája, annak szinte komikus illusztrációja, hogy ha akarjuk, mindenből formálhatunk emberi
típusokat, s ezek mögött valamiféle lényegeket, megváltoztathatatlan örök mintázatokat tételezhetünk fel. Ezt
azután mintegy felhígítja némi beszéd a testi tipológiáról és a grafológiáról, arra építve, hogy a test az ember
lényegének, a léleknek a kifejeződése lenne. Klages spekulatív híd szerepe a
19. századi német életfilozófia és a 20. századi irracionalizmus között, tűnjék bármily komikusnak s letűntnek
ma, a század közepén sokakat ingerelt kritikára. Musil Tulajdonságok nélküli emberének egyik guru hőse nem
minden irónia nélkül mintázódott Klagesről. Lukács György (1954) számára pedig Klages híd szerepe az elmúlt
irracionalizmusok s a mai fasizmus közötti hidat jelenti. Lukács nemcsak Klagesszel szigorú persze. A
pszichológia története szempontjából tanulságos, hogy az ő értelmezésében Dilthey is egy olyan életfilozófia
megalapítója, amely a fasizmus felé fordul. Valóban Lukács Dilthey-kritikájának van egy fontos racionális
aspektusa. A Dilthey által hirdetett új pszichológia éppoly absztrakt, mint az általa bírált régi, mondja Lukács,
mivel igyekszik megfeledkezni a spirituális és az anyagi világ közti kapcsolatokról. Lukács azt is világosan
látja, hogy miközben az egyik oldalon Dilthey relativisztikus, a másik oldalon a Dilthey hirdette „törvények”
örök szabályoknak tűnnek. Ilyen lenne a lelki jelenségek megfeleltetése a különböző filozófiai irányzatoknak,
például a materializmus a megismerésnek, a szubjektív idealizmus az akaratnak, az objektív idealizmus az
érzésnek és így tovább.
5.4. táblázat - 15.3. táblázat. Kretschmer (1978, 50. o.) elképzelése a temperamentumok
megoszlásáról
1. HIPOMÁNIÁS 4. TÚLÉRZÉKENY
398
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
3. MELANKOLIKUS 6. ÉRZÉKETLEN
Tucatszám keletkeznek a tipológiák, melyeknek mára csak egy kis része maradt fenn. Tüzetes elő- sorolásuk
helyett nézzük meg, hogy milyen elvek alapján lehet rendezni ezt a kavalkádot.
5.5. táblázat - 15.4. táblázat. Kretschmer (1978, 52. o.) elképzelése a temperamentumok
megoszlásáról, néhány neves példával
Ciklotimek Skizotimek
399
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Mint a 15.4. táblázat mutatja, Kretschmernek azért továbbra is határozott véleménye volt arról, hogyan is jelenik
meg a tehetséges embereknél a típus hatása, milyenek a ciklotim és a skizotim költők, tudósok, politikusok.
Kretschmer gondolatmenete betegek, tehát az egyik póluson szélsőséges esetek vizsgálatán alapul, s az alkat és
a személyiség közötti öröklöttnek tételezett affinitásra nincsen határozott mechanizmuselképzelése azon az
általános elven túl, hogy az alkat és a temperamentum közös hormonális szabályozás hatálya alatt áll. A
módszertani úton továbblép az amerikai William Sheldon (1899-1977), mind a mérés, mind a kapcsolatokat
közvetítő mechanizmusok tekintetében. Egyrészt pontosítja az alkat megállapítására szolgáló antropomet- riai
méréseket s nagyobb („normális”) populációra terjeszti ki vizsgálatait. Másrészt az összefüggés logikáját is
világosabbá teszi. Testalkat és temperamentum közt az ő elképzelésében még világosabban az embriológia és a
fejlődéstan (a csíralemezek eltérései) teremti meg a kapcsolatot. Az endomorf alkatot a testüregek előtérbe
kerülése jellemzi, a neki megfelelő viszcerotóniás személyiség pedig evés-, alváskedvelő, kényelemszerető.
Közös gyökerük a testüregek erőteljes embriológiai fejlődése, a belső csíralemez uralma. Az ektomorf alkatot és
a cerebro- tóniás személyiséget a külső csíralemez fejlettsége jellemezné: soványság s az agy uralma (közismert,
hogy a központi idegrendszer embriológiailag a külső csíralemez betüremkedéseként keletkezik). A mezomorf
alkatra a középső csíralemez dominanciája jellemző: az izmos alkathoz szomatotóniás, testközpontú, aktív,
mozgásszerető életmód társul.
Sheldon, mivel a csíralemezekkel operál, vegyes típusokat is megenged (hisz a három lemez együtt is lehet
fejlett). Megmarad azonban nála is az a gond, hogy miközben az alkati besorolást egyre jobban finomítja, a
temperamentumra igazából nincsenek mért adatai abban az értelemben, ahogy a mai személyiség-lélektan érti
ezt. Tulajdonságlistákkal dolgozik, ezt rendeli a vizsgált személyekhez.
[Jaensch] „az emberi lét alapformáiból” indult ki, amin azt értette, hogy a különböző lelki működések egymásba
szövődötten, szoros kölcsönhatásban, egységbe forrva, azaz integráltan lépnek fel (vö. B típus), vagy
ellenkezőleg, élesen elkülönülnek, lehasadnak egymásról, azaz dezintegrálódnak (vö. T típus). Számos
szellemes érzékelés-, emlékezés- és gondolkodás-lélektani kísérletet végzett, amelyekkel e kétfajta működési
módot mérhette, illetve tipikus jellemzőit és altípusait leírhatta.
1978, 16. o.
Jaensch jól példázza, hogy mennyire óvatosan kell eljárunk, amikor „tisztán pszichológiaiak” nevezzük a Halász
és Marton nyomán funkcionálisnak is nevezhető tipológiát. Bár Jaensch kiindulópontja szerint a helyes kutatási
stratégia az, ha a típusalkotáshoz a lelki szerveződés középső szintjét használjuk, vagyis a közvetlen fiziológiai
függőségű elemi folyamatok és a magasabb szellemi, értékterhes szint között elhelyezkedő régiót (ilyen az
észlelés és az eidetikus képzelet), típusaihoz azonnal keres biológiai támpontot. Testvérével, Walter Jaenschsel
együttműködve megállapítják, hogy a rugalmas eidetikus képzelet a pajzsmirigy fokozott működéséhez
400
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
kapcsolódik (innen a B név: Basedo- wos típus), míg a merev eidetizmus a mellékpajzsmirigy fokozott
működésével kapcsolatos (T, azaz tetanoid típus, mivel e mirigy túlműködése növeli a görcskészséget).
Ennél tisztábban pszichológiai tipológia Jung- nak a mélylélektani iskolák kapcsán már érintett rendszere. A
híressé vált extravertált és intovertált megkülönböztetés alapja a tárgyhoz való sajátos viszony, egy általános
beállítottság.
Az introvertált absztrahálóan viszonyul a tárgyhoz; tulajdonképpen mindig arra törekszik, hogy elvonja belőle a
libidót [...] Ezzel szemben az extravertáltnak pozitív a tárgyhoz való viszonya. Olyannyira igenli annak
jelentőségét, hogy szubjektív beállítottságát szüntelenül a tárgyhoz igazítja és arra irányítja.
A két típus egyben adaptációs, szinte evolúciós változatokat megillető jellemzést kap Jungnál.
[.] Az introvertált embert reflexív természete arra kényszeríti, hogy mindent alaposan meggondoljon, mielőtt
cselekszik. Ez természetesen lassítja a cselekvését. Félénksége és bizalmatlansága habozóvá teszi minden
dologban, tehát állandó nehézségei vannak a külső világhoz való alkalmazkodásában. Az extravertált ember
viszont pozitív viszonyban van a dolgokkal, azok szinte vonzzák őt. Minden új, ismeretlen helyzet csábítja, s ha
azt reméli, hogy valami ismeretlent tapasztalhat, szinte fejest ugrik bele. Rendesen előbb cselekszik, és csak
azután gondolja át. Ezért cselekedetei gyorsak, mindenféle meggondolástól vagy habozástól mentesek. E két
típust szinte arra alkották, hogy szimbiózisban (együttélés) éljenek. Az egyik a meggondolást képviseli, míg a
másik a kezdeményezőképességet és a gyakorlati cselekvést. [...]
Jung kidolgozott rendszerében nem marad meg ennél a két típusnál. Mindkét alapvető beállítódáson belül
különböző lelki működések lehetnek uralko- dóak. A racionális típusoknál a gondolkodás és az érzés (a szép és
jó keresése) dominál, az irracionális típusoknál pedig az érzékelés és az intuíció. Az altípusokat jellemezve válik
Jung jellegzetesen pszichológus tipológussá. Életformákat, a valósághoz viszonyulás és az alkotás
személyiségmintázatait írja le, hidat teremtve a hétköznapi élet apróságai s az értéklétrehozás között. Az
extravertált gondolkodó típus legfőbb jellemzője szerinte például az, hogy általános sémákat, elveket, képleteket
keres a valóságban. Ha ezek a sémái túl szűk kiterjedésűek, sok szenvedést okozhat környezetének. Lehet az új
propagátora, de kákán csomót kereső dogmatikus is. Pozitív példája Darwin a maga tárgyszerűségével. Az
introvertált gondolkodó jellegzetes példája viszont az ismeretkritikát előtérbe állító Kant.
Ugyanakkor, bár Jung a hangsúlyt a pszichológiai leírásra helyezi, elvileg azt hirdeti, hogy a kétféle beállítódás
mögött kétféle biológiai alkalmazkodási mód preferenciája áll. Az extraverzió alkalmazkodás a fokozott
termékenység révén, az introverzió pedig az alacsony termékenység mellett a rendszer fokozott védelmével
történő alkalmazkodásnak felel meg, vagyis annak a két szaporodási stratégiának, melyek a mai etológiában,
szociobiológiában és evolúciós pszichológiában oly nagy szerepet játszanak (Bereczkei 1998).
Jung számára ez az alapvető eltérés egyben az ember sorsának alakítója is. Választásaink sikere is alapvetően
ennek konstellációjától függ.
[...] Az introvertált a szubjektumban, az extravertált a tárgyban lát minden értéket. A tárgyaktól való függés az
introvertált szemében nagyfokú alsóbbrendűségnek tűnik, míg az extravertált számára az alsóbbrendűséget az
abszolút szubjektivitás képviseli. O nem lát mást az ilyen attitűdben, mint infantilis autoerotizmust.
Ezek után nem meglepő, hogy a két típus gyakran áll konfliktusban egymással. Ez a tény azonban az esetek
többségében nem gátol meg egy férfit abban, hogy egy ellenkező típusú nőt vegyen feleségül. Az ilyen
házasságok nagyon értékes pszichológiai szimbiózisok mindaddig, amíg a partnerek kísérletet nem tesznek arra,
hogy egymás „pszichológiáját” kölcsönösen megértsék. Ámde ez a szakasz minden olyan házasság normális
fejlődéséhez hozzátartozik, ahol megvan a szükséges szabadidő vagy a szükséges ösztönzés a fejlődésre. Az
egyik fél csak külső kapcsolatait fejleszti és elhanyagolja a belsőt, míg a másik fél csak befelé fejlődik,
miközben kifelé változatlan marad. Idővel azonban az egyén szükségesnek érzi, hogy azt fejlessze, amit
korábban elhanyagolt. Ez a fejlődés bizonyos funkciók differenciálódásának formájában jelentkezik. Mivel e
401
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
funkcióknak nagy jelentősége van a típusprobléma szempontjából, a következőkben a funkciók kérdésével kell
foglalkoznom.
A tudatos psziché az alkalmazkodás vagy tájékozódás eszköze. Számos pszichikus funkció alkotja. Ezek között
négy alapvető funkciót különböztethetünk meg, mégpedig az érzékelést, a gondolkodást, az érzelmet és az
intuíciót. Az érzékelés fogalmába tartozik minden észlelés, amely az érzékszervekkel történik; a gondolkodáson
az intellektuális megismerés és a logikai következtetések kialakításának funkcióját értem; az érzelem a
szubjektív értékelés funkciója; míg az intuíciót tudattalanul végbemenő észlelésnek vagy valamilyen tudattalan
tartalom észlelésének tartom. [...]
Jung típustana, miközben sokrétegű megközelítése a Jung-követőknél érvényesül, közvetítő szerepe révén
számos biológiai típustan kiindulópontja lesz.
A következmény kérdése azonban az is, hogy vajon pusztán besorolunk-e az emberi gondolkodás ilyetén
hajlamait követve, amikor típuskategóriákat használunk, vagy pedig a típusokkal olyan mintákat írunk körül,
melyekből más, nem a besoroláshoz használt területeken is következik valami. A klasszikus németes tipológia a
maga mintázat- s életforma-keresésével kétségtelenül törekedett erre. Különösen így volt ez a tucatszám
burjánzó szellemtudományos tipológiák esetében. Maga a „burjánzás” azonban állandóan azt a gondot vetette
fel, hogy a belső koherencia keresésén túl van-e valamilyen magja, végső alapja a típuseltéréseknek. A magyar
szellemi életben a két világháború között a tipológiai gondolkodás ilyen átfogó mintázat ígéreteként jelent meg.
Mai szemmel naivaknak tűnhetnek ezek a hatások, amelyek Németh László regényeitől a filozófia történetéig
terjedtek. Volt bennük azonban egy sajátos békítő szándék, egy tipológiai alapú tolerancia ígérete, egy igencsak
intoleráns korban. A tipológia úgy jelent meg, mint magyarázat a kibékíthetetlennek s redukálhatatlannak tűnő
ellentétekre. Miként az irodalmi hősök konfliktusait is legalábbis érthetővé teszi az alkati eltérés, a világnézeti
eltérések is személyiségtípusra lesznek visszavezethetőek. Schütz Antal (1941) Kretschmer és Jaensch
tipológiája segítségével magyarázza meg az arisztotelészi és a dialektikus hegeli logikák eltérését. Az előbbi a
ciklikusoknak, az utóbbi a skizoidoknak felelne meg. Mátrai László (1940; 1943) pedig az írásmód esztétikai
eltéréseit próbálja az írók személyiségtipológiájára visszavezetni.
Az ötvenes évektől kezdve azonban erőteljes törekvések jelentek meg arra, hogy a Pavlov iskolájában kialakított
idegműködési tipológiát összekapcsolják az extraverzió-introverzió dimenziójával. Ez az összekapcsolás már a
jelenkor pszichológiájának része. Annyit azonban érdemes történetileg is belátnunk, hogy ezzel új megoldást
nyert a pszichológiai és az alkati tipológiák dilemmája. Míg a klasz- szikus alkattanok egy külső testi és egy
belső lelki minta összefüggését keresték, a modern szintézis a testi mozzanatot is belülre helyezi. Alkat helyett
az extravertált viselkedés magyarázata a gátlások gyorsabb kiépülése lesz, az introvertáltak viszont
tanulékonyabbnak bizonyulnak (Hans Eysenck 1978, elmélete), vagy az introvertáltak aktiváltabbak és a
büntetésre érzékenyebbek, mint az extravertáltak (J. Gray 1978, elmélete). Az elméletek részletei nem fontosak
402
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
itt számunkra. A lényeges mozzanat az, hogy konstitucionálisan eltérő idegrendszeri típusok (belső, nem
közvetlenül megfigyelhető) tényezők válnak a Jung-féle „alapvető irányulások” magyarázataivá. Ezek a
konstitúciós tényezők azonban, mivel a tanulással kapcsolatosak, az alkatnál mégiscsak hajlékonyabbak. A
klasszikus alkattani tipológia biológiai végpontja más szempontból is változik. Levetkőzi hétköznapiságát, s
nem fiziog- nómiás összhangokat próbál bizonygatni. Nincsen mögötte az a természetes nyelv szemantikájára
támaszkodó gondolatmenet, hogy „a kövér ember joviális”, „a sovány kritikus” stb. Az új magyarázó tipológia
sokszor nagyon is intuícióellenes téziseket hirdet. A naiv személyiségelméletbe például nehezen illeszthető bele,
hogy az extravertált személy gátolt vagy unalomra hajlamos.
Az Eysenck elindította gondolatmenet még egy szempontból meghaladja a köznapiságot. Eysenck tudatosan
szakít az esszencialista gondolkodásmóddal. A tipológia két lehetősége, a kategoriális és a dimenzionális közül
egyértelműen az utóbbi mellett állt ki: a temperamentum alapvető dimenziói kontinuumot alkotnak, s ennek
megfelelően lehetnek az emberek kevert típusúak is. A két legfontosabb dimenzió az extraverzió és a neuroti-
citás, ezek kombinációja megadja az eredeti négy temperamentumot, mint azt a 15.2. ábra mutatja.
Ebből az újabb hullámból a magyar pszichológia is kiveszi részét. Marton L. Magda (pl. Marton és Urbán 1965)
úttörő vizsgálatokban járult hozzá az extra-introverzió dimenzió tanuláslélektani alapjainak tisztázásához,
Kulcsár Zsuzsanna (1983) pedig az információfeldolgozási stílusok (az introvertált inkább ingergazdagító,
egészleges, az extravertált inkább töredékes ingerhez kötött) és a motivációs érzékenység kapcsolatát vizsgálta.
Ez a fejlődés két olyan kérdésre is az eredeti dilemmákat meghaladó választ ad, melyek minden klasszikus
tipológiában ott kísértenek. Az egyik a típusok értéke. Bár hirdetetten a pszichológus az emberi változékonyság
elkötelezettje, s így javasolt típusait nem sorolhatná értékesbe és értéktelenbe, a gyakorlatban erről sokszor
megfeledkezik. Enyhe formáit ennek mindannyian ismerjük. Saját preferenciáink révén tartjuk társadalmilag
értékesebbnek, pl. a társaságkedvelő vagy a visszavonult embert. A háború előtti években ez azonban
szélsőséges formákat is öltött. Jaensch pl. a fasizmus uszályába kerülve integratív típusát az északi emberfajta
jellemzőjévé emeli, s kései írásaiban szembeállítja vele a fegyelmezetlen, szentimentális „ellentípust”. De a
pszichoanalízis gondolataiból induló autori- tarianizmuskutatás, ellentétes előjellel ugyan, de szintén nem
mentes az értékítéletektől. A mo dern, okinak nevezett neurofiziológiai modelleket használó típustanok sikerrel
vetkőzik le az értékelés csábítását: eltérő, s hajlékony alkalmazkodási módokról beszélnek, s nem zárják le az
élet egy területét egyik típus előtt sem.
15.2. ábra. A négy temperamentum és az extraverzió és neuroticitás mint alapvető személyiségvonások Eysenck
(1978, 187. o.) nyomán.
A belső kör a négy temperamentum, a külső sáv pedig a két kiemelkedő viselkedésdimenziónak a mai
kutatásokkal megfeleltetett tulajdonságok
Másrészt a konstitúció és a megfigyelt viselkedés közötti többszintű levezetésekkel arra is választ adnak, miért
éppen a kiválasztott dimenziót tartsuk alapvetőnek. Tipológiájuk ebben az értelemben is motiválttá válik, s a
403
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
társas viselkedés számtalan egyéb, az alaptípusokkal nem lefedett típusváltozatát teszi lehetővé. Legújabb
alkalmazásaiban ez egyenesen úgy jelenik meg, mint az a gondolat, hogy a fontosabb személyiségvonások, mint
az emberek közötti eligazodást segítő ősi evolúciósan kialakult kategóriái népi osztályozási rendszerünknek
(Buss 1995).
Ezeknek a tartalmi átalakulásoknak a részletei már a mai pszichológia sűrűjébe vezetnének. Érdemes azonban
általánosabban kiemelni egy fontos hangsúlyeltolódást. A típusnak, mint valamilyen mögöttes „magnak” a
koncepciója. Az esszencialista kategorizáció adja át a helyét egy olyan viselkedésközpontú felfogásnak, mely az
egyéni különbségek rendszerezésénél a hétköznapi viselkedés állandóságaiból indul ki. Megközelítése kvázi-
induktív, prototípus alapú, szemben a klasszikus arisztote- lészi klasszifikációval. A személyiségkutatásban az
esszencializmustól való eltávolodás mint a közna- piság leküzdése évtizedekkel megelőzi azt a filozofikus
antiesszencializmust, mely a lényegek bírálatát a demokrácia jellemzőjének tartja (Rorty 1992). Eközben
adatszerzési módszerei is átalakulnak. A klasszikus személyiség-lélektan elsősorban projektív módszereket
használt. Pl. a Rorschach-féle foltértelmezést vagy az amerikai Murray kezdeményezte tematikus
képértelmezési próbát (TAT), melyek alapelképzelése, hogy a személyiség rejtett rendszere minden helyzet
értelmezésében s magában az észlelésben is megjelenik (kivetítődik a képekre, a létrehozott történetek
szereplőinek szándékaira, innen a projekciós módszerek neve).
Az új – ma már persze hatvan éve tartó – hullám kérdőíveket használ a személyiség megismerésére. Ezeknek a
lefedni kívánt mérési tartománya nagyon eltérő. Elsősorban az alkalmazott pszichológia igényeinek megfelelően
kialakulnak olyan eljárások, melyek az egész személyiséget jellemezni akarják sok száz kérdésre adott válaszok
alapján, melyeket tematikus skálákba rendeznek. Ezek legtöbbje a klinikai gyakorlat igényeinek kielégítésére
született, mint pl. a legnevesebb, az MMPI kérdőív (a betűszó a Minnesota Többskálájú Személyiség Inventár
rövidítése). Logikájuk részben elméleti, részben empirikus. Kiválasztanak bizonyos állításokat, melyek
valamilyen szélsőséges viselkedést mutató betegcsoportra jellemzőek kellene legyenek (pl. a Sokszor nincs
kedvem felkelni feltehetően rossz kedélyűekre jellemző), azután felmérésekkel tisztázzák, hogy melyek képesek
ténylegesen elkülöníteni a betegeket az átlagos emberektől. Ezek után egy beteg vagy általában egy személy
azzal lesz jellemezhető, hogy válaszai milyen jellegzetes viselkedésű csoportokéra hasonlítanak legjobban. Ezt
fejezné ki a sok-sok skálából készült személyiségprofil. Az objektivitás igénye révén messze kerülünk mind a
vizsgált személy élményeitől, mind személyiségének egészétől. A magyar klinikai pszichológia javára legyen
mondva, hogy a projektív módszerek használatát, állandó pontosításigénnyel a kérdőíváradat közepette is
mindmáig megőrizte.
Kialakítottak azután egy-egy kiemelt vonás megismerésére hivatott kérdőíveket is. A behavioristák kedvence,
pl. a szorongás vizsgálata az aggodalomra, a vegetatív izgalomra, nyugtalanságra utaló kérdésekkel (Janet
Taylor), de ma már az extraverzió vizsgálatának pszichológiai oldala is kérdőívekkel folyik. Magán az elméleti
igényű személyiségpszichológián belül a kérdőíves elemzések kétféle felfogást alakítottak ki a személyiség
felépítésére, s arra nézve, milyen viszony van az egyedi viselkedési események s a mögöttes
személyiségszerkezet között. Az egyik, elsősorban Raymond B. Cattell (1965) képviselte felfogás szerint a
személyiség alapját viszonylag nagyszámú (16) alapvető, ún. gyökérvonás képezi (pl. magabiztosság,
gyanakvás, érzelmi stabilitás). Ezek a vonások egymás közti kapcsolataik révén két másodlagos, átfogóbb típust
alkotnak: az extraverzió és a szorongás csokrát. A hangsúly e felfogásban a tényleges viselkedéshez közel álló
kis terjedelmű vonásokon van. Ezzel szemben Hans Eysenck (1978) a hangsúlyt az átfogó faktorokra helyezi: az
extraverzió, a neuroticitás (izgatottság) s a pszichotikus hajlam, kiegészítve az intelligenciával a személyiség
lényegi jellemzésére hivatott átfogó faktorok. Nála az összkép sokkal inkább hasonlít a klasszikus tipológia
belülről induló szemléletére: az introvertált merevsége, állhatatossága, félénksége introverziójának
következményei, ezzel szemben Cattell inkább azt mondaná, hogy ezek alkotják az introverziót. A mai
pszichológiában ez az alapdimenzió keresés vált a nagy öt tényező révén ismertté (lásd Carver és Scheier 1998).
Ez a felfogás erodúciós értelmezésekhez is vezet. Buss (1995) koncepciója szerint a legalapvetőbb
404
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ma persze kicsit bonyolultabban látjuk a vonások és a viselkedés kapcsolatát is: a mai pszichológia újra, a mérés
technikájában is felfedezte, hogy a viselkedés egyszerre függvénye a személyiségnek s a helyzetnek. A
szorongós ember sem mindenhol retteg például, ki az iskolában, ki a randevún. Ezt a felismerést nevezzük ma
személy-helyzet interakciós elméletnek, melynek jelentős képviselői az amerikai Walter Mitchell és a svéd
David Magnusson, Magyarországon pedig Oláh Attila. Mindenesetre még ez a felfogás is, mint minden, a
vonások fogalmával operáló, s főleg kérdőíveket alkalmazó megközelítés, egy speciális statisztikai eljárást, a
faktoranalízist használja arra, hogy a sok kérdés között rendet teremtsen. Ez a pszichológiában nagy karriert
befutott eljárás nem csak gyakorlati segédeszköz, elméleti modelleket is motivált az emberi személyiség és a
képességek felépítéséről.
Fisher statisztikai modelljeinek lényege a teljes szóródás felbontása véletlen és ismert hatások összegződésére.
Ennek a gondolatmenetnek az alkalmazását nevezzük varianciaanalízisnek, mely ma minden kísérleti
adatfeldolgozás alapvető kerete. Tulajdonképp ma is Fisher közel évszázados felismeréseiből élünk, csak jobb
gépekkel végezzük a számításokat. Terminológiánk pedig észrevétlenül még mindig a növénynemesítés
gyakorlati hatását tükrözi, mikor például a változók kombinációiból (fiatal férfi, fiatal nő, idős férfi, idős nő)
előálló cellákról beszélünk, nem jut eszünkbe, de ez eredetileg parcella volt.
A változók közti kapcsolatok vizsgálata Galton köréből indult. A 8. fejezetben láttuk, itt csak emlékeztetek rá,
hogy Karl Pearson (1892), a korrelációszámítás stabil módszerének kidolgozója maga is világnézeti jelentőséget
tulajdonított a korrelációnak. Hume nyomdokain haladva azt hirdette, hogy maga az okság nem más, mint
együtt variálás, vagyis korreláció. Egész tudományelméletet is épített erre alapozva. Pearson munkássága a
változók közötti korrelációk elemzésével logikusan elvezetett oda, mi történik, ha sok változó korrelációit
vizsgáljuk egymással? A részleges korreláció fogalmához már ő is eljut. Az igazi előrelépést azonban a
faktoranalízis jelenti.
405
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Az eredetileg Wundtnál doktorált Charles Edward Spearman (1863-1945) számos korrelációs módszer
megalkotása mellett a faktoranalízis körvonalazása és elméleti alkalmazása révén vált nagy hatásúvá a modern
pszichológiában. 1904-ben jelentette meg híres dolgozatát, melyben iskolás gyerekeknek adott feladatok
korrelációit szemlélve felismerte, hogy azok között magas együtt járások vannak. Feltette, hogy e mögött egy
generális, g értelmi képesség áll, míg az egyes feladatok eltéréseiért az s, specifikus faktorok a felelősek.
Ez persze így még csak hipotézis. A faktoranalízis eljárása, melynek egyik módszerét ő maga fejleszti ki, majd
arra lesz alkalmas, hogy a korrelációba léptetett változókat ténylegesen redukálja néhány, vagy legalábbis
kisebb számú mögöttes tényezőre.
Spearman eredeti meglátása két irányba fejlődik tovább. Maga az intelligencia g faktor elmélete egyre
kibontottabbá válik. Spearman követői alapvető agyi képességet látnak benne, öröklött feladatmegoldó energiát,
mely, pl. nemek s fajok között is eltérő lehet. A statisztikai fogalom tehát nem ártatlan konnotációjú. Mindazok
a gondok hozzátapadnak, melyek a hagyományos intelligenciatesztelés sajátjai (szociális igazságtalanság,
genetikai gőg stb.). A legtöbb gyakorlati intelligenciateszt (pl. a nálunk is elterjedt Wechsler-próba) a g faktoros
elmélet valamilyen változatából indul ki, felteszi, hogy a különböző próbák egy mögöttes tényező mérésére
hivatottak.
A faktoranalízis semleges technikává nőtte ki magát. Nemcsak valamilyen galtoni értelemben vett egységes
intellektuális képesség kimutatásának lesz eszköze, hanem mindenféle adattömeg rendezésének. Így jelenik
majd meg a kérdőíveknél s általában a személyiség- és szociálpszichológiában. Csakhogy a semleges és
ártatlannak tűnő módszer alkalmazásában is rivális iskolák jönnek létre. Az amerikai Louis L. Thurstone (1887-
1955), a faktoranalízis egyik úttörője ezen a területen túl is jelentős meto- dikus. O vezeti be a pszichofizika
elveit alkalmazó attitűdmérést: szakértők skálázzák, hogy bizonyos állítások, pl. mennyire erős elítélését jelentik
valamelyik etnikai csoportnak. A kijelentések így sorba rendezhetőek. Ezután egy adott személy attitűdje azzal
lesz jellemezhető, hogy átlagosan a skála mely pontján elhelyezkedő kijelentésekkel ért egyet. Ami a
képességeket és a faktoranalízist illeti, Thurstone itt azt hirdeti, hogy a g faktor helyett elsődleges mentális
képességek nagyobb száma van, s csak ezeknek második szintű faktora a g.
Azóta is tart a vita. A mai pszichológiában, az uralkodó egységes intelligenciakoncepciók közepette, pl. J. P.
Guilford (1967) s az egész kreativitáskutatási irány azt a hitet képviseli, hogy intellektuális képességeink
egymástól független képességek mozaikját alkotják.
Kanyarodjunk vissza röviden a személyiségvonásokhoz! A faktoranalízis ott sem ad egyértelmű megoldást arra,
hogy néhány vagy sok alapvető dimenziót keressünk-e. Vannak ugyanis olyan faktoranalízist alkalmazó
pszichológusok, akik megengedik az egymással korreláló faktorokat, s így természetszerűen erős ún.
másodlagos faktorokat kapnak, míg mások szerint ez nem engedhető meg – s így ők több független alapvető
tényezőt fognak kapni. Vagyis a faktoranalízis nem ad választ a személyiség belső szerveződésére, ezt tőlünk
várja. Ezért logikus, hogy Eysenck s követői a neurofizio- lógia, mások pedig az intelligencia szerkezetének
kutatásában a kísérletezés irányába lépnek tovább, kiábrándulva a faktoranalízisből.
2.5. Kulcsfogalmak
5.6. táblázat -
406
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
5.7. táblázat - 16.1. táblázat. Néhány klasszikus pszichológiai elmélet a népi pszichológia
vélekedés-vágy szempontjából értékelve
Miközben népi pszichológiánkban a vélekedés és vágy kettős modelljével élünk, a klasszikus lélektan, amikor a
reprezentáció kérdését állította előtérbe, valójában úgy tett, mintha az ember vizsgálható lenne pusztán a
vélekedések szintjén. A vonzalom, ambíció, kitartás s hasonló mondén kérdések a klasszikus tudatlélektanban
annak hirdetett volun- tarizmusa ellenére nem kaptak kellő helyet, illetve, mint a 16.1. táblázat mutatja, a
megismerés világa független maradt a vágyaktól. Kétségtelen, hogy a Brentano elindította intencionalitási
gondolatmenet a lehetőséget megadta már a klasszikus német pszichológiában is egy olyan pszichológia
kibontakoztatásához, amely a szándékot is előtérbe állítja (9. fejezet). Ez azonban nem vált igazi áttöréssé, a
pszichoanalízistől kezdve áll helyre a rend, s lesz a pszichológia újfent a népi pszichológia egészének
tudománya. A rejtett szándék és a nem áttetsző vágy, e pszichoanalitikus témák révén az akadémikus
407
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
pszichológiának is vezető témájává válnak az embert mozgató kérdések. Ez a hatás annyira igaz, hogy a mai
szóhasználatban a mérsékelt formában alkalmazott pszichoanalitikus gondolatokat szokás „dinamikus
pszichológiaként” emlegetni. E fejezetben egy klasszikusabb szóhasználatot követek. Azokat az irányzatokat
nevezem dinamikus pszichológiának, melyek eredetileg ekként definiálták magukat. Érvényes a motivációs
kérdéskör előtérbe kerülése a behavioristákra is: egyik vezető kutatási témájuk a motívumok szerepe a
tanulásban és a motívumok tanulása lesz. Az alaklélektanból kibontakozott Lewin-iskola motivációs elveit már
láttuk; érdemes azonban feleleveníteni, hogy saját elképzelésüket ők is csoportdinamikának, illetve
személyiségdinamikának nevezik.
Ebben az általánosan megváltozott közegben kell értelmeznünk azt, hogy vannak olyan pszichológusok is, akik
egész munkásságuk jelszavává a motiváció kérdését teszik. A motiváció a viselkedés okainak kulcskérdésévé
válik náluk, ha úgy tetszik, a klasszikus pszichológiával szemben ők a reprezentációt tekintik triviálisnak és a
vágyak meghatározó szerepét a kutatandó témának.
A dinamikus pszichológia két értelemben is motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén
élettörténetében s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. Woodworth felfogásának két
további mozzanatát érdemes kiemelni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból
kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a
viselkedés. Invarianciákat a viselkedés felől kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a
szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Ha pl. a pedál bal s jobb lábbal való lenyomása ugyanazt a szerepet
látja el (táplálékhoz juttatja az állatot), akkor a két mozgás viselkedési szempontból egyenértékű, mindkettő
pedálnyomás. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a
viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti
értelmezéseivel), s azzal a szándékelvű (intencionális) kérdéskörrel, melyek ma oly központiak mind a filozófiai
pszichológiában (Dennett 1998a) mind az összehasonlító- és a fejlődéslélektanban (pl. Leslie 1987). Másrészt
fiziológia és pszichológia viszonyában a dinamikus pszichológia azokkal a korabeli behavioristákkal, pl. Karl
Lashleyvel van összhangban, akik nem elhatárolni, hanem közelíteni akarják a két diszciplínát. Ezt persze
Woodworth gyakorló fiziológusi iskolázottsága is magyarázza.
A célirányosság okozati értelmezését tekintve Woodworth vitában áll a kor teleologikus kiin- dulású motivációs
pszichológiájával, McDougall felfogásával.
A „szándék” az emberi élet valóságos tényezője, és ha a szándék nem is, de legalább a célirányosság ugyanúgy
része az állat életének is. Eltekintve a szándék és a célirányosság filozófiai tartalmától és a világrendszerben
408
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
elfoglalt helyétől – ami nem pszichológiai kérdés – a szándék olyan jelenség, melyet a pszichológia nem
hagyhat figyelmen kívül. A dinamikus pszichológiának a szándékot előzményeivel és következményeivel,
okaival és hatásaival összefüggésben kell tanulmányoznia.
Úgy tűnik, hogy néhány szerző, különösen McDougall azt tanítja, hogy az emberi viselkedés és tapasztalás oki
magyarázata megkívánja, hogy szemet hunyjunk a szándék és a célirányosság felett. Itt valamilyen félreértés
van. Nem lehet ellentmondás aközött, hogy egy akciósor célirányos és hogy a szekvenciák között oki kapcsolat
van. A szándék bizonyára ok is; ha nincs hatása, nincs jelentősége sem. Ezen felül, ha valakinek szándékai
vannak, akkor hinnie kell annak az eseménysorozatnak az oki természetében, amelynek keretében dolgozni
szándékszik. Szándéka azáltal kontrollálja az események folyását, hogy magáévá teszi azokat az eszközöket,
amelyekre a vágyott kimenet eléréséhez szükség van. A megbízható oki összefüggések eszközként való
használatával kapcsolatos némi tapasztalat nélkül a szándék aligha merülne fel.
1. A teremtmény nem csupán egy bizonyos irányban mozog, mint egy külső erő által hajtott élettelen tömeg;
mozgásait teljesen lehetetlen leírni azon a nyelven, amelyen a mechanikus mozgásokat leírjuk; csak úgy
tudjuk leírni őket, hogy azt mondjuk, a teremtmény kitartóan törekszik egy bizonyos cél felé. [...]
2. A teremtmény törekvése nem pusztán kitartó tör- tetés egy adott irányban; noha a törekvés fennmarad,
amikor akadály bukkan fel, a mozgás fajtája és iránya újra és újra változik egészen addig, amíg az akadályt le
nem küzdötte.
4. [...] vannak bizonyítékok a cselekvés hatékonyságának növekedésére, a keresett célhoz használt eszközök
jobb alkalmazására – a cél elérésének folyamata megrövidül, vagy valamilyen más módon mutat
megnövekedett hatékonyságot az egyed vagy a faj életének elősegítésében.
1912/1983, 430-431. o.
409
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A mai pszichológiának is visszatérő kérdése a három lehetséges hozzáállás közötti választás a viselkedés
célirányosságát illetően. Az egyik Watson, illetve Loeb attitűdje (lásd 11. fejezet), mely mechanisztikus, a másik
McDougallé, mely naivan intencionális, a harmadik pedig Wood- worth hozzáállása, a naturalistáé, aki hisz a
vágyak és szándékok valós létében, de ezeket mind eredetüket, mind hatásukat illetően beilleszti az oksági
világmagyarázatba. A naturalista igényű megközelítés kulcsmozzanata az, hogy a célracionalitás és az inten-
cionalitás szempontjából mintegy evolúciós fokozatok tételezhetőek fel. Az egyes kutatások többnyire csak
valamelyiket vizsgálták, mára azonban, nem utolsósorban Dennett (1998a) munkáinak szó szerint naturalista
értelmezése révén legalábbis a feladatot már látjuk: össze kell kapcsolni az állati viselkedés elemzését az emberi
intencionalitással. Ebben fokozatokat képzelhetünk el, melyeket egy másik munkám (1998d) alapján mutatok
be. A lépések a kutatás logikáját, s a feltételezett folyamatok összetettségét egyszerre tükrözik.
1. Az élővilág célszerűségei (reflexek, tro- pizmus) a kutató számára evolúciós magyarázatot kapnak. A
látszólagos célszerűség nem mond ellent az okságnak és a fizikalizmusnak. Jennings megadja, mit is kell
magyarázzon Loeb. Nélküle, aki a tervezeti hozzáállást képviseli, a fizikai hozzáállás nem tud sikeresen
közelíteni az élő rendszerhez, nem tudja, minek is keresse a fizikai magyarázatát. A történeti fejlődés itt
abban áll századunkban, hogy a két hozzáállás sokáig kizárónak tűnt, s mára vettük világosan észre, hogy
eltérő leírási szintekről (ha úgy tetszik hozzáállásokról van szó).
1. A szándék- és célracionalitás tulaj- donítása megjelenik már az észlelésben is, mind mások, mind a
tárgyaknak tulajdonított „racionális viselkedés" elvárásának megfelelően. Gergely, Nádasdy, Csibra és Bíró
(1995) kísérletei kimutatták, hogy a Fritz Heider és Marianne Sim- mel (1944) által először demonstrált
szándékattribúció embergyermekeknél igen korán megjelenik az észlelésben, s természetesen egymás
értelmezésében is. Mindez kialakít egy Dennett (1998a) értelmében vett elsőrendű intencionális rendszert:
szándékokat tulajdonítunk az ágenseknek. Történetileg nézve ennek felismerése a naiv szociálpszichológia és
a kognitív fejlődéslélektan összekapcsolódását eredményezi. Sajátos kérdés, hogy vajon a céltulajdonítás, a
teleológiai hozzáállás megelőzi-e az intencionális hozzáállás felvételét (Csibra és Gergely 1998).
410
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ez a leírás önmagában még nem is oly misztikus. McDougall a népi pszichológia intencionális hozzáállását
hangsúlyozza a cselekvés elemzésében. Viselkedésünk csak a célok szempontjából, ebben az értelemben csak
funkcionálisan értelmezhető.
Társas viselkedésünk is ösztönök eredménye. A társas viselkedés elemzésében McDougall egy anekdotikus
alátámasztást nyert leltárt alkalmaz.
Néhány jellegzetes példa a 16.2. táblázatban jól mutatja, hogyan feleltet meg McDougall közvetlenül ösztönöket
s mögöttük álló érzelmeket a társas viselkedés elkülöníthető formáinak.
Az ösztönök kombinációi az emberi társas viselkedés bonyolult formáit hoznák létre. Ennek megfelelően
McDougall egész szociálpszichológiája is az ösztöntanon alapul. Rendszerével a kornak két problémája volt.
Mint a magyar Harkai Schiller Pál (1940, 192-195. o). rámutat, az elemző módon bevezetett nagyszámú ösztön
egy újabb, csak most már a mozgatóerőkre értelmezett karteziánus felfogás. A késztetések világába átlépve
McDougall
Ösztön Érzelem
menekülés félelem
harc düh
kíváncsiság csodálkozás
taszítás undor
önbizalom feldobottság
önlefokozás lehangoltság
411
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
nyáj csoportkomfort
szerzési irigység
nem tudja kivédeni a kartezianizmus vádját, főként a kontextus és a helyzet mint meghatározó tényező
elhanyagolását. Valójában a viselkedés meghatározóinak tárgyként kezelése okozza ezeket a gondokat, ettől
misztikus McDougall ösztöntana a valódi biológiai gondolkodásmódhoz képest (Lorenz 1977). A másik gond a
társas viselkedéssel kapcsolatos. McDougall számos vitát váltott ki azzal, hogy a szociálpszichológiát biológiai
alapokra helyezte. Az ösztönök sem tetszettek, s az sem, hogy mindebből, különösen a nyájösztön működése
révén egy csoportlélekszerű fogalmat dolgoz ki. Valójában második hazájában a szociálpszichológiára gyakorolt
hatása elsősorban provokatív lesz: sokan belőle merítik elszántságukat a szociálpszichológia világosabb
fogalomrendszerének kialakításához (lásd Gordon Allport 1971 történeti összefoglalóját). A sors iróniája, hogy
a mai kultúrában a szociobio- lógia megjelenésével újra felmerül számos társas viselkedésforma biológiai
magyarázata. Csakhogy az érvelés megváltozik. Ma nem kiindulópontként feltételezett ösztönök vannak,
amelyek előre mindent megmagyaráznának, hanem adott viselkedésformákhoz próbálnak a szociobiológusok
kreálni egy elfogadható adaptációs történetet, amely a fajspecifikus viselkedés (pl. altruizmus, csoportreferencia
stb.) adaptív előnyeit magyarázná. Vagyis jóval nagyobb a lépték, ugyanakkor minuciózusabb az elemzés, s
nincsenek eleve biztosra vett közbülső magyarázó fogalmak, mint az ösztön. A VITATOTT KÉRDÉSEK
elemzi, hogyan is jelenik meg a mai evolúciós pszichológiában a Loeb-Jennings, MacDougall, Holt felvetette
kérdések folyamatossága.
412
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Említésre méltó, hogy ekkortájt az ösztön kérdése a fiziológiához közelítő behavioristák számára is felmerült
mint központi probléma. Z. Y. Kuo számos kísérleti munkában, Edwin Holt pedig elméleti munkában
képviselnek egy olyan koncepciót, mely a viselkedésfejlődést illetően epigenetikus. Az idegrendszerben
véletlenszerűen keletkező kapcsolatok közötti szelekciót (akár már prenatálisan is, mint Kuo) hangsúlyozzák az
egyéni élet során a preformizmussal szemben. Ugyanebben az időben indulnak a Lashley-tanítvány Frank Beach
több évtizedes kutatásai a szexualitás szerveződéséről s Karl Lashley elméleti elemzései, melyek nem dőlnek be
Watson tabula rasa programjának, s arra a következtetésre jutnak, hogy az ösztönös viselkedés misztikus erők
tételezése nélkül, mint a viselkedés sok összetevőjű inger-meghatározottsága és szervezettsége
tanulmányozható. Az ösztön redukálható, nem puszta reflexláncokra, de mindenképpen tudományosan
elemezhető viselkedésrészletekre. Az európai etológiához képest az amerikai összehasonlító pszichológiai
hagyomány mindenképpen kisebb jelentőséget tulajdonít a belső tényezőknek a viselkedés
meghatározottságában, de nem szükségszerűen tagadja őket.
Az etológia a harmincas években csak körvonalazódik, s hatása az amerikai pszichológiában nem jelenik meg.
Ebben az értelemben igazi győzelme az ötvenes évekre tehető. Ekkorra mint a viselkedés értelmezésének olyan
alternatívája jelenik meg, mely nemcsak a misztikától tisztítja meg az ösztönös viselkedés elemzését, hanem a
behavio- rizmussal szemben új koncepciót hirdet az egyéni élet során bekövetkező viselkedésmódosulásról, a
tanulásról is. Egyrészt az etológusok értelmezésében a kiindulópont az lesz, mit csinál az állat, s nem az, mire
képes. A paradigma a természetes viselkedés megfigyelése, ami nagy kihívás a laboratóriumhoz szokott
összehasonlító pszichológusok számára. Előtérbe kerülnek a bizonyos viselkedések alakulása szempontjából
kritikus érzékeny korszakok; az érzelmi kötődésnek, a tanulásnak, a kommunikáció kialakulásának ugyanúgy
vannak kitüntetett korszakai, mint a szomatikus fejlődésnek. Másrészt az etológusok kiemelik, hogy maga a
tanulás egészének jelentősége az egyes fajoknál igen eltérő lehet. Azáltal, hogy az ember sajátosan tanuló lény,
maga is egy genetikai program következményévé válik. A nagyon tanuló fajoknál magának a viselkedési
programnak része a nyitottság. A belső paraméterek hangsúlyozása révén az etológia a mai pszichológia
kognitív mozgalmának fontos ihletőjévé válik (22. fejezet). Korai szakaszában is érdekes kapcsolatot mutatott
azonban az állati viselkedés belső paramétereit kiemelő, akkor még kisebbségi összehasonlító
pszichológusokkal. Ezt mutatja be a vitatott kérdések.
Az etológiai szemléletnek a pszichológiában eleinte kevés hatása volt. A kivételek közé tartozott a tragikusan
korán elhunyt Harkai Schiller Pál. A budapesti egyetem büszkesége volt, majd Kolozsvárott is tanított, hogy
azután a komorrá váló országból
Amerikába távozzon. Mielőtt egy síbaleset áldozata lett, több összehasonlító lélektani kísérletsorozatot
kezdeményezett, melyek posztumusz is meghozták neki a világhírt. Harkai sokáig egy jórészt elfelejtett
szerzőnek tűnt. Magyarországon szinte teljesen elhallgatták, hogy azután Magyarországon Marton Magda (pl.
Marton 1994; 1996), az Egyesült Államokban pedig Donald Dewsbury (1994; 1996) erőfeszítéseinek
köszönhetően Harkai öröksége ma már nem fehér folt az intellektuális múltra vonatkozó térképeinken.
413
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Harkai Schiller kiváló kísérletező és nagy ambíciójú elméletíró volt. A két háború közötti európai és amerikai
pszichológia legjobb törekvéseinek összekapcsolásával próbálkozott meg. Kurt Lewintől átvette az embert
motiváló tényező kontextuális meghatározottságának gondolatát. A lewini s általában a motivációs
gondolatrendszer képezi mind elméletkritikai, mind önálló rendszert kibontakoztató cselekvéstanának alapját.
Mind a klasszikus, mind a viselkedési pszichológia igazi gondja a mozgató erők, s ezzel a környezet, a
kontextus beemelése a pszichológiába. Ennek segítségével lehet megreformálni a lélektant. Az általa „lélektani
biologiz- musnak” nevezett spekulatív elméletek (Üexküll), s a motivációra vonatkoztatott Lorenz-kutatások és
tanítások ebben a keretben voltak relevánsak számára. Harkai általában vonzódott az alaklélektani gondolatok,
az intencionalitáselmélet és a bonyolult viselkedéses jelenségek „cselekvéselméleti megközelítése” iránt
(Dewsbury 1996). Elméleti munkáiban (Harkai 1940; 1944, Schiller 1947b) is jól látszik ez, együtt a Karl
Bühlertől (1922; 1927; 1934; 1936) átvett szemiotikai felfogással az emberi lélekről és a test-lélek viszonyt
illető antikarteziánus attitűddel. Ez a hozzáállás igen színvonalas elmélet volt, mely ráadásul még Piaget
gondolatrendszerét is integrálta. Harkai cselekvéstana a nem atomisztikus funkcionalista pszichológia példája.
Ez az elméleti munka konkrét formát abban a számos, részben posztumusz közleményben öltött testet, melyeket
arról közölt, amit ma az állati reprezentáció problémájának neveznénk: a kerülő viselkedésről (Schiller 1948;
1949a, b; 1950), csimpánzok rajzairól (Schiller 1951; 1952, Schiller és Hartmann 1951). Ma elsősorban mint
kiváló összehasonlító pszichológusra emlékeznek rá (Dewsbury 1994). Dewsbury (1996) beszámol arról is,
hogy Harkai hatása ezen a területen, érdekes módon, dolgozatait két évtizeddel követően a hetvenes évek vége
felé volt a legnagyobb, akkor, mikor megjelentek a nem viselkedésalapú kognitív megközelítések a tanuláshoz
és az állati viselkedéshez.
A budapesti egyetemet tekintve Harkai az első volt, akinek sikerült tartósan betörnie a kísérleti pszichológiával
a bölcsészkarra. E folyamatban nagy szerepe volt néhány eklektikus előfutárának, különösen a már említett igen
termékeny Kornis Gyulának. Kornis katolikus értelmiségpolitikai hatalmi tényező is volt, aki sokat tett azért,
hogy a kísérleti pszichológia gondolata, annak elutasítása után elfogadhatóvá váljék. Harkai Schiller Kornissal
összevetve egy második nemzedékhez tartozott. E nemzedék tagjai már nem pusztán olvastak a kísérleti
pszichológiáról, hanem a bölcsészkarokon egy működő kísérleti diszciplínává tették ezt. Mindezt meglepően
nem arisztokratikus hozzáállással valósították meg, ami az akadémikus élet szerepét illeti. Harkai Schiller Pál az
elméletíró és kísérletező ugyanebben az időben a pályaválasztási tanácsadás és szelekció hálózatainak
kialakításában is részt vett, mint azt Völgyesy (1995) bemutatja.
Lorenz (1998) egy különleges munkában fejtette ki a negyvenes évek végén az összehasonlító magatartáskutatás
alapelveit. A munka azért különös, mert orosz hadifogságban írta (1944-1948), aztán hosszú ideig kallódott, és
mint a kötetet bevezető fia előszavából kiderül, a hetvenes évek végén véletlenül lelték meg, már Lorenz halála
414
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
után. Annak ellenére, hogy ez a kézirat nem tudott hatással lenni éppen az etológia fejlődésére, valójában
kulcsfontosságú munka, mert, amint szintén az előszó elmondja, Lo- renz vagy másfél évtizeden keresztül
számos irányadó előadását ebből a kéziratból kiindulva írta meg, és sokat alakította is a kéziratot. A könyv
különlegessége, hogy világos tervezetet ad arra, hogyan kell az állatokkal foglalkozó biológiai tudományok
középpontjába állítani egy új tudományt, az összehasonlító viselkedéskutatást. (Lorenz ebben a könyvében még
nem a „magatartás-kutatás” kifejezést szót használja, ami az etológusok között elterjedtté vált, hanem
„viselkedéskutatást”. A kifejezésekben is tükröződő viszolygás a behavioristáktól csak fokozatosan bontakozott
ki.)
Az összehasonlító viselkedéskutatás első lépése egy faj viselkedéskészletének rendszeres, ma azt mon-danánk:
ökológiailag releváns leírása. Lorenz ebből a szempontból dicséri Jennings munkásságát mint úttörő jelentőségű
fordulatot, amely az állat életmódja szempontjából volt képes igen egyszerű fajok, például egysejtűek
viselkedését leírni. Ez már kitörési pont volt a mechanisztikus leírásból. Jennings azonban Lorenz
értelmezésében még nem vette észre magának az összehasonlításnak a jelentőségét a rokon fajok között, és
ezzel a homológiás viselkedési mozzanatok elemzésének fontosságát. Whitman és Heinroth voltak a
századfordulón az elsők, az egyik amerikai, a másik német (Heinroth egyenesen Lorenz tanára), akik ennek a
programnak a jelentőségét észrevették. Jelentőségüket saját koruk és az utókor nemigen ismerte fel ebben az
összehasonlító szemléletben.
Lorenz sokat foglalkozik a későbbi biológiai rendszerelméleti gondolkodásban oly központi szerepet játszott
leírási szintek kérdésével. Vállalja a materialista programot és azt is, hogy a természet leírási szintjei között
redukciós viszony van. A redukciós viszonyt azonban két dolog megszakítja: egyrészt a tudományok gyakran
hibáznak abban, hogy a redukcióban átugranak egy lépést. A pszichológia jellegzetes hibája például, amikor a
lelki jelenségek élményvilágáról a fiziológiára vagy a fizikára ugrik redukciós elvekért. Ehelyett, és itt válik
központi jelentőségűvé a viselkedésleírás, a viselkedés biológiai mintázatára mint evolúciós szintre kellene
átlépnie, amikor az élmény magyarázatát keresi. A pszichológia igazi redukciós szintje ugyanis a viselkedés
evolúciós szintje lenne.
Lorenz magát a lelki jelenséget nem tartja az állatvilágra általában jellemzőnek. A „lelki szférát” egy kü-
lönleges, mondjuk így, emergens tulajdonságnak tartja, mégpedig olyan tulajdonságnak, amely közvetlenül
kapcsolódik a tanulás és a memória problémájához. Ezek egy módosítható magatartási vagy viselkedési burkot
képeznének, amely ráépül az ösztönös viselkedések fajspecifikus repertoárjára. A redukciós szintek problémáját
elemezve és keresve Lo- renz sokszor kitér a vitalizmus problémájára. Nagyon sok klasszikus szerzőről, Claude
Bernardról és Johannes Müllerről is kimutatja például, hogy vitalisták voltak, de ugyanígy rámutat a vitalista
mozzanatra Lloyd Morgan munkásságában is. Az elemzés azért nem érdektelen, mert kiemeli, hogy egy
szempontból ezek a vitalisták kétarcú szerzők voltak. Lorenz szerint az élő jelenségek vizsgálatánál hosszú időn
keresztül elkeseredett harc folyt a mechanicizmus és a vitalicizmus között. Ma már tudjuk – és ezt fontos
éppenséggel Lorenzre nézve kiemelni -, hogy igazából a mechanicizmus lett a győztes. Az a felfogás, amit ma
Dennett (1998b) algoritmikus megközelítésnek nevez az élő jelenségekre nézve. Lorenz szerint számos vitalista
paradoxona, hogy miközben programjaikban és meggyőződéseikben vitalisták voltak, igazi kutatóként
mechanicistákként működtek.
Ami a magatartás specifikus szerveződését illeti, Lorenz igen részletesen elemzi a feltételes reflex magyarázó
eszközként való felkínálását és különösen Pavlov, láthatóan csak felszínesen ismert, munkásságát. Lorenz fontos
kritikai mozzanata, hogy Pavlov és követői a reflex afferens szárát nem elemzik. Nem keresnek mintázatokat a
reflexkiváltó ingerekben. Csak a táplálkozási és védekezési reakciókkal foglalkoznak, nem foglalkoznak
azokkal a bonyolultabb ösztönös viselkedésformákkal, mint az utódápolás. Így válogatva, mondja Lorenz,
tulajdonképpen könnyű az ösztönt reflexláncnak tartani. A valóságban azonban az ösztönök nem reflexláncok.
Az ösztönök működésében alapvető az endogén ritmicitás. Lorenz itt elsősorban Von Holst munkáira épít és
támaszkodik. Másik fontos támasza az ösztönfogalom értelmezésében az amerikai Wallace Craig (1918)
kifejtette appetitív-konszum- matív fázis elkülönítése. Az ösztönös viselkedések elemzésében Lorenz világosan
észreveszi Craig jelentőségét abban, hogy a kétszakaszú ösztönös viselkedések elemzésénél az appetitív fázist
tartja módosíthatónak. Ehhez kapcsolódik az az elképzelés, ahogy a reflexes viselkedés „ráépülését” elemzi az
ösztönös viselkedéshez képest. Lorenz értelmezésében a reflexes viselkedés mint egy sajátos burok fedi le az
ösztönös viselkedés világát. A feltételes reflexek ugyanakkor, és ez egy nagyon fontos felismerés, csak
célirányos reflexekből indulhatnak ki. (Lorenz olvasottsága itt árulkodóan hiányos. Olyan motoros tanulást
tulajdonít Pavlovnak, ami igazából Skinnerre lesz majd jellemző.) „Feltételes reflexek kialakulásánál csak olyan
feltétlen reflexek szolgálnak alapul, amelyek a szervezet célirányos viselkedését indítják be. Azokat a feltétlen
reflexeket, amelyek nem váltanak ki célirányos viselkedést, és amelyek – Craiggel szólva – sem az
appetenciának, sem az averziónak nem tárgyai, sohasem helyettesítheti feltételes inger! [...] Megfordítva a
dolgot, minden célirányos viselkedés, amely meghaladta a legegyszerűbb határ eseteinek fejlődési fokát [...]
415
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
csak feltételes reflexek kialakítása révén nyeri el lényeges fajmegtartó jelentőségét. Az összes fejlettebb
célirányos viselkedés fajmegtartó értelme ugyanis az a változó környezeti feltételekhez való individuális
alkalmazkodás, melyet ez a viselkedés annak köszönhet, hogy képes feltételes reflexek kialakítására, más szóval
annak, hogy a szervezet képes tanulásra.” (Lorenz 1998, 477., 478. o.)
Lorenz munkája tudományfilozófiát is rejt magában. Többször is visszatérve elemzi a tudományos és a filozófiai
attitűd kettősségét. A tudományos attitűd Lorenz számára az indukció problémájához kapcsolódik, az indukció
pedig a gondolkodásnak a természetre nyitottságát és a mintázatra való nyitottságot képviseli. Az igazi
természettudós megkülönböztető jegye, hogy az induktív helyzetekben új mintázatokat képes felismerni. Ezzel
szemben a filozófiai hozzáállás fölülről lefelé jellegű, a gondolat világában szeretne rendszerezni.
Lorenz a természeti, a szervezeti finalitásról igen világosan nyilatkozik. [Az élőlények] „nemcsak, hogy sokkal
bonyolultabbak, mint az általunk ismert legbonyolultabb szervetlen rendszerek, hanem két olyan tulajdonsággal
is rendelkeznek, amelyek csak a szerves világban fordulnak elő [.] Finalitás jellemzi őket abban az értelemben,
hogy célszerűségük egy faj fennmaradását szolgálja, emellett tartalmazzák egymásnak alárendelt, egymástól
alapvetően eltérő al-egé- szeknek a hierarchikus sorát.” (Uo. 246. o.) Lorenz az intencionalitás tulajdonításról
állást foglalva a bele- élési elméleteket helyettesíti a biológiai a priori elmélettel: „Az a régi tézis, hogy a többi
lelkiről analogikus következtetések útján szerzünk tudomást, éppoly alapvetően hamis, mint az öreg
Helmholtznak az az ezzel analóg hite, hogy a távolságérzékelés értelemszerű »következtetések« révén jön létre!
Embertársaink fájdalmát, örömét és más élményformáit nem saját lelki életünk alapján levont analógiás
következtetések útján tapasztaljuk meg. Az, hogy ezeket mi is átérezzük vagy átéljük, jóval inkább öröklött
tapasztalási formákon alapul, amelyek épp úgy kanti értelemben aprio- risztikusak, ahogy a térrel, idővel és
oksággal kapcsolatos tapasztalatok formái, vagy mint az, ahogy a térbeli távolságot optikai úton
megtapasztaljuk.” (Uo. 274. o.)
Végül néhány mondatot érdemel az is, hogy miben látja már ekkor Lo- renz saját adalékát az összehasonlító
magatartás-kutatáshoz. Igazából saját munkásságának jelentőségét az ösztönök és a fajspecifikus kiváltó ingerek
hidraulikus elméletében látja, abban az elméletben, amely összekapcsolta Heinroth megfigyeléseit a
küszöbvariációval. Lorenz számára kulcskérdés a kielégületlenség hatására fellépő vákuumreakciók keletkezése.
Az ösztönös viselkedést egyébként Lorenz saját preferenciáinak megfelelően ösz- szekapcsolja Tolman
elképzelésével arról, hogy célirányos viselkedésről akkor beszélhetünk, amikor a szervezet variábilis
viselkedéseket produkál egyazon cél elérése érdekében. „E. C. Tolman rendkívül jó és praktikus
megfogalmazása szerint céllal (purpo- se) van dolgunk minden olyan esetben, amikor egy szervezet, miközben
egy meghatározott dolog elérésére törekszik, egészen addig változtatja viselkedését, míg csak ezt a
végeredményt el nem éri.” (408. o.) Eközben természetesen Lorenz sokat bírálja McDou- gall misztikus
ösztönfelfogását.
416
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
korszak újdonsága az, hogy moralizáló felhangok vagy a németes értéktörekvés (pl. Jung) idealizmusa nélkül,
józan tudományos közegben is megfogalmazzák ezt.
Az a tevékenység, mely később motivációs jelleget öltött elsőként egy más cél, azaz korábbi motívum
szolgálatában eszközként jelentkezett. Ami egykor külső és eszközi volt, később bensővé, önmagában ösztökélő
hatásúvá vált [...]
A funkcionális autonómia tehát a motiváció olyan tanult rendszerére utal, amelyben a bennfoglalt feszültségek
már nem azonos jellegűek azokkal a korábbi feszültségekkel, amelyekből a tanult rendszer kifejlődött.
Korántsem véletlen, hogy ez a koncepció évtizedekkel később összhangba kerül olyan felfogásokkal, melyek az
önfejlődést, a környezet felett gyakorolt ellenőrzés motiváló szerepét hangsúlyozzák, a modern
motivációelmélet kompetencia-központú felfogásának megfelelően.
A szintén a Harvard Egyetemen dolgozó Henry Murray (1893-1988) ekkoriban kifejlesztett személyiségmérő
eljárása, a tematikus képekről való történetmondást igénylő TAT-eljárás s a hozzá kapcsolódó elmélet, a
perszonológia az egész személyiségdiagnózist végeredményben motivációfeltárássá teszi. A képekről mondott
történetekben a személyek felszínen levő és mélyebb vágyai nyilvánulnak meg. Egy ember jellemezhető lesz
abból a szempontból, hogy milyen elemibb (pl. kötődési stb.), s milyen magasabb szükségletek (pl. ambíciók),
vágyak uralják fantáziáját (Murray 1958). Murray felfogása és kutatási módszere, mely a klinikus és a kutató
igényeit volt hivatott ötvözni, tovább élt a Harvard Egyetemen. Az ötvenes években a személyiség motívumok
felőli feltárása az egyik legsajátosabban emberinek tartott motivációs rendszer, a modern társadalomban a siker
elérésében oly fontos teljesítménymotiváció kutatásának legfőbb eszközévé vált (McClelland és mtsai 1953).
A kor előremutató, sajátosan humánmotivációs programjai közé tartozik Abraham Maslow-nak (1908-1970)
később kiteljesedő, de először már 1943-ban megfogalmazott motivációs hierarchia koncepciója is. Az emberi
motívumok hierarchiát alkotnak. Az alsóbb szinten helyezkednek el a hiánymotívumok (éhség, szeretet,
szexualitás). A magasabb rendű motívumok a lét alapkérdéseivel kapcsolatosak, az ember saját lehetőségeinek
növelésével, az élet értelmének megtalálásával, az önmegvalósítással. A két szint közötti viszony olyan, hogy a
magasabb rendű, expanzív motívumok csak az alacsonyabbak kielégültsége esetén működhetnek jól.
Szeretethiányban s éhesen nem lehet átalakítani saját magunkat.
A pszichoterápiás elvekké is kifejlesztett ártatlan koncepció a hatvanas években az ún. harmadik utas (a
behaviorizmussal és a mélylélektanokkal egyaránt szakítani akaró) humanisztikus pszichológia egyik
kiindulópontja lesz (Maslow 2003, 21. fejezet).
Voltaképpen ebben is az tükröződik, hogy a harmincas évek motivációs pszichológiája mind a biológiai oldalon
(fajspecifikus viselkedésformák), mind a magasabb emberi szférákban megalapozták a mai pszichológia néhány
vezető témáját. Mégpedig sokszor nem a nagy iskolákban, hanem a mellékpályákon. Ennek máig ható történeti
tanulsága: nem biztos, hogy mindig a legszervezettebbek s a leghangosabbak lesznek hosszú távon a legbefolyá-
sosabbak. A 16.3. táblázat az említett cselekvés- és motivációs elméleteket hasonlítja össze egymással.
417
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Külső redukció ösztön, ill. nincsen oksági tudomány fajspecifikus formák önalakítás, értékek
3.6. Kulcsfogalmak
5.10. táblázat -
Allport (1980) könyve a funkcionális autonómia mellett a többi humánspecifikus motivációs irányzatot is
bemutatja.
418
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
nyelv szerepe másodlagos másodlagos elsődlegessé önálló világ önálló világ másodlagos,
válik tükörkép
Piaget nem akármilyen pályát futott be a pszichológiában és korunk tudományosságában általában véve is.
Pszichológusi diploma nélkül is a szakma számos díszdoktori címének kitüntetettjévé vált, s közben a
biológiától a nyelvészeten át a logikáig sokakat provokáló elméletalkotó. O volt az első mai értelemben vett
átfogó kognitív tudós, bár az ő korában még nem volt ilyen önmegjelölés. A húszas évektől a frankofón és az
orosz világban, a hatvanas évektől pedig a Brit-szigeteken s Amerikában is a fejlődésgondolat vezető
teoretikusává vált, s mindenki az ő elméleti téziseit szeretné kiegészíteni vagy megváltoztatni.
Piaget maga is sokszor beszámolt róla, hogy szinte csodagyerekként indult. Kiskamaszként már a svájci
kisvárosi iskola (Neuchatel) büszkesége, a csigákkal kapcsolatos zooló- giai munkássága révén. Párhuzamosan
biológiai tanulmányaival, melyek megkoronázásaként 1921-ben doktorátust szerzett, A. Reymond irányításával
filozófiai tanulmányokat folytatott. Filozófus akart lenni, aki a sok Bergson- és James-olvasmány nyomán egy
személyes pragmatista rendszert kezd kidolgozni, a cselekvéses logika igényével. Az ismeret természetét és
bizonyosságát keresve jutott el a pszichológiai problematikához, mely módot adott számára, hogy
természettudományos és filozófiai érdeklődését összekapcsolja. Zürichben Bleuler pszichiátriai kurzusait
látogatja, majd Párizsban filozófusokat hallgat (Lalande, Brunsch- wieg). Emellett Th. Simon megnyitja
számára a Binet-laboratórium ajtaját, s itt kezd el Piaget a gyermeki gondolkodással foglalkozni.
1921-től Svájcba visszatérve, a genfi Rousseau Intézetben Claparede munkatársa lesz, s közben 1925-től Neu-
chatelben filozófia- (!) professzor volt. 1932-től 1971-ig volt a pszichológia tanára a Genfi Egyetemen, az itt
lévő laboratórium és a Rousseau Intézet lesz sok-sok együttműködőt bevonó kutatásainak bázisa. 1952 és 1963
közt ő volt a Sorbonne gyermeklélektan-professzora is: hetente Párizsba utazott, nemcsak kurzusokra, hanem a
kutatómunka irányítására is.
1955-ben alapította meg a Rockefeller Alapítvány támogatásával a Genetikus Episztemológiai Központot, mely
Piaget saját felfogásának megfelelően szerveződött. Nemzetközi kutatócsoportok keresik itt a kapcsolatokat a
gyermeki fejlődés s a tudománytörténet között, illetve a formai elemzés lehetőségeit az egyes szakterületek
episztemológiájában. Tulajdonképpen az első interdiszciplináris kutatóközpont ez, amely váltakozó
személyzettel azon dolgozik, hogy a pszichológiai magyarázat világa köré szervezze meg az ismeretelméleti és a
biológiai diszciplínákat.
419
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ennek lényege, hogy, akárcsak az igazi klinikus a beteget, a gyermekeket különböző feladatok elé és
teljesítményhelyzetekbe állítva nem pusztán a megoldás érdekli, hanem az ahhoz vezető út is. Sugallás nélkül,
elfogadó, érdeklődő attitűddel elbeszélget a gyermekkel, s ennek révén azt igyekszik feltárni, hogy milyen rejtett
koncepciók állnak a viselkedés és teljesítmény mögött. A klinikai módszer válik Piaget legfőbb
gyermeklélektani mondanivalójának bástyájává: nevezetesen annak, hogy a gyermeki értelem fejlődésében igazi
minőségi változások figyelhetők meg. A fejlődés (szemben többek közt a behaviorista felfogással), korántsem
csak akkumuláció.
Nézzünk egy jellegzetes példát a klinikai kikérdezésre, mely egyben a kora gyermekkori világkép egyik Piaget
feltárta vonását, az artificializmust (mindent emberek tesznek) is illusztrálja.
oltsd el.
Hogyan?
Piaget másik jellemzője saját gyermekei türelmes megfigyelése. Különösen a csecsemőfejlődéssel foglalkozó
könyveire (1926; 1936) jellemző, hogy a megfigyelések jó részét saját gyermekeivel végzi. Piaget a darwinista
naplóirodalom megújítója s új szintézisre vivője: megfigyelései nem anekdotiku- sak, hanem rendszerezettek,
amelyek azután a legkülönbözőbb területek elemzése során válhatnak fontossá. Piaget ugyanis szisztematikus
szerző: a gyermeki megismerés és szocialitás összes oldalát feldolgozza, a geometriától a fizikai világképen át
az erkölcsi fogalmak keletkezéséig. Olyan, mintha egy nyúlról húzna le több bőrt, a valóságban azonban az
420
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
adatbázisban keresgél különböző kérdésköröknek megfelelően, egy olyan korban, amikor még nem is voltak
könnyen kezelhető adatbázisok. A pszichológiában Piaget a darwini típusú tudós, aki türelmes megfigyelő.
Ugyanakkor ő az is, aki mint Mérei Ferenc és Binét Ágnes mondta róla egy életinterjúban (1981), „kikérdezte a
gyerekeket”. S ezzel a korai pedológiai gondolatot minőségileg megújítja: egyszerre tiszteli a gyermeket (ez a
rousseau-i ihletés), s felfedezi annak eltérő gondolkodási elveit is. Mérei Ferenc nekrológja Piaget-ről jól
jellemzi ezt a mozzanatot.
A gyermek ügyét már a századforduló beiktatta a lelkiismereti feladatok közé. Fel kell szabadítani a gyereket
attól, hogy kis felnőttként kezeljék, megvonják tőle a kíváncsiságnak és a szabálytalan ismeretszerzésnek, a
képzeletnek és a játéknak, egyszóval a gyermekinek a jogát. [...] A korai feltevésnek azonban mindaddig nem
voltak érvényes bizonyítékai, amíg Piaget nem valószínűsítette a gyermeki gondolkodás másságát.
Bármilyen vonzónak is tűnik, ez nem volt mindenki számára jó célkijelölés. Tipikus lesz, az orosz és a francia
pszichológiában már Vigotszkij és Wallon korában, az angolszász világban a hatvanas évektől úgy ostorozni
Piaget művét, mint a magába zárt individuum koncepcióját, mindeközben ő az, aki a dialogikus módszert
bevezeti a gyermek vizsgálatába. A nagyobb, három év feletti gyermekektől származó adatok Piaget
műhelyében mindig a kutató s a gyermek interakciójában bontakoznak ki, még akkor is, amikor a gyermek
belvilágára vonatkoznak. Piaget, miközben a rousseau-i ihletésnek megfelelően, ahogy Mérei Ferenc (vö. 1981)
fogalmazta, „felfedezte a gyermeket és a gyermekit”, egyben felfedezi a gyermeket mint elméletalkotót is, azt,
hogy az ember különleges elméletekkel közelít a világhoz már gyermekkorában is. Piaget a gyermeki
elméletalkotásból kiindulva már évtizedekkel ezelőtt azt hirdette, hogy az ember nem passzív reagáló gépezet,
hanem olyan konstruáló lény, amely belső modellek, konstrukciók segítségével igazodik el a világban.
1. ekkoriban megjelent művéből kölcsönöz egy kulcsfogalmat e jelenségek értelmezésére. Bleuler (1911) a
skizofrén betegek gondolkodászavarát mint önmagába zártságot, autizmust jellemzi, amelyben az érzelem
vezérelte és inkoherens gondolkodás dominál. Ebből kiindulva Piaget (1923) azt kezdi hirdetni, hogy a kora
gyermekkori gondolkodásra, ha nem is autizmus, de egocentrizmus jellemző. A gondolkodás fejlődése során
fokozatos szocializáció megy végbe: a kisgyermek még be van zárva saját képzetei börtönébe. Az
együttműködés, a szempontcsere fokozatosan szabadítja ki ebből.
Piaget látszólag elszakad korai munkájától, az ott képviselt szocializációs felfogás azonban egész életművét
áthatja. A gondolkodás fejlődésének később kialakított részletes elméletét is úgy értelmezi a társadalmiság
szempontjából, hogy gondolkodásunk mind a gyermeknél, mind történetileg fokozatosan válik szocializálttá
abban az értelemben, hogy képesek vagyunk elszakadni saját szempontjainktól, felvenni egy decentrált
álláspontot, beleélni magunkat mások helyzetébe. Minden megismerési és erkölcsi folyamat fejlődésének
kulcsmozzanata a decentráció, az egocentrizmus meghaladása. Ez a szocializáció azonban, mint a 18. fejezetben
látni fogjuk, nem mechanikus konformizmus, hanem az álláspontokat mérlegelő és egyeztető „organikus
szolidaritás”.
Érdekes mozzanat, hogy mi lett az egocentriz- musnak, mint a gyermeki beszéd jellemzőjének a sorsa. Az
egocentrikus beszédtől a szociális beszéd felé való átmenet egyik fontos mozzanata lenne, ahogy a gyermek
megtanulja korlátozni ezeknek az egocentrikus elemeknek a használatát az egyébként már szociális beszédben.
A hatvanas években az angol Basil Bernstein (1974, kritikai értékelésére vö. Pap 1982) nyelvszociológiai és
szocializációs elméletében megfogalmazott korlátozott és kidolgozott kódkoncepció vetette fel új szemléleti
421
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Piaget a húszas években feltárja a gyermeki világkép jellemzőit. Klinikai módszerével kimutatja, hogy az
óvodás korú gyermek meglehetősen részletes elméleteket alkot az őt körülvevő tárgyi és szociális világ
szerveződési elveiről. Ez a világkép azonban nem következetes; antropomorf (minden gondolkodik, s
szándékkal jellemezhető), valamint artificialista (minden úgy működik, mintha ember alkotta volna).
Lényegében egy tervezeti hozzáállást alkotna Dennett (1998a) értelmében. Ez azonban nem feltétlenül „rossz”,
leküzdendő vonás. Mithen (1996) emberré válási koncepciója szerint ez a technikai gondolkodás átvitele a világ
egészére az ember specifikus megismerési hajlékonyság következménye. Évtizedekkel később Piaget sokat
spekulál majd azon, hogy milyen hasonlóságok vannak e tekintetben a tudomány és a gyermeki fejlődés között.
Mennyiben tekinthetők mindenütt elsődleges, primitív megoldásoknak a teleologikus koncepciók, szemben az
oksági modellekkel hogyan vetkezi le a tudomány (is) az ant- ropomorfizmust. Másrészt a mai fejlődéslélektan,
amikor újra felfedezi Piaget jelentőségét, ezeket a cél-oksági modelleket még korábbra fogja tenni, egészen a
csecsemőkorra (Csibra és Gergely 1998). Történetileg ironikus fejlemény ez, hiszen közben vagy négy
évtizeden át az volt a különböző társadalmi konstrukcionisták vádja Piaget ellen, hogy tulajdonképpen a
megkreált és emberformálta világ képét a felnőtt világ ülteti el a gyermekben, s azok korántsem spontán
konstrukciók. Ma jóval nagyobb hangsúlyt helyezünk az értelmezési modellek spontán alakulására.
Az érett Piaget legnevesebb munkái a gyermeki gondolkodás logikai, szerveződésbeli oldalát tárják fel
tüzetesen. A gondolkodás fejlődését minőségileg eltérő fejlődési szakaszok jellemzik. Az érzékszervi-mozgásos
intellektus a csecsemőkor végére szilárdul meg. A csecsemőnek – itt épít Piaget elsősorban saját gyermekei
részletes megfigyelésére – ki kell alakítania a tárgyállandóságokat, azt, hogy pl. egy kendő mögött eltűnő tárgy
továbbra is létezik, vagy hogy a szobából kiment mama még visszajön. A második életévben ezekből a
teljesítményekből bontakoznak ki a szimbolikus működések: az álom, a képzelet, a játék és a nyelv képes lesz
már megjeleníteni és átalakítani a jelen nem lévő dolgokat is. Ebből következik Piaget-nek az a felfogása, amely
a nyelv fejlődését a gondolkodási fejlődés tükrének tartja, nem a nyelvből vezeti le a gondolkodást, hanem
fordítva. Sőt, a jelentésadás meg is előzi a nyelvet, a mozgatóerő maga az érzé- ki-mozgásos fejlődés. „[...] Már
a szenzomotoros sematizmus jelentésteli, jóval a nyelv és a reprezentáció előtt, hisz egy tárgy asszimilálása
annyi, mint a neki való jelentésadás.” (Piaget 1978, 180. o.) Piaget-nél állandóan megmaradó koncepció ez,
amely első kifejtései után a nyolcvanas években is ismétlődő viták tárgya lesz, mint ahogy a vitatott kérdések
mutatja.
Az óvodáskor nagy teljesítménye a gondolkodás fejlődésében, hogy a végére kialakulnak a magasabb szintű
állandóságok. A kiscsoportos gyermek még téved, mikor azt hirdeti, hogy egy széles pohárból egy keskenybe
átöntött, s így magasabb oszlopot eredményező víz több lesz, vagy az asztalon széthúzott hat gomb több, mint a
sűrűn egymás mellé rakott hat, mint a 17.1. ábra mutatja. A mennyiség- és a számállandóság fokozatosan alakul
ki. Ebben döntő szerepe van a saját cselekvésnek. Az állandóságok, a megismerésünket irányító legátfogóbb
fogalmak forrása a megfordítható (reverzibilis) cselekvés: annak révén tartom majd azonosnak a folyadékot a
két pohárban, mert sokszor öntöget- tem oda-vissza.
Az így kialakuló konkrét műveleti gondolkodás a serdülőkor kezdetéig, 11-12 éves korig jellemzi
Piaget munkásságában, de ez már nem is a pszichológiatörténet része, hiszen annyira előtérben áll korunk
pszichológiájában is, mind a gyermeki fejlődésben, mind a tudományfejlődésben is, hogy mi a viszony az
elvont, logikai-matematikai és a tapasztalatfüggő, kísérletező megismerés között. Piaget fejti ki legvilágosabban,
hogy az elvont megismerés valójában előtte jár a kísérletező gondolkodási módnak.
422
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A műveleti gondolkodás kibontakozása során változások mennek végbe a gyermekek társas fogalmaiban is. A
kisiskoláskor végére megszilárdul a szabálytudat, mely egy kissé merev és abszolút erkölcs alapja lesz. Ezt egy
finomabb, a szabályok változtathatóságát is belátó erkölcs váltja fel.
Az értelem kulcsa Piaget felfogásában a művelet, kezdve a csecsemőtől egészen a tudományok logikájáig.
Piaget számára az értelem szervezőrendszereként igen fontos a logika. A nyelvhez képest a gondolkodás és a
logika például elsődleges. Nem a logika azonban számára a végső kiinduló rendszer. Az is levezetett, a logikát a
pszichológiai fejlődés magyarázza. Műveleti logika ez, minden vonása genetikusan, a gyermek
fejlődésmenetéből vagy a tudomány történetéből érthető. Piaget világképében van logika, szemben az
asszociációs behavio- rista világképpel, mely csak elemeket lát. A logika azonban nem valamiféle önkényes,
interpretálható rend, hanem eleven, meglévő fejlődési modellek kibontakozása.
Piaget a hatvanas évekre elméletét, melynek lényeges paraméterei a harmincas évekre már megvoltak, több
irányban kiterjesztette. A gondolkodás mellett tanítványaival, elsősorban Bárbel Inhelderrel az észlelés, az
emlékezés és a képzelet fejlődését is részletesen kidolgozzák. A hangsúly végig azonos marad. Piaget
felfogásában a fejlődés a biológiából átvett asszimiláció és akkomodáció fogalmaival értelmezhető. Minden
fejlődés, de minden lelki működés is kétpólusú folyamat. Már meglévő rendszerünkhöz asszimiláljuk az
adatokat, ugyanakkor a sémák akkomodálódnak a tapasztalathoz, tehát maguk sem változatlanok. E kettő
valósítja meg az adaptációt és az egyensúlyt. A megismerés fejlődése során az adaptáció lesz egyre
tökéletesebb. Ez a kettősség érvényes a genetikai program kibontakozására s a gondolkodás fejlődésére a
gyermeknél. A szervi működések kibernetikai szabályozási elvei jelennek meg a gondolkodás kibontakozásában
is.
Mindebben a vezérelv a cselekvés. Piaget ifjúkori pragmatizmusa a cselekvés vezérelveként köszön vissza. Ez
érvényes a gyermek fejlődésére, de az új koncepcióban a tudományok fejlődésére is.
[.] A tudomány világának igazi kiindulópontját a cselekvések világában kell keresnünk, és nem a mozgató és
gyakorlati kontextusától megfosztott percepcióban, mert a gondolkodási művelet a cselekvést folytatva,
egyszerűen korrigálja azt, ahelyett, hogy ellentmondana neki.
1965a, 121. o.
Az érett Piaget genetikus episztemológiája mindig a keletkezéssel magyaráz. A keletkezés törvényei pedig
mindig azonosak, ezért van szükségszerű párhuzam a gyermekfejlődés, a kultúrák története s a
tudományfejlődés fogalmi kibontakozásai között. Piaget sokszor ugyanazt a kérdést illusztrálja az észlelés, a
gondolkodás, az emlékezés, az érvelés, a tudománytörténet és a logika területén. Ez egyrészt párhuzamos
bizonyítást jelent, például arra, hogy a fejlődés mindig a rendszer és a környezet közötti kettős folyamat
dinamikájának eredménye, egyszerre asszimiláció és akkomodáció. Másrészt egyben indirekt bizonyítéka a
fejlődési párhuzamoknak is.
Piaget mindeközben sajátos álláspontot dolgozott ki testi és lelki jelenségek kapcsolatáról. Piaget (1967c)
számára ennek lényegi kérdése a logikai rend és az oksági rend viszonya. Úgy fogalmazta meg ezt az
izomorfizmust, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok parallelizmusa lényegében az
oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (Piaget 1967, 206. o.),
illetve „a jelentések implika- tív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izo- morfak” (208. o.). Hasonló
izomorfizmust hirdet a modern kognitivizmus is a reprezentációs felfogás keretében. Jerry Fodor (1996a)
elképzelése szerint kétféle hálózatot kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát, a
423
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
másik oldalon pedig a propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „A két hálózat – az
oksági és a következtetési – között részleges izomorfizmus állítható fel. Ilyen izomorfizmus mellett egy
propozicionális attitűd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozíció szemantikai szerepét tükrözi.” (Fodor 1996a,
74. o.) Egyszerre tart ezzel a felfogással ébren Piaget egy klasszikus kérdést, s köt át tehát a mai pszichológia
gondjai irányába. Általában is elmondható róla, hogy kibontott elmélete az ötvenes évektől a tudománytörténeti
munkák mellett logikai kirándulásokat is tartalmaz: megpróbál egy olyan logikát kialakítani, mely a cselekvés
szerveződésén alapul (Piaget 1949). Fejlődéselméletének kétpólusú megoldásait kiterjeszti a biológiai
evolúcióra is. A preformizmussal szemben konstruktivista felfogást hirdet, mely szerint a fejlődés mindig
valóban újat hoz létre. A monumentális életműnek ezek az oldalai is nagy hatásúak és vitatottak, mint később
látni fogjuk. Pszichológusi hatása azonban folytonos volt.
A neves svájcit, miközben ő állandóan jelen volt, többször fedezték fel. A húszas-harmincas években
lefordították már angolra, s a legnagyobb intellektuális hatást ekkoriban gyakorolta az orosz Lev Szemjo- novics
Vigotszkijra és a francia Henri Wallonra (lásd később e fejezetben). Mindkettőre inkább taszító, mint vonzó volt
ez a hatás, legalábbis a deklarációk szintjén. Mindketten túl individualizált emberképet láttak ugyanis Piaget-
ben, sokallották az önfejlődést, s Wallon magát az intellektualizmust is hibának tartotta. Röviden megadható e
viták summázata mai szemmel: Piaget talán nem is annyira individualista, mint vitapartnerei gondolták,
amennyire meg individualista, az nem is baj. Az utánzás és az érzelmek szerepét tekintve pedig Wallontól tanult
is Piaget (1955, és in Zazzo 1980). Ekkortájt Piaget mégsem integrálódott a nemzetközi pszichológia egyre
inkább amerikanizálódó fővonalába. Talán éppen azért, mert nem kapcsolódott a harmincas éveket uraló
„iskolákhoz”, sem a viselkedéstanhoz, sem az alakelmélethez, sem a pszichoanalitikusokhoz. Ez pedig az
iskolák kora volt.
Ideje, a francia nyelvterületen kívül, igazán a hatvanas években érkezett el, amikor újabb angol fordítások, s
persze az újabb művek révén az akkorra már izmosodó kognitív pszichológia is sajátos előfutárát találta meg
benne.
Az angolszász s főleg az amerikai pszichológia csak a hatvanas években fedezte fel Piaget átfogó jelentőségét.
Partikuláris gyermekpszichológusként persze korábban is elismerték. Tartózkodásuk oka éppen az volt, hogy
idegenkedtek Piaget minőségi gondolkodásától, s ennek megfelelően adatszerzési hiedelmeikbe, ahol a kísérlet
és a statisztika a kulcsszavak, valamint a hit az értelmezetlen „nyers adatok” szentségében, nehezen volt
beleilleszthető Piaget könnyed adatkezelése és elméletfüggő hozzáállása. A kognitív forradalom állítja előtérbe
őt, mint egy igazi minőségi szerveződéseket hangsúlyozó kognitivistát. Határozott állásfoglalásai meg is
határozzák a fejlődésről folyó viták s kutatási ellenőrzések visszatérő kérdéseit ma is. Önfejlődés versus nevelés;
gondolkodás versus a nyelv vezet; egyetemes menet versus egyéni és kulturális eltérések; folyamatosság versus
éles szakaszhatárok – mindezek a gondok Piaget élő hatását mutatják. Kitüntetett jelentősége volt ebben a
felfedezési folyamatban az amerikai John Flavell (1963) részletes ismertető könyvének, valamint annak, hogy a
Jerome Bru- ner-féle kognitív fejlődéslélektan is rá támaszkodva s vele vitázva fogalmazza meg premisszáit
(Bru- ner, olver és Greenfield 1966). Bruner iskolájának kettős új hangsúlya lesz. Amint Piaget viccelődve
hangsúlyozza is, állandóan felvetik az amerikai kérdést: lehet-e gyorsítani a szakaszos fejlődést. Másrészt
Bruner a reprezentációk szerveződését részletesebben kidolgozza. Az amerikai pragmatikus hagyományra építve
Piaget gondolkodásfejlődési szakaszai úgy jelennek meg náluk, mint a cselekvéses (enaktikus), képzeti
(ikonikus) és a jelszerű (szimbolikus) leképezési módok közötti váltások. A jelek világa ebben a felfogásban
sokkal nagyobb szerepet fog játszani: maga a cselekvéses problematika is megkapja szemiotikai értelmezését.
Ugyanez a kérdéskör jelenik meg kissé más hangsúlyokkal a hatvanas évek orosz-szovjet pszichológiájában is.
Az alaphangot már a harmincas években megadta Vigotszkij: Piaget (vélt) individualizmusával szemben a
gondolkodás alakulásában kitüntetett szerepe van az interakciónak. Ez a tézis azonban még csak az egocentrikus
gondolkodás koncepciójával szemben fogalmazódott meg. A hatvanas években megjelenik mindez a szakaszos
gondolkodásfejlődésre vonatkoztatva. Az értelmi tevékenység szakaszos formálásának elmélete (Galpe- rin
felfogása) mint a 20. fejezetben is látni fogjuk, szovjet, azaz még optimistább válaszokat akar adni a Piaget
emlegette „amerikai kérdésre”. A szakaszok átalakulása felgyorsítható, s egyáltalán a gondolkodásfejlődésben
jóval nagyobb szerepet játszik a tudatosan szervezett társadalmi tapasztalat, az iskola, a maga
424
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
tudományközvetítő jellegével, mintsem Piaget spontaneitásfelfogása hirdetné. (Ezekre a vitákra lásd Salamon
Jenő 1983 ismertetését.)
Ugyanakkor interpretációiban, mint a biológiai ismeretelméletről szóló 1967-es monográfiája is mutatja, Piaget
a mai kognitív tudományoknak azzal a változatával lenne összhangban, amely biológiai, evolúciós és
idegtudományi értelmezést ad a kognitív szerveződésnek. A kognitív funkciók az organikus szabályozás
folytatói, nincsen szakadék evolúció, idegi szerveződés és megismerés között.
Érdemes elidőzni azon, hogy a nyelv funkcióit is tekintve Piaget mégsem áll olyan távol Chomskytól, mint azt
saját vitájuk (Piatelli-Palmarini 1979) és a chomskyánusok értelmezése mutatta. Chomsky újabb nyelvelméleti
írásaiban ugyanis, legalábbis 1975-től kezdve (Chomsky 1980; 1986; 1988), igen határozottan kiáll a mellett a
fölfogás mellett, hogy a nyelv elsődleges funkciója nem a kommunikáció, hanem a reprezentáció, a világ
leképezése, s a szokásos (pragmatikus) kommunikációs funkciók ehhez viszonyítva másodlagosak. Hasonló ez
ahhoz, hogy Piaget számára a nyelvből ugyancsak pusztán a reprezentációs funkció érdekes. Ebben egyetértett
velük a Chomsky-Piaget vitán Putnam és Toulmin is: vannak veleszületett elvek, de nem annyira specifikusak,
mint Chomsky hiszi. A neurobioló- gus Changeux pedig azt hangsúlyozta, hogy van az innátizmus és Piaget
konstruktivizmusa között kompromisszum, mégpedig a lépcsőzetes idegrendszeri hálózat kibontakozása.
425
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Mindennek a biológiai oldalát megpróbálta Piaget részletesebben is felvázolni. Nem mindenben sikerrel. Piaget
biológiai gondolatmenetéből hiányzik az egész szelekciós tanulásfelfogás; az a gondolat, hogy a környezeti
hatás eredményezheti a kibontakozó repertoárok egyszerűsödését is (Changeux és Dehaene 1989; Changeux és
Ricoeur 2000). Piaget alapvetően adaptacionista szerző: minden változásnak kell legyen funkcionális értéke.
Ezért azután hiányzik nála az adaptációs melléktermékek fogalma, az exaptáció, ahogyan James Gould nevezi,
vagyis a lehetőség olyan sajátosságok megjelenésére, melyekre nem irányult szelekció, később azonban
jelentőssé váltak.
A fejlődés mechanizmusának gyorsítására bevezetett fenokópia fogalmát – ami Piaget számára a Baldwin-hatás
(8. fejezet) radikális értelmezése – nehéz úgy olvasni, hogy ne érezzünk némi lamarcki ízt. A fenokópia
definíciója: „Egy új jellemvonás megjelenik fenotipikus formában, majd . ugyanez a jellemvonás – vagy
legalábbis ennek »másolata« – egy stabil genotípus sajátosságává válik.” (Piaget 1988, 87. o.) A kulcskérdés
természetesen az, hogyan történhet ez a megismétlődés lamarckizmus nélkül.
Annett Karmiloff-Smith (1992; 1996) sokat vitatott könyve újabb jelentős vállalkozás arra, hogy értelmezést
adjon Piaget és a mai kogni- tivizmus kapcsolatáról. A munka persze nem csak erről szól. Ha egy mondatban
szeretnénk megfogalmazni – a könyv koncepciója a fejlődés és a modularitás egyaránt komolyan vétele, s ennek
megfelelően Piaget és Jerry Fodor kombinációja.
A reprezentációs újraírás fogalmában Karmiloff-Smith sok mindent próbál egyesíteni. Tagadja, mintha itt arról
lenne szó, hogy az újraírás során bizonyos tudásainkat átírnánk nyelvi formába. Az újraírás mindig
426
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
területspecifikus és az adott terület reprezentációs rendszerén belül történő reflexió lenne. Az azonos szekvencia
és az átírás fogalma mégis azt a benyomást kelti, mintha közös mechanizmusok lennének a függetlennek tartott
megismerési rendszerek között. Az innátizmust és az elmeműködés általános szerkezetét tekintve Piaget-vel
szemben Fodorral szimpatizál, a rendszer mégis olyan lesz, ami hasonlít a Piaget számára olyan kedves
általános értelem fogalmához.
Piaget értékelését és értékét tekintve Karmiloff-Smith könyve valójában kétarcú. Szeretné megmutatni, hogy a
genfi mester érdeklődése a forma epigenezise iránt igenis maradandó mondanivalóval rendelkezik a modern
kognitív kutatás számára, hasonló módon a konstrukcionis- ta gondolatmenet sem elkerülendő, csak megfelelő
helyre kell tenni, a fejlődés későbbi szakaszainak jellemzéséhez. Ugyanakkor Piaget általános elvei, például az
általános szemioti- kai funkció előtérbe állítása, azután a kognitív mozzanatok vezető szerepe a nyelv
fejlődésében, és egyáltalán az egységes központi vezérelvek előtérbe állítása Karmiloff-Smith szerint
meghaladandó mozzanatok, amelyek egy területspecifikus fejlődéselméletben már nehezen kezelhetőek.
A[z alapvető] különbség a biológiai és a kognitív organizáció között az, hogy a gondolkodás általánosabb
formái elválnak a tartalmuktól. Éppen e révén a kognitív csere vagy egyénközi szabályozás formaivá válnak,
ugyanakkor, mikor a minden élő szerveződésre közös működésből származnak.
1967a, 413. o.
A Piaget munkáiból rekonstruálható genfi megismeréstudomány több kérdésben is jellegzetesen eltér a kognitív
vizsgálódások uralkodó paradigmájától. Piaget kiindulásában kezelni akarja észlelés és gondolkodás viszonyát,
nem mossa el eltérésüket, illetve nem hagyja homályban a percepciót, mint sok, a klasszikus paradigmába
tartozó modell. A kettő szembeállítása nem teljesen triviális nála: Piaget (1959) számára az észlelés
megbízhatatlan, valószínűségi jellegű folyamat, míg a gondolkodás (a tudás) a bizonyosság világa, decentrált s a
lényegi
összefüggéseket tükrözi. A reprezentáció, a kognitív diszciplínák oly központi fogalma, Piaget számára sajátos
jelentéssel bír. Nem akármiféle leképezés, hanem olyan, amely belső műveletek tárgyává válhat. A
reprezentáció az ingerkötöttségtől való megszabadulás világa, mint különösen világosan mutatja a
szimbólumokról szóló Piaget-könyv (1978).
Piaget koncepciója nem a szimbólumfeldolgozó számítógépes paradigmából merít, eltérően Jerry Fodortól
(1968; 1975) vagy Herbert Simontól (1982), bár maga az idegrendszer megvalósította logikai gépezet gondolata
igen kedves és fontos számára. McCulloch és Pitts felismeréseinek korszakos jelentőségére először Piaget
(1967c) hívta fel a pszichológusok figyelmét. Ugyanakkor Piaget számára fel sem merült, hogy a megismerés
mindig propo- zicionális szerveződésű lenne, s hogy mindenben csak szimbólumok átalakítása lenne. A
propozíció Piaget rendszerében kései dolog, a műveleti gondolkodásra jellemző. Az átalakítás pedig az egész
rendszer központi fogalma, de nem a szimbólumátalakítás értelmében, hanem a kiindulópontja a valóságos
átalakítás. Ez az interiorizációkoncepció lényege Piaget-nél: ami mozgásos dolog volt, lépcsőzetesen belsővé
válik. Mindez természetesen igazi vitapont Vigotszkij követőivel. Az ő számukra az interiorizáció lényegi
mozzanata a személyközi személyen belülivé válása, a kommunikáció belső szabályozó szerepe, míg Piaget
számára a saját cselekvés belsővé válása a lényegi mozzanat. Ezért aztán az egész szimbólumlehorgonyzási
kérdéskör, mely mint Hernád István (1996) rámutat, a klasszikus kognitivizmus alapkérdése (hogyan töltődnek
fel tartalommal a formális műveletek hatálya alatt álló szimbólumok) Piaget számára nem kérdés. A
szimbólumok a kiinduláskor már fel vannak töltődve tartalommal, hiszen csak a perceptuo-moto- ros fejlődés
számos szakasza után jelennek meg, éppen a helyzetről való leválás keretében.
A Piaget-követő Guy Cellérier (1987) adott is egy értelmezést a kognitív tudomány és Piaget kapcsolatára.
Piaget konstrukcionizmusából kiindulva egy kettős szelekciós elmélethez jutott el. A megismerés
mikroszelekciói a beváló konkrét problémamegoldási módok kiválasztását jelentik. Ezeknek a sémáknak a
beillesztése a „nagy egészbe” egy második szelekciós ciklus eredménye. Ez utóbbinak a tétje az, hogy a teljes
rendszer újat alkotó erejét növelő megoldások kerülnek be a globális szelekcióba.
Piaget koncepciója se nem racionalista, se nem empirista, miközben igen nyíltan elhelyezi magát e
hagyományhoz viszonyítva (pl. a spekulatív intuicio- nista filozófiai pszichológiával polemizáló könyvében,
vagy az említett UNESCO-összefoglalóban). Saját kognitív felfogását e két filozófiai hagyomány szintéziseként
állítja be. Emiatt azután nemcsak a behavioristák nem szerették, hanem mikor találkoztak vele, a Chomsky-
Piaget vita során, a modern racionalisták sem. Piaget számára az ismeret a személy (alany) aktivitása során
427
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
bontakozik ki. Ebben az értelemben konstrukcionista ő: tudásunk mindig megkonstruálódik. Kantra hasonlító
szintézis ez, de a königsbergi mesterrel szemben a genfi azt hangsúlyozza, hogy minden tudás az egyed életében
bontakozik ki, a priori mozzanat nincsen. Szemben áll ez a Vigotszkij-iskola társas konstruktivizmusával is,
valójában ez a szembenállás kétféle interiorizációfelfogás megfelelője.
A magyar pszichológiának a háborút követő néhány virágzó évében Mérei Ferenc és köre (Gleimann Anna,
Baranyai Erzsébet és mások a Kiss Árpád szerkesztette 1947-es kötetben) hozták közel a magyar
pszichológiához Piaget gondolkodásmódját. Binét Ágnes és Kiss Tihamér közvetlen Piaget- tanítványok voltak,
ami egész munkásságukban megjelenik. Mérei Ferenc sokat tett Piaget meghonosításáért és megismertetéséért.
Mérei Gyermektanulmánya 1948-ban (lásd lentebb), majd a hetvenes években Binét Ágnessel együtt írt
Gyermeklélektan c. könyve a pedagógusok szélesebb közössége számára is biztosította Piaget részletes
megismerését. Ez az út nem volt zökkenők nélküli, még a hatvanas évektől sem. Piaget szemléletének alapvető
vízválasztó erejét mutatja, hogy a pszichológia egészét elnyomó dogmatikus gondolkodás számára nálunk is
különösen rémisztő az az eszme, hogy a gyermeki élet külön gondolati világot teremt, mely nem egyszerűen a
nevelési ráhatások tükre. Vincze László és Vincze Flóra könyve a gyermeki világképről szinte
karikaturisztikusan mutatja ezt az averziót. Piaget elmélete annak a Rousseau-ig visszavezethető elvnek a
modern polgári kiadása ugyanis az ő értelmezésükben, mely szerint a gyermek nem kicsinyített felnőtt. Ez az
ártatlannak s feltétlenül pozitívnak tűnő elv Vinczéék számára negatív, mert mögötte az önfejlődés gondolata
rejlik. Márpedig a „helyes felfogás” szerint a valódi kérdés nem az, hová jut el a gyermek, hanem hogy hová
juttatja el őt a felnőtt. Ebben az értelemben nincsen gyermeki gondolkodás. A gyermek előtérbe állítása a mai
polgári világban reakciós eszme, mert azt képviseli, hogy „a gyermek problémái a felnőttek életkörülményeitől
függetlenül megoldhatók” (Vincze és Vincze 1961, 6-o.). A korban a Vincze szerzőpár nem áll egyedül Piaget
indoktrinációs elvű, a polgári robinzonádot bíráló s szélsőségesen a szervezett nevelést előtérbe helyező
bírálatával. Ok csak nyíltabbak voltak, mint a többi hivatalos gyermekpszichológus.
Érdekes módon a magyar szociálpszichológia egyik vezető gondolkodójától, Buda Bélától sem volt idegen az a
gondolat, hogy Piaget lényegében a múlthoz tartozó, valamiféle elavult pszichológiát képvisel, mert nem
kiindulópontja az interakciós paradigma. Még a nyolcvanas években is ezt írja nevelők számára: „ma aligha
lehet elfogadni, hogy néhány svájci gyerek kognitív fejlődésének megfigyeléséből a gyerekek kognitív
fejlődésének szabályszerűségeit meg lehet állapítani. Piaget egyszerűen zárójelbe tette, figyelmen kívül hagyta a
környezeti tényezőket” (Buda 1986, 138. o.).
A pszichodiagnosztikában ő alakította ki azt a kánont, amelyben kitüntetett szerepe van a mai magyar klinikai
lélektani gyakorlatban is a projektív személyiségteszteknek. A Rorschach-és a Szondi- vizsgálatok külön
428
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
sokelemű értelmezési rendszerét is az ő nevéhez kapcsolhatjuk (rövid összefoglalásra vö. Mérei és Szakács
1976).
Mérei igazi eleme azonban a gyermeklélektan, a legtágabban vett pedológiai szemlélet. A Mé- rei képviselte
felfogás a gyermeklélektanban máig tanulságos. A Gyermektanulmány, a magyar gyermeklélektani
gondolkodás klasszikusa már érett formában mutatta ezt a felfogást. Az egész fejlődéslélektan, mely kiterjed a
gyermeki logikától a világképen át a társas kapcsolatokig, csoportmunka eredménye. Mérei munkatársaival
együtt végzett vizsgálatok eredményeit mutatja be, nem egyszerűen szakirodalmi összefoglalót ad. Egyrészt,
több elméletet kapcsol össze. Piaget és Wallon mellett az ő rendszerében kitüntetett szerepe van egy
meglágyított, enyhített pszichoanalízisnek, amit majd a hatvanas évek eufemizmusa dinamikus szemléletként
emleget. De helyt kap benne Kurt Lewin ihletése is. Mérei már korai munkáiban is Lewin útját követte. O
dolgozta ki (Mérei 1947a) Lewinre hivatkozva a felszólító jelleg elvét a Rorschach-táblákra nézve. Az elméleti
nyitottság mellett két további fontos elv a szocialitás elve és az önfejlődés gondolata. Mérei mint Wallon-
tanítvány, s egészében, mint francia gondolkodó a gyermeket minden vonatkozásában a társas világába
beilleszkedve értelmezi. Természetesen ez jellemzi a szociálpszichológus Méreit is, de ez érvényes az
„ideológusra” is. Mérei azonban nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: ösz- szekapcsolja ezt a csoportok, s
csoportokon belül az egyének önfejlődésének elvével. Ez az önfejlődési, liberális pedológiai elkötelezettség lesz
az, amiről hamarosan kiderül, hogy nem egyeztethető össze a kommunista gyakorlattal. Igaz, hogy a közösségi
nevelésnek szocializációs szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez valódi közösségek kellenek Mérei
szerint.
A társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt jelenségeket két magyarázó elv alapján rendszereztük:
Az együttes élmény fokozott öröme, a társaskapcsolatnak egyéni átélése, s egyben az a pont, amelyen túl, s
amelynél mélyebbre a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.
A társadalmi modell, amely a külső viszonylatok alakító hatását magyarázza, s amelyen túl az egyén már, mint
társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak ebben
az irányban való folytatása már a szociológia területére esnék.
1948, 157. o.
Így a társadalmi nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet éljenek: a csoportokban
felelősségteljes funkciójuk legyen.
Uo. 159. o.
Mérei számára a pedológia a tudományos gyermekismeret és a nevelésügy közti közvetítő kapocs, vagyis nem
egyszerűen valamiféle előírt nevelési direktívák levezénylése.
1948, 1. o.
429
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Hermann Imre mutatta ki, a pszichoanalízisből kiindulva, s annak módszerét alkalmazva, az ösztönös
cselekvéseknek egy sajátos jelenségkörét. Ezeket a megkapaszkodás jelenségeinek, tételezett erőforrásaikat
pedig a megkapaszkodás ösztönének nevezte el. [...]
A megkapaszkodással összefüggő jelenségek felismerése a nevelés szempontjából igen jelentős. Minden nevelés
egyik döntő kérdése: milyen mértékben nyújtson alkalmat arra, hogy neveltje megkapaszkodjék benne. Nehéz
megtalálni a helyes utat két szélsőséges magatartás közt. A nevelők egy része ugyanis hajlik arra, hogy neveltjét
teljes függőségben tartsa, válasszon, döntsön, s így gondoskodjék is helyette. Közismert, hogy önállótlan,
határozni nem tudó, bizonytalan, gépiesen dolgozó és engedelmeskedő emberek nőnek fel ezzel a neveléssel.
Ezzel szemben a nevelőknek egy nem jelentéktelen része abba a hibába esik, hogy az önállóság jelentőségét
hangsúlyozva, teljesen passzív magatartást foglal el. Hermann Alice nagyon helyesen hívja fel a figyelmet arra,
hogy ez a nevelői túlzás is bizonytalansághoz vezet.
Ez a komplex szemléletű gyermeklélektan a regresszió fogalmát is több oldalról tekinti: mint pszichodinamikus
(pszichoanalitikus), de mint a szociális mezővel összefüggő, Lewin körvonalazta keretekben értelmezhető
folyamatot is.
Az 1909. november 25-én, Budapesten született s 1985. február 23-án ugyanitt elhunyt Mérei Ferenc a II.
világháború utáni magyar pszichológia arculatának alakulásában mint szellemi vonatkoztatási pont, mint
tényleges tanár, s mint formális, majd informális vezető egyaránt döntő szerepet játszott. A háború utáni
korszakban felnőtt magyar pszichológusok önéletrajzi beszámolóiban ő Kardos Lajos után a legtöbbet
hivatkozott referenciapont (Pléh, Bodor és Lányi 1998). A baloldali értelmiségi Franciaországban tanult, s Henri
Wal- lon tanítványaként szerzett 1934-ben tanári diplomát a Sorbonne-on, s ekkortájt vált a kommunista
mozgalom részesévé is. Ekkorról származik nemcsak pszichológiai, hanem szociológiai és művészeti
érdeklődése is. Hazatérve Szondi Lipót tanítványa lett, s első publikációiban mint fiatal marxista, a
pályaválasztás és a munkalélektan kérdéseivel foglalkozik. 1942- ben munkaszolgálatosként került az orosz
frontra, ahonnan megszökve sokat tanul a túlélés stratégiáiról s az elaborációról (Bagdy 1997).
1945 után az új magyar nevelésügy egyik irányítója s elvi koncepcióinak kialakítója. Egyszerre vagy szinte
egyszerre volt a Fővárosi Pedagógiai Intézet s az Országos Neveléstudományi Intézet vezetője, a budapesti
pedagógiai főiskola tanára, s tanár az Eötvös Kollégiumban és a NÉKOSZ-ban, e két igen eltérő indítással
különleges képzést nyújtani óhajtó intézményben. A fiatal Mérei meggyőződéssel képviselte a kommunista párt
szempontjait. Úgy gondolta, hogy az értelmiségnek a marxizmus ismeretével kell az egyetemen, például a
pszichológiában is megújulnia.
Erejéből azonban futotta a pszichológiára is: mind fejlődéslélektani, mind szociálpszichológiai munkássága
ekkor bontakozott ki, 1949-ben Kos- suth-díjat kap, hogy nem sokkal utána teljesen kegyvesztett legyen, mint
aki becsempészte a magyar nevelésügybe a polgári pedológiát. Örök tanulság ez Mérei számára: korábban az a
naiv hit jellemezte, hogy a kommunista gyakorlat, a marxista gondolkodás és a korszerű liberális pszichológia és
a gyermeknevelés eszméi összeegyeztethetők. Mérei a történelemtől tanulta meg, hogy ez nem így van.
1956-tól újra nyilvánosan részt vett a szellemi megújulás folyamataiban, nagy szerepe volt a Petőfi-kör
szervezte nevelésügyi vitában, hogy azután a forradalomban is az egyik értelmiségi orientációs pont legyen.
1958-ban, a totális ellenőrzésre törekvő rendszer szemszögéből nem is alaptanul, letartóztatják, mint egy
értelmiségi szervezkedés vezetőjét. Börtönéveit is a termékeny elaboráció jellemzi: ekkor születnek meg neves
álomnaplói és Lélektani naplója, mely mind politikai tartalmában, mind intellektuálisan a szociális ihletésű
pszichológia egyszemélyes dokumentuma.
Mérei Ferenc 1964-től 1976-os nyugdíjazásáig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet, a „Lipót” pszicho-
diagnosztikai laboratóriumának vezetője. Ebben a korszakban s nyugdíjas éveiben vált a magyar
pszichológiának és értelmiségi közéletnek nemcsak legendás vezéralakjává, hanem tényleges tanítómesterévé is.
A modern pszichodiagnosztika és a csoportgyakorlatok (beleértve a pszichodrámát is) kialakítása tanítványok
430
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
százait kapcsolja hozzá: évtizedekig mint egy magánegyetemi intézmény működött, aki ismerőst és ismeretlent,
belvárosi fiút s falusi leányt egyaránt sínre tett: magatartási és gondolkodási minta, valamint emberi támasz
mellett, egy életre szóló témát is adott kezükbe.
Mérei életét és későbbi munkáját úgy is lehet tekinteni, mint példát néhány korai meglátásának implikációira.
Élete példázza, hogy hogyan hatol be a politika a tudós életébe, illetve fordítva. Amint Erős (1995) újabban
rámutatott, a negyvenes évek oktatási reformjainak aktív politikus vezetője, mikor kegyvesztetté vált s börtönbe
is került, saját példájából két fontos dolgot tanult meg a középeurópai tudós helyzetéről. Először is, az élet és a
hatalom ingatag jellegét, a külső és a belső körök közti állandó váltásokat, ami azután a hatalom és a valódi
emberi csoportok közti kapcsolatok mérlegeléséhez vezetett nála. Egy olyan elmélet és gyakorlat következett
ebből, mely központi szerepet tulajdonít a spontaneitásnak, valamint a tudományos elemzés szintjén a spontán
csoportformálódásnak.
Innen fakad az, hogy Mérei szakmai irányító szerepében mindig jelen volt a mozgalmi elem, ami az
elkötelezettség mellett magas érzelmi hőfokot is teremtett tanítványai körében.
Forrás: Bagdy Emőke: Mérei Ferenc. Pedagógiai Lexikon II. 457. o. Bagdy Emőke, Forgács Péter és Pál Mária
(1989, szerk.), Litván György (1998).
A baloldalisággal elméleti munkásságában is erőteljes ideológiai érzékenység járt együtt. Ez az ötvenes évek
klímájában azt is jelentette, hogy Wallontól nem volt idegen a pszichológiai irányzatok ideológiai tartalmának
leleplezése. Különösebb önreflexió nélkül írt a polgári gondolkodás ellen, vagy nem túl meggyőződéses alapon
dicsőítette a tőle igencsak messze álló Pavlovot. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert a pszichológiában ő a
példa az elkötelezett francia értelmiségi sokszor túlzó ideologikusságára s mozgalmi fegyelmezettségére, s
mindez nem használt külföldi hatásának.
431
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Mindezzel együtt a polemikus Wallon nem érdektelen szerző. Érdekes kritikát adott mind Bergsonról, mind
Blondelről az eredetileg 1938-ban megjelent francia Enciklopédiában publikált dolgozatában. Wallon (1974)
egy új kiadás, mely Emile Yalle tollából jó áttekintést ad Wallon életéről is (Wallon 1982).
Wallon fő gondja a bergsonizmussal az, hogy miközben Bergson az introspekciót mint pszichológiai módszert
bírálja, túl könnyedén veszi fel az általa javasolt „intuíciót”, mint a lélek vagy a szellem világához való
közvetlen hozzájutás módszerét. Wallon elismeri, hogy Bergsonnak igaza volt, ami-
kor bírálta az introspekciót a befelé vetítés miatt, vagyis azért, hogy a szociális eredetű verbális sémákat túl
könnyen azonosította a valóságos mentális tartalommal. E tekintetben Wallon értelmezésében Bergson úgy
jelenik meg, mint az introspek- ció elmélet torzította jellegének jogos kritikusa. „Az introspekció egyszerűen
olyan ideológiai és verbális formák működése, melyeknek eredete és használata személyközi jellegű. Az
introspekciók valójában csak aprópénzek. Csak azt tudják jelenteni, ami közös mindannyiunk kapcsolataiban az
összes többiekkel, s mindannyiunknak a valósággal.” (Wallon 1982, 138. o.)
Bergson fő hibája Wallon bírálata szerint az volt, hogy hitt abban, hogy a belső életre tudunk valamiféle nem
fogalmi áttekintést nyerni, s ez lett volna az intuíció.
Blondellel, a francia szociológiai iskola képviselőjével (lásd 18. fejezet) Wallon gondja viszont az, hogy
Blondel a biológiai és a társadalmi élet mellett még megenged egy társas életet is. Általában igaz az, hogy
Wallon egész munkája azt a pszichológiát képviseli, amely a valós emberek valós tevékenységéből kellene
kiinduljon. Hasonlóak voltak a magyar származású francia marxista pszichológus és pszichoanalíziskritikus,
George Politzer (1932) hangsúlyai is a harmincas években. Wallon hatása azonban, éppen az orvosi és a
fejlődés-lélektani szemlélet összekapcsolása révén, jóval tartósabb.
432
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
fejlődés biologikumában is jelen van. A társas élet két pólusa együtt keletkezik, s ebben kitüntetett szerepük van
az egyszerre vegetatív és motoros komponensű emócióknak. Wallon (1982) nagy jelentőséget tulajdonít a
motoros fejlődésnek és a motricitásnak, valamint az affektivitásnak a gyermeki személyiség kibontakozásában.
Wallon ebben odáig megy, hogy érdekes, bár megkérdőjelezhető orvosi párhuzamot von a neurológiai feltételek
és a személyiségtípusok között.
A motoros és érzelmi mozzanatok egy része fokozatosan válik jellé. Ez a Georg Herbert Meadre és a jelszerűség
előtérbe állítása révén Karl Bühlerre is emlékeztető koncepció, miközben organicista és biologikus, mégsem
teszi lehetővé az Én és társadalom kiinduló szembeállítását. Az érzelmek előtérbe állításával, az Én társas
közegbe helyezésével a racionalista Wallon szakítani tud a karteziánus hagyománnyal. Ennek során bontakozik
ki igen színvonalas intellektuális vitájuk Piaget-vel a fejlődés meghatározóiról, amit a vitatott kérdések mutat.
A fejlődés részleteit tekintve Wallon az utánzásnak, különösen a késleltetett utánzásnak igen nagy szerepet
tulajdonított a második életévben. Piaget (pl. Zazzo 1981) későbbi munkáiban tulajdonképpen erre reflektálva
ad maga is egyre nagyobb szerepet a szimbolikus funkcióknak s az utánzásnak, de a kezdeményezés itt
kétségkívül Wallon érdeme. A későbbi szakaszokban pedig a diszkur- zív gondolkodás eredeztetésében térnek
el: Piaget műveleti koncepciója nem lát itt igazi ugrást (a cselekvések logikájából lesz a műveleteké), Wal- lon
azonban a cselekvéses és a disz- kurzív, logikai gondolkodás között sokkal nagyobb szakadékot lát.
Általában igaz az, hogy Wallon hatása Piaget árnyékában érvényesült. Kettejük egyidejű létezése a frankofón
fejlődéslélektanban és vitájuk azt eredményezte, hogy maga az az eszme, hogy a pszichológiai fejlődés önálló
téma, hogy fejlődéstörvényeket (szakaszok, önfejlődés vagy külső determináció stb.) lehet keresni, nekik
köszönhetően tört be a pszichológiába a hatvanas évektől. A képhez még az is hozzátartozik, hogy például az
amerikaiak számára sokkal több bennük az azonosság, mint a különbség. Megfigyelő biológusok, s nem
kísérletezők; fittyet hánynak a statisztikára; s a fejlődést minőségi változásnak látják, nem puszta
akkumulációnak.
Magyarországon Wallon nem Pia- get árnyékában jelenik meg. Mérei Ferenc a harmincas években Wallon
tanítványa volt. A második világháború utáni néhány termékeny évben, majd a hatvanas évektől munkatársaival
(Binét Ágnessel és másokkal) nem csak Wallon megismertetéséért tesz sokat, hanem saját erőfeszítései a
genetikus szociálpszichológia kialakítására tulajdonképp Wallon továbbfejlesztései. A csoportlélektan
módszereivel kiegészített fejlődéslélektan nálunk walloni premisszákat követve alakult ki.
Gilberg Voyat (1984) kötete meglehetősen gazdag válogatás Wallon munkáiból az angolszász világ számára.
Wallont úgy mutatja be, mint a motoros fejlődés és az érzelmi fejlődés elsődlegességében hívő teoretikust, de
úgy is, mint egy olyan teoretikust, aki hisz az Én és a társ együttes kibontakozásában, abban a témában, ami oly
kedves volt James Baldwin és Georg Herbert Mead számára. Zaz- zo (1984) ugyanebben a kötetben
szembeállítja az angol nyelvű olvasó számára Piaget-t és Wallont. Számára Piaget a „logikus”, Wallon viszont a
„klinikus”. Ennél még érdekesebb, hogy Zazzo értelmezésében Piaget a folytonosságban hívő szerző, Wallon
viszont a minőségi változások képviselője. Mindez azzal függ össze, hogy Piaget az egyensúlyra, Wallon pedig
az ellentmondásokra helyezi a hangsúlyt. Azért érdekes ez, mert az angolszász világban mindig Piaget jelent
meg úgy, mint a szakaszokban hívő fejlődéspszichológus, aki szemben áll a viselkedési szokások
folytonosságában hívő beha- vioristákkal. Érdekes az a szempont is, hogy míg Piaget számára az intelligencia
műveleti aspektusa a legfontosabb, Wallon számára a reprezentációs oldal. Kétségtelen, hogy ha jól megnézzük,
Piaget későbbi munkáiban éppen Wal- lon bírálatának hatására jelenik meg a reprezentációs probléma kezelése.
Voyat (1984), a szerkesztő maga is rámutat Wallon és Politzer hasonlóságára. Wallont úgy mutatja be, mint aki
azzal bírálja Piaget-t, hogy az túl individualista, túlzottan egy egocentrikus gyermekből indul ki. További
érdekes aspektusa kettőjük összevetésének, hogy az amerikaiak számára Wallon tulajdonképpen még
naturalistább megfigyelő, mint Piaget. Ugyanakkor a megfigyelések szociális kontextusba való beágyazottsága
sokkal nagyobb szerepet játszik nála.
433
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ezáltal Vigotszkij elmélete az egyedfejlődést tekintve nemcsak szemiotikaivá (jelek teszik az embert emberré),
hanem interiorizációs elméletté is válik. A sajátosan emberi lelki jelenségek kezdettől fogva nem az önmagába
zárt individuumban játszódnak, emberek között zajlanak, s utána válnak egy emberen belülivé. A belső
folyamat, a gondolkodás eredetileg emberek közötti folyamat volt. A beszéd mint belső beszéd kommunikációs
és interakciós eszközből válik a belső kommunikáció eszközévé. A közvetített lelki jelenségek eredete szociális
közvetítettség. Ez a Marx mellett beval- lottan is Janet-re és Blonszkijra építő koncepció a genetikus, fejlődési
elvet a szociális mozzanattal egészíti ki.
17.2. ábra. Vigotszkij felfogása a magasabb lelki jelenségek közvetített szerveződéséről. A jel, a szó (X)
közvetít a belső képmás (A) és a tárgy (B) között
Ha a folyamatra azt mondjuk, „külső”, az számunkra azt jelenti, hogy „szociális”. Bármely magasabb pszichikus
funkció külső volt, mivel előbb volt szociális, mint belső, tulajdonképpeni pszichikus funkcióvá vált volna, azaz
előbb két ember közötti társas viszony volt.
L. Sz. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. 1971, 235. o. Újhelyi Gabriella ford.
Piaget Vigotszkij
Mindez úgy kapcsolódott Piaget munkásságához, hogy Vigotszkij eredetileg a harmincas években készült s
1934-ben megjelent, Gondolkodás és beszéd című munkájában polemikusan értelmezi Piaget
egocentrikusbeszéd-koncepcióját. Vigotszkij felfogásában helytelen annak a szekvenciának a feltételezése, hogy
a gyermek az önmagába zárt, autisztikus világból a szociális kényszerek hatására jutna el a szocializált
434
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
gondolkodáshoz. Piaget legfőbb érve, az óvodás gyermekek beszédének mások számára érthetetlen volta valami
mást takar. Igazából egy átmenetet a külső beszédből a belső beszédbe. Az egocentrizmus tulajdonképpen egy
rosszul elemzett szakasz abban a folyamatban, ahogy a társalgás a gondolkodás irányítójává, belső beszéddé
válik. Nem véletlen, hogy oly sokan keresnek majd affinitást a hetvenes évektől Vigotsz- kij mondanivalója és a
privát nyelv Wittgenstein (1992) által kifejtett bírálata között. A. R. Lurija (vö. 20. fejezet) részletesen
kidolgozza, hogy hogyan is válik a külső szociális irányítás a szavakkal a belső irányítás eszközévé. A sorrend:
külső utasítás mástól ^ nyílt utasítás magamnak ^ belső utasítás magamnak. olyan képet kapunk, melyben a
belső beszéd irányító szerepnek alakulása olyan lesz, mint egy kognitív felettes én kibontakozása.
Richard Cromer (1974) négy momentumban foglalta össze a genfi iskola (Piaget és követői) fölfogását nyelv és
gondolkodás kapcsolatára vonatkozóan:
1. A nyelv a már meglévő kognitív eredményekre épül; az intellektus általános fejlődése a vezető tényező. Ez
szemben áll azokkal a felfogásokkal, amelyek a nyelv vezető szerepét hirdetik, de azoknak is, amelyek a
rendszerek moduláris függetlenségét hirdetik.
4. Maguk a formális műveletek, a „tulajdonképpeni logika" sem a nyelvből ered, hanem a cselekvésből.
Piaget és a nyelvelsajátítás
A gondolkodás megelőzi a beszédet, és [.] a beszéd szerepe arra korlátozódik, hogy a szimbólumtevékenység
egyensúlyi állapotba jusson, elmélyültebb sematizáció és rugalmasabb absztrakció révén.
A következő idézet Piaget részletesebb elméletébe illeszkedik a nyelvet megelőző úgynevezett szenzomo- toros
érzékszervi-mozgásos értelem alakulásáról. Amikor az első szavak megjelennek, jelentésük generalizált, s
kevéssé válnak el a helyzettől. Korai munkáiban Piaget maga még elsősorban a szavakra koncentrálva
fogalmazza meg a megismerés fejlődésének elsődlegességét:
Az első verbális sémák átmenetek az érzékszervi-mozgásos intelligencia sémái és a fogalmi sémák között, mint
ahogy a szimbolikus sémák is átmenetek a gyakorló játékok és a
A szimbolikus vagy szemiotikai funkció a második év során jelenik meg, s szerintem igen nagy szerepet játszik
problémánkban. [A probléma az, hogy hogyan tér át a gyermek a cselekvések logikájáról a konceptuális
logikára, P. Cs.] Ennek egyik sajátos esete a nyelv, de csak egy sajátos esete, mely különösen fontos, ezt nem
tagadom, de a szimbolikus funkció összes megnyilvánulásai között egy korlátozott eset. Chomsky talán azt
mondaná, hogy itt szemantikáról van szó, s a szemantika kevésbé érdekes, mint a szintaxis a mi problémánk
szempontjából. Én azonban úgy vélem, hogy itt van egy szintaxis, egy logikai szintaxis persze, hiszen itt sémák
összehangolásáról, koordinálásáról van szó, olyan koordinálásról, mely a végső formálódó logikában alapvető
szerepet játszik. Hipotézisem a következő: A nyelvet alakító előfeltételek egy tágabb halmaz részei, melyet az
435
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
érzékszervi- mozgásos intelligencia különböző szakaszai készítenek elő. Ezek közül hatot lehet elkülöníteni,
melyek jellegzetesen eltérnek egymást követő teljesítményeikben, de elég, ha nagyjából az érzékszervi-
mozgásos logikát jellemzem, s aztán a szimbolikus funkció megjelenését. Ekkor lép fel a nyelv is, és hasznot
húz mindabból, amit az érzékszervi-mozgásos logika már elsajátított, valamint a szimbolikus funkcióból, ahogy
tág értelemben ezt értelmezem, hiszen a nyelv ennek csak egy sajátos esete. Úgy vélem tehát, hogy alapunk van
feltételezni az érzékszervi-mozgásos intelligencia és a nyelv alakulásának egyidejűségét és rokonságát. Másként
fogalmazva [.] a nyelv az intelligencia terméke, s nem az intelligencia a nyelv terméke.
Gergely (1985) szemléletesen mutatja meg ennek a felfogásnak a szembenállását a chomskyánus „nyelvi
autonómia” koncepciójával. Két mozzanatot érdemes megemlíteni itt. Az egyik, hogy Piaget egész
gondolatrendszerének logikájában a döntő mozzanat a szemiotikai funkció, illetve a reprezentációk keletkezése.
A reprezentáció Piaget számára nem bármiféle belső leképezés, hanem olyan, amely műveletek tárgyává válhat,
ezáltal képes elszakadni a szituációtól. A puszta jelhasználaton túlmenő tulajdonképpeni nyelv megjelenése is
egy gondolati, kognitív váltás következménye lenne. Tulajdonképpeni nyelven Piaget azt a jelhasználatot érti,
amely már rögzített jelentéseket és szintaktikai szerveződést mutat. A kognitív váltás lényege pedig az, hogy a
gondolkodás és a képzetek világa képes elszakadni az „itt és most” meghatározottságától.
Az átfogó viták mellett azonban Piaget inspiráló szerepe a konkrét kutatásra is megjelent a hetvenes évektől.
Ahogy Dan Slobin (1973) először megfogalmazta, Piaget kézikönyvként használható a gyermeknyelv
kutatásában. Számos vizsgálata elemzi a téri kifejezések és a téri gondolkodás viszonyát, a szenvedő
szerkezetek használat s a műveleti gondolkodás összefüggését s így tovább. A sokak konszenzuális felfogását
kifejező enyhített kognitív fölfogást Rick Cromer (1974) fogalmazta meg. Szerinte a kognitív fejlődés vezető
voltát olyan tények támasztják alá, mint hogy a gyermekek nyelvében azok a formák jelennek meg először,
melyek szemantikailag, illetve kognitívan már korábban differenciálódtak, a formák kiterjesztődnek új
szemantikai szándékok kifejezésére, s egyszerre több nyelvi szférában is megjelennek azonos kognitív szerepű
eszközök. Ennek megfelelően például a kezdeti nyelvtan inkább olyan cselekvési kategóriákat használna, mint a
Cselekvő, s ebből lépcsőzetesen lenne Alany. Az első formai különbségek a cselekvési sémákból erednének,
például a Cselekvő-Cselekvés-Tárgy elkülönítéséből. Ezt persze többen majd úgy ítélik meg, mint interakciós,
személyközi eredetű kategóriákat.
A bevett felfogás azért „enyhített” kognitív hipotézis, mert felteszi, hogy vannak sajátosan a nyelvi forma
elsajátításával kapcsolatos erőfeszítések s elsajátítási feladatok is.
Mindennek részletei a mai pszicho- lingvisztika szakkönyveiben megtalálhatók. A történész számára Piaget
zsenialitását bizonyítja, hogy fél évszázaddal ezelőtti elképzelései a mai kutatás fontos irányító gondolatai.
Vigotszkij túl is megy azonban ezeken a kereteken. A naturális és kulturális szembeállítás alátámasztására
módszereket dolgoz ki a fogalomfejlődés vizsgálatára (hogyan lesznek spontán fogalmakból tudományosak), s
egy általános törzs- és egyedfejlődési elméletet alakít ki a kommunikáció és gondolkodás kapcsolatáról. Ennek
lényege, hogy mind a főemlősöknél, mind a gyermeknél a két terület először függetlenül fejlődik, s az ember
sajátos teljesítménye ezek összekapcsolódása. Ez mindmáig sokakat inspiráló elmélet. Az egyik lehetséges
felfogás ma is a megismerési működések moduláris szerveződését illetően. Vigotszkij értelmezhető úgy, mint
aki szerint kezdetben függetlenek (modulárisak) a megismerési teljesítmények, s másodlagosan kapcsolódnak
össze. Ennek az összekapcsolódásnak vezető mozzanata az, hogy a nyelv mint az egyik moduláris rendszer a
társas kontroll közvetítő ágenseként működik. A vitatott kérdések azt mutatja meg, hogyan jelenik meg a mai
gyermeknyelvi kutatásban a Piaget elindította „ki vezet” kérdés.
Mindebből egy fontos gyakorlatias következmény is származik, ami kapcsolatban van a korabeli szovjet kultúra
optimizmusával s hitében abban, hogy a felnőtt világ át tudja alakítani a gyermekekét, sőt át is kell alakítania
azt. A fejlődés sosem tekinthető pusztán önfejlődésnek, mivel a legspontánabb formáiban is kulturális fejlődés, a
kultúra belsővé tétele. S emiatt az emberi fejlődésben a nevelés nem valami külsődleges tényező, hanem a
fejlődés szokványos menete eleve feltételezi, megkívánja a nevelést.
436
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
4.5. Kulcsfogalmak
5.13. táblázat -
1932/1985, 428. o.
437
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ezzel párhuzamosan kibontakozik azonban egy jóval kevésbé látható törekvéssor is, mely a szociális (hol
társadalmi, hol társas értelemben) mozzanatot a pszichológia egészének vezérelvévé teszi. Ebben a fejezetben
egy kicsit csalok: ezt a háttérben húzódó, a pszichológusok önismeretében kis szerepet játszó gondolatcsoportot
ismertetem először, s csak azután érintem a győzedelmes hivatásos szociálpszichológiát. Ezek a szociális
pszichológiai felfogások képviselik ugyanis a legvilágosabban a pszichológia egyik lehetséges redukciós elvét, a
szociologizmust, illetve józanabb alakjaikban a társas élet modellnek tekintését. Szakítanak a pszichológia
hagyományos magányos ember koncepciójával, mely a társas mozzanatokat vezette le az egyénből, s a
„magányos” ember lelki jelenségeit is az individuum kapcsolataiból vagy a felette érvényesülő társadalmi
rendből vezetik le. Eközben szoros kapcsolatokat mutatnak mind a motivációs, mind a fejlődésközpontú
irányokkal. Társadalmi koncepciójuk viszont az, amit ma kritikusai a Standard Társadalomtudományi
Modellként szoktak emlegetni (Pinker 1999). A 18.1. táblázat a standard társadalomtudományi modell és a
szokásos individualizmus fontosabb vonásait állítja szembe egymással. A társadalomtudományi modell az,
amely megszabadult a hagyományos pszicholo- gizmustól (10. fejezet), ugyanakkor a viselkedés önkényes
variabilitását és a társadalom mint szokásszabályozó rendszer felfogását előtérbe helyezve viselkedéselvűvé (11.
fejezet), és ennek megfelelően relativisztikussá vált. Nem pszichológiai modell, s nem individualisztikus,
ugyanakkor feltételez egy pszichológiát: egy egyetemes, mindent leképezni tudó tanuló gépezetként fogja fel az
embert. Ma mindkettőt (mind az individualisztikus, mind az STM-felfogást) túlzónak s szűk perspektívájúnak
tartjuk (legalábbis néhányan), mert, mint a fejezet végén még visszatérek rá, meggyőződésünk, hogy a szociális
mozzanat az individuális életnek is része, s nincsen szükségszerűen ellentét a biológiai és a szociális emberkép
között. Nem azért, mert békét szeretnénk, hanem azért, mert az ember biológiai repertoárjának is része a társas
élet.
438
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
egészíti ki a tudattal és a belső világgal. „A hit, ítélet és fogalom magasabb pszichikus jelenségek, melyek az
alsóbbrendű mozgásokba egy jellegzetes és tisztán emberi cselekvés közvetítésével olvadnak be: ez a nyelv.” A
nyelv külső és szociális viselkedésből belsővé válik. „Különleges cselekvések, mint a titoktartás és a hazugság,
kifejlesztik ezt a belső beszédet, és átalakítják gondolattá.” (Janet 1938/1983, 443. o.) Ez az elmélet sajátos
formában képviseli a lelki jelenségek szociális eredetét. Janet számára a magatartás a lelki élet elemzésének
legtágabb kategóriája. Beletartozik a szigorúan értelmezett viselkedés, de beletartoznak a magasabb, szubjektív
formák is, a tudat, a hit, az ítélet s hasonlók. A magasabb formák tulajdonképpen a nyelv és a társas élet
közvetítésével jönnek létre. Emlékeinket történetté, gondolatáramlásunkat társalgássá (diszkurzív gondolkodás
szó szerinti értelemben) alakítjuk. A belső élet nemcsak általában származik a kommunikációból, hanem a
logika is a társas élet, a vita szabályozásának eszközeként jön létre. A magatartásformák hierarchiát alkotnak.
Minden szinten, már az egyszerű reflexektől kezdve, jellemző rájuk a célszerűség. Felfelé, a szociális formák
felé haladva azonban szabadságfokuk egyre növekszik. Minden belső jelenség értelmezhető úgy, mint
cselekvési diszpozíció. Ezek osztályozása azonban nem pusztán valamiféle logikai rend, hanem Janet evolúciós-
funkcionalista meggyőződésének megfelelően egy sajátos fejlődési rendet mutat.
Lévy-Bruhl primitív gondolkodás két gondolkodási mód van: primitív a társadalom megszabja a gondolati
inkoherens és logikus rendet
A MEGHATÁROZÁS ALAPJAI
A tendencia az élő szervezet diszpozíciója egy meghatározott cselekvés megvalósítására; ennek és ennek a
szervnek meghatározott számú mozgásával jellemezhető,
melyek bizonyos rend szerint követik egymást, egy bizonyos meghatározott minőségű és erejű ingerre adott
reakcióként, amely a test egy meghatározott pontját éri. Úgy tűnik, hogy intelligens ember esetén számtalan
ilyen diszpozíció létezik, és szükséges, hogy osztályozzuk ezeket. Sajnos, mint ahogy Höffding 1888-ban
megjegyezte, legalább harminc különböző osztályozást javasolnak a filozófusok.
A legjobb osztályozások számításba vennék a cselekedetek hatékonyságát aszerint, ahogy a világot hosszabb
érvénnyel változtatják térben és időben. A hatékonyságot nagyon nehéz mérni: nemcsak a cselekvés értékétől
függ, jórészt a külső környezettől is. Korábban sokat hangoztattuk a valóságfunkciót, a valósághoz való
alkalmazkodást és a reális cselekvés érzését, de ez a valóságkritérium alig alkalmazható másra, mint a reflektív
hiedelem szintjét elérő tettekre. Helyes számításba venni a komplexitás fokozatait és a cselekvések
szisztematizáltságát, mert míg az elemi cselekvések egyszerűek, addig a magasabb rendű cselekvéseket szét
lehet bontani egyszerű aktusokra, melyek egymástól függetlenül is létezhetnek. Ez a jellegzetesség lényeges
szerepet játszik a motoros és verbális sík megkülönböztetésében, ami az emberi aktusok összességét két részre
osztja; a verbális sík cselekvései egy motoros aktus és egy verbális aktus összekapcsolódásaiból állnak. De itt
csak a tendenciák két legnagyobb osztályának megkülönböztetéséről van szó, a további bontáshoz ez a kritérium
nem elég szabatos.
439
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Még egy fogalmat kell ehhez csatolni: a tendenciák fejlődésének fogalmát. Az elmét alkotó tendenciák nem
mind ugyanabban az időpontban keletkeznek: egyesek újabbak, mint mások. A mentálisan beteg emberek
tanulmányozásából származik az a megfigyelésünk, hogy a legújabb tendenciák a legsérülékenyebbek.
Megfordítva, ha egy beteg felépül, lépésről lépésre nyeri vissza a tendenciáit fordított sorrendben, mint ahogy
elveszítette őket: a legrégibb tendenciák jelennek meg legelőször, és a legújabbak legutoljára. Ribot mutatott ki
ugyanilyen törvényt az emlékezetzavarban szenvedők emlékeinek elvesztésével kapcsolatban. Általánosítani
kell ezt a törvényt és alkalmazni kell az összes tendencia meghatározására.
FEJLŐDÉSTANI OSZTÁLYOZÁS
Nem elég tehát egy pszichológiai jelenségről elvont és általános meghatározást adni, mintha hirtelen és teljesen
magától jelenne meg, hanem meg kell mutatni, hogy milyen elemekből tevődik össze. Nem elég összekapcsolni,
bizonytalan és kezdetleges alapelvekkel, melyek mindenütt megtalálhatóak. A kémikus nem elégszik meg azzal,
hogy azt mondja, hogy a nátriumszulfát atomokból áll, elő is kell állítania ezt az anyagot kénsavból és szódából
a víz eltávolítása által. Ugyanígy pontosan meg kell mutatni, hogy milyen szinthez tartozik a vizsgált tendencia,
és milyen átalakulásokkal keletkezett az előző szinthez tartozó tendenciákból. Az emlékezet például többé nem
kell valamiféle metafizikus módon általános életfunkció legyen: az elemi intellektuális nívó egy tendenciája s a
nyelv transzformációja, amikor a távollevőkre vagy halottakra kell vonatkoznia. Az ilyen elemzés, ha
végigvinnénk, lehetővé tenné a szerzett tendenciák elhelyezését egy hierarchikus táblázatban, melynek a lehető
legnagyobb gyakorlati haszna lenne.
A magatartási hierarchia a patológus Janet-nál egyben a kórlélektani magyarázó elvrendszer forrása is lesz. A
Hughlings Jackson elindította evolúciós neurológiai gondolat pszichológiai kiterjesztéséről van itt szó,
összekapcsolásáról egy sajátos motivációs felfogással, melynek kulcsfogalma a tenzió, a feszültség (Janet 1923).
A fejlődéstanilag alacsonyabb szintű tendenciák, viselkedéses diszpozíciók nagyobb erővel rendelkeznek,
nagyobb az esély a „kisülésükre”, lefutásukra. Ha kóros állapotokban az erő gyengülésével az általános
feszültség is csökken, önmagába zárkózó, élettől eltávolodó kórképek jönnek létre. Ha viszont a feszültség
csökken, de az egyes tendenciák ereje megmarad, a hisztériásokra jellemző disszociációs kórképek jelennek
meg, a viselkedés és a személyiség szétesése, az önmagukban erősebb tendenciák kisülésével (Janet 1920). Az
Én mint integratív erő ebben a szemléletben a feszültség szabályozása s a feltörekvő tendenciák közötti
választás révén teljesíti integratív szerepét (Janet 1923). Ez a felfogás a francia kultúrában már a 19. században
megjelent antikarteziánus disszociatív Én-felfogások (vö. 9. fejezet) folytatása is. Nem véletlen, hogy a klinikus
Janet jelentőségét illetően sok elsőbbségi rivalizá- ciós vita van, őt és Freudot összehasonlítva (lásd ezekről
Ellenberger 1970; 1993). Bergeron (1954), a francia értékelő egy áttekintő dolgozatban azt emeli ki, hogy Janet
felfogásában a pszichopato- lógia a kulcs a normalitás megértéséhez. Egységes emberképben hisz, éppen a
patológiás adatok révén, amely szerint nincsen éles határ a cselekvés és a gondolkodás világa között. „a zavar a
percepció integrációs szintjén van”, s „amit egyesek a szellemek, az okkult tényezők hatásának tulajdonítottak, a
pszichés tudattalanhoz tartozik, a ^tudattalan intencionalitáshoz«, s hogy itt [a hisztériásoknál és a megkettőzött
személyiségnél] nincsen szó sem szándékos szimulációról, sem jellegzetes agysérülésről” (Bergeron 1954, 272.
o.).
440
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mind intellektuálisan, mind szervezetileg a szociológia önállóságáért, a filozófiától való függetlenségért küzdött.
Az egyéni élet, az individuális pszichológiai események „felett” feltételez társadalmi tényeket. Az öngyilkosság
vagy alkoholizmus terjedése egy társadalmi tény, mely a bármily tragikus egyedi eseményekben csak
megnyilvánul. „A társadalmi jelenségek [...] dolgok, és úgy kell őket tárgyalnunk, mint dolgokat. [...]
Dolgokként tárgyalni a jelenségeket azt jelenti, hogy mint adatokat tárgyaljuk őket, amelyek kiinduló pontjai a
tudománynak.” (Durkheim 1917, 39. o.) Érdemes emlékezni rá, hogy ebből az objektiviz- musból kiindulva
Durkheim számára is középponti kérdés az, ami a századvég evolúciós és klinikai gondolkodói számára más-
más kiindulásból alapvető kérdés. Mi a viszony a statisztikai szabályszerűségek és a normalitás kérdése között?
Durkheim emergens viszonyt tesz fel az egyéni lelki jelenségek és a társadalom között. Nem hiányzik ebből
sokszor a „csoportlélek” felhangja sem. Ma persze mondhatnánk erre, hogy valójában a mentalitások
keletkezéséről van itt szó, s nem valamiféle dologiasított csoportlélekről. „Az egyéni lelkek csoportosulva,
egymásba hatolva és egybeolvadva egy lénynek adnak életet, mondjuk pszichikai lénynek, de amely új nembe
tartozó pszichikai egységet alkot.” Ebből – emlékezzünk csak a pszichológia és a szociológia a 10. fejezetben
említett riva- lizációjára – az is következik, hogy a szociológia nem támaszkodhat a pszichológiára, meg kell
tartania önállóságát. „[...] A pszichológia és a szociológia között a folytonosság éppen úgy megszakad, mint a
biológia és a fizikokémiai tudományok között. Következőleg, valahányszor társadalmi jelenséget közvetlenül
pszichikai jelenség segítségével oldottak meg, biztosak lehetünk afelől, hogy a magyarázat hamis.” (Durkheim,
uo. 131-132. o.) Ugyanakkor az egyén felé a társadalom mint kényszerítő erő jelenik meg. Követjük a szabályt,
látszólag egyéni döntések alapján, de ezek mégis csak hozzánk képest külső szabályok. „Az a kényszer, amibe
belenyugszunk, és magunk jószántából alávetjük neki magunkat, azért kényszer marad.” (Uo. 133. o.)
Durkheim későbbi munkásságában egyre inkább a mentalitásmozzanat kerül előtérbe a kollektív tudattal
szemben, s ennek középponti fogalma a kollektív reprezentáció (pl. a vallások, a társadalmi etika). Mint Némedi
Dénes (1996) tüzetes elemzése mutatja, ezek önállóságának bizonygatásában Durkheim a fiziológia és
pszichológia viszonyának elemzéséből indul ki. Az egyéni gondolkodás mintegy függetlenedik az őt
megvalósító idegrendszeri folyamatoktól (miként majd korunk funkcionalizmusa is hirdeti a kognitív
tudományban), s hasonló módon a társas reprezentációk is az egyéneken túl létező létmódban ragadhatóak meg.
Az ember egyéni gondolkodását ezek az individuum felett álló társadalmi reprezentációk irányítják. Az emberi
viselkedés meghatározottsága eszerint kettős lenne: egyén feletti társadalmi trendek s egyéni tendenciák eredője,
ahol – már csak a szociológia igényeinek megfelelően is – a vezető szerepet a társadalmi mozzanat játssza. Az
osztályozási sémák, a fogalmi rendszerek például, melyek a mai ember egyéni gondolkodásának vezető
jellemzői, eredetileg a társadalmi, nemzetségi, törzsi csoportba sorolás melléktermékeként jöttek létre
(Durkheim és Mauss 1903). Az idő kategóriája a tevékenységek rituális tagolódásából eredne s így tovább.
A radikális Durkheim-követők nem elégednek meg ezzel. A társas mozzanat számukra mindent áthat.
Gondolkodásunk, „fejünk” magára hagyva üres lenne, nem lenne benne semmi, illetve rendezetlen lenne. A
tankönyvszerű összefoglalást készítő, s életpályájában is tanulságos, orvosi pályából a szociológiai iskolához
átpártoló Charles Blondel (1876-1939) szerint a szociális és egyéni, Durkheimnél még meglévő kettősségét
igyekszenek felszámolni, s a lelki élet legintimebb egyéni vonatkozásait is visszavezetni a társas életre, a
társadalmi konvenciókra, illetve reprezentációkra. Nem egyszerűen egy túlszocializált s konformista emberképet
alakítanak ki, hanem olyat, melyben a társadalom nem csak a viselkedést szabja meg, hanem a gondolkodás
útjait is. Az általános pszichológiáról igyekeznek bemutatni, hogy voltaképpen szociálpszichológia. Ugyanakkor
ez a mentalitáselemzésként, a társadalmilag létező gondolkodásmódok feltárásaként felfogott
szociálpszichológia sok mindent el is vesz magából a szociológiából. Érdekes módon a patológiából s a
legindividuálisabbnak tartott dolgok (pl. az álmok) elemzéséből kiindulva érvelnek amellett, hogy még
legszemélyesebbnek tartott élményeink is társadalmi eredetű szerveződést mutatnak. Számukra az észlelés
kategorikus jellege, az, hogy valamit például asztalnak sorolunk be (ami bizonyos agysérüléseknél közismerten
sérül), annak mutatója, hogy a perceptuális besorolás társadalmi eredetű. Az ember megalkotta tárgyak, illetve a
nyelv nyújtotta kész kategóriarendszer érvényesül itt. Ma már jóval óvatosabbak lennénk itt. Azok a kategóriák,
441
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
melyek a nyelv szavaihoz kapcsolódnak, nem önkényesen szabdalják fel a világot, hanem egy meglévő észlelési
hasonlósági rend szerint (Hernád 1996). A szavak modulálják a kategóriákat, de nem kiindulópontjaik azoknak.
Blondel egyébként rendkívül termékeny szerző volt, sokat írt Freudról, a klinikai disszociációelméletről és
hasonlókról is, annak a francia hagyománynak megfelelően, melynek vezető problémája a gondolkodás egysége,
illetve megadottsága. Úgy kell értelmeznünk ezt, hogy számukra alapvető a karteziánus színpad megléte vagy
felbomlása. Ezért érdekes és kritikus az egyetemességet megkérdőjelező gondolatmenet (pl. Lévy-Bruhl, vö.
Blondel 1926) de a disszociáció is minden francia elméleti pszichológus számára. Ezért lesz különleges
jelentőségű a tömeglélektan is Le Bon (1920) munkásságától kezdve, hiszen a tömeg ismét azt a kérdést veti fel,
hogy a kiindulópontnak tekintett sziget, a karteziá- nus individuum és a mentális racionalitás színpada valódi
kiindulópont-e. Blondel felfogásában valójában a nyelvnek van kitüntetett szerepe az egyén és a társadalom
közötti közvetítésben. Jól tetten érhető ez abban, ahogyan „kollektív pszichológiájában” (Blondel 1928) az
orvosi és a szociológiai gondolkodás ötvöződik a francia hagyománynak azzal a mozzanatával, mely a testvázlat
különleges szerepét hirdeti. Már Auguste Comte kiemeli, s Blondel sokban egyetért vele, hogy az individualitás
elsődleges formái az affektív és zsigeri reprezentációkhoz tartoznak. Ennek levezetésekor Comte kiemeli, hogy
a hátsó agyrészek, amelyek sérülése az afáziáért felelős, kettős szabályozás alatt állnak: részben állnak csak a
szociális és fizikai külvilág ellenőrzése alatt, nagy zsigeri afferentációjuk is van, ami viszont pusztán az
egyénhez tartozik. A lelki életből a szociális szempont az intellektuális és a cselekvési oldalt emeli ki, az
elsődleges individualitás azonban a saját test reprezentációját. Blondel azonban ezt kiegészíti egy másik
individualitással. A nyelv és az interakciók segítségével a szociális oldal, például a szelektív modellkövetés
révén is, éppenséggel eredeti individualitásunk hangsúlyozásának eszköze lesz. Így jön létre egy posztszociális
individualitás. Vagyis ebben az elképzelésben a szociális tényező nem szükségszerűen dezindividualizál.
A klinikus Blondel, eltérően Janet felfogásától, a normális és a patológiás közötti minőségi eltéréseket hirdeti
(Bergeron 1954). Proustról is érdekes pszichográfiát írt 1932-ben. Tüzetesen elemzi az emlékezeti folyamatokat,
az elfojtások szerepét Proust alkotása nyomán. Érdekes munka ez arról, hogy milyen pszichológiai belátással
lehetünk egyetlen szerző művének feltárása során. A magyar Mátrai László (1938) Élmény és mű című
munkájában a harmincas években szintén Proust alkotásmódjának szentel egy tipológiai szándékú elemző
monográfiát, érdekes módon Blondel törekvéseiről mit sem tudva. Proustot Mátrai Flaubert-rel állítja szembe.
Az ő számára Proust, eltérően például Beckett (1992) értelmezésétől, nem az emlékezettel kísérletező íróként
érdekes, hanem úgy, mint olyan szerző, aki az önmagába fordult introvertált személyiség írásmódját testesíti
meg.
megfelelően emlékezünk vissza. Képzetáramlásomat pl. az irányítja, hogy most érettségi találkozón vagyok,
eszembe jutnak tehát húsz évvel ezelőtti események s személyek. (Ma ezt a felidézés kon- textuális
meghatározottságaként elemezzük.) Emlékezetünk abban az értelemben kollektív is, hogy a csoporttagok
emlékei egy normát alakítanak ki, rekonstrukcióik a múltról és az interakció függvényében konvergálnak. A
csoporthoz tartozás adja meg az emlékek kontinuitását. Mind a kronológiai (ma azt mondjuk epizodikus,
élettörténeti), mind a fogalmi (ma azt mondjuk szemantikai) szerveződés voltaképpen a csoporthoz tartozásból
ered, egy csoport tevékenységének szerveződéséből.
Halbwachs a pszichológiában a szociális redukci- onizmus kisebbségi álláspontját képviseli: az egyén a társas
mozzanat világos hordozója, és semmi egyébből nem áll, mint a társas reprezentációk és a szabálykövetés
metszőpontjából. „Halbwachs számára, akárcsak őt megelőzően Simmel számára [az élet iróniája, hogy Simmel
volt Halbwachst megelőzően a német egyetemen a szociológiaprofesszor Strasbourgban] az egyén csak a
csoportok metszetének, a csoportok találkozásának színhelye. Cselekedeteivel meg tudja változtatni emlékezeti
tárát; ezek az emlékek azonban csak annak a révén az övék, hogy különböző társaságok, társulások, családi,
politikai, gazdasági, vallási társulásokhoz tartoznak. Ezek a társulások a múlt egyedüli megőrzői. Vagyis a
képzetek válogatása az egyénnél kívülről irányított, nem belülről származik.” (Bas- tide 1970, 91. o.)
442
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Maurice Halbwachsnak (1877-1945) mind az élete, mind munkássága két olyan hagyományt ötvöz, amelyek
önmagukban is hiányoznak a mai pszichológia önismeretéből, kapcsolatuk pedig teljesen elhanyagolt. Az egyik
Bergson spekulatív egészlegessége, a másik pedig Durkheim társasrepre- zentáció-elmélete. Halbwachs a nagy
tekintélyű párizsi IV. Henrik Gimnáziumban volt Bergson diákja. Sőt, később is követi kurzusait a College de
France-ban és az École Normale-ban. Ez a hatás jól látszik fő művében. Mint Namer (1994) rámutat, Halbwachs
egy intellektuális és érzelmi azonosulási és kritikus leválási kapcsolatban áll Bergsonnal. Konkrét
ismertetéseiben eleinte udvarias, hogy azután vitriolos bírálatra térjen át. Későbbi életpályáján viszont
Durkheim tanítványa, majd követője. A kettősség és az autoritásellenesség mindig végigkövetik Halbwachs
munkásságát: hősöket választ ki, hogy azután leváljon róluk. „Semmilyen tekintélyt [nem fogad el], sem
Marxét, sem Freudét” (Namer 1994, 313. o.).
Craig (1979) részletesen leírja azokat az évtizedeit, amikor híres emlékezetszociológiai munkáit írta. Ezeket az
éveket az újonnan franciásított stras- bourgi egyetemen töltötte, amely rendkívül innovatív
társadalomtudományi egyetem volt, csupa olyan tanárral, akik a társadalomtudomány új mintázatait próbálták
meg átvinni klasszikus kérdésekre, illetve a társadalom megértésének egészére. A stras- bourgi egyetemen
tevékenykedik nem csak Charles Blondel, hanem Marc Bloch és az egész Annales-iskola is innen indul, s
Halbwachsot nominálisan be is vonják a folyóirat munkájába.
Számunkra különlegesen érdekes azonban Halbwachs egész szociális- emlékezet-elméletének genezise. Ezt az
elméletet úgy is lehet értelmezni, mint a Bergson (1896) által felvetett kétszeresemlékezet-elmélet, a
szokásrendszer és a tiszta emberi emlékek közti megkülönböztetés kérdésének sajátos szociologizálását.
Bergson hatását Halbwachsra filológiailag és intellektuálisan is meglehetős részletesen jellemzi Coser (1992b),
valamint Roger Bastide (1970). Bastide alternatívákat is kínál arra, ahogyan átírja vagy átértelmezi Halbwachs
Bergsont. Bergsontól Halbwachs átveszi az elégedetlenséget a korai pszichológia redukcionista elemen-
tarizmusával szemben. Ezt az elégedetlenséget azonban ő nem egy anyag feletti individualitás irányába, hanem
egy nem individuális tudatfelfogás irányába terjeszti ki, a pszichológia egészének szociális redukciója irányába,
azoknak a társas reprezentációknak a segítségével, melyeket Durkheim- től vett át (Halbwachs 1918).
A húszas években Halbwachs nagy műveinek keletkezése mögött is ott áll a tudományos váltás és a politika. A
mester halála után a durkheimizmus széthullik, s felbomlik a francia szocialista baloldal egysége is: 1920-ban
létrejön a Kommunista Párt. Halbwachs elméletét egy megtört idői folytonos- ságú társadalomban, a nagy
háború utáni Franciaországban fejtette ki. Azt se feledjük, hogy egy hirtelen Franciaországhoz visszatért
Elzászban egy hirtelen németből franciává vált, és nagy társadalmi presztízsűnek deklarált, erőfeszítésekkel
kitüntetett hellyé tett egyetemen tette mindezt. Szerette volna kimutatni, hogy van egy hagyományos szövetség a
kritikai racionalizmus és a szocialista munkásmozgalom között. Abban a korban igyekezett ezt hangsúlyozni,
amikor a francia kommunisták megszakították ezt a hagyományos szövetséget. Namer (1994) rámutat arra, hogy
a kollektív emlékezet fogalma Halbwachsnál olyan eszköz volt, melynek segítségével a nem kommunista
baloldal folyamatosságát is hangsúlyozni szerette volna. Nem véletlen, hogy a csoportoknak az emlékezetre
gyakorolt hatását tárgyaló legrészletesebb fejezetei a társadalmi osztályok szerepével foglalkoznak.
Halbwachs baloldali zsidóként koncentrációs táborban pusztult el Buchenwaldban, idős fejjel beteljesítve az
örök autoritásellenes baloldali francia értelmiségi fátumát. Röviddel elhurcolása előtt nevezték ki a College de
France tanárává. Humanista alakját Jorge Semprun: Ájulás (Budapest: Európa, 1968) című könyve örökíti meg.
443
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Sok szempontból szembe lehet állítani Halbwachs és Bergson felfogását. Emeljük ki ebből a szociális
mozzanatot. Halbwachs nem elégedett a kettős elméleteknek azzal a korai változatával, amit Bergson javasolt.
Halbwachs felfogása szerint nincsenek „nyers emlékek”: minden emlék szükségszerűen értelmezett, és ez az
értelmezés szociális alapú. A mechanizmust tekintve radikálisabb, mint Bergson, de Durkheimnél is
radikálisabb. Durkheim lényegében abban hitt, hogy a társas reprezentációk vagy társadalmi reprezentációk oly
erőteljes tényezők, melyek alakítják az egyén lelkét, de Durkheim még továbbra is helyt biztosított a társas
meghatározottságról szóló felfogásában az egyéni tényezőknek. Az egyéni reprezentációk valahogy
összekombinálódnának a szociális reprezentációkkal, és így jönne létre az egyéni elme. Ez elég radikális volt a
kortársak triviális pszicho- logizmusához és individualizmusához viszonyítva. Nem annyira radikális azonban,
mint Halbwachs. Ahogy Bastide fogalmaz, ami Bergsonnál a tudatos emlékeket megelőző mögöttes lelki élet
doktrínája, amelyből mintegy kiemelkedne és igazi emlékeket dolgozna ki a tudat, Halbwachsnál az egyéni
emlékezeti aktus és a hagyomány viszonyára lesz érvényes. „A hagyomány nem él, vagy legalábbis nem jön elő,
csak akkor, ha be tud épülni az egyének vagy csoportok gyakorlatába. Ezzel lehetővé válik a bergsonizmus egy
nehézségének meghaladása, a pszichológiai tudattalan létezésének meghaladása, mely pszichológiai tudattalan
ugye Bergsonnál független lett volna az emberi idegrendszertől, s melyben elmúlt pillanataink összessége
megőrződött volna. Halbwachs ezt az egyéni pszichológiai tudattalant valós csoportok kollektív emlékezetévé
alakítja át. A nehézség azonban csak egy újabb nehézségnek adja át a helyét: mi játssza most ebben a kollektív
emlékezetben annak a pontos szerepét, amit a bergsoni elméletben az egyéni emlékezetből az agy játszott?”
(Bastide 1970-79, 80. o.)
Az emlékezet társadalmi kereteit Halbwachs szembeállítja mind Bergson felfogásával, mind a pszichoanalitikus
iskolával. Nem véletlenek és mellékesek ezek a szembeállítások, Halbwachs fiatalkorának legfontosabb
alternatív emlékezetelméleteiről volt szó, a megzavart világ emlékezetkoncepcióiról.
Bergson híres könyve az emlékezetről az adaptív elme és a belső karteziánus lélek közti viszonyt próbálta meg
tisztázni (lásd 9. fejezet). Lacombe (1930) a pszichológus Bergsonnal foglalkozó életrajzában rámutatott arra,
hogy Bergson kettős rendszerében számos következetlenség van. Bergson példáiban mai szóhasználattal
összekeverednek a dinamikus és statikus, az akciók és a reprezentációk, az epizodikus és a kategorikus
vonatkozásokat kiemelő példák. Bergson, mivel az emlékek személyes vonatkozása érdekelte, nem volt képes
megküzdeni az emlékek „történeti típusaival”, és a tágan értelmezett szociális konstrukcionizmussal. Számára a
megkonstruált szuvenír, a személyes emlék fogalmára csak azért volt szükség, hogy kimutassa, hogy a személy
több, mint egy puszta idegrendszer. Halbwachs számára is valami nagyon különös dolog miatt van szükség a
konstruált emlékekre. De miközben Bergson számára ezek a testetlen karteziánus egyén bizonyítékai,
Halbwachs számára egyéniségünk látszólagos jellegének a bizonyítékai. Halbwachsnál puszta illúzió az, hogy
mi saját életünket éljük, és saját álmainkat álmodjuk. Mindkettejük, mind Bergson, mind Halbwachs arra
használja az emlékezetet, hogy meghaladjanak egy pozitivista-materialista világképet. Céljaik azonban eltérőek.
Az egyik az egyéni tudat függetlenségét szeretné bizonyítani, míg a másik a kollektív képzetek elsődlegességét
és erejét.
Halbwachs a társas mozzanat uralmát és mindenütt jelenlétének gondolatát egy kulcsfogalom, a kollektív
emlékezet köré szervezve dolgozta ki (Halbwachs 1925; 1980). Vajon mi védhet meg attól, hogy ezt egy
csoportlélek-gondolat megjelenésének lássuk, vagyis azon gondolat képviselőjének, hogy az egyén fölötti
mentális jelenségek valóságosak, miként azt Bartlett (1932/1985) felrója Halbwachsnak. Azonban Halbwachs
megenged egy nézőpontcentrumú gondolkodásmódot is. „Mondhatjuk azt, hogy az egyén a csoport
nézőpontjából emlékszik, míg a csoport-emlékezet az egyéni emlékeken keresztül valósul meg és
manifesztálódik.” (Halbwachs 1925. VIII. o.) Ez nem a csoportléleknek valamiféle relifikált fogalma. Valójában
egy másik bergsoni analógiát kellene használni, azt az analógiát, mondja Bastide, amit Bergson az
idegrendszerrel kapcsolatban említ: az idegrendszert szemlélve csak rostok sokaságát látjuk, melyek sajátos
kapcsolatban vannak, de sehol nem látjuk a „központokat”, melyek a gondolatoknak hasonló módon lennének
megfeleltetve. Halbwachs legfőbb problémája Bastide szerint, hogy nem veszi észre azt a mozzanatot, hogy
egyén és csoport viszonya nézőpontokat ad meg, s nem „dolgok viszonyát”. Ez elnagyolt bírálat Halb- wachs
szerint, ugyanis a kollektív mozzanat megismerésünk intencionális tárgya, és nem egy külön szint „bár a
kollektív emlékezet erejét és tartalmát abból nyeri, hogy számos ember támogatja, mégis csak individuumok
azok, akik emlékeznek, mint egy csoport tagjai” (Halbwachs 1928, 68., 33. o.).
Halbwachs a Durkheim kijelölte útról letér abban is, hogy metaforái a társadalmi tényeket nem tárgyakként
kezelik. Halbwachs számára a társas aspektus intencionalitási kérdés, annak a kérdése, hogy milyen viszony van
444
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
a külső és belső objektumok között. Duvignaud (1968), valamint Namer (1994) Halbwachs munkájának újabb
kiadói e tekintetben rámutatnak Husserl hatására Halbwachsnál.
Halbwachs (1925; 1994) a társas keretekről szóló eredeti kiinduló könyvében a felnőtt ember lelkének intuitív
elemzésével szerette volna igazolni a szociális mozzanat elsőbbségét. Azt akarta bemutatni, hogy az
emlékezetnek mind a keretei, mind a tartalma társas jellegű. Ebben az érvelésben kitüntetett jelentősége van
annak, hogy életünk látszólag legszemélyesebb mozzanatai, például álmaink is, társas jellegűek. Könnyebb
igazolni az emlékezeti tartalmak társas természetét. Legintimebb emlékeink is társadalmi tartalmakról szólnak.
Álmaink is – itt kezd Freuddal vitázni – társas keretben helyezkednek el. Álmaink és nappali ábrándozásaink is
társakra vonatkoznak. A magyar pszichológiában
Mérei Ferenc (1966) híres börtönálom-elemzése is ezt a franciás szociológiai mozzanatot állította előtérbe,
akárcsak egész börtönnaplójában (Mérei 1998). Álmaink manifeszt tartalma a börtönben is társakkal s társas
helyzetekkel függ össze.
Ráadásul emlékezeti aktusaink mindig rekonstrukciók, melyek pillanatnyi társas helyzetünknek felelnek meg.
Az afáziás zavarok például nem egyszerűen a szóképek hiányából fakadó zavarok, hanem externalizációs
zavarok. A zavar alapja az a tény, hogy a felidézéshez „arra van szükség, hogy az érintett egyén ugyanazt a
nézőpontot vegye fel, amelyet az őt kérdező csoport vesz fel; ehhez el kell távolodnia magától, gondolatainak
külsővé kell válniuk, ami csak úgy valósulhat meg, hogy valamilyen szimbolikus reprezentációs módot
használunk, mely az afáziásoknál hiányzik” (Halbwachs 1925, 133. o.).
Az emberi emlékezetben az emlékek és a keretek nem válnak el egymástól (e kérdésben Halbwachs ismét
Bergsont bírálja). A kettő mindig áthatja egymást, egyetlen különbségük az, hogy egyikőjük állandó. A
racionalitás a csoportból ered. Egyénekként sosincsenek homályos és értelmezetlen élményeink. Ennek a társas
mozzanatok az okai, és nem az emberi lélek integratív ereje. Ha saját magunkra hagynának, akkor fejünkben
csak egy csengő-bongó zűrzavar lenne. A racionalitás forrásai a közvetlen társas mozzanatokban vannak (ilyen
például a csoport-hovatartozás hatása a felidézésre), és olyan társadalmi tényezőkben, mint a nyelv. A felidézés
helyzetében a csoport mindig jelen van: a dolgokat aktivált csoporthelyzeteknek megfelelően idézzük fel.
Halbwachs egy másik érvrendszere különböző csoportoknál vizsgálja az emlékezést és nem az egyénnél. Ma
úgy neveznénk ezt, mint próbálkozást arra, hogy feltárja, mi is a közös kollektív felidézés gyakorlati szerepe az
identitás állandó újraalkotásában. Családok, vallási csoportok és társadalmi osztályok emlékezeti mintázatai
alapján azt hirdeti, hogy a hagyományalakulás során az eredetileg epizodikus emlékek szemantikaivá válnak, és
elveszítik kontextusaikat. A társas keretek azonban sosem üres sémák számára. Egy időben érintik a tartályokat
és a tartalmakat, a fogalmakat és a képzeteket, s így egyszerre van fogalmi és időbeli szerveződésük. A
kettősségeknek ez a többszörös tagolása teszi Halbwachs munkáját jelentőssé a mai emlékezetkutatásban,
valamint az emlékezet és a történelem közti összefüggések vizsgálatában, ami későbbi munkáinak fő témája volt
(Halbwachs 1941; 1950; 1992; lásd erről Hutton 1993). A rekreációs, az újralétrehozó mozzanatból ugyanis a
zarándoklatok és a zarándokokhoz kapcsolódó „történeti tények” kikristályosodásának elemzésével Halbwachs
egy rendkívül figyelemreméltó elméletet fogalmaz meg, amely a kollektív emlékezetkoncepció alkalmazásának,
de továbbvitelének is tekinthető. Az állandó újraelmondási gyakorlaton túl a kultúrák közti interakcióról is szó
van itt. Szent helyeink már ott volt szent helyek révén alakulnak ki. A keresztény zarándoklatok a zsidó szent
helyekhez asszimilálják Jézus életének eseményeit. Ennek az egymáshoz kapcsolódó, rétegzetten együtt élő
kultúrák közötti elválaszthatatlanságnak természetesen határozott politikai, társadalmi üzenete is volt és van.
445
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
hetvenes évekig kimaradt a pszichológia történeti perspektívájából. Bartlett persze ismerte, de meglehetősen
kritikusan kezelte.
Halbwachs történeti újraértékelésének vagy újrafelfedezésének két fő motívuma van. Az egyik a társas
elméletek magyarázóértékével kapcsolatos a pszichológiában. A közismert elképzelések a szocializáció, a
fejlődés és az interakció elemzése alapján érvelnek az emberi elme szociális modelljei mellett. Olyan
klasszikusokra támaszkodnak, mint James Mark Baldwin, Lev Szemjonovics Vigotszkij, Henri Wallon és Georg
Herbert Mead. Ők mindany- nyian a társak elsődlegességét hangsúlyozták az én kibontakozásában, és ahogy
Vigotszkij fogalmazza meg legvilágosabban, az intrapszichés szerveződést az interpszichikusból vezetik le (lásd
17. fejezet). A lényeges mozzanat itt a genetikai elsőbbség és a fejlődés társas meghatározói. Halbwachs viszont
egy más úton járt. Az ő számára az egyéni lélek fenomenológiai elemzése a szociális mozzanat elemzésének
útja. Legindividuálisabb élményeink is szociálisak. Ebben a tekintetben, mint Nyíri Kristóf (1989; 1994)
kiemeli, hozzáállása hasonlít Wittgenstein (1992) szociális ismeretelméletéhez.
A társas ismeretelmélet melletti további érvek Halbwachsnál a látszólag egyértelmű történeti jelenségek
emlékezet általi megkonstruálására támaszkodnak, például a szentföldi zarándoklatok történetének
kikristályosodásánál és a szent helyek kiválasztásánál (Halbwachs 1941; 1950; 1992). Az adatokkal kapcsolatos
attitűdje a történelem megkonstruált jellegének, szinte legendáriumtermészetének hangsúlyozása teszi oly
érdekessé a történetírás módszertanászai számára (Hudson 1993, 73-90. o.).
Halbwachs munkája kapcsolatban van a tudás társas elméleteinek tágabb kérdésével is. Számos érdekes tanulság
származik belőle a külső, úgynevezett társas magyarázó erős elméletek szempontjából a
tudományszociológiában (Bloor 1983; 1991; Latour 1993; Shapin 1992). Halbwachs munkájából kiderül, hogy
a két világháború közti szakaszban a radikális szociologizmus létezett már, s nemcsak a tudománnyal
kapcsolatban, hanem az emberi megismerés egészére vonatkoztatva is. Schwartz (1996) amikor Karl Mannheim
(1936) és Halb- wachs munkáit veti össze, egyenesen azt hirdeti, hogy társadalmilag mindkét szociologizmus az
első világháború után átélt folytonossági megszakadásra adott reakció volt.
A pszichológia szociológiai iskolájában egykor élt szemlélet a francia szellemi életben ma is tovább él, csak
kiszorult az empirikus módszerek által dominált pszichológia világából. Mondanivalóját nem pszichológiaiként
fogalmazza meg, hanem a megismerés társas kereteinek problémájaként. Mint tudásszociológiát, pl. Georges
Gurvitch (1894-1965) munkáiban, vagy mint a megismerésnek az egyéni tudatra rátelepedő, igen lassan változó
végső, uralkodó világnézetet képviselő kereteit (episztémé), mint Michel Foucault (1926-1984) nálunk is jól
ismert munkásságában.
Végül a Halbwachs felvetette kettős elmélet a mai pszichológia kettős elméleteinek fényében elgondolkoztat
azon, milyen közösség van az eltérő időkben s motivációkkal felmerült kettős elméletek között.
446
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mitikus jellegű töredékes kijelentésekből áll össze, ha a nyelv felől akarjuk fogalmazni. Magyarázó elveiben
mágikus, olyan elveket tételez föl, amelyek nincsenek a racionalitás és a tapasztalat kontrollja alatt. Nem
ismerik a logikát és a logikus következtetést. Ezeket a vonásokat összegzi a 18.3. táblázat.
A modern francia antropológiának ezzel szemben megfogalmazódott egy határozottan univerza- lisztikus
álláspontja is. Eszerint az emberi gondolkodás mindig a bináris oppozíciók keretében fogalmazódna meg, amely
a csere közös világában jön létre. Lévi-Strauss (1949; 1958) koncepciójában egy kultúra tulajdonképpen három
csererendszer egymásra épülése: hírek, javak és asszonyok cseréjének rendszere. A kultúrák variációja azzal
lenne kapcsolatos, hogy mik ezeknek az oppozícióknak a tartalmai. Amikor egyszerűen a „nyerset” és a „főttet”
állítjuk szembe, egészen más tartalmakról van szó, mint amikor az élőt s az élettelent, és így tovább – de ősi
gyökere mindig a bináris oppozíciókba történő osztályozási „bekényszerítés”. Egy kultúra kognitív értelemben
egy sajátos osztályozási rendszer, osztályozási gyakorlat.
Hozzátartozik a teljes képhez az is, hogy Lévy- Bruhl leírásai maguk igen gazdagok, s a leírásokban valójában
nemcsak a paternalizmus nyomait, hanem a kommunikációs akadályok valódi belátását is tetten lehet nála érni.
„Ahhoz, hogy érzékelhessük a bennszülöttek reprezentációinak számunkra olykor meglepő finomságait, [...]
tökéletesen ismerni kell a nyelv szellemét és apró finomságait. Ez a feltétele szinte alig volt adott.” (Lévy-Bruhl
1971, 163. o.)
Lévy-Bruhl is látta, hogy bizonyos értelemben a sok rossz, amit mond a primitív gondolkodásról, igazából az
ideológiák körébe tartozik, ami nem befolyásolja, vagy legalábbis nem akadályozza meg, hogy ugyanezek az
emberek a köznapi életben eligazodjanak a naiv okság világában. „A primitív ember [...] talán észreveszi az őt
érdeklő dolog konstans előzményeit, és a cselekvésben messzemenően számol ezekkel. A valóságos okot
azonban mindig a láthatatlan hatalmak világában, az általunk természetnek nevezett világon túl [...] keresik.”
(Lévy-Bruhl 1971, 169. o. Lakatos Mária ford.) A mentalitásbeli eltérések mögött fenntartott praktikus ész
univerzalitása ad módot Lévy- Bruhl számára, hogy kései munkáiban majd az egységet, a közös
kiindulópontokat emelje ki. Érdekes és tanulságos, hogy az egyetemes mozzanatok kiemelésében különös
jelentőséget tulajdonít annak, amit ma naiv tudatelméletnek nevezünk
misztikus ésszerű
konkrét absztrakt
inkoherens koherens
(Leslie 1987; Perner 1991), vagyis annak, hogy egymást egyszerű jelzések segítségével intencionális
cselekvőként értelmezzük. Ebből a szempontból tekintve Lévy-Bruhl felfogásában a primitív népek rossz
fizikusok, de jó pszichológusok: „Amikor magunkhoz hasonlónak, olykor még jobb emberismerőnek,
lélekelemzőnek és pszichológusnak [...] ítéljük őket, alig elképzelhető számunkra, hogy szellemiségünket
mekkora különbségek választják el az övékétől.” (Uo. 175. o.) Mai felfogásunk is ezt hirdeti, egyetlen eltéréssel:
a mai koncepció szerint mi európai emberek is jó pszichológusok és rossz fizikusok vagyunk (Gergely 1994;
Kiss 1996; Darab 1998).
447
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
egymást. A primitív mentalitás tanulmányozása valójában a relativizmus leküzdését, és azt kellene szolgálja,
hogy felismerjük az elválasztó tényezők mögött a közösséget.
Ignace Meyerson (1948), a Sorbonne laboratóriumvezetője egy történeti pszichológiai kompendiumában – mely
egészében a nyelv különleges szerepét és a történeti relativizmus pszichológiai elemzésének komplexitását
hangsúlyozza – kitért Lévy- Bruhl értékelésére is. A feltételezett primitív vonások jó részéről megmutatja meg,
hogy általánosabb erőfeszítések részei. A beavatási rítusok primitív „participációs”, részesedési viszonyai
például az azonosulás általánosabb lélektani elvének megfelelően értelmezhetőek.
Piaget volt azonban a primitívgondolkodás-koncep- ció legfőbb pszichológiai értelmezője. Kezdetben ennek
hatása leíró módon jelent meg nála: a gyermeki egocentrizmus és a gyermeki világkép jellemzése (vö. 17.
fejezet), Bleuler klinikai munkái mellett sokat merít a primitív gondolkodás koncepciójából is. Később a
primitív gondolkodás megszüntetve megőrzéséből kiindulva dolgozta ki saját felfogását a gondolkodás
társadalmi meghatározottságáról. A húszas és harmincas években, az akkor intenzív szociológiaelméleti
munkákat is folytató Jean Pia- get (1928/1983; 1933; 1965) fogalmazta meg azt a fölfogást, mely szerint a
gondolkodás világára mindig jellemző a koherenciára törekvés. Nem igaz az, hirdeti, hogy az úgynevezett
primitív gondolkodás igazából inkoherens lenne. A koherenciának azonban többféle biztosítéka lehet. A
primitív társadalmakban és a primitív gondolkodásban a koherenciára törekvés a tekintélyen alapul. A csoport
hatalmi viszonyai révén állít korlátokat az egyén elé. Ennek megfelelően az egocentrizmus és a konformizmus
kéz a kézben fejlődnek ki: átvesszük a társas világ gondolati mintáit, de meggyőzés és meggyőződés nélkül,
ezek pusztán a tekintély korlátja révén elfogadott dolgok.
Egy sajátos analógiát is érdemes itt hangsúlyozni, mint Piaget gondolatrendszerében általában: párhuzamokat
keres az egyén, a gyermek szocializációja és a társadalom fejlődése között. Hangsúlyozza, hogy ez nem
valamiféle általános biogenetikai törvény miatt lenne így, hanem a korlátok érvényesítésének, az emberek
közötti viszonyok szerveződésének sajátosságai miatt. A „primitív társadalom” a következők miatt hátráltatja az
értelem fejlődését, a racionalitás mint eszmény megközelítését. A „primitív” világban a gyermek szabad, a
serdülőkortól viszont egyre inkább korlátok jellemzik. Az eszményi társadalomban viszont a gyermek világa
viszonylag korlátozott, s a felnőtt felé haladva egyre szabadabb lesz, szabad arra, hogy együttműködjön és
észrevegye a perspektívák viszonylagosságát. Az egocentrikus, majd szülő-, illetve tanárcentrikus, a műveleti
gondolkodáshoz még el nem ért gyermek gondolkodása azért hasonlít a primitív ember gondolkodásához, mert
korlátok révén jut konszenzusra, nem veszi tekintetbe a különböző fölfogásokat. A jelenségeket adottnak veszi,
nem törekszik azok racionális rekonstrukciójára. A racionalitás Piaget felfogásában „csak” egy eszmény:
Mint eszmény, az értelem (raison) olyan egyensúlyi forma, mely felé törekednek az összes kognitív rendszerek,
bármi kevéssé kiegyensúlyozottak legyenek is, de amit teljesen sohasem valósítanak meg.
Piaget a logikát és a magasabb racionalitást valamiféle álláspont-egyeztető ideálból igyekszik levezetni. Bár
Piaget fölfogása elmélete társalgási vonzataival igen kevéssé foglalkozik, munkáiba beleolvasható egy olyan
fölfogás (Piaget 1975), mely megengedné, hogy a reciprocitás és a koherenciára törekvés valójában úgy jönne
létre, hogy reprezentációink egymással érintkezésbe lépnek: ez implikálja a dialogikus koherenciateremtést.
448
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
[...] A probléma megfogalmazása homályos marad, amíg az egyént akarjuk összehasonlítani a társadalommal.
Semmi sem annyira bizonytalan értelmű, mint ez a két kifejezés. Nem létezik társadalom. Vannak társadalmi
folyamatok, ezek közül egyesek létrehozzák a racionalitást, mások hibák forrásai (mert a „társadalom” tévedhet,
éppen úgy, mint az egyén). Nem létezik egyén. Vannak a gondolkozásnak individuális mechanizmusai, melyek
közül egyesek a logikát hozzák létre, mások az anarchiát. Nincs sok köze egymáshoz Bleuler autizmusának és a
szocializált személynek, akinek a működését Delacroix tanulmányozta.
Szociális kényszernek nevezzük a Durkheim által megfogalmazott felfogáshoz képest egy kissé korlátozott
értelemben minden olyan kapcsolatot két, vagy n egyén közt, amelyben az autoritás vagy a presztízs eleme
előfordul. Így az, hogy a gyermek respektálja a felnőttek véleményét, vagy utasítását, egy nevelési kényszer,
mely a szociális kényszerek típusába tartozik. A tradíció, egy kötelező közös hiedelem hatalma az egyéni tudat
felett, egy másik fajtája ennek. A mi definíciónk és Durkheimé közti különbség kettős. Elsősorban feltételezzük,
hogy az ilyen kényszerek mindig konformizmushoz vezetnek (de nem minden konformizmus oka kényszer; pl.
mindenki egyetérthet következtetés által abban, hogy a Föld forog, anélkül, hogy az autoritás, mint olyan
szerepet játszana). De jogosnak hisszük a terminus értelmének ezt a megszorítását, mert szemben Durkheimmel
feltételezzük, hogy a társadalom nem egy. Úgy illik tehát, hogy megszüntessük a „kényszer” kifejezés
kétértelműségét, amit egyszer a kötelező konformizmusra alkalmaznak, máskor a kooperáció, a szabad vita stb.
eredményezte nyomásra. Ez tehát pusztán nyelvi kérdés, és ha jobban tetszik egy másik elnevezés, az a lényeget
illetően közömbös, feltéve, hogy valaki számításba veszi megkülönböztetésünket. Másodsorban fogalmunknak
tisztán pszichológiai ismertetőjelet adunk, megengedve, hogy a kényszer két egyén közt kezdődhet, és a
tradíciók együttesének a csoport minden tagjára vonatkozó nyomásával végződik. De ez csak nézőpont kérdése.
A szociológiát lehet a tudat vagy a tárgyak nyelvén írni. Durkheim, aki határozottan a második módszer mellett
állt ki, gyakran alkalmazta az elsőt, mint ahogy ezt Lacombe nemrég bemutatta. (Így a munkamegosztásnak az
érzelmekre gyakorolt hatását értelmezve Durkheim barátságról vagy szeretetről beszél stb.) Amikor a kényszer
kritériumaként a respektust vagy a presztízs érzését fogadjuk el, nem teszünk mást, mint a két párhuzamos
megjelölés egyikét alkalmazzuk, és ez jogos.
Kooperációnak nevezzük a két vagy n egyén közti egyenlő vagy annak hitt kapcsolatot, más szóval minden
olyan szociális kapcsolatot, melyben semmiféle eleme az autoritásnak vagy presztízsnek nincs jelen. Magától
értetődő, hogy valóban nagyon nehéz a viselkedést a kényszer és együttműködés kategóriájában másként
osztályozni, mint fokozatokban: az együttműködés eredményét a továbbiakban kényszer formájában lehet
megkövetelni stb. De a jog szerint a megkülönböztetés érthető, és a gyakorlatban a vita igényeit nagyon
kielégítő becsléshez jutunk.
Ez azt jelenti, hogy úgy véljük, egyedül a kooperáció az értelmet létrehozó folyamat, az autizmus és a szociális
kényszer minden formája csak a prelogikusban játszik szerepet.
[...] A kényszer számos esetben minden további nélkül konszolidálja az autizmusból származó mentális
szokásokat. Más esetekben az, ami specifikus a kényszerben, kevésbé fojtja el az autisztikus szellem
orientációját, semmint látszik: kompromisszumok, sőt egyetértés alakul ki a szélsőségek közt, mint olyan
gyakran, ha három terminusról van szó. Márpedig ennek a ténynek félreismerése okozza oly sok tétel
problematikusságát, melyek túlságosan szétválasztják az egyén és a társa-
dalom viszonyát. Így Durkheim gyakran beszél arról, mintha a csoport konformizmusa önmagában elegendő
lenne minden további nélkül ahhoz, hogy kimozdítsa az egyént spontán, gyakorlati vagy intellektuális szellemi
szokásaiból. Látni fogjuk ezzel szemben, hogy a szociális kényszer (az általunk felvett szűk értelemben) nem
elegendő az intellektuális egocentrizmus valódi elfojtásához, hanem ezzel az autisztikus alkotórésszel ötvöződik
belső és bizonyos tekintetben paradox módon.
[.] A primitív gondolkozásmód a szociális kényszer legjelentősebb terméke. A gyermeki gondolkozásmód ezzel
szemben leginkább a gyermek egocentrikus gondolkodásával van kapcsolatban, hacsak nem teljes egészében a
449
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
szocializáció ezen hiányából magyarázható. Márpedig ez a két gondolkozásmód bizonyos tekintetben hasonlít
egymáshoz. Ha ezek a hasonlóságok valóságosak lennének, akkor nagyon tanulságosak lehetnének a szociális
kényszer és az autizmus kapcsolatáról folytatott vitában. Ezért kell legalább utalnunk a problémára.
[Mindebből következik, hogy] a társas élet szükséges feltétele a logika fejlődésének. Hisszük tehát, hogy a
szociális élet az egyén természetét is átalakítja, eljuttatva az egyént az autisztikus állapotból a személyiség
állapotába.
[.] az egyének nézőpontjának szembeállítása az egyetlen dolog, mely biztosítja az értelem számára annak a
logikai eszköznek a létrehozását, mely kiváltja az összes többit, s ez a relációk logikája.
Piaget sokáig elfeledett koncepciója a mai társadalomtudományban elsősorban erkölcsfejlődési von- zatai miatt
vált aktuálissá. Habermas (1984 1994) munkái is jól mutatják, hogy az erkölcsi fejlődés és szabálytudat
alakulásának elemzése Piaget munkáiban, ahol is kidolgozza azt a decentrációs képet, ahol az együttműködés és
a „gondolati demokrácia” világa vezet el a magasabb racionalitáshoz nagy inspiratív értékű a mai
társadalomtudományokban. Olyan felfogás ez, amely, mint az idézet is mutatja, szembeszáll a leegyszerűsítő
képpel, amelyben minden társadalmi hatás egyforma, mármint kényszerítő lenne. A szerepcserés s álláspont-
ütközte- tő együttműködés válik a valódi racionalitás és a magasabb erkölcsiség alapjává. Piaget, mint egész
későbbi munkássága is mutatta, joggal tartható a primitív gondolkodást tekintve az univerzaliszti- kus felfogás
képviselőjének. Ezzel áll szemben az a relativisztikus gondolatmenet, amit a következő alfejezet tekint át.
A harmincas években indult el egy mindmáig nagy hatású vizsgálatsorozat, mely Vigotszkij (1971) sajátos
„lelki jelenség”-fölfogását illesztette be a primitív gondolkozás kérdéskörébe. A Vigotszkij-koncepció szerint
(részletesebben lásd 20. fejezet) az úgynevezett magasabb pszichikus funkciók – a szándékos emlékezet, a
szándékos figyelem, a gondolkodás és így tovább – nem univerzálisan adott kibontakozásai valamilyen
képességrendszernek, hanem sajátosan történeti képződmények. A történelem, a társadalom átalakulása alakítja
az emberi gondolkodást. Ebben az értelemben beszélhetünk a gondolkodás egyéni mechanizmusainak, sőt
struktúrájának történetileg meghatározott fejlődéséről.
A gyakorlati tevékenység különböző formái, amelyek a társadalmi fejlődés különböző időszakainak vagy
alakulatainak felelnek meg, struktúrájukban különböző pszichikus folyamatok kialakulását határozzák meg, s
hogy a különböző történeti alakulatokban élő emberek nemcsak a gyakorlati tevékenység formáit és tudatuk
tartalmát tekintve különböznek egymástól, hanem a tudati tevékenység alapformáinak struktúrájában is.
Akik már részt vettek egy rövid írni- olvasni tanító tanfolyamon, [azok közül] senki sem helyettesítette a
megkövetelt elvont műveletet a szemléletes-konkrét gyakorlati szituációk reprodukálásával.
Hasonló eredményeket kaptak a szillogizmusokkal kapcsolatban is, a személyek élet szempontjából plauzibilis
és nem plauzibilis következtetéseket használva.
[...] A v. sz.-ek közvetlen gyakorlati tapasztalatával összefüggő szillogizmusok sorában nagyjából ilyen logikai
alakzatokat közöltünk: „Ott, ahol meleg és nedves az éghajlat, nő a gyapot. N helyen meleg és nedves az
éghajlat. Nő-e ott a gyapot vagy sem?” A közvetlen tapasztalattól elszakított szillogizmusok között ilyen típusú
450
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
logikai alakzatok szerepeltek: „Északon, ahol örök hó van, minden medve fehér. X helység északon van.
Fehérek-e ott a medvék, vagy sem?” Az első fajta szillogizmusok megoldása nem okozott lényeges nehézséget
v. sz.-einknek. Ezeket mondották: „Nos, hát természetes, ha N helyen meleg és nedves az éghajlat, akkor ott a
gyapot feltétlenül nő, persze csak akkor, ha nincs a közelben hegy.”
• „magam is tudom” – a levont következtetés pszichológiai természetéről árulkodik, azt mutatja, hogy ha igaz
is, hogy a fő- és az altétel viszonyának van bizonyos szerepe a következtetésben, az alapvető szerepet mégis a
szubjektum saját gyakorlati tapasztalata tölti be, s az adott esetben nem any- nyira a szillogizmusból levont
következtetés műveletével van dolgunk, mint inkább a saját gyakorlati tapasztalatból levont következtetéssel.
[...]
Az a tény, hogy nem voltak hajlandók elfogadni a logikai tételek rendszerét a következtetés alapjául, az a
gondolat, hogy logikai következtetést levonni saját tapasztalat nélkül annyi, mint „hazudni” – mindez tipikus
volt a v. sz.-ek legtöbb olyan csoportjánál, amelyben a megismerő folyamatokat összehasonlíthatatlanul
nagyobb mértékben határozta meg a közvetlen, személyes gyakorlati tapasztalat, mint a verbális-logikai
kapcsolatok rendszere. Ezzel szemben azoknál a v. sz.- eknél, akik végeztek már némi iskolát, valamennyire
már megtanultak írni-olvasni, s bekapcsolódtak a kollektív gazdaság aktív tevékenységébe, ahol folyt a termelés
közös tervezése és a gazdálkodás távlatairól való kollektív elmélkedés, merőben más volt a kép. Ebben a
csoportban valamennyien könnyűszerrel felfogták a főtételben foglalt ítélet egyetemes jellegét, kiépítették a
szillogizmus megfelelő rendszerét, és nehézség nélkül vonták le a megfelelő szillo- gisztikus következtetést.
A fenti tények azt mutatják, hogy a szillogisztikus következtetés logikai művelete társadalmi-pszichológiai
értelemben egyáltalán nem egyetemes jellegű.
1975, 459-460. o.
A gondolkodásnak tehát van egy primitív formája, amely mintegy stimu- lus közötti, kontextuális, szemben az
iskolázott ember által megszokott ingerfüggetlen és dekontextualizált gondolkodástól.
[A személyek] nem bíznak olyan kiinduló tézisekben (premisszákban), melyek nem személyes tapasztalataikon
alapulnak, s ez lehetetlenné teszi, hogy ezeket alkalmazzák. A második tényező, hogy az ilyen premisszák nem
univerzálisok számukra; úgy értelmezik azokat, mint partikuláris kijelentéseket, melyek egyedi eseteket
tükröznek.
A harmadik tényező pedig az, hogy [...] a feladatot vélekedéseik alapján, vagy pedig személyes tapasztalataikra
támaszkodva oldották meg. Az írástudatlan parasztok a logikai kapcsolatokat csak akkor tudták alkalmazni,
amikor módjuk volt a személyes tapasztalatra támaszkodni, és a szillogizmust nem észlelték olyan eszközként,
mely a logikai következtetést alapozza meg. [...] A képzettebb személyek mindegyik szillogizmusból levonták a
helyes következtetést, függetlenül attól, hogy tényszerűen helyesek voltak-e a premisszák, s közel voltak-e a
személy közvetlen élettapasztalatához.
1987, 79-80. o,
Mindez a primitív gondolkodás meglétét igazolja, de a marxista meta- teóriának megfelelően azt is, hogy ez a
társadalmi és történelmi kontextus révén alakul így.
A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl.
a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak
tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, va-lamint az általános emberi
tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve
közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]
451
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
1975, 465. o.
Már Lurija és Vigotszkij vizsgálataiban is fölmerült az írásbeliség nagy szerepe (bár az élet kegyetlen korabeli
té- nyeként, igencsak pozitív felhanggal ők ehhez hozzákapcsolták a kolho- zosítást is, ezt az aspektust azonban
talán elfeledhetjük). Az azóta eltelt évtizedek során maga ez a kísérleti kulturális relativizmuskutatás sajátos
irányba fejlődött: a relativisztikus hangsúly helyett az univerzalizmus mozzanata került előtérbe, s
összekapcsolódott a beszédmódok és társalgási konvenciók problémájával.
Michael Cole (1972; Cole és Scrib- ner 1975) számos afrikai vizsgálatot végzett a kognitív erőforrások
ökonómiájáról különböző népcsoportoknál. A személyek a különböző nyelveken eltérő kategóriákat
alkalmaznak, és az írásbeliség nélküli kultúrákban ugyanazok a gyermekek, akik látszólag nem képesek
kategorikus megoldásokra egy szólista kontextusmentes felidézésnél, igencsak kategorikusan adják vissza a
listát, ha azt egy valós helyzetbe illesztjük be. Cole és mások fölfogása szerint valójában a kognitív erőforrások
minden kultúrában egyetemesek, ebben az értelemben nincs kulturális relativizmus. (Hasonlít ez a fölfogás
Geertz 1994 antropológiai nézeteihez.) Egy más értelemben azonban van. A különböző kultúrák eltérő
hangsúlyt helyeznek arra, hogy erőforrásainkat bármilyen helyzetben használni tudjuk. Az írásbeliséggel föllépő
döntő változás tulajdonképpen az lenne, hogy mi a dekontextualizá- ciót tanuljuk meg, azt, hogy kognitív
erőforrásainkat bármilyen helyzetben fölhasználjuk, s ebben az értelemben a gondolkodásunk kétségkívül
formálisabb. Vagyis a primitív gondolkodás közel egy évszázada velünk élő vitájában is a kulturális kódok
használata bizonyul a legfontosabb szervező elvnek. Ez egyben azt is biztosítja, hogy megtaláljuk annak a
dekontextualizá- ciónak a valós helyét, mely olyan sokszor képezi kritika tárgyát az európai ismeretelmélet és a
pszichológia történetét vizsgálva: a dekontextualizáció miatt nem kell valamiféle torzítástól rettegnünk. Egy
valós megismerési architektúrát ír ez le: az iskolázott, írástudó ember megismerési módjainak szerveződését.
Scribner (1987) továbbmegy ezen az úton. Nemcsak azt hirdeti, hogy a kognitív erőforrásokkal való
gazdálkodás teremti meg vagy alkotja a kultúrák közötti mentalitásbeli eltérések lényegét (és itt döntő
jelentősége lenne az írásbeliségnek), hanem arra is rámutat, hogy a Lurija által oly sokat hangoztatott
szillogiszti- kus problémák is egy hasonló keretbe illesztve értelmezhetők. Valójában egy társalgási
konvencióval van probléma akkor, amikor a „primitív gondolkodást” mutató írástudatlan személy látszólag
képtelen a szillogizmus formájára reagálni. A döntő mozzanat az lenne, hogy dialogikus helyzetben a formális
képzésben nem részesült emberek a kérdéseket mindig a tapasztalati evidencia alapján válaszolják meg.
Látszólag nem döntő változás ez Lurija fölfogásához képest, aki szintén a tapasztalathoz kötöttséget
hangsúlyozza. Itt azonban ez egy nyelvszokásbeli eltérés lesz, s a formai gyakorlatok, amelyek oly fontosak a
mi iskoláztatásunkban, azt fogják eredményezni, hogy a nyelvszokás átalakulásán keresztül a tapasztalattól
megszabadulva tudjunk ilyen helyzetekben reagálni.
I. Myers és az ominózus W. McDougall már 1898- ban csatlakozott egy expedícióhoz az Ausztrália és Új-
Guinea közötti Torres-szoros szigeteire, ahol az akkori kísérleti pszichológia teljes készletét (szenzoros
mérések, reakcióidő, emlékezetvizsgálatok) felvonultatva nem sikerült különösebb eltéréseket kimutatniuk a
bennszülöttek és a britek között. A téma azonban, vajon egyetemesek-e vagy kultúrafüggők a mentális
folyamatok, folytonosan aktuális maradt, például a pszichoanalitikus felfogás révén is (14. fejezet). Az
inspirációkat a relativizmust illetően a pszichológus többnyire a néprajzból és a nyelvészetből meríti. Az
egyik igen sikeres, ugyanakkor vitatott elmélet Vigotszkij és Lurija történeti relativizmusa, melyet a vitatott
kérdések mutat be.
A kulturális relativizmus egy sajátos változatát képviseli a nyelvi relativizmus a két világháború közötti
társadalomtudományban, mely a pszichológiában is nyomot hagy. Ezt a felfogást a harmincas években az
amerikai nyelvészetben Edward Sapir (1884-1939) és Benjamin Lee Whorf (1897-1941) bontakoztatják ki.
Amerikai indián nyelvekkel foglalkoznak, akárcsak az amerikai nyelvészet behaviorisztikus fő árama. Nem írott
nyelvek ezek, ahol maga a nyelvi leírás is meg akar szabadulni a mi kultúránk kategóriáitól, és akárcsak a
viselkedéslélektan pusztán a nyelvi viselkedésből kiindulva akar előfeltevésmentes grammatikát készíteni.
452
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Sapir és Whorf azonban előtérbe helyezik a mienkétől eltérő kultúra belső mintázatainak kérdését is. Az ő
reakciójuk a kultúrák ütközésére nem annak hirdetése, hogy belső világ nincs is, hanem alternatív belső világok
feltételezése (vö. Murray 1996). Eltérően Bloomfieldéktól azonban számukra a nagy kulturális és nyelvi
távolság nem arra vezet, hogy a nyelvészet feladatrendszerét és módszertanát teljesen viselkedési keretekben
fogják fel. Ehelyett a humboldti hagyományt felelevenítve azt hirdetik, hogy a nyelv belső, mentális, szellemi
valósággal bír. A nyelvi rendszer leképeződik a fejünkben. Továbbá: az így az értelembe beépült nyelv az
emberi megismerés jellegét is befolyásolja. A nyelvek különbségei világnézetek, mentalitások különbségeit
alakítják ki. Az olyan indián nyelv beszélői például, melyben nincsenek igeidők, eltérően élnek a világban,
számukra kevésbé fontos szervezőelv az időbeliség.
A Sapir-Whorf hipotézisként ismert nyelvi relativizmus felfogás a pszichológus szemében körben forgó. A
nyelvi különbségek gondolkodásbeli különbségeket okoznak, ennek egyetlen szimptómája azonban a nyelvi
különbség. Az ötvenes évektől Roger Brown és Eric Lenneberg (1954; Lenneberg 1967) megpróbálták
lefordítani ezt a tételrendszert a tapasztalati kutatás nyelvére. A színek megjegyzését vizsgálták például annak
függvényében, menynyire jól megnevezhető (jól kódolható) egy adott árnyalat. Konklúziójuk az volt, hogy a
nyelv befolyásolja ugyan a megismerést, mégsem vagyunk nyelvünk rabjai. A befolyás ugyanis csak akkor
érvényesül, amikor belső átkódolás formájában valóban felhasználjuk a nyelvet egy feladat közben (pl. a szín
nevét jegyezzük meg hosszabb időre). Azóta hasonló vizsgálatok azt is tisztázták, hogy a nyelvek eltérései jóval
kevésbé eredményezik a megismerés eltéréseit, mint gondoltuk (Pléh 1999).
A magyar nyelvészetben és pszichológiában is körvonalazódott egy nyelvi relativista felfogás Karácsony Sándor
(1891-1952) gazdag pedagógiai és nyelvészeti életművében. A magyar észjárást, mely felfogása szerint
demokratikus és közösségi jellegű, a magyar nyelv szerkezete alakítaná, melyben az alárendelés helyett a
mellérendelés dominál. A mi szempontunkból fontos megemlíteni, hogy az érvelésmód nála ugyanúgy nem lép
ki a nyelvi adatok világából, mint az amerikai nyelvi relativistáknál. Karácsony Sándor (1938; 1976; róla lásd
Lányi 1991; valamint Komlósi, 1992; Lendvai 1993) igen határozottan kiállt amellett, hogy a magyar
nyelvszokás, mely a mellérendelőbb szerkezeteket preferálja, egy másik típusú logikát is implikál, mint az
alárendelést szerető német nyelv. Világnézeti eltérést is hirdet ezzel persze, mely a hierarchikus, illetve az
egymás mellé rendelő társas építkezés modelljét is adná a beszélők számára. Az alábbi idézet jellegzetesen
mutatja gondolatmenetét. A gondolatmenet sorsa is hasonlít Whorfhoz: a tézisek feltételezett pszichológiai
következményeinek ellenőrzésére nincsenek adatok.
Az indogermán alárendelés abból az elvből következik, hogy a megértés végső célja az összes elemek
egyesítése egy legfőbb fogalomban. Erre törnek az indogermán mondanivalók, s e cél elérése végett használják
a nyelvi kifejezések összes lehetőségeit. A mellékmondat állítmányának coniunctivusa, maga a többszörösen
alárendelt mellékmondat arra jó, hogy mennél szorosabbra fűzze a függő viszonyt a főmondat és tagjai között,
tehát mennél gazdaságosabban és erőteljesebben emelje ki a főmondat uralkodó jellegét és amit tartalmaz, a
legfontosabb gondolatot. A magyar nyelv először is képtelen ekkora mérvű alárendelésre. Másodszor, nem ezen
az úton jut el az alárendeléshez, tehát alárendelései nem is olyan természetűek, mint az indogermán
alárendelések. A magyar nyelvben az alárendelés egyik állomása a megértésnek, nem végállomás. Alárendelni
akkor van jogom, de akkor viszont egyben kötelességem is az alárendelés, ha a két elemet és a köztük levő
viszonyt megelőzőleg már mellérendelésben ismertettem (vagy ismertetettnek vehetem). Ezt mindaddig
folytatom, míg egyetlen fogalomban valamennyi szükséges fogalomjegy egyformán együtt van, és magát a
fogalmat a köztük levő reláció mint uralkodójegy eléggé meghatározza. Az állomásoknak ez az egymásutánja,
szinte felsorolásszerű egyformasága a nyelv már említett zeneiségére, vagyis artikulációs bázisunk
sajátszerűségére, a relációval való fogalomjelölés pedig nyelvünk képi erejére emlékeztet bennünket. Az egész
jelenség viszont arra, hogy nyelvünk alapgyökerei nem az absztrakt gondolkozásból, hanem a konkrét
szemléletből táplálkoznak. [...] Az a magyar lélek, melynek nyelve grammatikailag elsődlegesen és
leggyakrabban mellérendelő, minden életszerű megnyilvánulásában az. A magyar föld a kis autonómiák
klasszikus hazája. Sok titokzatos ellentmondása megoldódik sorsunknak, ha úgy tekintjük, mint megannyi
kivirágzását vagy törekvését egyazon elvnek: a mellérendelésnek. A magyar lovagiasság is a mellérendelés
elvének egyik ilyen megnyilvánulása. A magyar lélek a maga objektív szemléletében magával egyenrangúnak
tartja a másik embert. Annak fejében, hogy mégis csak magát ismeri legjobban, magát érzi magához
legközelebb állónak, mintegy korrekció- vagy rekom- penzációképpen a másikat bizonyos szempontból
magánál feljebb értékeli és túljogosítja. Nagyon kívánatos volna most ezt a lelki magatartást nem erénynek vagy
bűnnek tartani, hanem ténynek venni. Nem »fogyatékossági érzés« ez, de nem is »krisztusi szere- tetből fakadó
felebaráti felelősség«. Nem balek, de nem is »nemes« érzésű, emelkedett gondolkozású, kiváló emberpéldány
ezért a magyar, hanem olyan, amilyen.
453
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A múlt században Brassai Sámuel (1860-65, lásd É. Kiss 1981; 1987) is felvetette már az indoeurópai nyelvek
és a magyar nyelv összehasonlításában, az úgynevezett mondat-moniz- mus-mondat-dualizmus vita keretében,
logikai forma és nyelv kapcsolatának kérdését. Érvelésének lényege az, hogy a magyarban nincsen alapvető
aszimmetria az Alany és a Tárgy mint grammatikai kategória között (ez lenne a logikai alany-állítmánynak
megfeleltetett mondat-dualista fölfogás), hanem a különböző főnévi csoportok mintegy egyenrangúan,
ugyanazon a jogon kapcsolódnak az igéhez. A mondat középpontjában az ige áll (ez lenne a mondat-monizmus
lényege), s a predikátumhoz egyenlő erővel kapcsolódnak a különböző argumentumok. Vegyük észre – amint É.
Kiss 1981, is elemzi -, hogy amíg számos logikatörténeti elemzés szerint (Kneale és Kneale 1987) a logikai
szubjektum-predikátum tagolás alapja a (görög) nyelvi szerkesztés kiterjesztése, Brassai, amikor az indoeurópai
nyelvtanok magyar nyelvre alkalmazását bírálja, fordított kritikát alkalmaz: szerinte a (téves) nyelvi dualizmus
alapja a logikai szerkezet kiterjesztése a nyelvre. Valójában a mondat-moniz- mussal igen hasonló fordulatot
képvisel, mint valamivel később, a 19. század kilencvenes éveiben, a logikában Frege (magyarul 1980)
függvényelmélete, mely a logikában akar szakítani a szubjektum-predikátum elemzéssel, s fölváltani azt egy
propozicionális függvénykoncepcióval, ahol az állítmány egy függvény, melynek nemcsak egy argumentuma
lehet (ez felelne meg az alany-állítmány szerkesztésnek), hanem több is.
Hogyan kapcsolódik azonban mindez a nyelvtípus kérdéséhez? Brassai szerint az igeközéppontú szerkesztés
egyetemes lenne. A nyelvek azonban típusosan eltérnének egymástól abban, hogy mely vonzatokat kötelező
bennük kifejezni, s hogyan alakul az elemek szórendje. Ez utóbbi a „felvezetőből” (inchoativum) és a „zömből”
áll, ami a mai nyelvészetben a topic-comment tagolásnak felel meg. Az indoeurópai nyelvek keltette alany-
állítmány „benyomás” oka valójában az, hogy ezekben az inchoa- tivum a nominativusi főnév.
Ez a kérdés a mai magyar grammatikában is központi szerepet játszik. Az egyik vitatéma az, mennyire
elrendezés-központú (konfigurációs) a magyar nyelv. A dolognak van pszichológiai vetülete is: úgy tűnik, hogy
a magyar ragozási jelek és a szórend sajátosságai, ha nem is eltérő gondolkodást, de eltérő feldolgozási
stratégiákat eredményeznek, ebben a triviális értelemben fennáll a relativizmus (Pléh 1998c; Hunt és Agnoti
1991).
Bartlett pszichológiájának kiindulópontja az élet- teliség igénye. Bartlett még klasszikus természetbúvár a
pszichológiában, aki számára a kutatás a vizsgálni kívánt jelenséget a példákkal, jegyzőkönyvekkel közvetlenül
kell, hogy felmutassa. Ez indokolja témaválasztásait és sajátos módszereit is, melyekben kísérletezik, de
meglehetősen impresszionisztiku- san. Az iskolák uralmának és harcának kellős közepén, 1936-ban meri ars
psychologica-ként kimondani, hogy: „A pszichológiai magyarázat teljes rendszerei és sémái képezik a
pszichológiában a haladás legfőbb akadályát.” Rendszernek és dogmának ez a kerülése megjelenik módszertani
elveiben is, ahogy Hearnsow, a brit pszichológia történésze szellemesen jellemzi, a Bartlett képviselte
„cambridge-i kísérleti pszichológia az önmegfigyelés és a szigorúan viselkedéselvű behaviorizmus közé akar
beékelődni”.
Bartlett igen tág, laza funkcionalista biológiai szemléletet képvisel, mely szerint a pszichológia biológiai
tudomány, mely az ember legtágabban értelmezett „válaszainak” eredetével, hierarchiájával és meghatározóival,
s a lelki jelenségek életbeni funkcióival foglalkozik. Anélkül azonban, hogy a lelki jelenségeket az éppen
rendelkezésre álló elemi biológiai ismeretekre redukálná, vagy szükségszerűen azokkal magyarázná. Ez a
biológiai szemlélet módszertanilag éppen fordított utat sugall: a pszichológus hívja fel a biológus figyelmét a
kurrens szemlélettel nem vagy nehezen magyarázható jelenségekre.
Az emlékezés mellett Bartlett más területeken is alkotott maradandót a pszichológiában. Egyik visz- szatérő
témája a kultúrközi pszichológia gondolata. Bartlett első könyve, Az emlékezést megelőző A pszichológia és a
primitív kultúra igen részletesen, s tanulságaiban nem csak a kor ismereteinek szükségszerűen meghaladott
454
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
színvonalán foglalja össze Bartlett felfogását a törzsi társadalmak pszichológiai tanulmányozásáról. Lévy-Bruhl
és másoknak a „primitív mentalitást” feltételező nézeteivel szemben azt hirdeti, hogy hétköznapi életünkben
olyan mértékig, ameddig a „vadak”, mi is mágikusak vagyunk, s primitív és modern ember között nem
tételezhető szakadék. Az emlékezés fényében nem meglepő, hogy a kultúráról szóló munka zömmel a
népmeséről, annak alakító tényezőiről, s a kulturális kölcsönhatás folyamatairól szól. Máig szóló üzenete
nagyon egyszerű és világos: a primitivitás fogalma kultúrák összehasonlításakor óvatosan kezelendő, s ennek
ismételgetése helyett az igazi feladat az általános, egyetemes emberi szociálpszichológiai törvények
alkalmazásával megmagyarázni azt, miért éppen úgy szerveződnek a lelki jelenségek egy adott kultúrában,
ahogy teszik. Kidolgozottabb érvekkel, hasonló felfogást hirdet a mai kulturalizmus pl. Michael Cole (1996) is.
Ugyanaz a racionalista attitűd jellemzi Bartlettet e munkában, mint Az emlékezésben. A „csoportlélek” s
hasonló misztikus fogalmak ellen küzdő Bartlett ugyanakkor mindenféle irracionalizmustól is irtózik.
Az emlékezés után Bartlett legnevesebb munkája a gondolkodás-lélektanról szól. Bár címe is tükörszerű
megfelelője a nagy sikerű munkának (A gondolkodás: Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. 1958), ennek
jóval kisebb visszhangja van. Bartlett igen egyszerű kísérletek (anagramma-megoldások, számsorok
kiegészítése) informális bemutatásán keresztül illusztrálja az ún. zárt rendszerben folyó gondolkodást, melyben
a feladat és a követelmények közötti lyukak interpolációval és extrapolációval történő betöltésére, illetve a
feladat új szempontból való áttekintésére van szükség. A könyv mérsékelt visszhangjának titka talán ennyiből is
kiderül; ezeket az elveket Bartletténál sokkal érdekfeszítőbb kísérleti helyzetekben a problémamegoldás
klasszikus kutatásai – az alaklélektanos és más német és amerikai munkák – már világosan kifejtették. Van
azonban Bartlett könyvének néhány fejezete, melyek máig maradandó s eredeti gondolatokat tartalmaznak. A
„nyílt rendszerben” történő gondolkodást, elsősorban a kísérleti tudós gondolkodását (a mikroorganizmusok
felfedezését, a reakcióidő-kutatás történetét s saját emlékezeti kísérleteinek formálódását) elemzi itt történeti
módszerrel. Mondandója egyszerű, de provokatív: a jó kísérletező állandó alkalomleső ember, aki számos
zsákutcát próbál ki, míg rátalál az igazi analógia forrására. Eredetisége abban áll, hogy olyan területek között lát
meg összefüggést, melyek közt mások ezt nem vették észre. Miért aktuális mindez? A rigorózus
módszerközpontú tudománycsinálás képével ma sokszor állítják szembe elsősorban tudományszociológusok és
tudománytörténészek (Latour 1999; Shapin 1996) a tudomány valóságos menetének hajlékonyságát. Bartlett
munkája igen érzékeny s tanulságos pszichológiai elemzést ad erről. Felmenti a kísérletezőt eklekticizmusa
miatt érzett lelkifurdalásai alól, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a tapasztalati tudósok mindig
hajlékonyabban gondolkoztak tudományukról, mint a tudomány teoretikusai.
Sir Frederick Bartlett Stow-on-the- Wold-ben született Angliában, 1886. október 20-án, s 1969. szeptember 30-
án hunyt el Cambridge-ben. O az angol kísérleti s alkalmazott lélektan egyik legjelentősebb
hagyományteremtője, s évtizedeken keresztül a felsőbb szintű pszichológusképzés szinte egyetlen letéteményese
Angliában. Hosszú élete során mint a kísérleti pszichológia képviselője vált ismertté a Cambridge-i Egyetemen,
ahol 1922-től 1952-ig oktatott, s ahol elsőként kapott 1947-ben mint kísérleti pszichológus professzori címet.
Hét díszdoktorátusa mellett rangját az is jelzi, hogy 1932-ben a londoni Royal Society tagjává választották
(hosszú időn át ő volt az egyedüli pszichológus tag), s 1948-ban, a világháborús erőfeszítések tudományos
támogatását is honorálva, a pszichológusok közül elsőként ütötték lovaggá, s így lett teljes neve Sir Frederic
Bartlett.
Bartlett egy olyan akadémiai világban érvényesül, melynek filozófiája éppen a tudattartalmak közvetlen
hozzáférhetőségét vonta kétségbe, azt, ami a hagyományos „németes” kísérleti lélektan kiinduló gondolata volt.
Az évtizedes filozófiai viták a befelé néző pszichológia lehetetlenségéről, egészen Wittgensteinig és Ryleig
bezárólag nem segítették a pszichológia akadémiai önállósodását, miközben a „nagyvilágban” már régen nem e
befelé néző pszichológia dívott. Bartlett egyik különleges érdeme éppen az, hogy ebben a közegben nem befelé
néző, de nem is behaviorista platformról próbálta igazolni a kísérleti lélektan létjogosultságát: nem
önmegfigyeléses alapú kísérleti lélektant dolgozott ki a magasabb lelki jelenségekre.
Bartlett sajátos attitűdje a pszichológiához a Cambridge-i Egyetemen formálódott. Ennek nem pusztán esetleges
jelentősége van. Tanára, CharlesSamuel Myers, W. H. Riversszel együtt a kísérleti módszer bevezetői a brit
oktatási rendszer e fellegvárába, ahol James Ward számára 1877-ben még azon az alapon nem engedélyezték
laboratórium alapítását, hogy az sértené a vallást, mivel „méricskéli az emberi lelket”. Ezt a hagyatékot Bartlett
455
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
nemcsak híres könyve előszavában vállalja: önéletrajzában is büszkén úgy jellemzi saját elkötelezettségét az
iskolák harcának közepén, 1936-ban, hogy ő „a cambridge-i, laboratóriumi pszichológia” képviselője. A
kísérletezés jelentőségének elismertetése mellett, amely akkoriban s ezen az egyetemen nagyon határozott
szerepvállalást jelentett, tanárai két dologgal gazdagítják Bartlett gondolkodását. Myers és Rivers egyaránt részt
vettek a híres 1898-as antropológiai expedícióban a Torres- szoros szigetein, ahol bennszülöttek elemi szenzoros
működéseit, reakcióit stb. vizsgálták a kísérleti lélektan eszközeivel. Az úttörő vállalkozásnak nem annyira az
eredményei voltak érdekesek – már kétszer is láttuk, hogy elég kevés eltérést találtak európaiak és bennszülöttek
között -, hanem maga az a gondolat, hogy a kultúra problémája és a néprajz relevánsak a kísérleti pszichológia
számára, ahogy maga Bartlett mondja, ezek adnak „humán ízt” a cambridge-i pszichológiának. Ugyanakkor
mind Rivers, mind a közvetlen tanár Myers eredetileg orvosok, mégpedig nem akármilyen orvosok, hanem
olyanok, akik a neurológia iránti vonzalmukat egész munkásságuk során megőrizték. Ez az együttműködés az
angol neurológia evolúciós hagyományt követő szárnyával, mely Hughlings Jackson óta az idegrendszer
szintjeinek és a pszichológiai működés szintjeinek az összekapcsolására törekszik, prediszponálja majd
Bartlettet a Sir Henry Headtől merítő neurológiai analógia és megalapozás keresésére, sémaelméletéhez.
borús erőfeszítések érdekében: vit- riolos könyvet írt a német háborús propaganda vélt tudományos
megalapozottsága ellen, s nagy szerepe volt a modern irányítástechnika, a radar és a vadászgépek emberi
paramétereinek kidolgozásában. Ez nem csak katonai érdekességű: ebből bontakozik majd a Broadbent nevével
fémjelzett brit kognitív pszichológia. Egy új típusú alkalmazott lélektan keretében jelenik ez meg, mely nem
„tesztológia”, hanem az emberi munkavégzés komplexitásának funkcionális elemzéséből indul ki. Bartlett
követői és tanítványai végzik majd a kísérleti munka zömét, például Mackworth vagy Broadbent, a következő
nemzedékben pedig Bad- deley, akik mindmáig érvényesítik a programot: a bonyolult információs központú
munka kísérleti lélektani módszerekkel ható vizsgálatát.
456
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
18.1. ábra. Egy ábra átalakulásai ismételt felidézés során Bartlett (1932/1985) nyomán
Mit hirdet sajátosan az emlékezetről ez a második hozzáállás? Ez Bartlett sikerének igazi titka. A bonyolult,
idegen kultúrából származó történeteket a személyek lekerekítve s a saját logikai rendszerüknek megfelelően
idézték fel. A felidézés nem elemi nyomok visszaadása, hanem a megértés során az anyagból kiemelt séma
alapján történő rekonstrukció. A séma Bartlett egész felfogásának kulcsfogalma. Henry Headtől (1861-1940), az
angol neurológia jacksoni evolúciós hagyományának folytatójától veszi át. Head számára a séma olyan állandó,
de mégis dinamikus viszonyítási alap az idegrendszerben, mely a saját testmozgások értékelését biztosítja, a
saját testről, annak pillanatnyi helyzetéről meglévő egészleges reprezentáció. Bartlettnél ez a fiziológiai fogalom
kitágul. Az ő felfogása szerint minden megismerés során vázlatos, egészleges reprezentációk alakulnak ki, s a
múltbeli tapasztalat, a kultúra általános értelmezési sémái irányítják azt, hogy egy anyagból milyen képviselet
alakul ki. Kettős értelmű tehát a séma: maga az anyagból kivont, annak további sorsát (például felidézését)
irányító váz, s a vázkiemelő tevékenység, melynek során egész múltunk, személyiségünk lép kölcsönhatásba az
anyaggal.
Az emberi emlékezés – akárcsak minden magasabb megismerési folyamat – értelemteli egységei nem
önmagukban vett, önmagukon kívül semmire sem utaló mozaikszerű elemek, melyek minden vagy semmi
jelleggel felidéződnek vagy sem. Az emlékezés mindig értelemre törekszik, összefüggést keres vagy vetít az
anyagba. Ennek megfelelően valódi egységei jóval átfogóbbak, mint a hagyományos emléknyom-koncepció és
az értelmetlen szótagokkal végzett kutatás sugallaná. A „jelentés utáni erőfeszítés” révén pontatlan, átalakított is
lesz, amit visszaadunk. Az azóta eltelt hat évtized változó visszhangja világosan megmutatta, hogy ez a
sematizáció kétarcú. Bartlett elemzői hol pozitív vonásait, a lényegretörést, az eredetileg összefüggéstelenben az
összefüggés megteremtését hangsúlyozzák, hol viszont éppen azt bírálják, hogy ez a kép az emberi emlékezetről
túlhangsúlyozza az emlékezet torzító, szubjektív, átalakító jellegét, s nem tud mit kezdeni az emlékezés
valóságtükröző funkciójával. Ebből a szempontból Bartlett könyvének az volt a szerepe, mint kísérleteiben a
személyeknek adott szövegeknek: mindenki személyes elvárásrendszereit, éppen érvényes átfogó tudományos
értelmezési sémáit alkalmazta rá, s ennek megfelelően alakította ki a szöveg értelmezését.
457
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Bartlett a klasszikus emlékezetkutatással szemben érzett hétköznapi és filozofikus elégedetlenséget úgy önti
kísérleti formába, hogy gyökeresen meghaladja a bírált modell kereteit, kilép annak hagyományából (nem úgy,
mint G. E. Müller vagy akár Binet és követői, akik Ebbinghaus vonalát foltozgatták), és megkísérli az új
keretben értelmezni a meghaladott felfogás központi fogalmát, az asszociációt is. Ezzel nem egy meghatározott
emlékezeti formára vagy egy sajátos anyagra vonatkozó „miniteóriát” hoz létre, hanem újraértelmezi az egész
emlékezést.
Bartlett megtette azt az ugrást is, mely saját értelmezésében a kísérleti tudós kreativitásának titka: távoli
területeket kapcsolt össze. Nemcsak hogy a neurológiához fordult analógiáért a sémafogalom konkretizálásában,
hanem ott is olyan kérdésekhez – a testvázlat, a mozgás, illetve készségszerveződés problémáihoz -, melyeket
konvencionálisan nem kapcsolnánk például éppen a sajátosan humán történetemlékezet kérdésköréhez. Ez az
ugrás az analógiaforráson túl azt is biztosítja, hogy a sajátosan humán sematikus emlékezés Bartlett számára ne
valami az agy fölött lebegő berg- soni szerveződés legyen, hanem in principio biológiai funkció.
Maga a séma vált Bartlett hetvenes évekbeli újrafelfedezésének alapjává is. Azóta is tart a vita örökségének
értelmezéséről. Vajon Bartlett sémafogalma a mai kognitív modellálásban a felülről lefelé ható folyamatok
mindenhatósága mellett szóló érv, vagy a séma a kétirányú információáramlás interakcióját hivatott lefedni.
Magán a sematizáció természetének elemzésén túl ebben a kutatási reneszánszban a sematikus emlékezés
„torzító” jellegének pontosabb elemzése is központi kérdéssé válik. Valóban olyan nagymérvű-e az átalakítások,
hozzáadások és egyéb torzítások aránya, mint azt Bartlett munkája sugallja, s szükségszerűen minden
helyzetben végbemegy-e ez? Sok kutató próbálja ismételten kimutatni, hogy e hatásokat voltaképpen a kísérleti
személyek hozzáállása okozza csak, illetve, hogy ezek nem a tárolás sematizációit mutatják, hanem a töredékes
nyomokból a felidézési kényszer hatására előálló konstrukciós hatásokat tükrözik, utólagos szerkesztéseket,
melyeknek nem az emlékezethez, hanem az általános értelmi sémákhoz (pl. szeretnénk összefüggővé tenni a
történetet) van közük. Mondhatjuk persze engedékenyen azt, hogy itt végül is a Bartlett feltárta jelenségek
pontos peremfeltételeinek tisztázásáról van szó, vagyis az eredeti meglátásokhoz képest csak finomításokról. Ha
azonban az elmélet felől közelítünk, ezek a részkutatások súlyosabb problémákat is érintenek, s ezáltal a két
modell közvetlen szembeállítását: vajon a séma típusú emlékezés az emberi emlékezet kizárólagos formája-e, s
mindig szükségszerűen konstruktív-e az emlékezési folyamat?
Ma kissé felébredve e lelkes mámorból, már világosabban látjuk, hogy az emberi megértés és emlékezés
folyamatait nem lehet sem a fellegjáró Don Quijote, sem a földhözragadt Sancho Panza módjára elképzelnünk,
az információfeldolgozás mindkét irányú folyamatát fel kell tételeznünk. A „séma” meglehetősen rugalmas
fogalma módot ad arra, hogy legtágabban a percepció ciklikus folyamatainak „belső” oldalaként értelmezzék.
Bartlett a konstruktív emlékezetfelfogások fontos inspirálójává vált az utóbbi években. E felfogások a Bartlett
vizsgálta konkrét anyagokon messze túlmennek téziseikben. Azt hirdetik, hogy az emlékezés sosem nyomok
visszaadása, hanem mindig aktív konstrukciós folyamatok eredménye. Kardos Lajos (1981) mutat rá finom
fogalmi elemzésében, hogy ennek a Bartlett-olvasatnak – amit egyébként maga a szerző számos homályos
pontjával, például a „saját sémáira tekintetét vető homonkulusz” metaforájával megenged – legalább két
tisztázatlan pontja, illetve paradoxona van. Egyrészt ez az érvelés csak azoknak az emlékezetfelfogásoknak adja
meg a kegyelemdöfést, melyek az inger nyomán keletkező belső reprezentációt naivan azonosítják az ingerrel,
vagy kevésbé naivan az inger névleges ismertetőjegyeivel. Ezzel szembeállítva azt mondhatjuk, hogy az
emlékezeti reprezentáció a megértett, értelmezett ingert képviseli. Az emlékezés konstruktív mozzanatainak egy
része ebben az értelmezésben a megértés közbeni hozzáadási, értelmezési mechanizmusok működésének
eredményeként állna elő. Másrészt, mint szintén Kardos hangsúlyozza, a felidézés közbeni konstruálásról szólva
a szélsőséges konstruktivista irány megfeledkezik arról, hogy fel kell tételeznünk valamit (pl. emléknyomot),
ami irányítja ezt a konstrukciós folyamatot. Magával a konstruktív jellegre utaló jelenségekkel tehát nem sikerül
logikailag kiiktatnunk a pszichológiából az emléknyomot.
Bartlett nem pongyolán használja munkájára a szociálpszichológia megjelölést. A kísérleti lélektan és társas élet
összekapcsolásának igényével, Bartlett e visszatérő mondanivalójával újdonságot hoz be a kísérleti
pszichológiába, mely azóta is ritka megoldás. A történetek megjegyzésének összehasonlításával azt
hangsúlyozza, hogy a kultúra mint a konstruktív megértést és felidézést irányító rendszer (a kultúra mint az
egyén sajátja) fontos a konstruktív folyamatokban. A kísérletező csak akkor tudja megérteni azt, hogy a személy
458
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mit tesz az anyaggal, ha figyelembe veszi teljes kulturális hátterét is. A kulturális minta nem kiiktatandó zavaró
tényező, hanem szerves, konstruktív tényező az emlékezeti folyamatok létrejöttében. Bartlett ebben az
értelemben a mai ökológiai pszichológiai mozgalom előfutárának is tekinthető. Ugyanakkor a konstruktív
jelenségek magyarázó értékkel is bírnak a kultúra számára: a kulturális hagyományátadás hasonló módon megy
végbe, hasonló törvényszerűségeket mutat, mint az egyénnél vizsgált sematizációk. Az emlékezeti sematizáció
talán a társas elbeszélési mintákból eredne, a másoknak való elmondás sémáiból származnának a magunk
számára megjegyzés, vagy legalábbis a felidézés sémái. Ezzel az értelmezéssel Bartlett tulajdonképpen a mai
narratív pszichológiai elméletek (pl. Bruner 1990) előfutárának is tekinthető. Olyan fejlődési elméletek ezek,
melyek az elbeszélési mintázatok gyakorlásában az Én, a világ, és a másik személy elkülönülésének kulcsát
látják, mint Jermoe Bruner.
A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló arról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az
eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai perspektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk
magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak, illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az,
hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során találkozunk – a cselekvések természetes argumentumainak
narratív kidolgozása révén.
Ezzel párhuzamosak olyan mintázatok is, melyek a felnőtt, kibontakozott mentális életben is kitüntetett szerepet
tulajdonítanak a narrációnak. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell. Erre oksági és szándéktulajdonító
attribúciós, indokkereső s szándékközpontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat
kényszerítő erővel rávisszük mindenre, ami ér minket. Így válik a világ az elbeszélő minták használata révén
koherenssé, s kreáljuk meg a történeteket létrehozó self fogalmát is (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne
1992).
Valójában a Bartlett (és Janet, Halwachs meg Blonszkij) kezdeményezte narratív, elbeszélési alapú pszichológia
a mai narratív metateóriákban talál felújításra. Az Én problémája és az elbeszélés közötti rokonság azonban
feltűnt már az elbeszéléselmélet klasszikusainak is, akkor is, ha ezt nem te- matizálták vezető kérdéssé. Bartlett
maga ironikus engedékenységgel, így fogalmazott:
Lehet, hogy van szubsztanciális én, ezt azonban nem lehet igazolni egyéni és társas felidézési kísérletekkel, sem
pedig az ilyen kísérletek eredményein való töprengéssel.
1932/1985, 428. o.
Bartlettnek magának a szó nemes értelmében vett amatőr hozzáállására egyébként jellemző, hogy később,
három évtizednyi további munkássága során, a saját magát elemző tudománytörténeti fejtegetéseket kivéve az
emlékezés kérdésére, s lényegében a sémafogalomra sem tér vissza. Elindított valamit, aminek, ha van súlya,
saját útját kell járnia, sugallja ez a mai, „önhivatkozós” pályaépítkezésben oly szokatlan könnyedség.
Bartlett igazi felfedezése a hetvenes évek elejére tehető. Ekkortól válik Bartlett az egyik legtöbbet idézett nem
kortárs szerzővé a pszichológiai szakirodalomban. E hirtelen támadt érdeklődés mögött az egész mai
pszichológia szemléleti átalakulása rejlik. A hatvanas években kialakuló kognitív pszichológiai szemlélet a
kísérleti pszichológiában módszertani elődjére lel abban a Bartlettben, aki nem önmegfigyeléssel, hanem
kísérletekkel igyekszik tisztázni a magasabb emberi megismerés jellegét: mindenféle hipotetikus folyamatokkal
rakja tele az ember fejét, de ehhez érvei a magatartás elemzéséből, s nem a hagyományos introspekcióból
származnak.
Bartlett felfogása saját korában, elsősorban az elementarista tanulás- és emlékezetelképzelések uralma miatt
nem vált különösebben hatásossá. Attitűdje is nehezen elfogadható. Abban a korban éppen a rendszerek
arroganciája miatt ez a hozzáállás nem sok sikerrel kecsegtetett; csak az iskolák uralmának csökkenésével
vesszük észre e józan attitűd heurisztikus értékét.
459
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
a társas mozzanat nem pusztán kiemelkedő, hanem definiáló jelentőségű fontosságát hirdeti az ember lelki
jelenségeinek vizsgálatában. Az orvosi végzettségű Bühler korán a pszichológia vonzáskörébe került. Nevével
az olvasó három korábbi fejezetben is találkozhatott már. A würzburgi iskola egyik vezető képviselőjeként az
elvont „gondolatok” pszichológiai realitásának sok vitát kiváltó képviselője, majd elsőként írt monográfiát a
Gestalt-problémáról a pszichológiában.
Bühler korai munkásságában közismert szerző volt a gondolkodással kapcsolatos vizsgálatain túlmenően is. Az
alaki minőségekről írt könyve (Bühler 1913) igen komoly elméleti és kísérleti vállalkozás volt a formai
szerveződésnek a vizuális észlelésben játszott szerepére nézve. Gondos pszichofizikai kísérleteket végzett
egyenes és görbe vonalakkal, s hasonló, akkorra már az alaki minőségek kérdéséhez sorolt mintázatokkal.
Figyelemre méltó, hogy a berlini alaklélektan-iskola pontosan azért nem ismerte el eléggé Bühler munkásságát,
mert Bühler kísérletező hozzáállása túl elemző volt. Bühler kísérletei a klasszikus pszichofizikai módszereket
követték, amikor az alaki szerveződést tisztázni akarták, s Bühler az alaklélektanosok szerint nem vette észre a
szervező elvek, például a pregnancia jelentőségét. Kölcsönös sértődöttség következett mindebből. A húszas-
harmincas években a Bécsi Egyetemen vezető szerepet játszó Bühler és követői (pl. Egon Brunswik és Kardos
Lajos), miközben nagy szerepet tulajdonítanak az alaki szerveződésnek, nem követik mindenben a berlini
Gestalt-iskolát.
Bühler az elméleti igényű gyermeklélektannak is vezéralakja volt. Munkásságának igazi kibontakozása bécsi
éveire esik. 1922-ben megalapítja a Bécsi Egyetem Lélektani Intézetét, melyet 1938-ig vezet, míg a nácik
baloldali nézeteiért el nem űzik. Amerikába emigrált, ahol a behaviorista és pozitivista közegben ekkor már nem
sok érdeklődés kísérte munkáját, bár korábban gyakori vendég volt Chicagóban, Herbert Meadnél.
chológia válságában kifejti, a pszichológia tárgyáról vallott eltérő koncepciókat. A hagyományos lélektan
bástyáit az asszociációk kritikája kapcsán kikezdi a struktúraelv, a pszichoanalitikusok és a würzburgi
gondolkodáspszichológusok munkáiban az élmények felszíni valósága mögötti rejtett rend keresése, a
behavioristáknál a viselkedés, Sprangernél pedig a szellemi szférára való irányultság. Mindegyik újítás
kizárólagosnak tekinti magát. A valóságban azonban ezek egymást kiegészítő mozzanatok. Minden lelki
jelenségnek három vonatkozása van: az egyik (a hagyományos pszichológiában egyedü- linek tartott) az
élmény, a belső oldal, a másik a mások számára létező viselkedés, a harmadik pedig az egyénen túl létező
értelmi vagy jelentés dimenzió. Már az állati viselkedés sem írható le pusztán fizikalisztikus terminusokban: ha
egy állat viselkedését úgy jellemezzük, mint támadást, már egy értelmi, teleologikus dimenziót rendelünk hozzá,
miként azt a korai etológia is felismert. Sprangerék felfogásával szemben az értelmi dimenzió nemcsak a kultúra
és az ember viszonyára jellemző:
Bizonyosan alig áttekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás
között. Mégis mindkettő közös fogalom alá rendelhető: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel
jellemezhető.
1927, 392. o.
460
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A jeleknek és a társas koordinációnak kitüntetett szerepe van ebben a pszichológiában. Ezt különösen
részletesen fejti ki Bühler 1934-ben megjelent Nyelvelmélet c. munkájában, mely nemcsak a pszichológiában,
hanem a korabeli európai nyelvtudományban is alapvető munka. Ahogy az amerikai behaviorizmusnak
kitüntetett jelentősége volt a tengerentúli behaviorista nyelvészet módszertani megalapozásában (a nyelv
pusztán viselkedési rendszer), Bühler munkája módszertani alapvetése, vagy inkább summázata volt a kor
európai menta- lisztikus nyelvészetének, mely a nyelvnek egyénfeletti, kulturális és pszichológiai realitást is
tulajdonít. Bühler minden jelrendszer lényegének a társas koordinációt tartja. Ez a koordináció nemcsak az
ember sajátja: a társas állatok életének megértésében is kulcsfontosságú. A szemantika megértéséhez jeladó és
jelvevő együtteséből kell kiindulnunk: „a szemantika eredetét nem az individuumnál, hanem a közösségnél kell
keresnünk” (Bühler 1927, 38. o.). Az emberi nyelvben a jeleknek három vonatkoztatási pontjuk van: az élmény,
a belső világra utalás (ennek felel meg a jelek kifejező funkciója), a mások felé érvényesülés, a viselkedési oldal
(ennek felel meg a felszólító nyelvi funkció). Van azonban egy sajátos, magasabb rendűen emberi oldaluk is: az,
hogy egy egyénfölötti koordinációs világra utalnak. Az emberi nyelv jelei tárgyi vonatkozásukat, a tényállásokra
utalást az objektív tartalmon keresztül nyerik el. Az egyénfeletti koordinációnak egy különleges esete az emberi
szemantika (ennek felel meg az ábrázoló funkció). Ez az egyén feletti szellemi szféra létezésének alapja. Ebben
kap új lehorgony- zást Bühler korai érdeklődése Würzburgban a gondolatok realitása iránt, s ez jelenik meg
évtizedek múlva Bühler tudományfilozófiai követőjénél, Karl Poppernél (1972; 1998).
Két mozzanatot érdemes külön hangsúlyozni ebből a felfogásból. Az egyik, hogy Bühler a társas életet nemcsak
emberinek tartja, hanem biológiai eredetűnek. Éppen a társas mozzanat adja meg a leegyszerűsítő
viselkedéselméletek bírálatának egyik alapját; ezen belül az emberi társasság „csak” egy különleges forma. A
társasság azonban nem pusztán másodlagos, korlátozó oldal a lelki életben, hanem annak konstitutív, alakító
része. Ebben Büh- ler felfogása hasonlít George Herbert Mead és Vi- gotszkij koncepcióihoz. Másrészt, s
felfogása ettől jeltani, Bühler úgy vélte, hogy ahogy a nyelv elemzésében figyelembe kell venni mindhárom
funkciót, minden pszichológiai vizsgálódásban egyszerre kell tekintetbe vennünk mindhárom aspektust, az
élményt, a viselkedést és az objektivációkra, illetve tárgyakra irányulást. Ez az a felfogás, amelyből az
461
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
fejlődési szakaszokat, mégpedig tudatosan darwinista alapon. Az ösztön, a szokás (dresszúra) és az értelem
három szintjét különbözteti meg, mind az állati viselkedésben, mind a gyermeki intellektusban. A kiválasztás
terepe az egyén, a viselkedés és a gondolatok világa, eredménye pedig az ösztön, a szokás és a gondolat. Az
elkülönítés alapja tehát az, hogy hol érvényesül a természetes kiválasztás: a klasszikus darwini kiválasztás,
melynek a fennmaradás a tétje, a fajon belül, az egyének szintjén valósul meg, s a viselkedésben kialakítja az
ösztönöket. A testi tevékenységen belül érvényesül a másik kiválasztás, mely szelekció az egyénen belül: a
szokásokat kialakító tanulás. (Emlékezzünk rá, hogy már Thorndike is szelekciós terminológiával elemzi a
próba-hiba tanulást.) A harmadik szinten, mely már Köhler csimpánzkísérleteiben is megjelenik, a kiválasztás
belső folyamat: képzetek, gondolatok közötti belső szelekció, ez az intellektus. A gondolati próbálkozások
egyesítik a gyermek vagy a csimpánz belátásos tanulását és a tudós vagy művész munkáját. A darwini elv a
legmagasabb szintekig egységesíti a viselkedés magyarázatát. A 18.4. táblázat részletesebben mutatja Karl
Bühler felfogását, lefordítva terminusait a mai evolúciós pszichológiai szóhasználatra.
5.17. táblázat - 18.4. táblázat Karl Bühler (1922) rekonstruált felfogása a három
szelekciós térről
Mindebben sajátos folytonosság van: amikor Bühler (1922) a szelekciós magyarázatokat különböző területekre
terjeszti ki, akkor egyben Mach gondolatát (mely 1905-ből származott) bontja ki, amely mindenütt hipotéziseket
és próbálkozásokat látott. Ezeket mondja, mint a fejlődéslélektan alapelveit: „Nekem a darwinizmusban a
játéktér fogalma tűnik termékenynek. Darwin alapjában csak egy játékteret ismert, én háromra mutatok rá, s
egymáshoz viszonyítva elhatárolom őket.” Az elkülönítés alapja, hogy miben érvényesül a darwini szelekció: az
egyének, a viselkedések vagy a gondolatok világában. Bühler tanítványa volt az a másik bécsi filozófus, Karl
Popper (1963; 1972; 1976; 1994), aki evolúciós episztemológiájában ezt a gondolatrendszert egy olyan
formában bontotta ki, mely szerint a hipotézis-próbasor-választás szekvencia figyelhető meg mindenütt. Ennek
belsővé válását fejezi ki Popper neves summázata: saját magunk helyett hipotéziseinket hagyjuk kimúlni. Az
eredetileg Bühlernél kibontott gondolatok Popper közvetítésével megfelelnek annak, amit Dennett (1996;
1998b) darwini, skinneri és popperi lényeknek nevez. A darwini lények a szokásos szelekció kor- látai között
élnek, a skinneri lények az egyéni élet során formálódó szokások szelekciós mezejében, míg a popperi lények a
kulturális objektivációk belső manipulációjával élő gondolkodó lények, akik szintén próbálkoznak, de most már
csak fejben.
Bécsben Bühler a gyermektanulmányi mozgalom vezéralakja is, mint a tanárképző intézet tanára. Felesége,
Charlotte Bühler pedig (1893-1981) egy máig is alkalmazott korai csecsemőfejlődési vizsgálat, a Bühler-Hetzer-
próba kialakítója. Ekkoriban emellett az elsők között dolgozza ki az emberi életút elemzésének pszichológiáját,
többek között magyarul is megjelent könyvében az ifjúkor pszichológiájáról, mely serdülők naplóit elemzi igen
érzékeny módon (Bühler 1925). Neki egyébként több sikere volt az emigrációban, mint Karl Bühlernek.
462
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Európában Karl Bühler hatása is nagy volt azonban, bár szemiotikai koncepciója egészét kevesen fogadják el.
Saját korában sokszor kritikusan, de nagy hatással volt Vigotszkij felfogásának alakulására, mind Vigotszkij
fejlődéslélektanában, mind a pszichológia válságára adott reakcióiban. Nagy szimpátiával kezeli Bühler jeltani
felfogását elméleti munkáiban a magyar Harkai Schiller Pál. Cselekvés- taninak nevezett koncepciójában
jelentős mértékben támaszkodik Bühler és Piaget munkásságára, valamint a korai etológiára. Ezek a törekvések
jelentik számára az értelmi mozzanatokat is tartalmazó, nem mechanisztikus viselkedéselmélet mintáját. Bühler-
re vonatkozóan a lelki jelenségek több szempontú kezelése és a jeltani szempont kitüntetett szerepet kap nála.
A nyelvelméletíró Bühler pedig a magyar általános nyelvészet egyik úttörőjének, Laziczius Gyulának (1896-
1957) a munkáira volt nagy befolyással. Bühler olyannyira jelen volt a hazai szellemi életben, hogy 1936-ban az
MTA tiszteleti tagjává is választották (hogy azután a hatvanas évek elején töröljék a tagok sorából). Közvetlen
tanítványai között is találunk magyarokat. Egon Brunswik és a medicinától és matematikától Bühler személyes
vonzereje révén a pszichológiához pártolt Kardos Lajos viszik tovább Bühler korábbi percepciókutatási
érdeklődését. Brunswik a nagyságkonstancia, Kardos a megvilágításkonstancia terén a Bécsi Intézetben végzik
már említett klasszikus kutatásaikat, hogy aztán más irányt vegyen munkásságuk, mint később még látni fogjuk.
A Bécsi Intézet és tanárképző a húszas és harmincas években nagy zarándokhely volt. Igen sokan megfordulnak
itt más irányzatú pszichológusok is, de a progresszív Bühlernek más szakmákból is verbuválódnak később
híressé váló tanítványai. Mikor elemi iskolai tanítóvá vált, még Wittgenstein is megfordult nála, egy évig a
tanárképzőbe is járt. Szorosabb kapcsolatban volt Bühlerrel a modern etológia atyja, Konrad Lorenz, akinek
koncepciójában nem nehéz felfedezni néhány mozzanatot Bühlertől, pl. a viselkedés célirányosságának elvét és
a magatartásra vonatkozó szelekció gondolatát. A tanárképzőben Bühler tanítványa volt Karl Popper is, akinek
tudományfilozófiájában több gondolat Bühlertől származik. A popperi harmadik világ koncepciója a szellemi
tényezők egyénfölötti létének feltételezését bevallottan Bühlernek az ábrázoló nyelvi funkcióra vonatkozó
elemzéséből meríti. Másrészt Popper a tudományos elméletek fejlődését is egy darwini szelekciós
mechanizmusként képzeli el: az elméletek keletkeznek, s a tudományos közösség válogat belőlük. Nem nehéz
felfedezni itt annak kiterjesztését, ahogy Bühler az értelmet általánosságban a gondolatok közötti belső
szelekcióként képzelte el. Végül a nyelvi funkciók Bühlertől származó tana ihleti Poppert arra, hogy a három
funkció mellé egy negyediket is felvegyen: a nyelv argumentatív funkcióját, mely a tudomány fejlődésének
biztosítéka.
A szolid vagy igencsak fantáziadús anekdotiz- mus és a spekulációk virágzanak, gondoljunk csak Freud ösztön-
és tömeghelyzet-koncepciójára vagy McDougall társas ösztöneire. Pataki Ferenc (1998) könyve a
tömeglélektanról érzékletesen bemutatja ezt a korai világot: a bizonytalan adatkezelés mellett
koncepciógazdagság jellemzik e kort. A mai értelemben vett szociálpszichológiához azonban a társadalom nagy
463
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
egésze s az egyén között elhelyezkedő társas folyamatokat kezelni képes módszerek megtalálása vezetett el, a
kifejezetten iskolákhoz igazodó elméletek (p. Floyd Allport) kerülő útja után.
5.6.1. A csoportlélektan
A csoportfolyamatok előtérbe állításával találja meg a szociálpszichológia e módszerek egy részét s saját
hangját. Kurt Lewin már említett munkái mellett döntő szerepet játszott itt Jacob Lévy Moreno (1892-1974),
európai származású amerikai pszichológus, aki kidolgozta a kiscsoportok vonzalmi szerkezetét vizsgáló
szociometriai eljárást (szimpátiaválasztások arról, kivel szeretnél együtt táborozni, szórakozni s így tovább) s a
csoporttörténéseken keresztül gyógyító pszichodráma (szerepjátszásos csoportterápia) módszerét. Moreno kissé
misztikus fogalomrendszere ellenére máig hat. A mérési eljárást azóta is használjuk. Az egyik legegyszerűbb
eszköz a csoportok formális és pszichológiai (informális), vonzalmi szerkezete közötti eltérések megragadására.
A pszichodráma pedig több, mint egy terápiás eljárás. Egyrészt elsőként képviselte a személyiség és zavarainak
interakciós, illetve szerepmintázatokon alapuló felfogását, mely különböző módozatokban mára szinte triviálissá
vált. Másrészt ezzel kezdődik el a különböző csoportmódszereknek máig tartó karrierje: a célra irányuló vagy
csak az egyént gazdagítani hivatott profesz- szionálisan szervezett csoport a modern ember család- és
közösségpótlékává válik.
Eközben az iparban dolgozó szociálpszichológusok, elsősorban Elton Mayo (1880-1949) amerikai pszichológus
rámutattak az informális csoportok és a dolgozókkal való törődés jelentős szerepére a termelésben is. Az ipari
vezetésben, üzemszervezésben előtérbe kerülő emberi tényezők egyik legfontosabbikává válik a
csoportszerkezet és a vezetés. Sok kutatás születik a csoportok hatékonyságát befolyásoló tényezőkről,
csoportok közötti viszonyokról is.
Nálunk a 17. fejezetben említett Mérei Ferenc e téren is nagy szerepet játszott. A szociometriát több szempontú
eljárássá fejlesztette tovább, a vonzalom mellett a funkciókra való alkalmasságról alkotott képzetekkel is
kiegészítve. Mérei egész életét azok a hálózatok határozták meg és töltötték be, melyekhez nemcsak, hogy
tartozott, hanem ő keltette életre őket, hogy azután tanulmányozni kezdje formálódásuk törvényeit. Nem
véletlen, hogy legfontosabb tudományos adaléka az egyén és a csoport kapcsolatával függött össze, a jó és rossz
hálózatokkal a demokrácia és az egyéni boldogság szempontjából. Sokat hivatkozott dolgozata, mely a
nemzetközi pszichológia színterére helyezte őt, először 1947-ben jelent meg, 1949-ben pedig angolul. A
dolgozat közismerten bekerült jó néhány évtizedig a legfontosabb szociálpszichológiai olvasókönyvbe.
Alapgondolata az, hogy a csoportinterakció egy „élménytöbbletet” teremthet, mely több, mint a puszta egyéni
élmények összessége. A közös tevékenység nem pusztán az egyenkénti tevékenységek összessége, olyan oldalai
is vannak, melyek összegződő egyéni élményekből nem is állhatnának elő. Később ezeket a gondolatokat több
irányba fejlesztette tovább: kialakította az „utalás” fogalmát, mely a csoporthoz tartozásra való emlékeztetés
szemiotikai eszköze (lásd pl. Mérei 1994). Ez a munka egyébként személyes naplóinak pszichoanalitikus
értelmezéséhez is elvezetett (Virág 1987). Kidolgozott egy elméletet a csoport és a vezetők kapcsolatáról is,
mely szerint a hatékony vezetők mindig átveszik a csoport értékeit ( Mérei 1989). A csoport és a vezető közötti
érdeklődésének volt köszönhető azután a magyar szociálpszichológiában és neveléslélektanban a szociometriai
irány soha nem látott hosszan tartó hatása: a guru mintegy megfagyasztotta a módszertant. A 18.2. ábra mutatja
a jellegzetes gyakorlatorientált szociometriát: a cél valóságos közösségek kapcsolatrendszereinek feltárása volt.
Másrészt ebből a nem hivatalos csoportok gyakorlatának előtérbe kerülése következett, az akadémiai körökön
kívüli önképző egyetemek jöttek létre, ahol állandóan újra átélt élmény az együttesség és a csoportok gyakorló
és támogató szerepe szemben a társadalom hatalmi struktúráival. Mérei számára az elsődleges csoportok és ezek
érzelmi vonatkozása váltak az emberi élet összeragasztó tényezőivé, valamint az egyéni integritás
megvédésének, a túlélésnek a hivatalossággal szembeni biztosítékaivá is lettek.
Az archetipikus hálózati ember megtalálta a valódi emberi csoportok helyét egy olyan társadalomban, mely
összes hivatalos súlyával a szervezett és intézményesített szocializáció és az intézményesített csoportok mellett
áll ki. Az eredetileg a szocializmus előtti időben baloldali irányultságú hangsúly a nem hivatalos életszférákra
nézve a hivatalos szocializmus korában a természetes csoportosulások és a természetes alapú vezetés elméletileg
motivált mentsvárává válik.
464
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
18.2. ábra. Egy óvodai csoport szociometriái szerkezete, összevetve az aktometriai szerkezettel (Mérei
1971/1998, 208. o. nyomán). A kölcsönösségi hálózat különböző változatai jól mutatják Mérei iskolájának valós
életre irányultságát: az aktometriai szerkezet azt mutatja, mennyit játszanak ténylegesen együtt az egyes
gyermekek
Valójában a harmincas évek végétől mind a csoportkutatás, mind az attitűdvizsgálat, mind a szocializációs
mechanizmusok szociálpszichológiai vizsgálata, s ennek kiterjesztése az etnikai kapcsolatokra, egyszerre válik
gyakorlatiassá, s ugyanakkor elméletileg is kifinomulttá. A Kurt Lewin képviselte alaklélektani ihletésű
csoportlélektan és szociálpszichológia (12. fejezet) és a neobeha- viorista tanuláselmélet kiterjesztései a (19.
fejezet) egyszerre eredményezik a szociálpszichológia kérdésfeltevéseinek bekapcsolódását a vezető iskolák
elméleti vitáiba, és közvetlen társadalmi involváltságát. Olyan korszak ez, melyben a demokratikus
csoportvezetés gondolata, vagy az a hit, hogy az etnikumok közötti kapcsolatokat mint előítételeteket érdemes
tanulmányozni, hogy a társadalmi frusztrációk csökkentése az agresszió csökkenéséhez vezet, mind az
antifasiszta és az amerikai Új Társadalompolitikához (New Deal) kapcsolódó társadalomtudományi mozgalom
részei. A szociálpszichológia a konfliktuscsökkentő és esélynövelő társadalmi gyakorlatok szövetségeseként vált
központi jelentőségű diszciplínává. Ez mindmáig így van, egy finomítással. Mára, többek között a hatvanas-
hetvenes évek társadalmi mozgalmainak hatására, mindez sokak szemében reformista társadalomtudományként
negatív kon- notációt kapott, s egy kevéssé világosan artikulált baloldali társadalomtudományt állítottak szembe
vele, melynek hangsúlya nem a megoldáskeresés, hanem a leleplezés, hogy azután a nyolcvanas évektől a
liberális elkötelezettségű társadalomtudományok alternatívájaként megjelenjenek a konzervatív értelmezések is.
A csendesebb többség azonban a harmincas évektől megmaradt abban a hitben, hogy a csoportjelenségekkel és
a társadalmi előítéletekkel kapcsolatos vizsgálódás összekapcsolható egy liberális társadalmi hitvallással, úgy,
ahogyan azt például Gordon Allportnak (1999) az előítélettel kapcsolatos munkái tükrözik.
465
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A biologisztikus felfogások szerint a társas jelleg a főemlősök biológiai vonása, ez azonban még nem azonos a
társadalmisággal (lásd például Changeux érvelését, Changeux és Ricoeur 2000 vitakönyvében). Vagyis nemcsak
a szociológiából, a vonatkoztatási csoportok elméletéből s ehhez hasonlókból juthatunk el egy sajátos kettős
felfogáshoz. A társas beágyazás és meghatározottság nem azonos a társadalmival, hirdetik a biológiai indulású
felfogások is, s világosan kell látnunk, hogy a kognitív kutatásban elsődleges vonatkoztatási keretünk a társas, s
nem a társadalmi. Ez – mármint a társas – pedig nem szükségszerűen korlátozó szociális közeget jelent, hanem
akár kibontakoztatót is. Valójában a klasszikus szociális konstrukcionizmus nagy gondja, hogy ebben az
elkülönítésben nem következetes.
diszpozíció séma
466
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
feszültség sematizáció
A francia szociologizmusról az eredeti munkák mellett Rubinstein (1967b) és Vigotszkij (1971) kritikája
megszívlelendő. Nyíri (1989; 1994) köteteiben megtalálható Halbwachsot is elemző írása. Ugyanitt szól
Wittgenstein s Halbwachs szellemi rokonságáról.
A kulturális relativizmus kérdésének jó áttekintése Ser- pel (1986) kis könyve. Lurija (1987) áttekinti Vigotsz-
kijék kísérleteit. Sapir magyarul is olvasható, Karácsony Sándornak pedig van hozzáférhető új kiadása is. Pléh
(1999) a nyelvi relativizmussal kapcsolatos kísérleti szakirodalom áttekintése, az egész relativizmus kérdése
pedig Neumer Katalin (1998) saját kötete s az általa szerkesztett válogatás (Neumer 1999).
Bartlett magyar kiadásában megfelelő irodalmi eligazító is található mind életére, mind munkásságára.
Bühler értékelésére lásd Pléh (1984b). A szociálpszichológia történetét is megadják Csepeli, Hunyady és Pataki,
valamint Halász, Hunyady és Marton válogatásai, s Csepeli és Pataki újabb könyve.
Az elemi tanulás mellett központi szerepre tettek szert a nyelv, gondolkodás, motiváció, személyiség,
pszichopatológiai jelenségek viselkedéses magyarázatai. Fontos marad a tanulás alapelveinek tisztázása. A
neobehaviorizmus nem osztatlan irányzat, számos tábora van. Sokat vitatják, vajon minden tanuláshoz kell-e
megerősítés, vajon a tanulásnak egy vagy több alapformája van-e (klasszikus és operáns kondicionálás).
467
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Programozott oktatási felfogása a tananyagokat is elemi kondicionálás szerűen tanulható részekre bontja.
Társadalmi utópiájában a belső világra vonatkozó „előítéletektől” megszabadult, a büntetés helyett pontosan
adagolt jutalmakkal dolgozó közösségszervezés mellett állt ki. Követői a tanulási elveket a kóros jelenségek
magyarázatára s lépcsőzetes kiiktatására is bevezetik viselkedésterápia néven. A neobehaviorizmus egy másik
iránya a belső folyamatokat a nyílt, moz- gásos viselkedés töredékeiből vezeti le, ún. közvetítő válaszoknak
tartja (mediációs elmélet). Clark Hull követői is kiterjesztették a viselkedéselvet a személyiség, a társas
folyamatok és a pszichopato- lógia területére. Ebben sokat támaszkodtak Freud és a neofreudisták munkáira. A
viselkedéselmélet a klinikusok és a szociálpszichológusok leírta jelenségekre mechanisztikus és fejlődési
magyarázatot adna, olyan fogalmak segítségével, mint a frusztráció-agresszió elv, az utánzásos tanulás vagy az
indulatátvitel (Neal Miller, O. H. Mowrer). A hatvanas években ennek az irányzatnak központi témájává vált a
nyelv behaviorista elemzése (C. E. Osgood). A neobehavioristák egy további tábora, E. C. Tolman hívei a belső
folyamatokat elsősorban az inger felől vezetik le. A tanulásban nagy szerepet tulajdonítanak a belső térképek
kialakulásának s az elvárásrendszereknek. A személyiséget belső modellek s hozzájuk kapcsolódó értékelések
ösz- szességeként fogják fel.
A hatvanas évekre a hajlékony behavioristák egyre szorosabb kapcsolatba kerültek a spontán tevékenységek
jelentőségét felfedező modern pszicho- fiziológiával is (pl. K. Lashley, D. O. Hebb), valamint a magasabb rendű
állatok jelezési viszonyait kutató etológiával (D. Premack). Skinner követőit kivéve a neobehavioristák fogalmi
apparátusa annyira fellazult, hogy a belső folyamatokat kiindulásként feltételező, a megismerési folyamatok
modellálá- sára törő kognitív pszichológia könnyedén fel tudta váltani. Mára a neobehaviorizmus mint irányzat
visszafejlődött. Az általa bevezetett objektivizmus (minden belső folyamat megismeréséhez a viselkedésen át
vezet az út), s számos általuk bevezetett fogalom (tanulási fajták) s kérdés (egyetemesek-e a tanulási elvek,
feledhetőek-e rossz szokásaink) maradandónak bizonyult.
468
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
elemző kijelentéseket; az egyedi tényekből kiindulva szigorú lépésekben építsük fel a tudományos elméletet –
így hangzanak most az örök szcientikus célok. Kiegészítve a pszichológiára azzal, hogy a „népi pszichológia”
legfeljebb heurisztikus kiindulás lehet (Tolman), de legjobb ezt be sem vallani.
Smith Stevens (1906-1973). Jól ismert kutatásai igen messze állnak a behavioristák érdeklődésétől: érzékelés-
lélektannal foglalkozik. A Nobel-díjas (1961) magyar Békésy György (1899-1972) mellett, aki a hallás
örvényelméletét s a laterális gátlásnak a különböző modalitásokban játszott szerepét dolgozza ki, Stevens a
modern halláskutatás egyik legnagyobb alakja, aki mindmáig ható eljárásokat használva a pszichoakusztika
modern területének kialakítója. Békésyhez hasonlóan ő is hisz bizonyos érzékelési folyamatok kvantumos
szerveződésében. Tovább is lép azonban a hallás vizsgálatán. O vált a pszichofizika megújítójává is. A Fechner-
féle abszolút ítéleteket (egyforma-e két inger) új mérési helyzetekkel váltja fel (pl. növeli a hangot kétszer olyan
erősre). Az így kapott eredmények szerint a mennyiségi viszonyokban (pl. hangerő) a pszichofizikai függvény
helyes formája nem logaritmikus, hanem hatványfüggvény. Ennek részletes értelmezéséről azóta is viták vannak
1. A tudomány [...] egy társadalom tagjai által elfogadott empirikus állítások halmaza. [...]
3. A pszichológiában csak úgy válik valami elfogadhatóvá, mikor minden megfigyelést, beleértve azokat a
megfigyeléseket is, melyeket a pszichológus magán végez, úgy kezelünk, mintha a „másikon” végeznénk.
[...]
4. Egy terminus csak akkor jelöl valamit, ha konkrét kritériumok vannak alkalmazhatóságára. Egy állításnak
pedig csak akkor van empirikus jelentése, ha igazságának vagy hamisságának kritériumai olyan konkrét
műveletekből állnak, melyeket kívánságra el lehet végezni.
469
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
5. Amikor a komplex műveleteket egyszerűbbekre és még egyszerűbbekre próbáljuk redukálni, a végén azt
találjuk, hogy a diszkrimináció vagy a differenciális válasz az alapvető művelet.
1939/1983, 16-17. o.
Olyan képet kapunk tehát, melyben az operaciona- lizmus egyszerre a tudomány nyilvánosságának, s így az első
személyűvel szemben a második sze- mélyű pszichológiának a biztosítéka, s egyben egy méréselvekben
egyetértő közösséget is teremt.
A behavioristák számára a műveleti elv jelentette a konkrét felszabadulást a klasszikus behaviorizmus merev
ontológiai megkötéseihez képest. Azt jelentette ugyanis, hogy amihez műveletek rendelhetők, arról lehet
beszélni a tudományban akkor is, ha „belső” folyamat. Az állat (és az ember) belső állapotai így újra
szalonképessé válhatnak. Úgy azonban, hogy bevezetésükkor nem az élmények közvetlenségére hivatkozunk,
hanem a műveleti meghatározások kerülő útján csempésszük vissza őket.
Az ötvenes évektől az egyik vitás kérdés éppen az lesz, hogy ehhez a műveletihez képest van-e többletjelentésük
a pszichológiai terminusoknak, feltölthetjük-e őket a népi pszichológiából.
Irány ha A/B = B/C, akkor A/C van abszolút nulla abszolút hőmérséklet
= 2xA/B
A behaviorista táboron belül megvalósult konkrét formáiban az operacionalizmus kétféleképpen jelenik meg.
Egyrészt létezik egy józan és gyakorlatias formában, amit szubsztanciális műveletiségnek nevezhetnénk. Akkor
beszélhetünk például arról, hogy az állat éhes, ha X óráig nem adtunk neki enni. Ez lesz az az út, mely a
hagyományos pszichológia „belső” fogalmait visszacsempészi az objektív pszichológiába. Él azonban az
operacionalizmus egy formálisabb módon is. Módot ad arra, hogy a viselkedés elemzésében használt
terminusokat megfosszuk „ontológiai” tartalmuktól, s csak egymásra vonatkoztatva definiáljuk. Ebben a
keretben az operacionalizmus olyan eszközzé válik, mely furcsa körbenforgó meghatározásokkal ruházza fel a
pszichológiát. Ez a megoldás éppen a legmerevebb neobehaviorista, Skinner munkáiban jelenik meg. Számára
például válasz minden olyan esemény, melynek megjelenését a megerősítés befolyásolja. Ezzel a „válasz”
fogalmába a pedálnyomástól a szonettírásig minden beletartozhat. Ugyanakkor megerősítés minden olyan
esemény, mely egy válasz megjelenését befolyásolja. Ezzel a megerősítésbe a tápláléktól kezdve a kitüntetésig
minden belesorolódik, mód nyílik a Skinner (1938) által hangsúlyozott funkcionális elemzés érvényének minden
határon túli kiterjesztésére. Vegyük azonban észre, hogy közben az egész gondolatmenet körben forgóvá vált.
A filozófia legfőbb feladata a tudományos nyelv logikai elemzése lenne, akárcsak a neopozitivisták egyik
forrása, Bertrand Russell (1872-1970) szerint. Ennek során világosan meg kell különböztetni a tényekről és a
470
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
nyelvről, saját megismerési rendszerünkről szóló formális kijelentéseket. A pszichológiára nézve ennek a
felfogásnak az európai pszichológiai hagyomány szubjektivista kontextusában javarészt kritikai mondanivalója
volt: a világ és a tudomány egységére hivatkozva szigorú fogalmi kritikát adott a hagyományos európai
tudatlélektanról. A behaviorista közegben mindennek más hangsúlya lesz. A (neopozitivista) tudományelmélet
megerősíti saját fizikalizmusukat, monista világképüket. Ugyanakkor a nagyobb fogalmi szigor közvetítője is a
pszichológia irányába. Megjelenik a pszichológiában is az igény saját fogalmi rendszerének logikai reflexiójára.
Ez az utóbbi mozzanat egyben liberalizációt is jelent a behavioristák saját korábbi álláspontjához képest: mivel a
neopoziti- vista hitvallás csak azt kívánja meg, hogy minden kijelentésünk visszavezethető legyen tapasztalati,
„jegyzőkönyvi” állításokra, megengedi a belső folyamatokra vonatkozó állításokat is. Sőt, Hull munkásságában
a tudományelmélet egyenesen a pszichológia hipotetikus-deduktív építkezésének alapja lesz. Végül a
neopozitivizmus hite az egységes tudományban jó támasz a neobehavioristák számára abban a törekvésükben,
mely a társadalomtudományok egységét viselkedéstudományként szeretné megvalósítani.
A terminust Edward Chase Tolman (1886-1959), a Berkeley Egyetem professzora vezette be a pszichológiába.
John Holt tanítványa, aki a neobeha- viorista szemléletet sok szempontból előrevivő elméleti pszichológus és
filozófus, amellett hogy kiváló kísérletező is volt. Tolman Holt koncepciójából, s a neopozitivisták alkotó
feldolgozásából kiindulva jutott el a közbülső változó fogalmáig. A pszichológia egész fogalomrendszerét ilyen
változókra váltja át: ezek egy része esemény jellegű (pl. valami észlelése, egy emlékkép felmerülése), egy része
pedig diszpozíciós jellegű (pl. személyiségvonások, tanulási törvények). Levezetésük tulajdonképpen
reprezentatív, csak egy definiáló tényezőt variáló kísérletekben történne (pl. minden egyebet állandóan tartva,
figyeljük az éhezési idő és a viselkedés összefüggését).
A közbülső változók Tolman elképzelése szerint maguk is bonyolult rendszert alkotnak: a független változókhoz
(inger, fiziológiai drive, öröklés) közelebb állókból olyanok is levezethetőek, melyek már korábbi függő
változók függvényei (pl. a tanult elvárások, mint a tanulás és a motivációs rendszer függvényei). A rendszer
látszólag elegáns és zárt: minden a független változókból vezethető le, a másik végponton pedig megjelenik a
viselkedés valamely jegyében (gyorsaság, irány stb.). A 19.1. ábra mutatja, hogyan képzelte el Tolman a
viselkedés soklépcsős meghatározhatóságát. Nehéz elkerülni azonban azt az érzést, hogy mindez csak a
közbülső változók fogalmi lehorgonyzásának módja. Igazából az az érzésünk, hogy maguk a fogalmak nem
innen származnak, hanem a hagyományos lélektanból. A közbülső változó csak ahhoz kell, hogy tudományossá
tegyük a szubjektív fogalmakat. Az emlékképről pl. nem a levezetések, hanem élményeink révén tudunk, majd
ezeket próbáljuk levezetni. Az, hogy éppen milyen közbülső változókat posz- tulálnak a behavioristák, nagyon
is a „szubjektív” pszichológiai elméletektől függ.
Tolman közbülső változó fogalma nagy karriert futott be. Vagy harminc éven át az amerikai kísérletező
pszichológusok egyik legtöbbet használt, váltópénzek tekintett terminusa lett belőle. Voltaképpen egyedül
Skinner próbálja következetesen kerülni ennek használatát. Szigorító fogalmi distinkciók használatára is sor
kerül a fogalom karrierje során. McCorquodale és Meehl egy 1948-ban megjelent nevezetes tanulmányukban
rámutatnak arra, hogy a közbülső változónak tételezett dolgok burjánzása közepette meg kell különböztetni
egymástól két dolgot. Egyrészt vannak a tulajdonképpeni közbülső változók, melyek logikailag diszpozíciós
fogalmak. A szokás vagy a késztetés fogalma logikailag ugyanolyan, mint pl. az ellenállás a fizikában:
segítségével bizonyos beavatkozásokra bizonyos viselkedés jósolható be. Ezzel szemben a hipotetikus
konstrukciók még nem fordíthatóak le közvetlenül a megfigyelhető események nyelvére, ugyanakkor
meghatározott hipotetikus folyamatokra vagy entitásokra utalnak (pl. szorongás, libidó). Ez utóbbiakat sem kell
kiiktatnunk a pszichológiai dikcióból, csak tisztáznunk kell, egyszerű leíró közbülső változónak vagy elmélet
terhelte hipotetikus konstrukciónak tartjuk-e őket. A hatvanas évek új tudományelmélete (lásd 21. fejezet) e
területen majd éppen azt fogja hangsúlyozni, hogy mivel minden tudományos megismerés és fogalomalkotás
elméletfüggő, maguk a leginkább leírónak tartott közbülső változók is hipotetikus konstrukciók: modelleket
rejtenek magukban a valóságról, melyek korántsem ártatlanok és triviálisak.
471
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
472
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A neobehaviorizmus az amerikai pszichológiában Pavlov felfedezésének kora is. A húszas évek végétől egyre
jobban terjed az a metateoretikus elképzelés, mely minden tanulást kapcsolatképzésként fog fel. Ennek alapvető
formája a klasszikus kondicionálás lenne. Kapcsolat kialakulása egy semleges inger és a válasz között. A
behavioristák többnyire hisznek abban, hogy az általuk használt bonyolultabb tanulási helyzetek (pl. az
útvesztőtanulás, a diszkriminációs tanulás) s a magasabb rendűnek tűnő tanulási teljesítmények (pl. szavak
listájának megtanulása) is visszavezethetők ilyen elemi kapcsolatképzések sorozatára. Pavlov azonban nemcsak
ahhoz járul hozzá, hogy a tanulás kapcsolatképzésként értelmeződjék. Rendszerének alapfogalmai
(diszkrimináció, generalizáció stb.) a legtöbb neobehaviorista számára a viselkedéselemzés
megkérdőjelezhetetlen természeti törvényeiként szerepelnek, sokszor anélkül azonban, hogy Pavlov eredeti, az
agykérgi dinamikára vonatkozó fiziológiai doktrínáját is átvennék.
A feltételes reflexből kiinduló elemzés sajátos felhangot kapott Skinner (1938) felfedezései révén. A fiatal
kutató a húszas években a labirintustanulást vizsgálva, ahogy az már lenni szokott, véletlenül észrevette, hogy
az állatok maguktól visszamennek oda, ahonnan elindultak a táplálékot (jutalmat) eredményező útra. A
jelenségnek megfelelő kísérleti helyzetet Skinner fokozatosan leegyszerűsítette, s azóta is ebben a helyzetben, a
nevezetes Skinner-do- bozban folyik ennek a típusú tanulásnak a vizsgálata. Az éhes állat egy zárt ketrecben fel-
alá mászkál; véletlenszerű mozgásai révén rálép a ketrecben levő pedálra; egy ételgalacsin esik le elé; egyre
sűrűbben fogja nyomkodni a pedált, míg az olyan reflexszerűvé nem válik, hogy tanulmányozhatóak lesznek
rajta a feltételes reflexek formálódására általában jellemző törvények (diszkrimináció és generalizá- ció,
megerősítés és kioltás).
A helyzet emlékeztet a próba-szerencse tanulás leírására Thorndike-nál. Valóban, annak a tanulási típusnak egy
lecsupaszított változatáról van szó. Skinner eredetisége mellett szól, hogy felismerését nem Thorndike
motiválta. Mint ahogy nem ismerte a Pavlov-laboratóriumban dolgozó lengyel J. Ko- norski és Miller (1929)
húszas évekbeli felfedezését sem. Ok azt vették észre, hogy ha a Pavlov-állvá- nyon rögzített kutya egyik lába
szabadon mozog, s a feltétlen ingerként szereplő áramütést megelőzően az elhárító helyzetben a kísérletező a
kutya lábát felemeli, akkor egy idő után a kutya magától felemeli a lábát az áramütést megelőzően: létrehozza
azt az ingerlési helyzetet (a lábizmok összehúzódását), mely a fájdalomtól való megszabadulásnak felel meg.
Történetileg ez a kísérlet a Skinner-féle instrumentális feltételes reflexek első leírása (lásd erről Barkóczi és
Putnoky 1968). Ez azonban csak a hatvanas években vált ismertté, a feltételes reflexek új típusát Skinnernek
1938-ban megjelent A szervezetek viselkedése című műve tette közismertté.
A reflexek új típusát több névvel illetjük: nevezzük operáns tanulásnak, mivel a szervezet valamilyen műveletet,
beavatkozást alakít ki a környezetbe. Nevezzük instrumentális feltételes reflexnek, mivel a viselkedés itt
eszköze a jutalom megszerzésének, míg a Pavlov-helyzetben nem (a kutya akkor is kap enni, ha nem nyálazik a
csengőre).
A kétféle reflexet úgy is szembe szoktuk állítani, mint S (inger) és R (válasz) típusú tanulást. A pavlovi
helyzetben ugyanis az állat nem alakít ki új viselkedésformát, csak egy meglévő viselkedés (pl. a nyálazás)
hozzákapcsolását sajátítja el egy új ingerhez. A Skinner-helyzetben viszont a kezdetben véletlen
próbálkozásokból egy új viselkedési forma emelkedik ki. Az operáns kondicionálás a következmények alapján
folyó tanulás alapformája.
A részletes értelmezés nélkül a 19.2. táblázat mutatja, hogy az ötvenes évekre hogyan állították szembe
egymással a kétféle tanulási formát.
A harmincas években ha kondicionálásról és feltételes reflexekről volt szó, a pszichológusok elsősorban még
csak a pavlovi reflexekre gondoltak. A legtöbb tanuláselméleti rendszer Pavlov alapos ismeretéből indul ki.
Skinner egyenrangúként mellé helyezése a szakmai köztudatban elsősorban Hilgard és Marquis 1940-ben
megjelent, Kondicionálás és tanulás című tankönyvének köszönhetően indul meg. Messzire előrefutunk ezzel,
de már itt is érdemes megemlíteni, hogy az ötvenes évek közepétől jelennek meg majd olyan törekvések,
melyek a kétféle alapvető tanulási mechanizmus egyesítésére törekszenek. Ennek van egy metodológiai oldala:
a neobehavioristák hisznek a gazdaságos tudomány elméletében, ahol minél kevesebb folyamattal törekszünk
minél többet modellezni. Mowrer (1947; 1960) pszichológiai szinten kísérli meg ezt: a klasszikus (pavlovi)
kondicionálás lenne a motívumtanulás alapja, így alakítanánk ki, hogy egy helyzethez reményt vagy félelmet
fűzzünk, míg a motívumokhoz kapcsolódó viselkedésformák ki- alakulása a következmények általi szabályozás,
az instrumentális tanulás elveit követné. A fiziológiai mechanizmusokat illetően a hatvanas évekre elsősorban
Neal Miller (1964) munkáiban fogalmazódik meg az a felismerés, hogy a zsigeri válaszok (pl. a szívritmus) is a
megerősítés ellenőrzése alá vonhatóak. A következmények függvényében végbemenő válaszdiszkriminációnak
473
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
megfelelően lassulhat vagy gyorsulhat pl. a szívverés is, nemcsak a pedálnyomás erőssége, a kétféle tanulás
tehát nem is követ annyira eltérő utakat (vö. Ádám1971).
S típus R típus
Az egyik megközelítés az S-R formula szempontjából az ember, illetve az állat fejét elsősorban az inger felől
tölti fel: olyan közbülső változókat használ a viselkedés magyarázatában, melyek az ingerből származnak, s
ennek megfelelően fontos korabeli referenciakerete is lesz az alaklélektan. Az 1918-tól Berkeley-ben tanító
Edward Chace Tolman a neo- behaviorista mozgalom kognitivistája. A sokat utazó, Edwin Holt- s Robert
Yerkes-tanítvány, széles érdeklődésű, a szokvány amerikai pszichológusoknál sokkal kozmopolitább Tolmanre
a behaviorista szellem, s mint láttuk, a neopozitivizmus mellett az alaklélektan, Kurt Lewin, Karl Bühler
jelelmélete s a pszichoanalízis is hatással volt. (Tolman meglehetősen liberális ember is volt. A hidegháború
idején megtagadta egy egyetemi hűségnyilatkozat aláírását, közvetve, a tekintély példájával sok fiatal baloldali
kollégáját, például David Krechet segítve ezzel.) Az állati tanulás viszonylag egyszerűbb teljesítményeit
magyarázva is kognitív, belső tényezőket helyez előtérbe: egy útvesztő megtanulása során például az állat nem
feltételes reflexek láncolatát alakítja ki, hanem jel-gestaltokat. Azt tanulja meg, hogy mi mire vezet, mi után mi
következik. Ezen elvárások összmintázata egy kognitív térkép, mely az állat viselkedését irányítja. A tanulás
lényege nem a végrehajtás, hanem a belső modell, a térkép kialakítása lenne. Ennek jelentőségéről tanúskodik
pl. a latens tanulás; az állat akkor is tanul valamit, ha csak járkál a labirintusban – kialakítja a térképet.
De ugyanezt mutatja, hogy a labirintust végigjárni tanult állat később végig is tudja úszni azt, ahogy keresi a
célpontot, s így tovább. Mindeközben a viselkedés leírásában Tolman a funkciókat betöltő nagy viselkedés
egységekre összpontosít (az élelem megtalálása, kijutás a dobozból, a lecke megtanulása stb.). Hull s a többi
behaviorista molekuláris behaviorizmusával szemben Tolman a moláris szempont képviselője, a nagyobb
környezeti és viselkedéses egységeket hangsúlyozza.
Ez a felfogás ugyanakkor, mint Tolman 1932-es nevezetes könyvének címe is jelezte, a célirányosságnak s a
motivációnak is kitüntetett szerepet tulajdonít. A szervezetet irányító belső térképek különbözőképpen értékelt
régiókat tartalmaznak: elvárásaink nem tiszta kognitív elvárások, hanem sajátos értékmátrixot alkotnak.
Mozgásunk a külvilágban – a pozitív régiók keresése, a taszítóak kerülése. Ezt a folyamatot Tolman kései
írásaiban Lewin tanulmányaira emlékeztető mezőrajzolatok próbálják szemléletessé tenni. Mint a 19.1. ábra
mutatja, eközben Tolman is megkísérli sok korabeli behavioristához hasonlóan a pszichoanalízisben
kulcsszerepet játszó fogalmak tanulás-lélektani értelmezését. Nála azonban, a Hull-iskolától eltérően, ez nem
vezetett empíriához, pusztán az identifikáció, elfojtás s hasonlók a tanuláselmélet átdefiniálását jelentette.
Tolman saját korában nem formált igazi iskolát. Munkatársai, pl. Egon Brunswik, s tanítványai persze voltak.
Tanítványa volt a kiváló Ivan Krechevs- ky, aki ekkoriban azt a renegát nézetet hirdeti, hogy az állat hipotézisek
ellenőrzése révén tanul. O később a konformizmust kutató s tankönyvíró, elkötelezett baloldali
szociálpszichológusként és egyben a tanulás neurális agyi folyamatait és biokémiáját kutató
pszichofizológusként mint David Krech vált híressé.
474
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Tolman nagy név volt, s Hull-lal folyó vitái igen ismertté tették. Kísérleti vitáik lényege, hogy vajon a
labirintushelyzetben válaszokat vagy ingereket tanul-e az állat. Régi vitának tűnik ez, de még a mai
kognitivisták felelevenítik. Számukra ez annak a kérdése lesz, hogy vajon vannak-e állati reprezentációk.
Tolman kognitív tanulásfelfogása a hetvenes évektől válik valóban népszerűvé a pszichológiában, de már
javarészt csak mint megbecsült előfutáré. A kognitív térképek a kognitív pszichológiában már nem kuriózumok,
hanem kézenfekvő tények. Chomsky (1995) a kognitivizmus egyik zászlóbontásának tekintett 1968-as
Berkeley-előadásaiban (nyelv és elme) Tolmant a belső modellálás lévén tartja saját maga előfutárának. Tolman
ezen az általános előfutár szerepen túl (vö. Neisser 1984) úgy is megjelenik, mint a propozicionálissal, a
kijelentésszerűvel szembeállított „szemléletes” reprezentációs felfogás előképe. O lesz a modern kognitív
szemantikai elméletek hivatkozási pontja. Másrészt magára az állati tanulásra vonatkoztatva ő azoknak a mai
etológiai elképzeléseknek a laboratóriumi előfutára, melyek az állati tanulásban a belső modellek kialakítására
helyezik át a hangsúlyt a végrehajtó oldalról (Csányi 1994). A kognitív térkép a fiziológiában is megjelenik:
O'Keefe (1982) majd a hippocampus működését értelmezi mint kognitív térképet.
Tolmannek a magyar pszichológiára is nyomon követhető hatása volt. A harmincas években Európában sokat
utazó Tolman járt is Magyarországon. A már többször említett Kardos Lajosnak a hatvanas évektől kibontakozó
munkássága az állati emlékezésről Tolman inspiráló hatásából indul ki. Kísérletei alapján ő is feltételezi, hogy
az állat emlékképeket alakít ki a tanulás során. Kardos azonban Tolmannel szemben ezen belső modelleket nem
„térkép” jellegűnek tartja, hanem szemléletesnek, szinte utóképszerűnek (Kardos 1988). Harkai Schiller Pál
(1940) pedig mind elméleti, mind kísérleti munkáiban sokat merít Tolman másik elkötelezettségéből, a
célirányos viselkedés előtérbe helyezéséből.
475
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Nézzük meg kicsit részletesebben az elméleti építkezést! Hull rendszere lényegében asszociatív rendszer.
Minden viselkedésforma elemi S-R kapcsolatokból áll elő. Ebből fakad egy furcsa, a Hull-is- kola olvasását nem
könnyítő szintaktikai premissza is: ingert mindig válasz követ. A belső folyamatokat jellemző közbülső változók
is mint belső inger-válasz láncok fognak megjelenni. A tanulási folyamatokat egyetemes törvények jellemzik. A
kísérleti eredményekből levont általánosításokként jelennek meg azután mint posztulátumok. Ezek fizi-
kalisztikus bája, hogy Hull nemcsak az egyetemes elvekben hisz, hanem abban is, hogy a kísérletek
eredményeiből az egyenletek paraméterei is megbízhatóan megadhatók. Például:
Ha a megerősítések egyenletesen elosztott időközökben követik egymást, minden egyéb állandóan tartása esetén
az így létrejövő kapcsolat erőssége a következő egyenletnek megfelelően növekszik:
Hr = 1 – 10 –-00305 N,
s
A posztulátum azt mondja ki, hogy a megerősítések számával a kapcsolat erőssége közelít a maximumhoz, 1-
hez. Hiszen a kivonandó a megerősítések számának negatív exponenciális függvénye, ami – emlékezzünk a
hatványokra – 1/10003N-et jelent. Ha N elég nagy, a kivonandó nullához közelít. Kicsit verbálisabban kifejtve,
mindez egy igen zártnak tűnő rendszert alkot.
1. Minden inger, mely valamely érzékszervre hat, olyan neurális történést idéz elő az organizmusban, mely az
ingerhatás megszűnés után még bizonyos ideig fennmarad; erőssége az idő múlásával fokozatosan nullára
redukálódik – de a redukció csökkenő gyorsulású. (Ingernyom.)
2. Ha egy reakció és a fokozatosan gyengülő ingernyom egy adott szakasza időben ismételten egybeesnek, és ha
az együtt-előfordulás idejében valamilyen belső késztetés (drive) hatékony volt – továbbá, ha legalábbis idői
közelségben valamilyen megerősítési helyzet (pl. ennivalóhoz jutás) következik be –, akkor az ingernyom
476
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
adott szakasza – és az annál intenzívebb szakaszok – később tendenciát mutatnak arra, hogy a reakciót
előhívják; ennek a tendenciának, illetve az alapul szolgáló kapcsolatnak az erőssége negatív gyorsulással
csökken, amint a megerősítési helyzet idői távolsága a reakciótól nő (pl. az ennivalóhoz jutás később
következik be). (Pozitív asszociáció.)
3. A megerősítési helyzetet mindig egy jellegzetes inger-reakció kombináció (SG ……….RG) jelzi [...]
Nem kell elfogadni s részleteiben követni Hull kissé ijesztő rendszerét ahhoz, hogy fontosabb tartalmi
posztulátumait s újat jelentő téziseinek jelentőségét belássuk. A korban is így történt ez.
477
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
19.2. ábra. A viselkedésmeghatározás különböző szintjei Hull rendszerében (Hilgard 1949, nyomán)
Hogy lehet ennyire nem kézenfekvő elméletet fenntartani? Guthrie nem kerüli meg ezt a kérdést. A gyakorlás
hatását arra vezeti vissza, hogy egyrészt az ingerhelyzetek változnak, s a sokszori ingeradás a közös
mozzanatokat helyezi előtérbe, másrészt – maga a mozdulat, a végrehajtás javul, s nem a már létrejött kapcsolat.
A jutalom és büntetés szerepe az ő felfogásában nem a megerősítés lenne, hanem az ingerhelyzet
megváltoztatása.
A Thorndike-ketrecben pl. a táplálék úgy megváltoztatja a helyzetet, hogy nincs mód arra, hogy az állat új
választ kapcsoljon a táplálék előtti ingerhez (az az ingerhelyzet ugyanis eltűnt). A jutalom tehát befolyásol, de
nem a már meglévő kapcsolat megpecsételésével, hanem az interferencia megakadályozásával.
Guthrie érthetően vitatott szereplővé vált ezekkel az elvekkel. (Említsük meg, hogy közben kitűnő leíró
kísérletező is volt, s Janet pszichopatológiájának propagálója Amerikában.) Mindenki azt próbálta bizonyítani,
hogy nincsen igaza. Pozitív továbbvivői egyedül a korai matematikai tanuláselméletek (pl. Estes egypróbás
tanulásfelfogása). A legmaibbnak tartott információfeldolgozási és tanulási felfogás, Rumelhart és McClelland
(1986) konnekcionizmusa részben visszatér ehhez az elképzeléshez: a tanulás érintkezésen alapul, de ők sokkal
teremtőbb szerepet tulajdonítanak a gyakoriságnak a tengernyi kapcsolat közötti „rendteremtésben”.
A Hull-iskolának különleges, s a mester kissé skolasztikus elméletépítkezésén túl igen messze vezető súlyt
biztosított az, hogy munkatársaival a tanuláselmélet érvényét megkísérelték kiterjeszteni a hétköznapi emberi
társas tapasztalatban, illetve a kor amerikai szellemi életébe behatoló pszichoanalitikus gondolkodásban nagy
szerepet játszó kérdésekre. Általánosan fogalmazva bizonyítani igyekeznek, hogy a különböző pszicho-
dinamikus folyamatokra (agresszió, azonosulás stb.) lehet állatkísérleti modelleket találni, s ezzel bizonyítani,
hogy ezek a tanulás általános elméletébe beilleszthető jelenségek. Érdekes módon egyébként ezek a törekvések
a pszichoanalitikus gondolkodásban kevés visszhangra találtak.
Kitüntetett szerepet játszott ebben a kiterjesztésben a Yale Egyetemen Hull által vezetett szeminárium a
pszichoanalitikus fogalmak értelmezéséről, illetve az ugyanitt létrejött (ma azt mondanánk: interdiszciplináris
kutatóközpont) az Emberi Kapcsolatok Intézete. A funkcionalista pszichológiai gondolkodás folyamatosságát
mutatja, hogy az intézet létrejöttében kitüntetett szerepe volt az évtizedekkel ezelőtt az amerikai
478
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A pszichoanalitikus eszmerendszer két okból játszott középponti szerepet ebben a folyamatban. Egyrészt a
klinikai érvelésen alapuló, a behavioristák számára kissé metafizikusnak és dolo- giasítottnak tűnő fogalmak,
mint pl. a szorongás, az identifikáció s hasonlók intellektuális inspirációt jelentettek a behavioristák számára. Ha
bizonyítani lehet, hogy ezek belehelyezhetőek az egyén tanulási élettörténetébe, előreléphetünk az egységes
viselkedéselmélet felé. A pszichoanalízis közvetlen általánosításaira tudományos keretet adhatunk, mintegy
integrálhatjuk az egységes viselkedéselméletbe azokat a tényeket, melyekre az analitikusok hívták fel a
figyelmet. Másrészt a korban kitüntetett szerepet játszik az emberi destruktivitás magyarázata. A freudi
halálösztön helyett kell keresni olyan alternatívát, mely nem elkerülhetetlen sorsnak tartja az agressziót, hanem
az életút termékének.
Az intézet egyik munkatársa, O. H. Mowrer a szorongás fogalmát górcső alá helyezve például a következő
konklúzióra jut:
A régebbi felfogással ellentétben, mely szerint a szorongás (félelem) filogenetikusan predeterminált tárgyakra és
helyzetekre adott ösztönös reakció, mi azt az álláspontot valljuk, hogy a szorongás tanult reakció, amely olyan
jelzésekre (feltételes ingerekre) következik be, amelyek előre jeleznek egy bizonyos fájdalmi vagy sérülést
jelentő szituációt (feltétlen inger), azaz a múltban ilyen szituáció követte őket. A szorongás tehát jellegében
elsősorban megelőző és nagy biológiai hasznossága van, mivel alkalmazkodásra ösztönzi az élő szervezetet,
arra, hogy előre foglalkozzon a traumatikus eseményekkel, még tényleges jelenlétük előtt (felkészüljön vagy
meneküljön), ezáltal csökkentse káros hatásukat. Az átélt szorongás azonban nincs mindig arányban egy adott
helyzet objektív veszélyességével, ami azzal az eredménnyel jár, hogy az élő szervezetek és különösen az
emberek hajlamosak az „irracionális” viselkedésre, azaz arra, hogy szorongást érezzenek veszélytelen
helyzetekben, és hogy ne szorongjanak veszélyes helyzetekben. A hatás ilyen „aránytalansága” számos okból
létrejöhet, és ezeknek az okoknak az elemzése olyan különböző jelenségekre deríthet fényt, mint a mágia, a
babona, a társadalmi használás vagy a pszichoneurózis.
Mai szemmel tudjuk, hogy itt a klinikus átfogó Angst-fogalmának meglehetős leegyszerűsítésével van dolgunk;
később a behavioristák is árnyaltabban kezelik félelem és szorongás viszonyát. Fontos volt azonban az a hit,
mely az élettörténeti levezetést beilleszti a tanuláselmélet általános fogalmaiba. Mowrer évtizedeken át folytatott
félelem tanulási kisérletei ezt a kérdést fordították le az állatkísérleti modellek nyelvére. A kísérletek
megkérdőjelezhetőségétől függetlenül máig ható szerepe volt ennek a kísérleti pszicho- patológia kialakítása
révén.
Hasonló lesz az agresszió sorsa is. Mowrer, valamint Neal Miller, Dollard s nagyszámú munkatársaik alakítják
ki a nagy karriert megért frusztrációagresszió hipotézist. Állatkísérletek és fogalmi elemzés alapján jutnak arra a
következtetésre, hogy a támadó viselkedés alapja a szervezet motivált viselkedésével szembeni akadályok
megléte, a frusztráció. A frusztráció az akadályozó vagy lehetséges helyettesítői elleni támadásokhoz vezet.
(Mowrer mutatja ki, hogy az áramütést kapott patkány rátámad a többiekre, s ha nincs más, a ketrecben levő
gumibabára is.) A frusztráció azonban nemcsak agressziót vált ki; az agresszió mindig frusztráció eredménye,
de a társadalmi szankciók függvényében más reakciók is uralkodóvá válhatnak. A koncepció egy társadalmi
programot is magában rejt: a valós társadalmi agresz- szió csökkentésére csökkenteni kell a társadalmi
csoportok frusztráltságát (pl. szociálpolitikával), a nevelésben pedig az agresszióval alternatív utak, pl. a
konstruktív problémamegoldás kiépítése a korai szocializáció fontos feladata. Mindez egy olyan korban jelenik
meg, ahol az agresszió ösztönelméletei annak társadalmi elkerülhetetlenségét hangsúlyozták.
Ez a társadalmi reformer felhang érezhető Neal Miller és Dollard társas- tanulás-elméletében is. A pszichológus
Miller (sz. 1909) Hull tanítványa, s egyik fő témája a pszichoanalitikus fogalmak tanuláselméleti értelmezése.
Bécsben rövid tananalízisben is részt vesz, nem kisebb analitikusnál, mint Heinz Hartmann. A szociológus John
Dollarddal együttműködve az utánzást elemzik. A hagyományos (pl. Tarde- féle) többnyire ösztönszerű
479
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
elképzelést egyértelműen tanulási magyarázattal váltják fel. Rámutatnak arra, hogy az utánzás „ösztön” helyett
úgy értelmezendő, mint a társ viselkedésével való megegyezésből fakadó másodlagos megerősítés. Azért
kezdünk egyre többet utánozni, mert a véletlenül a társnak megfelelt viselkedések jutalmat kaptak. Miller és
Dollard 1941-ben megjelent munkája két szempontból túlmutat közvetlen eredményein. Egyrészt az
állatkísérleti és elméleti elemzés mellett társadalmi esettanulmányt is bemutatnak (egy lincselés elemzését);
ezzel megteremtik a kapcsolatot a kompetenciáját a társas életre kiterjesztő neobehaviorista elméletalkotás és a
közvetlen társadalomreformeri gondolkodás között. Példát mutatnak arra az útra, hogy minden
társadalomtudomány voltaképpen viselkedéstudománnyá teendő. Másrészt maga a társas tanulás elemzése
kitüntetett jelentőségű: visszafelé tekintve a szociál- behaviorista elméletalkotással, főként Herbert Meaddel
teremt ez kapcsolatot, előrefelé pedig elindítja azt a termékeny kutatási irányt, melynek keretében, szemben
Millerék eredeti patkánykísérleteivel, a szocializáció valóságos helyzeteiben kerül majd tisztázásra a szociális
tanulás pontos menete, az utánzás különböző formáinak szerepe, ami a mai kognitív fejlődéselméletek
alapkérdése is (Cole 1997; Tomasello 1995).
A tanulás egyetemes törvényeiben mint „me- tateoretikus elvben” Skinner is hisz, s abban is, hogy az állatokat
tanulmányozva minden lényegest megtudhatunk az emberről is. Csakhogy eközben az ő eszménye az egyedi
480
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
élőlénnyel végzett leíró kísérletezés marad. A nagy elméletek és segédfogalmaik, pl. a közbülső változók
fogalma, számára mind visszataszítóak. Maradjunk a laboratóriumban, hangzik a jelszó (Skinner 1970). Mind a
statisztikai hókuszpókusz, mind a klinikus élménycentrikussága vagy a fiziologizálás – menekülés a
laboratóriumból, a pszichológia igazi terepéről. Leíró ez a behaviorizmus abban az értelemben is, hogy
miközben radikálisan pozitivista természettudományos attitűdöt képvisel – a fizio- lógizálást is tévútnak tartja.
Ettől még nem válik periferialistává; magát azt a klasszikus kérdést is igyekszik zárójelbe tenni, hogy miként
alakulnak ki kapcsolatok az idegrendszerben. Sivárnak tűnő program ez. Akkor derül ki azonban igazi
jelentősége az ötvenes években, mikor a viselkedés leíró elvei viselkedésirányító elvekké válnak.
E téren Thorndike-nak (1929) már a húszas-harmincas években is voltak kezdeményezései. Amikor a nevelés
folyamatát próbálta tanulás-lélektani alapokra helyezni, középpontba helyezte az iskolai keretekben
legfontosabbnak tartott verbális tanulást. A negyvenes évektől azután két irányban fejlődött ez a behaviorista
asszociacionizmus.
Kész asszociációk vizsgálata. Az ötvenes évek neobeha- viorizmusában az asszociációk vizsgálata is a (verbális)
inger-válasz gondolatkörben fogalmazódik meg. Számos leíró munka születik pl. az asszociációs hierarchiák
statisztikai jellegzetességeiről (ritka szavak ritkán válaszok, gyakori szavak sztereotip válaszokat hívnak, stb.).
Két tényező vitte el ezt a kutatást is az inger-válasz pszichológia saját keretein túlra. Magában a behaviorista
táborban egyre erőteljesebb lett az igény az asszociációs válaszok jelentéstani jellemzésére. Deese (1970)
munkáiban pl. az asszociációk a szemantikai szerveződés tükröződései. Hasonlóképpen, Palermo és Jenkins
481
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
(1954) újítása nyomán népszerűvé válik az asszociációk nyelvi osztályozása. Elkezdenek megkülönböztetni
együttjáráson alapuló szintagmatikus asszociációkat (kutya – ugat) és kategóriaviszonyokon alapuló pa-
radigmatikus asszociációkat (kutya – puli).
A két újítás részletei már nem a történethez tartoznak, hanem a mai pszichológia fővonalához. Az asszociáció
sokak számára fokozatosan megszűnt magyarázó fogalom lenni. Csak egy fontos jelenség és módszer, mely
azonban bonyolultabb folyamatokat, az emberi emlékezet és nyelv mentális szerveződését tükrözi.
A hangsúly az egész verbális tanulási irányzatban, mind a tanulást mind az asszociációs vizsgálatot illetően
fokozatosan áthelyeződik az emberi emlékezet s az emlékezeti szerveződés kérdéseire. Ez lesz az egyik királyi
út arra, ahogyan a neobeha- viorizmus kognitív pszichológiává válik.
Ennek a konceptuális újításnak a nyomán Janet Taylor, Spence feleségének kezdeményezésére Spence
tanítványai megkezdik a kérdőíves módszerekkel vizsgált feszültségi szint s a teljesítmény kapcsolatának
vizsgálatát. Kezdetben emberi kondicionálási helyzetekben (a pillacsapásos helyzetben), később bonyolultabb
tanulási és feladathelyzetekben is. Ez válik a neobehaviorizmus egyik nyitási pontjává a személyiséglélektan
felé: bekapcsolódik ezzel a tanuláselmélet a tipológia áramába. Hull iskolájától függetlenül az ötvenes években
megindult Eysenck- féle brit tipológia és a Pavlovot követő szovjet tipológiai iskola szintén a tanulás
jellegzetességeiben véli fellelni a legfontosabb típusvonásokat, meta- teoretikus elveikben tehát (Eysenck ezt
hirdeti is) szintén neobehavioristák.
Ennek a tipológiának magyar folytatói a 15. fejezetben már említett Marton L. Magda és munkatársai. Magának
a szorongáskutatásnak is volt igen színvonalas folytatása Forrai Tiborné (1923-1972) munkáiban, aki általános
iskolásoknál elemezte tényleges iskolai helyzetekben a feszültségi szintként értelmezett szorongás hatását a
teljesítményre, összefüggéseiket a tanulmányi eredménnyel s így tovább.
Az ötvenes években Neal Miller (1909-2002, kezdetben Dollarddal és másokkal együtt), valamint Mowrer
tovább folytatja korábban megkezdett munkásságát a társas folyamatok, a személyiség és a pszichopatológiai
mechanizmusok tanulmányázására. Miller állatkísérleti modellekben tanulmányozza a konfliktus folyamatait.
Részben a Lewin-iskola inspirációiból is merít, amikor kidolgozza a konfliktushelyzetek tipológiáját (Miller
1959): a legnyilvánvalóbbak a közeledés-kerülé- si konfliktusok (a kamasz fiút a lányok vonzzák is, de fél is
tőlük), vannak közeledés-közeledési konfliktusok (nehéz a moziba menés és a házibuli között választani), végül
a legsúlyosabb feszültségeket a kerülés-kerülési konfliktusok okozzák, amikor két rossz (pl. a veszélytől való
félelem és a társak kigúnyolásától való félelem) között kell választanunk. Az állatkísérleti modellek és a már
Pavlovnál is megvolt koncepció alapján olyan felfogás körvonalazódik itt, melyben a neurózis mint
konfliktusok, illetve hibás tanulás eredménye jelenik meg. Az amerikai miliőre általában is jellemző, hogy még
482
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
a pszichoanalitikus nézetrendszert is úgy formálják át, hogy a neurózis alkalmazkodási zavarrá válik náluk. A
kisebb viselkedési zavarok oka a tartós s kezelhetetlen konfliktushelyzetekben lenne keresendő, a neurózis pedig
mint kórforma újratanulási zavar lenne. A személy nem képes a korai szocializáció során megtanult
alkalmazkodási módok újratanulására; életének paradoxona, hogy pl. ha korai félelmeinek megfelelő elhárító
kerüléseit következetesen megvalósítja, akkor sosem derül ki számára, hogy a mögöttük álló félelmek már régen
megalapozatlanok. A pszichoterápia ebben az értelmezésben egy nehéz s hosszadalmas újratanulási folyamat
lenne. Mind a zavarok keletkezésében mind leküzdésükben a jelzésekre kialakult szimbolikus félelmeknek van
kitüntetett jelentőségük. A félelem ugyanis nemcsak hogy igen erős másodlagos, tanult késztetés, hanem
csökkenése jutalomértékű, s így (a félelemkeltő helyzetek kerülése révén) bonyolult tanulások alapja lehet.
A gondolatrendszert Miller s különösen Mow- rer (1960) ennél jóval részletesebben kidolgozza. Mowrer ennek
során nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a versengő megerősítések időbeli elrendezését tisztázza. Rosszul
alkalmazkodó viselkedések úgy jönnek létre, hogy egy elítélt magatartásforma ugyanakkor azonnal
feszültségcsökkentést nyújt a személy számára; gondoljunk olyan ártatlan viselkedésekre, mint a körömrágás s
hasonlók.
Vegyünk észre egy fontos elvet a személyiséglélektani és klinikai kiterjesztésekben. A tanulás szükségszerűen
motivált jellege mellett állnak ki, s minden beavatkozás tulajdonképpen motivációs átalakítás lesz. További
jellemzőjük, hogy mind Mowrer, mind Miller a viselkedéses terminológia kiterjesztése közben a viselkedéses
fogalmak messzemenő liberalizációját is elvégzik. Az inger számukra már nem fizikai esemény; szimbolikus
ingereket is felvesznek; s maguk a válaszok is lehetnek belső jellegűek (ilyen maga a központi szerepű félelem
is). Egyszerre liberalizálják a be- haviorizmust az egyre bonyolultabb meghatározók figyelembevétele felé és a
perifériától a feltételezett centrális válaszok irányába. A centrális, központi idegrendszeri dinamika Miller
elemzéseiben lényegében a tanulás perifériás elveinek megfelelően menne végbe. Ennek bonyolultabb
rendszerét vezették be a mediációs elméletek.
Ebben a kétlépcsős rendszerben különleges jelentősége van annak, hogy az ember jeleket használ. Mowrer
(1980) a jelzőfunkciójú folyamatokat két szempontból vizsgálja. Belsőleg tekintve a képzetek (elsők között
tulajdonít ezeknek újra nagy jelentőséget), vagyis a belső képek és a szavak a viselkedés közvetített s
késleltetett, illetve anticipált irányításának eszközei. Lehetővé teszik, hogy a szervezet ne a közvetlen
ingerfeltételek rabja legyen. Mowrer a behavioristák között nem először, de most már egy megváltozott
klímában sokkal nagyobb súllyal próbálja elhelyezni a nyelvet mint kommunikációs rendszert is a viselkedés
rendszerében. Egész megközelítéséből kifolyólag a hangsúlyt a nyelvhasználat motivációs oldalára helyezi.
Elméleti és esettanulmányi elemzéseket készít arról, hogyan képzelhető el egyszerű közlések kialakítása
másodlagos megerősítés révén: szociális jutalmak, másodlagos megerősítés formálják a gyermekek első
közléseit, akárcsak a papagáj beszédtanulását. A nyelvet mint olyan rendszert vizsgálja, melynek révén érzelmi
értékelések vivődnek át, mint a szociális jutalmazás különösen hatékony rendszerét. Még a nyelvi szerkezet is
ilyen eszköz szerinte: a mondat, Mowrer híres megfogalmazása szerint, kondicio- nálási eszköz, melynek
segítségével az állítmány közvetítette értékelés átvivődik az alanyra (Tamás – tolvaj). Ezt a felfogást mutatja a
19.3. ábra.
483
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Charles Osgood (1916-1991), az Illinois Egyetem nagy hatású professzora jóval részletesebben, kvázi
formalizáltan és egy nagy sikerű módszert is kidolgozva viszi tovább a mediációs gondolatot. Már 1953-ban
megjelent tankönyve is a Hull-irány modern bibliája. A korabeli kísérleti lélektan minden (nem csak a
behavioristák művelte) területére kiterjedve foglalja össze a pszichológiát úgy, mint a különböző szintű
viselkedésszerveződés tudományát. A részletesen kidolgozott elmélet szerint a viselkedés szerveződésének
három szintje van: a projekciós szinten (ez az idegrendszer elsődleges projekciós pályáiról kapta nevét) megy
végbe az egyszerű asszociatív tanulás, a kondicionálás. Az integrációs szinten a nagyobb perceptuális egységek
kialakulása (Osgood a Gestaltokat is idesorolja), s a komplex készségalakulás jellemző. Az emberi viselkedés
szerveződésére sajátos azonban a reprezentációs szint. Ezen a szinten a viselkedés szabályozása jelek s más
viselkedések keretében történik. Az ingerek itt kapnak jelentést. Osgood szerint egy jel jelentése azoknak a
múltból származó mozgástöredékeknek felel meg, melyek a legsajátosabbak a jelnek megfelelő fizikai ingerre.
Például a kanál perceptuális összképének mint jelnek a jelentését az adja meg, hogy láttára felmerülnek
töredékes kanalazgató mozdulatok. Ezt a koncepciót mutatja a 19.4. ábra.
A viselkedéselméletben ezek a mozgástöredékek Hull anticipált célreakció fogalmát viszik tovább. Osgood
reprezentatív mediációról beszél, mert a belső válaszok a tárggyal kapcsolatos teljes viselkedést töredékes
formában képviselik, ugyanakkor a viselkedés meghatározásában közvetítő, belső láncszemek. Ez biztosítaná,
hogy az emberi viselkedés sokkal kevésbé kiszolgáltatott a pillanatnyi környezetnek, mint az állati.
Osgood meditációs felfogásának különleges súlyt biztosított, hogy kiterjesztette a nyelvre. A szavak, mint jelek
szintén a tárggyal végzett mozgásokból nyerik el eredendően jelentésüket. (Az absztrakt szavaké persze a
konkrét szavakén alapulna.) Innen egy merész fordulattal Osgood áttért arra, hogy a
szavak jelentését átfogó, minden szóra kiterjeszthető módszerrel mérni lehet. Az eljárás szemantikus differenciál
néven vált közismertté. Azt kéri a személytől, hogy ellentétes melléknevek között helyezze el a szavakat a
skálavégekhez érzett (metaforikus) jelentésbeli hasonlóság alapján, mint a 19.5. ábra mutatja.
A módszer, melyet Osgoodnak Sucival és Tannen- baummal együtt 1957-ben kiadott könyve tett elter- jedtté,
faktoranalízis segítségével kimutatta, hogy a szavak így mért jelentésének három legátfogóbb, minden
jelentéstani területen s minden kultúrában is érvényesülő dimenziója az értékelés, az erő és az aktivitás. Az
eljárás az elmélethez (mozgások a jelentés alapjai) persze nehezen kapcsolható. Nehezen rögzíthető a nyelvhez
is, hiszen azt, hogy jó-e vagy puha, nemcsak szavakról, hanem emberekről vagy dolgokról is meg lehet
kérdezni. A módszer maga viszont évtizedek óta az érzelmi jelentés (mit jelent számomra?) s az attitűd
kutatásának legelterjedtebb eljárása. A szociálpszichológiában pedig nemcsak mint módszer él, hanem mint az
érzelmi összhang s a különböző attitűdtárgyak közötti kölcsönhatásra vonatkozó ún. kongruenciaelvek
kiindulópontjává vált. A 19.6. ábra mutatja egy jellegzetes magyar felhasználását politikai kifejezések
jelentésének vizsgálatára.
(Maga az említett három dimenzió is az érzelmek osztályozásában használt dimenziókra emlékeztet, mint
Wundt kapcsán már láttuk; úgy fogható fel, mint az érzelmi kiértékelés legáltalánosabb rendszere. Vö. Pléh és
Czigler 1973.)
484
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Osgood módszertani munkája mellett a hatvanas években a nyelv területén védelmezi a neobehavio- rista
álláspontot a kognitivista táborba szerveződő riválisokkal szemben (elsősorban Chomsky követőivel). A
jelentést tartja központi folyamatnak a nyelvben, szemben pl. a formai megalapozottságú mondattannal, melyet
alacsonyabb viselkedési szerveződésekhez rendel (Osgood 1980).
Nemcsak kognitivista ellenfeleire volt azonban nagy inspiráló hatása. Osgood próbálkozása meto-dikai elveit
tekintve a neobehaviorista táborban is számos alternatív jelentésmérési törekvést indított el. Valójában maga az
a gondolat, hogy a szavak jelentése kisszámú dimenzió mentén elrendezhető, Osgood hatására terjed el a
neobehavioristák gondolkodásában, és a jelentésmérés gondolata ennek következménye. Allan Paivio (1968)
vele szemben a szójelentés legrelevánsabb oldalának azt tartja, hogy egy szóról mennyire jut eszünkbe egy
szemléletes képzet. Skálázásos módszerekkel s tanulási kísérletekkel alátámasztott kettős kódolási elképzelése
szerint a konkrét szavak jelentése képzetekben, az absztraktaké csak verbális kódban reprezentálódik. A magyar
Putnoky Jenő (1928-1982) bizonyos értelemben Paivio és Osgood felfogását kombinálta. A nemzetközi
szakirodalomban egyedülálló módon visszatért az Osgood-féle mérési modell kiinduló mozgásos keretéhez.
Szavak mozgáskiváltó értékét skáláztatta, s kimutatta, hogy Paivio kissé üres verbális kódja helyett az absztrakt
szavakat erőteljesebb belső mozgásképzetek s akusztikus képzetek kísérik, szemben a konkrét szavak nagyobb
vizuális képkiváltó értékével (Putnoky 1978).
Figyelemre méltó, hogy egy jó évtized múlva a kognitív pszichológiában újrajátszódik a kép-mozgás vita, csak
most kép- (analóg reprezentáció) és kijelentés- (propozicionális) reprezentáció vitája lesz. Úgy látszik,
szemléletes és elvont viszonya számos elkötelezettség mellett újra felmerülő kérdés.
Osgood révén a közvetítés fogalma a hatvanas évek neobehaviorizmusának kulcsszava lesz. Megjelennek olyan
elképzelések is, melyek a centrális idegrendszeri mozzanatokkal akarják közvetlenül azonosítani a közvetítő
folyamatokat. A kanadai Donald O. Hebb (1949; 1977) neuropszichológiája a viselkedés kétféle szerveződését,
a reflexes és a kognitív szerveződést szembeállítva azt hirdeti, hogy a kognitív szerveződésre, a magasabb rendű
viselkedésekre egyre inkább a központi idegrendszeri sejtegyütteseknek a pillanatnyi ingerfüggéstől elszakadó
485
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
működése lesz jellemző. Ezek lennének a közvetítő reakciók alapjai. A viselkedés az emlősök fejlődésében
egyre inkább a reprezentációk függvényévé válnak.
Ezzel a konkretizációval szemben ellentétes irányú folyamat is végbemegy. A Kendler házaspár (Kendler és
Kendler 1964) az Osgood-féle mozgástöredékeknél jóval elvontabb közvetítő reakciók segítségével értelmezi
nevezetes tanulási kísérleteit. Ingermegkülönböztetési (diszkriminációs tanulási) kísérleteikben azt mutatták ki,
hogy kísérleti állatoknak s kisgyerekeknek, ha először ezt tanulták meg, hogy a fekete a jó, s a fehér a rossz
inger, utána könnyebb azt megtanulni, hogy a következő szakaszban a kicsi a jó, s a nagy a rossz. Nagyobb
gyerekek s felnőttek számára azonban könnyebb a feladat, ha a lényeges dimenzió azonos marad: a jó fekete –
rossz fehéret, jó fehér – rossz feketét követ. Ennek oka, hogy ők két szakaszban tanulnak: az első, közvetítő
szakaszban megtanulják, hogy melyik dimenzió a fontos (a szín), s azután, hogy ezen belül mi a „jó inger”. Ha a
második kísérletben dimenzióváltás is van, az új közvetítő dimenziót is meg kell tanulniuk. Nyilvánvaló, hogy
itt a mozgásoknál sokkal elvontabb közvetítésről van szó. Ezt a felfogást mutatja a 19.7. ábra.
19. 6. ábra. Politikai kifejezések érzelmi jelentése a hetvenes évek jelentésterében (Pléh és Czigler 1978)
Bandura (1964) utánzásos vizsgálataiban. A híres kísérletek azt mutatták ki, hogy agresszív kommunikációs
modelleket (pl. krimihősöket) figyelve a gyerekek utólag, késleltetve utánozzák az agresz- szor viselkedését. A
jutalmazott felnőtt modellé válik a gyermek számára. Ez a kísérlet, s a pontos paramétereket tisztázni hivatott,
azóta folytatott tengernyi hasonló munka egyszerre sok mindent jelent a neobehaviorizmusban. Legelső szinten
a spekulatív szociálpszichológiából örökölt utánzásfogalom magyarázó értékének pontosítását. Egyben túllépés
is azon a korábbi behaviorista felfogáson, mely az utánzásban pusztán másodlagos megerősítést látott, a társnak
nem tulajdonított speciális jelentőséget. A késleltetett utánzás azonban a pszichoanalitikus azonosulásfogalom
kísérletileg vizsgálható modelljévé is válik (vagy ambiciózusabb szerzőknél egyenesen magyarázatává). Az
agresszió okainak keresésében a frusztráció és a közvetlen jutalom mellett megjelenik a szimbolikus,
486
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mintaátvételi jutalom is: a gyermek a jutalmazott modell viselkedését veszi át, s ő maga számára csupán maga
az utánzás jutalomértékű. Ez az elképzelés, talán nem is kell külön hangsúlyozni, újfajta társadalmi felelősséget
és szocializációs rendszert hirdet: a viselkedéskutató nemcsak a szülők, hanem a tágabb környezet
modelladóinak felelősségét is kiemeli.
Végül ezek a szocializációs kutatások a másodlagos motívumok alakulásának új útjait is feltárják. Nem minden
motívumunk és értékünk kell végső soron visszavezethető legyen saját viselkedésünk következményeire. A
modellkövetés erőteljes motívumtanulási utakat is biztosít. A mai evolúciós pszichológia ezt viszi tovább,
amikor az emberi utánzásban a szándék átvételéről beszél (Toma- sello 2002).
Az ötvenes évektől a behaviorista szocializációs felfogások kifinomult, többszintű elképzelései mellett egyre
határozottabb formát ölt a vállaltan egyszintű s egyszerű viselkedésmagyarázat is. Skinner korábban is
határozottan képviselt leíró behaviorizmusa is felerősíti hangját. A mester s nagyszámú tanítványa részletesen
tisztázza az operáns viselkedés befolyásolóit, elsősorban a következmények, a megerősítés oldaláról. Maga
Skinner (1972) nagy port felkavart radikális társadalomtudományi és utópisztikus művekben (egy sikeres
regényben is) terjeszti ki az operáns viselkedéselemzést a sajátosan emberi folyamatokra is.
Radikalizmusát röviden úgy lehet jellemezni, hogy minden emberi viselkedést a következmények ellenőrzése
alatt álló operáns viselkedésnek (reflexnek) tart. A nyelv például, mint a modern nyelvészet számára provokatív
kiindulópontot jelentő Verbal behavior című művében kifejti, tulajdonképpen sajátos önmegerősítéseket is
tartalmazó válaszrendszer. A gyermek, mikor beszélni kezd, környezete jutalmai hatására viselkedni tanul, s
nem szabályokat vagy valamilyen rejtett jelentésrendszert s hasonlókat alakít ki. Általában is igaz, hogy
leghumánabbnak tartott viselkedéseink mögött sincsen rendszer vagy logika, pusztán igen bonyolult
megerősítési előtörténet. Az emberi társadalom, hogy Skinner érvelésének másik kulcspontját vegyük, nem más
mint jutalmak s szankciók rendszere, viselkedési ellenőrző rendszer. Nem elég következetes azonban. A
viselkedéselemzés azáltal válhat utópia alapjává, hogy Skinner a laboratóriumból kitekintve ajánlásokat
fogalmaz meg. A közvetlen megerősítés elve szerint a megerősítésnek azonnal követnie kell a cselekvést, hogy
ellenőrzése alá tudja vonni az akciót (ezért többnyire csak jelképes megerősítés). A leghatékonyabb a sok kis
jutalom, mely nagyra váltható. Jutalmazni kell ugyanis, a jó jutalmazása sokkal hatékonyabb, mint a rossz
büntetése. Ezt, vagyis a büntető társadalom elleni hiedelmet két szempontból is fontos hangsúlyoznunk.
Egyrészt a liberális kritikusok szemében a szigorú viselkedési rend apostolának számító Skinner egy
boldogabbb s örömcentrikusabb társadalomért küzd. Ugyanakkor ez a felfogás a büntetést mint egy emberi
társadalmi konstrukciót marasztalja el. A mai evolúciós pszichológia folyvást azt hangsúlyozza, hogy a büntetés
„szoktatási”, elsődleges szocializációs használata éppenséggel humánspecifikus vonás.
Minden viselkedés elemeire bontandó, s elemenként kell módosítani. Ennek kirívó példája volt a Skinner
propagálta programozott oktatás.
Az ő felfogásában ennek lényege: a megtanulandó anyag elemi válaszokra bontása, s a válaszok jutalommal
megerősítése. A kognitívabb irányultságú reformpedagógiai törekvések hamarosan túl merevnek és a gyermek
kompetenciáit alulbecsülőnek bizonyultak.
A Skinner-féle program legnagyobb sikereit a viselkedésterápiában érte el. A kóros, destruktív viselkedést
következetes megerősítési rend alkalmazásával kell megváltoztatnunk. Elemeznünk kell a hibás viselkedést: pl.
mikor szokott rágyújtani, mi az, amit nem tud dohányzás közben csinálni, stb. Ezután a jutalmazó értékű rossz
viselkedést (pl. rágyújtás) egy ártatlan másik jutalmazó értékű viselkedéssel kell felváltani (pl. rágógumi,
zenehallgatás). Először a legkönnyebb, majd végül a legnehezebb helyzetben is ki kell cserélni őket.
Skinnerék ezt az alkalmazott viselkedéselemzést általában minden leküzdendő probléma esetében propagálják.
A „mély” okokat elemző pszichoanalitikus beállítottságú pszichoterápiával szemben ők képviselik a közvetlen
beavatkozást mint alternatívát. Az embert, hangzik a vád, túlzottan kiszolgáltatott, kívülről irányított lényként
kezelik. Nem veszik észre, hogy vannak „belső” gondok s belső erők is. Kétségkívül jogos a vád. Skinner
emberképében azonban ezek a dolgok nem léteznek, hangsúlyozásuk számára pusztán a tudománytalan „belső
emberhez” való menekülés újabb bizonysága. A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a pszichoterápiás törekvés
össze tudott kapcsolódni egy, a viselkedésnél komplexebb emlékképpel. A mai pszichoterápia kognitív-
viselkedéses irányzatai nem tüzet és vizet elegyítenek, hanem az emberi viselkedés megváltoztatásából indulnak
ki egy komplex, a környezetéről bonyolult modelleket alkotó, de mégiscsak racionális ember képéből.
487
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A harmadik érdekes mozzanat, hogy Deese ostorozza a szociálpszichológiát, mert felelősnek tartja az ember
nihilisztikus, manipulatív felfogásának terjesztéséért. O nem túl sokat tud ehelyett nyújtani, de hiteles „belső
kritikus”.
A Shannon és Weaver (1986) bevezette információelméleti fogalmak lényege, hogy egy technikai
kommunikációs rendszerben a jelek pusztán mint jelek kezelhetők, jelentésüktől függetlenül. A jelek hírértéke
jellemezhető úgy, hogy mekkora bizonytalanságot csökkentenek a fogadónál, amikor megjelennek. A nagyobb
lehetséges készletből származó betű hírértéke ennek megfelelően nagyobb, mint egy számjegyé. Jellemezhető
lesz jelsorozatok belső viszonya is: egy adott jel után nagy valószínűséggel mindig következő másik jel
hírértéke kisebb, mint a más jelektől függetlenül véletlenszerűen megjelenő jelé (a szókezdő p utáni r hírértéke
például kisebb, mint a szó belseji r betűé).
Amerikában George Miller (1952), Angliában pedig Colin Cherry és Donald Broadbent (1958) munkáiban
létrejött egy sajátos statisztikai beha- viorizmus. Ez az emberi viselkedés leírásában a hangsúlyt a
kommunikációs metaforára helyezi, de ezzel párhuzamosan át is teszi az emberre: az ember mint
információkezelő lény vizsgálandó. Innen már csak egy ugrás lesz a kognitív pszichológia szemlélete. Míg a
statisztikai behaviorizmus nem nyitja fel az inger és válasz közötti „fekete dobozt”, a külső rendszer és a
viselkedés vizsgálatára használja a matematikai modellt, a kognitív szemlélet könnyedén felnyitja azt. A jelek
önmagukban való vizsgálata helyett a jelentés és a reprezentáció kérdését helyezi előtérbe, ugyanakkor
legalábbis kezdetben a kommunikációs metaforát továbbra is érvényesíti, csak már a fejen belüli kódolásokról s
átalakításokról fog beszélni. A 19.8. ábra mutatja Broadbent (1958) ennek megfelelő modelljét. Nem véletlen,
hogy ezt az átlépést pontosan ugyanazok a személyek teszik meg, akik a rövid életű statisztikai behaviorizmust
is életre hívták.
488
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
felismerték, még akkor is munkál egy rejtett feltevés a pszichológusokban az idegrendszer működéséről, ha
expliciten nem is fogalmazzák ezt meg. Az új fiziológiai fejlemények éppen a pszichológusok rejtett
idegrendszeri modelljét – ahogy Hebb (1949) nevezi, a Conceptual Nervous System, CNS, azaz fogalmi
idegrendszer elképzelését – változtatják meg. Ennek több oka s összetevője volt.
1. A kutatási technikák fejlődése. Az ötvenes évek elejétől megjelennek azok az eljárások (kezdetben az EEG-
vizsgálatok, majd az eseményfüggő agyi válaszok vizsgálata, a finomabb mozgásregisztráció stb.), melyek
közvetlen megfigyeléseket tesznek lehetővé a központi idegrendszer működéséről. Ezzel talaját veszti a még
a harmincas években is sokaknál (pl. Skinnernél vagy Guthrie-nál) élő módszertani kétely arról, hogy a
centrális elméletek csak spekulatív érdekűek lehetnek a pszichológiában.
19.8. ábra. Az emberi megismerés mint információfeldolgozási folyamatok sorozata Broadbent (1958) alapján
1. Spontán aktivitás. Az ötvenes években számos formában került előtérbe az aktiváció és az aktív kereső
viselkedés. Az agytörzsi aktiváló rendszer jelentőségének felfedezése (Moruzzi és Magoun 1948) olyan
pszichológiai modellekhez vezet, melyek előtérbe állítják a viselkedés energetikáját. Nagy szerepet játszott
ebben a közvetítésben a McGill Egyetemen dolgozó kanadai Donald O. Hebb (1904-1985), aki eredetileg
Lashley tanítványa volt, s tőle s Pennfieldtől, a neves agysebésztől tanulta a neurofiziológiai modellálás
jelentőségét a pszichológiában. Munkatársaival feltárják, hogy az aktiváltságnak van egy optimális szintje.
Az ingerek, a külvilág abban is szerepet játszanak, hogy fenntartsák ezt a szintet: ingermegvonás esetén
(szenzoros deprivációban) számos érzékelési és egyéb zavar lép fel. Kialakul az aktivációs kontinuum
elmélete, mely szerint különböző izgalmi, feszültségi szinteken eltérő a teljesítmény: optimális közepes
izgalomnál (Hebb 1949). (Ezzel voltaképpen egy régóta ismert összefüggés, a Yerkes-Dodson- törvény
néven emlegetett fordított U görbe kap pszichofiziológiaibb értelmezést.) Az aktivációs koncepció révén
polgárjogot nyer a behavioristák számára is a figyelem vizsgálata, új megvilágításba helyeződik a pavlovi
fiziológia tájékozódási reakció fogalma (vö. 20. fejezet). A tájékozódási reakció fázisos változás az
aktivációban, habituációja, ismétlésre való csökkenése pedig annak mutatója lesz, hogy kialakult az ingernek
az aktivációt legátló idegi reprezentációja. A szovjet E. N. Szokolov és a magyar Grastyán Endre (1923-
1988) az aktivációs koncepciót helyezik a tanulás középpontjába is. Szokolov (1968) felfogásában a tanulás
lényege az inger neurális reprezentációjának kialakulása, az ismételt ingerlésre bekövetkező habituáció ennek
mutatója. Grastyán (1961) pedig egyrészt azt mutatja ki, hogy a tájékozódási reakció alapja az elvárások
(modellek) és a jelen inger közötti össze nem illés, később pedig egyenesen egy olyan kognitív
tanuláselméletet épít ki, mely szerint minden tanulás lényegi mozzanata a jeltanulás, az orientáció a
környezetben (Grastyán 1984).
489
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A pszichológusok részletesen kidolgozzák a tájékozódási reakciót kiváltó ingerek elméletét is. A kanadai Daniel
Berlyne (1924-1976) felfogása az újdonság mellett az össze nem illést is kiemeli. Erre alapozva épít ki egy
modern kísérleti esztétikát is. Az ember mint az újra irányuló lény koncepciója a motivációs pszichológiába is
behatol. Számos állatkísérlet is rámutatott már az ötvenes években, hogy az újat aktívan keressük is. Az ennek
megfeleltetett explorációs késztetés alapjává válik annak a felfogásnak, mely ki akar lépni a naivan
homeosztatikus emberkép kereteiből, mely szerint az ember mindig az izgalmi szint minél gyorsabb
csökkentésére törekedne. A teljes képhez az izgalom növekedése is hozzátartozik, nemcsak a drive-redukció.
Az egész aktivációs problematika fokozatosan kifelé vezet a behaviorista keretekből. Az említetteken túl
átalakítja az érzelmek felfogását (megjelenik az érzelmek vagy legalábbis a kísérőjelenségek aktivációs
elmélete), az éberség kapcsán elkezdődnek a kísérleti alváskutatások s újra felmerül a száműzött tudat fogalma,
s az aktivációs koncepció a személyiségkutatást is meghódítja. A hatvanas években a megújulás egyik
vezérszemélye a magyar kutatásban is az aktivációs gondolat. Ennek részben az az oka, hogy az ötvenes
évekbeli háttérbe szorítottság és kényszer-pavlovizáció után az aktivációs koncepció a pavlovi örökség
megszüntetve meghaladásának keretévé válik. Grastyán Endre pszichofiziológiája mellett ezt az irányt képviseli
ekkoriban Marton Magda tipológiai munkássága s Barkóczi Ilona (1971) vizsgálatai az explorációs tevékenység
jelentőségéről embercsecsemőknél (lásd 21. fejezet).
490
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
illetően Grastyán (1967; 1984) tett sokat azért, hogy az izgalomcsökkenés jutalmazó szerepét egy olyan
átfogóbb rendszerrel váltsa fel, melyben a jutalomnak és a büntetésnek egyazon rendszer kétféle állapota
felel meg, a jutalom a közelítő viselkedés gátlás alóli felszabadulása, a büntetés pedig a közelítés gátlása, a
hipotalamuszban zajló finom történések eredményeként.
2. Az idegrendszer modelláló funkciója. Az ötvenes évekre kialakulnak olyan neuropszichológiai modellek is,
melyek, amikor a viselkedésszabályozás központi idegrendszeri tényezőit emelik ki, egyben az idegrendszeri
reprezentációk szabályozó szerepére helyezik a hangsúlyt a közvetlenebb reflexes szabályozás helyett. Már
az örökké jelen lévő Karl Lashley (1951) egy kései tanulmánya is megfogalmazza a sorrendiség
szabályozásával kapcsolatban, hogy az anticipációs és perszerverációs hibák s a mozgások egymáshoz
igazodása révén akár az egyszerű beszédmozgások sem képzelhetők el reflexláncként. A viselkedés túl gyors
s az előzményekhez jól igazodó ahhoz, hogy pusztán a válaszokból jövő visszajelentés irányíthassa. Fel kell
tételeznünk, hogy egy mondat kimondását például egy centrális mozgásminta irányítja. Még egy szó
kimondásakor sem működik az a reflexlánc elképzelés, amit a 19.9. ábra mutat. Fel kell tenni az EKÉT szó
egészének belső mintáját is. Az etológia szintén ezt a modelláló mozzanatot állítja előtérbe a magasabb rendű
viselkedés magyarázatában (Csányi 1994).
Jóval részletesebb s előremutatóbb kifejtést kapnak ezek a gondolatok a már többször említett D. O. Hebb
munkásságában. Először az 1949-ben megjelent, A viselkedés szerveződése című könyvében fejti ki
reprezentáció-központú neuropszicholó- giát. A viselkedés szabályozása szerinte kettős. A reflexes szabályozás
közvetlen, a bonyolultabb
6.7. Kulcsfogalmak
5.21. táblázat -
Hull, Tolman, Skinner, Guthrie, Osgood részben magyarul is olvashatók az említett gyűjteményekben. Tolman
felfogása Kardos (1988) munkájában is részletes bemutatást kap. A verbálistanulás-kutatás szemléletét
bemutatja Barkóczi és Putnoky (1968) könyve, átalakulását a kódolás és az organizáció kérdésévé pedig Kónya
(1979) tanulmánya.
491
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A közvetítés problematikájára igen jó forrás Putnoky (1966) történeti elemzése, a jelentésmérési módszerekre
pedig szintén ő (Putnoky 1978), beleértve saját módszerének ismertetését is. Ezenkívül Czigler és Pléh (1973)
ismertetése ad eligazítást.
Végül a neobehaviorista szocializációs elképzelésekre Zrinszky válogatása mellett Ranschburg Jenő (1970)
könyve jó összefoglaló.
Az egész modern behaviorizmusra jó forrás Ernest Hilgard (1987) áttekintése az amerikai pszichológia
történetéről, mely szinte máig követi az eseményeket.
1979, 126-127. o.
Kifelé való nyitottságuk nem mechanikus átvételt jelentett. Ekkoriban alakul ki a szovjet tudományra jellemző
polemikus stílus, mely minden átvett szellemi inspiráció kritikai feldolgozását követeli, hiányosságaik
dialektikus meghaladásával. Ebben a kritikai feldolgozásban kitüntetett szerepet játszott a szovjet pszichológiát
sajátos helyzetbe hozó második mozzanat. A forradalom után a pszichológusok számára is (más
társadalomtudományokhoz hasonlóan) döntő kérdéssé vált a marxizmus integrálása. Az egymással harcoló
irányzatok jó része a mi a helyes marxista pszichológia kérdés körül forog. Ez a folyamat igen korán megindul,
még ideológiai kényszerek nélkül. Kezdetben valóban a minden régivel szakítani akaró ifjúság lendülete
irányítja, az őszinte igény a társadalmi, ideológiai és a tudományos forradalom összekapcsolására. A harmincas
évekre megváltozik a helyzet: a marxista pszichológia keresése már nem annyira belső igény, hanem ideológiai
kényszerűség lesz, s az iskolás értelmezések révén éppenséggel a pszichológia felszámolásához vezet. Szorosan
kapcsolódik ehhez a harmadik mozzanat: bekapcsolni a pszichológiát az új társadalom építésébe. Ez a törekvés
is őszinte forradalmi lelkesedéssel indul, hogy azután a hivatalosan deklarált új ember koncepció illusztratív
alátámasztásává váljon. Mindenképpen azt eredményezi azonban, hogy a legteoretikusabb pszichológusok is
szorosan kapcsolódnak a gyakorlathoz, s hogy mindegyik irány az ember formálhatósága mellett teszi le a
voksot.
492
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Nem szükséges itt belemennünk az elmaradott, keleti típusú orosz társadalmi fejlődés részletezésébe. Érvelés
nélkül, csak a múltat felvillantva érdemes azonban kiemelni e hagyomány olyan jellegzetességeit, melyek a
forradalom utáni pszichológia intellektuális arculatának megértését is segítik. Ebben a bemutatásban főleg
McLeish (1975) könyvére támaszkodom.
A radikalizmus. Az első egyén és társadalom viszonyával kapcsolatos. Az orosz feudalizmus nemcsak sokáig
tartott és konzervált paternalisztikus emberi viszonyokat is a gazdasági és társadalmi bajok mellett, hanem
szerveződése is eltért a nyugatitól. A földközösségi művelés és a faluközösség intenzív nagyközösségi élete,
mint erőteljesen tovább élő paraszti életminta, kedvezett a továbbiakban is a dezindividualizált, mechanikus
szolidaritást igénylő politikai és társadalomszervezési gyakorlatoknak, intellektuálisan pedig annak a
gondolkodásmódnak, mely a közösséget elsődleges értéknek tartja, s a közösségiből vezeti le az egyénit. A
mindennapi életben nem ment végbe az egyénnek az a forradalma, mely oly jellemző a modern nyugati
gondolkodásra, de ugyanez elmaradt a filozófiai individuum-központúságot tekintve is. A polgári
individualizáció az orosz szellemi életben is kései termék. A keleti kereszténységben nem volt reformáció.
Ennek következtében még a 19. századra sem jött létre teológia és filozófia világos szétválása. A filozófia,
különösen az ismeretelmélet kérdésköre nem vált el fokozatosan a vallástól. Ennek kettős hatása volt, mely
megnyilvánul mind a szellemi élet csoportszerveződéseiben, mind magában a szellemi orientációban. Amikor a
19. században megjelennek a polgárosodott, individualizált létnek megfelelő eszmék, ezek mindig a
hivatalosság keretein kívül maradnak, szellemi op- pozíciót vagy egyenesen üldöztetést eredményeznek. A
szerves fejlődés hiánya és a szellemi-egyházi és politikai elnyomás összekapcsolódása révén ez a világi filozófia
azonnal sokkal radikálisabb lett, mint nyugat-európai megfelelői. Az orosz forradalmi demokraták gondolataitól
egyenes út vezet Szecsenov radikális materializmusáig. Már a forradalmi demokraták sem pusztán az egyén
jogait, az alulról való társadalomszervezés radikális igényét hirdetik, hanem az embert is egységes
pszichofizikai lénynek deklarálják. A semleges, ontológiailag értelmezetlen képzetjáték helyett az orosz
pszichológia zászlóbontása Szecsenovnál, a forradalmi demokraták barátjánál azonnal materialista jelszavak
alatt történik. S ezzel létrejön az egyik, a szovjet pszichológia sorsát döntően befolyásoló pólus: a radikális
természettudományos szemlélet az emberről.
Miszticizmus. Nem csak a politikai hatalom küzdött azonban e nézetek radikalizmusa ellen. A hivatalos
tudományosság világában a vallásos, misztikus nézetek az emberről tovább élnek s harcolnak a radikálisok
ellen. A hit, az isteni igazság, a kollektív intuíció s hasonló fogalmak még a 19. század közepén is bevettek a
tudományosnak tartott érvelésekben, hogy aztán a szovjet rendszer bukása után ma újra visszatérjenek. A
misztikus mozzanatok nemcsak történetileg, kuriózumként érdekesek. Az orosz szellemi élet egy másik pólusát
mutatják fel: a redukcionista materializmus mellett az azzal szembeni állandó elégedetlenséget. A 20.
században, különösen a szovjet korszakban intellektuálisan ez az elégedetlenség megszelídül, elveszíti vallásos
és misztikus konnotációit. Úgy jelenik meg, mint a materializmussal szembeni idealista ellenpólus, illetve az
embernek a determinációból való kilépését, a világ átalakítását biztosító dialektikus ellenpólus. Társadalmilag
mindez azonban korántsem jelent megszelídülést. A közösség érdekeire való hivatkozás a 20. században minden
korábbinál erőszakosabb szellemi (ha nem egyéb) terror ideológiai alapja lesz.
493
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Lazurszkij (1874-1917) egy igen modern módszer, a természetes körülmények között folyó kísérlet első
propagátora lesz.
1912-ben a Moszkvai Egyetemen egy, a kor viszonyaihoz képest óriási Pszichológiai Intézetet hoznak létre. (Az
épület ma is képes elhelyezni a Pedagógiai Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetét.) A G. I. Cselpanov (1862-
1936) vezetése alatt működő intézet programja világos: a kísérletezést az önmegfigyeléssel összekapcsolva lehet
csak igazi pszichológiát művelni. Ez a pszichológia az orosz közegben sokkal határozottabb világnézeti
állásfoglalásra kényszerül, mint Németországban, ahol a kísérletezők igyekeznek a parallelizmus elvével
elkerülni az állásfoglalást a pszichikum természetéről. Oroszországban a tudatlélektan egyértelműen idealista
konnotációt kap. Ugyanebben az időben ugyanis Pétervárott Pavlov és Behtyerev egymástól független s
egymással versengő koncepciójában objektív pszichológiát hirdetnek. Olyan objektív pszichológiát, mely a lelki
jelenségek összességét képes lesz beilleszteni a reflexfolyamatok világába. Amikor Cselpanovék introspekcióról
beszélnek, ezt világosan a reflexszel polemizálva teszik; s amikor szubjektív pszichológiáról, ezt Pavlov, de
főleg a harcosabb Behtyerev objektivizmusával állítják szembe. Vagyis a világnézeti mozzanat a forradalom
előtt is jellemzi az orosz pszichológia művelését.
Pavel Petrovics Blonszkij (1884-1941) filozófus, pedagógus és pszichológus volt az első zászlóbontója egy új
marxista pszichológiának, mely középpontjába a viselkedést és a történetiséget kell helyezze. Blonszkij életútja
is jellemző a haladó orosz értelmiség sorsára. Igen művelt filozófiatörténész volt, korán megismerkedett a
marxizmussal és a forradalmi mozgalommal, s bár nem volt bolsevik, megjárta a börtönöket. Tanítóképzői és
egyetemi oktatóként sok ellenállás közepette a modern pedagógiát népszerűsíti könyveiben is. Cselpanovnál
kezdett pszichológiával foglalkozni. A forradalom után egyszerre két területen próbál utat törni a marxista
szemlélet számára. 1919-ben megjelent könyve révén, mely a marxi munkafelfogás mellett sokat merít a
funkcionalista nevelés gondolatrendszeréből is, a munkaiskola koncepciójának első propagátora, főiskolai
szervezője és egy évtizeden át képviselője. Közvetlen pszichológiai zászlóbontása mellett ekkortól kapcsolja
össze a pszichológia és a pedagógia ügyét: a gyermek tanulmányozásán alapuló nevelés koncepciójának, a
pedológiának vezető képviselője, s az állami nevelésügy egyik eszmei irányítója lesz. A harmincas években a
pedológia nem éppen jó jelszó, Blonszkij azonban az egzisztenciális meghurcoltatások közben képes
visszavonulni a szakpszichológia világába, s korábbi behaviorista felhangú koncepciójával szakítva az
emlékezés és gondolkodás történetitársadalmi koncepcióját dolgozza ki klasszikussá vált könyveiben.
494
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
7. Társadalmiság. Az életfolyamat a kezdet kezdetétől társas jellegű, vagyis mindig egyedi szervezetek
kölcsönhatását tételezi fel. Az élet nem lehet az egyedi organizmusok ügye, s nem is az. A táplálkozás és a
szaporodás folyamatai az élet minden magasabb szintjén szükségszerű összefüggést foglalnak magukban
egyazon faj szervezetei között, mely gátló körülmények híján lehetővé teszi a csoportéletet és a pszichikus
kölcsönhatás kifejlesztését. A társadalom sem az egyedül fejlődött egyének gyülekezete, ugyanúgy, ahogy a
szervezet sem egyedül fejlődött sejtek összegződéséből áll elő. A szerves világ-
ban nem annyira egy faj nagy tömegeinek együttélését kell megmagyaráznunk, hanem inkább az eltávolodást és
az individuumok elkülönülését egymástól.
Az emberi társadalom csak az állati társadalom legmagasabb formája, és az állatoknál megjelenő társas lét az
emberi társadalmiság előfutára. Az utóbbi alapját ugyanazok az életösztönök (vagy reflexek), a táplálkozás, a
védekezés és a szaporodás ösztönei képezik. E három ösztön közül szigorúan alapvető a táplálkozási ösztön
vagy reflex. A közös táplálkozási hely vonzza az azonos fajba tartozó állatokat, a táplálkozás folyamata közben
pedig létrejön kölcsönös alkalmazkodásuk egymáshoz, mely társas koordinációt szül. A védekezés és a támadó
ösztön úgy tekinthető, mint a táplálkozási ösztön egyik momentuma, mert az állatok közötti harc az esetek nagy
többségében a táplálékért, illetve az éhség hatása alatt folyik. Végül a szaporodási ösztön pontosan, szigorúan
a nemi és a szülői ösztönből, ahol a nemi ösztön (pontosabban nem ösztön, hanem a tropizmusok egy fajtája)
nincs szoros közvetlen kapcsolatban a családi élettel, melynek alapja éppen a szülői ösztön, aminek értelme
ismét a gyermekek, az utódok táplálása.
495
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ugyanott meglehetősen apodiktikusan megfogalmazza azt is, mit kell tegyen a pszichológia, hogy érvényesítse
ezt a társadalmiságot.
1. Minden ember valamely társadalmi osztály variánsa (átlagos; leggyakoribb; minimális, maximális; és így
tovább). Ebből következik, hogy az individuum viselkedése a megfelelő osztály viselkedésének a függvénye.
3. Egy adott osztály viszonylagos helyzete az anyagi javak termelésében meghatározza ezen osztály relatív
helyzetét a javak elosztásában is.
4. Az egyik osztály függése a másiktól a termelésben ennek megfelelően függést határoz meg az elosztásban is.
5. A társadalmi munka termékeinek elosztási folyamatában az osztályok között a szokásos viszony: a harc. Az
osztálytársadalom története az osztályharcok története.
6. A történelem nem ismer olyat, hogy az osztályok jótékonyan lemondanak előnyeikről; csak azt ismeri,
milyen gyakran használják ki maximálisan ezeket az előnyöket.
Mint Joravsky (1989) említi, ezeknek a marxista pamfleteknek nem volt különösebb hatásuk, Blonszkij fel is
hagyott velük. Későbbi munkáiban a fejlődésgondolat és a társadalmiság témáját dolgozza ki. 1927-ben
megjelent spekulatív munkája a viselkedés evolúciós fejlődését mutatja be. Központi mozzanatként tünteti fel a
primitív, dezintegrált állapot, az alvás és az ébrenlét közötti dialektikus harcot, illetve a különböző hiányok és
kielégülések motivációs egyensúlyát. Később, a harmincas években megjelent, az emlékezet és a gondolkodás
fejlődésével foglalkozó, a moszkvai Pszichológiai Intézetben keletkezett munkái empirikus gyermeklélektani
kutatásokat kapcsolnak össze a társadalmiság eszméjével. Az emberi fejlődés jellemzője, hogy a gondolkodás
áthatja az emlékezetet. Ebben – s itt Janet és Bartlett munkáira támaszkodik – döntő szerepe van a társas
viszonyok közt létrejövő történetemlékezetnek, annak, hogy élményeinket szociálisan kódolt történetekké
alakítjuk át. Mai szemmel nézve Jaret és Bartlett mellett nála is megjelenik egy korai narratív pszichológia.
Olyan felfogás ez, mely az emberi lelki jelenségek szerveződésében kitüntetett jelentőséget tulajdonít az
elbeszélő szerveződésnek. A nyolcvanas évek pszichológiájában jelenik ez meg újra (lásd 21. fejezet). A
tudományos hálózatok szempontjából tanulságos, hogy ez a törekvése nem kapcsolódott össze Vlagyimir Propp
strukturális narratológiai munkáival, melyek a húszas években keresik az ismétlődő mintázatokat az európai
mesekincsben, ezzel vázolva egy narratológiai koncepciót. Ez irányítja az emberi emlékezetre oly jellemző
sematizációt. Gondolkodásfejlődési vizsgálataiban Blonszkij polemizál Vigotszkijjal – nála nagyobb
jelentőséget tulajdonít a szigorú logikai következtetés keletkezésének a serdülőkorban (számára ez a
gondolkodás fejlődésének fordulópontja), másrészt a belső beszédet ő a beszédmegértésből s nem a társalgásból
eredezteti.
Messze kalandoztunk a marxista pszichológia kezdeteitől, de Blonszkij megérdemli, hogy szubsz- tanciális
munkássága is ismertté váljon. A marxizmusnak a pszichológiába való bevonulásában a döntő mozzanatot
azután nem ő gyakorolta, hanem a pszichológia berkeiben közvetlenebbül benne élő, Cselpanovnál dolgozó K.
N. Kornyilov (1879-1957) is objektivista, a viselkedést állítja a születő új pszichológia középpontjába. O
azonban, Blonszkijjal szemben, taktikus, eklektikus polémiában fejti ki koncepcióját. Az a célja, hogy
leszámoljon a csel- panovi szubjektív tudatlélektannal, s ugyanakkor megakadályozza azt is, hogy a
pszichológia teljesen a pétervári reflexológusok, elsősorban Behtyerev terrénumává, a fiziológia részévé váljon.
Orizzük meg a pszichológia kivívott önállóságát, de legyünk objektívek! A jelszó, mely 1922-ben jelenik meg
könyvében, a reaktológia. Mint 1923-ban az I. Össz- oroszországi Pszichológiai Kongresszuson tartott A mai
pszichológia és a marxizmus című nagy hatású előadásában kifejti, a viselkedés a pszichológia elsődleges, de
nem kizárólagos tárgya. Módszerként megengedett, de nem központi az önmegfigyelés is. A pszichikum sajátos
szerveződési szint, melyet nem sajátíthat ki magának a neurológus. Az új pszichológia, mondja Kornyilov, a
dialektikus módszerről szólva, a klasszikus, szubjektív és az objektív, viselkedéselvű megközelítések szintézise
lesz. Kompromisszum tehát, de hol jön be a marxizmus? Egyrészt alátámasztja, hogy a lelki jelenségek lehetnek
anyagiak, anélkül, hogy fiziológiai redukcionizmust hirdetnénk. A másik szociológiai mozzanat. A reakciók
komplex, bioszociológiai jelenségek. A marxizmus a személyiséget és a társas életet befolyásoló társadalmi
496
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mozzanatok állandó figyelemben tartására emlékeztet ezek tanulmányozása során. E determináció feltárása, ha
helyesen műveljük, osztálypszichológiát hoz létre.
A beszéd adminisztratív siker is volt. Cselpanovot leváltották, és 1923-tól 1931-ig Kornyilov lett az intézet
igazgatója. Legnagyobb érdeme, hogy tehetséges fiatalok új nemzedékével (pl. a későbbi Vigotsz- kij-iskola
képviselőivel, beleértve Vigotszkijt is) újítja meg az intézetet. A gyakorlati pszichológiát, mégpedig a
pszichotechnikai jellegű munkalélektant állítja előtérbe. Ez is marxista keretben jelenik meg: a Feuerbach-
tézisek alapján a pszichológiának is feladata, hogy meg is változtassa a világot, ne csak megértse. Ehhez pedig
ki kell menni az életbe. Ki is mentek. Az osztálypszichológiai programnak megfelelően vizsgálják például a
„tősgyökeres moszkvai proletár” reakcióidejét. Ezek a programok jól mutatják az egész koncepció gyenge
pontjait. A marxizmust intellektuálisan nem asszimilálták. Csak eklektikusan kapcsolódik az egyébként
biológiai pszichológiához, behozva a „kiegészítő” társadalmi és főleg az osztályszempontokat. Maga a
pszichotechnika azonban az iparosítási lendületnek megfelelően gyorsan terjed: számos laboratórium jön létre
ipari központokban, a pszichológia legfontosabb társadalmi feladatának a munka mérésekkel való pszichológiai
megközelítése tűnik.
Másfelől cseppet sem hajlunk arra, hogy a pszichológia szélsőségesen objektív iskolájának híveihez
csatlakozzunk, akik vagy kereken tagadják az emberi tudat létét, vagy azonosítják azt az anyag mechanikai
mozgásával. Ezt az attitűdöt helytelennek tekintjük, mert módszertana olyan alapokon nyugszik, amely
számunkra elfogadhatatlan – a mechanikus materializmuson, amely a valóság összetett tényeit leegyszerűsíti,
ahelyett, hogy magyarázná. Már szó volt róla, hogy a dialektikus materializmus nem tagadja a lelki jelenségek
létét az emberben. Arról van csupán szó, hogy e jelenségeket a szervezetben zajló, és az objektív külvilág felé
mozgásokban megnyilvánuló fizikai és élettani folyamatok szubjektív kifejeződéseinek tekinti.
A lelki jelenségeket az őket megalapozó élettani folyamatokkal egynek, de mégsem velük azonosnak tekintjük.
Nem ok nélkül való ezért az, hogy a dialektikus iskola a lelki jelenségeket nem valamiféle természetfeletti
dolgoknak tekinti, hanem egyszerűen az élettani folyamatok másik oldalának, amely különleges minőségi
tulajdonságokat mutat. Ezekről a „különleges minőségi tulajdonságokról” nem szabad megfeledkeznünk, mert
nélkülük az egyén nem teljes.
Annak oka, hogy nem értünk egyet sem a pszichológia szélsőséges objektív, sem a szubjektív iskolájával, abban
a tényben rejlik, hogy valójában egyik sem egységes egészként vizsgálja az egyént, amelyben az objektív és
szubjektív jelenségek szervesen összeolvadnak. Századokon át szokás volt az embert két részre osztani: a testre
és a lélekre. E hagyomány követői azt állítják, hogy ez a két rész, természetét tekintve, teljes mértékben
különbözik egymástól és valójában kizárják egymást. Az ember kettősségének e hagyománya kitörölhetetlen
nyomokat hagyott a fent említett iskolák mindegyikén, melyekben az egyént vagy a szubjektív vagy az objektív
497
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
oldalról tanulmányozták. Nyilvánvaló ezért, hogy az egyén két részre osztásának következményeképpen ezek az
iskolák az emberi viselkedést csak részlegesen tanulmányozzák. Az objektivisták figyelmüket a reflexekre vagy
reakciókra összpontosítják, melyeket pusztán az egyén külső megnyilvánulásainak, cselekedeteinek és
viselkedésének tekintenek, és figyelmen kívül hagyják szubjektív kifejeződésüket, a tudatot. Másfelől a szubjek-
tivisták vizsgálatai a tudatot célozzák, lebecsülve annak objektív mechanizmusait és kifejeződéseit.
[...] A tudat nem szükségtelen pótlék, hanem adaptív funkció az ember viselkedésében. Marx ezt nagyon jól
fejezi ki a következő szavakkal: „A pók a takácséhoz hasonló műveletet végez, a méh pedig viaszsejtjeinek
felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít.”
Konsztantyin Nyikolajevics Kornyilov: A marxista pszichológia. Hatóköre, céljai és módszerei. 1930, 298. o.
Cselpanov, miután belátta, hogy a nyílt idealisták vereséget szenvedtek, több pamfletben azt bizonygatja, hogy
egyrészt a kísérleti pszichológia, akárcsak a természettudományok, nem lehet marxista, függetlennek kell lennie
a filozófiától, másrészt pedig a marxizmus csak a szociálpszichológiában releváns. Ugyanakkor azt is kiemeli,
hogy mivel a marxizmus nem vulgármaterializmus, módszertanilag összhangban van a pszichofiziológiai
parallelista felfogással, mely megadja a tudat méltó helyét. Cselpanov kétségtelenül vesztett ügyet véd, s a
vitákban meg is kapta a magáét. Érdemes azonban észrevenni, hogy két olyan ponton támadja a reaktológiát,
melyek annak később felszínre kerülő gyengéi. Hiányzik belőle a tudat méltó helye, mondja, másrészt a
társadalmi mozzanatot szervetlenül illeszti a biológiaihoz, s ezáltal módot ad arra az értelmezésre, hogy a
marxizmusnak csak a szociálpszichológiában van keresnivalója. Az orosz élettani hagyomány is előtérbe lépett.
A húszas években A. A. Uhtomszkij (1875-1942) a gátlás és lelki élet kapcsolatának gondolatát és a domináns
góc fogalmát felelevenítve népszerűsíti a rendszerűség elvét, a dinamikus gondolkodást a reflexelmélet humán
kiterjesztésében. Ennek nagy hatása volt egyetemi körökben (Joravsky 1989), az igazi pszichológiai alternatívák
azonban Behtyerev és Pavlov köréhez kapcsolódtak.
A szubjektivista és idealista pszichológia elleni harcban igen határozott felfogást, s a marxizmus igényét
képviseli a Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev (1857-1927) vezette reflexológiai iskola is. A forradalom idejére
már jól ismert, szélsőségesen reflexelvű tudósnak (Objektív pszichológiája 1910-ben jelent meg) a
szovjethatalom alapítja meg 1918-ban Pétervárott Agykutató Intézetét. A szecsenovi gondolatot felelevenítve
Behtyerev úgy véli, hogy minden belső folyamat visszavezetheto legátolt végrehajtó szárú reflexekre: a motoros
mozzanat döntő az érzékelésben, de a gondolat is csupán magasabb rendű reflex. A test-lélek egységet nála
ugyanakkor egy sajátos energetizmus biztosítja: a külső és belső folyamatok egyazon energiafolyamat
megjelenési aspektusai. Kiterjesztett formájában a reflexológia a társas és a társadalmi jelenségek
megközelítésére is alkalmas: Behtyerev 1921-ben megjelent kollektív reflexológiája szerint a
szociálpszichológia egyszerűen a reflexes tevékenység sajátos társas közegben való érvényesülésének
tudománya. Sokban McDougallra is emlékeztető organikus, biológiai társadalomképet hirdet. A társas
viselkedést egy másik szinten, a csoport szintjén érvényesülő, eredetében ösztönös reflexes tendenciák
segítségével lehet értelmezni.
498
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Végső soron az elemzés azt mutatja, hogy még az elvont gondolatok sem egyebek, mint ugyanazon reflexek
megnyilvánulásai, melyek kialakult kapcsolatoknak megfelelően idéződnek fel. Ha például olyan általános
fogalmakról van szó, mint az ember, a ló, a könyv és hasonlók, akkor lényegében arról van szó, hogy mi a közös
a látási-mozgásos, a hallási-mozgásos és a tapin- tási-mozgásos, valamint egyéb reflexek között, melyek
bennünk a különböző emberek, lovak, könyvek keltette hatások révén lezajlanak.
Így tehát világos, hogy még a bonyolult szubjektív jelenségek is természetüket tekintve nem mással
magyarázhatók, mint reflexkomplexumokkal, ami alapot ad arra, hogy erős belső kapcsolatot állapítsunk meg e
jelenségek és az objektíven lezajló agyi reflexek között.
Felmerül ugyanakkor az a kérdés, hogy az ilyen vagy olyan szubjektív jellemzők, mint pl. az affektív állapotok,
elsődlegesek-e a mimikai szomatikus reflexekhez képest, vagy másodlagosak. Ez a kérdés egyenértékű azzal,
hogy az embernél a lélek vagy a test az elsődleges. A James-Lange-elmélet, mint ismeretes, a hangulatban a
szomatikus folyamatokat tartotta elsődlegesnek. Mások ebben a kérdésben ellentétes véleményt képviseltek,
hangsúlyozva, hogy ezek az állapotok centrálisan loka- lizálódtak a kéregben és a talamuszban. A fent említett
kérdést azonban csak dualista álláspontra helyezkedő személyek vethetik egyáltalán fel. Az energetikai
szempontot képviselve, mely véleményünk szerint a reflexo- lógia alapja, ez a kérdés érvényét veszti, hiszen az
adott esetben energia megjelenésének eredményeként mind külső, vagyis objektív vagy szomatikus, mind belső,
vagyis szubjektív jelenségek egyidejűleg fellépnek. Ezért aztán természetes, hogy mind a külső jelenségek,
mind
a belsők kézen fogva haladnak, s amikor az egyikről van szó, feltételezhetjük a másikat is, és fordítva, bár meg
kell említenünk, hogy a belső jelenségek nem kötelezhetők elszámolásra, s intenzitásuk tekintetében sincsenek
kapcsolatban a külső jelenségekkel.
A felfogás kihívó volt, nem csak társadalmi elvei miatt. A pszichológiát egyszerűen feleslegessé tette, ami
nyilvánvaló egzisztenciális okokból is érzékennyé tette a pszichológusokat Behtyerev téziseire. Kornyilov
polémiája mellett számos más bírálat is éri a reflexológiát, hogy azután 1929- ben az ún. reflexológiai vita
keretében önbírálatra késztessék – Behtyerev követőit, hisz ne feledjük, hogy ő maga ekkor már nem is élt. Az
önkritika lényege, s ezzel a reflexológia elvesztette sajátos radikalizmusát, hogy a reflexológusok is elismerték,
a tudatot be kell illeszteniük rendszerükbe. Maga a vita, mint Joravsky (1989) is elemzi, sajátos kombinációja a
sztálinista álvitának és a szakmai közösségek harcának. A „idealisták” valójában a pszichológus szakmai
azonosságát védik Behtye- revnek a humán tudományok egészét lehengerelni hivatott törekvéseivel szemben.
499
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Pavlov, aki riválisa volt Behtyerevnek, maga nem vett részt a pszichológia és fiziológia viszonyáról folyó hazai
vitákban. Munkásságának egésze azonban sugallta a redukcionizmus lehetőségét. Tanítványa, Ivanov-
Szmolenszkij el is végezte ezt a radikális kiterjesztést. Ez a magát „neurobiológiai monizmusnak” nevező
felfogás azt hirdeti, hogy a viselkedés vizsgálatára elég a fiziológia, pszichológiára nincs is szükség, különösen
nincs arra, hogy Pavlov tanait pszichologizálják. A vitákban ez a felfogás is megkapta a magáét, mint
mechanikus leegyszerűsítés.
1931-ben azután az öntisztító viták sora a pszichológusok képviselte reaktológiát sem kímélte. A párt
kezdeményezésére létrejött reaktológiai vitában mások mellett Kornyilovot – leváltásával együtt járó mértékig –
mechanikusnak találták: eklektikusan kombinál különböző nyugati irányzatokat, mechanisztikus abban az
értelemben, hogy a tudat aktív szerepének nem tulajdonít elég jelentőséget, hangzik a vád.
Ez a két vita korántsem ártatlan közegben zajlott. Ebben a korszakban a kanonizált dialektikus materializmus
koncepciójának megfelelően minden szakmában igénnyé vált a kétfrontos harc, a mechanikus materialista és az
idealista tendenciák együttes bírálata. A hangsúly azonban a mechanicizmus bírálatára került. A
pszichológiában nemcsak szakmai, hanem ideológiai okokból is előtérbe került a tudat fogalma. A tudat
hangsúlyozása során azonban nem valami belső minőséget elemeztek, hanem az emberi aktivitásra helyezték a
hangsúlyt. Ez már a sztálinista voluntarizmus koncepciója.
Ez a kritika ugyanígy elmondható az amerikai behaviorizmusról is (láttuk ott is, milyen ellentét van a szándék,
az amerikai hitvallás és a megvalósulás között). A szovjet közegben mindennek sokkal nagyobb súlya volt. A
„tudat” a voluntarizmus ideológiai jelszava lesz: annak letéteményese, hogy az ember nem a körülmények
determinált rabja. Az ember a spontánnal szembeállított, szervezett (ideologikus és pártszerű) beavatkozással
tudatosan, tetszés szerint alakítható, s alakítja is saját magát. Ha visszatekintünk a két orosz hagyományra, az
első évtizednek még a kompromisszumok mellett is meglévő materialista radikalizmusát az ideológiában s a
pszichológiában is a saját korlá- tain túllépő, voluntaristán értelmezett önalakító emberkép, a romantikus
messianizmus váltja fel. Ennek következményei 1930-ban még nem drámaiak, igazi súlyuk a harmincas évek
második felére derül ki.
500
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Közben azonban a kutatások tényleges menete egyre többet vesz el a pszichológiától. A pavlovi elmélet belső
logikája expanzív, egyre több pszichológiai kérdést von a magasabb idegműködés kutatásának hatálya alá. A
húszas évek végére már három intézmény (a régi egyetemi laboratórium mellett egy akadémiai kutatóintézet és
Koltusiban egy biológiai állomás) áll vezetése alatt.
Pavlov a húszas években kutatásait kiterjeszti a pszichológia terrénuma felé. Egyrészt felerősödik
koncepciójában az a mozzanat, mely szerint az idegrendszer működése jelzésszerűen képezi le a külvilágot: az
idegi működés egységei jelek. A későbbiekben furcsa fordulattal ez lesz annak koncepcionális alapja, hogy a
pavlovi felfogás a lenini tükrözéselmélet fiziológiai megfelelője. Pavlov maga azonban sosem hivatkozik
Leninre, számára az idegműködés jelkoncepciója a fiziológiából következik. Ezt a koncepciót terjeszti ki az
emberre, s kezdi el a nyelvet mint második jelzőrendszert kezelni. A nyelvi jelek – az érzéki jelek másodlagos
jelei, így azután a nyelv és a beszéd egész kulturális problematikája beilleszthető lesz a feltételes reflexek
501
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
elméletébe. A hagyományos szenzualizmus (a szavak jelentései belső képek) így fiziológiai értelmezést kap.
Másrészt a személyiségre vonatkozóan tipológiai elméletet dolgoz ki. Az elmélet a magasabb idegműködés
lényegében öröklött típuskülönbségeire vezeti vissza a karakterológiai különbségeket: a rendszer három
dimenziója az ingerületi és gátlási folyamatok erőssége, dominanciájuk, s mozgékonyságuk. A gyenge
reaktibilitású személy és állat a hagyományos tipológiában a melankolikusnak, az erős és izgalmi túlsúlyú
személy a kolerikusnak, az erős, kiegyensúlyozott de nem mozgékony a flegmatikusnak felel meg, míg az
ugyanilyen paraméterek melletti mozgékony – a szangvinikusnak. Kutyákon alapul Pavlovnál ez a tipológia, az
emberre való visszavetítés azonban tőle sem idegen.
A szovjethatalom évtizedeiben teljesedik ki Pavlov klinikai munkássága is. Kevéssé ismert, de eredendően
klinikus volt ő, s emésztési kísérleteit Sz. P. Botkin (1832-1889) belklinikáján végezte. Mostantól azonban
inkább már a lelki bajok megfelelőit keresi. Nehéz megkülönböztetési helyzetekben (kör és ellipszis) kísérleti
neurózist produkál kutyáknál. Összekapcsolja ezt a tipológiával is: a neurózis mint tanulási zavar jelenik meg
felfogásában. Olyan helyzetekben lép fel, ahol a személy domináns típusának megfelelő működésmóddal
ellentétesre van szükség (pl. több gátlásra stb.). Másrészt Pavlov és tanítványai, pl. Konsztantyin Mihajlovics
Bikov (1886-1959), számos szervi betegség kísérleti analógját is megteremtik: a fekélyek, keringési zavarok s
hasonlók mint a magasabb idegműködéssel kapcsolatos, tanulási zavarok eredményei jelennek meg. Ezt a
vonalat – az interoceptív kondicionálás gondolatrendszerét – viszi tovább a magyar pszi- chofiziológus Adám
György (1967, 1998) is. Az orvostudomány későbbi pavlovizációja során ez korántsem bizonyul ártatlan
kérdésnek: a pszicho- szomatika kérgi, s nem kéreg alatti felfogása maga igen doktríner gondolattá válik.
Legalaposabb értelmezője e korban Vigotszkij, akiről azután nem mondható el, hogy pavlovis- ta lenne.
Pavlovnak azt veti szemére egy 1924-es kongresszusi előadásában, hogy, akárcsak Behtye- rev, műveli a
reflexológiát, s közben megengedi a szubjektív jelenségeket, így saját terepén ismétli meg a hagyományos
pszichológia dualizmusát. A feladat ehelyett az, hogy bemutassuk: a tudat problémája mint központi
pszichológiai kérdés a viselkedés szerveződésének kérdése, s belülről tekintve lényege a különböző
reflexrendszerek közötti kölcsönhatás. A tudat reflexek egymásra reagálása, belső visszatükrözés. Bár
Vigotszkij felhasználja Pavlovot, igen messze van ez attól, ami később pav- lovizmusként válik ismeretessé.
502
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
pontos szerzőség máig izgalmas viták tárgya) írott könyvében figyelemre méltó kultúraelméleti értelmezést ad a
pszichoanalitikus emberképről. A nyelv révén a lelki konfliktusokat ideológiailag megterheltnek s nem
természetinek tartja, s koncepciójának lényege, hogy a lélekben folyó harc a mindenkori hivatalos és nem
hivatalos kultúra közötti harc. Bahtyin nyelvi koncepcióját a tudattalanról a hetvenes években fedezik fel újra a
pszichoanalízis nyelvi és hermeneutikai, jelentésértelmező megújítói.
Nemcsak elvi volt ez az affinitás. A pszichoanalízissel kacérkodó fiatalok legtehetségesebbje, Alexandr Lurija,
aki a pszichoanalitikus mozgalom szervezeti meghonosításáért is sokat tesz Oroszországban, a reflexológia és a
pszichoanalízis inspirációit ötvözve alakított ki egy kísérleti módszert a konfliktusok feltárására. Ennek lényege,
hogy a nem tudatos konfliktusok a szóbeli ingerekre adott asszociatív és vegetatív (keringési) változások finom
elemzésével tárhatóak fel. A kísérleti munka alapján Amerikában megjelent könyv (Lurija 1932) a korban nagy
sikert aratott, az egyik korai próbálkozásnak tekinthetjük kísérleti, viselkedéses pszichológia és pszichoanalízis
összekapcsolására.
A pszichoanalízis mint gyakorlati pszichológia is jelentős befolyásra tett szert a szovjethatalom első éveiben.
Freudot orosz követői egyértelműen liberális vagy forradalmi gondolkodónak tartják. Úgy vélik, hogy a
felszabadult társadalom nevelési elveiben (koedukáció, szexuális felvilágosítás és szabadság) és társadalmi
gyakorlatában fontos támasz a pszichoanalízis. Moszkvában analitikus orientációjú óvoda is létrejön. Ebben az
olvasatban az analitikus munka ugyanis arra mutat rá, hogy párhuzam van az elnyomás és az elfojtás között: az
elnyomás egyik, pszichés zavarokhoz vezető fajtája a szexuális elfojtás.
Ezek az illesztési kísérletek persze számos fogalmi vitával kapcsolódtak össze a szimpatizánsok, illetve a
„szintetizálók” táborán belül is. Ezek a viták, mint Etkind (1998) eredeti áttekintése mutatja, az orosz kultúra és
a pszichoanalízis flörtjéről már a századelőn ellentmondásosak voltak. Freudnak számos orosz páciense mellett
tanítványai is voltak, akik részben visszatelepültek Szovjet-Oroszország- ba. Az orosz kultúra egészében pedig
különös szerepet játszott az analitikus eszme. Az orosz miszticizmussal, még a századelő szimodistái követte
miszticizmussal és az aszketikus és orgiasztikus kultuszok váltogatásával szemben a pszichoanalízis az európai
racionalitást, rejtett világunk ésszerű s szelíd értelmezését képviselte. Freud az orosz mentalitás számára már a
bolsevizmust megelőzően is kritikai inspirátor volt. Ennek folytatása lesz az, hogy a szovjet korszakban sokan
érezték például úgy, hogy el kell választani egymástól az ideológus, történetfilozófus s ezáltal a marxizmussal
rivalizálva mindent magyarázni akaró, illetve a szaktudós Freudot. A marxizmus és a kommunizmus égisze alatt
ismétlik meg az orosz kultúra kezdettől meglévő gondjait Freuddal. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a
pszichoanalízis embert felszabadító jellege csak a polgári társadalom megnyomorító körülményeinek szűntével,
a szocializmusban tud majd kibontakozni. A húszas évek végére mindezek a finomságok irrelevánssá váltak,
illetve beolvadtak a sommásabb elutasításba. A kibontakozó filozófiai vitában a pszichoanalízis szaktudomány
helyett, egyértelműen kezd polgári ideológiává válni, s képviselőit elítélik vagy visszavonulnak.
A kacérkodást követő, hidegzuhanyszerű elhatárolódásnak több, szakmán túli oka is volt. Az egyik az, hogy a
sztálinizmussal a szovjet társadalom elveszítette a hétköznapi emberi viszonyokra vonatkozó progresszivitását,
visszajön az orosz kultúra kiinduló aszexuális étosza. Másrészt nem keveset nyomott a latba, bár nyíltan ezt
nemigen emelik ki
A pszichoanalízis jelenlétének rövidsége azonban nem szabad feledtesse velünk, hogy a korai szovjet
pszichológiában a viselkedéselvű megközelítések mellett a másik legerősebb alternatíváról volt szó.
Stephen Toulmin, mai amerikai tudományfilozófus és tudománytörténész jellemezte úgy Lev Szemjonovics
Vigotszkijt (Gomel, 1896-Moszkva, 1934. június 11.), mint a pszichológia Mozartját. Az összehasonlítás
megalapozott: Vigotszkij is vidéki csodagyerek volt, már húszéves kora táján máig maradandót alkotott az
503
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
irodalomtudományban. Rövid életet élt, ő is tuberkulózisban hunyt el, csillogó rövid szakmai élet után
méltatlanul elhanyagolt körülmények között. Tudományos munkásságát a könnyed, szárnyaló alkotás jellemzi.
Számos területen könnyedén hozza létre a máig érvényes alapokat, amit a kor izzadságszagú Salierijei érthető
irigységgel nem tudtak megbocsátani neki.
A csillogó pálya néhány állomása. A gomeli születésű moszkvai joghallgató a tízes években a humán területek
iránt érdeklődött. Színikritikákat írt, filozófiát olvasott s műelemző munkákat készített. Ezeket a Gomelbe
visszatérve írt dolgozatait összegzi csak posztumusz megjelent, de 1925-ben disszertációként megvédett
Művészetpszichológiája. A munka a kezdődő szovjet-orosz irodalomtudomány közegében keletkezett:
referenciarendszerébe a klasszikus esztétika és a marxizmus mellett az orosz formalista irodalomtudósok,
Sklovszkij, Eichenbaum és Tinya- nov is beletartoznak. Ezek a törekvések a formát, a szerkezetet állítják
előtérbe a művészet elemzésében. A műalkotás formai oldala a kulcs hatásának megértéséhez is. Vigotszkij a
hagyományos és az akkor modern, pszichoanalitikus művészetpszichológiával egyaránt szakítani próbál: ő a
műalkotás felől közelít, s magát a művet nem a lelki jelenségek illusztrációs vagy magyarázó ujjgyakorlati
terepeként kezeli. A művészetpszichológia döntő kérdése számára az, hogy a mű szerkezete hogyan
eredményezi azokat a sajátos érzelmi reakciókat, melyeket katarzisként a művészet hatásának kulcsává
emelünk. Mesék, klasszikus novellák vagy a Hamlet elemzése számára az ellentétes érzelmek felépítésének
esettanulmánya.
Az érzékeny műelemzés vezeti el a pszichológiához, ahová azonban teljes vértezetben tör be. 1924-ben a
Leningrádban tartott II. Pszichoneurológiai Kongresszuson a lélektani és a reflexológiai módszerről tart
előadást, aminek hatására az ismeretlen vidéki főiskolai oktató azonnal meghívást kap Kornyilovtól a moszkvai
Pszichológiai Intézetbe. Számos korai munkájában próbálja tisztázni, hogy miért s hogyan van a viselkedéselvű
pszichológiának is szüksége a tudatra. Igen ambiciózus programba kezd. A marxista pszichológiát nem
egyszerűen valamilyen irányzat marxizmus révén való kiegészítésével kell létrehozni, hanem a marxista
metodológia átgondolt bevezetésével a pszichológiába. A pszichológiát új alapokról kell felépítenünk, de nem
figyelmen kívül hagyva a meglevőt. Kéz a kézben kell haladjon a marxista elemzés s a meglevő pszichológia
kritikai elsajátítása. A nagyra törő program vonzza a fiatalokat. Először az intézet már Vigotszkijt megelőzően
ott lévő fiatal munkatársai, A. R. Lu- rija és A. N. Leontyev, majd fiatalok raja, Bozsovics, Zaporozsec,
Szaharov, Elkonyin s mások kapcsolódnak ehhez a munkához. A kialakuló teória, a magasabb pszichikus
funkciók történeti-genetikus elmélete az egyik vezető elmélet lesz a marxista pszichológia kialakításának új
szakaszában: a korábbi viselkedéses koncepciókkal szemben a tudatra és a sajátosan emberi jelenségekre helyezi
a hangsúlyt. Ugyanakkor itt nem valamiféle verbális konstrukcióról van szó. Az elmélet saját korában s
mindmáig kutatási hipotézisek és kutatások irányítójává, integrálójává válik. A 17. és 18. fejezetben láttuk,
hogyan kapcsolódott a fejlődéselmélet és a társas meghatározottság korabeli nagy vitáihoz.
Vigotszkij intézményi kisugárzása is nagy. Az intézeti munka és a Moszkvai Egyetem mellett a Kommunista
Nevelés Akadémiáján is tanít; ő alapítja meg a Kísérleti Defektológiai Intézetet. Szoros kapcsolatokat alakít ki
az idegklinikákkal, Leontyev pedig Harkovban toboroz újabb elkötelezetteket az iskolának. Az elmélyült
elméleti munka mellett Vigotszkij gyakorlati pszichológus is. Sokat tesz a gyermeklélektani vizsgálómódszerek
tudományossá tételéért, a pszichológia beviteléért a pedagógiába és a klinikumba. Az elmélet kiindulópontja és
visszatérő igazolása ugyanis maga a fejlődés menete.
Főként ez a gyakorlati igény eredményezte, hogy a harmincas évek közepétől, különösen pedig a pedoló- giai
határozat után, Vigotszkij iskolája is háttérbe szorul. A pedológiai elmarasztalhatóság mellett ekkor már persze
az is vád: túlzottan hisz abban, hogy a nyugati pszichológia eredményei elválaszthatóak ideológiájától.
Magyarán – túl kozmopolita. Vigotsz- kij szellemi rehabilitációja 1956-ig váratott magára. Ténylegesen
azonban munkatársai révén szelleme állandóan jelen volt, a nehéz idők nehezen, de mégiscsak űzött
pszichológiájában. Sikere, igazi vonzereje három tényezőn alapult, ezért vált ő a második korszak vezető
pszichológusává. Nem marxizál, hanem a megemésztett Marxot teszi a pszichológiában a középpontba.
Eközben olyan elméleti pszichológiát alakít ki, mely a nemzetközi eredmények kritikus elsajátításán alapszik, s
nem csapkodó bírálatán. A fölényes műveltség mellett Vigotszkij sikerének – s egyben az irigyek általi
elbuktatásának – tényezője az is, hogy az elméletet szervesen tudja tényleges kutatásokhoz kapcsolni.
504
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
egyénfeletti dologgá, szellemmé teszik. Ezzel szemben a moszkvai Pszichológiai Intézetbe vidékről felkerült, s
ott elméleti és kísérleti követőket maga köré toborzó Vigotszkij úgy gondolja, hogy az igazság valahol a kettő
között, s a kettőt meghaladva keresendő. Az embernek vannak természetileg adott s természet- tudományosan
értelmezhető lelki jelenségei. Ezek azonban csak egy naturális alapot adnak. Ezekre az alacsonyabb lelki
jelenségekre épülnek rá a magasabb pszichikus funkciók. A cél, mint a pszichológia válságáról írva már 1927-
ben mondja (Vigotszkij 1982), nem a naturális és a kulturális kettőségének fenntartása, hanem a dualizmus
meghaladása. A jövő pszichológiája egységben hivatott látni az embert mint cselekvő társadalmi lényt. Nem
véletlen, hogy Vigotszkij választott tudományos eszménye Spinoza. Az emberre jellemző lelki jelenségek nem
természettől adottak, hanem történelmi eredetűek, az egyénnél pedig a környezettel folyó interakciók során
jönnek létre. Ez sajátos viszonyt tételez az agyi szerveződés és a lelki jelenség között is. Az alábbi idézet jól
mutatja a konkrét tartalom mellett, hogy Vigotszkij minden tézisét polémikus módon fejti ki. Olyan stílus ez,
mely a hegeli ízű dialektikát a kommunista kétfrontos harc stílusával kombinálja. A nyugati pszichológiára
nézve kezdettől a kritikai elsajátítás igényével tekint, a kritika azonban egyre ideologikusabbá válik; a kezdeti
szakmai vitát felváltja a „burzsoá irányzatok” néhol sztálinista felhangú leleplezése (Joravsky 1989).
[...] Önmagában azonban helytálló az a gondolat, hogy a magasabb pszichikus funkciók lokalizációja csak kro-
nogén módon fogható fel, hogy történeti fejlődés eredménye, hogy az agy egyes zónáira, részeire jellemző
viszonyok a fejlődés során alakulnak ki. Ez kizárja annak a lehetőségét, hogy valamely bonyolult pszichikus
folyamatot egyetlen agyi részből vezessünk le. Maga a gondolat tehát helyes marad, szerintem azonban ezt a
következőkkel kell kiegészítenünk. Megalapozott az a feltételezés, hogy az emberi agy, az állatok agyával
összehasonlítva, új lokalizációs elvekkel rendelkezik. Hamis az a tétel, melyet Lashley fejt ki, hogy a patkány
pszichikus tevékenységének szerveződése alapjaiban analóg az ember magasabb pszichikus funkcióinak
szerveződésével. Megengedhetetlen feltevés az is, hogy az emberspecifikus funkciók keletkezése egyszerűen
csak új funkciók megjelenése azok között, melyek már az ember előtti agyban is léteztek, továbbá, hogy a
lokalizáció szempontjából az új funkcióknak ugyanolyan a felépítése, ugyanolyan bennük a „rész és egész”
viszonya, mint például a térdreflexnél. [...]
Lev Szemjonovics Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődésének és szétesésének problémája. 1974,
294. o.
A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl.
a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak
tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, valamint az általános emberi
tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve
közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]
Leontyev pedig korai munkáiban számos példát sorol fel arra, hogyan változik meg a történelem során az
emlékezeti folyamatok szerkezete az írásbeliség s hasonló történelmi változások hatására. Leontyev később a
Vigotszkijnál meglévő cselekvéselméleti elkötelezettséget általános cselekvésfilozófiává bontja ki, melynek
döntő mozzanata a teleologikus oldal kiemelése az emberi cselekvésekben, szemben az egyirányúan determinált
viselkedéssel.
A közvetítettség módját igazolják az ötvenes években Alexandr Romanovics Lurija (1902-1977) és Judovics
munkái, melyek kimutatták, hogy a beszéd, a saját magunknak szóló utasítások rendszere fokozatosan válik a
kisgyermeknél saját cselekvései irányítójává. Először a külső utasítás nyeri el irányító szerepét, azután a nyílt,
505
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
saját magunknak adott utasítás következik, majd a belső beszéd. Lurija azonban elsősorban annak révén vált az
iskola külföldön is legismertebb tagjává, hogy évtizedek során kidolgozta a magasabb pszichikus funkciók agyi
képviseletének elméletét, sajátos neuropszichológiai iskoláját. Felfogása abból indul ki, hogy a sajátosan emberi
funkciókra nézve (beszéd, olvasás, írás) nem helytálló sem a szűk lokalizáció, sem a kérgi holizmus. Ezek a
funkciók rendszerszerű felépítésűek: az íráshoz például egyszerre kell hangelemzés, finom motorium, akarat és
mozgás kapcsolata, s így tovább. Nincs is egyetlen írásközpont az agyban, hanem ennek a kulturálisan kialakult
funkcionális rendszernek megfelelő szerveződés felel meg neki, ami például fogalomírásnál (kínai) vagy a
többrendszerű japán írásban az alfabetikustól eltérő agyi szerveződést is eredményez. Lurija (1966; 1970; 1975)
és tanítványai a lokalizációs elmélet mellett számos vizsgáló módszert is kidolgoztak az agykérgi sérülések
pszichológiai diagnosztikájára. A rehabilitációt pedig arra építik, hogy a megmaradt funkciókból új, lehetőség
szerint egyenértékű funkcionális rendszereket építenek ki s gyakoroltatnak be.
A korábban két ember között megoszló cselekvés a pszichikus tevékenység szervezési módjává, az
interpszichikus cselekvés pedig a gyermek pszichikus struktúrájává válik. A magasabb pszichikus funkciók
szociális kialakulása elérte a döntő szakaszt: létrejön az önszabályozást tekintve legmagasabb rendű rendszer.
A magasabb pszichikus funkciók társadalmi természetére való rámutatás az új pszichológiai koncepciónak csak
az első lépése volt. Nagyon hamar követte ezt a második is.
1975, 99. o.
Az a tény, hogy az embernél a történelmi fejlődés folyamatában új funkciók jönnek létre, nem jelenti azt, hogy a
magasabb pszichikus funkcióknak új „központjai” jönnek létre. Ez inkább azt bizonyítja, hogy az új
„funkcionális szervek” fejlődése az új közvetett funkcionális rendszerek kialakulása után megy végbe. Így válik
az emberi agykéreg a civilizáció szervévé, amely határtalan lehetőségeket rejt magában, és nem igényli új
morfológiai apparátusok létrehozását minden olyan esetben, amikor a történelemben új funkcióra van szükség.
Teljesen érthetővé válik, hogy a magasabb funkció károsodhat, a bonyolult funkcionális rendszerbe tartozó
bármely láncszem sérülése következtében, tehát a lokalizációjukat tekintve teljesen különböző gócok
sérülésekor. Ugyanakkor azt is tudjuk már – s ennek alapvető jelentősége van –, hogy az egyes láncszemek
kiesése különbözőképpen károsítja a funkcionális rendszert, s az egyes magasabb funkciók károsodásának
szimptómái a különböző lokalizációjú gócoknál teljesen eltérő felépítésűek lesznek. A gnózis vagy a praxis, az
írás vagy az olvasás, a számolás vagy a logikai műveletek károsodása topikailag különböző agysérülések folytán
egyaránt bekövetkezhetnek, és a figyelmes elemzés bizonyíthatja, hogy az adott folyamat megvalósításához
szükséges egyes láncszemek vagy tényezők kiesése a funkciók teljesen eltérő jellegű károsodásához vezetnek. A
506
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
funkciósérüléseknek ezek a gondos elemzéssel meghatározott minőségi sajátosságai teszik lehetővé a keletkező
károsodások topikai jelentőségének megítélését is.
A német filozófiai iskolázottságú, Marburgban doktorált, Ogyesszában dolgozó ifjú a harmincas években kerül a
középpontba, mint a leningrádi Herzen Pedagógiai Intézet tanszékvezetője. 1934- ben jelenik meg nevezetes
dolgozata A pszichológia problémái Karl Marx munkáiban címmel. A dolgozat Marx korai műveinek, a Német
ideológiának és a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak alapos feldolgozásán, s a korabeli pszichológia gondjainak
fölényes ismeretén alapszik. Olvasottságán érződik a könyvtáros, aki Ogyesszában és Leningrádban is a friss
nyugati irodalmat olvassa. Rubinstein úgy véli, hogy a marxi művekben fellelhető egy rejtett pszichológia.
Ennek alaptézise a tudat és a tevékenység egysége elnevezéssel az egész szovjet pszichológiában elfogadott
jelszóvá vált, különösen Rubinstein 1935-ben megjelent bevezető könyve nyomán, mely a vezérfonal szerepét
vette fel. A filozófiai tudat fogalmát értelmezi pszichológiailag. A tudat nem más, mint tudatos lét. A sajátosan
emberi tevékenységmódban, a munkában keletkezik. Ennek módszertani következménye is van, az, hogy az
emberi tudat objektivációiban tanulmányozható.
Megjelenik nála a szakmai kérdések ideológiaivá alakítása is. A behaviorizmus és az introspektív pszichológia
elleni együttes küzdelem a már említett sztálini kétfrontos ideológiai harc esetévé válik. Az introspekciós
pszichológia és a behaviorizmus nem összeegyeztetendőek, ahogy Rubinstein szerint Karl Bühler és Kornyilov
kísérelte meg, ezzel szemben: „Az igazi feladat ... nem az ilyen »szin- tézis«, hanem a »kétfrontos harc«, ... [az]
hogy meghaladjuk azokat az előfeltevéseket, melyekből mindezek az ellenségeskedő irányzatok s maga az
ellenségeskedés is kiindul.” (Rubinstein 1967b, 258. o.) Továbbmenve, a lelki jelenségek történeti változását
hangsúlyozva Rubinstein eljut odáig is, hogy a kommunizmusról szóló marxi fejtegetéseket mint tényleges
pszichológiai predikciót értelmezi: az új ember közösségi, történetileg alakuló gazdag motivációs rendszere a
valódi emberi szabadság megvalósítója lesz.
Rubinstein korántsem olyan eredeti gondolkodó, mint Vigotszkij. Számára a Marx-értelmezés lényege a
pszichológiának szóló marxi üzenet desifrírozása. Új mondanivalóját nemigen tudja konkrét szaktudományos
hipotézisekre lefordítani. Nála a tapasztalati szakmai munka s az elmélet lényegében két szálon fut. Mindez nem
azt jelenti, hogy ne lett volna jelentős tapasztalati pszichológus. A Herzen Intézetben ő és munkatársai számos
vizsgálatot végeznek és publikálnak a gyermeki megfigyelőkészség fejlődéséről s az értelmes emlékezés és
tananyagszerű tanulás mechanizmusairól. Rubinstein igazi nagy hatását azonban tankönyve biztosítja, az 1940-
ben, majd átdolgozott kiadásban 1946-ban megjelent, 1942-ben Állami Díjjal kitüntetett, több mint 1000 oldalas
munka, Az általános pszichológia alapjai. A könyv mindmáig értékes olvasmány két okból. Rubinstein
szintézist próbál adni, az általa kifejtett marxista pszichológia alapelveinek megfelelően, egyszerre képviselve
determinista felfogást és módszertani alapállást a külső-belső viszonyát illetően, kiegészítve ezt a monizmus, a
fejlődés és a történetiség elvével.
A pszichikumot azon objektív kapcsolatok feltárásának segítségével ismerjük meg, amelyek azt objektíve
meghatározzák. Ez a pszichológia tulajdonképpeni feladata. A pszichológiai megismerés a pszichikusnak
közvetett megismerése, lényeges, objektív összefüggéseinek és közvetítéseinek feltárása révén.
A könyv másik tartós erénye, hogy miközben a nyugati pszichológia eredményeit is kimerítően áttekinti, a
szovjet pszichológia első évtizedeinek igen gazdag tárháza. Ma legkönnyebben ebből a könyvből ismerhetjük
meg, mi mindent kutattak az elméleti viták közepette 1920 és 40 között. Kicsit egyoldalú persze ez a bemutatás.
A széles spektrumban Vigotszkij és iskolája meglehetősen kényszeredetten szerepel csak, érezhetően pusztán a
„teljesség” kedvéért. Lehetne ezt politikai tényezőkkel motiválni, ekkorra már a Vigotszkij-iskola nemigen
kívánatos. A valós helyzet profánabb: véleményem szerint féltékenység is közrejátszik ebben, a túl hasonlót
507
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
hirdetők közötti rivalizáció, és a két város, Leningrád és Moszkva oly sok szakmai kérdést befolyásoló
küzdelme.
Két fonalon veszi fel újra a szakmai aktivitást. Éppen abban akar világos új koncepciót hirdetni, amiben
megvádolták: cikkeiben s Lét és tudat című könyvében a pszichológiában érvényesülő determinizmus felfogást
akarja definitíven kifejteni. Ennek lényege nagyon szikár, s egy mindenhol érvényesíthető alapelvből indul ki: a
külső hatások mindig a belső feltételeken keresztül érvényesülnek. Ennek pszichológiai lefordítása az lesz, hogy
a pszichológia feladata a külső hatások érvényesülését biztosító pszichológiai feltételek vizsgálata és a külsőleg
determinált pszichikus tevékenység belső törvényszerűségeinek feltárása.
Ami pedig az idegműködés és a lelki jelenségek kapcsolatát illeti, Rubinstein világosan kifejti, hogy a
pszichikus szerveződés új minőség. Alapja az idegműködés, de a pszichológiai törvényszerűségek nem
vezethetőek le a neurodinamikából, s az idegműködés bármily részletes kutatása sem teheti zárójelbe a
pszichikus működések társadalmi meghatározottságát. Ez a társadalmi és történelmi meghatározottság azonban
nem vezethet ahhoz, hogy kétségbe vonjuk az általános pszichológia lehetőségeit, s abban sem szabad naivan
hinnünk, hogy minden történelmi változás pszichológiai változásokat is eredményez. Ennél már csak rosz-
szabb, ha különválasztjuk a természeti-fiziológiai és a történelmi pszichológiát: a jelenségeket mindig
együttesen kell természeti és társadalmi meghatározottságukban vizsgálni (itt konkrét utalások nélkül a
Vigotszkij-iskola bírálatáról van voltaképpen szó).
A dogmatikus érvelés korántsem múlt el nyomtalanul; Rubinstein vitastílusa, miközben a pszichológia jogaiba
való visszahelyezéséért harcolt, nem nélkülözi az ellenfelek retorikájának jegyeit. Alljon itt egy idézet ennek
illusztrálására a szociálpszichológiáról:
A külön történelmi pszichológia hirdetése nagyobbrészt nem egyéb, mint a reakciósok szívének kedves
„szociálpszichológia” védelme; ez pedig lényegét illetően a szociológia pszichologizálására tett kísérlet, vagyis
próbálkozás az idealizmus becsempészésére a társadalmi jelenségek tanulmányozásába.
Mindez hathat nagyon elvontan, azonban azokban az években a „dialmatos” marxista zsargon és az éppencsak
elmúlt pavloviánus offenzíva hátterében a pszichológia sajátos céljainak kissé skolasztiku- san bevezetett újra
legitimalizálását jelenti. Példát is adott Rubinstein (1964b) a program megvalósítására: ekkoriban publikálja
gondolkodás-lélektani vizsgálatait is, melyek a feladatmegoldás közben azt elemzik, hogy hogyan függ a külső
segítség (vö. külső meghatározók) hatása attól, hol tart a személy a feladat megoldásában (belső tényező). A
stílus azonban ekkor keletkezett munkáiban lehangoló: a védekező, skolasztikus verbalizmusokba menekülő
embert látjuk itt, szemben a megtámadott tankönyv határozott, öntudatos stílusával. Egyazon szerző esetében is
elszomorítóan látható, mit tettek a sztálini ideológiai csaták a pszichológiával.
508
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
elején erőteljesen fellép a pszichológia ideológiai tisztázásának igénye, a pszichológia is bevonódik a kétfrontos
ideológiai harcba és a bírálat – (kikényszerített) önbírálat ördögi körébe, mely újabb és újabb személyek és
irányzatok diszk- reditálásához, intézmények és tevékenységfajták adminisztratív felszámolásához vezet. 1931-
ben zajlik le az ún. reaktológiai vita, melynek során megkérdőjeleződik Kornyilov vezető szerepe. Az ideológiai
vád ellene s sok más pszichológus ellen: eklekticizmus, az, hogy a marxizmust, s különösen a lenini
tükrözéselméletet nem integrálták kellően a pszichológiába, s mechanikusan gondolkodnak az emberről.
Folytak viták Vigotszkij koncepciójáról is. A jel fogalmának középpontba állítását buzgó ideológusok idealista
engedménynek látják, történetiségét pedig absztrakt szociologizmusnak. Súlyosabb s végletesebb
következményekre vezettek a gyakorlati pszichológiai ágakkal kapcsolatos viták. 1931- ben a kiterjedt
munkapszichológiai, pszichometriai és tesztológiai tevékenység kérdőjeleződött meg, összefüggésben azzal is,
hogy a „nyugatosabb” Lunacsarszkijt leváltották a nevelésügy éléről. A pszichotechnika, ahogy képviselői
nevezték magukat, elmarasztalta saját magát: nem tart szoros kapcsolatot az elmélettel, mereven veszi át a
nyugati tesztmódszereket, nem veszi figyelembe a marxi munkaelméletet és a szocialista munka új jellemzőit
(öntudat, munkaverseny, a munka becsület és dicsőség dolga). Az eleinte rutinszerű önkritika a harmincas évek
második felében a munkalélektan s a hozzá kapcsolódó teszthasználat teljes felszámolásához vezetett: megszűnt
a pszichotechniku- sok folyóirata, társaságuk, a tesztek, a kiválasztás logikájának használata egészen a hetvenes
évekig szinte teljesen tabuvá válik a Szovjetunióban.
A pszichológiai tevékenységre a legsúlyosabb csapást azonban a pedológiai határozat jelentette. Itt már szó
sincs öntisztulásról és önkritikáról. A határozatot 1936. július 4-én a párt Központi Bizottsága hozza meg. A
korábbi, végre nem hajtott döntéseket követő drákói, egy (!) hónap alatt végrehajtandó határozat ürügye az,
hogy az iskolákban egyre nagyobb szerepe volt a gyermekek egyéni különbségeit vizsgáló, pszichodiagnosztikai
módszereket alkalmazó pedológusoknak. Ezek elméleti hozzáállása részben az ekkor már több évtizedes
gyermektanulmányi (pedológiai) hagyományt követi. A gyermek fejlődésének sajátos törvényszerűségei
vannak, az iskolának kell a gyermekhez igazodnia s nem fordítva, hirdetik a gyermekközpontú pedológusok itt
is, mint mindenütt a világon. Ugyanakkor a szovjet pszichológia legkiválóbb fejlődéskutatói is a pedológiai
mozgalom jelszava alatt fejtették ki saját tevékenységüket. A már elemzett alkotók közül Blonszkij és
Vigotszkij is pedológusként definiálják magukat, annak ellenére, hogy fejlődéskoncepciójuk a társadalmiság s a
kultúra interiorizációjának hangsúlyozásával jóval túllép a hagyományos pedológiai kereteken. Blonszkij
elkötelezettsége a gyermek iránt odáig megy, hogy a harmincas években könyvet ír a gyermeki szexualitásról is.
A pedológiai elmélet jelentős képviselője a ma kevésbé ismert, fiatalon elhunyt M. J. Baszov (1892-1931) is, aki
munkáiban a pszichikus szerveződés különböző szintjei és a környezet és az öröklés együttes determináló
szerepe mellett érvel. Az utóbbi éppen elég lesz megbélyegzésére; bármily sokat hangsúlyozta is a környezet
fölényét az ember meghatározottságában, maga az, hogy egyáltalán helyet hagy az öröklésnek – nem bocsánatos
bűn. Ha mai piedesztálját tekintjük, szavakban ez a határozat elővételezte a diszkriminatív teszthasználat
bírálatát a hatvanas évek nemzetközi pszichológiájában. Itt azonban többről van szó: ideológiáról s annak
álcázott szakmai versengésről.
A pedológiai határozat első szinten, a szakmai hatalmi viszonyok tekintetében a pedagógia hatalmának
helyreállítását jelenti. A pedológia fő bűne: determinisztikus fatalizmus a gyermekek sorsának intézésében,
helytelen áthelyezési gyakorlat a gyógypedagógiai intézmények felé. Vissza kell helyezni jogaiba a pedagógiát
és a pedagógust, a pedológu- sokat ki kell ebrudalni az iskolákból, kiadványaik megsemmisítendőek,
főiskolákon nem oktatható ez a szakág. A fogyatékosok iskoláit felülvizsgálva lehetőleg vissza kell telepíteni a
gyerekeket normális iskolákba.
509
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
mely utóbbi minden érdekes lelki jelenséget a beállítódás fogalma köré szervezve rendületlenül folytatta a
kísérleti munkát.
Az igazi inváziót azonban egy 1950-ben a Szovjet Tudományos Akadémia és az Orvostudományi Akadémia
által szervezett nagy tudományos vita, a Pavlov-vita jelentette. Nem akármilyen vita volt ez, s korántsem csak a
pszichológiát érintette. 81 előadó mellett 200 felett volt az el nem hangzott felszólalások száma. A vita sztálini
jelzője két vonást takar. Ideologizált vita volt, a korra jellemző kritika-önkritika szekvenciákkal, melyben a
résztvevők nem fukarkodtak az idealista és a mechanikus jelzőkkel, s a látszólag elvont eszmecsere olyan
személyes harcokat tükrözött, ahol az elhajlónak kikiáltottak intellektuális és egzisztenciális diszk- reditálása
volt a tét. Ami pedig az elvek sztálini jellegét illeti, ez a következőkben ragadható meg. A sztálini
tudománypolitika egyik alapelve, hogy meg kell akadályozni a tudományos sokszínűséget. Egységesíteni kell a
tudományt, ugyanúgy, ahogy a pártot. Olyan tudományos elméleteket
kell favorizálni, melyek genuinan oroszok, s több szakterület átfogására képesek. Pavlov egyedülállóságát még
az önkritikát gyakorló megvádoltak is kénytelenek állandóan hangsúlyozni. A Pavlov halála után 15 évvel
szentséggé emelt pavlovizmus a fiziológia mellett az orvostudomány, a biológia, a pszichológia és a pedagógia
integratív elméletének szerepére lett kijelölve. S együtt járt vele az az orosz megkonstruált történeti
folytonosság, mely az orosz múltat már nem lebecsülendő sötétségnek tartja, hanem haladó előfutárokat fedez
fel benne, a pszichológiára nézve természetesen Szecsenovot (vö. Joravsky 1989).
Miről szólt a vita? Egy része a fiziológián belül zajlik, a helyes marxizmus vagy a lenini örökség mintájára
értelmezett „egyedül helyes pavlovi örökség” érdekében. A magukat a valódi üzenet hordozójának tekintő
Pavlov-tanítványok, Bikov és Ivanov-Szmo- lenszkij mechanikus és merev szemléletet hirdetnek. Bírálják I. Sz.
Beritov-Beritasvili (1885-1974) és P. K. Anohin (1898-1974) felfogását, akik az emlékezet kutatásával, illetve a
funkcionális rendszer és a szabályozás előtérbe helyezésével szub- jektivista értelmezést adtak volna Pavlovnak.
Beri- tasvili egyébként az állati emlékezet bemutatásával a reprezentációs gondolatmenet egyik előfutára,
Anohin (1965; 1974) pedig az aktív szervezet gondolata mellett a neurális modellek koncepciójának egyik első
képviselője. Ellenség a lengyel Konorski is, aki az idegrendszer mikrokutatásait kéri számon a pavlovizmuson.
510
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ami a pszichológiát közvetlenül érinti, elhangzott a vitában számos „elvi megjegyzés” a szubjektív és objektív
viszonyáról, arról, hogy van-e egyáltalán szükség pszichológiára, de konkrét tanácsok is: a II. jelzőrendszer,
mint az emberre sajátosan jellemző szerveződés és a pavlovi tipológia humán kidolgozása jelenik meg sajátos
feladatként.
A pavlovi ülés hatása különösen a Sztálin halálát követő években korlátozó helyett – az eredeti szándékokat
visszájára fordítva – éppen felszabadítóvá vált. Igaz, hogy az élettanon belül maga az ülésszak merev s a
tudomány nemzetköziségét tagadó ideologikus felfogást hirdetett. A pszichológusok azonban a Pavlovra
hivatkozás cselén keresztül elkezdhettek nem pedagógia-központú, hanem természettudományos orientációjú
kutatásokat végezni. Az ötvenes évek közepére-végére kiderül, hogy jobb a fiziológia szolgálólányának lenni,
mely mégiscsak természettudomány, szemben az ideologikus pedagógiának való kiszolgáltatottsággal. Nehéz s
furcsa terminológiát szülő kor volt a pavlovizmus, a pszichológusok azonban lenyelve a pavlovi pirulát,
tiltakoztak az ellen, hogy ne lenne objektív pszichológia, s tudományuk kimerülne az élettanban. Ami politikai
beágyazottsága révén csapásnak indult, éppen a politikai változásoknak is köszönhetően, a genuin pszichológia
visszatérésének kezdetévé vált. Érdemes felidézni, hogy hasonló folyamatok az ötvenes években a magyar
pszichológiában is végbementek. Csakhogy ami a Szovjetunióban negyven évre széttolódott, az nálunk egy
évtizedre összezsúfolódva jelent meg. A háborút követő néhány év változatos sokirányú tevékenységét a szovjet
pedológiai határozatra emlékeztető adminisztratív döntések, a pszichológia pedagógiai alávetése s a
pavlovizáció átfedve, ösz- szezsúfolódva követik egymást. A rendteremtésre bevezetett pavlovi koncepció
azután nálunk is a tudományosság visszacsempészésének királyi útja lett az átideologizált közegben.
A megújulásnak legfőbb jellemzője mégis az, hogy a hatvanas évektől a szovjet pszichológia beilleszkedik a
nemzetközi pszichológiai életbe. Megszűnik elzártsága: ismertté válik, de megszűnik autarchiára törekvése is.
Miközben elméleti alapokon bírálja, át is veszi a világ pszichológiájának eredményeit. Ebben a nyitottságban és
aktivitásban persze vannak ingadozások. A tudomány továbbra is ideológiai irányítás alatt áll, bizonyos
jelszavak mindig szükségesek, s a politikai intrika vagy az éppen annak álcázott sokszor befolyásolja a
személyes karriereket. Az ingadozások ellenére is igaz az, hogy ettől kezdve a pszichológia intézményesen
sosem vált megkérdőjelezetté. Nehéz is lenne épp a szerves fejlődés megindulása miatt ezekre az évtizedekre
valamiféle átfogó jellemzést adni a szovjet pszichológiáról, a megfelelő helyeken egyébként is szólok
képviselőiről. Három fontos jellemzőt, mint a megújulás sajátos ízeit, mégis fontos látnunk.
Az egyik a Pavlovból kiinduló pszichofiziológiai gondolkodás erőteljessége. Két terület van elsősorban, ahol a
pszichofiziológusok nem a pavlo- vizmust építik, hanem Pavlov örökségének aktív továbbfejlesztői. Az egyik a
tájékozódási reakció vizsgálata. E területen E. N. Szokolov dolgoz ki olyan kísérleti módszereket s modelleket,
melyek a tájékozódási reakciót egy egyedi, a tanulást zavaró jelenségből a valóság idegrendszeri leképezését,
modellálását irányító középponti folyamattá teszik. Emberi sugallatát tekintve igen határozott szakítás ez a
passzív, kiszolgáltatott ember képével. Másrészt az ötvenes évek közepétől igen részletessé válik a pavlovi
személyiségtipológia kidolgozása embereknél. Borisz Tyeplov (1896-1965) és V. D. Nyebülicin kezdetben
egyszerűbb, majd elektro- fiziológiai módszerekkel értelmezi a humánkísérletekben Pavlov tipológiai
gondolatait. Ezzel egy mindmáig tartó folyamatot indítanak el, mely a személyiség modern biológiai
megközelítéseinek egyik alapja lesz.
511
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Másik általános jellemző az elfeledtetett múlt újraéledése. Különösen a Vigotszkij-iskola esetében látható jól,
hogy ez nem egyszerűen igazságtevés, hanem folyamatos inspirációt eredményez. Egyrészt a felszabadultabb
közegben világossá válik, hogy a nehéz években is folyt a Vigotszkij-isko- la elveinek empirikus kidolgozása,
emlékezzünk csak a Lurijáról mondottakra. Másrészt Vigotszkij a hatvanas évektől is folytonos elvi-
metodológiai alapokat nyújtó elméleti inspirációvá válik.
Ekkor bontakozik ki Lurija már említett neuro- pszichológiai munkássága s Leontyev tevékenységelméleti
felfogása. Alekszej Nyikolajevics Leontyev (1903-1979) a Moszkvai Egyetem Pszichológiai Karának
dékánjaként igen nagy szerepet játszott abban, hogy a pszichológiai kutatás és oktatás a hatvanas években
fellendült. Mint tudós, Leontyev három területen alkotott. Kidolgozta a Vigotszkij- iskola részletes
fejlődésfelfogását. A fejlődés lényege e koncepcióban az, hogy a közvetlen, természeti lelki jelenségek társak, s
a nyelvi rendszer által közvetítetté válnak. A gyermeknél ennek során a fejlődés döntő mozzanata az uralkodó
tevékenységformák (pl. játék, tanulás, munka) közötti váltás. Másik témája az észlelés aktív folyamatainak
feltárása (pl. szemmozgások szerepe a vizuális képmás alakulásában). A szemmozgások kutatásában az orosz
pszichológiának pl. Jarbusz, Gippenreiter, V.P Zincsenko munkáival mind módszertanilag, mind tartalmilag
nagy szerepe volt. Végül kései munkáiban a személyiség értékorientáció-központú marxista elméletét dolgozta
ki. Az elmélet lényeges eleme viselkedési műveletek, cselekvés és tevékenység fogalmi elhatárolása.
A cselekvés szerveződésének alapelve Leontyev- nél a motivációs organizáció. Hasonló képet ad az emberi
cselekvésről ez az elméleti pszichológia, mint az analitikus filozófia felfogása, ahol szintén beágyazott viszony
van végrehajtó cselekvések s a szándékok világa között.
Bármilyen cél objektíve, bizonyos tárgyi szituációhoz kötötten létezik. A szubjektum tudatában persze a cél
ettől a szituációtól elvonatkoztatva is megjelenhet, de cselekvésében nem vonatkoztathat el tőle. Ezért a
cselekvés szándékbeli (intencionális) aspektusa mellett (hogy mit kell elérni) operacionális, azaz műveleti
aspektusa is van (hogyan, milyen módon lehet ezt elérni), s ez utóbbit nem önmagában véve a cél határozza
meg, hanem elérésének objektív tárgyi feltételei. Más szóval: a megvalósuló cselekvés a feladatnak felel meg, a
feladat pedig maga a meghatározott feltételek közötti cél. Ezért a cselekvésnek van egy sajátos minősége,
sajátos „összetevője”, ez pedig kivitelezésének a módjai. A cselekvés kivitelezésének módjait nevezem
műveleteknek.
1979, 126-127. o.
A fő motivációs vonalak belső viszonyai alkotják a személyiség mintegy általános „pszichológiai profilját”.
[...] Más szóval az emberi személyiség – az egyéntől eltérően – semmilyen értelemben nem létezik a
tevékenysége előtt: mint a tudat, a személyiség is a tevékenységből születik, formálódik. Az emberi személyiség
512
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Uo. 200-201. o.
Végül a hatvanas évektől jellemző lesz a szovjet pszichológia új nemzedékére is a magasabb megismerési
folyamatok, az ember mint bonyolult információkezelő lény kettős kötődéssel való vizsgálata. Bekapcsolódtak a
szovjet pszichológusok a kognitív pszichológia új áramába, s ugyanakkor a mérnöki pszichológiába is. Az ezzel
kapcsolatos új megközelítések nyitott kezelését sokban segítette a szovjet űrkutatás, mint az a terület, ahol
előítéletek nélkül kényszerítve volt az általános pszichológiai és a gyakorlatias megközelítés a nyitottságra mind
egymás, mind az új gondolatok és a nyugati pszichológia felé. Mindez persze nem kell eszményi képet
sugalljon. Az orosz pszichológia megtalálta a helyét a világ pszichológiájában. Legnagyobb hatása ebből Lurija
részletes neuropszichológiájá- nak és a történeti kulturalizmusnak lesz, melyek visszhangra találnak a hetvenes
évektől a „nyugati pszichológia” konstrukcionista irányainál.
7.10. Kulcsfogalmak
5.22. táblázat -
• Galperin, Leontyev, Lurija könyvei – jól egészítik ki az említett válogatást. Rubinstein is bőségesen olvasható
magyarul. A grúz beállítódásiskoláról tájékoztat Molnár István (1972) válogatása, a kognitív irányulású
mérnöklélektanról Lomov (1969) munkája. A tipológiai iskoláról jó tájékoztatást ad a Halász László és
Marton L. Magda (1978) szerkesztette kötet. A sztálini korról Joravsky a letaglózó olvasmány. McLeish
könyve figyelemre méltó koncepció az orosz társadalomszerkezet és kultúra folyamatos hatásairól.
513
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Jerome Bruner: Meg fog-e állni valaha is a kognitív forradalom? 1997, 289. o.
özismerten nehezedik a történész feladata, amikor saját korához közelítve is fel kellene öltenie a szertelen
mindentudás álarcát. A szelekció még távlatok nélküli, s az értékelő preferenciák igencsak előtérben állnak. E
fenntartásokkal együtt szeretném megmutatni, hogy milyen fontosabb tendenciák jellemzik a mai pszichológiát,
s hogyan bontakoztak ezek ki az idáig érintett történeti folyamatokból. Valamilyen történeti beágyazást ad
jelenünknek az, ha megpróbálunk harminc évvel ezelőtti szemmel rácsodálkozni arra, mi is történik ma.
Bemutatásom kevés kivételtől eltekintve nem a megoldásokra, hanem az új feszültségekre helyezi a hangsúlyt, s
abból a helyzetből s világképből indul ki, amelyben annak idején magam is szocializálódtam.
Európában is végbement ugyanez a folyamat. Magyarországon például harminc évvel ezelőtt néhány tucat
gyakorló pszichológus és néhány tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló pszichológusok túlléptek az
ezres számon, a tudósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyságrendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi
1998).
Mindennek két jelentése van. Egyrészt a modern, „iparinak” nevezett társadalomban általában kitüntetett
szerepre tett szert a pszichológia. Ez sokszor profetikus küldetéstudatot is ad neki: a világban elkerülhetetlenül
keletkeznek az emberi problémák, s mi, a „pszichológusok” különleges kompetenciánkkal (legyen az
személytelen technológia, mint a behavioristáknál, vagy a mágusi szerep folyománya, mint sok pszichoterápiás
irányzatban) majd megoldjuk azt. Ez a mindentudásérzés feszültségeket is kelt, nemcsak a társadalomban,
hanem a pszichológusok saját táborában is; megjelennek a megváltó szerepet illető kételyek, s azok az irányok,
melyek a szakember segítsége helyett az önerőre támaszkodást helyezik előtérbe. (Gondoljunk csak a Névtelen
Alkoholista mozgalomra.) Megjelennek a hagyományos nyugati technikákkal és életfilozófiákkal vitázó
alternatív célkijelölések is, a jógától a meditációkig. További megosztó mozzanat a gyakorlati pszichológia
felfutásában az egyénre való koncentrálás. A legtöbb alkalmazott pszichológia – a klinikus, a tanácsadó stb. –
humanista elkötelezettséggel a hozzá forduló egyénre összpontosít. Ennek megvan a maga etikája, logikája és
létjogosultsága. Időnként azonban a pszichológus a kliens panaszaiból kiindulva több személyt érintő
problémákkal találja magát szembe: kialakulnak házaspárokkal vagy családokkal mint rendszerrel együtt
foglalkozó gyakorlati eljárások. Másrészt, különösen a nem klinikai területeken, az iparban, a nevelésügyben
újra és újra (már a le- wini akciókutatásoktól kezdve) felbukkan az igény, hogy az egyén helyett a rendszert
változtassuk meg. Tegyük pl. hatékonyabbá a kommunikációt az intézményben, tegyük az újításban
érdekeltebbé a szervezetet, változtassuk meg – ne a gyermeket, hanem az iskolát. Az egyénközpontú vagy a
szervezetközpontú alkalmazott lélektan dilemmája továbbra is velünk van.
Másrészt az arányeltolódással az alkalmazott lélektan javára állandóan újra felvetődik kutatás és gyakorlat
viszonya. Ez tartalmaz címkéző attitűdöket is (az akadémikus pszichológia semmire se jó; a gyakorló
pszichológusok sarlatánok); ezeknél a presztízs és erőforrás utáni kaptatások- ból származó feszültségeknél
fontosabb gondok is rejlenek azonban e feszültség mögött. A gyakorló pszichológus tevékenysége gyakran
sokszor valóban kutatási megalapozás nélkül folyik; ez nem baj, csak nem szabad hozzájárulnia egy tapasztalati
gőg kialakulásához. A gyakorló pszichológus ugyanis, különösen a klinikus, ma is állandóan szembe kell nézzen
a pszichoanalízis kapcsán említett klinikusi dilemmával. Közvetlen munkája csak megértésre, rekonstrukcióra
ad módot, ennek eredményét, az így kapott koherens összképet azonban gyakran úgy kezeli, mintha magyarázat
lenne.
514
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A gyakorlati pszichológia leginkább előtérben álló területén, a klinikai pszichológiában jellegzetes megoszlások
is létrejönnek. Az egyik megosztó tényező a beavatkozás és a megértő segítés kettőssége. A behaviorista elmélet
visszavonulása közepette a behaviorista beavatkozási gyakorlat etikája s
A másik megoszlás a biológiai és a társas mozzanatok hangsúlya a klinikai munkában, illetve az ember
determináltságának kérdése. Egyik oldalon egyre határozottabban megfogalmazódnak a biológiai
személyiségelméletek, melyek jórészt a biokémia fejlődése révén a korábbiaknál határozottabban képviselik a
személyiség belső biológiai determináltságát. Ugyanakkor a lágyabb meghatározottságot hirdető felfogások is
differenciálódnak. Létrejönnek a különböző interperszonális játékelméletek a személyiségről (gondoljunk pl.
Eric Berne 1980; 1997 munkáira). A mélylélektani és a viselkedéses, illetve kognitív pszichoterápiás
gyakorlatok a személyiség élmény-, illetve szokáselvű meghatározottságát dolgozzák ki egyre alaposabban, s
mindenképpen determináltnak tekintik a személyiséget. Épp ez utóbbi közös vonásukkal szemben
fogalmazódnak meg a harmadik utas alternatívák. A humanisztikus pszichológia összefoglaló néven ismert
felfogások, melyek vezéralakjai Carl Rogers (1902-1987) és a motivációkutatás kapcsán már elemzett Abraham
Maslow, az embert mint lehetőséget hangsúlyozzák, az önalakítást, a potenciált, szemben a determináltsággal.
Ezek a nemes célok mozgalommá szerveződve azonban sokszor azt a benyomást keltik, hogy az embernek a
gyötrelmes önmegismerés és küzdelem helyett az elfogadás, a „minden jól van” attitűdjét ajánlják, s elsősorban
amerikai változatukban a pszichológia, a csoportfoglalkozások mint időtöltés lehetőségét.
egyénközpontúság szervezet-központúság
magyarázat megértés
szelekció támogatás
515
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
hivatásosok önsegítés
alkalmazkodás önmegvalósítás
„Harmadik” utat jelentenek persze azok a programok is, melyek ugyan előtérben tartják az önismeretet, de ezt
egy lágyabb, a nem versengő világ felé forduló átalakulással (pl. a keleti filozófiákkal áthatott pszichoterápiával
s hasonlókkal) kapcsolják össze. Valós, emberi alternatívaigény s puszta, divatos ködteremtés egyaránt
fellelhető e mögött. Általában is elmondható, hogy a népszerű irodalom felfutásával a professzionális
pszichológia mellett kialakul egy „lesüllyedt”, a köznapiságban élő pszichológiai kultúra is. Mindez nem
intézhető el egy lenéző kézlegyintéssel, mert a „magas” pszichológia is tudja, hogy a pszichológia társadalmi
hatásának legfőbb útja a magunkról alkotott kép befolyásolása.
A 21.1. táblázat az utóbbi negyven év gyakorlati pszichológiájában felmerült jellegzetes megoszlásokat mutatja.
Az alternatívákat nem úgy kell tekinteni, mint amelyek felváltják a klasszikus képet. Inkább arról van szó, hogy
a mai társadalomban a kétféle kép és gyakorlat egymás mellett él. Valójában az eszmék és gyakorlatok sajátos
piaca állt elő, bármilyen taszító legyen is az egyelvű gondolkodás számára maga a „piac”-gondolat szakmai
gyakorlatát illetően.
Ezt a vázlatos képet fontos mozzanatként kiegészíti az alternatív társadalmi mozgalmak hatása. A feminizmus, a
többkultúrájúság, az „egydimenziós emberkép” mind megjelennek az alternatív pszichológiai mozgalmak
sokszor nem is olyan toleráns ihletőjeként.
Az utóbbi évtizedekben maga a kutatás is kétfelé húzó erő hatása alatt áll. A regisztrálás, adatfeldogozás,
statisztika fejlődése a vizsgált jelenségeket mint természeti tárgyakat tekintő hozzáállás irányába visz el.
Negyven évvel ezelőtt két csoport statisztikai összehasonlítása is kielégítő volt. Ma a több szempontos
varianciaanalízisek és a faktoranalízisek már a harmadrendű kutatónak is mindennapi fegyvertárába tartoznak
(persze a gépi eljárások hozzáférhetősége révén). Ez nemcsak a személyte- lenedés veszélyével jár, hanem
pozitív oldala is sokszor okoz gondokat. A több szempontos és többváltozós adatfeldolgozás bonyolultabb
kísérleteket tesz lehetővé. Ugyanakkor ezzel olyan hatásokat állítunk előtérbe, melyeknek nincsen közvetlen
szemléletes értelmük a kutató számára sem. Közvetlenül átlátható, szemléletes kérdés az, hogy pl. a szidás
javítja-e a teljesítményt. Közvetlenül látom a vizsgált gyerekeknél, s erre készítek statisztikai próbát. Azt
azonban, hogy a szidás hatása hogyan függ egyszerre a gyerek okosságától, a szülő foglalkozásától s a szidó
személy tekintélyétől és szere- tetétől – közvetlenül látni nem lehet. Ennek veszélyei nagyok: spekulatív
értelmezések, felhőkakukkvárak jöhetnek létre.
516
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Az idő még nem döntött a kétféle hozzáállás közt. Saját meggyőződésem szerint nem is fog. Részben az
akadémikus kutatás is integrálni próbálja a szabálykövető ember elképzelését. Miközben beolvasztja, megfosztja
fenomenológiai hangsúlyaitól. Ha a laboratóriumban vizsgáljuk a közvetett felszólítások megértését vagy a
történetmegértés során használt tengernyi hétköznapi értelmezési sémát, adatainkat kezeljük ugyanúgy is,
mintha értelmetlen szótagok felismerési görbéi vagy pedálnyomások lennének. A laboratóriumba behozva a
legillékonyabb fenomenologikus adat is veszít eredeti sejtelmes ízéből. A fenomenologikus megközelítés
azonban az integrációs próbálkozások közepette is fent fog maradni, mint az ember értelmezésének egy másik,
nem kauzális, hanem jelentésközéppontú modellje. Mindenesetre fontos látnunk, hogy a mai kutatást a
módszereket illetően mindkét erő mozgatja, viszonylag kevés érintkezéssel közöttük. Ez a kettősség azt is
jelenti, hogy a pszichológia oly sokszor remélt egysége ma egyre inkább illúziónak tűnik. Lehet, hogy józanul
be kell látnunk, hogy a már a 20. század elején felvetett vízió a megértő s magyarázó attitűd egymásra redukál-
hatatlanságáról, voltaképpen mindig is velünk marad. Ami változik az csak az, hogy mire érvényesül a kettősség
(pl. klinikai szemlélet és kutatás), s mely területek vizsgálhatóak mindkét attitűddel (pl. a társas élet).
Az új irány lényege a megismerő ember újrafelfedezése. Mondhatnánk azt is, hogy az akadémikus
pszichológiában az inga visszalendül. A beha- viorisztikus objektív pszichológiák több évtizedes uralma után
visszatérünk a wundtiánus megismerő emberképhez. Ez a beállítás azonban több okból is félrevezető. A váltás
nem független a behavioriz- musnak azoktól a belső átalakulásaitól, melyeket a 19. fejezetben láttunk. A II.
világháború után a behavioristák is felfedezik a jelentés és az információ problémáját. Ennek megfelelően kerül
előtérbe elemzéseikben az észlelés és a nyelv, a tanulás kutatása pedig átcsúszik az emlékezeti modellek
problémájába. Vagyis a „száműzött visszatérése”, hogy a képzeletkutatás reneszánszáról szóló Hebb- dolgozat
(1980) címéből kölcsönözzünk, részben szerves fejlődés eredménye. Ráadásul a megismerő ember
újrafelfedezése nem jár együtt az önmegfigyelés megkérdőjelezhetetlen adatforrásként történő
rehabilitációjával.
A kognitív pszichológia is objektivisztikus marad. Felhasználja a szubjektív adatokat, de csak mint egytípusú
adatot. Az önbeszámolót is mint tárgyi adatot kezeli, nem rehabilitálja annak vélt csalhatatlanságát, mely a
wundti mintázatra jellemző. Ebben az értelemben is igaz, hogy a kognitív pszichológia megőrizve szünteti meg
a behavio- rizmust, a behaviorista forradalom módszertani következményeit nem kérdőjelezi meg. Nem tudja
zárójelbe tenni a modern pszichológia egészét átható funkcionalizmust sem. Az embert (s sokszor az állatot is) a
kognitív szemlélet a környezetet modelláló lényként fogja fel, ahol a belső modellek a viselkedés döntő
meghatározói. A modellek azonban nem önmagukban, hanem az alkalmazkodást szolgálva értelmeződnek.
Mindez együtt járt persze egy kézenfekvő változással: ismét az emberi kísérletezés vált a kutatás alapvető
részévé. A dekontex- tualizáció megmaradt, csak most már a törvények újra az általában vett emberre
vonatkoznak, s nem az emlőstanulásra.
517
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
az ingereknek. Egyébként már olyan egyszerű jelenségeket sem tudnánk értelmezni, mint azt, hogy
mondatokban álló szavakat köny- nyebb felismerni, mint elszigetelt szavakat.
Történetileg tekintve ez a felfogás annak a Helm- holtztól származó nézetnek a felújítása, hogy az észlelés
hipotézistesztelés (az egész irány bemutatására lásd Marton L. Magda 1975). Az ingerfeldolgozás ilyetén
módjának hangsúlyozása már az ötvenes években túlterjed a közvetlen észleléskutatáson. Bruner a percepciós
kutatások szemléletet kiterjesztve dolgozza ki a fogalomalkotás hipotézistesztelő modelljét, mely szerint
környezetünket állandóan aktívan kérdezve jutunk előre a megismerésben, és nincs határvonal észlelés és
gondolkodás között, az észlelés is kategóriákat és hipotéziseket használ, ami persze a helmholtzi program (6.
fejezet).
Az új szemlélet mellett a kognitív felfogás kör- vonalozódásának belső, kísérleti pszichológiai hajtóerői közé
tartozik az emlékezet- és a képzeletkutatás újra respektálttá válása. A tanulás- és emlékezetkutatás belső
modelleket és átalakításokat megengedő felfogásának kialakulását a 19. fejezet érintette már. Érdemes azonban
újra hangsúlyozni, hogy Broadbent (1958), Sperling (1960), Posner (1978) és mások munkái révén olyan kép
alakul majd ki, mely szerint az emberi megismerésben legalább három információtároló rendszer különítendő el.
Ezek eltérnének egymástól mind idői paramétereikben, mind abban, hogy az ingerek milyen tulajdonságai
szerint szerveződnek, s hogy mi okozza bennük a felejtést. A szenzoros tár másodpercnél rövidebb ideig tart, az
ingerek fizikai jellege szerinti leképezést érvényesít (pl. az eredeti látvány szinte fotografikus lenyomata),
viszonylag nagy kapacitású; az ezt követő rövid idejű tár időtartama néhány másodperc, leképezési módja idői-
szekven- ciális, kapacitása korlátozott (a bűvös 7, plusz-mínusz 2 elem); végül a hosszú távú tár kapacitása
gyakorlatilag korlátlan, szervező elve a jelentés. Mindennek részletei nem érdekesek számunkra. Az utóbbi
évtizedben egyébként szakmai értelmezésük is megváltozott. A hosszú távú háttértárnak például jóval nagyobb
jelentőséget tulajdonítunk magának az észlelésnek a folyamatában, a formai és szemantikai jegyek szerinti
leképezés közötti választást hajlékonyabbnak, kontextusfüggőbbnek tartjuk stb. Fontos hangsúlyozni azonban,
hogy ezekkel az emlékezetkutatásokkal alakult ki egy olyan felfogás, mely a modelláló ember
tanulmányozásában a leképezés (reprezentáció) fogalmát helyezte előtérbe. A képzelet mint ingerfüggetlen
jelenség újrafelfedezése úgy illeszkedik majd abba a kutatási keretbe, hogy vajon minden reprezentáció
egynemű, absztrakt, kijelentésszerű-e vagy vannak-e szemléletes leképezési formák is.
Ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy belássuk, ez a korszak fedezi fel majd a megismerés-központú
fejlődéslélektan klasszikusait: a még élő s igen aktív Piaget munkássága mellett Vigotszkij is szerves része lesz
a kognitív mozgalomnak. A behavioriz- mus kumulatív fejlődésképével szemben, mely a fejlődést pusztán
szokások egymásra rakódásaként képzeli el, ők képviselik azt a gondolatot, hogy a fejlődésben minőségi
átalakulások vannak. A szociálpszichológiában pedig az attitűdök és vélemények szerveződésére alakulnak ki,
illetve általánosítód- nak a különböző adaptációs szint- és összhangelméletek, melyek az egyedi dolgokkal
kapcsolatos vélekedésekből előálló, azokra ráépülő rendszert s belső, a fejünkben zajló dinamikát tételeznek fel.
Maga a fővonalbeli behaviorizmus is fellazult, mint a 19. fejezetben láttuk. A különböző mediá- ciós és egyéb
bonyolult fogalmi masinériát használó elméletek saját sírjukat ássák. Egyrészt azzal, hogy ők is a sajátosan
emberi megismeréssel foglalkoznak, a tematikát tehát elterelik az állati tanulásról. Másrészt, ahogyan kezelik
ezeket a folyamatokat, kezd riasztóan bonyolult skolasztikává válni. Amikor belső mozgásválaszok produkálta
ingerlésekről beszélünk, ez csak egy skolasztikus szintaxis kényszere: inger után válasz jön, de az maga is lehet
inger egy másik válasz számára. Nem lenne egyszerűbb gondolkodásról beszélni?
Az átalakulásban külső okok is vezető szerepet játszottak. Az egyik közöttük a formális tudományok és a
nyelvészet fejlődése. A matematikában és a számítástudományban létrejöttek azok az elméleti megoldások,
melyek a formalizálás lehetőségén keresztül módot adnak arra, hogy a pszichológus úgy beszéljen a belső
folyamatokról, hogy közben megőrizze a tudományosság auráját. Ilyen volt az információelmélet is, ahonnan az
új szemlélet a kódolás, átkódolás s hasonló fogalmakat merítette: néha szigorú, formális értelemben, néha csak
metaforikusan. A percepciókutatás új szemlélete intenzíven alkalmazta is az információelméletet. Visszatérő
téma minden területen a szekvenciális vagy egyidejű bizonytalanság értelmében felfogott információ és az
észlelés összefüggése. Hogyan befolyásolja például betűk bejósolhatósága a szófelismerést (pl. a probléma
esetén könnyű, eset esetén nehéz dolgunk van, a könnyű betű az első esetben kevés, a másodikban sok
információt hordoz, nehezebben bejósolható).
A kognitív szemlélet a „tudás tudománya”. Amikor azt tekintjük, hogy milyen tudásfajtákat különböztet meg,
valójában túl is megyünk a taxonómián. A kognitív pszichológia szűkmarkúsága az emberképet illetően úgy is
megfogalmazható, mint azzal kapcsolatos korlát, hogy mely tudásfajtákat tételeznek fel központiakként, s
518
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
melyekkel akarnak foglalkozni. A klasszikus elmélet e szempontból úgy is megfogalmazható, mint amely
szerint:
Tudásunk egynemű, tudni, mit jellegű, kijelentésszerűen szerveződött tudás, mely forrásaitól és bizonyosságának
szintjétől eltekintve vizsgálható.
Ez a felfogás számos szempontból alábecsüli az ember bonyolultságát. Számos, már a jelenbe vezető
újraértelmezés vitatja az egynemű tudásfelfogást. A készségek, a „tudni, mit”, a dekoratív tudás világával
szembeállított „tudni, hogyan” a „hallgatólagos tudás” (Polányi 1994) világa mind megkérdőjelezik a tudás
száraz és leíró felfogását.
Az analógia kapcsán érdemes megemlíteni a kognitív szemlélet egy különleges kettősségét a fejezet elején
említett dilemma tekintetében. A kognitív pszichológia az információt és a jelentést állítja a kutatás előterébe.
Eközben tiszta formáiban nem is törődik a megvalósító rendszerrel. Az információ középpontba állítása révén az
embert nem tárgyként kezeli. Ugyanakkor nem csúszik át a fenomenológu- sok vagy a szabályközpontú
szociálpszichológusok megértő attitűdje felé sem. Voltaképpen platoniszti- kus, a tiszta megismerés formáit
feltevő szemléletet képvisel, mint az információfogalom s az információkezelő gépek hatására sok filozófus is.
A hétköznapi gyakorlatban ez azonban nem így van. Amikor a személyt képernyők elé ültetjük, s azt várjuk
tőle, hogy fél órán át gombokat nyomogasson, s mikor a kapott reakcióidőkből egy gép által is kivitelezhető
algoritmikus modellt készítünk, akkor az embert mégis tárgyként kezeljük. A kognitív pszichológus
mondandójában információs lényként kezeli az embert (márpedig az információ nem tárgy), míg kutatási
stílusában továbbra is mint tárgyat vizsgálja. Számos belső feszültségének s a kognitív szemlélettel való
elégedetlenségnek ez az egyik végső alapja. Ennek az információs platonizmusnak a megjelenési formája a gépi
funkcionalizmus (Putnam 1960; Fodor 1968). Ahogyan Haugeland
1. kifejti, a kognitivizmust az a hit irányítja, hogy lehet foglalkozni a gondolkodással az alapját képező
megvalósító folyamatok vizsgálata nélkül.
Mindez csak illusztráció arra, hogy mi volt ennek a katonai, műszaki, s egyéb jelentősége. Az ötvenes évekre,
amikor „nyilvánossá” vált ez az információs gondolkodást elsőként megvalósító elmélet, egyre nagyobb
inspiráló szerepe lett mind a természettudományokban, mind számos humán tudományban arra nézve, hogy egy
megfogható matematikai modell segítségével általában jellemezni tudjuk a jelhasználat és a jelezés folyamatait.
Puskin verseinek statisztikájától a telefonbeszélgetések jellemzéséig mindenre ugyanazt a formális matematikai
modellt tudjuk ráhúzni.
A kognitív szemlélet alakulásában egy másik, időben távolinak s technikainak tűnő inspiráló tényező a
kibernetika kialakulása volt. Norbert Wiener amerikai matematikus szintén a negyvenes években fogalmazta
meg a kibernetika legáltalánosabb alapelveit. (Magyarul lásd Wiener 1974; a Szalai Sándor 1965, szerkesztette
kötet írásait, illetve Ashby 1972, tankönyvét.)
A kibernetika legáltalánosabban a szabályozás tudománya, élő és nem élő rendszerekben. Alapgondolata az,
hogy a szabályozás, akárcsak az információ, olyan általános fogalom, amely ugyanúgy jellemzi a gőzgép
működését, mint az emberi szervezetet, vagy akár az emberi gondolkodást. A Wiener körvonalazta kibernetikai
gondolkodásmódban az információelmélet a szabályozás egyik oldalával, magukkal a jelekkel foglalkozik, a
kibernetika azonban ennél tágabb dologgal. A kibernetikai gondolatmenetben a szabályozás és a visszajelentés
fogalma, ugyanúgy, mint az információfogalom, emberi és gépi rendszerekre egyaránt érvényes.
519
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Hogy lép be a képbe Chomsky? Chomsky (1957; 1959; 1995) volt az első, aki Lashley (1951) dolgozatának
következményeit levonta egyáltalán az emberről való gondolkodásra.
Chomsky ebben a gondolatmenetben az emberi nyelvről gondolkozva jutott arra a következtetésre, először is,
hogy egyáltalán van nyelvtan, pontosabban mondattan, amely nincsen tekintettel a szemantikára. Fel kell
tételeznünk, hogy az emberek beszédét egy rejtett szabályrendszer irányítja. Enélkül sem a nyelvi tevékenység,
sem a nyelvelsajátítás kreativitása és egyetemessége nem lenne érthető. Innen azután egy egész hosszú út
bontakozik ki a mentális, belső reprezentáció elméletéről a megismeréskutatásban.
Az ötvenes években még csak elméletileg, a hatvanas években gyakorlatilag is alapvetően megváltozott az ipari
társadalmakban az emberi munkavégzés jellege. Tudjuk, hogy milyen nagy jelentősége volt az ipari
forradalomnak, amikor az ember és az állat energiaadó szerepét felváltotta a gőzgép. A 20.század közepén
végbemenő második ipari forradalomban pedig megjelennek azok a gépek, amelyek az információkezelésben
társai, majd versenytársai lesznek az embernek. A munkában egyre nagyobb szerepe lesz az információnak,
megjelennek olyan munkák, ahol az ember részéről is egyre inkább az információ kezelése kerül előtérbe.
Gondoljunk egy olyan egyszerű dologra a mindennapi életben, mint az ötvenes évek végén megjelenő
sugárhajtású utasszállító gépek vezetése. Itt már nem egyszerűen az a forradalmi újdonság, hogy nem az ember
vagy az állat az energiaforrás, hanem az, hogy magának az embernek egy hallatlanul komplex rendszer, sok száz
homeosztatikus visszajelző kör viselkedését kell figyelemmel kísérnie és irányítania. Ember és gép közötti
kapcsolat új formái lépnek fel itt. Az ember ugyanolyan információkezeléseket végez, mint a gépben lévő
automaták. Megjelenik a robotpilóta, aki ugyanazt tudja csinálni, mint Kovács József, a Malév első osztályú
kapitánya. A mindennapi életben a termelés átalakulása is elősegíti ezt az információs robbanást, vagyis annak a
szemléletnek a megjelenését, hogy az ember is elsősorban információkezelő lény. Néhány évtized múlva ennek
az információáramlási elméletnek egy újabb verziójaként érünk el oda, ahol az információs hálózatok fogják az
ember modelljét és metaforáját adni.
520
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A felfedezett belső embert ez az új pszichológia már nem tartja közvetlenül, a belső szem uralma révén
megismerhetőnek, hanem csak közvetve, a viselkedés és a modellálás kerülő útján keresztül. Számos szakmai
kérdés konvergenciájaként jött létre ez az irányzat, melyek mindegyike egy közös mozzanat felé mutatott: az
ember környezetét modelláló lény, s viselkedését a modellekre vonatkoztatva tudjuk értelmezni. Ezt a
szemléletet erősíti a modern biológia is, mind a genetika, mely az átöröklést mutatja be kódolási kérdésként,
mind az etológia, mely a magasabb rendű állatokat prezentálja sokoldalúbb, a környezetet tagoló rendszerként
(Csányi 1979; 1999). A 21.2. táblázat ezeket a konvergens mozzanatokat foglalja össze. A táblázat azt mutatja
be, milyen irányzatok összességeként alakult ki az a klíma, az az intellektuális hangulat, ami a kognitivizmust
átfogóan jellemzi.
521
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A kognitív gondolkodásmód nemcsak a laboratóriumi kísérletezők szellemét hatja át. Megjelenik a kognitív
szociálpszichológia is, mely döntőnek tartja a megismerési templátok használatát a társas életben: a társsal való
viselkedést szociális megismerési (értelmezési sémák) irányítják. Ebben a folyamatban a magyar pszichológia is
részt vesz. A hetvenes évektől egyik vezető témája lesz az atttitűdök és vélekedések szerveződése (Halász,
Hunyady és Marton 1979; Hunyady 1979). Ugyanilyen felhanggal jelenik meg a kognitív szociológia és a
kognitív néprajz is: a kultúra, melyet csak egy évtizeddel korábban viselkedésirányító rendszernek értelmeztek,
felfogható mint belső, mentális rendszer, s a kutató feladata ennek rekonstrukciója lenne, nem pedig eleve
meglévő determinációs sémák ráhúzása a kultúrában élő emberre, illetve viselkedési mintázatok keresése. A
személyiséglélektanban ennek a kognitív iránynak az egyik legkézenfekvőbb jele az identitáselméletek karrierje.
Ez az Erik Erikson munkái révén népszerűvé vált fogalom úgy kapcsolódik a kognitív pszichológiához, hogy a
viselkedés meghatározásában a saját magunkra vonatkozó kognitív képződmények meghatározó szerepét
hangsúlyozza: azt, hogy mit teszek, nagymértékben megszabja az, hogy hogyan gondolkodok magamról. Az
identitáselmélet persze jóval több ennél. Az egyéni életútnak is új felfogását hirdeti a klasszikus mélylélektani
fejlődésképpel szemben. Az ifjú- és felnőttkor szakaszát is tagoltnak tekinti, s az életpályát nem hamar lezáruló,
hanem nyitott útnak tartja (Erikson 1989). De még a klinikai lélektanban is felütik fejüket a kognitív elméletek:
számos terápiás irány jön létre, melyek a gyógyulás útját a helyzetnek adott új értelmezésben látják. A
depressziósnak például, mondják, meg kell szabadulnia attól a kognitív sémájától, hogy a körülmények
kiszolgáltatottja, s az eseményeket meg kell tanulnia mint saját ellenőrzése alatt lévőket értelmeznie. A kísérleti
pszichológia kognitív szemlélete tehát nem magányos harcosként él a mai társadalomtudományokban.
A kognitív pszichológia, amikor az egyén megismerési folyamatait állítja a középpontba, mintegy kényszerül is
arra, hogy kapcsolatba kerüljön az „ismeret” hagyományos kutatásával, vagyis az ismeretelmélettel és a
logikával. Másrészt legfőbb inspirátorai, modelljei érvényességének ellenőrzői és rémei egyszerre a megismerés
feladatait maguknak (is) vindikáló gépek. Igazából a gépek és a filozófia – vagy ha tetszik, a gépek filozófiai
diszkussziója – az a mozzanat, amely a hetvenes évek végétől kibontakoztatja a második „kognitív forradalmat”,
mely, úgy is fogalmazhatunk, mégegy szinttel absztraktabb kérdéseket vet fel. Ideiglenesen már a pszichológus
is eltekintetett attól, hogyan is valósítja meg az idegrendszer a megismerést, a kognitív tudomány viszont
egyáltalán attól tekint el, hogy milyen lény csinálja ezt. A mesterséges intelligencia ígérete, a sok tudományban
a hatvanas évek elején végbement kognitív forradalmat a hetvenes évek második felére fokozatosan átlépteti a
megismeréstudományi érdeklődés irányába.
Miért jött létre ez az újabb „forradalom”? Nyilván vannak szociológiai okai. Egyre több keresztezett identitású
fiatal dolgozik a mesterséges intelligencia, a mérnöki világ, a matematika, a filozófia, a pszichológia s az
idegtudományok különböző kombinációiban. Identitásuk nem teljesen felel meg egyik területének sem. A
pszichológusok egyre többet foglalkoznak formális kérdésekkel, a mestersé- gesintelligencia-kutatók egy jó
része pedig nem gyakorlati, hanem elméleti kérdéseket vet fel. Gépi intelligencia helyett az értelem természetére
kíváncsi, melyben a gépek eszközök számára, az emberre vonatkozó modellek explicitté tételéhez. Eközben
számos mesterségesintelligencia-kutató maga is naiv pszichológussá válik, egyes esetekben, mint például Roger
Schank (1975, 1986; Schank és Abelson 1977), naiv szociálpszichológussá. Mindebben, az absztrakció
szeretetében s a megismerés előtérbe kerülésében bizonyára vannak divatelemek. Bizonyára önáltató kép az,
mely a világ helyett a világ képére helyezi a hangsúlyt, s amely a racionalitás ideálját terjesztené ki zsigeribb
lényünkre is. A kognitív szemlélet, az ipar és a technológia finanszírozó szerepe révén ebben a szárazabb,
gépiesebb beszédmódban jött létre. Az utóbbi évtizedben azonban felváltja ezt egy egyik oldalról biológiaibb, a
másikról pedig szociálisabb felfogás.
522
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
1. A kutatás közvetlen tárgya az ember. Paradox ezt pszichológiai újdonságként kezelni, de voltaképpen a
behaviorista metateoretikus előfeltevésekkel való legátfogóbb szakítást jelentette a hatvanas években.
Látványosan jelent ez meg új, a humán kísérleti pszichológiának és a gépi modellálásnak szentelt
folyóiratokban (Cognition, Cognitive Psychology), vagy a legkorábbi, a behaviorista hagyományból való
indulást címében is éreztető Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior lapjain, amely mára Journal of
Memory and Language címre váltott, ezzel is kifejezve a váltás véglegességét a klasszikus folyóiratok
profiljának átalakulásában. A Journal of Experimental Psychology például több külön tematikus folyóirattá
válik. Ma a prototipikus kísérleti pszichológiai dolgozat nem a patkány diszkriminációs tanulásának
alakulása a megerősítési elrendezés s az ingerszám függvényében, hanem az emlékezeti letapogatás
sebessége a prototípussal való hasonlóság függvényében.
A szakaszok, a nekik megfeleltetett tárak nem puszta absztrakciók. Szellemes, évtizedes kísérletsorozatokat
elindító alapkísérletek kapcsolódnak mindegyikhez. A figyelmi szűréshez pl. a koktélparti-paradigma (mit
tudunk kihallani párhuzamos beszélgetésekből); a rövid emlékezethez a betűfelidézés hibázásai néhány
másodperces közbeiktatott számlálás után s így tovább.
A Broadbent, Sperling, Posner, George Miller és mások elindította szemlélet öntudatosodásában kitüntetett
szerepe volt Ulric Neisser 1967-ben megjelent Kognitív pszichológia című összefoglalójának, mely világosan
úgy mutatja be az információfeldolgozási szemléletet, mint új tudományos mintát, mely szakított a
behaviorizmussal.
1. „Torzítás" a megismerő ember irányába. A kognitív pszichológia egyik sokat emlegetett hiányossága a
tematikaváltással kapcsolatos. Miközben a hangsúlyt a megismerő emberre helyezi, fennáll a veszély, hogy erre
szűkíti le az emberi pszichológia kutatását: háttérbe szorítja az érzelmek, a motívumok, általánosságban az
ember „zaftosabb” mozzanatainak kutatását. Az erők elvonását, a szellemi energiákkal való gazdálkodást
illetően kétségkívül sokáig jogos volt az aggály. Belső tartalmában pedig arra utal, hogy a kognitív pszichológia
csak akkor tud nem fejezet, hanem teljes megújulás lenni, ha a megismerés folyamatát és fejlődését annak teljes
emberi összefüggésrendszerében vizsgálja. Vannak ilyen törekvések. Már a hatvanas években kialakult az
amerikai Stanley Schachter (1967) munkáiban az érzelmek kognitív elmélete. Schachter szellemes kísérleti
helyzeteket hozott létre: a szimpatikus, vegetatív izgalmat kiváltó adrenalininjekció hatása közben a személyek
vidám vagy dühödt közegben voltak. Kiderült, hogy érzelmi átélésük ennek megfelelően variált, ha pedig
tudták, hogy milyen hatás várható az injekciótól, nem éltek át semmilyen érzelmet. Az érzelmi élmény tehát a
vegetatív izgalom és az annak forrására vonatkozó kognitív értelmező rávetítés együttes hatásából áll elő.
523
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ezek a törekvések azonban nem jelentenek feltétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában. Épp a nyelv a
jellegzetes példa arra, hogy miközben vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista keretekből, továbbra is
velük van a nyelvi rendszer önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet és a pszicholingvisztika egy
része nyíltan hirdeti is, hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a megismerés önmagában tekintett
karteziánus modellje (Chomsky 1966; 1995). A félelem, hogy a „kognitív forradalom”, ami a pszichológiát
illeti, visszavezet a wundti modellhez, nem megalapozatlan tehát, de sokan szeretnék elkerülni ezt.
1. Rivális modellek a kognitív pszichológiában. Mára a kognitív pszichológia korántsem egy osztatlan
szemléletű irányzat. Modellek, egymással rivalizáló elképzelések jellemzik az egyes részterületeket is. A
figyelmi szűrés terén például a fizikai jegyeken alapuló teljes szűréstől (amire nem figyelünk, arról semmit
sem tudunk), a halványításon keresztül a teljes párhuzamos feldolgozásig (minden információ jelentését is
feldolgozzuk, csak a szükségtelent azután elvetjük) terjednek a modellek (értékelő áttekintésükre lásd Czigler
1994). Ugyanez a széles skála mondható el az emlékezeti modellekről. Ez a burjánzás számos módszertani
kérdést is felvet: szabad-e például általános elméletet építeni egyetlen kísérleti helyzet alapján, nem is
töprengve a feltételezett folyamat ökológiai relevanciáján, azon, hogy milyen szerepet tölthet be az emberi
alkalmazkodásban. Helyes-e az a „gépesítő” hozzáállás, mely az információfeldolgozási modellálást
irányítja?
524
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
megértése során döntéseinket szigorú egymásutánban hozzuk, s az egyik elemzési szinten (pl. a
hangfelismerésnél) hozott döntések függetlenek a más szintektől (pl. a jelentésre vonatkozó elvárásainktól).
Sokan vitatják is ezt az összegződő időkomponens-elemzési filozófiát. De még ha ezt követjük is, amikor
sikerül megtalálnunk az idői adatokért felelőssé tehető modellt, úgy véljük, hogy egyben magyarázatot kaptunk
a vizsgált folyamatra. A funkcionális modell egyben magyarázat szerepében is tetszeleg, pedig valójában csak
leírás, újabb, külső érvek kellenek annak igazolására, hogy a személyek ténylegesen így jártak el. A magyarázat
kereséséhez ki kell lépni a kognitív kutatás szokásos laboratóriumi kereteiből: a biológiai funkciókhoz, a
kultúrához s az evolúcióhoz. Bruner igen világosan fogalmazza meg ezt, mint egy toleráns attitűd
szükségességét a kognitív kutatásban (is). A 21.4. táblázat pedig a „klasszikus szemlélettel”, ezzel a
pofozógéppel szemben megfogalmazott alternatívákat összegezve mutatja be. Biztos az is, hogy a mindenáron
eredetiségre törekvés is belejátszik a modellek burjánzásába.
Az emberi evolúció és történelem adott volta mellett mi, kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen
megismerési modellt, egyetlen elmemodellt hangsúlyozunk. Bármelyiket is. S hasonló módon jól tesszük, ha
kerüljük azokat a jelentéselméleteket, amelyek kizárólag a természettudomány és az analitikus filozófia
szükségleteihez kapcsolódnak. A jelen kognitív forradalma jól indult: azzal, hogy megmagyarázza, hogyan
értenek meg dolgokat az emberek, ahelyett hogy csak válaszolnának. Ideje, hogy erőteljesebben a megértés, a
jelentésalkotás különböző módjaira koncentráljunk. A kognitív tudomány az elme lehetséges használataira
vonatkozó tudásunk tárháza kell legyen.
Jerome Bruner: Meg fog-e állni valaha is a kognitív forradalom? 1997, 289. o.
Vannak azonban olyan irányzatok, melyek nem egy területre vonatkoznak, hanem a megismeréspszichológia
egészét áthatják, alternatív felfogások az egész emberi pszichikum felépítéséről. Ezekből tekintsük most néhány
fontosabbat!
Egységes elvek vagy sokféleség uralkodik a megismerésben? A kognitív pszichológia eredendően kétségkívül
egy rácsodálkozó hozzáállásból indult ki: a behavioristák számára demonstrálni akarta, hogy az emberi elme
bonyolultabb, semmint azt az egyszerű kapcsolatképzési tanulási elvek le tudnák fedni. Újabban azonban
világossá vált, hogy a tábor e tekintetben megosztott. Kialakultak olyan felfogások, melyek szerint az emberi
megismerés lényegében egységes elveket követ minden területen. Ennek egyik változata Herbert Simon (1982;
Newell 1989; Newell és Simon 1982) és munkatársainak felfogása. Ennek lényege, hogy minden folyamatban
ugyanazok az általános problémamegoldási elvek érvényesülnek. Az emberi megismerés „produkciós
rendszernek” nevezett algoritmusokat dolgoz ki ismételten felmerülő problémákra. Ezek szerkezete azonban
mindig ugyanolyan: keresnek egy bemenetet, s ebből logikai következtetésszerűen jutnak el az eredményhez. Az
elmeműködés semleges nyelve a logikai kalkulus; minden megismerési folyamatban azonban minden tárolt
háttérismeretünk is részt vesz.
A másik egységes felfogás régi ismerősünk, Piaget (1990; 1993) nézetrendszere. Az értelem fejlődési szakaszai
s a rájuk alkalmazott dialektikus triász (asszimiláció, akkomodáció, adaptáció) világosan áthatják az ember
egész lényét, a fizikai világra vonatkozó felfogástól a társas képzetekig és a tár sas viszonyokig. Különösen a
nyelvelsajátításra fogalmazta meg ezt Piaget világosan polemizálva a rivális elképzelésekkel, mint a 17.
fejezetben láttuk. A nyelv is olyan rendszer, melyben egyértelműen az intellektus fejlődésének általános elvei
érvényesülnek. A gyermek első mondatai például csupán szenzomotoros sémáinak kifejeződései egy általános
szemiotikai (jelezési) működés keretében, s nem valami sajátos nyelvtani képződmények.
egységes moduláris
szimbolikus szubszimbolikus
szekvenciális párhuzamos
525
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
atomisztikus készségszerű
explicit implicit
egyéni szociális
modellálható kimeríthetetlen
II. Kötelező determinisztikus feldolgozást végez. Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha
tartalmát ignorálom, vagy nem is értem.
III. Korlátozott hozzáférés. Más feldolgozórendszerek és az általános tudás számára a modulban folyó
feldolgozás nem hozzáférhető, csak a feldolgozás kimenete az. Például a szó jelentése nem befolyásolhatja
mondattani szerepének feldolgozását.
IV. Gyors. A moduláris feldolgozás, szemben a nagy keresést igénylő, tudáson alapuló feldolgozással
Fodor elképzelésében igen gyors. Ez a tulajdonság a kötelező feldolgozással együtt eredményezi azt a furcsa
szóhasználatot, hogy Fodor szerint a moduláris feldolgozás „reflexszerű”, ebben az értelemben automatikus.
V. Enkapszulált. Vagyis a modulok önmagukba zártak. Tudásunk nem képes beléjük hatolni, ilyen értelemben
nem intelligens rendszereket képeznek.
526
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
VI. Lapos komputáció. A moduláris feldolgozó rendszer nem végez következtetéseket, végső kimenetében
egyedi propozíciókhoz juthat csak el.
Ha történeti összefüggéseiben tekintjük, ez a koncepció éppen a kognitív szemlélet keletkezésében olyan nagy
szerepet játszott Új Szemlélettel szemben fogalmazódik meg. A percepciót áthatol- hatatlannak tételezi az
ismeretek felől, ebben az értelemben tagadja a folytonosságot a megismerés különböző szintjei között. Minél
nagyobb szerepet igyekszik adni az automatikus, szinte kényszerűen végbemenő folyamatoknak. Ebben a
tekintetben párhuzamos vele a fiatalon elhunyt David Marr (1945-1980) látáselmélete is. A forma- és a térlátás
elemzésében ugyanis Marr is olyan felfogást képvisel, mely a pontosan, algoritmizálhatóan s az egyedi helyzetre
vonatkozó tapasztalattól független megoldásokat keresi. Történetileg tekintve ezek az új törekvések a 19.
századtól élő vitákat juttatják eszünkbe a térlátás tapasztalatos és örökletes elméleteiről. Van azonban egy
újdonság, melyet éppen Marr munkája mutat világosan. A vizuális rendszer által megoldandó feladatokat a
kutató először pontosan megfogalmazza: ez a kutatás logikájának komputációs szintje. Ehhez képest következő
lépés a tényleges megvalósítás, a valóságosan az ember által használt algoritmusok feltárása. Elvileg
ugyanazokat a distinkciókat többféle megvalósítás is elérheti. A nyelvészet mellett, mely szintén a produktum, a
rendszer előzetes semleges nyelven való jellemzéséből indul ki, éppen ezért válik Marr munkája a
megismeréstudományi megközelítés mintapéldájává.
A moduláris gondolatmenet számos finomítást is ihlet: Karmiloff-Smith (1992; 1996) a modula- ritás helyett
modularizációról beszél a fejlődésre nézve. A magukba zárt feldolgozó rendszerek a fejlődés végpontjai, s nem
kiindulásai lennének. Ez a modularitás innátista kiindulópontját kérdőjelezi meg, akárcsak Donald (1991)
kulturális felfogása, mely a tanult modularitás rendszerek (például az írás) szerepét emeli ki az emberi
kultúrában. Mithen (1996) pedig az emberré válás döntő mozzanatának tartja a moduláris rendszerek
hajlékonnyá válását. Megjelent az utóbbi néhány évben, többek között a nyelvi megértés elemzéséből kiindulva,
a modu- laritás alternatívája is: a radikális neoasszociácio- nizmus, mely konnekcionizmus néven azt hirdeti,
hogy tulajdonképpen minden megismerési folyamat modellálható az érintkezési asszociációval. Ha, s ez egy
fontos újítás a korábbi elképzelésekhez képest, párhuzamos működéseket tételezünk fel, s különböző szinteken
érvényesülő asszociációkat. Egy nyomtatott szó felismerése során például párhuzamosan aktiválódnának az
összes lehetséges szójelöltek, a fejünkben lévő szótárban a betűk facilitálják a szavakat, a szavak pedig a
betűket, s a legvalószínűbb szó azáltal kerülne előtérbe, mert azt többoldalú aktiváció éri (a kontextus felől is).
Ismertetésére lásd Clark (1995) és a Pléh (1997) szerkesztette kötetet.
Összességében tehát, a kognitív pszichológia sok olyan vonást is mutat, melyek a technológiai metaforák
igézetében olyan mechanisztikus képet mutatnak be az emberről, mely „hangulatában” nem mindig idegen a
neobehavioristák gondoskodásmódjától. Ez persze nem mindenkire egyformán jellemző. A mechanisztikus
modellek és a mindent egy alapelvre visszavezető redukciós gondolkodásmód szinte az inga biztonságával visz
ismét vissza az asszociációk világához. Az ezzel szembekerülő élettelibb, a szimplifikálással szemben az emberi
megismerés „többleteit”, illetve biológiai értelmezését hangsúlyozó felfogás nem könnyű sétagaloppban
érvényesül, hanem olyan viták s sokszor harcok közepette, melyek igencsak felidézik a múltat.
A másik összekapcsolási forma az elméleti agymodellek és a kognitív pszichológia összekapcsolása. Itt nem
konkrét agyi indikátorokat használó kísérletezésről van szó, hanem átfogó idegrendszeri modellálás és kognitív
modellálás összekapcsolásáról. Mind a modularista, mind a Marr-féle komputációs, mind a konnekcionista
felfogásnak például határozott elméleti agymodellek felelnek meg. A konnekcionista felfogásnak olyan modell
feleltethető meg, amely kevés tulajdonsággal felruházott elvont kapcsolóállomásként elképzelt neuro- nokat
tételez fel a kognitív hálózatok szimbolikus csomópontjait helyett. Ebben a rendszerben azután a tanulás mint a
527
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
szinaptikus átvitel erősödése jelenik meg az együtt tüzelő neuronok között, s az asszociatív modell
kapcsolatainak (konnekcióinak) közvetlen alapja a neuronhálózat lesz. Ezzel a kör némileg bezárul. A
konnekcionisták neurológiai gondolkodásuk legfőbb inspirátoraként Hebb munkásságát fedezik fel újra. Az
elméleti agymodellek különleges típusát alkotják a neurális darwinizmus képviselői. Ezek a felfogások
kiterjesztik a darwini szelekciós paradigma érvényességét az idegrendszer egyedfejlődésére is. Az
idegrendszerben kialakuló kapcsolati mintázatok a különböző lehetséges mintázatok közötti versengés közepette
alakulnak ki: a sokszor ismétlődő mintázatok stabilizálódnak, válogatódnak ki. Ezek a koncepciók – a francia
Changeux (1983) és az amerikai, eredetileg immunológus, Nobel-díjas Edelman (1984) munkái a tanulás-
tapasztalatszerzés hagyományos instrukciós felfogásával is szakítani kívánnak. A tapasztalat, mondják, nem hoz
létre új képződményeket az idegrendszerben, csak a meglévőből válogat. A meglévő pedig a fejlődés igen korai
szakaszaiban létrejövő nagyfokú változatosság. A fejlődés úgy is tekinthető, mint degeneráció – a sokféleség
beszűkülése, sokszor a sejtek tényleges elhalása, kapcsolatok sorvadása révén.
Mindez részleteiben természetesen egy kidolgozott kémiai és genetikai felfogást eredményez arról, hogyan jön
létre az idegrendszer finomszerkezete az egyedfejlődés során úgy, hogy nem túl sok dolog van genetikailag
előrehuzalozva. Pszichológiailag két dolog kapcsolja a kognitív elméletekhez. Egy-
részt a szelekcióstanulás-felfogás módot ad arra, hogy olyan tételeit értelmezzük finomabban számos kognitív
felfogásnak, mint pl. az innátizmus, s világosabban lássuk a kritikus periódusok jelentőségét, illetve evolúció,
idegrendszer és a megismerés klasszikus filozófiai kérdéseinek kapcsolatát (Changeux és Ricoeur 2000).
Másrészt, különösen Edelman felfogása határozott percepció-központú kognitív elméletet is magába foglal. Az
egyéni élet során folyó (szomatikus) szelekcióban kialakult idegrendszeri mintázatok – egyben a világ
osztályozásának alapvető perceptuális kereteit is adják. Az idegrendszeri mintázat – szelekció – egyben
fogalomképzés is. Ez a gondolkodásmód természetes szövetségesre talál azután a megújuló evolúciós
pszichológiában (vö. 7. fejezet). Az idegrendszeri modellek ősi környezeti adaptációkból származnának.
Ahogyan az analitikus páciensét, úgy a mester tanítványát arra biztatja, hogy szemlélje belső folyamatait éberen,
semleges érdeklődéssel. Néhány tanács a bennünk felbukkanó gondolatok kezeléséhez:
Viselkedj velük úgy, mintha egy bölcs öregember lennél, aki figyeli a játszadozó gyermekeket.
Akármire is gondolsz, hagyd, hogy ezek a gondolatok feltörjenek és minden erőszak nélkül megnyugodjanak.
Ne kapaszkodj beléjük, ne tápláld őket, ne hagyd hogy elragadjanak. Ne kövesd a gondolataidat, és ne idézd fel
őket.
Légy olyan, mint az óceán, ahogy az tekint saját hullámaira, vagy mint az égbolt, amely letekint a rajta átúszó
felhőkre. Hamarosan felismered, hogy a gondolatok olyanok, mint a szél, jönnek és mennek.
„A zenben hagynod kell a gondolataidat tovatűnni. Amint egy gondolat felbukkan, ereszd el. Ha pénz jön vagy
egy fiatal nő, ha szex, ha ételek, Buddha, isten, vagy a zen, csak ereszd el... Koncentrálj a testtartásodra, és
minden mást hagyj elmúlni. Egy idő múlva tudattalanod tartalma a felszínre emelkedik [...] Hagynod kell, hogy
feljöjjön, így végül majd elkopik.” Deshimaru 1995.
Jelentős különbségnek látszik, hogy a pszichoanalitikus folyamatban meg kell fogalmazni az érzéseket és ki kell
mondani a gondolatokat. Fontosnak tartjuk, hogy az átélést kognitív struktúrákban is megragadjuk. A klasszikus
felfogásban ezt a célt szolgáljak az értelmezések. Pácienseink is igénylik, hogy „megtudjanak” valamit, legyen
az egy darabka élettörténeti rekonst-rukció vagy egy aktuális élmény áttéte- li-viszontáttételi jellegének
megvilágítása. A kultúra, amelyben élünk, elvárja, hogy az analízis nagy munkájával bevilágító, mások számára
is érthető magyarázatokat tudjunk adni belső életünkről, tüneteink, problémáink eredetéről, azaz képesek
legyünk racionálisan elszámolni azzal, hogy mit is végeztünk. Ez a követelmény annyira magától értetődik,
hogy kétségbevonása veszélyeket hordoz.
528
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Amikor azonban mi azt mondjuk páciensünknek, hogy minden fontos, ami a fejében megfordul, akkor nem
sugalljuk-e azt is, hogy egyik sem különösebben fontos? Továbbá, az élettörténeti rekonstrukciók hitelességét
egyre inkább kétségbe vonjuk, és újabban inkább a terápiás munka során a pacienssel közösen létrehozott
konstrukciókról beszélünk. A régebben központi jelentőségűnek tartott értelmezéseknek is egyre inkább az
elhangzás időpontjában aktuális érzelmi, kapcsolati jelentőségét hangsúlyozzuk a közlés konkrét, ha úgy tetszik,
kognitív tartalmával szemben. A megértést szavakban keresni any- nyi, mint csizmán keresztül vakarózni –
mondja Huj Kaj szerzetes 1229-ben. A kimondott szó, a szöveg és a szövegszerűen megjelenő gondolatok, a
narratív csizma az, amin keresztül közelíteni igyekszünk a megértéshez. A vállalkozás eredményességet Huj Kaj
mester mellett pszichoanalitikus szerzők is kétségbe vonják, így pl. Lacan. A pszichoanalitikus folyamat
eredményének, narratív hozadéká- nak kergetése helyett előtérbe kerül a személyes tapasztalat. Ferenczi
megkülönböztetett figyelmet fordított az ülések érzelmi atmoszférájának változásaira, Bálint pedig a regresszív
állapotok kezelésével kapcsolatban fogalmazza meg a szóbeliség határain túli tapasztalatok pozitív változtató
hatását. Ezek az értékes tapasztalatok akkor ismerhetők fel, ha figyelmünket a terápiás folyamat során mindig a
jelenre, az itt-és-most-ra tudjuk irányítani. És itt újra találunk közös mozzanatot: a pszichoanalitikus
folyamatban és a buddhista meditációban egyaránt mindig „most” van.
A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló arról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az
eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai perspektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk
magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak, illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az,
hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során találkozunk – a cselekvések természetes argumentumainak
narratív kidolgozása révén.
Jerome Bruner és John Luciarello: A monológ mint a világ narratív rekonstrukciója. 1989, 79. o.
A narratív metateória nem minden ironikus csavar nélküli képviselője Daniel Dennett (1991; 1998a). Dennett
elképzelésében magát az Én fogalmát is újra kell csomagolnunk: hasonlóan, mint Mach tette (9. fejezet),
megkonstruáltnak tartjuk, de a konstrukcióban ma már a történeteket állítjuk be középpontiként. Egy
posztmodern regényírást gúnyoló könyvre hivatkozva fejti ki ezt legvilágosabban.
529
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Robyn [a könyv hőse] szerint (pontosabban a gondolkodását e kérdésekben befolyásoló szerzők szerint) nincs
olyasmi, mint a „Self”, amin a kapitalizmus és a klasszikus regény alapul. Vagyis nincs egy olyan véges egyedi
lélek vagy lényeg, mely a személy azonosságát alkotná. Pusztán egy alanyi helyzet van szövegek végtelen
hálójában – a hatalom, a szex, a család, a tudomány, a költészet stb. –, diskurzusaiban. S hasonlóképpen nincsen
szerző sem, vagyis olyasvalaki, aki ex nihilo hoz létre egy szépirodalmi művet... Jacques Derrida híres szavaival
„il n’y a pas de hors-texte”, semmi sincs szövegen kívül. Nincsen eredet, csak produkció, s selfünket
nyelvünkben produkáljuk. Nem „az vagy, amit eszel”, hanem „az vagy, amit mondasz”, „az vagy, ami mond
téged”, ez Robyn filozófiájának axiómája, amit, ha el kellene nevezni, „sze- miotikai materializmusnak”
nevezhetnénk.
Robyn s én hasonlóan gondolkodunk – s természetesen mindketten saját beszámolónk szerint kitalált szereplők
vagyunk.
1991, 410-411. o.
A Dennett ajánlotta felfogás (vö. Pléh 1996) egyszerre válasz két válságra. Az Én helyét újra úgy leli meg, hogy
egy elbeszélő rendben jelenik meg a szétesett élmények világában. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell.
Erre – s itt nem Dennett saját kifejezéseit használom – oksági és szándéktulajdonító attribúciós, indokkereső s
szándékközpontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat kényszerítő erővel
rávisszük mindenre, ami ér minket. Így válik a világ koherenssé, s véljük azt, hogy van egy valaki, aki
működteti mindezeket az automatákat.
Az egyes okságilag s teleologikusan értelmezett esemény – atomok normális idői feltételek és körülmények
között egy további nyugvó (relaxációs) pontot keresnek: egy olyan rendet, melyben egymáshoz is kapcsolódnak.
Ez felel meg a kommunikáció világában a koherenciának, s ez lesz a belső világban a történetek világa. A belső
koherencia a magunk számára gyártott történetek koherenciája. Az egyedi események közt az ismétlődő
szereplők révén hosszú oksági láncokat gyártunk. De hol van az Én, aki mindezeket gyártja? Dennett
koncepciója tagadja a homonculuskoncepciót. Nincsen egy külön Én, aki a történeteket rendezné egy
karteziánus színházban. Maga a self a történetek valamiféle közös nézőpontja lesz.
Vagyis az Én integrációs fikció, de fontos fikció, mely az elbeszélés kontinuitásából fakad. Ugyanakkor a másik
irányba tekintve, az elbeszélés integritását sem adja többé egy esszencialista Én megléte. Egy konstruált
elbeszélő biztosítja ezt, s nem valami előtte s eleve létezett Én.
Képzetáramlásunkban ugyanakkor nincsen egy kitüntetett narratívum. Számos történetet kreálunk ugyanarra az
eseménysorra. A tudat s a tudatos ágens illúziója onnan származik, hogy ezek közül egyeseket a szokvány idői
rendben (megszokott ingerlési körülmények között) gyakrabban élünk meg mint végleges változatokat. Hasonló
ez ahhoz, ahogy a látásban is a retinakép számtalan változatot tesz lehetővé arról, hogy mi is hozta létre az adott
ingerlést, bizonyos evolúciós hipotézisek révén (pl. szilárd tárgyak, állandó kontúrok feltevése) a „logikailag”
lehetséges hipotézisek között vannak kitüntetettek.
Hogyan egyeztethető össze mindez egy olyan elmélettel, melynek központi mozzanata az intencionális ágensek
tételezése? Dennett megvédi magát. Ami a makroszinten ágens s intenció lehet, az a mikroszinten nem ágens s
intenció, hanem puszta automatizmus. Vagyis Dennett intencionális pszichológiát hirdet, de úgy, hogy fejünk
világában szerinte nem egy koherens színpad van, hanem a történő események többszörös leképeződéseire
többféle sztorit adunk. Belül koherenciateremtés van, de nem egyetlen helyes változat. A szövegszerkesztő
analógiáját használva azt mondja: nincs egyetlen végső kézirat, csak számos nyersfogalmazványunk (multiple
drafts) létezik élményeinkre.
Kettős elmélet ez, akárcsak 100 éve Bergsoné (lásd 9. fejezet). Van egy első szintje, ahol az értel- mezetlen
élmények léteznek, s egy második szintje, ahol a történetek uralkodnak, a szándékrendszerbe való beillesztés, a
koherencia keresése. Ez a kettősség nyíltan vagy rejtve megvan a mai kognitív elméletek két másik,
szélsőségesen eltérő változatában is. Az elme nyelve, Fodor híres linqua mentis koncepciója, illetve a
Reprezentációs Gondolkodás Elmélet azt tételezi, hogy fejünk propozíciókba rendezi a dolgokat. Ez
kétségtelenül lehetővé teszi a logikát és az ellentmondásmentesség értelmében vett logikai koherenciát. Ahhoz
azonban, hogy tényleges társalgásaink s élményeink az összefüggőség értelmében, a relevancia, az egymásra
vonatkoztatás értelmében koherensek legyenek, ahhoz kell legyen egy másik szint, mely megkonstruálja az
elemi propozíciók között a relevánsnak tartott konkrét kapcsolatokat. Hasonló módon, az értel- mezetlen
mechanikus asszociációk szintjéből induló konnekcionista felfogás második nemzedéke (Clark 1996) szintén
530
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
feltételezi, hogy van egy másik szint, ahol – igaz, hogy nem az elme belső szerkezetének megfelelően, hanem
kívülről jőve – ráépül ezekre egy koherenciateremtő szerveződés.
Mindkét esetben arról van szó, hogy a mentális reprezentáció elméletében van egy eleve adott kiinduló szint –
csak az első esetben ez egy szintak- tikailag értelmezett, a jólformáltság köré szerveződő szint, a másodikban, a
konnekcionistáknál viszont ez a szint teljesen interpretálatlan, nem tartalmaz eleve meglévő mentális rendet.
Mindkettőnek szüksége van azonban egy további szintre. Fodornál és a konnekcionisták java részénél ez a szint
nem az elme előre rendezett „edényeihez” tartozik, hanem valami külső másodlagosság. A tapasztalat ismétlődő
sémái Vigotszkij felfogására emlékeztető módon, az egyén elméjéhez képest külső konstrukciók a
konnekcionistáknál, Fodornál pedig az Általános Megismerés esendő, kissé „zűrös” világához tartoznak.
Dennett s tágabban a narratív elmélet képviselőinek újdonsága vagy specifikuma itt kettős. Ezt a további szintet
egyértelműen a narratív és intencionális értelmezési modellhez kapcsolja, másrészt – s most tekintsünk el az
eredettől – magának a szubjektumnak a konstituálásáért ezt teszi felelőssé.
Dennett egy provokatív munkájában elhelyezi attitűdjét a hermeneutikához s a humán tudományi narratív
modellekhez képest is. Azt mutatja meg, hogy az emberi dolgok értelmezésénél ugyanazt a her- meneutikai
attitűdöt használjuk, legyen szó akár a klasszikus terepről, a szövegekről, akár személyek értelmezéséről
(szándéktulajdonítás), akár tárgyak funkcióinak értelmezéséről, akár a felépítés megértéséről a biológiai
evolúcióban. Mindegyik esetben igaz, hogy vannak triviálisan értelmezhető esetek, ahol az eredeti terv, szándék,
funkció áttetsző, a másik végponton pedig vannak olyanok, melyek valójában leváltak eredeti funkcióikról.
Nemcsak a panda hüvelykujja s a Gould (1990) elemezte számos, az adaptációval szembeállított evolúciós exap-
tációs melléktermék ilyen, de a szövegszerkesztők is, hisz a számítógépeket bizonyosan nem az írógép
kiváltására találták ki eredetileg. S mindháromra érvényes az a diktum, hogy amikor a funkciót értelmezzük,
legjobb, ha eltekintünk a szerző szándékától, a tervtől s a fosszilis anyagtól. A funkciót magában vizsgáljuk, ha
tetszik, hermeneutikusan, de ez igaz mind a természeti, mind az emberalkotta mesterséges tárgyakra. A narratív
modell végső kitekintésében, miután zárójelbe tette az Ént, posztmodern fricskákhoz jut el: lágy tényezőkkel
helyettesíti a kemény esszencialista stabilitást, s ezzel ironikusan nyitott világnézeti összképet hirdet. Örök nagy
történeteink akár örökkévalóságot is megengednek, a lazaságban kritériumunk csak egy van – nem tehetünk fel
stabil szubsztanciákat. Ez egy változás-átmenet hangsúlyú, ugyanakkor Bruner (1985; 1990; 1997)
értelmezésében az alternatív értelmezésekre nyitott, hajlékonyabb pszichológia filozófiáját körvonalazza.
De ha a világ ilyen mobilis és eluzív, s fogalmaink hajlékonyak, hogyan éltünk velük magabiztosan oly sokáig, s
mit is jelent ezek válsága? Az evolu- cionista válasz erre valami olyasmi lehetne, hogy hipotéziseink voltak a
lélekről. Ezek hosszú időn át beváltak, jól működtek. Az Én, akárcsak a szabadság vagy a jól alkotott történet
feltételezése, mint gyorsírásos rövidítés jól működött számos tapasztalati dologra. Amikor egy narratív modellel
helyettesítjük őket, kevésbé vagyunk szenvedélyesek, mint a lélekzsákot, Ént s hasonlókat kiűző hagyományos
pozitivista pszichológia. Nem az a fontos, hogy leleplezzük, a király meztelen, csak annak bemutatása, hogy
ezek konstrukciók, képzetek, melyek jól irányítják életünket, de nem igazak esszenciális értelemben. A
leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább egy könnyed felismerés, afféle elbeszélő könnyedség jellemző
az Én e legújabb megszüntetésére, ezzel adva nyitott programot egy erchiációs hangsúlyú új pszichológiának.
8.4.2. A Wittgenstein-kártya
A pszichológia sorsára kínált új alternatíváknak, különösen a kognitív szemlélet vélt stratégiáival szembeállítva,
jellegzetes felfogásai a szabályt s egyáltalán Wittgenstein örökségét, a szociális konstruk- cionizmus
értelmezését kínáló munkák. Rom Harré (1989) e mozgalom egyik jellegzetes képviselője, félúton a filozófia és
az elméleti pszichológia között. Sajátos antropológiai koncepciója a kognitív forradalom bírálatából indul. Az
ott középponti mesterséges intelligencia fogalomrendszeréhez viszonyítva adja meg, szerinte mi is az emberi
elme többlete (például) a gépi modelláláshoz képest.
1. Az elme történeti (-leg változó) kategória. Ez megkérdőjelezi átfogó modellálhatóságát, de – tehetnénk hozzá
– a „népi pszichológia” egyetemességét is (vö. az utóbbiról Clark 1996).
2. Az elme közösségi termék, melyet jórészt a nyelv közvetít. Ezt kapcsolja össze Harré Vigotszkij nevével.
531
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
5. A mentalitás a teljes emberhez kapcsolódik, a self és a készségek szintjéhez. Ennek megfelelően hirdeti
Harré (1988), hogy az „első” kognitív forradalom alapjában véve a moduláris felfogás miatt téves, mert az
ember felosztásával dehumanizál.
Harré a nyelvközpontú társas konstrukcioniz- mus nagyon határozott képviselője. Egy új, szabályközpontú
szociologizmus ez, mely módszertani elégedetlenséget is hordoz. Alapvető ellenfele, akárcsak a 100 év előtti
szellemtudományos irányoknak, a kísérleti pszichológia naturalizmusa. A felfogásnak van azonban legalább egy
inherens problémája. A Vigotszkij- vagy Mead-féle ihletésből a szociális meghatározottság több koncepciója
származhat: az egyik társas, s azt hangsúlyozza, hogy a közvetlen (s nyilvánvalóan etológiailag is értelmezhető)
társas kapcsolatok hogyan formálják a mentális világot, s a társadalomként szervezett tágabb szociális
világokból hogyan közvetítik a normatív mozzanatokat az egyén felé. A másik értelmezés közvetlenebbül
társadalmi: a mentális világot közvetlenül a normatív társadalmi világ hozza létre. Harré számos esetben azt
mutatja, hogy az utóbbi értelmezés mellett áll ki, ahogy azt a fenti (1) és (2) mozzanat is sugallja. Koncepciója
egyértelműen a normativitást állítja be újításként. Jól mutatja ezt, amikor a Chomsky-féle pszicho- lingvisztikai
szabályfogalommal állítja szembe saját koncepcióját.
Fontos emlékeztetni rá, hogy a „szabály” fogalmát a nyelvfilozófus inkább arra használná, hogy valamely
normatív szabályszerűséget fejezzen ki vele, mintsem egy annak magyarázatára vonatkozó pszichológiai elmélet
részeként, hogy az emberek hogyan képesek helyesen cselekedni és grammatikusan beszélni.
8.4.3.1. Intencionalitás
Kulcskérdés a mai filozófiában és pszichológiában mind a naturalista, mind a konstrukcionista táborok számára
a szándék helye az emberképben. Az intencionalitással a földhözragadt akadémikus pszichológia is tele van ma.
Mint Szummer (1992) és Gergely (1992) egy korábbi vitája nálunk is előtérbe helyezte, kiderült, hogy a freudi
gondolatrendszer értelmezésének is elsődleges kérdése ez.
Az intencionalitás kérdése többféle pszichológiához vezet (lásd erről Dennett 1998a), legalább háromféléhez. A
hermeneutika egyik fő hiányossága itt, hogy úgy tesz, mintha az intencionalitás előtérbe állításából egyetlen út
vezetne, a hermeneutika, a magyarázat helyetti interpretáció útja s ezzel a természeti elvű pszichológia zárójelbe
tétele. Brentano hagyományának (9. fejezet) teljesen idealisztikus és bensőséges értelmezése ez . Véleményem
szerint azonban a hermeneutika megértő problematikáját nem ugyanúgy kellene kezelni, mint azt a kérdést,
egyáltalán van-e szándék. A szándék problémája központivá vált legalább két tudóskodó pszichológiában is. Az
egyik, a Fodor (1969) hirdette felfogás lényegében valóságosnak s oki tényezőnek tartja a szándékot. Dennett
többször említett koncepciója pedig evolúciósan kialakult hipotézisnek, egy működő értelmezési hozzáállásnak.
532
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Tudomány és köznapok viszonyában talán továbbra is fel kell tennünk, hogy miközben az ember racionális
ágens, a tudomány új típusú racionális kritériumokat érvényesít. Nem elszakad azonban a mindennapi
gondolkodástól, csak kritizálja azt. Ellenőrizni próbálja annak éppen a tények helyett a nyelven, a meglévő
rendszeren alapuló hamis általánosításait. Attól, hogy szemantikai sztereotípiákon alapuló és a
relevanciaigényből fakadó félreértéseink vannak, még nem következik, hogy ezeken nem lehet túllépni.
Ha ezen a fonalon haladnánk tovább, a herme- neutikai kérdés is visszahelyezhető lenne saját terrénumára. A
megértő racionalitás a hétköznapi gondolkodás belső szemantikai viszonyait akarja rekonstruálni, nem triviális
esetekben. Ez nem szükséges rossz vagy zsákutca, hanem igen fontos jellemzés a naiv értelmezési sémákról,
inherens- társ-elméletünkről. Ez azonban más, mint a tudomány, mert az utóbbi éppen ezt akarja meghaladni,
amikor mindennek befolyásoló feltételeit keresi, amikor magyarázni is próbálja ezeket az életünket irányító
jelentés-összefüggéseket. Kiinduló lépéseik, megmagyarázatlan előfeltevéseik azonban akár azonosak is
lehetnek, de bizonyítottságuk, a priori jellegük kétségkívül hasonló. A mai pszichológiának ezek olyan
dilemmái, ahol gondjaink a mai tudományosság, az életfilozófia és az értékek tágabb problematikájával
érintkeznek. Újfent kiderül, hogy az autonóm tudomány és szakma saját útján kanyarodik vissza a legátfogóbb
kérdésekhez.
A biológiai személyiségelméletek igen erőteljesek a magyar pszichológiában is. Kulcsár Zsuzsanna már említett
személyiségtipológiai kutatásai is ebbe az irányba fejlődtek, de pszichiáterek új nemzedéke is képviseli ezt a
megújított biológiai emberképet. Pethő Bertalan kötete mellett Kulcsár Zsuzsanna írásai tájékoztatnak. A
lágyabb, játékközpontú személyiség- és klinikai felfogás legkönnyebben Buda Béla könyveiből ismerhető meg.
A generatív nyelvészet mentalizmusáról Pap Mária dolgozata máig kitűnő forrás, az egész irányzat
tevékenységének népszerűsítésére pedig a Kenesei István szerkesztette kötet. Chomsky és a pszicholingvisztika
kapcsolatáról vö. Pléh (1980) összefoglalóját. A kognitív szociálpszichológiáról. Forgas mellett Hunyady (1984)
szöveggyűjteménye jó kiindulás. Hunyady Györgynek a véleménydinamikát vizsgáló kutatásai, Halász László
és László János munkái a szociális minták szerepéről a szövegmegértésben, jellegzetes hazai példái a
szociálpszichológia kognitív irányának. Az identitáskutatás is megjelent a magyar pszichológiában. Pataki
Ferenc (1982; 1987) mellett egy egész fiatal nemzedék témájává is vált, számos, a magyar társadalomtörténetre
illesztett alkalmazással (pl. Erős Ferenc munkái a zsidó identitásról).
Az állati modellálásról s a tanulás korlátairól Kardos (1988), valamint Csányi (1980) szólnak tanulságosan. A
neoasszociácionizmus két változata: Anderson és Bower (1973), illetve Rumelhart és McClelland (1986)
párhuzamos-megosztott feldolgozási elmélete. Az intencionalitás- ról Dennett (1998a), a narratív elméletekről
Bruner (1997), Dennett (1998a) és Pléh (1994), László (2005), valamint Lust Iván (1998) említett dolgozata ad
jó eligazítást. Marr-ról Kovács Ilona cikke kitűnő értékelés a bemutatás mellett, a modularitásról pedig Fodor
mellett Gergely Györgytől több alkalmazás is olvasható. Erről lásd még a Pléh (1996) szerkesztette kötetet.
533
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
kognitív forradalom a tudomány forradalma... A mai vitatott értelmezések bizonytalanságai közepette a kognitív
(tudati) forradalom mint a pszichológiára igen sajátos szilárd bizonyosság emelkedik ki. Nincs más diszciplína
vagy versenytárs forradalom,
mely a régóta elfogadott dogmákat kétszer forgatta volna fel. Először megfordítva az elme és a tudat
értelmezését, majd másodszor az 1960-as évek közepének „redukcionista eufóriáját" forgatva fel,
megkérdőjelezve a redukcionizmust és a mikrodeterminista paradigmát. Ezt helyettesítette a mai példátlan
lelkesedéssel az egészleges magyarázatok iránt. Ennek következtében a tudomány által képviselt korábbi merev,
szigorúan fizikai, értékmentes és értelem nélküli kozmoszt kognitív és szubjektív minőségek,
Nem is próbálok teljes panorámát adni. Először a tudomány átalakulásait mutatom be, majd a hivatás
változásait. Végül röviden rátérek magának a pszichológia önreflexiójának, a pszichológiatörténet-írásnak a
változásaira is.
Különböző változataiban a két felfogás szervezeti következményekkel is jár, s ez máig igaz. A pszichológiát
intézményesen hol a bölcsészeti, hol a társadalomtudományi, hol a természettudományi, hol az orvosi karok
világához közelítik és kötik. Ugyanakkor ez a dichotóm szembenállás nem következetes: a matematizáló
statisztikai eljárások és elméletek megjelennek például a nem természettudományos kutatási programokban is, s
valójában a szociálpszichológia és a személyiséglélektan egésze tekinthető úgy is, mint az eredetileg
szellemtudományi kérdések vizsgálata lágy adatokra alkalmazott természettudományos módszertant követve.
534
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Az utalásokkal csupán azt akarom érzékeltetni, hogy a mai szintézispróbálkozások nem előzmény nélküliek. Ma
azonban sokkal adatgazdagabbak az új törekvések. Azt reméljük, hogy több ismeret birtokában az oksági
mechanizmusokat jobban el tudjuk különíteni az analógiáktól, nem esünk könnyű verbális megoldások
csapdájába. Az ezredforduló pszichológiája, meghaladva a pozitivista és technologikus szerénységet, ismét
bátran be meri vallani, hogy van emberképe. Az egyedi kutatások nagyszámú adatából és esetlegességeiből
kibontakozva és azokat mintegy rejtve motiválva, határozott elképzelése van arról, hogy milyen is a maga
összetettségében az emberi lény. Hasonló módon teszi ezt, ahogy a modern etológusok, például Csányi Vilmos
(1999), ki merik mondani, hogy a klasz- szikus „dialmatosok” által oly sokat kárhoztatott, mert statikusnak
tartott „emberi természetről” szólnak. A pszichológia is bevallhatja, hogy kutatásait emberképek mozgatják és
integrálják.
De az egységesítő hit új megfogalmazásokban velünk élt a kognitív forradalomtól, a hatvanas évektől kezdve is.
Az a gondolatmenet irányította ezt a felfogást, hogy az emberi megismerés tágan értelmezett koncepciójában az
egész lelki élet úgy tekinthető, mint a valóság sajátos modellálása, a viselkedést pedig ezek a belső modellek
irányítják. Ilyen értelemben minden kérdés (az érzelmi vagy a mozgatóerőkkel kapcsolatos, pszichodinamikai
kérdések is) felfogható, értelmezhető lenne a kognitív paradigma keretében. A kognitív gondolkodásmód ilyen
átfogó értelme az lenne, hogy az ember nem pusztán a fizikai és társas ingereknek kiszolgáltatott lény, hanem
azokat szervezeti konstellációinak, belső modelljeinek megfelelően interpretálja, és a viselkedést ez az
értelmezett környezet határozza meg, illetve így értelmezhető az ember.
Évtizedeken át magam is hittem ebben a meghaladó értelemben vett egységesítési koncepcióban (Pléh 2003a),
abban, hogy eljön egy olyan egységes pszichológia, amely közös fogalomkeretben kezeli, azonos
mechanizmusokat is értelmezve, az alkalmazott pszichológia problémáit – pl. a gyermeki fejlődés meghatározóit
vagy a pszichopatológiai folyamatokat –, az érzelmi és a motivációs életet, a megismerést. Ez a közös keret, a
modelláló emberképfelfogás a kognitív pszichológia kerete lett volna.
Az utóbbi másfél évtizedben ezt az egységesítő felfogást számos kétely illette. Kételyek persze már korábban is
voltak. Sigmund Koch (1959), aki a hatvanasas években még az egységesítő felfogás egyik vezető képviselője
volt, a nyolcvanas években már határozottan kiállt amellett, hogy többféle pszichológia van. Ezt az átmenetet jól
mutatja magyarul is megjelent, még a hatvanas évek közepén született írása (Koch 2004). A többféleséget
elismerő felfogások klasszikusan pesszimisták voltak, szemben a század közepének Bühler, Vigotszkij és Piaget
fémjelezte optimista felfogásaival, a tudományfilozófiában pedig Mach és Neurath nézeteivel. Kochék viszont
535
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Olyan természetelvű, naturalista pszichológiát fogalmazunk meg, amely a társas világot és a kultúrát is
természeti jelenségként kezeli. Hadd idézzek egy korábbi könyvemből (Pléh 2003a, 10-11. o.):
„A mai naturalisztikus pszichológia három – részben új, részben felújított, új adatokkal alátámasztott –
mozzanatot hangsúlyoz, hogy meghaladja ezt a kettéosztást. Az első a szocialitás kiinduló tényezőként történő
felvétele. Ez a gondolatmenet már a hagyományos értelemben »szocializálatlan« csecsemő életében is felfedezi
a szocialitást, mint azt meggyőzően illusztrálja Gopnik, Meltzoff, és Kuhl (2005) bevezető tankönyve. Ez a
világkép az embert természetétől fogva tartja társas lénynek, a társadalmat vezeti le az ember biológiai társassá-
gából, s nem fordítva. Ennek a társas gondolatmenetnek egyik középponti mozzanata a másik ember belső
világának feltételezése, vagyis az a különös vonásunk, hogy nemcsak igazodunk társainkhoz, hanem a társakat
536
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
gondolkodó lényeknek tekintjük, s fontos is számunkra, mi is jár éppen a másik fejében. Alapvető mozzanat ez
abban az értelemben, hogy az evolúció nyújtotta kiindulópont bizonyosan az egyik legdöntőbb adaptáció az
emberré válás során. A mai naturalizmus egyik újdonsága a szocialitás evolúciós levezetése, a másik, hogy ezt a
csecsemőkori kiinduló feltételekre is bizonyítja, illetve hogy a kultúra egészét ezekre a kiinduló
gondolattulajdonításnak megfelelő kulturális tanulási mechanizmusokra vezeti vissza (Gergely 2002; Tomasello
2002; Csibra és Gergely 2007).
Ennek mutatja néhány oldalát a Viták a redukcio- nizmusról című vitatott KÉRDÉsEK-szövegdoboz.
Mindennek következtében a mai naturalisták számára a 22.1. ábrán látható gondolati keret kínálkozik.
A 19. század vége óta hangsúlyozzák az én és az öntudat társas keletkezésének modelljei, James Baldwin (1894)
vagy Georg Herbert Mead (1973), vagy a francia közegben Henri Wallon (1971) munkásságától kezdve, hogy a
társasság valahol a társas interakciókból fakadó külső burok az ember személyiségén. Ezt sokan, például az
említett francia Wallon is, kiegészítik egy belső modellel, amelyet legerőteljesebben Ernst Mach (1927)
fogalmazott meg a 19. század végén: az Én vonatkoztatási kerete a saját testvázlat. A gyermeki fejlődés
vizsgálatában és a patológiában, különösen a neurológiában mindig előtérben állt egy olyan felfogás a
századforduló óta, amely a testvázlatnak és az elemi szocialitás- nak valamiféle érintkezési pontját vagy
537
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
kapcsolatát kereste. Az utóbbi tíz év neurobiológiai kutatásai azonban meglepően lehorgonyozni képesek ezt a
kissé spekulatív, evolúciós és fejlődési felfogást, s összekapcsolják a társassággal.
Rizzolatti és mások kutatásai a tükörneuronok- ról kimutatták, hogy a majmok idegrendszerében vannak olyan
jellegzetes sejtcsoportok, amelyek egyaránt reagálnak akkor, amikor az állat saját maga valamilyen szándékos
cselekvést végez, s akkor, amikor egy másik állatnál vizuálisan feldolgozza, látja a megfelelő mozdulatot. A
saját mozdulat és a látott fajtárshoz rendezett másik mozdulat egy közös képbe kerülnek itt, konvergens
idegrendszeri területek izgalma kapcsolódik hozzájuk. (Összefoglalásukra lásd Rizzolatti és Craighero 2004;
Marton 2001; 2003, újabb kísérletekre pedig Ne- lissen és mtsai 2005.) Számos klasszikus kutatás, például a
magyar szakirodalomban Marton Magda munkái (1970) már rámutattak viselkedéses alapon arra, hogy a saját
testkép finomodásának milyen kitüntetett jelentősége kellett legyen az emberré válásban. A tükörneuronok
felfedezése – nevüket onnan kapták, hogy a saját mozgás és a másik
mozgása számára tükröt képez a mindkettőre reagáló kérgi sejtcsoport – azt eredményezi, hogy ez a spekulatív
vonulat, amely az emberi éntudat és az elemi szocialitás összekapcsolására törekedett, közvetlen neurobiológiai
alapot kap. Az empátia és hasonló, meglehetősen körvonalazatlan, de sokat ígérő fogalmak a pszichológiában,
amelyek eredendően utánmozgást és ennek megfelelő utánérzést feltételeznek, itt közvetlen lehorgonyzást
kapnak. Ezt az értelmezést mutatja be maga Rizzolatti is (Gallese és mtsai 2004; valamint a klasszikus anyagot
és a mai idegtudományt ötvözve Marton 2001;
2003).
Ilyenkor tehát olyan remények jelennek meg a kutatásban, hogy nem pusztán fogalmilag jön létre új integráció a
modern természeti emberképben a háromféle hagyomány, a kulturális, a neurobioló- giai és az evolúciós
emberkép között, hanem ennek közvetlen evolúciós eredetű és ugyanakkor neu- robiológiai lehorgonyzását is
megkapjuk. Vagyis reménykedünk, hogy ha konceptuálisan nem is, de tényszerűen valóban van új azon a téren
a nap alatt, hogy az elemi szocialitást összekapcsoljuk az evolúcióval és a neurobiológiával.
Számos adat, például kétnyelvűek nyelvreprezentációjának elemzése utal arra, hogy a nyelv onto- genetikus
kibontakozása során hajlékony és elsajátításikontextus- és rendszerfüggő az a mód, ahogyan az idegrendszert
mintegy verbuváljuk sajátos feladatokra. Ez talán evolúciós szempontból is igaz. Azt a módot, ahogyan
Chomsky (1995) elképzeli a nyelv kialakulását exaptációk révén, rafináltabban is meg lehet fogalmazni.
Stanislas Dehaene tette ezt meg az írás rendszerére vonatkoztatva.
Agyi képalkotó módszerekkel azt találták, hogy a legkülönbözőbb írásrendszerek esetén lényegében ugyanott, a
parieto-okcipitális-temporális területen, vagyis a fali, a tarkó- és a halántéklebeny találkozási helyén alakul ki a
vizuális szóforma terület. Ez az érzékeny terület evolúciósan nem azért alakult ki, hogy olvasni tudjunk. Azért
alakult ki, hogy nagyon kis látószögű textúrákat tudjunk élesen látni, ami nagyon fontos például kedvesünk
arckifejezésének kibogozásánál vagy a szerszámkészítésben a szerszámok és a megmunkálni kívánt, megcélzott
tárgyak textúrájának egymáshoz illesztésében. Az olvasás mint kulturális rendszer ezt az agykérgi területet
verbuválja. Izgalmas kérdés, hogy nem lehet-e maga a nyelv is ilyen verbuvált rendszer? Nem lehetséges-e,
hogy a természetes nyelv sem úgy alakult ki, hogy a Broca- és Wernicke-terü- let speciálisan adaptívan
szelektálódott a nyelvre, hanem valamilyen más funkcióra választódott ki, mint például a gyorsan változó
mozgások produkálására, ez lenne a Broca-terület, illetve a gyorsan változó hangminták elemzésére (Wernicke-
terület). A nyelv, amikor mint emberek közötti gyakorlat létrejött, ugyanúgy, mint az írás, meglévő agyi
struktúrákat verbuvált volna. Dehaene metaforája erre a neurális reciklálás. Amikor a kulturális fejlődés
meglévő idegrendszeri struktúrákat felhasznál, akkor nem biztos, hogy magára a kulturális újításra, például a
nyelvre kell, hogy legyen egy adaptációs történetünk.
A nyelv már meglévő olyan rendszereket használ fel, amelyek a finom mozgások és a finom hangelemzés
szerveződésére bontakoztak ki az emberi nyelv megjelenése előtt. Dehaene és Cohen (2007)
megfogalmazásában a neurális újraciklálás a következő feltevésekből indul ki:
„1. Az emberi agyi szerveződést az evolúciótól örökölt erős anatómiai és kapcsolati korlátok jellemzik. A
csecsemőkorban már igen korán megjelennek a rendezett neurális térképek, és ezek a későbbi tanulást bizonyos
irányba befolyásolják.
538
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
1. A kulturális elsajátításnak (pl. az olvasás elsajátításának) meg kell találnia a maga neurális fülkéjét, vagyis
olyan idegrendszeri hálózatokat, amelyek elég közel állnak a kívánt működéshez, és elég hajlékonyak ahhoz,
hogy neurális erőforrásaik jó részét erre az új használatra irányítsák át.
2. Amikor az evolúciósan végbement működésekre dedikált kérgi területeket új kulturális tárgyak szállják meg,
ezek korábbi szerveződése nem teljesen törlődik ki. Vagyis a korábbi neurális korlátok jelentős hatást
gyakorolnak a kulturális elsajátításra és a felnőttkori szerveződésre.”
Ez a sajátos evolúciós felfogás azt is jelenti, hogy még a mai kultúra informatikai rendszereinek emberi
használatát is megpróbáljuk beilleszteni egy olyan emberképbe, ahol a kiinduló paraméterek szabják meg a
modernizációs eszközök kereteit. A videoklipek világa az eredendő vizualitás újrameg- jelenése lesz, a
csevegőszobák az embert körülvevő közeli társas burkot valósítják meg újra, s így tovább (Nyíri 2002 kötete sok
ilyen elemzést mutat be).
1. A mai humán neurobiológiai kutatás bonyolult viselkedési és kognitív fogalmakból indul ki. Sokkal
komplexebb kérdésekre keres magyarázatot, mint korábban tette, például amikor a képzeleti képek, a
nyelvtani szabályok vagy az erkölcsi szabályozás neurobiológiáját kutatja, igen részletes pszichológiai
elméletekből indul. (Erre a kifinomultságra példaként lásd a Vizi és mtsai 2002, valamint a Pléh, Gulyás és
Kovács 2003 szerkesztette köteteket. Az evolúcióval való összekapcsolásra pedig Pinker 1994; 2003 igen
érdekes forrás.)
Az agyi képalkotó eljárások használata révén szinte megvalósult az álom, hogy a kísérletező által manipulált
ingerhelyzetek közepette vizsgáljunk konkrét lelki jelenségeket és működésében a sértetlen idegrendszert,
amikor például a kísérleti személy egy verset mond fel, vagy egy riasztó hírről értesül, egy kedves vagy egy
morcos arcot lát. Az igazi újdonság azonban a gazdagon alkalmazott idegtudományi módszerek révén előálló
komplex folyamatelemzés, s nem csupán az egyedi technológiai eredmény. Tizenöt évvel ezelőtt még az volt a
nagy újdonság, hogy szavak észlelése során például a pozitronemissziós tomográfiai eljárás (PET) segítségével
egyáltalán kimutatták, hogy valóban a neuro- pszichológiából ismert aktiváció figyelhető meg, például és főként
a halántéklebeny Wernicke-területén. Külön érdekesség volt, hogy ezeket a kutatásokat az a Michael Posner
(Posner és Raichle 1994) kezdte el, aki évtizedeken keresztül a puszta kognitív pszichológiai megközelítés
vezető képviselője volt. O volt annak a „kivonásos szemléletnek” a felújítója (Posner 1975), amely az egyre
bonyolultabb feladatok közben mutatott reakcióidő-mintázatokból következtetett a személy által végrehajtott
mentális átalakítások természetére. Ugyanez a Posner vált a kilencvenes években az új „mentális röntgenezés”
legkiemelkedőbb úttörőjévé, aki azt kezdte hirdetni, hogy az új, nagy érzékenységű és főként jó téri felbontású,
az ép személyekre alkalmazható neurobiológiai módszerekkel ténylegesen lokalizálni lehet az egykor
feltételezett puszta kognitív modelleket.
Két évtized során a képalkotó eljárások révén ma már minden adott részkérdésben, például a szófelismerésben,
évente sok száz közlemény jelenik meg, amelyek mind egy picit árnyalják a képet. Hogyha egyetlen agytérképre
539
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
vetítenénk rá az ösz- szes talált eredményt, akkor szinte az derülne ki, hogy bizonyos területek kivételével a
szófelismerés során szinte az egész agykéreg aktiválódik. Az adatok nagy komplexitása révén, amikor sok ezer
adat áll rendelkezésre, amelyek részben ellent is mondanak egymásnak, akkor észre kell vennünk, hogy egy
egyszerűnek és egy helyre lokalizálhatónak tekintett folyamatnál – mint a szófelismerés esetében is – bonyolult
funkcionális modellre van szükségünk, amely sokszoros determinációt hirdet és soklépéses feldolgozásokat
(Levelt, Roelofs és Meyer 1999). Magyarán, a költséges neurobiológiai módszerek önmagukban nem adnak
választ a mentális folyamatok idegrendszeri szerveződésének kérdésére. A válaszhoz valódi komplex
feltételvariáló pszichológiai kísérletekre és komplex kérdésekre van szükség. Az új technológia tulajdonképpen
a redukcionizmus kérdésének kifinomultabb felvetését kényszeríti ki a pszichológustól.
A technológia tehát az első lelkesedések elmúltával átgondoltabb modellalkotásra kötelez. Kérdés azonban,
hogy a természeti emberkép világában valóban vannak-e újdonságok a 19. század végi felfogásokhoz képest.
Úgy érzem, vannak, s ezek javarészt a 19. század végén kialakult kétféle elképzelés, a neuro- biológiai és az
evolúciós biológiai redukció összekapcsolásából fakadnak. Különös és sajátos módon ezek az összekapcsolások
a legizgalmasabban ott jelennek meg, ahol egy harmadik pólust is bekapcsolnak: az elemi szocialitást. A magyar
nyelv igen szerencsés, amikor a social kifejezésnek két megfelelőjét használja mind a köznyelvben, mind a
szakirodalomban. Számunkra nem jelent nehézséget a társas és társadalmi megközelítés megkülönböztetése,
míg az angol és francia terminológiában ez igen körülményes (gondoljunk csak a societal kifejezés karrierjére az
utóbbi két évtizedben). Amikor biológiai természetű magyarázatokat keresünk, ezeket nem a társadalmi, hanem
a társas folyamatokra keressük. Maga ez a megkülönböztetés újdonság a 19. század végi szociál- darwinista
koncepciókhoz képest, amelyek túl könnyedén ugrottak az egyéntől a társadalomhoz. Mi az egyéntől
közvetlenül csupán a társas közeghez ugrunk.
Az egyik ilyen a relativizmus sokat vitatott kérdése. A kulturális pszichológia régi hagyománya, valójában már
Humboldtra visszavezethető hagyomány, amely az emberi élménymódok sokféleségét a kultúrák sokféleségével
kapcsolja össze, s valamilyen hol cirkuláris, hol egyirányú oksági viszonyt is feltételez a kettő között. Hol azt
hirdeti, hogy a mentalitások különbségei szabják meg a kultúrák különbségeit, és utána a kultúrák eltérései
mintegy önfenntartó módon fenntartják a kultúrák különbségeit; hol pedig azt mondja, hogy a kultúra mint egy
külső esetlegesség szabja meg a mentalitások eltéréseit (Cole 2005). Jó néhány kérdésben, például a téri észlelés
és a téri nyelv kapcsolatának viszonyában, nagyon is konkrét módon vitatkoznak a természetelvű
pszichológusok a kultúraelvűekkel. Vajon egyféleképpen tud-e szerveződni a tér tagolódása, és ez határozza-e
meg a téri nyelvet, vagy pedig alapvetően és radikálisan eltérőek lehetnek az énközpontú és az égtájközpontú
orientációs sémák attól függően, hogy milyen tárgyi környezetben él egy kultúra, és ennek megfelelően milyen
nyelvi felfogást alakít ki.
Számos közbülső, kompromisszumos megoldás is kialakult, amelyek azt hirdetik, hogy a kultúrák eltérései nem
szabják meg a pszichológiai folyamatoknak az elemi természeti szerveződését, de a figyelem irányítása és egyéb
lágyabb folyamatok mintegy beállító rendszerek révén igenis meg tudják szabni a mentalitások eltéréseit
(Lukács és mtsai 2003; Pléh 2003a).
A kultúrakutatás új mozzanata azonban az is, hogy az új tudáshordozók, az internet és a háló- zatjellegű virtuális
rendszerek megjelenésével egy olyan provokatív társadalomtudományi szemlélet is kialakult, amely a természeti
metaforákat állítja középpontjába az emberi gondolati kohézió megteremtéséről. Ennek leghíresebb példája
Dawkins (1984) mémelmélete, de ilyen Dan Sperber (2001) fertőzéselmélete is. A két elmélet lényegében azt
akarja hangsúlyozni, hogy nemcsak hagyományos társadalomtudományi modellek, hanem természeti modellek
is kellenek arra, hogy hogyan terjednek és hogyan stabilizálódnak gondolat- vagy hiedelemrendszerek az emberi
társadalomban. Az, amit a hagyományos folklór tanulmányoz ebben az emel- kedettebb hálózati és
információterjedési felfogásban, mint egy átfogó elméleti probléma jelenik meg. Az egyéni interakciók
540
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
világából kiemelkedve, természeti analógiákat vagy mechanizmusokat lehet találni arra, hogy általában hogyan
megy végbe a gondolati integráció.
Az új, nyitottabb interdiszciplinaritás sok mindent jelent mind a pszichológusszakma intellektuális arculatában,
mind szociológiájában. Az új interdiszciplinaritás színvonalában ismét olyan, mint a 19. századi. Nem
akadémiai szintű pszichológiát kapcsol össze középiskolai nyelvtannal, ha például nyelvpszichológiát vizsgál,
vagy nem középiskolás genetikából, hanem mai genomikából indul, amikor a személyiség genetikai alapjait
keresi. Vagyis profinak kell lenni az összekapcsolt területek mindegyikében. Ritka ma már, hogy valaki ezt
Helmholtzként vagy Wundtként egy fejben tudja egyesíteni. Hatékony kutatócsapatok jelennek meg, ahol a
döntő mozzanat a valós együtt dolgozás. A pszichológiai publikációk átalakulása, a sokszerzős csapatcikkek, a
sok tucat szerzős kézikönyvek megjelenése Magyarországon is jól mutatja ezt. Ennek egy oldalát mutatom be, a
kognitív kiterjesztést. Ennek jogosságát, a kognitív mozgalom középponti szerepét alátámasztja a Nobel díjas
Sperrytől származó posztumusz mottó a fejezet elején.
A kognitív kiterjesztés
A pszichológián belül az 1950-es évek második felétől a hetvenes évekig uralkodott (persze ma is létezik)
kísérleti kognitív pszichológia információfeldolgozó paradigmájának (21. fejezet) számos nagy sikere volt, és
számos kérdésben rendkívül izgalmas és érdekes elképzeléseket fogalmazott meg. (Egy mai összefoglaló a fél
évszázados jubileum kapcsán ad ezekről az ígéretekről áttekintést, Proctor és Vu 2006.). Ez a sikeres mozgalom
vált fokozatosan a pszichológia egyik maga teremtette interdiszciplináris kiterjesztésének, a kognitív tudományi
kiterjesztésnek a kiindulópontjává.
Olyan elképzeléseket állított előtérbe az információfeldolgozó megközelítés, amelyek a 19. századi első mintájú
kognitív kutatás szemléletét felújították, de egyben sokkal precízebbé is tették. A 19. században, a mai kor
perspektívájából nézve, két eltérő kognitív kutatási minta fogalmazódott meg. Mindkettő a német
tudományosságban született. Az egyik, a „tudatlélektan” néven emlegetett, lényegében szenzualista kognitív
tudományi program (6. fejezet). Ez is feltételezi, hogy az emberi megismerésben reprezentációk vannak, de
ezeket a reprezentációkat
• összhangban az empirizmus alulról felfelé építkező logikájával – mind szenzoros mozzanatokra vezeti visz-
sza. Ehhez képest a gondolati világ és egyáltalán már maga a fogalomrendszer is interpretált, másodlagos
• létező dolog, de nem elemi. Ennek a kutatásnak a kísérleti paradigma a vezérelve, és idők és hibák mintázatait
rendeli különböző megismerési folyamatokhoz.
Frege modellje (magyarul: 1980) a gondolat elvont formájából indul ki (9. fejezet). Pontosan a korai
pszichológia szenzualista elkötelezettségével való elégedetlenségnek a keretében azt hangsúlyozza, hogy az
emberi gondolkodást propozicionális szerveződés jellemzi. A kijelentések viszont nem vezethetők le képzetek
asszociációiból, eltérően attól, ahogy például John Stuart Mill gondolta volna. Frege azt vallotta, hogy a
kijelentés-forma az elsődleges a gondolatban. Ennek megfelelően alkotta meg a gondolkodás propozicionális
kalkulus függvényszerű elképzelését. Fontos azonban tudni, hogy ezt ő nem az egyéni gondolkodókhoz
rendelte, hanem platonisztikus felhanggal, testetlenül kezelte a gondolat formáját.
A behaviorista kitérő, kaland, paradigma után a 20. század közepén újraszülető kognitív eszme nagy újítása –
éppen a számítógép és az információelmélet hatására -, hogy a kísérleti paradigmába visszacsempészi a fregei
gondolatmenetet. Úgy is mondhatjuk, hogy Frege újraértelmeződik, individualizálódik, akárcsak a 19. század
közepén Kant öröksége. A lényeges mozzanat az, hogy a logikai jellemzés nem platóni eszmei szinten
tételeződik, hanem maga a kijelentésszerű szerveződés lesz az egyik legfontosabb elv a kognitív kutatásokban.
A gondolat nyelve (Fodor 1975) keretében történő besűrítés a végső közös nevezője az egyes moduláris
szenzoros élményeknek. Az információs paradigma számos vitát eredményez a képi és kijelentésreprezentáció
képviselői között. De emellett új fogalmakat is behoz. Az emlékezeti rendszerek elméletét például. Az igen
rövid idejű (szenzoros), rövid idejű és a hosszú távú emlékezeti rendszerek elkülönítésével olyan rendszerezést
adnak az emlékezetpszichológia későbbi tényeinek, amelyek az idői lejárat, a reprezentáció elvontsága és a
felejtést okozó folyamatok természete tekintetében minőségileg elkülönített „tárak” metaforájában képzelik el a
gondolati leképezést. Elkezdődik ennek a vitatása is, a tárak helyett megjelennek dinamikusabb elképzelések,
amelyek a feladat szempontjából adaptívnak tekintik a formai és a jelentésalapú reprezentáció kialakulását.
541
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A klasszikus kognitív pszichológiának jellegzetes nagy sikerei a nyelvi megértés modelljei, amelyek szintén jól
illeszthetők a különböző átkódolási folyamatokba, ahol arról lesz szó, hogy hogyan alakul át valami egyik
leképezésből, például a fonetikai leképezésből a szóalapú, lexikai leképezésig, hogy azután mozgósítani tudja a
jelentést. A nyelvi megértés vizsgálatának különleges, mindmáig érvényes központi problémája az is, hogy az
algoritmizálható és a heurisztikus folyamatok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Mikor vannak átlépések, ahol a
tudás és világismeret alapvetően meghatározza a megértést, s ez vajon kezdettől jellemző, vagy csak az utolsó
lépéseiben.
Jellegzetes vitatémája ennek a kornak, hogy a még a behaviorizmus vége felé kidolgozott hagyományos
perceptuális tanulási elképzelések, amelyek az érzékelési leképezésben a kontextus, a gyakoriság és az elvárás
szerepét hangsúlyozzák, vajon azonnaliak-e, vagy később megjelenő, másodlagos folyamatokban
érvényesülnek-e, vajon kétszakaszos rendszerben kell-e elképzelnünk őket, stb. (lásd erről Marton Magda
[1975] szöveggyűjteményét). Olyan kérdés ez is, amely már Helmholtz és Hering vitáiban a 19. század végét is
jellemzi. Az új, sokkal technologizál- tabb, sokkal adatgazdagabb kognitív pszichológia precízebben körül tudja
határolni az alulról felfelé és a felülről lefelé működő folyamatokat, vagy ha számítógépes metaforákat akarunk
használni, adat meghajtotta és fogalom meghajtotta folyamatok megfelelő viszonyát.
Egy másik jellegzetes vitatéma a szekvenciális és párhuzamos folyamatok és a figyelem helye ezek
elemzésében. Vajon milyen mélységű feldolgozásig érvényes a párhuzamosság, és honnantól kezdve jelenik
meg a szekvencialitás? Ez az évtizedekig tartó, számos kísérleti tényt érintő vita a nyolcvanas években azután
átmegy egy új szakaszba, amikor a mindent uralni igyekvő, átfogó kon- nekcionista tanulási modellek majd azt
hangsúlyozzák, hogy minden folyamatunk végső soron önmagukban működő, értelmetlen feldolgozási egységek
működésének eredménye. A szekvencialitás pusztán a nyelvi gondolkodásmód mintegy emulált betolakodása
lenne. Vagyis másodlagosan vagyunk szekvenciálisak, és elsődlegesen mindig párhuzamosak. Ha a dolog
technikai hasonlatait nézzük, akkor a klasszikus felfogás valahol egy újabb és újabb átiratokat eredményező
szövegszerkesztőnek, a modern felfogás viszont egy multimédia-rendszernek képzeli el az emberi gondolkodást.
Miközben ez a fejlődés a pszichológiában végbemegy 1970 és 1985 között, egy további abszorpciós lépés révén
kialakul a gépi ihletésű kognitív tudomány. Ennek jelszava az egységes információfeldolgozó paradigma. Ez a
paradigma a pszichológiát új keretbe helyezi. A kognitív tudomány, illetve – más szóhasználatban –
tudományok egyike lesz. Vagy úgy értelmeződik, mint egy átfogó kognitív szemlélet egyik megnyilvánulása,
vagy pedig mint egy metszet egyik eleme. Ezt a két felfogást mutatja a 22.2. ábra.
Az ábra bal oldala azt mutatja, hogy a hetvenes évekre a pszichológusok, a nyelvészek stb. felismerték, hogy
maga ez az egységesnek tűnő információfeldolgozó szemlélet igen sok területen megjelenik. Van egy közös
attitűd, amely valami közös címkét igényel. A kognitív tudomány ebben a felfogásban egy olyan integratív
tudomány programja lenne, amely a különböző területekből a hasonló szemléleteket emeli ki. Nem külön
tanszékekre, hanem az együttműködésre helyezi a hangsúlyt. A másik felfogás viszont, amelyet az ábra jobb
oldala mutat, úgy gondolja, hogy a nyelvészet, biológia, logika, matematika stb. szaktudományok, amelyeknek
van egy közös átfogó szakterülete, amely a megismerés és a tudásreprezentációk problémáival foglalkozik. E
szemléletben a kognitív tudomány nem attitűdök megjelenése a legkülönbözőbb területeken, hanem különböző
tudományok metszete, ahol a közös nézőpont elsősorban az emberi megismerés vizsgálata.
Ez a kétféle felfogás a tudományok története szempontjából is kétféle attitűdöt képvisel. Az egyik szerint a
tudományok többé-kevésbé kialakult rendszerében újabb és újabb attitűdök alakulnak ki. Például ha kognitív
etológiáról beszélünk, akkor nem jön létre valami új fejezet, amihez új fiókokat kellene nyitnunk a fejünkben és
a tanszékek és kutatócsoportok világában, hanem egyszerűen egy új attitűd válik szükségessé. A másik felfogás
szerint viszont az érintkezések révén új fejezetek jönnek létre, és a tudományos területeknek állandó burjánzása
lesz, ennek megfelelően a kognitív etológia külön tanszékként jelenik majd meg. E két attitűd számos kísérleti
pszichológus, pszichofiziológus vagy fejlődéskutató számára új azonosulási mintákat és érvényesülési terepeket
is jelent. Magyar kritikusok, Boros (2004) és Margitay (2006) is felhívják a figyelmet itt a fülkésedés
veszélyeire. Igazából azonban nem erről van szó. A pszichológia és a kognitív tudomány „flörtjének” szerepe
az, hogy működő és használható – például a gyakorlat felé nyitott és az ifjúságot inspiráló – modelleket
alakítson ki a megismerésről. Tágabb kereteket ad, s egzisztenciális mozgási szabadságot.
542
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
22.2. ábra. A kognitív tudomány mint közös szemlélet, illetve mint átfedési területek koncepciója
Az utóbbi két évtizedben azonban kiderült, hogy ez a száraz, pusztán reprezentációs megismerési világ nemcsak
emberi okokból, de tartalmi okokból is tarthatatlan. A tiszta megismerés eszményét egy interpretált kognitív
tudomány veszi át. Olyan interpretált kognitív tudomány, amely egyik lehetőségként a neurobiológi- ával
kacsint össze, proximális biológiai modelleket keres a megismerési folyamatokra (Pléh, Kovács és Gulyás
2004). Kibontakozik a kognitív idegtudomány. Ez adja a proximális, a közeli magyarázatokat, vagy ha az
evolúció felől nézzük, a megvalósító mechanizmusokat. Mára nem egyszerűen pszichofiziológia vagy agyi
képalkotás használata ez viselkedéses kísérletezés közben, hanem egy olyan attitűd, amely a puszta viselkedéses
adatgyűjtést is az idegrendszeri hálózatokra, területekre, a szisztémás idegtudomány hagyományos terrénumára
vonatkoztatva értelmezi. Az öntudatos mai pszichológia szerepe itt sajátos: ő adja meg a megmagyarázandó
dolgokat, és a viselkedés elemzésével valójában kulcsa annak, miről is kell szóljon az idegtudományi
értelmezés, többé nem valami megtűrt falusi rokon (lásd erről a Nobel-díjas élettanász s kiemelkedő kognitív
pszichológusok közös álláspontkifejtő dolgozatát: Albright, Kandel és Posner 2000). A gond itt is megvan: a túl
sok agyi lokalizáció a perspektíva elvesztésével fenyeget, amit csak a klasszikus komputációs logikából, például
a David Marrtól ismert feladatelemzés tud feloldani (Kovács 1991; ennek mai változata Changeux 2008).
Emellett az evolúciós pszichológia keretében megjelenik a disztális biológiai értelmezés fontossága is, ahol az
emberi megismerés rendszerét próbáljuk meg elhelyezni az evolúciós rendszerben. Próbáljuk a nyelvet úgy
tekinteni, mint evolvált rendszert. Próbáljuk a színlátás funkcióit tekinteni. Darwin és az evolúció eszménye
jelenik meg vezető elvként ebben az evolúciósan értelmezett kognitív tudományban (Pléh, Csányi és Bereczkei
2001).
Végül a harmadik interpretáció a társadalmi minták világa, ahol megpróbáljuk a társadalommal érintkező, a
társadalomban közlekedő ember megismerési folyamatait a társadalom szempontjából tekinteni. A színek
világától a társas alkudozás mechanizmusainak elemzésén át a mai házassághirdetések elemzéséig – ki
dicsekszik erőforrásaival, s ki a fiatalságával? – erőteljesen megjelent az a törekvés, amely a mégoly mai ember
lelki jelenségeit is évszázezrekkel ezelőtti adaptációkkal magyarázza. A pszichológia tekintetében magyarázó
törekvés ez. Az evolúciós tudományok teljes palettáján pedig két fontos jellegzetessége van: magát a belső
embert, az élményvilágokat, a preferenciákat nem mellékterméknek tartja, hanem az evolvált működések tartós
fenntartását biztosító rendszernek. Sem a szeretet, sem a szelíd táj preferenciája nem tűnik el, hanem funkciót
kap (Bereczkei 2003 mellett a Magyar Tudomány 2002/1.
száma jó bemutatása e törekvéseknek, összes konceptuális gondjukkal együtt). Mint mindegyik új iránynak, az
evolúciós pszichológiának is megvan a saját veszélye: túl könnyű, meseszerű magyarázatokat kreálhat, post hoc
mindenre. Mint Ketellar és Ellis (2000) rámutat, hosszú távon azonban van kiút ebből, a lokális
magyarázatokból kibontakozhatnak ellenőrizhető hipotézisek, amelyek már a klasszikus hipotetikus-deduk- tív
tudományeszménynek megfelelően működnek.
543
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A kognitív pszichológia és a kognitív tudomány kibontakozásának viszonya jól illusztrálja, hogy egy új irányzat
keletkezésében tetten érhető három mozzanat. Az egyik mozzanat ennek előkészítése, a meghaladott régi
paradigma vagy régi irányzat világában, együtt az új nemzedék lázadási igényével. Az új nemzedék igénye
akkor kap mozgalmi jelleget, ha külső tényezők ezt segítik. Ilyen külső tényező volt a pszichológusok világában
a múlt század ötvenes éveiben a számítástechnika megjelenése és az ehhez kapcsolódó matematikai és logikai, a
gondolat világát formalizáló fejezetek (információelmélet, kibernetika stb.) megjelenése. „Ha a gépek is
gondolkodnak, akkor talán az ember is gondolkodhat”, hangzott a felismerés. A másik jellegzetes mozzanat,
hogy az új irány egyszerre lesz fejezet a szakmán belül, és ugyanakkor iskola vagy paradigma, amely arra
törekszik, hogy mindent kisajátítson. Mind a kognitív pszichológia a lélektan saját történetén belül, mind a
később megjelenő kognitív tudomány mindenevő. Ezért jelenik meg ennek vonzása az 1990-es évektől új,
hasonló általánosságokra törekvő próbálkozásokra, mint például affektív tudomány, magatartás-tudomány stb.
Ezek a törekvések azonban nem jelentenek feltétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában. Épp a nyelv a
jellegzetes példa arra, hogy miközben vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista keretekből, továbbra is
velünk van a nyelvi rendszer önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet és a pszi- cholingvisztika egy
része nyíltan hirdeti is, hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a megismerés önmagában tekintett
karteziánus modellje. A félelem, hogy a „kognitív forradalom”, ami a pszichológiát illeti, visszavezet a wundti
modellhez, nem megalapozatlan tehát, de sokan szeretnék elkerülni ezt.
Reflexióra érdemes és tanulságos, hogy miben volt kitüntetett a kognitív forradalom és/vagy mozgalom, miért
nem vele azonos súlyúak az azóta keletkezett újabb törekvések. A behaviorizmus-kognitivizmus átmenetben a
lélektan történetét érintő s abban sokszor visszatérő, alapvető attitűdváltásról van szó. A lelki jelenségek
természetét tekintve a harmadik személyű nézőpont váltódik fel itt ismét az első személyű nézőponttal. Ezt
azonban egy olyan módszertan kíséri, amely megtartja a behaviorizmusból a harmadik sze- mélyű nézőpontot.
Ez a kettős attitűd adja a modern kognitív személet egyedülálló ízét, s ez sikerének titka is, kombinálva a
kísérleti és logikai
hagyomány ötvözésével. A frissebb újítások e téren, az első és harmadik személyű nézőpont kombinálásában
nem újítanak, csupán divatszerűen akarnak egy fejezetet diszciplínává tenni. A kognitív fordulat esetében
azonban többről volt szó: a diszcip- linarizálódás úgy fedezett fel újra fejezeteket, hogy egyben az alapvető
ontológiai és módszertani attitűdök korábban nem látott új kombinációját vezette be.
A másik jellegzetesség, hogy miközben az új irány, az új fejezet vagy új diszciplína egy attitűdből bontakozik
ki, létrejöttével olyan erőteljesen meghatározza a szakma fejlődését (új folyóiratok, új tanszékek stb.), hogy ez a
mindenevő attitűd mintegy új egységként próbálja a térképre helyezni. Ez feszültségektől sem mentes.
Magyarországra is igaz ez. A filozófiai kételyeket már említettem. De így van ez a pszichológián belül is.
Önmagában nem a provokatív mozzanat s az azt követő józan belátás itt az érdekes, hanem az, hogy ezzel
állandóan felmerül a tudományok burjánzásának veszélye vagy problémája. Vajon a kognitív tudomány valóban
új diszciplína-e? Igényel-e új tanszékeket (miként létrejött egy Kognitív Tudományi Tanszék 2004-ben a
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen), vagy valójában a szemlélet mint attitűd megjelenése
elegendő a legtöbb területen? Mindez azért fontos a tudományok jövője szempontjából, mert hasonló
szaporodások, amelyek hol az érintkezésen, hol az attitűdön alapulnak, másutt is létrejöttek. Az 1970-1980-as
évek terméke például maga az idegtudomány. Korábban csupán az anatómia, a fiziológia, a szövettan, a
pszichiátria, a neurológia, a farmakológia volt jelen. Az 1970-1980-as évek jellemzője az a felismerés, hogy
azok a fejezetek, amelyek az idegrendszerrel foglalkoznak az anatómián, az idegélettanon stb. belül,
feljogosítanak egy közös, új metszeti terület, az idegtudomány kialakítására, amely a legkülönbözőbb
diszciplínák attitűdjeit és metodikáját használja egy sajátos életjelenség sokoldalú vizsgálatára (lásd erről
Cowan, Harter és Kandel 2000 történeti áttekintését).
Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben kialakult újabb érintkezési terület, a kognitív idegtudomány nem fülkésedik
annyira, mint az idegtudomány, nem igazán akar új diszciplína lenni. A kognitív idegtudomány- nyal
544
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
foglalkozók megtartják eredeti identitásukat, mint pszichológusok, mint neurológusok, mint biológusok,
pszichiáterek stb. akkor, amikor a megismerési folyamatok sajátos idegtudományi interpretációjára törekszenek.
Mi is a tanulság mindebből? Az egyik tanulság, hogy állandóan végig kell gondolnunk, vajon elkerülhetetlen
folyamat-e adott területen a diszciplínák szaporodása? A tudományszociológusok szerint igen, mert a nagy
szakmákban kicsi a kommunikáció. Véleményem szerint nem. Nem a diszciplínák szaporodnak, hanem a
hozzáállások finomulnak ki a tudomány mennyiségi fejlődése következtében. Ezek a hozzáállások pedig azt a
látszatot akarják kelteni, mintha diszciplínák lennének. Ugyanakkor ez a szaporodás láthatóan kétféle
dinamikának megfelelően halad. Az egyik a tudások felszaporodása egy adott területen, együtt egy alapvető,
szinte világnézeti érvényű attitűdváltással. Ez hozta létre például a kognitív pszichológiát. A másik az
érintkezésekből összeálló, dialógus-központú (inter)diszciplínává válás, ez hozza létre például a kognitív
tudományt, amely igazán jól működő rendszereiben nem annyira intézményesedni, hanem egymáshoz
illeszkedni, közös párbeszédet alakítani szeretne. És ezt egészíti ki, miként már Wundt korában is, az
egzisztenciális mozzanat. Az új attitűdök nyújtotta új intézmények ökológiai fülkét teremtenek az újítás
képviselői számára.
Michael Tomasello (2002), a mai evolúciós alapú kulturális pszichológia legjelentősebb szerzője azt mondja,
hogy kultúra és evolúciós örökség viszonyában nem az az üdvözítő, ha azt gondol juk, hogy a kultúra hoz létre
különleges tanulási formákat, például az utánzást vagy a társas tanulást, hanem fordított a folyamat. Az emberré
válás során az ember, és csakis az ember – noha a kutyák és a csimpánzok egészen kis kivételeket mutatnak –
vált képessé arra, hogy összehangolja a figyelmét, az összehangolt figyelemből közös célokat, közös
döntéshozatalt eredeztessen, és ezen a furcsa együttműködési rendszeren keresztül tanuljon. To- masello
felfogásában nem a kultúra magyarázza a kulturális tanulást, hanem a kulturális tanulás mint különleges
biológiai forma magyarázza azt, hogy kultúra egyáltalán van. Valamikor a csimpánzok és a mai ember közt
eltelt hatmillió év során, valószínűleg több nagy fordulattal – az egyik kétmillió évvel ezelőtt történt, a másik
kétszázezer évvel ezelőtt – jött létre az a különleges tanulási forma, hogy az embercsecsemő és az emberfelnőtt
a másik tekintetéből tanul, a másik tekintetére ráhangolódva képes összehangolni a figyelmét. A 22.3. ábra
mutatja ennek az összehangolási folyamatnak a szerkezetét.
545
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
22.3. ábra. Tomasello és munkatársai (2007) felfogása a közös célok és a közös figyelem keletkezéséről mint
kulturális tanulási mechanizmusról
Két magyar kutató, Csibra Gergely és Gergely György (2007) természetes pedagógia elméletükben túllépnek
Tomasellón, és azt hangsúlyozzák, hogy a kulturális tanulás nem egyszerűen a figyelmek ösz- szehangolása,
hanem sajátos rámutató támpontokon nyugszik. Ilyen rámutató támpont például a csecsemő életében a hozzá
intézett, sajátos nyomatékú, lassú beszédmód, a szemkontaktus felvétele, amelyek a gyereket kiemelik az egyedi
kontingenciák, a véletlen tanulási helyzetek világából. Amikor a gyerek felismeri, hogy most éppen tanítják,
akkor felismeri a kulturális önkényeket, ami majd a kulturális normáknak felel meg. Sajátos, összehangolt
rendszer ez, amelyben az embergyerek nemcsak hajlandó a szociális tanítást elfogadni, hanem el is várja, hogy
tanítsák. Ez a természetes pedagógia, és a két kutató szerint ez lenne az emberi kultúrát lehetővé tevő sajátos
biológiai adaptáció.
Lorenz és mások kapcsán (16. fejezet) már láttuk, hogy az etológusok ötven éve hangsúlyozzák, hogy az
állatvilágban fajspecifikus tanulási formák vannak. Tomasello, illetve Gergely és Csibra újítása az, hogy az
embernél ezeket a fajspecifikus tanulási formákat a társas tanuláshoz kapcsolják. Azt mondják, hogy a társas
tanulásra való biológiai adaptáció lenne a kultúraalkotás különleges képességének alapja az embernél.
9.2.3. Selfelméletek
Az Énre vonatkozó különböző képzetek a modern pszichológia visszatérő témái Mach, Freud és Bald- win óta.
Nem újdonság, hogy ma, a megzavart identitások korában újra nagy ez iránt az érdeklődés. Nyíri (1980) már
negyedszázada rámutatott, hogy az identitás társadalmi válságai vezetnek az Én filozófiai és pszichológiai
újraelemzéséhez. A társadalmi felfordulásoknak megvan a tudományos hozamuk. A mai újdonság az identitás
kibontakozásának, zavarainak és változatainak elemzésében hármas. Megjelenik a világos összehasonlító
szempont, amikor a gyökeresen eltérő kulturális viselkedési minták mögött eltérő énkoncepciókat keresnek,
például szociálisan megosztott selfet (Fülöp Márta 2009 kötete jól bemutatja ezt). A modern identitáskutatás
másik újítása a részletesebb fejlődési kép kialakítása, amely sokat ad a klinikum számára is, s új fényben láttatja
Freud örökségét, valamint összekapcsolja a korai énfejlődést a cselekvésreprezentáció elméleteivel. Ebben a
fejlődési képben kitüntetett szerepet kap az a felismerés, hogy a személyiség önformáló mechanizmusainak jó
része a magunknak mondott történetekből, magunk és a világ narratív megkonstruálásából táplálkozik (Bruner
2004). Ez a narratív építkezés a személy válságainak megértéséhez is fontos kulcsot ad (vö. Pataki 1987; László
és Thomka 2001).
546
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Ez együtt jár a referáló munka erősödésével. Ha ennyi minden olvasható, megnő a közvetítők szerepe, de
mostanra már ők is elektronikusak lesznek. Ismét népszerű az Annual Review of Psychology, s megjelennek az
új elektronikus referáló folyóiratok, a Trends, a Nature Reviews. Mindez drámaian megváltoztatja a szakma
művelését, az intellektuális integrációt és számonkérhetőséget.
2. A mai információtechnikai eszközök azt a kérdést is felvetik, hogy vajon ezek az új eszközök
megváltoztatják-e érzésvilágunkat, életszervezésünket is, hasonló ismereti, tudásbeli és időgazdálkodási
változásokat eredményezve, mint annak idején az írás kialakulása, majd a könyvnyomtatás (az utóbbinál
gondoljunk csak Don Quijote világára).
• Milyen belső szerveződésük van ezeknek a rendszereknek, pl. kategorikus vagy elbeszélőalapú?
5.27. táblázat - 22.1. táblázat. A nagy kulturális változások mint kognitív architektúrák
547
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Donald emberré válási koncepciójában a három reprezentációs rendszer lényege az eltérően szerveződő tudás.
Az emberré válás három fordulata a mimetikus kultúra, a mitikus kultúra és az elméleti kultúra, ahol a
személyhez kötött tudást felváltja a szociális, társas tudás és átadás, kezdetben a gesztusok, később a
természetes nyelv keretében. A fogalmak ettől kezdve az emberek között „elosztva jelennek meg”, megjelennek
a szervezett „oktatási formák”, megjelenik a koordináció a kommunikáción és a közös reprezentációkon
keresztül. A szociális mozzanat Donald számára a természetes nyelvben is alapvető: „Kulturális szinten a nyelv
nem szavak kitalálása, hanem csoportos történetmondás. A nyelveket az elbeszélés szintjén találják ki tudatos
elbeszélők közösségei.” (Donald 2001b, 292. o.)
A harmadik fordulat az elméleti kultúra létrejötte, amely az első technológiai kommunikációs rendszert emeli be
az emberi mentális architektúra alakulásába. Az írással külső tudástároló, tőlünk függetlenedett rendszer jelenik
meg, s így munkamegosztás jön létre saját munkaemlékezetünk s a külső támogató emlékezetek, a könyvek
világa között. A külső emlékezet számos fizikai dologban valósulhat meg, korlátlan, állandó, és mindig
hozzáférhető. Olyan rendszerré válik ez, mely a gondolati építkezésben elvonatkoztatást eredmé nyez. (Ennek
filozófiai értelmezéséhez lásd Nyíri 1995; 2002.)
Hagyományos Hálózati
Az írásbeliség átalakítja az emlékezeti szerveződést is. Nem kell mindig mindennek a fejünkben lennie, a
kultúra olyan számunkra a rögzített ismereteivel, mint egy nagy, nyomtatott enciklopédia. A fejünkben csak
célzásokat kell tároljunk erre a rendszerre. A négy kultúra Donald értelmezésében nem felváltja egymást, hanem
bennfoglaló viszonyokat teremt. Éppen ez a bennfoglalás eredményezi, hogy a közlési és reprezentációs
rendszerek újfajta tudatosságot, önszervezést és kreativitást valósítsanak meg.
548
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A kép olcsó és tömeges megjelenése újra felveti, hogy mennyire alapvető és elsődleges a képi tudás az emberi
megismerésben (lásd Nyíri 2001; 2003). Ez egyben az oktatás és a tanítási eljárások új szervezését veti fel.
Vajon milyen legyen a különböző megjelenítési módok adagolása különböző tudásokra? Ehhez kapcsolódik az a
tézis, hogy az ember, az állatvilágban egyedülállóan, tanító lény (Tomasello 2002; Csibra és Gergely 2007).
Ennek a tanító és tanuló rendszernek hagyományos szervező kerete a vertikális, nemzedékek közötti
információátadás túlsúlya egy viszonylag stabil környezetben. Együtt jár ezzel, hogy a készségformálás s az
explicit tudások átadása is meghatározott korai életszakaszokra összpontosul, még a várható életkor
megnövekedése mellett is. A gyorsabban változó környezet, a növekvő életkor és az új kommunikációs minták
révén nemcsak az élethosszig tartó tanulás jelenik meg, hanem a tanítás oldalirányú, horizontális mozzanatai is.
(A hasonló változások átfogó evolúciós értelmezésére lásd Lalland és mtsai 2000.) A gyorsan változó
környezetben a nemzedéken belüli tanulás-tanítás jelentősége megnő. Ennek megfelelő elrendezése és
értelmezése az intézményes nevelés világában még várat magára.
Az emberi fordulatok viszont Donald felfogásában onnan indulnának el, ahol a saját idegrendszer önmagába zárt
világában a múlt megjelenítésére képes epizodikus kultúrát felváltaná a szociális szemantika megjelenése a
megosztott tapasztalatokkal. A testi leképezésen alapuló, s a fejlettebb, gyorsabb nyelvi reprezentációt egyaránt
egy szociálishárom- szög-séma jellemzi az epizodikus kultúra lineáris szemantikájával szemben, miként a 22.5.
ábra érzékelteti.
A teoretikus kultúra fennkölt névvel Donald az írás megszületését illeti. Ennek fontos mozzanata a szellemi
közösségek szerveződésében – mint eszmetörténet és közlési rendszerek kapcsolatát vizsgálva Nyíri (1995;
2002) rámutat – az objektív tudás eszméjének megszületése, az a gondolat, hogy önmagunk és a szociális
szemantika által behozott személyközi helyzet világán túl is létezhet bizonyosság, amit a könyvek hordoznak.
Ez a váltás a megismerési erőforrások szerveződésében a tudás társadalmi megoszlásában, a gondolatok
gyorsabb terjedésében is gyökeres változásokkal jár – hiszen az írás révén eszméket most már nem csak
interakciós helyzetben tudunk átvenni. Határozott változás jelenik meg – mint sok elemzés hangsúlyozza – az
erőforrásokkal történő gazdálkodásban az egyén szintjén is. Olyan gondolkodásmód jön léte, amely abban az
értelemben elvontabb, hogy minden helyzetben és a kontextusoktól függetlenül koherenciára törekszik, s
mindenütt s mindenkor alkalmazni képes a logikai következtetési sémákat (Cole 2005). Donald értelmezésében
ennek az átalakulásnak döntő eleme a tudás szerveződése szempontjából a testen belüli emlékezeti rendszer és a
testen kívüli emlékezeti tárak (a könyvek) közötti új munkamegosztás. Ezzel egy új architektúra jön létre: a
belső emlékezet állandóan számít a külső tárakra, onnan frissíti magát, ezáltal sokkal gazdaságosabbá válik.
Új fejlődéstan is kialakult, amely sokban emlékeztet a száz év előtti pedoló- giára, komplex
gyermektanulmányra, mikor a gyermeki fejlődést a genetika, a fejlődésbiológia és a pszichológia együttesében
és együttes módszertanával követi. Sok meglepetést, valódi fogalmi újdonságot ad ez az irány. Az egyik a
kompetens csecsemő koncepciója, annak feltárása, hogy milyen összetett, feltehetően veleszületett
teljesítményekre képesek szinte már az újszülöttek, mennyire területspecifikusak ezek a rejtett tudások, s milyen
korán tanulnak bonyolult dolgokat, amikor például ráhangolódnak a jellegzetes arcformákra vagy az anyanyelv
549
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
hangrendszerére (Csibra és Gergely 2007). A másik oldal viszont számos gyorsnak tekintett folyamat
lassúságának felismerése, például a látás kései, óvodás- és iskoláskori strukturális fejlődésének feltárása
(Kovács 2005).
Mindehhez kapcsolódik számos nagyon is gyakorlati kérdés: a fejlődés újraindulásának lehetőségei, a kritikus
fejlődési szakaszok természete. Mi az, ami egész életen át nyitott marad például a látórendszerben vagy a nyelvi
rendszerben (gondoljunk az arcokra és a szavakra), s mi az, ami rendesen korán zárul (pl. a nyelvtani rendszer),
vajon ez utóbbi újra megnyitható-e (Julesz és Kovács 1995)? Vagy mi a döntő az értékrend alakulásában: a
kisgyermekkor vagy a serdülőkor?
Feltehető a kérdés, hogy vajon vannak-e életperiódusok, amikor bizonyos készségek elsajátíthatók, s kritikus
szakaszok, amikor valami lezárul.
A csecsemő már két-három hónapos korában statisztikailag leképezi anyanyelve hangszerkezetét, a tanulás és a
ráhangolódás tehát az aktív beszédnél sokkal korábban végbemegy (Mehler, Dupoux és Gervain 2008). De ez
láthatóan nem zárja le a kritikus periódust: az ötéves gyermek még anyanyelvi szinten tudja elsajátítani egy
újabb nyelv hangrendszerét. Ötéves korig nagyon köny- nyen, öt- és tizenegy éves kor között is viszonylag
könnyen tanulunk meg, a prepubertáskorig (mintegy tizenegy-tizenkét éves korig) is jó hatásfokkal sajátítunk el
újabb nyelveket is, viszonylag nyitottak vagyunk. Tehát nincs arról szó, hogy egy nagyon korai tanulás után
nagyon korai lezárás menne végbe – amit nehezen tudunk megmagyarázni. A másik, ami nehezen
megmagyarázható, hogy egyáltalán miért megy végbe maga a lezárás. Mondhatnánk: azért, mert az ember butul,
de tudjuk jól, hogy ez a válasz nem elégséges.
Nézzünk egy magyarázó példát. A látórendszer bizonyos sejtcsoportjaiban már a hat-tizenkét hónapos korban
elhalás mutatkozik. Ezután más alrendszerekben, négy- és hatéves kor között sejtszaporulat jelenik meg, amit
szinaptikus szaporulat egészít ki. Tehát például a látás esetében is nagyon sokféle folyamat megy végbe kb.
tizenöt-tizenhat éves korig (Kovács 2005). De lezárul-e a rendszer? Nem. Honnan tudjuk ezt? Kétségtelen, hogy
struktúrájában lezárul, de például az emberi arcfelismerő rendszer is egész életünkben nyitott. Ez roppant fontos,
mert azt mutatja, hogy azért alakult így, mert mint főemlősök folytonosan szociális világban élünk.
Emberőseink egyenként ismerték azt a száz-százötven társukat, akivel együtt éltek: egyedenként, az arcuk
alapján felismerték őket.
Van, aki úgy értelmezi a nyelv elsajátításának kritikus periódusát a nyelvoktatás szempontjából, hogy a
serdülőkor után és a felnőttkorban továbbra is rendelkezésünkre áll az a struktúrakiemelő, spontán elsajátító
rendszer, amivel pici gyermekkorunkban élünk, csak gátlódik. Steven Krashen, ennek a felfogásnak a
legpregnánsabb képviselője azt mondja, hogy tulajdonképpen akkortól válik nehézzé a nyelv elsajátítása, amikor
okossá és szégyenlőssé válunk. Hiszen a serdülőkortól kezdve nagyon érzékenyek vagyunk a nevetségességre,
és ezért nem merünk próbálkozni a nyelvben olyan struktúrákkal, amiket nem ismerünk (nem tudjuk, hogyan
kell mondani), ezáltal beszűkül a mozgásterünk. Másrészt logikusak vagyunk: ha egy felnőttet új szavakkal és új
nyelvtani szerkezetekkel „támadunk meg”, akkor azonnal megállítja a nyelvtanárt: „most akkor vagy szavakat
tanulunk, vagy nyelvtant”. A nyelvtant régi szavakkal, a szavakat meg régi mondatszerkezettel tanítjuk. A
kétéves gyermek azonban nem tudja azt mondani, hogy álljunk csak meg. A gyermek egyszerre tanul hangot,
szavakat, nyelvtant és szociális szabályokat, amelyek a nyelvet körülveszik. Ste- ven Krashen szerint
módunkban áll visszajutni ebbe az állapotba. A mai nyelvoktatási módszerek jó része is azért „társalogtató”,
mert ezt a gyermeki elemet próbálja másodlagosan visszahozni a nem gyermeki világba.
Természetesen régi probléma, s visz- szavezethető legalább Arisztotelész és Platón szembeállítására és az újkori
racionalista-empirista vitákra is, hogy milyen viszony van a genetikus mozzanatok és a környezeti interakciók
550
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
között az emberi fejlődés meghatározásában. Ez a klasszikus természet versus nevelés dilemma, éppen a mai
természettudomány fejlődése következtében, a korábbinál sokkal komplexebbé vált. Már az 1910-es évektől
megjelent William Stern munkájában, korai megjelenésben már gyermeknyelvi kutatásaiban is (Stern és Stern
1907) az a konvergenciaelmélet, amely szerint az öröklés és a környezet nem egyszerűen kölcsönhatásban van,
hanem konvergens módon határozza meg a fejlődést. Ez a konvergencia Stern számára azt jelentette, hogy kell
valami közös, mintegy összegző területet találni – ez volt számára a személyiség fogalma -, ahol a környezeti és
genetikai összetevők egymással interakcióba lépnek. A szó legtágabb intellektuális értelmében Stern modern
követőinek tekinthetők azok az elméletifejlődés-interp- retációk, mint például Oyama (2000) munkái, amelyek
szintén azt emelik ki, hogy félrevezető maga az öröklés és környezet mint meghatározó tényezők
különválasztása. Vannak azonban olyan értelmezések is, amelyek nem pusztán teoretikus újdonságot vagy
felújítást, hanem éppen a genetikából kiinduló komplexebb képet hangsúlyoznak. Tézisszerűen fel lehet sorolni,
hogy melyek azok a tényezők, amelyek révén a modern genetika eredményei az egész szervezet, és ezen belül a
mentális rendszer fejlődésének komplex felfogását állítják előtérbe.
a. A genom korlátai. A mai genetikának a pszichológiát is érintő fontos felismerése, hogy az emberi genom
sokkal korlátosabb, mint azt korábban gondoltuk, kevesebb mint 30 ezer génnel számolhatunk a fejlődés
meghatározásában. Ez nagyon nehezen vetíthető le azokra a felfogásokra, amelyek számos egyedi
viselkedéses vonást, például olyan nyelvi tényezőket, mint mondjuk az érzékenység a nyelvtani egyeztetésre,
bizonyos ízek iránti preferencia stb., mind genetikai meghatározottságúnak tartanak. Szakítanunk kell a
viselkedésgenetikában és a pszichológiai folyamatok genetikai értelmezésében is az egy az egyben való
megfeleltetés eszményével, ahol minden viselkedési feno- típusnak egy egyedi gén felelt volna meg. A
legtöbb viselkedési mozzanat genetikai értelemben poligénes meghatározottságúvá válik.
b. Szabályozó gének előtérbe állítása. Testi tulajdonságok esetében is számos igen részletesen kidolgozott és
bizonyított genetikai modell van arra nézve, hogy a gének sajátos időzítő, szabályozó genetikai rendszerek
hatálya alatt fejtik ki hatásukat. Azt, hogy például egy állat testfelülete milyen szelvényezettségű és csíko-
zottságú lesz, nem a szelvényezett- ségért felelős külön gének, hanem bizonyos sejtszaporodási folyamatokat
irányító időzítő, szabályozó gének befolyásolják. Ezek a szabályozó gének rendkívül jelentősek az
idegrendszer fejlődésében és következésképpen az emberi fejlődésben oly fontos szerepet játszó kritikus
periódusok meghatározásában is.
c. A nyitott rendszer genetikája. Az emberre leginkább jellemző mentális folyamatok, például a nyelv,
nyilvánvalóan nyitott rendszerek abban az értelemben, hogy az egyéni élet során történő beállítást
feltételeznek, de ugyanez érvényes az arcpreferen- cia-rendszerre, és így tovább. Olyan genetikai modelleket
kell tehát keresnünk a fejlődés meghatározóinak vizsgálatában, ahol magában a genetikai modellben mintegy
elvárásként benne van a környezeti interakciók világa, amelynek megfelelően stabilizálódik például már az
első év során az anyanyelv hangrendszere egy sokkal nagyobb repertoárból, és így tovább.
d) Szelekciós és instrukciós modellek. Ennek a nyitott rendszerű genetikai szabályozásról szóló gondolatnak a
sajátos megnyilvánulása a mentális és idegrendszeri folyamatok genetikai meghatározottságában a szelekciós
modellek előtérbe helyezése. Olyan szelekciós modelleké azonban, amelyek egy mozgó embert feltételeznek,
miként azt először Edelman (1987) és Changeux (2000) a hetvenes években kifejtették. A szelekció nem
egyszerűen az evolúció terméke, hanem az idegrendszeri hálózatok bizonyos kritikus periódusaiban az egyéni
élet során végbemenő folyamat. A hagyományos tanulás- és fejlődéselképzelés instrukciós szemlélete úgy
gondolja, hogy minden kulturális mozzanat, minden sajátos emberi mozzanat egyszerűen környezeti
utasításokból származik. A szelekciós felfogás szerint viszont a kultúraképző emberi idegrendszer maga
mintegy variációkat hoz létre, amelyek ugyanakkor elvárják a környezettel meglévő interakciót. A környezeti
interakció, amit hagyományosan tanításnak nevezünk, itt valójában mint sajátos szelekciós ágens működne.
Ennek különleges modelljei is kialakulnak, például To- masello (2002; Tomasello és mtsai 2005) felfogása vagy
Gergely György és Csibra Gergely modellje a pedagógiai hozzáállásról (Gergely 2002; Gergely és Csibra 2005;
Csibra és Gergely 2005), amelyek a tanító kultúra mint figyelemirányító rendszer tanulásszerkezetet is
meghatározó jelentőségét emelik ki.
A sokrétű meghatározottság kissé metaforikus átfogó modelljét adta meg Waddington (1957; 22.4. ábra)
Waddington munkáiból általában a középső ábrát (b) szoktuk idézni, amely azt mutatja, hogy epigeneti- kus
térképként kell elképzelnünk az evolúciós meghatározottságot, ahol ennek a térképnek két felszíne van. A felső
az epigenetikus fejlődési boríték. A golyó útja pedig az emberi egyedfejlődés. Kezdetben sokfelé mehet ez az
egyéni út. De egy idő után beszalad bizonyos, evo- lúciósan előkészített csatornákba, és onnantól kezdve a
csatornában halad tovább. Ezt a mintázatot, ezt a csatorna-domborzatot alakította az evolúció. Ennek genetikai
ácsolata a felszín alulról nézve. Az alsó ábra (c) mutatja azt, hogy hogyan képzeli el Waddington ennek az
epigenetikus útnak a genetikai összefüggéseit. Az ábrán látható kis hasábok a gének. A vonalak az oksági
551
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
láncok, a genotípustól a fenotípus felé. Waddington érvelése szerint nem szabad a viselkedésre nézve olyan „egy
gén – egy viselkedés” determinációt elképzelni, mint azt naivan elgondoljuk, hiszen a gének egy sokrétű oksági
láncolatban feszítik ki azt a felületet, amely az egyedfejlődést, a golyó útját meghatározza. Ha csak egy
madzagot elvágunk, attól még a többi madzagtól ugyanúgy működhet a lepedő. A gének tehát nem merev
meghatározottságban tartják fenn a rendszert. Fontos, máig tartó üzenet ez az evo-devo program irányába.
Egyben felveti, hogy az evolúció és az egyedfejlődés is lankákkal vagy szakadékokkal jellemzett-e?
22.4. ábra. Conrad Waddington (1957) elképzelése a fejlődés útját preferáltan alakító genetikai tájképről. a) Egy
valós tájkép. b) A fejlődési tájkép. c) A mögöttes genetikai rendszer. A sötét hasábok a gének, az összekötő
vonalak a fenotípushoz vezető sokrétű oksági láncok
22.5. ábra. A reprezentációs rendszerek változásai és a társas szemantika megjelenése Donald rendszerében
Szokványosan – és most ezt a szokványos értelmezést fogom használni – az emlékezeti rendszereket nem a
társadalmi csoportokra, hanem az egyénekre vonatkoztatva értelmezzük. A mai emlékezetpszichológiai
szóhasználat és felismerések sokat segítenek abban, hogy megértsük a különböző szelekciós mechanizmusok
közötti lehetséges kölcsönhatások terepét. Két fontos megkülönböztetés alapvető e téren. Az egyik a
munkamemória és a megőrző, hosszú távú emlékezet kapcsolata. A munkamemória-rendszerek sajátos rövid
távú feldolgozó rendszerekként arra képesek és azt eredményezik, hogy gyors, ökonomikus módon áttegyék a
negyedik ciklusból származó hatásokat a harmadik cikluson keresztül a másodikba. Vagyis a munkamemória-
rendszerek alkalmasak arra, hogy a kulturális hatásokat személyes interakciókon keresztül közvetítsék az egyén
reprezentációs rendszere felé. Az egyéni tanulás szelekciós ciklusában a munkamemória-rendszer azt biztosítja,
552
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
hogy az egyéni percepció és az éppen érvényesülő kulturális ráhatás között megfelelő kölcsönhatás jöjjön létre.
A munkamemórián keresztül válnak a kulturális memóriában rögzített dolgok, a tudások és eljárások az egyéni
hosszú távú memóriarendszer részévé. A másik oldalon, a működés szempontjából viszont a kultúra biztosít
lehetőséget arra, hogy a munkamemória gazdaságossága révén állandóan felfrissítsük tudásunkat, illetve
mintegy utalásokat alkalmazzunk arra nézve, hogy milyen elkötelezettségeink vannak, és milyen kulturális
mozzanatokat szeretnénk kultiválni. A munkamemória mintegy vázlatokat tartat a fejünkben arról, aminek a
kiegészítő memóriarészei a kulturális emlékezetben vannak.
Hordozható Rögzített
Ebből a szempontból a hálózati információhordozókra nézve az alapvető lélektani kérdés az, hogy – a puszta
metaforákon túl – létrejöttük elindít-e egy újabb reprezentációs és architektúraszervezési forradalmat. Mint sok
elemzés rámutat, ennek egyik vezető kérdése, hogy a hipertext-szervező- déssel és a képek elárasztó jellegével
megváltozik-e a gondolkodás szekvenciális, egy központú, lineáris szerveződése, amely úgymond az íráshoz
kapcsolódott volna.
Nem mindenki hiszi így. Vannak felfogások, amelyek szerint a lineáris és kijelentésszerű (pro- pozicionális)
szerveződés valójában a legalapvetőbb, biológiai, nem hajlékony architektúrák közé tartozik (Fodor 2000). Ezek
a viták – „mennyire változtat meg az információs technológia? – tulajdonképpen egy tradicionális kérdést is
érintenek: a gondolati rend forrásainak kérdését. Hagyományosan él az emberi gondolkodás szervezettségéről
egy belülről indított felfogás, amely a racionalitást kiindulópontnak tekinti, a döntő mozzanatnak a képzeteket (a
reprezentáció világát) tartja, szemben a másik felfogással, amely a belső rendet kívülről építi fel. Ennek
kiindulópontja az interakció és a kommunikáció, ez lesz mind a személyiség, mind a logika forrása (lásd erről
Pléh 2001).
A „gépi determinista felfogások” ennek a kívülről befelé építkező elképzelésnek egyik változatát adják. Olyan
változat ez, amely szerint nemcsak a Popper értelmében vett szellemi objektivációk, hanem a magunk alkotta
553
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Sokat vitatkozunk eközben a kulturális változatokról. A mai evolúciós pszichológia mind radikális, mind
lágyabb változataiban izgalmas kérdéseket fogalmaz újra. Vajon a modern ember is az emberré válás során
kialakult adaptációk segítségével oldja meg a feladatait? Ma gyorsan változó kultúrában élünk. A kulturális
változatokban vajon felismer- hetők-e egyetemes minták? Robin Dunbar (1996;
1. szerint igen. Például még mai kapcsolatvilágunkban, az elektronikával segített rendszerben is megjelenik az
az ősi mozzanat, hogy az embert három különböző erősségű társas burok veszi körül. Vannak olyan emberek,
akikkel napi távkapcsolatban vagyunk, vannak, akikkel heti néhány kapcsolatban, és vannak külső
kapcsolataink. Ennek az értelmezésnek a logikája azt mondja, abban az értelemben konzervatívak vagyunk,
hogy a meglévő jellegzetes kapcsolatképző módjaink hosszú évezredeken keresztül velünk élnek.
Az, amit a hagyományos szociálpszichológia ötven évvel ezelőtt véleményirányító elméletnek nevezett,
feltételezte, hogy a valóságos társas csoportokban, mondjuk egy faluközösségben, a nézetek terjedésének
vannak kitüntetett személyei, és ezáltal egy kétlépcsős kommunikációs terjedési modellt dolgozott ki. Ma
mindez pusztán az internetes vagy telefonálási hálózatok költségszokásainak elemzéséből elvezet az
átkapcsolóállomások (hub) kitüntetett jelentőségének elemzéséhez. Ebben a tekintetben a véleményirányító
személy csak egy különleges esete lesz a sajátosan optimalizált hálózatszerveződés általános problémájának.
A kihívás itt valójában az, hogy ezek az új modellek és új kutatások azt mutatják meg, hogy a
társadalomtudománynak költséges adatképzési módszereit újra kell értékelnie. Vajon mi többet tudunk meg
szociometriai kérdőívekből például az emberi hálózatok általános szabályszerűségeiről, mint a Barabási-féle
puszta hálózatelemzésből? A kultúraelmélet szempontjából a kihívó mozzanat pedig az, hogy mindezek a
kutatások felvetik annak a lehetőségét is, hogy az emberi kultúra, mint sajátos szerveződési mód, nem is annyira
sajátos, csak az egyik optimalizációs megoldása bármilyen összehangolandó nagy rendszernek, ahol persze a
számunkra dédelgetett különbség az, hogy nálunk az összehangolás a vélemények összehangolásán keresztül
megy végbe.
Maga a hálózati típusú információ használata is felveti, hogy új készségek születnek az új rendszerekkel. Új
típusú kereséseket, bizonyossági elveket, időgazdálkodást is el kell sajátítanunk az új közegek világában. Az
emberi gondolkodásban bizonyosan létrejött egy gyökeres új állványzat az írás, majd a könyvnyomtatás
megjelenésével. Nincs még elég távlatunk, hogy megítéljük, vajon a mai világban hasonló változások indulnak-
e el. Az egyik lehetséges jelölt a hálózati információtárolás. A tudásról való új reflexió, a linearitást felváltó
egyidejűségről folyó meditációk mellett a készségek új típusú kul- tivációját is eredményezheti ez, és új
célkijelölést az explicit és a készségszerű tudások viszonyában. A radikálisan mobilis közlés és információ-
hozzáférés két izgalmas további kérdést vet fel. Nem fognak-e ezek az idő- és helyszétbontó technikák
zavarokhoz vezetni helyhez kötődő tudásmozgósításunkban, s vajon milyen új közösségek és új szabályok
alakulásához vezetnek? Lesz-e a mobiletikettből új időszemléletű mentalitás?
554
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Hagyományos Hálózati
Linearitás Egyidejűségek
Együttlét Virtualitás
A klasszikus területek átalakulása mellett egészen új alkalmazott területek is körvonalazódnak. Két, hazánkban
is virágzó példát említenék. A modern gazdaságpszichológia (Hunyady és Székely 2003) például egyszerre
használja a lokális gazdasági kölcsönhatások szociálpszichológiáját és a nagy folyamatok belső közvetítőit.
Nehéz megmondani, mikor figyel pszichológus-, s mikor közgazdászszemmel. E tekintetben messze túllép a
hagyományos pszichológiai kereteken. A klinikai nyelvészet pedig a gyermeki és felnőtt nyelvi zavarok
elemzésében egyszerre akar nyelvész, pszichológus, neurológus és logopédus lenni. A mai újdonág itt nem
csupán az egymásra találás, hanem az, hogy ugyanarról a betegről ma már nem három történetet akarnak
elmondani, hanem egy közöset. (Jól bemutatja ezt a Pszichológia folyóirat 2002/3. tematikus száma Csépe
Valéria szerkesztésében.)
Ezekben az új alkalmazásokban jogosan merül fel, hogy a különböző kompetenciák találkozásában mi marad a
lélektan szerepe? Nem kell féltenünk magunkat, hogy feloldódunk. A viselkedés és érzés modelljei, a
pszichológiai kérdések adják meg a redukciós modellek számára a megmagyarázan- dót. A neurológus és a
nyelvész között például a pszichológus ad „működő” modelleket a mentális szókincs szerveződéséről. A
magasabb társadalmi szerveződéseket vizsgálók számára viszont éppen a cselekvők, a gazdaságot, jogot
mozgató emberekre vonatkozó pszichológiai modellek lesznek mintegy „alsó megszorítások”. Röviden, a nagy
interdisz- ciplinaritás közben újra felfedezzük a szerveződési szintek kérdését, s a pszichológiát már nem
szégyenkezve, hanem büszkén képviseljük közbülső tudományként.
Az önállóság alapvetően fontos figyelmeztetést hordoz a magyar pszichológiára nézve is. A mai egyetemi
szervezeti átalakulások közben, amikor a népszerűség révén a pszichológia eltartottból eltartóvá válik, nagyon
meg kell fontolnia, hogy milyen bölcs taktikával védje önállóságát. Ez nem csupán az egyetemek gondja, és
semmiképpen sem képzelt veszély. A tudományfinanszírozásban, a szakrendben, az akkreditációs rendszerben
is újra összekapcsolódik a pszichológia a neveléstudománnyal. Ez három tekintetben is aggályos. Nem
elhanyagolható a jelképes mozzanat. Ez az összekapcsolás a pszichológia megszüntetve alárendelésének
korszakát, az ötvenes éveket idézi. Aggályos azért is, mert komplex beágyazottsága révén a pszichológiának,
miként Piaget (1967b) már közel fél évszázada kiemelte, az ideális „helye” a fizikai, a biológiai, a formális és a
társadalomtudományok között, azok érintkezései világában van, egyszerűen tárgyának beágyazottsága révén.
555
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Végül aggályos ez az (ön)elhelyezés, mert a mai világban, legalább egy évtizede virágzik az a jelszórendszer,
amely a bölcsésztudások művelésének és oktatásának korlátozását tűzi ki célul.
A pszichológia fontos taktikai érdeke is ebben a helyzetben, hogy közelebbinek mutassa magát a
természettudományokhoz. Ráadásul ez a valóság is. Olyan embertudományt szeretnénk csinálni, amely az
emberi megismerés és érzés világát egyszerre tekinti proximális és disztális biológiai beágyazottságában,
kibontakozásának kulturális interakciós meghatározottságában, s egyben mint formaalkotó rendszert is látja és
láttatja (22.6. ábra).
A bölcs taktika itt egy harmadik, egzisztenciális mozzanatra is vonatkozik. A száz évvel ezelőtti viták s a mai,
virágzónak indult német pszichológia sokáig nehezen heverte ki a két rivalizáció közötti vergődést; a filozófia és
a pedagógia versengtek vele ugyanazért a szellemi territóriumért s kenyérért. Ez volt az elsődleges belső oka
annak, hogy az 1940-es évekre az amerikai pszichológia vált egyértelműen vezetővé, ahol már az első nemzedék
is önálló oktatási egységeket teremtett. Tanulságos ennek idői dinamikája a tudományos viták tartalmáról, mint
azt a 9. fejezet elemezte.
Az 1920-as években az európai, s ezen belül a német pszichológia is az alkalmazott szakma felé mozdult el,
azonban számos nehézséggel kellett megküzdenie. W. Stern és K. Bühler 1929-ben petíciót kénytelenek
megfogalmazni, azt kérve, hogy korábban pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá
kerüljenek (Ash 1980b). Általában jellemző a korra, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan
virágzása közepette, a német akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül. Hasonló
változás ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban, illetve az ötvenes évek Magyarországán.
Az európai országok jó része a német mintát követte. A pszichológiai részlegek az egyetemi világban többnyire
a filozófia valamilyen tagozatai voltak, s csak a második világháború után jelent meg az akadémikus
önállósulás. Európa keleti részén, így Magyarországon is ezt a folyamatot sok ideológiai és társadalmi alapú
megtorpanás kísérte. Az embert önmagában tekintő, s viszonylag stabil paraméterekkel tudományosan
vizsgálhatónak tartó pszichológia sokféle rendteremtő és gyors változást hirdető mozgalom számára gyanús. A
Szegedi Egyetemen 1929-től működött Pszichológiai Intézet (Szokolszky 2009), elsősorban a tanárképzést
befolyásolva. A Budapesti Egyetemen – a későbbi ELTE világában – a harmincas években Harkai Schiller Pál
556
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
vezetésével a bölcsészeten belül működik egy Lélektani Szeminárium. Csak 1947- ben jött létre egy fennmaradó
Lélektani Tanszék Kardos Lajos vezetésével, de a valódi szakképzés csak 1963-ban indulhatott be.
Az önállósuló akadémiai szakma életében mindenütt évtizedekig tartott, amíg a gyakorlati pszichológia fölénybe
került az elméleti pszichológiával szemben. Az Egyesült Államokban csak a második világháború után ment
végbe ez a folyamat (Clark 1957), Magyarországon pedig csak az 1970-es évek végére. Hosszú folyamatról van
tehát szó. Ma azonban a legtöbb országban nagyon jellegzetes profilt mutat a hivatások aránya. A 22.7. ábra
mutatja a legnagyobb múltú társaság, az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association
– APA) esetében a nagy foglalkozási csoportokat. Az akadémikus specializáció 1948 és 2005 között 41
százalékról 12 százalékra csökken a teljes tagságban, összhangban a hivatásszerű pszichológia
kibontakozásával. Ugyanakkor a klinikai jellegű foglalkozások aránya 18 százalékról 33 százalékra nőtt.
22.7.ábra. Az Amerikai Pszichológiai Társaság szekciótagságának alakulása fél évszázad során (abszolút
számok, alapján összevonásokkal; Pléh 2008b nyomán)
Hasonló, bár kisebb történeti részletességű adatok Európából is rendelkezésünkre állnak. Az Európai
Pszichológiai Társaság adatai (22.8. ábra) szerint 2003-ban a lakossági telítettségi arány 1 pszichológus 1850
lakosra, míg az EFPA (Euro- pean Federation of Psychologists’ Associations) elvárásai szerint 2010-re az arány
1:1500 lesz. A deklarált foglalkozási arányok hasonlítanak az amerikai helyzethez, azzal a finomítással, hogy a
klinikai hivatások még dominálóbbak.
Látható, hogy a társadalom bajai és az egészségügy jelentik a pszichológia legfontosabb alkalmazási területeit.
A pszichológusok kétharmada, háromnegyede a világon mindenütt az egészségügyben, klinikai területen
dolgozik. A klinikai pszichológia évszázados hagyományok során, fokozatosan pro- fesszionalizálódott. Ez a
professzionalizálódás a legtöbb országban rendkívül finom lépéseket igényelt. Az egyik ilyen finom lépés volt
az eltávolodás a kifejezetten orvosi gyakorlattól, s a különbségt tel a klinikai pszichológus és a pszichiáter
munkája között. Sok esetben gyakorlatilag ez azt jelenti a terápiás munka során, hogy míg a pszichológus nem
írhat fel gyógyszert, addig az orvos felírhat, de természetesen mindenhol léteznek sajátos jogi és különböző
egészségügyi megoldások is.
22.8. ábra. A pszichológusi hivatás különböző ágai százalékos arányban az ezredforduló táján (az európai
pszichológiai társaságok adatszolgáltatása alapján; az összegek 100% feletti értéket adnak, mert többszörös
hovatartozást is lehetett deklarálni; Pléh 2008b nyomán)
557
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
klinikai pszichológusi kompetenciák rendszere. Magyarországon például még az 1960-as években az ötéves
egyetemi képzés második szakaszában kaptak a pszichológusok klinikai képzést. Az 1970-es évek közepétől
csak utólagos, az egyetem utáni hároméves képzést követően jogosultak a klinikai szakpszichológusi cím
használatára. A pszichoanalízis terjedése révén a gyakorlati pszichológia egyik ágában igen határozott
követelmény az igazi beavatási mozzanat, ez a beavatás a pszichológia egészében mindenütt évtizedig tart. A
professzionalizáció általában további differenciációt is jelent. Nemcsak a klinikai szakpszichológusi cím
meglehetősen erősen szabályozott, de különböző alágak jönnek létre, mint például felnőtt- és gyermekklinikus
stb., szinte minden országban, és külön technikai tanfolyami igények keletkeznek bizonyos eljárások
használatára. A pszichoterápia különösen erőteljesen szabályozott, végzéséhez további eljárások és további
ellenőrzési lépcsők vannak beiktatva.
Az iskola és a gyermeki fejlődés témája a modern pszichológia hivatástudatának másik fő táplálója már a
századforduló óta. Európában Binet és Cla- parede, majd Jean Piaget és Henri Wallon, Amerikában John
Dewey, Thorndike és mások, Magyarországon Nagy László, Dienes Valéria, Mérei Ferenc, Várkonyi
Hildebrand, Karácsony Sándor nagyon sokat tettek azért, hogy a fejlődés gondolata szinte mozgalmi erejű téma
legyen a pszichológiában. A fejlődés azért kulcstéma, és ugyanilyen súlyú az iskola és a gyermek kapcsolata is,
mert az optimista pszichológusok ebben látják a jövő zálogát. Gyógyítani, támaszt nyújtani kétségtelenül fontos
a valamilyen zavarral jellemzett nemzedéknek, de még fontosabb kinyitni az új nemzedék szemét.
A hagyományosan munkalélektannak nevezett terület a 20. század során két nagy differenciáción ment
keresztül. Ezek a differenciációk mind a munka világának átalakulásával kapcsolatosak. Az egyik differenciáció
a hatvanas évektől jelenik meg. Hasonlóan ahhoz, ahogy a pszichológia egészét áthatja a számítógép
inspirációjára is körvonalazódó kognitív szemlélet, megjelenik a mérnöki lélektan.
A mérnöki lélektan egyik fő témája, hogy hogyan lehet tanulmányozni azokat az ember-gép rendszereket, ahol –
és egy kicsit visszatérünk a 19. századi avítt csillagvizsgálók világához, csak modernebben – az ember is egy
sajátos lépés a műszerek világában. Egy vadászrepülő, vagy egyáltalán egy repülőgép, egy atomerőmű
vezérlőcsarnoka, egy villamos teherelosztó mind olyan helyek, ahol a sajátos műszerek és a műszerekre való
emberi reagálás óriási kockázatokkal bírnak. Ezeket a rendszereket, az itt megvalósuló optimalizációkat – hogy
milyen legyen a legjobb műszerfal-, milyen legyen a legjobb nyomógomb-elrendezés stb. – kezdi el vizsgálni a
mérnöki pszichológia, aminek azután sokaknál kognitív ergonómia lesz az új neve.
Ezek után tekintsük át, hol áll mindebben a magyar pszichológia? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy
nincsen különösebben elmaradva a világtól. Tudományos produkciója számos területen elsőrendű. Az
idegtudományi, evolúciós, eto- lógiai gondolkodásba való beágyazottságunk igen erős, s erősödik a más
társadalomtudományokkal, az irodalommal, joggal, közgazdasággal, nyelvészettel, történettudománnyal
meglévő szerves kapcsolatok világa, ami ma a tudományos siker kulcsa. Van persze viszonylagos
elmaradásunk, de annak, hogy mi a tegnapi újságot olvassuk, vannak
előnyei is: reflektívebbek s szélesebb látókörűek maradunk, összehasonlítva számos naprakészebb országgal.
Ugyanakkor, miközben a tudomány virul, az egyetemi oktatást, a jövő tudományának zálogát sok gond jellemzi.
Két okra vezethetőek vissza ezek a gondok, s egyik sem csak magyar sajátosság. Az egyik a szűkösség. A
pszichológia mára a negyedik legnépszerűbb szakká vált nálunk is – csak a közgazdaság, a jog és az angol előzi
meg –, s az egyetemek nem tudtak még ennek a tömegképzési átalakulásnak megfelelően lépést váltani. Az
európai képzési tervekkel összehasonítva, a legnagyobb gond a szakmai készségek fejlesztésének és a szakmai
558
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
A másik ok a magába zárkózás, csak a hagyományos kapcsolatok aktiválása. Jobban nyitnia kellene a magyar
pszichológiának a tudomány teljesebb rendszere felé az egyetemeken is, akár szervezeti formáiban is – úgy,
ahogy azt a kutatásban már megteszi.
Az alkalmazott pszichológia erősödése a magyar pszichológiában is végbement. Harminc évvel ezelőtt néhány
tucat gyakorló pszichológus és néhány tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló pszichológusok túlléptek
az ezres számon, a tudósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyságrendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi
1998).
Nagyjából követjük a nemzetközi trendet. A 22.9. ábra a Magyar Pszichológiai Társaság tagságában mutatja
meg az utóbbi tíz év finomodását, az új szekciókkal. Ugyanakkor, mint a 22.10. ábrán látható, az arányok a
mennyiségi változás közepette is megmaradtak. Nálunk is a klinikai-támogató hivatás dominál.
Itt már csupán a hazai helyzetet kommentálom. A pszichológia hagyományos hivatásrendi helyzetében, mint
főleg a tudomány vonatkozásában bemutattam, a foglalkozások között is jellegzetes szövetséges-rivális
viszonyok élnek. A pszicho- lógia-pszichiátria-pedagógia-szociológia négyes például a fejlődési problémák
megoldásában a versengések helyett együttműködésre van elhivatva. A pszichológia szerepe e téren a
félelemmentes kezdeményezés kell legyen, levetkőzve a klasszikus kisebbségi érzéseit.
22.9. ábra. Az MPT-tagság megoszlása 1998-ban és 2008-ban szekciók szerint (Köszönöm Bíró Editnek és Oláh
Attilának az adatok rendelkezésre bocsátását)
pszichológia a terjedő „pszichológia menti” gyakorlatokkal, például a tréningiparral. A mai világban az ezzel
szembeni fellépésünket sokszor leszólja a társadalom, bennfentes céhszerűséggel vádolva a pszichológiát.
Három olyan mozzanat van, amelyeket a mai világban a magyar pszichológiának is szigorún képviselnie kell,
hogy eleget tegyen társadalmi hivatásának.
1. Az etikai elvek szigorú követése és ismertté tétele. Ezek hátterében sokszor a társadalmi szerepek sajátos
korlátozása is áll. A pszichológus általánosságban az „egyén ügynöke”, sokkal egyénközpon- túbb etikát
képvisel, mint amilyet sok intézmény elvárna tőle.
2. Képzettségi elvárások. Itt nehéz küzdelmek várnak ránk az osztott képzési rendnek köszönhetően. A hivatás
képviselőinek kell abban a kérdésben közös nevezőre jutniuk, hogy hogyan lehet ötéves alapképzést elvárni
egy osztott rendszerű képzésben. Magyarán, tudja-e tartani a magyar pszichológia azt az elvet, hogy
mesterszintre csak alapszinten is pszichológiát tanult diákokat enged be? Egy ehhez kapcsolódó nagy
feszültség a mesterszint korlátaiból fakad majd. Mit kezd a társadalom az alapszinten végzettekkel?
559
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
3. Szigorú kompetenciarend. Mindegyik képzési szinten, beleértve a posztgraduális szakképzési formákat, végig
kell gondolni, hogy hogyan tudja biztosítani a képzés, hogy valóban készségalakító is legyen. Milyen valós
emberekkel való találkozást tudunk biztosítani például egy 150 fős alapszakévfolyamnak?
Ha azt akarjuk, hogy a hivatássá vált pszichológia betöltse küldetését, ezeket a kérdéseket nem megoldhatatlan
gondnak, hanem igazi kreatív feszültségnek kell tartanunk. Hogyan tudunk egy szélesedő szerepű és terepű
világban magasabb minőséget nyújtani úgy, hogy közben megőrizzük kompetenciáink méltóságát, anélkül hogy
elzárkóznánk. Igazi szociális kreativitást igénylő feladatai ezek a sikeres hivatásnak.
A publikációs szokások is gazdagodnak. A két pszichológiatörténeti lap mellett egyre több történeti munka
jelenik meg a filozofikus pszichológiai lapokban, például a Theory and Psychology, a Philo- sophy and
Psychology hasábjain.
9.6.2. Professzionalizáció
Az utóbbi két évtizedben a pszichológiatörténetírás is professzionalizálódott. Ez részben azt jelenti, hogy a
tudománytörténet-írás egészéhez hasonlóan az oktatási célokból, kötelességből vagy egyéni érdeklődésből erre
specializálódott pszichológusok mellett, sőt többnyire helyett, megjelentek a történészek, akik a levéltári
kutatás, az elsődleges forráselemzés módszereivel felvértezve tényleges oksági rekonstrukciókat valósítanak
meg egyes korokról és irányzatokról. A könyv elején említett hármas beágyazás – intellektuális, társadalmi,
személyi – levéltári kutatásokkal, oral history módszerekkel kerül alátámasztásra.
Emellett folytatódik a Kuhn-paradigma (1970; 1999) fogalmának pszichológiai megjelenése és értelmezése óta
kialakult érdeklődés a tudománytörténet és tudományfilozófia elméleti modelljeinek beemelésére a a
pszichológiatörténet-írásba. Ez egyszerre jelent esszéisztikusan kifejtett nagy modelleket és részletes érvelést az
ún. erős program mellett, mint Kusch (1996) munkáiban. Az erős program lényege, hogy maguk a tudományos
elméletek is mint társadalmi tények érdemelnek teljes rekonstrukciót, a kutatók szellemi világát beágyazva
koruk teljes érdekhálózatába. Mindez azt is eredményezi, hogy a pszichológia a mai tudománytörténet-írás
érdeklődésében bekerült a fővonalba. Ez nálunk nincs így: a létező hazai tudománytörténeti tanszékek szakmai
profilja a pszichológiát nem kezeli tudományként.
560
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Megvan még azonban a klasszikus történetírás is. Ennek egyik változata a személyes, szinte anek- dotikus
tanúságtétel, amit ma az tesz különösen aktuálissá, hogy a hatvanas évek nagy mozgalmai, elsősorban a kognitív
pszichológia doyenjei mára emerituskorba értek, s szükségét érzik az önreflexiónak. George Mandler (2002)
könyve jól példázza e megközelítés erényeit s korlátait. Mandler is, mint oly sokan mások a 20. század második
felének amerikai újítói közül, közép-európai, osztrák zsidó emigráns, szlovák s magyar rokonokkal, aki a háború
alatt mint kihallgató tiszt ért amerikaivá. Megkapó a bemutatott családtörténet, a személyes vallomás az
osztrákságról mint ízlés- és preferenciaszervezésről, s forrásértékű a figyelmeztetés: a belső amerikai fejlődés
mögött sok európai hagyomány és sors is kereshető. Ez a hitvallás Mand- ler egész élete során megmarad,
nemcsak állandó német és osztrák kapcsolataiban, hanem például saját pszichoanalízisében is, valamint a
földalatti kommunistaságtól a humanista szocializmusig tartó baloldali elkötelezettsége történetében.
A szellemi fejlődés fontos emberi érzékeltetése mellett izgalmas, ahogyan Mandler érezteti, a beha- viorista
szocializáció, a Hull-iskola, a tesztszorongás kutatása, Hempel bécsi körös hatása a kognitív mozgalomhoz való
csatlakozásban nem akadályok voltak, hanem szinte szerves átvezetések. Ezt a viszonylagos folytonosságot
bemutatják a Kaliforniai Egyetem San Diegó-i részlegén a pszichológia tanszék formálódásával kapcsolatos
anekdoták is: ez a kognitív fellegvár, Norman, Lindsay, Rumelhart, a Mandler házaspár, Liz Bates s mások
bástyája, ahol később Richard Atkinson is vezető szerepet játszott, eredetileg Skinnert, majd másodjelöltként
Osgoodot hívta volna tanszéket szervezni. Mandler dicséretes őszinteséggel bevallja, hogy számára ez nem
valamiféle furcsa mozzanat, hanem természetes fejlődés volt. Vagyis olyan képet kapunk éppen egy
résztvevőtől, amely a klasszikus paradig- maváltás-modelleket sokkal ironikusabban kezeli, több folytonosságot,
s ugyanakkor természetes nemzedékváltást lát benne. A tudománypolitikus Mandler sok gúnyos dolgot elmond
a Kaliforniai Egyetem belső világáról, beleértve olyan anekdotákat is, mint a kisebbségek integrációjának
nehézsége – kevés volt a potenciális fekete tanár – vagy a diáklázadások szellemi jelképének, Marcusénak
tartózkodásáról a szerepvállalástól. Megkapja a magáét a pszichológusszakma is. Sokat megtudunk a nagy
hatalmú APA belső korrupciójáról is. Mand- ler mint tapasztalt egyetemi vezető vázolja, hogy a
klinikaipszichológus-képzésnek az orvosi, s nem a bölcsész fakultásokon a helye, miközben szar- kasztikusan
bemutatja, mennyire tekintélyelvűbb, a tanszékvezetést hitbizománynak tekintő, néme- tesebb az amerikai
orvoskarok világa, szemben a többi kar szabadabb tanszéki szerveződésével. Van azonban a szakmai és
egyetemi vezetőnek pozitív üzenete is. Példákon mutatja be, milyen veszélyeket is jelent az egyetemek új,
tömeges, korporatív modellje, hogyan hat ez a minőség ellen, milyen indokolatlan, nem valós piacon alapuló az
egyetemi „vándor adminisztrátorok” jövedelme, s menynyire nevetséges, az értékek ellen ható növekvő
szerepük, hogyan veszélyezteti az állandó gyakorlatiasság az egyetem eredeti, a tudást fejlesztő és megjelenítő
funkcióját.
Schultz és Schultz (2008) először 1975-ben megjelent, vagyis három évtizedes, igen sikeres tankönyvének
kilencedik kiadása hagyományos tankönyv. Kis filozófiai előzmény s élettan-történeti háttér nyomán Wundttal
indít, s klasszikus módon az iskolák köré szervezi az anyagot. Két új vonása alakult azonban ki a több mint
negyed század során, amelyek jól mutatják, hogy a klasz- szikus közelítést is megtermékenyíti a komplexebb
tudománytörténet-írás, még ha ettől nem is válik paradigmafetisisztává vagy szociális konstrukcio- nistává. Az
egyik mozzanat a gazdagabb társadalmi beágyazás. Az intelligenciamérés és a társadalmi diszkrimináció
kapcsolata, a klinikai lélektan születése s az egyes szerzők életmódjának érzékeltetése (beleértve William James
nyakkendő-használati szokásait) mind új vonások. Érződik bennük az, hogy Duane Schultz időközben
elsősorban az amerikai polgárháború korszakából származó történeti életképek sikeres szerzőjévé nőtte ki
magát. A másik újító mozzanat szintén az életközeliség. A jelentős mozgalmakat és szerzőket rövid, de
mégiscsak életteli eredeti szövegek képviselik. A tankönyvírás az új pszichológiatörténetből mára elsősorban a
szociális-emberi, kontextuális mozzanatot veszi át.
Ez nem triviális kérdés, hiszen Leahey (1987) tankönyvével elindult egy elméletorientált megújulás is, amely a
paradigma s a tudományos normák köré szervezve törekedett megújításra. Ez az elméleti igény is folytatódik,
monográfiákban is. Green- wood (2004) munkája az elméletorientált, mégis tényérzékeny modern történetírás
561
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
kiváló példája arról, hogy hogyan tűnt el a szociál- a szociálpszichológiából, hogyan követi az amerikai
társadalomlélektan a módszertani individualizmust. A wundti néplélektant tárgyaló rész igen részletesen oszlatja
a szakmaiatlan tévhiteket, kezdve attól, hogy Wundt elvileg ellenállt volna a kísérletezésnek magasabb
jelenségeknél, odáig, hogy valami triviális értelemben lett volna Wundt pszichologista. Gazdag képet kapunk,
intellektuális feszültségekkel. A mai szóhasználatot visszavetítve, meglátjuk, menynyire kizárólagosan
reprezentációs tudomány volt a német alapító számára a néplélektan, szemben a kommunikációs-interakciós
szociálpszichológiával, s így mennyire hasonlított az éppenséggel Wundt által kissé lebecsült szociológia francia
kezdeteihez, Durkheimhez. Ezt a wundti néplélektant részleteiben a változás érdekelte.
A néplélektan Wundt számára elsősorban kulturális fejlődéstudomány, mely ugyanakkor az állandó változás
közben egyetemes mentális törvényeket szeretne felmutatni. Nem véletlenül tartja Cole (2005) a modern
kulturális pszichológia előfutárának. Ezért is furcsa, hogy Greenwood alapos elemzés közben nem vesz észre
két hiányt. Wundt néplélektanában nincsen reflexió sem a darwinista kultúraelméletekre – pedig ilyen a
pszichológiában is jócskán volt, például Stanley Hall munkáiban –, sem a néplélektani vállalkozást egészében
megkérdőjelező Dilthey (1894; 2004) gondolataira, aki magát az oksági modellt nem tartotta helyesnek
kiterjeszteni a történeti folyamatokra.
Sacha Bem és Huib Looren de Jong (2006) az európai ízeket képviseli. A holland pszichológiatörténészek
számára az „elméleti” bevezetés elsősorban két mozzanatot jelent. Fogalmi szinten a pszichológiatörténet-írás
összekapcsolása a neo- pozitivizmus meghaladásával és a Kuhn köréhez kapcsolódó újításokkal. Tartalmi
szinten pedig a kognitív kérdéskörben a pszichológia, a tudatfilozófia és a test-lélek kérdés komoly elemzése
jellemzik őket. Megközelítésük liberális, de világosan exponálja a kérdéseket, amelyek a megismerés
interdiszciplináris elemzésében rejlenek. A „népi pszichológiát” például úgy merik a szerzők beemelni a
pszichológiatörténeti diskurzusba, hogy a különböző redukciókat, a neurális kiiktatástól a pragmatikus,
társalgáselemző és a konnekcionista alternatívákig egyaránt bemutatják.
A mai pszichológiatörténet-írás egyik vezető vitakérdése lassan negyedszázada, Kurt Danziger (1990a) úttörő
munkái óta a deheroizálás. Igencsak hasonlóan a politikatörténethez, a különböző pszichológiatörténeti
értelmező „izmusok” (társas konstrukcionizmus, dekonstrukcionizmus) mind rámutatnak arra, hogy maguk a
hősök és alapítók megkonstruált entitások, melyek az utókortól származnak. Lehetünk magunk is kritikusak
ezzel a kriticizmussal szemben, de akármi legyen is saját dekonstruáló hajlandóságunk, az az új történetírásnak
is alapvető kérdése marad, hogy mi teszi a kiválóságot, hogyan születik a szakmai siker, legyen szó emberekről,
fogalmakról vagy intézményekről.
A Robert Sternberg (2004) által a pszichológia egységéről szerkesztett kötet jellegzetes példája ennek az új
tudatosságnak. Tíz fejezet tekinti át az elméleti és történeti kérdésektől az alkalmazások sztenderdizálásáig azt a
kérdést, vajon egységesíthető-e a mai lélektan, és hogyan jelenik ez meg például az alsóbb évesek oktatásában.
Vajon a sokféle hang s a vidám deheroizálás közepette nem kellene-e egységes világképeket is tanítanunk? A
történeti elemzésnek kiinduló és visszatérő mozzanata nála a már említett toleráns optimizmus. A tíz fejezet ezt
a mondandót bemutatja az Amerikai Pszichológiai Társaság szervezettörténetében, az oktatási programokat
elemezve, kitérve a fogalomtörténetre, olyan szerzőkkel, mint Arthur Staats, Gardner vagy Kimble. Az ilyen
elemzések érdeme, hogy megmutatják, maguk a szakma művelői is válhatnak reflektív történészekké.
Az Ash és Sturm (2009) szerkesztette kézikönyv jellegzetes példája az új történetírásnak. Törekvése, hogy a
köznapi élet és a szakmai pszichológia közti kapcsolatokat tárja fel. Nem véletlen, hogy egyik nagy témája a
szabad akarat mint filozófiai és tudományos téma. A másik nagy csokor a self kérdése. Az igazán friss mozzanat
azonban a pszichológiai eszközök értő elemzése. Ebbe beletartozik a mérőeszközök története (Gudlach,
Gigerenzer), de az olyan jelenkor-történeti témák is, mint az agyi képalkotás vagy a tükörneuronok konceptuális
jelentősége a mai pszichológiában.
Danziger (2008), a mai elméletorientált pszichológiatörténet-írás doyenje tovább folytatja részletes elemzéseit.
Új kötetében az emlékezetkutatás fogalomtörténetét mutatja be. Sajátos társadalmi beágyazást követő stílusában
az anyagot olyan kérdésekbe rendszerezi, mint az emlékezet egyéníté- se és társas modelljei, az emlékezet
elhelyezése, emlékezeti fajták, a metaforák legyőzhetetlensége az emlékezetkutatásban, az igazság és az
emlékezet viszonya, idői énmegőrzés. Izgalmas fogalmi elemzéseket kapunk, amelyek nemcsak az
eszmetörténész, hanem a kísérleti kognitív pszichológus számára is érdekesek.
562
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
15. RÉSZ – A nagy iskolák
nyomában és árnyékában
Poppelstone saját korlátai is. Miközben a science studies mozgalmat bírálja, úgy tesz, mintha nem lenne
harmadik út. Vagy ideológiai kritika van, vagy hagyományos lineáris eszmetörténet. A magyarázó
tudománytörténet-írás kimarad perspektíváiból.
Mindez azt is mutatja, hogy az „új történet” több szempontból érdekes és releváns nemcsak az antikvárius
pszichológusok számára. Rámutat ugyanis arra, hogy saját szakmánk több szempontú eszmetörténeti
rekonstrukciója egyben támpont arra is, hogy mit tud adni a pszichológia a társadalmi-történeti változások
elemzéséhez. A saját történet feltárása egyben esettanulmány is – összes buktatóival és megoldatlanságaival – a
„nagy történelem” megértéséhez.
Ilyen elemzések nálunk is születtek már. Mészáros Judit (2009) egyik oldalról a pszichoanalízis budapesti
iskolájának szemléletét mutatja be. Megtudjuk, miben mond ez az irány újat az analitikus technikában s a
csecsemőfejlődés vizsgálatában. Ugyanakkor számos levéltár alapos feltárására épülő történeti munka is ez,
mely a közép-európai, elsősorban magyar pszichoanalitikusok s amerikai, ausztrál stb. segítőik küzdelmét
mutatja be – nyolcvan oldal csak az iratokat tartalmazó függelék – a fasizmus előli emigráció nem könnyű
folyamatában.
9.7. Kulcsfogalmak
5.31. táblázat -
563
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6. fejezet - Kulcsfogalmak
agresszió: Fajtárs elleni támadó viselkedés.
alaki minőségek: Machtól és von Ehrenfelstől eredő fogalom az észlelés formai szervező elveinek
magyarázatára. Jellemzői az összegfelettiség és a transzponál- hatóság.
alaklélektan: Szűkebb értelemben a Berlini Egyetem köré csoportosult pszichológusok elmélete az egészek
elsődlegességéről és az észlelés és az egészleges szerveződés vezető szerepéről. Tágabb értelemben a tízes
években kialakult különböző irányzatok összefoglaló neve, melyek mind az egészleges- séget állítják előtérbe.
állandóság: 1. Az észlelés invarianciái az ingerfeltételek változása mellett; 2. [Piaget] átfogó vonások, pl. a
mennyiség és a számszerűség invarianciája a mintázat változásai közepette.
álomfejtés: Sigmund Freud 1900-ban megjelent művében bemutatott eljárás, mely a tudattalan szerveződés
minőségi posztulátumait és a pszichoanalitikus szimbolizációs tant legvilágosabban kifejti.
appercepció: A német filozófiai pszichológiai (Herbart) és kísérleti hagyományban (Wundt) egyaránt központi
fogalom, mely az érzéki integrációt, a tapasztalatokkal összevetést s a figyelmi szelekciót foglalja magában. Mai
megfelelője részben a figyelmi szelekció részben az elvárások perceptuális hatása. appetitív szakasz: Wallace
Craik (1918) és a mai etológia felfogásában az ösztönös viselkedés elő-
készítő szakasza, mely a tapasztalat számára nyitottabb, mint a konszummatív szakasz, és így mó- dosíthatóbb
is. archetípus: C. G. Jung felfogásában az emberi faj kollektív tudattalan szerveződésében megjelenő kultúrákon
és korokon átívelő ismétlődő élmény- és szimbólummintázatok.
architektúra: A mai kognitív tudományban a megismerő rendszerek lassan változó, viszonylag stabil, a
megismerés kereteit adó elrendezése, mely például az emlékezeti tárak jellegét s a bennük érvényesülő
leképezési módokat adja meg.
asszimiláció-disszimiláció: Az
asszociáció: Képzettársítás; a modern pszichológia egyik alapvető folyamata. Alapkérdés, hogy tud-e minden
megismerési szerveződést magyarázni, vagy kell-e mellette feltételeznünk organizációt és szabályokat is.
atletikus alkat: Kretschmer alkattanában az izomzat és a csontok fejlettsége mellett a viszkózus temperamentum
jellemzi.
attitűd: Beállítódás, illetve tartósan érvényesülő érzelmi és viselkedési tendencia, készenlét. Típusait s
meghatározóit a szociálpszichológia vizsgálja.
beállítódás: Készenlét valamilyen típusú viselkedésre megfelelő ingerhelyzet és kontextus megjelenése esetén.
behaviorizmus: Az amerikai pszichológia vezető irányzata 1920 és 1960 között, mely szigorú változataiban azt
hirdeti, hogy a lelki jelenségek csak a viselkedéssel kapcsolatosak, míg enyhébb, módszertani változataiban azt,
564
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
hogy a lelki élet csak a viselkedésre támaszkodva kutatható. beleélési (empátiás) elmélet: Mások lelki
jelenségeit úgy értjük meg, hogy beleéljük magunkat a helyzetükbe. A T. Lippstől származó felfogás mai
változataiban mint szimulációs elmélet jelenik meg.
belső beszéd: A beszélőszervek vagy a beszédtervező kérgi központok izgalma gondolkodás közben. Kutatói
vagy ennek fiziológiáját, vagy funkcióját és keletkezését elemzik.
belső gátlás: Elsőként Szecsenov bevezette fogalom az idegrendszer belső folyamataiból eredő gátlásra. Pavlov
rendszerében lesz kitüntetett szerepe.
darwini, skinneri és popperi lények: D. Dennett koncepciója a különböző szelekciós terek jellemzésére. A
darwini lények életükkel játszanak, a természetes kiválasztásban a szelekció tétje a túlélés, a skinneri lények
számára a szelekció a tanulás világában is megjelenik, s adaptív szokásokat alakít ki, míg a popperi lények a
nyílt viselkedéses tanulást is lerövidítik, gondolatban s elméleteikkel versengve választják ki „fejben” a
viselkedési módokat.
dedukció: Az általánosból az egyesre történő következtetési mód. dinamikus elmélet: 1. Woodworth felfogása a
motiváció központi szerepéről és a viselkedés magasabb egységeiről mint a pszichológia alapjáról. 2. A
mélylélektani iskolák egyik elnevezése, mivel ezek is a motivációs meghatározottságot hirdetik és keresik. 3. A
mai kognitivizmus irányzatai, amelyek a megismerés idői kibontakozását és a kölcsönhatásban levő tényezőket
hangsúlyozzák rögzített szimbólumok helyett.
diszkriminációs tanulás: Olyan tanulási helyzet, ahol az állattól a megerősítés függvényében két inger (pl. kör és
négyzet) következetes megkülönböztetését várjuk el.
elméletét a logikai behaviorizmus dolgozta ki. drive: Késztetés; Woodworth dinamikus elméletében bevezetett
fogalom, a motiváció pszichológiájának alapfogalma. Olyan feszültség, amely saját megszüntetését
eredményező viselkedésekhez vezet.
egocentrikus beszéd: Piaget felfogásában a kisgyermek csak magának szóló, nehezen érthető beszéde.
egocentrizmus: Piaget felfogásában a kisgyermek kiinduló önközpontúsága, melyet fokozatosan vált fel a
decentráció.
565
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
elmefilozófia: A mai filozófia és a filozófiai pszichológia érintkezési területén kialakult diszciplína, amely az
elme természetének (pl. test-lélek viszony), a tudás szerveződésének és az általánost megismerő alanynak a
legáltalánosabb törvényszerűségeivel foglalkozik.
emergens evolucionizmus: A fejlődés során a magasabb szerveződési szinteken új minőségek jönnek létre.
emlékezeti dob: Emlékezeti anyagok időzített s váltakozó bemutatásának eszköze. Eredetileg egy forgó hengerre
(dob) helyezett sokszögű palástot mozgatott egy óramű, s így egy ablakon át egyszerre mindig csak a palást
egyik felszínén lévő inger volt látható. Ma természetesen elektronikus úton is megoldható ugyanez.
Én: A pszichológia történetében többféle módon kezelik. 1. A klasszikus racionalizmusban a szilárd, biztos
kiindulópont; 2. az empiristák megkérdőjelezik realitását (Hume), s ezt a vonalat folytatja a kísérleti
pszichológia, amikor az Én-t visz-szavezeti a testvázlatra és egyéb konstruktumokra (Con- dillac, Mach); 3. a
pszichoanalitikus felfogás fejlődési összetevőit hangsúlyozza; 4. a szociálpszichológia s a Vigotszkij-iskola
pedig az interakciókból való keletkezését, megkonstruálását.
epifenomén: Kísérőjelenség; a tudat olyan felfogása, mely szerint az nem lép be a világ oksági magyarázatába,
csak kíséri az életfolyamatot.
epigenezis: A fejlődés közbeni kibontakozás elmélete. A modern pszichológiában az a feltevés, hogy a genetikai
alapon kialakult viselkedési mintázatot befolyásolja a tapasztalat, illetve tapasztalat szükséges hozzá.
érzékelés: A világ érzéki leképezése. érzet: Az érzéki leképezés egység. Nagy vitakérdés, mennyire elemiek,
atomisztikusan építkezőek érzeteink, s van-e alap a nyers, értelmezetlen érzet feltételezésére, vagy minden
érzékelés egyben értelmezés is.
etnometodológia: Garfinkel, Sacks s mások irányzata, amely a társadalomtudomány alapvető céljának a naiv
emberek (etno) által a társas viselkedés értelmezésére használt eljárások (metodológia) rekonstrukcióját tartja.
etogenikus elmélet: Rom Harré elindította felfogás a mai pszichológiában, amely a szociális viselkedés rejtett
szabályainak rendszerezett leírására törekszik.
etológia: Az állati viselkedés egységeinek és meghatározóinak evolúciós vizsgálata. Lorenz és Tinber- gen
nyomán alapvető kérdése a fajspecifikus viselkedésformák jellemzése.
eugenika: Az ember genetikai jobbításának mozgalma. Elindítója Francis Galton volt. Passzív formái
tanácsadást, aktív, igen vitatható formái fogyatékosok sterilizálását jelentették. evolúciós elmélet: Charles
Darwin által megfogalmazott s a modern genetika felfogásával kiegészített elképzelés, mely szerint az élő fajok
a természetes kiválasztódás algoritmikus mechanizmusai révén alakultak ki, s állandó változásban vannak.
566
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
csak egy szelekciós helyzet melléktermékeként jöttek volna létre. extraverzió-introverzió: C. G. Jung
személyiségelméletében a legalapvetőbb dimenzió, mely a külvilágra irányultságot, illetve a befelé fordulást
tükrözi.
fajspecifikus viselkedés: Az etológia kulcsfogalma; az egyes fajokra jellemző tipikus viselkedésformákat értik
rajta. faktor: A sok változó korrelációs ösz- szefüggéseinek elemzése során feltárt mögöttes magyarázó tényező.
Felettes-én: Freud felfogásában a szociális elvárások és büntetések belsővé tett leképeződése a személyiségben.
figurális utóhatás: Egy alakzat észlelése befolyásolja egy későbbi alakzat észlelését.
forgatás: Mentális képzetek összevetése egy, a kialakításukkor látotthoz képest elforgatott képpel.
frenológia: Koponyadudortan; F Gall és mások elképzelése arról, hogy a mentális működések elemi képességek
megnyilvánulásai, melyek mindegyike meghatározott agyrészhez kötődik, s a felette lévő csontos
koponyafelületet kinyomja.
funkcionális autonómia: G. Allport és mások elmélete, mely szerint a motivált cselekvés eszközszerű lépései
maguk is célokká válhatnak (pl. az újságolvasás maga is örömforrás lehet).
generatív nyelvtan: N. Chomsky elindította irányzat a hatvanas évektől, mely a nyelvben központi szerepet
tulajdonít a nyitott, kreatív mondattannak, s a nyelvtani forma alapvető mozzanatait veleszületett
szerveződésekre vezeti vissza. genetikai magyarázat: A pszichés vonások visszavezetése genetikai alapokra.
homogén gátlás: Ranschburg Pál leírta jelenség, mely szerint az egynemű ingerek tanulása nehezebb.
iatrokémia: A kora újkori orvoslás olyan irányzatai, amelyek a mechanikai helyett a kémiai szemléletet állítják
előtérbe. idea: Képzet, gondolat.
567
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
innátizmus: A velünkszületettség elve; Descartes munkásságától kezdve a racionalista filozófiák kiinduló tézise.
intencionális pszichológia: Azok a pszichológiai irányzatok, amelyek a tárgyi vonatkozást, illetve a mentális
aktusokat s a szándékszerű szerveződés keletkezését állítják előtérbe. intencionalitás: 1. Szándékosság; 2.a
mentális folyamatok tárgyra irányulása. A Brentano elindította filozófiai pszchológia egyik alapfogalma.
interiorizáció: Belsővé válás; a külső cselekvések, illetve interperszonális folyamatok válnak a mentális élet
szervező elveivé. intuíció: Hirtelen meglátás; Bergson felfogásában a tudományos analízissel szembeállított
értelmezési elv.
izomorfizmus: Azonos alakúság, mely számos elméletben megjelenik. Legjelentősebb változata az alaklélektan
felfogása az izomorfizmusról, mely a
Jackson-elv: H. Jackson brit darwi- nista neurológus gondolata, mely szerint az idegrendszeri központok egy
törzsfejlődési hierarchiát tükröznek, s a magasabb központ sérülésekor az alacsonyabb felszabadul annak gátló
hatása alól.
janzenizmus: Cornelius Jansen dán katolikus püspökről elnevezett, a 17. században sokat vitatott s el is ítélt
vallási és filozófiai irányzat, mely az ember elesettségéből s bűnösségéből indul. Sokat tett a modern
nyelvszemlélet és logikai kibontakozásáért, elsősorban francia követőinél, a Port Royal kolostor filozófusainál
és Pascal munkáiban.
jelzőrendszer: Pavlov felfogásában az érzéki, illetve a nyelvi (másodlagos) jelek rendszere. jó folytatás: Az
alaklélektan szervező elve; a formák alakító tényezője a kontúrok folytonossága.
karteziánus nyelvészet: N. Chomsky elnevezése saját mentalisztikus és innátista nyelvészeti felfogására, mely
szerint a nyelv az ember fajspecifikus öröklött adománya, s ennek megfelelően a nyelvi rendszer nem
valamilyen külső konvenció, hanem belső, mentális valóság. kétely: Descartes filozófiai módszerének alapja a
szisztematikus kételkedés a bevett igazságokban.
kísérleti esztétika: Az esztétikai preferenciák és kánonok rendszeres kísérleti vizsgálata. Egyik elindítója G. T.
Fechner. kivonásos paradigma: A Donders által a múlt században elindított kutatási stratégia szerint a mentális
feladat bonyolításával a feladatvégzéshez szükséges idők összegződnek, így az adott művelethez szükséges idő
kiszámítható a két feladat kivonásával. klinikai módszer: Piaget eljárása a részletes kikérdezéssel való
adatszerzésre a gyermek belső világáról.
kognitív tudomány: Az utóbbi két évtizedben kialakult szakmaközi terület, mely a megismeréssel foglalkozó
formális (számítástudomány, matematika, logika), kísérleti (pszichológia, pedagógia), biológiai (neurobiológia,
evolúciós elmélet) és a társadalomtudományok (antropológia, nyelvészet) együttműködését segíti elő a
megismerés kutatásában.
kognitivizmus: Az a felfogás, mely a megismerő mozzanatot s a belső modellálást emeli ki minden emberi és
gépi teljesítményben, sőt még a kulturális mintázatok értelmezésében is. koherencia: A szövegek és események
folytonossága, összefüggő rendszere.
kollektív tudattalan: Jung felfogásában az emberi faj közös öröklött élménymódjai és szimbólumai. komputációs
elmélet: Azok az elképzelések, melyek szerint megismerési teljesítményeink jellemzésében először az absztrakt
568
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
konstancia hipotézis: A klasszikus pszichológia feltevése, mely szerint az elemi érzet a kontextus változásaitól
függetlenül állandó marad.
konszummatív szakasz: Wallace Craik (1918) s a mai etológia felfogásában az ösztönös viselkedés végrehajtó,
végső szakasza, mely a tapasztalat számára kevésbé nyitott, mint az appetitív szakasz, s a tanulás kevéssé
befolyásolja.
környezetelvűség: A fejlődést alapvetően az egyén (fizikai és társas) környezete határozza meg. közelség: Az
alaklélektan egyik szervező elve; a közel álló elemek egy mintába szerveződnek az észlelésben.
kreol nyelvek: Olyan, többnyire gyarmati ültetvényes kultúrákban beszélt nyelvek, amelyek a nyelvi
folytonosság kezdeti összeomlása után bontakoztak ki, egy új grammatika kialakulása révén, amely nem azonos
a forrásnyelvek nyelvtanával.
kulcsinger: Azok az ingerek, amelyek különleges fajspecifikus viselkedéseket váltanak ki egy-egy állatfaj
egyedeiben. kulturalizmus: Olyan elméletek, amelyek az észlelés, érzés s motiváció rendszereit a kultúra
hatásaira vezetik vissza.
labirintustanulás: Állatok tanulása útvesztőben egy cél (pl. táplálék) megtalálására. A Small bevezette eljárás
évtizedekig az állati tanulás kutatásának alapvető módszere volt. leíró pszichológia: Brentano felfogásában a
lelki jelenségek rendszerező kategóriaelemzése, mely a genetikus pszichológiához képest elsődleges.
libidó: Freud felfogásában a nemi vágy általánosítása. Általános lelki energia, mely tárgyakat választ, átalakul,
elszabadul, megkötődik s így tovább.
logikai szerveződés: A mentális élet belső implikációs szemantikai viszonya pl. J. Piaget vagy J. Fodor
felfogásában. lokalizáció: A lelki jelenségek agyi képviselete.
mágikus gondolkodás: L. Lévy-Bruhl felfogásában a primitív népekre jellemző nem logikus, áttételekkel s
megszemélyesítésekkel jellemzett gondolkodás, a primitív gondolkodás legfőbb jellemzője.
magyarázat: A lelki jelenségek beállítása az oksági láncolatba. magyarázó pszichológia: Dilthey és Spranger
felfogásában a lelki jelenségek oksági láncolatba illesztése.
paradigma alapvető metateóriája, mely szerint az emberi tanulásban is kapcsolatok gépies kialakítása folyik, az
összekapcsolt elemek közötti tartalom pedig nem befolyásol.
megértés: A lelki jelenségek, illetve a másik ember belső folyamatainak, belső koherenciájának rekonstrukciója.
minőségek (kvalia): A lelki élet eltérő másra redukálhatatlan egységei (hangok, színek stb.).
569
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
modularitás: A mentális szerveződés olyan architektúrája, amely többféle független s egymást nem befolyásoló,
gyorsan működő rendszert tételez fel, már igen korai életkoroktól.
modularizáció: A modularitás ebben a felfogásban csak lépcsőzetesen alakul ki az egyéni élet során szerzett
tapasztalatok hatására.
Morgan-kánon: Magyarázzuk az állati viselkedést mindig a lehető legegyszerűbb, de még kielégítő elvvel!
motoros elméletek: A mozgások (pl. szemmozgás, belső artikuláció) a látszólag pusztán érzéki folyamatokban is
központi szerepet játszanak.
műveleti gondolkodás: Piaget elméletében a gondolkodás belsővé vált értelmi műveletek formájában történik.
narratív felfogások: A mai társadalomfilozófia, kognitív tudomány és pszichológia olyan alternatív irányzatai,
amelyek mindenütt az elbeszélő mintázatok szerinti meg- konstruáltságot hangsúlyozzák az emberi társas
életben, fejlődésében
nativizmus: lásd innátizmus nature-nurture, természet-gondozás: Ismétlődő vita arról, vajon az ember lelki
életének kereteit, illetve az egyéni eltéréseket inkább az öröklés vagy inkább a környezet határozza-e meg.
néplélektan: Lazarus és Steinthal nyelvészek és filozófusok, majd a filozófus-pszichológus Wundt irányzata a
magasabb lelki jelenségekről mint reprezentációs formákról.
neurális verbuválás: Korábbi funkciókat ellátó agykérgi részek specializálódása, felhasználása egy újabb
feladatra, például írásra vagy olvasásra. neuronelmélet: A 19. század második felében megerősödő felfogás,
mely szerint az idegrendszer egységei a neuronok. Nagy ellenfele a retikuláris elmélet. neuropszichológia: A
lelki jelenségek agyi szerveződésének, e szerveződés zavarainak s rehabilitációjuknak a tudománya.
önmegfigyelés: A belső szem, az áttetsző lelki jelenségek doktrínája, illetve az ennek megfelelő
ösztön: Öröklés meghatározta, fajspecifikus viselkedésmódok. Ösztön-én: (Es, Id) „ősvalami”; Freud
felfogásában a lelki felépítés kiinduló, ösztönszerű felépítésű, közvetlen kielégülésre törekvő konstrukciói.
páros asszociáció: Az emlékezetkutatás Mary Calkins, valamint G. E. Müller és Pilzecker bevezette módszere,
melyben a személy meghatározott ingerekre adott egyedi válaszokat (pl. 2-ZAV) tanul meg.
perceptuális tanulás: A tapasztalás hatása az észlelésre. Nagy vita tárgya, mennyire hatja át alapjaiban a tudás az
észlelést, s vajon a tapasztalás hatása elsősorban gazdagodást vagy inkább ingerfelvételi beállítódások
átalakulását jelenti-e.
periferializmus: Azok az elméletek (pl. J. Watson), melyek a belső folyamatokat rejtett perifériás
izomtevékenységre vezetik vissza.
perszonalizmus: Az a filozófiai doktrína, mely a világ értelmezésében a személy központi jelentőségéből indul
ki. A pszichológiában legnagyobb hatása W. Stern ilyen felfogásának volt.
piknikus alkat: Kretschmer alkattanában a kerekded, kövérkés alkat. pozitivizmus: Megismerés- és életfilozófia,
mely szerint abszolút létezők és végső kérdések helyett a tudománynak apró és tisztázható kérdésekre kell
keresnie a választ. Így majd életünk is ésszerűbbé, pozitívabbá válik.
570
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
prágai iskola: A nyelvészeti strukturalizmus egyik vezető iránya a húszas-harmincas években, mely szerint a
nyelvészet célja a jelrendszerek belső szerkezeti viszonyainak feltárása.
pregnancia: Kiugrás, az alaklélektan egyik vizuális szervező elve. primitív gondolkodás: L. Lévy-Bruhl francia
etnográfus elképzelése, miszerint a primitív népek gondolkodása inkoherens, mágikus és misztikus lenne.
projektív módszer: Pszichológiai teszteljárások, melyek alapgondolata, hogy többértelmű helyzetek és ingerek
értelmezését szemé-
pszichofizikai parallelizmus: A lelki és testi jelenségek közötti párhuzamosság tézise, többnyire együtt a hittel
ezek egymásra való vissza- vezethetetlenségében. pszichognózis: Brentano kifejezése a lelki jelenségeket leíró
kategória elemzésére.
pszichológia: A lelki jelenségek tudománya, illetve maguknak a lelki jelenségeknek az összessége. pszichológiai
kísérlet: Az élmény és a viselkedés vizsgálata valamilyen általunk befolyásolt környezeti, illetve szervezeti (pl.
életkor) tényező függvényében.
pszichologizmus: Az a nézet, amely a lelki jelenségeket, illetve magát a pszichológiát tartja minden társadalmi
és mentális (pl. logikai, matematikai) jelenség magyarázatának.
racionalizmus: Az újkori ismeretelmélet egyik vezető iránya, mely a mindenható egyéni észben hisz, s az ész
alaptörvényeit többnyire veleszületett, eleve adott szerveződésnek tartja.
reakcióidő: A kísérleti pszichológia egyik alapvető kutatási módszere; az inger és a válasz kezdete közötti idő,
melynek változásait az ingerlés komplexitásának függvényében vizsgáljuk. reaktológia: Kornyilov elmélete egy
olyan viselkedéstanról, amelybe a tudat is beletartozna.
regresszió: Visszacsúszás egy (ideg- rendszerileg) alacsonyabb vagy élet- történetileg korábbi szintre.
rekapitulációs elmélet: Stanley Hall elmélete arról, hogy a lelki egyedfejlődés megismétli a lelki jelenségek
kibontakozását az emberré válás és a történelmi fejlődés során.
retikuláris elmélet: A múlt század második felében megfogalmazódott felfogás, mely szerint a központi
idegrendszer egy nagy összefüggő hálózatként működik. Nagy ellenfele a neuronelmélet.
S-R formula: Inger-válasz párokban gondolkodás a viselkedés szerveződéséről. séma: Az észlelést, emlékezést
és gondolkodást irányító átfogó, „magasabb” elvárásrendszer s félkész információcsomag. skizotim: Kretschmer
tipológiájában a hasadásos elmebajra emlékeztető temperamentum.
571
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kulcsfogalmak
szemlélettelen élmény: A würzburgi iskola felfogása arról, hogy gondolatmeneteinkben nem szenzoros
mozzanatok is vezető szerepet játszanak.
tabula rasa: Az emberi elme „üres írótábla” felfogása. tájékozódási reakció: Az állati és emberi viselkedés
ingerfelvevő működése felerősödik új, illetve az elvárásokkal nem összeillő ingerfeltételek hatására.
tárgykapcsolat: A modern pszichoanalitikus felfogás szerint már a korai csecsemőkorban is jellegzetes külső
tárgyakhoz kapcsolódnak a csecsemő érzelmei, s a fejlődés meghatározói a belsővé tett „jó” és „rossz” tárgyak.
társadalmi reprezentáció: Az egyén mentális életét meghatározó közös képzetek, melyek egész korszakok
gondolkodásmódját uralhatják.
társadalmi szerződés: A társadalmi élet olyan értelmezése, mely szerint annak szabályrendszereit az
individuumok között létrejött szerződések alkotják.
tartalom pszichológia: A korai német kísérleti pszichológia egyik elnevezése; a pszichológia mint a
reprezentációk tudománya. telefonközpont-modell: Nyílt vagy implicit felfogások arról, hogy az idegrendszer
olyan, mint egy sokrétű átkapcsolásokat végző telefonközpont. tendencia: P. Janet elméletében a viselkedést
meghatározó diszpozíciók rendszere. teremtő rezultáns: Wundt rendszerében a sajátos lélektani törvények
egyike; az egész több, mint részeinek összege.
testvázlat (testkép, séma): Henry Head által bevezetett fogalom a saját testünkről kialakult átfogó belső képre.
transzpozíció: Áttétel; von Ehren- fels felfogásában egy egészleges mintázat (pl. dallam) átvitele más elemekre.
tükörneuronok: Agykérgi rendszer; a tükörneuronok a saját cselekvésre és a fajtárs látott cselekvésére is
reagálnak.
újgrammatikusok: A múlt század végi pozitivista nyelvtudomány pszichologizáló iránya, mely hisz a nyelvi
törvények egyetemes érvényében, ezeket magukat azonban az egyéni pszichikumra vezeti vissza.
Umwelt: Jacob von Uexküll felfogásában az állati szervezet által tagolt környezet, a faj környezete.
valószínűségi pszichológia: Egon Brunswik elindította irány, mely mind a kutatásban, mind a magyarázatban a
valószínűségi alapú leképezést tartja irányadónak.
572
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7. fejezet - Irodalomjegyzék
A könnyebb visszakereshetőség érdekében a tematikusan
Olvasókönyvek
Dennis, W. (1948, ed.): Readings in the History of Psychology. New York: Appleton. Jó gyűjtemény, de már
nehezen elérhető.
Diamond, S. (1974, ed.): The Roots of Psychology. New York: Basic Books. Nagyszámú klasszikus szöveg.
Inkább a régiekben erős.
Herrnstein, R. J. és Boring, E. G. (1965, eds.): A Source Book in the History of Psychology. Cambridge, Mass.:
Harvard University Press. A legtöbbször újranyomott gyűjtemény, főként az érzékleti folyamatokban s a
klasszikus pszichológiában jó.
Murphy, G. és Murphy, L. B. (1969): Western Psychology: From the Greeks to William James. New York:
Holt. Gazdag konmmentárokkal adja a szövegeket. Az emberkép áll előtérben, s nem a kísérletezés. Különösen
hasznos a személyiség fogalom változásai iránt érdeklődőknek.
Pléh Csaba (szerk., 1983): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I-II-III. Budapest: Tankönyvkiadó. A több
kiadást megért olvasókönyv elsősorban a kísérleti pszichológia 19. és 20. századi történetére összpontosít. Az
anyagot az irányzatok és néhány vezető kérdés (pl. a fejlődés, az embert mozgató tényezők stb.) szerint
csoportosítja.
Sahakian, W. S. (1968, ed.): History of Psychology: A Source Book in Systematic Psychology. Ithaca, Ill.: F. E.
Peacock. 26 fejezetbe rendezve rövid, de igen sok területet átölelő kivonatok.
Shipley, T. (1961): Classics in psychology. New York: Philo- sophical Library. Erőssége a filozófiai múlt.
Buda Béla (szerk., 1971): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Budapest: Gondolat. Mára kissé elavult, de
alapjában véve gazdag válogatás. Különösen hasznos a Freud utáni irányzatok megértéséhez.
Ellis, W. D. (1938): A source book of Gestalt psychology. London: Routledge. 3. kiadás, 1950. Harminc feletti
fordítás, mind a klasszikus kísérleti anyagokból, mind az alaklélektant körülvevő vitákról.
Kardos Lajos (szerk., 1974): Alaklélektan. Budapest: Gondolat. A két kötet a két irányzat máig érvényes
bemutatása. Külön erényük, hogy a klasszikus szövegek mellett számos korabeli és modern bírálatot is
bemutatnak.
Laplanche és Pontalis (1994): A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai. Olyan szótár ez, mely a
fogalmakat elemezve igen sok klasszikus szövegrész összevetését is megadja.
Marx, M. H. (szerk., 1963): Theories in contemporary psychology. New York: Macmillan. A neopozitivista s
behaviorista szintézisekben reménykedő kor elméleti írásainak gyűjteménye.
Marx, M. H. és Hillix, W. A. (szerk., 1963): Systems and theories of psychology. NewYork: MacGraw-Hill. A
neo- pozitivista és neobehaviorista elmélet fényében mutat be számos klasszikus behaviorista, alaklélektanos és
pszichoanalitikus szöveget.
573
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Pethő Bertalan (szerk., 1986): Pszichiátria és emberkép. Budapest: Gondolat. Címe ellenére elsősorban az
egzisz- tencialista-fenomenológiai hagyományt tekinti át.
Smith, B. (szerk., 1988): Foundations of Gestalt theory. München: Philosophia Verlag. Főként az alaklélektan
filozófiai előzményeit és korai előfutárait mutatja be. Kiegészíti egy igen alapos annotált irodalomjegyzék az
alaklélektanról.
Wozniak, R. H. (szerk., 1993): Theoretical roots of early behaviorism. London: Routledge. Kimerítő facsimile
kiadás sok tucat klasszikus cikkről.
Klasszikus tankönyvek
Boring, E. (1950): A History of Experimental Psychology. 2 nd, revised edition. New York: Appleton Century
Crofts. Az igazi klasszikus, összes hibájával és egyoldalúságával. Ezek lényege, hogy a könyv igen elkötelezett
a „strukturalista” tudatlélektan javára.
Brett, G. S. (1912-1921): A history of psychology. London: Allen Unwin. A filozófiai pszichológia alakulására
igen alapos forrás, egészen a 19. század végéig.
Hearnshow, L. S. (1987): The Shaping of Modern Psycho- logy. London: Routledge. Kissé revizionista könyv,
mely már tekintettel van a tudomány egységével és viszonylagosságával összefüggő vitákra, de megőrzi a
racionális hozzáállást. Legtöbb kérdésben a brit szerző friss s hosszmetszeti képet ad az évszázadokon áthúzódó
témákról.
Hothersall, D. (1984): History of psychology. New York: Random House. Nagy erénye a jól megírt könyvnek,
hogy kellő súlyt helyez az alkalmazott ágazatok kibontakozására is.
Jarosevszkij, M. G. (1968): A pszichológia története. Budapest: Kossuth. Marxista tankönyv, melynek sajátos
erénye az önállósulás sokarcúságának bemutatása.
Leahey, T. H. (1987): A history of psychology. 2 nd edition. Englewood Cliffs: Prentice Hall. A paradigma
fogalmával megújított, elmélet irányultságú pszichológiatörténet-írás mára klasszikussá vált műve.
Misiak, H. és Sexton, V. S. (1966): History of Psychology: An Overview. New York: Grune and Stratton. A
katolikus beállítottságú szerzők könyvének nagy erénye a fenomenologikus és egzisztencialista pszichológia
részletes bemutatása.
Mueller, F. L. (1968): Lhistoire de la psychologie. Párizs: Payot. A filozófiai múlt áll a kötet középpontjában,
különösen a francia múlt.
Murphy, G. (1949): Historical Introduction to Modern Psycho- logy. Rev. Ed. New York: Harcourt. Első kiadás.
Murphy, G. és Kovach, J. K. (1972): Historical introduction to modern psychology. London: Routledge and
Kegan Paul. Az első kötet igen fontos szerepet játszott történeti tudatosságunk alakulásában. A szokásos
pszichológiatörténeti könyveknél sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a kulturális kontextusra.
Smith, R. (1997): The Fontana History of the Human Scien- ces. London: Fontana Press. Roger Smith egy új
megközelítés klasszikusa próbál lenni. Ennek lényege: kontextusában kell vizsgálni a pszichológiát, együtt a
többi humán tudománnyal.
Fraisse, P. (1967): A kísérleti pszichológia története. In: Fraisse, P., Piaget, J. és Reuchlin: A kísérleti
pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai. A tömör összefoglaló a kísérleti szellem elszánt védelmezője.
Lénárd Ferenc (1946): A lélektan útjai. Budapest: Franklin. Az 1989-ben az Akadémiai Kiadó reprintjében újra
kiadott könyv a század közepének európai perspektívájából jó összefoglaló, mely a pszichológia amerika-
nizációja előtti képet mutatja.
574
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
O’Neil, W. M. (1968): The beginnings of modern psychology. Harmondsworth: Penguin. Különösen jó képet ad
a korai pszichopatológiáról és a századvég vitáiról.
Reuchlin, M. (1987): A pszichológia története. Budapest: Akadémiai. Valóban rövid könyv, amely
természetesen sokat ír a francia nyelvű pszichológia történetéről.
Sok olyan könyv van, amely kérdések történetével foglalkozik, a klinikai pszichológiától az
érzelemkifejezésekig vagy a színlátásig. Szerencsére néhány újabb magyar nyelvű tankönyv e tekintetben is
használható, mivel rendezett történeti kitekintést használ minden részkérdésben. ilyenek a megfelelő területekre
az alábbiak.
Cole, M. és Cole (1997): Fejlődéslélektan. Budapest: Osi- ris. A szociális és biológiai magyarázatok
szisztematikus összevetésével jó történeti forrás is.
Comer, R. J. (1999): A lélek betegségei. Budapest: Osi- ris. Mind a klasszikus és modern betegségfogalom,
mind a pszichopatológiai iskolák tekintetében igen részletes.
Fontos referenciakönyvek
Henle, M., Jaynes, J. és Sullivan, J. J. (1973, eds.): Historical Conceptions of Psychology. New York: Springer.
Ez a gyűjteményes kötet tematikus kérdésekről (az ösztön fogalma, a disszociáció jelenségköre), egyéniségekről
(Ebbinghaus, Woodworth) és iskolákról szóló írásokat egyaránt tartalmaz.
Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (szerk., 1997): The future of the cognitive revolution. New York: Oxford Uni-
versity Press. Kritikus, alternatív és elkötelezett felfogások a kognitív forradalomról.
Koch, S. és Leary, D. E. (szerk., 1885): A century of psychology as science. New York: McGraw Hill. A
negyvennél több fejezet tematikusan ad képet a pszichológiáról, a klasszikus kérdések (fejlődés, tanulás,
észlelés, személyiség etc.) mellett kitérve olyan kevéssé triviális interdiszciplináris fejezetekre is, mint a
művészet, a nyelvészet és hasonlók. Számos dolgozat az empirizmussal kapcsolatos válságérzéseket tükrözi.
Postman, L. (1962, ed.): Psychology in theMaking: Histories of Selected Research Problems. New York: Knopf.
A 12 fejezet a Berkeley Egyetem tanárainak munkája, és speciális kérdések történetét tekinti át. Vannak
általános kérdések, mint az empirizmus fogalma a percepció kutatásában, vagy a kérgi lokalizáció, vannak
azonban speciálisabbak is (pl. a szopás vagy a szomjúság). Wolman, B. B. (1965, ed.): ScientificPsychology:
Principles and Approaches. New York: Basic Books. A 30 dolgozat meglehetősen elméleti hangsúlyú. A
tudományelmélet nézőpontjából elemzik az irányzatokat, de még a tudományelméleti revizinonizmus áttörése
előtt. A kötet beosztása: rendszerek, visszatérő kérdések (természet-nevelés, módszertan stb.) és az
interdiszciplináris kapcsolatok.
Wolman, B. B. (1968, ed.): Historical Roots of Contemporary Psychology. New York: Harper and Row. 16
esszéisz- tikus dolgozat bizonyos irányzatokról (asszociációk, állatlélektan), Herbarttól Vigotszkijig.
Kimble, G. A., Boneau, C. A. and Wertheimer, M. (1996, eds.): Portraits of Pioneers in Psychology. Mahwah,
N. J.: Lawrence Erlbaum. Korszerűen elegyítik az életrajz elemzését és a tartalmi elemzést, főként kísérleti
pszichológusokról.
Kunkel, J. K. (1989): Encounters with Great psychologists. Twelve Dramatic Portraits. Toronto: Wall and
Thompson. Különös könyv. Némi ténybeli bevezetés után olyan pszichológusok, mint James, Freud, Watson,
Piaget fiktív életeseményeit mutatja be, mintegy elképzelt szerephelyzetekbe téve őket. Érdekes olvasmány, de
óvatosan kezelendő. Nem tudománytörténeti forrás! Misiak, H. és Stadt, V. M. (1954): Catholics in Psychology:
575
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
A Historical Survey. New York: McGraw Hill. Bár a könyv elméletekkel is foglalkozik, leggazdagabb oldala az
élettörténetek áttekintése. Gazdag palettát kapunk olyan pszichológusokról, akik katolikusok voltak: Jo- hannes
Müllertől, a kézenfekvő Brentanótól és Mercier- től Külpe vagy Michotte munkásságáig.
Murchison, C. (szerk., 1932-36): A history of psychology in autobiography. Vol. 1-3. Worchester: Clark
University Press. Vol. 4-7. Boring és Lindzey kiadásában, Engle- wood Cliffs: Prentice Hall.
Baars, B. J. (1986): The Cognitive Revolution in Psychology. New York: The Guilford Press. Érdekesen
elegyíti a kognitív forradalom elemző bemutatását a kognitív mozgalom elindítóival (Kendler, Chomsky, Miller,
Newell, Norman) készített interjúkkal.
Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (szerk., 1998): Önarckép háttérrel. Budapest: Pólya. A mai magyar
pszichológia szenior nemzedékének szakmai sorsa önéletírások tükrében.
Gardner. H. (1985): The mind's new science: A history of the cognitive revolution. New York: Basic Books.
Átmenet az interjúkötet és az elemzés között.
Elektronikus források
Néhány ehhez kapcsolódó forrás: Classics in the Histo- ry of Psychology. Egyre növekvő számú klasszikus cikk
és könyv teljes szövege angol nyelven. Freud, Watson, Darwin, Ebbinghaus, Skinner, Tolman, Miller s így
tovább már hozzáférhető.
www.yorku.ca/dept/psych/classics/
Glossing the body electric. on-line cikk, mely több mint 90, a pszichológiatörténet szempontjából releváns
webhelyet tekint át. www.yorku.ca/faculty/academic/christo/webreview/ History & Philosophy of Psychology
Web Resources. 65 pszichológia- és filozófiatörténeti helyre visz el.
http://www.yorku.ca/dept/psych/orgs/resource.htm Mindezek fejlesztője: Christopher D. Green, York
University, Toronto, Ontario M3J 1P3, CANADA. E-mail: christo@yorku.ca.
http://www.yorku.ca/faculty/academic/christo
Hivatkozott irodalom
Abbagnano, N. (1967): Psychologism. In: Encyclopedia of Philosophy. Ed. by P. Edwards. Vol. 5. New York:
Macmillan, 520-521. o.
Ádám, György (1998): Visceral Perception. Understanding internal cegrition. New York: Plenum Press.
Adler, A. (1990): Emberismeret. Budapest: Göncöl. Adler, H. E. (1996): Gustav Theodor Fechner: A German
Gelehrter. In: Kimble, G. A., Boneau, C. A. és Wertheimer, M. (1996, eds.), 1-13. o.
576
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Budapest: Gondolat.
Albertazzi, L., Libardi, M. és Poli, R. (szerk., 1996): The school of Franz Brentano. Dordrecht: Kluwer.
Albright, T. D., Kandel, E. R. és Posner, M. I. (2000): Cognitive neuroscience. Current Opinion in Neurobiol-
ogy, 10, 612-624. o.
Alexander, F. (1960): The Western Mind in Transition: An Eyewitness Story. New York: Random House.
Alexander, F. G. (1950): Psychosomatic medicine. New York: Norton.
New York: Macmillan. 2nd edition: 1975, New York: Arno Press.
Allport, F. (1955): Theories of Perception and the Concept of Structure. New York: Wiley.
Allport, G. W. (1943): The productive paradoxes of William James. Psychological Review, 50. 95-120. o.
Reprinted in Allport 1968.
Allport, G. W. (1971): A modern szociálpszichológia történeti háttere. In: Pataki Ferenc (szerk.):
Szociálpszichológia szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 7-87. o.
Anderson, J. R. (1971): Attribution of quotations from Wundt. American Psychologist, 26. 590-593. o.
Anderson, J. R. és Bower, G. H. (1973): Human Associative Memory. Washington: Winston and Sons.
Angell, J. R. (1907/1983): A funkcionális pszichológia működési területe. In: Pléh 1983, I. 270-285. o.
Annin, E. L., Boring, E. G. és Watson, R. I. (1968): Impor- tant psychologists, 1600-1967. Journal of the
History of the Behavioral Sciences, 1968/4. 303-315. o.
Anokhin, P. K. (1965): A feltételes reflex sarkalatos problémáinak módszertani elemzése. In: Filozófiai
problémák..., 192-262. o.
Anokhin, P. K. (1974): Biology and Neurophysiology of the Conditioned Reflex And its Role in Adaptive
Behavior. Ox- ford, New York: Pergamon Press.
Antliff, M. (1993): Inventing Bergson: Cultural Politics and the Parisian Avantgarde. Princeton, N. J.: Princeton
university Press.
Antonelli, M. (1994): Vittorio Benussi und die österrei- chische-italienische Tradition der Gestaltpsychologie.
Brentano Studien V 107-127. o.
577
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Appel, K. O. (1977): Types of social science in the light of human interests of knowledge. Social Research, 44.
426-470. o.
Arató Miklós és Kiss György (1992): A magyar individuál- pszichológusok. Budapest: Nemzeti
Tankönyvkiadó.
Ash, M. (1980a): Academic politics in the history of a science: Experimental psychology in Germany
18791941. Central European History, 13. 255-286. o.
Ash, M. (1980b): Wilhelm Wundt and Oswald Külpe on the isntitutional status of psychology. In: Bringmann,
W. G. és Tweney, R. D.: Wundt Studies. Toronto: Hog- reffe. 396-421. o.
Ash, M. (1982): The emergence of Gestalt psychology. PhD dissertation, Harvard University.
Ash, M. T. és Sturm, T. (szerk., 2009): Psychology’s territo- ries. Historical and contemporary perspectives
from different disciplines. Mahwah, NJ: Erlbaum.
Atran, R. (1998): Folk biology and the antropology of science. Behavior and Brain Sciences, 21. 547-609. o.
Audi, R. (ed., 1995): The Cambridge Dictionary of Philoso- phy. Cambridge: Cambridge University Press.
Baars, B. J. (1986): The Cognitive Revolution in Psychology. New York: The Guilford Press.
Bagdy Emőke, Forgács Péter és Pál Mária (szerk., 1989): Mérei emlékkönyv. Budapest: OIE.
Báthory Zoltán és Falus Iván (szerk., 1997): Pedagógiai Lexikon. i., ii., iii. Budapest: Keraban.
Bain, A. (1879): Education as a Science. New York: D. App- leton and Company.
578
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Bakán, D. (1958): Sigmund Freud and the Jewish Mystical Tradition. Princeton, N. J.: D. Van Nostrand.
Bakán, D. (1966): The influence of phrenology on American psychology. Journal of the History of the
Behavioral Sciences, 2. 57-64. o.
Bakán, D. (1983): A behaviorizmus és az amerikai urbanizáció. In: Pléh 1983, II. 81-110. o.
Baldwin, J. M. (1894): Mental Development in the Child and the Race. Methods and Processes. New York:
Macmillan.
Baldwin, J. M. (1896): A new factor in evolution. American Naturalist, 30. 441-451., 536-553. o.
Baldwin, J. M. (1897): Social and Ethical Interpretations of Mental Development: A Study in Social
Psychology. New York: Macmillan.
Baldwin, J. M. (1911): Individual and society or psychology and sociology. Boston: Badger.
Baldwin, J. M. (1913): History of psychology: A sketch and an intererptation. Vol 1 and 2. London: Watts.
Ballér Endre (1982): A gyermek Nagy László munkásságában. Magyar Pszichológiai Szemle, 39. 614-626. o.
Barker, E. (szerk., 1962): Social contract. New York: Oxford University Press.
Barkóczi Ilona (1965): A kutató és manipulációs tevékenység sajátos formái csecsemőknél és fiatal majmoknál.
Pszichológiai Tanulmányok VII. 1965, 115-122. o.
Barkóczi Ilona (1970): A megismerési motiváció ontogenezise. Magyar Pszichológiai Szemle, 27. 26-58. o.
Barkow, J. H., Cosmides, L. és Tooby, J. (eds., 1992): The adapted mind. New York: Oxford University Press.
Barlow, H. (1995): The neuron doctrine in perception. In: Gazzaniga, M. S. (szerk., 1995): The cognitive neuro-
sciences. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press, 415-435. o.
Barnes, B. és Shapin, S. (1979, eds.): Natural Order: Histo- rical studies of Scientic Culture. Cambrdige, Mass.:
Har- vard University Press.
Barnes, J. (ed., 1984): The complete works of Aristotle. Princeton: Princeton University Press.
579
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Bartlett, C. F. (1936): Charles Frederick Bartlett. In: Murchison, K. (szerk.): A history of psychology in
autobiography. III. Worchester: Clark University Press.
Bartlett, C. F. (1958): Thinking: An experimental and social study. London: Allen Unwin.
Bartlett, C. F. és Meyers, C. S. (1923): Psychology and primitive culture. Cambridge: Cambridge University
Press.
Bastide, R. (1970): Mémoire collective et sociologie du bricolage. Année Sociologique, 21, 65-108. o.
Baumgartner, E., Baumgartner, W., Biostrner, B., Port, M., Shawe-Taylor, J. és Valentiné, E. (1996): Phenome-
nology and cognitive science. Handbook. Heidelberg: Springer.
Bedford, D. (1993): John Dewey’s logical project. Journal of Pragmatics, 19. 453-468. o.
Behtyerev, V. M. (1923/1983): A pszichikus jelenségek helye a reflexológiában. In: Pléh 1983, III. 199-204. o.
Békésy, Georg von (1928/29): Zur Theorie des Hörens. Physikalische Zeitschrift, 29. 793-810. o., 30, 721-745.
o.
Békésy, Georg von (1967): Sensory Inhibition. Princeton, N. Y.: Princeton University Press.
Bem, S. és Looren de Jong, H. (2006): Theoretical issues in psychology. An introduction. 2. kiadás. London:
Sage Publications.
Bence György (1990): Kritikai előtanulmányok egy marxista tudományfilozófiához. Budapest: MTA Filozófiai
intézete.
Ben-David, J. (1971): The Scientist’s Role in Society. Engle- wood Cliffs, N. J.: Prentice Hall.
Ben-David, J. és Collins, R. (1966): Social factors in the origin of a new science: The case of psychology. Amer.
Sociol. Rev., 31. 451-465. o.
Benjámin, L. T. (1992): Wundt’s American doctoral stu- dents. Special Issue: The history of American
psychology. American Psychologist, 47. 123-131. o.
Bentham, J. (1789/1948): An introduction to the principles of morals and legislation. New York: Haffner.
Bergeron, M. (1954): La psychopatologie d’hier et d’ ajourd’ hui. In: Meyerson, I. et ál. (1954): La psycho-
logie du XX. Siecle. Párizs: Presses Universitaires de France, 265-288. o.
Bergson, H. (1896): Matiére et mémoire. Párizs: Alcan. Hivatkozások a kritkai kiadás alapján: Oeuvres 1959,
Párizs: Presses Universitaires de France.
Bergson, H. (1907/1930): Teremtő fejlődés. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia (Hasonmás: 1987).
Bergson, H. (1913): A nevetés. Budapest: Révai. Legújabb magyar kiadás: Gondolat, 1996.
580
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Bergson, H. (1889/1923): Idő és szabadság. Budapest: Franklin. Hasonmás: Szeged: Universum, 1990.
Berkeley, G. (1710/1985): Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások. Budapest: Gondolat.
Berlage, A. (1994): Empfindung, Ich und Sparche um 1900. Ernst Mach, Hermann Bahr und Fritz Mauthner in
Zusam- menhang. Frankfurt am Main: Peter Lang.
Bernard, Claude (1867): Introduction a l’étude de la méde- cine expérimentale. Párizs: Flammarion.
Bernstein, B. (1974): Nyelvi szocializáció és oktathatóság. In: Pap Mária és Szépe György (szerk.): Társadalom
és nyelv. Budapest: Gondolat, 393-431. o.
Bertnard, M. (1993/1994): Les innovations dans la technique psychanalytique introduites par Ferenczi entre
1920 et 1930. Bulletin de Psychologie, 47 (416). 496-501. o.
Bever, T., Fodor, J. and Garett, M. (1968): A formal li- mitation to associationism. In: Dixon, T. és Horton, D.
(eds.): Verbal behavior and general behavior theory. Englewood Cliffs: Prentice Hall.
Bickerton, D. (1990): Language and species. Chicago, IL, US: University of Chicago Press. Magyarul: Nyelv és
evolúció. Budapet: Gondolat.
Binet, A. (1913): A Method of Measuring the Development of the Intelligence Of Young Children. 2 nd ed.
Chicago, Ill.: Chicago Medical Book.
Binet, A. (1969): The Experimental Psychology of Alfred Binet. New York: Springer.
Binet, A. és Henry, V. (1894): La mémoire des phrases. (Mémoire des idées.) Année Psychologique, 1. 24-59. o.
Bjork, D. W. (1983): The compromised scientist: William James in the development of American psychology.
New York: Columbia University Press.
Blackmore, J. T. (1972): Ernst Mach. His Work, Life and Influence. Berkeley: university of California Press.
Block, N. (1980): Readings in the philosophy of psychology. Cambridge: Harvard University Press.
581
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Blonszkij, P P (1974): A munkaiskola. In: Ferge Zsuzsa és HÁber Judit (szerk.): Az iskola szociológiai
problémái. Budapest: Küzgazdasági, 481-500. o.
Blonszkij, P. P. (1921/1983): A tudományos pszichológia vázlata. In: Pléh 1983, III. 241-273. o.
Bloom, A. H. (1981): The Linguistic Shaping of Thought: A Study on the Impact of Language on Thinking in
China and the West, Hillsdale, NJ: Erlbaum.
Bloor, D. (1982): Durkheim and Mauss revisited: Classi- fication and the sociology of knowledge. Studies in the
History and Philosophy of Science, 13. 267-297. o.
Bloor, D. (1983): Wittgenstein: A social theory of knowledge. New York: Columbia University Press.
Bloor, D. (1991): Knowledge and social imagery. 2 nd edition. Chicago: university of Chicago Press.
Blumenthal, A. (1970): Psychology and language: A historical introduction to psycholinguistics. New York:
Wiley.
Blumenthal, A. (1980): Wilhelm Wundt and early American psychology: clash of cultures. In: Rieber, R. W.
(ed.): Wilhelm Wundt and the making of scientificpsychology. New York: Plenum Press, 117-135. o.
Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (szerk., 1998): Önarckép háttérrel. Budapest: Pólya.
Boole, G. (1854/1958): An Investigation into the Laws of Thought. London-New York, repr.
Boring, E. (1942a): Human nature versus sensation: William James and the psychology of the present.
American Journal of Psychology, 55. 310-327. o. Reprin- ted in Boring, 1963.
Boring, E. (1942b): Sensation and Perception in the His- tory of Experimental Psychology. New York: Appleton
Century Crofts.
Boring, E. (1950): A History of Experimental Psychology. 2 nd, revised edition. New York: Appleton Century
Crofts.
Boring, E. (1961/1983): A mérés kezdete és fejlődése a pszichológiában. In: Pléh Csaba (szerk.):
Pszichológiatörténeti szövegyűjtemény. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 85-105. o.
Boros János (2004): A kognitív tudomány esélyei. Magyar Tudomány, 165, 11. 1269-1276. o.
Borus Rózsa (szerk., 1978): A század nagy tanúi. Budapest: RTV Minerva.
Bousfield, W. A. (1953): The occurrence of clustering in the recall of randomly arranged associates. Journal of
General Psychology, 49, 229-240. o.
Brassai Sámuel (1860-1865): A magyar mondat. I., II., III. Akadémiai Értesítő, 1. 279-399. o.; 3. 3-128. és 173-
409. o.
582
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Brentano, F. (1977): The psychology of Aristotle: In parti- cular his doctrine of active intellect. Berkeley:
University of California Press.
Brentano, F. (1983): A pszichikai és fizikai jelenségek közötti különbségről. Brentano, 1874 egy fejezetrésze,
in: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 157-163.
o.
Brentano, F. (1874/1983): Psychologie vom empirischen Standpunkt. Lipcse: Meiner. Egy fejezet magyarul
lásd: Brentano 1983. In: Pléh 1983, I. 193-203. o.
Brewer, W. F. (1974): There is no convincing evidence for operant or classical conditioning in normal, adult
human beings. In: Weimer, W. és Palermo, D. (szerk.): Cognition and the symbolic processes. Hillsdale, New
Jersey: Erlbaum.
Brock, A. (1992): Was Wundt a ‘Nazi’? Völkerpsycho- logie, racism and anti-Semitism. Theory & Psychology,
2. 205-223. o.
Brown, R. W. és Lenneberg, E. H. (1954): A study in lan- guage and cognition. J. Abnormal and Social
Psychology, 49. 454-462. o.
Brúder, K.-J. (1982): Psychologie ohne Bewustsein. Die Ge- burt der behavioristischen Sozialtechnologie.
Frankfurt: suhrkamp.
Bruner, J. S. (1975): A perceptuális készenlétről. In: Marton L. Magda (szerk., 1974): A tanulás szerepe az
emberi észlelésben. Budapest: Gondolat, 125-170. o.
Bruner, J. S. (1985): Actual minds and possible worlds. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Bruner, J. S. (1996): The culture of education. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Bruner, J. S. (1997): Will cognitive revolutions ever stop? In: Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (szerk., 1997):
The future of the cognitive revolution. New York: Oxford University Press.
Bruner, J. S., Goodnow, J. J. és Austin, G. A. (1956): A study of thinking. New York: Wiley.
Bruner, J. S. és Luciarello, J. (1989): Monologues as a narrative recreation of the world. In: Katherine Nelson
583
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Bruner, J. S., Olivér, R. R. és Greenfield, P. M. (1966): Studies in cognitive growth. New York: Wiley.
Brunswik, E. (1952): The Conceptual Framework of Psychology. In Carnap, R. és Morris, Ch. (eds.):
International Encyclopedia of a Unified Science. Vol. I., no. 10. Chicago, Ill.: University of Chicago Press.
Brunswik, E. (1966): Historical and thematic relations of psychology to other sciences. In: Hammond, K. R.,
1. 513. o.
Brunswik, E. (1929/1983): Az alakelmélet elvi kérdései. In: Pléh 1983, II. 179-217. o.
Buda Béla, Kopp Mária és Nagy Emese (szerk., 2001): Magatartástudományok. Budapest: Medicina.
Burnham, J. C. (1966): On the origins of behaviorism. Journal of the History of the Behavioral Sciences, 4.
143151. o.
Buss, A. R. (1978): The structure of psychological revo- lutions. Journal of the History of the Behavioral
Sciences, 14. 57-64. o.
Buss, D. M. (1991): Evolutionary personality psychology. Annual Review of Psychology, 45. 459-491. o.
Buss, D. M. (1994): The evolution of desire: Strategies of human mating. New York: Basic Books.
Buss, D. M. (1995): Evolutionary psychology: A new pa- radigm for pscyhological science. Psychological
Inquiry, 6. 1-30. o.
Buxton, C. E. (szerk., 1985): Points of view in the modern history of psychology. New York: Academic Press.
Bühler, Ch. (1952): Childhood Problems and the Teacher. New York: Holt.
Bühler, K. (1907): Eine Analyse komplizierter Denkvor- gánge. In: F. Schumann (szerk., 1907): Bericht über
den
Bühler, K. (1908): Tatsachen und Rrobleme zu einer Psychologie der Denkvorgánge. II. Über Gedanken-
zusammenhánge. II. Über Gedankenerinnerungen: Ar- chiv für die gesammte Psychologie, 12. 1-23, 24-92. o.
Bühler, K. (1909): Über das Sprachverstándnis vom standpunkt der Normalpsychologie aus: F. schumann
(szerk.): Bericht über den III. Kongress für exp. Psychologie. Lipcse, 94-130. o.
584
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Bühler, K. (1922): Die geistige Entwicklung des Kindes. III. edition. Jena: Fischer.
Bühler, K. (1927): Die Krise der Psychologie. Jéna: Fischer. Magyarul egy fejezete. In: Pléh Csaba (szerk.):
Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 1983. A pszichológia egysége. 390-404.
o.
Bühler, K. (1936): Die Zukunft der Psychologie und die Schu- le. Bécs és Lipcse: Fischer.
Bühler, K. (1960): Das Gestaltprinzip im Leben des Menschen und bei der Tiere. Bern: Huber.
Cahan, D. (1993): Helmholtz and the civilizing power of science. In: Cahan (ed., 1993) 559-601. o.
Cahan, D. (1993, ed.): Hermann von Helmholtz and the foundations of nineteenth century science. Berkeley,
Ca.: University of California Press.
Calkins, M. W. (1896): Association: An Essay Analy- tic and Experimental. Psychological Review Monograph
Supplements, 1. No. 2. Részletek In: Herrnstein és Boring.
Campbell, D. T. (1974): Evolutionary epistemology. In: Paul A. Schlipp (ed.): The philosophy of Karl Popper.
La Salle, Ill.: Open Court, 413-463. o.
Campbell, D. T. (1975): On the conflicts between biological and social evolution and between psychology and
mo- ral tradition. American Psychologist, 30. 1103-1126. o.
Canguilhem, G. (1955): La formation du concept de reflex aux XVIIe et XVIIIe siecles. Párizs: Presses
Universitaires de France.
Canguilhem, G. (1965): La Connaissance De La Vie. 2., átdolgozott kiadás. Párizs: Presses universitaires de
France.
Canguilhem, G. (1980): What is psychology? I & C. Technologies of the Human Sciences, No. 7. 37-50. o.
Capek, M. (1968): Ernst Mach’s biological theory of knowledge. Synthese, 18. 171-191. o.
Carrithers, M., Collins, S. and Lukes, S. (eds. 1985): The Category of the Person: Anthropology, Philosophy,
History. Cambridge, Mass.: Cambridge university Press.
Carus, C. G. (1846/1970): Psyche. Part One. The Uncons- cious. New York: spring Publications.
Cassirer, E. (1939): Descartes. Lehre, Persönlichtkeit, Wir- kung. stockholm: Bermann Fischer.
Cassirer, E. (1951): The philosophy of the enlightenment. Princeton: Princeton university Press.
Cassirer, E. (1981): Kant’s life and thought. New Haven, Conn.: Yale university Press.
585
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Changeux, J.-P. (2000): A neuronális ember avagy az agykutatás keresztmetszete. Budapest: Typotex Kiadó.
Changeux, J.-P. és Dehaene, S. (1989): Neuronal models of cognitive functions. Cognition, 33. 63-109. o.
Changeux, J.-P. és Ricour (1998): La nature et les regles. Párizs: odile Jacob.
Charcot, J. M. (1876, 1879, 1889): Előadások az idegrendszer betegségeiről. 1-3. Budapest: Magyar Orvosi
Könyvkiadó Társulat.
Chisholm, R. M. (1967): Intentionality. In: P. Edwards (ed.) The Encyclopedia of Philosophy. Vol. 3 and 4.
New York: MacMillan, 201-204. o.
Chisholm, R. M., Baumgartner, W. és Müller, B. (1995): Introduction. In: Brentano, F. (1995): Descriptive
psychology. London: Routledge.
Chomsky, N. (1974): Újabb adalékok a velünkszületett eszmék elméletéhez. In: Pap Mária (szerk.): A nyelv
keletkezése. Budapest: Kossuth, 85-96. o.
Chomsky, N. (1980): Rules and representations. New York: Columbia University Press.
Chomsky, N. (1981): Lectures on government and binding. New York: Plenum Press.
Chomsky, N. (1986): Knowledge of language. Its origins, knowledge, and use. New York: Praeger.
Chomsky, N. és Miller, G. A. (1963): Introduction to the formal analysis of natural languages. In: Luce, R. D.,
Bush, R. R. és Galanter, E. (szerk.): Handbook of Mathematical Psychology. Vol. II. New York: Wiley, 269-
322. o.
Churchland, Patrícia (1986b): Some reductive strategies in cognitive neurobiology. Mind, 124. 289-309. o.
Churchland, P. M. (1993): Evaluating our self concep- tion. Special Issue: Eliminativism. Mind & Language,
586
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
1. 211-222. o.
Churchland, Patrícia (1995): The Engine of Reason, the Seat of the Soul. A Philosophical Journey into the
Brain. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.
Churchland, Patrícia és Churchland, Paul (1990): Gondolkodó gépek? Tudomány, 6. No. 3. 16-21. o.
Clarké, E. and Dewhurst, K. (1996): An Illustrated History of Brain Fuction: Imaging the Brain form Antiquity
to Present. 2. kiadás. san Francisco: Nornman.
Code, A. (1987): Soul as efficient casue in Aristotle’s embriology. Philosophical Topics, 15. 51-59. o.
Cofer, C. N. (1976): An historical perspective. In: Co- fer, C. N. (szerk.): The structure of human memory. San
Francisco: Freeman, 1-14. o.
Cohen, D. (1979): J. B. Watson: The founder of behaviorism. London: Routledge and Kegan Paul.
Cohen-Cole, J. (2005): The Reflexivity of Cognitive Science: The Scientist as a Model of Human Nature.
History of the Human Sciences, 18, 107-139. o.
Colé, M. (2005): Kulturális pszichológia. Egy letűnt, majd újraéledő tudományág. Budapest: Gondolat Kiadó.
Colé, M. és Scribner, S. (1974): Culture and thought: A psychological introduction. Oxford, England: John
Wiley & sons.
Comen, S. R. és Salamon, R. (1988): Kuhn’s Structure of Scientific Revolutions in the psychological journal
liter- ature, 1969-1983: A descriptive study. The Journal of Mind and Behavior, 9. 415-445. o.
Coser, L. A. (1992a): The revival of the sociology of culture: The case of Collective Memory. Sociological
Forum, 7. 365-373. o.
Coser, L. A. (1992b): Introduction: Maurice Halbwachs 1877-1945. In: Halbwachs 1992, 1-34. o.
Cosmides, L. et ál. (1994): Beyond intuition and instinct blindness: Toward an evolutionarily rigorous cognitive
science. Cognition, 50. 41-77. o.
Cowan, M. W., Harter, D. H. és Kandel, E. R. (2000): The emergence of modern neuroscience: Some imp-
lications for neurology and psychiatry. Annual Review of Neuroscience, 23, 343-391. o.
587
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Craig, W. (1918): Appetites and aversions as constitu- ents of instincts. Psychological Bulletin, 34. 91-107. o.
Creelan, P. G. (1972): Watsonian behaviorism and the Calvinist conscience. Journal of the History of the Beha-
vioral Sciences, 10. 95-118. o.
Crews, F. (1995): The memory wars. Freud’s legacy in dispute. New York: New York Review of Books.
Crosson, F. J. (1985): Psyche and the computer. In: Koch, S. és Leary, D. E. (eds.): A century of psychology as
science. New York: McGraw Hull, 437-451. o.
Czigler István (1984): Figyelmi szelekció: Kiváltott potenciál eredmények és pszichológiai értelmezések.
Pszichológia, 4. 97-128. o.
Czigler István, Halász László és Marton L. Magda (szerk., 2004): Az általánostól a különösig. Budapest:
Gondolat.
Cziko, G. (1995): Without miracles: Universal selection theory and the second Darwinian revolution.
Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.
CsÁnyi Vilmos (1979): Az evolúció általános elmélete. Budapest: Akadémiai. 2., átdolg. kiadás: Gondolat,
1988.
CsÁnyi Vilmos (1983): A tudat evolúciója. In: Vida Gábor (szerk.): Evolúció. III. Budapest: Natura, 181-243. o.
CsÁnyi Vilmos (1994): Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Budapest: Akadémiai.
Csibra Gergely és Gergely György (1998): A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökerei. Magyar
Pszichológiai Szemle, 53. 364-378. o.
Dalton, D. C. és Evans, R. B. (szerk., 2003): The life cycle of psychological ideas: Understanding prominence
and the dynamic of intellectual challenge. New York: Kluwer/ Plenum.
Danzinger, K. (1980a): Wundt and the two traditions in psychology. In: Rieber, R. W. (ed.): Wilhelm Wundt
and the making of scientific psychology. New York: Plenum Press, 73-87. o.
Danzinger, K. (1980b): Wundt’s theory of behavior and volition. In: Rieber, R. W. (ed.): Wilhelm Wundt and
the making of scientific psychology. New York: Plenum Press, 89-115. o.
588
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Danziger, K. (1983): Origins of the shema of stimulated motion: Towards a prehistory of modern psychology.
History of Science, 21. 183-210. o.
Danziger, K. (1990a): Constructing the subject. New York: Cambridge university Press.
Danziger, K. (1990b): Generative metaphor and the history of psychological discourse. In: Leary, D. E. (1990,
ed.): Metaphors in the history of psychology. Cambridge: Cambridge University Press, 331-356. o.
Danziger, K. (2008): Marking the mind: A history of memory. Cambridge: Cambridge university Press.
Darwin, Ch. (1955): A fajok eredete. Budapest: Akadémiai. Új fordítás Kampis György munkája,
elektronikusan: http://mck.oszk..hu/05000/05011.
Davidson, D. (1980): Esays on actions and events. Oxford: oxford university Press.
Davidson, L. et ál. (1991): Psychologism and phenomenological psychology revisited: I. The liberation from
Naturalism. Journal of Phenomenological Psychology, 22. 87–108. o.
Dawkins, R. (1982): The extendedphenotype: The gene as the unit of selection. san Francisco: Freeman.
DEEsE, J. (1965): The Structure of Associations in Language and Thought. Baltimore: The Johns Hopkins
Press.
Deese, J. (1985): American Freedom and the Social Sciences: Critical Assessments of Contemporary
Psychology. New York: Columbia Umversity Press.
Dehaene, S. és Cohen, L. (2007): Cultural recycling of cortical maps. Neuron, 56, 384-398. o.
Dempe, H. (1930): Was ist Sprache? Eine sprachphilosophi- sche Untersuchung im Anschluss an die
Sprachtheorie Karl Bühlers. Weimar.
Dennett, D. (1996b): Igazhívők: Az intencionális stratégia és sikerének forrásai. In: Pléh szerk. 1996, 152168. o.
589
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Dennett, D. és Kinsbourne, M. (1992): Time and the ob- server: The where and when of consciousness in the
brain. Behavioral and Brain Sciences, 15. 183-247. o.
Dennis, W. (1948, ed): Readings in the History of Psychology. New York: Appleton.
Déri, Susan (1990): Great representatives of Hungarian psychiatry: Balint, Ferenczi, Hermann and Szondi.
Psychoanalytic Review, 77. 491-501. o.
Dessoir, M. (1911): Abriss einer Geschichte der Psychologie. Heidelberg: Carl Winter.
Dewey, J. (1949): Education and the Social Order. New York: League for Industrial Democracy.
Dewsbury, D. A. (1996): Paul Harkai Schiller: The Influ- ence of his Brief Carrer. In: Kimble, G. A., Boneau,
C. A. és Wertheimer, M. (eds.): Portraits of Pioneers in Psychology. Mahwah, N. J.: Lawrence Erlbaum, 281-
293. o.
Diamond, I. T. (1985): A History of the Study of the Cor- tex: Changes in the Concept of the Sensory Pathway.
In: Kimble és Schlesinger, Vol 1. 305-387. o.
Diamond, S. (1974, ed.): The Roots of Psychology. New York: Basic Books.
Diamond, S. (1980): Wundt before Leipzig. In: Rieber, R. W. (ed.): Wilhelm Wundt and the making of
scientific psychology. New York: Plenum Press, 3-70. o.
Dienes Valéria (1914): A mai lélektan főbb irányai. Galilei Füzetek. Budapest: Haladás.
Dienes Valéria (1981): A szimbolika főbb problémái. In: Gráfik Imre és Voigt Vilmos (szerk.): Kultúra és
szemiotika. Budapest: Akadémiai, 15-27. o.
Dienes Valéria (1983): Visszaemlékezés. In: Hajnalvárás. Budapest: Szent István Társulat, 16-51. o.
Dijksterhuis, E. J. (1961): The Mechanization of the World Picture. oxford: Clarendon Press.
Dilthey, W. (1894): Ideen über eine beschreibdende und zerglierdendre Psychologie. Sitzungberichte der
Akade- mie der Wissenschaften zu Berlin, 2. 1309-1407. o.
590
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Dion, K. L. (1990): Psychology and proverbs: Folk psychology revisited. Canadian Psychology, 31. 209-211. o.
Dixon, T. R. és Horton, D. L. (szerk., 1968): Verbal beha- vior and general behavior theory. New York:
Prentice- Hall.
Dollard, J. és Miller, N. E. (1950): Personality and psy- chotherapy: An analysis in terms of learning, thinking
and culture. New York: McGraw-Hill.
Dolley, C. S. és Cattell, J. M. (1894): On reaction-times and the velocity of the nervous impulse. Educational
psychology. Pamphlets, 1. 159-168. o.
Donald, M. (1991): Origins of the modern mind: Three stages in the evolution of culture and cognition.
Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Donald, M. (2001b): A mind so rare: The evolution of human consciousness. New York – London: W. W.
Norton & Company.
Donders, F. C. (1868/1969): Die Schnelligkeit psychischer Prozesse. Archiv für Anatomie, Physiologie, und
wissen- schaftliche Medizin. 657-681. o. Angolul: On the speed of mental processes. Acta Psychologica, 30.
412-431. o.
Dreyfus, H. (1979): What computers can’t do: A critique of artificial intelligence. 2. kiadás. san Francisco: Free-
man.
Ducret, J. J. (1990): Jean Piaget. Biographie et parcours in- tellectuel. Neuchatel: Delachaux et Niestlé.
Dupuy, J. P (2009): On the origins of cognitive science: The mechanization of the mind. Cambridge: MIT Press.
É. Kiss Katalin (1981): Brassai Sámuel mondatelmélete. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIII. 91-102. o.
É. Kiss Katalin (1983): A magyar szintaxis egy transzformációs megközelítése. Budapest: Akadémiai.
Ebbinghaus, H. (1885): Über das Gedachtniss: Untersuchun- gen zur experimentellen Psychologie. Leipzig:
Duncker és Humblot.
Ebbinghaus, H. (1896): Über erklárende und beschreiben- de Psychologie. Zeitschfrift für Psychologie und
Physiologie der Sinnesorganne, 9. 162-205. o.
591
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Ebbinghaus, H. (1897): Über eine neue Methode zur Prüfung geistiger Fahigkeiten und ihre Anwendung bei
Schulkindern. Hamburg és Lipcse: L. Voss.
Ebbinghaus, H. (1908): Abriss der Psychologie. Lipcse: Veit. English edition: Psychology: An elementary
textbook. Transl. by M. Meyer. Boston: Heath.
Edelman, G. M. (1987): Neural Darwinism: The theory of neural group selection. New York: Basic Books.
Edelman, G. M. (1990): The rememberedpresent: A biological theory of consciousness. New York: Basic
Books.
Ehrenfels, C. von (1890/1988): On ‘Gestalt qualities’. In: Smith, B. (szerk., 1988): Foundations of Gestalt
theory. München: Philosophia Verlag, 82-117. o.
Ellenberger, H. F. (1970): The discovery of the unconscious. New York: Basic Books.
Ellenberger, H. F. (1993): Beyond the Unconscious. Prince- ton: Princeton university Press.
Elsenhans, T. (1897): Das Verháltnis der Logik zur Psy- chologie. Zeitschrift für Philosophie und
philosophische Kritik, 109, 195-212. o.
Epstein, W. et ál (1994): Gestalt psychology and the philosophy of mind. Special Issue: Gestalt. Philosophical
Psychology, 7. 163-181. o.
Erdélyi Ágnes (1972): Nyelvi kommunikáció és hermeneutika (Gondolatok egy Dilthey-kritikához). Általános
Nyelvészeti Tanulmányok VIII. 39-52. o.
Erdélyi Ágnes (1988): Megértő társadalomtudomány – angolszász módra. In: Winch 1988, 7-21. o.
Erős Ferenc (1979a): Szociálpszichológia és kritikai elmélete. Pszichológiai Tanulmányok XV. 347-374. o.
Erős Ferenc (1995): Mérei Ferenc életműve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss 1995a, 123-136. o.
Erős Ferenc (1998): Önarckép (történelmi?) háttérrel. Élet és Irodalom, 42. No. 35. augusztus 28. 6. o.
592
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Eschbach, A. (1990): Karl Bühler: Sematologist. In: Bühler, K. (1934/1990): Theory of Language: The Repre-
sentational Function of Language. Translated by D. F. Goodwin. Amsterdam, XIII-XLIII.
Estable, C. (1961): Considerstions on the Histological Bases of neurophysiology. In: Delafresnayes, J. F. (ed.,
1961): Brain mechanimss and Learning. Oxford: Black- well, 309-334. o.
Everdell, W. R. (1997): The First Moderns: Profiles in the Origins of Twentieth-Century Thought. Chicago:
Univer- sity of Chicago Press.
Eysenck, M. W. (szerk., 1990): The Blackwell Dictionary of Cognitive Psychology. Oxford: Blackwell.
Fagot, C. (1995): Repetition blindness: Perception or memory failure? Journal of Experimental Psychology: Hu-
man Perception & Performance, 21. 275-292. o.
Falmagne, F.-C. (1985): Elements of Psychophysical Theory. oxford: oxford university Press.
Fancher, R. E. (1977): Brentano’s Psychology from an empirical standpoint and Freud’s early methapsy-
chology. Journal of the History of the Behavioral Sciences, 13. 207-227. o.
Farr, R. M. (1983): Wilhelm Wundt (1832-1920) and the origin of psychology as an experimental and so- cial
science. British Journal of Social Psychology, 22. 289-301. o.
Farr, R. M. (1987): Social representations: A French tradition of research. Special Issue: Social representations.
Journal for the Theory of Social Behaviour, 17. 343-369. o.
Fearing, F. (1930): Reflex Action: A study in the History of Physiological Psychology. Baltimore: Willams and
Wilkins.
Fechner, G. T. (1860): Elemente der Psychophysik. Vol. I-II. Lipcse: Breitkop and Hartel.
Fechner, G. T. (1836/1904): Life after Death. Trans. M. C. Wadsworth. New York: Pantheon.
Fechner, G. T. (1966): Elements of Psychophysics. Vol. I. Transl. H. E. Adler. New York: Holt.
Feinberg, T. E. és Farah, M. J. (2006): A Historical Pers- pective on Cognitive Neuroscience. In: Farah, M. J. és
Feinberg, T. E. (szerk.): Patient-based approaches to cognitive neuroscience. 2. kiadás. Cambridge, MA: The
MIT Press, 3-20. o.
Ferenczi Sándor (1971): Nyelvzavar a felnőtt és gyermek között. In: Buda Béla 1971, 196-211. o.
593
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Férge Zsuzsa és Háber Judit (szerk., 1974): Az iskola szociológiai problémái. Budapest: Közgazdasági.
Ferri, L. (1883): La psychologie de l’assocation depuis Hobbes jusqu’a nos jours. Párizs: Bailliere.
Fishman, J. A. (1982): Whorfianism of the third kind: Ethnolinguistic diversity as a worldwide societal as- set.
(The Whorfian hypothesis: Varieties of validation, confirmation, and disconfirmation II.) Language in Society,
11, 1-14. o.
Flavell, J. (1963): The developmental psychology of Jean Pia- get. Princeton: Van Nostrand.
Fletcher, G. J. O. (1995): Two uses of folk psychology: Implications for psychological science. Philosophical
Psychology, 8. 221-238. o.
Florey, E. és Breidbach, O. (1993, ed.): Das Gehirn- Organ der Seele? Zur Ideengeschichte der Neurobiologie.
Berlin: Akademie Verlag.
Flourens, P. (1824/1974): Recherches expérimentales sur les propriété du systeme nerveux dans les animaux
vertébrés. Párizs. Angol részletek in Dimond 1974.
Flournoy, T. (1917): William James filozófiája. Budapest: Magyar Evangéliumi Keresztyén Világszövetség.
Fodor, J. A. (1980): Methodological solipsim considered as a reserach strategy in cognitive psychology. Beha-
vioral and Brain Sciences, 3. 63-110. o.
Fodor, J. A. (1988): A reply to Churchland’s ‘Percep- tual plasticity and theoretical neutrality’. Philosophy of
Science, 55. 188-198. o.
Fodor, J. A. (1990): A theory of content and other essays. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.
Fodor, J. A. (1992): A theory of the child’s theory of mind. Cognition, 44. 283-296. o.
Fodor, J. A. (1996a): Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz. In: Pléh Csaba (szerk.) 1996.
Fodor, J. A. (1996b): Összefoglalás Az elme modulari- tásához. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány.
Budapest: osiris.
Fodor, J. (2000): The Mind Doesn’t Work That Way. Cambridge, MA: The MIT Press.
Fodor Katalin és Kós Béla (1995): Lechner Károly, a „psychophisiológia” kolozsvári művelője. In: Kiss György
(szerk., 1995): Pszichológia Magyarországon. Budapest: országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 20-30. o.
594
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Follesdal, D. (1994): The Status of Rationality Assump- tions in Interpretation and in the Explanation of Action.
In: Martin, M. és McIntyre, L. C. (szerk.): Readings in the Philosophy of Social Science. Cambridge, MA: MIT
Press, 299-310. o.
Foucault, M. (1997): Ethics. Subjectivity and Truth. New York: Free Press.
Fraisse, P. (1967): A kísérleti pszichológia története. In: Fraisse, P., Piaget, J. és Reuchlin: A kísérleti
pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai.
Fraisse, P. (1968): Modeles pour une histoire de la psychologie. Bulletin de Psychologie, 22. 540-545. o.
Fraisse, P. (1991): Écrits de Captivité. 1940-1943. Párizs: Éditions de la Maison des Sciences de l’Homme.
Frampton, M. F. (1991): Considerations on the role of Brentano’s concept of intentionality in Freud’s repu-
dation of the seduction theory. International review of Psychoanalysis, 18. 27-36. o.
Frege, G. (1966): Funktion, Begriff, Bedeutung. 2. Durch- gesehene Aufl. Gottingen, Vandenhoeck U.
Ruprecht.
Freundenthal, G. (1986): Atom and Individual in the Age of Newton. On the Genesis of the Mechanistic World
View. Dordrecht: D. Reidel.
Friedman, G. (1968): Halbwachs, Maurice. International Encyclopedia of the Social Sciences. London:
MacMillan, 304-306. o.
595
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Friedman, N. (1967): The Social Nature of Psychological Re- search: The Psychological Experiment as Social
Interaction. New York: Basic Books.
Frijda, N. H. és De Groot, A. D. (1982, eds.): Otto Selz: His Contribution to Psychology. The Hague: Mouton.
Gall, F. J. and Spurzheim, J. K. (1811/1974): Des disposi- tions innées. Párizs. English excerpt: on innate dispo-
sitions. In: Diamond, S. (ed.): The Roots of Psychology. New York: Basic Books, 234-235. o.
Galton, F. (1883): Inquiries into human faculty and its de- velopment. London.
Galton, F. (1869/1983): Az emberek osztályozása természeti adottságaik alapján. In: Pléh 1983, I. 193-203. o.
Gardner, H. (1983): Frames of mind: the theory of multiple intelligences. New York: Basic Books.
Gardner. H. (1985): The mind's new science: A history of the cognitive revolution. New York: Basic Books.
Garner, W. R. (1974): The Processing of Information and Structure. Hillsdale, N. J.: Erlbaum.
Gergely György, NÁdasdy Z., Csibra G. és Bíró S. (1995): Taking the intentional stance at 12 months of age.
Cognition, 56. 165-193. o.
Gibson, J. J. (1950): The Perception of the Visual World. Boston: Houghton Mifflin.
Gibson, J. J. (1960): The concept of stimulus in psychology. Amer. Psychol., 15. 694-703. o.
Gibson, J. J. (1966): The senses considered as perceptual sys- tems. Houghton Mifflin.
596
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Glickman, S. E. (1985): Some thoughts on the evolution of comparative psychology. In: Koch, S. és Leary, D.
(szerk.): A century of psychology as science. New York: McGraw Hill, 738-782. o.
Goffman, E. (1959): The Presentation of Self in Everyday Life Garden City. New York: Doubleday.
Goldman, A. I. (1993): Consciousness, folk psychology and cognitive science. Consciousness & Cognition: An
International Journal, 2. 364-382. o.
Goldmann, L. (1964): The hidden God. London: Routledge & Kegan Paul.
Goldmann, L. (1973): The Philosophy of the Enlightenment: The Christian Burgess and the Enlightenment.
London: Routledge & Kegan Paul.
Goldstein, J. (1994): The advent of psychological mo- dernism in France: An alternative narrative. In: Ross,
D.(1994, ed.): Modernist Impluses in the Human Scien- ces. 1870-1930. Baltimore: Johns Hopkins University
Press, 190-209. o.
Goldstein, K. (1940): Human nature in the light of psycho- pathology. Cambridge: Harvard University Press.
Goldzieher Vilmos (1895): Emlékbeszéd Helmholtz Hermann felett. Orvosi Hetilap, 39. Különnyomat.
Gombocz Zoltán (1903): Nyelvtörténet és lélektan. Wundt néplélektanának ismertetése. Budapest: Athenaeum.
Új kiadása: In: Gombocz Zoltán: Jelentéstan és nyelvtörténet. Budapest: Akadémiai, 1997.
Gopnik, A., Meltzoff, A. N. és Kuhl, P. K. (2005): Bölcsek a bölcsőben. Hogyan gondolkodnak a kisbabák? 2.
kiadás. Budapest: Typotex.
Goss, A. (1961): Early behaviorism and verbal mediating responses. American Psychologist, 16. 285-298. o.
Gould, S. J. (1996): Full house. The speead of excellence from Plato to Darwin. Cambrige, Mass.: Harvard
University Press.
Gould, S. J. és Lewontin, R. C. (1979): The Sprandels of San Marco and the Panglossian paradigm: A critique
of the adaptationist program. Proceedings of the Royal Society, B205. 581-598. o.
Gould, S. J. és Vrba, E. S. (1982): Exaptation – a missing term in the sceince of from. Paleobiology, 8. 4-15. o.
Graham, G. et ál. (1988): How to be realistic about folk psychology. Philosophical Psychology, 1. 69-81. o.
Grastyán Endre (1961): The significance of the earliest manifestations of conditioning in the mechanism of
learning. In: Delafresnaye, J. F. (ed.): Brain Mechanisms and Learning. oxford: Blackwell, 1961. 243-263. o.
Grastyán Endre (1967): A tanulás alapvető paradoxo- nai és idegélettani feloldásuk. Pedagógiai Szemle, 10.
893-914. o.
597
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Grastyán Endre, Czopf János, Ángyán Lajos és Szabó Imre (1965): Motivációs mechanizmusok jelentősége a
feltételes reflexes kapcsolatok szerveződésében. Pszichológiai Tanulmányok, 7. 153-198. o.
Gray, J. A. (1978): Az introverzió-extraverzió pszicho- fiziológiai természete. In: Halász László és Marton L.
Magda (szerk., 1978): Típustanok és személyiségvonások. Budapest: Gondolat.
Greene, R. L. (1991): The Ranschburg effect: The role of guessing strategies. Memory & Cognition, 19. 313-
317. o.
Greenwood, J. D. (1992): Against eliminative mate- rialism: From folk psychology to Volkerpsychologie.
Philosophical Psychology, 5. 349-367. o.
Greenwood, J. D.(2004): The disappearance of the social in American social psychology. Cambridge, UK:
Cambridge university Press.
Greenwood, J. D. (szerk., 1991): The future of folkpsychol- ogy. Cambridge: Cambridge university Press.
Grill Cosmides, L. et ál. (1994): Beyond intuition and instinct blindness: Toward an evolutionarily rigorous
cognitive science. Cognition, 50. 41-77. o.
Gruber, H. E. (1974): Darwin on man: A psychological study of scientific creativity. New York: Dutton.
Gulick, R. (eds.): J. Searle and his critics. Oxford: Black- well, 105-113. o.
Gundlach, H. U. K. (1986): Dr. Mises and Mr. Fechner: How early was their identity discovered? American
Psychologist, 41. 582-583. o.
Győri Miklós (1995): Pozitivizmus és pszichológiai antiredukcionizmus: J. stuart Mill. Pszichológia, 15. 391-
405. o.
Hacker, P. M. S. (1995): Helmholtz’s theory of perception: An investigation into its conceptual frame- work.
International Studies in the Philosophy of Science,
1. 199-214. o.
598
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Halász László, Hunyady György és Marton L. Magda (szerk., 1979): Az attitűd kutatásának kérdései. Budapest:
Akadémiai.
Halász László és Marton L. Magda (szerk., 1978): Típustanok és személyiségvonások. Budapest: Gondolat,
185-213. o.
Halbwachs, M. (1912): La classe ouvriere et les niveaux de vie. Párizs: Felix Alcan.
Halbwachs, M. (1918): La doctrine d’Émile Durkheim. Revue Philosophique de la France et de l’Étranger, 85.
353-411. o.
Halbwachs, M. (1941): La topographie legendaire des Évan- giles en Terre Sainte Sainte: Étude de Mémoire
Collective. Párizs: Presses universitaires de France.
Halbwachs, M. (1994): Les Cadres Sociaux de la Mémoire. Párizs: Albin Michel. Halbwachs (1925)
újrakiadása.
Hall, J. Y. (1977): Gall’s phrenology: A romantic psychology. Studies in Romanticism, 16. 306-317. o.
Harkai Schiller Pál (1930): A lélektani kategóriák rendszerének kialakulása. Budapest: Pázmány Péter
Tudományegyetem Philosophiai szemináriuma.
Harkai Schiller Pál (1944): Bevezetés a pszichológiába: A cselekvés elemzése. Budapest: Pathéon.
Harkai Schiller Pál (1946): Lélektani tanulmányok Ranschburg Pál emlékére. Budapest: Pázmány Péter
Tudományegyetem Lélektani Intézete. 17-24 o.
Harmat Pál (1986): Leben und Werk von Imre Hermann. Psyche: Zeitschrift fur Psychoanalyse und ihre
Anwendungen,
1. 640-651. o.
Harmat RÁl (1987): Psychoanalysis in Hungary since 1933. International Review of Psycho-Analysis, 14. 503-
508. o.
Harmat Pál (1994): Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. 2. kiadás. Budapest: Bethlen Gábor
Könyvkiadó.
Harmat Pál (1995): A budapesti pszichoanalitikus iskola. In: Kiss 1995a, 98-113. o.
599
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Harnad, S. (szerk., 1987): Categorial Perception: The Groundwork of Cognition. Cambridge University Rress.
Harris, P. L. (1992): From simulation to folk psychology: The case for development. Special Issue: Mental
simu- lation: Philosophical and psychological essays. Mind & Language, 7. 120-144. o.
Hartmann, Eduard von (1893): Philosophy of the Unconscious. Vol. I-III. Transl. by W. C. Coupland. London:
Kegan Paul.
Hatfield, G. (1990): The Natural and the Normative: Theo- ries of Spatial Perception from Kant to Helmholtz.
Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.
Hatfield, G. (1993): Helmholtz and classicism: The science of asthetics and the aesthetics of science. In: Cahan
(ed., 1993) 522-558. o.
Haugeland, J. (1996): A kognitívizmus jellege és kézenfekvő volta. In: Pléh Csaba (szerk.) 1996.
Haupt, E. J. (1990): Contributions to the history of psychology: LXXII. Gottingen and Leipzig: Academic
biographies as sources for institutional Summaries. Psychological Reports, 67. 995-1003. o.
Heelan, P. (1984): Foreword. In: Bachelard, G.: The New Scientific Spirit. Tran. A. Goldfhammer. Boston:
Beacon Press, VII-XIII.
Heider, F. és Símmel, E. (1944/1981): A viselkedés észlelésnek kísérleti vizsgálata. In: Csepeli György (szerk.):
A kísérleti társadalomlélektan árama. Budapest: Gondolat, 178-195. o.
Heinzelmann, G. (1910): Der begriff der Seele und die Idee der Unsterblichkeit bei Wilhelm Wundt. Tübingen:
Nahr.
Helmholtz, H. von (1875): On the Sensations of Tone as a Physiological Basis for the Theory of Music.
London: Long- mans. Small excerpt in Diamond, 1974, 152-154. o.
Helmholtz, H. von (1878): The facts in perception. In: Helmholtz, 1921/1977, 116-185. o.
Helmholtz, H. von (1866/1896/1924): Helmholtz’s Trea- tise on Physiological Optics. Rochester, New York:
The Optical Society of America.
Helmholtz, H. von (1995): Science and Culture. Chicago: university of Chicago Press.
600
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Helson, H. (1964): Adaption-level theory: An experimental and systematic approach to behavior. New York:
Harper & Row.
Helson, H. (1983): Miért a Gestalt pszichológusok értek el sikereket szemben előfutáraik kudarcával? In: Pléh
1983, II. 235-248. o.
Henle, M., Jaynes, J. és Sullivan, J. J. (1973, eds.): Historical Conceptions of Psychology. New York: Springer.
Herbart, J. F. (1891): A text-book in psychology; an attempt to found the science psychology on experience,
metaphysics and mathematics Trans. by Margaret K. Smith. New York: D. Appleton.
Herbart, J. F. (1822/1974): Über die Möglictkeit und Not- wendigkeit, Mathematik und Psychologie
anzuwenden. Angolul in: Diamond 1974, 673-677. o.
Hergenhahn, B. N. (2008): An introduction to the history of psychology. 5. kiadás. Belmont, CA: Thomson
Lear- ning.
Hering, E. (1895/1913): Memory. Lectures on the Specific Energies of the Nervous System. 4 th edition. Chicago,
Ill.: open Court.
Hering, E. (1878/1964): Zur Lehre Vom Lichtsinne. 2 nd edition Bécs: C. Gerold’s Sohn. English Translation:
Outlines of a Theory of the Light Sense. Transl. by L. M. Hurvich and D. Hirst. Részlet in: Shakian 1966, 144-
148. o.
Hering, E. (1977): The Theory of Binocular Vision. New York: Plenum Press.
Hermann Imre (1926): Gustav Theodor Fechner. Bécs: In- ternationaler Psychoanalitischer Verlag.
Hermann Imre (1929): Die Psychoanalyse als Methode. Bécs: Internationaler Psychoanalitischer Verlag.
Heusner, A. (1920): Einführung in Wilhelm Wundts Phi- losophie und Psychologie. Göttingen: Bandenhoed
und Ruprech.
Hiebsch, H. (1980): Wilhelm Wundt und die Ertstehung der psychologie. Berlin: NDK Pszichológiai Társaság.
Hilgard, E. (1980): The trilogy of mind: Cognition, affec- tion and conation. Journal of the History of the
Behavioral Sciences, 16. 107-117. o.
Hilgard, E. (1962/1983): A pszichoanalízis helye a tudományban. In: Pléh, 1983, II. 392-409. o.
Hilgard, E. (1987): Psychology in America. A historical sur- vey. San Diego: Harcourt.
Hinde, R. és Stevenson-Hinde, J. (szerk., 1973): Const- raints in learning. New York: Academic Press.
601
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Hirshfeld, L. A. és Gelman, S. A. (szerk., 1994): Mapping the Mind. Domain Specificity in Cognition and
Culture. Cambridge, Mass.: Cambridge University Press.
Hirst, W. és Maner, D. (1995): Opening vistas for cognitive psychology. In: Martin, L. M. W., Nelson, K. és
Tobach, E. (Eds.): SocioculturalPsychology. 89-124. o.
Hochberg, J. E. (1962): Nativism and empiricism in perception. In: Postman (ed., 1962) 255-330. o.
Hoff, T. L. (1992): Gall’s psychophysiological concept of function: The rise and decline of „internal essence”.
Brain and Cognition, 20. 378-398. o.
Hofstadter, D. (1987): Cognition, subcognition. Sortir du reve de Boole. Le Débat, 1987, No. 47. 26-44. o.
Holenstein, E. (1973): Jakobson und Husserl: Ein Beit- rag zur Genealogie des Strukturalismus. In: H. Parret
(szerk.): History of linguistics and contemporary linguistics. Berlin, 722-810. o.
Holt, E. B. (1931): Animal drive and the learning process. New York: Holt.
Holt, J. (1915): The Freudian Wish and its Place in Ethics. New York: Holt.
Honderich, T. (ed., 1995): The Oxford Companion to Phi- losophy. oxford: oxford university Press.
Hoppe, G. (1901): Die psychologie des Juan Luis Vives. Berlin: Mayer & Müller.
Horgan, T. (1993): The austere ideology of folk psychology. Special Issue: Eliminativism. Mind & Lan- guage,
8. 282-297. o.
Hunt, E. és Agnoti, F. (1991): The Whorfian hypothe- sis: A cognitive psychology perspective. Psychological
Review, 98. 377-389. o.
602
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Hunyady György (1979): Az értékelés konzisztenciája a társas kapcsolatok percepciójában: az ún. kognitív
egyensúly kutatásáról. In: Hunyadi Gy. (szerk.): Pszichológiai Tanulmányok. XV Budapest: Akadémiai, 311-
346. o.
Hunyady György (szerk., 1984): Szociálpszichológia. 2., átdolg. kiadás. Budapest: Gondolat.
Hurvich, L. M. and Jameson, D. (1974): Opponent pro- cesses as a model of neural organization. American
Psychologist, 29. 88-102. o.
Hutton, P. H. (1993): History as an Art of Memory. Hannover: University Press of New England.
Huxley, J. (1874/1897): On the hypothesis that animals are automata and its history. In: Method and Results.
Essays. New York: Appleton, 199-250. o.
Jackendoff, R. (1987): Consciousness and the computational mind. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.
Janet, R (1920): The Major Symptoms of Hysteria. 2 nd ed., with New Matter. New York: The Macmillan
Company.
Janet, P. (1977): The Mental State of Hystericals. Washington: Univers Publications of America.
Janik, A. and Toulmin, S. (1973): Wittgenstein’s Vienna. New York: Simon and Schuster.
János, A. C. (1982): The Politics of Backwardness in Hungary: 1825-1945. Rrinceton: Rrinceton University
Rress.
603
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Jarosevskij, M. G. (1994): I. M. Sechenov and the Russian tradition. Journal of Soviet and East European
Psychology, 32. 197-208. o.
Jaspers, K. (1913/1986): Általános pszichopatológia. (Részl.). In: Pethő Bertalan (szerk., 1986): Pszichiátria és
emberkép. Budapest: Gondolat, 45-86. o.
Jaynes, J. (1973): The problem of animate motion in the seventeenth century. In: Henle, M., Jaynes, J. és
Sullivan, J. J. (1973, eds.): Historical Conceptions of Psychology. New York: Springer, 166-179. o.
Jennings, H. S. (1906): Behavior of the lower organisms. New York: Columbia University Press.
Jerison, G. (1977): Should phrenonology be rediscove- red? Current Anthropology, 18, 744-746. o.
Jerne, N. K. (1955): The natural selection theory of anty- body formation. Prooceedings of the National
Academy of Sciences, 41. 849-857. o.
Jerne, N. K. (1985): The generative grammar of the im- mune system. Science, 229. 1957-1959. o.
Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (szerk., 1997): The future of the cognitive revolution. New York: Oxford Uni-
versity Press.
John-Steiner, V. (1985): Notebooks of the mind. Explo- rations of thinking. Albuquerque: University of New
Mexico Press.
Joncich, G. (1968): The sane positivist: A biography of Ed- ward L. Thorndike. Middletown: Wesleyan
university Press.
Jones, M. C. (1974): Albert, Peter and John B. Watson. American Psychologist, 29. 581-583. o.
Julesz, B. (1991): Early vision and focal attention. Reviews of Modern Physics, 63. 735-752. o.
Julesz Béla és Kovács Ilona (szerk., 1995): Maturational windows and adult cortical plasticity. SFI Studies in he
Sciences of Complexity. Vol. XXIII. Reading, MA: Addi- son-Wesley Publ. Company.
Kampis, G. (1991): Self-modifying systems in biology and cognitive science. oxford: Plenum Press.
604
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Kardos, Ludwig [Lajos] (1960): Die Grudfragen der Psychologie und die Forshungem Pawlow’s. Budapest:
Akadémiai.
Kardos Lajos (1965): Az állatlélektani kutatások jelentősége és néhány elvi kérdése. Pszichológiai
Tanulmányok, VII. 105-113. o.
Kardos Lajos (1966): A korrekciós rendszerek szerepe az érzékleti szerveződésben. Pszichológiai Tanulmányok,
IX. 11-20. o.
Kardos Lajos és Barkóczi Ilona (1953): „Aequiterminális” viselkedésrészletek jelentősége az állati tanulásban.
MTA Biológiai Osztályának Közleményei, 2. 95-114. o.
Karmiloff-Smith, A. (1996): Túl a modularitáson: A kognitív tudomány fejlődéselméleti megközelítése. In: Pléh
Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: osiris.
Kendler, H. H. és Kendler, T. S. (1962): Vertical and ho- rizontal processes in problem solving. Psychol. Rev.,
69. 1-16. o.
605
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Ketellar, D. és Ellis, W. (2000): Are evolutionary expla- nations unfalsifiable? Psychological Inquiry, 1-66. o.
Kimble, G. (2002): Behaviorism and Unity in Psychology. Current Directions in Psychological Science, 9, 208-
212. o.
Kimble, G. A. (1999): Functional behaviorism: A plan for unity in psychology. American Psychologist, 54, 981-
988. o.
Kimble, G. A., Boneau, C. A. és Wertheimer, M. (1996, eds.): Portraits of Pioneers in Psychology. Vol II.
Mahwah, N. J.: Lawrence Erlbaum Associates.
Kimble, G. A. és Schlesinger, K. (1985, eds.): Topics in the History of psychology. 1-2. Hillsdale, N. J.:
Erlbaum.
Kirkeboen, G. (1997): Descartes’s (1628) Regulae and cognitive science. Talk at the XXIX* CHEIRON mee-
ting. University of Richmod, June 19-22.
Kis János (1967): Vigotszkij és a marxista pszichológia kezdetei. Magyar Filozófiai Szemle, 11. 967-1017. o.
Kiss Árpád (szerk., 1947): Tanítás és értelmi fejlődés. Budapest: Egyetemi Nyomda.
Kiss Endre (1978): A „K. U. K." világrend halála Bécsben. Budapest: Magvető.
Kiss, Gy. (1987): The first steps of experimental psy- chology in Hungary. Revista de Historia de la Psicologia,
8. 315-318. o.
Kiss György (1988): Tanulmányok a pszichológia hazai gyakorlati alkalmazásának múltjából. Budapest:
Budapesti Műszaki Egyetem.
Kiss György (szerk., 1991): Tanulmányok a magyar pszichológia történetéből. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Kiss György (1995): A hazai pszichológiatörténeti kutatások eredményei. In: Kiss (szerk.) 1995, 8-19. o.
Kiss György (szerk., 1995): Pszichológia Magyarországon. Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár és
Múzeum.
Kiss Szabolcs (1996): Az „elmélet” elmélet és a szimulációs megközelítés szerepe a gyermeki tudatelmélet
magyarázatában. Pszichológia, 16. 383-396. o.
Kiss Tihamér (1977): Jean Piaget pszichológiai munkássága. Magyar Pszichológiai Szemle, 290-301. o.
Klix, F. és Hagendorf, H. (1985, ed.): Human Memory and Cognitive Capabilities: Mechanisms and Performan-
ces: Symposium in Memoriam Hermann Ebbinghaus 1885. Amsterdam: North-Holland.
Knight, William Angus (1891): The Philosophy of the Beau- tiful. New York: C. Scribner’s Sons.
606
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Koch, S. és Leary, D. E. (szerk., 1985): A century of psychology as science. New York: McGraw Hill.
Kolakowski, L. (1968): Positivist Philosophy: From Hume to the Vienna Circle. New York: Doubleday.
Komlósi László (1992): Cselekvéselmélet és filozófiai pragmatika. Magyar Filozófiai Szemle 36. 847-877. o.
Kónya Anikó (1979): Asszociáció és emlékezeti reprezentáció. Pszichológiai Tanulmányok, XV. 107-131. o.
Kónya Anikó (1988): Képi és nyelvi sajátosságok a szemantikus reprezentációban. Pszichológia, 8, 497-514. o.
Kornyilov, K. Ny. (1930/1983): A marxista pszichológia. Hatóköre, céljai és módszerei. In: Pléh 1983, III, 232-
242. o.
Kostyleff, N. (1911): La crise de la psychologie expérimen- tale. Le présent at l’avenir. Párizs: Alcan.
Kovács Ilona (2005): Az emberi látás fejlődéséről. Magyar Pszichológiai Szemle, 60, 309-326. o.
KovÁcs, I. és Julesz, B. (1993): A closed figure is much more than an incomplete one: Effect of closure in fi-
gure-ground segmentation. Proceedings of the National Academy of Sciences, 90. 7495-7497. o.
Kovács, M. M. (1994): Liberal Professions and Illiberal Po- litics: Hungary from the Habsburgs to the
Holocaust. New York: Oxford University Press.
Köhler, W. és Wallach, H. (1944): Figural after-effects: An investaigation of visual processes. Proceeding of the
American Academy of Arts and Sceinces, 269-357. o.
König, E. (1902): Wilhelm Wundt als Psycholog und als Phi- losoph. 2. kiadás. stuttgart: Frommans.
Kramer, R. (1995): The birth of client-centered therapy: Carl Rogers, Otto Rank and „the beyond”. Journal of
Humanistic Psychology, 35. 54-110. o.
607
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Kremer, R. L. (1993): Innovation through synthesis: Helmholtz and color research. In: Cahan, D. (ed., 1993),
205-258. o.
Kroger, R. O. (1990): A reappraisal of Wundt’s inf- luence on social psychology. Canadian Psychology, 31.
220-228. o.
Krueger, L. E. (1989): Reconciling Fechner and Stevens: Toward a unified psychophysical law. Behavioral and
Brain Sciences, 12. 251-66. o.
Krug, J. (1939): Zur Sprachtheorie: Beitráge zur Prob- lemgeschichte der Psychologie. Festschrift zu Karl Büh-
ler's 50 Geburtstag. Jena: Fischer.
Kuhn, T. (1970): The essential tension: Tradition and innovation in scientific reserach. New York: Wiley.
Kunkel, J. K. (1989): Encounters with Great psychologists. Twelve Dramatic Portraits. Toronto: Wall and
Thomp- son.
Kusch, M. (1996): Psychologism: A case study in the sociology of philosophical kowledge. London: Routledge.
Külpe, O. (1908): Die Philosophie der Gegenwart in Deutsch- land. 4. kiadás. Lipcse: Teubner.
Külpe, O. (1893/1983): Grundriss der Psychologie. Leipzig: Engelmann. Egy fejezete magyarul: Az érzékelés
tulajdonságai. In: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó.
Külpe, O. (1912/1983): A gondolkodás modern pszichológiájáról. In: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti
szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 304-323. o.
Ladányiné Boldog Erzsébet (1986): A magyar filozófia és darwinizmus XIX. századi történetéből. Budapest:
Akadémiai.
Lana, R. L. (1976): The Foundations of Psychological Theory. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum.
Lange, L. (1888): Neue Experimente über den Vorgang de einfachen Reaction auf Sinneseindrücke. Philoso-
phische Studien, 4, 479-510. o. Részletek in Diamond 1974, 707-710. o.
Lange, N. (1888): Beitrage zur Theorie der sinnlichen Aufmerksamkeit und der aktiven Apperzeption. Phi-
losophische Studien, 4. 390-422. o.
Lanh Anh, N. L. és Fülöp Márta (szerk., 2003): Kultúra és pszichológia. Budapest: osiris.
608
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Laplace, P. S. de (1813): Esssai Philosophique sur les Proba- bilités. Párizs: Christian Bourgois.
Lapointe, F. H. (1970): Origin and evolution of the term „psychology”. American Psychologist, 25. 640-645. o.
Lashley, K. S. (1929): Brain mechanisms and intelligence. Chicago: university of Chicago Press.
Lashley, K. S. (1951): The problem of serial order in behavior. In: Jeffres, L. A. (szerk.): Cerebral mechanisms
in behavior. New York: Wiley, 112-136. o.
Lashley, K. S. (1923/1970): A tudat behaviorista értelmezése. In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus.
Budapest: Gondolat, 59-102. o.
Lashley, K., Chos, K. L. és Semmes, J. (1951): An examina- tion of the cortical filed theory of cerebral
integration. Psychological Review, 58. 123-136. o.
László János és Thomka Beáta (szerk., 2001): Narratív pszichológia. Budapest: Kijárat Kiadó. /Narratívák 5./
Latour, B. (1987): Science in the making. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Latour, B. és Woolgar, S. (1986): Laboratory life: The construction of scientific facts. 2 nd edition. Princeton, N.
J.: Princeton university Press.
Laudan, L. (1977): Progress and Its Problems: Toward a Theory of Scientific Growth. Berkeley: University of
Ca- lifornia Press.
Land, C. (1977): The retinex theory of color vision. Scientific American, 1977; újra megjelent in: The
Perceptual World. ed. I. Rock. Freeman, 1990.
Leary, D. E. (1978): The philosophical development of the conception of psychology in Germany, 17801850.
Journal of the History of Behavioral Sciences, 14. 113-121. o.
Leary, D. E. (1980): The historical foundation of Her- bart’s mathematization of psychology. Journal of the
History of Behavioral Sciences, 16. 150-163. o.
Leary, D. E. (1982a): Immanuel Kant and the development of modern psychology. In: Woodward, W. R. és
Ash, M. G. (eds, 1982): The problematic science: Psychology in Nineteenth Century Thought. New York:
Praeger, 17-42. o.
Leary, D. E. (1982b): The fate and influence of J. Stuart Mill’s proposed science of ethology. Journal of the
History of Ideas, 43. 153-162. o.
Leary, D. E. (1990, ed.): Metaphors in the history of psy- chology. Cambrdige: Cambridge university Press.
609
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Leary, D. E. (1992): William James and the art of human understanding. American Psychologist, 47. 152-160.
o.
Legrenzi, P. (szerk., 1993): Seeing and thinking. Gironale Italiano di Psicologia, 20. No. 5.
Leibnitz, G. W. (1710/1981): New essays on human under- standing. Cambridge: Cambridge university Press.
Lendvai L. Ferenc (1993): Egy magyar filozófus: Karácsony Sándor. Budapest: Akadémiai.
Lendvai L. Ferenc és Nyíri J. Kristóf (1974): A filozófia rövid története. Budapest: Kossuth.
Leslie, A. (1987): Pretense and representation: The origins of the „theory of mind”. Psychological Review, 94.
412-426. o.
Levelt, J. M., Roelofs, A. és Meyer, A. S. (1999): A theory of lexical access in speech production. Behavioral
Brain Sciences, 22, 1-38. o.
Lévy-Bruhl, L. (1971): A természeti népek világképe. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. Budapest:
Közgazdasági, 124-132. o.
Lévi-Strauss, C. (1949): Les structures élémentaires de lapa- renté. Párizs: Presses universitaires de France.
Lewin, Kurt (1947): The Research Center for Group Dynamics. New York: Beacon House.
Lewis, R. B. (1991): The Jameses: A family narrative. New York: Farrar and Strauss.
Lewontin, R. C. (1970): The units of selection. Annual Review of Ecology and Systematics, 1. 1-18. o.
Libardi, M. (1996): Franz Brentano (1838-1917). In: Albertazzi, L., Libardi, M. és Poli, R. (szerk., 1996): The
school of Franz Brentano. Dordrecht: Kluwer, 2580. o.
Litván György (1998): Belügyi feljegyzés és MSZMP döntés Mérei Ferencről. Élet és Irodalom, 42. No. 35.
augusztus 28, 7. o.
610
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Litván György és Szűcs László (szerk., 1973): A szociológia első magyar műhelye. I. kötet. Budapest:
Gondolat.
Lockhead, C. R. (1992): Psychophysical scaling: Judg- ments of attributes or objects? Behavioral and Brain
Sciences, 15. 543-601. o.
Lockhead, C. R. (1993): A parallel view of the history of psychophysics. Behavioral and Brain Sciences, 16.
154-155. o.
Ill.: University of Chicago Press. New Edition: Har- vard university Press, 1964.
Loeb, J. (1900/1993): Comparative Physiology of the Brain and Comparative Psychology. London: Routledge.
Logue, A. W. (1985a): The origins of behaviorism: An- tecedents and proclamation. In: Buxton, C. E. (szerk.,
1985): Points of view in the modern history of psychology. New York: Academic Press, 141-167. o.
Logue, A. W. (1985b): The growth of behaviorism: Cont- roversy and diversity. In: Buxton, C. E. (szerk.,
1985): Points of view in the modern history of psychology. New York: Academic Press, 170-195. o.
Lomov, B. F. (1984, ed.): Sergei Leonidovich Rubinshtein. Ocherki, Vospominanija, Materiali. Moscow:
Nauka.
Lorenz, K. (1941): Kant’s Lehre vom apriorischen in Lichte gegenwartiger Biologie. Blatter für Deutsche Phi-
losophie, 15. 94-125. o.
Lotze, R. H. (1852): Medizinische Psychologie, oder Physiolo- gie der Seele. Leipzig: Weidmann. Exzerpt in
Diamond, 1974, 124-127. o.
Lovejoy, A. O. (1922): The paradox of the thinking beha- viorist. Philosophical Review, 31. 135-147. o.
Lowry, R. (1982): The Evolution of Psychological Theory: A Critical History of Concepts and Presuppositions.
2nd edition. New York: Aldine.
Lukács Ágnes, Király Ildikó, RacsmÁny Mihály és Pléh Csaba (szerk., 2003): A téri megismerés és a nyelv.
Budapest: Gondolat.
LukÁcs Dénes (1987a): Ösztön, nárcizmus és primer ob- jektkapcsolat. Budapest: ELTE.
611
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Luriia, A. R. (1932): The Nature of Human Conflicts. New York: Liveright, 2 nd edition: New York: Grove
Rress.
Luriia, A. R. (1961): The Role of Speech in the Regulation of Normal and Abnormal Behavior. New York:
Pergamon Press.
Luriia, A. R. (1966): Higher Cortical Function in Man. New York: Basic Books.
Luriia, A. R. (1979): The Making of Mind. Cambridge, Mass.: Harvard university Press.
Luriia, A. R. és Vygotsky, L. S. (1992): Ape, Primitive Man and the Child: Essays in the History of Behavior.
New York: Harvester.
MacCorquodale, K. és Meehl, P. E. (1948): On a distinc- tion between hypothetical constructs and intervening
variables. Psychological Review, 55, 95-107. o.
Mach, E. (1865): Bemerkungen zur Lehre vom ráumli- chen Sehen. Zeitschrift für Philosophie und
philosophische Kritik, 46, 1-5. o.
Mach, E. (1897): Contributions to the analysis of sensations. Trans.: C. M. Williams. Chicago Open Court.
Mach, E. (1910): Popular scientific lectures. 4 th edition. Translated by: Thomas J. McCormack Chicago: Open
Court.
Mach, E. (1905/1976): Knowledge and error. Sketches on the psychology of enquiry. Dordrecht: D. Reidel,
1976. Original: Erkenntniss und Irrtum. Leipzig: Bart, 1905. 5 th edition: 1926.
Macnamara, John (1993): Cognitive psychology and the rejection of Brentano. Journal for the Theory of Social
Behaviour, 23, 117-137. o.
MacRae, R. (1961): The Problem of the Unity of the Sciences: Bacon to Kant. Toronto: University of Toronto
Press.
Magoun, H. W. (1961): Darwin and concepts of brain function. In: Delafresnayes, J. F. (ed., 1961), 1-20. o.
Maine de Biran, M.-F.-P. (1813/1887): Rapports des sciences naturelles avec la psychologie ou la science des
facultés de l’esprit humain. Párizs: Leroux.
Mandler, G. (2002): Interesting times: An encounter with the 20th century. Mahwah, NJ: Erlbaum.
612
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Mann, Th. (1970): Freud helye a modern szellemtörténetben, valamint: Freud és a jövő. In: Válogatott
tanulmányok. I. Budapest: Magyar Helikon, 113-138, 265-289. o.
Mannheim, K. (1952): Essays on the sociology of knowledge. New York: Oxford University Press.
Marbe, K. (1938): Karl Marbe. In: Murchison, K. (szerk.): A History of Psychology in Autobiography. Vol. III.
Wor- chester, Mass: Clark University Press, 181-213. o.
Margitay Tihamér (2006): A kognitív tudomány lehetőségéről és határairól. Világosság, 47, 359-365. o.
Marshall, M. (1969): Gustav Fechner, Dr. Mises and the comparative anatomy of angels. Journal of the History
of the Behavioral Sciences. 5, 39-58. o.
Marshall, M. (1982): Physics, methaphysics and Fech- ner’s psychopysics. In: Woodward and Ash 1982, 65-87.
o.
Marshall, M. (1990): The theme of quantification and the hidden Weber in the early work of Gustave Theo- dor
Fechner. Canadian Psychology, 31. 45-53. o.
Martindale, C. (1987): Can we construct Kantian mental machines? Journal of Mind and Behavior, 8. 261-268.
o.
Marton L. Magda (1964): Az aktivációs és a tájékozódási reakció főbb működési elvei és jelentőségük a
pszichikus folyamatok megismerésében. Pszichológiai Tanulmányok, VI. 37-50. o.
Marton L. Magda (szerk., 1975): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Budapest: Gondolat.
Marton L. Magda (1982): Nem tudatos folyamatok vizsgálata és értelmezése az általános lélektanban.
Pszichológia, 2, 157-193. o.
Marton L. Magda (1994): A nem-tanult mozgásminták kiváltásának folyamatáról: Harkai schiller Pál
elgondolásának távlatai. Pszichológia, 14. 405-428. o.
Marton Magda (1970): Tanulás, vizuális-poszturális testmodell és a tudat kialakulása. Magyar Pszichológiai
Szemle, 27, 182-199. o.
Marton Magda (1996): Harkai Schiller tudományos szemlélete harminc év néhány felismerésének tükrében.
Pszichológia, 16, 115-131. o.
Marton Magda (2001): Társas ingereket kódoló idegi rendszer. Szimuláció az idegsejtek szintjén. Pszichológia,
21, 3-16. o.
613
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Marx, M. H. és Hillix, W. A. (szerk., 1963): Systems and theories of psychology. NewYork: MacGraw-Hill.
Mausfeld, R. (1994): Hermann v. Helmholtz. Die Un- tersuchung der Funktionsweise des Geistes als Gegen-
stand einer wissenschaftlichen Psychologie. Psycholo- gische Rundschau, 45. 133-147. o.
Mayr, E. (1997): This is Biology: The Science of the Living World. Cambridge: Belknap Press.
Maynard-Smith, John és SzathmÁry Eörs (1997): Az evolúció nagy lépései. Budapest: scientia.
McClelland, D. C., Atkinson, J. W., Clark, R. A. és Lo- well, E. L. (1953): The achievement motive. New York:
Appleton.
McLeish, J. (1975): Soviet psychology: History, theory, con- tent. London: Methuen.
McNamara, P. (1996): Bergson’s „Matter and memory” and modern selectionist theories of memory. Brain and
Cognition, 30. 215-231. o.
McRae, R. (1961): The Problem of the Unity of the Sciences: Bacon to Kant. Toronto: University of Toronto
Press.
Mérei Ferenc (1947a): A Rorschach-táblák felszólító jellege. Magyar Pszichológiai Szemle, 16. 115-125. o.
Mérei, F. (1949): Group leadership and institutionaliza- tion. Human Relations, 2, 23-29. o.
614
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Mérei Ferenc (1967): A gyermek lelki fejlődése világképünkben. (Henri Wallon, 1879-1962). Valóság, 10. No.
9. 11-18. o.
Mérei Ferenc (1981): Jean Piaget (1896-1980). Magyar Pszichológiai Szemle, 38. 91-93. o.
Mérei Ferenc (1982): A fejlődéslélektan Nagy László gondolatvilágában. Magyar Pszichológiai Szemle, 39.
593-613. o.
Mérei, F. (1994): Social relationships in manifest dream content. Journal of Russian & East European
Psychology. 32. 46-68. o.
Mérei Ferenc és Szakács Ferenc (1974): A klinikai pszichológia gyakorlata. Budapest: Medicina.
Mérei Ferenc és Szakács Ferenc (1976): Pszichodiagnosz- tikai vademecum. Budapest: Medicina.
Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes interjú (riporter Mihan- csik Zsófia, 1981): Aki kikérdezte a gyerekeket.
Emlékezés J. Piaget-re. Jel-kép, 1. sz. 66-72. o.
Mérő László (1989): Észjárások. A racionális gondolkodás korlátai és mesterséges intelligencia. Budapest.
Akadémiai.
Merton, R. K. (1938): Science, Techology and Society in Seventeenth Century England. New York: Harper.
New edition 1970. o.
Merton, R. K. (1973): The sociology of science. Chicago: The University of Chicago Press.
Meumann, E. (1903): Über Ökonomie und Technik des Ler- nens. Leipzig: Engelmann.
Meumann, E. (1907): Vorlesungen Zur Einführung in die Experimentelle Padagogik und Ihre Psychologischen
Grund- lagen. Leipzig: W. Engelmann.
Meumann, E. (1913): The Psychology of Learning. Trans. by John Wallace Baird. New York: D. Appleton.
615
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Meyer, M. (1921): The psychology of the other one. Columbia: Mosouri Book Co.
Meyerson, I. et ál. (1954): La psychologie du XX. Siecle. Párizs: Presses universitaires de France.
Mezei Balázs (1994): Pszichologista volt-e Franz Brentano? In: Brentano 1994, 5-38. o.
Mezei Balázs (1998): A tiszta ész krízise. In: Husserl 1998, II. 263-329. o.
Mill, James (1829/1967): Analysis of the Phenomena of the Human Mind. London; Fairfield, N. J.: Kelley.
Mill, J. Stuart (1874): A deductiv és inductiv logika rendszere. I-III. Budapest: MTA.
Mill, J. Stuart (1962): Essays on Politics and Culture. New York: Doubleday.
Miller, G. A. (1956): The magical number seven, plus or minus two. Psychological Review, 63. 81-97. o.
Miller, G. A. (2003): The cognitive revolution: A historical perspective. Trends in Cognitive Sciences, 7,
141144. o.
Miller, G. A. és Chomsky, N. (1963): Finitary models of language users. In: Luce, R. D., Bush, R. R. és Galan-
ter, E. (szerk.): Handbook of Mathematical Psychology. Vol. II. New York: Wiley, 419-491. o.
cepts. In: Koch, S. (szerk.): Psychology: The study of a science. Vol. 2. New York: McGraw-Hill. 196-292. o.
Minsky, M. (1986): The society of mind. New York: Simon and Schuster.
Misiak, H. és Stadt, V. M. (1954): Catholics in Psychology: A Historical Survey. New York: McGraw Hill.
Mollon, J. D. és Perkins, A. J. (1996): Errors of judge- ment at Greenwich in 1796. Nature, 380. 101-102. o.
Molnár Péter (1989): Grastyán Endre (1924-1988). Ja- nus, No. VII. 2.1-2.19.
Moore, G. E. (1981): A józan ész védelmében és más tanulmányok. Budapest: Magyar Helikon.
616
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Morgan, M. J. (1977): Molyneux’s Question: Vision, Touch and the Philosophy of Perception. Cambridge:
Cambridge university Press.
Morris, W. E. et al. (1995): How not to demarcate cognitive science and folk psychology: A response to Pic-
kering and Chater. Minds & Machines, 5. 339-355. o.
Morse, D. (1989): England’s Time of Crisis: From Shakespeare to Milton. Haundmilss, Basingstoke:
Macmillan.
Morson, S. (1997): Tempics. Előadás a Center for Advanced Studie in the Behavior Sciences, Stanford,
California intézményben.
Moruzzi, G. és Magoun, H. W. (1949): Brain stem reti- cular formation and activation of the EEG. Electroen-
cephal. Clin. Neurophysiol, 1. 455-473. o.
Mowrer, O. H. (1950): Learning theory an personality dyna- mics. New York: Ronald Press.
Mowrer, O. H. (1960): Learning theory an the symbolicpro- cesses. New York: Wiley.
Mueller, Forster, Malcolm et ál. (1994): Connectio- nism and the fate of folk psychology: A reply to Ramsey,
Stich and Garon. Philosophical Psychology, 7, 437-452. o.
Mueller, C. (1979): Some origins of psychology as science. Annual Review of Psychology, 30. 9-29. o.
Mulligan, K. és Smith, B. (1988): Mach and Ehrenfels: The foundations of gestalt theory. In: Smith, B. (szerk.,
1988): Foundations of Gestalt theory. München: Philo- sophia Verlag, 124-157. o.
Murchison, C. (szerk., 1930-36): A history of psychology in autobiography. Vol. 1-3. Worchester: Clark
University Press.
Murphy, G. és Murphy, L. B. (1969): Western Psychology: From the Greeks to William James.
Murray, D. J. (1990): Fechner’s later psychophysics. Ca- nadian Psychology, 31. 54-60. o.
Murray, D. J. (1993): A perspective for viewing the his- tory of psychophysics. Behavioral and Brain Sciences,
16. 115-186. o.
Murray, S. O. (1993): Theory groups and the study of language in North America. Amsterdam: Benjamins.
Müller, G. E. (1896): Zur Psychophysik der Gesichtes- empfindungen. Zeitschrift fur Psychologie und
Physiologie der Sinnesorgane, 10. 1-82. o.
617
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Müller, G. E. (1904): Die Gesichtspunkte Und Die Tatsa- chen Der Psychophysischen Methodik. Wiesbaden:
Berg- mann.
Müller, G. E. (1912): Zur analyse de Gedachtnisstátig- keit und des Vorstellungsverlaufes. III. Zeitschrift für
Psychologie. supplement 8.
Müller, G. E. (1930): Über Die Farbenemfindungen, Psy- chophysiche Untersuchungen. Leipzig: Barth.
Müller, G. E. és Pilzecker, A. (1900): Experimentelle Beit- rage zur Lehre Vom Gedachtniss. Leipzig: Barth.
Myers, C. R. (1970): Journal citations and scientific eminence in contemporary psychology. American Psy-
chologist, 25, 1041-1048. o.
Nagy László (1912): Die Entwicklung des Interesses der Kin- der. Leipzig: Nemnich.
Nelissen, K., Luppino, G., Vanduffel, W., Rizzolatti, G. és Orbán, G. (2005): Observing others: Multiple action
representation in the frontal lobe. Science, 310, (5746), 332-336. o.
Nelson, K. (1974): Concept, word and sentence. Psychological Review, 81. 267-285. o.
Nemes Lívia (1958): Az értemi fejlődés és a gondolkodás szakaszai Piaget műveiben. Pszichológiai
Tanulmányok, 1. 27-37. o.
Nemes, L. (1988): Freud and Ferenczi: A possible inter- pretation of their relationship. Contemporary Psycho-
analysis, 24. 240-249. o.
Nemes, L. (1990): Die klinische Bedeutung der Anklam- merungstheorie von Imre Hermann. Zeitschrift für
Psychoanalytische Theorie und Praxis, 5. 112-121. o.
Németh László (1973a): Freud és a pszichoanalízis. In: Európai utas. Budapest: Magvető-szépirodalmi.
Németh László (1973b): Vázlatok a tizennyolcadik századhoz. In: Európai utas. Budapest: Magvető-
Szépirodalmi.
Neumann, O. (1989): On the origins and status of the concept of automatic processing. Zeitschrift für
Psychologie, 197. 411-428. o.
618
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
1. 256. o.
Newman, E. B. (1973): Georg von Békésy. 1899-1972. American Journal of Psychology, 86. 855-858. o.
Noll, R. (1994): The Jung cult. Princeton: Princeton Uni- versity Press.
Norero, H. (1912): La socio-psychologie de W. Wundt. In: La philosphie allemande au XIXe sciecle, Párizs:
Alcan, 162-187. o.
Nussbaum, M. C. és Rorty, A. O. (1992, eds.): Essays on Aristotle’s De Anima. oxford: Clarendon Press.
Nyíri J. Kristóf (szerk., 2002): A XXI. század kommunikációja. Budapest: MTA Filozófiai Kutatóintézet.
Observing Others: Multiple Action Representation in the Frontal Lobe. Science, 310 (5746), 332-336. o.
Ogden, R. M. (1951): Oswald Külpe and the Würzburg school. American Journal of Psychology, 64. 4-19. o.
Olesko, K. M. és Holmes, F. L. (1993): Experiment, quan- tification and dicovery. Helmholtz’s early physiolo-
gical reseraches, 1843-50. In: Cahan, D. (ed., 1993) 50-108. o.
O’Donnel, J. M. (1985): The Origins of Behaviorism. American Psychology, 1870-1920. New York: New York
university Press.
O’Keefe, J. és Nadel, L. (1978.): The Hippocampus as a Cognitive Map. Oxford: Oxford University Press.
Osborn, A. D. (1949): Edmund Husserl and his Logical Investigations. 2. kiadás. Cambridge, Mass: Edwards
Brothers.
Osgood, C. E. (1953): Method and theory in experimental psychology. New York: Oxford University Press.
Osgood, C. E. (1962): Studies on the generality of affec- tive meaning systems. American Psychologist, 17. o.
Osgood, C. E. (1970): Az érzékelés és nyelv mint viselkedési jelenségek elemzése. In: Kardos szerk., 1970.
Owens, A. és Wagner, M. (1992): Progress in modern psychology: the legacy of American functionalism.
Westport, Conn.: Praeger.
619
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Oyama, S. (2000): The ontogeny of information. 2. kiadás. Durnham, NC: Duke university Press.
Palermo, D. (1971): Is a scientific revolution taking place in psychology? Science Studies, 1. 135-155. o.
Palermo, D. és Jenkins, J. (1954): Fejezetek in: Osgood, C. és Sebeok, T. (szerk.): Psycholinguistics: A survey
of theory and research problems. Bloomington: Indiana Uni- versity Press.
PÁlóczi Horváth György (1948): Freud, avagy egy illúzió eredete. Budapest: Hungária.
Pap Mária (1982): A Bernstein-féle szociolingvisztikai elmélet kritikai elemzéséhez. Általános nyelvészeti
Tanulmányok, XV, 75-86. o.
Park, R. E. (1914): Review of Leopold, Lewis: The Pres- tige: A psychological study of social estimates. Ame-
rican Journal of Sociology, 20. 546. o.
Parot, F. (1995): Le behaviorisme, une revolution amé- ricaine. Acta Comportamentalia, 3. 8-19. o.
Passkönig, O. (1912): Die psychologie Wilhelm Wundts. Lipcse: Siegismung und Volkenig.
Pasnau, R. O. (1990): Darwin’s illness: A biosocial pers- pective. Psychosomatics, 31. 121-128. o.
Pauler Ákos (1911): A logikai alapelvek természetéhez. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.
Pauly, P. J. (1987): Controlling life. Jacques Loeb and the engi- neering ideal in biology. New York: Oxford
Universisty Press.
Pearson, K. (1914-1930): The life, letters and labours of Fran- cis Galton. Cambridge: Cambridge University
Press.
Perner, J. (1995): The many faces of belief: Reflections on Fodor’s and the child’s theory of mind. Cognition,
57. 241-269. o.
Perry, L. (1897): La psychologie de l’association depuis Hobbes jusqu’a nos jours. Párizs: Bailliere.
620
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Rethő Bertalan (1969): A megértés és a megmagyarázás módszeréről. Magyar Pszichológiai Szemle, 26. 229-
241. o.
Petryszak, M. G. (1981): Tabula rasa – its origins and implications. Journal of the History of the Behavioral
Sciences, 17. 15-27. o.
Piaget, J. (1955): La relation entre l’affectivité et l’intelli- gence dans le développement mentale de l’enfant.
Párizs: Université de Paris.
Piaget, J. (1962): Comments on Vygotsky’s critical re- marks. In: Vygotsky, S. L.: Thought an language.
Cambridge: M. I. T. Press.
Piaget, J. (1967b): A pszichológia, a tudományok közti kapcsolatok és a tudományok rendszere. In: Lénárd
Ferenc (szerk.): A pszichológia új útjai. 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus (Moszkva, 1966). Budapest:
Gondolat, 36-57. o.
Piaget, J. (1967c): A pszichológiai tények magyarázata és a pszichofizikai parallelizmus. In: Piaget, J., Fraisse,
P és Reuchlin, M.: A kísérleti pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai, 167-209. o.
Piaget, J. (szerk., 1967): Logique et connaissance sceintifique. Encyclopédie de la Pléiade. Párizs: Gallimard.
Piaget, J. (1974): Adaptation vitale et psychologie de l’in- telligence. Sélection organique et phénocopie. Párizs:
Her- mann.
Piaget, J. (1980): Az utánzás szerepe a képzetalkotásban. In. R. Zazzo: Pszichológia és marxizmus. Budapest:
Gondolat, 166-178.
Piaget, J. (1928/1983): Genetikus logika és pszichológia. In: Pléh 1983, II. 490-521. o.
621
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Piatelli-Palmarini, M. (szerk., 1979): Théories du langage – Théories de l'aprentissage. Le débat entre Jean
Piaget et Noam Chomsky. Párizs: seuil.
Pickering, Martin et ál. (1995): Why cognitive science is not formalized folk psychology. Minds & Machines, 5.
309-337. o.
Piéron, H. (1952): The sensations. New Haven: Yale Uni- versity Press.
Piéron, H. (1908/1970): A lelki élet fejlődése és a viselkedés objektív tanulmányozása. In: Kardos Lajos
(szerk.): Behaviorizmus. Budapest: Gondolat, 27-38. o.
Pikler, J. [Gyula] (1908): Das Beharren und die Gegensatz- lichkeit des Erlebens. stuttgart.
Pikler Gyula (1909): A lélektan alapelvei: Az élmény megmaradása és ellentétessége. Budapest: Grill.
Pikler, J. (1910): Die Stelle des Bewusstseins in der Natur. Leipzig: J. A. Barth.
Pikler, J. (1920): Theorie der Emfindungsstarke und Insbeson- dere des Weberschen Gesetzes. Leipzig: J. A.
Barth.
Pinker, S. és Bloom, P (1990): Natural language and natural selection. Behavioral and Brain Sciences, 13. 707-
784. o.
Pléh Csaba (1979): A magyar pszichológia fejlődésének néhány jellemzője a publikációk mennyiségi
elemzésének tükrében. 1958-1975. MTA II. Osztály Közleményei, 28. 209-231. o.
Pléh Csaba (1984a): Interdiszciplináris kapcsolatok a pszichológia történetében. M. Pszichológiai Szemle, 41.
181-200. o.
622
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Pléh Csaba (1984b): Karl Bühler nyelvelmélete és a mai pszicholingvisztika. Általános Nyelvészeti
Tanulmányok, XV. 237-256. o.
Pléh Csaba (1984c): Hagyomány és újítás a magyar pszichológiában. Világosság, 25. 153-157. o.
Pléh Csaba (1985): Élmények, barátok, örömök. Interjú a 85 éves Kardos Lajossal. Magyar Pszichológiai
Szemle, 42. 345-351. o.
Pléh Csaba (1986): Az elme modularitása. Magyar Filozófiai Szemle, 30. 211-216. o.
Pléh, Cs. (1989): A Hungarian Bergsonian psychologist: Valéria Dienes. Hungarian Studies, 5. 141-145. o.
Pléh Csaba (1990b): A különbségek kultusza avagy a szelekció. Értékelő szempontok a klasszikus
személyiséglélektanban. In: Balogh Tibor (szerk.): Személyiségkoncepciók. Budapest: Akadémiai, 25-45. o.
Pléh Csaba (1992): Unified cognition misses language. Behavioral and Brain Sciences, 15. 451-453. o.
Pléh Csaba (1993b): Was Wittgenstein a connectionist, after all? In: Casati, R. (szerk.): Wittgenstein and
cognitive sience. Bécs: Osztrák Wittgenstein Társaság.
Pléh Csaba (1996a): A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 265-282. o.
Pléh Csaba (1996b): Szociális modellek a megismeréskutatásban: Spekulatív szintézis. Pszichológia, 16. 209-
235. o.
Péh Csaba (szerk., 1997): A megismeréskutatás egy új útja: A párhuzamos feldolgozás. Budapest: Typotex.
Pléh Csaba (1998b): A „tiszta megismerés”, az érdek és a tudás viszonya. Világosság, 39. 30-46. o.
Pléh Csaba (2003a): A természet és a lélek. A naturalista megközelítés a pszichológiában. Budapest: osiris.
Pléh, Cs., Bodor, P. és Lányi, G. (1995): The decline and Rebirth of a Social Science: Psychology in Hungaray
19451970. Paper presented at the CHEIRON-EUROPE Meeting, Passau university.
Pléh Csaba és Czigler István (1979): Kísérlet politikai kifejezések megítélésére alkalmas szemantikus
differenciálskálák kialakítására és alkalmazására. Pszichológiai Tanulmányok, XV, 479-533. o.
Pléh Csaba, Csányi Vilmos és Bereczkei Tamás (szerk., 2001): Lélek és evolúció. Budapest: Osiris.
623
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Pléh Csaba, Kovács Gyula és Gulyás Balázs (szerk., 2003): Kognitív idegtudomány. Budapest: Osiris.
Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (1984): A „kognitív forradalom” és a magyar pszichológia. Valóság, 27. No. 7,
18-28. o.
Pléh Csaba, Terestyéni Tamás és Siklaki István (szerk., 1997): Nyelv, cselekvés, kommunikáció. Budapest:
Osiris.
Plotkin, H. C. (szerk., 1982): Learning, development and culture. Chichesterz: Wiley. 63-71. o.
Plotkin, H. (1993): Darwin Machines and the Nature of Knowledge. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Popper, K. R. (1945): The Open Society and its Enemies. London: Routledge.
Popper, K. R. és Eccles, J. C. (1977): The self and its brain. Berlin: springer.
Posner, M. (1975): Absztrakció és a felismerés folyamata. In: Marton Magda (szerk.): A tanulás szerepe az
emberi észlelésben. Budapest: Gondolat Kiadó, 239-276. o.
Posner, M. (1978): Chronometric studies of mental process. Hillsdale, New York: Erlbaum.
Posner, M. és Raichle, J. (1994): Images of mind. New York: Scientific American Library.
Postman, L. (1962, ed.): Psychology in the Making: Histories of Selected Research Problems. New York:
Knopf.
Postman, L. (1985): Human Learning and Memory. In: Kimble, G. A. and Schlesinger, K. (1985, eds.): Topics
in the History of psychology. Vol. 1. Hillsdale, N. J.: Erl- baum, 69-133. o.
624
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Pribram, K. H. (1985): Mind and brain, psychology and neuroscience. In: Koch, S. és Leary, D. E. (szerk.): A
century of psychology as science. New York: McGraw Hill, 700-720. o.
Proctor, R. W. és Vu, K. P. L. (2006): The Cognitive Revolution at Age 50: Has the Promise of the Human
Information-Processing Approach Been Fulfilled? International Journal of Human-Computer Interaction, 21,
253-284. o.
ProhÁszka Lajos (1947/1990): Történet és kultúra. In: Hamvas Béla (szerk.): Európai Műhely. II. Pannon
Könyvek, Pécs, 571-602. o.
Putnam, H. (1960): Minds and machines. In: Hook, S. (ed.): Dimensions of mind. New York: Collier Books.
Putnam, H. (1975): Mind, language and reality. Cambridge: Cambridge university Press.
Putnoky Jenő (1970): A pszichológia huszonöt éve Magyarországon 1945-1970. MTA II. Osztály Közleményei,
19. 75-82. o.
Putnoky Jenő (1978): A „motoritás” a szójelentés három főbb működési körében. Magyar Pszichológiai Szemle,
36. 203-213. o.
Quine, W. V. (1953): From a Logical Point of View. Cambridge, Mass.: Harvard university Press.
Quine, W. V. (1969): Ontological Relativity and Other Es- says. New York: Columbia University Press.
Quine, W. V. (1995): From stimulus to science. Cambridge, Mass.: Harvard university Press.
RacsmÁny Mihály és Pléh Csaba (szerk., 2001): Az elme sérülései. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Radnitzky, G. és Bartley, W. (szerk., 1987): Evolutionary epistemology, ratinality and the sociology of
knowledge. La Salle, Ill.: Open Court.
Rancurello, A. C. (1968): A Study of Franz Brentano: His Psychological Standpoint and his Significance in the
History of Psychology. New York: Academic Press.
Reizwirkungen. Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, 30. 39-86. o.
Ranschburg Pál (1942): Magyar lélektani törekvések. In: Harkai Schiller Pál (szerk.): A lelki élet vizsgálatának
eredményei. Budapest: Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete. 471-496. o.
625
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Ranschburg Pál (1932/1970): Behaviorizmus és pszichológia. In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus.
Budapest: Gondolat, 119-136. o.
Rapaport Dezső [Dávid] (1939): Az asszociáció fogalomtörténete Bacontól Kantig. Budapest: Pázmány Péter
Tudományegyetem Lélektani Intézete.
Rapaport, D. (ed., 1951): Organization and Pathology of Thought. New York: Columbia University Press.
Rapaport, D. (1959): The Structure of Psychoanalytic Theory: A Systematizing Attempt. In: Koch, S. (ed.):
Psychology. A study of a Science. Vol. 3. New York: Mac- Graw Hill.
Rapaport, D. (1974): The history of the concept of association of ideas. New York: International Universities
Rress.
Razran, G. (1965): Evolutionary psychology. In: Wol- man, B. (ed.): Scientific psychology: Principles and
appro- aches. New York: Basic Books, 207-252. o.
Reich, W. (1980): The masspsychology of fascism. 3. kiadás. New York: Farrar & Strauss.
Révész, G. (1916): Erwin Nyiregyházi: psychologische Analyse eines musikalisch hervorragenden Kindes.
Leipzig: Barth.
Révész, G. (ed., 1954a): Thinking and speaking: A sympo- sium. Amsterdam: North-Holland.
Révész, G. (1954b): Introduction to the psychology of music. Norman: University of Oklahoma Press.
Révész, G. (1956): The origins and prehistory of language. New York: Philosophical Library.
Révész, G. (1958): The human hand: A psychological study. London: Routledge & Paul.
Ribot, Th. (1894): The Diseases of the Will. Chicago: Open Court.
Ribot, Th. (1895): The Diseases of Personality. 2nd, Rev. Ed. Chicago: open Court.
626
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Ribot, Th. (1910): Les maladies de la volonté. 26. kiadás. Párizs: Alcan.
Ribot, Th. (1989): The Evolution of General Ideas. Chicago: open Court.
Richards, G. (1987): Of what is history of psychology a history of? British Journal for the History of Science,
20. 201-211. o.
Richards, G. (1992): Mental machinery: The origins and consequences of psychological ideas. Baltimore: Johns
Hop- kins university Press.
Richards, J. L. (1979): The reception of a mathema- tical theory: Non-Euclidean geometry in England. 1868-
1883. In: Barnes, B. és Shapin, S. (eds,1979) 212-236. o.
Richards, R. (1980): Wundt’s early theories of uncons- cious inference and cognitive evolution in their rela- tion
to darwinian biopsychology. In: Bringmann, W.
Richards, R. (1987): Darwin and the emergence of evolutio- nary theories of mind and behavior. Chicago:
university of Chicago Press.
Ricoeur, P. (1987): Az értelmezésről. (Részletek) In: Fabiny Tibor (szerk.): A hermeneutika elmélete. I. Szeged:
JATE.
Rieber, R. (1980): Wundt and the Americans: From flir- tation to abandonment. In: Rieber, R. W. (ed.):
Wilhelm Wundt the making of scientific psychology. New York: Ple- num Press, 137-151. o.
Riggs, L. (1976): Human vision: Some objective explora- tions. American Psychologist, 31, 125-134. o.
Ringer, F. K. (1969): The Decline of the German Mandarins: The German Academic Community, 1890-1933.
Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Rips, L. J. et ál. (1989): Folk psychology of mental acti- vities. Psychological Review, 96. 187-207. o.
Rizzolatti, G. és Craighero, L. (2004): The Mirror-Neu- ron System. Annual Review of Neuroscience, 27,
169192. o.
Robinson, D. N. (1979): Systems of modern psychology: A cri- tical sketch. New York: Columbia University
Press.
Robinson, D. N. (1983): Towards a science of human nature: Essays on the psychologies of Hegel, Mill, Wundt
and James. New York: Columbia University Press.
627
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Robinson, D. N. (1986): An intellectual history of psychology. Madison, Wisc.: University of Wisconsin Press.
Róheim Géza (1990): Magyar néphit és magyar népszokások. szeged: univerzum Reprint.
Rojszczak, Artúr: Wahreit und Urteilsevidenz bei Franz Brentano. In: Brentano Studeien, V. 187-218. o.
Rorty, O. (1986, ed.): Essays on Descartes’ Meditations. Berkeley: University of Californa Press.
Rorty, R. (1979): Philosophy and the Mirror of Nature. Princeton: Princeton university Press.
Rosch, E. (1989): Egyetemes és kulturálisan specifikus jegyek az emberi kategorizációban. In: Pléh Cs. (szerk.):
Gondolkodáslélektan. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 64-94. o.
Rose, N. (1979): The Psychological Complex: Mental mesaurement and social administration. Ideology and
Consciousness, 5, 5-68. o.
Rose, N. (1985): The Psychological Complex: Psychology, Politics and Society in England, 1869-1939.
London: Routledge.
Rosenzweig, S. (1968): William James and the stream of thought. In: Wolman, B. B. (ed., 1968) 163-176. o.
Ross, D. (1994, ed.): Modernist Impluses in the Human Sciences. 1870-1930. Baltimore: Johns Hopkins Uni-
versity Press.
Ruggles, A. H. (1929): Theory and Technique of Psycho- Analysis. (Book Review). Yale Review.
Rumelhart, D. (1980): Schemata: The building blocks of cognition. In: Spiro, R. J., Bruce, B. C. és Brewer, W.
F. (eds.): Theoretical Issues in Reading Comprehension. Hilsdale, N. J.: Erlbaum.
Rumelhart, D. E., McClelland, J. L. és mások (1986): Parallel distributed processing. Vol. 1. Cambridge: Brad-
ford Preess.
Ruse, M. (1986): Taking Darwin Seriously: A Naturalistic Approach to Philosophy. oxford: Basil Blackwell.
628
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Russell, B. (1897): Essay on the Foundations of Geometry. Camridge: Cambridge university Press.
Ruzsa Imre és Máté András (1997): Bevezetés a modern logikába. Budapest: osiris.
Sábát, S. (1979): Wundt’s psysiological psychology in retrospect, American Psychologist, 34, 635-638. o.
Sahakian, W. S. (1968, ed.): History of Psychology: A Source Book in Systematic Psychology. Itasca, Ill.: F. E.
Reacock.
Sahakian, W. S. (1975): History and Systems of Psychology. Cambridge, Mass.: Schenkman Pub. Co.
Sartre, J. P. (1976): Egy emóció-elmélet vázlata. In: uő: Módszer, történelem, egyén. Budapest: Gondolat.
Schaffer, S. (1988): Astronomers mark time: Discip- line and the personal equation. Science in Context, 2. 115-
145. o.
Scheerer, E. (1993): Gustav Theodor Fechner und die Neurobiologie: „Innere Psyshophysik” und „tierische
Elektrizitát”. In: Florey, E. és Breidbach, O. (ed., 1993) 259-286. o.
Schiller, P. H. (1938): A configurational theory of puzz- les and jokes. Journal of General Psychology, 18.
217234. o.
Schiller, P. H. (1947): Paul Ranschburg: 1870-1945. American Journal of Psychology, 60. 444. o.
Schiller, P. H. (1948a): Delayed Response in the Min- now. Journal of Comparative and Physiological
Psychology,
1. 233-238. o.
629
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Schiller, Paul von [Harkai Schiller Pál] (1948b): Aufgabe der Psychologie. Bécs.
Schiller, R H. (1949a): Analysis of Detour Behavior. I. Learning of Roundabout Pathways in Fish. Journal of
Comparative and Physiological Psychology, 42. 463-475. o.
Schiller, P. H. (1949b): Delayed Detour Response in the octopus. Journal of Comparative and Physiological
Psychology, 42. 220-225. o.
Schiller, P. H. (1950): Analysis of Detour Behavior: IV. Congruent and incongruent Detour Behavior in Cats.
Journal of Experimental Psychology. 40, 217-227. o.
Schiller, P. H. (1951): Figural Preferences in the Dra- wings of a Chimpanzee. Journal of Comparative and
Physiological Psychology, 44. 101-111. o.
Schiller, P. H. (1952): Innate Constituents of Comp- lex Responses in Primates. Psychological Review, 59. 177-
191. o.
Schneidman, E. S. (szerk., 1981): Endeavors in psychology. Selections from the personology of Henry A.
Murray. New York: Harner.
Schultz, D. P. és Schultz, S. E. (2008): A history of modern psychology. 9. kiadás. Belmont, CA: Thomson
Learning.
Schwartz, B. (1996): Introduction: The Expanding Past. Qualitative Sociology, 19. 275-282. o.
Scribner, S. (1997): Mind and Social Practice: Selected Wri- tings of Sylvia Scribner. New York: Cambridge
Univer- sity Press.
Seeing and Thinking: In celebration of Professor Gaetano Kanizsa and the 20 th anniversary of the Italian Journal
of Psychology. Giornale Italiano Di Psicologia, 20. 805-820. o.
Seligman, M. E. P. és Hager, J. L. (szerk., 1972): Biological boundaries of learning. New York: Appleton.
Sellars, W. (1963): Science, Perception and Reality. London: Routledge & Kegan Paul.
Selz, O. (1922): Zur Psychologie des produktiven Denkens und des Irrtums. Bonn: Cohen.
Sexton, V. S. és Misiak, H. (1966): Catholics in psychology. New York: Grune and Stratton.
Shakow, D. és Rapaport, D. (1964): The Influence of Freud on American Psychology. New York: International
Uni- versities Press.
630
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Shapin, S. (1975): Phrenological knowledge and the social structure of early 19 th century Edinburgh. Annals of
Science, 32. 219-243. o.
Shapin, S. (1979): Homo phrenologicus: Anthropological perspective on a historical problem. In: Barnes, B. és
Shapin, S. (1979, eds.): Natural Order: Historical Studies of Scientic Culture. London: Sage, 41-71. o.
Shapin, S. (1996): The scientific revolution. Chicago: Uni- versity of Chicago Press.
Shepard, R. N. (1978): The mental image. American Psy- chologist, 33. 125-137. o.
Shepard, R. és Cooper, L. (1982): Mental images and their transformations. Cambridge, Mass.: M. I. T. Press.
Sherrington, C. S. (1906): The Integrative Action of the Ner- vous System. New Haven: Yale University Press.
Sills, D. L. és Merton, R. K. (1991): Social Science Quota- tions. New York: Macmillan.
Slobin, D. (1973/1980): Cognitive prerequisites for the development of grammar. In: Ferguson, C. A. és Slobin,
D. I. (szerk.): Studies of Child Language Development. New York: Holt. Magyarul: A nyelvtan elsajátításának
kognitív előfeltételei. In: Pléh Csaba (szerk., 1980): Szöveggyűjtemény a pszicholingvisztika
tanulmányozásához. Budapest: Tankönyvkiadó.
Smith, B. (1993): The new European philosophy. In: Smith, B. (ed.): Philosophy andpolitical Change in eastern
Europe. La Salle, Ill.: Monist Library of Philosophy, 165-184. o.
Smith, B. (1994): Austrian Philosophy: The Legacy of Franz Brentano. Chicago, Ill.: Open Court.
Smith, M. és Krebs, D. (szerk., 1984): Sociobiology and psychology: Ideas, issues and applications. Hilsdale, N.
J.: Erlbaum.
Smith, R. (1992): Inhibition: History and Meaning in the Sciences of Mind and the Brain. London: Free
Associa- tion Books.
Smith, R. (1997): The Fontana History of the Human Sciences. London: Fontana Press.
Snodersky, I. (1996): A konnekcionizmus helyes kezeléséről. In: Pléh Csaba (szerk., 1996).
Snow, C. P. (1963): The two cultures and a second look. New York: Cambridge University Press.
Sokolov, E. N. (1963): Perception and the Conditioned Reflex. oxford: Pergamon Press.
631
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Sokolov, E. N. (1975): Neuronal Mechanisms of the Orien- ting Reflex. Hillsdale, N. J.: Erlbaum.
Sokolov, E. N. (1990): The orienting response and future directions of its development. Pavlovian Journal of
Biological Science, 25. 142-150. o.
Spearman, D. (1904): „General intelligence” objecti- vely determined and measured. American Journal of
Psychology, 15. 201-292. o.
Sperber, D. (1985): Anthropology and psychology: To- wards an epidemiology of representations. MAN
(London), 20. 73-89. o.
Sperling, R. (1960): The information available in brief visual presentations. Psychological Monographs, 74 (11),
Nr. 498.
Spiegelberg, H. (1989): „Intention” und „Intentionalitat” in der Scholastik, bei Brentano und Husserl. Studia
Philosophica, 29. 189-215. o.
Spranger, E. (1926): Die Frage nach der Einheit der Psychologie. Sitzungsberichte der Preussischen Akade- mie
der Wissenschaften. Philosophisch-Historische Klasse, 172-199. o.
Steinthal, H. (1881): Einleitung in die Psychologie und Sprachwissenschaft. 2. kiadás. Berlin: Dümmler.
Stemmer, Náthán (1995): A behaviorist alternative to theory and simulation theories of folk psychology.
Behavior & Philosophy, 23. 29-41. o.
Stern, W. (1911): Die differenzielle Psychologie in ihren methodischen Grundlagen. Jena: Fischer.
Stern, W. (1936): Autobiography. In: Murchison (szerk.): A history of psychology in autobiography. III.
Worchester: Clark university Press.
Stern, W. (1938): General psychology from a personalistic standpoint. New York: Philosophical Library.
632
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Sternberg, R. J. (szerk., 2004): Unity in psychology: Pos- sibility or pipedream? Washington, DC: American
Psy- chological Association.
Stevens, S. (1935): The operational definition of psychological concepts. Psychological Review, 42, 517-527. o.
Stevens, S. (1957): On the psychophysical law. Psychological Review, Vol. 64, 153-181. o.
Stevens, S. (1975): Psychophysics: Introduction to itspercep- tual, neural, and social prospects. oxford, England:
John Wiley & Sons.
Stich, S. et ál. (1994): What is folk psychology? Cogni- tion, 50. 447-468. o.
Störring, G. (1928): Zur Frage der geisteswissenschaft- lichen und verstehenden Psychologie. Archiv für die
Gesamte Psychologie, 61, 273-354. o.
Stromberg, W. H. (1989): Helmholtz and Zoellner: Nine- teenth-century empiricism, spiritism and the theory of
space perception. Journal of the History of the Behavioral Sciences, 25. 371-383. o.
Sullivan, J. (1965): Franz Brenatano and the problem of intentionality. In: Wolman, B. B. (szerk.): Historical
roots of contemporary psychology. New York: Harper, 248-274. o.
Szentágothai János (1979): Egységes agyelmélet. Utópia vagy realitás? Magyar Tudomány, 601-616. o.
Szokolszky Ágnes (szerk., 2009): A lélektan 80 éves története a Szegedi Egyetemen. 1929-2009. Szeged: JATE
Press.
633
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Szummer Csaba (1993): Hermeutikai fordulat előtt a pszichológia? Kenneth Gergen újabb tanulmánya elé.
Pszichológia, 13. 579-596. o.
Taylor, Ch. (1988): Humanizmus és modern identitás. In: Michalski, K. (szerk.): A modern tudományok
emberképe. Budapest: Gondolat, 150-215. o.
Thorndike, E. L. (1898): Animal Intelligence. New York and London: Macmillan Company.
Thorndike, E. L. (1914b): Educational Psychology New York: Teachers College, Columbia University.
Thorndike, E. L. (1931): Human Learning. New York: Century Reedition: M. I. T. Press, 1966.
Thorndike, E. L. (1932): The Fundamentals of Learning. New York: Teachers College, Columbia University.
Thorndike, E. L. (1935): The Psychology of Wants, Inter- ests and Attitudes. New York: Appleton-Century
Company.
Thorndike, E. L. (1940): Human Nature and the Social Or- der. New York: Macmillan Company.
Thorndike, E. L. és Lorge (1944): The teacher’s word book of 30 000 words. New York.
Thorndike, E. L. és Woodworth, R. S. (1901): The inf- luence of improvement in one mental function upon the
efficiency of other functions. Psyhological Review, 8. 247-261. o. Részletek in Herrnstein és Boring 1965, 557-
564. o.
Tikkanen, T. és Pléh, Cs. (2003): The situation of psychology as a profession and its training in the new
incoming EU countries. Kézirat a Lenoardo-EFPA EuroPsy bizottság ülésére.
Tiles, M. (1984): Bachelard: Science and Objectivity. Cambridge: Cambridge university Press.
Titchener, E. B. (1921a): Brentano and Wundt: Empiri- cal and experimental psychology, American Journal of
psychology, 32. 108-120. o.
634
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Titchener, E. B. (1921c): Erlebtes und Erkanntes, by Wilhelm Wundt, Review, American Journal of psychology,
32. 575-580. o.
Titchener, E. (1898/1983): Egy strukturális pszichológia posztulátumai. In: Pléh 1983, I. 286-297. o.
Titchener, E. B. (1909/1983): Lectures on the experimental psychology of thought processes. New York:
Macmillan. Egy fejezete magyarul: A gondolkodás kísérleti pszichológiája. In: Pléh Csaba (szerk., 1983):
Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 324-336. o.
Todd, J. T. és Morris, E. K. (1994): Modern perspectives on John B. Watson and classical behaviorism.
Westport, Conn.: Greewood Press.
Tolman, E. C. (1932): Purposive behavior in animals and men. New York: Century.
Tolman, E. C. (1938): The determiners of behavior at a choice point. Psychological Review, 45. 1-41. o.
Tolman, E. C. (1948): Cognitive maps in rats and men. Psychological Review, 55. 189-208. o.
A. (2007): A szándékok megértése, közös szándékok. A kulturális gondolkodás gyökerei. Magyar Pszichológiai
Szemle, 62, 61-105. o.
Torda Ágnes (1995): Egy tudományos műhely létrejötte a századfordulón. In: Kiss 1995a, 31-55. o.
Toulmin, S. (1990): Cosmopolis: The Hidden Agenda of Mo- dernity. New York: Free Press.
Tuchman, A. (1993): Helmholtz and the German medical comminuity. In: Cahan (ed., 1993) 17-49. o.
Turner, K. J. H. (1985): Herbert Spencer. A renewed appre- ciation. Beverly Hills: Sage.
Turner, R. S. (1993a): Consensus and controversy: Helmholtz on the visual perception of space. In: Cahan, D.
(ed., 1993) 154-204. o.
Turner, R. S. (1993b): Vision studies in Germany: Helmholtz versus Hering. Osiris, 8. 80-113. o.
Turner, R. S. (1994): In the Eye’s Mind: Vision and the Helmholtz-Hering Controversy. Princeton, N. J.:
Princeton university Press.
Turner, S. P (1989): Tacit knowledge and the problem of computer modelling cognitive processes in science. In:
Fuller, S., De Mey, M., Shinn, T. és Woolgar, S. (szerk.): The cognitive turn. Dordrecht: Kluwer, 83-94. o.
újlaki Gabriella (1992): A hallgatólagos és az explicit tudás. Polányi Mihály poszt-kritikai filozófiája. In:
Polányi Mihály 1992, II. 276-328. o.
Vámos Tibor (1990): Computer epistemology. Singapore: World scientific Publishers. van Gelder, T. (1998):
The dynamic hypothesis. The Be- havior and Brain Sciences.
Váriné Szilágyi Ibolya (1965): W. James pszichológiai nézeteinek elemzéséhez. Magyar Filozófiai Szemle, 6.
961-985. o.
635
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
VÁriné Szilágyi Ibolya (szerk., 1974): A pszichikum és a tevékenység a mai szovjet pszichológiában. Budapest:
Gondolat.
Vedeler, D. (1991): Infant intentionality as object direc- tedness: An alternative to representationalism. Journal
for the Theory of Social Behaviour, 21. 431-448. o.
Verhave, T. (1993): Network tehories of memory: before Wundt and Herbart. Psychological Record, 43, 547-
552. o.
Vincze László és Vincze Flóra (1961): A gyermeki világkép problémája a gyermeklélektanban. 2. kiadás.
Budapest: Tankönyvkiadó.
Virág Teréz (1987): Mérei Ferenc lélektani naplójának elemzése: A gondolkodási folyamatok és a manifeszt
álomszöveg értelmezése. Magyar Pszichológiai Szemle, 44. 56-82. o.
Vízi E. Szilveszter, Altrichter Ferenc, Nyíri Kristóf és Pléh Csaba (szerk., 2002): Agy és tudat. Budapest: BIR
Vogel, S. (1993): Sensation of tone, sensation of sound and empiricism. In: Cahan, D. (ed., 1993), 259-287. o.
Voyat, G. (1984, ed.): The World of Henri Wallon. New York: Aronson.
Voyat, G. (1984): The work of Henri Wallon. In: Voyat, G. (ed., 1984), 33-58. o.
V ölgyesy Pál (1995): A pályaválasztási tanácsadás történetének áttekintése hazánkban. In: Kiss 1995a, 73-97.
o.
Waddington, C. H. (1957): The Strategy of the Genes. London: George Allen & Unwin.
Wade, Nicholas J. (1994): Guest editorial: Hermann von Helmholtz (1821-1894). Perception, 23. 981-989. o.
Watson, F. (1915): The father of modern psychology. Pyschological Review, 22. 333-353. o.
Watson, J. B. (1916): The place of the conditioned reflex in psychology. Psychological Review, 23. 89-116. o.
636
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Watson, J. B. (1930): John Broadus Watson. In: Murchi- son (szerk.): A history of psychology in
autobiography. I. Worchester: Clark University Press, 271-281. o.
Watson, J. B. (1913/1970): Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát? In: Kardos Lajos (szerk.):
Behaviorizmus. Budapest: Gondolat, 39-58. o.
Watson, J. B. és Rayner, R. (1920): Conditioned emo- tional reactions. Journal of Experimental Psychology, 3.
1-14. o.
Watson, R. I. (1976): Eminent contributors to psychology. Vol. 1-2. New York: Springer.
Watson, R. I. (1978): The history of psychology and the behavioral sciences. A bibliographic guide. New York:
Springer.
Weber, E. H. (1835/1974): Über den Tatssinn. Archiv für Anatomie, Physiologie, und wissenschaftliche
Medizin. 152-159. o. Angolul in: Diamond 1974, 678-680. o.
Wedin, M. V. (1988): Mind and Imagination in Aristotle. New Haven: Yale University Press.
Weimer, W. B. (1974): Overview of a cognitive conspi- racy. In: Weimer, W. B. és Palermo, D. S. (szerk.):
Cognition and the symbolic processes. New York: Wiley, 415-442. o.
Weiss, P. (1926/1983): Posztulátumok a szociálpszichológia számára. In: Pléh 1983 II. 41-49. o.
Wellek, A. (1974): Egész, alak és ami nem alak. In: Kardos 1974, 503-524. o.
Wertheimer, M. (1912): Experimentelle Studien über das sehen von Bewegung. Zeitschrift für Psychologie, 61.
162-227. o. Magyarul egy része lásd lentebb.
Wertheimer, M. (1922): Untersuchungen zu Lehre von der Gestalt. Psychologische Forschung, 1. 47-58. o.
Magyar részletét lásd lentebb.
Wertheimer, M. (1912/1983): A látszatmozgás fiziológiai magyarázata. In: Pléh 1983, II. 116-120. o.
Wertheimer, M. (1922/1983): Adalékok az alakról szóló tanításhoz. In: Pléh 1983, II. 121-130. o.
Whitehead, A. N. (1925): Science and the Modern World. New York: New American Library.
Whyte, L. L. (1960): The unconsicous before Freud. New York: Basic Books.
Winograd, T. (1981): What does it mean to understand language? In: Norman, D. (ed.): Perspectives in
cognitive science. Hillsdale: Erlbaum.
637
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Wolf-Devine, C. (1993): Descartes on Seeing: Epistemology and Visual Perception. Carbondale, Ill.: Southern
Illinois university Press.
Wolman, B. B. (1965, ed.): ScientificPsychology: Principles and Approaches. New York: Basic Books.
Wolman, B. B. (1968a, ed.): Historical Roots of Contemporary Psychology. New York: Harper and Row.
Wolman, B. B. (1968b): The historical role of Johann Friedrich Herbart. In: Wolman (ed.) 29-46. o.
Woodward, W. R. (1972): Fechner’s panpsyhism: A scientific solution to the mind-body problem. Journal of the
History of Behavioral Sciences, 8. 367-386. o.
Woodward, W. R. (1975): Hermann Lotze’s ciritique of Johannes Müller’s doctrine of specific sense energies.
Medical History, 19. 147-157. o.
Woodward, W. R. és Ash, M. G. (eds., 1982): The prob- lematic science: Psychology in Nineteenth Century
Thought. New York: Praeger.
Wozniak, R. H. (1993): Theoretical roots of early behaviorism. In: Wozniak (szerk., 1993) IX-LIII.
Wundt, W. (1863): Vorlesungen über die Menschen- und Tierseele. Lipcse: Engelmann.
Wundt, W. (1873-74): Grundzüge der physiologischen Psychologie. Lipcse: Engelmann. 6., átdolgozott kiadás,
1908-1911.
Wundt, W. (1885): Über des Weber’sche Gesetz. Philo- sophische Studien, 2. 136. o.
Wundt, W. (1900): Völkerpsychologie. I. kötet. Lipcse, Engelmann. További kötetek és átdolgozások 1920-ig.
Wundt, W. (1902): Grundzüge der physiologischen Psychologie. Vol. 1. 5 th edition. Engelmann. [CP].
A. L. Schaub. London and New York: Allen & Unwin and Macmillan.
638
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Irodalomjegyzék
Wundt, W. (1903/1983): Naturwissenschft und Psychologie. Lipcse: Engelmann. Magyarul egy része: A
pszichológia elvei. In: Pléh 1983, I. 132-147. o.
Yerkes, R. és Morgulis, S. (1909): The method of Pavlov in animal psychology. Psychological Bulletin, 6. 257–
273. o.
Young, R. M. (1970): Mind, brain and adaptation in the nineteenth century. oxford: Clarendon Press.
Young, R. M. (1973): The role of psychology in the nine- teenth-century evolutionary debate. In: Henle, Jayanes
és Sullivan, 180-204. o.
Ysabeau, A. (1847/1909): Lavater et Gall: Physiognomie et Phrénologie. Új, átdolgozott kiadás. Párizs: Garnier
Freres.
Zazzo, R. (1984): The two sources of intelligence for Henri Wallon. In: Voyat, G. (ed., 1984), 165-176. o.
Zusne, L. (1985): Contributions to the history of psychology: XXXVI. The comparative prolificacy of Wundt
and Piaget. Perceptual & Motor Skils, 61. 50. o.
Zsigmond László (1984): Auguste Comte. A XIX. század politikai gondolkodásának történetéből. Budapest:
Akadémiai.
639
Created by XMLmind XSL-FO Converter.