2

3
 „VILÁGJÁRÓK”
15

P. H. FAWCETT
A MATO GROSSO
TITKA

BUDAPEST, 1962

4
 P. H. FAWCETT
ALEZREDES

A D. S. O. (SZOLGÁLATI ÉRDEMREND) TULAJDONOSA,

A KIRÁLYI FÖLDRAJZI TÁRSASÁG TAGJA

A MATO GROSSO TITKA

2. KIADÁS

KÉZIRATOK, LEVELEK, NAPLÓJEGYZETEK

ÉS JELENTÉSEK ALAPJÁN ÖSSZEÁLLÍTOTTA
BRIAN FAWCETT

5
 TARTALOM

ELŐSZÓ ....................................................................................................... 10
I. FEJEZET Muribeca elveszett bányái .................................................... 14
II. FEJEZET A kőbálvány .......................................................................... 30
III. FEJEZET Út a kalandhoz .................................................................... 35
IV. FEJEZET A vadon peremén .............................................................. 55
V. FEJEZET A gumi konjunktúra ........................................................... 72
VI. FEJEZET Akik szomorúságra születtek .......................................... 90
VII. FEJEZET az Acre ............................................................................. 104
VIII. FEJEZET A gonosz folyam ............................................................ 121
IX. FEJEZET Közjáték, melyre emlékezni sem jó ............................... 141
X. FEJEZET A pokol tornáca .................................................................. 166
XI. FEJEZET Corumbától La Pazig — szárazon és vízen .................. 191
XII. FEJEZET Azok a „félelmetes” bennszülöttek.............................. 210
XIII. FEJEZET A világ tetején ................................................................ 233
XIV. FEJEZET A válaszút ...................................................................... 250
XV. FEJEZET Bikák................................................................................. 263
XVI. FEJEZET Pillantás az őstörténeti időkbe .................................... 284
XVII. FEJEZET A főkapu ....................................................................... 312
XVIII. FEJEZET Tapogatózva előre az úton ........................................ 332
XIX. FEJEZET Az ősi múlt fátyla .......................................................... 339
XX. FEJEZET Az idők hajnalán ............................................................. 357
XXI. FEJEZET A függöny leereszkedik ............................................... 362
XXII. FEJEZET A legsötétebb földrész ................................................. 379
EPILÓGUS Írta: Brian Fawcett.............................................................. 396
I. A függönyön keresztül ........................................................................ 397
II. Egy új János pap ................................................................................. 424

6
 A fordítás az 1955 februárjában megjelent
9. kiadás alapján készült

Hutchinson and Co. Ltd.

London, Melbourne, Sydney, Auckland, Bombay,
Cape Town, New York, Toronto

Fordította:
PETHŐ TIBOR
A fordítást szakmailag ellenőrizte:
GOZMÁNY LÁSZLÓ

7
A hátrahagyott sorsa mindig nehezebb.
Ezért és mert mindenben társam volt,
megosztotta velem e lapokon feljegyzett
munka minden terhét, e könyvet
feleségemnek, „Cheekynek” ajánlom
Stoke Canon, Devon 1924.
Percy Harrison Fawcett

8
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A szerző háláját és köszönetét fejezi ki Mrs.

George Bambridge asszonynak, néhai
Rudyard Kipling leányának, mivel
engedélyt adott, hogy atyjának »A
felfedező” című költeményéből két
versszakot idézzen. Köszönet illeti a
Methuen és Co. cég vezetőit is, akiknek
kiadásában jelent meg az e költeményt
tartalmazó „Az öt nemzet” című kötet.

9
 ELŐSZÓ

,,Ez aztán a történet!”

Sajnálkozva tettem le a kézirat utolsó lapját. Mintha meghitt baráttól
búcsúztam volna. Ebédidőmet napokon keresztül az irodában töltöttem, ezt az
elragadó mesét olvastam, amely csak nemrég került a kezembe. Még az apró,
sűrű kézírás sem zavarta a személyes kaland élményét, ahogy gondolatban
elkísértem apámat felfedező útjain. Osztoztam nélkülözéseiben, néztem az ő
szemén keresztül a nagy cél felé, és engem is hatalmába kerített a magányosság,
a kiábrándulás, s végül a győzelem érzése.
Ha kinéztem irodám ablakán, az ólomszürke perui partvidéki télben Dél-
Amerika roppant térségei rajzolódtak ki előttem. Keletre az Andok láncolata
tornyosult az alacsony, nyirkos felhőtakaró fölé, s azon fúl, az óriási, vad
rengeteg őrködött ellenségesen és fenyegetően a sérthetetlen titkok felett,
amelyekbe csak a legmerészebbek pillanthatnak be. A dzsungel mélyén elrejtőzve
bolondosan kanyargó folyók — lomha, iszapos folyók vizükben a halál leselkedik.
Erdők, amelyekben az élőlényeket csak sejteni, de látni nem lehet, kígyóktól
hemzsegő ingoványok, éhségtől és a vadászat izgalmától űzött vademberek lesen,
hogy mérgezett nyilaik-kel távolt tartsák a betolakodókat. Valamit ismertem
mindebből; elegendőt ahhoz, hogy élénken követni tudjam apámat a kézirat
lapjain, s magam elé idézzem a nagy gumi-konjunktúra utolsó éveinek barbár
világát, annak minden erkölcstelenségével és kegyetlenségével együtt, a még
ismeretlen határvidéki folyók csendjét, s végül egy hajdan hatalmas civilizáció
eltűnt nyomainak, maradványainak kutatását.
A kézirat nem volt számomra teljesen ismeretlen. Visszaemlékszem apám
1924 előtti írásaira, még mielőtt Peruba mentem volna, és emlékszem azokra az
időkre, amikor felolvasta a részleteket.
De a kéziratot sohasem fejezte be. A Lefejezést későbbre tartogatta. Az
anyagot utolsó felfedező útjának kellett volna szállítania. De az erdő, amely
megengedte ugyan neki, hogy bepillantson a lelkébe, fizetségül az életét követelte.
Mindössze a cél elérésébe vetett hittel írt oldalak maradtak meg abból a
pusztulásból, amelynek körülményeit sohasem tudhattuk meg.
Ha semmi bizonyítéka nincs a halálnak, nehéz elhinni, hogy soha többé nem
látjuk viszont valamelyik családtagunkat. Anyám, aki a kéziratot őrizte,
szilárdan hitt benne, hogy egy napon még viszontlátja férjét és legidősebb fiát.

10
Ez a vak hit korántsem tekinthető különösnek. Egyik híradás a másik után
érkezett apám kis csapatának sorsáról, volt köztük hihető is, fantasztikus is, de
döntő bizonyosságú egy sem. Az a hit, hogy apám még meg fogja Írni az utolsó
fejezetet, csak részben felelős azért a halasztásért, amit a kézirat kiadása
szenvedett. Kívánatosnak látszott, hogy az expedíció feltételezett célját illetőleg
bizonyos mértékben titokban tartsuk hollétét. Apám maga lelkünkre kötötte,
hogy amennyiben kis csapata nem térne vissza, minden lehetséges módon
igyekezzünk megakadályozni az újabb mentőexpedíciókat: miatta ne vesszen el
további emberélet.
Tizenöt esztendőnél is több eltelt azóta, hogy Mato Grosso-i végzetes útjára
elindult, s most végre világosan áll előttem, mi vezette őt erre az útra. Apám
Dél-Amerikában végzett munkájának valóságos távlatait korábban nem láttam.
A fő eseményeket ugyan ismertem, de hiányzott a szükséges anyag ahhoz, hogy a
részek összefüggő egésszé váljanak.
— Mint egyetlen életben maradt fiút, téged Illetnek apád iratai — mondotta
anyám, amikor egy utazóládából kiásta és átnyújtotta nekem apám útinaplóját,
leveleit és kéziratát. Részenként vittem be a hivatalomba és olvastam át őket a
hosszú dél-amerikai ebédszünetben. E két nyugodalmas órát általában inkább
saját ügyeimmel töltöttem, mint evéssel. Ezt az időt Írásra és tanulásra
használtam fel.
Az olvasást azzal a szilárd elhatározással fejeztem be, hogy a kéziratot ki kell
adni. Ez volt apám célja, amikor megírta, ezt végre kell hajtanom, amennyire
csak tehetséges. A cél az érdeklődés felkeltése volt a déli földrész titokzatossága
iránt, amelynek felderítése megváltoztathatja az Ősi világról alkotott egész
eddigi elképzelésünket. Ügy éreztem, elérkezett az idő, hogy megmondjunk
mindent, amit tudunk.
De háborúban voltunk. A vasútvonalnak, amelyen gépészmérnökként
dolgoztam, hadicélokat kellett szolgálnia, és röviddel azután, hogy nagy
lelkesedéssel elkezdtem a kézirat gépelését, a körülmények szabad időm nagy
részétől megfosztottak. De talán éppen így volt jól, mert amikor a viszonyok
rendeződtek, beláttam, a feladat túlságosan bonyolult ahhoz, hogy csupán
mellékes időtöltésként foglalkozzam vele. A kézirat előkészítése osztatlan
figyelmet igényelt; a munkát csak akkor fejezhettem be, amikor teljesen hátat
fordítottam a vasutasságnak.
Irodalmi műben a meseszövés az elmondottak közül kiválasztott volna egy
epizódot, és aköré csoportosította volna a történetet. Egy ideig tétováztam, hogy

11
közreadjam-e a történetet jelen formájában, epizódokkal túlterhelve és hatásos
befejezés nélkül — olyan befejezés nélkül, amilyet megérdemelt volna. De aztán
arra gondoltam, hogy a mű írója nem irodalmi babérokra pályázott: a szerző
saját élete munkájáról és kalandjairól maga számol be; a történet a valóságos
eseményeknek kétségkívül művészi igény nélkül megírt, de mindenesetre őszinte
beszámolója.
„Fawcett, az Álmodozó” — így nevezték. Talán igazuk volt. Minden ember
álmodozó, akinek élénk képzelőtehetsége olyan felfedezések lehetőségét vetíti
előre, amelyek az elfogadott tudományos igazságok határát túllépik. Az álmodozó
— kutató, és a kutatóból Lesz a felfedező. Ő azonban gyakorlati ember is volt: a
maga idejében kiváló katona, kitűnő mérnök és kiemelkedő sportember.
Tollrajzait elfogadta a Royal Academy Tagja volt a grófság krikett-
válogatottjának. A fiatal tüzértiszt — még harmincon alul — idegen segítség
nélkül két sikerült verseny-jachtot épített, és szabadalmaztatta az „Ichtoid
Kanyart”, a hal alakú kiképzést, amely csomókkal növelte a kutter sebességét. Az
egyik elsőrangú jachtépítő cég tervezői-tanácsadóként akarta szerződtetni. Nem
meglepő tehát, hogy később kimagasló sikereket ért el a határkijelölés nehéz és
kockázatos munkájában olyan területen, amelyért a nagy „Gumiőrület” idején
három ország folytatott véres küzdelmet. Igaz, álmodozott; de álmai az értelem
talajából fakadtak, és nem olyan ember volt, aki meghátrál az akadályok előtt, ha
az elméletet a gyakorlatba kell átültetnie.
„Fawcett, a misztikus!”
Talán ez a vád, vagy a különcség finom feltételezése kell ahhoz, hogy
magyarázatot találjanak arra a makacsságra, mellyel olyasminek szegődött
nyomába, ami sokak szerint nem volt egyéb merő képzelődésnél. De
mindazoknak, akik az anyagon túli tudás után fürkésznek, vállalniok kell, hogy
„misztikusnak” tartják. Fawcett nem titkolta az okkult tudományok iránti
érdeklődését és ez hátrányára szolgált, hiszen ha valakit olyan hiszékenynek
tartanak, hogy felül mindenféle „pszichikai hókusz-pókusznak”, azt nem lehet
komolyan venni. A tudomány és irodalom világának igen tekintélyes tagjait
lehetne hasonló miatt elítélni. Végeredményben felfedező, kutató szellem volt,
akit a megismerés utáni vágy sarkallt, hogy új utakat derítsen fel. Misztikus
vagy sem, annyi bizonyos, hogy földrajzi munkája tudományos elismerésben
részesült és a hivatalos térképekbe belekerült.
Amikor azonban nyomra akadt, egyszerre eltűnt az „álmodozó” és a
„misztikus”, és helyet adott a felfedezőnek, archeológusnak és etnológusnak, s ez

12
a lényeges az expedíciókban, amelyekkel a kézirat foglalkozik. Bizonyos mértékű
szerkesztési munka elkerülhetetlen volt. Távoli településekről időről időre
részletes leveleket írt anyámnak, leveleket, amelyeknek hónapokra volt
szükségük, hogy a vadonból a civilizációba érjenek. A szöveget e levelekből vett
idézetekkel fűszereztem, de ugyanígy felhasználtam útinaplóját is, amely — az
utolsót kivéve — minden útjáról beszámol.
Vajha napvilágra kerülne utolsó, szerencsétlen útjának naplója is! Ki tudja,
előkerül-é valaha?
Brian Fawcett

13
 … Lelked legmélyén szól hozzád a mardosó hang szüntelen,
Örökös suttogás ismétli az éj s a nap során — így:
„Menj. Kutass. Tekints a hegylánc mögé. Mit rejt a végtelen -
Valami Lappang túl a körön. A titok. Rád vár. Eridj!”1
Rudyard Kipling: A Felfedező

I. FEJEZET

MURIBECA ELVESZETT BÁNYÁI

A
MIKOR Diego Alvarez az Atlanti-óceánon, a vihar utáni
hullámverésben a széteső hajó roncsain a szárazföldre küzdötte
magát, s kimerülten leroskadt a fövenyre, olyan vidéken ért
partot, amely teljesen ismeretlen volt e tizenhatodik századbeli portugál
előtt. Mindössze huszonnégy éve, hogy Kolumbus felfedezte az újvilágot
és feltüzelte az Ibériai-félsziget kalandorainak képzeletét. A középkor
sötét éjszakája után a tudás hajnala derengett. A világot a maga
teljességében még titok borította, és minden vállalkozás, amely annak

1 Terényi István fordítása.

14
mélyére akart hatolni, új csodákat hozott felszínre. A valóság és a mítosz
között elmosódott a határ, s a kalandor babonáktól homályos szemmel
bámulta a különös, új dolgokat.
Itt, a brazil tengerparton, ahol most Bahía áll, bármi előfordulhat. Az
erdő szélén túl, a magasba törő szirtek között bizonyára csodálatos
dolgok találhatók, és ő — Diego Alvarez — lesz az első fehér ember, aki
megpillantja azokat. Lehet, hogy veszedelem fenyegeti a bennszülöttek
részéről — talán éppen azokkal a természetfölötti félig ember, félig
szörnyeteg lényekkel találkozik, akik a hagyományok szerint ezen a
vidéken élnek —, mindegy, ha élelmet és vizet akar szerezni, szembe kell
nézni velük. A felfedező szellem kényszerítésére csatlakozott a
szerencsétlen kimenetelű utazáshoz; ez sarkallta őt mindig, és csak a
halál állíthatja meg.
A hely, ahol mint az egyetlen életben maradt hajótörött partot ért, az
emberevő tupinambák területe volt. Lehet, hogy furcsa, idegenszerű
volta mentette meg attól, hogy megegyék, de az is lehet, hogy
foglyulejtői fitogtatni akarták a szomszéd törzsek előtt a különös
szerzeményt. Legvalószínűbb azonban, hogy megmenekülését egy
indián leánynak, név szerint Paraguassunak — a dél-amerikai
Pocahontasnak köszönhette, aki beleszeretett a portugálba és felesége lett
— s később is, a többi mellett, kedvenc felesége maradt.
A portugál tengerész sok éven át az indiánok között élt. Később
számos honfitársa érkezett még Brazíliába, és Diego Alvareznek sikerült
baráti kapcsolatokat teremtenie a bennszülöttek és a jövevények között.
Végül felvétette Paraguassut az Egyház kötelékébe, Paraguassu húgát
pedig hozzáadta egy másik portugál kalandorhoz. Ebből a házasságból
született egy fiúgyermek, Melchior Dias Moreyra, aki élete nagy részét az
indiánok között töltötte és tőlük a Muribeca nevet nyerte. Muribeca több
bányát fedezett fel, és hatalmas mennyiségű aranyat, ezüstöt és
drágakövet gyűjtött össze, amelyből az ügyes tapuya törzs tagjai, az első
európai gyarmatosok nem csekély irigységére, csodálatosnál
csodálatosabb ékszereket készítettek.
Muribeca fia, Roberio Dias, már gyermekkorában megismerte azokat
a bányákat, amelyekből apja óriási vagyona származott. Roberio Dias
1610 körül azzal az ajánlattal járult Portugália királya, II. Don Pedro elé,

15
hogy ha a király felruházza őt a Marquis das Minas címmel és ranggal,
átadja neki a bányákat. Gazdag mintakollekciót hozott magával az
ezüstércet tartalmazó kőzetekből, és azt a csábító ígéretet tette, hogy a
bányákban több ezüstöt találnak majd, mint Bilbaóban vasat. Nem hittek
el neki mindent, amit mondott, de a király kincsvágya így is elég erős
volt ahhoz, hogy az őrgrófság adományozásáról szóló pátens
elkészüljön.
Ha Roberio Diaz azt hitte, hogy mint márki fogja elhagyni az udvart,
tévedett. Az öreg II. Don Pedro túlságosan is ravasz volt ehhez. Az
adománylevelet hitelesítették és átadták egy bizottságnak azzal az
utasítással, hogy a címzett azt csak a bányák felfedése után kaphatja
meg. Diaz azonban gyanakodott. Nem bízott vakon a király szavában.
Amikor az expedíció bizonyos távolságra ért Bahíától, Diaz rávette a
bizottság parancsnokát, hogy nyissa fel a borítékot, és engedje meg neki,
hogy elolvassa. Az okiratból megtudta, hogy mindössze egy katonai
bizottságba nevezték ki kapitányi ranggal — semmi több, az őrgrófságról
egyetlen szó sem állt az okmányban. Ez eldöntötte a dolgot. Diaz
megtagadta a bányák átadását, mire a felbőszült tiszt erőszakkal
visszaszállította Bahíába, ahol aztán tömlöcbe vetették. Két évig
raboskodott, majd hozzájárultak ahhoz, hogy 9000 koronáért
visszavásárolja szabadságát. Diaz 1622-ben halt meg, és a bányák titkára
soha nem derült fény. Diego Alvarez már régen meghalt, Muribeca maga
is elköltözött az élők sorából, olyan indián pedig nem akadt, akit a
legkegyetlenebb kínzások árán bár, de beszédre lehetett volna bírni; Don
Pedro így csak saját oktalan fondorlatát átkozhatta, miközben újból és
újból átolvasta a Roberio Diaz mintadarabjairól készített hivatalos
jelentéseket.
A bányák titka felderítetlen maradt, de éveken át szinte elárasztották a
vidéket a különböző expedíciók, hogy megtalálják a bányákat. Kudarc
kudarcot követett, és a bányák létezésébe vetett hit lassan szertefoszlott,
csak, mint legenda élt tovább; de mindig akadtak elszánt lelkek, akik
hajlandók voltak ellenséges vademberekkel és a lassú éhenhalással is
szembenézni egy új Potosi (gazdag ezüstérc-lelőhely) felkutatásának
reményében.

16
 Az akkori idők portugál gyarmatosai számára a São Francisco folyón
túli terület éppoly ismeretlen volt, mint a mai brazilok számára például
Gongugy vadonjai. A felfedező utak hihetetlen nehézséggel jártak. Túl
azon, ami egymagában is sok lett volna — hogy harcolni kellett a
bevehetetlen fedezékek mögül mérgezett nyilakkal lövöldöző vad indián
törzsekkel — elegendő élelem sem állt rendelkezésre akkora expedíció
számára, amely képes lett volna megvédeni magát a támadásokkal
szemben. Mégis, egyik vállalkozás követte a másikat, de az esetek
többségében nyomuk veszett. Ezeket az expedíciókat Bandeiráknak,
vagy Zászlóknak nevezték, állami támogatásban részesültek, útjaikon
kormánycsapatok, s rendszerint misszionáriusok kísérték. Alkalomadtán
polgári egyének is szövetkeztek, felfegyvereztek néhány néger
rabszolgát, vezetőként némileg civilizált indiánokat toboroztak, majd
bevetették magukat az áthatolhatatlannak látszó sertaoba (vadonba),
hogy évekig, esetleg soha ne kerüljenek elő. Romantikus elmék —
márpedig úgy hiszem, legtöbbünk az — már az eddig elmondottakban is
olyan történet hátterét láthatják, amelynél izgalmasabbat nehéz volna
találni. Én magam egy még ma is Rio de Janeiróban őrzött régi okiratban
akadtam rá és a számos forrásból összegyűjtött bizonyítékok fényében
feltétlenül hiszek benne. Nem nyújtom itt az okiratban foglalt különös
jelentés szó szerinti fordítását — a nehezen olvasható portugál írás több
helyen töredékes. A történet 1753-ban kezdődik, amikor egy Minas
Gerais-i bennszülött (nevét nem őrizte meg az okmány) elhatározta,
hogy felkutatja Muribeca Elveszett Bányáit.
Francisco Raposót — hogy valamilyen néven szerepeltessem ezt a
bennszülöttet — és követőit nem rettentették el sem a ragadozó
fenevadak, sem a mérges kígyók, sem a vademberek attól a
szándékuktól, hogy meggazdagodjanak, mint két évszázaddal korábban
a spanyolok meggazdagodtak Peruban és Mexikóban. Ezek a régi
kalandorok kemény legények voltak — talán hittek a babonákban, de
amikor aranyról volt szó, nem ismertek akadályt. (Mint majdnem
minden korai krónikás esetében, „Raposo” leírásaiban is összekeveredik
a láz és vágy fakasztotta látomás a valóság tényeivel. — Szerk.)
Mindig nehéz volt málhás állatokkal behatolni az úttalan rengetegbe.
Folyókon és mocsarakon kellett keresztül gázolni; legelő alig akadt, és a

17
vérszopó denevérek2 állandó támadása hamar végzett az állatokkal. A
hőmérséklet a kemény hideg és a szélsőséges meleg között váltakozott, s
a tikkasztó szárazságot valóságos özönvízi napok követték, úgyhogy
meglehetős nagy felszerelést kellett magukkal vinniök. Raposo és
csapata azonban nem sokat törődött az ilyen nehézségekkel, és
reménnyel eltelve hatolt be a vadonba.
Útirányukat csak később tudtam pontosan megállapítani. Abban az
időben még nem volt térképe a vidéknek. Nagyjából észak felé haladtak.
A csapat egyetlen tagja sem konyított a terepen való tájékozódáshoz, s
így a jelentésben szereplő jelek teljesen megbízhatatlanok. Egyik helyről
a másikig indiánok kísérték és vezették őket, esetleg egyszerűen
nekivágtak az ismeretlennek, és a jószerencsére bízták, hogy eljussanak a
kitűzött célhoz. Halászatból és vadászatból éltek, az indián
ültetvényekről lopott vagy a baráti törzsektől koldult gyümölccsel és
zöldséggel táplálkoztak. Ez bizony sanyarú élet volt, mert a vad a dél-
amerikai rengetegben nagyon félénk, de abban az időben az emberek
kevéssel is beérték, jobban bírták a nélkülözéseket. Raposo és társai
fekete rabszolgáikkal együtt mindezt túlélték és tíz évig folytatták
vándorlásukat. A csapat tizennyolc főből állt, nem számítva az
indiánokat, akik időről időre hozzájuk csatlakoztak, de ha úgy hozta a
kedvük, faképnél hagyták őket. Életben-maradásuknak talán csekély
létszámuk volt a titka, a szokásos bandeira ugyanis legkevesebb ötszáz
emberből állt, sőt feljegyzések vannak egy 1400 főből álló bandeiráról is,
amelyből egyetlen ember sem tért vissza! Kevesen megélhetnek ott, ahol
sokan éhenhalnának.
És elérkezett az idő, amikor a csapat tagjai ismét keleti irányban, a
parti települések felé haladtak, kimerülve a látszólag vég nélküli
vándorlástól, és csüggedten, hogy nem tudták megtalálni az elveszett
bányákat. Raposo már maga is közel állt ahhoz, hogy legendának
minősítse az egészet, társai pedig régen eldöntötték magukban, hogy
ezek a bányák nem léteznek. Ingoványos, bozótos területen vágták

2 A főként gyümölccsel és rovarokkal táplálkozó, újvilági hártyás-orrú

denevérek (Phyllostomidae) Diphylla és Pernodus nemeibe tartoznak a valóban
vérszívó életmódot folytató, ún. vámpírok. Csak Dél-Amerikában fordulnak elő.

18
keresztül magukat, amikor a keskeny zöld erdősávoktól megtört füves
síkságon túl egyszerre szaggatott hegycsúcsok tűntek elő. Raposo a
szirteket költőien írja le jelentésében: „Úgy tűnt, mintha éteri
magasságokba nyúlva, trónszékül szolgálnának a szeleknek és
maguknak a csillagoknak. ” Aki hónapokon át egyfolytában csak az
egyhangú síkság földjét taposta, az megérti Raposo lelkesedését.
Nem mindennap látni ilyen hegyeket. Amint a csapat közelebb ért,
úgy látszott, mintha a sziklafalak lángra gyúltak volna. Előzőleg ugyanis
esett az eső és a lenyugvó nap sugarai visszaverődtek a kristályokon, és a
Brazília e részén oly gyakori, áttetsző kvarcban gazdag, nedves
sziklákon. A mohó felfedezőknek úgy tűnt, mintha a sziklák
drágakövekkel lennének kirakva. Hegyi patakok ugráltak szikláról
sziklára, és a szirt taréja felett szivárvány játszott, mintha sejtetné, hogy
kincset találnak a lábánál.
— Jó jel! — kiáltott fel Raposo. — Nézzétek! Megtaláltuk a nagy
Muribeca kincseskamráját!
Leszállt az est, s így tábort kellett ütniük, mielőtt még elérték volna a
csodálatos hegyek lábát. Másnap reggel azonban, amikor a nap
felemelkedett a hegycsúcsok mögött, a sziklák fenyegetően sötétlettek. A
lelkesedés szertefoszlott; de a kutató számára a hegyekben mindig van
valami izgató. Ki tudja, mit látnak majd a legmagasabb csúcsról?
Raposo és társai szemében a sziklák mérhetetlenül magasnak tűntek,
és amikor odaértek, meredek, megmászhatatlan szakadékokat találtak
maguk előtt. Egész nap erejüket megfeszítve kúsztak a sziklákon és
hasadékokon át, hogy megtalálják az utat a csillogó falakra. A sziklák
között csörgőkígyók3 nyüzsögtek, s a brazíliai faj marása ellen akkor még
nem volt orvosság. A fáradságos menetelés és az állandó figyelem, hogy
kikerüljék ezeket a kígyókat, kimerítette az embereket, s így Raposo
megállást parancsolt.

3 A csörgőkígyók családjából (Crotalidae) Dél-Amerika trópusi vidékein csak

egyetlen igazi csörgőkígyó fordul elő, ez a borzasztó csörgőkígyó (Crotalus

terrificus), amelyet a bennszülöttek cascavella-nak hívnak. A szerző azonban nem
volt herpetológus, ezért sok, a csörgőkígyóhoz hasonló fajt is ezzel a névvel
illetett

19
 — Három mérföldet jöttünk, és még mindig nem találtuk meg a
csúcshoz vezető utat — mondta. — Jobb lenne, ha visszatérnénk a régi
csapásra és észak felé keresnénk ösvényt. Mi a véleményetek?
— Üssünk tábort! — hangzott a válasz. — Táborozzunk le. Mára elég
volt. Holnap visszatérhetünk.
— Rendben van — válaszolta a vezér, majd oda szólt két emberének:
— José, Manuel, keressetek tűzrevalót!
Tábort ütöttek, a csapat lepihent. Egyszerre zavart kiáltozás 6
csörtetés zaja hallatszott a bozót felől. Talpra ugrottak, fegyverrel a
kezükben meredtek a bozótra. José és Manuel tűnt elő:
— Patrão, főnök! — kiáltották. — Megtaláltuk — megvan az út felfelé!
Az alacsony cserjésben rőzse után kutatva a patak szélén
megpillantottak egy kidőlt fát. Pompás tüzelőnek ígérkezett, s amikor a
sűrű bozótban utat törtek feléje, a patak másik partján egy őz hirtelen
felugrott, majd a szikla sarka Mögött eltűnt. Lekapták puskájukat és a
lehető leggyorsabban utána siettek: ha elejtik, több napra elegendő húsuk
lesz.
Az áltat eltűnt, de a kiugrás mögött, a szakadékkal szemben mély
hasadékot találtak, és úgy látták, hogy azon keresztül feljuthatnak a
csúcsra. Izgalmukban megfeledkeztek őzről, tűzifáról, siettek vissza.
A csapat azonnal felcihelődött, az emberek vállukra dobták a málhát
és Manuel vezetésével elindultak. Csodálkozó felkiáltásokkal, libasorban
léptek be a hasadékba, amely belül valamelyest kiszélesedett. Nehéz volt
itt a járás, de helyenként mintha régi kövezet nyomaira bukkantak volna,
sőt egyes helyeken, a hasadék meredek falán eszközökkel végzett munka
szinte teljesen elmosódott maradványait is lehetett látni. A habos kvarc
és hegyikristály-halmok olyan érzést keltettek bennük, mintha
meseországba léptek volna. A fejük felett összekuszálódott indákon
keresztül beszűrődő tompa fényben visszatért első benyomásaik varázsa.
Olyan nehéz volt felkapaszkodni, hogy három óra is eltelt, mire
tépetten és lihegve felértek a környező síkság fölé magasodó párkányra.
Innen a csúcsig már sima út vezetett, és nemsokára váll-váll mellett ott
szorongtak a tetőn, s a megdöbbenéstől némán bámulták a lent elterülő
látványt.
A lábuk alatt hatalmas város terült el.

20
 Gyorsan a földre vetették magukat és visszakúsztak a sziklák oltalma
mögé. Remélték, hogy lakóik nem látták meg az égre kirajzolódó távoli
alakjukat, hiszen könnyen lehetséges, hogy a város a gyűlölt spanyolok
egyik települése. Vagy talán olyan város, mint Cuzco, az inkák ősi városa
Peruban, amelyben fejlett civilizációjú nép lakik s az európai
betolakodók minden beavatkozása ellenére is kitart? Esetleg portugál
gyarmat? Az is lehet, hogy az Orizes Procazes törzs egyik erőssége, a
rejtélyes tapuya indiánok utódaié.
Raposo visszakúszott a párkányra, és még mindig hasalva
körültekintett. Amennyire megállapíthatta, . a hegygerinc délkeletről
északnyugat felé nyúlt, és távolabb, északi irányban, a ködös
messzeségben szűz rengeteg terült el. A közvetlen előtérben zöld és
barna foltokkal tarkított nagyobb síkságot látott, amelyet is helyenként
csillogó tavacskák szakítottak meg. Látta a sziklás ösvény folytatását is,
amelyen felkapaszkodtak: a hegyoldalon lefelé kanyargott, hogy eltűnjön
a látótérből, majd ismét megjelenjék a síkságon kígyózva, ahol aztán a
városfalakat övező sűrű növényzetbe veszett. Az életnek semmi jelét sem
látta. Füst nem szállt fel a mozdulatlan levegőben, hang nem törte meg a
mélységes csöndet.
Gyors jelet adott társainak, akik erre egyenként felkúsztak szirttetőre,
majd a sziklák és a bozót védelme alatt leereszkedtek. A hegyoldalon
óvatosan lejutottak a völgy aljára, és egy kis, tisztavizű forrás közelében
tábort ütöttek.
Ezen az éjszakán nem gyújtottak tűzet, és egymással is suttogva
beszéltek. A vadonban töltött hosszú évek után rettegő tisztelet fogta el
őket a civilizáció láttára, és aggódtak biztonságukért. Két órával a
sötétedés beállta előtt Raposo két portugált és négy négert felderítésre
küldött: állapítsák meg, milyen emberek lakják a titokzatos várost. A
csapat idegesen várta visszatérésüket: az erdő minden zaja, még a
rovarok zümmögése és a lombok suttogása is baljóslatúan hangzott. De a
felderítők visszatérésük után sem tudtak semmit sem mondani. Fedezet
hiányában nem merészelték ugyan túlságosan megközelíteni a várost, de
az életnek semmi jelét sem látták. A csapathoz tartozó indiánok éppoly
zavartak voltak, mint Raposo és társai. Természetüknél fogva babonásak

21
lévén, számukra a táj néhány területe „tabu” volt, s most rémület szállta
meg őket.
Raposo mégis rábeszélte az egyik indiánt, hogy másnap reggel,
napkelte után egymaga menjen ki felderítésre. Éjjel egyikük sem aludt
sokat, és az indián sorsa iránti feszült érdeklődés ébren tartotta őket
napközben is. Dél volt' már, mire a láthatóan megrémült indián
visszakúszott a táborba. Azt állította, hogy a város lakatlan. Későre járt
már az idő ahhoz, hogy még aznap előre nyomuljanak, s így még egy
nyugtalan éjszakát töltöttek el, miközben az őserdő különös hangjaira
füleltek, készen arra, hogy bármely pillanatban szembenézzenek valami
ismeretlen veszedelemmel.
Másnap kora reggel Raposo négy indiánt küldött ki előőrsként, a
csapat többi részével pedig lassan követte őket a város irányában.
Amikor a folyondárral benőtt falak közelébe értek, az indiánok
ugyanazzal a hírrel várták őket — a hely elhagyatott. Így immár
kevesebb óvatossággal haladtak az ösvényen egy hatalmas kőlapokkal
alkotott háromívű bejáratig. A cyklopi építmény látványa oly lenyűgöző
volt — ezekhez hasonlókat valószínűleg még ma is lehet látni a perui
Sacsahuamanban —, hogy egyikük sem mert megszólalni, s a macska
nesztelenségével, egymás után lopakodtak át a megfeketedett köveken.
Magasan a középső ív felett a viharvert kőbe mélyen bevésett jeleket
fedeztek fel. Még a műveletlen Raposo is megállapította, hogy nem
modern írásjelek. Mindenből a mérhetetlen idő lehelete áradt, és
Raposónak határozott erőfeszítésébe került, hogy természetellenesen
rekedt hangon bár, de kiadja a parancsot a további előnyomulásra.
A boltívek még elég jó állapotban voltak, de az óriási oszlopok közül
egy-kettő az alján már kissé megroggyant. Az emberek áthaladtak a
bejáraton, és egy széles térségre értek, mely talán utca lehetett valamikor,
most azonban törött oszlopok és leomlott falak törmeléke borította, s
mindent ellepett a vadul burjánzó, trópusi növényzet. Mindkét oldalon
hatalmas kőkockákból épült emeletes házak álltak. A kőkockákat
hihetetlen pontossággal, malter nélkül illesztették össze, az alul széles és
felfelé keskenyedő oszlopokat gondosan kidolgozott faragványok
díszítették, amelyekben a csapat tagjai démonokat véltek felismerni.

22
 Ez a leírás olyan emberektől származik, akik sohasem látták Cuzcót és
Sacsahuamant vagy az ősi Peru más, csodálatos városait, s így
semmiképpen sem intézhető el egy kézlegyintéssel.
Amit ők láttak és elmeséltek, sok mindennel pontosan megegyezik,
amit még ma is láthatunk. Műveletlen kalandorok aligha találhattak ki
ilyen beszámolót, amelyet a ma már sokak előtt ismerős cyklopi
maradványok képe oly pontosan alátámaszt.
Mindenfelé romokat találtak, de sok épületben a nagy kőlapokból
készült tető még a helyén állt. A csapat néhány tagja bemerészkedett a
sötét termekbe, és hangosabban mert beszélni, de a falakról és a
boltozatos mennyezetről visszaverődő félelmetes visszhang őket is
elijesztette. Lehetetlen volt megállapítani, maradt-e valami bútorzat,
mivel a belső falak nagyobbrészt beomlottak és a törmelék elborította a
padlót, melyet a századokon keresztül lerakódott denevér ürülék
egyébként is vastag szőnyegként lepett be. Oly régi volt ez a hely, hogy
minden romlandónak, így bútornak és ruhaneműnek már réges-régen
szét kellett mállnia.
Szorosan összebújva, mint az ijedt birkanyáj, a csapat tovább ment az
utcán. Hatalmas térhez érkeztek: a tér közepén fekete kőből kifaragott
óriási oszlop állt, a tetején teljes épségben egy embert ábrázoló szobor,
amely egyik kezét csípőjére téve, a másikkal észak felé mutatott. A
méltóságteljes szobor megkapta a portugálokat: áhítatosan keresztet
vetettek. A tér minden sarkán ugyancsak fekete kőből készült, félig
romos, faragott obeliszk állt, míg a tér egyik oldalát teljes hosszúságban
hatalmas, tervezésében és díszítésében nagyszerű épület foglalta el,
amely alkalmasint palota lehetett egykor. Fala és tetőzete már több
helyütt beomlott, nagy, négyszögletes oszlopai azonban sértetlenül
álltak. A széles, töredezett lépcsőfeljárat tágas csarnokba vezetett, ahol
még a falfestmények és faragványok színezésének nyomait is meg
lehetett állapítani. Ezer és ezer denevér körözött a homályos termekben,
és ürülékük csípős, áporodott bűze fullasztóvá tette a levegőt.
A felfedezők fellélegezve léptek ki ismét a szabadba. A valószínű
főbejárat felett fiatal fiú bevésett alakját lehetett látni. Szakálltalan alakot
ábrázolt: deréktól felfelé mezítelen, egyik kezében pajzs, vállán átvetve
szalag. Homlokát babérkoszorúféle övezte, mint a görög szobrokét,

23
amilyeneket még Portugáliában láttak. Alatta valami felírás volt, az
írásjelek feltűnően hasonlítottak az ógörög írásra. Raposo lemásolta a
jeleket, és feltüntette jelentésében is.
A palotával szemközt egy másik hatalmas épület maradványai
magaslottak. Nyilvánvalóan egy templom romjai lehettek. A megmaradt
falakat faragványok borították. A figyelmes szemlélő állatok és madarak
elmosódott alakjait vehette észre. A homlokzat felett újabb írásjeleket
találtak, amelyeket Raposo vagy valamelyik társa, amennyire tőle tellett,
hűségesen és pontosan lemásolt.
Túl a téren és a főutcán a város romokban hevert, egyes helyeken
valósággal eltemette a föld. Sehol egy fűszál vagy más növény.
Helyenként szakadékok tátongtak, s amikor a felfedezők a mélységbe
követ hajítottak, nem hallottak hangot, amely jelezte volna, hogy a kő a
fenékhez ütődött. Ezek-után nem lehetett kétséges, mi okozta a város
pusztulását. A portugálok tudták, mit jelent a földrengés és milyen
pusztításokra képes. Itt egész épületeket nyelt el, legfeljebb néhány vésett
kőtömb jelezte az épület helyét. Nem volt nehéz elképzelni a borzalmas
kataklizmát, amely elpusztította e csodálatos helyet, ledöntötte az ötven
tonnát is meghaladó súlyú oszlopokat és kőtömböket.
A tér túlsó oldalát mintegy kilencven láb széles folyó határolta, amely
csendesen folydogált északnyugatról, majd eltűnt a távoli erdőségben.
Valaha csinos sétány szegélyezhette a folyót, de a part falazása beomlott
és nagyrészt elmerült a vízben. A folyó másik oldalán egykor művelés
alatt álló termő föld terült el, amelyet most haragoszöld fű és
virágszőnyeg borított. Szerte a sekélyes ingoványban rizs burjánzott s a
vízben vadkacsák lubickoltak.
Raposo csapata átgázolt a folyón, és egy negyedmérföldnyire levő
magányos épület irányában keresztülgázolt az ingoványon. A vadkacsák
nem zavartatták magukat, alig akartak kitérni útjukból. Az alacsony
dombon álló épülethez színes kövekből lépcsősor vezetett fel.
Homlokzata 250 lépés hosszú volt. A tiszteletet parancsoló bejárat, amely
egyetlen, egy darabból faragott és mély, vésett jelekkel díszített
négyszögletes kőtömb mögött rejtőzött, hatalmas előcsarnokba vezetett.
Itt a falak vésett és faragványos díszítése meglepő épségben vészelte át
az idő rombolását. A nagy előcsarnokból tizenöt szoba nyílt. Az egyes

24
szobákban faragott kígyófejből vékony sugárban még mindig folyt a víz,
amelyet alatta egy másik kígyófej szája fogott fel. Az épület valamilyen
papság kolostora lehetett.
Ha elhagyott és romos volt is a város, a környező gazdag földek
sokkal bőségesebb élelemmel látták el a felfedezőket, mint az őserdő.
Nem meglepő tehát, hogy félelmük ellenére sem igyekeztek tovább erről
a helyről. A rettegés helyet adott a kincs utáni vágynak, amely még csak
fokozódott, amikor João Antonio — a jelentés egyetlen, név szerint
szereplő alakja — a kőtörmelék között egy kis aranyérmet talált. Az érem
egyik oldalán egy térdeplő ifjút, a másikon pedig egy íjat, egy koronát és
valamilyen hangszert ábrázolt. „Ezen a helyen rengeteg aranynak kell
lennie — mondogatták egymás közt —, amikor a lakosság elmenekült,
valószínűleg csak annyi idejük volt, hogy az élet fenntartásához
legszükségesebb dolgokat vihették magukkal. ”
Az okmány céloz arra, hogy megtalálták a kincset, de részletek
említése nélkül. Könnyen lehet, hogy a pusztulás nyomasztó érzése,
mely ott lebegett a város felett, túlságosan megviselte ezeknek a babonás
kalandoroknak az idegeit. Lehet, hogy a denevérek milliói riasztották el
őket. Akárhogy volt is, valószínűtlen, hogy kincseket tudtak volna
magukkal vinni, már csak azért sem, mert még rettentő nagy út állott
előttük, ha valaha is viszont akarták látni a civilizációt. Emellett egyikük
sem akarta túlterhelni magát, elég volt a meglevő felszerelést cipelni.
A rizsgyűjtés és a vadkacsavadászat — amennyiben azt egyáltalán
vadászatnak lehetett nevezni — veszedelmes vállalkozás volt az
ingoványban. Gyakori volt az óriáskígyó,4 és elég nagy ahhoz, hogy
megöljön egy embert; mindenütt nyüzsögtek a mérgeskígyók, amelyeket
vonzott a vadpecsenye. És ezek a kígyók nemcsak madarakra vadásztak,
hanem jerboákra, ezekre a „bolhaként ugráló patkányokra” is, amint az
elbeszélő beszámol róluk. A síkságon vadkutyák tanyáztak, nagy, szürke
bestiák, akkorák, mint egy farkas. Az embereknek mégsem volt
bátorságuk ahhoz, hogy a romvárosban aludjanak. Táborukat annak a

4 Az óriáskígyók vagy lábcsontos kígyók (Boidae) családjába tartozó egyik

leghírhedtebb, a vízi óriáskígyó (Eunectes mirinus). Ide tartozik a Boa
constrictor is. Az óriáskígyóknak nincsen méregfoguk, áldozatukat
összeroppantják. Bennszülött nevei: sucurigu, comuti, camudi.

25
kapunak közelében ütötték fel, ahol először beléptek a városba, és
naplementekor innen figyelték a nagy épületekből felemelkedő
denevérek légióit, amint szétszóródtak az alkonyatban. Szárnysuhogásuk
úgy hallatszott, mint valami közeledő vihar első lehelete. Nappal fecskék
sötétítették el az eget, melyek mohón vetették magukat a tömegesen
tenyésző rovarokra.
Francisco Raposónak fogalma sem volt róla, hogy hol lehetnek. Végül
is úgy döntött, hogy a folyó mentén indulnak el az erdőn keresztül.
Bízott indiánjai tájékozódó képességében, hogy majd megismerik az utat,
ha megfelelően felszerelt expedícióval visszatér ide, hogy kiássa a
romokból a kincseket. Ötven mérföldet tehettek meg folyásirányban,
amikor hatalmas zuhataghoz érkeztek. Ott a környező sziklák egyikén
bányamunkálatok tisztán kivehető nyomaira bukkantak. Hosszabb ideig
maradtak ezen a vidéken. Vad volt bőven, az emberek egy részét viszont
leverte a lábáról a láz, az indiánok pedig attól rettegtek, hogy a közelben
ellenséges törzsekkel találkoznak. A zuhatag után a folyó a dél-amerikai
folyamok szokása szerint — mocsaras tavak sorozatává szélesedett ki.
Behatóbb vizsgálat során megállapították, hogy a bányaaknáknak vélt
üregeket megfelelő eszközök hiányában feltárni nem tudják, de az
üregek szájánál szétszórtan gazdag ezüstércre akadtak. Helyenként
sziklába vájt barlangokat találtak, némelyiket kőlapok zárták el. A
kőlapokon különös, vésett hieroglifákat lehetett látni. A barlangok a
város uralkodóinak és főpapjainak temetkező helyéül szolgálhattak.
Raposóék hiába próbálták a kőlapokat elmozdítani.
A kalandorok már gazdag embernek képzelték magukat, és
megegyeztek abban, hogy az alkirályon kívül, . akinek Raposo hálával
tartozott, senkinek sem számolnak be felfedezésükről. Amilyen gyorsan
csak lehet, visszatérnek majd ide, birtokba vesznek minden bányát, és a
városból elszállítanak minden kincset.
Közben a folyó mentén lefelé felderítő osztagot küldtek ki. Kilenc
napig tartott, amíg a felderítők átküzdötték magukat a lagunákon és a
holtágakon. A kilencedik napon csónakot pillantottak meg, amelyben két
hosszú, fekete hajú és furcsa öltözetű „fehér ember” evezett. Jelző lövést
adtak le, hogy magukra vonják a figyelmet, a kenu azonban elillant.

26
Kifáradva a lápok állandó kerülgetésétől és félve a további előnyomulás
veszélyétől, a kis csapat visszatért a zuhataghoz.
Raposo most már, hogy társaival együtt vagyont érzett a markában,
szükségesnek vélte az óvatosságot. Semmiféle összeütközést nem akart
megkockáztatni ellenséges indiánokkal, s ezért kelet felé indult. Néhány
hónapos kemény menetelés után a São Francisco folyam partjához
jutottak, onnan átvágtak a Paraguassuhoz és végre megérkeztek Bahíába.
Innen küldte Raposo az alkirálynak, Don Luiz Peregrino de Carvalho
Menezes de Athaydé-nak a jelentést, amelyből ezt a történetet vettük.
Az alkirály semmit sem tett az ügyben, és nem tudjuk, Raposo
visszatért-e felfedezéséhez vagy sem. Tény, hogy többé senki sem hallott
róla. A jelentés csaknem száz esztendőn keresztül egy iróasztalfiók
mélyén rejtőzött Rio de Janeiróban, amíg az akkori kormány rábukkant,
és egy fiatal papot megbízott a nyomozással. A nyilvánvalóan
értelmetlenül megszervezett felfedező út teljesen sikertelen maradt. A
mindenható Egyház szűklátókörű bizottságának felfogásától elvakított
kormányzat nehezen adhatott hitelt olyasvalaminek, hogy „ősi
civilizáció”. Abban az időben Egyiptom is még titok volt, és az egyházi
szellem, amely szándékosan elpusztította a felbecsülhetetlen értékű perui
és mexikói leleteket, általánosan uralkodott.
Tudom, hogy Raposo eltűnt városa nem az egyetlen a maga nemében.
Egy félvér indián 1913-ban az akkori riói brit konzult elvezette egy ilyen
helyre; de ez a város könnyebben megközelíthető volt, nem feküdt
hegyes vidéken, és az őserdő teljesen beborította. Ennek is egy tér
közepén, nagy fekete talapzaton álló szobormaradvány volt az
ismertetőjele. Szerencsétlenségükre egy felhőszakadás magával sodorta
málhás ál latjukat, és így — ha nem akartak éhen veszni — azonnal
vissza kellett fordulniuk.
E kettőn kívül is vannak még eltűnt városok. Az ősi civilizációnak
létezik egy másik maradványa is: itt a nép teljesen elkorcsosulóban van,
de még őrzi az elfelejtett múlt emlékeit. Ez éppen olyan hely, mint
amilyen a történetben szerepel, de a földrengések sokkal kevésbé
rongálták meg, viszont igen nehéz megközelíteni. A jezsuiták tudtak
róla, és századunkban egy francia is többször sikertelenül kísérelte meg a
város felkutatását. Ugyanígy egy angol is, aki sokat utazott a kontinens

27
belsejében, és egy jezsuita kézben levő régi okmányban olvasott róla. Az
angol rákban szenvedett, s nem lehet tudni, betegségébe halt-e bele, vagy
más módon pusztult el.
Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki ismeri a titkot, engem meg az
őserdőben nagy fáradsággal megszerzett tapasztalataim vezettek a titok
nyitjára. Tapasztalataimat alátámasztják a Köztársaság levéltárában
rendelkezésre álló, gondosan áttanulmányozott jelentések, valamint más
forrásokból származó, korántsem könnyen megszerezhető információk.
Az általam említett részletek Dél-Amerikán kívül nem ismertek,
valójában még azok az országok is, amelyeket a rejtély a legjobban
foglalkoztat, keveset tudnak róluk. Ennek ellenére Brazíliában mind a
bennszülött, mind a külföldi, nagy tudással rendelkező tudósok
megegyeznek abban, hogy az itt talált figyelemre méltó cserépedények és
feliratok rejtélyének kulcsa csakis egy ősi és elfelejtett civilizáció lehet.
Ismerik a Hódítás idejéből származó legendákat, és tudatában vannak a
fel nem tárt őserdők roppant kiterjedésének.
Brazília egyik kiváló tudósa tanulmányai alapján szerzett
meggyőződéséről a következőket írja:
„Amerika őslakói olyan civilizáció körülményei között éltek a
legtávolabbi múltban, amely nagyban különbözik a jelenlegitől. Ez a
civilizáció számos ok következtében elkorcsosult és eltűnt, de Brazília az
az ország, ahol még meg lehet találni annak maradványait”
Majd hozzáteszi: „Nem lehetetlen, hogy a még mindig kevéssé ismert
erdőségeink ősi városok romjait takarják. ”
Cunha Mattos tábornok, a riói Történeti Intézet alapítója erősen
támogatja ezt a véleményt
Meggyőződésem, hogy tökéletesen igazuk van, és remélem, hogy
valamilyen állami intézmény vállalni fogja felelősségteljes expedíciók
költségeit, értelmes brazilok támogatják a felfedező utakat és a néprajzi
kutatást. Ez nyilvánvalóvá vált 1914-ben, a Rio de Janeirói Országos
Történész Kongresszuson tartott előadásban, amikor a Mato Grosso-i
távíró-vonal mentén Rio Duvidáig királyi kísérettel haladó Roosevelt-
expedíciót így üdvözölték: „Új korszak kezdődött, amely megnyitja
előttünk az utat ismeretlen országunknak és lakóinak megismeréséhez. ”

28
 Ez azonban több ennél: ez az egész világ érdeklődésére számottartó
kutatás, mert mi is lehetne lenyűgözőbb, mint a múlt titkaiba való
behatolás és magának a civilizáció történetének a feltárása?

29
 II. FEJEZET

A KŐBÁLVÁNY

E
GY BÁLVÁNY van a tulajdonomban. Fekete bazaltból faragták,
körülbelül tíz hüvelyk magas. Mellén táblát tartó alakot ábrázol. A
táblán és az alak bokáját átfogó szalagon jelek láthatók. A figurát
Sir H. Rider Haggardtől kaptam, akinek viszont Brazíliából küldték.
Határozott meggyőződésem, hogy a bálvány az eltűnt városok egyikéből
származik.
A British Museum szakértői semmit sem tudtak mondani a bálvány
eredetéről.
— Ha nem valami csalásról van itt szó — mondták —, akkor
meghaladja tapasztalatainkat.
Hamisítványokat akkor készítenek, ha mint régiséget akarják rásózni
valakire. De mi haszna lenne olyan tárgyat készíteni, amellyel
kapcsolatban senki sincs abban a helyzetben, hogy akárcsak hibás
véleményt is alkosson? Egészen biztos vagyok abban, hogy nem
hamisítvány, mivel huszonnégy jele közül tizennégy külön-külön
megtalálható az ősi brazil cserépedény-leletek különféle darabjain.

30
Mindenesetre, bármi legyen is a története, én úgy tekintek rá, mint
kutatásaim El-tant Városának titkát feltáró kulcsra, s ha a kutatás
folytatódni fog, a szobor elkísér engem. Az összefüggést Atlantisz és a
mai Brazília egyes részei között nem lehet fölényesen semmibe venni, és
a hit ebben — tudományos megerősítéssel vagy anélkül — számos olyan
problémára nyújt magyarázatot, amelyek egyébként megoldatlan
rejtélyek.
Amikor e sorokat írom (1923), türelemmel várom a legközelebbi
expedíció terveinek megérlelődését, amelynek célja a Raposo és társai
által felfedezett város felkutatása. Azt hiszem, tisztában vagyok minden
körülménnyel, tudom, mit kell tennem, és ha egy kis szerencsénk lesz, cl
fogjuk érni célunkat. Szem előtt tartva az út rendkívüli
megpróbáltatásait, a csapat tagjainak kiválasztásánál minden kockázatot
el kell kerülni. Annak idején útitársaim kitartásának hiánya akadályozott
meg a cél elérésében, és gyakran sajnáltam, hogy nem mehetek egyedül.
Nem lesz elkényeztetett felfedező csapat teherhordók, vezetők és
málhásállatok hadával. Az ilyen expedíció nem jut el sehová, a civilizáció
küszöbén tengődik és a nyilvánosság fényében sütkérezik. Ahol az igazi
vadon kezdődik, a teherhordók a bennszülöttektől való félelmükben
úgyis kereket oldanak. Állatokat a legelők hiánya, a rovarok és
denevérek támadásai miatt nem lehet vinni. Vezetők nincsenek, mert
senki sem ismeri a vidéket. A siker azon múlik, hogy le tudjuk-e
csökkenteni a felszerelést az abszolút minimumra, amennyit egyedül
elbír az ember, és bízni kell abban, hogy tudunk majd barátokat szerezni
a különféle törzseknél, amelyekkel találkozunk. Lehet, hogy
vadászhatunk is, lehet, hogy nem; ezért kívánatos lenne egy 22-es
kaliberű puska, de ezt a terhet csak vonakodva vállalnám.
Ismétlőpuskák, revolverek és a hozzájuk való lőszer a súlyuk miatt
számításba sem jöhetnek. Sokkal veszedelmesebb rálőni egy nagy vadra,
mint békén hagyni, ami pedig a bennszülötteket illeti — nos, az a
bennszülött, aki meg akar ölni, láthatatlan; s egyébként is a puska nem
versenyezhet egy őserdei rejtekhelyről érkező mérgezett hegyű
lándzsával vagy nyílvesszővel!
Legközelebbi utamra legidősebb fiam, — Jack kísér majd el, és a
csapat harmadik tagja Jack iskolatársa, Raleigh Rimell lesz, aki jelenleg

31
Californiában, Los Angelesben van. Raleigh-t hosszú idő óta nem láttam,
s így keveset tudok jelenlegi fizikai állapotáról, de Jackben megvannak a
megfelelő tulajdonságok. Erős, edzett fizikum és úgy szellemileg, mint
testileg teljesen friss. Nem iszik és nem dohányzik. Én sem. Az ember
kibillen egyensúlyából, ha előzőleg rászokott és egyszerre elfogy a
dohány meg az alkohol, éppen ezért én már régóta le szoktam
mindkettőről. Aki rabja e szenvedélyeknek, olyan hátránnyal indul,
amely csaknem leküzdhetetlen, ha a rengetegben képtelen magának
megszerezni ezeket a dolgokat; nem egy útitársam tört le emiatt.
Eddig mindössze két emberem volt, akik mindvégig kibírták a véget
nem érő viszontagságokat. Egyikük már meghalt, a másik
megházasodott és letelepedett, s így nem lenne helyes, ha felszólítanám,
hogy ismét tartson velem. Mindamellett Jackben biztos vagyok. Elég
fiatal ahhoz, hogy mindenhez hozzászokják, és néhány hónapi út
tökéletesen megedzi majd. Ha rám ütött, akkor nem kapja meg a
különféle betegségeket és járványokat, amelyek a dél-amerikai
őserdőben pusztítanak. Válságos helyzetben, azt hiszem, bátorsága nem
fogja elhagyni. Raleigh pedig mindenhová követi őt.
Jacknek és Raleigh-nek úgy kell megtanulniuk úszni, hogy bedobják
őket a mélyvízbe. Minden előzetes tapasztalat nélkül kell helytállniuk a
legkeményebb ellenállóképességi próbán. Magam fokozatosan jutottam
idáig, és egyébként is sok éves, trópusokon töltött katonai szolgálat áll
mögöttem. Természetemnél fogva magányos farkas vagyok és eléggé
mértékletes, a gin és a whisky nem puhított el, amikor az első dél-
amerikai kalandok jöttek; s minthogy minden expedíció keményebb volt,
mint az előző, fokozatosan megedződtem.
Bár nem kedveltem a katonaéletet, mégis érdemül tudható be, hogy
elvezetett a legvonzóbb munkához, és tanoncidőnek számított ahhoz,
amit sokkalta érdekesebbnek tartok. Talán még az is előnyömre vált,
hogy gyerekkoromban Torquayban nélkülöztem a szülői szeretetet, s így
befelé fordultam, bár tagadhatatlan, hogy bátyámmal és nővéreimmel
kellemes időket töltöttem. Ezután a tanuló évek következtek Newton
Abbotban, a botozásokkal, ami azonban nem változtatta meg
felfogásomat. Ezt követték a woolwich-i kadét évek és 1886-ban,
tizenkilenc éves koromban kinevezésem a tüzérséghez, majd az első

32
férfikor a trincomalee-i helyőrségben, Ceylonban. Itt ismerkedtem meg
jövendő feleségemmel, akinek apja abban az időben kerületi bíró volt
Galle-ban.
Az élet oly kellemes volt Ceylonban, amilyen kellemes csak lehet a
katonaélet. A munka érdekes volt, és sokat lehetett sportolni, különösen
vitorlázni a páratlanul szép kikötőben. A megszorítások nem voltak
számottevőek. Valóban örültem volna, ha hosszabb ideig teljesíthettem
volna szolgálatot minden szigetek e legszebbikén, de a kilencvenes évek
elején visszarendeltek Angliába lőgyakorlatra Shoeburynessbe. Aztán
áthelyeztek Falmouth-ba, és 1901-ben megnősültem.
Feleségemnek sok gondot okozott, hogy kiemeljen régi tartózkodó
életmódomból, de a „magányos farkas” magatartást nem tudta
megváltoztatni, és én továbbra is inkább a magam útját kerestem,
semmint a kitaposott ösvényeket. Érdekes volt 1901-ben Észak-Afrikában
a titkos szolgálatnál eltöltött idő, ezután következett a máltai időszak,
amikor feleségem odaadó segítségével megtanultam a terepfelvétel
művészetét. Nagy megkönnyebbülésünkre 1902 végén ismét Keletre
mentünk, és rövid Hong Kong-i tartózkodás után újból szeretett
Ceylonunkon, Colombóban találtuk magunkat. Itt született 1903-ban
legidősebb fiam.
Fájó szívvel hagytuk el Ceylont. 1904-ben elfoglaltam új
állomáshelyemet az írországi Spike-Island-en, Co. Corkban. De már
közel voltunk az új élet kapujához. 1906-ban Bolíviában történő
határmegállapítási munkákra szólítottak fel.
Az akkori Dél-Amerika, ahol a történet elkezdődik, nagyban
különbözött a maitól. Peru és Bolívia 1906-ban még nem tért magához a
Chile elleni pusztító háborúból — az 1879-82-es csendes-óceáni
háborúból. A nyugati partvidék köztársaságai alig érezték a növekvő
ipari fejlődés hatását; továbbra is a gyarmati Spanyolország
hagyományaival átitatott, főképpen mezőgazdasági országok maradtak,
bár ásványkincseiket külföldi konszernek kiaknázták. A salétromjából
boldoguló Chile talán fogékonyabb volt a korszerűségek iránt, mint a
többi, de mindegyikben sok olyasmivel lehetett találkozni, ami a külföldi
szemében nevetségesnek tűnt, s az európai hajlamos volt elfelejteni, hogy
rövid egy évszázaddal előbb maga is hasonló színvonalon állt.

33
 Itt nem léteztek megkötöttségek, és ezért a semmirekellők, élősködők
és szerencselovagok számára kitűnő vadászterület volt; a kikötők a
bűnök viharzó melegágyai voltak, amelyekbe a vitorlások, tehergőzösök
és parti hajók matróz-hordái kéjjel vetették bele magukat. Természetesen
nem hiányoztak a komoly idegenek sem, és kétségtelen, hogy jótékony
befolyásuk nagy szerepet játszott a mai megváltozott helyzet
kialakításában. Sokan közülük vágyat éreztek, hogy tapasztalataik
átadásával hasznot hajtsanak az országnak. Viszont ők is szívesen
átvették az ottaniak tapasztalatait. A vendégszerető, sokat szenvedett
nép felismerte ezt, és őszinte barátsággal nyújtott nekik kezet.
Ezek az országok ma fiatalságuk teljében vannak, és lassan,
fokozatosan elfoglalják a világban az őket megillető helyet: a gyermekkor
játékait és a serdülő koréretlenségét örökre félretolták; tagjaik, vagyis
népeik, mely mind ugyanaz a faj, bár politikai határok választják szét,
egykor elkerülhetetlenül az egység tudatára ébrednek. Az érett férfikor
fog következni, talán még nem emelkedett a horizont fölé, de talán már
megjelent a látóhatáron.
Akik ezekben az országokban éltek és megismerték őket, azokat
elbűvölte ellenállhatatlan varázsuk. A legnagyobb tévedésre vezetne, ha
az olvasó a század első évtizedéből származó benyomásaim alapján
akarna következtetni jelenlegi helyzetükre, mert az akkori társadalom
nem hasonlít jobban a maira, mint Európában a napóleoni kor a mostani
korra.
De nem változtak az őserdő mélyén csendesen hömpölygő folyók,
mert számukra egy ezredév letűnése nem több egy napnál, és ma is
áthatolhatatlan fátyollal burkolják be a titkokat, amelyekről írok. A
függöny olyan színhelyen gördül fel, amely végtelen távolságban van a
mindennapi világtól. Jöjj velem most, és lásd magad is!

34
 III. FEJEZET

ÚT A KALANDHOZ

T
UD VALAMIT BOLIVIÁRÓL? — kérdezte a Királyi Földrajzi
Társaság elnöke.
Bolívia története, akárcsak Perué, mindig érdekelt, de semmit
sem tudtam az országról. Ezt meg is mondtam.
— Magam sosem voltam ott — mondta —, de óriási gazdagságot rejt
magában. Amit idáig feltártak, alig több a felszínnél. Általában úgy
gondolnak Bolíviára, mint a világ tetején levő országra. Nagy része
hegyvidék, de kelet felé, a hegyeken túl, hatalmas trópusi erdők és
szavannák terülnek el, amelyeket még korántsem tártak fel teljesen.
Íróasztaláról nagy atlaszt vett elő, és lapozgatott benne.
— Tessék, őrnagy úr, ez a rendelkezésemre álló legjobb térkép az
országról! — Áttolta hozzám, és megkerülve az asztalt mellém állt,
mutogatott: — Nézze ezt a vidéket! Oly kevéssé ismert még, hogy tele
van fehér foltokkal. Az ábrázolt folyók közül sok csak becslés alapján

35
került a térképre; és mellettük a helységnevek nem egyebek, mint gumi-
átvevő helyek. Tudja, ez gumi-ország.
— Bolívia keleti határa Corumbától felfelé a Guaporé folyót követi
Villa Belláig, a Mamoré folyó összefolyásáig, ahol a Beni folyóból.
Madeira lesz, és végül beletorkollik az Amazonasba. Északon az Abuna
mentén halad Rapirranig, itt átugrik az Acre folyóhoz. Az egész északi
határ bizonytalan,mert megbízható felmérést eddig nem végeztek ezen a
vidéken. A nyugati határ lejön a Madre de Diosig követi a Heath-t —
ennek forrásvidékét még nem kutatták fel —, majd folytatódik déli
irányban és a Titicaca-tó felé átvágja az Andokat. A déli határ, az a
Chaco, amely elválasztja Paraguaytól és tovább nyugati irányban
Argentínától — az egyetlen határ, amelyet véglegesen megállapítottak.
— Most itt az Abuna és az Acre mentén, a gumi-területen, ahol
Bolívia, Peru és Brazília érintkezik, meglehetősen éles vita folyik a határ
körül, s a gumi ára oly képtelenül magas, hogy nagyobb robbanhat ki a
vidék hovatartozása miatt.
— Egy pillanat — vágtam közbe. — Mindez nagyon érdekes, de mi
közöm nekem az egészhez?
Az elnök nevetett.
— Arra is rátérek… Előbb azt akartam, hogy képet kapjon… Figyeljen
hát ide. A határ miatti vitában érdekelt országok nem hajlandók az
érdekeltek valamelyike által készített demarkációs vonalat elfogadni.
Szükségessé vált, hogy olyan ország szolgálatait vegyék igénybe, amely
részrehajlás nélkül jár majd el. Ebből az okból Bolívia kormánya, londoni
diplomáciai képviselőjén keresztül, felkérte a Királyi Földrajzi
Társaságot, hogy vállalja el a döntőbírói szerepet, és ajánljon egy
gyakorlott katonatisztet, aki Bolívia részéről a munkát elvégzi Mivel ön
kitűnő eredménnyel végezte el a határ-kijelölő tanfolyamunkat, azonnal
önre gondoltam. Érdekelné önt ez?
De mennyire! Itt volt a lehetőség, amelyre vártam — a lehetőség, hogy
megmeneküljek egy honi helyőrségben állomásozó tüzértiszt egyhangú
életétől.
A hadügyminisztérium ismételten kilátásba helyezte, hogy
beosztanak határ-megállapító munkára, ha megszerzem a szakképesítést.
Mennyi fáradságomba és költségembe került, míg szakértővé lettem. Telt

36
Percy Harrison Fawcett, Pelechuco, 1911
 Az inkák előtti korból származó óriási bástyafal romjai

Machupicchu — valószínűleg a legendás Vilcabamba, az inkák

csodálatos városa, amelyet a spanyol hódítók sikertelenül kerestek. A
várost 1911-ben fedezte fel Hiram Bingham és a Yale perui expedíciója

38
az idő anélkül, hogy reményeim beteljesültek volna, már-már
lemondtam róla, hogy valaha is beteljesülnek. És most váratlanul
megkaptam a hőn óhajtott ajánlatot! Dobogó szívvel néztem szembe az
elnökkel, de igyekeztem közömbösnek látszani.
— Kétségtelenül érdekesen hangzik — jegyeztem meg —, de előbb
szeretnék kicsit többet tudni a dologról. Többnek kell ennek lennie, mint
egyszerű terepfelvételnek.
— Több is! Ami igazán számottevő, az a kutatómunka. Nehézségek,
sőt egyenesen veszélyek merülhetnek fel. Bolíviának erről a részéről
keveset tudunk, legfeljebb annyit, hogy az ott élő vadaknak nagyon rossz
a híre. Erről a gumividékről a legszörnyűbb mesék keringenek. A
különböző betegségeknek valóságos melegágya — bizony nagy a
kockázat. Semmi értelme nem volna rózsaszín képet festeni önnek róla,
de azt hiszem nem is szükséges, mert — ha nem tévedek — máris
felcsillant a szeme!
— Az ötlet valóban tetszik nekem — válaszoltam nevetve —, de attól
függ, vajon a hadügyminisztérium hajlandó lesz-e rendelkezési
állományba helyezni engem.
— Ezt tudom — válaszolta. — Nem lesz könnyű a dolog, de nem
kétlem, hogy a Társaság támogatásával a végén el fogják bocsátani.
Természetesen elfogadtam az ajánlatot. A spanyol és portugál
hódítások regényes története és a fel nem tárt hatalmas vadonok rejtélye
— megejtett Dél-Amerika varázsa. Gondot jelentett persze a feleségem és
a fiam, no meg az útban levő második gyermekem —, de a sors úgy
akarta, hogy menjek, más választásom nem lehetett!
— Meglepett volna, ha visszautasítja — mondta az elnök.
— Így hát haladéktalanul ajánlani fogom.
Egyik nehézség a másik után bukkant fel, és már aggódni kezdtem,
hogy mégsem helyeznek rendelkezési állományba. De végül minden
elintéződött, és én abban a reményben hagytam el Spike Island-et, hogy
feleségem és gyerekeim rövidesen csatlakoznak hozzám La Pazban. Egy
Chalmers nevű fiatal helyettessel 1906 májusában felszálltunk a
Norddeutscher Lloyd Kaiser Wilhelm der Grosse nevű hajójára, és
elindultunk New Yorkba.

39
 A Kaiser Wilhelm az akkori idők legmodernebb luxusgőzöse volt, de
engem bizony nem érdekelt sem az ilyesfajta „kéjutazás”, sem a
fedélzeteken terpeszkedő, jómódú társaság. Unatkoztam. Ködben és
viharban haladtunk előre, csaknem összeütköztünk egy kószáló
jégheggyel, mert csak az utolsó pillanatban vettük észre, alig tudtuk
kikerülni. Szétrepedt az egyik magas nyomású cilinder, és ennek
következtében órákon keresztül hánykolódtunk a vad tenger hullámai
között. De mindez egy rövid hét leforgása alatt történt, és nemsokára
New Yorkba értünk.
A robbanó életerő és nyüzsgés ismeretlen fogalmak voltak számomra.
Az angolok hűvös megfontoltságához és a keletiek nyugodt
méltóságához szokott idegeimet Amerika eleinte felbolygatta. A kikötő
területén túlra nem mehettünk, s így főleg a nagy zaj, a rengeteg hirdetés
és a riporterek hada volt az, ami figyelmemet felkeltette. Az utcai
forgalom gyorsasága, a vontatóhajók, amelyek fontoskodva tolták-
taszigálták a vasúti kocsikat szállító számtalan uszályt és átrakó hajót, s
hozzá a szünet nélküli ordítozás az idegeimre ment; de megnyugtatásul
ott volt ennek az egyedülálló kikötői képnek valóban csodálatos látványa
a Governor's Island zöldjével és a Brooklyn-híd ízlésesen finom
acélcsipkézetével.
New Yorkból éppen csak ízelítőt kaptunk és nem többet. Még aznap
délután felszálltunk a Panama gőzösre, és a Szabadság-szobor lassan
eltűnt szeműnk elől. Ez a hajó homlokegyenest ellentéte volt annak az
úszó palotának, amellyel eddig jöttünk. A piszkos hajó a kormány
tulajdonában állt, és tömve volt „diggerekkel”, a csatornához
szerződtetett munkásokkal, akik a panamai földszoroshoz igyekeztek.
Tisztviselők, kalandorok, „vagányok” és leendő „vagányok”,
cserzettképű öreg csirkefogók foglaltak el minden talpalatnyi helyet, és
amikor fel és alá sétáltunk a fedélzeten, lépten-nyomon kerülgetni kellett
a szétköpködött, undorító bagólét. Fő időtöltésük az ivás, no meg a
kockajáték volt, amelyen egy-kettőre elveszítették mindenüket. Állandó
ordítozásuk nehézzé tette számomra a spanyol nyelvtan
tanulmányozását. Voltak itt aranyásók Klondikéból, csavargók Texasból,
revolverhősök a határ déli oldaláról, vasúti munkások egy halom hamis
szolgálati papírral, néhány prostituált és fiatal főiskolások, akiknek ez

40
volt első kalandjuk az életben. A maga módja szerint mind „jó pofa”
fickó volt, és mindegyikük, ha kismértékben is, de kivette a részét a
mérnöki tudomány mesterművének, a Panama-csatornának a
megteremtésében. Az út Chalmers és a magam számára hasznos
bevezetőnek bizonyult az életnek egy olyan vetületét illetőleg, amelyet
eddig nem ismertünk. A későbbiek folyamán tartózkodó angol
modorunkkal is nagyrészt fel kellett hagynunk.
Cristóbal kikötőjét abban az időben Aspinwal néven ismerték. A hajók
a Limón-öbölbe messze kinyúló, hosszú móló mellett horgonyoztak. A
dokkokon túl terült el Colón; sokkal kisebb volt, mint most, de egyébként
csaknem ugyanolyan. Nagyrészt fasorokkal szegélyezett utcáin
számtalan hindu régiségkereskedést és főleg kocsmákat talált az ember, s
a ki szűrődő részeg röhej és muzsika mintegy megerősítette azt az
állítást, hogy itt több bordélyház van, mint a világ bármely hasonló
városában. Lépten-nyomon utána kiáltottak embereknek, hogy térjenek
be egy pohár italra. Tökrészeg vagy kevésbé részeg matrózok
tántorogtak egyik kocsmából a másikba, egyik bordélyházból a másikba.
Az utcasarkokon hirtelen veszekedések támadtak, de éppoly hamar
lecsillapodtak; egy-egy „érdekesebb” verekedésnek szépszámú
nézőközönsége volt; valamilyen mellékutcában sikoltozó utcalány
káromkodásokkal árasztott el egy fizetés nélkül távozó vendéget. Meg
sem kíséreltek rendet teremteni, a panamai rendőrség jobban ismerte a
helyzetet, semhogy ilyesmivel próbálkozott volna.
A főutcával párhuzamosan haladtak a Panama Vasúttársaság
vágányai, a fürgén sürgölődő tolató mozdonyok szünet nélkül fel-alá
pöfögtek, jelző harangjuk egyhangúan kongott. Időről időre a városon
túl hosszan elnyújtott füttyszó sivított fel, és egy teher- vagy
személyvonat jött zakatolva a földszoros irányából és állt be nagy
pöfögve az állomásra.
A bricskát, amellyel elhagytuk a mólót, egy álmos jamaikai hajtotta.
Keresztülbukdácsoltunk a síneken, és Colón szélén végigkocogtunk az
állomásra. A napnak ebben az órájában a város viszonylagosan
nyugodtnak látszott, eltekintve a rendező pályaudvaron folyó
tevékenységtől és a kocsmákból tompán kiszűrődő üvegcsörömpöléstől,
ami időnként káromkodással és felcsattanó röhögéssel keveredett.

41
 Napközben túlságosan meleg van ahhoz, hogy lustálkodáson és
alváson kívül bármit is tenni lehetne; a város csak napnyugta után
ébredezik. Egész nap pihen, viszont egész éjszaka táncol, mint a
szentjánosbogarak a chagre-i erdő poklában.
A trópusi Amerika őserdőit, az oszlopszerű, kísértetiesen sápadt
színű, fatörzseket, az összekuszálódó függő indákat, a vastag
moharéteget, a csaknem áthatolhatatlan cserjéket és bozótokat a vonatról,
Panama City felé való utunkban pillantottuk meg először. A trópusi láz
vadul pusztított, és az egyik állomás peronján a tetőig teljes hosszában
egymásra rakott fekete koporsókat figyeltem meg.
Latin-Amerika számunkra Panama Citynél kezdődött. Egészségügyi
berendezések létesítésére még alig történt kísérlet, a bűz csaknem
elviselhetetlen volt, de a keskeny utcácskáknak és a kiugró balkonoknak
mégis megvolt a maguk varázsa. A „Grán Hotel” a plazán állt, itt mindig
„Grand”, „Royal” vagy ,,Imperial” a szálloda neve, bármennyire szerény
is egyébként; a kényelmi hiányokat fellengző címekkel pótolják. A mienk
rovar-paradicsomnak bizonyult, de amikor a tulajdonos figyelmét
felhívtam arra, hogy a szobámban az ágynemű már régen megérett a
mosásra, mélységesen megbántódott.
— Lehetetlen! — harsogta izgatottan gesztikulálva. — Az ágyneműt
havonta legalább egyszer mosatom. Ha önnek nincs ínyére, sokan
vannak, akik boldogok lennének ezzel a szobával. Szállodámban minden
ágy foglalt, egyesek kétszeresen sőt háromszorosan is, és éppígy a
fürdőkádak is! Az öné nagy szoba, s csak veszítek azzal, ha egy
személynek adom ki.
Erre semmit sem válaszolhattam. Különben is minden szálloda
megtelt.
Mindenütt lottó-árusokat lehetett látni, amint házaltak a
szelvényeikkel, a kávéházak és kocsmák tömve voltak, és az erkélyekről
hiányosan öltözött hölgyek csábos pillantásokat vetettek ránk. Lent a
parton túlzsúfolt börtön állt, amelynek külső falát egy védőgát alkotta.
Esténként azzal is szórakozhatott az ember, hogy erre kószálva
pénzdarabokat dob be a foglyok közé, és nézi a tülekedésüket, sőt
időnként annak is szemtanúja lehet, amint a kivégző osztag valakin

42
végrehajtja az ítéletet. Ilyen szórakozások közepette lehetetlenség volt
unatkozni.
Mégis örültünk, amikor végre hosszú várakozás után-felszálltunk egy
chilei hajóra és elhagytuk Panamát. Szűk befogadóképességű,
bizonytalan jármű volt, oldalt rakodó raktárakkal és a tattól csaknem a
hajóorrig húzódó fedélzet feletti résszel. A parti forgalom és olyan
kezdetleges kikötők számára szánt hajó volt, amelyek nem rendelkeztek
a ki- és berakodást megkönnyítő felszereléssel. A legjobb hajók ezen a
parton a liverpooli Pacific Steam Navigation Company gőzösei voltak, s
ha az idő engedte volna, szívesen megvártuk volna egyiküket, mert
tisztjeik vidám fickók hírében álltak, zseniálisan játszották a fedélzeti
golfot, és értettek hozzá, hogy az utasnak kellemessé tegyék az utat, De
Pizarro nyomán jártunk, és semmi más nem számított.
Gyermekkorom legelbűvölőbb olvasmányai közé tartozott Peru és
Mexikó meghódításának, a konkvisztádorok idejének romantikus
története, és most a ‚régóta szunnyadó sóvárgás e hősi idők színhelye
után, megvalósulás előtt állt. Mint Prescott remekműveinek sok más
olvasója, én sem a merész és kapzsi spanyolokkal rokonszerveztem, akik
aranyért mindent kockáztattak, hanem az inkákkal, akiknek el kellett
veszíteniük ősi civilizációjukat, amely pedig oly sokat mondhatott volna
a világnak.
Guayaquil abban az időben valóságos ragályfészek volt. Egyik este,
amikor felfelé hajóztunk a Guayas-folyón, sűrű moszkitó-felhőbe
kerültünk. A rovarok elárasztották a kabinokat, az étkező és társalgó
helyiséget, behatoltak a hajó legeldugottabb zugába is, és könyörtelenül
összeszurkáltak bennünket. Soha nem ismertem ehhez hasonlót.
Pizzarónak és társainak leírhatatlan gyötrelmekben lehetett része, amikor
ezek az apró bestiák becsúsztak védőpáncéljuk alá, és ott csípték össze
őket, ahol még vakaródzni sem tudtak. Guayaquil megdöbbentően
kezdetleges egészségügyi intézményei nem tudtak megbirkózni a
sárgaláz-járvánnyal. Amint a piszkos folyón a vasmacska belezöttyent a
fekete iszapba, pokolian büdös buborékok pattantak szét a felszínen.
Malta jutott eszembe. De a sárgaláz láthatóan nem nagyon zavarta az
embereket, az utcákon nyüzsgött a nép, az üzleti élet élénk volt, és a
rakpart mentén jól karbantartott hajók sorakoztak egymás mellett. Az

43
újonnan kinevezett londoni követ éppen akkor szállt fel ugyanennek a
hajóstársaságnak egyik észak felé tartó gőzösére. A város középületein
az ecuadori lobogó lengett, mi meg néztük az új nagykövetet, amint a
rezesbanda csinnadrattája közepette pompás egyenruhájú kíséretével
hajóra szállt.
A Csendes-óceán tiszta frissessége üdvözölt bennünket, amikor végre
a láztól fertőzött Guayas-folyó iszapos hulláma kilökte hajónkat a
tengerre. Megkerülve a Blanco-fokot, amelynek közelében az óriás
repülőhal tanyázik, és ahol a víz színén a cápa háromszöguszonya húz
barázdát; megérkeztünk az észak-perui Paita kikötőbe, majd onnan
Salaverryn át Callaóba. Callao Limának, Peru fővárosának a kikötője.
Hajónk a parttól távolabb horgonyzott le, némi távolságra az
embarcaderótól, a kikötőhelytői, s a nagy hullámverésben annyira
hánykolódott, hogy néha még a rozsdás hajótalp is láthatóvá vált.
Hamarosan ordítozó, lökdösődő csónakosok ostromoltak meg
bennünket, közelharcot vívtak a létrák körül, s imbolygó csónakjaikról
alkudoztak a partraszálló utasokkal, miközben a szitkok özönével
árasztották el egymást. Ebben az őrült zűrzavarban egyáltalán nem volt
könnyű a létráról a csónakba ugrani. A létra legalsó foka egyik
pillanatban szédítő magasságban himbálózott a nyüzsgő csónakok felett,
a másikban viszont alig lehetett elkerülni a kényszerű fürdést, mert a
tajtékzó tenger csaknem a fedélzet magasságáig emelkedett. Ki kellett
várni a megfelelő pillanatot, és abban a reményben ugrani le a létráról,
hogy a kiválasztott csónak a helyén lesz. A felszínen és az átlátszó tiszta
vízben, ameddig csak a szem ellátott, hatalmas medúzák lebegtek.
A partra érve két vasút között válogathattunk, melyiken rándulunk át
a kilenc mérföldre fekvő Limába. Igénybe vehettük a híres Central de
Peru-t, az „Angol Vasút”-at, amely 1851 óta bonyolítja le a forgalmat és
azzal dicsekszik, hogy az első vasút volt Dél-Amerikában; és egy
villamos vasutat, amelynek városközi forgalomra készült kocsijai már
abban az időben egy perc alatt tettek meg fél mérföldet.
Lima csinos város, széles útjaival és pompás üzleteivel. Autót még
alig lehetett látni, a legelterjedtebb jármű a victoria (konflisszerű kocsi)
volt, bár a fő utcákon a kövezetbe lefektetett vágányokon mindenütt ott
poroszkált a lóvasút. Majdnem mindent lehetett kapni, csakhogy

44
mindennek megvolt az ára, és ez az ár legalább négyszerese volt a
londoninak. Don Francisco Pizarro, akit kihantoltak a katedrális
kriptájának oldalfülkéjéből és üvegkoporsóba raktak, hogy
megvédelmezzék az ereklyevadász amerikai turistáktól, az egyik fő
látványosság volt, és éri is megfizettem a belépőt azért a kiváltságért,
hogy megbámulhassam összeaszott maradványait.
A Maury Hotel jóleső változatosságot jelentett a hajó után. Úgy
hallottam, hogy a Maury a legelőkelőbb szálló Limában, és ezt könnyen
el is hittem, mert tisztának, kényelmesnek találtuk, a kiszolgálás
kielégítő, és az ellátás kitűnő volt. Egy hétig ez volt otthonunk, és ez idő
alatt amit csak lehetett, megnéztem Limában és környékén. A brit
követnél tett tisztelgő látogatásom alkalmával megismerkedtem több
helybeli angollal. Mindnyájan kedvesek és vendégszeretők voltak. Maga
a követ szórakoztató, de meglehetősen különös szokásokkal rendelkező
ember volt. Általában hálóköntösben fogadta látogatóit egy hosszú
lépcsősor tetején, mely lakosztályából közvetlenül az utcára vezetett.
Örökös önvédelmi készültségben volt, ugyanis állandóan részeg
matrózok ostromolták, akik úgynevezett „jogaikat” kívánták
érvényesíteni. A követ — mint mondták — nemegyszer erőszakkal dobta
ki őket.
A Perui Központi Vasutak igazgatója, Mr. Morkill előzékenyen
meghívott, hogy vegyek részt egy kiránduláson Rio Blancóba, mely az
Andokban 11 000 láb magasságban fekszik. A kirándulást két
látogatóban levő brit hadihajó matrózainak tiszteletére rendezték. Az
igazgató kizárólagos használatomra külön személykocsit csatoltatott a
kiránduló vonathoz — ilyen udvariassági gesztus számomra teljesen
szokatlan volt. Soha életemben még nem láttam ilyen vasútvonalat. A
szabványos nyomtávúak közül a legmagasabb a világon, és az eltérő
nyomtávúak közül is csak az Antofagasta-Boliviai vasútvonal veri, de az
is csak tíz lábbal magasabb ennél. A Központi Vasutak vonala a tenger
szintjétől száz mérföldnél alig valamivel hosszabb távolságon belül
csaknem 18 000 láb magasra emelkedik, állandóan meredek úton
majdnem huszonöt fokos szögben kapaszkodik fölfelé, miközben
kacskaringós szerpentint ír le és számtalan alagúton halad keresztül. Az
út felfelé a Rio Blancóhoz szótlanná tett. Megnémultam, de nemcsak a

45
látvány nagyszerűségétől, hanem a mérnöki teljesítménytől is, amely
létrehozta ezt a különleges vasútvonalat.5
Visszatértünk Callaóba, s hajóra szálltunk, hogy megtegyük utunk
hátralevő részét. A San Lorenzo-szigetet megkerülve kipöfögtünk a
kikötőből, és megindultunk a part mentén lefelé. A lenyugvó nap sugarai
megvilágították a parttól harminc mérföldnyire tornyosuló Kordillerák
hóborította csúcsait. Csodálatosan szép látvány volt. Útközben
megálltunk Cerro Azulnál és Piscónál, partraszálltunk és felsétáltunk a
plazáig, amelyet magas fikuszok árnyékoltak be. A hajó szinte szorosan a
part mentén haladt, oly közel, hogy helyenként megfigyelhettük az inka
romokat és láthattuk a hegyipatakokkal öntözött gyapotföldek zöld
csíkját. De a körülöttünk levő óceán nyüzsgő szárnyas és vízi élete
jobban érdekelt bennünket.
Callao után a harmadik napon arra ébredtünk, hogy a motorok
leálltak. Hajónk az óriási hullámverésben bizony szorult helyzetbe
került, egyre csak dülöngélt. Nagy nehezen továbbjutottunk, s
Mollendóban, Dél-Peru fő kikötőjében a parttól távolabb
lehorgonyoztunk. A kabinablakon kinézve egy sziklát láttam, amelyet a
hatalmas hullámgátakon megtörő tajtékos víz csaknem elsöpört. A szikla
tetején fából összetákolt, nyomorúságos viskók álltak összevissza.
Körülöttünk mindenütt átrakóhajók bukdácsoltak, hányódtak a vízen,
hol a hullámok hátán lovagolva, hol pedig eltűnve a hullámvölgy vízfala
mögött.
A kiszállás nem bizonyult olyan rossznak, mint amilyentől tartottunk.
A hajó annyira dülöngött, hogy nem lett volna tanácsos a létráról
csónakba szállni, s így az utasokat egy. a hajórúdhoz erősített kosárban
eresztették a csónakokba. A csónakban aztán az ember teljes
nagyságában érzékelhette a viharos hullámzást, az asszonyok

5 Amikor atyám Limába érkezve megkapta a születésemet hírül adó

sürgönyt, aligha hitte volna, hogy az új jövevény nem egészen tizennyolc év
múlva limai lakos lesz, a Perui Központi Vasutaknál fog dolgozni és Mr. Morkill
fia lesz a főnöke. Valóban, a körülmények valami különös összjátéka
következtében, ugyanaz a szalonkocsi, amelyet atyám használt Rio Blancó-i
útján - az öreg Chalaca - a forgalomból kivonva és őrbódévá átalakítva, éveken
keresztül a mozdonygyári irodám előtt állt. B Fawcett.

46
sikoltoztak, amikor időről időre huszonöt láb magas parti hullámok
ágaskodtak fel mögöttünk. De a csónakos megszokta ezt a munkát, és
úgy szállított bennünket a partra a kis kikötőben, hogy egyetlen csepp
víz sem hullott ránk, pedig a kikötő szabadon állt a partratörő és
visszahúzódó hullámok előtt. Az út végső, kockázatos szakasza akkor
következett, amikor a vészesen imbolygó csónakból a kikötői daru
egyenként kiemelte az utasokat. Kosár hiányában az utast egy
konyhaszékre ültették és ebbe még négy vagy öt ordítozó rakodómunkás
is belekapaszkodott.
Mollendo közelről még nyomorúságosabb helynek bizonyult, mint
amilyennek a tengerről látszott. Nagy részét katasztrofális tűzvészek
pusztították el, és amit a tűz megkímélt, az is roskadozott. Sokat
szenvedett a bubopestistől is. A város legjobban megkímélt része
kétségtelenül az állomás és a Perui Déli Vasutak élénk műhelye volt.
Helyet foglaltattunk magunknak az Arequipába induló első vonaton,
és az ország belsején keresztül igen érdekes utazásban volt részünk.
Ensenadánál a vonat elfordult a parttól és kacskaringós, elég meredek
emelkedőn kapaszkodott felfelé a Cachendo fennsíkra; és amikor a
Tambo-völgy elénk tárult zöldellő mezőket és nagy kiterjedésű cukornád
ültetvényeket pillantottunk meg. Cachendónál rövid pihenőt tartottunk,
megreggeliztünk, majd tovább zakatoltunk a La Joys homokos pampán,
miközben a látóhatáron feltűntek az arequipai hegyeknek, a Mistinek és
a Chachaninak hófödte csúcsai. Szétszórva a síkságon hosszú
mérföldeken át száz meg száz fehér homokdűne szakította meg a síkság
egyhangúságát. A dűnék folytonosan változtatták helyüket aszerint,
ahogy a szél kergette őket. A vízmosásokban nagy mennyiségű kaolin
volt. Korábban, amíg nem ismerték értékét, a vitorlás hajók használták
ballaszt gyanánt.
— Narancsot, banánt tessék! Vegyenek gyümölcsöt, senores!
Citromot-chirimoyas-granadillas! Vitor állomáson kofák rohanták meg a
vonatot, és az orrunk alá dugták gyümölcsös kosaraikat. Igyekeztek
árujukat kosárral együtt ránk sózni, majd utána eltűnni, mint a kámfor,
mielőtt észrevennénk, hogy a felülre rakott gyönyörű gyümölcsök alatt
ehetetlen szemét van. A vonat beérkezésekor az árak magasak, amint

47
azonban az indulást jelző harang megszólal, meredeken zuhannak és a
zajos alkudozás még akkor is tart, amikor a vonat már elindult.
Quishuaraninál megpillantottuk a Prescott által említett különleges
látványok egyikét: a hóborította Misti és a Chachani csipkézett szélű
csúcsát a makulátlanul kék égbolt hátterében. A sokszínű homokbuckák
hullámzó óceánjának közepén mély kanyon terült el, oldalát vörös és
sárga homokkő tarkította, lent haragoszöld színű volt a völgy alja. A
völgy közepén csörgedezett az apró Chili folyó, amelynek miniatűr
vízesései ezüstös tajtékot szórtak az adobe kunyhók és gazdag földek
közé.
A Misti tulajdonképpen tűzhányó, és bár úgy hírlik, már nem
működik, kráteréből mégis időnként füstfelhők szállnak fel, mintha csak
figyelmeztetni akarná Arequipa lakosságát: csak alszik. Néha valóban ki
is tör, és hatása katasztrofális. A házak a sillaresnek nevezett csillogó,
fehér lávakőből épültek, és nagyrészt egyemeletesek. Az éghajlat
pompás, mivel Arequipa csaknem 8000 lábnyira fekszik a tenger színe
felett, magasan a parti vidéket borító ködtakaró felett. Gyógyüdülőhely
lehetne, környéke oly gazdag gyógyforrásokban, de éjszaka, amikor a
lenyugvó nap utolsó sugara is eltűnik a Székesegyház tornyának
csúcsáról és a Misti kúpjáról, a város utcáit átszelő nyitott
szennycsatornák pokoli, elviselhetetlen bűze szennyezi a levegőt.
Mindössze egy éjszakát töltöttünk Arequipában, a csinos asszonyok, a
szép üzletek és a zöld mezők városában. A következő napon vonatra
szálltunk Puno felé. A nehéz kapaszkodás csaknem azonnal
megkezdődött, és 13 000 láb magasságban megjelentek a lámák. Ezután a
14 000 láb magasan fekvő Vincocayához érkeztünk, és megpillantottuk a
félénk vicuñát, legkisebbet a lámák családjából, amelynek különleges
gyapjúját az inkák nagyra értékelték.
A vonal legmagasabb pontja Crucero Alto, 14 666 lábnyira a
tengerszint felett. Ettől kezdve a vonat lefelé halad, s közben festői tavak
mellett zakatol el Juliaca vasúti csomópontig, ahol a punói és a cuzcói
elágazás találkozik. Innen kezdve sással szegélyezett csillogó tavacskák
mentén vezet útja, 12 500 láb magasságban, a világ legmagasabban fekvő
hajózható tavának, a Titicaca-tónak a partján egészen a punói kikötőig.

48
 Milyen furcsa: úszó gőzhajókat látni itt fenn, a világ tetején! De itt
vannak, és nem egy közülük jókora nagyságú. Érdekes a történetük is.
Az elsőt a tengerpartról darabonként, öszvérháton hozták fel idáig, és a
tó partján rakták össze. S bár a többi hajót is részekben szállították, a
tengerpartról már vasúton hozták fel, és a Peruvian Corporation
hajóműhelyében szerelték össze. A Titicaca-tó nemegyszer igen viharos,
és talán ez az egyetlen hely a világon, ahol az utas egyszerre szenvedhet
tengeri- és hegyibetegségben!
Amikor a Puno kikötőjében horgonyzó Coyá-ra felszálltunk, furcsa
érzésünk volt: mintha valami tengeri útra indultunk volna. A hajó
ugyanis nem a megszokott, laposfenekű folyami gőzös, nem is
sekélymerülésű, lapátkerekes hajó, hanem szabályszerű óceánjáró hajó
volt, olyan kényelmi berendezéssel, amilyet csak tengeri hajánál látni. Át
kellett esni a vám-formaságokon is, a rakodómunkások éppúgy
ordítoztak, a fehérkabátos stewardok éppúgy várakoztak a kikötőhídnál,
hogy az utasok kézipoggyászát levigyék a kabinba: általában ugyanaz a
megszokott hűhó, mint akármilyen szabályszerű óceáni út előtt.
Csörlők csörömpölése üdvözölt bennünket a remegő fedélzeten
hajóraszállás után, és meleg, festékszagú luxuskabinunkban éreztük
alattunk a segédmotorok vibrálását, és hallottuk, amint a lapát időnként
nekiütődik valaminek a kazánházban, Hihetetlennek tűnt, hogy mindez
a tengerszint felett 12 500 láb magasságban történik! Aztán megszólalt a
hajókürt velőkig ható hangja, a gépterem valamennyi csengője berregni
kezdett, és lassan eltávolodtunk a mólótól, s belesiklottunk a sötétségbe.
Hajnalban már talpon voltunk, hogy gyönyörködjünk a Kordillerák fő
láncának pompájában, amely éles vonalakkal rajzolódott ki a kemény,
fagyos levegőben, szaggatott, hóborította csúcsok sorakoztak egymás
mellett, és az egész panorámát a Sorato, Huaynapotosi, a Murarata és az
Illimani hatalmas fehér tömege uralta — szűz tisztaságú hó hetven
mérföldön keresztül. Elhagyva a Tiquina-szorost, mögöttünk a Hold
Szigetével, mindkét oldalon magas, lépcsőzetesen kiképzett és a csúcsig
megművelt dombokat láttunk, előttünk pedig vöröses talajú
szigetecskéket, melyeken a felkelő nap fényében, aranyló kalász
csillogott. A délibábos távolban még rengeteg sziget táncolt előttünk
ködösen és kéken, mígnem eltűntek a tó déli partjánál aláereszkedő fehér

49
párában. A hegyek lábánál vörös zsindelyes adobe házak álltak, a
kapubejáratoknál élénk öltözetű indiánok csoportosultak. A tó ezüstös
vizén náddal fedett balsafa-tutajok vitorláztak: formájuk századok óta
nem változott. A hajó közeledtekor ezrével röppentek fel a vadkacsák, és
félig repülve, félig futva menekültek előlünk a vízen. Hideg volt, szinte
csontig átfagytunk.
A Coya besiklott Guaqui kikötőjébe, és mi partra szálltunk Bolíviában.
Itt várt bennünket a Guaqui-La Paz Vasúttársaság keskeny nyomtávú
vonata. Ezzel folytattuk utunkat, miközben még egy utolsó pillantást
vetettünk a mólóhoz simuló hajóra, amelynek képét tökéletesen
visszaverte a csatorna vizének kristálytiszta tükre. Nemsokára
Tiahuanacóhoz érkeztünk.
Tiahuanaco építői a cyklopi nagyságú szikladarabokat oly
pontossággal faragták ki, hogy a malterozás nélküli összeillesztések közé
még ma sem lehet bedugni egy késpengét. Ezeket a maradványokat
nézegetve nem nehéz elhinni az ősi regét, amely szerint a falakat óriások
építették — és valóban, úgy mesélik, hogy a Cuzco mellett levő
sziklasírokban óriások csontvázát találták. Véleményem szerint a
körülbelül egy négyzetmérföldnyi kiterjedésű Tiahuanaco eredetileg egy
tavi szigeten állt. Nagy része ma is a Titicaca-tó vize alatt van, és a föld
felszínén szétszórt és összevissza dobált maradványok nem
szükségszerűen az eredeti város romjai. Az ásatások több, egymásra
épült várost tárhatnak fel, akárcsak Cuzcóban. A várost az egész
kontinensen oly gyakori, félelmetes kéregmozgások pusztították el. A tó
az Andokkal együtt több ezer láb magasságba emelkedett, majd gátat
törve lezúdult az Illimanitól délre tátongó szakadékon át. Ezután új tó
képződhetett, amely kétségkívül hosszú időn keresztül elborította
Tiahuanacót.
A jelenlegi tó szintje valaha lényegesen magasabb volt, a környező
sziklákon világosan meg lehet különböztetni a régi, legmagásabb vízállás
szintjét. Manapság az emberek, feltúrva a romokat borító homokot,
cserépedény maradványokat és obszidián nyílhegyeket találnak — néha
kisebb arany tárgyakat —, amelyekből a La Paz-i múzeum érdekes
gyűjteményt állított össze. Korántsem kielégítőek azonban azok a meg-

50
megszakadó erőfeszítések, amelyek Tiahuanaco titkának feltárását
célozzák.
Egy kiváló német régész, aki egész életét a tiahuanacói titok
megfejtésére tette fel, s ideje legnagyobb részét ásatásoknak szentelte itt,
néhány évvel ezelőtt megkért arra, hogy munkájának eredményeit
ajánljam fel a British Museumnak. A huszonnégy ládányi különleges
gyűjtemény cserépedényekből, arany- és kőszobrokból, fegyverekből és
egyéb leletekből állt. A tudós kijelentette, hogy hajlandó elfogadni a
múzeum értékbecslését. Kívánságának eleget tettem, de az ajánlatot,
sajnos, nem fogadták el.
— Őszintén szólva, ezek a dolgok nem különösebben érdekelnek
minket — válaszolták az ajánlatra.
Nagy-Britannia felbecsülhetetlen értékű kincset dobott el magától.
Ha már kincsről beszélek, meg kell említeni, hogy Peruban és
Bolíviában nem múlik el nap, hogy ne emlegetnék a kincset, és itt
nemcsak az inka kincsekre gondolnak. A spanyol hódítóknak éppúgy,
mint a bennszülötteknek, az volt a szokásuk, hogy vagyontárgyaikat,
„kincseiket” elásták vagy befalazták . a hódítást követő forradalmi
időkben; és egészen a legutóbbi időkig hasonlóan jártak el, ha a helyzet
zavarossá kezdett válni.
Arequipában történt, hogy egy régi ház tatarozása közben a
munkások falba vágott résre bukkantak, és határtalan izgalomba jöttek,
amikor észrevették, hogy mögötte egy üreg sötétlik. Szívük a torkukban
dobogott, amikor kiszélesítették a nyílást, és egy halom ezüsttálat
találtak. Továbbhatolva rendes, háztartási porcelánedényekre bukkantak;
még továbbmentek, és egyszerre egy tányéron meleg ételt láttak maguk
előtt — de abban a pillanatban már szembetalálták magukat a
szomszédasszony mérges arcával, akinek az éléskamráját Így átkutatták!
De visszatérve a komoly mondanivalóhoz, nem ritka az sem, hogy
igazi kincset találnak. Előfordul, hogy a földművesek ekevasa kincset
fordít ki a földből, és ha eléggé elővigyázatlanul a hatóságok tudomására
hozzák a leletet, azonnal bedutyizzák őket, mégpedig magánzárkába,
amíg meg nem állapítják, hogy nem rejtettek el semmit a talált kincsből.
Néhány évvel ezelőtt Colombiában egy ember vadászat közben egy
gödörbe esett, s amikor felocsúdott, látta, hogy egy barlangban van.

51
Társai hamarosan ráakadtak, s akkor hozzáláttak a barlang
átkutatásához. Egymillió dollár értékű értéktárgyat találtak, amely a
hódítás ideje óta itt hever.6
Az Andok nagy fennsíkja, az Altiplano tizenkét-tizenháromezer láb
magasan terül el a tengerszint felett és az Altóról ezerötszáz lábnyira La
Paz felett — fenséges kilátás nyílik. La Paz egy mély kanyon fenekén,
rohanó hegyipatak partján bújik meg, és ha az ember vonattal közelíti
meg piros cserepes háztetőkre és sakktáblaszerűen elhelyezett kertekre
esik a pillantása. Amerre a szem ellát, mindenütt szűk völgyek, esőmosta
dombok. Sok templomtorony emelkedik ki a háztetők és a kertek közül,
a domboldalak zöld és sárga szántóföldjei között pedig ékszerként
csillogó fehér épületeket látni. Délkelet felé vakítóan csillog az Illimani 21
000 láb magas csúcsa, úgy tűnik, mintha alig öt mérföldnyi távolságra
lenne, jóllehet a valóságban ötvenre van. A hótól szikrázó csúcsok
pompája fenségesen széppé varázsolja a vidéket. Mindenütt indiánokat
látni, ruházatuk a szivárvány színeiben pompázik.
Idegen azonnal megérzi a magasságot La Pazban. Közelebbi
ismeretségnél előtűnnek a város hátrányai, de könnyen el tudok képzelni
rosszabb sorsot is, mint állandóan itt lakni. A vasárnap reggeli piac,
amikor az indiánok feljönnek a Yungákból, a meleg völgyekből, hogy
eladjanak és vásároljanak, egyike a világ nagy látványosságainak.

6 Hasonló eset történt 1937-ben a Panamai Köztársaságban. Bár igen ritkán

hallani ilyen esetekről, mégis feltételezhető, hogy a be nem jelentett felfedezések

sokkal gyakoribbak. Kincsvadászok rengeteg időt és pénzt pocsékolnak, hogy
felkutassanak olyan kincset, amely vagy sohasem létezett, vagy valaki más már
kiásta. Úgy tűnik, megfeledkeznek arról, hogy a kincset találó emberek
aggodalmasan igyekeznek a tényt titokban tartani.
A csendes-óceáni Cocos-szigetnek az a híre, hogy földjében elásott kincsek
rejlenek, de a legfontosabb a limai székesegyház kincse, amelyet állítólag 1820-
ban a függetlenségi háború idején ástak el. A kincs reményében az egész szigetet
egyik végétől a másikig felásták - nem kis bosszúságára a dél-amerikai
köztársaságnak, amelynek birtokában van a sziget, de a kincs, amely után
kutattak, mégsem hagyta el Limát. Én ismerem azt a helyet, ahol a kincset
állítólag elrejtették. A vidék oly romantikus és kockázatos, hogy minden
kalandort kielégítene. - B. Fawcett.

52
 Ezrével érkeznek ide ponchóikban, káprázatos színű szoknyákban és
kendőkben, de a cholitáknak, a félvér nőknek az öltözete mind között a
legfeltűnőbb. A cholita egyébként is felsőbbrendűnek tartja magát a
tisztavérű indiánnal szemben. Sok közöttük a meglepően csinos nő, s
ennek tudatában is vannak. Rövid selyemszoknyájuk alól kikandikál az
alsószoknya csipkéje, selyemharisnyát és spanyol divatú magasszárú
fűzőscipőt viselnek; blúzuk fölé bársony kabátkát terítenek, arra pedig
ragyogó színekben pompázó sálat. Fejükön kacéran félrecsapott, kerek,
keskeny karimájú, fehér szalmakalap pompázik. Büszke testtartásuk,
fesztelen mozdulataik és libbenő szoknyáik valóban nem mindennapi
látványt nyújtanak, különösen, ha belenézünk élénken csillogó fekete
szemükbe, s gyönyörködünk pirospozsgás arcszínükben és dús
ékszereikben.
A cholo — a csinos cholita hímnemű megfelelője — rosszindulatú és
gerinctelen emberfajta, amely sem fizikai, sem szellemi tekintetben nem
éri el asszonyaik színvonalát. Az igazi indián meglepő ellentéte
mindkettőnek. Csúnya és alacsony, de izmos, férfias, jó humorú, s festői
ponchójában, felhasított nadrágjában és nemez kalapjában hamar
megkedvelteti magát az emberrel. Becsületesség és erély árad belőlük.
Lehet, hogy lusta gazembernek nevezik őket, de meggyőződésem szerint
nem érdemlik meg az elítélő véleményt.
Az idegen La Pazban kellemetlennek találja a meredek utcákat és a
magas fekvéssel együttjáró ritka levegőt. Minden fizikai erőfeszítés heves
szívdobogással és kapkodó lélegzéssel jár, bizonyos idő után pedig sokan
megkapják a soroche-t, a hegyibetegséget. A száraz levegő cserepessé
teszi az ajkat, és gyakori orrvérzést okoz; az agy lassabban működik, és
az idegek pattanásig feszülnek. Az újonnan jöttek általában túlbecsülik
magukat még mielőtt akklimatizálódnának, és figyelmen kívül hagyják
azt a tényt, hogy alkoholtól és a nagyobb megerőltetéstől való
tartózkodás nagymértékben csökkenti a kellemetlen meglepetéseket.
La Paz most villamosaival, plazáival, alamédáival és kávéházaival
lényegében modern város. Az utcák tele vannak külföldiekkel. Igaz, a
vadon közelségét érezni lehet. A ferencjózsef kabátba és cilinderbe
öltözött városi emberek mellett ott van a talajkutatók kopott puhakalapja
és „mérföldjáró csizmája”; de a szöges talpú cipők valahogy nem hatnak

53
kirívóan a divatos hölgyek magassarkú cipellői között. A bányászok és
talajkutatók hozzátartoznak a város képéhez, mivel a bolíviai Sierrában a
bányászat mindennek a kezdete és a vége. Néha megpillantunk
valamilyen összeaszott, sárga arcot: ez nemrégiben jöhetett a hegyeken
túlról, a vadon gőzölgő poklából, amelybe mi most készültünk belevetni
magunkat.

54
 IV. FEJEZET

A VADON PEREMÉN

A
NEHÉZSÉGEK akkor kezdődtek, amikor panaszkodni kezdtem
az expedíció előkészületeinél mutatkozó késedelem miatt. Új
ember voltam az országban, nem ismertem a szokásokat, és
türelmetlenül sürgettem az indulást. Mint rendesen, most is a pénz volt a
fő akadály. Hát hogyan béreljen az ember öszvéreket és vásárolja meg a
felszerelést pénz nélkül? Ez volt az első ízelítő a „mañanából” (holnap);
hitegettek egyik napról a másikra. Hiába zaklattam őket, halogatták a
dolgot hétről hétre. Egyik minisztérium a másikra hárította a felelősséget.
Lassan elfogyott a türelmem, s így megkértem a brit konzult, tegyen
valamit az ügy meggyorsítása érdekében.
— De hát az csak természetes, hogy meg kell kapnia a pénzt —
jelentette ki a bolíviai hivatalnok, akire az ügy tartozott. — Négyezer font
kerül kiutalásra az expedíció költségeire. Meglepődtem. Ez sokkal több
volt annál, mint amennyire számítottam.

55
 — Azonnal ki adom az utasítást, hogy az összeget fizessék ki önnek
— fejezte be beszélgetésünket.
Másnap a külügyminiszter hivatott.
— Ami a négyezer fontot illeti, itt súlyos félreértés történt — közölte
zordonan. — Ekkora összegre nincs szükség. Megállapodás szerint
négyezer bolivianót kell önnek kifizetnünk, nem fontot.
Gyors átszámítást végeztem, és tiltakoztam. Ennyi viszont nem lett
volna elég.
— Nonsense! — torkolt le a miniszter. — Nagy készletekre semmi
szükség. A Beni folyó mentén mindent megkaphat, amit beszerezni
óhajt, a munkájához nélkülözhetetlen eszközök pedig Rurrenabaque-ban
várják.
— Készletek vagy a vásárlásukhoz szükséges pénz nélkül
lehetetlenség elvégezni a munkát — válaszoltam —, és ha nem kapom
meg itt, hivatalos biztosítékot kérek arra, hogy hozzájutok ott, még
mielőtt elindulnék a Beni mellékére.
Láttam, hogy a miniszter kezdi elveszíteni hidegvérét, kezefejével
dörzsölte halántékát. Tiszteletteljesen meghajoltam, és visszavonultam.
A brit konzul igyekezett egyengetni az utat a kormánynál. Eközben
igen sok nehézség került napfényre. Az elsőnek említett hivatalnok
megsértődött, amiért sürgettük, s a négyezer font kifizetéséről szóló
utasításával állítólag ő csak kellőképpen meg akarta világítani, milyen
túlzott követelésekkel álltunk elő! A kormány részéről természetes
kívánságnak tűnt, hogy a határkijelölési munkát valamilyen bolíviai
mérnök irányítsa, elsősorban a gumi-érdekek miatt. A kormány
voltaképpen szívesen elhalasztotta volna a munka megkezdését
mindaddig, amíg valamennyire nem enyhül Peruval a feszült viszony.
— Még az is lehet, hogy felmondják a szerződést — mosolygott a brit
konzul. — Rossz néven veszik az ön jelenlétét, s minden lehető módon
igyekeznek majd önt diszkreditálni. Mindenesetre újabb megbeszélést
készítettem elő, majd meglátjuk, mire megyünk.
Valahogy azért mégiscsak dűlőre jutottunk. A tárgyalás feszült és
robbanékony légkörben folyt le, de megállapodtunk abban, hogy utazási
költségekre négyezer boliviánót, áru- és élelmiszerkészletekre pedig
hatezret utalnak ki. A megegyezést aláírtuk, de több helyütt kellett

56
Tiahuanaco romjai

Két régi kőbálvány

Cuzcói utca. A kép jobboldalán látható az inkák kőépítménye, amelyre
a spanyol hódítók városukat építették

58
dugpénzeket osztogatnom, hogy a hivatalos pecséteket ráüssék
irataimra. Nem kevés idő telt el, amíg a szükséges miniszteri aláírásokat
összegyűjtöttem a kifizetési utalványokhoz.
Végre befejeződött ez az idegekre menő huzavona, s megpróbáltam
békét kötni a sodrából kihozott hatóságokkal. Egész La Paz
visszhangzott a mendemondáktól, hogy a brit bizottság milyen cudar
módon viselkedett a kormány tagjaival szemben, és diplomáciai
körökben nagy volt a kuncogás. Amikor azonban minden elrendeződött,
fellépésemet utólag nagylelkűen helyénvalónak találták, és ha csak
látszatra is, de helyreállt a béke. Ami a lakásviszonyaimat illeti, a
szellőztetés külön problémát jelentett. Szállodámban az első szobában,
amelyet elfoglaltam, nem volt ablak, és az ajtó egy kis patiót körülvevő
emeleti folyosóra nyílott. Ha nyitva hagytam, hogy levegőt kapjak, a
jóindulatú arramenők becsukták. Az egyik falon valamiféle kopott
függönyös üvegajtót fedeztem fel. Valamelyik éjszaka elhatároztam:
utánanézek, hova vezet ez az ajtó. Eltávolítottam az ajtót elzáró szögeket
és csavarokat, s kinyitottam. Valami sötét helyre jutottam. Gyertyám
fényénél tüzetesebben körülnéztem, s legnagyobb megdöbbenésemre
láttam, hogy ez is hálószoba, s egy asszony ül fel az ágyban, szót sem
szól, csak bámul rám. El voltam készülve, hogy az erkölcsi érzésében
megsértett asszony sikoltozásban tör ki, s éppen ezért amennyire csak
spanyol nyelvtudásom megengedte, gyorsan bocsánatot kértem, s
visszaléptem — de a nő hangot se hallatott.
A tárgyalások közben folytak, és végül ezer arany fontot kaptam a
kormánytól. Alapjában véve az ügylet lebonyolítását gyorsnak
tekinthettem, ha arra gondoltam, hogy általában mennyi időbe kerül,
míg az ember a legcsekélyebb összeget is ki tudja húzni a brit
kincstárból. Ennyi arany birtokában nagyon fontos személyiségnek
éreztem magamat, bár az öszvérek és készletek beszerzése meg szállodai
számláim kiegyenlítése csakhamar 800 fontra apasztották az összeget. A
nyeregzsákokban csilingelő aranyakkal, Chalmers társaságában 1906
július 4-én elindultam az Altiplanón keresztül Sorata és a Beni felé.
Hosszan elterülő síkságon haladtunk keresztül, ahol málhás állatok —
öszvérek, szamarak, lámák — és indiánok végeláthatatlan sora cipelte a
gabonát, gumit és a láma-trágya tüzelőt La Paz piacaira. Ebben az időben

59
a láma-trágya volt az egyedüli, általános használatban álló tüzelő, s az
idegeneknek hozzá kellett szokniuk a csípős ízhez, mely az ételt is
átjárta.
Erősen havazott, amikor elindultunk, felvettem ponchómat, most első
ízben használtam új szerzeményemet. A láma vagy alpaka juh szőréből
készült poncho a hegyi indiánok kedvelt öltözéke. Használható
esőkabátként, felöltőként és ágyatakaróként egyaránt, de valójában csak
férfi-ruhadarab — indián asszonyok sohasem viselik. Nincs ennél
biztosabb védekezés a sűrű hóesés ellenöszvéremnek viszont annál
kevésbé tetszett. A poncho lelógó szélei ugyanis csapdostak a szélben, és
mielőtt észrevettem volna a veszélyt, máris a földre huppantam. Az
öszvér bokkolt, és levetett hátáról. A poncho sarkait jó erősen
összekötöztem, hogy ne zavarja az állatot, és ismét felültem.
A hó egyre sűrűbben esett. Alig láttunk tovább húsz yardnál, s az
erősödő szél a poncho alá fújt. Elhatároztam hát, hogy levetem és hosszú
esőköpenyt húzok. Amint a fejemet és karomat igyekeztem kibújtatni a
merev ráncok közül, az öszvér ismét megriadt, bokkolt, újfent levetett
hátáról és egyszeribe kereket oldott. Elszorult szívvel figyeltem egyre
távolodó dobogását és a nyeregzsákokban levő aranyaim egyre halkabbá
váló csilingelését.
Az arriero, a hajcsár hátul haladt, most előrejött, és bizony elég soká
tartott, míg gyenge spanyolságommal elmagyaráztam neki, hogy mi
történt. Végre megértette a helyzetet, s az öszvér után indulva eltűnt a
fehérségben. Közben segítséget kért az arra haladó indiánoktól. Az
üldözés nagy kiabálás és lármázás közepette folyt, én meg csak vártam,
alig remélve, hogy valaha is viszontlátom még a pénzemet.
Nagy megrökönyödésemre két indián az ellenkező irányból hozta
vissza öszvéremet. Az állat már hazafelé tartott. Az indiánok nagyon
értelmesen feltételezték, hogy a tulajdonos valahol elöl jár. A nyereg-
zsákok érintetlenek voltak, s csodálattal adóztam ezeknek a becsületes
indiánoknak, akik a legkisebb kockázat nélkül magukkal vihették volna
az aranyakat. Bőkezűen megjutalmaztam őket, s most ők lepődtek meg,
hogy egy gringo7 egyáltalán elismeri szolgálataikat.

7A gringo szó a dél-amerikai argóban használatos kifejezés általában minden

„fehér" idegenre. Állítólag onnan származik, hogy a fehér matrózok a régi

60
 Éppen elállt a hóesés, amikor a Titicaca-tóhoz értünk. Gyönyörű
kilátás nyílott a tóra. Szellő sem rezdült, és a tó mozdulatlan felszíne
tökéletesen visszatükrözött minden egyes felhőt. Ragyogóan sütött a
nap. A látóhatáron kis, fehér felhőgomolyagok úsztak, mintha valami
óriási mozdony fújtatott volna végig az égen. Rengeteg madarat láttunk
mindenfelé, s olyan szelídek voltak, hogy jöttünkre alig tértek ki az
útból. Minden domboldalt a csúcsáig lépcsőzetesen kiképeztek és
megműveltek, akárcsak a legrégebbi inka időkben.
A meglehetően jó állapotban levő út mentén posadákat kocsmákat —
találtunk, s meg-megálltunk egy pohár sörre vagy kávéra. Falvakon
mentünk át, a kutyák mindenütt vad ugatással köszöntöttek bennünket.
Egész napon át utaztunk, és utunk vége felé megint havazni kezdett,
erősebben, mint valaha.
Éjszakára mindig valamelyik posadában szálltunk meg. Förtelmes
helyek ezek: hihetetlenül piszkosak, kegyetlenül hidegek, egészségügyi
berendezéseknek nyoma sincs. A disznók mindenütt ki-bejárnak, ahogy
kedvük kerekedik. Amíg Limában az utca tisztítását a gondosan védett
keselyük végzik el, itt, az Altiplanón — és más hasonló helyen is — a
disznók töltik be ezt a hivatalt.
Több vérfagyasztó történet kering ezekről a posadákról — különösen
a Mapiri vonalától távolabb fekvőkről, ahol az erdő nyúlványa már a
hegyekig ér. Az egyikben volt egy szoba, s az utasokat, akik ebben a
szobában szálltak meg, reggelre holtan találták, testük valamilyen
borzalmas méregtől teljesen elfeketedett. A hatóságok valamilyen aljas
gaztettre gyanakodtak, nyomozni kezdtek, s a szoba nádfedele alatt
hamarosan felfedeztek egy hatalmas apazuaca-pókot.8 Ez a fekete
tarantula pókok közé tartozik, és majdnem tányérnagyságú. A szörny
éjszakánként leereszkedett az alvóra, csípése halált okozott.

időkben gyakran énekelgettek egy „Green graws the grass… " kezdetű dalt.
Ennek a dalnak az első két szavából kerekedett ki a fehér embernek ez a
gúnyneve
8 A közönséges madárpókok egyik faja (Avicularia avicularia). Főként apró

madarakkal táplálkoznak, kiterjesztett lábakkal 18-20 cm nagyok. Csípésük

egészséges, felnőtt emberre soha nem halálos. A bennszülöttek rákpóknak
(aranha caranguexeira), vagy brazil indián nyelven nhamdu guacu-nak nevezik.

61
 A regényekből jól ismerjük a bizonyos fajta kocsmákról keringő
hátborzongató történeteket, de Bolíviában a valóságban találkozunk
velük. A Santa Cruz de la Sierrától keletre fekvő úton egy posada
tulajdonosa, egy gonosz tekintetű félvér, nem kevesebb mint negyven
utast tett el láb alól. Feltehetően álmukban szúrta le vendégeit. Rövid
úton kivégezték.
Fájó izmaink és végtagjaink miatt első éjszaka nem tudtunk aludni.
Mindketten hozzászoktunk a hajó és a szállodák kényelméhez, s több
napba került, míg valamennyire megedződtünk. Amint másnap reggel
kitekintettünk, hóval borított tájat láttunk, de az ég derült volt, és szebb
nap ígérkezett.
14 000 láb magasban egy kunyhóban reggeliztünk, majd átkeltünk a
vízválasztón, de előbb még egy utolsó pillantást vetettünk a Titicaca
csodálatos látványára. A tó tündöklő ezüst színekben ragyogott, és teljes
tisztaságban tükrözte vissza a hófödte hegyeket. Észak felé tekintve
szintén feledhetetlen képet pillantottunk meg: a Mapiri-folyó keskeny
szalagja több ezer láb mélységben alattunk kígyózott egy homályos
szurdokban, félig elrejtették a vonuló felhők, amelyek a felemelkedő nap
sugarainak melegre kezdtek felszakadozni. Már láthattuk az
erdőszőnyeget is, ahol a szubtropikus növényzet kezdődik, s szemügyre
vehettük a felhőtakarón áttörő hatalmas hegyek csúcsait, csillogó,
hófödte bérceit. A szurdok másik oldalán kissé távolabb, Illampu lejtői
alatt terült el Sorata, amelyet aznap éjszakára akartunk elérni.
Meredek ösvényen, cikcakk vonalban hétezer lábat ereszkedtünk
lefelé. Minden kanyarnál újabb lélegzetelállító látványban volt részünk.
Sohasem láttam ezekhez hasonló hegyeket. A szinte magasztos látvány
lenyűgözött, a csodálat elnémított. Amint lejjebb értünk, gazdagabb lett a
növényzet. A hegycsúcsok fűcsomói helyett bükköny- és mohamezők
terültek el előttünk. Előtűnt néhány satnya fa, olyan rövidek és
csavarodottak, mintha valami istentelen boszorkányszombat részvevőit
változtatta volna fákká valamilyen varázsló — s egyszerre a kaktuszok
világának kellős közepén találtuk magunkat, szomorú, szürke gyertyáik
a sziklák legkisebb hasadékaiból is előbújtak. Megálltunk és ittunk egy
hegyi patakból, vize olyan hideg volt, mint a megolvadt jég. Eucalyptus
és algarroba fák jelentek meg. Libasorban meneteltűnk egyre lejjebb,

62
folytonosan kanyarogva, míg végre a völgy aljára jutottunk, és a
lovaglástól fáradtan egy drótból és lécből összetákolt imbolygó
függőhídon átkeltünk a folyón. Rövid kapaszkodó következett Soratáig,
ahol izgatottan váró csoport üdvözölt bennünket.
— Kérem, fogadjanak el egy copa chichát, señores — kínált a csoport
vezetője, s ugyanakkor nagy korsókból teletöltötték az agyagkupákat a
bennszülöttek kukorica-sörével. Szívesen fogadtuk, és amikor saját
maguk részére is töltöttek, a vezető az egészségünkre ivott.
— A su salud, señores! — A chicha nagyszerű volt, sűrű és üdítő, étel
és ital egyszerre.
A faluban egy Schultz nevű szívélyes német vendégeiként két éjszakát
töltöttünk. Kitűnő vacsorát kaptunk — koktélekkel és borokkal —, s
utána lefekvés előtt, egy-két órát elbeszélgettünk házigazdánkkal.
Másnap reggel izomlázzal ébredtem, de azonnal megfeledkeztem
róla, amint kitekintettem hálószobám ablakán és kéjjel magamba szívtam
a friss hegyi levegőt. Igazi reggeli és nem a szokásos száraz zsemléből és
kávéból álló desayuno — után elrendeztük csomagjainkat,
gondoskodtunk állatainkról, majd Schultzcal kirándultunk a folyó
mellett, ezer lábbal alacsonyabban fekvő birtokára. Megfürödtünk a
folyóban, s meglepődve tapasztaltuk: a víz, bár csak nyolc mérföldre eső
havas vidékről zúdul alá, nem kibírhatatlanul hideg. Kiránduló
csoportunk — köztük néhány hölgy és helybeli nagyság — letelepedett a
virágokkal borított füves réten, és nekilátott az ebédnek, mely bőségével
és változatosságával még Mr. Pickwicket is ámulatba ejtette volna.
Sorata a chalona-készítés fontos központja. A chalona frissen vágott és
megnyúzott ürünek megsütött, s a 15 000 láb magasság ritka levegőjében
a tűző napon szárított húsa. Hosszú időn át eláll, még akkor is, ha
leviszik a forró erdős vidékre Elég meggondolatlanok voltunk, és
megkóstoltunk egy félig kiszáradt szelet húst, s bizony alaposan
megfeküdte a gyomrunkat. Itt is, akárcsak az Altiplano más vidékein,
mindenütt kedvelik a kemény, apró burgonyát, amelyet megszárítva és
megfagyasztva készítenek el. Ez a chunu a hegyekben az egyik
legfontosabb táplálék.
A kirándulás utáni reggelen elbúcsúztunk Schultztól és a város
előzékeny lakosaitól, s tovább indultunk egy meredek ösvényen, a 17 300

63
láb magasan fekvő hágó felé. Két óra alatt mindössze négy mérföldet
tettünk meg, de magasságban 6000 lábat haladtunk. Az öszvérek nagy
erőlködéssel tíz yardot tettek meg egy-egy nekiiramodásra, majd ziháló
tüdővel megtorpantak. Ha túlságosan megterhelik az állatokat, gyakran
előfordul, hogy elered az orruk vére és megdöglenek! Ticunamayóban
elértünk egy tambót, menedékházat, és ott akartuk tölteni az éjszakát.
Minthogy azonban a házban semmiféle berendezést nem találtunk,
kénytelenek voltunk a vad hidegben és a sűrű ködben a szabad ég alatt
aludni.
Másnap reggel még egyszer megpillanthattuk az alattunk elterülő
Soratát, a házakon fel-felvillant a felkelő nap fénye. Az ösvény egyik
fordulójánál azonban, már szorosan a hágó alatt, végképp eltűnt
szemünk elől, s egyszerre fagyos szél tört ránk a magas hómezők felől. A
jégen csúszkáló és botladozó öszvérekkel nagy nehezen felvonszoltuk
magunkat az utolsó lejtőre és átvergődtünk a csúcson.
Következő éjszakai pihenőnket egy állami menedékházban tartottuk
Yaniban, egy valamikor gazdag arany-lelőhely központjában. Az aranyat
rendkívül primitív eszközökkel bányásztak.
Akik csupán Európában és a Keleten ismerősök, aligha képesek
elképzelni, milyenek is ezek az utak az Andokon. Egyedül az indiánok és
az öszvérek — és természetesen a mindenütt fellelhető lámák birkóznak
meg velük eredményesen. A több ezer lábnyi magasságban kúszó
keskeny csapásokat lazán álló nagy szikladarabok teszik járhatatlanná, és
a futóhomok megbízhatatlanná. Az egyiptomi nagy piramis oldalához
hasonlíthatnám talán a képet. A másik oldalon hirtelen szakadék tátong
az utas előtt, amelyre csak zegzugos tekervényeken lehet lejutni.
Hatalmas szikladarabok hevernek a lejtőn egymás alatt, mintha óriások
számára épült lépcső vezetne lefelé, s az öszvérek macskaszerűen
ugrálnak egyikről a másikra. A csapás a hegyhát mindkét oldaláról
iszapos, mocsaras mélységbe ereszkedik alá. Elhullott állatok csontjai
szegélyezik az útvonalat. Néhol keselyűcsapat vív küzdelmet a döglött
lovak és öszvérek szétmálló teteméért. A tekervényes út a völgy felett
több száz lábnyira helyenként a puszta sziklába vágott szűk nyommá
zsugorodik össze. Az öszvérek előszeretettel haladnak a meredély
legszélén. A lovas lepillant a mélybe, és szíve a torkában dobog: jól tudja,

64
mennyi baleset történik ezen a tájon; a laza görgetegen elvétett
lépésekről, a lezuhanó lovasok, állatok utolsó jajkiáltásáról szóló mesékre
emlékezik.
A gumi-ültetvényekről sok indián halad lefelé az úton. Nehéz
terhüket a hátukon cipelik, s a homlokukra erősített ostorszíjjal rögzítik.
Nem visznek élelmet magukkal, de lényeges erőveszteség nélkül
kibírnak egy tíznapos utazást a koka leveleken és egy citrom-féle
gyümölcsön. Európai ember nem rághat kokát büntetlenül, mert a koka
lényegében kokain, melynek káros mellékhatásait csak a nemzedékek
során immunizálódott szervezet nem érzi, — bár sokszor az indiánok is
kábultnak látszanak, és talán ide vezethető vissza lassú észjárásuk.
A Mapiri-ösvényen egy idegen doktor csatlakozott hozzánk, és oly
ékesszólóan hordott össze hetet-havat a betegségekről, hogy kétkedni
kezdtem képzettségében. Egyik napon azután megállított egy arra
haladó indiánt, leszállt a nyeregből, hogy megvizsgáljon egy nagy
daganatot az ember arcán.
— Nyilvánvalóan rákos kinövés — állapította meg a diagnózist. —
Ezek az emberek tele vannak betegségekkel.
Miközben így magyarázott, a „kinövés” az indián arcának egyik
oldaláról hirtelen átvándorolt a másikra. Egy adag kaka volt! A doktor
megvetéssel tekintett az indiánra, szó nélkül visszaszállt a nyeregbe, és
több mérföldön át meg se mukkant.
A hegység keleti oldalán való leereszkedés egész napunkat igénybe
vette. Hol meredek lejtőket kellett zihálva megmásznunk, hol görgeteg
köveken csúsztunk lefelé, s az öszvérek patái alatt gyakran megindult a
talaj. Magunk alatt semmi mást nem láttunk, csupán felhők tömkelegét,
melyen átfúródott egy-egy hegycsúcs, 13 000 lábnál elértük a fa-övezetet
— a gyéren növő, elsatnyult fák azonban embermagasságnál alig nőttek
magasabbra. Amint azonban a párolgó felhőtakarón át lejjebb jutottunk,
előtűntek a páfrányok és a virágok, s a csípős magaslati levegőt
felváltotta a yungák — a hegyek közti meleg völgyek — langyos lehelete.
A következő napon ismét derült égbolt ragyogott felettünk: sűrű,
szubtropikus növényzetű vidékre jutottunk. Sok bajjal járó, hajmeresztő
leereszkedés után pálmák és magnóliák üdvözöltek bennünket.
Észrevehetően felmelegedett az idő, örömmel vetettük le meleg

65
ruhánkat. Újabb 3000 lábnyi leereszkedés után már trópusi tájra
érkeztünk, forró szurdokba, ahol az erdő kusza növényzetében
fennakadt és fogva maradt a szurdok oldalain lustán leereszkedő nyirkos
felhőgomolyag, amelyen nem hatolt át a nap egyetlen sugara sem.
A folyón akartunk tovább utazni, de Mapiriban olyan komoly
méreteket öltött a harmadnapos váltóláz, hogy elhatároztuk: megállunk
a San Antonio-i gumi-barracánál, amelyet egy Moll nevű osztrák
vezetett. A kis erdőtisztáson nyomorúságos viskókból álló helyről
egyetlen figyelemre méltó feljegyzésem az a hétéves indián-kínai keverék
gyermek, aki nemcsak bevásárolt és a piacra járt Mapiriban, hanem az
állomás egész személyzeté számára főzött, mégpedig elsőrendűen! Ezek
a gyermekek általában igen koraérettek, de gyermekkoruk után alig
fejlődnek tovább, és csak nagy ritkán érik el az öregséget.
Mapiri tizenöt siralmas, pálmalevelekből fedett zöldpadlójú
vályogkunyhóval dicsekedhetett, amelyek a Plazát reprezentáló, gazzal
benőtt térség körül helyezkedtek el. A templom sem volt más, mint félig
romba dőlt viskó, roggyant kereszttel a tetején.
Amikor belovagoltunk a városba, a „kormányzó” éppen egy
küszöbön ülve szemlélte a fiestát. Az ötven-hatvan főnyi lakosság részeg
volt. Néhányan elnyúlva, eszméletlenül feküdtek a földön, mások a
teljesen bútorozatlan „Grán Hotel” elnevezésű kunyhóból kiszűrődő
zene hangjaira vadul táncoltak. Egy indián nő éppen azon igyekezett,
hogy levetkőzzék; az útszéli árokban pedig, kezében groteszk
mozdulattal szorongatva egy üveget, egy férfi oszlásnak indult hullája
feküdt. A helynek mégis volt némi jelentősége, mert nagyon sok gumi
ment itt át, s bár a Mapiri folyó nem az igazi jó gumi-vidék, gyűjtése
kifizetődött, hiszen fontjáért csaknem tíz shillinget fizettek.
Mapiriban felfogadtam egy Willis nevű jamaikai négert, aki — ha
éppen józan volt — kiváló szakácsnak bizonyult. Willis egy fekete
barátjával együtt aranymosásból élt, barátja azonban megbetegedett, és
nagyon rossz bőrben volt. Mint Willis tájékoztatott: „A barát akar
meghal, de nem tud, hogyan meghal.” Willis elunta a várakozást, s igen
megörült, hogy csatlakozhatott csoportunkhoz.
Mapiriból a folyón lefelé callapón (tutajkonvoj) utaztunk tovább. A
callapo háromrészes tutaj, amelyet egy keresztbe rakott rönk fog össze.

66
Az egyes részeket balsa néven is említik, mert a balsafának, ennek a
különlegesen könnyű fának a törzséből készült, mely a Felső-Amazonas
mellékfolyói mentén gyakori, de ott, ahol a hajózás sűrűbb, már
ritkábban fordul elő. A törzsek szívós pálmaháncs-kötelekkel vannak
egymáshoz erősítve. Felettük keresztbe téve másik sor fa van, erre pedig
a hasított bambuszrudakból összekötözött lapos fedélzet jön az utasok
meg a teher számára. Ezek a tutajok mintegy 26 láb hosszúak, a
szélességük pedig 4 lábnyi. A személyzetük elöl és hátul 3-3 tutajos:
balsero. Mintegy három tonna rakományt és két utast szállíthatnak.
Csupán egy kísérő társaságában ilyen balsán tutajozni, ezeken az
andesi folyókon — miként később oly gyakran megtettem — rendkívül
üdítő, de nagy ügyességet kívánó sport. Minden száz yardnyira
zuhatagok; éles fordulókat kell legyőzni, sziklákat kikerülni, a
kanyaroknál meg gyakran olyan örvényekkel kell megbirkózni, amelyek
elég erősek ahhoz, hogy a balsa vagy callapo hajótörést szenvedjen.
Helyenként ijesztő gyorsasággal rohan a tutaj, másutt meg éppen csak
hogy mászik a vízen, de a táj lenyűgöző, soha véget nem érő gyönyört
nyújt.
Mapiriból az őrjítő részegséget okozó kachasa nevű italtól mámoros
lejo indiánokból álló legénységgel indultunk el. Útközben szerzett
tapasztalataink a végsőkig próbára tették idegeinket, mert a vidám
balseróink nem voltak olyan állapotban, hogy kellően együttműködve
elvégezhették volna azt a munkát, amelyet az ilyen kényes navigáció
megkívánt. Nagy üggyel-bajjal menekültünk csak meg a veszélyes
helyzetekből, míg végre elértük a Tipuani folyót.
A Tipuani Bolíviának aranyban egyik leggazdagabb folyama, és
hatalmas mennyiséget lehetne belőle nyerni, ha a termelést nem
akadályoznák a folyó gyakori és hirtelen változásai. Egyik pillanatban
még a folyó ágya is előtűnik, a másikban viszont egész vízfal emelkedik,
amelyet a hegyekből jövő vihar vagy felhőszakadás okoz. Egy ilyen
vízözön — ha váratlanul elkap — könnyen végzetessé válhat, és az a
legnagyobb baj, hogy sohasem tudni, mikor jön.
A Tipuani folyó torkolatánál fekszik Huanay, mindössze néhány
kunyhóból álló kis falu, de némileg fontos, mint tutajállomás. Éjszakára
itt maradtunk. Schultz barátunk kereskedelmi telepén vendégszeretettel

67
fogadtak bennünket. Az egyik szomszéd falu lejo indiánjaink szülőfaluja
volt, s most megérkezésüket még több ivással ünnepelték. Huanaynak
egyébként a mi megérkezésünk okozta izgalom mellett más szenzációja
is volt: a független Challana faluból érkezett egy csapat indián nagy
mennyiségű áruval megrakodva, hogy ott elcsereberéljék.
Challana azért független, mert elszántan szembehelyezkedett a
bolíviai kormánnyal. Sok kósza mendemonda kering e helyről, de a
valóság az, hogy néhány évvel ezelőtt egy Montes nevű család értékes
gumilelőhelyeket fedezett fel távolabb délre, és magának követelte
azokat. Az itt letelepedett, kis ültetvényeken dolgozó indiánokat elűzték.
Ezek az indiánok északra menekültek, a felső Challana folyó vidékére.
Mivel itt gumit és aranyat egyaránt találtak, falut építettek. És hogy elő
ne fordulhasson, hogy ismét oly kegyetlenül elbánnak velük, egyetlen
idegent sem engedtek be községükbe. Mégis csatlakozott hozzájuk több
földönfutó, kiközösített és renegát, és vezérüknek is a bolíviai hadsereg
egyik ex-kapitányát választották meg. Huanayban elcserélték aranyukat
és gumijukat a számukra szükséges árukra, és állhatatosan megtagadták
az adófizetést az államnak. A kormány expedíciót küldött ki az adó
behajtására. Három irányból támadtak az indiánokra — de hála a soratai
kereskedőknek, Challana népe jól felfegyverkezett, és könnyen
visszaverte a katonákat. Azóta nem történt több kísérlet leigázásukra.
Saját állatállományuk van, termelnek, megélnek és fütyülnek a világra!
Ha valaki szerencsével jár a Tipuani folyón fölfelé, naponként egy font
értékű aranyat könnyű szerrel ki tud mosni. Huanayban húsz tál
fövenyből körülbelül egy uncia aranyat nyernek. A fehér bányászok
számára ez nem kifizetődő munka, mert megfelelő szállítási eszközök
hiányában a létfenntartási költségek rendkívül magasak.
Huanay és a Beni között három veszélyes zuhatag van: a Malagua, a
Retama és a Nube. Az elsőnél az esés jó húsz lábnyi háromszáz yardra.
Ennél a zuhatagnál történt, hogy túlságosan élesen vettük a kanyart, és
callapónk hozzáütődött egy sziklához. A szikla eltört egy tartógerendát,
és a „fedélzeten” felhalmozott árurakomány széthullott. A tutaj oldalra
billent, és a ládák a doktort leütötték a lábáról. Az emberek elvágódtak és
ordítoztak, de még mindig meglehetősen részegek voltak, és alig tudták
felfogni, mi történt. Megragadtam a fényképezőgépet és a puskákat,

68
nehogy a vízbe essenek vagy átnedvesedjenek. A callapót magát, bár
félig elmerülve, de valamilyen csodálatos módon anélkül, hogy felfordult
volna, a víz vad árja magával ragadta és keresztülvitte a zuhatagon.
Szelíd, mély vízben a parthoz jutottunk és helyrehoztuk a károkat.
Chalmers a másik callapón minden baj nélkül, sértetlenül került át.
A zuhatagok közti gumi-állomáson, Isapuriban szálltunk meg
éjszakára. Schultz barátunk itteni ügynöke kényelmesen elhelyezett s jól
ellátott bennünket. Az estét felszerelésünk szárításával és fegyvereink
tisztogatásával töltöttük.
A táj egész utazásunk során csodás volt. Hatalmas mészkő és vörös
homokkő sziklák alatt, keskeny völgyeken át, felettünk a két parton
néhol szinte összeboruló erdők alatt hajóztunk keresztül. A káprázatos
színekben pompázó fákon papagájok rikácsoltak. Ha esett, letáboroztunk
a parton, ott viszont nagyon zavart egy szúrós légyfajta csípése. A folyó
közepén nem zavartak a rovarok, de amint a partokhoz közeledtünk,
moszkitók és kis, szúrós csípésű legyek felhői támadtak ránk. Szélmentes
időben állandóan verejtékeztünk, mert a hőmérséklet olyan volt, mint
valami üvegház belsejében, máskor meg dideregtünk az átható hidegtől,
s valódi angol télben éreztük magunkat.
Chalmers, aki a másik callapón követett Willis társaságában, egy
roncs csónakban valamilyen puskát talált, és magához vette. Tutajosai
viszont maguknak szerették volna a fegyvert, és annyira
felbosszankodtak azon, hogy Chalmers megelőzte őket, hogy
szántszándékkal egy sziklazátonynak futtatták a callapót, ahol az össze is
tört. Huszonnyolc csomag, köztük öt a miénkből, és a térképasztalok
állványai is elvesztek. Ez komoly veszteséget jelentett, mert ezek nélkül
nem tudtuk használni az asztalokat.
Mapiriból történt elutazásunk hetedik napján simán behajóztunk
Rurrenabaque kikötőjébe. A „kikötő” sáros, iszapos part volt, tele
felfordult balsákkal és hulladékkal, melyen károgva marakodtak a
keselyűk. A part mögött kezdetlegesen megépített viskók sorakoztak,
pálmalevél-tető fedte őket, s a faluk kettőbe hasított bambusz-szálakból
állt. A kunyhók a befüvesített plaza körül csoportosultak egy magas
hegyhát lábánál. A térképeken nagy betűkkel jelölték ezt a helyet, s így
azt reméltem, hogy legalább mutatóba találok néhány állandó épületet.

69
Hangulatom a mélypontra szállt, és kezdtem ráébredni, hogy mennyire
primitív ez a folyami ország. Később, a vadonban töltött hónapok után
azonban megtanultam, hogy Rurrenabaque valóságos világvárosnak
tűnhet!
Az igen ízletes reggeli után, amelyet a hotelként szereplő bútorozatlan
kunyhóban tálaltak fel, jobb kedvre derültem, sőt néhány helybeli
lakossal való találkozásom után hajlandó voltam kevesebb utálkozással
nézni a falura. A bolíviai gyalogság egy százada állomásozott a
„városban”, s két-három tisztjük kiváló fickónak bizonyult.
Parancsnokuk, Ramalles ezredes, derék ember, a Beni tartomány
kormányzója volt. Találkoztunk két angol kereskedővel is — hiába, a
gumi-üzlet felfelé ívelt — meg három amerikaival. Kettőjük
meglehetősen elszegényedett talajkutató, a harmadik pedig ismert texasi
bandita volt, akinek a lába alatt otthon forró lett a talaj, és ezért menekült
ide. A lakosság többi része vámhivatalnokokból és még néhány
indiánból állt. Úgy láttam, hogy a lakosság döntő többsége a belső
tartományokban általános betegségek valamelyikében, beriberiben,
espundiában és maláriában szenvedett. A betegség komolysága mindig
attól függött, hogy az illető szervezetét mennyire ásta alá az alkohol és a
kicsapongások.
Ramalles ezredes bankettet rendezett tiszteletünkre. Hasonlóval
viszonoztam. A hihetetlenül drága pezsgő folyt, mint a vízi Étel volt
bőviben. Nem szenvedtünk hiányt húsban, mert a mojosi nagy
állattenyésztő síkságok éppen mögöttünk terültek el. Emellett az előző
napon — jaguár elől — nagyobb ajakosdisznó9 csorda menekült át a
folyón. Az egész város kivonult puskákkal és késekkel felszerelten, s
nyolcvan állatot leölt.
A jaguárok egyébként igen gyakoriak a marhalegelők közelében. A
jaguárokat nem puskával, hanem lóhátról és lasszóval kell elejteni, mert
itt csak ez számít komoly sportnak. Ebben két ember vesz részt, s a
lasszóval elkapott vadállatot maguk között középen tartják.
Természetesen mindez jó hátaslovakat és a lasszó kezelésében nagy

9A sertésfélék egyik alcsaládjába tartozó állat; Dél-Amerikában él (Tayassu

pecari). Többszázas csordákban vándorolnak.

70
jártasságot követel, de ha így indulnak neki, nem is olyan veszélyes
sport, mint ahogyan hangzik.
A jaguárokat néha meg is szelídítik, s mint kedvenc háziállatok nem
veszélyesek, ha kölyökkorukban fogják el őket. Élt egyszer Reyesben, pár
mérföldnyire Rurrenabaque-tól egy tréfacsináló, aki a ház körül
szabadon hagyta kószálni jól megtermett jaguárját, mint valami házőrző
ebet. Legfőbb gyönyörűsége abban állt, hogy kedvencét magával vitte a
Rurrenabaque-ba vezető ösvényre, és ott várakozott az öszvérháton
érkezőkre. Jeladására a jaguár kiugrott a bokrokból, az öszvér
természetesen megbokrosodott, rendszerint levetette lovasát, és
elképzelhető, milyen rémületbe esett a földre pottyant szegény lovas,
amikor szemtől szembe találta magát a fenevaddal.
Az öszvérek jobban félnek a jaguártól, mint bármely más élőlénytől.
Azt mondják: a frissen leölt jaguár mancsa a nyeregzsákban jobban
ösztönzi a legmakacsabb hátas öszvért a sietésre, mint bármilyen
sarkantyú.

71
 V. FEJEZET

A GUMI KONJUNKTÚRA

B
ÁNATOS hangulatban voltam, gyötört a honvágy. Micsoda
szamárságot követtem el, hogy Spike Island kényelmét
felcseréltem olyan körülményekkel, amelyekhez képest —
kénytelen voltam bevallani — még Rurrenabaque is paradicsomnak tűnt.
Fizetésem ugyan látszólag jónak mondható, de ez is csak illúzió.
Bolíviában egyáltalán nem éltem jobban, mint tüzérőrnagy koromban —
sőt kevésbé jól, mert a kaszárnyában a lakásért nem kellett fizetnem.
Amikor elfogadtam ezt az állást, még nem tudhattam, hogy milyen
nehézségekbe fog ütközni például csak a fizetésem átutaltatása londoni
bankomba. Akiknek ilyen téren már voltak tapasztalataik, azzal
„vigasztaltak”, hogy amíg nagyobb összeg nem gyűlik össze, ne is
számítsak az átutalás megkezdésére.
Ismételten kísértésbe estem, hogy lemondjak és hazatérjek. Teljesen
szertefoszlott reményem, hogy feleségemet és családomat kihozathatom
La Pazba. Ez már szóba sem jöhetett. Nemcsak azért, mert nem tudtam
házat szerezni, a házbér terheket meg nem tudtam volna elviselni. De

72
nem találtam olyan helyet, ahol egy angol asszony a maga ura lehetett
volna; az élelmezés és a túlságosan magas fekvés pedig ártott volna a
gyerekek egészségének.
A legkedvezőbb körülmények között is két heti utazásba került, amíg
valaki eljuthatott Rurrenabaque-ból La Pazba, Riberalta pedig — ahol
szintén sok időt kellett töltenem — további három heti hajóútra feküdt. E
helyek között azonban hiányzott a rendszeres személyszállító forgalom.
Az utasnak sokszor heteken át kellett az istenháta mögötti kis
helységekben a jó-szerencséjére várni, amíg végre feltűnt egy callapo,
amely az ő célja felé tartott. A Mapiriból az Altiplanóra tervezett utazás
például kizárólag attól függött, hogy sikerül-e öszvéreket szerezni. A
bolíviai . Mohtana — az erdős vidékek — folyói a valóságban távolabb
estek La Paztól, mint Anglia. Itt mindentől elvágva éltünk. Három év
igen nehéz és veszélyes munkája állt előttünk — az éveket akkortól
számítva, hogy a Beni vidékére megérkeztünk. Hazulról csak ritkán értek
utol bennünket a levelek. S ráadásul még arra sem volt lehetőség, hogy
időnként kedvezőbb klímájú helyre meneküljünk, ahol legalább
kipihenhettük volna magunkat, és egészségileg is rendbe jöhettünk
volna. És én még önszántamból ítéltem magam ilyen sorsra!
Most az igazi gumi-ország peremén állomásoztunk, most legalább
alkalmunk lesz meggyőződni róla, mi az igazság az erről szóló
különböző történetekben. Sokan kételkedtek, amikor leleplezték a
Putumayóban történteket, de tény, hogy amióta Bolíviában és Peruban
gumit termelnek, megdöbbentő kegyetlenségek történtek ez
országokban. Szó sincs arról, hogy a két ország kormánya közömbösen
tűrte volna ezeket a visszaéléseket. Ellenkezőleg: mélységesen elítélte a
súlyos kilengéseket. A gumi-vidékeket a hatásos állami ellenőrzés
központjaitól elválasztó óriási távolságok azonban lehetővé tették, hogy
lelkiismeretlen külföldiek, de ugyanúgy bolíviaiak és peruiak is,
büntetlenül garázdálkodhassanak. A gumi-termelők többségükben
hétpróbás gazemberek voltak, akik könnyűszerrel szerettek volna nagy
pénzekhez jutni. És szinte elképzelhetetlen: a gumi-ipar hatalmas,
szétszórt munkáshadserege meg sem értette, mi okozza szenvedéseiket.
Sőt, még küzdeni is hajlandóknak mutatkoztak ezen állapotok
fenntartásáért, ha a patrón, a főnök úgy kívánta. Jellemző, hogy amíg

73
egyénileg nem szenvedtek, mitsem törődtek mások sorsával, mások
szerencsétlensége inkább még mulattatta őket.
Egyetlen kormányzati felügyelő sem merészkedett a gumi-országból
az igazságnak megfelelő jelentést hazaküldeni — ha kedves volt számára
a bőre. A bosszúállás karja messzire nyúlt és Montanában olcsó volt az
emberi élet. Amikor például egy bírót az Acre-hoz küldtek, hogy
vizsgálja meg egy osztrák rendkívül kegyetlen meggyilkolásának
körülményeit, csakhamar rájött: az Acre-vidék kiskirályai közül többen is
belekeveredtek az ügybe. Ha jelentette volna, amit megtudott, nem tért
volna vissza elevenen. Viszont tudta, hogy ha hallgat, biztonságban
visszaérkezik Altiplanóba, csinos kis hallgatási díjjal a zsebében. Az
ügyet pedig úgy zárták le, hogy a megölt osztrák családjának valami
kárpótlást fizettek. Ki hibáztathatná ezért a bírót?
Rurrenabaque-ban semmiféle műszer nem várt ránk.
— Ne aggódjék emiatt — mondta Ramelles ezredes. — A műszerek
Riberaltában várnak önre. Pando tábornok ott tartózkodik, és neki van
ilyen felszerelése.
— Szeretnék minél hamarabb útnak indulni. Nincs értelme, hogy itt
vesztegeljek jegyeztem meg.
— Természetesen minden tőlem telhetőt megteszek az önök
érdekében, de ez bizonyos időbe telik. Közben van a Függetlenségi Nap,
s az ünnepségek végéig semmit sem intézhetek el.
Az ünneplés ivás-orgiák jegyében zajlott le. Ezt követte az egy hétig
tartó „mañanas”, a teljes semmittevés. Akkor La Pazból Riberaltába
igyekezve két vámtiszt érkezett a városba. Olyan tiszteletre méltó
személyiségeknek tűntek, hogy végre előkerítettek egy batelónt a
számukra és egyben a mi számunkra.
A batelón valamennyi hajófajta közül a legrosszabb tervezésű,
leghitványabb tákolmány. Valami külföldi agyában fogant meg, akinek
fogalma sem volt a hajóépítésről és tervezésről, de a hajó nyilvánvaló
hibái ellenére is mind a mai napig megőrizte eredeti formáját. A hajó
gerince egy baltával durván kiformált, és tűz felett kivájt fatörzs. A
kidolgozatlan hajóorrhoz és a fartőke gerendához nagy vasszögekkel
keményfa pallókat erősítenek, ezzel adják meg a hajó-formát. A hajó
középső részének keresztmetszete tompa „V” alakú, ennek végén kis

74
emelvényen áll a pálmalevelekből összeeszkábált védett hely, néhány
kényelmetlen üléssel a legénység számára. A víz állandóan beszivárog,
mint a szitán, s egy-két ember egyebet sem csinál, mint a vizet meregeti.
Negyven láb hosszú, szélessége tizenkét láb, merülése mintegy három
láb. Általában tizenkét tonna terhet szállítanak rajta. A legénysége tíz-
huszonnégy indiánból áll.
Rurrenabaque lakosaiból még nem sokan heverték ki az ünnepségek
következményeit. A kijózanodottak azonban megjelentek a parton és
búcsúlövéseket adtak le negyvennégyes Winchesterükből. Szerencsére a
lövések senkit sem találtak el. Az altamarani zuhogókon csak csodával
határos módon jutottunk át. A két vízmérő edény azonban nem tudott
megbirkózni a töméntelen beszivárgó vízzel, s ezért tíz mérfölddel a
város alatt a partra kényszerültünk. Ki kellett rakni az egész
szállítmányt, és nagy mennyiségű estopával, sulykolt pálmarosttal,
kívül-belül igyekeztünk tömíteni az eresztékeket.
Egy angol mérnök chacráján (kis birtokán) letáboroztunk. A mérnök a
kormány részére apró gőzhajót tart forgalomban. Ez a leleményes ember,
név szerint Pearson, egy kimustrált, szinte csak dróttal és zsineggel
összetartott gőzhajót működtet. A hajó éppen javítás alatt állt
érkezésünkkor, és Pearson büszkén mutogatta a javítási munkálatok
előrehaladását. A kazán fala helyenként szinte papírvékonyságú volt, s
bármilyen alacsony nyomás esetén is életveszélyt jelentett.
Az éjszaka folyamán egyszerre megdördült az ég, majd megeredt az
eső, s ömlött, mintha dézsából öntötték volna. A folyó kilenc lábat
emelkedett, hajócskánk elszabadult, oldalára fordult és a fáknak ütődött.
Izgatottan rohantunk utána, hogy megmentsük csomagjainkat. A száraz
évszak kellős közepén tartottunk, az Amazonas erdőiben azonban
telihold és különösen újhold idején mindig számítani kell záporesőkre. A
zivatart gyakran surusu követi: délről vagy délnyugatról fúvó szél,
amely olyan hideget hoz magával, hogy kora reggel néha vékony
jégréteg található a vizeken.
De amilyen gyorsan áradt, olyan gyorsan le is apadt a folyó. Partjain
rengeteg döglődő migalét — nagy, madárfogó pókokat — és félig
megfulladt kígyókat hagyott hátra.

75
A machupicchui „napóra”

76
Soratából fel kell kapaszkodnunk az Illampu hófedte csúcsai alatti
hágóhoz

Kalaptik a Mapiri folyón

77
 Másnap Pearsonnél reggeliztünk, amikor egyszerre halálra rémült
arckifejezéssel belépett José, a hajó egyik alkalmazottja.
— Jaguár volt a kunyhómban az elmúlt éjszaka — mondotta. —
Felébredtem és láttam, amint a szoba közepén állva néz bele az égő
gyertyalámpába. Függőágyamból kinyúlva a kezemmel elértem volna,
señores.
— Miért nem lőtte le? — érdeklődött Pearson. Senki sem aludt
ugyanis másképpen ezen a vidéken, mint hogy a fegyvere állandóan
keze ügyében volt. José Winchestere is mellette feküdt.
— Túlságosan közel állott hozzám, señor Pearson. Ha megpróbálom
megragadni puskámat, megtámadhatott volna. S ha nem sikerül egyből
leteríteni, ő végzett volna velem. Oly csendben feküdtem, mint egy hulla,
s egyszerre csak eltűnt. Olyan halkan és gyorsan ment ki, hogy szinte
magam sem hittem, hogy az előbb még a szobámban volt.
A Beni folyó mindkét partján rengeteg a mérgeskígyó. Ebben a
tekintetben sok más helynél rosszabb, mert ez a találkozási pontja az
erdőnek, a síkságoknak és a domboknak. Bozótos vidék, amit a kígyó
nagyon szeret. A legelterjedtebb a csörgőkígyó. Öt különböző fajtáját
ismerjük, hosszúságuk ritkán haladja meg az egy yardot. A surucucu,10 a
dupla méregfogas szörny a leghosszabb. Ezt sok helyütt pocaraya, vagy
„a bozót ura” néven ismerik, és — mint mondják — hossza néha eléri a
tizenöt lábat, szélessége pedig legvastagabb részén az egy lábat. A taya,11
a szürkés, világosbarna, vad és igen fürge faj, amely az indiai
hamadriadhoz hasonlóan, ha párzási időszakában emberi lényeket
pillant meg, azonnal megtámadja. Elterjedtek az óriáskígyók is, nem a
legnagyobbak, hanem a legfeljebb huszonöt láb hosszúak és elég
vastagok. Ezek a kígyók olyan állandó veszélyt jelentenek, hogy gyorsan
meg kellett tanulnunk az óvatossági rendszabályokat.

10 A csörgőkígyók családjának egyik faja. Ez a hírhedt „bushmaster", a „bozót

ura" (Lachesis muta), az egyik legveszedelmesebb mérgeskígyó. Ha méregfoga

kitörik, a mögötte fekvő fogcsirából igen hamar kinő az új méregfog.
11 Valószínűleg a bushmaster rokonáról, az ugyancsak hírhedt és roppant

veszedelmes, még ingerlés nélkül is támadó Lachesis lanceolatus-ról van szó.

Közismertebb neve: fer-de-lance. A Lachesis-féléknek nincsen csörgője.

78
 Nem messze tőlünk éltek a barbarók, a kegyetlen és ellenséges
vademberek, akiktől annyira rettegett Beni gumitermelő népe.
Hajmeresztő történeteket hallottam felőlük. Később magam is
találkoztam velük, s megállapítottam, hogy a mendemondák
nagymértékben túlzottak. Altamarani közelében az erdőben élt egy Öreg
félvér asszony a lányával. Az idős hölgy jövendöléssel foglalkozott. Volt
egy kristálygömbje, ebből merítette a tudományát, s az emberek
Rurrenabaque-tól Riberaltáig özönlöttek hozzá. Az asszony pontosan
olyan volt, mint a mesék boszorkánya: füvész, jövendőmondó és
szerelmi bájital-főző egyszemélyben. Bár — úgy mondják — jelentős
vagyonra tett szert, senki sem merészelte háborgatni, és a barbarók nagy
tisztelettel vették körül. Ő viszont megvetette a vadakat.
A bennszülöttek minden évben megünneplik az erdőben legnagyobb
ünnepüket. Egy kőoltár köré sereglenek, sört főznek, chichát, amelyet
azután hatalmas mennyiségben fogyasztanak. Ivás közben szájukat tele
tömik erős dohánnyal. Ez a keverék valósággal megőrjíti őket: a férfiak
és asszonyok vad orgiákat rendeznek. Egy ilyen ünnepség gyakran két
hétig is eltart.
A barbarók pálmafából készült, öt-tíz láb hosszú íjat használnak, s a
nyílvessző is hasonló hosszúságú. Az íjhúrt faháncsból sodorják. A fiúkat
úgy szoktatják hozzá az íj használatához, hogy egy kunyhó fölött
átnyilazva el kell találniuk a másik oldalon a papayafa gyümölcsét. Hol a
szokásos módon függőlegesen tartva használják íjukat, hol pedig
hanyattfekve a földön mindkét lábukat beakasztják az íjba, és a húrt két
kezükkel húzzák. Tudományukat olyan tökélyre viszik, hogy — felfelé
nyilazva is, — a lefelé szálló vessző halálos biztonsággal célba talál. A
nyílvesszőre a tollakat csavarva helyezik, hogy a nyíl — a
puskagolyóhoz hasonlóan — forogva és ezáltal egyenesen repüljön.
Lehetséges, hogy a puskacső huzagolásának gondolata innen ered? Az
asszonyok és gyermekek fegyvere a bambuszból készült, duplahegyű
szúró dárda. A dárda horgas végét majomcsontból faragják, és
gyapotzsinórral meg gumigyantával erősítik a nyélre. Harcok idején a
nyílvesszőket és a dárdahegyeket általában bekenik méreggel.
Tekintélyes mennyiségű estopával betömtük a batelónon támadt
réseket, majd ismét megrakottan útnak indítottuk, s folytattuk utunkat a

79
folyón. Fatönkök tömegén kellett minduntalan átverekednünk
magunkat, s nemegyszer csak a csoda mentett meg bennünket. A
fatönkök: a folyóba zuhant vagy az árvíz sodra által kimosott halott fák
törzsei és ágai. Az őserdőkben a létért való küzdelem során sok fát
elpusztítanak a paraziták, sokat a vihar dönt ki. Gyakran előfordul
azonban, hogy a beteg fa a környező fáktól nem tud eldőlni, hanem ott
helyben lábon korhad. A folyók feszítő áramlása „megeszi” a mocsaras
partokat, és így sok fa a vízbe zuhan, hogy ott veszélyes tönkké
változzék. Ezeknek a tönköknek sokszor csak a teteje kandikál ki a
vízből, de még ezeknél is veszélyesebbek azok, amelyek láthatatlanul a
víz felszíne alatt rejtőznek. Meggörbült ágaik közben gonosz
karóhegyekké alakulnak, s mivel e fák csaknem olyan kemények, mint a
vas, a karóhegyek a gyorsan haladó csónakot felhasítják, mint a papírt.
Óránként három mérföldes sebességgel sodort az ár. Nap nap után
halálos egyhangúság: a partok látványa sohasem változott. Kis
események is rendkívül fontosakká váltak, és az óriási vadonban éhesen
kutattunk az élet jelei után. Mindenütt rengeteg kacsa és vadliba, s
természetesen majmok, főleg a fekete marimono12 és a manuchi.13 A
manuchi a dél-amerikai bőgőmajom — Brazíliában bugio a neve — kora
reggelenként hangos ordításával ébreszti fel az erdőt.
Pecsenyének való vadat általában nehéz találni, ezért ezekben az
erdőségekben a majmok húsa is jó ételnek számít. Egészen ízletes, de
először elborzadtam a gondolatra, mert amikor a tűz fölött lepörkölték a
szőrét, kísértetiesen hasonlított az emberhez. A jövevénynek meg kell
edzenie magát, hozzá kell szoknia ezekhez a dolgokhoz, finnyásságát le
kell vetkőznie — különben éhen hal.
A folyópart egyik pontján hibátlan temetkezési urnát fedeztem fel.
Most már sajnálom, hogy nem hoztam magammal, mert Rurrenabaque-
ban igen értékes cserépedény leletekre bukkantak, és lehet, hogy néprajzi
szempontból ez is becses darabnak számított volna.

12 A szálkásszőrű pókmajmok egyik faja (Ateles belzebuth). Portugálosított

neve: marimono.
13 A körmösmajmok (Cebidae) családjába tartozó egyik bőgőmajom

(Alouatta) faj. Ez a majomcsalád csak az Újvilágban él.

80
 Altamaraniból történt távozásunk másnapján teljes sebességgel
nekirohantunk egy tönknek. A hajószemélyzetből négyen a vízbe
zuhantak és a doktor annyira megijedt, hogy utánuk ugrott. A pompás
öltözetű vámtisztek kékültek-zöldültek ijedtükben. A legénység többi
tagja is nyomban kiugrott, hogy megmentsék a hajót az elsüllyedéstől.
Számukra az egész csak jó tréfát jelentett. Azt hittem, hogy a batelonnak
örökre vége, s nagyon meglepődtem, hogy néhány további léken kívül
nem történt különösebb baja. Az új lékeket pár font estopával gyorsan
befoltoztuk, és tovább indultunk. Ha a batelon törzsének fája új, óránként
húsz mérföldes sebességgel kell nekirohannia egy sziklának, hogy akár
egy palló is szétrepedjen és kiszakadjanak a nagy, begörbített szögek.
Alig haladtunk valamit, amikor a legénység izgatottan kiáltozva
eszeveszetten evezni kezdett egy tágas homokpart felé, ahol
disznócsordát pillantott meg. A parthoz kormányoztunk, s az egész
legénység azonnal az állatok után eredt, kezükben a Winchesterrel. Az
erdő mélyéről, jó pár mérföld távolságról csakhamar tompa dörrenéseket
hallottunk. Ezek a tumupasa indiánok jó nyomkeresők, s egy óra sem telt
belé: két disznóval kerültek elé. A sűrű dzsungelben az európai egészen
biztosan eltévedne, ha sem a nap, sem. az iránytű nem vezetné, az
indiánok azonban szinte a meztelen talpukkal megérzik a visszafelé
vezető utat.
Könnyen jutottunk előre az árral, mégis kevés mérföldet tettünk meg
naponta. A teknősbékák ugyanis ez időben rakták le tojásaikat, s mi
gyakran megálltunk, hogy felkutassuk fészkeiket. A tartaruga,14 az
óriásteknős gyakori a Purusban és az Amazonas mellékfolyóiban.
Egyszerre ötvennél is több tojást lerak. Különös, hogy a Beni folyóban
nem található. Itt a tracaya, a termékeny kis teknős tanyázik, amely
körülbelül húsz tojást rak le egyszerre. A tojások ínyencfalatnak
számítanak. A gólya azonban éppen úgy szereti a tojásokat, és a madarak
nagy „szakértők” a fészkek felfedezésében. A teknős éjszaka rakja le
tojásait, és hogy elrejtse őket, elsimítja felettük a homokot. A természet
megtanítja ugyan teremtményeit erre, de arra már nem, hogy saját

14A pajzsoslábú teknősök egyik faja (Podocnemis expansa). Dél-Amerika

folyamaiban él. A tartaruga spanyolul teknőst jelent, s eredetileg a Földközi-
tenger környékén élő román nyelvű népek minden teknőst így neveztek.

81
nyomaikat is eltüntessék, és így, hacsak nem esik, könnyen rábukkanhat
az ember az elrejtett fészkekre. Idő kell hozzá, míg megszokjuk és élvezni
tudjuk a teknőstojást, mert olajos az íze. A héja vékony, nagyságra
körülbelül olyan, mint a golflabda.
Az éjszakát egy angol ember chacráján töltöttük. Ragyogó múlt után
került ide — mint általában ezek a remeték mind. Tanult ember volt, s
egykor fontos állást töltött be. Ezen az istenháta-mögötti helyen
megtalálta azt a belső megelégedettséget, amelyet a nagyvilág
megtagadott tőle, s az őrület, mely néha kitört rajta, önmagán és
élettársán kívül senkit sem zavart.
Gyötörtek bennünket a szúrós legyek, különösen a tabana15 és a
marigui, amelyet Brazíliában piumnak neveznek. A mariguik egész
felhőkben támadtak ránk nappal, és csípésük helyén kis vérhólyagok
keletkeztek. A tabana magánosan jött, de érkezését tűszúráshoz hasonló
csípéssel jelezte. Csípésük helye
Rurrenabaque alatt húzódik Beninek az úgynevezett „sivatag” része,
amely alacsony fekvése miatt megműveletlen, és a száraz évszakban
ellepik a vad indiánok, akik teknőstojásokat és halakat kutatnak itt.
Legénységünk szerint ezek az indiánok a nyugati parton tartózkodnak,
ezért mi mindig a folyó másik oldalán táboroztunk. Számos tragédia
játszódott le ezen a vidéken, a vadak nemegyszer véresen megbosszulták
a gumikonszernek lelkiismeretlen alkalmazottainak kegyetlenségeit.
A Madidi torkolatánál levő barraca lakói egy német és egy svájci
vezetésével legutóbb jelentős erővel megtámadták a vadakat. Egy falut
elpusztítottak, a férfiakat és nőket lemészárolták, s a gyermekek
koponyáját a fákhoz verve loccsantották szét. A támadók büszkén tértek
vissza nyolcvan kenu zsákmánnyal, s még dicsekedtek is
szerzeményükkel! A támadás egyetlen okául azt hozták fel, hogy néhány
félénk indián a közelben táborozott, s féltek, hogy majd rajtaütnek a
barracán. Mesélték, hogy ezek a nagy harcosok előszeretettel űzték azt a
„sportot”, hogy indián csecsemőket feldobtak a levegőbe és lezuhanás

15A Phlebotominae alcsaládba tartozó, igen apró, lepkeszerű legyek. Igen sok
fajuk van, vérszívással élnek; az angol nyelv sandfly név alatt foglalja össze őket;
a dél-amerikai tabana, marigui stb. névvel különböző fajait jelölik, rettenetesen
viszketett, s ha az ember elkaparta, könnyen vérmérgezésre vezethetett.

82
közben a machetére16 nyársalták őket. Tisztességes emberek az egész
folyó mentén utálattal beszéltek erről az egész dologról, s a kormány is
felháborodott az eset hallatán, de teljesen tehetetlen volt velük szemben.
Rabszolgaszerző támadás a vadak ellen általános gyakorlattá vált. A
barraca elfajzott lelkű vezetői sok elkövetett gaztettüket azzal az elterjedt
felfogással indokolták, hogy ezek az indiánok semmivel sem jobbak a
vadállatoknál. Később találkoztam a guarayo indiánokkal, és
értelmeseknek, tisztáknak, sokkal magasabbrendűeknek találtam őket,
mint a részeges folyómenti „civilizált” indiánokat. Igaz ugyan, hogy
ellenséges érzelműek és bosszúállók voltak, de gondoljunk a
provokációkra! Tapasztalataim szerint: a vadak közül vajmi kevesen
mondhatók természettől fogva „rossznak”, hacsak a külső világ
„vadembereivel” való érintkezés nem változtatta valóban ilyenekké őket.
Rendszerint hajnali szürkületkor támadtak, és szitává nyilazták a
toldetákat. A legénység minden tagja toldeta, szúnyogháló alatt aludt,
bolíviaiak és indiánok egyaránt. Aki esetleg megmenekült a mérgezett
nyilak záporától, nem nagyon gratulálhatott önmagának, amikor a vadak
kezébe került. Pando tábornok, aki Madre de Dios közelében felfelé
haladt a Heathen, és átkelt a mocsarakon a Madidi felső vízvidékére,
elmondotta, hogy ő és emberei a toldetákat felállították ugyan, de
jómaguk máshol feküdtek le, s így nyugodtan aludtak.
Reggelenként nyílvesszőkkel sűrűn átlyuggatva találtuk a toldetákat
— mesélte. — Sohasem tapasztaltunk közvetlen támadást, talán azért,
mert csoportunk nagy volt, de minden alkalommal nyugtalanítottak a
bokrokból, miközben ők maguk láthatatlanok maradtak,
1896-ban a bolíviai kormány egyik magasrangú tisztviselője
feleségével és mostohalányával utazott a Benin, amikor guarayók egy
hajnaltájt rájuk támadtak. Hanyatt-homlok rohantak a batelón felé, de a
nagy zűrzavarban az asszony hátramaradt a homokos parton, ahol
táborukat felütötték. Távollétét csak akkor fedezték fel, amikor a tutaj
már messze járt. A hölgyet a vadak több éven át falujukban tartották, és

16 A machete - széles pengéjű kopa-kés (bozót-kés), amely elengedhetetlen

szerszám a vadonban való közlekedésnél. Minden gumi-munkásnak volt ilyen
kése

83
végül egy rabszolgaszerző expedíció akadt rá. Az expedíció vezetője az
asszonyt négy félvér gyermekével együtt visszaadta a férjnek, de 300 font
sterlinget követelt e szolgálatáért. A férfi azonban időközben feleségül
vette mostohaleányát, s az a megrázkódtatás, hogy most íme viszontlátja
(halottnak hitt) első feleségét, az életébe került. A hölgy gyermekeivel s
lányával Santa Cruz de la Sierrában telepedett le, s szívesen számolt be a
maga nemében páratlan tapasztalatairól.
Riberaltában találkoztam egy életvidám és csinos osztrák hölggyel,
aki időnként egyedül elment az erdőbe, hogy találkozzék a pacaguara
indiánokkal és néhány napot velük töltsön. Egyedülálló gyűjteményre
tett szert fogakból készített nyakláncokból és egyéb ritkaságokból.
Az erdők tikkasztó forróságában mindenkit elfogott a kísértés, hogy a
batelónról beugorva megfürödjön a folyóban. Nem volt bölcs dolog, de
ha a vágy mindennél erősebbnek bizonyult, legalább megfelelő
elővigyázatosságot kellett tanúsítani a puraque,17 az elektromos angolna
miatt. E folyókban két fajtája található ennek a halnak: az egyik
körülbelül hat láb hosszú és barna színű, a másik — a veszélyesebb fajta
— csak három lábnyi és sárgás színű. Egyetlen ütése elég, hogy az ember
megbénuljon és megfulladjon, de az elektromos angolna még meg is
ismétli támadásait, hogy biztos legyen az eredményben. Úgy látszik, az
elektromos ütés kiváltásához az angolna uszonyának valamilyen
mozgása szükséges, mert ha mozdulatlan, bántódás nélkül meg lehet
érinteni. Az indiánok ennek ellenére még a döglötthöz sem mernek
hozzányúlni.
Az Amazonas vidéki folyók és különösen a Madeira mellékfolyóinak
másik gyűlöletes hala, a candiru.18 Két hüvelyk hosszú és negyedhüvelyk
vastag teste vékony fecskefarokban végződik. Hosszú, csontos ormánya,
erős fogsora van és bőrét finom, hátrafelé „fésült” tüskék borítják. Sok

17 A szóban forgó faj (Gymnotus electricus) Dél-Amerika folyóiban él, 2

méterre megnő, súlya 15-20 kg. Villamos ütése emberre nem halálos, de kábító
erejű és az elalélt ember gyakran a vízbe fullad. A spanyolok tremblador-nak,
megremegtetőnek hívják. Bennszülött neve: puraque.
18 A páncélos harcsák (Oricariidae) családjába tartozó, és Dél-Amerika

folyóiban élő több faj (Branchioica, Vandellia, Plectrophilus) bennszülött neve.

Egyéb halak kopoltyúüregének parazitái.

84
balesetet okoz ez a hal és a haláltusa hihetetlenül fájdalmas. A candiru az
ember és az állat természetes testnyílásain igyekszik behatolni, s ha már
egyszer bejutott, a tüskék miatt nem lehet kihúzni. Amikor Riberaltában
tartózkodtam, egy osztrák orvos két candirut operált ki egy asszonyból, a
Tombopata folyónál fekvő Astilleróban élő japán orvos pedig egy férfi
peniséből vett ki egy öt hüvelyknyi hosszú, különleges fajtájú candirut.
A homokos folyófenéken mérges ráják19 rejtőznek. Nem nagyok, de a
nyákos, kampós fullánkjuk okozta seb rendkívül fájdalmas és gyakran
veszélyes. A folyók népe szerint a legjobb ellenszer — a sebre vizelés.
Nem tudom megmondani, hogy ez így igaz-e, de annyit tudok, hogy
Nyugat-Indiában a tengeri sün szúrását is hasonlóképpen kezelik a
bennszülöttek. A rája finom eledel, és az indiánok kampós fullánkját
nyílvesszőikre helyezik
Útitársainknak, a két vámtisztnek idegeit túlságosan igénybe vette az
egyhangú hajóút, az örökké változatlan táj. Az ő gondjaikra voltak bízva
a Riberaltába szóló postazsákok. Nem csináltak lelkiismereti kérdést
belőle — feltörték a pecséteket, s így hozzájutottak a zsákokban talált
újságokhoz és folyóiratokhoz.
— Mit számít! Ha az újságok megérkeznek, úgyis mindjárt
köztulajdonná válnak — mondották mentegetőzésképpen.
De mire Riberaltába érkeztünk, a posta legnagyobb része elveszett, és
sokaknak, akik a postára várva a napokat is számlálták, jó képet kellett
vágniuk és türelemmel lesniük a következő posta jövetelét, amely talán
egy, de esetleg csak három hónap múlva érkezik meg!
A Madidi folyó torkolatánál, a mojosi síkságok szélén áll a Cavinas-
misszió, ahol egy indián törzs maradványai, az egykor nagy és hatalmas
toromona indiánok utódai élnek, kevés számú, de jó karban tartott
házikóikban. Az indiánok ültetvényein nyoma sincs a gyomnak és

19 A Trygonidae család Dél-Amerika tengerpartjain és folyóiban élő fajai.

Farkukon fűrészes élű tüskék vannak. Ezek nem mérgezők, de a farok
csapásával okozott tépett seb igen fájdalmas, s gyakran tetanuszfertőzés követi.
A nagy, tengerparti fajok horgászása a legmerészebb sportok egyike: a ráják
órákig tartó haláltusát vívnak, s feljegyezték, hogy a partra vont és haldokló
állat farkcsapása és tüskéi szinte felbontották egy vigyázatlan, odamerészkedő
bennszülött mellkasát és hasát.

85
gaznak. Kellemes ellentétei voltak a fehérek tulajdonában levő, rossz
karban tartott, elhanyagolt, terméketlen birtokoknak.
Innen kiindulva, a folyó mindkét oldalán gumi-telepek — barracák —
húzódtak, de csak egynek a gazdája látott bennünket szívesen. Az
iszákos, külsőleg is rossz benyomást keltő tulajdonosok lelkiismerete
bizonyára nem volt tiszta. Csupán Concepciónban találkoztunk
vendégszeretettel. A művelt, sokat utazott gazda feleségével és
gyermekeivel elbájolóan kedvesen fogadott, és üzlete is jól ment.
Derűlátóan nyilatkozott a Beni gumijának jövőjéről, de én nem érthettem
vele egyet. Szerintem elkerülhetetlennek látszott a hanyatlás, sőt az egész
vidék esetleges elnéptelenedése, hacsak a szervezett bevándorlást ki nem
fejlesztik.
Rurrenabaque-ból húsznapos utazás után. augusztus 28-án
Riberaltába érkeztünk. Itt találkoztam a feltűnő megjelenésű és
kimagasló képességű Pando tábornokkal, a volt köztársasági elnökkel, a
Beni tartomány képviselőjével. A tábornok kiterjedt kutatásokat
folytatott Bolíviában, és valószínűleg minden honfitársánál többet tudott
az országról. Buzdítólag hatott rám, hogy végre találkoztam egy olyan
hivatalos személyiséggel, aki valóban tudta is, hogy milyen munkát
várnak a Bizottságtól.
Felszerelési eszközök itt sem vártak. — Biztosan megkapom őket
Bahíában — vagy ahogy később nevezték — Cobijában, biztatgattak. De
már elég tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy csak annak higgyek, amit
saját szememmel látok.
— Rendelkezésére áll egy csónak, amely felviszi majd az Orton folyón
— mondotta a tábornok. — Porvenirből pedig szárazföldi út vezet az
Acre folyóhoz.
— Mit gondol, mennyi időt vesz majd igénybe a munkám az Acre-
nál? — kérdeztem.
— Félek, nem fogja könnyűnek találni, őrnagy úr. Úgy hiszem, két év
szükséges az elvégzéséhez.
Természetesen nem állott szándékomban két évet tölteni az Acre-nál;
ha munkáról van szó, nem tarisznyázom el az időt. Erről persze nem
beszéltem vele.

86
 A Beni és a Madre de Dios folyók találkozásánál a két part közti
távolság 500 yard. Riberalta, az összefolyásnál, valóságos város volt, a
pálmaleveles kunyhók néhol egész háztömböket alkottak. Néhányat
rozsdás calamina, hullámvaslemez tető fedett, a legfőbb gumivállalat, a
Suarez Hermanos épülete pedig vályogtéglából épült. Bár a Suarez-
központ egyszerű, központi udvaros, egyemeletes épület volt, mégis —
ahogy mesélték — több mint 12 000 font sterlingbe került! Minden tízszer
olyan drága volt itt, mint másutt. A túlzott árak ellenére mindenki
bőségesen étkezett, és valami megmagyarázhatatlan ok miatt mindenki
hitelre élt. Harminc gramm kenyeret négy pennyért árusítottak. De a fő
táplálkozási cikket, a marhahúst korlátlanul lehetett kapni. A mojosi
síkságról származó félvad állatok darabja még négy shillingbe sem
került. Az egyedüli bökkenő itt az volt, hogy a vevőnek magának kellett
a megvásárolt állatot megfogni — ha merte.
A szárazföld közepén elterülő Riberalta csak 500 láb magasságban
feküdt a tenger színe felett. Egy régi, körülárkolt indián falu helyén
épült, s a nyáron megduzzadt folyóknál csak hat lábbal magasabban. A
forróság sokszor elviselhetetlenné vált, de gyakran előfordulnak
surusuk, amikor a hőmérséklet árnyékban hirtelen 110 Fahrenheit fokról
40 fokra esik, sőt nemegyszer fagypontra zuhan. Ilyen alkalmakkor az
emberek visszavonulnak nyitott, szellős kunyhóikba, takaróik alá
bújnak, és várnak, amíg elvonul a surusu.
Arra értünk be a városba, hogy Madre de Diosban, a Heath folyó
torkolatánál lázadás tört ki, ahol egy kisebb egység katonái legyilkolták
tisztjeiket, majd Peruba menekültek. A lázadók közül egy indián katona
visszatért Riberaltába és kijelentette, hogy ő nem vett részt a
zendülésben. Hadbíróság elé állították, bűnösnek nyilvánították és 2000
korbácsütésre ítélték.
A Beniben használatos rövidnyelű korbács négy nyersbőr szíja a
végén kemény csomóra volt kötve. Feltételezhető volt, hogy az indián
nem éli túl az ítéletet, s így elérik a célt, a halálbüntetést, amit megfelelő
felhatalmazás hiányában közvetlenül nem mondhattak ki. A külföldi
ügyvivők tiltakoztak, de mindhiába. Az elítélt megkapta a kétezer
korbácsütést, és az orvos, az eset szemtanúja, később részletesen
elmesélte az egészet.

87
 Az áldozatot hasra fektették, két oldalára egy-egy katonát állítottak,
akik egy percig — minden másodpercben egyet — korbácsütéseket
mértek a testére. A sorban várakozó katonák az iram csökkenése nélkül
egymásnak adták a korbácsot. Ha valaki nem sújtott elég erősen az
indiánra, maga is ötven korbácsütést kapott. Az áldozat hétszer elájult,
de a korbácsolás szünet nélkül folyt tovább. Amikor végre befejeződött,
az indiánt ott hagyták a helyszínen. Később besózták a testét. Húsát szó
szerint lekorbácsolták csontjairól — mégis túlélte!
Ebben az időben három angol élt Riberaltában. Az egyik igen derék
férfi volt, aki nem osztozott a társadalom bűneiben, noha
negyedszázadot töltött itt. A másik megérkezésünk után hamarosan
meghalt, és pereskedési mániáján kívül nem volt egyéb vétke. A
harmadik a leggonoszabb, legdegeneráltabb ember volt, akivel valaha
találkoztam. Jól jövedelmező állása volt az egyik gumicégnél, de valami
oknál fogva megfosztották állásától, és — úgy tudom — néhány évvel
később Londonban főbe lőtte magát.
Az ivás nagyon elterjedt a lakosság körében, mint általában minden
ilyen helyen. Minden alkalom jó volt az ivászatra. Kegyetlenség és vad
szenvedélyek, példátlan mocsok, a külvilágtól való teljes elzártság, a
közlekedés hiánya, az áthatolhatatlan dzsungelek — nem meglepő, hogy
ilyen körülmények között az emberek nem találnak másban vigasztalást,
mint az ivásban.
Pandó tábornokot gyakran meglátogattam, s nem mulasztottam el
egyetlen alkalmat sem, hogy sürgessem elutazásunk előkészületeit.
Munkához akartam látni, amilyen gyorsan csak lehetett.
— Nem hiszem, hogy útnak indulhatna Bahíába három-négy hétnél
előbb — jegyezte meg. — És ha mégis odaér, ott is ragad, míg a folyó
megárad. Közben beiktathatná a Porvenir és Bahía közötti vasútvonal
előzetes terepfelvételét. A kormánynak nagy szolgálatokat tenne ezzel.
Miután megbeszéltem vele a határkijelölési munkálatok részleteit,
elhatároztam, hogy először az Acre-szakaszt végzem el, s csak azután
térek vissza Riberaltába a határ feltérképezése végett. Azután következik
majd a középső szakasz, s újból a feltérképezés. Utolsónak veszem az
Abuna-szakaszt. Kiszámítottam, hogy ha egy hónapot fordítok a
térképezésre, és minden szakaszon hat hónapot töltök, az oda-vissza

88
utazgatásokkal együtt két és fél évre lesz szükségem a munka
befejezéséhez, s ekkorra körülbelül a szerződésem ideje is lejár.

89
 VI. FEJEZET

AKIK SZOMORÚSÁGRA SZÜLETTEK

N
INCS semmi túlzás abban az állításban, hogy tíz riberaltai lakos
közül kilenc valamilyen betegségben szenved. Láttuk a
beriberitől részben megbénult áldozatokat, akik mankókkal
bicegtek, de nyomban összesereglettek, ha italról, ingyen ivásról volt szó.
Sokan harmadnapos lázban, mások tüdővészben szenvedtek, de többnek
a betegségét az orvosok sem tudták pontosan megállapítani. A városban
minden cég busás hasznot húzott a kuruzslószerekből. Az egészséges
embert csodabogárnak, ritka, rendkívüli jelenségnek tekintették. A
beriberi — a vízkórság egyik fajtája — mindennapi betegségnek
számított a folyók mentén. A betegséget valószínűleg a rossz táplálkozás
és a vitaminhiány okozza. Friss húst lehet ugyan kapni, de a fő táplálék a
charque — napszárította, sózott hússzeletek — és a rizs volt. A rizst
Santa Anából, Santa Cruzból, vagy a brazíliai Manaosból hozták, és
általában megdohosodott, mire kétévi raktározás után kiárusították.

90
(Emlékszem, hogy egy időben az Acre-nál még ezt sem lehetett kapni. (A
charque rendszerint hemzsegett a kukacoktól. Olyan büdös volt, hogy
csak háromszori átsütés után lehetett fogyasztani. Ennek ellenére
Riberaltában egy shilling és nyolc pennyt kértek fontjáért. A lakosság
kachasával --- ártalmas cukornádpálinkával öblögette le az ételek ízét.
Nem csoda, ha úgy hullottak, mint a legyek!
A városban sok erdei-indián rabszolgát tartottak. Ezeket
gyermekkorukban fogták el, és valamennyiüket megkeresztelték.
Néhányan hozzászoktak az új életmódhoz, de legtöbbjüket nem lehetett
betörni. Ha serdülő korban estek rabságba, előbb-utóbb meghallották a
vadon hívó szavát, és visszamenekültek az erdőbe. E fiatal vademberek
azonban sohasem felejtették el, amit tanultak. Gyorsan és fogékonyan
szívták magukba az új ismereteket — a különösen tehetséges indiánokat
még az európai egyetemekre is elküldték és ha törzsükhöz visszatértek,
igyekeztek népüket a civilizált ember szokásaira megtanítani.
Egy Winkelmann nevű német, akinek Riberaltában virágzó üzlete
volt, megvásárolt egy fiatal vadleányt. Németországban iskoláztatta,
utána feleségül vette. Többször teáztam náluk, és úgy találtam, hogy az
asszony nemcsak csinos, de jómodorú is. Négy nyelvet beszélt,
tökéletesen beilleszkedett új társadalmi helyzetébe, s nagyon jól nevelte
gyermekeit. Szabálynak viszont az tekinthető, hogy az erdei népeket
vagy veszélyes állatként egyszerűen lepuffantották, vagy kíméletlen
hajtóvadászat során foglyul ejtették, és rabszolgaként eladták távoli
gumi-ültetvényekre, ahonnan a menekülést meg sem kísérelhették, és
ahol a korbács a függetlenség leghalványabb érzetét is kiirtotta belőlük.
Santa Cruz de la Sierra városban és tartományban játszódtak le Beni
legtragikusabb eseményei. A munkásokat itt ötvenes csoportokra osztva
bilincsbe verték és eladták. Természetesen ez törvényellenes eljárás volt,
de a rövid időtartamra alakult szindikátusok az úgynevezett peonage —
adós-rabszolgaság — rendszerrel megkerülték a törvényt. Amíg a
folyami közlekedés a nagy cégek kezében összpontosult, a
sorsüldözöttek reménytelen jövő elé néztek. Minden menekülési kísérlet
szinte biztos pusztuláshoz vezetett.
Egyszer négyen valahogy megszöktek egy francia vállalattól, és
kenuval haladtak lefelé a folyón. A munkások főnöke, a mayordomus,

91
nyomukba eredt, elfogta őket, de ahelyett, hogy visszavitte volna a
rabszolgákat, ott helyben puskatussal szétverte a térden állva könyörgők
koponyáját. Jogorvoslat elképzelhetetlen volt ilyen esetekben. A helybeli
bírók havonként csupán 16 font sterling fizetést kaptak, és így a
megélhetés rákényszerítette őket a dugpénzekre. Mivel minden pénz és
hatalom a gumivállalatok kezében volt, az igazság érvényesülésére
csekély lehetőség nyílott.
A riberaltai börtönben meglátogattam egy franciát, aki féltékenységi
rohamában megölte munkáltatóját. A börtönben felesége élelmezte, Egy
napon valahogy elkapta az asszonyt és megfojtotta, ezért azután halálra
ítélték. Elmenekült és Brazíliába szökött, hála a bírónak, aki eladott neki
egy reszelőt.
A közvetlenül felajánlott megvesztegetési pénzt általában sértésnek
tekintették. Az volt tehát a bevett szokás, hogy óriási áron megvásárolták
a bíró tulajdonában levő épületfát vagy valami más árut. Ha törvény elé
kerültek, mindkét fél alkudozni kezdett az ilyen árucikkekre, és az
„igazság” természetesen a magasabb árat kínálónak jutott. Mielőtt
azonban ítéletet mondanánk ez arcátlan korrupció felett, vegyük
tekintetbe, hogy ezek a helységek földrajzilag és eszmeileg is igen távol
álltak a civilizációtól — és ami azt illeti, az ipari korszak kezdete előtt
hasonló esetek rendszeresen előfordultak Angliában is.
Ha valaki a nagy vállalatok keze közé került, mindegy, hogy fehér
vagy fekete, nem távozhatott munkáltatója engedélye nélkül. Egy
riberaltai angol ennek illusztrálására a következő történetet mondotta el:
— Utaztam egyszer az Ortonon valakivel, aki otthagyta egy ismert
cégnél vállalt állását, és magához véve mintegy 350 font sterling
megtakarított pénzét, igyekezett „meglógni”. Tudnunk kell, hogy
nagyon használható ember volt, s nem akarták elengedni. A cég egyik
barracáján partra csalták, s leitatták.
— Három napig szinte önkívületi állapotban tartották: olyan részeg
volt, hogy azt sem tudta, mit cselekszik. Azután hagyták kijózanodni, és
végül az orra elé dugták a számlát, amely 75 fonttal meghaladta egész
megtakarított pénzét. Mit tehetett volna? Egyetlen bíróság előtt sem
nyerhette volna meg perét a csalók ellen. Valószínűleg nem is akadt
volna bíróság amelyik meghallgatja. Kénytelen volt eladni feleségét és

92
lányát, hogy megszabaduljon adósságától, majd visszatért korábbi
munkahelyére. Én akkor találkoztam vele, amikor már felfelé haladt a
folyón. S amikor elmesélte a történetét, nem is amiatt őrjöngött, hogy így
rászedték, inkább azon háborodott fel, hogy családja nőtagjait ilyen
olcsón kellett elvesztegetnie!
Megjegyeztem, hogy az illető mindezt nagyrészt saját magának
köszönheti. Végeredményben nem volt rabszolga.
— Egyre megy — válaszolta az angol. — Tévedés lenne azt hinni,
hogy a peonage rendszerben fehéreket nem adnak el rabszolgának.
Ismeretes a két fivér története, akik valamilyen üzleti ügyben a Benin
jöttek lefelé. Valamelyik barracánál megpihentek, ahol éppen nagy
tétekben kártyáztak. Belekeveredtek egy pókerpartiba, és az idősebb
rengeteget veszített. Másnap reggel, amikor a fiatalabb fivér be akart
szállni a csónakba, a mayordomus megragadta, visszalökte a partra, és
korbáccsal kezdte ütlegelni. Bátyja ugyanis adóssága fejében eladta
rabszolgának! A fiatalember őrjöngött, de hatszáz korbácsütés
lecsendesítette. Ügy hallottam, később sikerült megmenekülnie, de nem
tudom, hogyan alakult további sorsa. Azt semmiképpen sem tartom
valószínűnek, hogy a nagy testvéri szeretet irányította volna…
Két nagy riberaltai vállalat felfegyverzett banditákat toborzott az
indiánok elleni hajtóvadászatokra. A szerencsétlen foglyokat törzsi
településüktől olyan messzire vitték, hogy tájékozódni sem tudtak, merre
járnak, s így menekülésük még kilátástalanabbá vált. Kaptak egy inget,
egy adag rizst, kiosztották köztük a szükséges szerszámokat, és a
korbács állandó fenyegetése alatt évenként hétszáz font gumit kellett
termelniük. Látszatra ez nem nagy teljesítmény, de a hatalmas területen
szétszórt gumifák és a szüntelen, megfeszített munka elcsigázta az
embereket. A gumiárak akkori konjunkturális alakulása mellett ez a
munkamódszer hatalmas nyereséget hajtott a vállalatoknak.
Minél tehetségesebb volt valamely munkás, annál nehezebb volt
menekülnie a gumicégek karmai közül. Fehér, fekete vagy indián, ha
egyszer az adósságok kelepcéjébe került, nem sok reménye volt, hogy
mégegyszer az életben visszanyerje szabadságát. Nagylelkűen
osztogatták a hitelt, ha arról volt szó, hogy az embereket tőrbe kell csalni.
Könnyű dolga volt a cégnek — amely nemcsak egyszerűen kifizette a

93
munkabért az alkalmazottainak, hanem az életfenntartáshoz szükséges
árucikkekkel és eszközökkel is ellátta őket — úgy intézni a dolgokat,
hogy a munkavállalók sohase kecmereghessenek ki az adósságok
hínárjából, s így örökké szolgák — peonok — maradjanak. Ezt azonban
mégsem nevezhetjük igazi rabszolgaságnak, mert végeredményben bért
mégiscsak kaptak. Gyakorlatilag rabok voltak, de nem rabszolgák. A
kifejezett rabszolgaság más volt, habár senki sem érezhette magát
biztonságban.
Egy riberaltai kegyetlen angol 30 fontért megvásárolt egy George
Morgan nevű négert. Alávaló módon bánt vele, és a négernek semmi
reménye sem volt, hogy valaha is megszabadul a rabszolgaságtól. Az
angol — hír szerint — eladta egy folyómenti barracára, ahol még ennél
az ördögi bánásmódnői is rosszabb sors várt rá. A különböző angol és
német ügyvivők beadványt írtak a kormánynak kiszabadítása érdekében,
és a kérvény másolatát elküldték Limába és Angliába is, de semmi sem
történt. A levelek valószínűleg sohasem értek el rendeltetési helyükre.
Az adósoknak azonkívül, hogy 24 órára kalodába rakták őket, le
kellett hogy dolgozzák azt az összeget, amellyel tartoztak. Megtörtént,
hogy egy barracában alkalmazott perui munka közben meghalt, mire
feleségét és hat gyermekét Riberaltában elfogták és peon-rabszolgaságba
küldték a cég egy másik barracájára.
Egy német, aki az egyik nagy vállalat adósa volt, egy teljesen
elkülönített barracára került, olyan helyre, ahol előzőleg valamennyi
munkás meghalt. Minden reményt feladhatott, hogy valaha is kikerül
onnan. Egy Pae nevű angol üzletet nyitott Riberaltábán, ezzel kihívta
maga ellen a nagyobb üzletházak féltékenységét. Összefogtak ellene,
tönkretették, adósságokba kergették, és névleges bérért szolgálatukba
kényszerítették. Nem számított ugyan egészen rabszolgának, de
reménytelenül meg volt kötve.
Egyik esetet a másik után idézhetném, melyeket nem hallomásból
ismerek, személyesen győződtem meg valódiságukról. Ezeknek a
szörnyű meséknek se vége, se hossza, mert abban a pokolban Riberalta
csak egy volt a sok hasonló hely közül, ahol ilyesmi megtörtént. Ha egy
szökevényt elfogtak, legkevesebb ezer korbácsütéssel, illetve annyival
büntették, amennyit feltételezhetően kibír. A perui Putumayónál történt

94
„túlkapások”, amelyeket Sir Roger Casement leplezett le, ennek a
rettenetes történetnek csak egy töredéke. Rabszolgaság, vérontás és bűn
uralkodott a folyóknál mindenütt, és ez addig tartott, amíg a talaj ki nem
csúszott a gumipiac alól. A Madeira folyónál dolgozók általában öt évet
bírtak ki. Másutt valamivel többet. A Soratától keletre ritkaság számba
ment, ha valaki magas kort ért meg. Dél-Amerika nem a
középszerűségek országa. Itt minden túlméretezett: a gumipiac
virágkorának túlkapásai sem voltak elszigetelt, kivételes jelenségek.
Santa Cruzban, a Riberaltától 10 mérföldre fekvő kis falucskában több
halálesetet okozott valami meghatározhatatlan, különleges láz. A
helybeli plébános igazi vállalkozói szellemmel aknázta ki a járványt,
hogy megvagyonosodjék. Három részre osztotta a temetőt:
mennyországra, purgatóriumra és pokolra, s ennek megfelelően
fizettetett a temetésért.

Szeptember 25-én egy batelónon elhagytuk Riberaltát tíz ixiamas és

nyolc tumupasa indián kíséretében. Egy kormányos és egy tolmácsként
szereplő katonatiszt egészítette ki csoportunkat. Tolmácsunk apja skót
volt, aki egész életét La Pazban töltötte bolíviai feleségével. Ez a fiatal
tiszt jó útitársnak bizonyult — ha józan volt.
Útrakelésünk másnapján elértük az Orton folyót, amely közismert
volt fatönkjeiről, a pirariákról20 és candirukról, krokodilusairól,21
óriáskígyóiról, a rájákról, legyekről, valamint arról, hogy környékén
vadhús sehol sem található. A folyam lomha áramlással halad a
meglehetősen magas partok között, nagy kiterjedésű mocsarak mentén.

20 A rokon Myletes nembe tartozó fajokkal együtt még a megsebzett kajmánt

is fölfalják, s annak csak váza marad meg.
21 A krokodil-félék dél-amerikai fajai. A leggyakoribb a fekete kajmán

(Caiman niger), a sakaré kajmán (C. latirostris) és a pápaszemes kajmán (C.

sclerops). Bár a szerző krokodilt ír, ez nem helytelen, mert Dél-Amerikában él az
orinokói krokodil (Crocodilus intormedius), - ám ez a Beni mentén nem fordul
elő.

95
Az Amazonas-vidék folyóinak legveszedelmesebb tulajdonságait
egyesíti magában, s csak az esős évszakban hajózható. A kis, szúrós
csípésű legyek felhőrajokban támadtak ránk. Szúnyoghálókkal kellett
lekötnünk a pálmalevelekből összetákolt fedélzeti „menedékház”
mindkét oldalát. Fejünkön hálós védősisakot viseltünk; s mégis, kezünk
és arcunk rövidesen egyetlen sajgó vérhólyaggá vált.
Itt hallottuk meg először a seringero madár éles üvöltésben végződő
hármas kiáltását. Nagyon élénk, vidám, rigó nagyságú madár, és
jelenléte jelzi, hogy gumifák vannak a közelben, mert tápláléka —
feltételezhetően — a gumifákon található élősdiekből áll. A gumigyűjtők
— itt seringeróknak hívják őket — e madár jelzésére indulnak kutató
útjukra.
Az Ortonon mindeddig nyoma sem volt erőszakoskodásoknak,
túlkapásoknak. A korbácsot látszólag csak akkor használták, ha más már
nem segített. Mitsem láttunk a rabszolgarendszerből, bár bizonyosan
tudtuk, hogy létezik. Nem messze, Madre de Diosban, volt egy barraca,
ahol nem gumival foglalkoztak, hanem gyermekeket neveltek a
rabszolgapiac számára. Azt mondják 600 asszonyt foglalkoztattak a
telepen! A legtöbb helyi igazgató és felügyelő becstelen, gyáva és
kegyetlen volt, tökéletesen hasznavehetetlenek voltak, ha arról volt szó,
hogy ellenőrizzék a munkát, de élt bennük a tisztességnek egy szikrája, s
ez visszatartotta őket a nyílt brutalitásoktól. Nem fáradtak bele soha
annak magyarázásába, hogy a félvérek és indiánok csak a korbács
nyelvén értenek. Gyakran maguk is félvérek voltak, ami pedig az
indiánokat illeti, ismételten meggyőződtem róla, hogy a bennszülöttek
milyen emberi módon válaszoltak a tisztességes bánásmódra.
Itt hallottunk az Orton menti — és gyakorlatilag a bolíviai
gumitermelés pionírjáról, egy kegyetlen emberről, aki az embereket
halálra korbácsolta, vagy a változatosság kedvéért hátrakötve kezüket-
lábukat, a folyóba dobta. Az volt a boldog, akinek az utóbbi jutott
osztályrészül. Ezekről a szörnyűségekről egy angol mesélt, aki egykor
szolgálatában állott, de úgy láttam, hogy tulajdonképpen ő is egy húron
pendült a gazdájával.
A legyek csaknem megőrjítettek mindannyiunkat. Nem volt maradás
tőlük, éjszaka is ugyanúgy csíptek, mint nappal. Amikor éppen

96
megfigyeléseket végeztem, kínjaim szinte elviselhetetlenné váltak, nem
tudtam megvédeni meztelen kezemet és arcomat.
A batelón új és új lékeket kapott, ahogy a fatönkök nekiütköztek.
Egyetlen órára sem hagyhattuk abba az estopa-tömítest. Az eresztékek
már annyira meglazultak, hogy a tömítés nem tartott sokáig. Az angol-
bolíviai Dan az első napokban csendben magába merült — igyekezett
magához térni a legutolsó riberaltai nagy ivásból. Amikor kijózanodott,
sokat alkalmatlankodott, többször rendre kellett utasítanom. De azért
szerettük, kedves fiú volt.
Egyik barracát a másik után hagytuk magunk mögött, rendszerint
csak étkezésre álltunk meg; vagy ha már kimerült a telep és
elnéptelenedett, akkor gyümölcsöt szedtünk az elburjánzott
ültetvényeken. Néha tábort ütöttünk a homokos partszegélyen, sokszor
aludtunk rovaroktól hemzsegő viskókban. Egyszer-kétszer kóbor
hangyák seregei árasztották el táborhelyünket. Ezek a hangyák
mindenhová eljutottak, és minden útjukba eső lényt elpusztítottak. A
forróság fullasztó volt, és csak ritkán fürödhettünk a folyóban a
veszélyes pirañák és ráják miatt. A folyó mindkét partján egészen a víz
széléig lehúzódó erdő szörnyű egyhangúsága nap nap után változatlan
maradt. Kivételt csak azok a kis tisztások képeztek, amelyeket a barracák
számára irtottak ki, bár zsúp- és nádfedelükkel ezek is mintegy részét
alkották a dzsungelnak. Sokszor már úgy éreztük, megtébolyodunk,
annyira kínoztak a legyek és rovarok.
Pando tábornok unokaöccsének a feleségét egy trinidadi barracán
találtuk, ahol családjával együtt sokkal fényűzőbb körülmények között
élt, mint amilyenek Riberaltában elérhetők lettek volna. Saját
ültetvényük, baromfi- és marhaállományuk volt; utóbbit szárazföldön
hozták ide a száraz évszakban, amikor járhatók az utak. Főúri módon
vendégül láttak bennünket, és egy-két napra elfeledtük az utazás
nyomorúságait.
Különös eset fordult elő egy mozóval (ahogy általában a bolíviai
munkást nevezik), akit mérgeskígyó mart meg. A méreg nem volt
annyira erős, hogy megölje, de két ujja összezsugorodott és leesett. A
kígyómarások gyakran végződtek halállal, mert mindenki mezítláb
járkált. Fedetlen lábbal még a legóvatosabb járókelő is óriási

97
veszélyeknek teszi ki magát, mert a kígyók egy része igen kicsi, de
marása halálos. Egészen biztos, hogy az itt valósággal hemzsegő,
rengeteg kígyónak mind a mai napig nem ismerik valamennyi faját.
Trinidadban elláttuk magunkat angol képeslapokkal. Nagyon
vágytunk már valami olvasnivalóra, így a lapokat újra és újra átolvastuk:
minden hirdetést, sőt még a könyvkiadó cégjelzését is. A hangyák már
át- meg átlyuggatták, a nyirkos levegőtől bepiszkolódtak, de számunkra
többet jelentettek az aranynál!
Amikor a Tahuamanu folyón felfelé indultunk, a folyó megduzzadt
ugyan a legutóbbi esőzésektől, mégis nehéz volt a közlekedés. Ledőlt fák
zárták el utunkat, hemzsegtek előttünk a tönkök. Csak állandó
fejszecsapásokkal tudtuk átverekedni magunkat, s így, mire viszonylag
jól hajózható részre értünk, érthetően kimerültünk. Nyolc indiánunk jó
munkásnak bizonyult, de majdnem elveszítettük őket, mert egy éjszaka
Willis pipáját tréfából megtömték iszappal, Willis pedig másnap reggel
megtorlásul bottal elverte őket. Ha akkor módjukban állt volna, biztosan
elhagynak minket, de végül minden rendbejött, s miután elmúltak a
sajgó ütések nyomai, megbékültek.
Az erdőben általában elterjedt vélemény szerint minden gringo ért
valamit az orvosláshoz. A Bellavista barracán megkértek, gyógyítsak
meg egy sárgalázban, itt ismeretlen betegségben szenvedő embert.
Véleményem szerint a betegséget a poshadt pocsolyavíz okozta. Mindig
magamnál hordtam kis orvosi kézikönyvemet, és tanulmányoztam a
számba jöhető kezelési módokat — és eredményt értem el! Gondolom, az
egész nem volt más ráolvasásnál, a lényeg mégis az volt, hogy a beteg
felépült.
Negyvenhárom napig tartó fárasztó utazás, halálos egyhangúság, a
legyek és az apró méhek nem enyhülő kínzása után Porvenirbe értünk. A
falu — ha egyáltalán falunak nevezhetjük — mindössze két faházból
állott, de az egyikre két emeletet húztak fel s így nem akármilyen ház
volt! A batelón visszatért a folyón Riberaltába, de a nyolc tumupasa
indián velünk maradt, hogy a felszerelés egy részét felszállítsák a húsz
mérföldnyire fekvő Cobijába. Dant Cobijába küldtem, hogy
gondoskodjék öszvérekről a műszerek szállításához.

98
 A Tahuamanu vidékét a gumicégek jól megmunkálták, és bármelyik
charcán — kis birtokon — kaphattunk banánt és más gyümölcsöt.
Minthogy Willis nemcsak kiváló szakács hanem ügyes halász is volt,
mindig jól ellátott bennünket. Valóban olyan remekül éltünk, hogy a hír
eljutott Cobijába is, ahonnan aztán tömegével jöttek hozzánk a félig éhen
halt katonák a helység lakosaival együtt, és élelemért, italért
könyörögtek. Hála indiánjainknak, vendégül láthattuk őket mivel éppen
elejtettek egy tizenkét láb hosszú, ízletes húsú, vörös, zöld és sárga
színekben játszó óriáskígyót.
Cobija a bolíviai-brazíliai határ mentén fekszik. Itt maga az Acre folyó
a határ. Amikor Porvenirből felfelé haladva elmentünk az 1903-as
harcokban elesett Aramallo ezredes sírja mellett, málhás öszvéreinket
kísérő egyik indián katona levetette magát a sírhantra, és szinte
hisztérikusan zokogott. Ez feltűnt nekem, mert a bolíviaiak azt állították,
hogy az indiánok képtelenek az érzelmekre. Megtudtam, hogy a mi
indián katonánk minden alkalommal hasonló módon fejezte ki bánatát,
amikor a sír mellett elhaladt. Mi is úgy éreztük, hogy sírva fakadunk,
mikor megérkeztünk Cobijába, mert ez a helység minden eddiginél
szörnyűbb volt.
Mint kikötőnek volt némi fontossága, mert a folyó idáig csaknem
nyolcszáz lábnyira emelkedett a tenger színe fölé, és ez lehetővé tette a
megszakítás nélküli hajózást egészen az Atlanti-óceánig. Valamikor telep
állt itt, de elhagyták, s az erdő ismét hatalmába kerítette. 1903-ban a
brazilok elfoglalták, de az indiánok segítségével támadó bolíviaiak
megsemmisítették őket. Nyílvesszőikre égő petróleumos gyapotot
csavartak, s ezzel kényszerítették a védekezőket állásaik elhagyására.
Egyetlen brazil sem menekült meg élve. Még három évvel később, a mi
megérkezésünkkor is ott hevertek a csontvázak a földön. A brazilok még
egyszer elfoglalták a helyet, de most már munkásként, és számuk
mintegy hatvanezerre emelkedett ezen a vidéken.
A műszerek miatti aggodalmam végre nyugvópontra jutott.
Kronométerem ugyan nem volt, mert az egyiket ellopták, a másikat
pedig Manaosban javították, és az egyetlen teodolit is annyira megsérült,
hogy használhatatlanná vált. A határfelmérést tehát saját
kronométeremmel és szeksztánsommal fogom elvégezni. Eltökéltem: a

99
munkát elvégzem, a felelős hatóságok érdektelensége és tunyasága
ellenére is. Bevallom azonban, néha annyira elkeseredtem, hogy
majdnem faképnél hagytam az egészet.
A nagy hajók, melyek Cobijától felfelé szállítottak, rengeteget kerestek
— sokszor utanként száz százalékos haszonnal dolgoztak —, de a száraz
évszakban áprilistól novemberig szünetel a hajóforgalom, csak a kis
kenuk és az igariték — csónakok — járják a folyót. A közlekedésre
alkalmas hónapokban szíriaiak és örmények lepték el a folyót.
Batelónjaikat dugig megtöltötte a gumiért cserélendő sok olcsó árucikk, s
sokkal gyorsabban megvagyonosodtak, mint felebarátaik, a
fáradhatatlan mercachiflerók, hegyvidéki házalók. Amikor a
hajóforgalom csúcspontján állt, Cobija nem is volt annyira kiábrándító.
Mint két nagy vállalat gumigyűjtő állomása, Cobija húsz katonából
álló helyőrséggel rendelkezett. Harminc polgári személy is lakott a
helységben. Egy iszákos őrnagy volt az intendente — kormányzó. Egy-
két külföldi is lakott itt — jó fiúk, de túlságosan szerették az italt. Az
ötven lakosból legkevesebb húszan beriberiben szenvedtek, amely néha
— mint heveny beriberi — 20 perctől 20 óráig terjedő idő alatt végez
áldozatával. Minden katona hetenként két font rizs fejadagot, két kis
doboz szardíniát, s féldoboz szárított rákot kapott, ebből kellett
megélnie. Megdöbbentett, hogy megfeszített munkát végző felnőttektől
elvárják, hogy ilyen élelmezés mellett még jó kondícióban is legyenek!
Nem csoda, hogy annyira megrohanták a magunkkal hozott
élelmiszerkészleteket; mi persze ingyen adtunk nekik belőle.
A Suarez-állomás orvosa minden helyi betegséget alaposan
tanulmányozott, s azt állította, hogy a beriberit a nyomorúságos
táplálkozás, az iszákosság és az általános legyengülés okozza, s bacilusok
terjesztik, de senki sem tudja, miként. Az espundia — a bélpoklosság egy
fajtája — szerinte ugyanilyen módon terjed.
— Várjon csak, amíg eljut Abunába — vigasztalgatott kedvesen —, ott
majd olyan tetanusszal találkozhat, amely csaknem azonnali halált okoz!
A beriberi és más betegségek következtében Cobijában minden évben
a lakosságnak csaknem a fele a másvilágra költözik. Megdöbbentő szám!
Nem is csodálkozhatunk ezen, ha figyelembe vesszük, hogy a ritka
baromfi kivételével az ehetetlen charque és a rizs volt minden

100
táplálékuk. Az erdőben bőségben van vad, de Cobija népe túlságosan
ernyedt és beteg volt ahhoz, hogy vadászni menjen.
Az intendente — műveletlen gazfickó, aki saját nevét is alig tudta
leírni — szenvedélyes kártyás volt. A hadsereg „főhadiszállásától” csak
kőhajításnyira laktunk, s egy éjjel magunk hallottuk, amint beosztott
tisztjének megparancsolta, hogy játsszék vele. A tiszt megtagadta. Az
őrnagy részeg volt, s dühösen ordítozni kezdett, mire a fiatal tiszt
utálattal hagyta el a házat. Az intendente erre előrántotta rozsdás kardját,
és a tiszt után tántorgott, aki a külső bejárati ajtónál megállt. Lágyékon
rúgta, majd kardjával felé sújtott és súlyosan megsebesítette.
Hallván az egetverő lármát, az intendente titkára kirohant megnézni,
hogy mi történik, és bolond módra szembeszállt felettesével. Az őrnagy
most őrá vetette magát, a ház körül kergette, és két kézre fogva a kardot
vadul csapkodott feléje. Ha eléri, nyomban kettészeli. A titkár számára
az egyedüli menekülési lehetőség a mi szobánk volt. Berontott és
falfehéren segítségünkért rimánkodott.
Szorosan a titkár nyomában beviharzott az őrnagy.
— Hol van az a piszok gazember? — üvöltötte. — Hová rejtettétek, ti
gringók?
— Megálljon! Szégyellje magát, hogy karddal támad fegyvertelen
emberekre! — mondottam.
Észrevette a sarokban meghúzódó, remegő titkárt, és már rá akart
rohanni, de visszatartottam.
Az őrnagy durva káromkodásban tört ki, és a csípőjén csüngő
revolvertokhoz kapott.
— Majd én megtanítalak, hogy kell beavatkozni más dolgába, te
átkozott gringó!
Megragadtam a csuklóját és kicsavartam a revolvert a kezéből.
Ebben a pillanatban a megsebesült fiatal tiszt belépett néhány katona
kíséretében, megragadták a verekedő és káromkodó intendentét, és
elvonszolták a „főhadiszállásra”, ahol aztán ágyához kötözték, amíg
kijózanodott.
Az eseményt hivatalos vizsgálat követte, amelynek során kiderült,
hogy a parancsnok — miután minden hitele kimerült — többször rendelt
a Suarez-cégnél italokat az „angol mérnökök” számára. Minden készletet

101
eladott, amelyhez hozzájutott, a közpénzeket elsikkasztotta, s most
felhasználta a lehetőséget, hogy a mi számlánk terhére juthat italhoz.
Pando tábornoknál azonnal levélben és a leghatározottabban tiltakoztam
az ellen, hogy a mi expedíciónkat italszámlákkal terheljék, s nem sokkal
később meg is érkezett Rurrenabaqueból az új intendente. Kiváló
embernek és megbízható barátnak bizonyult.
A hivatalos átszámítási árfolyam szerint egy font sterling 12,50
bolivianót ért, de itt az Acre-nál a mi egyfontos aranypénzünket csak
néggyel váltották át, és ez vásárlási erőnket vészesen megnyirbálta.
Tapasztalataim során most fordult elő első ízben, hogy az aranyat parin
alul váltották be. Erre sohasem tudtam magyarázatot találni.
Nem akartam sok időt vesztegetni Cobijában, és hamar elintéztem
minden, a közelben elvégzendő felmérési és helyrajzi munkát. Már
erősen esett, a folyó lökésszerűen duzzadt, s így reméltük, hogy el
tudunk hajózni. Pando tábornoknak ebben az időben elküldtem a
Porvenir és Cobija közötti egy méter nyomtávolságú vasútvonal tervét és
költségvetését, s előkészületeket tettünk, hogy elinduljunk felfelé a
folyón, s egészen a forrásig feltérképezhessük a vidéket.
Egy nagy kacsa ismeretlen okból bekövetkezett korai halála lehetővé
tette, hogy bankettet rendezzünk a lakosság jelesebb képviselői részére.
A kacsa egy fontomba került, egy másik baromfi további harminc
shillingembe. A tojás darabjáért két shillinget adtunk, saját
készleteinkből rákkonzervvel és gyümölccsel egészítettük ki a menüt.
Tizenöt üveg pezsgőt, hat üveg gint, egy brandyt és a kávéhoz három
üveg rumot is el fogyasztott a társaság. Mindennek az előteremtésével
Willist bíztuk meg — ő úgy megszagolta az étel és ital lelőhelyét, mint a
kutya a nyulat. A vendégeknek nem esett nehezükre, hogy minden egyes
üvegnek a fenekére nézzenek — nem volt szükségük az én segítségemre;
én különben sem szerettem az italt. A társaság azonban később még
„utánpótlást” is hozatott — persze hitelbe!
Egy-két nappal később befutott a kikötőbe egy személyszállító
hajócska, maga után vonszolva egy áruval megrakott uszályt. A
legénység közölte velünk, hogy az Acre utazó papja is úton van, jön
felfelé a folyón. Emberemlékezet óta gyűjti a pénzadományokat a
manaosi katedrális részére, s utanként ezer fontot is összeszed. A

102
házasságkötési szertartás 30, a misemondás 6, a keresztelés és temetés 10
fontba kerül nála. Emellett még harmónium vagy fonográf
hangversenyeket is szokott tartani fejenként 7 shilling és hatpennys
belépődíjért, ülőhelyekről viszont a hallgatóságnak magának kell
gondoskodnia.
Az Acre-nál különösen kifizetődött a gumitermesztés. A brazil
seringerók, akik a szerződésen kívül minden más kényszertől mentesen
dolgoztak, évenként és fejenként 500-tól 1500 font sterlingig terjedő
jövedelemre tettek szert. Jól tápláltak, rendesen öltözöttek és megfelelően
felfegyverkezettek voltak, s az egyenként 150 gumifából álló estradák,
központok körül centrókban, a folyóparton felállított fabódékban laktak.
Néhány tanult ember is volt köztük; legtöbbjük fonográfot is szerzett
magának. Itt nem ismerték a korbácsot, és a rabszolga-kereskedelem sem
volt rendszeres, de a bennszülöttek ellen időnként hajtóvadászatot
rendeztek, és az elfogottakat fejenként 60 fontért eladták. A
rabszolgakereskedelem azért sem virágzott, mert a törzsek — nagyon
bölcsen — elköltöztek e vidékről.
1906 karácsony napját ismét bankettal ünnepeltük, ez alkalommal egy
kereskedő házában. Én kerültem a főhelyre, s így persze nekem kellett
megtartanom az ünnepi köszöntőt. Egyre gyarapodó spanyol tudásom
révén fennakadás nélkül tettem eleget ennek a megtiszteltetésnek. A
többi vendég is sorban felszólalt — „hasznot húztak a szóból”, mint a
spanyol mondja — de lényegében minden felszólaló ugyanazt mondta.
Sok melldöngetés hangzott el, és előszeretettel hivatkoztak a „szívre” és
„nemes érzelmekre”. A beszédeket üdvlövés sorozatok követték — de
azzal már senki sem törődött, hová csapnak be a golyók! Szólt a zene,
vidáman ropták a táncot és korlátlanul fogyasztották az italokat. Hajnali
négykor a még öntudatnál levő vendégek elmentek egy másik házhoz
egy pohár friss sörre — de onnan már csak hárman tudtak hazamenni:
jómagam, Dan és egy Donayre nevű perui.
Másnap búcsúlövések kíséretében, señor Donayre hajójával elhagytuk
Cobiját, és megindultunk felfelé.

103
 VII. FEJEZET

AZ ACRE

S
EÑOR DONAYRE egy barracának volt a főnöke, több napi járásra a
folyamon felfelé. Érdekes embert ismertünk meg benne. Egy időben
a német vállalat, mely a Purus folyó mentén alkalmazta,
Putumayóba küldte, hogy kapcsolatot létesítsen a folyóparti indiánokkal,
tanulja meg nyelvüket és tegyen jelentést a gumi-helyzetről. Egy
nagyobb törzsnél feleséget szerzett magának, és két évig élt az indiánok
között.
— Kannibálok voltak — mondta —, és sokszor voltam tanúja annak,
hogy emberhúst sütöttek, fehér emberek húsát. A fehér ember húsa
azonban nem számított különleges csemegének, más indián törzsek
tagjait előnyben részesítették. Íze hasonló a majomhúséhoz.
— Maga is megkóstolta az emberhúst? — kérdeztem.
— Gondoljon arra, hogy velük éltem, és át kellett vennem szokásaikat.
Ha nem ezt tettem volna, akkor aligha tudnám most elmondani önnek
ezt a történetet.

104
 — Mennyire voltak fejlettek, úgy értem: szellemileg, társadalmilag …
?
— Ó, egészen értelmesek voltak! Szervezett kormányuk volt, s bár
minden külön közösség élén külön főnök állt, a hatalmat egy legfőbb
törzsfőnök gyakorolta, aki mint király uralkodott az egész törzs felett.
Néha elégették halottaikat, de rendszerint megették őket. Nagy bőség
mutatkozott nőkben, s bár többnejűség dívott, mégsem voltak
erkölcstelenek.
— Könnyű — mint undorító dolgot elítélni a kannibalizmust, de
gondolkozzék csak, őrnagy úr: miért volna nagyobb bűn megenni egy
halott embert, mint egy élettelen állatot vagy madarat? Ez legalább
ésszerű okot szolgáltat az emberölésre, amit korántsem lehet elmondani
a civilizált hadviselésről: s emellett kényelmes módja a halottak
eltüntetésének anélkül, hogy értékes termőföldeket foglalnának el, vagy
az égő test füstjével szennyeznék a tiszta levegőt. Természetesen ez
felfogás dolga. Az ember első gondolata, hogy a kannibalizmus
felháborító, de ha megszokta, nem talál benne sok kivetnivalót.
— Miért hagyta el őket?
— Feleségem elárulta, hogy összeesküvés készül valamennyi fehér
ember élete ellen. Úgy vélték, hogy a fehéreknek az indiánokkal szemben
tanúsított kegyetlensége az indiánok teljes kiirtására irányul, így hát alig
várták, hogy bosszút állhassanak. Nem hiszem, hogy rám különösebben
haragudtak volna, de hát én is fehér ember voltam, s így a többi fajtám-
bélivel együtt engem is meg kellett volna ölniük. Minden különösebb
nehézség nélkül sikerült elmenekülnöm, de meg kell mondanom:
sajnáltam otthagyni őket. A vadéletnek is megvan a maga előnye, s
mennél civilizáltabb az ember, annál könnyebben szakít régi életével,
hogy visszatérjen a puszta létezés végtelen egyszerűségébe. A legtöbb
fehér ember, akivel találkoztam és akiből „vadember” lett, megfelelően
iskolázott és művelt volt. Éppen ők azok, akik a legkönnyebben
alkalmazkodnak ehhez.
— Találkozhat fehérekkel, akikből indián lett, és néha láthat
indiánokat, akik fehérek. Magam is láttam ilyeneket, vörös hajuk és kék
szemük volt, mint a gringóknak. Kérdezzen meg bárkit a brazíliai
barracákon, ezen az úton felfelé, mindenütt ugyanezt hallja majd.

105
 Ekkor hallottam először a „fehér indiánok”-ról. Én is találkoztam
velük utam során és később vissza fogok térni erre a tárgyra.
A Purus és az Acre között hatalmas háromszög alakú földdarab terül
el, amelyet Bolívia kétmillió fontért adott el Brazíliának. Brazília nem
egészen három év alatt ennél lényegesen nagyobb értékű gumit termelt e
területen. Magam is láttam a barracákban felhalmozott rengeteg gumit,
amely Manaosba való szállításra várt. Értéke meghaladta a 70 000 fontot.
Mint már mondtam, a tulajdonosok számítása szerint — némi
szerencsével — száz százalékot keresnek minden gumiszállítmányon; de
néha, május és december között, előfordul, hogy a hajók az apadás
következtében megfeneklenek. Az Acre-ban gyakori tönkök eltörik a
hajócsavar-szárnyat, ezért nagy mennyiségű tartalék pótalkatrészt kell
magukkal vinniök. Egy nagy hajó egyszer egyetlen útja során 32
csavarszárnyat vesztett el. A folyó szélessége nem volt több 50 yardnál,
és mélyjáratú hajók csak akkor közlekedhettek rajta, ha a sekély,
tönkökkel teli víz az esőzések során legalább 25 lábat emelkedett, s még
ilyenkor is nehéz volt a sok kis zuhatagot elkerülni.
A határ másik oldalán, brazil területen, jól épített, tágas és
megfelelően bútorozott házakat láttunk. Porto Carlosban egy nagy
brazíliai barracában, ahol a hajóforgalom végződik, a tulajdonos
családjával együtt fényűzés közepette él gyönyörű otthonában,
bőségesen van mindene, még marhái is vannak, amelyeket Manaosból
hozatott.
A folyóparti etikettet sérti meg az utas, ha nem áll meg ezeknél a
barracáknál vagy centróknál, és nem iszik meg egy csésze teát vagy
kávét a telepesekkel. Az ilyen elhagyatott helyen élő emberek alig várják,
hogy híreket kapjanak a nagyvilágból, és ez az egyetlen módjuk arra,
hogy értesüléseket szerezzenek. Egy új arc megpillantása vagy rövid
beszélgetés az újonnan érkezettekkel a távoli civilizáció érintésének
érzését keltette bennük. A folyón felfelé vezető utunk során néhány
helyen megálltunk, de egy lelket sem láttunk, minden bizonnyal az
estradákon — a központokban — volt dolguk. Értékes gumibálák,
fegyverek, ruhadarabok, gramofonok és a legkülönfélébb vagyontárgyak
hevertek szanaszéjjel, bárki elvihette volna őket, de soha senki sem nyúlt
hozzájuk. Néha ilyesfajta felírást lehetett olvasni: „Mindennek van

106
tulajdonosa”, de erre aligha volt szükség, mert a lopás olyan förtelmes
bűnnek számított, hogy még álmodni sem mertek róla. A gyilkosságot és
erőszakot eltűrték, de a tolvajlást nem! Messze fent egy centróban
meggyilkolták a tulajdonost; a kúszónövények ellepték viskóját, a fű
kinőtt a halomba gyűjtött gumin, de a gyilkosok semmihez sem nyúltak
hozzá. Pedig egyetlen bolachának, gumibálának az átlagos értéke abban
az időben 30 font volt, amellett könnyen el lehetett szállítani, mert a
csónakhoz kötve úszott a vízen.
A folyónak ezen a részén nem volt sok vad indián, bár hallottam
panaszokat elszigetelt csoportokról, amelyek megtámadták a centrókat,
elloptak minden kezük ügyébe eső fémtárgyat, sőt néha megtámadták és
megölték a gumiültetvény munkásait is. A valaha számottevő
bennszülöttek lélekszáma erősen megcsappant a fehérekkel vívott
harcokban, és az életben maradottak nagy része felfelé, a folyó távolabbi
vidékére költözött.
Az éjszakát egy centróban töltöttük, ahol az újesztendő
megünneplésére összegyűlt egy csoport ültetvénymunkás. Az egyetlen
szobából álló viskót oszlopokra építették, hat lábbal a talaj felett: a
brazíliaiak bölcsen elkerülték, hogy a földön aludjanak.
E hely közelében élt a legszebb nő, akit valaha is láttam. Brazíliai
félvér volt, hosszú, selymes fekete hajjal, tökéletes arcvonásokkal és a
legragyogóbb alakkal. Nagy fekete szeme magában elég lett volna, hogy
elkárhoztasson egy szentet, hát még a trópusi vadon lobbanékony
latinjait! Úgy hallottam, hogy nem kevesebb, mint nyolc férfit öltek meg
érte, és ezekből egyet vagy kettőt ő maga sajátkezűleg szúrt agyon.
Valóságos női ördög volt, élő típusa a regényekben és filmekben szereplő
„vadon lányának”, még ránézni is veszedelmes volt. Addig tizenkét
férfié volt, és valószínűleg még többé lesz.
Egyik éjjel, amikor a Yacu folyó torkolatánál elterülő erdőben
táboroztunk és bebújtam a hálózsákomba, valami szőrös és undorító
szaladt végig a karomon és a nyakamon. Leráztam magamról, és a másik
kezem fejére hatalmas apazauca pók hullott. Szívósan hozzám tapadt,
alig tudtam lerázni, de végül mégis lepottyant a földre. Nagy szerencsém
volt, hogy a szörny nem csípett meg, mert ez a mérges pókok közé
tartozik, és csípése esetleg meg is öli az embert.

107
 Miközben Rosarióban néhány napig az út folytatásához szükséges
előkészületek foglaltak le, megérkezett egy bolíviai. Tagja volt annak az
expedíciónak, amely hat héttel előbb felfelé indult a Tahuamanun.
Elmondta, hogy Porvenirtől felfelé harminchat napi járásra széles indián
csapásra bukkantak, amelyet észak felé követtek a Yacu folyó felé — ez a
Purus egyik mellékfolyója —, és nagyszámú vadembert ejtettek foglyul.
Az expedíció természetesen rabszolgaszerző vállalkozás volt. Sok indiánt
megöltek, de a csoportnak magának is súlyos veszteségei voltak. A
kirándulás „eredményein” haszonnal túladtak, és a visszatérők
örülhettek, hogy élve megúszták a kalandot. — Nem minden expedíció
ilyen szerencsés.
— Emlékszem egy expedícióra, nem kevesebb, mint nyolcvan
emberből állt — mesélte a bolíviai. — A Tahuamanutól átkeltünk a Rio
de Piedrashoz, amely Maldonado mellett torkollik a Madre de Diosba. A
nagyszámú részvevő ellenére a mérgezett nyilak olyan sokat öltek meg
közülünk, hogy a megmaradtak fölhagytak a további úttal és
visszavonultak. Van ott egy törzs, az inaparik törzse. Tagjai világos
arcbőrű emberek, akik nem szeretik, ha zavarják őket, és valószínűleg ez
az expedíció volt az egyetlen, amely ilyesmivel próbálkozott.
Donayre betegesnek látszott, gilisztára gyanakodtam. Kezelésben
részesítettem — és mint orvos is megalapoztam tekintélyemet, amikor
felgyógyult egy olyan betegségből, amely már hónapok óta kínozta.
Minden erővel megkísérelt rávenni, hogy fogadjak el honoráriumot, hat
conto, azaz 360 font értékű gumit, és könnyekben tört ki, amikor
visszautasítottam.
Újból és újból felkértek — szinte könyörögtek —, hogy egyenesen
szédítő honorárium ellenében térképezzem fel a magán-
gumikoncessziókat, és ha nem lett volna más dolgom, bizony meg is
tettem volna. Egy ízben 5400 fontnak megfelelő összegű honoráriumot
ajánlottak fel olyan felvételért, amelyet három hét alatt el tudtam volna
végezni. A koncessziós terület térképére minden esetben szükség volt
ahhoz, hogy a szerződés jogilag is érvényes legyen. A rendes térképészek
túlságosan féltek a járványoktól és a vadaktól, nem voltak hajlandók
életüket kockára tenni ezen a vidéken, jóllehet nagyon rövid idő alatt
vagyont szerezhettek volna. Ami a vad indiánokat illeti, nem hiszem,

108
hogy féltucatnál többel találkoztunk volna a Rosario és az Acre forrása
közti egész területen. A puska látványa megriasztotta őket, és eltűntek,
amint megpillantottak bennünket. Hogy rájuk lőjek, az természetesen
eszembe sem jutott.
Az Acre menti gumikereslet, mint ezt számos jel bizonyította, túljutott
tetőpontján, valójában a végét járta. Ez volt a helyzet egész Bolíviában. A
kereslet még nagy volt és az árak magasak, de a kellemetlen rovarok és a
pézsma pekárik kimondhatatlan károkat okoztak a megnőtt fákban, a
növendékfák pedig csupán öt-hat láb magasságot értek el, azután
összezsugorodtak és elpusztultak. Gyakran csodálkoztam, hogy miért
nem ültettek gumifát, de azt mondták, a kísérlet kudarcot vallott. Talán
át lehetett volna hidalni a nehézséget, ha a gyors meggazdagodás nem
lett volna általános óhaj. Egy gumigyűjtő munkás egy év alatt két
tonnánál többet tudott termelni a jelenlegi viszonyok között — ez volt a
helyzet az Acrenál — és mindenki oly sok hasznot vágott zsebre, hogy
komoly megfontolás tárgyát nem is képezhette az az ötlet, hogy várjanak
tizenöt évig, amíg az elültetett fák kifejlődnek.
A Donayretól szerzett nagy batelónon január 9-én hagytuk el Rosariót
és mindjárt nehézségek közé kerültünk. A fatönköktől hemzsegő folyó
apadt. A csónak ehhez a szakaszhoz túlságosan nagynak bizonyult, de
jobbat nem kaphattunk. A helyzetet még rosszabbá tette, hogy rettenetes
esőbe kerültünk. A zuhogó zápor nagy erővel csapdosta a vizet és akkora
zajt csapott, mint a teljes sebességgel száguldó gyorsvonat. A moszkitók
nem hagytak békét, s amikor este letáboroztunk, függőágyunk nedves
volt. Másnapra szerencsére javult a helyzet, mert az eső megduzzasztotta
a folyót.
Nagy csónakunkat a Tacna barracánál sikerült két kisebbre
becserélnünk; s így az Acre felső folyásának hajózása megoldódott. Itt
éppen nemrégiben zajlott le egy dupla párbaj két testvér és két társuk
között egy tizenhét éves perui indián lányért, aki elragadtatottan figyelte
ezt a hódolatot. Szerintem nem volt szépség, de valószínűleg más
bájakkal rendelkezett, amelyek lángra lobbantották e négy bolond
szenvedélyét. A testvérek egyike megsebesült a karján és
gondatlanságból elvérzett, az egyik társ elmenekült, a megmaradó kettő

109
pedig átölelte egymást és örök barátságot fogadott. A házat a golyók át-
meg átlyuggatták, a párbaj láthatóan nagyon izgalmas lehetett.
Az indiánok ezen a vidéken sokat kellemetlenkedtek, és falvaikat a
folyóparttól bizonyos távolságra gondosan elrejtették. A rabszolgák
számára emellett jó menekülési utakat jelöltek meg. Az ilyen ösvények
készítésénél az volt a gyakorlat, hogy az ösvényeknek hirtelen vége
szakadt, érintetlen dzsungelsáv következett, s csak azon túl folytatódott
az út, mindig kerülve a folyó közelségét,
Tacna fölött, nem messzire Yorongastól, a folyó utolsó barracájához
érkeztünk. Ezen túl ismeretlen terület következett; a további felderítést
már semmi sem ösztönözte, a gumifa egyre ritkult, s a közelben
tanyáztak az ellenséges cateana indiánok. A környező erdők dús
vadászzsákmányt ígértek. Capibarakat, vízidisznókat és antákat,
tapírokat láttunk; húsuk igen ízletes, bár sokan úgy tudják, hogy egyes
vidékeken, valamilyen táplálékuk következtében mérgező hatású.
Pézsmapekárit ugyancsak nagy számban, sőt csordákban láttunk, ebből
arra következtettünk, hogy a szenvedélyes vadász hírében álló indiánok
távol vannak.
A brazil törvények szerint egy ember munkaterülete nem lehet
nagyobb, mint tizenkét mérföld a folyó hosszában és hat mérföld a
folyóparttól befelé. Ezt a határt egyébként sem lehet nagyon túllépni,
részben a vad indiánok, részben a nehéz gumibolachák szállítási
nehézségei miatt. Két mérföldnél nagyobb távolságra nemigen tudják
szállítani a bálákat. A centrókat itt gyakran megtámadták, s így ha
megpillantottak egy vad indiánt, azonnal rálőttek; a brazil kormány
ugyanis védelme alá vette a bennszülötteket, és nem engedélyezett
büntetőexpedíciókat. Ez nem azt jelenti, hogy a lövöldözés megengedett
dolog volt — távolról sem —, de e távoli helyeken nem volt mód ennek
megakadályozására.
A Purusban és az Acre-ban található a nagy harcsaféle, a pirurucu,
amelynek durva nyelve oly kemény, mint a cipőtalp, és alakja is hasonló
ahhoz, igen alkalmas az ételek reszelésére és a fa fényesítésére. A rája
gyakori itt, mert szereti a folyó homokos medrét. Sikerült elejtenem egy
tizenegy láb hosszú krokodilust, pedig az nagy ritkaság ilyen magasan a
felső folyásnál. A yorongasi telepvezető elmondta, hogy az Alsó-

110
 Rurrenabaque

San Antonio Banaca

Kutatócsoport, 1906. Az ülő alak a szerző

Az espundia egyik áldozata

112
Amazonasnál lőtt egy ötvennyolc láb hosszú óriáskígyót. Akkor
hajlottam arra, hogy elbeszélését túlzásnak minősítsem, de később —
majd még elmondom — még ennél nagyobbat is elejtettünk.
Itt mindenki guaraná teát fogyasztott. Ez az ital az Alsó-Amazonasnál
lakó guaraná indiánoktól származik, akik azt egy Manes nevű falu
közelében található növényből nyerik. A teát rövid, kemény hengerré
sajtolják, amelyet az imént említett hal nyelvével porrá reszelnek és
hideg vízbe öntenek. Elsőrendű üdítő ital, amelynek semmi káros hatását
nem tapasztaltam. Egyetlen brazíliai sem megy a vadonba nélküle. Nagy
a kereslet benne, és az eredeti guaraná teának magas az ára, de
forgalomban vannak hamisítványok is, amelyek ráadásul még
ártalmasak is. Íze hasonló a matéhoz, a paraguayi teához.
Yorongas közigazgatási főnöke kedves ember volt, és nem táplált
bosszút az indiánokkal szemben, bár kikergették egy barracából,
felgyújtották házát és elpusztították tizenöt tonna gumiját. Elég megértő
volt, hogy kijelentse: talán megérdemelték a támadást, mert maga is
látott expedíciókat, amelyek hihetetlen kegyetlenséggel bántak az
indiánokkal. Egyáltalán nem volt megszokott, hogy egy gumi-báró így
beszéljen, természetes, hogy fokozott megbecsüléssel viseltettem
irányában.
A Yorongas feletti folyórész viszonyait rosszul becsültük fel; két
csónakunk közül a nagyobbik túl nehéznek bizonyult, s így két kisebbre
kényszerültünk kicserélni. Kidőlt fák zárták el a folyót mindenfelé, véget
nem érő és fárasztó munka volt, míg keresztülvágtuk magunkat rajtuk és
átemeltük a csónakokat. Meglepődtünk a vadon életének szelídségén,
még a tapír is, amely pedig általában a legfélénkebb az állatok közül,
helyén maradt és méla kíváncsisággal bámult bennünket. Kis capibarák
vízidisznók — nyugodtan ültek a hátsó részükön miközben elhaladtunk
mellettük, és kísérletet sem tettek a megfutamodásra. Majmok
természetesen mindenütt ugráltak, köztük egy csaknem fehér fajta,
kisebb, mint a közönséges barna majom. Sehol máshol nem láttam
ilyeneket, csak a felső Acre-nál. Ezek a kis teremtmények oly érzékenyek,
hogy fogságban azonnal elpusztulnak. A madarak olyan tömegben
nyüzsögtek és oly szelídek voltak, hogy az indián legénységet alig
tudtuk visszatartani attól, hogy botokkal egy csomót agyon ne verjenek.

113
Egy óriás vidra, lobónak nevezték, fejét és vállát kidugva a vízből Willis
arcába ugatott, amikor az a csónak tatján éppen halászott. Willis úgy
meglepődött, hogy hirtelen hátra ugrott és a vízbe pottyant. Amikor
kihúztuk, valamit mormogott az ördögökről, mert sohasem látott még
ilyen állatot. A vidra jelenlétéből megtudtuk, hogy krokodilus nincs a
közelben, mert a krokodilus fél a vidrától és gondosan elkerüli azokat a
folyamszakaszokat, ahol vidrák telepedtek meg.
Amint tovább előre csáklyáztuk magunkat, a folyót szegélyező magas,
vörös homokkő partokon nagyobb állatcsontvázakat láttunk, amelyek
mutatták, hogy a sodrás hol mosta alá és döntötte be a partot. Őslény
maradványok mindennaposok voltak itt, és valamivel lejjebb
megkövesedett teknősbékát láttunk tökéletes állapotban. Ha megállunk
és megvizsgáljuk ezeket, lehet, hogy kihalt szörnyetegek vagy olyan
állatok maradványaira bukkantunk volna, amelyek már régóta nem
lakják ezeket az erdőket.
Yorongastól négy napi járóföldre ajakosdisznó-falkába ütköztünk, ami
persze óriási izgalmat okozott. A legénység nagy-hirtelen a parton
termett. Mindnyájan vadul igyekeztek kifelé.
Ropogtak a puskák, fütyültek a golyók, amelyek gellert kaptak a fák
lombozatán és csattanva ütődtek a fák törzsének. Egy szabályos ütközet
sem lehetett ennél veszedelmesebb, mert az emberek az esetleges
következményekre való minden tekintet nélkül durrogtattak a tömeg
közé. Kiabálás és ordítozás töltötte be a levegőt, a malacok visítottak és
rémülten futottak szerteszét. Willisnek egy kan átszaladt a lába között és
feldöntötte, s most ijedtében egy fán keresett menedéket. A disznók
annyira megrémültek, hogy nem is gondoltak támadásra. Mire minden
elcsendesült, öt disznó maradt a földön. Csak az ég tudja, mennyi
sebesült meg! Csodával volt határos, hogy az emberek közül senkit sem
ért találat, még Willist sem, aki lekecmeregve a fáról kijelentette, hogy ő
pedig meghalt. Siettünk megkóstolni a disznóhúst, elsőrangú ételnek
bizonyult, nem hiába tekintik ezt az erdő legkívánatosabb
zsákmányának. A legénység véleményét ékesszólóan fejezte ki az a tény,
hogy egyetlen diadalmas lakoma keretében, amely szürkülettől hajnalig
tartott, elfogyasztották mind az öt disznót.

114
 Állat egyébként is rengeteg volt. A hatalmas fákon a leoncitosnak22
nevezett kis szürke majmok légiója makogott és sivalkodott. Ezek alig
nagyobbak a selyemmajmoknál. Az éjszaka folyamán a nocturnók vagy a
maki-félékhez tartozó éjjeli majmok csészealjszemű tagjai összevissza
dobáltak bennünket bogyókkal és más lövedékekkel. A tábor raktárát
szigorúan őrizni kellett ezektől a kártékony, barna fosztogatóktól.
Itt már indiánok nyomait is láthattuk, lábnyomokat a folyóparton és
ösvényeket az erdőben, de csak egy pillantást vethettünk rájuk, mivel ők
maguk gondosan igyekeztek látótávolságon kívül maradni. Hébe-hóba
egy láb magas, kúp alakra faragott fatörzseket láttunk. Valószínűleg
vallásos célokat szolgáltak. Ha csapatunkban nem lettek volna indiánok,
akkor talán a vadak is inkább mutatkoztak volna. Erősen próbára tette
idegeinket az a tudat, hogy ők minden mozdulatunkat figyelik, mi
viszont csak sejtjük, de nem látjuk, merrefelé lehetnek. Ez azt jelentette,
hogy éjszakára őrt kellett állítani, és három óránként váltottuk őket.
Érintettük a Cascada de Avispast, ezt az egy vagy két láb magas
vízesést, ahol nyugodtan megfürödhettünk, az egyetlen
kényelmetlenséget a sárga, csípős tabana legyek jelentették. Nehéz
munka volt az ár ellenében felfelé haladni, mert nem kevesebb, mint
százhúsz zuhatagon és vízesésen kellett átevickélnünk, egyesek közülük
három-négy láb magasak voltak, és a nehéz kivájt csónakokat vállon
kellett átemelni. A vörös homokkövet fekete sziklák váltották fel, míg
végre egy meglehetősen magas vízeséshez értünk, amelyen túl a folyó
egy yardnyira összeszűkült. Csónakkal nem lehetett továbbjutni.
Szerettem volna a szárazföldön folytatni az utat a forrásig, amely már
nem lehetett néhány mérföldnél messzebb, de az indián legénységet nem
tudtam rávenni a gyaloglásra, magukra hagyni őket a csónakokkal pedig
nem mertem, mert tartani lehetett attól, hogy visszafordulnak és minket

22A karmosmajmok (Callithricidae) családjába igen sok faj tartozik. Ilyenek a

selyemmajmok (Callithrix), az oroszlánmajmok v. spanyolul ,,leoncitos"
(Liontocebus), a nocturnók v. éji majmok (Aotinae), a szálkásszőrű pókmajmok
(Ateles) stb. A szerző azonban téved, midőn ezeket a csak Dél-Amerikában
előforduló fajokat a makifélékhez (Lemuridae) sorolja, mert ezek viszont csupán
Madagaszkár szigetén élnek. Ez utóbbiak a majmok őseinek tekinthetők
(Félmajmok-Prosimiae)

115
ottfelejtenek. Így hát egy nagy fára rávéstük az expedíció elért
csúcseredményét, és visszafordultunk. Február 7-én érkeztünk ismét
Yorongasba, ahol néhány napot töltöttünk, miközben Willis lement
Tacnába, hogy kenyérsütéshez lisztet vásároljon.
Yorongasban szép banán és manióka ültetvények találhatók; ez utóbbi
jobb, mint a burgonya, és az egyik fő élelmiszer Brazília belsejében. Az
Acre-nál holdtölte vagy újhold előtt, illetve után négy nappal történik a
vetés, a gabona fajtájától függően. Ez a szokás általános egész Dél-
Amerikában. A vetést mindig a hold változásaival összefüggésben
végzik el. Ha valaki nem ügyel erre, akkor a néphit szerint a betegségek
hamarabb megtámadják a gabonát. Ugyanilyen elővigyázatossággal
történik a házak bezsúpozása pálmalevelekkel. Az a babona járja
ugyanis, hogy a fogyó hold vagy újhold idején levágott pálmaleveleket
sokkal gyorsabban falják fel a rovarok.
A barracán való tartózkodást felhasználtam arra, hogy előhívjam a
folyami úton készített fényképeket. Ezt a munkát a felvétel után
lehetőleg minél hamarabb el kell végezni, mert az erdők gőzölgő
nedvessége megtámadja a nem vízhatlan csomagolásban levő filmeket.
Nehézséget jelentett a megfelelően hideg víz előteremtése. Sok,
egyébként jó felvétel tönkrement az előhívó magas hőmérséklete miatt.
Az embernek a szíve fájt, ha arra gondolt, hogy hány fontos felvétel
semmisült meg balesetek következtében, de végül mégis elég maradt egy
átfogó jelentés megszerkesztéséhez.
Dan itt elhagyott bennünket és visszatért Tacnába, valószínűleg abban
reménykedett, hogy ott nagy ivászatokra lesz alkalma. Ezt a fiatalembert
holtrészegen hagytuk vissza Tacnában még felfelé menet, s csak jóval
Yorongas után ért utol bennünket. Sűrű bocsánatkérések közepette
érkezett meg táborunkba, esküdözött, hogy soha többé egy kortyot nem
iszik. Chalmerst nem nagyon tisztelte, és én mindig vártam, mikor
robban ki valami kettőjük között, de szerencsére ez nem következett be.
Yorongasban a telepvezetőt és több emberét igen rossz hangulatban
találtuk, mert egy fiatal cateana leány, akit foglyul ejtettek, s mint a
kutyát láncon tartottak, valahogy kiszabadult a bilincsből és elmenekült.
Később feltűnt Tacnában, az egyik seringero iránt érzett szenvedélye

116
visszacsalta a fehérek veszedelmes közelségébe. Ott is maradt, nem volt
szükség láncokra, hogy ott tartsák.
Mire Tacnába értünk, Dan már az eszméletlenségig leitta magát.
Otthagytam, és Willisszel meg Chalmersszel elindultunk az Acre egyik
kis mellékfolyóján, a Yaveriján, amelynek környékét fel kellett
térképezni. A folyón a tönkök és a vízbedőlt fák miatt körülményes volt
a közlekedés; a munkát még nehezebbé tette a legénység lustasága,
állandóan szemmel kellett tartani őket, különben nem dolgoztak. Jó
darabot haladtunk már a folyón felfelé, amikor egyszerre a folyópart
megkeményedett agyag-lerakodásában valamilyen megkövesedett
őshüllő kiálló koponyáját és néhány csontját pillantottuk meg. A
koponya öt lábnál is hosszabb volt, de a víz és a hordalékkavics annyira
tönkretette, hogy nagyobb károsítása nélkül lehetetlen lett volna
elmozdítani a helyéről. Néhány ép fekete fogat mégis sikerült
összeszednem.
Nem messze egy még nagyobb szörny csontváza hevert egy mély,
csendes tavacskában, de semmilyen módon nem tudtunk hozzá férni.
Háromszor ütköztünk össze a folyóban úszó tönkökkel, de
szerencsére semmi értékeset nem vesztettünk el, bár Chalmers minden
esetben, a tájolóval kezében a vízbe esett. A vízhatlan fémdoboz
megmentette mérőeszközeinket és az értékes kronométert. Mire
visszatértünk Tacnába, arról értesültünk, hogy Dan a legénységgel San
Miguelbe ment. Több órás kemény evezéssel utolértük őket, de Dan
addigra már megint részeg volt, így a batelón nélküle folytatta útját.
Rosarióban Donayre felesége üdvözölt bennünket, mert férje éppen távol
volt. Kellemes meglepetésként ért, hogy Rosarióban megkaptuk
postánkat; a levelek a legkülönfélébb helyeken is elértek bennünket.
Minden utazó készségesen vállalta a posta szállítását, ha megkérték, és
sohasem hallottam arról, hogy a leveleket elvesztették vagy ellopták
volna.
Négy napig voltunk Rosarióban, várva a batelón visszatértét, s ezalatt
Donayre csecsemőjét gyógyítottam, Willist láz ellen kezeltem, és filmeket
hívtam elő. Az esős évszak még nem kezdődött el, s így az a vélemény
alakult ki bennem, hogy a beszámolók túlzottak. Joggal hihető, hogy az
esőzés hevessége Dél-Amerika éghajlatának fokozatos változásával

117
csökken, bár rendszeresen minden hetedik évben rossz az esős évszak.
Gyakran láttam a folyópartok oldalán egykori magas vízállások nyomait,
amelyek messze felülmúlták a mért legnagyobb magasságokat, és
világosan mutatták, hogy régebben az áradások sokkal komolyabbak
voltak, mint most. Az árvizeket az Andesekben megolvadt hó okozza, de
ahogy az erdő vonala távolodik, eltűnik a hó és csökken a csapadék.
Rosario alatt mintegy három mérfölddel terült el egy barraca,
amelynek tulajdonosa szenvedélyesen rajongott a fonográfért.
Naplementekor a folyó fölött tökéletes tisztasággal hangzott a zene.
Recsegő hangját a távolság meglágyította, és a trópusi est homályában
rendkívül kellemesen hatott ez a távoli zene akkor, amikor 24 óra alatt
másodszor szünetelt a rovarok zenekara és minden, elcsendesült.
Kedvenc száma az „Estudiantina” volt, és ha hallom, még ma is
megjelenik lelki szemeim előtt az Acre, amint visszatükrözi az aranyos
fényben úszó égboltot és a partmenti őserdő sötét, éles körvonalait. Azt
mondják, a vad indiánok különös hangú fa-tamtamjaikkal 25 mérföldről
is tudnak érintkezni egymással. Hihető, hiszen a távolból hangzó
fonográf hangja is oly tiszta volt, mintha a szomszéd szobában szólna.
Az emberi hang az őserdőben legfeljebb 200 yardnyira hangzik el; a
puskalövést is csak fél mérföld távolságig lehet hallani. Bizonyos
madarak hangja azonban sokkal nagyobb távolságra terjed, sőt egyes
rovarok cirpelése is meglepően messzire elhallatszik.
A madarak éneke különösen szép az erdőben, mély visszhangot ad,
mintha zárt helyen énekelnének, hasonló ahhoz, amilyet az ember az
állatkertben a madárházak közelében hall. Egyetlen madár éneke sem oly
változatos, mint a mi angliai feketerigónké, míg az itteniek mindig csak
két vagy három, harangütéshez: hasonló hangot hallatnak. Egyikük
csicsereg, a másikuk károg, ismét mások fütyörésznek vagy sziszegnek.
Ha az ember nem látja a hang tulajdonosát, nem tudja eldönteni, madár-
e vagy rovar. A madárhangok közül a legfurcsább a trompetero, a nagy,
fekete kürtös madár kiáltása. Egy sorozat staccato kotyogással kezdődik,
aztán erősödik, mint a felgyorsuló motorkerékpár berregése, mígnem
hangos és hosszantartó trombitahanggá változik, hogy később ismét
átmenjen a staccato jelekbe, s végül tétován elhaljon az erdő zajában.

118
 Madarakról beszélve megemlítem, hogy Peru és Bolívia hegyvidékén
él egy apró, jégmadárhoz hasonló madár, amely fészkét a folyót
szegélyező sziklák védett, kerek üregeibe rakja. Az üregek jól láthatók,
de általában nem, vagy alig megközelíthetők.
Az áradásban levő folyón lefelé megtett könnyű utazás után február
23-án Cobijába érkeztünk, ahol éppen tetőfokán állt az időszakos
gumiforgalom. A lakosság már nem sínylődött az éhhalál szélén, hajók
jöttek-mentek, újakat vártak, és a vámhivatal csak úgy söpörte be a
pénzt. De itt Bolíviában a gumitermelés a fák könyörtelen és szüntelen
csapolása miatt már a végéhez közeledett. Brazíliában minden
gumigyűjtő három estradán dolgozott, így a fákat három naponként csak
egyszer csapolták, és tíz évi használat után nyolc évig pihentették.
Kiszámították, hogy az alatt az idő alatt, míg a gumit a seringere
összegyűjti és azt Manaosba vagy Parába szállítják — elveszti súlyának
felét. Ez a veszteség a gumigyűjtőt terheli, aki azonban ennek ellenére
jövedelmezőnek találta az üzletet, legalábbis addig, amíg az árak magas
színvonalon álltak. A seringero élete azonban rettenetesen kemény volt,
és csaknem mindegyikük valamilyen betegségben szenvedett.
Munkanapja reggel négykor kezdődött: a százötven fából álló estradát
körüljárta, és a fák törzsére erősítette a gyűjtőedényeket. Ritkább erdőben
a fák gyakran meglehetősen nagy távolságra álltak egymástól. Ezután
tűzifát vágott, majd földimogyorót gyűjtött: utóbbi fehér füstje felett
pácolták a gumit. Másodszor is körbe kellett járnia a fákat, hogy
összegyűjtse a gumitejet, majd hazatérése után kezdődött a bolachák, a
bálák füstölése, de ha közben egyetlen csepp eső esett rá, az felhígította a
tejet, és ezzel tönkretette egész napi munkáját. Emellett törődnie kellett
ültetvényével, vadat kellett lőnie, házat építenie és azt karbantartania,
csónakot készítenie és a gumit a gyűjtőhelyre szállítania.
Közeleg a nap, amikor az áradásoktól megszabadított egész erdős
területet benépesíti majd a civilizált ember, mozdonyok fütyülnek és
repülőgépek berregnek majd ott, ahol korábban a rovarok milliárdjainak
zümmögése volt az egyetlen hang. Az erdő nem önmagától
egészségtelen. A járványok a civilizált telepesek falvaiból terjednek
szerteszét, és ezért döntő mértékben a telepesek a felelősek, akik csak
saját vágyaik kielégítősével törődnek. A telepesekkel nem érintkező

119
bennszülött törzsek jó egészségnek örvendenek, márpedig az indiánok
nem laknának olyan helyen, ahol az élet kellemetlen és a föld
terméketlen.
Cobija felett, Porto Carlos közelében a folyó északi partján sűrű és
fekete petróleum szivárog, de nem lobban lángra. Valahol a Purus folyó
és a Chaco közti területen egyszer majd hatalmas mennyiségű olajat
fognak feltárni.23
Már vágytunk az általunk ismert világ hírei után és reméltük, hogy
Cobijában megkapjuk összes otthoni újságjainkat, amelyek kötegbe
csomagolva érkeznek Riberaltából. Igen, a kötegek rendben
megérkeztek, de az újságokat az öszvérek megették takarmány helyett!
El kellett fogadnunk a veszteség ilyen indokolását. A postahivatalnokok
szavában nem kételkedhettünk, az öszvérek pedig nem tudták
megcáfolni a vádat.
A ránk kényszerített semmittevés és szörnyű egyhangúság
időszakában egy Keller nevű német, egy Manaosból érkezett nagy hajó
kapitánya hozott valami életet. Szenvedélyes sakkozó volt, és időnk nagy
részét együtt töltöttük a sakktábla fölé hajolva. Keller elmondta, hogy
egy tonna áru fuvardíja Manaos és a felső Acre között huszonnégy font, a
gumi tonnájáé pedig harminc font. Nem csoda, hogy a hajók vállalták a
kockázatot, és hogy Manaos a gumi-konjunktúra tetőfokán arannyal volt
kikövezve!

23 Az erdős tartományokban máris több helyen működnek olajkutak, de a

fokozott termelésnek igen nagy akadálya a közlekedés hiánya.

120
 VIII. FEJEZET

A GONOSZ FOLYAM

A
BATELÓN a folyó egyik fákkal benőtt öble körül siklott el,
amikor az orrán valaki egyszerre meglepetten felkiáltott.
Felkaptam a fejem. A part mellett, nem egészen kétszáz
yardnyira előttünk, egy óceánjáró gőzös horgonyzott.
— Gyertek csak ki, gyorsan! — kiáltottam be Dannek és Chalmersnak,
akik a fedett részben vitatkoztak. — Láthattok valamit, amire ritkán van
alkalmatok!
Kimásztak a fedélzetre, és mellém állva a meglepetéstől tátva maradt
a szájuk.
A gőzősök között kicsinek számított — talán ezer tonnás lehetett —,
de a nem várt találkozásnak ebben a pillanatában hatalmasabbnak
látszott, mint a Mauritania, nagyszerűbbnek, mint az Olympic. Alig
hittünk a szemünknek! Hihetetlennek tűnt, hogy a világ másik végéről
származó valódi gőzhajót találunk itt, a szárazföld kellős közepében,
befalazva a sűrű, buja rengetegbe, a tengertől az egyik oldalon az

121
égbenyúló Kordillerák, a másikon pedig az 1600 mérföld hosszúságú
víziút által elválasztva. Fekete testét és piszkos sárga fedélzeti részét
rozsdacsíkok tarkították; merülési vonala nyolc lábbal emelkedett a víz
színe fölé; a magas, vékony, fekete kémény nem füstölt, de felette a forró
kazántól reszketett a levegő; a hajó kissé a part felé billent, úgyhogy
zömök árbocai csaknem teljesen elvegyültek a parti őserdő fáinak sűrű
lombozatában.
Amint elhaladtunk mellette, kibetűztük az orrán az elfakult írást:
Antonina. A parancsnoki híd alatti fedélzeten egy steward éppen egy
vödör piszkos vizet öntött a folyóba, majd félmeztelen alakját
kiegyenesítve ránk bámult. Kis ember volt, kócszínű hajcsomóval és
keskeny, csapott vállakkal. Senki más nem mutatkozott, és a parton sem
láttunk mozgást, de hát ez olyan időben történt, amikor az európaiak
ebédelni szoktak. Mocskos vászon szélfogók függtek a kazánház magas
ventillátorain, és a fedélzeti nyílásokból szellőző kürtők álltak ki. A
hajófar ívén ismét ez a név állt: „Antonina — Hamburg”, és alatta látni
lehetett egyetlen csavarszárnyát.
— Hé! — kiáltott fel Dan. Mi lenne, ha felmennénk a fedélzetre és
meginnánk egy pohár sört? Fogadok, hogy valódi, frissen csapolt német
sörük van.
De már elkéstünk. Az ár már tovább sodort bennünket, és
visszafordulni nehéz lett volna. Előbb kellett volna erre gondolnunk,
nem pedig együgyűen állni és bámulni a hajót.
— Mi a csudát kereshet ez itt? — kíváncsiskodott Chalmers.
— Gumit — mondta Dan. — Gumiért jött, és valószínűleg gépeket és
kereskedelmi árukat hozott magával. Szokatlan, hogy ilyen messzire
felhozzanak egy hajót.
Ez lepett meg engem is. A Madeirán alkalomszerűen lehet látni
gőzösöket, de egyikünk sem tartotta valószínűnek, hogy az Acre folyón
is találkozunk majd eggyel. A gőzösök azt bizonyították, hogy a folyó —
legalábbis eddig a pontig — hajózható.
A folyón lefelé néhány mérföldre voltunk Xapurytól, a legdélibb Acre
menti brazil falutól. Cobiját elhagyva brazil területre léptünk, és azonnal
észrevettük a változást: pompás karban levő barracák, jól megépített
házak és tehetős tulajdonosok jellemezték a falut. Cobija után Xapury

122
fényűző helynek számított, mert még szállodával vagy valami effélével is
dicsekedhetett, ahol egy napi szállás élelemmel együtt tizennégy
shillingbe került — a folyómenti árakhoz képest nem is drága.
A bolíviai falvakhoz hasonlóan Xapuryban is bőségben volt a szeszes
ital, és gyakori volt a mindenféle nyavalya. Az Acre vidék „vagányai” itt
gyűltek össze, hogy időnként mulassanak, s így a város gyakran volt
„forró” a szónak nem is egy értelmében. Dan volt a csapatunk piperkőce,
és a Cobijában kapott fizetését egy rend ruhára, aranyozott óraláncra és
egy pár förtelmesen magas sarkú és puhaszárú sárga csizmára költötte.
Hogyan kerülte el a „vagányok” figyelmét, nem tudom, pedig azok
minden gonoszságra képesek voltak, és egy Dan rovására végrehajtott
durva tréfa egy-két órára felvidította volna őket. Ezek a folyóparti falvak
szinte vonzzák magukhoz Brazília legnagyobb gazembereit. A helyi
csirkefogók nem vetették meg a centrók megtámadását sem, ellopták a
gumit és eltűntek, mielőtt még a seringerók észrevehették volna a kárt A
gumit igen könnyű volt elszállítani a folyón. Szakavatott revolverhősök
és késelők voltak, és minden aggály nélkül bármikor használták is
fegyverüket. Rendes ember nem mert közéjük keveredni.
A hajó látványa a civilizáció felvillanó szikrájaként hatott, de
emelkedett hangulatunk hamar elpárolgott, amint a folyómenti
barracáknál partra szálltunk. Ezek egyikén az évi halálozási arány 25
százalékot tett ki. Egy másikon valami titokzatos betegség folytán
minden öszvér elpusztult. Az emberek betegségeit legfőképpen az
alkohol okozta.
Még Xapurynál is rosszabb helynek számított Empreza, egy másik
brazil település; de itt csak annyi időt töltöttünk, amíg felvettük Placido
de Castro ezredest, az Acre vidék kormányzóját, aki elkísért bennünket
Capataráig, saját barracájáig. Az érdeme, hogy Capatarában sikerült
öszvéreket szereznünk az Abunához vezető szárazföldi útra, de még
ennél is jobban lekötelezett vendégszeretetével és szórakoztató
elbeszéléseivel. Az Abuna felső folyásának mellék folyóit kellett
kikutatnunk és feltérképeznünk, mert azok rendkívül fontosak voltak a
határrendezésnél.
Egy Campo Central nevű helyen megálltunk, hogy felderítsük
bizonyos folyók forrását és megállapítsuk helyzetüket. Utunk során

123
hatalmas, kör alakú tisztásokhoz értünk: átmérőjük egy mérföldnél is
nagyobb volt. Itt néhány éve még az apurina indiánok nagy falvai álltak.
Az indiánok közül néhányan még éltek egy Gavion nevű helyen, mások,
akik szerencsésen elmenekültek a rabszolga expedíciók elől, néhány
mérföldnyire északi irányban bevetették magukat az erdőbe, ahol
barátságba keveredtek a gumigyűjtőkkel, és az alkohol hatása
következtében gyorsan elzüllöttek. Nyomorúságos külsejű, kis termetű
emberek voltak, és nyilvánvalóan veszélytelenek. Halottaikat ülő
helyzetben temették el; a tisztásokon mindenfelé sírokat találtunk.
A megmaradt kis csoport Gavionban lassan civilizálódott és
meglehetősen elégedettnek látszott, csak az volt a baj, hogy Kurampura,
a rossz szellem sokat kellemetlenkedett nekik. A sikertelen vadászat
mindig Kurampura műve volt, és az isten kiengesztelésére gyakran
áldoztak embert, mégpedig úgy, hogy egy palo santo fához kötözték. A
palo santo — szent fa — a dél-amerikai őserdők egyik leggyakoribb átka.
Puha és könnyű fa, általában a folyópart közelében nő és a mérges,
rendkívül fájdalmas csípésű brazíliai tűzhangya24 kedvenc fészke. Elég,
ha valaki megérinti a fát — abban a pillanatban hangyahadseregek
rohannak ki a lyukakból bőszült támadásra készen, még az ágakról is
rávetik magukat az arra haladókra. Néhány órai fához kötözés biztos
halált, de előzőleg leírhatatlan szenvedést jelent. Ismertem alávaló
fehéreket is ezen a vidéken, akik szintén alkalmazták a kínzásnak ezt a
válfaját. Mint a legtöbb mérges rovar, a tűzhangya is lehetőleg az ember
nyakát támadja meg, csak a darazsak rontanak neki a szemnek. A palo
santo törzsének alsó részén nincsenek ágak, és több lépés körzetben
egyetlen levél, egyetlen fűszál sem nő.
Gavion közelében nagy szerencsével menekültem meg. Az ösvény
mentén számos mély folyómeder állta utunkat, amelyek felett durván
faragott, fatörzsekből készült híd vezet át. Nedves időben az öszvérek
legszívesebben a külső törzseket használják, mert azok kevésbé síkosnak
tűnnek, s ennek következtében ezek külsőleg is a legelhasználtabbnak és
legveszélyesebbnek látszanak. Határozottan idegesített a helyzet, de

24 Valószínűleg az Azteca vagy valamely rokon nembe tartozó hangyáról van

szó, amelynek az ún. hangyanövények gallyaiban és törzsében élnek. Roppant
harcias, fájdalmas csípésű hangyák.

124
azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy az öszvér — ösztönösen
vagy megszokásból — biztosan jobban tudja, hogy mit kell tenni, mint
én.
Éppen egy ilyen meredek partú folyó felett haladtunk át, amikor a
fatörzs eltört, s mi hatalmas csobbanással a vízbe estünk. Én az állat alá
kerültem, amely súlyával a folyó iszapos medrébe nyomott. Ha a fenék
kemény lett volna, egyetlen ép csontom sem marad, mert az öszvér
rémülten rúgkapált a nagy igyekezetében, hogy talpra álljon. Még
mielőtt az utolsó csepp levegőből kifogytam volna, valahogy sikerült
kidugnom fejemet a vízből. Hajszálon múlt a dolog, de egy kényszerű
fürdésen kívül más bajom nem esett.
A baj ritkán jár egyedül. Egyik indiánunk, tiszta rosszindulatból, félig
átvágott egy hatalmas fát, amely aztán éjszaka óriási robajjal az alvó
tábor közepére zuhant. Senki sem sebesült meg, de a függőágyak
ponyvatetői és a húzó kötelek ronggyá szakadoztak. A lezuhant fa
ágairól kicsi, de nagyon mérges feketehangyák légiói árasztottak el
bennünket, és a katuki25 legyek tűhegyes fullánkjaikkal nekiestek
védtelen testünknek. Az éjszaka hátralevő részében senki nem tudott
már aludni — a rovarok lehetetlenné tették.
Az Abuna felé vezető ösvényt zuhogó esők és áradások járhatatlanná
tették, s ez arra kényszerített bennünket, hogy néhány napra megálljunk
az Esperanza nevű centróban, ahol valaki két nyergünket ellopta, s az
erdőbe szökött. Ha valaha is elfogják a tolvajt, nem sok jót jósolok neki,
mert a nyergek tulajdonosa Placido de Castro volt.
Aznap, amikor az Abuna menti Santa Rosába érkeztünk, két
gumiszedő halt meg kígyómarástól. A helység az ingoványos vidék
közepén feküdt, mely valóságos paradicsoma volt mindenfajta kígyónak
— beleértve az óriáskígyót is. Ez utóbbitól az emberek annyira rettegtek,
hogy a barracát általánosan büntető telepnek tekintették, ahol a
gumiszedők is csoportosan dolgoztak, mert oly sok magányos ember
tűnt el titokzatos körülmények között, hogy féltek egyedül maradni. A
helység bolíviai területen feküdt és Suarez Hermanoshoz tartozott —
talán a leglehangolóbb hely, ahol valaha is jártam, bár gumiban igen

25 Valószínűleg a pilleszúnyogok egyik fajáról van szó.

125
gazdag vidék. Az épület egyetlen jótulajdonsága az volt, hogy
kétemeletesre épült, de mindössze két lábbal magasabbra a normális
folyószintnél, aminek következtében az áradás gyakran elöntötte, száraz
évszakban pedig egész iszapóceán vette körül. Egy jó családból
származó francia vezette a barracát, aki — bár beteg ember volt — az
ottani élet szinte kibírhatatlan unalma elöl menekülve négy, eléggé
csinos indián nőből álló háremet tartott. Santa Rosa problémája az
állandó munkaerőhiány volt. Az itteni halálozási arányszámot meg sem
említem, magam is alig akartam elhinni.
Az egyik itteni kígyófajnak feje és testének egyharmada olyan lapos,
mint a szalag, a többi része viszont hengeres. Egy másik fajta teljesen
vörös színű, csak a fején látható egy fehér kereszt. Mindkét fajta mérges.
Éjszaka gyakran láttuk a parázsló tűz fényét tükröző óriáskígyó csillogó
szemét.
— Az Acre-nál fehér indiánok élnek — közölte velem a francia. — A
fivérem egyszer kisebb hajóutat tett felfelé a Tahuamanun, és egy napon
messze a felső folyásnál valaki hírül adta, hogy a közelben fehér
indiánok tanyáznak. Nem hitte el, sőt még gúnyolódott is azokkal, akik
ezt állították, de azért csónakba szállt, és meg is találta az indiánok
félreismerhetetlen jeleit. S egyszerre jól megtermett, arányos testű és
határozottan jó külsejű vademberek támadták meg kis csoportját: bőrük
fehér, hajuk vörös és szemük kék volt Úgy harcoltak, mint az ördögök, és
amikor fivérem egyet agyonlőtt közülük, a többiek a holttesttel együtt
eltűntek az erdőben.
— Azt mondják, hogy fehér indiánok nem léteznek, s ha mégis
bizonyíték van az ellenkezőjére, akkor spanyol és indián félvéreknek
minősítik őket. Ezt azok mondják, akik sohasem láttak fehér indiánokat;
akik láttak, azok másként gondolkodnak.
A rovarok és a láz meghaladták Chalmers erejét. Már egy idő óta
figyeltem fokozódó levertségét, elerőtlenedését, és féltem, hogy az életét
kockáztatja, ha továbbra is velem marad. Így hát azt javasoltam, hogy
térjen vissza Riberaltába. El voltam rá készülve, hogy visszautasítja, így
hát meglepődtem, milyen készségesen fogadja el javaslatomat. Április
10-én öt, ugyancsak lázas tumupasa indiánnal valóban visszaindult.
Willisen és Danen kívül három indián maradt velem, nekünk kellet

126
felhatolni az Abunán és pontosan megállapítani folyását. A forrásvidéket
nem a legmegfelelőbb eszközeinkkel már feltérképeztük, de hogy
befejezzük a munkát, a folyó többi részét is fel kellett mérnünk. Nem
mintha felfedezetlen terület lett volna — 1840-ben már felhatoltak a
forrásáig, és a felső folyása mentén több barraca is állt —, de igen rossz
hírű folyó volt: partjait gyakran kiöntések és mocsarak árasztották el,
középső szakaszán pedig a félelmetes és mindig ellenséges pacaguara
indiánok tanyáztak. Nemrégen megöltek egy brazilt és sok foglyot
hurcoltak magukkal az őserdőbe. A vidék lakója volt az óriás-anaconda,
a legnagyobb óriáskígyó is, mely a lázzal fertőzött hatalmas
ingoványokban leskelődött áldozatára.
Milyen kár, hogy ezek a folyók elvesztették régi indián nevüket, mert
a régi név mindig kifejezte a folyó jellegzetességét. Az Acre neve
eredetileg Macarinarra, vagyis a „Nyílfolyó” volt, mert itt nőtt a nyíl-
készítéshez alkalmas bambusz nád. A Rapirrant, az Abuna egyik
határmenti mellékfolyóját régen „Inda folyónak” nevezték arról a
kúszónövényről, amelyet széles körben használtak házépítésnél. Egy
másik kis folyó, a Caipera régi neve „Gyapot-folyó” volt, és így tovább.
Egy napon a régi elnevezések feledésbe merülnek — ez veszteség olyan
vidéken, amely stratégiai ásványokban gazdag.
Placido de Castro átjött elbúcsúzni, mielőtt Santa Rosából elindultunk
volna a most vásárolt igaritén. Az ezredest megszokott módon egy
csapat különféle fajtájú kutya kísérte, amelyek minden pillanatban
leültek vakaródzni. Az erdőben a kutyák egész idő alatt vakaródznak:
életüket vakaródzással töltik; a csoda csak az volt, hogy bőrük csupán
foltokban jött le, és nem egyszerre egész testükről. Utoljára láttam akkor
az ezredest, mert nem sokkal később ismeretlen gyilkos lelőtte az úton.
Halála veszteséget jelentett a brazíliai gumi-terület részére, mert jó és
felvilágosult ember volt.
Az ezredes, aki az 1903-as Acre körüli zavargásokban jelentős
szerepet játszott Brazília oldalán Bolívia ellen, elmondotta, hogy
embereit kezdetben keki színű egyenruhába öltöztette, de ez annyi
sebesüléshez vezetett, hogy később zöldbe öltöztette őket. A zöld szín
nem rikít az erdőben: és a veszteségek mindjárt jelentős mértékben
csökkentek. Véleménye szerint a zavargásokat a rossz közigazgatás

127
eredményezte. Saját szerepéről szerényen hallgatott, de híre messze
túlterjedt az Acre vidékén.
A gumigyűjtő munkások helyzete nagyon megalázó volt; s mégis, egy
seringero ismerősöm, aki hat évig járt Angliában iskolába, levetette
összes európai szokásait európai ruháival együtt, és szabad akaratából
visszatért ide. Bármennyire művelt és tanult legyen is az ember, ha
egyszer belekóstolt a végletekig egyszerű életbe, ritkán tér vissza a
civilizáció mesterkélt körülményei közé. Ennek nyomasztó voltát csak
akkor érzi az ember, ha már megszabadult tőle. A Madeira folyónál
találkoztam egy emberrel, aki egy batelón legénységéhez tartozott, ami
talán a létező legfáradságosabb élet. Hibátlanul beszélt angolul és
franciául, de mégis többre becsülte ezt a testet sanyargató munkát, mely
csak az alkohol, a charque és a penészes rizs élvezetét tudta neki nyújtani
és fekvőhelyül sem szolgált kényelmesebb ággyal, mint a homokos
folyóparttal — mint bármilyen fényűző életet.
— Aztán majd vigyázzanak magukra az Abunánál! — figyelmeztettek
bennünket kéjjel az itteniek. — A láz meg fogja ölni magukat, de ha
mégis életben maradnának, akkor ott lesznek a pacaguara indiánok.
Kimennek majd a partra és a csónakázás mérgezett nyilak közti
vesszőfutássá változik.
— A minap egy német mérnököt támadtak meg ott, három emberét
megölték — mondta valaki. A másik rábólintott: „Úgy is van!” — s ujját
figyelmeztetően bökdöste orrunk alá.
— Nem is olyan régen negyvennyolc ember ment fel a Rio Negrón az
Abuna egyik mellékfolyóján, gumi után kutattak. Mindössze
tizennyolcan tértek vissza, és egyikük beleőrült abba, amin ott
keresztülmentek!
Ha meghallgattuk volna mindezeket a zord figyelmeztetéseket,
sehová sem jutottunk volna el. Ebben az időben már lassan kialakult a
saját véleményem, már nem voltam hajlandó készpénznek venni a
vadakról keringő mendemondákat.
Az út egyike volt a legszomorúbbaknak, amelyet valaha is megtettem.
Mintha közelgő veszedelmeket rejtegetett volna magában a folyó
félelmetes nyugalma, a kellemes sodrás és a mély víz. Az amazonasi

128
folyók démonjai a közelben leskelődtek, jelenlétüket elárulta az
alacsonyan lógó felhő, az özönvízszerű zivatar és az erdő sötétlő sűrűje.
Mielőtt elértük volna a Rapirran és az Abuna összefolyását,
megálltunk egy Medina nevű tumupasa indián barracájánál, aki egész
vagyont szerzett a gumin. Ezen a mocskos helyen élt Medina leánya is, a
legcsinosabb szőke indián lány, akit valaha is láttam. Magas volt, az arca
bájos, finom vonalú, kis keze és dús, selymes arany haja volt. Olyan szép
volt, hogy bármelyik királyi udvarnak is díszére vált volna, és minden
európai bálteremben magára vonta volna a figyelmet. És ennek a
pompás lánynak az volt a végzete, hogy a Santa Rosa-i barraca-vezető
háremének tagja legyen, és mint ötödik nő elhervadjon a vállalkozó
szellemű francia szerájában. Több fényképet is készítettem róla, de ezek
az abunai képek nagy részével együtt megpenészedtek az állandó
nyirkos levegőn. Csak azok maradtak meg, amelyeket Santa Rosában
hívtam elő.
A folyó mentén él a hornero26 nevű madár, amely ravaszul
agyagtetejű fészket készít magának az ágak közt, közvetlenül a
legmagasabb vízállás szintje felett. Egy másik madár, a tavachi,27
akárcsak nálunk a kakukk, betolakszik a más fészkébe, amikor azonban a
hornero rájön, hogy elfoglalták a fészkét, agyaggal befalazza a bitorlót, és
hagyja, hogy nyomorultul pusztuljon befalazott sírjában. A természet
semmit sem tesz ok nélkül, de sohasem tudtam a mélyére hatolni e
gyilkoló hajlam értelmének, aminthogy nem értem azt sem, hogy a
tavachit ösztöne miért nem figyelmezteti a csaknem bizonyos halálra.
Ugyancsak itt él a bufeo,28 ez az emlős, amely némely vonásában
szinte emberi, és hatalmas tőgyei vannak. Követi a hajókat és csónakokat,

26 A fazekasmadarak (Furnariinae) alcsaládjába tartozó Furnarius rufus vagy

F. cristatus. A sajátságos fészket építő madarat a bennszülöttek
„kályhásmadárnak", „kunyhóépítőnek" vagy „vályogos"-nak nevezik
27 Valószínűleg a kakukfélék családjába (Cuculidae) tartozó délamerikai

Tapera naevia. Spanyolul crespin a neve. Természetesen nem egészen úgy áll a
dolog, ahogyan Fawcett leírja, hiszen ha a fazekasmadarak minden
fészekfoglalót befalaznának, a faj már régen kipusztult volna.
28 A Brazíliában élő három manatusz faj egyikéről, valószínűleg a Trichechus

inunguis-ról van szó. Az emlősállatoknak igen ősi, a Sireniák alrendjébe tartozó,

129
akárcsak a delfin a tengeri hajókat, és azt mondják, húsa igen ízletes, bár
nekem nem sikerült egyet sem fognom, s így az állítás igazságáról nem
győződhettem meg. Nem gyámoltalan és nem is ártalmatlan,
megtámadja s megöli a krokodilust.
— Van valami eladnivalójuk? — Ezzel a kérdéssel fogadtak
bennünket minden centróban. Nem kétséges, hogy amikor a szíriaiak
idáig feljöttek kereskedő hajóikkal, nagy haszonnal adtak túl áruikon.
Kényelmesen eveztünk a lassú áramlásban, és már majdnem elértük a
Rio Negro torkolatát, amikor egyszerre az igarité orra alatt kiemelkedett
egy háromszögletű fej és több lábnyi hullámzó test. Egy óriás-anaconda
volt. Puskámért ugrottam, miközben a hatalmas kígyó felfelé mászott a
partra, s rövid célzás után, tíz lábbal a gonosz feje alá, a hátgerincébe
eresztettem egy tompahegyű 44-es lövedéket. Hirtelen tajtékos remegés
kavarta fel a vizet és több nehéz ütés érte a csónak bordázatát: úgy
megrázott bennünket, mintha valami tönknek ütődtünk volna.
Nagy nehezen rábeszéltem az indián legénységet, hogy forduljunk a
part felé. Annyira megrémültek, hogy szemük fehérje is kifordult. A
lövés pillanatában hallottam ijedt kiáltozásukat, könyörögtek, hogy ne
lőjek, mert a szörny összeroppantja a csónakot, megöl mindenkit, hiszen
nemcsak a sebesült anaconda támadja meg a csónakokat, de komoly
veszélyt jelent a párja is.
A partra léptünk és óvatosan megközelítettük a hüllőt. Mozogni már
nem tudott, de hosszú testén remegés futott végig, mint a tengerszem
szél borzolta felszínén. Amennyire meg lehetett állapítani, testéből
negyvenöt láb hosszú rész volt kint a vízből, és tizenhét a vízben. Egész
hossza tehát hatvankét láb körül lehetett. (A megadott méret túlzott, a
legnagyobb elfogott példányok 10-11 m körüliek. — Szerk.) Teste ilyen
kolosszális hosszúsághoz képest nem látszott vastagnak, átmérője nem
haladta meg a tizenkét hüvelyket, de valószínűleg hosszabb idő óta nem
vett magához táplálékot. Megpróbáltam egy darabot kivágni bőréből, de
a fenevadban még mindig volt élet, hirtelen feldobta magát, bizony
meglehetősen megijesztett bennünket.

ma már rokontalanul álló vízi emlős fajai, amelyek akár növényevő ceteknek is
tekinthetők. Igen ritka, védett állatok. Az uralkodó felfogás szerint a cetféléknek
és az elefántoknak az ősei!

130
 Az ilyen hatalmas példányok nem gyakoriak, de az ingoványos
területeken talált nyom szélessége eléri a hat lábat is, ami alátámasztja az
olyan, indiánoktól és gumigyűjtőktől származó állításokat, hogy az
anaconda néha egészen hihetetlen nagyságúra nő, s ezekhez képest az
általam elejtett kígyó törpének számít.29 A Brazíliai Határkijelölő
Bizottságnál mesélték, hogy egyszer a Rio Paraguaynál nyolcvan láb
hosszú anacondát öltek meg. Az Araguaya és Tocantina medencéiben él
egy fekete változata, a Dormidera, az „Alvó”, amely zajos, horkoló
hangot hallat. Hatalmas méreteiről híres, de én magam sohasem láttam.
Ezek a hüllők főleg az ingoványos területen élnek, mert ellentétben a
folyókkal, amelyek a száraz évszakban gyakran nem egyebek sáros
ároknál, a mocsár mindig mocsár marad. Anaconda tanyájára
bemerészkedni annyi, mint a halállal kacérkodni.
A folyón éppen elég izgalomban volt részünk. Marimonókat —
feketemajmokat lőttünk, hogy húskészletünket kiegészítsük.
Húsraktárunkat táborozás idején a biztonság okáért fejünk fölé faágakra
akasztottuk. Az éjszaka közepén egyszerre valami puffanásra riadtam
fel. A zaj olyan volt, mintha valami nehéz test esett volna a függőágyam
alá. Felpillantva, a hold fényénél hatalmas jaguárt pillantottam meg. A
majomhús érdekelte és nem az én személyem, de akkor is örültség lett
volna a bizonytalan világításnál rálőni, mert nincs félelmetesebb egy
megsebzett jaguárnál. Láttam, amint a vadállat hátsó lábain
felemelkedve, karmaival a majomhús után kap. Abban a pillanatban,
amikor elérte, függőágyam suhogása megzavarta; morogva megfordult,
fogait vicsorította, majd a következő pillanatban, nesztelenül, mint az
árnyék, eltűnt.
Hosszú folyószakaszok következtek, ahol a partokon semmi más
növényzetet nem láttunk, mint palo santo fát. A fák közelségéből az erdő
— hogy úgy mondjam — hátrább húzta köntöse szegélyét. Nem lehetett
összetéveszteni őket, úgy álltak ott magányosan, mint a leprások,
körülöttük a talaj teljesen puszta volt. Egyik este Dan táborveréskor már
olyan fáradt volt, hogy függőágyát két ilyen fa közé feszítette ki, és fel
sem fogva, mit cselekszik, lefeküdt. Az éjszaka közepén vérfagyasztó

29Amikor ennek a kígyónak híre Londonba érkezett, atyámat hazudozónak

nevezték! - B. Fawcett.

131
ordítás ugrasztott ki bennünket függőágyunkból. Fegyvereinkhez
kaptunk abban a hitben, hogy vad indiánok támadtak ránk. A megzavart
álom kábulatában, vakon, szinte már éreztük, hogy fúródnak védtelen
testünkbe a mérgezett nyilak, és csaknem láttuk is a tábort szegélyező
bozóton keresztül röppenő homályos alakokat. De akkor tágrameredt
szemünk Danre esett, aki üvöltve rohant a folyó felé. Hangos csobbanást
hallottunk, majd minden elcsendesedett.
Megnyugodtunk, hogy nem az indiánok támadták meg a tábort, és
Dan után mentünk a folyópartra, hogy megtudjuk, mitől a nagy ijedtség.
A két palo santo fáról hangyák légiói másztak be a tartó köteleken a
függőágyba, tetőtől talpig ellepték Dant, és mérges fullánkjukat
belefúrták testének minden centiméterébe! Csurom vizesen az egyik
csónakba mászott, és az éjszaka hátralevő részét azzal töltötte, hogy a
rovarokat fricskázta le a testéről. Másnap reggel hosszú időbe telt, míg
függőágyát megtisztítottuk a hangyáktól.

— Vademberek!
A kiáltás Willistől származott, aki a fedélzeten figyelte a Tambaqui
zuhatag közeledését. Dan és én kimásztunk a kalibából és a néger által
jelzett irányba néztünk. Több indián állt a folyóparton, egész testüket
bemázolták az urucunak, ennek a mindenütt megtalálható babnak vörös
levével. Hosszú, lelógó fülcimpájuk volt és orrlyukaikat tollakkal szúrták
keresztül, de tollas fejdíszt nem viseltek. Először láttam ezt a népet és
karipunáknak véltem őket.
— Megállunk és megbarátkozunk velük — mondottam; de mielőtt
még a partraszállási parancsot kiadhattam volna, indián legénységünk is
megpillantotta őket. Rémült kiáltásokat hallattak, és egyszerre őrült
iramban kezdtek evezni.
A vadak felől kiáltások hallatszottak, és nagy íjukat felajzva néhány
nyílvesszőt lőttek felénk. Röptében nem láttuk a nyilakat, de az egyik
erős csattanással keresztülfúrta a csónak oldalát — másfél hüvelyk
vastag fát —, és még a másik oldalon is kiállt belőle egy darab!
Meglepett, hogy milyen erővel lőtték ki azt a nyilat, s ha nem magam

132
láttam volna, soha nem hinnék ilyen átütő erőben. Egy puska sem képes
sokkal többre!
A vadak szokásuk szerint két-háromszázas csoportban kimentek a
folyópartra és „meleg” fogadtatásban részesítettek minden arra haladó
csónakot. A folyó közepe mindkét partról lőtávolon belül esett, s így nem
volt előlük menekülés. Hallottam egy másik folyón történt esetről,
amikor a vadak hasonló módon megtámadtak egy gőzhajót. Az egyik
nyíl átfúrta egy angol ember mellét és mindkét karját, és olyan erővel
szögezte a fedélzethez, hogy időt vett igénybe, míg megszabadították.
Az igarité olyan sebesen siklott a vízen, hogy hamarosan felértünk a
Tambaqui zuhataghoz, és szerencsésen keresztül is jutottunk rajta. A
legénység még mindig vadul evezett a nyilaktól való félelmében. A
zuhatag nem volt túlságosan ijesztő, korántsem olyan rossz, mint a
következő, a Fortaleza, amely tíz lábat esett és maga a zaj is
megfélemlítette az embert. A víz tajtékosan rohant át egy gránit
kiugráson — a Madeiránál és az attól keletre fekvő folyóknál, a déli
szélesség nyolcadik és tizedik foka között, mindenütt ebbe a gránitba
ütközik az ember —, ennek jelentőségét csak később ismertem fel,
amikor az öreg kontinens geológiáját tanulmányoztam. A zuhatag után a
csónakot vinni, illetve három fatörzsből készült görgő segítségével a
szárazföldön húzni kellett — s ez olyan munka volt, amely erősen
igénybe vett bennünket, hiszen kevesen voltunk.
A parton egy anaconda félig kiaszott teteme hevert, bőre csaknem egy
hüvelyk vastag volt. Lehet, hogy teljes kiszáradásakor még összébb
zsugorodik, de még ez esetben is a finom, szívós bőr egyenértékű a
tapírbőr minőségével.
Négy órával Fortaleza után, az Abuna és a Madeira egybefolyásához
értünk; a víz itt oly széles a keskeny Abuna után, hogy valóságos
óceánnak tűnt. Itt egy bolíviai vámállomást találtunk hihetetlenül
egészségtelen körülmények között. Vagy a mocsárláztól, vagy az italtól,
de mindenki beteg volt, és ha ittak, igazuk volt. Leszállt az éj, s amint a
part felé eveztünk, gitárpengetést és részeg üvöltözést hallottunk, mintha
csak arra a romlottságra akarnának előre figyelmeztetni, amelynek itt
tanúi leszünk. A Bolíviából exportált gumi vámja kevesebb volt, mint
amelyet Brazíliából szállítottak ki, és így általános szokássá vált, hogy

133
minden Abuna környéki gumi — akár Bolíviából, akár Brazíliából
származott — ezen az állomáson menjen át. Végleges döntés ugyanis
még nem jött létre, hogy ez a folyó lesz a határvonal. A készletekkel a
brazíliai oldalon kötöttek ki, és éjszaka szállították át a másik partra. A
csempészésnek ezt az enyhe formáját a vámhivatal emberei
előnyösebbnek tartották támogatni, mint akadályozni. Hogy a beszedett
vámból mennyi jutott el a kormányhoz, ez olyan kérdés, amelyre nem
tudok válaszolni. Egyetlen tisztviselő kezelte a pénzt, a többi kilenc nem
tehetett mást, mint adósságot adósságra halmozott.
Hat katona állt egy intendente parancsnoksága alatt, akit Mapiriból
küldtek erre a nyomorult állomásra összes vagyonával egyetemben,
amely mindössze egy bádogdoboz sóból, két kardból, egy ébresztőórából
és egy horpadt éjjeliedényből állt. Az őrhelyet be kellett tölteni.
Elődjének megvolt az a rossz szokása, hogy embereit kardlapozta,
úgyhogy azok végül nekitámadtak, megsebesítették és átűzték
Brazíliába. A részeg és sebesült tiszt az erdőbe menekült, majd a folyót
követve Villa Bellába ért. Ennek az istenhátamögötti helynek az
állapotáról fogalmat nyújthat az a tény, hogy amikor a bolíviai
vámállomás Brazíliához került, 7000 láda teheráru vesztegelt San
Antonióban, a Madeira zuhatagai alatt levő hajókikötőben, arra várva,
hogy Benibe szállítsák, és ebből 5000 szeszes italt tartalmazott!
Az Abuna torkolatánál a charque és a rizs volt az egyetlen élelmiszer,
Senki sem fárasztotta magát halászattal vagy vadászattal, sőt még
öltözködéssel sem: piszkos rongyaikban izzadtak, részegen daloltak
vagy betegen nyögtek a fájdalomtól, aszerint, milyen sorsuk volt.
Gyógyszer nem létezett, és még ha lett is volna, nem akadt egyetlen
viszonylag tisztafejű ember, aki tudott volna valamit kezdeni vele. Az
egyetlen egészséges ember egy fiatal német volt, aki az alsó folyás felől
érkezett, jókedvű és egészséges ifjú. Az angol-német kapcsolatokról
elmondta, ami a szívén fekszik: Németország égő vágya a háború —
mondotta —, hogy lerombolja riválisainak gazdasági jólétét és
gyarmatokat szerezzen magának.
Nyolc napot töltöttünk ezen az átkozott helyen, míg végre egy Villa
Bellába induló teherbatelón fedélzetén sikerült helyet kapnunk. Villa
Bella a Mamoré torkolatánál fekszik félúton Riberalta felé.

134
Indulásunkkor, mint valami gyászének hallatszott hozzánk a gitárpengés
és monoton zümmögés.
A Madeira-Mamoré vasút még, nem működött; az ilyen „sehonnan”
„sehová” vezető őserdei vonalak fehér tisztviselői egyébként oly magas
fizetést élveztek, hogy — ha megérték — tíz év múlva nyugalomba
vonulhattak! Így most mintegy húsznapi gyilkos munkába került a
súlyosan megrakott hajók átvezetése a San Antonio és Villa Bella közötti
számtalan zuhatagon. Egy batelón tizenkét tonna terhet szállított, és
három hüvelyknél nagyobb szabad hely nem volt fedélzetén, ezért,
amennyire csak lehetett, a part közvetlen közelében kellett haladnunk. A
simább szakaszokon húsz indián evezett; de ahol a sodrás sebesebb volt,
és az utat különféle akadályok szakítottak meg, ott kötélvégre kellett
venni a batelónt, hogy megkerülhessék a sziklákat. Az állandóan
fenyegető veszedelmeket csak nagy ügyességgel lehetett elkerülni, és
mire az est leszállt, a legénység teljesen kimerült. Tüstént elaludtak,
mihelyt levetették magukat a partmenti forró sziklákra, ennek
következtében a tüdőgyulladás gyakori volt köztük, olyannyira, hogy
néha az egész legénységet elvitte, és a hajónak, ha útját folytatni akarta,
be kellett várni, amíg teljesen új legénység érkezik.
Nálunk négy ember halt meg az út elsó felében. Aki megbetegedett,
már csak teher volt a többiek számára, s halála nagy megkönnyebbülést
jelentett. A holttestet ott temették el, ahol meghalt. A folyóparton
evezőkkel kis gödröt kapartak ki, oda temették, ráhánytak valami földet,
sírkő gyanánt pedig néhány, tűvel kereszt alakba kötött gally szolgált. A
temetés alkalmával mindenki kapott egy korty kachasát, és jöhetett a
következő áldozat!
A folyó itt fél mérföldnél is szélesebb volt, de a sok szikla és a sebes
folyás megnehezítette a hajózást. A kis, de veszedelmes Araras és a
Periquitos zuhatagokon nehézség nélkül átjutottunk, de a sokkal
nagyobb Chocolatalnál három napig vergődtünk. Itt aztán igazán nem
unatkoztunk. A révkalauz előrement, hogy megvizsgálja az utat, hol kell
a batelónt áthúzni és megkerülni a zuhatagot — de az indiánok
megölték, nem egészen fél mérföldnyire a csónaktól. Negyvenként nyíl
fúródott testébe. Ugyanebben az időben én is partra szálltam, hogy
elejtsek egy pulykát, de szerencsére nem találkoztam vadakkal. Az volt a

135
benyomásom, hogy ez a törzs, bár semmiképpen sem látszik
alkalmasnak arra, hogy megbarátkozzék a civilizációval, nem táplál
különösebb ellenszenvet a fehér ember iránt.
A Mamoré folyó menti Villa Blanca közelében a vadak egy időben
eljártak a pescanákba (közismert táborhelyek), hogy árucserét
bonyolítsanak le, de a rabszolgaszerző expedíciók azóta elvadították
őket. Egy jól ismert bolíviait, miközben a Mamorénál kereskedett, az
araras indiánok egy csoportja kereste fel. Nagy érdeklődést mutattak
puskája iránt és kérték, hogy süsse el újra és újra, a dörrenésnél aztán
mindig örömmel összecsapták a kezüket. Amikor a tár kiürült, a főnök
felhívta a figyelmet íjára és nyilaira, mintha azt akarná mutatni, mire
képes ő azzal. Meghúzta az íjat, majd hirtelen megfordult, és keresztül
lőtte a bolíviait. A zűrzavarban az indiánok eltűntek.
Az áldozat fivére úgy állt bosszút, hogy — mintha csupán
véletlenségből történt volna — mérgezett alkoholt „felejtett” a
pescanánál. Pár nappal később nyolcvan indián holttestét találták ott. Az
indiánok ezen a vidéken még nagy számban élnek, és meglehetősen sok
zavart okoznak, de a vasútvonal építése elűzte őket a Madeira vidékéről.
Egy félvér mesélte, hogy nemrégen a Chocolatal zuhatag közelében
néhány emberrel foglyul ejtett egy kenut, amelyben két indián ült.
— Egyikük visszautasított minden ételt és meghalt — mondta. — A
másik is éhségsztrájkba kezdett, mire lábánál fogva felakasztottuk, és
rövid lőgyakorlatot rendeztünk rajta. A nyolcadik lövésnél halt meg.
Óriási muri volt!
A batelónon való teherszállítás igen jó üzletnek bizonyult. Egy batelón
építése 1800 bolívianóba (144 font) került. Bérösszege, évi négy utat
számítva, 1600 bolíviánót tett ki, és minden kockázatot a bérlő vállalt.
A batelón legénysége szinte gurult a nevetéstől, amikor egyik
tumupasa indiánomon kitört a beriberi és mindkét lába megbénult. Villa
Bellánál meg is halt.
Nem lehet hajmeresztőbb élményt elképzelni, mint amikor a Riberón
zuhataghoz közeledtünk. Egy mérföldön keresztül szinte
hozzátapadtunk a sziklákhoz vagy a part olyan részéhez, amely valami
támaszt nyújtott, majd eleresztettük, és vadul eveztünk egy harminc
yardos szakaszon, ahol a víz túlságosan hullámzott ahhoz, hogy a

136
súlyosan megterhelt csónakot el ne árassza. Ez istenkísértő út során
terhünk legalább egy tonna vízzel gyarapodott. A négy batelón közül
egy felborult és elsüllyedt: legénysége túl gyenge volt az eredményes
evezéshez. A rakomány elveszett, de haláleset nem történt, mert az
indiánok úgy úsznak, mint a vidra.
A Riberónál letáboroztunk, a batelónokat megszabadítottuk terhüktől,
hogy át tudjuk vinni őket a zuhatagon túlra. Ez a munka teljesen
kimerített, de alig telepedtünk le, amikor egyszerre feketehangyák30
milliói özönlöttek el bennünket. Fekete folyamként árasztottak el és
lepték el teljesen az utat, és hátborzongatóan félelmetes, éles sziszegő
hangot hallattak, ha élő akadály került útjukba. Semmi sem állíthatta
meg őket, és jaj volt az alvónak, aki nem ébredt fel idejében és már nem
tudott elmenekülni a közeledésüket jelző lágy susogásra. A táborban
nem tettek kárt, de megsemmisítettek minden rovart, majd tovább
mentek. Az erdőben gyakran meglátogatják a viskókat, és ilyenkor
teljesen megtisztítják azt a férgektől.
Misericordiánál, a következő zuhatagnál, hatalmas örvény leskelődik
a hajósokra; a közelben egy öreg ember tanyát ütött, és kényelmesen
meggazdagodott abból, hogy összegyűjtötte mind azt a gumit, roncsokat
és egyebeket, amit az örvény a partra sodort. Rendkívül veszedelmes
hely gyanánt emlegették; ha egyszer az örvény a csónakot elkapta, nem
kerülhette el a hajótörést. Legveszélyesebb volt lefelé ereszkedni a
folyón, mert a sziklák útvesztőjében a sebesség növekedett, és bármilyen
ügyes és kemény lett légyen is a révkalauz és a legénység, a Villa Bella-i
részegségből az útnak ezen a szakaszán még nem józanodtak ki. Igen sok
csónak elsüllyedt itt, különösen addig, amíg fel nem emelték a biztosítási
díjat: a tulajdonosoknak ugyanis gyakran kifizetődött, ha hajójuk
elsüllyedt.
Akárki is felelős a bolíviai helynevekért, nem kétséges, hogy merő
gúnyból keresztelte el a Mamoré és Beni egybefolyásánál levő kikötőt

30 Az Eciton nembe sorolt hangyák egyik faja. A kóborhangyák (Dorylinae) a

trópusok alatt élnek, rendezett seregekben vonulnak, minden útjukba kerülő és

elmenekülni képtelen állatot felfalnak. A katonák elérik az 5 cm-t, a munkások
kicsik, az anya óriási. Ha bennszülött falvakon haladnak át, igen hasznosak,
mert minden kártékony parazitát, tetvet, poloskát stb. kipusztítanak.

137
„Villa Bellá”-nak. A helység közepén undorító fekete mocsár
éktelenkedett, és a halandóság időnként óriási volt. A San Antonióig és
vissza közlekedő batelónok legénységének halálozási arányszáma elérte
az évi ötven százalékot ehhez a számhoz akkorra már valamennyire
hozzászoktam. Ebben az időben ezt a vámot kellett megfizetni a bolíviai
gumiért, és nem hiszem, hogy túlzás lenne, ha azt állítom: minden
kirakott tonna egy emberéletbe került.
Villa Bella annak ellenére, hogy bűzlött a mocsoktól, az alkohol
rabjává vált és züllött emberek lakták, Bolívia egyik legfontosabb
vámállomása volt. A Benitől való félelem úgy látszik, távol tartotta innen
a tisztességesebb érzelmű hivatalnokokat. Engem is a kormány
alkalmazásában álló, rendőrségi besúgónak tartottak. Egyetlen
hivatalnokban sem volt annyi udvariasság vagy kötelességérzet, hogy
akár a legcsekélyebb mértékben segítették volna munkánkat, sőt
valamelyikük még rám is lőtt, de szerencsére részegen, rosszul célozva.
Láttam, hogy simán nem jutok semmire, s így kereken megmondtam a
vámhivatal igazgatóhelyettesének, hogy ha a legsürgősebben nem
biztosítja a továbbhaladást, hivatalos panaszt adok be ellene a
gyarmatügyi miniszternél. A trükk hatott — valóban kormányspicli
voltam! De így vált lehetővé, hogy még aznap elhagyjuk a települést.
Másnap Esperanzába, a legnagyobb gumi-vállalat, a Suarez
Hermanos főhadiszállására érkeztünk. Több angol szerelőt találtunk itt a
cég szolgálatában: a hajók karbantartásáért jó fizetést kaptak. A
hivatalnokok, mind egy szálig német, az angolok iránt táplált ellenséges
érzelmeiket nem titkolták.
Volt itt egy zuhatag, amelyet az indiánok mélységes tiszteletben
tartottak, mivel morajlásában a halottak táncát vélték hallani. Néhány
nappal azelőtt egy hajó ment át a zuhatagon, mely azonban csak valami
géphiba következtében hagyta el a partot; még nem szándékozott
indulni, bár már az utasok is mind felszálltak. Megmenekülése
egyértelmű volt a csodával, mert bármily különös is, nem történt baja.
Mielőtt a zuhataghoz értek volna, a hajó minden utasa, kivéve Smith-t, az
angol mérnököt, a vízbe ugrott. Az asszonyok tehetetlenül sikoltoztak,
minden pillanatban azt várták, hogy az ár elkapja őket és megfulladnak a
vad forgatagban. Közben a hajó keresztülsiklott a zuhatagon, és Smith,

138
aki közben nyugodtan dolgozott az akadozó motoron, szerencsésen a
partra kormányozta. Ettől kezdve valóságos hős hírében állt.
A brit szerelők szerették munkájukat és jól dolgoztak; igen jó fizetést
kaptak, és jól is bántak velük. Rendes elfoglaltságuk mellett más
munkájuk is akadt, így varrógépet, puskát, egyebeket javítottak, s ez
számottevően emelte jövedelmüket. Egyikük el nem múló tekintélyt
szerzett magának a lakosság körében azzal, hogy egy üveggel kezében
kiesett a batelónból a Mamorén, az ár átsodorta a vízesésen, ott kiúszott,
és a parton nyugodtan elfogyasztotta maradék italát!
Egy másik szerelőn valami titokzatos betegség ütött ki, bőre csaknem
megfeketedett és rettenetes szagot terjesztett. Egy napon nem jelent meg
a munkánál, és a mayordomo abban a biztos tudatban, hogy meghalt,
néhány indiánnak egy-egy üveg pálinkát ígért, ha a holttestet elszállítják
és eltemetik. Az indiánok bekötötték orrukat és szájukat, a megfeketedett
testet egy függőágyba helyezték, majd megindultak vele a temetőbe.
Útközben a függőágy nekiütközött egy fának, mire egy síri hang szólalt
meg az ágyból: „Vigyázzatok, gyerekek, vigyázzatok!” Az indiánok
ledobták terhüket és kereket oldottak; de néhány pohár pálinkával
megerősítették magukat, és több más indián kíséretében visszatértek,
majd ismét felemelték a függőágyat. Amint a testet a kiásott gödör mellé
tették, a síri hang ismét megszólalt és vizet kért. Rémülten elszaladtak;
de pár pohár ital után a peonok ismét visszatértek, a nyitott sírba lökték
a testet és gyorsan földet lapátoltak rá, amíg biztosítva nem látták, hogy
többé nem támad fel.
Röviddel érkezésem után váratlanul tizenhat teljes harci díszbe
öltözött pacaguara indián jelent meg egy kenuban. Óriási izgalom tört ki
az Esperanzában, amint ezek az indiánok bátran eveztek felfelé a túlsó
oldalon. A peonok ordítottak, az emberek fel-alá szaladgáltak, mindenki
egyszerre osztogatott parancsokat — rendszertelen lövöldözés
kezdődött. A vadak a fülük botját sem mozgatták. A folyó ezen a ponton
hatszáz yard széles lehetett — a negyvennégyes Winchester számára a
lőtávolság felső határa a vadak higgadt méltósággal eveztek tovább,
amíg az egyik mellékfolyóban el nem tűntek. A „tüzet szüntess” után,
amikor számba vették, menynyit pocsékoltak el a hihetetlenül drága
lőszerből, kissé elkomorultak az arcok.

139
 A túlsó parton gyakran jelentek meg indiánok, és nyugodtan
szemlélték a barraca eseményeit, tudva, hogy a puskák nem jelentenek
különösebb veszélyt számukra. Megjelenésük mindig megőrjítette az
Esperanza lakóit, és újra meg újra jelentős mennyiségű töltény
elpocsékolására vezetett. Olyan volt ez, mint a kutyák hangos hősködése
egy fal tetején kuporgó macska láttán.
Május 18-án egy Riberaltába induló hajó kíséretéhez csatlakoztunk.
Az elutazásunk előtti éjszakát emlékezetessé tette négy indián nő és négy
peon, aki négy láda sör elfogyasztása után — a sör ládánként 10 fontba
került, persze hitelbe vették — részeg táncot lejtettek. Másnap reggel az
asszonyok huszonöt korbácsütés formájában „szíverősítőt” kaptak, mert
annyira hangoskodtak előző este, majd átküldték őket a folyó túlsó
oldalán fekvő ültetvényekre dolgozni. A pacaguara indiánok miatt ettől a
büntetéstől féltek legjobban. A férfiak megúszták, talán mert azzal
szolgálják jól a vállalatot, ha minél mélyebbre süllyednek az adósságba.

140
 IX. FEJEZET

KÖZJÁTÉK, MELYRE EMLÉKEZNI SEM

JÓ

H
ATALMAS POSTA várt rám Riberaltában, és a régóta várt
otthoni hírek minden más gondolatot háttérbe szorítottak.
Újságok és hivatalos értesítések mellett a legfontosabb az a hír
volt, hogy a további expedíciókat anyagi nehézségek miatt el kell
halasztani. Kitörő örömmel fogadtam ezt a hírt, nemcsak azért, mert egy
időre elegem volt a mártíromságból, hanem mert el kellett készítenem a
térképeket, számos jelentés várt megírásra, de azért is, mert így időt
szakíthattam arra, hogy befejezzem a cobijai iparvasút tervét. Végül
pedig felkértek a riberaltai kikötőben létesítendő úszó dokk tervezésére
és a költségvetés elkészítésére. Az itt-tartózkodás ellen nem volt
kifogásom, amíg elég tennivalóm akadt, és amíg megfizettek érte. A
tétlenség volt az, amit nem tudtam volna elviselni.

141
 Egy ideig semmiféle kilátásunk nem lehetett arra, hogy hajót kapjunk
Rurrenabaque felé, mert a kormány Tahuamanu nevű hajója időközben
javíthatatlan állapotba került, és valahol feljebb partra vontatták.
Minthogy nem remélhettük, hogy belátható időn belül megszabadulunk
Riberaltából, Dan Xapuryban vásárolt ruháját felöltve dáridózással
igyekezett agyonütni az időt,
Ami Willist illeti, őt a részeg kicsapongások már börtönbe juttatták.
Szabadon bocsátását kizárólag az ott uralkodó korrupciónak
köszönhette: akadt valaki, akit sikerült megvesztegetnem.
Háláját viszont úgy mutatta ki, hogy faképnél hagyott, és a város
szélén pálinkamérést nyitott, ahol mások rovására hódolhatott
szenvedélyének. Feo, utolsó előtti indiánom pedig meghalt.
A Madre de Dios környékén végzett magán rabszolgaszerző
műveletek ellenére az indiánok bizonyos zavarokat okoztak és éppen e
folyó mentén történt, hogy egy már valamennyire civilizálódott indián
fejszével agyonütötte a Maravillas barraca vezetőjét — aki sorsát
egyébként valószínűleg megérdemelte. A pacaguarákat rosszabb színben
tüntették fel, mint amilyenek valóban voltak, bár ezek egyetlen alkalmat
sem mulasztottak el, hogy valamilyen kárt okozzanak. Az Orton
torkolatához tett utamon, amelyen egy kisebb bolíviai gumiültetvény
tulajdonosa elkísért, az erdőben találkoztam néhányukkal, teljesen
ártalmatlannak mutatkoztak, alig mertek a közelünkbe jönni. A hozzánk
tartozó indiánok fedezték fel őket, megérezték a szagukat (tudvalevő,
hogy a vadak szaglása csaknem olyan finom, mint a kutyáké).
Nyilvánvalóan az elkorcsosultabb fajtához tartoztak: alacsony, sötétbőrű
emberek voltak, kitágított fülcimpájukban nagy korongokat viseltek, és
alsó ajkukat pálcával szúrták keresztül. Vadászzsákmányukból hoztak
ajándékokat, mivel a vadászaton kívül minden más foglalkozást
méltóságukon alulinak tartottak. És akár elsatnyultak, akár nem, a
civilizált indiánokat egy kalap alá vették a rabszolgaszerző portyákkal,
melyek oly sokat alkalmatlankodtak településeiken, és semmi közük
nem volt egymáshoz.
Háromféle indián él itt. Az első tanulékony, nyomorúságos fajta,
ezeket könnyű megzabolázni; a másodikhoz tartoznak a veszedelmes,
visszataszító emberevők, akiket csak nagyritkán lehet látni; a harmadik

142
erős és tisztességes indiánokból áll, akiknek ősei valószínűleg civilizált
emberek, s akikkel ugyancsak ritkán lehet találkozni, mert elkerülik a
hajózható folyók közelségét.
Riberaltát ezekben az időkben a korrupció és a szakszerűtlenség
jellemezte. Új bírót neveztek ki, aki egyben a hivatalos mészáros is volt.
Ez rendkívül jövedelmező üzletágnak számított, mert úgyszólván senki
sem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy ne tartozzék
vásárlói közé. A már említett indián katona, aki kétezer ostorcsapást
szenvedett el, felgyógyult, és ma már csak mulat nagy megpróbáltatásán.
Rettenetesen meghízott — úgy mondják, ez a szigorú megkorbácsolás
szokásos következménye, ha az áldozat túléli —, még a járásán sem
lehetett észrevenni, hogy nyomorék, noha a csípőjét szabályszerűen
lefaragták.

— Jön a csorda!
A folyó partján álló peon kiáltott fel, miközben a batelónok
közeledését figyelte. Arrafelé néztem, amerre mutatott, azt gondolva,
hogy a mojosi síkságról hajtották le a marhákat, hogy a mészáros-bíró
letaglózza őket, ehelyett egymáshoz kötött embereket pillantottam meg a
hajón. A Madre de Dios-i barraca tulajdonosa az első csónak fedélzetén
tartózkodott, majd a partra lépve a félelmetes korbáccsal felszerelt
mayordomóra figyelt, aki mintegy harminc, Santa Cruzból származó
fehér embert terelt a partra, illetve egy barakkba. A foglyok arcára írt
mélységes szenvedés világosan mutatta, hogy teljesen tisztában voltak
sorsukkal. A szánalomra méltó csoportban férfiak mellett asszonyok is
voltak.
— Kik ezek? — kérdeztem egy bolíviai vámhivatalnoktól. —
Rabszolgák?
— Természetesen — nézett rám meglepődve az ostoba kérdés miatt.
— Azt akarja mondani, hogy ezeket a nyomorultakat eladásra hozták
ide?
— Ó, nem, señor? Nyíltan csak az erdei indiánokat árulják. Ezt a
csordát adósságuk fejében adják el — ezek mindnyájan adósok, peonok

143
— eladják őket annyiért, amennyi testük piaci értéke. Ez magánüzlet,
érti, de bárki kaphat egy férfit vagy nőt, ha megfizeti az árát!
Valóban 1907-et írtunk, vagy az idő ezer esztendőt hátralépett?
„Nyíltan csak az erdei indiánokat árulják!” Ennek a szemléletnek a
durvasága annál inkább bosszantotta a bolíviai kormányt, mert képtelen
volt megakadályozni ezt a rabszolgavásárt, amely természetesen minden
becsületes embert felháborított. Jellemző eset történt éppen Riberaltába
való visszatérésem előtt — jellemző ezekre az erkölcsileg lezüllött
„vadakra”, akik Európa és Latin-Amerika söpredékéből kitermelték
ezeket a rabszolga-kereskedőket.
Egy rabszolgaszerző vállalkozás fegyveres csoportja a toromonas
törzs egyik falujához érkezett. Az itt lakó indiánok igen értelmes
emberek voltak, akikkel jól ki lehetett jönni. A főnök nem örült a
látogatóknak, de azért, hogy baráti érzelmeit kimutassa, feleségével
chichát hozatott.
A csoport vezetője, méregtől tartva, ragaszkodott ahhoz, hogy a főnök
igyék először, amit az meg is tett. A főnök a poharat magasra emelve állt,
amikor lövés dörrent és a helyszínen megölte. Ez volt a jel az általános
támadásra. Akiket nem öltek meg, azokat magukkal vitték a Benihez.
Egy asszonynak, aki újszülött gyermekét vitte a karján, a bokájába lőttek,
úgyhogy képtelen volt gyalogolni. Erre a folyóhoz cipelték, és ott a hajó
által vontatott tutajhoz kötötték. Amikor aztán a hajón levők megunták
ezt a szórakozást, elvágták a kötelet; érje el a partot, ahogy tudja.
Ezeknek a gaztetteknek a végrehajtói nyíltan dicsekedtek hőstetteikkel,
és büszkék voltak „győzelmükre”. Elmondták azt is, hogyan ragadták
meg a gyermekeket lábuknál fogva és csapták oda a fákhoz. Hogy ezek a
rémtettek valóban megtörténtek, ahhoz semmi kétség sem férhet —
semmi túlzás nincs bennük. Bár lenne! „Vadállatok”-nak nevezni ezeket
a sátánokat sértés az állatokra, amelyekben nincs meg az ember
barbarizmusa. Hiszen ha tettüket szégyellték volna, akkor mentségükre
felhozhatták volna például több hajcsárnak a mérgezett chicha által
okozott halálát; ehelyett az esetet csak jó oknak tekintették, hogy bosszút
állhassanak — kegyetlen bosszút.
Sok indiánban határozott érzék van a civilizáció iránt, ezek nagy
kézügyességgel rendelkeznek és értelmesek. A különféle misszióknál

144
mesterségeket tanultak és most ügyesen dolgoznak; természettől fogva
tanulékonyak, hamar elsajátítják a nyelveket, de fizikailag és erkölcsileg
gyorsan elzüllenek.
Néha azonban elfogy a türelmük. Nemrégiben történt, hogy egy cég
munkacsapatot küldött az erdőbe: a csapat nem tért vissza idejében.
Egyszerre észreveszik, hogy az ár egy nagy csónakot sodor magával. A
csónakban megtalálták a csapat valamennyi, agyonkaszabolt tagját. Egy
másik expedícióból Guaporéban csupán egyetlen ember tért vissza, az is
félőrülten: csámcsogva rágcsálta egy emberi lábszárcsontról a rothadt
húst! Jó hallani, hogy ezek a fenevadak néha megkapják méltó
büntetésüket, én nem érzek irántuk sajnálatot.
Nem messze Riberaltától egy indián munkás valami kegyetlenség
miatt, bosszúból agyonlőtte mayordomóját. Elfogták, összekötözték a
holttesttel egymással szemben, egész éjjel úgy tartották, és reggel ezer
korbácsütést mértek rá. Alig múlik el nap korbácsolás nélkül, a
szobámból hallani lehetett a rendőrfőnökség épületében folyó
büntetéseket. Az áldozatok általában meglepő nyugalmat tanúsítottak,
hacsak nem alkalmazták súlyosabb esetekben a sapo chinót (kínai béka).
Ez a szerkezet a kispadhoz hasonló állványzat volt, amelyen az áldozatot
arccal lefelé kinyújtóztatták oly módon, hogy a levegőben függő testét
mindenütt szabadon érhette a korbács.
Riberalta felett egy barracában egy indián négyszáz korbácsütést
kapott: utána gazdájának megköszönte és kijelentette, hogy nagy
szükségét érezte a büntetésnek és most már jól fog dolgozni! A városban
élt egy öreg ember, aki ha berúgott, mindig elment a rendőrségre, és
kérte, verjék meg, mert így megtanul rendesen viselkedni. Itt
Riberaltában sohasem látott pénzt, nem tudta, mit jelent a tisztességes
bánásmód, ehelyett a legcsekélyebb hibáért korbáccsal büntették. Csak
arra bátorították mindig, hogy igyék.
A brit szigeteken — jól emlékszem rá — a korbácsolásnak sokkal
szigorúbb fajtáját alkalmazták, sőt a büntető törvény tényleg alkalmazza
ma is, és állandó javaslatok hangoznak el annak általánosabb
bevezetésére. Ha az áldozat választhatna a gumi-körzetekben vagy a mi
börtöneinkben szokásos korbácsolás között, nem kétséges, melyiket
részesítené előnyben. Felelősek vagyunk a nyugat-afrikai gyarmatok

145
lakosságának civilizálásáért, nem törhetünk mások felett pálcát.
Hangosan méltatlankodni a gumi-konjunktúra szörnyűségein, és
hallgatni a saját országunkban jogilag szentesített és a közvélemény
szeme elől elzártan folyó kegyetlenkedésekről — nagyon szült látókörre
vallana. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ami Bolíviában és
Peruban előfordul, az nem a kormány jóváhagyásával történik, hanem a
renden és törvényen kívül álló egyének cselekménye. Bármennyire
elítélendő is ez, nem is hasonlítható a Belga Kongóban elkövetett
kegyetlenkedésekhez. Olyan távoleső helyet, mint Riberalta, nagyon
nehéz elérni. Távíró vagy egyéb összeköttetése sem La Pazzal, sem a
többi nagyobb várossal nem volt, és a fővárost a legkedvezőbb feltételek
mellett is csak két és fél hónapi utazással lehetett elérni.
Beni új kormányzójának érkezése lehetővé tette, hogy néhány
üzletházra szóló váltó formájában hozzá jussak a nekem járó pénzhez. A
kormányzó elpuhult, a hízelgésre igen fogékony, és különlegesen ostoba
alak volt, aki ideje nagy részét önmaga cicomázásával töltötte. Komikus
látványt nyújtott, amint nyitott ablakok mellett a szobában a lakosság
szemeláttára lázas tevékenységet fejtett ki: ágyát és egyéb bútorait
rózsaszín szalagból kötött csokrokkal díszítette egy csúnya indián nő
kedvéért, akibe még partraszállása napján beleszeretett. Mint „új seprő”
nagy buzgón jó benyomást igyekezett kelteni, s miután tudtam, hogy
anyagi eszközeit előbb-utóbb erősen lecsökkentik, még időben
cselekedtem. Nagyképűsködése egyenesen ellenállhatatlan volt, mert
valaha konzulként szolgált; ezt minden lehetséges alkalommal
hangoztatta is, rámutatva, hogy jelenlegi állása degradálást jelent, és
azért következett be, mert képességeivel féltékenységet váltott ki felsőbb
helyen,
Amikor a surusu végigsüvített Riberaltán, dermesztő hideg lett, sőt
egyik reggel vékony jéghártya borította az úgynevezett utak pocsolyáit.
Ilyenkor három-négy napon át szünet nélkül zuhogott az eső, és
senkinek sem volt megfelelő öltözéke ahhoz, hogy védekezzék a hideg
ellen. A hőmérséklet hirtelen csökkenése következtében a halál
korlátlanul szedte áldozatait a vékony gyapot ruhát viselő peonokból, és
ebben az időben az italozással és tánccal egybekötött halott melletti
virrasztás kitűnő szórakozásnak számított. A betegek csoportjában a

146
Víziút és vízesés

Víziút és vízesés
Bárkavontatás a szárazon

148
halálozási arányszám megdöbbentően növekedett, és a föld-evők közül
egyik a másik után tűnt el.
Munkások és családtagjaik gyakran váltak áldozataivá egy különös
betegségnek, amely ellenállhatatlanul kényszerítette őket arra, hogy
földet egyenek. Lehetséges, hogy ezt a betegséget valami bélféreg
váltotta ki, és a föld talán tompította a belső irritációt, De akárhogyan is
volt, a test felpüffedése után minden esetben bekövetkezett a halál. Az
indiánok egyetlen orvosságot ismertek — a kutya ürülékét —, de
sohasem hallottam, hogy valaki is felgyógyult volna ettől. Európaiak is
szenvedtek ebben a betegségben, de inkább csak a gyerekek, akiknek
kiaszott végtagjaik és otrombán felpuffadt hasuk elárulta sorsukat. Egy
ebben a betegségben szenvedő osztrák jött le a Benin Reyesből.
Megdöbbentő látvány volt: mint élő csontváz, csak a hasa volt
felpüffedve, rövid időn belül meg is halt.
Néhány hivataltól eltekintve, Riberaltában soha senki sem tudta, hány
óra, mivel kevesen rendelkeztek órával. Egyszer a város lakosságának
megbízásából felkértek, hogy állítsak fel egy napórát. A változatosság
kedvéért, és hogy egyúttal megháláljam. a vendégszeretetet,
vállalkoztam rá, ha a szükséges anyagokat rendelkezésemre bocsátják.
Amikor végre elkészült és a tér közepén felállítottam, nagy pompával és
szertartások közepette leleplezték, ami viszont ragyogó alkalomnak
bizonyult az ünnepi szónoklatokra és mértéktelen ivászatra. Javasolták,
hogy tetőt húzzanak fölé, hogy védve legyen az időjárás
viszontagságaitól.
Még aznap éjjel arra lettem figyelmes, hogy tömeg gyülekezik a
napóra körül. Magam is kinéztem, hogy tájékozódjam, mi történik.
— Csalás! — mormogta egy hang. Fellobban egy gyufaszál. — Nézd,
egyáltalán nem mutatja az időt. Adjál csak még egy szál gyufát,
próbáljuk meg még egyszer — de még jobb lenne, ha valaki egy gyertyát
hozna.
— Külföldi kizsákmányolás gúnyolódott egy másik. — Tudod, mi ez?
Brit imperializmus!
— Nem — szólalt meg egy harmadik hang — nincs ennek semmi baja,
délután pontosan mutatta, hány óra. — A nép azonnal két táborra oszlott

149
és hevesen vitatkozott. A szóváltás oly hangossá vált, hogy egy
rendőrtiszt is megjelent, kifürkészni a zajongás okát.
— Bolondok! — förmedt rájuk. — Nem tudjátok, hogy meg kell várni
a hold feljöttét s csak azután mutatja az időt.
Három nap múlva a napórát teljesen összerombolt állapotban találták.
Az óra hívei az ellentábort vádolták ezzel a szabotázsakcióval, de én
inkább az egyik helyi vállalat kicsapongó francia alkalmazottját
gyanúsítottam, akinek előzőleg 50 fontot ajánlottak fel az óra
elkészítéséért, de nem tudta megcsinálni.
Ugyanaznap kíséreltem meg először, hogy a Monteria nevű,
Rurrenabaque-ba igyekvő kis hajón elhagyjam Riberaltát. A tulajdonos
tiltakozásom ellenére ragaszkodott a hajó vétkes túlterheléséhez; s
amikor félmérfölddel feljebb a hajó éppen csak hogy súrolt egy
homokzátonyt, felfordult, s csaknem vízbefullasztott mindnyájunkat. A
tulajdonos megmentette a hajót, de nem volt hajlandó tovább menni, s
így kénytelen-kelletlen mi is visszatértünk Riberaltába, ahol újabb három
hétre ismét elfoglaltam régi szállásomat kétségek között gyötrődve,
vajon elhagyhatom-e valaha is ezt az utálatos helyet. Úgy látszott,
mintha Riberalta macska-egérjátékot játszott volna velem, szabadon
eresztett, de menten visszakényszerített. A menekülés lehetősége fel-
feltűnt a láthatáron, de csak azért, hogy nyomban eltűnjön, s engem még
mélyebb kétségbeesésbe taszítson. Rács nélküli börtön volt ez, de
mindenképpen börtön. Szinte hallani véltem a hely suttogását: „Idejöttél
és itt fogsz maradni — mindörökre! Menekülhetsz — kis távolságra —
de megbabonáztalak — vissza kell térned — mindig — hogy itt töltsd el
rövid életedet és itt halj meg!”
Egyesek nyíltan megvádolták a franciát a napóra tönkretételével,
amiből kis híján nemzetközi bonyodalom származott. Több pártra
szakadtak, és heves francia- illetve angolellenes tűntetések lángoltak fel;
a helyi sajtó — fél-politikai ponyva hetilap — kihasználta az összetűzést,
hogy fellengzős stílusban vezércikkeket írjon erről a témáról. A francia
alkonzul vacsorát adott, amelyre célzatosan nem hívta meg az angolokat
és támogatóikat. Engem ez kevéssé zavart, de a többi brit lakosnak
nagyon rosszul esett, s viszonzásul másnap este erősen hazafias jellegű
bankettel válaszoltak.

150
 A bankett — emlékszem — soká elhúzódott. Jóval éjfél után lehetett, a
zene érzelgős dalokat játszott. Az olajlámpásokból egymás után fogyott
ki az olaj, az éji rovarok veszett táncot jártak a reszkető fények körül. S
amikor a terem már meglehetősen elsötétült, hirtelen egy kiáltás csattant
fel: „Kígyó!” Egyszerre pánik tört ki, s mielőtt még a lámpák teljesen
kialudtak volna, az egyik sarokban világosan kirajzolódott a
csúszómászó alakja. Egyesek a székekre, mások az asztalokra másztak
fel. Néhány bátor lélek botokat ragadott, és hevesen nekitámadt a
kígyónak. A kígyó ugrált és tekerődzött ütéseik alatt, majd mindent
elnyelt a sötétség.
Kívülről, ahol a fél város összegyülekezett, tanácsokat kiabáltak be.
Bent csak ordítoztak, hogy hozzanak már valami világító eszközt —
gyorsan — minél többet! A kígyó akárhol megbújhatott. Egy-két lump
fráter állította, hogy a kígyó megmarta őket. Végre lámpákat hoztak,
világosság támadt, és a kígyóról kiderült — amint bizonyára sejtették is
—, hogy csak egy kötél volt.
Másnap reggel az alattomos franciának és követőinek ábrázata
észrevehetőleg diadalmasan ragyogott, de Albionon nem lehetett
kifogni. Másnap, amikor a francia és több híve összegyülekezett a Campa
hajó fedélzetén, hogy Esperenzába kiránduljanak, hirtelen megjelent a
fedélzeten egy vörös-fekete kígyó. Igazi kígyó — és nem kötél.
Fogalmam sincs róla, hogy milyen fajta kígyó lehetett. Talán egy
korall-kígyó. Mindenesetre eszeveszett menekülés kezdődött a két
rozoga pallón keresztül, s nem tudni hogyan, a kavarodás közben a
franciát a folyóba sodorták. Amint felszínre emelkedett, valaki
figyelmeztetően felkiáltott: „Vigyázat, piraña!” A francia rémülten
felüvöltött, s eszeveszetten hadonászva, csapkodva karjaival igyekezett a
part felé. A parton bámészkodók közül húzta ki valaki, de különös
módon újból és újból visszaesett a vízbe, miközben ordítozott, hogy a
pirañák lerágják a húst a lábáról. Félig megfulladva, tetőtől talpig
iszaposan végül is kihúzták, és hazakísérték a zokogó embert.
Úgy látszik, a csillagok állása kedvezett ebben az időben a nemzetközi
viszályoknak, mert egy vagy két estével később hatalmas verekedésre
került sor. Bumpus, egy angol ember egy peruit hívott vendégségbe,
hogy együtt megünnepeljék július 28-át, Peru nemzeti fiestáját,

151
mégpedig az összes, helyben kapható ital közül a legdrágább ital, sör
mellett. A vendégek között megjelent egy Zamudio nevezetű fiatal
bolíviai tiszt is.
A tivornya tetőfokán a helyi kormányzat egyik tisztviselője, egy
mihaszna, beképzelt alak, bebocsátást kért. A válasz az volt, hogy
azonnal hordja el magát. Eléggé meglepően, nem volt hajlandó eltávozni,
és olyan kihívóan viselkedett, hogy verekedés tört ki, amelynek során
leütötték. Ordítozása azonban odavonzott egy őrnagyot, egy kapitányt és
még vagy harminc embert Willis közeli pálinkaméréséből, és nekiestek
Bumpusnak és a házigazda segítségére siető peruinak. Az őrnagy
megparancsolta katonáinak, hogy fogják el Bumpust, amire ő válaszul
azonnal orronvágta a tisztet. Megérkezett a rendőrség és látva, hogy
verekedés van kifejlődőben, érdeklődéssel figyelte a fejleményeket.
Üvegek, székek és harci célokat szolgáló egyéb holmik röpködtek a
levegőben. Az ordítozás és káromkodás újabb bámészkodókat vonzott
oda, s kezdetét vette a fogadás. Sem Bumpus, sem a többiek nem tudtak
boxolni, így a küzdelem alig állt másból, mint pofozkodásból,
karlengetésekből és főleg rúgásokból. A rend csak akkor állt helyre,
amikor feltűnt a színen egy pocakos ezredes, és az őrnagyot a
kapitánnyal együtt lecsukatta. Később hallottam, hogy egy őrmester és
hét közkatona fejenként kétszáz korbácsütést kaptak -- ami az igazság
súlyos megsértését jelentette, hiszen ők csak a parancsnak
engedelmeskedtek.
Az alkoholfogyasztás észrevehető emelkedése talán augusztus 4-nek,
Bolívia nemzeti fiestájának megünneplésével állt összefüggésben. Az
ötnapos, szünet nélküli részegség a plazán tartott katonai
sportünnepéllyel ért véget, amelyre minden polgár eljött palackokkal,
poharakkal, sőt pálinkával töltött petróleumos kannákkal felszerelve.
A sportverseny egyetlenegy játék, a rompecabezas (fejbetörő)
kivételével nem volt valami szórakoztató. Ez az egy azonban még józan
emberek számára is nehéz volt, hihetetlenül mulatságosan hatott, amikor
a versenyzők előzőleg teleszívták magukat kachasával. A rompecabezas
egy két yard hosszú, háromszög alakú dobozból állt, amely szabadon
forgott egy vasrúd tengely körül. A tengely vízszintesen két, egymástól
hét láb távolságra levő oszlophoz volt erősítve. Az egyik oszlop teteje

152
volt a kiindulópont, a másikon egy kis zászló lengett. A zászlót kellett
elhozni, de közben a versenyzőnek a doboz tetején kellett áthaladnia.
Tökéletes egyensúlyozás nélkül a doboz elfordult, és a játékos leesett.

Eddig türtőztettem magam, de most már végképp elkeseredve, hogy

nem tudom elhagyni Riberaltát, kis nyomást gyakoroltam a delegadóra,
a kormányzóra: a „hivatalos reprezentációkra” és hasonlókra tettem
célzásokat. Ettől annyira megijedt, hogy előállított egy batelónt és
rendelkezésemre bocsátotta, hogy egy vámhivatalnokkal és a pocakos
ezredessel együtt La Pazba mehessünk. Dan velem jött volna, de Willis
feljelentésére — éppen az övére — börtönben ült, a Willisnek szállított és
ki nem fizetett szeszes italok miatt. Az angolok eljöttek, hogy búcsút
vegyenek tőlem, a helyőrség pedig felsorakozott az ezredes tiszteletére,
így a díszsortűz kék füstjébe burkolva és búcsúkiáltások közepette
indultunk el a parttól.
Az ezredes nem bizonyult valami ideális útitársnak. Félvér indián
volt, de spanyol felére másból, mint nevéből, alig lehetett következtetni.
Poggyásza egy ódon éjjeliedényből31 és egy összevissza horpadt műbőr
táskából állt. Ez utóbbit a parton felejtette, de erre csak akkor jött rá,
amikor már vagy 25 mérföldet megtettünk a folyón felfelé. Éppen egy
barracához értünk, megálltunk és vártunk, amíg a csónak, amelyet
elküldtek érte, megérkezett a táskával. Az ezredes ezután beszállásolta
magát a hajó farán levő „kabinba”, és az út hátralevő részén negyvenöt
napon keresztül — ki sem mozdult onnan.
A vámtisztviselő elég kellemes útitárs volt, de sem ő, sem az ezredes
nem hoztak magukkal élelmet, így az én készletemből éltek, ami
zabpehelyből, néhány zsák kétszersültből és pár doboz szardíniából állt.
A zabpehely nem érdekelte őket, a többi élelem viszont mindössze tíz
napig tartott, ezután pedig a legénység főzőserpenyői körül ólálkodtak,
kevés sikerrel. Az egész utazás alatt nem láttam az ezredest mosakodni,
és az éjjeliedényt — más egyebeken kívül — evésre is használta
(gusztustalan és beteges ember volt), és amikor a kelések ellepték az

31 Ezt és az ébresztőórát meatizo tulajdonosuk mindenhová magukkal viszi.

153
egész testét, undorodtunk tőle, de kénytelenek voltunk megosztani a
kabint vele. Zsörtölődött, hogy annak idején olyan „gyorsan” kellett
hajóra szállnia, zúgolódott az egyhangú élelmezés miatt, és a
vámhivatalnokkal együtt állandóan köpködtek: hol a vízbe, hol a
fedélzetre.
A hajó közepén egy mesztic asszony ült, aki azzal szórakozott, hogy
legyeket és más rovarokat fogdosott, és megette őket. Ez általános szokás
mind a vad, mind a civilizált indiánoknál. Ezt az utazást nem szívesen
ismételném meg.
A második napon egy Riberalta felé haladó batelónnal találkoztunk.
Tulajdonosa, egy Hesse nevű német, legénységünkben azonnal
felismerte saját peonjait, akiket a kormány rekvirált. Ránk rontott, és
azzal vádolt bennünket, hogy kiraboltuk, de nem tehetett semmit, mert
kapitányunk egyszerűen kinevette.
Concepción barracánál az intéző feleségétől sikerült valami élelmet
szereznem, sőt — ami ritkaság volt ezen a vidéken — angol
konzervlekvárt is kaptam. Ritkaság volt, mert az angol gyárosok nem
engedték, hogy spanyol nyelvű címkével lássák el áruikat, így azután
nem is vették, mert senki sem tudta, mit tartalmaznak.
Concepción után a harmadik napon elért bennünket a surusu, és így
lassabban haladtunk. Dermesztően hideg lett, a folyót tajtékosra
korbácsolta a szél: olyan volt, mint a viharos tenger. Az erdő élete
elnémult, és a komor elhagyatottság érzése lett úrrá rajtunk. Mire San
Domingóhoz értünk, már ismét sütött a nap, és nyomott hangulatunk is
egyszerre elpárolgott, amikor señor Arautz, a telepvezető, friss
gyümölccsel halmozott el bennünket.
— Sajnálom magukat, hogy az ezredessel együtt utaznak — mondotta
az érintett füle hallatára. — Ronda fráter, nem irigylem magukat.
A batelón nemsokára gondot okozott nekünk, mert korhadt volt a
fája. A legénység félelme beigazolódott, amikor a tizenhatodik napon egy
tönk keresztülfúrta a hajó fenekét, feldöntötte a mesztic nőt éppen,
amikor a szája tele volt léggyel, és ijedtében csaknem megfulladt.
Majdnem elsüllyedtünk, de valahogy sikerült egy fejszével lehasítani a
tönköt, a lyukat egy csomagoló láda darabjával kifoltozták, két ember
pedig állandóan meregette a betóduló vizet. Félórával később egy másik,

154
még nagyobb tönk ütötte át a befoltozott részt, mintegy bebizonyítva,
hogy ha a villám nem is csap be kétszer ugyanarra a helyre, a tönk igen!
Ismét levágtuk, és a legénység minden nélkülözhető ruhadarabját a
lyukba tömtük, ezenfelül a kapitány még egy embert is a tetejébe ültetett.
így aztán valahogy keservesen, igen nagy szerencsével elértük a Los
Angeles nevű kis barracát. Minthogy más nem akadt, aki vállalkozott
volna a kár kijavítására, magamnak kellett hozzálátnom. Szereztem egy
jó hosszúpallót, kiemeltettem a batelónt a szárazra, kívül-belül
megfoltoztam a hajó fenekét, a pallódarabokat hosszú vasszegekkel
megerősítettem, és a repedéseket betömtem. Az út további szakaszán jól
szolgált bennünket, bár a hajófenék nyikorgása és recsegése nemegyszer
aggodalommal töltött el, az ezredest pedig valósággal rémületbe ejtette.
Mégis hálás volt nekem a javításokért — annyira hálás, hogy a következő
nap a legénység főzőüstjéből elcsent egy vadpulyka combot, és miután a
hús legjobb részét lerágta róla, a maradékot egy meghajlással felajánlotta
nekem.
Mire a Madidi torkolatánál Cavinast elértük, már torkig voltam két
kabintársammal, undorító szokásaik és mocskos lényük egyenesen
beteggé tett. A használhatatlan legénység és a gondatlan kapitány
annyira elviselhetetlenné tette az utat, hogy a missziós páterektől
próbáltam öszvéreket szerezni — talán szárazföldön inkább eljutok
Rurrenabaque-ba. Sajnos, nem jártam szerencsével. Nem maradt más
hátra, mint hogy a batelónon tovább utazzak — ez rosszabb volt, mint
valaha, mert a kabin padlóját borító nyersbőr teljesen átázott, és az erős
napsütésben olyan bűzt árasztott, amely még az ezredesből áradó bűzt is
felülmúlta.
A száraz évszak közepén jártunk, és a folyó annyira leapadt, hogy a
rengeteg tönk rendkívül megnehezítette az előrehaladást. Az ezredes
útközben az egyik barracában ajándékba kapott egy majmot, amely az
edényéből evett, és növelte a kabinban levő koszt. Az ezredes azonban
hallani sem akart arról, hogy a majmot kitegye. Ugyanakkor.
felfedeztem, hogy mind az ezredes, mind a vámhivatalnok használja az
üstömet, nem vizet melegítettek benne, csupán ivásra használták. Ez
aztán kihozott a sodromból, nem mintha megtagadtam volna kérésüket,

155
ha hozzám fordulnak — az ezredes kelései ellenére is — hanem azért,
hogy még ennyi udvariasságot sem tartottak szükségesnek.
A melegebb idő beálltával ismét megjelentek a mariguik (homoki
legyek). A surusu egyik előnye volt, hogy egy időre megszabadított
bennünket a gyötrő rovaroktól; de ezek a kis bitangok úgy látszik,
elhatározták, hogy behozzák az elvesztett időt, és csípéseikbe csaknem
beleőrültünk — kivéve asszony útitársunkat, aki eddigi étrendjéhez
ráadásként szívesen fogadta őket. Minden rosszul sikerült. Egy heves
szélvihar vízbe sodorta a majmot, gazdája kétségbeesetten ordítozott.
Egy mérföldön át mentünk utána a folyón lefelé, amíg kimentettük a kis
állatot. Közben persze a kormányzással senki sem törődött, minduntalan
beleütköztünk a tönkökbe. Alighogy a vihar elvonult, csattanás
hallatszott, mintha ágyút sütöttek volna el, és száz yardnyira tőlünk a
folyóba villám csapott, csodálatosan szép, vörös, sárga és kék tűzijátékot
varázsolva szemünk elé. A legénység azonban halálra rémült, és csak
alkohollal lehetett bátorságot önteni beléjük, hogy folytassák útjukat.
Semmiféle legénység nem dolgozik pálinka nélkül. Úgy hajtja őket az
alkohol, mint az automobilt a benzin, és ha az utánpótlás kimerül,
abbahagyják a munkát, a kisujjukat meg nem mozdítják. Az
„üzemanyagot” egy négygallonos tartályban őriztük a kabinban — és az
a szag, amely az üstömből áradt, arra engedett következtetni, hogy az
ezredes időnként megdézsmálja a tartályt. Kiszámítottam, hogy a készlet
csak úgy tarthat ki az utazás végéig, ha napi menetteljesítményünket a
szokásos mászásról normális sebességre emeljük. Elmondtam ezt a
kapitánynak és javasoltam, hogy igyekezzék nagyobb teljesítményre
sarkallni az embereit. Ő rögtön szidni kezdte a révkalauzt, hogy miatta
késünk.
— Ez hazugság! — vágott vissza a révkalauz. — Ha maga nem lenne
mindig részeg, jobban el tudná látni munkáját!
Azt hittem, mindjárt ölre mennek, de nem került rá sor. Ehelyett vad
káromkodás-csata alakult ki közöttük, amelynek során ismételten
elhangzott a legnagyobb sértés is, az „indio” jelző: „No, üss meg, ha
mersz!” — szólította fel egyik a másikat. „Te üss meg — próbáld csak
meg!” volt a válasz. és ebben maradtak. Pedig a legénység láthatólag
szívesen kapcsolódott volna a verekedésbe. A batelónt közben az ár

156
minden ellenőrzés nélkül lefelé sodorta, és így a vitát magasabb
tekintélynek kellett lezárnia. Nem sokkal ezután egy Riberaltából jövő
batelón hagyott el bennünket olyan könnyedén, mintha egy helyben
állnánk. Ez a révkalauz részéről ismét becsmérlő megjegyzésekre adott
alkalmat, minek következtében a veszekedés kis híján újrakezdődött.
A következő baleset a legénység egyik tagját tette munkaképtelenné.
Partra ugrott, hogy teknősbéka tojásokat gyűjtsön, s közben rálépett egy
rájára, amely csúnya sebet ejtett a lábán. A komplikációnak talán azzal
vették elejét, hogy puskaport szórtak a sebre és meggyújtották —
drasztikus eljárás —, és az út hátralevő részén a beteg a csónak aljában
hevert és nyögött, de más baja nem volt. Egy másik embernek két ujját
leharapta a piraña, aki, miután lenyúzott egy majmot, kezet akart mosni
a folyóban:
Teknősbéka tojás oly bőségben volt, hogy a hajó alja megtelt velük.
Arra számítottak, hogy majd Rurrenabaque-ban jól eladják; de még jóval
megérkezésünk előtt a vigyázatlan lábak összetiporták a tojásokat, és a
nyúlós massza újabb szaggal tetézte az eddigi bűzt. Ráadásul az ezredes
felhozott a fedélzetre néhány darab chalonát, szárított birkahúst. Bár
meglehetősen rothadt volt s csak úgy hemzsegtek benne a kukacok,
tulajdonosa mégis nagyra értékelte. Számomra ez már végképp
elviselhetetlenné tette a kabint fütyültem a szúnyogokra! —
függőágyammal kivonultam a szabadba.
A hajón láz és influenza tört ki, a legénység kilenc tagja
munkaképtelenné vált. A megmaradt csekély létszámmal valahogy előre
küzdöttük magunkat Santa Teresáig, négy napi járásra Rurrenabaque-tól,
s tétlenül vártuk az emberek felgyógyulását. Micsoda öröm volt ismét
partra szállni, megszabadulni a bűzös hajótól, ismét tiszta levegőt szívni
házigazdám barracájában.
Vendéglátóm további részleteket mondott el a guarayók ellen a
Madidi vidékére vezetett svájci-német expedícióról, hitelesítve
mindazokat az erőszakosságokat, amelyekről már hallottam. Egy fiatal
leány a folyó szélére menekült, és ott egy golyó megsebesítette. Letérdelt
a vízparton, hogy arcát, fejét megmossa. Ebben a helyzetben mészárolták
le kegyetlen vadsággal. Egy guarayo a kétségbeesés bátorságával
egymaga és nyíllal megtámadta az expedíciót, de hamar végeztek vele,

157
Később megismertem ezeket az indiánokat, és a szörnyű mód, ahogy
azok a gyáva gazemberek elbántak velük, mérhetetlenül felháborított,
csak úgy, mint az országban minden becsületes bolíviait és külföldit. A
gyalázatosság részvevőit sajnálattal kell mondanom — sohasem
büntették meg.
Nincs hatalom, amely rá tudna bírni, hogy megismételjem ezt a
negyvenöt napos utazást. Akkor végtelennek tűnt. A Riberaltában
megkezdődött szerencsétlenségsorozatot nem szakította meg a távolság.
Szinte még most is hallom a kormányzó meglehetősen nyugtalanító
búcsúszavait: „Sajnálom, hogy elhagy bennünket, őrnagy úr. Ön igen
értékes munkát végzett Riberalta számára. Kár, hogy ön nem állandó
fogoly. ”
De aztán eljött a nap, amikor mindez elmúlt — nem maradt belőle
más, mint a rossz emlék. Szeptember 24-én megérkeztünk
Rurrenabaque-ba, ahol gringo barátaim melegen fogadtak, és a szálloda
városi kényelem légkörét árasztotta.
— Úgy, szóval hát a bennszülöttek között volt — harsogta Don
Pacifico, az igazgató. — Én is ismerem őket. Nem kevesebbet, mint
százharmincat öltem meg közülük a magam idejében — sajátkezűleg! —
Hatalmas, kövér ember volt, apró lábai alig bírták el tekintélyes súlyát, és
nevetségesnek látszott még annak feltételezése is, hogy valaha valakit is
megölt volna.
Harvey, a fegyveres bandita nem fecsegett, ő tényleges gyilkos volt.
Jókora adag pálinka után kezdett csak beszélni, de ilyenkor érdemes volt
hallgatni. A csendes, vörös szakállú ember nem dicsekedett, és alapos ok
nélkül nem mutogatta különleges képességeit a hatlövetűvel. Régi, igazi
vadnyugati bandita volt, és élete gyakran a revolver előrántásának
gyorsaságától és a célzás pontosságától függött. Mint a többiek, akik még
az ismétlő pisztoly korszaka előtt nőttek fel, ő is „dörzsölve” használta
Smith & Vesson-ját, vagyis nem húzta fel a ravaszt minden lövés előtt,
hanem ha leadott egy lövést, bal tenyerével végig „dörzsölte”, és ezzel a
mozdulattal villámgyorsan újra felhúzta a ravaszt. Vérdíjat tűztek ki a
fejére, de Harvey kijátszotta a texasi sheriffeket és átmenekült dél felé a
határon, revolverlövések füstfelhője közepette átverekedte magát
Mexikón egészen a földszorosig, onnan pedig Dél-Amerikáig. A Nyugati

158
Part minden bányatelepét ismerte, és kalandjai megtöltenének egy
könyvet.
Egy alkalommal, miután valamelyik szomszédos köztársaságban
kirabolt egy nagy bányatársaságot, katonaság vette üldözőbe. Maga után
csalogatta őket, és egy számára előnyös helyen fegyverével kezében
hirtelen szembe fordult velük, s így megadásra kényszerítette a
katonákat, mielőtt még puskájukat le tudták volna kapni a vállukról.
Elvette fegyverüket, s a folyóba dobta, őket pedig néhány erőteljes
rúgással útjukra engedte. Más alkalommal húsz katona állta útját. Egyet
agyonlőtt közülük, elintézett még egyet, aki kidugta a fejét a bokorból,
mire a többiek fegyverüket elhajítva elmenekültek.
Abban az országban, ahol legutóbb tartózkodott, 1000 font jutalmat
ígértek annak, aki élve vagy halva kézrekeríti; de Bolíviában nem volt
kiadatási törvény, és itt biztonságban érezhette magát. Amikor a határ
felé tartott, egyszerre egy barikád állta útját, mögötte hat katona lövésre
készen tartotta puskáját. Egy tiszt megadásra szólította fel, de szava talán
még el sem hangzott, amikor eldördült egy lövés — a tiszt elesett.
Harvey ekkor a barikádra ugrott, lelőtt még egy katonát, mire a többiek
azonnal feltartották kezüket.
— Elszégyelltem magam — vallotta be nekem —, amikor
„megmotozva” őket kiderült, hogy egyetlen töltényük sem volt.
Tölténytáskájukat papírral tömték ki!
A Mapiriról néhány callapo érkezett, amelyeket a visszaút céljára
tutajokká átalakítottak, egyet közülük időveszteség nélkül
rendelkezésemre bocsátottak. Rurrenabaque-ban a jókedvű tömeg a
szokásos lármával búcsúztatott, három főből álló legénységem meg
ellökte a balsát a parttól, és megfelelő sebességgel távolodtunk a
várostól. Gyors út esetén fejenként egy fontot helyeztem nekik kilátásba,
de ezenkívül szardínia, cukor és korlátlan mennyiségű alkohol állt
rendelkezésükre. Megérdemelték, mert kitűnő iramban vitték a tutajt, és
derékig vízben vontatták a zuhatagokon keresztül — ezt a munkát
egyébként megosztottam velük. Négy és fél napos rekordidő alatt értünk
Huanayba.
Házigazdám, señor Salamon mélységesen átérezte helyzetének mint
Huanay corregidorjának (közigazgatási kerület vezetője) fontosságát, és

159
minden ürügyet felhasznált arra, hogy pálinkával kínáljon. Baráti
érzéseinek akart ezzel kifejezést adni, de honnan is tudhatta volna, hogy
nem szenvedhetem az alkoholt. Amilyen vendégszeretőnek mutatkozott,
ugyanolyan bőbeszédű is volt; elragadó feleségével együtt mindent
megtettek, amit érdekemben tehettek.
Señor Salamon valódi epikureus volt. Nem törődött a kacsa
inflációsan magas árával, minden napra feltálaltatott egyet. A
szerencsétlen szárnyasokat néhány nappal levágásuk előtt alkoholba
áztatott étellel táplálták, s mikor már kellemesen lerészegedtek, tiszta
szesszel itatták. ami siettette — házigazdám fogalmazása szerint —
dicsőséges halálukat. Ez az eljárás — ugyancsak házigazdám szerint —
különleges aromát adott húsuknak. Ezzel nem tudtam egyetérteni, de
talán étvágyamat az ezredes chalonájára és a teknősbéka tojásokra való
visszaemlékezés rontotta meg.
Itt, a Tipuani folyó torkolatánál mindenki jómódúnak látszott; a
helység levegője jólétet árasztott, ami a távoli határvidéken töltött hosszú
idő után különösen mély benyomást gyakorolt rám. Bőségesen volt
arany. Valahányszor a Tipuani kiöntött, ami elég gyakran történt,
aranyat sodort magával, kiterítette Huanay homokpartjaira, és ilyenkor
mindenki aranyásóvá változott. Mégsem szerzett vagyont senki. A folyó
tele volt és van ma is arannyal, de a hirtelen áradások sűrűn követik
egymást és így rövid az idő, hogy a folyómederben levő nemesfémhez
hozzáférjenek. Messze észak felé a Santo Domingo bányáig az Inanbari
folyó mentén, sőt még azon is túl az egész területen nagy mennyiségben
található arany, de begyűjtése veszedelmes mesterség. Hallottam négy
emberről, akik a Santo Dorningón túl egy aranyban gazdag mellékfolyón
aranyat mostak. Eleinte elővigyázatosan mindig őröket állítottak, nehogy
indiánok váratlanul megtámadják őket, de amint múlt az idő és nem
történt semmi, éberségük alábbhagyott. Egy napon kora reggel
megtámadták őket. Hármat közülük megöltek, s a negyedik súlyos
sebeivel valahogy elmenekült, hátrahagyva a nehezen szerzett aranyat.
Challanában érdekes hírek fogadtak. Velarde exkapitány, a kerületi
főnök La Pazba menekült, miután a Challana kerület teljes bányászati
jogát 5000 fontért eladta egy szindikátusnak. Amikor a lakosság
tudomást szerzett az üzletről, felháborodottan követelte az áruló fejét,

160
aki eladta őket, de Velarde akkor már túl járt hegyen-völgyön.
Huanayban mindenki ismerte őt. Hat éven át főnökösködött, és hivatalos
ideje alatt jelentős vagyont gyűjtött össze.
Egy öszvérkaraván, mely Soratába érkezett, azzal a reménnyel
kecsegtetett, hogy gyorsan tovább utazhatok. Reményeim kissé
megcsappantak, amikor az ezredes Rurrenabaque-ból megérkezett, mert
attól tartottam, hogy az állatokat hivatalosan lefoglaltatja. Gyors üzletet
ajánlottam az arrierónak (öszvérhajcsár). Öszvéreit le fogják foglalni! —
súgtam meg neki titokban —, és semmi ellenszolgáltatást nem kap majd.
Sokkal jobban jár, ha nekem adja őket bérbe. Az összeg felét kifizetem
előre.
— Ne szóljunk akkor semmit, señor, hanem induljunk el, mielőtt bárki
is sejthetné, hogy elhagyjuk a várost. Holnap hajnalra minden készen
lesz.
Kistermetű állatok voltak, és én csaknem 200 fontot nyomtam, de
meglepő, mennyit bírnak ezek az öszvérek. Amíg a batelónba voltam
zárva arra a szűk helyre, meglehetősen elszoktam az ilyen utaktól, és
több napba telt, amíg ismét hozzáidomultam. Két napig mentünk
hegynek fel borzalmas úton, hatalmas magasságokba küzdöttük fel
magunkat, majd leereszkedtünk a meredek hegyoldalakon, míg végül a
Mapiri úton San Joséba érkeztünk. Itt señor Penalozánál szálltam meg,
aki egyébként angol szülők fia, de megváltoztatta a nevét. Külsőre
spanyolnak tűnt, angolul nem is beszélt, de fia szőke hajjal és kék
szemmel jött a világra.
Az erőszakosságokról szóló történetek egészen San Joséig eljutottak.
Az egyik egy németről szólt, aki néhány évvel ezelőtt egy gumi-
ültetvényt vezetett Mapiri közelében. Tömeggyilkos volt. Az
alkalmatlannak tartott ültetvény-munkásokat egyszerűen agyonlőtte;
áldozatainak engedélyezett annyi örömet, hogy kivégzésük előtt részegre
ihatták magukat. Kecsegtető ígéretekkel egy ízben 300 peont bérelt fel a
perui kerületben levő Arequipából; reggelenként egy híg levessel és egy
csésze üres kávéval indította őket az őserdőbe a gumi-ültetvényekre. A
peonok nem ismerték ezt a munkát, és csaknem az utolsó emberig
megbetegedtek, mégsem akarta elengedni őket: a legsúlyosabb betegeket
— 40 vagy 50 embert — egyszerűen agyonlőtte. A többieknek sikerült

161
valahogy megszökniük, egyesek az erdőbe, mások Apolóba menekültek,
ahonnan végre visszatérhettek Peruba. A németet erőszakosságai miatt
vád alá helyezték, de semmiféle büntetést nem kapott. Válogatott
mozókból (legényekből) álló testőrséggel vette körül magát, és nagy
vagyont gyűjtött a csonttá-bőrré aszott munkások rovására. Örömmel
mondhatom, hogy később egy bosszúszomjas indián agyonlőtte, aki
kivárta a legalkalmasabb időt, amikor a testőrök ébersége ellanyhult, és
abban a pillanatban elkapta.
Mapiriban, a gumi- és arany-konjunktúra tetőpontján egy
magánbankár telepedett le. Valahogyan általános bizalomra tett szert, és
mindenütt nagyra értékelték mint a civilizáció terjesztőjét — a
megbízhatóság ragyogó fénycsóvája a törvénytelenség sötétjében. De
egyszer csak eltűnt 20 000 bolíviánosszal (1600 font) a zsebében, és
sohasem látták többé.
De mégis, az őserdőből visszatérve, mily civilizáltnak hatottak ezek a
helyek! A valódi kenyér istenek eledelének tűnt, a rendesen megfőzött,
tányéron felszolgált, késsel és villával elfogyasztott étel olyan volt,
mintha valami csodálatos álom vált volna valósággá. A Montana és az
Altiplano közötti út, amely 15 hónappal ezelőtt oly keservesnek látszott,
most élvezetes kirándulássá változott. Igaz, érzékeny voltam a hidegre a
nagy magasságokban, de nem annyira, mint a csontig ható, fagyos erdei
surusukra. Sorata igazi házaival valódi nagyvárosnak tűnt a szememben,
és La Paz minden komfortja és fényűzése ellenére csaknem megrémített.
Október 17-én egy szakállas útonálló-féle, akit a tropikus nap heve és a
hó csillogása csaknem feketévé égetett, lassú ügetésben lovagolt végig a
főváros meredek utcáin egy jókedvű öszvér hátán, amely azonban a
kocsik és villamosok láttán minduntalan megbokrosodott és bokkolt. Az
emberek megálltak és megbámultak, pedig meglehetősen megszokták a
vadonból érkező emberek látványát. A borotválkozás, a jó vacsora, a
mély alvás a tiszta ágyneműn és másnap reggel a civilizált ruha: a
vademberből ismét fehér emberré változtatott.
A térképeket és a jelentéseket átadtam az elnöknek, Montes
tábornoknak, aki ugyanakkor felszólított, hogy vállaljam el a brazíliai
határkijelölő munkálatokat a Rio Paraguay mentén. A további felfedező
utak lehetősége kecsegtető volt — mivel teljesen ismeretlen területre

162
kellett volna mennem, de ez attól függött, hogy megkapom-e Londonból
az engedélyt a munka folytatására. Ha a brit hatóságok hozzájárulnak —
mondtam —, akkor örömmel vállalom.
— Nyolcszáz font megtakarított pénz áll még nálam a kormány
rendelkezésére, mi General — mondtam. — Átadjam az
államkincstárnak?
— Eszébe ne jusson! — válaszolta. — Időszerűtlen lenne most
visszaadni a pénzt. Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy az összeg
felét elfogadja, a másik felét pedig majd írja a Paraguayban működő
bizottság javára.
Elfelejtettem már, mennyi vesződségem volt az expedíció kezdetén a
pénzzel kapcsolatban, a kormány pedig megelégedését fejezte ki a
munka gyors befejezése felett. A miniszterek, és egyáltalán minden
felelős hivatalnok La Pazban a legnagyobb udvariassággal kezelt. Ha
készpénzre volt szükségem, az elnök pár sor írást küldött velem az
államkincstárnak, ott kiállítottak egy csekket, a bank pénztára pedig
kifizette, mindez egy órán belül megtörtént. A magam részéről minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy előzékeny bánásmódjukat viszonozzam,
és igyekeztem a határral kapcsolatos összes bajokat megelőzni, amint új
megbízatásomban működni kezdtem. Ha arra gondolok, hogy egy angol
számvevőségi hivatalban néhány shillingért vagy csekély útielőlegért
hónapokig kellett alkudoznom, Bolíviára szoktam visszaemlékezni.
Honfitársaim Latin-Amerikát általában, mint a „mañana országát”
emlegették, de a brit kormányhivatalok késlekedő ügyintézésének
jellegzetes kifejezése: „Majd a jövő héten!”
Előttem lebegett az otthon ragyogó képe. Egy időre — úgy éreztem —
jóllaktam a vadonnal, másra gondolni sem tudtam, csak az előttem álló
útra, mely először a tengerpartra, majd a tengeren át hazavisz. Meglátom
Angliát, furcsa kis fáival, takaros szántóföldjeivel, tündéri falvaival;
meglátom feleségemet, a négyéves Jackkel és a legújabb jövevénnyel,
Briannel. El akartam felejteni a szörnyű rémtetteket, a rabszolgaságot, a
gyilkosságokat és a rettenetes járványokat, és arra gondoltam, hogy
ismét tiszteletre méltó öreg hölgyeket látok majd, akiknek a bűnről
alkotott fogalma véget ér valamilyen cselédlány neveletlen
viselkedésével. Hallgatni akartam a falusi lelkész mindennapi

163
csevegését, megvitatni a parasztokkal az időjárás bizonytalanságát, és
arra gondoltam, milyen jó lesz, ha a reggeliző asztalnál ott hever majd a
reggeli újság is. Röviden, a mindennapi nyárspolgári életre
vágyakoztam. Kapálgatni a kertben, betakarni a gyerekeket az alvás
előtti mese végeztével, leülni a tűz mellé feleségemmel, aki éppen a
stoppolni valót teszi rendbe — ezek után vágyakoztam a leginkább.
Szívesen térnék majd vissza, hogy belekezdjek az újabb határkijelölő
munkába, de ha kormányom netán megtagadná az engedélyt
szolgálataim meghosszabbítására — nos, talán nem is lenne olyan rossz.
A karácsonyt otthon töltöttem. A jól nevelt angol tél gyorsan és simán
eltelt, mintha Dél-Amerika sohasem létezett volna. De belül mélyen
megszólalt egy csendes hang. Először alig lehetett érzékelni, de addig-
addig erősödött, amíg már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A vadon
hangja volt ez, és tudtam, hogy ez már mindörökre életem része marad.
Dawlish Warrenben a kertben álldogáltunk egy enyhe januári
délután, a levegő tavaszi illatokkal volt terhes, csak a korpár fák és a
fekete élősövény emlékeztetett a télre. A homokdűnéken túl a nyugtalan
tenger álmosító mormolása hallatszott — csupán ez törte meg a csendet,
eltekintve egy-egy elhaladó vonat zakatolásától. És akkor egyszerre egy
másik hangot is hallottam. A szomszéd házban valaki gramofonozott, és
kinyitotta az ablakot, hogy élvezze a friss levegőt. A lemez az
Estudiantinát játszotta.
S egyszerre ismét az Acre menti őserőkben voltam. Magam előtt
láttam a naplemente ragyogásában olvadt aranyként lassan hömpölygő
folyamot. Az erdő sötétzöld, — fenyegető fala vett körül, s tudtam, hogy
600 mérföldnyi könyörtelen vadon választ el a civilizációtól. Olyan
helyen voltam, ahol az egyetlen elismert törvény a korbács és a pisztoly
volt, és az egyetlen menekülés a részegség okozta feledés. A vágy hangja
szólalt meg bennem. Kifejezhetetlenül, meglepően — tudtam, hogy
szeretem ezt a poklot. Kaján marka megragadott, és én viszont akartam
őt látni.
1908 március 6-án Southamptonban felszálltam a Buenos Airesbe tartó
„Avon” fedélzetére. Itt csatlakozott hozzám Mr. Fisher, új munkatársam
és helyettesem. Feleségem és Jack búcsúztattak, és amikor a parti harang
megszólalt, szívem egyik fele velük maradt a kikötőben. A másik fele

164
már távol járt — ellenállhatatlanul, állandóan húzta valami messze
Nyugat felé.

165
 X. FEJEZET

A POKOL TORNÁCA

M
INDEN EMBER életében legalább egyszer szembe kerül a
halállal. A vadonban a halál soha sincs messze. Különféle
körülmények közepette jelenik meg, rendszerint rémületet
keltően, de néha látszólag oly ártalmatlanul, hogy alig hívja fel magára a
figyelmet, a hatása azonban éppoly végzetes. Az események láncolata
nem is egyszer a katasztrófa szélére vezet, majd megáll. Egy repülő nyíl
— egy hüvelyknyi távolság — egy pillanatnyi idő — ilyen jelentéktelen
apróságoktól függ az ember sorsa. Beninél, az Acre-nál és az Abunánál
tett utazásaim során számos olyan esetre emlékszem, amikor hajszálon
függött az életem. Minden esetben elérhetett volna a halál; szörnyű,
amikor ilyen hirtelen és erőszakosan — a mi gondolkodásmódunk
szerint könyörtelenül — tör rá az emberre. De a hirtelen halál a
pillanatnyi rémülettől és nagy fájdalomtól eltekintve, hamar végez, és ha
ésszerűen nézzük a kérdést, azt kell mondanunk, hogy könyörületesebb
dolog. Biztos, hogy ilyen, ha összehasonlítjuk például a hosszú

166
szenvedéssel járó éhhalállal. Még sohasem jártam olyan közel a véghez,
mint 1908-ban, amikor megfogott és nem eresztett el a kelet-boliviai
Verde folyó pokla.
Első ízben láttam Buenos Airest, a nagy argentin fővárost — Dél-
Amerika Párizsát -—, de nem gyakorolt rám mély benyomást pompás
üzletei és sugárútjai ellenére sem. A bűn légköre uralkodott a város
fölött. Bűzlött a gazdagságtól, épületei csillogtak, de nélkülözték a jó
ízlést. A zajos utcák tiszták. de keskenyek voltak, rosszul tervezettek, és a
fő közlekedési vonalakat kivéve, túlzsúfolt lovasforgalmat bonyolítottak
le, s ezen alig segített a La Plata-torkolat útmenti része vagy a lapos,
érdektelen környék. A nők szigorúan követték a francia divatot, jól
öltözködtek; egyetlen más dél-amerikai városban sem láttam ennyi szép
nőt. Az agyonmagasztalt Jockey Club hidegen hagyott. Bántott, hogy
annyi rengeteg pénzt pazaroltak el díszítésekre, és ilyen szánalmas lett az
eredmény. Az ételek minősége közepes volt, annak ellenére, hogy
mindenért borsos árat kértek.
Első benyomásom talán kedvezőbb lett volna, ha csomagjaimnak
kisebb tortúrán kell keresztülmenniök, míg kirakják a hajóról. Minden
csomagot rádobtak egy csúsztatóra, hogy aztán hatalmas csattanással
vágódjék a rakpart kőkockáira. Finom műszeres ládáim olyan recsegés-
ropogással értek partot, hogy csaknem belebetegedtem, hiába
figyelmeztettem a rakodókat a nagyobb gondosságra. Hasonlóképpen
bántak el a többi utas csomagjaival is. Elegáns kalapdobozok acélládák
alá kerültek; tömött bőröndök zárjai szétpattantak és hullott belőlük a
diszkrét női fehérnemű, melyet a rakodómunkások és a hordárok
azonnal felkaptak és nagy nevetés közben mutogattak egymásnak. Egy
hölgy sírt elpusztult ruhatára felett.
Amikor a sok izgalom és viszontagság után végre kihalásztuk
bőröndjeinket a nagy összevisszaságból és darabonként összeszedtük a
kihullott holmikat, a resguardóban már csak egy kalap emelintésbe és
néhány udvarias frázisba került, hogy a vámtisztviselők egy
kézlegyintéssel átengedjék a csomagokat, miközben valamilyen vegyi
krétával titokzatos jeleket rajzoltak a bőröndökre. Majd olasz brigantik
kapták föl a holmijainkat, elszaladtak velük, és végül olyan szállodába

167
vitték, amelyben a legolcsóbb szoba is elég drága volt ahhoz, hogy még
egy nagykövet anyagi erőforrásait is a kimerülés veszélye fenyegesse!
Hogyan történhet, hogy a Brit Tengernagyi Hivatal a flotta jó
hírnevének megszerzése végett legsilányabb hajóit küldi a latin-amerikai
köztársaságokba? Ezzel legfeljebb nevetségessé teszik magukat. Nehéz a
tengeri fölény benyomását kelteni, amikor a látogatóba érkezett hajó
eltörpül a helyi tengerészet egységei mellett, vagy amikor egy-két
hónappal később megjelenik egy hatalmas hajókból álló amerikai raj, egy
elsőrendű olasz cirkáló vagy egy német csatahajó. Amikor mi Buenos
Airesba érkeztünk, Őfelsége Tengerészetének „Dwarf” (törpe) nevű kicsi
ágyúnaszádja horgonyzott a kikötőben. Azok, akik ezeket az ügyeket
intézik, nyilvánvalóan nem értik meg azt a tényt, hogy ezekben az
országokban nemzeti tekintélyünk teljes mértékben a rájuk gyakorolt
erőteljes benyomástól függ, és az ilyen jelentéktelen hadihajók itt-
tartózkodása több kárt okoz, mint hasznot. Az itteni angoloknak gyakran
nehéz feladatot jelent, hogy ezt feledtessék! A „Dwarf”-fal kapcsolatban
sok tréfa hangzott el, és jónéhány célzás a Falkland-szigetekre, Argentína
kedvenc követelésére a „brit imperializmussal” szemben.
Ez alkalommal magunkkal hoztuk a munkához szükséges teljes
felszerelést, bőséges élelmiszerkészletet, a legkülönfélébb
segédeszközöket, ezenkívül pedig szórakoztatási célokra pezsgőt is.
Mindezen túl ezer font készpénzem volt aranyban, mint a
kormánybizottság feltételeinek megfelelő első beruházás.
Két heti Buenos Aires-i semmittevés után behajóztunk egy folyami
gőzösre Paraguay fővárosa, Asunción felé.
A Mihanovitch Line jó állapotban levő, ritkán túlterhelt gőzösöket
járatott. Hajói éjjel-nappal, jó és rossz időben egyaránt közeledtek
Asunciónig és vissza; a menetrendet semmi sem boríthatta fel, még egy
forradalom sem. Amikor úton voltak, a folyami kormányosok egyetlen
percet sem aludtak. A vonalat ösztönösen ismerték, mert semmiféle
jelzés nem volt. Bárhol jártak, megmondták a folyómeder pontos
alakulását, sohasem zavarták meg őket az állandóan változó zátonyok, és
hajójuk csak ritkán feneklett meg. A kikötőbe érve 48 órát, vagy még
többet aludtak egyfolytában, a hosszú gyakorlat megtanította őket arra,
hogy alvási szükségletüket összegyűjtve, egyszerre elégítsék ki.

168
Fizetésünk havi 30-40 font között mozgott — ami a munkához képest
nem tekinthető soknak.
Rosariónál a Paraná folyó nagykiterjedésű öböllé szélesedik, a
kikötőben 60 gőzös és számos vitorlás horgonyozhat le egyszerre. Ez a
150 ezer lakosú város jelentős kereskedelemmel rendelkezik, élénk ipara
van és jól megművelt, gazdag föld veszi körül. A külső kerületekben a
gazdagok villát beszédes bizonyítékai az itt szerzett vagyonoknak.
Négy nap alatt érkeztünk Asunciónba, az állandó forradalmak
városába. A falak rücskösek voltak a golyónyomoktól, a főutca egyik
épületének sarkát egy régimódi tábori ágyú lövedéke eltüntette, és a
tulajdonos nyilvánvalóan nem tartotta érdemesnek a házat kijavítani. A
lakosság nagyrészt indiánokból és félvérekből állt, a guaranik „a
harcosok” nyelvén beszéltek. Harcosoknak nevezték magukat, mivel
számos esetben bizonyságot adtak harcos voltukról a Brazília elleni
háborúban, amely megtizedelte Paraguay férfi lakosságát. Talán ez
magyarázza az asuncióni nők koraérettségét, mely itt feltűnőbb, mint
máshol.
A Brazília elleni háború emlékei még igen élénken élnek, és a felszín
alatt mély gyűlölet parázslik, éppen úgy, mint Peruban Chilével
szemben.32 A brazíliai mulatt-katonák és a paraguayi guaranik, ha csak
kissé meglazítják a fegyelmet, azonnal véres incidensekbe keverednek.
Kedvenc játékuk „a kis halak etetése” volt. A hadifoglyot mellig érő
vízben egy oszlophoz kötözték és jelentéktelen vágást ejtettek a gyomra
táján. A Paraguay-folyóban és mellékfolyóiban nyüzsgő pirañák
elintézték a többit.
Asunciónban ismét közel kerültünk a fel nem tárt Dél-Amerikához,
mert Chacót korántsem ismerik még jól, és sok ott lakó indián nem került
még érintkezésbe a civilizációval. Az indiánok elfoglaltak egy jezsuiták
által alapított falut — templomostul, mindenestül —, és minden civilizált
embert kérlelhetetlenül elűztek. A felfedező út ilyen sík és száraz
területen nem sok érdekességgel kecsegtet — legalábbis így gondoltam
— bár a téli szárazság és a nyári árvizek miatt nem lehet könnyű feladat.

32 Mindez ma már eltűnt, és a nemzetközi együttműködés szelleme állandóan

erősödik Dél-Amerikában. - B. Fawcett

169
 Chaco indiánjainak hagyományaiban még mindig él a páncélruhás
fehér emberek emléke, akiknek mellét nyilaik nem tudták átütni.
Paraguayban az a hagyomány járja, hogy a nép valami régi nagy faj
leszármazottja, amely valaha az egész országot benépesítette, ez azonban
nemcsak rájuk jellemző, mert ezt tartja minden tupi eredetű törzs.
Egy tömött és piszkos lapátkerekes gőzös, a Fortuna szállított
bennünket felfelé a Paraguay-folyón, olyan vidéken keresztül, amely a
hajóról egészen a Mato Grosso fennsík lábáig laposnak és érdektelennek
látszott. Hébe-hóba chaco indiánok lenguák és chamacocók — bújtak elő
kunyhóikból körülnézni vagy dolgozni. Ártalmatlannak látszottak, de ha
úgy fordult a sor, saját területükön kellemetlenségeket tudtak okozni.
Mr. Cecil Gosling, aki 1908-ban brit konzul volt Asunciónban, majd az
angol-bolíviai diplomáciai kapcsolatok helyreállítása után az első követ
La Pazban — egy furcsa, zöldesszürke színű, sáskaszerű rovart mutatott.
Alsó szárnyain a pávakakaséhoz hasonló mintázatot lehetett látni, feje és
tora pontos másolata volt a krokodilusénak! A rovar förtelmes külseje
bizonyára arra szolgált, hogy elijessze az esetleges támadókat.
Hallottam egy barlangról felső Paranában, Villa Rica közelében,
amelyben különös rajzokat és ismeretlen nyelvű felírásokat találtak.
Mindez hosszú gondolatsort indított el bennem, miközben indiánoktól,
gumi-ültetvény munkásoktól és vándorló fehér emberektől ősi
hagyományokra vonatkozó történeteket és értesüléseket gyűjtöttem,
amelyek pontosan egybeillettek, míg kialakult belőlük egy egységes,
egyre növekvő jelentőségű elgondolás. Lehetséges volna — tettem fel
magamnak a kérdést —, hogy az inkákon kívül más ősi civilizációk is
léteztek ezen a földrészen — sőt, hogy az inkák maguk is egy nagyobb és
elterjedtebb fajtól származtak, amelynek ma még feltáratlan nyomai
esetleg itt-ott megtalálhatók? Mi a helyzet Tiahuanacóval,
Ollantaytambóval és Sacsahuarnannal? Vajon lehetséges, hogy Dél-
Amerika ismeretlen szívében még mindig élnek az ősi faj leszármazottai?
Miért ne?…
A mag termékeny talajra hullott. A tudat alatti értelem megöntözte
egy legendával vagy egy mesével, s bár nem tudtam róla, a gyökerei
lelkem mélyéig hatoltak. Akkoriban teljesen elfoglalt a határkijelölő
munka, és csak amikor már nagy részét befejeztem, fedeztem fel

170
magamban, hogy a régészeti kíváncsiság magja szárbaszökkent és
virágot hajtott.
A brazíliai-paraguayi határ mentén él egy növény, guarani nyelven
caa-he-eh-nek nevezik. Körülbelül 18 hüvelyk magas, kis levelei jóízűek
és sokkal édesebbek, mint a közönséges cukor: érdemes lenne tovább
kutatni. Van egy másik növény is, ibira-gjukych-nak nevezik, ugyancsak
kicsi, de levelei sósak. Elképzelhető milyen előnyös a környék
ültetvényesei számára ez a két növény.
A Paraguay folyó különlegességéhez tartoznak a szabályos körvonalú
moszkító-oszlopok. A folyó mindkét oldalán sűrű, örvénylő tömegben
emelkednek fel ezek a rovarok 30-60 láb magasságra. Naplementekor az
oszlopok szétoszlanak, és egy órán át kínszenvedéssé teszik a közelben
levők életét. Ebben az órában a legkomiszabbak a moszkitók, míg
éjszaka, bár akkor sem hagyják nyugton az embert, mérsékeltebb erővel
támadnak.
A mocsárból hirtelen kiemelkedő, izolált dombok jelezték Corumbá
brazíliai folyó-kikötőnek, utunk céljának közelségét. Az év hat
hónapjában a terület egyetlen tó, kivéve néhány olyan helyet, ahol a part
egy-két yarddal a legmagasabb vízállás szintje fölé emelkedik. A La Plata
torkolata felett 1500 mérfölddel a folyó felszíne az esős évszakban alig
400 lábbal van a tengerszint felett. Ebből képet kaphatunk, mennyire
lapos ez az ország!
A Brazíliai Határkijelölő Bizottság nagy ceremóniával fogadott
bennünket a hajón. A helyőrség parancsnoka is megjelent, a hajó
éttermében pezsgőt szolgáltak fel. Néhány tengerésztiszt csatlakozott a
társasághoz, mindnyájan rendkívül kedves fickók. Maga a város is
tetszetős benyomást keltett. Jó szállodák, üzletek, kövezett utcák, a
virágzó társadalmi élet jellegzetessége volt a helynek. A városban kétezer
katona állomásozott, és volt egy kis hajójavító műhelye is. Sajnáltuk,
hogy nem volt megfelelő ruhánk, mert munkaöltönyünkben — csak ez
állt rendelkezésünkre — bizony nem nagyon illettünk bele ebbe a
társaságba. Ebben bolíviai tikárunk a bűnös, aki nemzeti büszkeségében
a várost igen elmaradott, határmenti településnek írta le előttünk. Valami
olyasmit vártam, mint Rurrenabaque vagy Riberalta, s ehelyett fejlett
várost és elegánsan öltözött embereket találtam.

171
 Az alacsony ingoványos terület, ahol Corumbá fekszik, a kígyók
valóságos paradicsoma. Az óriáskígyók mindennaposak. A nagyok —
szerencsére ritkák — időnként marhákat is zsákmányul ejtenek, és
éjszaka embereket is kiemelnek a csónakból. Általában 15-30 láb
hosszúak. Hátborzongató sziszegésük ijesztően hangzik éjszaka, ilyenkor
táplálkoznak. A brazíliaiak azt állítják, hogy áldozatuk megtévesztésére
még a mérgeskígyók is utánozzák itt a madarak és kisebb állatok hangját.
A körzet lakosai állandóan szublimátot hordanak maguknál, abban a
hitben, hogy ez távol tartja tőlük a kígyókat és minden falu el van látva
kígyó-szérummal és fecskendőkkel készen arra, hogy bármikor igénybe
vegyék.
Itt hallottam ismét a fehér indiánokról.
— Ismerek itt egy embert, aki találkozott egyikükkel mondta a brit
konzul. — Nagyon vadak, és az a hírük, hogy csak éjszakánként jönnek
elő. Ezért „denevéreknek” nevezik őket.
— Hol laknak? — kérdeztem.
— Ó, valahol fent az elveszett Martirio aranybányák vidékén
Diamantinótól északra vagy északnyugatra. Senki sem tudja pontosan,
merre vannak. Mato Grosso jórészt ismeretlen vidék. Az északi hegyes
vidék még teljesen feltáratlan. Számos expedíció indult el oda, de vissza
egy sem tért. Igen rossz vidék. Figyeljen a szavamra — gyalog sohasem
fogják feltárni, bármilyen nagy és jól felszerelt legyen is az expedíció.
Talán száz év múlva repülőgépekkel igen — ki tudhatná?
Szavainak külön jelentősége volt számomra. Éppen ezért
felejthetetlenek maradtak.
Feleslegesnek tartom, hogy beszámoljak magáról a határkijelölő
munkáról. Ez a munka mindig egyforma, s csupán a véletlen események
teszik érdekessé. Elődöm nem volt szakember, s amikor a bizottság az
előző esztendőben ellenőrizte, azt sem tudta, hogyan fogjon a munkához,
pedig előzőleg állandóan afrikai teljesítményeivel kérkedett. A
brazíliaiak általában szeretetre méltó, rokonszenves fickók, de nem
törődnek vele, hogy gyorsan befejeződjék valamilyen munka —
valójában minden munkára észrevehető ellenszenvvel tekintettek. Rám
hárult tehát ennek elvégzése, és én minden elkerülhető késedelem nélkül
akartam befejezni.

172
 Bolívia a Lago de Caceresnél a határvonalon parti- és
hajófényszórókat helyezett üzembe. Sem a katonák sem a peonok nem
voltak hajlandók tábort ütni e fények közelében mert valami kísértettől
féltek, amely a tábor körül vándorolt, és óriási riadalmat okozva minden
éjjel felzavarta őket. Képtelenek voltunk rájönni a kísértet-história
magyarázatára, a mellette szóló bizonyítékok súlya viszont nyomasztó
volt.
Puerto Suarez, a legközelebbi bolíviai falu hét mérföldnyire feküdt
Corumbától, a Caceres-tó nyugati végénél. Nyomorúságos pálmalevél
viskóiban örökké részeg emberek laktak. Az év hat hónapjában az
áradások teljesen elszigetelték, és létét az éjszakai
csempészkereskedelemnek köszönhette. A bolíviaiak rossz néven vették,
ha valaki párhuzamot vont ennek a szegényes városnak szennye és
mocska, és Corumbá viszonylagos fényűzése között. Nem ismertek el
semmiféle különbséget a két helység között. Puerto Suarezben
hemzsegett a sok kígyó, amelyek közül a legveszedelmesebb a cascabel33
(csörgőkígyó) és a surucucu a „Bozótok ura” volt. Nem állíthatom
biztosan, hogy valaha is hallottam ezeknek a mérges fajtáknak a hangját,
de — amint már mondottam — szilárdan állították, hogy több-kevesebb
sikerrel utánozzák a madarak énekét, hogy lépre csalják áldozataikat.
Általában egy féltucatnyi cascabel tekerődzik együtt. Marása halált
okoz, amit az orr, a fül és a szem vérzése előz meg. A „Bozótok ura”
mindig támad, és arról ismeretes, hogy fáradhatatlanul üldözi az embert.
Egyetlen marása is biztos halál, de a hüllő ezzel nem elégszik meg, addig
harapdálja áldozatát, amíg mérgét teljesen ki nem üríti.
Július elejére befejeztük a Corumbá közelében elvégezhető munkát, és
nem maradt más, mint a határ kiigazítása messze északon, a Guaporé
folyó mentén. Egy bizottság 1873-ban a Verde forrásaként tévedésből egy
teljesen más ért jelölt meg. A megállapított határ a Verde mentén haladt,
de — ez volt a bökkenő — még soha senki sem jutott el a forrásig, és
ennek vonala a térképen tisztán becslésen alapult. Az elkészített
javaslatban az új határvonal előnytelen volt Bolívia számára, és mivel
alapjában véve felfedező voltam, aki előtt minden kockázat vonzónak

33A borzasztó csörgőkígyó, a Crotalus terrificus spanyol neve. Cascabel -

csörgő.

173
tűnt, elhatároztam, hogy világosságot teremtek az ügyben. Végzetes
elhatározás! Ha tudtam volna, mire vállalkozom, a Verde valószínűleg
még ma is feltáratlan terület lenne.
— Mit szól hozzá? — kérdeztem Fishertől. — Benne van a játékban?
— Ó, természetesen. De nem nagyon szokatlan ez a fajta munka? Nem
lesz belőle precedens? Szerződés szerint ezt a munkát nem kellene
elvégeznünk.
— Viszont ha nem csináljuk meg, örökké vita tárgya lesz, hol is van
hát a tulajdonképpeni határ. Azzal egyetértek, hogy a szerződés feltételei
szerint nem vagyunk kötelezve a folyó felkutatására; de az ember
természetes vágya, hogy minden munkát legjobb képességei szerint
végezzen el. Nem is beszélve arról a személyes jó érzésről, hogy az
ember elsőként jut el oda, ahova mások nem mertek elmenni. De
mindettől eltekintve semmi kedvem hónapokon keresztül Corumbában
tölteni az időmet:
Megtettük a szükséges előkészületeket. Csatlakoztunk egy Urquhart
nevű skót ültetvényeshez, aki a bolíviai oldalon lakott, majd pedig hat
peonnal a bizottság hajóján elindultunk felfelé a folyón. A brazilok
elragadtatva vették tudomásul elhatározásunkat. Ha ugyanis pontosan
megállapítjuk a folyó vonalát, akkor nem lesz szükség bonyolult, esetleg
heves vitákkal fűszerezett megállapodásokra egy új határvonal ügyében.
Áldásukat adták a tervre.
Száznyolcvan mérföld után a descalvadosi állattenyésztő farmhoz
értünk, ahol szekereket béreltünk, hogy felszerelésünkkel együtt
szárazföldi úton jussunk el San Matías bolíviai faluba, ahol reméltem,
hogy kapok málhás állatokat az út folytatásához. Az utazás
eseménytelenül zajlott le, eltekintve attól a rémülettől,amit a Bahía de
Piedra közelében megjelent fekete párduc34 okozott. A fenevadtól való
félelem mérföldes körzetben elnéptelenítette a területet, mert a hatalmas
erejű, vérengző állattól jobban rettegtek, mint a jaguártól. Még
szőrméjének értéke — hússzor annyit ért, mint a jaguáré — sem hozta
kísértésbe a helyi vadászokat.

34A szerző tévedett midőn párducot írt. Párduc nincsen Amerikában, csupán
Abesszíniától Indonéziáig fordul elő. Az állat feketeszőrű (melanisztikus) jaguár
lehetett.

174
 A Santa Cruz-i elöljáróhelyettes az elnöki utasításoknak megfelelően
figyelmeztette a San Matías-i hatóságokat, hogy minden módon járjanak
a bizottság kezére, így könnyűszerrel vásároltunk állatokat. A corregidor
erélyes, hozzáértő férfi volt, akinek erőhatalomként egy hadnagy és egy
tucat katona állt rendelkezésére — de San Matías, ó, micsoda hely volt
az! A lakosság nagyrészt indiánokból állt, akik szinte állandóan részegek
voltak, és a descalvadosi farmról lopott marhákból éltek. A lakosság és a
descalvadosi gauchók (csikósok) állandóan háborúskodtak egymással.
Descalvados San Matías felé eső végénél egy őrült belga alkalmazott
azzal szórakozott, hogy verandájáról lőtt az indiánokra pusztán a tréfa
kedvéért, hogy gyönyörködjék benne, hogyan torzul el arcuk
fájdalmukban! Ez a belga, azt mondják olyan rosszul bánt az
indiánokkal, hogy azok átmenekültek Bolíviába. Nem kétséges, hogy
rengeteg vérengzés történt, és itt mindenki dicsekedett: ő is megölt
valakit! Egy helyi híresség azzal tüntette ki magát, hogy két alvó embert
fejszével megölt. Minden férfi a csípőjén revolvert és valahol a
ruházatában elrejtve kést hordott magával; velünk szemben azonban
még — szokásuk szerint — részegen is mindnyájan vendégszeretőék és
kedvesek voltak. A briganti lakosságtól eltekintve San Matías fő
nevezetességei a Cerro Boturema-i mészkőbarlangok voltak. Számos
hihetetlen történetet meséltek ezekről, a legtöbb kísértetekkel volt
kapcsolatban, mert ahol az emberi életet nem sokra becsülik, ott a
babonáknak nagyobb a jelentősége. Néhány élvezhetetlen vízű tó terült
el a barlangokban, ezek néha tele voltak hallal, néha viszont teljesen
kiürültek, pedig — amennyire megállapíthattuk — semmiféle kijáratuk
nem volt.
A falu gazzal belepett főtere törött üvegekkel, üres
konzervdobozokkal és rothadó banánokkal volt tele. Komor tekintetű
indiánok csüggedten guggoltak egy adobe (vályog)-templom
árnyékában, amelynek ferde tornya mintegy 10 yardnyira állt az
épülettől. Dologtalan bolíviai fehérek lustálkodtak rozoga székeiken
kapujuk küszöbénél. A helyőrség „épületéből” — abból a viskóból,
amelyben a 12 katonát elszállásolták — időnként kihangzó, teljesen
értelmetlen trombitaszó igyekezett fenntartani a katonai tevékenység
csalóka látszatát, azonban ez senkit nem tévesztett meg. Amennyire én

175
láttam, semmiféle munkát nem végeztek. Oly lehangoló volt az egész
hely, hogy meg kellett értenem a mértéktelen italfogyasztást. Egyetlen
vágyunk volt: el, el innen mielőbb; s amikor végre sikerült elhagyni ezt a
helyet, csak annyit tudtunk mondani: legfőbb ideje volt!
A környező terület kopárnak látszott, eltekintve a füves pampáktól,
amelyek nagyobb marhacsordák legeltetésére is alkalmasak lettek volna.
Az élet bizonytalansága és a marhatolvajlás elharapódzott helyi szokása
azonban megakadályozta ennek kifejlődését. Északra és északnyugatra
húzódott a Sierra do Aguapé, ahol — a hagyományok szerint —
menekült néger rabszolga kolónia telepedett meg. Quilombónak
nevezték a kolóniát. Lehet, hogy a kolónia még mindig létezik — de
azért senki sem mássza meg a hegyeket, hogy erről meggyőződjék. Két
kisebb estancia volt itt a bolíviai határ közelében: Asunción és San José.
Az első mellett egy meglehetősen magas domb emelkedett, amelyről jól
lehetett látni „A Letűnt Világ” — a Ricardo Franco hegyek — mély
szakadékait, a régi Mato Grosso várossal szemben, 70 mérföldnyi
távolságban. Őz és amerikai strucc35 gyakori volt itt, és az
ingoványokban tömérdek kacsa élt. Egy vagy két napi járásnyira észak
felé indiánok nyomaira bukkantunk. A birodalom napjaiban az egész
területet egyetlen hatalmas marhatenyésztő telep foglalta el, amely
Bastos báró tulajdonában volt. Sok-sok esztendő óta azonban már
teljesen elhagyatott.
A Barbados folyón való átkelés után Casal Vescóhoz, a báró egykori
rezidenciájához értünk. A folyó itt 70 yard széles, szerencsére épp akkor
igen sekély volt, nem mélyebb 6 lábnál. A romok után könnyen el
lehetett képzelni a régi vár nagyszerűségét — igazi feudális erősség
lehetett, amely több nagy épületből állt —, a korhadt tetők alól
napnyugtakor most a denevérek ezrei bújtak elő.
Csak az éjszakát töltöttük Casal Vastóban, reggel aztán könnyű
menetben, 22 mérföldet haladva elértük Puerto Bastost. A déli féltekén
tavaszodott, és a pálmák meg a síkságot tarkító erdőszigetek és
erdősávok örökzöldjén kívül valóságos színorgia tárult a szem elé.
Sosem láttam még ily pompás, gyönyörű virágokat, amint a nap

35A nanduk (Rheae) alrendjébe tartozó valamelyik nandu fajról van szó.
Három faj él Dél-Amerikában. Igazi strucc csak Afrikában fordul elő.

176
fényében a sárga, vörös és a bíbor legkülönbözőbb árnyalataiban
tündököltek. Bármely virágnál pompásabb, ragyogó pillangók
egészítették ki a csodálatos képet. Nincs festő, aki ilyet tudna alkotni.
Nincs olyan képzelet, amely versenyezhetne a valósággal!
Puerto Bastosból a szekerek és állatok visszatértek San Matíasba, mi
meg a Barbados folyón egy kis tutajon leereszkedtünk a Mato Grosso-i
Villa Bellába. A régóta elhagyatott város, mely ma már nem egyéb, mint
romos, ősrégi házak és templomok szomorú tömkelege, a Guaporé keleti
partján fekszik. Nemigen emlékeztet ma már a Mato Grosso egykori
fővárosára. Néhány néger valahogy lakhatóvá tett egy-egy romos házat,
s letelepedett a csöndes utcákon; látszólag csaknem a semmiből tartják
fenn magukat. Nappal néhány kis cukornád vagy manioca ültetvényen
dolgoznak; éjszakára pedig az eltorlaszolt házakba húzódnak, mert
félnek az utcákon csavargó indiánoktól. Régebben a szomszédságban
gazdag aranylelőhelyek voltak, de ma már mind kimerült. Később egy
szörnyű járványos hasmenés söpört végig a városon, s olyan nagy
mértékben pusztította az embereket, hogy az életben maradottak
rémülten elmenekültek. A romos templomok egyikében, két hatalmas
faládában csodálatos ezüst gyűjteményt találtunk: gyertyatartókat, kis
hajók és gályák másait, dobozokat, szobrocskákat és mindenfajta
kupákat.
A kísértet-városokban van valami kimondhatatlanul szomorú. A
képzelet felvázolja az eltűnt nép mindennapi életét — örömeiket,
bánataikat, törekvéseiket és szórakozásaikat. Amikor az emberek
eltávoznak egy lakótelepről, elkerülhetetlenül hátrahagyják saját
személyiségük bizonyos jeleit; egy lakatlan város oly lenyűgöző
búskomorságot áraszt magából, hogy az még a kevésbé érzékeny
látogatóra is hatással van. Őskori romvárosok e tulajdonságuk nagy
részét már elvesztették, és nem is keltenek hasonló benyomást. De a
közelmúltban elnéptelenedett helyek szíven ütik a látogatót. Mato
Grosso város kiváló példa erre. Erről egy másik — Cobija — jutott
eszembe, a valaha élettől nyüzsgő bolíviai kikötőváros Tocopilla és
Antofagasta között, azon a részen, amely ma Észak-Chile
tengerpartjához tartozik. Bolíviától az 1879-es háborúban elvették a
kijáratot a Csendes-óceánra, de akkor már a forgalmas Cobija halott volt

177
— elnéptelenedett egy borzalmas földrengés és egy pusztító szökőár
következtében.
Mato Grosso város — eléggé meglepően — a kormány által
felállíttatott cuiabái stratégiai távíró-vonal egyik vége volt.
Felhasználtam a lehetőséget, és kábeltáviratot küldettem Angliába.
Huszonnégy órán belül már választ is kaptam, persze rettenetes pénzbe
került. Nem volt könnyű dolog, mert a távírász sohasem hallott
Angliáról, s így előzőleg érintkezésbe kellett lépnie főnökségével, hogy
megtudakolja, létezik-e és hol ilyen nevű földrajzi hely — vagy talán
méginkább azért, mert ezen az elhagyatott helyen olyasmi, hogy egy
idegen táviratot adasson fel, még nem fordult elő!
A Rio Verde torkolata egy szélességi fok távolságra volt észak felé. Ott
tábort ütöttünk, de éjszakára őröket kellett állítani. A folyó mindkét
partját primitívek lakták, és az volt a hírük, hogy ellenségesek, maga a
Guaporé pedig anacondái miatt volt veszedelmes. A folyó száz yardig is
kiszélesedett, ilyen helyen lassan hömpölygött, és sok helyütt vastag
iszapréteg akadályozta a haladást. Ez a cameloténak nevezett iszap
jelentősen lelassította utunkat, és gyakran nehéz volt megállapítani a
folyó irányát, mert a lagunák mindkét oldalon szélesen behatoltak az
erdőbe.
A szabad vízszakaszokon bufeók szökelltek a csónak körül. Az óriás
vidrák — fejüket és vállukat kiemelve a vízből — izgatottan megugattak,
kutyáink őrjöngő ugatással válaszoltak. A parton kétszer láttunk
indiánokat, de oly gyorsan eltűntek a bozótban, hogy azt hittük, csak
képzelődtünk. Éjjel a csészealj-szerű nocturno-majmok
kellemetlenkedtek nekünk: függőágyainkat állandóan bogyókkal
dobálták és nem hagytak aludni, amire pedig annyira szükségünk volt.
Gyakran láttunk valami különös madarat — később értesültem, hogy
nagyon ritkán fordul elő —, hatalmas pávaszemes lepkéhez hasonlított,
amikor repülés közben szétterjesztette szárnyait. Nevét sohasem tudtam
meg.
A Verde forrását könnyen felismertük volna akkor is, ha földrajzi
szélessége nem lett volna ismert, mivel egy régi, 1873-ból származó
határjelző cölöp állt az erdőben. Ettől kezdve új országban jártunk, a
folyó vize kristálytiszta volt. Hatalmas teknősbékák sütkéreztek a

178
homokpartokon; a vízben rengeteg hal és rája nyüzsgött; utóbbit
szigonnyal fogtuk, húsa igen ízletes.
Csáklyák segítségével oly messzire haladtunk felfelé, amennyire csak
tudtunk, de nemsokára sziklák közé kerültünk, ahol zuhatagok sora arra
a meggyőződésre juttatott bennünket, hogy csónakkal tovább már nem
lehet előrehaladni.
— Na és most mi lesz? — kérdezte Urquhart. — Remélem, nem
szándékozik gyalog folytatni az utat!
— Pedig nem tehetünk mást. Itt kell hagynunk mindent, amit nem
tudunk a hátunkon elvinni, és követjük a folyó vonalát a parton. Kemény
dolog lesz, de meg kell tennünk.
— Mi lesz az élelemmel? Annyit nem tudunk magunkkal vinni,
amennyi szükséges! — vetette közbe Fisher.
— Be kell érnünk azzal, amit majd útközben találunk. Csak egész
keveset vihetünk magunkkal, mert a műszerekre szükségünk lesz, és
azokat nem hagyhatjuk itt.
Partra szállva kiraktunk mindent a csónakból, majd a csónakot
elsüllyesztettjük egy öbölben úgy, hogy ne vonja magára az indiánok
figyelmét. Minden élelmiszert, műszert és eszközt, amit csak hátra
hagyhattunk, két fémládába csomagoltuk és elástuk a legmagasabb
vízállást jelző vonal fölött. A súlya miatt 60 arany fontot is az egyik
ládába tettünk. Valószínűleg így születik a számos elásott kincs története.
Annyi bizonyos, hogy az általunk elásott kincs meséje széltében-
hosszában bejárta a Guaporét, s az összeg nagysága minden egyes
előadásnál megnövekedett. A mese éveken keresztül követett engem.
Amikor utoljára hallottam a „Verde Kincs”-ről, akkor már 60 000 fontot
emlegettek; ha ez így halad tovább, elkövetkezik az az idő, hogy külföldi
kalandvágyó kincskeresők érdeklődését is felkelti — talán még az
Egyesült Államokból és Angliából is és az én 60 aranyfontom után való
sikertelen kutatás egész részvénytársaságok anyagi forrásait fogja
felemészteni. Természetesen a kincsről szóló hírek nem említették meg
azt a tényt, hogy mi magunk később kiástuk a felszerelést. Remélem,
jövendő kincsvadászok megértik e történet erkölcsi tanulságát!
A folyó torkolatánál csalódtunk: se vadba, se halba nem bővelkedett.
Szűkös élelmiszer-készletünk gondos adagolás mellett eltartott volna

179
három hétig, de a peonok falánkok, és saját részüket pár nap alatt
elfogyasztották. A menetelés második napján rendkívül sűrű
aljnövényzet közé kerültünk, ahol szinte hüvelykről hüvelykre kellett
bozótvágó késeinkkel utat vágnunk. Apró méhek, alig ötödrész
nagyságúak, mint a házi légy, elárasztották szemünket, orrunkat,
fülünket, még ruhánk alá is behatoltak, testünk egyetlen darabkáját sem
hagyták szabadon. Ahogy átvágtuk a liánokat, minduntalan
megzavartunk egy-egy darázsfészket; vagy pedig az igen támadó kedvű
vörösméhek túl közelinek tartották jelenlétünket vadászterületükhöz, és
megtámadtak, de nem fullánkjukat eresztették belénk, hanem bőrünkbe
haraptak.
Követnünk kellett a folyót. Könnyebb lett volna, ha kissé
eltávolodunk tőle és kikerüljük a sűrű bozótot, de a folyó jelentette a
határt, és elengedhetetlen volt annak teljesen pontos feltérképezése, vagy
az expedíció céltalanná vált volna.
A folyó vize keserűbbé vált, és a halak elhagyták. Valószínűleg ezért
tűntek el az állatok is, de az is lehet, hogy előre vágva magunkat olyan
zajt csaptunk, amely minden élőlényt elriasztott a közelünkből.
Indiánoknak nyoma sem volt, és miután nem is volt valószínű, hogy
megjelennek, meglazítottuk a szigorú éjszakai őrséget, és a kutyákra
bíztuk, hogy riasszanak, ha szükséges. Rengeteg, a seringeróktól teljesen
érintetlen gumifát láttunk.
Szeptember 15-én kezdtük meg a gyalogmenetet, a hatodik napon a
peonok kifogytak az élelemből, mi a saját adagjainkat megosztottuk
velük, de 23-ára azok is kimerültek. Találtunk néhány törpe
legyezőpálmát, és megettük ezt a „főzeléket”, de egyáltalán nem volt
kielégítő étel, sőt még inkább elgyengített bennünket. Szeptember 25-én
megláttunk egy pulykát. de az előbb látott meg minket! 30-án igen
fáradságos munkával vágtuk előre magunkat egy tacuara erdőn —
bambuszfajta, amely tüskés ágakat hajt ki magából. Másnap egy odvas
fában mézre bukkantunk, mire kiéhezetten rácsaptunk. A méz azonban
erjedt volt; s így balsorsunkat még erős gyomorfájással is tetéztük.
Október 2-án egyik kutyánk madárfészket talált, amelyben négy jókora,
égszínkék tojás rejtőzött. A kutya jutalmul megkapta az egyiket, mi is
megettünk egyet-egyet, de nem sokra mentünk vele, sőt még jobban

180
tudatosította bennünk, hogy éhesek vagyunk. A következő nap elértük a
folyó forrását. Itt néhány chonta pálmát találtunk, gömb alakú termése
csaknem olyan kemény, mint az üveg.
— Hát idáig csak eljutottunk — jegyezte meg Fisher — hogy megyünk
innen vissza?
— Ahogy jöttünk, úgy biztosan nem. Találunk annál jobb utat is. Már
nem kell a folyót követnünk. Azt hiszem, a dombokon keresztül kijutunk
innen.
— Isten adja, hogy úgy legyen? — mormogta Urquhart.
— A legvalószínűbb, hogy itt hagyjuk a fogunkat — vélte Fisher, de
lehet, hogy valami mást mondott.
Lehet, hogy így történik, de nem könnyen adjuk meg magunkat,
annyi biztos.
— Elég — szóltam közbe erélyesen. Ki fogunk jutni innen. Szedjétek
össze magatokat, legyetek jókedvűek. Ha a peonok úgy látják, hogy mi
föladtuk a reményt, nekik biztosan nem lesz annyi energiájuk, hogy
végig kibírják. Ha meg kell halnunk, akkor menetközben haljunk meg!
Gyerünk!
Éheztünk — most már valóban éheztünk. Menet közben gyakran
elestünk, ez mutatta fokozódó gyengeségünket, bár még mindig nem
okozott nehézséget a hátizsákok cipelése, amelyek most körülbelül 30
fontot nyomhattak. Társaink hangját és az erdő zaját úgy hallottuk,
mintha nagy távolságból valami hosszú csövön jutna el fülünkhöz — az
éhségtől kezdtünk megsüketülni. Helyzetünk teljesen reménytelennek
látszott. Óriási erőfeszítésbe került még megfigyeléseket is eszközölni és
elvégezni a háromszögelést, mely majd összekapcsolja a folyó forrását a
Villa Bellával, de a munkát mégis el kellett végezni, ha nem akartuk,
hogy szenvedéseink teljesen értelmetlenné váljanak — ha ugyan
egyáltalán megmenekülünk ebből a pokolból! A peonok
visszaemlékeztek a Guaporé vadban bővelkedő erdőire, és már-már
lázadozni kezdtek, és ki ítélhette el őket ezért? De még ha akartunk volna
sem térhettünk volna vissza azon az úton, amelyen jöttünk, mert
egyrészt ott nem eszközölhettünk volna megfigyeléseket, másrészt nem
tudtunk volna átvergődni a lagunák között.

181
 Fölöttünk tornyosult a Ricardo Franco hegység, lapos, titokzatos
csúcsaival. Az idő nem bántotta, emberi láb még nem érintette ezeket a
magaslatokat. Az erdők a csúcsokig nyúltak: úgy álltak ott, mint egy
letűnt világ emléke. Az ember képzelete ilyennek gondolná egy rég
megszűnt korszak utolsó maradványait. Lehet, hogy a változó esélyekkel
vívott küzdelemtől elszigetelve még olyan szörnyek kóborolnak a sziklás
magaslatok között, amilyenek valamikor az emberi lét hajnalán
népesítették be a földet, s most e megmászhatatlan szikláktól börtönözve
és védve élnek tovább. Így gondolkozott Conan Doyle is, amikor később
Londonban beszéltem neki ezekről a hegyekről, és megmutattam a
fényképeket. Említést tett egy Dél-Amerika középvidékével kapcsolatos
regénytémáról, és bizonyos felvilágosítást kért. Örültem, hogy
szolgálatára lehettem. Ennek gyümölcse lett 1912-ben az „Eltűnt világ”,
amely először a Strand Magazine-ban jelent meg folytatásokban, majd
később könyv formájában igen népszerűvé vált.
Abban a reményben, hogy ezt az irányt követve kijutunk innen,
nekivágtunk a hegyeknek, de elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a
hegyoldal mély vízmosásain nem juthatunk keresztül. Időnként meg
kellett állnunk egy-egy szörnyű szakadék szélén, s ilyenkor lehangoltan
tértünk vissza a kiinduló ponthoz, egyre csökkenő erővel. Meddig bírjuk
még: ez életbevágó kérdés volt. Ha rövidesen nem jutunk élelemhez,
túlságosan legyengülünk ahhoz, hogy bármilyen úton is kiszabaduljunk
innen — és egy expedícióval több lesz, mely nem ad több híradást
magáról!
A peonok vezetője eltűnt. Gyanítottam, hogy valahol lefeküdt, így
akart meghalni — az indiánok általában ezt teszik, amikor már
reménytelen a helyzet. Utána eredtem, megtaláltam nyomait és végül
rábukkantam a montéban, a bozótos erdőben: a földön ülve, hátát egy
fának támasztva oly keservesen sírt, mint valami megtört szívű kislány.
— Gyerünk! — ráztam meg a vállát. — Állj hát fel! Mi bajod van?
— Hagyj magamra! — jajveszékelt és ellökte kezemet. — hagyj
meghalni. Meg akarok halni — nem bírom tovább!
Jósággal ilyenkor nem sokra megy az ember, bármilyen rokonszenvet
is érez valaki iránt. Kirántottam vadászkésemet, és bordáit döfködtem,
míg felordított és felugrott.

182
 — Nem, nem fogsz meghalni! Nem hagylak lefeküdni és így
meghalni. Ha meghalsz, akkor lábon halsz meg — vagy pedig beléd
döföm a kést.
Nem szólt semmit, nagyot sóhajtott, majd tántorogva megindult a
tábor felé, és — nem kétséges — ellenségnek tekintett.
Összehívtam a csapatot, s kifejtettem előttük elgondolásomat.
— Egyetlen reményünk, ha a vízválasztót követjük. Hiszem, hogy így
kijutunk. A hegyeken keresztül nem menekülhetünk, sem pedig azon az
úton, amelyen jöttünk, s így ez az egyetlen lehetőségünk.
Szavaimat rémülten fogadták, hiszen azt közöltem, hogy életünket
pusztán a reményre alapozzuk. Magamhoz hívtam Fishert és
Urquhartot.
— Jobb lesz, ha az első adódó alkalommal elveszitek a peonok
puskáit. Az ő gondolkodásmódjuk szerint a vízválasztót követni rossz
irányt jelent, tartani lehet tőle, hogy megszöknek. Puska nélkül azonban
nem mernek, mert félnek az indiánoktól.
Az indiánok most már nem voltak messze. Éjszakánként itt-ott láttuk
máglyatüzeiket, de ők maguk nem mutatkoztak. Keserű csalódás volt,
hogy ily makacsul elkerültek bennünket, mert mi örömmel üdvözöltük
volna őket abban a reményben, hogy valami ennivalót kapunk tőlük.
Menet közben újabb nehézséggel kerültünk szembe. A talajt a laza
kavicsok fölött kemény, csúszós facsomók borították. Minduntalan
megcsúsztunk, és amilyen legyengült állapotban voltunk, gyakran hasra
estünk. Ilyenkor csaknem emberfeletti erőre volt szükség, hogy újra
talpra álljunk — a hátunkon levő teher mintha a földhöz szögezett volna
minket. Milyen jó lett volna ott maradni fekve, csak feküdni és pihenni!
A peonokat fenyegetésekkel és ütésekkel állandóan nógatni kellett, és az
az erőfeszítés, hogy további menetre késztessük őket, saját csökkenő
energiánkat is növelte. Sohasem ütöttem meg ezeket az embereket
haragomban, és most is kedvem ellenére bántam velük ilyen durván, de
ez volt az egyetlen lehetőség, hogy kényszerítsem őket: harcoljanak saját
életükért.
Egyre gyakrabban vetették falánk pillantásukat a kutyákra; bár azok
éppúgy csont és bőr voltak, mint mi. Szilárdan elutasítottam minden
olyan javaslatot, hogy megöljük és megegyük őket. Először is túlságosan

183
Placido de Castro ezredes
Tutajozás a gyors Mapiri folyón

A gyilkos alkohol

185
A Verde forrásánál

Chamacoco indiánok

186
Határállomás. Az expedíció tagjai háromszögelést végeznek

187
szerettem a kutyákat, másrészt pedig segítségünkre lehettek az élelem
keresésében. Valahogy fenntartották magukat vadászattal, de hogy mit
találtak, azt, képtelenek voltunk felfedezni. Nem látszottak kimerültnek,
s mégis egyszer csak lekuporodtak a fűre, elaludtak és soha többé nem
ébredtek fel. Ennél békésebb és talán szebb elmúlás el sem képzelhető.
Az indián peonok az ő példájukat akarták követni — lefeküdni és alvás
közben meghalni. Ehelyett tovább hajszoltuk őket.
Október 13-án, úgy éreztem, hogy ütött az utolsó óránk. Ahhoz
folyamodtam, amit sohasem mulasztottam el megtenni, ha nagy
nélkülözések közé kerültem: szinte magamba szuggeráltam azt a tudatot,
hogy a segítség közeledőben van, és egy negyedóra sem telt bele, egy őz
tűnt fel egy tisztáson.
A többiek is abban a pillanatban észrevették, és lélegzetállító csend
támadt, amint lecsatoltam puskámat. Csaknem reménytelen távolság
volt egy Winchester karabély számára; és az éhségtől, szomjúságtól a
végét járó embernek a látása sem megbízható, sőt a puskát sem tudja
szilárdan tartani.
— Az isten szerelmére, el ne hibázza, Fawcett! — A rekedt suttogás
közvetlenül mögöttem hangzott el. Elhibázni! Amint az állatra
irányítottam a reszkető puskacsövet, tudtam, hogy a golyó célba talál.
Soha nem értem el tökéletesebb találatot. Az állat összerogyott, mintha
villám sújtotta volna.
A peonok szőröstől bőröstől befalták a részüket. Milyen kár, hogy a
kutyák nem éltek még néhány napig! Gondjaink elmúltak. Másnap
kitűnő vadmézet találtunk; 15-én végre felfedeztünk egy utat, amely a
sziklák közül levezetett a Guaporé menti erdőkbe és 18-án egy kis néger
településhez érkeztünk, ahol cukornád forralt levéből készült nyers
cukrot kaptunk.
Bármennyire is különös, a cukor jobban hiányzott, mint bármi más
étel. Álmainkban cukorral bevont nyalánkságokat zabáltunk, és az
ébrenlét kínzó óráiban ismételten arról beszéltünk, hogy milyen
édességnek örülnénk a legjobban. Mint elképzelhető: nagy hirtelenjében
túlságosan sok cukrot fogyasztottunk — magyarán telezabáltuk
magunkat —, addig ettünk, ameddig csak bírtunk. Este aztán megjött a

188
böjtje. Kétrét görnyedtünk a függőágyban és nyögtünk a fájdalomtól,
amíg egy kiadós hányás után meg nem könnyebbültünk.
Október 19-én visszatértünk Villa Bellába: még az itteni szomorú
utcák és elhagyatott házak is felvidítottak bennünket a vadon végtelen
magányossága után. Annak idején élelmiszerraktárt állítottunk itt fel, és
a tejkonzerv, valamint a zabpehely sokkal egészségesebb diéta volt
számunkra, mint a cukor. Ahogy erőnk visszatért, növekvő mértékben
döbbentünk rá, hogy csupán csodával menekültünk meg.
Villa Bellában üdvözlő távirat várt Panda tábornoktól. Épségben való
visszatérésünket feltételezve gratulált nekünk, és megkérdezte, hogy
küldhetné el a nekünk járó összeget. Nemigen sejtette, milyen közel volt
a Verde ahhoz, hogy munkánknak idő előtt véget vessen. De most végre
teljesen sikerült felderíteni a folyót; megállapítást nyert, hogy vonala
lényegesen eltér az 1873-as feltételezett helyzettől. Eredete egy forrás
volt, nem pedig egy tó, ahogyan gondolták. Részletes megfigyeléseink
lehetővé tették, hogy a folyó minden mérföldjét pontosan feltérképezzük,
s így 1200 négyzetmérföldnyi értékes területet mentettünk meg
Bolíviának. Nélkülözéseink és szenvedéseink tehát nem bizonyultak
hiábavalónak.
A Jauruig a távíróvonalat követtük, az eléggé jó állapotban levő úton
nem volt túlságosan nehéz a menet, majd az Aguapé dombjairól
leereszkedtünk Porto Esperidiãóhoz, egy folyóparti estanciához. Itt
szereztünk egy nagy csónakot, amely elvitt minket Caxocirába. A telepen
egy vendégszerető brazil jól tartott bennünket, sőt rendelkezésünkre
bocsátott egy csónakot is. Ezzel érkeztünk meg Descavaldosba november
18-án.
Itt meglehetősen hűvösen fogadtak. Valaki rosszakaratúan azt a hírt
terjesztette rólunk, hogy mi mindenfelé panaszkodtunk, hogy legutóbbi
ittlétünk alkalmával milyen gyalázatosan bántak velünk. Állítólag azt a
kijelentést tettük, hogy bármelyik telepes több vendégszeretetet mutatott
volna irányunkban. Ebből természetesen egyetlen szó sem volt igaz, és
ilyen hazugságnak a terjesztése csak azzal a céllal történhetett, hogy
rossz hírbe keverjenek. A feszültség azonban gyorsan feloldódott, s
végül már azt sem tudták, hogyan tegyék kényelmesebbé, kellemesebbé
ott-tartózkodásunkat.

189
 Hajóra szálltunk, és a folyón lefelé Corumbába érkeztünk, ahol
legnagyobb meglepetésünkre hősökként ünnepeltek bennünket. A
brazíliaiak csodálattal és elismeréssel vannak mindenki iránt, aki saját
akaratából a bugrék közé megy — ahogy itt a benszülötteket nevezték —
, és lehetetlen volt meggyőzni őket, hogy az egész út során mindössze
egyetlen pillanatig láttunk csak indiánt.
A hat peon közül öt a kiállott nélkülözések következtében meghalt. A
hatodik — ugyanaz, akit késem hegyével kényszerítettem talpra — a
következő évben jelentkezett nálam és arra kért, hogy ismét fogadjam fel.
Bő lére eresztve mesélt mindenkinek az „angol kitartásról” ahogy ő
mondta, és semmiféle ellenséges érzést nem táplált velem szemben.
Ellenkezőleg, az odaadás minden jelével követett utamon.
A felfedező út eredményéhez tartozott, hogy mindkét bizottság
elhatározta, hogy a következő évben az én vezetésem alatt felhatol
egészen a Verde forrásáig, miközben egy harmadik brazíliai expedíció a
folyón fölfelé haladva ellenőrzi annak vonalát és az én térképeimet.
Ezután majd közösen felállítjuk az állandó határvonalat jelző oszlopokat.

190
 XI. FEJEZET

CORUMBÁTÓL LA PAZIG — SZÁRAZON

ÉS VÍZEN

E
ZERKILENCSZÁZKILENC májusában ismét Buenos Airesben
voltunk, ahonnan azonban kétségbeesetten igyekeztünk
menekülni a folyón felfelé, mert a városban általános sztrájk tört
ki, az élet teljesen megállt, és a helyzet napról napra elviselhetetlenebbé
vált. A város olasz munkásai erősen hajlottak a kommunizmus felé, és a
munkások meg a munkáltatók közötti ellentétek miatt gyakran
robbantak ki viták. Jelen esetben a zavargást az indította meg, hogy
néhány forrófejű tüntető a tömegben elsütötte a revolverét, egy másik
pedig kését a rendőrló oldalába döfte. Lövöldözés kezdődött, igen sokan
megsebesültek, és kitört a sztrájk.
Az élelem egyre fogyott, az üzleteket eltorlaszolták a fosztogatók
miatt, s a sztrájktörők szerencsésnek érezhették magukat, ha
megmenthették az irhájukat. Nem éppen forradalom volt, de a város
légköre túlságosan sűrűvé vált. A rendőrség fegyelmezetten viselkedett,

191
bár meglepetésszerű támadásokat intéztek ellenük, és a sztrájkolók
vitriolt öntöttek arcukba.
A folyami forgalom csaknem teljesen szünetelt, mi azonban mégis
kaptunk helyet a Lloyd Brasileiro Ladario nevű gőzősén; sőt még kocsit is
szereztünk, amelyre felraktuk csomagjainkat — magunk a poggyász
tetején foglaltunk helyet —, és állig felfegyverzett rendőrök kíséretében
kihajtattunk a kikötőbe. Ez a társaság kiválóan bonyolítja le a parti
forgalmat, de a Ladario a legrosszabb hajójának számított; üres kabin nem
volt, minden helyet elfoglaltak az alsóbb társadalmi osztályhoz tartozó
brazilok. Szerencsére folyami gőzösön meglehet az ember kabin nélkül
is, a függőágyat elvégre bárhova felakaszthatja.
Asunción az éppen soron levő forradalom vajúdása közepette
ostromállapotban élt, bár a Buenos Aires-i újságok a valóságnál sötétebb
színben festették le a helyzetet. Corumbába mégis pontosan időre
érkeztünk, itt azonban azzal fogadtak, hogy az expedíció brazil része
már elindult észak felé.
Az előkészületek befejezése nem sok időbe telt. Élelmiszerekkel
bőségesen elláttak bennünket, és az állatok meg a felszerelés szállítására
kisebb teherhajót bocsátottak rendelkezésünkre. A rakomány hat
öszvérből, két lóból, huszonnégy ökörből és négy új szekérből állt. Egy
Pacheco nevű bolíviai hivatalnok kísért bennünket, rajta kívül két
chiquitana indián és négy fehér peon egészítette ki csapatunkat.
A felkészülés idejére a Hotel Gattiban szálltunk meg. Ez alkalommal
megfelelő ruhát is hoztunk magunkkal, hogy bármilyen társadalmi
összejövetelen megjelenhessünk, de természetesen, ahogy ez már lenni
szokott, nem került rá sor, hogy használhassuk őket.
Egy éjjel kellemetlen jelenet játszódott le a hotel előtt. Szerencse, hogy
házigazdánk, senhor Gatti oly tapintatosan tudott elintézni dolgokat,
különben egész más fordulatot vett volna az ügy. Egy fiatal bolíviai
bemutatta néhány brazil előtt a régi gyufatrükköt: a doboz egyik végébe
két gyufaszálat dugott, a harmadikat pedig a kettő közé tette,
meggyújtotta, mire a gyufaszál lángolva kirepült. Véletlenül az egyik
brazil a tűzvonalba került, és a lángoló rakéta egyenesen az orra
hegyének röppent, és ott megragadt. A brazil nem is gondolt arra, hogy
elsöpörje az orráról a gyufaszálat, csak ordítozott fájdalmában és átkozta

192
a bolíviait, a társaság meg hasát fogta nevettében. A brazil ezt sértésnek
vette, s akkor mindenki egyszerre kezdett beszélni, és az ügy valamilyen
titokzatos módon politikai fordulatot vett. Senhor Gatti közbelépése
nélkül vér folyt volna, mert abban az időben Corumbában mindenki
ismétlő fegyvert hordott magánál, és nem múlt el hét végzetes
revolvercsata nélkül.
A gyilkosokkal szemben általában alkalmazott módszer abból állt,
hogy a delikvenst bedutyizták és addig tartották a fogdában, amíg be
nem bizonyította, hogy megfelelő mennyiségű pénzzel, illetve
befolyással rendelkezik. Ha elég szerencsés volt ahhoz, hogy egyikből
vagy mindkettőből megfelelő mennyiséggel rendelkezzék, akkor
átsegítették a határon Bolíviába, amíg az ügy hullámai le nem
csillapodtak. Ha viszont egyikkel sem rendelkezett, akkor harminc évi
börtönbüntetésre ítélték. A rendszer jól működött, legfeljebb a befolyásos
támogatókat nélkülöző szegények panaszkodhatnak miatta. Az ilyen
azonban megérdemelte a büntetését, rnárcsak azért is, mert eszközeit
meghaladó költséges fényűzést engedett meg magának!
Brazíliában eltörölték a halálbüntetést, de senki sem merné állítani,
hogy ennek következtében gyakoribb lett a gyilkosság. Corumbában
rendszerint féltékenység, ital vagy nemzetközi politikai nézeteltérések
miatt lövöldöztek: az önmagáért való bűntett csaknem ismeretlen, mert a
brazíliai általában törvénytisztelő ember.
Két angol misszionárius érkezett a városba. Égtek a lelkesedéstől,
hogy megtérítsék a Mato Grosso-i indiánokat. A gyufatrükkös fiatal
bolíviai elhatározta, hogy beugratja őket. A szállodai erkélyen álltak
egyik este, a bolíviai figyelmeztette őket a távoli fényekre, melyek az
egész látóhatáron körülvenni látszottak a várost. A misszionáriusok nem
tudták, hogy ezek a fények az ingovány szilárdabb részein álló tanyákból
szűrődnek ki.
— Látják? — kiáltott fel diadalmasan —, ezek a vademberek
tábortüzei. Teljesen körülvesznek bennünket, figyelnek és várják, hogy
mikor kínálkozik lehetőség a város megtámadására.
— Ezek rossz indiánok? — kérdezte aggodalmasan az egyik
misszionárius.
— Rosszak? Ez nem kifejezés. Emberevők — mind, kivétel nélkül!

193
 Több se kellett a misszionáriusoknak. Másnap már lefelé hajóztak a
folyón. Valójában száz mérföldnyi körzetben egyetlen vad indiánt sem
lehetett találni!
Elindulásunk előtt egy német érkezett rozoga csónakon északról.
Egész ruházata egyetlen zsákból állt, és fölöttébb keresetlen
kifejezésekkel átkozta az országot, amely öt tönkretette. Három hónapot
töltött fenn Diamantinán túl boróro indián peonokkal. Azt remélte, hogy
aranyból és gyémántokból vagyont szerez. Ehelyett mindenét elvesztette.
Egy másik német és egy angol hasonló céllal indult el a folyón fölfelé,
bérelt motoroshajón — a múlt esztendőben találkoztunk velük a folyón
—, ők is üres kézzel tértek vissza. Útnak indultak anélkül, hogy a
körülményeket ismerték volna, bizakodtak a sikerben, de betegségek,
élelmezési problémák és az erdei élet ismeretének hiánya eleve kudarcra
ítélte expedíciójukat. A Cuyabától északra elterülő hatalmas vadonban
megbízható térkép hiányában körbe-körbe járkáltak, és mindig
ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Az egymást követő
csalódások után elkeseredetten tértek vissza.
Június 13-án hagytuk el Corumbát, de reményünk, hogy ez
alkalommal sikerül majd elkerülnünk a balszerencsét, már a kezdet
kezdetén szertefoszlott: az állatok behajózása után észrevettük, hogy a
hajóba erősen szivárog a víz. A javításhoz már nem volt idő, és miután
úgyis csak néhány napos útról volt szó, úgy határoztunk, hogy nem
törődünk vele, de a peonok egymást váltva állandóan a pumpáknál
fognak dolgozni. Még aznap éjjel valami bugyborékoló hang ébresztett
fel a kabinban, tudtam, hogy rosszat jelent. Felrohantam a fedélzetre,
megragadtam egy baltát, és éppen idejében vágtam el a kötelet, amely
hajónkat a vontató teherszállító hajóhoz erősítette. A hajó — fedélzetén
az állatokkal -- elsüllyedt. A három peon elaludt a pumpák mellett, és
szerencséjük volt, hogy egyáltalán megmenekültek az óriási
zűrzavarban. Egy-két állat kiszabadította magát és a partra úszott, de az
ökrök, a lovak és az öszvérek nagy része megfulladt. Komoly veszteség
ért ezzel bennünket, mégis úgy határoztam, hogy folytatjuk utunkat,
valahol majd csak sikerül szállítóeszközt biztosítanunk.
A Descalvadosnál, az estancia belga vezetőjének segítségével két
szekeret szereztünk. Amíg az ökrök összeszedésére vártunk, meglehetős

194
kényelemben éltünk a hajó fedélzetén; csak a levegő volt túlságosan sűrű
a bomlástermékek áporodott szagától és az elégetett csontoktól, mivel
éppen egy húsfeldolgozó üzem mellett horgonyoztunk le, amely
marhahúskonzervet készített. Peonjaink, idejük nagy részében pirañát
horgásztak a fertőzött folyóban; ezek a gonosz kis ragadozó halak
ezerszámra nyüzsögtek a vízben és veszedelmessé tették a folyót a
vágóhíd környékén.
Nemrégiben az estancia egyik peonja vízbe esett. Ahogy teste vizet
ért, a pirañák abban a pillanatban megrohanták, ás másnap csak tisztára
rágott csontvázát találták meg. Hasonló eset történt egy Corumba
melletti másik estanciában. Éjszaka csobbanást hallottak a folyó felől, és
az egyik alvó munkás felriadva megkérdezte: „Mi volt az?” Egy másik
így válaszolt: „Semmi, csak Ladriguez esett be a folyóba. ” Az első
mormogott valamit, és a másik oldalára fordult. A szerencsétlen
Ladrigueznek még arra sem maradt ideje, hogy felsikoltson; a pirañák a
szó szoros értelmében darabokra tépték, mielőtt még a felszínre érhetett
volna!
Corumba kikötőjében egy vörösnadrágos brazil katona horgászott,
amikor egy nagy hal nekiment a csónaknak és felfordította. A katona
megkapaszkodott a csónakban és segítségért kiáltott: néhány perc múlva
csónak indult el a partról, hogy utánanézzen a kiabálás okának. Ahelyett,
hogy a katonát kihúzták volna, a második csónak a parthoz vontatta az
elsőt, és csak ott látták meg, hogy a katona már meghalt, ujjaival még
mindig görcsösen kapaszkodott a csónak oldalába, de mellétől lefelé
egyetlen cafat hús sem maradt csontjain! Napokon át mulattak ezen a
furcsa eseten, hacsak rágondoltak. A végzetes balesetek áldozatai iránt itt
általában nem mutattak különösebb rokonszenvet. A halott felesége és
gyermekei megrándították vállukat és sürgősen új kenyérkereső után
néztek!
Gyakran kellett folyókon átúsznom, hogy a felszerelés átvontatásához
szükséges kötelet a másik parton megerősítsem. Ilyenkor mindig a
legnagyobb gonddal vizsgáltam meg testemet, nehogy valamilyen
karcolás vagy nyílt seb magára vonja ezeknek az ördögi kis halaknak a
figyelmét. Amíg a vízben voltam, még a gondolatuktól is bizseregtek

195
lábujjaim, s amikor végre partot értem, mindig felszabadultan
lélegzettem fel.
Mielőtt Descalvadost elhagytuk volna. a hajó közelében egy fészerben
táncmulatságot rendeztek, Gauchók, munkások és asszonyaik hatalmas
mennyiségű alkoholt fogyasztottak el, és a gitár meg más húros hangszer
pengető hangjaira járták a tangót és a cachuchát. A mulatozáson a mi
embereink is részt vettek, de éjféltájban revolverlövések dörrenése
közepette futva érkeztek a fedélzetre. Egy féltékeny gaucho jelent meg a
fészerben, és két revolveréből vaktában lövöldözni kezdett. Egy embert
megölt, egy másikat hasba lőtt, egy asszonyt súrolt a golyó. Utána —
bevett szokás szerint — lóra pattant és elvágtatott.
Nagy zűrzavar keletkezett. Orvos nem akadt, aki értett volna a
sebészethez, s így néhány belga alkalmazott együttes erővel operálta
meg a haslövéses sebesültet, kis nyárssal szondázták belső szerveit, a
golyót keresve. Az áldozat hangos jajgatása egész éjjel nem hagyott
aludni, csak napkeltekor halt meg. Egy csoport a gyilkos után eredt, de
ahogy az általában történni szokott, sohasem fogták el.
Descalvadosból a hajó visszatért Corumbába, mi meg szekereken
folytattuk az utat San Matíasba. Előző évi látogatásunk óta a hely erősen
leromlott, heves harcok dúlhattak itt. A rendőrségen szánalmas
állapotban hevert egy brazil, éppen most kapott ezer korbácsütést, mert
agyonszúrt valakit. Több helybeli lakos halálát csörgőkígyók okozták; azt
a kedves francia nemes embert, akivel az előző évben Descalvados
közelében Trinidadnél találkoztunk, meggyilkolták. A falu felett ott
borongott a halál, jóllehet az emberek vendégszeretően és előzékenyen
viselkedtek, ha éppen nem foglalta le őket valamilyen erőszakos
bűntény. Olyan körülmények között éltek, hogy ezeket a tetteiket talán
meg is lehet bocsátani. Kevésbé megbocsátható módon járt el a mi két
indián peonunk: az itt szerencsésen vásárolt állatok közül két öszvérrel
és nagy mennyiségű élelmiszerrel eltűnt.
Amikor július elsején elhagytuk San Matíast, a szállítóeszközök
hiánya arra kényszerített bennünket, hogy az élelmiszerek egy részét
hátrahagyjuk. Egy napra megálltunk Asunciónban, hogy a Boa Vista
hegy tetejéről megfigyeléseket végezzünk. Itt hallottunk először a „Verde
kincsről”, amely akkorra már 37 ezer fontra növekedett, egész

196
tisztességesen kamatozott! … Néhány nappal később utolértük a brazíliai
expedíció egy részét, amely éppen a régi felvételek ellenőrzésével
foglalkozott. Pazarló módon megvendégeltek bennünket.
Nemsokára magunk mögött hagytuk őket, mert mi kevesebb
csomagunkkal gyorsabban tudtunk haladni; de két nappal később az
egyik öszvért csörgőkígyó marta meg, és elpusztult. Emiatt meg kellett
állnunk, mert egy szekér nem szállíthatta az egész felszerelést. Az állatot
pótolni sem tudtuk, mert a közelben semmiféle település nem volt.
Miközben éppen e probléma megoldásával foglalkoztunk, különös dolog
történt.
Észak felől besétált táborunkba a legszebb öszvér, amelyet valaha is
láttam, tökéletes állapotban, teljesen új nyereggel és szerszámmal
felszerelve. Tudomásom szerint a brazíliai expedíció nem vesztett el
egyetlen állatot sem. Nem lehetett másra gondolni; mint hogy az öszvér
valamilyen utazó tulajdona, akivel szükségszerűen találkoznunk kell
utunkon, éppen ezért kölcsönvettem az állatot, természetesen azzal a
szándékkal, hogy amint összetalálkozunk, azonnal visszaadom
tulajdonosának. Ám senkivel sem találkoztunk, és az öszvér velünk
maradt.
A terület fő átka a rengeteg kígyó volt. Egyik oldalunkon a száraz
bozótban csörgőkígyók nyüzsögtek, a másik oldalon a kiöntésekben és
az ingoványokban a jararacáktól kellett félnünk. Egy alkalommal
öszvérem hatalmas ugrással került el egy csörgőkígyót, amely a bozótból
feléje vágott — ezek az állatok nagyon gyorsan észreveszik a kisebb
kígyókat, de képtelenek idejében felfedezni a nagyobbakat. Egy másik
esetben öszvérem átlépett valamin, amit valószínűleg mindketten ledőlt
fatörzsnek véltünk az ösvényen, amikor az állat egyszerre reszkető
inakkal megmerevedett. Lenézve rémülten láttam, hogy a „fatörzs” egy
hét vagy nyolc hüvelyk átmérőjű hatalmas boa constrictor fej alatti része.
A rémület telesen megdermesztette öszvéremet, a csoport többi része
pedig még jóval mögöttünk járt. Hirtelen ráordítottam, mindkét
sarkantyúmat oldalába vágtam, és a korbács végével hatalmasat csaptam
az öszvér farára. Akkorát ugrott, mint egy szöcske, átrepült a kigyón és
legalább kétszáz yardot vágtatott előre, míg meg tudtam állítani, de még
akkor is reszketett a rémülettől. Visszafordultam, hogy figyelmeztessem

197
a többieket. Amikor odaértem, társaim javában pufogtattak a
Winchestereikkel, de a boa constrictor már eltűnt az aljnövényzetben.
A Barbados folyó éppen áradt, és a legalább 150 yard széles gázló
camelote-val volt tele. A peonok nem voltak hajlandók átkelni, mert azt
állították, hogy bichuk (krokodilusok és anacondák) tartózkodnak a
folyóban, a szekéren levő emberek meg csak erősítgették, hogy úgy van.
Az állatok át tudnak úszni és a kocsi sem merül el a vízben, de valakinek
előbb át kell mennie a kötéllel és áthúzni a batyuba kötött vagy tutajra
erősített poggyászokat. Nem volt mit tenni, nekem kellett átmennem.
Miközben levetkőztem, kellemetlen remegést éreztem a gyomromban;
eszembe jutott, hogy nemrégiben egy ló lovasával együtt eltűnt ezen a
helyen.
Ha a kötél egyszer már odaát volt, a csomagokat könnyen át lehetett
húzni. Pacheco nem tudott úszni, s ezért egy fatörzsbe kapaszkodva kelt
át a folyón. Igen hasznos módszer. Minden három-hat hüvelyk vastag,
egyenes fatörzs megfelel erre a célra. Egyik végére rövid keresztfát
erősítenek, erre rárakják ruhájukat. A rúd másik végére lovaglóülésben
kell felülni, és az ember a kezével evez. Az egyensúlyt nem nehéz
megtartani. A fatörzs egyik vége a test súlya alatt lesüllyed. a másik a
ruházattal együtt jóval a víz fölé emelkedik.
A kutyákat bőrüknél fogva úgy szállítottuk át, mint a poggyászokat.
A krokodilusok néha tiszteletben tartják az embert, de a kutyát mindig
megtámadják. Azt mondják, a krokodilus délelőtt nem támadja meg a
folyón átkelőt, de délután és estefelé kockázatossá válik az út. Az ökrök a
vízen lebegő szekeret maguk után vontatva úsztak át. Szerencsétlenség
nélkül értünk partot.
Casal Vascót elnéptelenedve találtuk, mert az indiánok
megtorlásképpen egy előző lövöldözésért megölték az összes férfiakat,
az asszonyok és a gyermekek életét azonban megkímélték. Puerto
Bastosnál a szekereket visszaküldtük; a poggyász egy részét csónak
szállította Mato Grosso városba, az öszvéreket pedig szárazföldi úton
irányítottuk oda; nehéz út, mert többször keresztezi a Barbados folyót. A
brazil expedíció törzse a távíróhivatal épületét foglalta el Mato Grosso
régi városában, itt találtunk rájuk. Másnap Oliveira parancsnok egy
orvossal és egy helyettessel, óriási élelmiszer csomagokkal megrakodva,

198
útnak indult a Verde forrásvidéke felé. Expedíciója balszerencsével
küzdött. Oliveira beesett a folyóba, megbetegedett, belázasodott, és
kénytelen volt visszatérni Villa Bellába. A többieknek sem sikerült
feljutniuk a folyó forrásáig. Megtalálták az egyik 1908-ban használt
csónakunkat, összetöredezve és felfordulva hat mérföldnyire a Verdén
lefelé a fák között, felfedezték az általunk vágott ösvényt, de kénytelenek
voltak a Guaporé folyóhoz átvágni magukat, ott is maradtak, amíg hat
héttel később a felkutatásukra küldött csoport megmentette őket.
Lemanha parancsnok, akinek engem kellett kísérnie, hat, állig
felfegyverzett katonával San Matías felől érkezett meg. Az előző
esztendőben úgy határoztunk, hogy a szárazföldi menethez egyesítjük
erőinket, és szamárháton magunkkal visszük a folyón felfelé haladó
csoport számára is az utánpótlást. Átkeltünk a folyón, és az éjszakát a
felettünk tornyosuló Ricardo Franco hegyek lábánál levő tisztáson egy
kis házikóban töltöttük.
Az erdő felől váratlan lövések zaja vert fel bennünket, majd két
katona lélekszakadva, gyors négykézláb-menetben kúszott be a táborba.
— Itt vannak a vadak! — kiáltották. — Minden oldalról támadnak!
— Hányan? Hol? — kérdezte Lemanha, miközben pisztolyát kihúzta
és megnézte, teljesen töltött-e a tár.
-- Több ezren, mi comandante — volt a válasz. — De mi elkergettük
őket — én és Pereira tizedes —, mi ketten!
Fisherrel felderítésre indultam. Rálőni a bennszülöttekre az
elképzelhető legveszedelmesebb dolog volt, amit csak tehettek. Az ilyen
eljárás azonnal ellenségnek tünteti fel a lövöldözőt.
De aggodalomra nem volt ok, mert nyomokat egyáltalán nem
találtunk; valójában a két katona nemlétező árnyakra pufogtatta el
lőszerét!
A kis házikót nagyon régen készíthették, tetején nyüzsögtek a kígyók
és a pókok. Amint betettük a lábunkat, elleptek bennünket az őrjítő kis
fehér kullancsok, carapato do cháonak nevezik őket, Legszívesebben
leszakítottuk volna bőrünknek azt a részét, amelyet ezek az apró állatok
összecsíptek. Inkább kint aludtunk az erdőben, semhogy szembenézzünk
az ilyen veszedelmekkel.

199
 A Ricardo Franco csúcsáról nagyszerű kilátás tárult elénk, a hegy 2400
lábnyira magasodik a folyó fölé, az állatokat azonban nehezen tudtuk ide
felhozni. Az egyik lebukfencezett a meredek lejtőn, és hatalmas
csattanással egy fához csapódott. Ott fekve maradt, meg sem mozdult,
amíg lábra nem állítottuk, s akkor mintha a világon semmi sem történt
volna, a legnagyobb lelki nyugalommal felballagott az ösvényen.
A csúcson túl egy-két mérföld hosszúságban utat kellet vágnunk a
sűrű erdőben az állatok számára. A meglevő út 1908-ban elég széles volt
a mi számunkra, de a málhás állatoknak szélesebb ösvény kell, mint az
embernek. Az utat néhány peon segítségével Fisher és én szélesítettük ki.
A katonák idegeskedtek az indiánok miatt — nem minden ok nélkül,
mert mulattok voltak; és az indiánok emlékeznek a múltra, hogyan
üldözték őket, és sötét bőrű embert sohasem hagynak életben.
Hamarosan rátértünk régi csapásunkra, követtük a vízválasztó
vonalát, és tizenhat nap múlva elértük a Verde torkolatát. Most sok őzt
láttunk, meglepően szelídek voltak. Egy hét alatt elvégeztük a munkát és
felállítottuk a határjelzéseket, azután, mivel csak tíznapi élelmünk volt,
úgy határoztam, hogy visszatérek Villa Bellába és Lemanhát
visszahagyjuk: ő bevárja a folyón érkező csoportot.
A területre vonatkozó részletes térképet átadtam Lemanhának, mivel
tájékozódási érzéke nem volt valami fejlett. Amikor elindultunk, csontig
ható, jeges surusu csapott le ránk, és sűrű ködtakarót hozott magával a
hegyekből, amelyben 20 yardnál távolabb nem lehetett látni.
Úgy határoztunk, hogy ugyanazon az úton megyünk visszafelé.
amelyen legutóbb jöttünk, amikor az utat részletesen feltérképeztük.
Érdekes kísérletnek ígérkezett, mert annak idején tájolóval végeztük a
munkát, és a távolságokat lépéssel mértük le. Könnyű terepen egy
mérföld átlagosan 2000 lépés, erdőben 2200. Meglepő, de módszerünk
tökéletesnek bizonyult, mert a harmadik nap elértük a hegy tetejét,
ahová annak idején Villa Bellából másztunk fel; a következő napon pedig
már ismét a régi városban voltunk, ahol Oliveira parancsnokkal
találkoztunk, aki már visszatért a Verdétől és aggodalmasan várta a
híreket csoportjának másik részéről.
Közöltem, hogy mi nem találkoztunk velük. Nem szívesen gondolt
arra, hogy talán nem érték el kijelölt céljukat; de végül is leküldött egy

200
csónakot a Guaporén felkutatásukra. A folyó balpartján megtalálták őket,
élelem nélkül, rossz állapotban. Lemanha közben a Verde forrásánál
várakozott. amíg élelmiszerkészleteiből futotta, majd pedig a folyami
expedíció sorsa felett aggódva, visszatért. Így egészen nyilvánvaló, hogy
ha 1908-ban nem tesszük meg azt az utat, ez a terület egyáltalán nem
került volna feltérképezésre.36
Oliveira előzékenyen ellátott bennünket élelemmel, mivel saját
készleteinket — valószínűleg a néger lakosság — megdézsmálták.
Azután, mivel elegendő idő állt rendelkezésünkre, javasoltam Fishernek,
hogy északkeleti irányban hatoljunk a vadonba, és látogassuk meg a
pareszi indiánokat. Fisher és Pacheco ellenezték ötletemet, így hát
egyedül lovagoltam ki a síkságra, a várostól északra, abban a reményben,
hogy találkozom egyik-másikukkal, hiszen szokás szerint néhányan
mindig a közelben tartózkodtak. Találtam is nem egyet, de túlságosan
gyanakvóak voltak ahhoz, hogy kimerészkedjenek az erdőből, vagy 100
yardon belül megközelítsenek engem; kellemetlenségben azonban nem
volt részem. Ugyanezek az emberek lemészárolták mind egy szálig az
ültetvény néger lakosságát, ahol a múlt évi kalandok után azt a rengeteg
nyers cukrot magunkba tömtük.
A San Luis de Caceras-i ösvényen egy pompás, fekete ocelotpárduc37
haladt keresztül előttünk, akkora lehetett, mint egy kopó, és rémületbe
ejtette öszvéreinket. Akárcsak a nagy fekete párduc, ezek is vadak, és
csaknem lehetetlen megszelídíteni őket. Útközben elleptek bennünket a
kullancsok, amelyek télen nyüzsögnek Mato Grosso vidékén. Felmásztak
az öszvérek lábain, ellepték az állatok orrát, szemét. A nádakon és a

36 Annyi szenvedés után atyámnak keserves kiábrándulás lett volna, ha

megtudja, hogy amit ő a Verde forrásának vélt, nem volt az igazi forrás. Azt
hitte, a fő folyást követi, de a Verde igen sok kis ágból összetevődő folyam, és
ezek egyike a forrástól nem messze levő széles tóból indul el. A valóságos
forrást Bandeira Coelho ezredes fedezte fel 1946-ban, valamennyire délnyugatra
az atyám által megadott helytől. Ettől eltekintve a könyv írásának idején még
mindig az 1909-es helyzet alapján feltüntetett forrás számított hivatalosnak.
37 A párducmacskák csoportjába tartozó faj (Leopardus pardalis); 130-140 cm

hosszú, ebből a farka 40-45 cm; vállmagassága 50 cm. Hiúznagyságú, igen díszes
bundájú ragadozó.

201
faágakon csomókban lógtak, és amint ellovagoltunk alattuk, ránk
pottyantak. Esténként 100-200 darabot szedtünk le magunkról, és
viszkető csípésük helyét nem volt szabad vakarni.
A Jauru mentén fekvő egyik vendégszerető estanciában eladtam az
állatokat, és a tulajdonossal megegyeztem, hogy egy nyereg ellenében
elszállít bennünket San Luis de Caceresba, Corumbá és Cuiabá között a
Paraguay-folyó mentén fekvő kis faluba. Az ültetvényes beszélt nekünk
egy csapatról, amely a folyamon felfelé hatolt egy másik folyóval való
összefolyásáig, s ott nagy darab aranyrögöket talált a fövenyben.
A folyó San Luisnál mintegy 150 yard széles. A falu lakossága
üdvözlésünkre összegyűlt a parton, lelkes fogadtatást rendeztek, mert
érkezésünk híre megelőzött bennünket. Emberekkel, asszonyokkal és
gyermekekkel megtömött csónak jött értünk a túlsó partról, de annyira
tele volt, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon. Mégis
beszálltunk és valahogy el is helyezkedtünk. A folyó közepén járhattunk,
az erős szél által felkavart víz be-becsapott a csónak oldalán. Pacheco
ideges lett, hogy ruhája átnedvesedik, és hirtelen félig felállt. A többiek
megpróbálták egyensúlyozni a csónakot. de akkor egy nagyobb
szélroham oldalra billentette, a víz egy pillanat alatt elöntötte, a csónak
elsüllyedt. Csak akkor bukott fel a víz felszínére, amikor már minden
rakományától megszabadult. Akik nem tudtak úszni, az oldalába
kapaszkodtak, a többiek a part felé igyekeztek. Én nehéz csizmát
viseltem, bricseszem úgy megtelt vízzel, mintha felfújták volna.
Kabátomat, melynek zsebében őriztem az útról készített pontos
jelentéseket, egyik kezemmel magasan a fejem fölé tartottam, a másikkal
igyekeztem a partra úszni. Nem volt könnyű feladat fél kézzel. Egy
ember vízbe fulladt.
Az üdvözlésünkre összegyűlt tömeg régen szórakozott ilyen jól
Pukkadoztak a nevetéstől és a vízbefúló ember küszködését
megtapsolták, hogy csak úgy visszhangzott. A legcsekélyebb kísérletet
sem tették, hogy bármilyen módon is segítségünkre siessenek, és amikor
Pacheco — aki gyenge úszó volt — valahogy mégis a partra evickélt és
lihegve elterült a sárban, a tömeg újabb röhögésben tört ki.
Ami azt illeti, egy nemzetközi Határkijelölő Bizottság számára nem
valami méltóságteljes megérkezés volt, de ha valamilyen húsfeldolgozó

202
üzem működött volna Descavaldos felett, akkor a pirañák egyetlen
embert sem hagytak volna életben!
Egy hét múlva befutott egy folyami gőzös, s mi felszálltunk rá.
— Erre jöjjenek!- vezetett bennünket a steward a másodosztály felé,
ahol a négerek és meszticek zsúfolódtak össze batyujukkal.
— Ez nem lesz jó — mondom. — Merre van az első osztály?
— Első osztály? — Megvetően végigmért bennünket. A vadonban
használatos málhazsák volt minden tulajdonunk, az is elég rossz
állapotban már, szakállunk hosszúra megnőtt, arcunkat és karunkat
rovarcsípések borították. Egészben véve azt hiszem, hogy az elegáns
ruhába öltözött, élénk nyakkendőjű, keménykalapos fedélzeti utasokkal
való összehasonlítás igen kedvezőtlenül ütött ki számunkra.
— Úgy, ahogy mondja, első osztály — ismételtem.
Eltávozott, majd a kapitánnyal együtt tért vissza, aki nyílt
rosszallással nézett végig rajtunk, végül tétovázva mégis hozzájárult,
hogy ilyen egyének számára kabint nyissanak…
Paraguayban újabb forradalom tört ki, a folyami gőzösöket
lefoglalták, és el sem tudtuk képzelni, hogyan jutunk majd Corumbából
La Pazba. Szerencsénkre a folyón lefelé haladó vontatógőzös érkezett a
kikötőbe két nagy uszállyal, és a kapitányt rábírták, hogy kísérelje meg a
továbbjutást. Fisher és én megállapodtunk vele, függőágyunkat
kifeszítettük az egyik uszályon és a hajókaraván elindult az iszapos
hullámokon.
Éjszaka az uszályon levő patkányok egész ezredekben vonultak fel,
majd valami „sportünnepélyt” rendeztek a fedélzeten, felkúsztak
minden rúdra; oszlopra, összevissza futkároztak függőágyaink kötelein,
miközben egymást kergették testünkön keresztül. A hajnali fényben arra
ébredtem, hogy két patkány ül nyugodtan a hasamon és arcukat mossák.
Sikerült az egyiket úgy megütnöm, hogy a fedélzet túlsó végébe repült,
mire társai meglehetősen elképedve szertefutottak és eltűntek az uszály
belsejében.
Hatvan mérfölddel lejjebb egy nagyképű kis őrnagyból és 40
katonából álló paraguayi kormány-különítmény szállt a fedélzetre,
minek következtében a hajót Olimpónál csapatszállításra időlegesen
lefoglalták. További 200 katona szállt fel az uszályokra, és a zsúfoltság

203
már kellemetlenné vált. Nagy megkönnyebbülésünkre egy hajó jött
fölfelé a folyón jövet, s mivel gyaníthatóan a forradalmárokhoz tartozott,
150 ember azonnal kiszállt az uszályokból, amint a hajó kikötött a
partnál. Az őrnagy eltűnt szűk kabinjában és magára zárta az ajtót,
miközben emberei hiába várakoztak rá. Kiderült azonban, hogy a hajó
nem az ellenséghez tartozott és mindössze az volt a kívánsága, hogy
informáljon a forradalom állásáról. A katonák ismét fölszálltak
uszályainkra.
Óvatosan folytattuk utunkat Medanosig, ahol az American
Quebracho Company egyik estanciája állt. Kapitányunk itt nem volt
hajlandó tovább részt venni a vállalkozásban, s így a mezítlábas és
rongyos katonák kénytelenek voltak kiszállni. A kapitánynak 100 fontot
ajánlottam fel, ha az uszályokat alkalmas helyen lehorgonyoztatja s ő
maga hajóval áttöri a blokádot, de a kapitány nem merte vállalni a
kockázatot. Akkor a folyó bal partján a Terreros marha-farmról
igyekeztem bérelni egy csónakot, de ez a kísérletem is sikertelen maradt.
Próbálkozásaimat azonban nem hagytam abba, mígnem találtam egy
paraguayi sportembert, aki minden ellenszolgáltatás nélkül kölcsönadta
kis csónakját azzal az egyetlen kikötéssel, hogy azt Puerto Murtinhóban
adjam le.
Egy nagy lepedőt felszereltünk vitorlának, s Fisherrel folytattuk
utunkat a csónakon, lényegesen nagyobb kényelemben, mint
amennyiben a patkányoktól hemzsegő uszályon részünk volt.
— Kíváncsi vagyok, eljutunk-e Murtinhóig anélkül, hogy
feltartóztatnának — mormogta Fisher, miközben álmosan leheveredtünk
a forró napon, a csónak meg alig hallható csobogással siklott lefelé a
folyón. Felnéztem, és a következő kanyarnál fekete füstfelhőt vettem
észre.
— Alig hiszem — válaszoltam. — Ha jól látom, máris a nyakunkon
vannak!
Apró őrhajó jelent meg a folyón, s amint meglátott bennünket,
fontoskodóan felénk vett irányt. Közelebb érve tisztán láttuk, hogy
fedélzetét homokzsákok veszik körül. Orra fölött egy régi tábori ágyúcső
torkolata meredezett fenyegetően felénk. Minden lőrésben feltűzött
szuronyú puskák csillogtak. A hajó mellénk kanyarodott.

204
 — Kik maguk? — kiáltott ránk a megafonon keresztül egy hang.
Elmondtuk, hangsúlyozva nemzetközi jelentőségünket.
— Irány Puerto Murtinho — és semmi ellenvetés. Értik? — hangzott a
figyelmeztetés.
Folytattuk tehát utunkat a folyón lefelé, amilyen gyorsan a szellő kis
csónakunkat vitte, a torpedónaszád pedig pöfögve követett minket, hogy
nem szökünk-e meg valahol. A fedélzeti homokzsákok mögött sötét
arcok meredtek ránk, s farkasszemet néztünk puskacsöveikkel. A
legénység szemében elfogatásunk nagyobb vállalkozásnak számított, és
talán a forradalom első nagy tengeri győzelmét jelentette! Hadifoglyok
lettünk. A kikötőbe érkezve a csónakot elkobozták, minket pedig
átszállítottak a Pollux fedélzetére; ezt a kis folyami gőzöst ideiglenesen az
idegenek bebörtönzésére használták.
Bár a kikötő brazíliai területen feküdt, a forradalmárok itt ütötték fel
főhadiszállásukat, és a bizonytalan jellegű csapatok fegyver nélkül a
platán gyakorlatoztak. A katonák szabad idejükben holtrészegre itták
magukat, és vadul gesztikulálva fenyegettek, hogy majd elvágják a
torkunkat.
Egyik jól megtermett fogolytársunk állandóan kérkedett, hogy ő
milyen híres ökölvívó, az Egyesült Államok csendes-óceáni
partvidékének legjobb bokszolóit is knock-outolta.
— Úgy bizony, uram! — döngette a mellét. — Senki sem tud megállni
velem szemben!
De minden hetvenkedése ellenére tüstént inába szállt a bátorsága,
amikor valami részeg forradalmár egyszer késével hadonászva átjött
hozzánk és megfenyegetett bennünket. Ezek után dicsekvése kezdett
gyanússá válni.
— Nem hagynak békét, üldöznek — mentegetődzött. — Tudják, hogy
van egy puskára szerelhető Maxim-hangtompítóm, erre nagyon fáj a
foguk. Meg fognak gyilkolni, hogy megkaparintsák.
Megmutatta kért, hogy fogadjam el tőle ajándékképen.
Még mindig tulajdonomban van, mint ritkaságot őrzöm.
Egy alacsony termetű részeg barbadosi matróz, aki tudta, hányadán
áll nagytermetű barátunkkal, odajött, és durván sértegetni kezdte.

205
 — Ha ez az istenverte néger hamarosan be nem fogja a száját, ellátom
a baját! — esküdözött az ökölvívó.
A matróznak azonban esze ágában sem volt befogni a száját, sőt
ellenkezőleg, egyre jobban sértegette nagyra nőtt barátunkat, és végül
olyan megbocsáthatatlan durvaságokat engedett meg magának,
amelyeket már a nagy darab ember sem tudott elviselni. Dühtől
tajtékozva ledobta kabátját, ráugrott és fogait belevágta fekete karjába,
körmeit pedig a kisember arcába mélyesztette. Ebben a pillanatban egy
jól elhelyezett ütést kapott a szájára.
Összegabalyodtak, ordítoztak, tépték-marták egymást a fedélzeten,
miközben a többi tizenkilenc fogoly biztatta őket, a forradalmi őrség
pedig köréjük csődült, vidáman várva a fejleményeket. Micsoda látvány
volt, amikor aztán egy idő múlva szétválasztották őket, és a híres
ökölvívót vérezve és káromkodva kimentették a kis ember kezei közül! A
hatalmas vállak a kabáttal együtt eltűntek, és a nagy test egészségtelen
hájtömeggé változott. A fedélzeten ettől kezdve állandóan ugratták és
gúnyolták, hetvenkedéseit persze nem hallottuk többé.
A napok nem teltek eredménytelenül, bár bosszankodtunk a
késedelem miatt. Láttunk meztelen menekülőket érkezni a folyó felső
részén folyó csatározásokból, és láttunk a pirañáktól érintetlenül hagyott
hullákat úszni lefelé. A pirañák valószínűleg azért nem nyúltak
hozzájuk, mert nem érezték rajtuk a friss vér szagát. Az egyik hulla alsó
karja és mutatóujja a magasba mutatott: kísérteties látvány volt, és
mindenki elfordult tőle. Távolról szaggatott puskaropogás hallatszott, de
abban biztosak voltunk, hogy a nagyképű kis őrnagy nincs ott, ahol
lőnek! Egy napon két lovas forradalmár vágtatott végig a rakparton,
mindenre és mindenkire ráfogták hatlövetűjüket. Tökrészegek voltak,
teljesen beszámíthatatlanok, és miután több napon át így részegen
garázdálkodtak, a brazil rendőrség megjelent a színen és lelőtte őket.
Nagy nehézségek után végre sikerült beszélnem a forradalmárok
parancsnokával, aki türelmesen és udvariasan meghallgatta
panaszaimat, hogy egy nemzetközi bizottság tagjait fogva tartják, majd
hozzájárult elbocsátásunkhoz. Engedélyt kaptunk, hogy az Ilex nevű
brazil folyami gőzösön, amelynek vala milyen oknál fogva szabad
mozgást biztosítottak, tovább utazzunk. Ez nagyon rendes dolog volt

206
tőle, különösen amikor azt is előre megmondta, hogy néhány mérfölddel
lejjebb, Palmas Chicasnál a „hajóhad” valószínűleg feltartóztat
bennünket, hogy kikérdezzenek. Lehet, hogy úgy fognak tekinteni, mint
akik túl sokat tudnak. Ezenkívül arra is figyelmeztetett, hogy esetleg a
poggyászainkat is elveszik.
A hajót valóban feltartóztatták, s kénytelen volt vesztegelni, míg a
papírokat átvizsgálták és az utasokat alaposan kifaggatták. Dr. Cayo
Hornero — a vezető hivatalnok, igen disztingvált külsejű ember —
nyilvánvalóan tudta, hogy ki vagyunk, mert engedélyt adott a
továbbutazásra. A forradalmi hajóhad nyolc tábori ágyúkkal
felfegyverzett folyami gőzösből állt, gyalogsági erői az angol tulajdonban
levő Quebracho38-konszern területén ásták be magukat, amely ennek
következtében komoly károkat szenvedett.
Lefelé haladva találkoztunk a Leda hajóval, amely ezer kormányhű,
géppuskákkal és modern Mauserekkel felfegyverzett katonát szállított a
folyón felfelé. Ügy hallottuk, hogy másik ezer a szárazföldön halad a
forradalmárok ellen. E csapatok láttára a forradalmárok elszéledtek, és az
egész mozgalom összeomlott.
Asunciónban, a híreket aggodalmasan váró hadügyminiszter vacsorát
rendezett tiszteletünkre. Ha így akart első kézből jelentéseket kapni a
front helyzetéről, akkor ez a módszer nem bizonyult valami sikeresnek, a
vendégek mégis nagyon jól szórakoztak, és mi a legjobb viszonyban
váltunk el tőlük.
Pacheco Buenos Airesben csatlakozott ismét hozzánk, és így együtt
utaztunk Montevideóba. ahol felszálltunk a Mollendóba haladó Oravia
gőzösre. Az útvonal a Magellán-szoroson vezetett keresztül. Pachecót
továbbra is balszerencse üldözte, mert Montevideóban az éjszaka
folyamán nadrágját minden pénzével együtt ellopták. Tőlem kölcsönzött
egy nadrágot, de azzal már nem fárasztotta magát, hogy vissza is adja.
Érdekes volt az út a Horn-fok körül. Természetesen egy modern
utasszállítón szerzett élményeket korántsem lehet összehasonlítani ama
nehézségekkel, amelyekkel a régi vitorlásoknak kellett megküzdeniük.
Először a Falkland szigeteket — a Malvinákat — érintettük, amelyet

38 A quebracho kérge értékes kémiai tulajdonságokkal rendelkezik. B.

Fawcett

207
Argentína már régóta mint saját tulajdonát visszakövetel. Érzésem
szerint ennél kopárabb hely aligha létezik. Időről időre a viharos tenger
söpör végig a növényzet nélküli sziklákon; kimondhatatlanul zord lehet
itt az élet.
Hóesésben haladtunk keresztül a szoroson, és Valparaisóig a tenger
oly viharos volt, hogy még az Oravián is igen kényelmetlenül éreztük
magunkat. Ilyenkor értette meg az ember, hogy a régi tengerészek
milyen hallatlan szenvedések közepette vitorlázhattak ezen az úton.
Punta Arenasnál, a legdélibb chilei kikötőnél rövid időre kiszálltunk,
majd több látogatást tettünk a parti kikötőkben. A Horn-foktól kezdve az
idő felmelegedett, és az erdővel borított partokat a kopár nitrát pampák
váltották fel. Mollendóba érve felszálltunk a La Pazba menő vonatra.
Dr. Villazon, Bolívia elnöke nagy megelégedését fejezte ki az
expedíció eredményei fölött, és meghívott engem, hogy vegyek részt a
perui határmegállapításban is. E célból előzőleg fel kellett kutatni a
Heath folyó környékét; ez a munka rendkívül vonzónak tűnt előttem,
mert a folyó vonala még teljesen ismeretlen volt. A Madre de Dios
összefolyásától felfelé néhány mérföldre kellett lennie a forrásnak, de a
peruiak és bolíviaiak számára ennek felkutatása a bennszülöttek miatt
reménytelen vállalkozásnak ígérkezett. Ettől eltekintve a határkérdés
állandó bizonytalanságot jelentett, zűrzavarok forrásává válhatott, és úgy
láttam, hogy kompromisszumos megoldásra törekednek, amely
meglehetős hátrányos helyzetbe hozná Bolíviát.
Ez a munka azt jelentette, hogy a hadseregnél nyugdíjaztatnom kell
magamat, mivel a hadügyminisztérium négy esztendőnél hosszabb időre
aligha lett volna hajlandó rendelkezési állományba helyezni. De a
hadsereggel kapcsolatban egyébként sem voltak illúzióim; szegény
ember számára nem volt megfelelő hivatás, és a kezdeményezés
bármilyen jele csak ellenséges érzületet kelthetett. Az előléptetés
elviselhetetlenül lassan ment, és bár húsz esztendőt szolgáltam —
nagyrészt a trópusokon —, kevesebb fizetést kaptam, mint egy
segédlelkész. Emellett mindig fennállt a veszély, hogy az embert az
őrnagyi rang után nyugdíjba küldik.
Elhatároztam tehát, hogy nyugdíjazásomat kérem, de a
hadügyminisztérium még utoljára is kellemetlenkedett, és azon az

208
alapon, hogy egy idegen kormányt szolgáltam, nyomorúságos nyugdíjat
állapított meg.

209
 XII. FEJEZET

AZOK A „FÉLELMETES” BENNSZÜLÖTTEK

M
IELŐTT 1910-ben megkezdtem volna a munkát, visszatértem
Angliába, nemcsak azért, hogy lássam feleségemet és
gyermekeimet, de mert segítőtársakat is kellett keresnem a
következő, igen keménynek ígérkező expedícióhoz. Mily hihetetlenül
tisztának és biztosnak tűntek szememben a devonshire-i rétek és erdei
utak az óriási kiterjedésű rengeteg és síkság után — mily messzire
kerültem azoktól a piszokban úszó helyektől, ahol az ember élete egy
lyukas garast sem ért! Az apró lombos fák oly szelídek és barátságosak
voltak, az eső oly puhán hullt lefelé és a nap is vigyázott, hogy ne tűzzön
túlságosan forrón. A sok ember is szokatlannak tűnt, hiszen nemrég
olyan helyeken jártam, ahol esemény számba ment a találkozás valakivel,
itt meg kedvemre kibámulhattam magam; milyen közömbösen minden
iránt, csak saját dolgával törődve jött-ment ez a jól öltözött tömeg az
utcán! Dél-Amerikából visszatérve mindig ez a benyomás fogadott
Angliában, de néhány hónappal később ez a gondozott kerthez hasonló
színpadon lejátszódó biztos és eseménytelen létezés mindig a börtön
érzését ébresztette bennem.

210
 Még hatalmas kerttel körülvett nagy családi házunk is szinte
fenyegetőnek tűnt a maga kényelmes — vagy mondjam inkább: pedáns
voltával? A családi kör örömei az első időben mindig úgy tűntek, mintha
most megtaláltam volna az igazi otthon ideálját; de sajnos, egy-két hónap
után a vadon emléke — minden átkával és betegségével,
nyomorúságával és kényelmetlenségével együtt — megzavarta a
környezet békéjét és visszahívott. Szomorú szívvel, hosszú búcsúzkodás
után hagytam el ismét a családi környezetet, de valami belül, egész
mélyen, ujjongva üdvözölte ettől a nyárspolgári élettől való menekülést!
Kipling nagyon jól megértette ezt az érzést; költeményei tele vannak
ezzel.
Szerencsémre két kitűnő altisztet, a lövészezredhez tartozó H. J.
Costin és H. Leigh tizedest rá tudtam venni, hogy elkísérjenek.
Mindkettő megfelelő és használható embernek bizonyult, alkalmasabb
kísérőket nem is találhattam volna. Még egy katona csatlakozott
hozzánk, Todd tüzér, aki csapatszolgálatom idején bokszolópartnerem
volt. Rajtuk kívül még reméltem, hogy az a fiatal tiszt. akit egy máltai
szálloda tetején tíz esztendővel ezelőtt a feleségem oktatott ki, hogyan
kell a teodolittal csillagászati megfigyeléseket végezni, ugyancsak
csatlakozik csoportunkhoz.
Nem mondhatom, hogy az utazás túlságosan vidám lett volna, mert
egy herceg is utazott velünk a hajón, családjával együtt. A hercegi család
tagjai több tiszteletet igényeltek maguknak, mint amennyit mi, nem
rangjukbeli emberek hajlandók voltunk nekik megadni. A „Szent
Család”, ahogy őket neveztük, az egyik fedélzet egész oldalát lefoglalta a
maga és személyzete számára, és rettenetesen sértve érezték magukat, ha
egyik fedélzeti járókelő a szobalányt netán összetévesztette a
kisasszonyokkal, vagy fordítva. A hajón utazott egy diplomata is, akire
olyan hatással volt az arisztokraták jelenléte, hogy követelte: töltsék ki
újból az utasok névjegyzékét, mert a régibe nem írták be, hogy ő a Királyi
Victoria Érdemrend tulajdonosa! A kapitányt teljesen megszédítette az őt
és hajóját ért megtiszteltetés, és pillantásra sem méltatta a „közönséges”
halandókat. Ennek következtében nyoma sem maradt az angol hajókon
szokásos jó kedvnek és hangulatnak. Nagy megkönnyebbülést jelentett,
amikor Panamában átszálltunk egy parti gőzösre.

211
 Callaóban, Lima kikötőjében felhasználtam az alkalmat, hogy
meginterjúvoljam a külügyminisztert. Kifejtettem, hogy milyen
előnyökkel járna, ha angol tisztek végeznék Peru megbízásából az 1911-
re tervbe vett terepfelvételi munkálatokat.
— Lehet, hogy kérni fogok angol tiszteket — mondta —, de megvan a
lehetőség arra, hogy kapok is? Úgy látom, ön azt hiszi, hogy igen.
Tudtam, hogy nem sok tisztünk szerzett képesítést ilyen munkára,
mert a katonai oktatás nem terjed ki a térképészeti kiképzésre. Így
válaszoltam:
— Vannak olyanok, akik kész örömmel ragadnák meg a lehetőséget.
Csak fel kell őket kutatni, de az ügy megérné a fáradságot.
— Majd utánanézek még — válaszolta. — Azzal teljesen egyetértek,
hogy amennyiben gyorsan és kielégítően akarjuk végrehajtani a munkát,
akkor ez az egyetlen megoldás.
A bolíviai kormány még angliai tartózkodásom alatt felkért, hogy a
Chacón elvégzendő munkához keressek megfelelő tisztet. Abban
reménykedtem, hogy ha az angol tisztek szolgálatát sikerül
intézményessé tenni, akkor olyan bizalmat keltünk Bolíviában, amelynek
később meglenne a nyilvánvaló politikai haszna is. Fisher elvált tőlem és
a Chacóhoz ment, de később bizonyos okok miatt felhagyott ezzel a
munkával és véglegesen hazatért.
Június 10-én La Pazban mindnyájan Bolívia elnökénél vacsoráztunk,
majd másnap elindultunk Tirapatába, ebbe a Titicaca-tavon túl fekvő
hegyi faluba, ahol az Inca Mining Company ütötte fel főhadiszállását. Itt
kellett találkoznunk két bolíviai tiszttel, Vargas és Riquelme kapitánnyal,
akik expedíciós gyakorlatot akartak szerezni. Itt várt bennünket a
tekintélyes öszvérszállító részleg is a legkülönfélébb felszereléssel. De ez
még nem minden: megérkezett a brit tényleges hadsereg egyik kapitánya
is, egy szolgálatból kilépett, alacsonyabb rangú tiszttel és egy
őrmesterrel, nem is beszélve az orvosról, a húsz láda gyógyszerről és a
féltonna egyéb poggyászról. Nem tudom hogyan képzelték, hogy ez a
hadsereg át tud kelni az őserdőn! A nagy expedíciók rnárcsak
méreteiknél fogva is kudarcra vannak ítélve, mert a bennszülöttek abban
a hitben, hogy a csapat ellenük vonul, mérgezett nyilakkal támadnak,
mielőtt még az expedíció tagjai egyáltalán észrevennék őket.

212
 A kitűnő kapitány rosszul kezdte szereplését, mert nem volt hajlandó
az altisztekkel társadalmilag is érintkezni. Azokban az időkben a
társadalmi felfogás nagyban különbözött a maitól, és a kapitány nem
tudott szabadulni attól a szűklátókörű osztálykülönbségtől, amiben
nevelkedett. Az alacsonyabb rangú tisztet más anyagból gyúrták.
Fiatalabb és sokkal fogékonyabb volt. Kemény és vállalkozó szellem. Az
orvos ugyancsak rendes fickónak bizonyult, és ellenállóképessége, mint
később kitűnt, nagyobb volt, mint amennyit látszólag gyenge fizikuma
ígért. Mielőtt innen tovább indultunk volna, az őrmestert La Pazba
küldtem, hogy csatlakozzék a Chaco-expedícióhoz. Ugyanis zavarok
keletkezhettek volna, ha a helyzet így marad.
Az Inca Mining Companyhoz vezető úton feljutottunk a magányos
Aricoma-hágóhoz. Havat itt 15 000 láb magasságban sem találtunk, de
körülöttünk mindenütt tű alakú fekete sziklákkal és sziklapárkányokkal
körülvett fehér csúcsok törtek a magasba. Nyomasztó, barátságtalan
hangulat borongott a sziklák fölött — csak így nevezhetem ezt —, és ez a
jellemző az Andok magaslataira. A svájci Alpok csúcsai legalább oly
látványosak, mint az Andoké — ha ugyan nem szebbek —, bár
természetesen lényegesen alacsonyabbak. De azok barátságos érzést
keltenek, mint a megszelídített elefánt, vagy valami más szelíd, nagy
állat. Az Andok azonban mintha nem erről a világról való lenne. Idegen,
különös, és a magános utasnak, aki megzavarja magányát, állandó
kísérője lesz a fenyegető rémület.
Az út szűk szakadékban vezetett, ahol több helyütt a függőleges
sziklafalból kellett kirobbantani a keskeny ösvényt. Ez az ösvény
többször keresztezte a folyót, s ilyenkor ide-oda lengő, drótból és
kötélből készült függőhidakon kellett átkelni; oly finomnak és
gyöngének tűntek, hogy mi csak tétovázva mertünk rálépni. Itt-ott
vicunákkal találkoztunk, és a hős kapitány nem tudott ellenállni, hogy ha
alkalom kínálkozott rá, mészárlást ne rendezzen közöttük. Mivel az
ember még ismeretlen élőlény volt ezen a vidéken, az állatok
meglehetősen szelídek voltak, így a kapitány elkeserítően sokat megölt e
szép és ártalmatlan kis állatok közül. Elismerem elfogultságomat. de nem
tehetek róla, nem kedvemre való az ilyenfajta öncélú, szükségtelen
öldöklés!

213
 Egy faluban érdekes eset történt. Én éppen távol voltam valahol,
amikor Macusani helyettes elöljárója a faluba lovagolt, hogy üdvözöljön
bennünket. A bolíviai tisztek távolabb a poggyásszal bajlódtak, és senki
sem volt jelen, aki ha gyengén is, de spanyolul beszélt volna. Todd
mentette meg a helyzetet azzal, hogy az egyik gyógyszeres ládából(!)
kiemelt egy üveg pezsgőt, ebből aztán nagy italozás kerekedett. Mikor
megérkeztem, a helyzet a következő volt: a teljesen részeg elöljárót,
nehogy valami baj történjék vele, Todd a kocsmahelyiségben levő
ágyhoz kötözte, és közben követelte, hogy az elöljáró őt George-nak
szólítsa. A pezsgőt pedig, egyenesen az üvegből, bőséges kortyokban
töltötte bele.
Másnap reggelre látogatónk magához tért, a fogadtatással, amelyben
részesült, elégedett volt, és valószínűleg nem tekintette egyébnek, mint a
bolond gringók újabb különcségének. A fehérek részéről annyi
furcsaságot tapasztalt, hogy már senkinek a viselkedésén nem lepődött
meg.
Az ösvényen lefelé haladva Costinnal könnyen végzetessé válható
baleset történt. A meredek sziklaoldalba vágott keskeny úton libasorban
haladtunk, egyik oldalunkon az égbenyúló hegyek, a másikon, ezer
lábbal alattunk, a folyó húzódott. Costin kantáránál fogva vezette maga
után öszvérét, és egy pillanatra megállt, hogy cigarettára gyújtson; az
öszvér azonban hátulról nekiment, és az ösvény széléről a szakadékba
lökte. Most megmutatkozott, hogy a tudatalatti én milyen hihetetlen
gyorsasággal képes a váratlan helyzetnek megfelelő fizikai reakciókra.
Estében, az utolsó pillanatban, elkapta a kengyelvasat. Az öszvér
hozzászokott a váratlanul felbukkanó veszélyekhez, és idejében erősen
megvetette a lábát, hogy elbírja a rajta lógó ember súlyát. Szerencsére a
kengyelszíj és a nyereg hevederje elég erős volt, s így Costin — hajdan
testnevelési oktató a hadseregben — fél kézzel feltornászta magát az
ösvényre, mielőtt még teljesen tudatára ébredt volna, hogy valójában mi
is történt.
Az öszvérek mindig a hegyi ösvény külső, a szakadék felőli szélén
haladnak, mert ha a hátukon levő teher folytonosan nekiütődik a
szikláknak, felsérti hátukat. Patájuk alatt néha ki-kimozdul a helyéről
egy-egy lazább kődarab, és az állat megbotlik a hegyoldalon. Ilyenkor a

214
lovas arca bizony kéket-zöldet vált, bár igyekszik nevetéssel elütni a
dolgot. Ezek az ösvények rendkívül veszélyesek, de a függőhidakon való
átkelés sokkalta veszedelmesebb. A függőhidak alján levő vékony
léceken az öszvér csak bizonytalanul tudja megvetni lábát, s ha egyik
lába megcsúszik, csaknem biztos, hogy a lovas kibillen a nyeregből és
lezuhan az alatta rohanó jeges folyóba, ahonnan pedig csak csodával
határos módon menekülhet meg.
Átkeltünk az Inambari folyón és Santo Domingóba érkeztünk. Valaha
— úgy mondják — Peru leggazdagabb aranybányája volt itt. A bánya két
mély völgy között emelkedő sziklacsúcs legtetején volt. A völgyek
folyóiban régen aranyat mostak. A bánya tulajdonosa egy szindikátus
volt, amely 40 000 fontért vette egy amerikaitól. Az amerikai viszont egy
tehénért és egy borjúért vásárolta meg egy indiántól; meglepő üzlet, ha
figyelembe vesszük az elterjedt babonát, mely szerint, ha valaki
idegennek elárul egy aranybányát, ez a család tönkremenetelét és az
áruló halálát vonja maga után. Az itt bányászott kőzet tonnájából 80
uncia aranyat nyernek, de azt hiszem, a berendezések és az út állandó
karbantartása a szindikátus jövedelmének nagy részét felemészti.
Santo Domingón túl az állandó esőzések következtében beálló
földcsuszamlások igen kockázatossá teszik az út használatát. A
Tambopata folyóról gumit szállító öszvér-karavánok erősen feltörték a
talajt, és az út most latyakos sárral töltött kátyúk sorozatából áll.
Öszvéreinket nem zavarják a kátyúk, nyugodtan belehuppannak, s
ilyenkor nagyot zöttyenünk a kemény nyeregben. Felettünk a hegy
lejtője eltűnt a gomolygó ködtakaróban, és egész idő alatt vég nélküli eső
zuhogott a nyakunkba, s keresztül a ponchónkon a lábszárunkról folyt
le. Még a növényzet is sárosnak látszott, kivéve a hatalmas páfrányokat,
amelyek buján nőttek a sziklás szakadékok szélén. A körülmények nem
változtak egészen Astilleróig, az Inca Rubber Company kisebb telepéig,
amelyet egy Angus nevű skót vezetett.
Az Astilleróban állomásozó két perui tiszt mindenáron Bolíviából
küldött kémeket akart bennünk felfedezni, és erről jelentést is akart tenni
a Tambopata és a Maldonado folyó összefolyásánál levő katonai
állomásra. Állandóan pisztolyukkal játszadoztak az orrunk alatt és
mérgesen morogtak egészen addig, amíg a gyógyszeres ládából

215
származó pezsgővel ki nem békítettük őket. Ami igaz, az igaz, ez a
szállítmány mindig hasznosnak bizonyult! A feszültség jelentősen
csökkent, sőt ugyanezek a tisztek kifejezetten bőbeszédűvé váltak,
amikor megtudták, hogy mi a Heath folyó irányában megyünk tovább.
— Ezen a folyón nem jutnak fel — biztosított egyikük. — A
bennszülöttek oly ellenségesek, hogy ilyen vállalkozás egyenlő a biztos
halállal! Ezrével tanyáznak ott, nem úgy, mint más folyóknál, elvétve
néhány; mondom, ezrével. Két század katonaság próbálkozott az úttal
nemrégen, de oly nagy veszteségeket szenvedtek, hogy felhagytak a
kísérlettel és visszafordultak. Én mondom önöknek: látni sem fogják
ezeket a bennszülöttek — azt sem tudják, hol rejtőznek, egészen addig,
amíg hirtelen nyílvesszők süvítenek el fülük mellett és csapódnak be a
csónak oldalába, jobbról-balról odaszögezve az embereket! A nyilak
mérgezettek, s ha csak megkarcolja a bőrét valamelyik, máris keresztet
vethet az életére!
— És mi történt azzal a némettel, Hellerrel? — szólt közbe a másik. —
Húsz csónakkal indult el fölfelé a Heath-en, és 40 ember kutatta át a
parton a bozótot a folyó mindkét oldalán. Ez sem segített. Az erdőből
támadtak rájuk, és megdöbbentően sokan pusztultak el, mielőtt
Hellernek sikerült volna az életben maradottakkal visszavonulnia. Kilenc
napi járóföldre jutott el, de ez a legvégső határ. Lehetetlenre
vállalkoznak, én mondom magának!
A hős kapitány meglehetősen kényelmetlenül érezte magát az
elmondottak hallatára, és elképzeltem, milyen megkönnyebbüléssel
üdvözölte azt a levelet, amelyet az elnök küldött utánunk, és amelyben
kért, hogy ha nélkülözni tudom őt, küldjem vissza La Pazba, mert
szükség van rá a Chaco vidékén. Számomra is megkönnyebbülést
jelentett, mert az altisztek annyira zokon vették a velük szemben
tanúsított viselkedését, hogy már azt latolgatták, ne tagadják-e meg a
további részvételüket. A csapaton belüli súrlódásokra volt a legkevésbé
szükségem. Bizonyos kétségek támadtak szakértelme tekintetében is — a
finom kronométerekkel például oly durván bánt, hogy egyet tönkre is
tett.
Néhány napig várakoznunk kellett, mert nem találtunk batelónt,
amely a Madre de Dioshoz szállított volna, de legalább jól tartottuk az

216
egész állomást ez idő alatt a gyógyszerládákból származó pezsgővel.
Gondolni sem lehetett arra, hogy ezeket a kényelmetlen ládákat
magunkkal vigyük, s ezért Todd mindent elkövetett, hogy tartalmuk
kárba ne vesszen. Egyik üveget a másik után ürítette, mintha csak
limonádé lett volna.
Olyan hírek jöttek, hogy a chuncho indiánok harcra készülnek
ellenünk. Megtámadták a gumigyűjtő munkásokat, egyet foglyul ejtettek,
de csak levetkőztették, aztán meztelenül szabadon engedték. Haláleset
nem történt, és lényegében e támadásokért maguk a gumigyűjtők
hibáztathatók, mert ha ők békében hagyják az indiánokat, azok sem
támadtak volna rájuk.
Végre kaptunk egy batelónt, amelyet azonban vissza kellett
szállítanunk Astilleróba,- s így Leigh és én mentünk le vele a Tambopata
torkolatáig. Útközben két vaddisznót láttunk, amint átúsztak az 500 yard
széles Madre de Diost — figyelemre méltó teljesítmény —, el is ejtettük
őket, hogy növeljük készletünket. De nem sokat láttunk ebből a húsból,
mert a Heath torkolatánál levő bolíviai kirendeltség is igen ízletesnek
találta.
Sikerült egy megfelelő csónakot biztosítanunk az úthoz, és egy másik
batelónt is kilátásba helyeztek. A batelónt az angol és az egyik bolíviai
tiszt közös gondjára bíztam, és amikor végre megérkeztek a Heath
torkolatához, ahol mi már Aldasozo őrnagy-parancsnok vendégei
voltunk, elmesélték, mi történt közöttük. Könnyen tragédiává válhatott
volna az ügy. Valamin összevesztek, és, az angol tiszt a másik arcába
vágott — Dél-Amerikában ez halálos sértés. A bolíviai dicséretre méltó
önuralommal nem lőtte le azonnal ott az angolt, az expedíció azonban
elveszítette őt, mert inkább honfitársai között maradt a helyőrségben.
Aldasozo őrnagy borúlátóan ítélte meg a Heath folyón való felhajózás
lehetőségét.
— Lehetetlen — mondta. — A guarayók veszedelmesek és annyian
vannak, hogy még bennünket, fegyveres katonákat is meg mernek itt
támadni! Állandó készültségben kell lennünk. Tiszta őrültség volna
egyenesen közébük menni.
— Mindegy, meg kell próbálnunk.
Az őrnagy vállat vont:

217
 — Nos, ha mindenáron menni akarnak, menjenek, le csak a saját
felelősségükre. De tudják mit? Néhány katonát felküldök önökkel. Ötnél
többet nem nélkülözhetek, de ez is segítséget jelent majd.
Egy csónakot is kölcsönzött; így Leigh, Costin és én szálltunk az
egyikbe, a csapat többi része a másikba. A harmadik csónak a katonákkal
és a helyőrséghez tartozó egyik polgári alkalmazottal követett
bennünket.
A folyón felfelé az első négy nap nehézségek nélkül telt el. Azután a
folyópart mentén egy elhagyott indián telephez érkeztünk, majd a
zuhatagok következtek. Az út nehezebbé vált, és a parton friss indián-
nyomokat láttunk. A hatodik napon a helyőrségi csónak elhagyott
bennünket, és visszatért a folyó torkolatához. Az indiánok nyilvánvalóan
közelünkben voltak és bármely pillanatban támadhattak, de még mindig
semmi más életjel nem mutatta a közelségüket, mint a folyószéli
bozótban sűrűsödő nyomaik. A rákövetkező napon azonban az egyik
kanyar után nagy indián tábort pillantottunk meg a homokos parton.
Lett nagy zűrzavar a parton. A kutyák versenyt ugattak, az emberek
ordítoztak, az asszonyok sikoltoztak és gyermekeik után futkostak,
izgatott ide-oda rohangászás kezdődött. Az asszonyok és a gyermekek a
partot szegélyező erdőbe menekültek, a kutyák oly szorosan követték
őket, hogy a futó lábak összekeveredtek, tulajdonosaik megbotlottak és a
földön hemperegve ijedten kiabáltak vagy ugattak. A férfiak íjuk vagy a
kunyhókban levő egyéb fegyverük után kapkodtak, a part mentén
kikötött csónakjaikhoz futottak, és olyan erővel lökték el magukat a
parttól, hogy a lendület csaknem a másik partig vitte őket. Láttuk őket
kilépni a csónakból a magas fákkal borított partra, záporoztak a folyóba a
rögök és a kövek a lábuk nyomán, amint felkapaszkodtak, és egyszerre
eltűntek a sűrű növényzet mögött; a vad zaj elhaltával fenyegető csönd
borult a tájra.
Közben, amilyen gyorsan csak telt az erőnkből, előre eveztünk a
homokzátony fölé, de amint az első ember partra ugrott, a másik oldalról
sörétes vadászpuska-tűzzel fogadtak, ugyanakkor nyílzáporral is
elárasztottak. Mindannyian meglehetős hidegvérrel fogadtuk a dolgok
ilyen fordulatát, bár a szegény Vargas kapitány kiszálláskor megcsúszott
és háttal beesett a folyóba, úgy kellett kihalászni. Csónakunk oldala

218
pontosan másfél hüvelyk vastag volt, de megfigyeltem, hogy az egyik
nyílvessző mindkét oldalát átütötte és még egy láb hosszúságban
meredezett ki a túlsó oldalon. Ez némi ízelítőt ad arról az erőről, amellyel
kirepítik.
Mindkét csónakot jó magasan kihúztuk a partra, hogy a sodrás
magával ne vigye, majd pedig szétszóródva lekuporodtunk a
homokparton, miközben körülöttünk nyílvesszők csapódtak be a földbe.
Két kezemet magasra emeltem és egy chuncho nyelvű mondatot
kiáltottam a túlsó partra, amit még annak idején kívülről megtanultam
Astilleróban az egyik gumiszedő munkástól. Talán megértik ezt a
guarayók is, mert e nyelvjárások mind hasonlítanak valamennyire
egymáshoz. Aki tréfából, jelentését és értelmét nem közölve megtanított
erre a mondatra, valószínűleg ragyogóan szórakozott volna most, amikor
mindnyájunk élete ettől a mondattól függött. Ez pedig arról értesítette
támadóinkat, hogy mi ellenségek vagyunk, azért jöttünk ide, hogy
megöljük őket! Nem csoda, hogy még vadabb nyílzáporral válaszoltak!
Máig sem tudom, hogy történt, hogy nem találtak el közülünk senkit,
mert ennél a pontnál a folyó összeszűkült, és köztünk és az indiánok
között 20 vagy 30 yardnál nem lehetett nagyobb távolság. Tudtam, hogy
ezek az emberek pompásan kezelik az íjat, és ha nem izgatottak, a
legnagyobb könnyedséggel képesek azt a mutatványt is véghezvinni,
hogy fellőnek a magasba egy nyilat, az átrepül egy fán, és a másik
oldalon pontosan eltalál bármilyen kis állatot. Néhány puskájuk is volt,
de miután a töltényeket kilőtték, izgatottságukban elfelejtettek újra
tölteni.
Magam akkor nem vettem észre a nyílvesszőket, csak a többiek
mesélték később, hogy egyik-másik hajszálra süvített el mellette. Ha más
valakire célozva lövik ki a nyílvesszőt, akkor úgy tűnik, mintha lassan
repülne, de ha pontosan az ember felé repül, akkor nem lehet látni.
Mivel az én békenyilatkozatom hatástalannak bizonyult, a csónakokat
biztosabb helyre húztuk, még mindig anélkül, hogy bárki is megsebesült
volna. S ekkor Todd a homokpart közepén helyet foglalt egy tuskón, alig
valamivel a veszedelmes távolságon kívül, és harmonikázni kezdett.
Nagy szakértője volt a harmonikának, és ez volt a fő ok, amiért
magunkkal hoztuk. Fura jelenet lehetett, amint ő hangot hang után csalt

219
elő harmonikájából, nyugodtan, mintha valamelyik angol kocsmában
muzsikálna, mi pedig ugráltunk jobbra-balra a nyilak elől és —
énekeltünk, ahogy a torkunkon kifért. Todd csak játszott, és mindkét
lábával ütötte a taktust. Ha valaki meglátja ezt a jelenetet, biztosan
őrjöngésig részegnek vélt volna bennünket; a hangzavartól pedig
alighanem megrepedt volna a dobhártyája! Todd minden tudását
összeszedve játszotta az „Old Kent Road”-ot; Costin kidülledő
szemekkel és remegő szájszéllel, teli tüdőből bizonygatta, hogy mi „A
Királynő Katonái” vagyunk; az orvos torkaszakadtából ordította a
„Kétszemélyes Bicikli”-t; én pedig amennyire visszaemlékszem, a
„Swannee River”-rel járultam hozzá rögtönzött zenei előadásunkhoz.
Valamelyikünk — nem tudtam felfedezni, kicsoda — az „Előre
Keresztény Katonák” című dalra gyújtott rá; Vargas kapitány pedig
kétségtelenül a bolíviai zenevilág valamilyen gyöngyszemét halászta ki.
Nem tudom, hogy meddig énekeltünk, nekem egy örökkévalóságnak
tűnt. Megfeledkeztünk mindenről, még a becsapódó nyilakról is, csak
bömböltünk, amikor egyszerre felfigyeltem, hogy Costin még mindig
teljes hangerővel, de már más szöveget bömböl. — „M-á-á-r nem l-ő-ő-ö-
ne-ek rá-á-nk!” Ezt ismételte többször egymás után. Igaza volt; megszűnt
körülöttünk a nyílvesszők surrogása, ehelyett az alacsony bozót tetején
megjelent az első sötét arc, amelyből a meglepetéstől tágra nyílt szemek
bámészkodtak ránk. Aztán egy második, majd egy harmadik vált
láthatóvá. Nagyon szerettem volna tudni, mit gondolnak a vadak most
rólunk.
Mi egyetlen lövést sem adtunk le. A „Ne tüzelj!” parancs volt az első,
amelyet a partraugráskor kiadtam, mert ha lövöldözésbe kezdünk,
megpecsételtük volna sorsunkat. A bennszülötteknek ebből biztosan fel
kellett ismerniük, hogy nincs bennünk támadó szándék, ellenkezőleg,
minden igyekezetünkkel barátkozni akarunk velük.
Latin-Amerikában a mindennapi beszédet kísérő, jelentőségteljes
gesztikulálás oly széleskörű jelbeszéddé fejlődött, hogy bonyolult
beszélgetést lehet folytatni egyetlen szó kiejtése nélkül is. Nyugodt
léptekkel a víz széléig mentem, és mindkét kezemet fejem fölé emeltem;
ezzel hoztam tudomásukra, hogy át akarok menni a másik partra.

220
Ekkorra már a fák mögül is előbújtak a fejek; reméltem, hogy barátságos
jelzésemet megfelelően értelmezték.
Egyik csónakjuk ottmaradt a homokparton, s miközben Toddot
utasítottam, hogy amíg csak bírja, muzsikáljon tovább, a csónakba ültem.
A doktort kértem fel arra, hogy a csónakot ellökje. A csónak a sodrásba
jutott, a doktor beugrott mögém, és az utolsó pillanatban az angol tiszt is
lerohant és hozzánk csatlakozott. Miközben a túlsó part felé eveztünk,
mögöttünk a homokzátonyon folytatódott az őrült éneklés, még nagyobb
energiával.
A magas partról nem lehetett látni a felettünk álló bennszülötteket, de
tudtuk, hogy ha felkapaszkodunk a meredek parton, ránk irányzott
nyílvesszőkkel és puskacsövekkel kell szembenéznünk. A tétovázás még
nehezebbé tette volna az elkerülhetetlent — éppúgy, mint a magasból
való vízbeugrásnál —, ezért a doktorral a nyomomban, kapaszkodásra
alkalmas fűcsomót kerestem, és felfelé indultam.
Két-három barna kéz nyúlt ki a sűrű növényzetből a part tetején,
megragadták karomat és felhúztak a tetőre, ahol negyven-ötven guarayo
harcosból álló csoport közepén találtam magam. Aztán a doktor is
mellém került, s akkor szembenéztünk ezekkel a rettegett
bennszülöttekkel: — csupa jóképű, értelmes arckifejezésű embereket
láttunk magunk körül.
Néhányan puskát tartottak kezükben, melyet a gumiszedő
munkásoktól loptak, legtöbbjük felszerelése azonban csak a hat láb
hosszú fekete íjból és az ugyanolyan nagyságú nyílvesszőkből állt.
Egyesek arcán és karján az urucu bogyó levével festett négyszög alakú
jeleket lehetett látni, háncsból készült inget viseltek, amelyre a mellüknél
bíborszínű minta volt festve. Mások hosszú, sötét köntösben voltak, s ez
csaknem nőies megjelenést kölcsönzött nekik. Sokan teljesen meztelenül
jártak.
Hangos nevetés és fecsegés közepette vizsgálgatták ruházatunkat,
majd mintegy negyedmérföldnyi távolságra bevezettek az erdőbe, ahol
újabb kunyhókat láttunk, és ahol a törzs cacique-ja (főnöke) várt ránk.
Nem jutott eszembe más mód barátságos érzelmeim kimutatására, mint
hogy saját kalapomat fejébe nyomtam, és kedélyesen megveregettem a
vállát. Vigyorgott, a bennünket körülvevő harcosok pedig harsány

221
hahotában törtek ki. Érdekes, hogy ezek az emberek mindenen nevettek,
akár komikus volt, akár nem. Azután banánt és halat hoztak nekünk
ajándékként, és a baráti kapcsolatokat ezzel szilárdan megteremtettük.
A cacique egy nagy tóhoz vezetett, ahol különféle nagyságú és fajtájú
halak úszkáltak a felszínen, uszonyaik kilátszottak, farkukkal gyengén
csapkodták a vizet. A solimán növény leve bódította el őket, amelyet az
indiánok öntöttek a vízbe. Mivel a folyadéknak igen erős maró hatása
van, s egyetlen csepp szétroncsolhatja a szemet, összegyűjtése nem
veszélytelen; de csaknem mindenütt megtalálható, és ésszerű
elővigyázatossággal hatását is csökkenteni lehet. Az indiánokat
gyermekkorukban úgy szoktatják hozzá, hogy kis adagokban szemükbe
csöppentik ezt a folyadékot. Halászatnál elég egy nagyobb adagot a
vízbe önteni, ez a közelben levő halakat azonnal megbénítja vagy
elkábítja, és a halak feljönnek a felszínre. A méregnek a húsra semmiféle
káros hatása nincs.
A harcosok összeszedtek nekünk egy csomó halat, majd utána
mindannyian visszatértünk a folyópartra, átkeltünk a homokzátonyra,
ahol csapatom többi része meglehetősen izgatottan várakozott. Tábort
ütöttünk, és a bennszülöttek felszerelésünk minden részét óriási
érdeklődéssel vizsgálgatták. Körülvették Toddot, hogy mutassa meg
nekik a harmonikát. Todd nem jött zavarba semmilyen társaságban, most
is gyorsan megbarátkozott velük. „Bill”-nek, vagy — „Joe”-nak nevezte
őket, s tipikus londoni kocsmai dialektusban megmagyarázta nekik a
harmonika működését, és nyöszörgő hangokat csalt ki a hangszerből,
amit minden esetben óriási nevetéssel fogadtak. Az egyik nagy darab,
hosszú ingbe öltözött harcost rábírta, hogy maga nyomja össze a
szerszámot, de amikor egy síró hang jött ki belőle, a bátor harcos úgy
megijedt, hogy messze eldobta a harmonikát, maga meg majdnem
hanyatt esett. A többiek persze kigúnyolták. Nem volt szükség közös
nyelvre, tökéletesen megértettük egymást, teljes volt az egyetértés
közöttünk.

222
 Folyó és erdő

A Mato Grossóval határos világ

223
 A barátságos echohák

Barátkozás a guarayókkal

224
 Ezen az éjszakán jól aludtunk, mert egyikünknek sem kellett őrt
állnia. Az expedíció mindig hosszú, vízhatlan ponyvatetővel ellátott
függőágyakat használt, amelyeket rendszerint fák közé feszített ki. Aki
ezt megszokta, kényelmesebb ágyat el sem tud képzelni, csupán a hajlott
testtartás kényelmetlen kezdetben. Én még Angliában is legszívesebben
függőágyban aludtam.
Hat indián velünk maradt az éjszakán át a homokzátonyon, és
reggelre ők képviselték az egész törzset, a többiek eltűntek.
Nyilvánvalóan az erdőbe mentek, mert csónakjaik mind itt maradtak, és
a cacique ajándék gyanánt több, fogakból készített nyakláncot hagyott
hátra számunkra. A hat indián közül kettő önként jelentkezett, hogy a
folyón fölfelé segít nekünk a csáklyázásban, ezt örömmel elfogadtam.
Nagyon érdeklődtek, nem vagyunk-e „soldadók” — ezt az egyetlen
spanyol szót ismerték —, mert a katonáktól féltek és gyűlölték őket — és
nem ok nélkül. Szegény Vargas rémüldözött és izgult, könyörgött, hogy
el ne áruljam! A két harcost képen is megörökítettem, az egyik háncsból
készült inget viselt, a másik pedig vörösre festett gyapotruhát. Fátyolt is
kötöttek a fejükre, én adtam nekik, hogy védekezzenek a csípős legyek
ellen, amelyek különösen kellemetlenné teszik az utazást ezen a folyón.
A homokzátony elhagyása utáni harmadik napon a két guarayo
eltűnt, s magukkal vitték Todd puskáját és lőszerét. Aznap éjjel ugyanis
Toddnak kellett őrt állnia, de ő inkább lefeküdt és elaludt. A puska
eltűnésének felfedezése után nem túlságosan szalonképes kifejezésekkel
tudtunkra adta, hogy soha többé semmilyen indiánban meg nem bízik!
Tőlünk nyugatra puskalövéseket hallottunk, mintha csak kötekedve arra
akartak volna rábírni bennünket, hogy induljunk üldözésükre. Mi persze
folytattuk utunkat a folyón fölfelé: Todd napokig dühöngött, és csak
akkor hagyta abba, amikor rájött, hogy mennyivel többet vesztett volna,
ha a harmonikáját viszik el.
A folyó felső folyásánál számos indián-nyomot vettünk észre, de
indiánt egyet sem láttunk. Falvaik valószínűleg a nyugati oldalon, a
folyótól távolabb terültek el, ahol a talaj magasabb, mert kelet felé
egészen a Madidi völgyéig ingoványok borítják a vidéket. A tönkök
erősen hátráltatták utunkat; a víz alacsony volt, és nehezen tudtuk
kikerülni ezeket a veszélyes akadályokat. Hogy még rosszabb legyen a

225
helyzet, zuhatagok sorozatához értünk, már-már azt hittük, sohasem lesz
vége.
Följebb a part mentén egy helyen több csónakot láttunk, és
elhaladtunk olyan homokos partrészek mellett, ahol a száraz évszakban
épített, de most elhagyott kunyhók álltak. A magas part fölött egy helyen
füstöt láttunk, ott valószínűleg az indiánok készítettek tisztást a maguk
számára, de továbbra sem találkoztunk velük, távoltartották magukat
tőlünk. Időről időre hangokat hallottunk — egy-egy kiáltást vagy
jellegzetes torokhangukon tett hangosabb megjegyzést —, de az indiánok
nem mutatkoztak és támadást sem intéztek ellenünk. Vargas kapitány
ugyan egy alkalommal, amikor éjjel őrségben volt, állítólag a tábor felé
kúszó alakokat látott, és le is adott rájuk néhány lövést, de ezzel nem
tudta bizonyítani, hogy ijesztő árnyékokon kívül mást láthatott volna.
Bőségesen találtunk itt friss élelmet. Fogtunk egy jóízű pikkelyes
halat, doradónak39 nevezik, súlya négy vagy öt font lehetett, és sikerült
elejtenünk néhány vaddisznót is. Kellemetlen nyavalyánk támadt
azonban: lábfejünkről és lábszárunkról nagy darabokban hámlani
kezdett a bőr — valószínűleg annak következtében, hogy amikor a
csónakokat a zuhatagokon átemelgettük, egész nap a vízben kellett
állnunk. Ahol a bár lehámlott, a nyílt seb hozzátapadt a harisnyánkhoz,
ami az esti vetkőzést igen fájdalmassá tette. A doktor valami baktériumra
gyanakodott, de szerintem a hámlást nagyrészt a homok okozta. Az
egyetlen gyógyszer az volt, hogy lábunkat esténként alkohollal
kenegettük, és amennyire tudtuk, igyekeztünk nem tudomásul venni a
fájdalmakat. Szerencsére bőségesen maradt még alkoholunk a
magunkkal hozott csökkentett adagból is. Sok bajt okoztak a sututuk40 is:

39 A spanyol név alapján azonosíthatatlan hal. Valószínűleg aranylóan

csillogó pikkelyeiről nyerte nevét. A világ igen sok helyén neveznek egyes
csillogó halakat doradónak, aranyosnak.
40 A húslegyek (Sarcophagidae) vagy a döglegyek (Calliphoridae) családjába

tartozó légyfajok nyűve, amely az élő állat vagy ember bőre alatt fejlődik ki.
Ezeket az eseteket az orvostudomány a különféle myosisok alatt foglalja össze.
Ezt nemkülönben a regényben szereplő ,,doktor"-nak is tudnia kellett volna! A
rovartanban járatlan Fawcett tévedése nem meglepő. A lepkék hernyója (kevés
kivétellel) növényevő, de a keratin tartalmú anyagokon (szőr, bunda) élő fajok

226
ez valamilyen lepkének vagy szúnyognak a lárvája, amely azonnal,
ahogy a petéből kikelt, berágja magát az ember bőre alá, rendszerint a
háton. Ezeket az apró bestiákat nem lehet addig eltávolítani, amíg az
általuk okozott kelevény meg nem „érett”, és még ilyenkor is külön
művészet, mert éles állkapcsukkal belekapaszkodnak a húsba. Néha
segített a dohánylé, de ha testük bennmaradt a bőrben, vérmérgezést
okozhatott. Később az indiánok különös gyógymódot alkalmaztak.
Nyelvükkel furcsa, fütyülő, sziszegő hangot hallattak, amire a lárva
azonnal kidugta fejét. Ekkor gyorsan megnyomták a daganatot, és a
lárva kipottyant. A doktor számára érthetetlennek tűnt ez a gyógymód, s
ezért varázslatot gyanított a dolog mögött, de amikor látta, hogy mi
többiek ilyenformán mind megszabadultunk a kellemetlen
gyötrelmektől, ő is hasonló kezelésnek vetette alá magát.
Az előrehaladás még nehezebbé vált, amikor a folyófenék
megváltozott, a homokot sima, csúszós kő váltotta fel. Csúszkálva,
bukdácsolva, átkozódva haladtunk előre, térdünket sebesre vertük, és
gyakran vízbepottyantunk. Még ha abban reménykedhettünk volna,
hogy följebb könnyebbé válik az út, könnyebben viseltük volna e
fáradalmakat is, tudtuk azonban, hogy az igazán rossz csak ezután
következik. Mégsem fordulhattunk vissza! Az út során általunk első
ízben összegyűjtött értékes földrajzi adatok jelentették a jutalmunkat.
— Bennszülöttek! — kiáltott fel Costin egy nap, amint éppen
kettesben csáklyáztuk csónakunkat egy zuhatag felé. Leigh ugyanis
visszament, hogy a második csónaknak segítsen. — Éppen előttünk,
őrnagy úr! — A néhány furlongnyi (egy furlong cca 201 méter)
távolságra levő homokpartra mutatott, ahol nyolc barna alakot láttam,
amint figyelmesen vizsgálnak minket.
— Fordulj a part felé, gyorsan!… Úgy! Most pedig várj itt a
csónakban, én előre megyek kitapasztalni, hogy lehet-e velük barátkozni.
Puskát nem vittem magammal, mert akkor esetleg ellenségnek
tekintettek volna, és üres kézzel, barátságos kézmozdulatok közepette
közeledtem feléjük. El voltam rá készülve, hogy megfordulnak és

hernyói sem táplálkoznak soha hússal vagy zsírral, és soha nem élővel! A
szúnyogok lárvái kivétel nélkül vízi életmódot folytatnak és trachea-kopoltyúval
lélegeznek

227
eltűnnek az erdőben. Ehelyett félkör alakban felálltak, nyilat tettek
íjukba, és lassan felém közeledtek. Igen kellemetlen helyzetben voltam,
mert ellenséges szándékot mutattak, a visszavonulást viszont
büszkeségem tiltotta. Amikor mintegy 100 yardra értek tőlem, egyszerre
izgalom vett erőt rajtuk, és hátranézve láttam, hogy a második
csónakunk elő tűnt a kanyar mögül. Amikor ismét feléjük fordultam,
már csak a hátukat láttam, mert szétszóródtak és fedezék mögé
szaladtak.
Utánuk futottam, de körülbelül 40 yardnyira attól a ponttól, ahol
eltűntek, megálltam és jelekkel igyekeztem rávenni őket, hogy jöjjenek
elő, még a guarayóktól tanult néhány baráti kifejezést is felhasználtam
erre a célra. De kísérletezésem hiábavalónak bizonyult. Ekkor Costinak
jeleztem, hogy hozzon cukrot és néhány más kisebb cikket a csónakból.
Az ajándékokat előbb magasra emeltem, hogy meglássák, majd egy
alkalmas szikla tetejére helyeztem és visszavonultam. Rövid várakozás
után az indiánok előbukkantak és a sziklához léptek, hogy megvizsgálják
a dolgokat. Akkor visszamentek az erdő széléig, ott lerakták fegyvereiket
és megindultak felém. Elfogadtak bennünket barátnak.
Az „echohá”-nak nevezett kisebb törzshöz tartoztak. A közelben
nagyobb ültetvényük volt, amelyről maniókát, kukoricát és banánt
hoztak ajándékba nekünk. Hallal is elláttak bennünket, és ragaszkodtak
ahhoz, hogy segítenek húzni a csónakjainkat, amíg egy vonalba értünk
nagy „közösségi” kunyhójukkal. Az éjszakát velük töltöttük, rendkívüli
vendégszeretettel fogadtak.
A következő napon csónakjainkat új barátainknál hagytuk vissza, és a
málhát hátunkon cipelve gyalog-menetben haladtunk tovább. Néhány
indián egy darabon elkísért bennünket. Legnagyobb meglepetésemre
megmutatták azt a helyet, ahol harcot vívtak a gumigyűjtő munkásokkal.
Meglepő volt ez azért, mert nem is álmodtam volna, hogy ilyen
távolságra a folyó felső folyásánál még gumigyűjtő munkások
dolgozhattak. Valójában egyáltalán nem voltunk elkészülve arra, hogy a
Madre de Dios után a civilizációnak bármilyen nyomával is találkozunk.
Tudtam, hogy már nem járunk messze a Tambopatától, és úgy
terveztem, hogy átvágjuk magunkat a folyóhoz, elvégezzük a szükséges
munkát, és a kört befejezve, magunk építette balsákon visszatérünk

228
Astilleróba. Élelmet bőségesen találtunk, mert az öblök tele voltak hallal,
ezenkívül lőttünk két tapírt, amelyeknek a marhahúshoz hasonló ízét
kitűnőnek találtuk. Az echohák ültetvényei mindenütt bővelkedtek a
zöldségfélékben, gyümölcsökben, és olyan nagylelkűen láttak el
mindezekből bennünket, hogy szinte zavarba ejtettek kedvességükkel.
Most már elértük a hegyvidéket, és éjszakánként igen sok
kellemetlenséget okoztak a vérszívó denevérek. Toddot, Vargast és
engem fejünkön és lábunkon megharaptak, Costint pedig minden ujján.
Reggelenként arra ébredtünk, hogy függőágyunkat vér borította, mert
ahol testünk érintette a szúnyoghálót, vagy esetleg a háló valamelyik
testrészünket nem takarta pontosan, ott ezek az utálatos állatok
mindenütt belénk martak. Tévedés azt hinni, hogy az embert nem
támadják meg. Egyik éjszaka saját bőrömön éreztem egyet vérszívás
közben. Mielőtt rámtelepedett volna, zümmögve röpködött arcom körül,
elbágyadtam, és határozott erőfeszítésembe került, amíg le tudtam
söpörni magamról. Nem minden meglepődés nélkül tapasztaltam
önmagamon, hogy akaraterőm alábbhagyott és szinte kényszeríteni
kellett magamat, hogy elzavarjam a vérszívó denevért. A nagy és kis
fajták ugyanazt a taktikát használják, és különösen a lovakat és
öszvéreket veszélyeztetik, mert az ismételt vérveszteség vagy
vérmérgezés megöli ezeket az állatokat.
Szeptember 14-én olyan ponthoz értünk, ahol a folyó egy-két láb
keskeny patakká összeszűkült, és nehezen megmászható meredek, erdős
sziklák közül bukkant ki. A szükséges térképészeti munkák elvégzése
után elindultunk visszafelé azon az úton, amelyen jöttünk, amíg
megfelelő szárazföldi utat nem találtunk a Tambopatáig. Mielőtt
nekivágtunk volna ennek az útnak, az echohák élelmet hoztak
számunkra, sőt egészen addig kísértek, amíg láthatóvá vált a Tambopata.
Miután elváltak tőlünk, tovább haladtunk az ösvényen, amely egészen a
Marte gumi-barracához vezetett.
A telepet sorvadozó állapotban találtuk. A tisztás egyik oldalán,
piszkos kunyhóban mintegy 30 indián feküdt a legkülönbözőbb
betegségektől elgyengülve, testüket kelések borították. A barraca
vezetője, señor Neilson, egy skandináv származású bolíviai mindenáron
ránk akarta erőszakolni a még meglevő élelmiszerkészletét, egész

229
jelentéktelen mennyiségű kukoricát. A munkások egy idő óta gyökéren
és füvön tengették életüket, bár Heath-nél, valamivel messzebb attól a
ponttól, ameddig a gumigyűjtők eljutottak, bőségesen volt élelem, a
folyóban nyüzsgött a hal és az erdőkben a vad. Az indiánoktól való
félelem azonban visszatartotta őket az élelemgyűjtéstől. Mi, akik
megfelelően viselkedtünk az indiánokkal, bővében voltunk az élelemnek,
amelyet tőlük szereztünk. A gumimunkások nem tudták, hogy a
hegyeken túli folyó a Heath, és el sem tudták volna képzelni, hogy az
ottani indiánokkal barátságos viszonyt lehet kialakítani, éppen ezért
közléseink rendkívül meglepték őket.
Martét a San Carlos-i fő barracával egy többé-kevésbé útnak
nevezhető ösvény kötötte össze, de azt állatok nem használhatták. A
harminc mérföldnyi távolságot két nap alatt tettük meg. San Carlostól
valamivel jobb út vezetett fel Sandiába, az Altiplanóra. Mielőtt San
Carlost elértük volna, hat echohával találkoztunk; az indiánok egy
elhagyott ültetvényről cukornádat szállítottak. Ragaszkodtak ahhoz,
hogy nagyobb mennyiségű cukornádat elfogadjunk tőlük.
San Carlos is szűkében volt az élelemnek, jóllehet nem annyira, mint
Marte. A barracát angol ember vezette, aki egy bolíviai nőtt vett
feleségül. Beninél hosszas gyakorlatra tett szert a gumiiparral
kapcsolatban, és azt gyanítom, hogy a munkásaival való bánásmódot is
ott sajátította el. A következő esztendőben többet tudtam meg erről a
helyről. Tőle sikerült szereznünk egy kevés kukoricát és chufiut
(fagyasztott burgonyát), de hatalmas összeget kért az áruért. Miközben a
többiek a barracában különféle betegségeiket gyógyítgatták, Costin és én
gyalogosan felhatoltunk addig a pontig, ahol a Lanza a Tambopatába
ömlik. Ez a pont fontos volt a határkijelölés szempontjából.
A San Carlos-i indián peonok közül sok föld-evő volt. Erről a
betegségről már beszéltem. az illetők legfeljebb még egy-két esztendeig
élhettek. Egyik áldozatot röviddel ezelőtt betegen elküldték egy
szállítmány banánnal és hússal, hogy talpra kényszerítsék, de az úton
úgy találtak rá, amint éppen három, sárból készült pástétomot
reggelizett. Meghalt, mielőtt célját elérte volna.
Vargas kapitányt komolyan megviselte az út; nem volt hajlandó
továbbjönni velünk lefelé a folyón Astilleróba, és így elváltunk. Ő a

230
sandiai úton tért haza. Kiváló segítőtársnak bizonyult, és sajnáltuk, hogy
elvált tőlünk.
Martéba visszatérve három balsát építettünk magunknak, ráraktuk
felszerelésünket, és kétnapi utazás után a Tambopatán Astilleróba
értünk. Az út veszedelmes volt, mert tele volt zuhatagokkal.
Hajmeresztő kalandra vállalkoztunk az óránként 30 mérföldes
sebességgel rohanó folyón, amelynek normális száz yardnyi szélessége
egy mérföldes szakaszon ennek ötödére összeszűkül és a víz úgy
szippantotta magával csónakunkat, mintha sűrített levegő lökte volna.
Leigh és én utaztunk az egyik tutajon, az angol tiszt a doktorral a
másikon, Costin és Todd pedig a harmadikon. Mi minden különösebb
baj nélkül keresztüljutottunk ezen a szakaszon, a többiek azonban
nemegyszer megrekedtek vagy felfordultak; Costint és Toddot egy
alkalommal chuncho indiánok halászták ki a rohanó folyóból, ugyanők
táplálták őket, vertek számukra tábort, és segítettek a tutaj kijavításában.
A folyón lefelé haladva sok chunchóval lehetett találkozni, sőt Astillero
felett érintettük egyik falujukat, és láttuk a törzsfőnököt, akinek fején
büszkén díszelgett egy keménykalap.
Aki szereti az izgalmakat, tutajozzon le egyszer ezeken a hegyi
folyókon. A fatönkök és sziklák elkerülése ügyességet igényel; a sima
áramlat magas sziklafalak lábánál puhán sodorja a csónakot, aztán
egyszerre csak azt látjuk, hogy előttünk a sziklafal ősszeszükül, és tovább
nem látjuk a folyót. Ha valaki nem ismeri a folyót — és mi is ilyenek
voltunk —, nem tudja előre megmondani, hogy vízesés vagy zuhatag
következik-e, de a sebes áramlás egyre gyorsabban sodorja a tutajt, és
csak akkor látja meg az ember, amikor már odaért, hogy meredek
zuhanás következik, ahol borzalmas gyorsasággal bukik alá a habos
áradat. De akkor már zuhanunk magunk is, még megijedni se érünk rá!
A csáklyázásnál igen nagy elővigyázatosság szükséges, különösen a
zuhatagoknál. A part közvetlen közelében kell maradni, és már jóval
azelőtt, hogy a tutaj a veszélyes tönkökhöz vagy sziklákhoz érne, helyes
irányba kell kormányozni. A tutaj orrán álló ember nem tarthatja
közvetlenül teste előtt a csáklyát, mert akkor esetleg felnyársalja — ilyen
szerencsétlenségek megtörténtek.

231
 Astillero környékén nincsenek fák, s a mi balsáink kapóra jöttek egy
Maldonadóba készülő csoportnak. Angus, skót barátunk meleg
fogadtatásban részesített bennünket, fogadójában olyan ételekkel
traktált, amelyek a felső-tambopataihoz képest fényűzőnek számítottak.
Emellett öszvéreket is szerzett nekünk. Todd egyik harisnyáját
elvesztette, s csak később jött rá, hogy a szakács kávéfőzéshez használja!
Nem tréfálok — az ő harisnyájában főzték a kávét. Dél-Amerikában
ugyanis a kávéfőzés megszokott formája, hogy őrölt kávét kis zacskóba
helyezik, majd forró vizet szűrnek rajta át. Ez esetben Todd harisnyája
játszotta a zacskó szerepét, s bár céljának kiválóan megfelelt, itt-
tartózkodásunk alatt megfosztott bennünket a kávé élvezetétől.
Angus a Chacóhoz küldött kapitányról is tudott hírekkel szolgálni. A
kapitány Santo Domingóból felfelé haladva katonai célra igénybe vette
egy szegény indián egész kenyér készletét, és egyáltalán nem törődött
azzal, miként fog a szerencsétlen ember ismét kenyérhez jutni; mindezért
egy shillinget fizetett neki. Később hasonló célokra négy indiántól el
akart venni egy lovat, de ezek sikeresen ellenálltak neki. Bosszúból
hosszú, hivatalos levelet intézett a prefektushoz a négy ember kihívó
viselkedése miatt, és hogy egyesültek ellene, mivel megakadályozták,
hogy a számukra komoly vagyont jelentő állattól megfosszák őket. Az
angolok általában megfelelő magatartást tanúsítanak ezekben az
országokban, de ilyen eljárások, mint ez is, hosszú évekre
megnehezítették az itt élők helyzetét. Később La Pazban hallottam, hogy
a kapitány azzal a tiszttel, aki vele volt Chacónál, visszatért Angliába,
miután expedíciójuk tökéletesen kudarcot vallott. Mindkettőjüket még
korábban Afrikában végzett térképészeti munkálataikért kitüntették,
amiből csak arra következtethetek, hogy az ilyen munkálatok színvonala
nem állhatott valami magasan Afrikában! A dél-amerikai viszonyok
között teljesen alkalmatlannak bizonyultak.
Október 25-én La Pazban csoportunk feloszlott. Leigh, Todd és a
doktor hazatértek; az angol tiszt állást vállalt az Inambari Rubber
Company-nál — később belefulladt az Inambariba. Csupán Costin és én
maradtunk meg a következő évi munka elvégzésére. Amint Costin
megjegyezte:
„Igaz, hogy ez a pokol, de azért meg lehet szeretni!”

232
 XIII. FEJEZET

A VILÁG TETEJÉN

L
A PAZBAN csatlakozott Costinhoz és hozzám egy Monley nevű
kitűnő, fiatal legény, aki már Angliában is dolgozott a kezem alatt.
Devonshire-ból származott, remekül értett a lovakhoz, és újból
meg újból bebizonyította használhatóságát — valójában ő és Costin
voltak az egyetlenek, akiket teljesen megbízható és megfelelő
helyetteseknek tartottam, és akiknél soha jobb segítőtársakat nem
kívántam.
La Pazból 1911 április elején indultunk el, átkeltünk a Titicaca-tavon a
perui Juliacába. Annak ellenére, hogy ez már az Altiplanón fekszik, az
érdekes, régi spanyol városban élénk forgalom uralkodott. A Perui Déli
Vasutak állomásán szünet nélkül haladtak át a tehervonatok, mert ez
egyik része volt a csendes-óceáni partvidéket Bolíviával és Argentínával
összekötő nemzetközi vasútvonalnak.
Képzeljünk el egy széles síkságot, amelyet a messzeségben bíborszínű
hegyek és hóval borított fehér csúcsok határolnak, s ameddig a szem
ellőtt, haragoszöld füves részek, legelők és apró, megművelt szántóföld-
parcellák terülnek el. Ez az Altiplano. Itt, Juliaca közelében a mocsarak

233
náddal szegélyezett nyúlványai egészen a tó széléig érnek — ennél
pompásabb helyet vadkacsáknak és vízimadaraknak alig lehet
elképzelni. A helybeli balsák elválaszthatatlanok a Titicaca-tó képétől.
Csöndesen ringanak vagy siklanak a vízen, nádvitorlájuk
visszatükröződik a tóban, és mindenütt ponchóba öltözött és fülvédővel
ellátott, kötött sapkát viselő indiánokat lehet látni, ezeket az izmos, de
békés természetű embereket, akik szorgalmasan végzik munkájukat.
Novembertől májusig korbácsolja az eső az Altiplanót, és ahol a
villám belevág a sziklákba, úgy száll fel a por és homok, mintha gránát
robbanna fel. Az ágyúlövésszerű villámlás gyakran okoz halálos
baleseteket, de a viharok oly rendszeresek, hogy az emberek a pontos
órát is tudják, mikorra várhatják, Az esős évszakban 12 000 láb
magasságban és azon felül igen hideg a levegő és zord éghajlat
uralkodik, de ha a gomolygó felhők felszakadnak és fénylő napsugarak
szárítják fel a gőzölgő hegyoldalakat, a kép barátságossá válik. Az igazi
hideg azonban — a könyörtelen, csontig ható hideg, amelyben halálra
fagy az ember — a száraz évszakkal köszönt be, májustól novemberig,
amikor éjszakánként a hőmérő zéró alá süllyed. A déli, forró
napsütésben viszont a hőmérséklet 112 Fahrenheit fok fölé emelkedik
anélkül, hogy a meleget érezni lehetne, oly száraz a levegő. Éjszaka
csodálatosan ragyognak a csillagok. Tejútrendszereket is lehet látni,
amelyek egyébként a tengerszint sűrűbb levegőjében szabad szemmel
láthatatlanok, és ha az ég tiszta, az éjszaka sohasem teljesen sötét, oly
fényesen ragyognak a csillagok.
Először a Peru és Bolívia közti határkijelölő munkát kellett
elvégeznünk a Titicaca-tó partján, ahol ez a két ország érintkezik, majd
innen megvonni a határvonalat a hegyek között egészen a Kordillerák
keleti lejtőinél elterülő montañáig, az erdős vidékig. A legnagyobb
veszedelmet itt a kutyák jelentették. Szeretem a kutyákat, és
expedícióimon mindig elkísért néhány — jellemük pótolta azt, ami
pedigréjükből hiányzott de az aymara és quechua hegyifalvakban a nagy
számban élő kutyákat arra tanították be, hogy támadják meg az
idegeneket. Bottal nem lehetett őket távoltartani. Egyszer láttam egy
nyomorult korcsot, amelyet egy ember úgy tartott távol magától, hogy
hosszú, vastag botjának egyik végét a kutya torkába taszította. Ennek

234
ellenére — bár a bot hegye mélyen a torkában volt, megfulladással
fenyegette, s kétségtelenül nagy fájdalmat is okozott neki — vadul és
vérszomjasan igyekezett elkapni az embert, s csaknem sikerült is neki,
végül is agyon kellett lőni. Később rájöttünk, hogy egyedül a korbács
riasztja el őket a támadástól. Ezek a kutyák a bottal nem sokat törődnek,
de rettenetesen respektálják a korbácsot, mert kölyök korukban ezzel
tanították őket fegyelemre.
Juliacában egy fiatal bolíviai tiszt, Caspar Gonzales csatlakozott
hozzánk, és együttesen végeztük el az Andok főláncától egy foknyira
keletre fekvő terület háromszögelési munkáit. Itt a hegyek között ez a
munka három hónapot vett igénybe. Éjszakánként a hideg csaknem
elviselhetetlen volt. Általában bent a sátorban -10 C° alá süllyedt a
hőmérséklet, és reggel, amikor kibújtunk a sátrunkból, lábunk annyira
merev volt a hidegtől, hogy a járás kínszenvedésnek tűnt, amíg ez a
merevség alább nem hagyott. Napfelkelte után a hőség állandóan
fokozódott, hólyagossá égette arcunkat, amíg csak hozzá nem
edződtünk. Borotválkozás szóba sem jöhetett, bőrünk együtt jött volna le
a szakállal!
A falu vendégszerető népe kedvesebb és előzékenyebb már nem is
lehetett volna. Alprefektusok és más méltóságokat viselők bőséges és
pazar vendéglátásban részesítettek, sűrű zöldséges húslevessel, szárított
hússal és fagyasztott burgonyával kínáltak, mi meg a táborban
bankettekkel viszonoztuk szívességüket, ilyenkor teát, rumot, pezsgőt és
kekszet szolgáltunk fel nekik. A legtöbb helyen megálltunk, hogy
tisztelgő látogatást tegyünk a falu papjánál, és rendszerint kaptunk egy
pohár misebort a paplakban.
Egyik málhás öszvérünk, Chucarának (Szelíd) neveztük, kitűnő állat
volt, de nem szokta még meg a nyerget. Manley szerette volna hátas
öszvérnek befogni, és elhatározta, hogy betöri. Felnyergelése nem
okozott nehézséget, és Manley a vak oldaláról — csak egy szeme volt az
öszvérnek — közelítette meg és ugrott hátára, miközben mi tartottuk az
állatot. Ezután elengedtük és szétszaladtunk. Néhány másodpercig
semmi sem történt. Az állat tökéletesen mozdulatlanul állt, de azután
robbanásszerűen akcióba lépett, Manley azt sem tudta, mi történt. Az
öszvér hihetetlen gyorsasággal mind a négy lábával magasan levegőbe

235
ugrott, fejét lerántotta mellső lábai közé, Manley meg a nyakán keresztül
jó tíz yardnyira előre röpült, ahol hatalmas puffanással a vállára esett!
Nem hiszem, hogy akár a leggyakorlottabb cowboy is meg tudta volna
ülni. Manley csonttörés nélkül úszta meg a dolgot, de jól összevissza
törte magát, és egyszer s mindenkorra felhagyott azzal az ötlettel, hogy
Chucarát hátasállattá szelídíti.
A soroche, a hegyi betegség, krónikus gyomorfájás formájában
jelentkezett nálunk, és amíg rendbe nem jöttünk, főhadiszállásunkat
Cojatában ütöttük fel. Nyomorúságos kis hely volt, heves viharok
söpörtek rajta végig, és télen állandó hó borította, de előnyt jelentett,
hogy legközelebb feküdt a Kordillerákhoz, és innen kiindulva
napközben elvégezhettük a szükséges munkát. Az esték szórakozással és
szórakoztatással teltek el, ez szükséges külsőség e vidéken, ha az embert
a helyi hatóságok együttműködésükkel tüntetik ki.
Nagy tömegben éltek itt a viscachók.41 Ezek mind nagyságra, mind
külsőre hasonlítanak a nyúlhoz, kivéve bozontos farkukat, amely olyan,
mint a mókusé, bundájuk színe pedig, mint a csincsilláé. Ezrével
ugrándoztak a hegyoldal szikláin, és ízletes húsukat a helyi lakosság
nagyra értékelte. Csodálom, hogy a prémipar nem foglalkozik ezekkel az
állatokkal, mert szőrméjük sokkal finomabb, mint a nyúlé, és az
Altiplanón mindenütt megtalálhatók.
Cojata elhagyása után következő állomásunk Pelechuco volt. Ez a
helység előnyösen különbözött a punának, a magas síkságnak többi
falujától, mert környékét élénk zöld növényzet borította, és annak
ellenére, hogy 12 000 láb magasságban fekszik, gerániumok, fuxiák,
árvácskák és rózsák nőttek vadul és pazar bőségben. A dél-amerikai
nagy kondorkeselyű42 is ezen a vidéken tanyázott. Señor Carlos Franck,
egy német-bolíviai, akinél laktunk, sokat beszélt a keselyükről.

41 Viszkacsa vagy pampaszi nyúl (Viscacia viscacia), a nyúlszájú-félék

(Viscaciidae) egyik igen gyakori dél-amerikai faja. Ebbe a családba tartozik pl. a
csincsilla is.
42 Az újvilági keselyűk Cathartae alrendjének Cathartes nemébe két kondor

tartozik: a magashegyi kondor (Sarcorhamphus gryphus), és a királykondor

(Gypagus papa), amely soha nem megy 1500 lábnál magasabbra, és a síkságok,
őserdők lakója. Fawcett az Andokban nem láthatott királykondort (sem Franck)

236
Köztudomású, hogy ezek a legnagyobb madarak; a kondorkeselyű
szárny-szélessége gyakran eléri a 14 lábat. Ritkán ereszkednek 15-16 000
lábnál lejjebb, legfeljebb ha egy birkát, vagy — erre is vannak megbízható
értesülések — egy gyermeket akarnak elragadni. Erejük egészen
meglepő. Egy sebesült kondorkeselyű egyszer egy öszvért vonszolt
magával; Pelechuco közelében egy keselyű 20 yard távolságra vitt
magával egy felnőtt embert. Általában azonban az aránylag kis termetű
hegyi birkát támadják meg; magukkal hurcolják ezer láb magasságra, s
ott aztán nyugodtan felfalják.
Carlos Franck, aki úgy ismeri ezeket a hegyeket, mint a tenyerét,
egyszer tanúja volt a királykeselyűk tanácsának. A madarak
ünnepélyesen és komolyan nagy körben körülvettek két fekete és egy
még nagyobb fehér keselyút, amely láthatóan vezérük volt. Franck régen
szeretett volna már elejteni egy ilyen ritka fehér keselyűt, és eléggé
ostoba volt ahhoz, hogy rálőjön. A madarak köre egy pillanat alatt
felbomlott, és kettő azonnal nekiesett, mégpedig oly hevesen, hogy
kénytelen volt hátára feküdni és puskájával hessegetni el őket, miközben
azok le-lecsaptak rá. Sikerült megmenekülnie, de követték, amint a
meredek hegyoldal keskeny szikla-útján lefelé igyekezett, és
megpróbálták szárnyukkal letaszítani a mélységbe. Igen szerencsésnek
érezte magát, amikor végül is sikerült megszabadulnia tőlük.
Nem messze Pelechucótól Curva faluban laknak Dél-Amerika
különös indián cigányai, akiket bruja (boszorkány), vagy calahuaya
néven ismernek. Származásuk éppúgy az idők ködébe vész, mint a
baszkoké Európában; keresztül-kasul vándorolnak az Andokon,
gyógyítják a lovakat, különleges füveket gyűjtenek, vagy
jövendőmondással foglalkoznak. Általában okkult hatalmat
tulajdonítanak nekik …
Igen sajnáltuk elhagyni és felcserélni Carlos Franck vendégszerető
otthonát a hideg, szabad ég alatt való táborozás örömeivel, de a
Kordillerák keleti lejtője mentén észak felé még fel kellet állítani néhány
háromszögelési pontot, és ezért el kellett hagyni Pelechucót. Francknak
volt egy farmja Queara közelében az üt mentén, és itt ismét élvezhettük
vendégszeretetét. Részeg indiánok itt is szerenáddal kedveskedtek

237
nekünk, egész éjszaka és egész nap a ház körül táncoltak, s a táncban
csak a kachasa kedvéért tartottak szünetet.
Pelechuco, Munecas és Apolo indián lakossága a Peru érdekében
tevékenykedő határkijelölő bizottság ténykedését ellenségesen fogadta,
mert azt hitte, hogy az ország elfoglalását készítik elő, aminek
következtében nemzeti büszkeségük fellángolt, s ez meglehetősen
kényes helyzetet teremtett. Bennünket viszont mint Bolívia képviselőit
hősökként ünnepeltek, akik azért jöttek, hogy visszaverjék a támadást, és
mindenki fegyvert követelt, hogy bosszút álljon a nemzeti becsület
megsértéséért. Az a tény, hagy a másik bizottság a későbbiek folyamán
lerombolta az általunk felállított és számmal megjelölt oszlopok egy
részét, nyilvánvalóvá tette, hogy az ilyen hazafias felbuzdulás nem
korlátozódott a teljesen tudatlanokra.
Quearából felkapaszkodtunk a Tambopata forrásához, és 17 ezer láb
magasságban tábort ütöttünk. Itt igen sokat szenvedtünk a hidegtől. A
hágó egyik pontjánál észrevettük, hogy az iránytűk hasznavehetetlenné
váltak, a mutatók mintegy félmérföldnyi körzeten belül közömbösen
viselkedtek, amiből arra következtettem, hogy meglehetősen nagy
vasérc-készlet rejtőzik a földben.
Valamennyi hajmeresztő hegyiösvény közül, amelyekkel közelebbi
ismeretségbe kerültem a bolíviai Andokban, a Quearából Mojosba vezető
út volt a legrosszabb. A cuesták, vagyis a kapaszkodók és a lejtők oly
meredekek voltak, hogy alig lehetett közlekedni rajtuk, és a
felhőszakadások sok helyütt széles darabon még ezeket az ösvényeket is
eltüntették, s ilyenkor hatalmas szakadékokat kellett valahogy
áthidalnunk. Huszonnégy málhás öszvérünk közül tizenkettőt
elvesztettünk itt az út során ért balesetek következtében. Nagy szerencse,
hogy az emberek közül senki sem pusztult el. Az ösvény helyenként oly
keskeny volt, hogy bár az öszvérek a szakadék legkülső szélén
lépkedtek, rakományuk gyakran nekiütődött a kiálló szikláknak, és
letaszította őket a mélységbe. Egyik közülük több száz lábnyi mélységbe
zuhant, ahol mind a négy lábával a levegőbe meredve két szikla közé
szorult, az élelmiszerek roncsai hevertek hullája körül. Egy másik száz
lábnyira zuhant le, és a hátán levő két láda két fa közé ékelődött. Itt
lógott magasan a szakadék felett, s kínjában lelegelte a körülötte lévő

238
növényzetet. Mivel megmenteni nem tudtuk, kénytelenek voltunk
agyonlőni.
Mojos közelében az egész vidék rendkívül gazdag aranyban, és nehéz
megérteni, hogy maga a falu miért vált lakatlanná. Magasan fent a
hegyoldalban egy másik elhagyott falut találtunk, amelynek éghajlata
felséges és kilátása páratlanul szép volt. Nem több mint öt indián család
maradt itt csupán, s bár pillanatnyilag a környéken semmiféle mozgást
nem lehetett megfigyelni, meglepne, ha ez a falu nem válna valamikor
ismét az aranybányászat központjává.
Hegyekre kapaszkodva, majd termékeny völgyekbe ereszkedve
követtük a Queara folyó vonalát egészen a Pelechuco összefolyásáig,
majd egy meredek ösvényen magasan a folyó fölött levő Pata nevű kis
faluba kapaszkodtunk fel. Négy kis farm állt itt egy tucatnyi lakossal, de
a corregidor előzékenyen fogadott bennünket, és elhelyezett egy kis
házikóban. Itt a bolhák légiója esett nekünk. A falunak nem volt vize,
minden cseppet a 2000 láb mélyen fekvő folyóból kellett felhozni.
Az ilyen elszigetelt falucskák és erdei közösségek elmaradott lakosai
minden idegen látogatóban szükségszerűen orvost sejtenek. Igaz, hogy
az ember fokozatosan elsajátítja a gyógyítás és az elsősegélynyújtás
bizonyos alapismereteit, mert a vadonban önmagára van utalva, és ez a
jártasság nagyon hasznos ott, ahol a közelben szakképzett orvos nincs. A
sok misszionárius, aki az ilyen területeken működik, képzett gyakorló
orvos, és éppen ezért egyáltalán nem meglepő, ha az embert a faluba
érkezése után azonnal beteghez hívják. Ez történt velem is Patában,
Egy falubeli asszony kegyetlenül szenvedett a kezén csúnyán
elmérgesedett sebtől, és családja megkért, hogy operáljam meg. Costin az
asszony fejét és karját letakarta egy pokróccal, Manley tartotta a lábát és
asszisztált nekem, én pedig az elfojtott sikoltozások iránt teljesen
érzéketlen füllel munkába kezdtem. Az operáció tökéletes sikerrel járt.
Az asszony másnap felkeresett és hosszasan hálálkodott, majd
megkérdezte, hogy menyivel tartozik. Határtalanul meglepődött, amikor
közöltem vele, hogy semmivel. Ez a nép itt nincs hozzászokva ahhoz,
hogy bármilyen szolgálatban vagy kedvezményben részesüljön anélkül,
hogy drágán meg ne fizettessék vele. Fia azonban mindenképpen

239
viszonozni akarta a szolgálatot legalább azzal, hogy elárulja egy általa
felfedezett aranybánya titkát.
A Charchas tartománnyal foglalkozó régi perui jelentések szerint ez a
bánya egészen rendkívülien gazdag. Pontos helyéről azóta nem tudnak
semmit, amióta 1780-ban túngazuque-i cacique, Jose Gabriel Tupac-
Amaru fellázította az indiánokat a spanyol uralom ellen, és a
Kordilleráktól keletre levő összes bányákat betemették, a bányákhoz
vezető ösvényeket pedig eltüntették.
Aki az információt adta, éppen visszatérőben volt egy helyi vásárról,
és hogy a málhás állatokkal elkerülje az ösvény egy különlegesen rossz
szakaszát, átvágott egy patakon. Egyszerre ő és két indián társa azon
vették észre magukat, hogy előttük több kis alagút húzódik a
hegyoldalban. Az alagutak szájánál levő érchalmok nyilvánvalóvá tették,
hogy régi bányával van dolguk. Beléptek az egyik alagútba. A földön
rozsdás eszközök és öntőminták hevertek, amelyekbe az aranyat
olvasztás után beöntik. Sohasem tudtam időt szakítani arra, hogy
ellátogassak erre a helyre, bár az indián pontosan megjelölte nekem a
helyet, és nem valószínű, hogy bárki más eljutott volna ide.
Annak ellenére, hogy a gyarmatosítás kezdetén működő bányákat
részletesen számba vették, nagyon keveset sikerült a későbbiek során
feledésbe ment bányák közül újra felfedezni. Fekvésük nem ismeretlen,
de az indiánok megtartják a titkot, és semmi sem kényszerítheti beszédre
őket néhány olyan esettől eltekintve, amikor valami szolgálatot
viszonozva hálából megadják a szükséges információt. A múltbeli
kegyetlen kínzások sem tudtak kihúzni belőlük semmit. Hogy néhány
gátlásnélküli pap sikeresebben használta-e a babona és a lelki fenyegetés
fegyverét, ezt nem tudom, de az az érzésem, hogy a bennszülöttek még
mindig sokkal nagyobb tiszteletet tanúsítanak régi isteneik iránt, mint
amennyire a keresztény pokoltól félnek.
A hagyományok azt állítják, hogy az indiánok egész dombot hordtak
a mesebelien gazdag Sunchuli bánya bejáratára. A San Juan de Oro-i
nagy bányát sohasem találták meg ismét. Valahol a déli szélesség 13. fok
és 50' körül lehet az Inambari és a Tambopata folyók kanyarulatai között,
és hogy valószínű értékéről fogalmat alkossunk, alapul vehetjük a La Paz
közelében, az Illirnani keleti lejtőjénél levő Olla de Oro bányát.

240
 David Bricker, energikus amerikai bányamérnök és bányakutató
hallott egyszer az Olla de Oróról és elhatározta, hogy megkeresi. Hosszú
és gondos kutatás után olyan helyhez érkezett, ahol az enyhe sziklaomlás
mögött kis nyílás sötétlett; a mérnök bemászott a nyíláson, hason kúszva
előrehatolt, és azzal a felfedezéssel tért vissza, hogy ez olyan bányának a
bejárata, amely nem kevesebb, mint 28 aknával rendelkezik. Bricker
üzembe helyezte a bányát, amely egész vagyonnal jutalmazta a
szerencsés megtalálót, mert egy tonna érc 50 unciánál több aranyat
tartalmazott.
Igen sokan találgatják, honnan származtak az inkák mérhetetlen arany
és ezüst kincsei. Egyesek feltételezik, hogy ez a kincs aranymosással
századok során halmozódott fel, mások viszont a hihetetlenül gazdag
bányáknak tulajdonítják, hogy ezt a másutt ritka fémet itt mindennapi
célokra használták, mivel oly bőségesen állt rendelkezésre. Én az utóbbi
felé hajlok. Az arany és ezüst mesterséges értékét a spanyol
konkvisztádorok teremtették meg; mielőtt a spanyolok e területre léptek
volna, ezeknek a fémeknek az értéke szépségükben és könnyű
megmunkálhatóságukban állt. Az ezüstöt még a mai napig sem tekintik
ritka fémnek Peruban.
Orvosi sikerem következtében új paciensem is akadt, a corregidor
felesége, aki, amennyire én láttam, valami belső daganatban vagy rákban
szenvedett. Férje könyörgött, hogy operáljam meg az asszonyt, de
csekély tudásomra való tekintettel ezt nem mertem vállalni, mert attól
féltem, hogy ha az operáció következtében a beteg meghal, ezért én
leszek felelős. Tény, hogy az asszony három nappal később meghalt, s
azóta is gyakran töprengek azon, hogy helyes volt-e a férj kérését
visszautasítani.
Parát elhagyva Santa Cruzba, egy másik elnéptelenedett faluba
értünk; ezt azonban lakói egy különös járvány miatt hagyták el, amely az
utolsó öt esztendőben lépett fel. A betegség első tünete a vérhányás,
majd magas láz lép fel, mely halállal végződik. A falu kitűnő kávéterület
közepén feküdt, a terméshez ingyen hozzájuthatott mindenki, csak le
kellett szedni. Egyedül a csörgőkígyó jelentett állandó veszedelmet, mely
ellepte a vidéket.

241
 Táborunkat egy templom bejáratánál ütöttük fel. A templom
lényegesen nagyobb volt, mint amilyenre ennek a kis falunak szüksége
lett volna. A néhány visszamaradt lakos — bármekkora nyomorban
voltak is — a szokásos előzékeny fogadtatásban részesített bennünket.
Mi nyilvánvalóan jobban el voltunk látva, mint ők, mindezen túl
idegenek és külföldiek voltunk, ennek ellenére ezek a szegény, tudatlan
cholók puszta vendégszeretetből összes értéktelen tárgyukat előhozták,
hogy kedveskedjenek nekünk. Ez a finom ösztön lehervad abban a
terméketlenségben, amelyet mi civilizációnak szeretünk nevezni, de ez
hozzátartozik az egyszerű, elmaradott népek természetéhez, azokéhoz
akikre mi általában mint az emberi lét alacsonyabb fokán álló
teremtményekre szoktunk „lenézni”. Nem kétséges, hogy ez az alapvető
erény hozzátartozik az igazi nemes jellemhez, és akik ezzel
rendelkeznek, azokat nem lehet lenézni.
A gyerekeket csokoládéval és süteményekkel tömtük, egyiküket pedig
megmentettük a csörgőkígyótól, mindezzel bizonyos mértékig
viszonozni akartuk azt a sok kedvességet, amelyben részünk volt.
Apolo, következő állomásunk valaha kiterjedt indián település
központja volt, és a hódítás után itt működtek a régi Peru idején az első
hittérítők. A falu rendkívül termékeny síkság közepén feküdt, s most
mégis csak mintegy 500 ember él itt borzasztó szegénységben, sőt
nyomorban; láthatóan egyikük sem dolgozik. Az ivóvizet a piszkos vizű
folyónak arról a pontjárói merítik, ahova a lakosság a szemetet szórja, és
ahol szennyes fehérneműjét mossa. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a
lakosságot járványok pusztították!
A faluban egy bolíviai orvosi bizottság tartózkodott, hogy kipróbálja
az espundia vagy delhi tályog nevezetű szörnyű járvánnyal kapcsolatban
a salvarsan hatását. Amikor erről tudomást szereztek, messzi földről
összegyűltek itt a betegek, és az egyetlen utcát kísérteties külsejű alakok
lepték el, némelyiknek az arca teljesen lerothadt. Az általános feltételezés
szerint a betegséget légycsípés okozza. A légy valami erdei vadállat
fertőzését hozza magával, aminthogy a capibarával fertőzött légy viszi át
a lovakra a mai de cederát, és a marhákra a dögvészt. Ez azonban nem
magyarázza meg ugyanazt a járványt a 10 000 láb magasságban levő

242
hegyi faluban, ahol ezt a betegséget utának nevezik, mert az erdei légy
nem él meg ilyen magasságban és ilyen zord éghajlat alatt.
Azt hiszem, a salvarsan hatástalan volt.43 Ha a járványt kezdeti
szakaszában „elfogják”, akkor erős fertőtlenítő szerekkel meg tudják
akadályozni a betegség kifejlődését, de az erdei települések lakóinak
megvannak a saját nézeteik, és nem csinálják végig az egész kúrát.
Úgy látszik, az ember arra van ítélve, hogy még Dél-Amerika
legelhagyatottabb helyein is találkozzék angolokkal. Aki kíváncsi arra,
hogy mi vonzza őket olyan helyekre, mint például Apolo, annak számára
egy rövid elmélkedés megadja a választ; és sok tekintetben talán
irigységet is kelt benne. Ezek az angolok előkelő helyet foglalnak el a
közösségben, életük könnyű, kényelemben sem látnak hiányt, és kevés
olyan dolog van, ami nyugtalaníthatná őket. Ottani egzisztenciájuk
biztos menedéket nyújt nekik egy kifáradt gazdasági rend örökségéből
származó állandó és lappangó rettegéssel, — a munkanélküliséggel —
szemben. Azt hiszem, ez a lehetőség erősebben vonzza őket, mint bármi
más. Az angolok nagyon könnyen lehántják magukról a modern élet
lényegtelen járulékait — sokkal készségesebben válnak „benszülötté”,
mint az olaszok kivételével bármelyik európai nép; és minél finomabb
nevelésben részesültek, annál gyorsabban idomulnak hozzá az új
körülményekhez. Semmi szégyenletes nincs ebben. Ellenkezőleg.
Véleményem szerint, az éppen az élet igazi dolgai iránti érzékét
bizonyítja, szemben a mesterkéltség bárgyú tiszteletével. Gyakori oka
ennek természetesen az ital és valamilyen elkövetett bűn is, de egyáltalán
nem rendkívüli, hogy a végletes egyszerűséget önmagáért választják.
Apolóban egy Flower nevű kedves és ügyes angol szórakoztatott el
bennünket. Bolíviai nőtt vett feleségül, és miközben itt tartózkodtunk,
éppen lánya születésnapját ünnepelték. A tiszteletére rendezett bálon,
erdei öltözetünk ellenére, mi is részt vettünk. Legjobb képességeink
szerint mi is roptuk a cachuchát. Olyan mennyiségben szolgáltak fel
koktélt és sört, hogy mielőtt még az estély véget ért volna, a vendégek
közül sokan elaludtak a padlón.

43 Az volt. A járványt most (1951) amerikai specialisták komolyan

tanulmányozzák, és azt hiszik, hogy nemsokára az uta éppúgy, mint a rettegett
verruga teljesen gyógyítható lesz. - B. Fawcett

243
 A cachucha nagyon mutatós tánc, és talán valamikor megbódítja a
báltermeket is. A kakas és a tyúk szerelmét fejezi ki, és finoman is lehet
táncolni, ami igen rokonszenvessé teszi. Dél-Amerika néhány nemzeti
tánca már elterjedt az északi országokban és oly népszerűvé vált, hogy
ahol felhangzott a marinera, a zamacueca, vagy a cachucha és a többi, az
egyenlítő környékéről áttelepített és új életre keltett tánc, biztos volt a
siker.
Apolóból visszatértünk Sante Cruzba, ahol Manley elhagyott
bennünket, hogy felmenjen az Altiplanóra és hozzánk kísérje a La Paz-i
nemzeti múzeum egyik biológusát, aki csatlakozni fog az erdei
expedícióhoz. Visszafelé jövet Santa Cruzban megtalálják majd az
öszvéreket, és onnan követnek minket, Costint és engem, mert arra az
időre mi már a Tambopata környékén leszünk.
Közben Costin és én elértük a Tuiche partján Boturót, majd folytattuk
az utat fel az Asuriamán azzal a céllal, hogy szárazföldi úton szeljük át a
Tambopata völgyét, és így érjük el San Carlos barracát. Nehéz menet
volt, mert az öszvérek előtt állandóan ösvényt kellett vágnunk, és zajos
előrehaladásunkat a sűrű aljnövényzetben rejtőző hüllők és rovarok igen
rossz néven vették. Egy alkalommal mi valahogy elhaladtunk egy nagy
darázsfészek mellett anélkül, hogy megzavartuk volna a rovarokat, az
öszvéreknek azonban ez már nem sikerült, mert az élen haladó állat
túlságosan megközelítette a fészket és terhe megakadt a darázsfészek
egyik sarkában. Két darázs rászállt az öszvér farára, az állat hirtelen
nagyot ugrott a levegőbe; a ládák szerte repültek, a málhanyereg
hevedere elszakadt, az öszvér pedig eltűnt a sűrű bozótban, miközben
rémült madár-rikoltozás jelezte útját. A következő öszvér hasonlóképpen
járt, ugyanúgy az utána következő, sőt a többi is! A nap hátralevő részét
az állatok felkutatásával, a szerteszóródott anyag összegyűjtésével és a
málhanyergek kijavításával töltöttük.
Útközben a Tambopata egyik mellékfolyójánál, a Cocos folyónál
láttam életemben a legcsodálatosabb pillangót. Barna mintázatú
sárgásszürke színben tündökölt, narancssága csapokkal, hátsó szárnyai
körülbelül 6 hüvelyk hosszú sötétbarna, csavarodott farokban végződtek.
A természettudósok talán ismerik ezt a fajt, de én sem előtte, sem utána
nem láttam még ilyet. Ezek az erdők igazi paradicsomot jelentenek a

244
rovargyűjtők számára, mindenütt lepkék röpködnek, és mindegyik faj
hihetetlen mennyiségben található. Biztosan igen sok van olyan, amilyen
még nem szerepel semmiféle gyűjteményben, sőt talán az állattani
szakkönyvekben sem.
A zuhogó eső megduzzasztotta a Cocos folyót, s így nem tudtunk
átgázolni rajta, ami meglehetős késést jelentett, de végül mégiscsak
elértük Playa Paujilnál a Tambopatát, s így folytathattuk múlt évi
munkánkat. Biztos akartam lenni az itt elvégzett munkában, előre látva
ezzel kapcsolatban a későbbi vitákat, annak következtében, hogy a perui
bizottság nem volt hajlandó leereszkedni a Heath folyóhoz.
Szándékomban állt ezután visszatérni a Heath-hez, gyalog átkelni az
erdőn Ixiamasba, és onnan a Benin Rurrenabaque-ba, mert e vidéken
bizonyos inka maradványokról hallottam suttogni.
Több helyütt hallottam már bizonytalan híreket egy ősi civilizáció
maradványairól, és ezek annyira felcsigázták képzeletemet, hogy a
felkutatásuk iránti vágy mindinkább úrrá lett rajtam. Az előkészítő
munkákat már akkor megkezdtem, aminek következtében később, több
esztendős elmélyült tanulmányozás alapján lehetővé vált bizonyos
maradványok pontos helymeghatározása, és ha már akkor ismertem
volna Raposo Eltűnt Városáról szóló 1743-as jelentését, a bolíviai
őserdőben eltöltött sok időt megtakaríthattam volna. Szükségtelen
mondanom, semmit sem tudtam Machu-Picchuról, a csodálatos hegyi-
városról, amelyet később fedezett fel Hiram Bingham a Yale-expedícióval
az urubambai hegyszorosban, Cuzcótól északnyugatra. Ahogy Machu-
Picchu ismeretlen maradt az egész gyarmati korszak alatt, éppúgy más
városokat is fel lehet még fedezni ama számos legenda alapján, amelyek
szájról szájra járnak a bennszülöttek között.
Playa Paujiltól nehéz volt az út San Carlosba. A barraca általános
légköre lényegesen nyugodtabb volt, mint előzőleg.
A barraca vezetője örömmámorban úszott, mert szállítási nehézségeik
váratlanul megoldódtak: a sandiai körzeti bíró ugyanis meglátogatta, és
véletlenül kisült róla, hogy perui arriero. Azonnal meg is kötötték a
szerződést az egész San Carlos-i gumitermelés elszállítására. Munkaerőt
általában nehéz volt biztosítani, de most azt is sikerült szerezni, mert a
sandiai indiánok szívesen vállalkoztak erre a munkára, hogy

245
megmeneküljenek a prefektus összeírása elől, mert ez azt jelentette
volna, hogy szállítómunkásként kellett volna dolgozniuk a perui
bizottságnál, és ettől láthatóan rettegtek.
A San Carlos-i emberek irántunk tanúsított megkülönböztetett
bánásmódja és tisztelete kezdetben rejtély volt számunkra, de aztán
elmondottak, ennek oka az, hogy sikeresen tutajoztunk le a Playa Paujil
egyik különlegesen veszélyes szakaszán, amelyen a tutajozást még a
legügyesebb balserók sem kísérelték meg. Costin és én — akik
poggyászunkkal gyalog barangoltuk be az egész környéket — valójában
nem voltunk tudatában a veszélynek, amikor a balsát építettük, és a
folyót nem ismerve elindultunk lefelé. Miként jutottunk élve keresztül,
ezt máig sem tudom.
Az indiánok sztoikus nyugalma egyenesen elképesztő. Egy ember
érkezett ide, bal karja hiányzott: ama pocsék gázcsövek egyike robbant
föl kezében, amelyeket puska helyett szoktak eladni égbekiáltó áron a
gumigyűjtő munkásoknak. Látva, hogy karját csak néhány roncsolt izom
tartja, machetejével levágta, és a vérzést úgy szüntette meg, hogy a
csonkot meleg copaiva olajba mártotta. Felgyógyulása megerősítette
ennek az olajnak gyógyító hatásába vetett hitet, és valóban, az erdőben
általánosan használják ezt az olajat nyílt sebek kezelésére.
Az indiánt általában semmivel sem lehet rábírni, hogy érzelmeinek
vagy fájdalmának kifejezést adjon, ha nem akarja. Képes hangtalanul
állni a legnagyobb fájdalmat is, és nem kétséges, hogy ebben szerepe van
a cocának is. A cocának közismert idegcsillapító hatása van. Mégis
emlékszem egy esetre, San Carlosban történt, amikor egy indián a
fájdalomtól összeroskadva, jajgatva hempergett a földön. Előzőleg
teletömte magát száraz, nyers rizzsel, majd utána nagyot ivott a folyóból.
Semmi orvosságot nem tudtam ilyen esetre — legalábbis semmi olyat,
amit módomban is lett volna felhasználni —, de társai, csuklóját és
bokáját megkötözve, békaszerű testtartásban négy fa közé feszítették ki,
majd a végén felfelé hajlított vasdarabokkal a szó szoros értelmében
kiásták belőle a rizst!
Túlélte ezt a kezelést, és annyira megkönnyebbült, hogy még hálásnak
is mutatkozott. Nyugodtan állíthatom, hogy a jövőben lényegesen
mértékletesebb lesz, ha rizst eszik.

246
 Az indiánok hozzászoktak a szükség és a bőség egymást váltó
periódusaihoz. Ha bőviben voltak az élelemnek, ösztönszerűen addig
ettek, amíg csak tudtak, hogy fölkészüljenek az éhezésre, amely biztosan
elkövetkezik. Egészen hihetetlen mennyiséget tudtak magukba tömni.
Már beszéltem arról, amikor az Acre-nál nyolc indiánom együltében öt
ajakosdisznót fogyasztott el; de ezt a teljesítményt túlszárnyalta két
ember Sandiában, akik egy egész lámát ettek meg egyszerre. A lámának
majdnem annyi húsa van, mint egy szamárnak!
Az őserdőkön időről időre hurrikánok rohannak végig, amelyek sok
mérföld hosszúságban 100 yardos szélességű nyomot vágnak, ledöntve
minden fát és egyetlen zűrzavaros csomóvá változtatva a faágakat,
kúszónövényeket és cserjéket. Ha az ember ilyen területen vágja
keresztül magát, akkor a nehézségeket növelik a rombolástól feldühített
hangyák, darazsak. Ilyen hurrikán sújtotta San Carlost is ott-
tartózkodásunk idején. Hallottuk közeledésének félelmetes morajlását. az
özönvízszerűen zuhogó eső távoli zaját, a tövestől kiszakított fák
reccsenését, és egyszerre itt volt a fejünk felett, földhöz csapott,
megsüketített és megvakított. A kunyhók egyike szétesett és eltűnt a
légörvényben, egy fal egyszerre megbillent és hatalmas puffanással
összedőlt; a főépület teteje emelkedni kezdett, de minden épkézláb
ember és asszony rákapaszkodott és addig lógott rajta, amíg
keresztüldobott kötelekkel le nem kötözték és nagy köveket nem raktak
rá halomba. Aztán egy végső süvöltéssel a vihar elvonult fölöttünk, mi
meg hallgattuk dörgését, amint az erdőn keresztül utat kaszált magának.
Szeptember végén megérkezett Manley-vel a biológus. Nagyon
csalódottnak látszott, amikor megtudta, milyen is hát ez az expedíció,
hogy szó sincs a pazar felszerelés nyújtotta kényelemről —
szakkönyvekről, térképekről, rovar- stb gyűjtődobozokról és hasonlókról
— hanem olyan út vár rá, amelynek során mindent, amire szüksége
lehet, a hátán kell cipelnie, sőt ezenkívül az élelem és a műszerek ráeső
részét is. Öszvérekkel nem lehetett tovább előre jutni, magunknak kellett
hátunkon vinni minden poggyászunkat.
A Martehoz vezető út különlegesen nehéz volt a hurrikán által
okozott pusztítás miatt, sok helyütt térdig érő sárban cuppogtunk előre.
A biológus apránként elszórta felszerelését, egészen addig, mígnem

247
csupán az élelem, egy nagyítóüveg és a függőágy maradt a hátán.
Feleslegeset mi sem vittünk magunkkal, de kifogásoltam, hogy mindenét
eldobálja.
— Tudom, hogy nem valami kellemes cipelni azt — a sok poggyászt
— vitatkoztam vele —, de néhány napon belül hozzászokna. Később
szüksége lesz arra, amit most eldobált.
— Nem nekem! — válaszolta hetykén. — Nekem semmi szükségem
sincs ezekre a dolgokra!
Vállat vontam. Talán eléggé edzett ahhoz, hogy meglegyen nélkülük.
Mintha csak szemléltető oktatásban akarta volna a sors részesíteni a
biológust, hosszú sor lesoványodott gumigyűjtő munkással találkoztunk
— altiplanói indiánok voltak —, mindegyik 150 font gumit vitt a hátán
San Carlosba. Többen a sejtiti nevű járványos betegségben szenvedtek —
ez a leprának egyik válfaja, amely igen elterjedt ezen a vidéken és a
yungákban —, gennyes daganatok és lágyfekélyek borították testüket.
Körülbelül háromszor annyi terhet hordtak a hátukon, mint mi, nem
beszélve arról, hogy a betegség is elcsigázta őket, mégis egykedvűen
haladtak.
Mivel tudtuk azt, hogy a martei barracában gyakori a láz, nagy ívben
kikerültük, az erdőben táboroztunk, és a következő nap átvágtunk a
Heath-hez. A San Carlos-i indiánok nem voltak hajlandók a folyón túl is
velünk jönni, de a felszerelést kihordták a partra, ott lerakták és
visszafordultak.
Két balsát építettünk, majd elindultunk lefelé a folyón, Manley és én
az egyiken, Costin és a biológus a másikon. Még nem jutottunk messzire,
amikor régi barátaink, az echohák, afeletti örömükben, hogy ismét látnak
bennünket, banánnal és kukoricával halmoztak el bennünket.
A biológus eleinte bizalmatlanul viselkedett az echohákkal, és csak
akkor barátkozott meg velük, amikor szakszerűen eltávolították bőre alól
a sok sututut. Ezek a kellemetlen férgek különös előszeretettel vonzódtak
hozzá, úgyhogy szegény sokat szenvedett tőlük.
— Miért nem hagyja itt az egészet és megy vissza? — kérdeztem tőle.
— Még alig kezdtük el az utat, a neheze még csak ezután jön. Sokkal
rosszabb lesz, mint amit ön valaha is átélt.

248
 Válasza rossz előérzettel töltött el, de csodáltam elszántságát. — Ezt
nem teszem — mondta. — Ha már idáig eljöttem, akkor végigcsinálom!
Mindegyikünknek megvolt a rovarok közül a magunk különleges
csapása. Ha a biológusé a sututu volt, akkor az enyém a darázs, és
Costiné az óriás tucandera hangya, amely másfél hüvelyk hosszúra nő.
Egyik reggel az echohák jelenlétében Costin valóságos kis színielőadást
rendezett. Felrántotta tábori csizmáját, s akkor hirtelen, mintha megőrült
volna, táncolni, ordítani kezdett, és körbe-körbe szaladgált. Végre leült,
letépte magáról a csizmát és felmutatta nagy lábujját, amelyen egy
tucandera hangya lógott, sarlós rágóit Costin húsába mélyesztve. Az
echohák az első pillanatban megijedtek, de most harsogó nevetésben
törtek ki. Előre-hátra görnyedtek, fetrengtek a földön, egymás hátát
veregették, majd újból hahotáztak, mintha csak külön az ő
szórakoztatásukra rendezték volna meg ezt a ragyogó előadást. Később
nagy nevetés közben jelbeszéddel többször felkérték Costint, hogy
ismételje meg mutatványát!

249
 XIV. FEJEZET

A VÁLASZÚT

M
IELŐTT elindultunk volna a Heath-en lefelé, a Marte-i
majordomo, értesülvén jelenlétünkről, nagy csapat emberrel
átkelt látogatásunkra.
— Éppen azokhoz az ültetvényekhez megyünk, amelyekről ön beszélt
nekünk — közölte velem. — Most már, hogy tudjuk, milyen
bennszülöttek élnek ott, és tudjuk, hogy arra sok az élelem, el tudtuk és
el is kellett magunkat határozni, hogy valamilyen módon utánpótlást
szerzünk, mert a barracában a munkások már kizárólag leveleken élnek.
300 munkást kell ellátnunk, ami nem csekélység.
— Úgy értsem, hogy Marte ismét az éhhalál küszöbén áll?
— Igen, erről van szó. De mikor álltunk jobban? Ez az egyetlen dolog,
amiben biztosak lehetünk! — Megveregette a vállamat, majd hozzátette:
— Magának köszönhetjük, hogy ma már reménykedhetünk a jövőben;
szeretném, ha legalább annyira el lennénk látva, mint azok ott, San
Carlosban.

250
 Ezen a vidéken két értékes gyógynövény található, amelyek
megérdemlik a figyelmet. Az első közülük a yawal chunca, kis bokor,
három hüvelyk széles és tíz hüvelyk hosszú levelekkel, amelyek felül
zöldek, alul világosabbak, erezetük és csúcsuk vérvörös. Három vagy
négy darab ilyen levél egy liter forró vízben kifőzve elsőrangú hatású láz
ellen. A másik a panda de cocának nevezett cserje, az indiánok nagyon
jól ismerik, állandóan rágják is. Hatása hasonló a közönséges cocáéhoz,
csak valamivel enyhébb. A kereskedelem a növények egyikét sem
aknázta ki, de a terület lakossága rendszeresen használja mind a kettőt.
Minthogy a betegségek és járványok oly tömegesen lépnek fel,
érthető, hogy Bolívia és Peru montaña (erdős terület) vidékein
általánosan használják a növényi gyógyszereket. Ugyanígy a hegyekben
is, ahol szinte minden betegségnek külön megvan a maga természetes
gyógymódja, az átlag choló csaknem kizárólag növényi gyógyszereket
használ, ha csak rá nem kényszerítik az orvosi kezelésre. A meghűlést és
a köhögést a wila wilával, ezzel a havasi gyopárhoz hasonló növénnyel
gyógyítják, amely csak a legnagyobb magasságokban található. A
tengerparti vidékeken, a reuma vagy akár a legelőrehaladottabb artritis
csalhatatlan gyógyszerének tartják a sanguinaria canadensét, a
vérgyökeret. Százféle gyógymódot és orvosságot ismernek egyetlen
betegségre is, de természetesen az orvosok nem bátorítják a népet ezek
használatára. Gyógyító hatásuk azonban igen gyakran figyelemre méltó,
ezt saját tapasztalatomból is állíthatom, mert sokféle növényi gyógyszert
kipróbáltam magam is, — sikerrel. A gyógynövényeket minden általam
ismert esetben úgy alkalmazzák, hogy oldatot főznek belőlük.
A Heath környékén nagy mennyiségben tanyáznak a vérszívó
denevérek. Minden esetben felfedezik a tábort, és éjszaka megtámadják
az ember fedetlen testrészét — néha átharapják a szúnyoghálót is, hogy
az ember testéhez férkőzzenek Dél-Amerikában — különösen az Andok
lábánál — olyan tömegben találhatók a denevérek, hogy el fog jönni a
nap, amikor felfedezik értékes szőrméjüket. Némelyiknek igen szép a
szőrméje, csaknem olyan sűrű, mint a vakondé, de színe vörösesbarna
vagy rubinvörös. Az inkák denevérprémmel díszítették ruházatukat, és
törvény tiltotta, hogy az uralkodó családon kívül bárki ilyen prémet
viseljen. A vérszívó denevérek úgy az emberek, mint az állatok számára

251
veszélyt jelentenek. Az az üzletember, aki majd bevezeti a kereskedelmi
forgalomba a denevérszőrmét, vagyont fog keresni,
A balsán kellemesen utaztunk egészen az echohák táboráig. A
hurrikán összedöntötte nagy közös kunyhójukat — a rombolás jeleit itt
éppúgy meg lehetett találni, mint San Carlosban. Élelem a kelleténél is
több volt.
Ekkor már a biológus — egyébként európai ember — igen rossz
állapotba került, sokat szenvedett a daganatoktól és amiatt, hogy nem
tudott fehérneműt váltani. Ami rajta volt, az bizony már megbüdösödött.
Most kezdte megérteni, milyen ostobaságot követett el, amikor mindenét
eldobálta. Ettől egyre inkább elkeseredett, és levertebb lett. Az echohák
kis időre megszabadították ugyan a sututu kínzásától, de később nem
volt hajlandó beleegyezni, hogy az indiánok szokásos módszerükkel
kipréseljék bőre alól a férgeket, és amikor újabb sebek borították el testét,
saját gyógymódját próbálta ki: savas szublimáttal kente be bőrét. Ennek
következtében a lárvák a bőre alatt pusztultak el, és csúnya, gennyes
sebeket okoztak. A sebek okozta bűz és ruháinak áporodott szaga
undorítóvá tették, s miután mindennap szakadt az eső, állapota fokról
fokra rosszabbodott.
Őszintén aggódni kezdtem érte. Ha a sebekből vérmérgezés lesz,
menthetetlen, mert itt a vadonban semmit sem tehetünk érte. Ekkor
értük el azt a pontot is, ahonnan gyalogosan kellett tovább haladnunk.
Erre az erdei menetre azonban ő már teljesen alkalmatlanná vált; néhány
nappal később már abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán időben
vissza tudjuk-e szállítani San Carlosba, ahol talán még megmenthetnék
az életét. Továbbra is ömlött az eső, a folyó megdagadt és az árral
szemben balsával csak úgy tudtunk volna visszatérni, hogy állandóan a
part közelében kiálló faágakat megragadva kellett volna előre lökni
magunkat; túlságosan fáradságos munka egy beteg ember számára. Az
egyetlen megoldás az volt, hogy gyalog haladjunk a folyó mentén felfelé.
Ezt is tettük.
Manleyn kitört a láz, de tovább vonszolta magát; Costin lábán egy
sututu rosszindulatú sebet ejtett. Szerencsére élelemben nem volt hiány,
mert mindenfelé echoha ültetvényeket találtunk, emellett a
bennszülöttek szokás szerint a banánfa felső részén meghagyták a

252
gyümölcsöt, mert az így sokkal gyorsabban ért be, mintha leszakították
volna. A fő nehézséget a tacuara, a tüskés bambusz jelentette, amelyen a
betegségtől elgyötört emberek alig tudták keresztülvágni magukat; de
végül mégis elértük újból a echohák táborát. Akkorra már új kunyhót
állítottak, így fedél alá kerültünk, és a sok banán után igen jólesett a
kukorica.
A jóindulatú bennszülöttek kinyomkodták belőlünk a sututukat,
hátamból csaknem egy hüvelyk hosszúságú jött ki. Egy másik a
karomban komoly zavarokat okozott, és ezt csak azután távolították el,
miután utolsó reménye is szertefoszlott annak, hogy méhviasszal vagy
valamilyen fajta folyadékkal bekenve önmagától kimászik bőröm alól.
Az indiánok ezután elkísértek bennünket, a biológus és Manley helyett a
terhet is ők vitték.
Nem szívesen használom a „vad” kifejezést az echohákra és csak a
megkülönböztetés miatt teszem ezt, hogy megvonjam a határvonalat a
„civilizáltak” és a természetes állapotban élő bennszülöttek között. Ez az
egyszerű nép inkább hasonlított a vidám gyerekekhez, mint a vadakról
alkotott, általánosan elfogadott felfogáshoz. Semmi alattomosság,
álnokság nem volt bennük, és az a készség, amellyel baráti
közeledésünket fogadták, világos bizonyítéka volt annak, hogy mennyire
igazságtalan a vadonbeli népek általános elítélése. A barátság, ha egyszer
létrejött, tartósnak bizonyult. Minden elképzelhető módon kezünkre
jártak, és semmiféle segítség nem volt sok részükről. Személy szerint
tiszták és szerények voltak, természetüknél fogva barátságosak. Meleg
rokonszenvet éreztem irántuk, és azokat a nemes emberi
tulajdonságokat, amelyekkel rendelkeztek és annyira jellemzőek voltak,
sokkal többre tartottam, mint sok „civilizált” ember mesterkélt, színlelt
udvariasságát.
Az echohák ismerték a Martéhoz vezető összes rövid útvonalat, és így
a kíséretükkel sok időt megtakarítottunk. De még így sem hittem, hogy a
biológus élve megérkezik San Carlosba. Alig tudta már magát
napközben vonszolni, éjszaka pedig a puszta földön aludt, mert
függőágyát réges-régen elhajította.

253
 A felső ültetvényen még ott találtuk az élelmet gyűjtő martei
expedíciót, ők is csatlakoztak hozzánk, hogy együtt térjünk vissza
barracájukhoz.
— Négy emberem már éhenhalt — mondta a majordomo. — Nem
volt ritkaság, hogy napokig egyetlen harapás ételhez sem jutottunk.
— Miért nem történik semmi helyzetük megjavítása érdekében? —
kérdeztem. — San Carlosból egészen biztosan tudnának élelmiszert
küldeni maguknak.
— Ez valószínű, de hát ez pénzkérdés. Marte alig termel annyit, hogy
a költségeket fedezze, és amíg a termelés nem fokozódik, semmi
ilyesmiről nem lehet szó.
Három echoha továbbra is velünk tartott, élelmezési problémák
sohasem zavarták őket. Ha megéheztek, egyikük bement az erdőbe, hogy
valami vadat szerezzen; egy alkalommal csatlakoztam a vadászhoz,
kíváncsi voltam a módszerére. A bozótban semmiféle jelét nem láttam
állatnak, de az indián nyilván jobban tudta, mi a helyzet. Fülrepesztő
ordítást hallatott, nekem viszont jelezte, hogy maradjak csendben.
Néhány percen belül kisebbfajta őz bújt elő félénken a bozótból, egy
yardnyira tőlünk. Az indián nyilával lelőtte. Láttam azt is, amikor
majmokat vagy madarakat hívott le a fákról, ugyanezzel a különleges
kiáltással.
Az echohák még Martéban is velünk maradtak pár napig, amíg a
betegek eléggé felgyógyultak a további menethez, majd egészen San
Carlosig elkísértek bennünket. Segítségük nélkül a csoport — mint
csoport — sohasem ért volna oda. A biológus nyílt sebei körül rajzottak a
legyek, de a barracánál végre gondosan kimosták és kezelésbe vették a
sebeket; szerencsére ide érkezett egy arriero is, aki aztán öszvérháton
Sandiába szállította. Nem hittük, hogy életben marad, de valahogy mégis
így történt. Úgy hiszem, soha többé nem sóvárgott az után, hogy
kiránduljon a vadonba.
Ahogy Manley kigyógyult a lázból, mi hárman — ő, Costin és én — az
őserdőn keresztül Santa Cruzba gyalogoltunk, ahol az öszvéreknek
kellett volna várni bennünket. Az öszvérekkel azonban az arriero — két
rühes állat kivételével — megszökött, és valószínűleg valahol messze
adta el őket, mert egyik állatunkat sem láttuk többé viszont. Costin az

254
egyik megmaradt öszvéren Apolóba lovagolt, hogy állatokat szerezzen
Flowertól. A szerencse azonban nem szegődött melléje. Apolo közben
leégett, öszvéreket egyáltalán nem lehetett kapni, és a gringóknak éppen
rossz hírük volt, mert Flowert tették felelőssé egy közbeni
szerencsétlenségért.
Apolóban hosszú idő óta nem esett eső, s ezért a papok körmenetet
szerveztek, hogy esőért imádkozzanak. Flower — mint eretnek jót
nevetett a vértanúk vérrel átitatott szobraival és égő gyertyákkal
felvonuló körmeneten. Az egyik gyertya azonban a földre esett, amiből
veszedelmes sebességgel terjedő tűz támadt, belekapott a taplószáraz
házakba, és néhány perc alatt üszkös romhalmazzá változtatta a falut,
Flower házának kivételével, amely cseréppel volt fedve, és így
megmenekült a tűztől. Kétségtelen, hogy a szörnyű tragédiát az ő
gúnyolódása okozta!
Málhánkat a két öszvérre raktuk, s így megkönnyebbülve gyalogosan
folytattuk utunkat Pelechuco felé. Az út vég nélkülinek látszott, mert
még a legkedvezőbb körülmények között is nehezen volt járható, de a
gyaloglással legalább megmenekültünk a keskeny hegyiösvényeken való
lovaglás istenkísértő kockázatától. Amikor végre fáradtan és
meggyötörten a hegyi faluba értünk, Carlos Franck szeretettel üdvözölt
bennünket, és ellátott öszvérekkel. Így jutottunk Cojatába, majd pedig
december 19-én La Pazba.
A határkijelölés sok vitát okozott Peruval, annak ellenére, hogy
Bolívia máris visszavonult a határcövekekkel korábban önkényesen
kijelölt területről. Késedelem és állandó huzavona jellemezte egyébként
is a helyzetet, ami egyáltalán nem tetszett nekem. Semmi kedvem sem
volt ahhoz, hogy bevonjanak ebbe a nemzetközi vitatkozásba, ami oly
kényes ügynek bizonyult, hogy a két ország csaknem háborúba
keveredett egymással. Ezért aztán lemondtam a határkijelölő munkáról.
Ami engem illet, velem szemben az elnök igen barátságos volt, és
tökéletesen megértette a helyzetet; a külügyminiszter pedig jól
szórakozott ezen. Az újságok összevissza írtak tücsköt-bogarat, mindkét
oldal válogatott szidalmakat szórt egymásra, de a hazafias érzékenység
következtében létrejött csúnya határincidensek ellenére a válság nem
robbant ki.

255
 Lemondásunk után csaknem kitört egy indián felkelés, és ezért Bolívia
részéről francia bizottságot küldtek ki a határ megjelölése céljából. Ez a
bizottság nem értett egyet a peruiak álláspontjával, és egyik tagja
összeveszett egy bolíviai politikai tiszttel; párbajra hívta ki, az ügyet
azonban csendesen eltussolták. A mi, 1910-ben elvégzett munkánk
ellenére a határ egyetlen vad szakaszát, a Heath-t éppen a „vadak” miatt
nem érintették, de térképeimet hivatalosnak fogadták el. Eltérés
mutatkozott a Tambopata torkolatvidéke körül is a határ tekintetében, és
a francia bizottság a sajátján kívül semmi más megállapítást nem volt
hajlandó elfogadni, jóllehet ezek alig tértek el a mi 1910-es demarkációs
vonalunktól. Én mindenesetre kinn voltam az egészből, bár igen
megszerettem a terepfelvételi munkát, és sajnáltam, hogy nem láthattam
a mindkét oldal teljes megelégedésére véglegesen eldöntött határvonalat.
Amikor legközelebb 1913-ban találkoztam a külügyminiszterrel,
közölte velem, hogy a biológus elhagyta Bolíviát. Költséges ügy volt! —
jegyezte meg. — Ötszáz fontos évi fizetés egyetlen bogárért, méghozzá
teljesen közönségesért. Ez még a nyugati part köztársaságainak rugalmas
pénzügyi gyakorlatához képest is túl sok.
— Pedig a montañán igen gazdag tudományos anyagot lehetne
gyűjteni.
— Fizessen csak érte más, őrnagy úr. Nekünk e pillanatban elegünk
van a tudományból.
Szóba sem jöhetett, hogy visszatérjek a hadseregbe. Minden hidat
felégettem magam mögött; de másrészről éppen az jelentette a
felszabadulást, hogy mint magánember indulhatok felfedező útra, amely
után annyira vágyakoztam. Anélkül, hogy az ember az Andok lábánál
elterülő vidéknél messzebb menne, igen nagy kutatómunka várt arra,
akit érdekeltek az inka birodalom maradványai. A Cuzcótól északra és
északkeletre fekvő erdőségekben sok ősi város és erőd rejtőzik még
felfedezésre és kikutatásra várva. A legújabb hír éppen Machu-Picchu
romantikus felfedezése volt. Az én érdeklődési köröm azonban az inka
időket jóval megelőző korszakot ölelte fel, és az volt az érzésem, hogy e
célból távolabb keleten a még ismeretlen vadont kell átkutatni,
A rengetegben számos vadállatfaj élt, amelyeket a zoológusok még
alig ismernek, így például a mitla; én kétszer találkoztam ezzel a fekete,

256
kutyaszerű, kópónagyságú macskával. Kígyók és rovarok népesítették be
az erdőket, s ezek nagy része teljesen ismeretlen a tudósok előtt; a
Madidi rengetegében pedig gyakran titokzatos és óriás vadállatok tűntek
elő az ingoványokból — lehet, hogy ezek a szörnyek olyan őslények,
mint azok, amelyekről a kontinens más részeiből érkeztek jelentések.
Annyi bizonyos, hogy olyan nyomokra találtak, amelyek nem lehettek
semmilyen ismert állat nyomai — óriási nyomok, sokkal nagyobbak,
semhogy az általunk ismert fajták bármelyikétől származhatnának. Az
anaconda itt nagyobbra nő, mint általában ismert fajtái, minthogy
azonban a megbízható utazóktól származó jelentések állandó
hitetlenséggel találkoznak, nincs mód ennek bizonyítására. Ezek az
utazók veszedelmes óriás hüllőkkel találkoztak, de csaknem lehetetlen
elfogni őket, oly borzalmas erejűek — ami az igazán nagyokat illeti.
Az itt élő vad indiánok ugyancsak ismeretlenek: olyan törzsek bújnak
meg a rengetegben, amelyeknek létezését sem gyanítják. Az erőteljes,
egészséges törzsek nem telepednek le a hajózható folyók közelében,
hanem messze visszahúzódnak a civilizált ember körzetéből. A civilizált
emberek viszont annyira félnek tőlük, hogy még a vidéket is elkerülik,
ahol jelenlétüket gyanítják (én a magam részéről mindig kerestem őket!).
Talán ez okozza, hogy a kontinens néprajza téves alapokon épült föl; a
későbbi fejezetek során igyekszem majd e tévedéseket helyreigazítani.
Ilyen okok húzódtak meg ama elhatározásom mögött, hogy a jövőben
felfedező utakra összpontosítom erőfeszítéseimet, és az eddig
összegyűjtött adatokat arra használom majd, hogy némi világosságot
teremtsek e földrész történetének homályában. Azt hiszem, itt rejtőzik a
múlt nagy titka, teljes elzártságban a mi mai világunktól. Válaszúthoz
érkeztem, és — jól-e vagy rosszul — az őserdei utat választottam.
Manley nagyon gyatrán érezte magát, Costinnál meg olyan tünetek
jelentkeztek, amelyeket — mint később kiderült — az espundia okozott,
és végül is csak a tropikus betegségek londoni intézetében gyógyították
meg. Így 1912. január 6-án hazaindultunk La Pazból, közben azonban
néhány napot töltöttünk még a rendkívül kellemes éghajlatú
Arequipában.

257
 Nagy kár, hogy ezt az elragadó várost44 nem látogatja több turista,
mert a hely nemcsak önmagában érdekes, hanem innen jut el az ember
Cuzcóba, valamint az inka és preinka civilizáció lenyűgöző emlékeihez.
Az Altiplano bennszülötteinek élete fokozatosan hozzáidomul a
megváltozott világhoz, és egykét nemzedék múltán kevés marad majd a
helyi szokások látványosságából.
Arequipában gyakori a földrengés — mintha csak a telihold hozná
mindig magával —, és egyáltalán nem ritkaság, hogy a lakosok
megriadva az éjszaka közepén elhagyják lakásukat. A legutóbbi
földrengéssel kapcsolatban mesélik, hogy milyen derűs vidámsággal ért
véget — a pánik általános nevetésbe fulladt.
A szállodák zsúfolásig megteltek, egyikben például tizenöt hölgy és
tizenöt férfi osztozkodott egyetlen nagy szobán. Egyik oldalon a nők, a
másikon a férfiak aludtak, természetesen mindannyian a földön. A
férfiak között volt egy testes chilei, csodálatos szőrzettel — valóságos
emberi lábtörlő szőnyeg. Az éjszaka folyamán a várost heves rengés
rázta meg. Az emberek az utcákra és a plazákra futottak, abban az
öltözetben, ami éppen kezük ügyébe esett. A szóban forgó szálloda a
főtéren — a Plaza de Armas-on — állt. Itt gyülekezett össze a legnagyobb
tömeg, és itt a világítás is különösen jó volt.

44 A légivonalak ma már népszerű kirándulási központtá tették Arequipát, és

akik egyszer meglátogatták a „Fehér várost", ismét visszatérnek ide! Azóta,
hogy Fawcett e sorokat írta, itt és Peru más vidékein is jelentősen megjavultak a
szállodai viszonyok. - B. Fawcett.

258
Juliaca, 1911

259
Híd a vadonban.

Pihenő

260
 Amint a lökések folytatódtak, a pánik fokozódott. A mély morajlásos
rezgéseket inkább érezni lehetett, mint hallani, de a csillagos ég
hátterében a székesegyház tornyai veszedelmesen imbolyogtak.
Asszonyok térdre borulva, kezüket összekulcsolva könyörögtek
kegyelemért, nem törődtek vele, hogy hajuk szétzilálódott és keblük
fedetlenül maradt. A férfiak hányták magukra a keresztet, szemükbe
kiült a rémület, lábuk reszketett.
Hirtelen kivágódott a szálloda ajtaja, s a szállóvendégek sikoltozva,
egymást taszigálva tódultak a térre — leghátul botladozott a kövér chilei.
Izgalmában tátva maradt a szája, szőrös felsőtestét egy női blúz takarta,
bokáit pedig egy, összegubancolódott, rövidszoknyás női mackóruha
béklyózta le. Minden pár lépésnél megállt, lehajolt és igyekezett
kitapogatni a ruhadarab felső részét, hogy felhúzza meztelen altestére,
de a földnek egy új remegése mindig annyira megijesztette, hogy elállt
szándékától, csak ment kifelé úgy, ahogy volt.
A tömeget annyira lekötötte ez a rendkívüli látvány, hogy még saját
bajáról is megfeledkezett. Harsány nevetés csattant fel, s a vidámság a
chilei minden egyes újabb kísérleténél fokozódott. Arequipa
humorérzéke győzött a félelemmel szemben, az emberek nem gondoltak
többé arra a rosszra, amit a földrengés okozhatott. Még akkor is nevettek,
amikor visszatértek házaikba, és még másnap is nagy kacagás közepette
elevenítették fel újból s újból e közjátékot. A város tovább rengett — de
most már a nevetéstől!
Pusztító földrengések egy évszázadban csak egyszer vagy kétszer
sújtják a vidéket. Azt hiszem, az utolsó komoly földrengés az 1867-es
volt, mely súlyos károkat okozott a városban, a székesegyház tornyai is
ledőltek. A földrengés fő ereje Peru déli partvidékét érte; Aricát elsöpörte
a szökőár, és a Pisagua-öbölben, amely maga a tűzhányó krátere, a vízből
óriási füstoszlop emelkedett ki és ejtette rémületbe a lakosságot. Egész
Dél-Amerikát időről időre megrázzák az ismétlődő földrengések,
amelyek azonban tűnő maradványai a csupán indián legendákból ismert
hatalmas földrengéses korszaknak.
Még a földrész belsejében, Bolíviában, a majosi síkságon fekvő
Exaltación tavat is gyakran rázzák meg titokzatos földmozgások, s
ilyenkor kénköves füst lövell fel. Eredete valószínűleg vulkanikus, és

261
feltételezhető, hogy nagy kiterjedésű olajmezőre bukkannak majd ezen a
területen. A geológusok csupán a hozzáférhető vidékeken végeztek
vizsgálatokat, itt is felületesen, és jelentéseikben — csakúgy, mint az
etnológusok következtetéseiben több az elmélet, mint a valóságos tudás.

262
 XV. FEJEZET

BIKÁK

L
A PAZ teljesen kiürült, mert a lakosság mind az Altóra, a város
fölötti magas platóra csődült, hogy tanúja legyen egy gyilkos
nyilvános kivégzésének. Férfiak, asszonyok, sőt még az apró
gyermekek is legjobb ruhájukba öltözve, pokrócokkal és szendvicsekkel,
jókedvűen tolongtak a meredek úton, mert ez olyan látványosságnak
ígérkezett, amelyet bűn lett volna elmulasztani. Gyilkosok és kivégzések
ritkán fordultak elő La Pazban.
A külföldiek távolmaradtak az ítéletvégrehajtástól, de a helyiek
később részletesen beszámoltak a történtekről. Valójában napokon át alig
esett másról szó. A bíró és a rendőrfőnök a bűnözőt egy székhez kötötte,
miközben a kivégző osztag rendkívüli izgalommal várakozott,
lényegesen idegesebbek voltak, mint maga a fogoly. Remegő ujjaikkal
addig-addig játszottak a ravasszal, mig — még a bűnös lekötözése előtt
— elsültek a puskák, és golyók süvítettek a szélrózsa minden irányában.
Egy asszony megsebesült és sikoltozva fetrengett a földön; egy golyó

263
elvitte a bíró keménykalapját, egy másik pedig a rendőrfőnököt találta
ülepen! A fogoly megtapsolta a jelenetet, és válogatott durvaságokat
kiabált a menekülő hivatalnokok után.
Az őrmester, a kivégző osztag parancsnoka azonnal sortüzet
vezényelt. Amikor azonban a lövedékek által a szék körül felvert por
szerteoszlott, a fogoly továbbra is sértetlenül ült a helyén. Ez az
ügyetlenség már mérgesíteni kezdte a gyilkost, és káromkodva
szidalmazta a katonákat. Mi tagadás, a fogoly remekül viselkedett! Nem
kevesebb, mint nyolc sortüzet élt túl, és a tüzelés csak akkor szűnt meg,
amikor az őrmester megunván a dolgot, közvetlenül közelről revolverrel
fejbe lőtte.
Néhány nappal később az Alto újabb látványosság színhelyévé vált;
ez alkalommal repülőbemutatót rendeztek a fennsíkon. Két olasz fivér —
valami Franchelininek vagy hogy hívták őket, pontosan már nem
emlékszem — arra vállalkozott, hogy felszáll egy 25 lóerős repülőgéppel.
Mivel ilyesmit La Pazban még soha nem láttak, a város lakosságán
mérhetetlen izgalom lett úrrá. Jorge Chaveznek, a perui repülőhősnek a
neve az egész nyugati parton ismeretes volt már akkor, és úgy érezték,
hogy La Paz is hasonló hőssel dicsekedhet majd — mindössze egy
repülőgépre van szükség.
Sajnálatos módon senki sem gondolt arra, hogy milyen nehézségekkel
jár 13 000 láb magasságban fölszállni egy repülőgéppel. A gyenge motor
megpörgette ugyan a légcsavart, de az ütött-kopott ócskaság őrült
zakatolással csak a földön robogott ide-oda, felszállni nem bírt. Három
indiánt ellenben halálra gázolt.
A kiábrándulás szitkozódássá sőt, csaknem erőszakossággá fajult. Az
olaszok kiugrottak a gépből, ott hagytak csapot-papot, amilyen gyorsan
csak tudtak, visszamentek a városba és néhány napig mutatkozni sem
mertek. Amikor végre ismét előmerészkedtek, mindenütt harsány
hahotával fogadták őket, és elnevezték a két „Fracasini”-nek a két fivért
— szellemes szójáték a „kudarcot” jelentő „Fracaso” szóból. A
gúnynevek használata sehol sem olyan széleskörűen elterjedt, mint
éppen Dél-Amerikában.
Todd, Costin és én Antofagastából éppen akkorra értünk ide, amikor
ezek az események lejátszódtak. 1913 elején voltunk és éppen indulóban

264
újból Beni felé azzal a céllal, hogy kikutassuk a Caupolicán vidékét,
amire 1911-ben a biológus betegsége következtében nem kerülhetett sor.
Reméltem, hogy Santa Cruz de la Sierrától (ez nem az előbbi fejezetben
említett Santa Cruz, hanem délebbre, egy ennél jóval nagyobb város)
keletre dolgozhatom majd, de ebben az évben az abnormálisan esős
időjárás következtében a folyók megduzzadtak, kiáradtak, és az
alacsonyabban fekvő erdei vidéket egyetlen hatalmas mocsárrá
változtatták. Következésképpen ezt az ötletet egy időre félre kellett tenni.
Rendkívül türelmetlenül vártam már, hogy megkezdjem a kutatást,
mert Antofagastában felcsigázta képzeletemet az a hat különös, fémből
készült szobrocska, amelyet egy indián hozott be eladásra. Körülbelül
hat hüvelyk magasak voltak, és az ókori Egyiptom művészetére
emlékeztettek. Az indián nem volt hajlandó elárulni, honnan szerezte a
szobrokat. Tulajdonképpen ő már el is adta a szobrokat, amikor én
először hallottam róluk, mégis alkalmam volt alaposabban
tanulmányozni a figurákat. Kétségkívül nagyon régiek lehettek, és
valószínűleg kapcsolatban álltak ama titokzatos dolgokkal, amelyek után
mi kutattunk.
A csoport kiegészítésére La Pazban szerződtettem egy megfelelőnek
látszó fiatal angolt, aki azonban csak Huanayig kísért el bennünket, mert
ott a Mapiri folyóban fürdés közben vizet nyelt, fulladozni kezdett, és
elvesztette műfogsorát. Ez ténylegesen megakadályozta abban, hogy
minket elkísérjen, mert fogak nélkül éhenhalt volna. Chinirinél a
Rurrenabaqueba vezető út során régi szakácsunkkal, Willisszel
találkoztam, aki itt ültétvény-tulajdonos lett. A pénzt riberaltai
kocsmájából szerezte. Igyekeztem őt rávenni arra, hogy csatlakozzék
hozzánk, de semmiképpen nem állott kötélnek.
Rurrenabaque semmit sem változott. Az angol és a texasi revolverhős
változatlanul ott tanyázott; a háztetőkön ugyanazok a papagájok
karattyoltak, ott ült a rúdján a két arapapagáj is, az egyik a hegedű, a
másik a furulya hangját utánozta, és ha idegen ért közelükbe, rossz
spanyolsággal egész szóáradatot zúdítottak rá. Bár külsőleg a hely
változatlannak tűnt, egy különbséget mégis fel lehetett fedezni:
Rurrenabaque már kezdte érezni a gumikereskedelem haldoklásának
hatását.

265
 Itt csatlakozott hozzánk egy texasi talajkutató, s amikor aztán Todd is
felgyógyult maláriájából, átkeltünk a folyón és elindultunk Tumupasa
irányában. Nagyon érdekelt a „Pozo de Tumupasá”-ról szóló történet,
ezért elhatároztam, hogy utánanézek. Egy kisebb barlangról volt szó,
amely állítólag egy ezüstbánya bejárata, helyzetére vonatkozólag
azonban semmit sem tudtam meg a hallgatag indiánoktól. A római
katolikus missziós páterek vagy nem tudtak róla semmit, vagy nem
akarták nekem elárulni, így tovább mentünk Ixiamasba, ebbe a csinos kis
falucskába, amely ragyogó jövőnek nézne elébe, ha jobb lenne a
közlekedés.
Az ixiamasi templomban nagyon szép tál- és tányérgyűjteményt
láttunk. Úgy informáltak, hogy azok helyben talált ezüstből készültek, a
bánya fekvését azonban már nem ismerték. Arról is értesültünk, hogy a
Madidi forrásvidékét nagyon megrohanták mostanában, állítólag
gyémántot találtak ott, így vállunkra vettük hátizsákjainkat, és
elindultunk egy kis kutató útra. A Madidi felső szakasza puha, vörös
sziklákból álló mély kanyonok között vezet, ahol állandó jelenség a
földcsuszamlás. Semmiféle ásványtartalmú kőzet nyomait nem találtuk,
a „gyémántról” meg kisült, hogy topáz — semmi jel nem mutatott arra,
hogy itt valaha is találhatnak gyémántot.
Az erdőn keresztülvágva magunkat Asuriamánál értük el a Tuichét,
ahol 1911-ben átkeltünk a Tambopatán. E hegyes vidék környékén
gyakran találkoztunk szén és olajforrásokra valló jelekkel. Ha erről a
területről van szó, nekem mindig a kígyók jutnak eszembe, mert kétszer
is éppen csak hogy megmenekültünk a surucucutól, a „Bozótok Urá”-tól.
Éppen fölfelé másztam a meredek, sűrű növényzettel borított
partoldalon, amikor kezemet egyenesen egy kígyóra tettem rá. A kígyó
abban a pillanatban a közvetlenül előttem mászó Rossra, a texasira
csapott le, aki mint a villám fordult meg, s kezében már ott csillogott a
revolver.
— Vigyázz! — kiáltottam Costinnak, és mindketten nagyot ugrottunk
hátrafelé. Ekkor kettőt dördült a texasi hatlövetűje, és a „Bozótok Ura”
bénultan nyúlt el — fejlövést kapott.

266
 — Meleg helyzet volt! — mormogta Ross, miközben kifújta a füstöt a
tárból és a revolvert nyugodtan visszadugta tokjába. Costin és én közben
összeszedtük magunkat.
— Megharapta magát? — kérdeztem.
— Igen, de nem tudom hol. — Végigtapogatta lábszárát és csípőjét,
majd egy pillanatnyi szünet után nadrágzsebéből előhúzta
dohányzacskóját. Egyszerre pillantottuk meg a zacskón átfúródó kis
lyukakat.
— Te jó isten! — ámuldozott Ross. — Megharapott! Nézzék, itt a
méregfogának a nyoma, teljesen átharapta a zacskót. — Gyorsan
kioldozta övét és leeresztette nadrágját. Csípőjénél látni lehetett a halálos
méregfogak nyomait, de valami különös csoda folytán a bőr felülete
érintetlen maradt. A méreg nedves foltként lábán csorgott végig. Ezután
megnéztük a kígyó hulláját: gyémántos mintázatú sárga test hét láb
hosszú volt.
Asuriamában senki sem tudta, le tudunk-e ereszkedni tutajjal a
Tuichén, de amikor a csapat tagjai mind vállalták a kockázatot,
megépítettünk egy balsát. Élelmet is kellett magunkkal vinni, ezért
Costin és én kirándultunk egy 12 mérföldnyire fekvő cukorültetvényhez,
ahol reméltük, hogy vásárolhatunk valamit. Visszafelé jövet újabb
kalandunk akadt egy surucucuval, de ez alkalommal én voltam az, aki
éppen csak megmenekült.
Én mentem elöl, és mindketten meglehetősen súlyos rakomány cukrot
és kacsákat cipeltünk a hátunkon. Hirtelen valami arra késztetett, hogy
oldalra ugorjak és lábaimat széjjel terpesszem. Lábaim között abban a
pillanatban villant el egy támadó surucucu gonosz feje és hatalmas teste.
Nagyot kiáltottam, oldalra ugrottam, vagy talán inkább estem, és
lélegzetvisszafojtva vártam a második támadást, mert biztos voltam
abban, hogy az jönni fog. De nem jött; a hüllő lesiklott a folyóhoz és ott
nyugodtan lefeküdt. Fegyverünk nem volt, és ha kövekkel kezdjük
dobálni, akkor újabb támadásnak tettük volna ki magunkat. Ezért
magára hagytuk. Csaknem 9 láb hosszú és mintegy 5 hüvelyk vastag
lehetett, kettős méregfoga ennek arányában feltétlenül meghaladta az
egy hüvelyk hosszúságot. Szakértők szerint ezek a kígyók elérik a 14 láb

267
hosszúságot is, a magam részéről azonban sohasem találkoztam
ekkorával.
Számos jel mutat arra, hogy ez a vidék valaha tengerfenék volt. A föld
és az éghajlat kiválóan alkalmas a szőlőtermelésre, a szállítás sem
jelentene komolyabb problémát. Elsőrangú cukorterület, és valószínűleg
aranylelőhely is, mint oly sok más hely az erdő és a hegyvidék
találkozásánál.
Amikor a két balsa elkészült, elindultunk a folyón. Mind a négyen
gyakorlott tutajosoknak tartottuk magunkat, Costin és én haladtunk az
elsőn, Todd és Ross a másodikon. Egészen addig nem is gondoltunk
vállalkozásunk őrültségére, amíg Asuriamától néhány mérföldnyire egy
magas sziklákkal határolt kanyonba nem jutottunk, ahol a 200 yard
széles Tuiche alig 40 yardra szűkült össze és egyik veszedelmes
zuhataggal a másik után nem találkoztunk. Sebességünk egyre
fokozódott, mígnem a rohanó áradat tetején szélvész-sebességgel
siklottunk előre. Tudtam, hogy előbb-utóbb bajba kerülünk.
Egy mérföld rohanás után a víz mélyülni, az ár sebessége csökkenni
kezdett. Már bizakodtunk, amint a tutajok könnyen elsiklottak egy
meredek hegyfok mellett, de aztán szívverésünk is elállt, amikor
meghallottuk közvetlen magunk előtt egy vízesés baljóslatú morajlását.
Hátra kiáltottam, hogy figyelmeztessem a másik balsát, a csáklyával
pedig igyekeztem a part felé kormányozni tutajunkat, de a víz
túlságosan mély volt, a csáklya nem ért feneket. Az ár elkapott és egyre
nagyobb sebességgel sodort bennünket a vízesés szélére, amely éppúgy
lehetett néhány láb, mint 100 láb mélységű.
— Vigyázz, hogy az orra legyen elöl! — kiáltottam Costinnak, aki a
kormány-evezővel dolgozott. De ekkor már a vízesés széléhez értünk,
ahol a tutaj egy pillanatra mintha megtorpant volna a mélység előtt.
Azután bukfencezni kezdtünk, és zuhantunk bele a sötét mélységbe.
Máig sem tudom, hogy maradtunk élve. Costin ért föl először a
felszínre, 100 yarddal a vízesésen túl, s mivel engem nem látott, azt hitte,
megfulladtam. Amikor végre a kavargó örvény szívóerejétől
megszabadulva, levegőért kapkodva én is felszínre jutottam, éppen
magam mellett találtam a felfordult tutajt, amelyet félelmetes
gyorsasággal sodort az ár egy újabb vízesés felé. Aztán egyszerre

268
elsekélyesedett a folyó, és talajt éreztem a lábam alatt. A sodrás a parti
sziklákhoz vitt bennünket, és néhány sikertelen kísérlet után végül
megkapaszkodtunk és felhúztuk magunkat. A balsa nem messze tőlünk
beékelődött két szikla közé.
Hátrapillantva aztán láttuk, hogy min jutottunk keresztül. A vízesés
20 láb magas lehetett, és ahol a folyó zuhanni kezdett, a kanyon 10
lábnyira szűkült össze. Ezen a szűk helyen összetorlódva az óriási
tömegű víz borzalmas erővel tört keresztül, majd mennydörögve, barna
tajtékot szórva zuhant alá a fekete sziklákra. Hihetetlennek tűnt, hogy
élve túljutottunk ezen a vad fergetegen! Toddot és Rosst sikerült idejében
figyelmeztetni, így nem kapta el őket az ár, tutajukat és terhét a parton
szállították át. Itt újból vízre bocsátották, és az áramlás éppen oda
sodorta őket, ahol mi is voltunk.
A poggyászt már korábban jó erősen odakötöztük a balsához, így
kalapomon kívül semmi sem veszett el; de a ruházat, a műszerek és a
fényképezőgép csuromvíz lett — ez utóbbi tönkre is ment. Még egy
szerencsétlenséget nem kockáztathattunk a folyón, ezért a balsákat
elhagytuk, és gyalog folytattuk az utat Apolóba. Itt Flower barátunk
adott egy — kis jóakarattal kalapnak nevezhető — fejfedőt kopasz
fejemre, mert ezen a vidéken a testet védő mindenfajta ruhadarab közül
talán a kalap a legszükségesebb.
A nehezen járható ösvények legrosszabbikán érkeztünk a
Tumupasától északra levő területre, és innen vissza Rurrenabaque-ba.
Elutazásunk óta semmi újság nem történt, eltekintve attól a 30 láb hosszú
anacondától, amit elejtettek, amikor az éppen egy kocát falt fel. A koca
természetesen megdöglött, de egy csomó még meg nem született
kismalacot sikerült élve megmenteni. A kis állatokat egy indián asszony
szoptatta. Rurrenabaque-ban a disznó nagyobb értéknek számított, mint
az ember!
Itt mesélték, hogy Tumupasa közelében három indián rabszolga
meggyilkolta gazdáját, egy osztrák kereskedőt, mert rosszul bánt velük.
Először agyonlőtték, azután összeszurkálták, és hogy biztosak legyenek
dolgukban, még fejét is hosszabb ideig a víz alá nyomták. Rurrenabaque
és Ixiamas csatlakozott Tumupasához a gyilkosok utáni hajszában
azonnal a bűntett felfedezése után. A három ember nyomait hamar

269
megtalálták, és nemsokára elfogták őket. Fejenként 500 korbácsütést
mértek rájuk, de Reyesből kiszállt egy bíró, és még 500-at szabott ki
rájuk. Ezután a folyón Apolóba szállították őket, útközben azonban
sikerült elmenekülniük az erdőbe. Az egyiknek a nyomait egy patakig
követték, ahol azonban minden nyom titokzatosan eltűnt, mígnem arra a
következtetésre jutottak, hogy az ördög — vagy talán valami vadállat —
vitte magával.
Célom most Santa Cruz de la Sierra volt, hogy amint a száraz évszak
beköszönt, azonnal elindulhassunk kelet felé. A gyalogmenetet a mojosi
síkságon csörtető elvadult szarvasmarha csordák túlságosan
veszedelmessé tették. Figyelmeztettek bennünket a vadbikákra, amelyek
már sok gyalogos utast megöltek. Öszvéren vagy lóháton kisebb volt a
veszély. A marha a lovasokat tiszteletben tartotta és eltűnt, ha
megpillantotta őket. Azonban sem öszvért, sem lovat nem sikerült
szerezni, így ökrösszekereken indultunk el. A szekereket elég
biztonságosnak tartották.
A síkság ökrösszekerei nagy, 6 láb átmérőjű tömör fakerekeken
gördülnek, a tengelyt a dzsungelben található keményfából készítik,
úgyhogy törés esetén könnyen cserélhető. De lehetett látni importált
vastengelyeket is, amelyeknek darabját 12 fontért árulták. A fatengelyt
általában előnyben részesítették, mert annak fülsértő, éles nyikorgása
jobban ösztönzi a vontató ökröket — megszokták ugyanis ezt a zenét, s
ha nem hallották, tétovázva lépegettek.
Rurrenabaque-ban Rosst kifizettem, Todd, Costin és én bérelt
szekéren a pampán keresztül elindultunk Santa Anába. Mielőtt Reyeshez
értünk volna, Costin lábát ismét megcsípte egy nagy fekete tucandera
hangya, lába megdagadt, így kénytelen-kelletlen felült a szekérre, ami
sokkal több kényelmetlenséggel járt, mintha mögötte dagasztotta volna a
sarat, ahogy Todd és én tettük. Erősen kételkedem benne, hogy küllős
kerekek kibírták volna azokat a zökkenéseket, amikor a szekér yardnyi
mély árokba huppant, vagy hirtelen sziklákon döccent keresztül. Nagy
művészet kellett hozzá, hogy a lassúság ellenére is fennmaradjon valaki a
szekéren!
Reyes nem volt más, mint egy rakás nyomorúságos indián kunyhó,
minden érdekes jellegzetesség nélkül, hacsak azt nem számítjuk annak,

270
hogy valamikor egy misszió telepedett itt le. A misszió épülete egy
mesterséges dombon épült, amely 12 lábnyira emelkedett ki a környező
síkságból, és a bejáratot kivéve széles árok vette körül. A hely nagyon
régi település lehetett, mert a síkságon mindenfelé egy valószínűleg
hatalmas, ősi ország lakóinak megmaradt emlékeire bukkantunk,
kiterjedt földépítményekre, melyeket helyenként mérföld hosszúságú
töltésutak kötöttek össze egymással. Amikor a déli féltekén nyár van,
akkor ez az egész síkság áradásos területté válik; ezeket az időről időre
víz alá kerülő területeket bahadóknak nevezik.
Candelaria közelében nemrégen egészen a föld felszíne közelében
masztodon csontokra bukkantak. Ezeknek az ősállatoknak némely fajtája
viszonylag nem túlságosan régen még élhetett itt, s az ember kíváncsi
lenne, hogy a kevésbé hozzáférhető helyeken milyen szörnyekre bukkan
majd még a kutató. Ezen a területen tapírokat és amerikai struccokat
láttunk. A vidék egyetlen hatalmas és kiváló legelő, amelyen helyenként
mint tengerben a sziget, kisebb erdők állnak, s amerre a szem ellát,
szarvasmarhák legelésznek.
Az egyik kutya, amint a szekér mellett úszott a kis folyóban, hirtelen
egy krokodil veszedelmes közelségébe került, de különös módon a hüllő
kísérletet sem tett arra, hogy megfogja a kutyát. Igen szokatlan dolog,
mert, ahogy már korábban is említettem, a kutyára csaknem mindig
mohón rávetik magukat. A kocsis leszállt, és szögesvégű ösztökével a
vadállat szeme közé döfködött, míg végre hajlandó volt megmozdulni.
Potrerónál telebeszélték a fejünket, milyen mesebelien gazdag
ezüstbánya fekszik egy Buena Vista nevezetű hely közelében, amelyet
három szomszédos dombbal együtt elfoglaltak az indiánok. Arra
gondoltunk, hogy utánanézünk a dolognak, de aztán úgy határoztunk,
hogy a történet túlságosan zavaros volt ahhoz, hogy ilyen nagy kerülőt
tegyünk érte. A potrerói kis templom karzatán két, fára festett szentképet
láttunk. A lakosság nagy tisztelettel viseltetett irántuk, és az a hit terjedt
el közöttük, hogy a szobrok belsejében valamilyen nagy titok rejtőzik.
Senkinek sem volt azonban elegendő bátorsága ahhoz, hogy ennek
alaposabban utánanézzen, és amikor mi felajánlottuk, hogy majd
megvizsgáljuk a dolgot, kereken megtagadták az engedélyt. Felkértek
azonban arra, hogy segítsünk az egyik lakoson, aki egy Browning-

271
pisztollyal véletlenül fejbe lőtte magát. Miután nem rendelkeztem
megfelelő felszereléssel ahhoz, hogy csontokat távolítsak el egy emberi
koponyából, nem sokat segíthettem. Az ilyen elhagyatott helyeken
mindig találkoztunk beteg vagy sebesült emberrel, akik legfeljebb csak
olyan módon tudtak magukon segíteni, hogy nagy mennyiségben
nyelték le azokat a kuruzsló szereket, amelyeket vándor házalók —
mercachiflerók — felháborító összegekért rájuk sóztak.
Costinnak néhány kalandja akadt azokkal a vérszomjas kinézésű
bikákkal, amelyek magányosan vagy csordákban vándorolnak errefelé.
22-es puskájával egy alkalommal vadpulykát akart elejteni a közeli
tisztások egyikén, nem messze a szekerünktől, amikor arra lettünk
figyelmesek, hogy egy hatalmas fekete bika szegődött a nyomába.
Kiáltással figyelmeztettük, mire ő megfordult és észrevette a bikát, amely
már nyakát leszegve támadni készült. Szerencsére éppen annyi előnye
volt, hogy egy száz yardos sprinteléssel elérte a sűrű bozótot, mielőtt
még a bika beérhette volna. Nem törődve a tüskékkel és egyéb elrettentő
dolgokkal, addig törtetett előre, amíg valami fedezéket talált. A bika,
nem tudván őt elérni, körbe-körbe futott, mérgesen horkantott, kapálta a
földet, Costin pedig kisméretű fegyveréből, amikor csak arra alkalom
nyílott, egyet, egyet odalőtt a bika szeme közé. Végre sikerült
megvakítania, és amikor az őrjöngő bika egyenesen nekitámadt a sűrű
bozótban. Costin a másik oldalon kiugrott, és újabb sprinteléssel
biztonságban beért a kocsihoz.
Egyik nap én magam maradtam le a többiektől, talán 50 yardra
sétálhattam a szekér után, amikor nagy rémületemre az ösvény szélén,
köztem és a kocsi között, egy nagy, vörös bikát vettem észre. A bika
nagyokat horkantott, csapkodott a farkával, lábával kapálta a földet
puska nélkül voltam, s közel s távolban se egy fa, sem más menedék.
Nem maradt más hátra, el kellett haladnom mellette. A torkomat valami
gombóc fojtogatta, de nyeltem egy nagyot, és óvatosan elindultam,
közben állandóan mereven néztem rá, mintha hipnotizálni akarnám. A
trükk bevált, és úgy mentem el a bika mellett, hogy nem támadott meg.
De nincs az a kincs, amiért megismételném ezt a mutatványt!
Ha egy lehetőség van rá, a helybeli marhahajcsárok lasszót vetnek a
vad bikákra, és szarvuknál fogva fához kötözik az állatot, hogy ott éhen

272
haljon. Ilyen kegyetlen bosszút áll az ember a vadállaton, de a bikák sem
ismernek kíméletet, ha elcsípnek valakit. Egy napon három bika támadt
ránk, és csak akkor adták fel a küzdelmet, mikor az egyiket megöltük és
a másik kettőt szitává lőttük. A kerület egyik estanciájának tulajdonosa
mesélte, hogy egyszer egy bika felöklelte alatta hátaslovát, s ő csak azért
tudott megmenekülni, mert a bika addig nem hagyta ott a lovat, amíg
véres cafattá nem döfködte. Ezek a bikák néha még azzal is
megpróbálkoznak, hogy — akárcsak az elefántok — kidöntsék a fát is,
amelyre az ember felmenekült. Szerencsére ma már kevesebb van
belőlük, mint régebben, amikor még ötszázas falkákban vándoroltak a
pusztaságon keresztül, és párzási időszakban a közelben levő lakosság
számára komoly veszedelmet jelentettek. Most már csak kettesével-
hármasával csatangolnak, de dühödtebbek és veszedelmesebbek, mint
azelőtt, mert a teheneket, amelyeket könnyebb megfogni, gyakorlatilag
már csaknem teljesen kiirtották.
Egy estanciára érkeztünk, ahol egy gyermeket éppen megmart a
yoperohobobo nevezetű mérgeskígyó, és felkértek, hogy ha tudok,
segítsek rajta. A gyermek bőre forró és száraz volt, és a megmart lábon,
amely igen erősen megdagadt, pontosan lehetett látni a harapás nyomát.
A térd fölött már alkalmazott szorító kötés túlságosan feszes volt, ezért
azt meglazítottam.
Kis üveg kígyószérum volt nálam, amelyet még felfelé jövet, a hajó
fedélzetén egy argentin asszonytól kaptam. Két injekciót adtam a
szérummal a gyereknek, egyet hátul az izomba, másikat közvetlenül a
harapás fölött. A gyereket talán jobban megrémítette az injekció, mint a
kígyómarás, de félóra múlva bőséges veríték ütött ki rajta és mély
álomba merült. Következő reggel már túl volt a veszélyen, szülei nem
csekély csodálkozására, ennél jobban már csak az lepte meg őket, hogy
semmit nem kértem érte.
Egy nappal később érkeztünk Santa Anába, hogy tanúi lehessünk
annak a rendkívüli látványosságnak, amikor egy vad és egy szelíd bika
küzd egymással. A város szélén játszódott le a küzdelem a felizgatott
tehenek százaitól körülvéve, melyek patájukkal felszaggatták a földet, és
a küzdelem elejétől a végéig hangosan bőgtek. Végül is a vad bika

273
győzött. De a győztes is megvakult mindkét szemére, úgyhogy agyon
kellett lőni.
A legfőbb üzletág Santa Anában, a Mamoré folyó menti faluban, a
marhatenyésztés. A hely maga tiszta és rendes; egy régi indián település
mellett jól épített házak sorakoznak fel, egyetlen utcája az itteni
körülményekhez képest tisztának nevezhető. A hely átka itt is, mint
általában a legtöbb ilyen elszigetelt helyen, az alkohol. A lakosság
állandóan vagy részeg, vagy a legjobb úton van ahhoz, hogy rövidesen
az legyen, vagy pedig éppen a részegségét alussza ki.
Itt láttunk először és egyetlen alkalommal egy kutyafajtát, amelyet a
Kétorrú Andesi Tigriskutya néven tartanak nyilván. A két orrot oly
tisztán meg lehet különböztetni, mintha késsel vágták volna ketté.
Akkora lehet, mint egy vadászvizsla, kitűnő szaglása van, és mint ügyes
jaguárvadászt igen nagyra értékelik. Kizárólag ezen a síkságon található.
Utunkat a továbbiakban a Guapay hajó fedélzetén folytattuk Las
Juntas felé. A Mamoré keleti partja nagyrészt az indiánok kezében van,
ezeket valaha a misszionáriusok civilizálták valamennyire, de azóta
ismét vadakká váltak — nézetem szerint inkább a rossz bánásmód,
semmint természetes hajlamuk következtében. Egy fehér ember éveket
töltött körükben, hogy megnyerje bizalmukat, s amikor már megbíztak
benne, tőrbecsalta őket, és rabszolgának eladta a gumivállalatoknak. Egy
vagy két esztendővel később a folyótorkolat közelében csónakja zátonyra
futott, az indiánok megtalálták és felismerték, majd átadták az asszonyok
kezébe, hogy ők kínozzák halálra.
Néhány évvel ezelőtt még a Mamorét a száraz évszakban nem
tartották hajózhatónak, de aztán a hajók maguk árkot vájtak ki, és azóta
egész esztendőben tudnak közlekedni. Ezt megelőzően nem ment
ritkaságszámba, hogy amikor egy csónak megrekedt a homokzátonyon,
vagy valamely rejtett akadályon, a legénység — rendszerint civilizált
indiánok vagy rabszolgák fellázadt, megölték a kapitányt és megszöktek.
Az országnak erről a részéről azt mondják, hogy a bennszülöttek igen
aljasak és gyávák, védelmükre mindenképpen meg kell említeni a durva
bánásmódot és kegyetlenkedéseket, amelyeket velük szemben
elkövettek.

274
 A Cusi folyó jókora lagunát alkot Trinidad és Estrella között, ahol még
mindig nagyobb indián falvak állnak. Egy időben ezeknek az
indiánoknak a főnöke egy morcos, vöröshajú skót volt, aki gyűlölte a
civilizációt, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megtámadva a
telepeseket ennek kifejezést ne adjon. Egészen haláláig rémületben
tartotta a vidéket. Egy ízben 80 felfegyverzett bolíviai készült
megtámadni az indián erősséget, de útközben inukba szállt a bátorságuk
és visszafordultak. Ma már nem olyan vadak ezek az indiánok, mint
voltak, de néha-néha még ma is támadásokat intéznek a települések
ellen, vagy foglyul ejtik az utasokat.
A Guapay Las Juntasnál zátonyra futott, az utasoknak egy batelónra
kellett átszállniuk. A falu esőtől áztatott nyomorúságos és piszkos viskók
csoportja. Kénytelenek voltunk itt bevárni a szekereket, amelyeken Santa
Cruzba szándékoztunk tovább utazni. Az általunk elfoglalt viskó két
részből állt, amelyet léckerítés választott el egymástól, a válaszfal túlsó
oldalán egy tífuszos beteg haldoklott. Amint beléptünk saját
rekeszünkbe, észrevettük, hogy a fal árnyékában valami mozog. Nagy
volt és ide-oda vonaglott: kiderült, hogy egy „Bozótok Ura”. Szerencsére
még mielőtt támadhatott volna, golyót eresztettünk belé. A viskóban és
környékén gyerekek játszadoztak, miközben a kígyó a fal tövében
tartózkodott!
Közvetlenül azelőtt, hogy ezt a helyet elhagytuk volna, Santa Cruzból
egy idősebb ember érkezett tucatnyi rabszolgával, akiken Riberaltában
akart túladni.
— Egész jól fogok kijönni velük — magyarázta —, csak kár, hogy
férfiak, ezek nem olyan jövedelmezők, mint a lányok. Ha lányok
lennének, az lenne a jó üzlet!
Santa Cruz valóságos kikötője Cuatro Hojas, ha a folyó nem
túlságosan alacsony. Las Juntastól Cuatro Hojasig sűrű erdő szélén,
ingoványos területen haladtunk a szekérrel, az ösvény valóságos
sártenger volt, amelybe az állatok egészen hasig merültek, és csakis a
széles, 8 láb magas kerekek tették lehetővé az előrejutást. Olyan érzésünk
volt, mintha a viharos, nyílt tengeren egy laposfenekű csónakban ültünk
volna, amelyet a vad hullámok ide-oda dobálnak. Mindenfelé
szalonkákat láttunk, és 22-es puskánkkal éppen eleget ejtettünk el

275
belőlük ahhoz, hogy étrendünket az örökös konzervek után felfrissítsük.
Emellett kullancsok is voltak — az apró vörös bichu colorado45 és
valamennyi között a legmérgesebb, a garapata do chao46 —, csíptek s mi
állandóan vakaróztunk.
Cuatro Hojasnál csatlakozott hozzánk egy másik szekér, amelyben
egy Santa Cruz-i özvegy ült, két csinos és okos gyermekével. Nem saját
gyermekei voltak, valaki letette őket a küszöbére, s bár igen szegényesen
éldegélt, mégis örökbe fogadta a gyerekeket. Nyilvánvalóan fél-
európaiak voltak. Az özvegy mondta el, hogy nem is olyan régen a nem
kívánt csecsemőket éjszakára a Santa Cruzi-i plazán a templom ajtaja elé
rakták ki, hogy az utcák tisztogatását végző disznók felfalják őket. Ennek
megakadályozására a hatóságok kitiltották a disznókat — de továbbra
sem tudták megakadályozni a nem kívánt csecsemők utánpótlását!
Costin egyik reggel káromkodva szaladt a szekér felé.
— Üldöz engem! — kiáltotta teljesen szükségtelenül, hiszen magunk
is láttuk vagy 10 yarddal mögötte a nagy, fekete bikát. Ha bárhol a
közelben valami vad szarvasmarha tűnt fel, biztos, hogy felfigyelt
Costinra. Puskánkat rásütöttük a bikára, az bosszúsan megrázta fejét,
majd megfordult, s kis habozás után elbaktatott az ingovány felé.
Santa Cruz körül az egész vidék elsőrangú marhatenyésztő terület —
termőföldje is igen jó közlekedése viszont annyira rossz, hogy még a
marhatenyésztés sem fejlődhetett ki — öszvérek által kitaposott rossz
ösvények késleltetik valamely hely fejlődését; nagy kár ez, mert a
termőföld oly gazdag, hogy nyugodtan Bolívia kertjévé válhatna. A
városnak húszezer lakosa és kétezer háza van, 1800 láb magasan fekszik,
éghajlata igen kellemes, s földjein a kukoricát háromszor aratják évente.
Valamikor majd biztosan kiaknázza ezt a gazdagságát, de jelenleg még
csak a hihetetlen szegénység jellemző rá, s talán ennek következménye
az erkölcsök igen alacsony színvonala is.
A börtönben már két év óta sínylődött egy Walker nevezetű angol, a
kivégzésre várt, mert részt vett egy rablással összekötött brutális
tömeggyilkosságban. Egy némettel együtt megölték egy karaván minden
tagját, hogy megszerezzenek egy nagy értékű aranyszállítmányt; egy

45 Dél-amerikai portugálban bicho - féreg, colorado - színes.

46 Dél-amerikai portugálban garapata - poloska, chao - földi

276
asszony azonban elmenekült és fellármázta a környéket. Walker ezután
agyonlőtte a németet, hogy megszerezze az ő részét is. Elfogása óta
kétszer szökött meg, de minden esetben ismét kézre kerítették, —
egyszer már csak néhány lépésre volt a határtól, ahol biztonságban lett
volna, onnan szállították vissza Santa Cruzba. Évekkel ezelőtt
Rurrenabaque-ban találkoztam vele, s így most a börtönben
meglátogattam. Elmondotta, hogy a törvényszéki tárgyalás tökéletes
törvényes rendben folyt le, és elismerte azt is, hogy megérdemli sorsát,
mely most már pár napon belül beteljesedik rajta. A kivégzéskor,
amelyre természetesen kivonult a város egész lakossága, tökéletes
higgadtsággal viselkedett.
Todd súlyosan megbetegedett, s így mielőtt innen tovább mehettünk
volna kelet felé, vissza kellett térnünk La Pazba, hogy ott elintézzük
hazaszállítását. Úgy határoztunk, hogy egy hónapot a városban töltünk,
ahol felszedünk pár fontot, és teljesen rendbe jövünk a Cochabambába
vezető fáradságos út előtt. Nem a szállodában szálltam meg, amely elég
jónak mutatkozott, de túl hangos volt a részegektől, inkább kibéreltem
egy egész házat nevetségesen csekély összegért. Santa Cruz nem volt
különösebben érdekes hely. A homokutakon nedves időben sorban kis
tócsák keletkeztek, s csak az ingatag gázlóköveken lehetett közlekedni.
Szabadtéri mozival is rendelkezett, és a szörnyűséges rémdrámák
annyira hatottak a nézőközönségre, hogy minden előadáshoz töltött
fegyverű őrszemet kellett kirendelni. A lakosság nagyon világos bőrű,
összehasonlítva a hegyi kerületekben túlnyomó többségben levő
cholókkal, mert itt olyan tisztavérű spanyolokat lehet találni, mint bárhol
Dél-Amerikában.
Minthogy a csoport többi része a házzal szemben előnyben
részesítette a szállodát, lehetőségem nyílt arra, hogy befejezzem az
összes földrajzi munkákat. Egy munkanélküli arriero felajánlotta, hogy
főzni fog rám, s így bevonult a hátsó szobába, én pedig felakasztottam
függő ágyamat a nagy utcai szobában. A bútorzat egy asztalból, két
székből, egy könyvespolcból és egy lámpából állt. Ágy nem volt, de ez
nem zavart, mert ezen a vidéken minden házban ott vannak a függőágy
kifeszítésére alkalmas kampók.

277
Fawcett két guarayo indián társaságában

Táborhely

278
Bivalyfogaton

279
 Toddot elküldtük La Pazba, én pedig hazasürgönyöztem, hogy
küldjenek helyette valakit. Azután Costin és én elindultunk a hegyekbe,
hogy szemrevételezzük Cochabambától északra a bányászati
lehetőségeket. Útközben érintettük Samaipatát, ezt a meglehetősen
nyomorúságos helyet, de mivel 5300 láb magasban fekszik és igen
kellemes éghajlata van, alighanem nagy jövő áll előtte. A falutól nem
messze inkaromok láthatók, ez a legdélkeletibb település, amelyet ez az
ősi nép maga után hagyott. Valószínűleg Inka Yupanqui építtette keleten
végrehajtott katonai hadműveletei céljából; egy palota, rombadölt fürdő
és egy alagút-bejárat nyomai maradtak meg, ez utóbbi valószínűleg a
kincses kamrába vezethetett. Érdemes lenne ehelyütt ásatásokat végezni,
mert a faluban az ekék aranyból készült láma-szobrocskákat és más
értéktárgyakat szántottak ki a földből. Amennyire én tudom, az egyetlen
kísérlet, amely az alagút felkutatását célozta, abbamaradt, mivel a kutató
felszerelését ellopták. Úgy hallottam, hogy fele úton lefelé egy ösvény
ágazik el a barlangból a hegybe. Az üreg bejáratánál kemény sziklából
kivágott lépcsők vezetnek le, véleményem szerint egy bánya bejárata
lehetett.
A Cochabamba ösvény helyenként a Rio Grande medrét követi, és az
esőzések idején gyakran járhatatlan. Ama helyeken, ahol az ösvény
keskeny kanyonokon vezet keresztül, veszélyessé is válhat, mert az
Andokban oly gyakori váratlan felhőszakadás kellemetlen meglepetések
elé állíthatja a vándort. Nagyban és egészben az út inkább kopár, de elég
látványos, a hatalmas kaktuszfélék csaknem szürrealista képpé
varázsolják a vidéket.
Totorában, egy meglehetősen nagy indián hegyi faluban színes az élet,
csak éppen a tisztaságnak semmi nyoma sem lehet találni. A rozoga
tambóban, menedékházban szobánkat birkákkal, disznókkal és a
hozzájuk tartozó férgekkel osztottuk meg.
Elhagyva 11 000 láb magasságban az ösvény legmagasabb pontját,
leereszkedtünk a Cochabamba-völgybe és Pucaránál meghallottuk egy
mozdony füttyét — az elsőt La Paz óta. Ez a hang minden másnál jobban
jelzi, hogy az elhagyatott településeken töltött primitív és magányos élet
hónapjai után visszaérkeztünk a mindennapi világba — lelkesítő hang,
amelyből az otthon, a családdal és barátokkal való találkozás öröme

280
hangzik. Amikor közelebb értünk, a felkapaszkodó mozdony pöfögése és
a kocsik zakatolása muzsika volt füleinknek. Mindössze egy helyi érdekű
gőzvasutat találtunk, de számunkra ez is nagyszerű volt!
Vasúton tettük meg az utat Cochabambába, keresztül a termékeny
vidéken, a kéken fénylő gumifák és a népes hegyi indián lakosság között.
Mint város, Cochabamba talán a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot
Bolíviában, mert éghajlata eszményi, és fekvése sem túl magas. Itt
végződik az Antofagasta-Bolívia vasútvonal egyik helyi vonala, és
valószínűleg, sőt egészen biztosan nagyjelentőségű várossá válik, amint
az országút vagy vasút kiépül a termékeny Santa Cruz-i vidékre.
Rengeteg epret ettünk tejszínhabbal és más mérsékelt égöv alatti
gyümölcsöt, amilyenekben már régóta nem volt részünk. Barátaink
gondoskodtak szórakozásunkról, kivittek bennünket a calacalai
gyógyfürdőbe és büszkén mutogatták városuk nevezetességeit. Jogosan
lehetnek büszkék, mert a város szép, fekvése csodálatos, olyan, mint egy
virágos kert a hóval borított hegycsúcsok gyűrűjében. Bár a lakosság még
ma is változatlanul fekete ruhában jár, az utcák ennek ellenére vidámak,
mert az épületek sokszínűek és a plazákon virágágyak virítanak.
Van azonban kellemetlen dolog is Cochabambában, mégpedig a
buichincha,47 a vérszopó svábbogár. Utálatos rovar, amely éjszaka a
nyitott ablakon keresztül behatol a szobába, és rátelepszik az alvóra.
Természetesen bolha is sok van — Dél-Amerikában nehéz
megszabadulni tőlük —, de senki sem zavartatja magát miatta
túlságosan, és idővel a legfrissebb vérű idegen sem törődik velük.
Ebben az időben működött itt egy vállalat, amely két, másutt
ismeretlen kitűnő italt gyártott. Az egyiket vina rayának nevezték,
feltehetően villámszerű hatásáért és erejéért, a másikat pedig cocának.
Ezt, az utóbbit coca-levelek és más anyagok alkoholos lepárlásával
állították elő, nem emlékszem, hogy valaha is ittam volna ehhez hasonló
jót. Színét és sűrűségét tekintve hasonlít a zöld chartreuse-höz, de íze
egészen sajátságos. Egy borospohár csillapítja az éhség gyötrelmét,
növeli a kitartást, emellett elsőrangú gyomorerősítő is. Ha valakinek

47A buichincha portugálul vérszopó poloskát jelent. Valószínűleg nem

svábbogár-féléről van szó, bár a nagy, főként vízi poloskák igen hasonlítanak a
svábbogarakhoz.

281
sikerül megszereznie a receptet és gyártani kezdi, kétségkívül nagy
vagyonra tesz majd szert. Tizenkét üveggel vittem haza, de sajnos nem
tartottak soká!
Cochabambától nem messze a Sacambaya és az Inquisivi folyó
találkozásánál van egy rombadölt jezsuita missziós telep, ahol állítólag
jelentős kincseket ástak el. Sacambaya 38 aranybánya közül, amelyek a
jezsuita korszakban működtek, a leghozzáférhetőbb volt. A jezsuiták
minden bányánál egy missziót állítottak föl, és indián munkaerővel
hozták felszínre az ércet,
Amikor a jezsuitákat kitiltották Dél-Amerikából, mindezek az
aranybányák teljes erővel termeltek, és a Rómába irányuló
aranyszállítmányokat egy időre felfüggesztették, hogy a páterek
elegendő vagyont gyűjtsenek össze Bolívia egy részének
megvásárlásához, és aztán abból jezsuita gyarmatot alapítsanak. Miután
azonban értesültek közeli kiutasításukról, minden aranyat Sacambayába
gyűjtöttek össze, ahol hat indiánnal egy alagutat ásattak, amelynek
elkészítése több mint egy évet vett igénybe, és amely 38 folyosóval
rendelkezett. Minden misszió kincsét külön-külön helyezték el; hat
hónapig tartott, míg a kincset az alagútba elzárták, mert az alagutat
gondosan megtöltötték és egy hatalmas tojás alakú követ hengergettek a
tárna bejárata elé. A hat indiánt megölték, hogy a titkot biztosítsák, és a
nyolc páter visszatért Rómába, ahol hetet kivégeztek, a nyolcadikat meg
bebörtönözték.
Az életben maradt pátert néhány évvel később szabadon engedték, s ő
aztán visszatért Bolíviába, ahol volt egy lánya — a páterek nagy része
ugyanis ágyast tartott. A leány egy angolnak lett a felesége vagy
barátnője, és elmondta neki a kincs titkát. Szájról szájra szállt a titok
addig, amíg ennek a párnak valamilyen későbbi leszármazottjai
elhatározták, hogy utánanéznek a dolgoknak. Sacambayába mentek, meg
is találták a nyomokat, valamint a hat indián csontvázát, és ásni kezdtek.
Közben egy cornwalli kelta jelent meg a színen, és sikerült betársulnia
a vállalkozásba. Az addigi jelek arra mutattak, hogy helyes nyomon
járnak, de vita támadt, a társulás felbomlott, és a kelta most már egyedül
folytatta a kutatást. A történetet is tőle hallottam. Azt állította, hogy

282
megtalálta az alagutat, valamint mész és faszén nyomokat, továbbá
barátcsuha foszlányokat. Ekkor elfogyott a pénze.
— És nem próbálta meg újra? — kérdeztem.
— Megpróbáltam, de nem azonnal. Többen voltak, akik tudták, hogy
én ismerem a titkot, ezért börtönbe csuktak azzal vádolva, hogy
kifosztottam egy postakocsit. Azt hiszem, el akartak távolítani az útból,
hogy maguk nézzenek a kincs után, de ki kellett ábrándulniuk, mert egy
esztendő után már szabadon voltam. Visszatértem Sacambayába és
folytattam az ásást, ahol abbahagytam, de pénzem megint elfogyott, és
így a munkát sem tudtam folytatni.
— Hja! — a kincsvadászathoz tőke kell. Ez költséges vadászat.
Általában több pénz megy el az ásatásra, mint amennyi kijön belőle!
— Ez így igaz, őrnagy úr. De hogy folytassam, találtam négy vagy öt
érdeklődő angolt, és egy szindikátust alakítottunk. Tizennégy napja
voltunk már itt, de ekkor rájöttem, hogy társaim nem akarnak dolgozni.
Ezen összevesztünk természetesen. Indiánokkal akartak ásatni, én
viszont, nehogy a titok kiszivárogjon, hallani sem akartam erről. Nekünk
kellett volna elvégezni az egész munkát, és rendes emberek ezt meg is
tették volna. Egy féltucat hozzáértő emberrel egy hét alatt felhoztam
volna a kincset, mert nincs jobb bányász a cornwalliaknál, és mondom
magának!
— S mi történt azután?
— A szindikátus felbomlott. A többiek visszatértek Angliába, és az
egyik pert indított a szindikátus ellen 40 000 font részesedés után. Az
ügy a londoni csődbíróság elé került.
— Miért mondja el nekem mindezt?
— Nos, őrnagy úr, ha magát érdekli és be akar társulni az üzletbe —
És ha van egy kis pénze, amit szívesen befektetne valami biztos
vállalkozásba —, akkor társuljunk. Azt már láttam, hogy kitűnő lövő és
azt is tudom, hogy nem fél a munkától. Na mit szól ehhez?
— Hm?… Hát majd először fölmegyek és a helyszínen körülnézek.
Úgyis útba esik.

283
 XVI. FEJEZET

PILLANTÁS AZ ŐSTÖRTÉNETI IDŐKBE

C
OCHABAMBÁTOL északra elértünk a hegyek fölé, és a
bányászati lehetőségek tekintetében hasznos vizsgálatokat
folytattunk a környéken, majd nagy vargabetűvel visszatértünk
Sacambayába. A hely könnyen elérhető akár Cochabambából, akár
Inquisiviből, ez a bányászfalu a felsőfolyás irányában három mérföld
távolságra nyílt vidéken fekszik, és közelében több tanya áll. Néhány
ledőlt falrész mutatja, hogy itt valaha a jezsuita misszió épülete állt, a
közelében hat vagy nyolc nyitott üreget találtam és több olyat, amelyet
mintha csak azért ástak volna ki, hogy később ismét betemessenek.
Félmillió fontsterling értékű kincsről rebesgettek — de én erősen
kételkedem benne, hogy a kincs egyáltalán létezik. A hely hagyományai
némi bizonyítékot szolgáltatnak ugyan erre vonatkozóan, de az én
Verde-kincsem története óta gyanakvással fogadom az elásott kincsekről
szóló meséket. Viszont az is tény, hogy egy bolíviai ember, aki a
kerületben nagyon szerény körülmények között éldegélt, meglepően

284
rövid idő alatt igen meggazdagodott. Sohasem magyarázta meg
vagyonának eredetét, de ügy mesélték, hogy több ízben látogatott el
titokban Sacambayába.
Véleményem az — ha valóban létezik itt kincs —, hogy a
helymegállapítási kísérleteket nem hajtották végre elég értelmesen és
szakszerűen. Bárki, aki ismer minden nyomravezető jelet, nagyon
könnyen és minden kétséget kizáróan megállapíthatja, hogy létezik-e
ilyen alagút, én azonban ennek nyomát sem láttam, bár gondos
vizsgálatokat folytattam. A kiásott tárnák azt mutatták, mintha valóban
be akartak volna hatolni egy alagútba, mégis nyilvánvaló volt, hogy nem
ez a valódi helyzet.
Semmi többet nem tehettem ez ügyben, mert nem volt kidobni való
pénzem, és bár nem kételkedtem a cornwalli őszinteségében, maga a
hely kiábrándítólag hatott rám. Nem „éreztem”, hogy kincset ástak volna
itt el, és az ilyen benyomások nálam meglehetős súllyal esnek a latba.
Minthogy a cornwalli anyagilag nem bírta itt tovább, nemsokára
eltávozott Rio de Janeiróba, ahol azt hiszem, a Gáz- és Villamossági
Társaság alkalmazásába lépett. Képtelen voltam ismét érintkezésbe lépni
vele, úgy hallottam, hogy azóta meg is halt. Valószínűleg történnek még
kísérletek a kincs felkutatására, hiszen a szindikátus tagjai ismerik a
titkot, emellett mindig van éppen, elég kalandvágyó ember, aki hajlandó
részt venni a kincsvadászatban, még ha ez anyagilag tönkre is teszi őket.
Inquisiviből a hegyeken keresztül: Eucaliptóba értünk. ahol aztán La
Paz felé vonatra ültünk. Korábban már táviratoztam haza, hogy
küldjenek valakit Todd helyettesítésére, és reméltem, hogy Manley
érkezik meg rövidesen. Közben üzleti ügyeket is el kellett intéznem a
fővárosban, beleértve az előkészítő tárgyalásokat a Cochabamba-Santa
Cruz-i gépkocsi-út tervéről.
Számításaim szerint a két város között naponta átlagosan 150 málhás
öszvér bonyolította le a forgalmat, még az esős évszakban is, de az
öszvér-közlekedés, lassúsága és csekély teljesítőképessége miatt,
mindenképpen alkalmatlan volt arra, hogy így szállítsák a jövőben is
„Bolívia kert”-jéből a fát, zöldségfélét és gyümölcsöt az Altiplanóra.
Nyilvánvaló megoldásnak ugyan a vasút kínálkozott, de ennek bizonyos
hátrányai voltak.

285
 A nehéz terepen az építkezés igen drága lett volna, emellett a fő
akadályt a szűk, áradásos szurdokok jelentették, amelyeken keresztül
aligha lehetett volna a vonalat az állandó forgalom számára megfelelő
állapotban tartani. Az autó-út ezzel szemben nem volt annyira kötve egy
határozott útvonalhoz, a veszedelmesebb helyeket megkerülhette, és ha
hegyomlások vagy a lezúduló víztömegek az utat megrongálják,
rövidebb idő alatt és kevesebb munkaerővel lehetne ismét helyreállítani.
Az országúti szállítás előtt álló óriási lehetőségeket már 1913-ban is látni
lehetett, bár el kell ismernem, hogy olyan nehézségek is mutatkoztak,
amelyek sohasem jutottak volna eszembe. Lelki szemeim előtt már
láttam a hatalmas teherautókat, amelyek az öles szálfákat szállítják az
ország belső részében fekvő erdőségekből, olyan minőségű fákat,
amelyek mindenféle ipar számára kiválóan megfelelnek; de olyan
nehézségekkel, mint a kétoldalú forgalom a hidakon és töltéseken
keresztül, a gumik kopásából eredő értékcsökkenés, a kanyargó
hegyiutak szakszerű megoldása, egyáltalán nem számoltam. Ezen a téren
nem voltak tapasztalataim. Csupán az országúti forgalom előnyeit és a
vasúti szállítás hátrányait láttam. Azóta bebizonyosodott, hogy
nagytömegű teherszállítás céljára a vasúti szállítás a legalkalmasabb —
különösen, amikor az országban rendkívüli helyzet áll elő —, és a
vasúttársaságok kötelességérzete a közösség iránt nagyobb, mint a
megbízhatatlan teherautó-fuvarozó vállalatoké.
Az autó-út ötletétől egészen fellelkesedtem, és úgy láttam, hogy a
kormányhatóságoknak, amelyek előadásomat meghallgatták, szintén
tetszik a terv. Valószínűnek látszott, hogy biztosítanák az építkezési
költségek térítését, és úgy láttam, hogy a szükséges tőkét helyileg is
könnyen elő lehetett volna teremteni. Sajnos, közben kitört a háború,48 és
nagy sajnálatomra a tervemet félretették.
1913 karácsonyát nagyon nyugodalmasan töltöttük La Pazban, utána
pedig Orurón keresztül vasúton tértünk vissza Cochabambába. Itt
öszvéreket béreltünk, készleteinket felfrissítettük és elindultunk Santa
Cruz felé. Az évnek ebben a szakaszában, a nedves évszak tetőpontján,
amikor a folyók áradásban vannak, nem könnyű az út.

48 Természetesen az 1914-es háború. - B. Fawcett

286
 Az egyik keskeny völgytorokban csaknem katasztrófa ért, mert a
felettünk levő hegyre hatalmas felhőszakadás zúdult. Számítottam az
elkövetkezőkre, és ezért a kanyonból felvezető utat kerestem.
Szerencsére elértünk egy olyan ponthoz, ahol az öszvérek
megkapaszkodhattak, és így a völgy mélyéről kijutva a hegyoldalon
haladtunk tovább, éppen idejében. A völgy felől félelmetes zaj
hallatszott, és amikor megfordultunk, láttuk, hogy 12 vagy 15 láb magas
vízfal habosan tajtékozva rohan keresztül alattunk a völgyben, s minden
útjába esőt elsöpör. Egy vagy két perccel korábban még minket is
magával ragadott volna, mert az utolsó öszvérünk alig kerülte el a nem
messze mögötte leomló szikladarabokat és a piszkos tajtékot.
Néhány napig Totorában maradtunk, itt egyet-mást megismerhettünk
a bennszülöttek szokásaiból. E szokások egyike, hogy a férj, amikor
feleségének gyermeke születik, ágyba fekszik, beköti fejét és négy napon
keresztül nyögve, sóhajtozva így marad. Közben az asszony megszüli a
gyermeket, oly könnyedséggel, ahogy ezeknél az indiánoknál már
szokásos, és ellátja a szegény férjet, kukoricából főzött teával kínálja, a
szomszédok pedig összegyűlnek az ágy körül, hogy kifejezzék
együttérzésüket a kegyetlen természet által sújtott szerencsétlen apa
kínjai felett! Ez a nevetséges szokás nem korlátozódik Totorára — a világ
számos részén elterjedt a primitív népek között.
Santa Cruzban tífuszt kaptam, néhány napon keresztül nagyon
nyomorúságosan éreztem magamat. A spártai kúra azonban, amely
abból állt, hogy órákon keresztül meztelenül ültem a tűző napon, végül
eredményesnek bizonyult, de aztán más betegség támadt meg, a susu, a
kötőhártyagyulladás egyik fajtája. Ez a betegség a por és a piszok miatt
itt szinte járványszerűen elterjedt. Szemhéjam csúnyán megdagadt,
később árpa nőtt rajta. Házipatikámmal sikerült magam kikúrálnom, de
csak azért, mert a fertőzés enyhe volt. Teljesen szokatlan volt számomra,
hogy semmittevően heverésszek, és komolyan szégyelltem magamat.
Santa Cruzban divatba jött a betegségeket „espasmó”-nak nevezni.
(Egyetlen szóval lefordíthatatlan, jelenthet ütést, hűdést, cirógatást,
szóval valami külső behatást.) A reuma például „espasmo de aire”
(léghűdés), a láz bármilyen formája „espasmo del sol” (napszúrás).
Mindenféle betegség, emésztési zavaroktól egészen a sárgalázig

287
„espasmo de…”-valami! A lakosság oly szegény, hogy a város néhány
orvosa éppen csakhogy megél. A betegségek általában kényük-kedvük
szerint pusztítják a lakosságot — ez is mutatja, hogy mennyire szükség
lenne az állami egészségügyi szolgálat megszervezésére. Bolíviai és
Brazília belső területein semmi más módon nem lehet biztosítani a
járvány megelőzését vagy a betegek kezelését, előbb vagy utóbb rá
fognak jönni erre ezek az országok és mások is, amelyek civilizáltnak
tartják magukat.49
Santa Cruzban éppoly olcsón lehet élni, mint bárhol másutt, és a nép a
szegénység ellenére türelmes és vendégszerető. Harminc shillingnek
megfelelő összegért béreltem például egy hónapra egy új és jól
megépített házat, és egész élelmezésünk beleérteve a húst, kenyeret, tejet,
gyümölcsöt és zöldségféléket — naponta és fejenként egy shilling 6
pennybe került. Nem csoda, hogy a külföldiek annyira ragaszkodnak a
helyhez! A föld négyzetmérföldjét 80 fontért árusították.
Meggyőződésem, hogy ragyogó lehetőségeik kínálkoznának itt a
szorgalmas külföldieknek; kiaknázhatnák a szinte korlátlanul
rendelkezésre álló forrásokat, városi közműveket létesíthetnének, és
megfelelő bekötőutak építésével központi elosztó hellyé változtathatnák
a várost.50
A Santa Cruz-i fiatal nők igen csinosak, az erkölcsök viszont lazák. Az
utcákon az ember szemtelenül merész pillantásokkal találkozik, és
éjszaka egyáltalán nem tartozik a ritkaságok közé, hogy valaki halkan
kopogtat az ajtón vagy az ablakredőnyön, és egy lágy hang megkérdezi,
nem óhajt-e a señor valamit! Leginkább észrevehető ez a háromnapos

49 A perui montaña területén a SCISP néven ismert Arnerikaközi

Közegészségügyi Együttműködési Szervezet szolgáltatja a lakosság részére az
orvosi ellátást. A szervezet nemrégen kezdte meg működését; hogy Bolívia vagy
Brazília rendelkezik-e már hasonló szervezettel, arról nem tudok. - B. Fawcett.
50 A csendes-óceáni köztársaságok montaña vidékein nem is egyszer

megpróbálkoztak már ezzel, de igen csekély eredménnyel. A fő baj az, hogy még
a legenergikusabb gyarmatosok, így a németek vagy az északolaszok is előbb-
utóbb hozzá idomulnak az éghajlathoz, és amikor a lustaság erőt vesz rajtuk,
inkább „bennszülöttekké válnak" és nem dolgoznak. A természet ellátja őket a
legszükségesebbekkel, és semmi sem sarkallja őket a munkára! - B. Fawcett

288
farsang idején, amikor a mértéktartás utolsó maradványai is eltűnnek,
férfiak és nők teljesen átadják magukat az ital-orgiáknak.
A farsanggal együtt érkezett a földrengés is, amely a házakat hevesen
megrázta, nagy riadalmat, de kevés kárt okozott. Kimerészkedtünk az
utcára, ami azzal a kockázattal járt, hogy tintával vagy festékkel töltött
tojásokat vágnak hozzánk, esetleg az emeleti balkonokról piszkos vizet
zúdítanak a nyakunkba. Mindez remek tréfának számított.
Fellélegeztünk, amikor végül három nap után Karnevál herceg csendesen
visszatért temetői nyugalmába.
Amint régi barátom, Manley megérkezett La Pazból, elbúcsúztunk
városbeli ismerőseinktől, felnyergeltünk és elindultunk a brazíliai határ
felé. A vidékről még nem tűntek el az esős évszak nyomai, amely 1913-
ban egészen augusztusig tartott, a folyók szokatlanul megáradtak. A Rio
Grandén pelotával kellett átkelni, ez gyékény-csónakféle, amelyet
sarkain nyersbőrrel kötöznek össze — de az átkelés az áradás miatt még
így is veszélyes volt. Ezután 36 mérföldnyi unalmas erdőn haladtunk
keresztül odáig, ahol egy kisebb bolíviai katonai egység tartotta
kordában a vad indiánokat. Az egész terület a Para-piti folyótól délre, a
Piray folyó és a Rio Grande között a yanaigua indiánok kezében van,
akik néha megtámadják az utasokat… Mi azonban eggyel sem
találkoztunk és megérkeztünk El Cerróba, Az egész El Cerro nem más,
mint egy dombon levő állattenyésztő farm, ahol körülbelül 50 indián
munkás dolgozik. El Cerrón túl leereszkedtünk a pálmavidékre, ahol a
Palmeres tó az esős évszak alatt hatalmas kiterjedésű területeket
árasztott el. Innen száraz ösvényen haladtunk El Cerrito, egy másik
állattenyésztő farm felé. Az ösvény tíz lábbal volt alacsonyabb, mint a
legutóbbi legmagasabb vízállást jelző vonal. Ez a 2 négyzetmérföld
kiterjedésű estancia könnyedén eltarthatott volna 5000 darab
szarvasmarhát, s az ára ugyanakkor 240 font volt. Ez is mutatja, hogy
ebben az időben milyen nevetségesen csekély összegbe kerültek a
legjobb földek.
Innen San Ignacióig száraz és poros úton haladtunk, a vidék azonban
különféle ásványokban gazdagnak látszott. Észak felé, a hegyekben egy
tonna kőzet egy és fél uncia aranyat tartalmaz. A bányákat eredetileg a
jezsuiták tartották üzemben. Az egész vidék felett nemtörődömség és

289
elhagyatottság borongott — mindez az elszigeteltség következménye.
San Ignacióban, Chiquitos tartomány elszegényedett fővárosában 3000
főnyi indián élt nyomorúságos körülmények között.
San Ignacióban a farsang még nem ért véget — valójában az új
esztendei ünnepségek tulajdonképpen sohasem érnek véget. A rozoga
kunyhókból gitárpengetés és szomorú hangzavar hallatszott ki, a
levegőben pedig a cachasa bűze terjengett, Itt-ott egy-egy részeg ember
dűlt neki a falnak, vagy hevert a falak tövében kinyúlva, mint valami
tömegmészárlás áldozata. Nem hallatszott sem kutyaugatás, sem
madárcsicsergés. Olyan volt az egész, mintha a város a halált megelőző
merevgörcsbe esett volna.
Dél-Amerika legveszedelmesebb kígyó-vidékének peremén jártunk
most, ahol elképesztően sokan halnak meg kígyómarástól. Többen a
leghatározottabban állították, hogy ezen a vidéken él egy körülbelül 3 láb
hosszú kígyó, amely támadás előtt önmagába visszahúzódik, mint
valami tengerész távcső. Ez az állítás anatómiai lehetetlenségnek tűnt
előttem, mire megnyugtatásul hozzátették, hogy a kígyó mérge nem túl
erős. Szerettem volna egyet látni, de ez a vágyam, sajnos, nem teljesedett
be.
A chiquitói igazi indiánok világos bőrűek és barlangokban laknak;
ezek az üregek mintegy 12 láb átmérőjűek, megközelítésük pedig egy
faágakkal és pálmalevelekkel teljesen beborított hosszú, lejtős alagúton
keresztül történik. A brazíliai morcego indiánok még mindig hasonló
körülmények között laknak — valódi barlanglakók —, csúnya,
kezelhetetlen nép, amellyel lehetetlen érintkezni.
A San Ignación túl elterülő, mélyen fekvő erdőségben hat napon
keresztül cammogtunk vízben és latyakban, mert az esőzések idején az
egész vidék víz alá kerül. A talajból egyenesen kiemelkedő amerikai
nyárfa lombozata kísértetiesen fehér tetőt formált fölöttünk, az egymásba
nyúló ágakon élősködő kúszónövények olyan sűrű tetőt szőttek, hogy a
napfény csak itt-ott tudott átszivárogni. A hatalmas fatörzsek
árnyékában sápadt, csenevész gumifák hiába nyújtogatták nyakukat az
elérhetetlen napfény felé.
A mérsékelt égöv erdőiben a fák törzse sötét, kérgük rovátkolt, és
megmutatja a fák szövetének óriási változatosságát; a tropikus

290
Amerikában azonban a fák törzse sima és csaknem világítóan sápadt
színű, úgyhogy még sötétben is észrevehető. A talajt mindenütt
keresztül-kasul szőlőindaszerű aljnövényzet borítja, ráfonódik a fákra,
felmászik a cserjékre és halálos elszántsággal tör a magasba, ahol már a
napfény csillog, és a tisztások felé, ahol lángoló színekben virít az
orchidea. Felülről hálószerűen lógnak a liánok, mintha valami óriási pók
szőtte volna élő rostból hálóját, hogy foglyul ejtsen áttörhetetlen
csapdájában embert és állatot. A talajról a leveles indák zöld áradata töri
át a pálmák és bambusznádak sűrűjét.
Itt is, ott is indáktól legyűrt óriásfa rothad a talajt borító
ingoványokban, a napfény csak a tisztásoknál világítja meg az egyenesen
és kecsesen álló papája-fát vagy pálmakáposztákat, amelyek olyanok,
mintha az erdei tisztások bájos nymphái lennének. Az erdőben rendkívül
rövid a halál és az oszlás közötti idő. A fák gyorsan leélik életüket, majd
kidőlnek, és a mindenféle nyüzsgő rovaroknak nyújtanak táplálékot és
szállást. Az állandó gőzölgés s a gyorsan tenyésző gomba puha anyaggá
rothasztja a fákat egészen addig, míg beleolvad az ingoványba. Nyoma
sincs itt a száraz, morzsás talajnak, amely oly megszokott az északi
erdőkben — itt minden egyetlen rothadó láp, kivéve a magasabb
területeket, s az ember lába mélyen belesüpped a lehullott levelek, a
vastag fűcsomók összegabalyodott halmazába, minden lépésnél
monoton, cuppanó hang hallatszik, míg végre a lábizmok is belefáradnak
a lépésről lépésre ismétlődő, kényszerű és állandó erőfeszítésbe.
Ahol az erdő hátrább húzódik és teret ad a nyílt vidéknek, ott lapos
ingoványok terülnek el, amelyeket csak helyenként tör meg a néhány
lábbal magasabban fekvő, sűrű bambusszal, tacurával és bozóttal borított
szigetek sötétzöld foltja. Egy ilyen elég nagy szigeten állt a San Diegónak
nevezett nyomorúságos estancia, melynek lakói éppoly szomorúak
voltak, mint a kilátás a rothadó nádajtó mögül. A helyet kígyók
árasztották el, mert ezek a szigetek áradások idején menekülést
nyújtanak az ingoványból. A tanyai házban három hónap alatt nem
kevesebb, mint 36 mérges kígyót öltek meg. A nádtetőn éjjelnappal
lehetett hallani a zörgő, ropogó zajt.
San Diegótól két mérföldnyire elértük a San Matías-Villa Bella
ösvényt, amelyet már jól ismertünk. A San Ignacióból hozott szekerek

291
nem tudtak átkelni a megáradt Barbados folyón, ezért oly közel,
amennyire csak lehetett, tábor ütöttünk Casal Vasco mellett, tüzet
gyújtva és puskáinkat pufogtatva igyekeztünk magunkra vonni a túlsó
parton lakók figyelmét. A harmadik napon végre megjelent egy néger,
akiről kiderült, hogy 1909-ben a Brazíliai Bizottságnál dolgozott. A néger
visszatért Casal Vascóba, majd rövid idő múlva ismét megjelent egy
csónakkal, hogy átszállítson bennünket a folyón.
— Nem jutna messze, señor, ha megpróbálná átúszni a folyót —
mondta, miközben a part felé evezett. — A krokodilusok megeszik itt az
embert.
Eltátotta a száját, amikor megmondtam neki, hogy 1909-ben ugyanitt
már átúsztam egyszer a folyót.
— Csoda volt, hogy nem ették meg. Ezek a bichuk hamarabb
megeszik a fehér embert, mint a színest, akárki megmondja!
— De én úgy hallottam, hogy a krokodilus délelőtt nem támad.
— Igen, señor, ezt mondják, de ezekben a folyókban más is van, mint
krokodilus. Óriáskígyók is vannak, és ők nem várnak ebédig a
támadással! A Guaporé az óriáskígyók miatt talán még rosszabb, egyes
helyeken még a parton sem lehet biztonságosan tábort ütni.
Majd így folytatta:
— Egyszer egy csoport, amellyel egy ideig együtt jártam, letáborozott
a part egy megfelelő szakaszán, ahol a függőágyakat fel tudták kötni.
Valamelyikük a többiétől távolabb akasztotta fel ágyát — azt mondta,
hogy jobban tud aludni, ha nem kell hallgatnia a mi horkolásunkat. Egy
éjszaka elfojtott sikoltozásra ébredtünk — mintha valakinek a torkát
hirtelen elvágták volna —, mindnyájan kiugráltunk függőágyainkból, és
a puskánkat megragadva odarohantunk, ahol ez az ember akasztotta fel
a függőágyat. Valaki egy lámpát is hozott magával, és ennek homályos
fényében olyat láttunk, amit soha nem fogok elfelejteni; egy hatalmas
anaconda szájával a függőágy kötelébe kapaszkodva több gyűrűvel
rátekeredett a bennelevő emberre. Rásütöttük fegyvereinket, az
óriáskígyó egy idő múlva elengedte áldozatát és besiklott a folyóba. Az
ember félhalott volt, señor — egyetlen ép csontja sem maradt!
Mato Grossóban, ahol rengeteg az anaconda, különös babona járja a
lakosság körében. A babona szerint, ha egy embert az anaconda

292
megharapott, de megmenekült, utána immunis lesz mindenfajta
mérgeskígyó harapásával szemben.51 A brazíliai sertãóban, a vadonban
az a hiedelem terjedt el, hogy egy kis adag higanychlorid, amit az ember
magával hord, megvéd a kígyók támadása ellen. A bennszülöttek
makacsul ragaszkodnak ezekhez a babonákhoz, és minden érvre csak
ezzel válaszolnak: „Senhor, én a sertãóban élek, és ismerem ezeket a
dolgokat. ”
Casal Vasco, ahol a lakosságot a bennszülöttek lemészárolták, ismét
lakóhellyé vált, néhány néger telepedett itt le. Szerencsére sikerült
szereznünk egy rozoga csónakot, amellyel valahogy eljutottunk Puerto
Bastosba, ahol Antonio Alves, a határkijelölő napokból származó régi
barátom elsőrangú csónakot adott el nekem, s az út hátralevő részét ezen
tettük meg.
Villa Bellában semmi sem változott, a szenny, a romok, a nyomorúság
a régi volt, de amint végigmentünk a füves úton, mint egy fekete-fehér
színű torpedó lövellt ki valami az egyik házból, egyenesen a mellemnek.
Az a foxi volt, amelyet 1908-ban lábtörés miatt itt hagytam, de az
eszeveszetten nyaldosó érdes nyelv meggyőzött arról, hogy nem felejtett
el.
A folyó túlsó partján ütöttünk tábort, hogy elkerüljük a Villa Bella-i
csöndes utcákon éjszakánként lopakodó tolvaj indiánokat. Táborunkat
meglátogatta egy krokodilus, egy jaguár, egy tapír, néhány disznó és
rengeteg majom, amelyek hátborzongató üvöltéssel adták tudtunkra,
hogy jelen vannak.
A felső Guaporénál igen sok a vad, mert nemigen akad, aki zavarná
őket. Tizenegy napi kemény evezéssel feljutottunk a Mequens folyóhoz,
ahol egy német gumi barracát találtunk. Itt találkoztunk Erland
Nordenskiöld báróval, aki bátor feleségével együtt a Guaporé környéki,
könnyebben elérhető indián törzsek kutatásával foglalkozott. A csinos,
fiatal svéd hölgyről eleget mond az, hogy férjével együtt vándorolt az
őserdőben, gázolt ingoványokon keresztül hosszú napokon át csak azért,
hogy néhány távoli törzset meglátogassanak.

51 Az anaconda nem mérgeskígyó! Harapásával nem juttat mérget a

szervezetbe, ezért nem is lehet immunisnak lenni ellene.

293
 Körülbelül 12 mérföldnyire kelet felé hegyek emelkedtek ki a
tisztásból, amelyekkel kapcsolatban a báró kijelentette, hogy
veszedelmes lenne odalátogatni.
— Úgy hallottam, hogy nagy indián törzsek élnek ott — jegyezte meg
—, csupa veszedelmes vadember. Azok az indiánok mesélik, akiket
legutóbb meglátogattunk. és azt mondják, hogy emberevők.
— Azt is mondták, hogy a férfiak mind nagydarab emberek és igen
szőrösek — tette hozzá a báró felesége.
— Nemsokára majd biztosat mondhatok róluk — nevettem —, mert
éppen hozzájuk készülődünk.
— Nagy meggondolatlanság! — mormogta a báró. — Őszintén szólva
nem is hiszem, hogy viszontlátjuk még egymást. A legőrültebb
vakmerőség, amire vállalkozik.
A súlyos hátizsákok terhe alatt meggörnyedve hagytuk el a Rio
Mequenst, és két napon keresztül süppedékes, ingoványos területen
láboltunk keresztül, mígnem egy lomha folyóhoz érkeztünk, amelynek
vize a lápokba ömlött. Követtük a folyót, és néhány nap múlva füves
fennsíkra értünk, a Serra dos Parecis lábánál,
Miután megmásztuk a Serrania-t, ismét erdőbe értünk, ahol az
aljnövényzet alig akadályozta előrehaladósunkat, és ahol a hatalmas
gumifák — egyik-másiknak a kerülete meghaladta a 12 lábat — semmi
jelét sem mutatták annak, mintha itt rendszeres gumigyűjtés folyna. Igaz,
néhányon durva hasításokat lehetett látni, annyit azonban
megállapíthattunk, hogy ezt nem valamelyik gumitársasághoz tartozó
seringero csinálta, úgy tűnt, hogy fehér ember még nem járt erre, de az
indiánnyomok nyilvánvalóak voltak.
Pompás gyümölcsöket találtunk ezekben az erdőkben. A nevüket sem
tudom, sohasem láttam még ilyen gyümölcsöt. Jellegzetes sajátságuk
volt, hogy csaknem mind kemény magvú gyümölcs volt, aránylag kevés
hússal, de amilyen kevés, anynyira ízletes is volt, úgyhogy egyiket a
másik után ettük. Találtunk egy másfajta gyümölcsöt is, és miután láttuk,
hogy a rovarok jóízűen csipegetnek belőle, mi is megkóstoltuk. A
gránátalma nagyságú, ízletesnek látszó gyümölcs utóíze kesernyés és
fanyar volt, attól a pár falattól is, amit bekaptunk, erősen megfájdult a
gyomrunk és szédültünk is.

294
 Három hete barangoltunk már az erdőben, amikor egyszerre széles,
láthatóan állandó használatban levő ösvény metszette derékszögben
utunkat.
— Bennszülöttek! — mondtam. — A falunak közel kell lennie, mert az
ösvényt naponta használják!
— És amelyen idáig jöttünk? — kérdezte Costin. — Az is azt mutatja,
hogy állandóan használják. Akármelyik odavezethet.
Megvizsgáltam mind a két ösvényt, de nem tudtam eldönteni, hogy
melyik lehet a jó.
— Mondok valamit, őrnagy úr; döntsön a sors — javasolta Manley.
Kutatni kezdtem egy pénzdarab után, nadrágzsebem sarkában végül
is találtam egyet.
— Ha fej, az eddigin megyünk tovább — ha írás, akkor a másikon. —
Feldobtam, majd mind a hárman lehajolva kerestük a pénzdarabot,
amely félig eltűnt egy lehullott levél alatt. Írás volt.
— Hát akkor — előre az új ösvényen!
Két-három mérföldet tehettünk már meg ezen az ösvényen, több
ültetvény mellett haladtunk el, mígnem egyszerre egy nagy tisztás
szélére érkezve ragyogó napfény vakította el szemünket. Az
aljnövényzet fedezéke mögül nagy óvatosan kipillantottunk, és szemben
a simára döngölt talajú tisztáson két nagy méhkaptárhoz hasonló
építmény állt. Csaknem 40 láb magasak voltak, átmérőjük meghaladta a
100 lábat, de mindössze egyetlen bejáratot láttunk a közelebbire, amely
30 lábra lehetett tőlünk.
Amint tovább figyeltünk, egy meztelen, rézbőrű gyerek jött ki az
építményből, egyik kezében diót, a másikban kis kőbaltát tartott. A
gyerek leguggolt egy lapos kő előtt, rátette a diót, és a balta fokával
ütögetni kezdte.
Amint ezt a jelenetet figyeltem, megfeledkeztem társaimról,
megfeledkeztem mindenről a világon. Mintha az idő sűrű függönye
húzódott volna félre, hogy bepillantást engedjen a távoli múltba —
bepillantást az őstörténeti időkbe —, mert ilyen lehetett és így
cselekedhetett az újkőkorszak gyermeke is, amikor az ember még a
fejlődés első lépcsőfokánál tartott. Az őskori erdő, a tisztás, az indián
lakóépület — mind olyan volt, mint számtalan ezer esztendővel ezelőtt

295
lehetett! A dió most feltört, a gyerek elégedetten mormolt valamit, letette
a kőbaltát és a dió belét szájába dugta.
Komoly erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ismét a jelennel foglalkozzam.
Halkan füttyentettem. A gyerek felnézett, állkapcsainak mozgása
megszűnt, szemével ijedten ide-oda tekingetett. Ekkor két kar nyúlt ki a
kunyhó sötétjéből, megragadta a gyereket és behúzta. Izgatott, hadaró
fecsegést, nyilak és íjak zörgését és elfojtott sikoltásokat lehetett hallani.
Nem sok értelme van továbbra is megbújni az erdőben, ha az ember
jelenlétét a vadak már felfedezték, s így előtéptem rejtekhelyemről,
gyorsan a kunyhóhoz siettem, lehajolva becsúsztam az alacsony
bejáraton, és a fal közelében leguggoltam.
Mikor szemeim hozzászoktak a homályhoz, láttam, hogy a kunyhó
üres, csupán egy öregasszony figyel engem a középső támaszpózna alatt,
nagy cserépfazekak közül. A kunyhó túlsó oldalán is voltak bejáratok, a
többiek nyilván ezeken keresztül menekültek el. A magyarázatra is
rájöttem — akkor érkeztünk, amikor az összes férfiak kint dolgoztak az
ültetvényeken, az asszonyok és a gyerekek pedig, akik még néhány
perccel ezelőtt a kunyhóban tartózkodtak, most sietve értesítik őket a
történtekről és csupán a vén banyát hagyták hátra, aki kora miatt már
úgysem tudott volna menekülni.
Az öregasszony magában mormogott, majd tovább folytatta azt a
munkát, amelyet érkezésünk előtt végzett: kukoricasört forralta tűz
fölött. Kézmozdulattal jeleztem, hogy éhes vagyok, mire ő láthatóan
megrémülve egy tökhéjjal kezében felém bicegett, miközben továbbra is
magában mormogott. A tökhéj tele volt valami igen jóízű eledellel. Bármi
volt is, meg akartam kóstoltatni a többiekkel is, akik még mindig a tisztás
szélén levő bozótban húzódtak meg.

296
A szerző Santa Cruzban

297
Utca Santa Cruz de la Sierrában

298
Utazás tutajon

299
 Az eget felhők borították el, hatalmas dörgés hallatszott, és rákezdett
a trópusi eső.
— Gyertek be! — kiáltottam, — itt is van olyan jó, mint kint.
Együtt tértünk vissza a kunyhóba, és amikor a tökhéjban levő étel
elfogyott, a héjat ismét odanyújtottam az öregasszonynak, hogy töltse
meg. A második adagot fogyasztottuk már, amikor a férfiak
megérkeztek. Különböző bejáratokon csúsztak be, melyeket addig észre
sem vettem, és a mellettünk levő ajtón kipillantva még több férfi
árnyékát láttuk, valószínűleg körülvették a kunyhót. Minden férfi
kezében nyíl és íj volt. Az egyik férfi, aki szerintem a főnök lehetett, az
öregasszony mellett állt, és hallgatta az izgalmas mesét arról, ami történt.
Hozzáléptem és igyekeztem jelekkel megértetni vele, hogy mi barátai
vagyunk, és csak élelmet kérünk, amit már részben kaptunk is. Tökéletes
csöndben állt, és semmiféle jelét nem mutatta annak, mintha megértette
volna, amit közölni akartam vele. Ekkor az ajtóhoz léptem, néhány apró
ajándékot vettem ki a hátizsákból, és visszatérve átnyújtottam neki.
Elvette az ajándékokat az elismerés legkisebb jele nélkül, de az
asszonyok földimogyoróval töltött tökhéjakkal hozzánk léptek.
Barátságunkat elfogadták, és maga a főnök is leült egy hajlított székre,
együtt fogyasztotta velünk a mogyorót.
Később megtudtam, hogy a macsubikhoz kerültünk, akiknek 24
falujuk volt a környéken. Számuk 2000 fölött lehetett. Bőrük nem volt
túlságosan sötét, inkább világos réz színű, termetük alacsony, hajuk
vöröses árnyalatban játszott. A férfiak fülükben kagylókat és pálcikákat
viseltek, alsó ajkukon és orrcimpájukon faszegeket fúrtak keresztül,
magokból és faragott chonta-fából készült karkötőket viseltek. Bokájukra
és csuklójukra, az urucuval vörösre festett gumiszalagokat kötöttek, és ez
magyarázatot is szolgáltatott arra a rejtélyre, hogy miért láttunk
felhasított gumifákat. Az asszonyokon semmiféle díszt nem lehetett látni,
hajuk rövid volt, míg a férfiaké hosszú, furcsa ellentéte ez a mi
szokásainknak. Meggyőződésem, hogy ez a nép is, mint Brazília sok más
népe, egy fejlettebb civilizációjú faj leszármazottja. Az egyik macsubi
faluban vöröshajú, kékszemű fiút láttunk — de nem albínót.
Utunk célja még tovább kelet felé terült el, és ezért csak annyi ideig
maradtunk a macsubiknál, amíg némileg megismertük nyelvüket és

300
életmódjukat. A napimádók közé tartoznak, és minden faluban egy vagy
két férfinak kötelessége volt zenei hangokkal köszönteni reggel a
napfelkeltét. Hátborzongatóan kísérteties, de megkapó zene, azt hiszem,
öt hangból álló skálában, hasonló a perui hegyi indiánok yaravijához. A
vadon mélységes csendjében, amikor a felkelő nap első sugarai
elnémítják a rovarok éjszakai zenéjét, ezek a himnuszuk szépségükkel
mély hatást gyakoroltak ránk. Fejlett nép kifejező zenéje volt, nem pedig
pusztán ritmikus zaj, (amelyet az igazi vadak szeretnek.) Minden bolygót
valamilyen néven ismertek, a csillagokat vira virának nevezték, különös
módon emlékeztet ez az elnevezés a viracocha szóra, amellyel az inkák
jelölték a napot.
Viselkedésüket szívélyes udvariasságnak lehetett nevezni,
erkölcseikben semmi kifogásolnivalót nem találtam. Végtagjaik
kicsinyek, de jóformájúak, arcvonásaik finomak és megnyerők. Ismerték
a fazekasmesterséget, dohányt termesztettek, rövidszárú pipát vagy
kukoricalevélből sodrott cigarettát szívtak. Életük minden
megnyilvánulása arra mutatott, hogy egy magasabb civilizációs fokról
fejlődtek vissza, ahelyett, hogy kinőnének a barbarizmusból.
Az óriási kiterjedésű, ismeretlen Dél-Amerikában élnek ilyen törzsek
szétszóródva — egyik-másik szervezettebb, sőt némelyik még ruházatot
is visel —, ami teljes mértékben megcáfolja azoknak az etnológusoknak
az elméletét, akik csupán a folyó menti törzseket ismerik és semmit sem
tudnak a nehezebben hozzáférhető területek lakosairól. (Ugyanakkor
természetesen vannak igazi vadak is, visszataszítók, veszedelmesek,
alattomosak. )
Sohasem láttunk akkora földimogyorót, mint amilyeneket a macsubik
termesztenek. Ez volt a főtáplálékuk, maga a mogyoró 3-4 hüvelyk
hosszúra nőtt. Íze csakúgy, mint tápértéke kiváló, és — ahogy később
magunk is tapasztaltuk — aligha lehetett volna hosszabb utazásra
alkalmasabb élelmet találni. Étkezéseknél a közös nagy kondért
megtöltötték ezzel az óriási mogyoróval, a férfiak maguk vettek a
kondérból, az asszonyok azonban külön étkeztek, és ügyeltek arra, hogy
időről időre újra teletöltsék a férfiak kondérját.
Tíz nap múlva már meg tudtuk értetni magunkat a macsubikkal saját
nyelvükön, és ekkor tudtuk meg tőlük, hagy észak felé tanyázik egy

301
emberevő törzs — a maricozik. „Vincha maricozi, chimbibi coco —
mondták, hogy példát adjak beszédjükről. — „Ha a maricozikhoz
látogatnak, a kondérba kerülnek!” — Hátborzongató némajáték kísérte
ezt a figyelmeztetést.
A macsubiktól szerzett értesülés hasznos és érdekes volt, és miután
néhány közeli falut még meglátogattunk, elbúcsúztunk tőlük, és
elindultunk északkeleti irányban, ahol állítólag a maricozik élnek.
Teljesen járatlan vadonban haladtunk előre valószínűleg mind a
macsubik, mind a maricozik részéről senki földjének számított —, s csak
az ötödik nap érkeztünk egy ösvényhez, amelyet a jelek szerint,
rendszeresen használtak.
Amint jobbra-balra nézegetve azon tanakodtunk, hogy melyik irányt
válasszuk, dél felé körülbelül 100 yardnyira két bennszülött tűnt fel.
Sietve haladtak és gyorsan, hadarva beszéltek. Amint bennünket
megpillantottak, megmerevedtek és gyorsan nyilat tettek íjukba,
miközben én macsubi nyelven néhány szót kiáltottam feléjük. Nem
láthattuk őket tisztán, mert részben árnyékban álltak, de nagydarab,
szőrös férfiaknak láttam őket, karjuk szokatlanul hosszú volt, homlokuk
lapos, szemöldökük előreugró, — igen primitív fajtájú emberek,
anyaszült meztelenül. Hirtelen megfordultak és eltűntek az
aljnövényzetben, mi pedig, miután tudtuk, hogy hasztalan követnénk
őket, észak felé indultunk el az ösvényen.
Röviddel napnyugta előtt a fák sűrűjén keresztül szűrődő tompa,
különös hangot hallottunk — félreérthetetlenül egy kürtnek a hangját.
Megtorpantunk és némán hallgatóztunk. Ismét felhangzott a kürt hívó
szava, amelyre más irányból válasz jött, míg végül egyszerre harsogott a
sok kürt. A homályos esti szürkületben, a fák ágainak boltíve alatt, ebben
a civilizált ember által érintetlen vadonban ez a hang olyan furcsán,
hátborzongatóan hangzott, mint valamilyen fantasztikus opera nyitánya.
Tudtuk, hogy a bennszülöttektől származik, és hogy ők már a
nyomunkban vannak. Nemsokára kiáltások és hadaró fecsegés zaja
váltotta fel a durva kürtszót — barbár, könyörtelen zaj, mely éles
ellentétben állt a többiek óvatosságával. A fák koronája fölött még
világos volt, de az erdő mélyére már sötétség borult, s mi táborhelyet
kerestünk, mely valamelyes biztonságot nyújthatna a támadás ellen.

302
Végül a tacuara bozóttól körülvéve ütöttünk tábort. A meztelen vadak a
hüvelyknyi, hegyes tüskék miatt ide nem merészkednek utánunk.
Alighogy függőágyunkat felkötöttük a természetes védősövény mögött,
meghallottuk izgatott fecsegésüket körülöttünk, behatolni azonban nem
mertek a bozótos területre.
Amikor teljesen besötétedett, eltávoztak, és többé nem hallottuk
szavukat.
Reggelre nyomukat sem láttuk, és később sem találkoztunk velük.
Egy másik, jól látható ösvényen egy tisztáshoz érkeztünk, ahol manióka
és papájafa ültetvényeket találtunk. Ragyogó tollú tucano52 madarak
károgtak a pálmák között, csőrükkel szemezgették a gyümölcsöt, s
miután veszély nem fenyegetett, mi is hozzáláttunk. Később
letáboroztunk, és napszállta után függőágyainkban koncertet
rögtönöztünk, Costin a harmonikájával, Manley egy fésűvel, én pedig a
fuvolámmal. Talán bolond ötlet volt így hírül adni jelenlétünket, de senki
sem zavart meg, és egyetlen bennszülött sem jelentkezett a zajra.
Reggel tovább mentünk, és egy negyed mérföld után egy
pálmalevelekből készült őrbódé-féléhez jutottunk — utána még egyet
megláttunk. Aztán hirtelen ritkás erdőbe értünk, az aljnövényzet
megszűnt, és a fatörzsek között primitív kalyibákból álló falu tűnt elő, a
kalyibák előtt a legvisszataszítóbb külsejű bennszülöttek guggoltak,
akiket valaha is láttam. Néhányan közülük nyílvesszőket faragtak,
mások csak lustálkodtak — nagy, majomszerű alakok, akik még alig
emelkedhettek a vadállatok színvonala fölé.
Füttyentettem, mire a legközelebbi kalyiba előtt egy hatalmas alak,
szőrös, akárcsak egy kutya, talpra ugrott, pillanat alatt nyílvesszőt tett
íjába, és egyik lábáról a másikra ugrálva közeledett felém, majd négy
yardnyira megállt. Valami röfögés-félét hallatott, olyanszerűt, mint „Uff!
Uff! Uff!”, és továbbra is ott táncolt előttem, majd hirtelen életre kelt
körülöttünk az egész erdő, mindenünnen előtűntek ezek a szörnyű
majomemberek „Uff! Uff! Uff!” röfögésükkel, egyik lábukról a másikra

52 A trópusi Amerikában mintegy 60 fajt számláló borsevő madarak

(Rhamphastidae) egyik közismert faja. Csőrük hatalmas, a kávaélek fűrészesek,
tollazatuk fényes fekete, a torkon, háton, farkcsíkon vörös, sárga vagy fehér
foltokkal. Jóízű húsuk, szép tollruhájuk miatt vadásszák; kalitkában is tartják

303
ugráltak és nyilat tettek íjukba. Rendkívül kényes helyzetnek látszott, és
nem tudtam, hogy nem a vég érkezett-e el. Macsubi nyelven barátkozni
akartam velük, de ügyet sem vetettek rám. Olyanok voltak, mint akinek
az emberi szó meghaladja az értelmét.
Az előttem táncoló alak beszüntette az ugrálást, egy pillanatig
mozdulatlanul állt, majd az íj húrját egészen füléig húzta hátra,
miközben a hat láb hosszú, szakállas nyílvessző hegye a mellemnek
irányult. Egyenesen belenéztem a sűrű szemöldökök mögött félig
elrejtett disznószerű szempárba, és tudtam, hogy nem fogja kiröppenteni
a nyílvesszőt — legalábbis most nem. Olyan hirtelen, ahogy fölemelte,
most leeresztette a nyilat, és megint belekezdett a lassú táncolásba és az
„Uff! Uff! Uff!”-ba.
Másodszor is megfeszítette íját, de ismét tudtam, hogy nem fog lőni.
Pontosan úgy történt, ahogy a macsubik előre figyelmeztettek. Ismét
leeresztette íját, és folytatta a táncot. Amikor harmadszor megállt, és
kezdte feszíteni a húrt, tudtam, hogy most már komoly a dolog.
Csípőmhöz nyúltam és előrántottam Mauser pisztolyomat. Nagy,
otromba fegyver volt, már csak kalibere miatt sem volt alkalmas arra,
hogy erdőben használjam, de azért hordtam magamnál, mert ha a fa-
pisztolytáskát a tusához erősítettem, karabély lett belőle, és mégis
könnyebb volt, mint egy valóságos puska. Harmincnyolcas, feketelőport
tartalmazó töltény kellett hozzá, amely az űrmérethez képest hihetetlen
nagyot dörrent. Sohasem emeltem emberre; most is csak a földbe lőttem
a majomember lába előtt.
A hatás nem váratott magára. A visszataszító arc megdöbbent
kifejezést öltött, és a kis szemek szélesre tárultak. Nyilát és íját elhajítva
félreugrott, és oly gyorsan, mint a macska eltűnt egy fa mögött. S ekkor
kezdtek repülni a nyilak. Mi néhányszor az ágak közé lőttünk, abban a
reményben, hogy a bennszülöttek az ijedtségtől valamivel fogékonyabb
elmeállapotba kerülnek, de láthatóan nem voltak hajlandók elfogadni
bennünket, s így, mielőtt még bárki megsebesült volna közülünk,
felhagytunk ezzel a reménytelen üggyel, és visszavonultunk az
ösvényen, mígnem a tábor eltűnt szemünk elől. Nem követtek
bennünket, de lármájukat még hosszú időn keresztül hallottuk a faluból,

304
amint észak felé haladtunk, és sokáig csengett még a fülünkben dühödt
„Uff! Uff! Uff!” röfögésük.
Később keleti irányba fordultunk, és néhány napon át ismét az
erdőben haladtunk, mindig kutatva az indiánok nyomát, és állandóan
figyelve, hogy nem halljuk-e a kürt fenyegető hangját. Tudtuk, hogy
nagyon könnyen léprecsalhatnak, és fogságunk esetén nem táplálhattunk
illúziókat sorsunkat illetően. Éjszakánként álmainkban bozontos
szemöldökű szörnyű arcok, lelógó ajkak jelentek meg, s az ajkak mögött
piszkos fogak vicsorítottak. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy Manley
idegei kezdik felmondani a szolgálatot, Costin is rendkívül
ingerlékennyé vált, és én is éreztem magamon a feszültséget. El kellett
ismernünk, hogy ilyen állapotban nem tudjuk célunkat elérni, és némi
tétovázás után elhatároztuk a visszafordulást. Az élmények, amelyekben
most volt részünk, és hozzáadva az előző évi megpróbáltatásokat, már
túl soknak bizonyultak. Teljes nyugalomra volt szükségünk, tökéletes
felszabadulásra az állandó éber feszültségből.
A falvaknak ezt a darázsfészkét oly messze elkerültük, amennyire
csak helyzetükkel kapcsolatban végzett számításaink megengedték, és
tökéletes pontossággal tértünk vissza a macsubikhoz. Érkezésünk
egybeesett egy elesett harcos temetésével, akit a maricozik egyik
élelmiszerszerző csoportja üldözőbe vett és halálosan megsebesített.
Attól tartottam, hogy a babonás indiánok összefüggést keresnek a két
esemény között. Nem mutattak ugyan határozott ellenszenvet, de mégis
némi hűvösséget fedeztem fel magatartásukban, ahogy időről időre
gyanús pillantásokat vetettek felénk.
A halott belső részeit kivágták, és egy temetési urnába helyezték. A
testet ezután feldarabolták, és felosztották a kunyhóban lakó 24 család
között elfogyasztásra. Ez azonban tisztára vallási szertartás volt, nem
szabad összetéveszteni a kannibalizmussal. Végül a kunyhót a halott
kísértetétől a következő gondosan kidolgozott rítussal szabadították
meg:
A főnök, a helyettese és a varázsló a kunyhó legnagyobb bejárata előtt
sorba leültek kis székükre, és olyan mozdulatokat végeztek, mint aki
mindkét lábával a földre akar nyomni valamit. Majd ezt a láthatatlan
valamit megragadták ujjaikkal, és neki hajították egy három négyzetláb

305
nagyságú, pálmalevélből készült spanyolfal-félének. A spanyolfal alatt
egy vízzel telt fél tököt helyeztek el, amelynek felületén valamilyen fajta
fűszálak úsztak. A három ember időről időre gondosan megvizsgálta a
spanyolfalat és az alatta levő vizet. Ezt többször egymás után
megismételték, majd transzba estek, körülbelül félóráig kifordult
szemmel mozdulatlanul ültek székükön. Amint magukhoz tértek,
először jól megdörzsölték gyomrukat, és utána hánytak.
Egész éjszaka székükön ültek, és egyenként vagy kórusban ugyanazt
a három hangot énekelték mindig egy oktávval lejjebb, de mindig csak
ezt a két szót „Tawi-tacni, tawi-tacni, tawi-tacni”. A kunyhóban levő
családok sirató kórusként kapcsolódtak be az énekbe.
A szertartás három napig tartott, és a főnök a legkomolyabban
állította, hogy a halott ember kísértete bent van a kunyhóban, és ő látja is.
Én nem láttam semmit. A harmadik nap a ceremónia tetőfokához ért; a
spanyolfalat bevitték a kunyhóba és elhelyezték ott, ahol az ajtón
beszűrődő fény éppen rá esett; az emberek térdre borultak, homlokukkal
a földet érintették; a három főember eldobta székét, és hallatlan izgalmi
állapotban leguggolt a kunyhó bejárata előtt; én is melléjük térdeltem,
hogy megfigyeljem a spanyolfalat, amelyet ők oly mereven bámultak.
Belül a kunyhóban a spanyolfaltól oldalra zárt hálófülke volt, ahol a
halott életében aludt; a főemberek most ezt a hálófülkét figyelték. Egy
pillanatig teljes csend borult a kunyhóra, és ekkor egy sötét árnyékot
láttam felemelkedni a hálófülkéből, a kunyhó középső tárapóznája felé
lebegett, és ott fokozatosan szertefoszlott. Azt mondják, hogy
tömeghipnózis? Rendben van, fogadjuk el; amit tudok az az, hogy én
láttam e jelenetet!
A két főnök és a varázsló elernyedt, bőséges izzadság ütött ki rajtuk,
és elterültek a földön. Ott hagytam őket, és visszatértem társaimhoz, akik
nem voltak jelen a szertartáson.
Ezt az esetet követő látogatásunk három faluban, egyidőben történt a
tapival, vagyis a szellem-kiengesztelő szertartással. Ugyanaz az éneklés
hangzott fel, de nem engedték meg, hogy a szertartást végignézzem,
mert erősödött az a gyanú, hogy a mi átkos jelenlétünk halált hoz rájuk.
A falu környékén a teodolittal végzett munkámat úgy magyarázták,
hogy „a csillagokkal beszélek”, és ez semmiképpen sem volt ínyükre.

306
Mivel csak hárman voltunk, és bár ez a nép baráti magatartást tanúsított
irántunk, mégis fennállt annak a lehetősége, hogy a babonás félelem
idővel haraggá változik irányunkban. Ideje volt, hogy továbbálljunk.
Mielőtt elhagytuk volna őket, megtudtam; hogy a maricozik
ezerötszázan lehetnek. Kelet felé tanyázott egy másik kannibál törzs,
ezek voltak az arupik, és még messzebb, északkelet felé egy harmadik:
alacsony, szőrös, fekete emberek, akik áldozataikat nyársra húzva
forgatták a tűzön, és ha megsült, darabokat vagdostak le róluk, mint az
ökörsütésnél, csak itt ember helyettesítette az ökröt. Erről a népről már
korábban is hallottam és most már tudom, hogy a történetek nem voltak
alaptalanok. A macsubik nyilvánvalóan civilizált népnek tartották
magukat, és nagy megvetéssel beszéltek a szomszédságukban levő
emberevőkről. Saját határvidékeiket gondosan őrizték, és az általunk is
megfigyelt „őrkunyhók” az itteni indiánok között megszokott fedezékek
voltak, ahonnan az íjászok kilőtték nyilaikat.
Földimogyorót, kőbaltákat, nyilakat és íjakat tartalmazó
zsinórszatyrainkkal megrakodva, elhagytuk a macsubikat, és
délnyugatnak fordultunk Bolívia irányában. Az ajándékba kapott
fegyverek igazi művészi munkával készültek. Erdei vad szűkösen akadt;
olyan időszakban voltunk, amikor egy vagy más okból az állatok és a
madarak másfelé költöznek. Egyszer sikerült három majmot lőnünk, de
egy kóborló jaguár kettőt elvitt belőlük. Táplálékunkat napi nyolc
földimogyoróra kellett leszállítanunk. Talán ez szabadított meg
bennünket a teljes letöréstől, mert tény, hogy a növényi étrend, ha
mennyiségileg kielégítő, erőt és energiát kölcsönöz, de az éhezés határán
a hús határozottan elbágyasztja az embert.53

53 A macsubik törzsfőnöke elragadtatva a fényképektől, melyeket atyám

mutatott neki családunkról, egy nagy, fonott zsinórszatyor földimogyorót
küldött nekünk, gyerekeknek. Ezt a szatyrot atyám érintetlenül hazahozta
Angliába - még az éhezés szenvedései közepette sem nyúlt hozzá -, s én
bizonyos szégyenérzettel gondolok arra, hogy mi gyerekek milyen nemtörődöm
módon ettük meg azt az ajándékot. A szatyor még mindig birtokomban van, sőt
mint ritkaságot, néhány darab földimogyorót is félretettem, de
szerencsétlenségemre később Peruban a termeszek megették. B. Fawcett

307
 Fáradságos út volt, és már igen gyötört az éhség, amikor végül egy kis
folyó partján beleütköztünk egy gumigyűjtő viskóba. Két napot
töltöttünk itt, és jól teleettük magunkat rizzsel és charque-kal.
Sohasem fogom elfelejteni első reggelinket ebben a kunyhóban.
Mellettünk, az eresz árnyékában egy ember haldoklott — föld-evő volt.
Szinte csontvázzá aszott, csak a gyomra püffedt fel erősen. Akik ismerik
e betegség tüneteit, azok tudhatták, hogy az eset teljesen reménytelen, és
vendéglátó gazdánk, a seringero sem pazarolt rá különös részvétet. A
beteg egész idő alatt tompán nyögött és néha-néha feljajdult:
— Senhores, fáj — jaj, nagyon fáj! Meghalok!
— Még van vagy egy félórád — szólt rá a seringero —, mit óbégatsz
annyira? Elrontod a señorok étvágyát!
— Jaj, nagyon fáj — jajveszékelt a haldokló. — Végem van, meghalok!
És valóban meghalt. Egy asszony elhúzta róla a szúnyoghálót. Az
ember orrára egy darázs telepedett, az orr még gyengén megrándult, de
hang már nem jött ki a torkán. Egy órán belül már el is temették, és
valószínűleg el is felejtették. Elgondolkoztam azon, vajon miért is jött ez
az ember a világra — milyen célt is szolgált élete a gyermekkortól a
reménytelen nyomorúság évein keresztül a magányos, kínos, senkitől
meg nem könnyezett halálig. Vajon nem jobb-e még a vadállat élete is,
mint az ilyen nyomorult körülmények között vergődő emberé? Magam
sem tudom, miért gyakorolt rám ez az eset oly mély benyomást; sok
embert láttam már meghalni hasonló körülmények között. A halott
utolsót ránduló orra különös módon megragadt emlékezetemben;
egyszer láttam egy lámát, éppen elvágták a torkát, ugyanakkor farkának
megszokott mozdulatával hessegetett el egy legyet, mintha semmi
kellemetlen vagy szokatlan dolog nem történt volna.
A temetéssel még nem intézték el a halottat. A seringero azt állította,
hogy éjszakánként kísértete még a ház körül járkál. A kontinens belső
területein mindenütt szinte természetes jelenségnek tartják, hogy a halott
szelleme a halál után még bizonyos ideig a közelben tartózkodik.
A folyón lefelé folytattuk utunkat, és véletlenül találkoztunk egy
másik gumigyűjtővel, Don Cristian Suarezzel, aki említésre méltó
felfedező munkát végzett Chacóban és most ideiglenesen Guaporé
mellett telepedett le. Amennyire szűkös készletei megengedték, ellátott

308
bennünket. Nagyon érdekes és felvilágosult embert ismertem meg benne
— korántsem azt az alacsonyrendű peont, akit rendszerint a
gumitermelésnél foglalkoztatnak.
— Megalapíthattam volna a szerencsémet Chacón, señor — mondotta
egyik este, amikor a tűz körül ültünk, amellyel az összegyűjtött gumit
füstölte. — Az a bajom, hogy nem tudok megmaradni egy helyen. Volt
ott velem egy barátom, ő aztán tudta használni az eszét, nem úgy, mint
én. Én úgy veszem a dolgokat, ahogy jönnek. Az a fickó viszont tudott
egyet s mást, és hitelre vásárolt egy nagy darab legelőt Santa Cruz
kerületben. Ezután elment Észak-Chacóba és a Parapiti földre, ahol a
yakanaguák és más indiánok hatalmas marhacsordákat tartanak. Egy
játéktehenet vitt magával — ismeri ezeket, ha az ember felhúzza, akkor
döcögve lépegetnek, s közben fejükkel bólogatnak. Telebeszélte az
indiánok fejét, hogy ez valami nagy szellem, amely ismeri összes
gondolataikat. Hirtelen az egyik indiánhoz fordult, s azzal vádolta, hogy
valami rosszra gondol. Megfenyegette, hogy ha nem engeszteli ki a
játéktehén szellemét, halálnak halálával fog elpusztulni. Amikor az
indián ijedtében mindent megígért, barátom a következőket mondta:
„Ha nem akarsz meghalni, száz darab marhával kiengesztelhetem neked
a nagy szellemet — száz darab marhával, Santa Cruzba szállítva!” Az
indián mindent megígért és elfogadott, barátom ekkor mindenféle
értelmetlen szavakat hadart a tehén fülébe, amely csak békésen
bólogatott. Rövidesen neki volt a legjobban felszerelt tanyája Santa
Cruzban, s mindez egyetlen játéktehén árába került! Tudta használni a
fejét, én mondom magának.
Suarezhez hasonlóan a seringerók, akikkel csak találkoztunk, mind
kedves és vendégszerető emberek voltak, csupán a német barracánál
tapasztaltuk, hogy az utazók kizsákmányolása előbbre való az egyéb
megfontolásoknál. Itt meg is mértük testsúlyunkat és megállapítottuk,
hogy mióta Angliát elhagytuk Manley 29, Costin 31, magam pedig 53
fontot vesztettünk, de ennek semmi hátrányát sem éreztük.
Porvenir felé igyekezve, a Paraguá folyón különös látványban volt
részünk: egy krokodilus és egy manatusz harcát láttuk. Az ember nem
vár különösebb harci képességeket a lomha manatusztól, de mégis az
aratott döntő győzelmet a krokodilus felett.

309
 Öt napig várakoztunk Porvenirben, akkor San Ignacióból egy ökrös
szekér érkezett, ezen folytattuk azután utunkat. Háromnapi, rossz erdei
csapáson megtett út után érkeztünk az első estanciához, ezután jobb lett
az út. Leginkább a kora hajnali órákat használtuk fel a menetelésre, mi
magunk a szekér mellett sétáltunk, mert azon csupán málháink számára
volt elegendő hely. Minden estancián, amely útba esett, vörhenyjárvány
pusztított, az emberek hullottak, mint a legyek. San Ignacióban, ahova
1914 szeptember elején értünk, ugyancsak járvány dühöngött. Itt
hallottuk meg, hogy Európában kitört a háború. Egy német mesélte, aki
annak ellenére, hogy most hivatalosan ellenségek voltunk, annyi pénzt
kölcsönzött. amennyivel eljuthattunk Sante Cruzba — ugyanis összes
vagyonom 4 font volt —, csupán arra kért, hogy a pénzt ottani
megbízottjának fizessem ki.
San Ignacióban csak egy öszvért sikerült szereznünk, s így
hátizsákjainkat és élelmiszerkészletünket arra málháztuk föl, mi pedig
gyalog indultunk el a 231 mérföldes útra Santa Cruzba. Miután az
ökrösszekér mellett 250 mérföldet már megtettünk gyalog, megszoktuk a
menetelést, de egyébként is gondolatban állandóan a háborúval
foglalkoztunk, és azt mérlegeltük, hogy milyen következményekkel jár
majd az Angliában élő családunkra és barátainkra.
Kéthetes gyaloglás után, naponta tíz órát meneteltünk, Santa Cruzba
érkeztünk. Az út során napi étkezésünk reggel két darab kemény
kétszersültből, este szardíniából és cukorból állt — ez most nagyon jót
tett nekünk! A városba érkezve a németeket győzelmi mámorban
találtuk. Egy orgiába fajuló sörözés után letépték a brit alkonzul hivatali
helyiségének ajtajáról a hivatalos jelentéseket, majd hazafias dalokat
énekelve vonultak végig az utcákon. Sokan közülük már elindultak
Európába és a frontra, de csak a partig jutottak el és ott megtudták, hogy
német hajó nincs a kikötőkben. Mi ugyancsak haza igyekeztünk, hogy
megtegyük a magunkét a háborúban, de nyolc napba telt, amíg
teherhordó állatokat szereztünk, és újabb tíz napig tartott az út
Cochabambába.
A városban ismét találkoztunk Nordenskiöld báróval, aki bevallotta,
hogy igen meglepte őt visszatérésünk. A huari indiánok, akiket
meglátogatott, szintén beszéltek az északkeleti vidéken élő szőrős

310
kannibálokról; a bennszülöttek azonban nem tudnak távolságokat
becsülni, előadásuk gyakran teljesen alaptalanul azt a benyomást kelti,
mintha a szóban forgó terület a közvetlen szomszédságban lenne.
Érintettük La Pazt, az „Incá”-n átkeltünk a Titicaca-tavon, és éppen
idejében értünk a partra, hogy meglássuk Cradock admirális
szerencsétlen hajóraját, amely Coronelből éppen elhajózott végzete felé.
Ezt követően az angoloknak rossz életük volt a csendes-óceáni
kikötőkben, különösen a chileiekben, mert itt volt a legerősebb a német
befolyás mindaddig, míg az áramlat a Falkland-szigeti tengeri csatával
meg nem fordult. Rossz időszaka volt ez a háborúnak, és hazafelé menet
New Yorkot sötétségben találtuk, mert a német tengeralattjárók már az
amerikai vizeken működtek.
1915 január elején bennünket is elnyelt a hadsereg.

311
 XVII. FEJEZET

A FŐKAPU

N
AGY IGAZSÁG van a régi mondásban: „Riót látni és meghalni.
” Nem ismerek olyan helyet, amelyet össze lehetne hasonlítani
Rio de Janeiróval, és remélem, hogy valamikor itt élhetek majd
— ha ugyan számíthatok ilyen szerencsére. Ha felfedező utaimnak
pénzügyi téren is meglesz a sikere, akkor majd építünk egy családi házat
a gyönyörű kikötőt szegélyező hegyoldalak egyikén, hogy a szétszórt
család minden karácsonykor összegyűlhessen itt, feleségem és én pedig
öreg napjainkat a világ legszebb fekvésű helyén élhessük majd le. A
város lakosságát is szeretem, és ha álmom valaha valóra válik, csak hálás
leszek, ha befogadnak maguk közé. Jelenlegi munkám ehhez az
országhoz köt, és nincs hőbb vágyam, mint hogy életem hátralevő részét
Brazília szolgálatában tölthessem el.
Angliában eddigi munkám bizonyos érdeklődést váltott ki, ezt
azonban nem követte pénzügyi támogatás. Talán túlságosan
romantikusnak tűnt a keményfejű konzervatívok számára kutatásaink

312
célja, ezek az emberek inkább támogatták a Mount Everest
megmászására vagy a jó öreg Antarktisz felkutatására irányuló
expedíciókat. Nem ítélem el őket ezért. A történet, amelyet az első
fejezetben olvashattak, nem olyasvalami, amit könnyen el lehet fogadni
tény gyanánt; s ez korántsem minden — amit nem mondtam el, az még
különösebb! A tudomány emberei annak idején kétségbevonták a két
Amerika létezését, és nehezen hagyták magukat meggyőzni
Herculaneum, Pompeji és Trója létezéséről. Érvelhetnének azzal, hogy e
nagy felfedezések zavarba hozták a hitetleneket; ez tehát én mellettem
szólna. Mint a Királyi Földrajzi Társaság kitüntetettjét mindenütt
előzékenyen meghallgattak, azt elérni azonban, hogy az idősebb
gentlemanek, a régészek vagy az archeológusok a londoni múzeumi
szakértők egy töredékét is elhiggyék annak, amiről én tudtam, hogy igaz,
olyan feladat volt, ami meghaladta erőimet.
A háborúból azzal a meggyőződéssel tértem vissza, hogy Nagy-
Britannia mint világhatalom hanyatlóban van, Európa pedig olyan hely,
amelyet az ember lehetőleg kerüljön el. Négy esztendő véres szenvedései
nyilvánvalóan igen soknál ugyanezt a kiábrándulást idézték elő, de ez
elkerülhetetlen következménye a háborúnak, legfeljebb azon igen
kevesek számára nem, akiknek anyagi hasznuk volt belőle. Én sokat
veszítettem. A háború miatt fel kellett hagynom addigi
tevékenységemmel, és nehéz volt mégegyszer felvenni az egyszer elejtett
szálat. A hadsereg nagylelkűen évi 150 font borravalót biztosított nekem.
amikor otthagytam, de csupán hazatérésem Costinnal és Manleyvel
ennek kétszeresébe került. A visszautazás Dél-Amerikába a család
ellátása után megmaradó utolsó pennymet is felemésztette volna.
Costin, aki egy-egy utamra elkísért, mint tüzérhadnagy szerelt le, de
megnősült, és nem volt hajlandó további felfedező utakat tenni Dél-
Amerikában. Manley túlélte a háborút, de nem sokkal utána szívbajban
meghalt.
A háború utáni válság felhői elsötétítették a kilátást, és így a két
Amerika felé tekintettem, azokban láttam civilizációnk egyetlen
reménységét. Észak-Amerika akkorra már elfoglalta a nyugati világ
vezető helyét, számomra azonban a tevékenység igazi területét csak a
latin-amerikai köztársaságok jelenthették, amelyek a háborús idők

313
inflációs tőzsdei árfolyamaitól ösztönözve nagy léptekkel törtek előre.
Angliát mindenképpen el kell hagynunk — ez volt a meggyőződésem —
és a gyerekeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy az Újvilág férfias
körülményei között nőjenek fel. Még iskolába jártak, és legidősebb fiam
ekkor közeledett iskolai pályafutásának tetőpontjához, de nemcsak ilyen
nevelésre volt szükségük. Már eldöntöttük, hogy elhagyjuk Angliát, a
hozzá fűző gyökereket már elvágtuk. Seatoni házunkat, amelybe Uplyme
után költöztünk, bérbeadtuk, de eladnivaló nem sok akadt. Minden
ingóságunkkal együtt elindultunk, feleségem és a gyerekek Jamaikába,
én pedig Brazíliába.
Amikor dr. Pessoa, Brazília elnöke Londonba látogatott, kihallgatáson
fogadott és érdeklődve hallgatta terveimet. Később tudtam meg, hogy
abban a pillanatban a brazil kormány nem tudott volna támogatni
semmiféle expedíciót, ennek oka azonban nem az érdeklődés hiánya volt.
Brazília egét a gazdasági válság árnyékolta be, és a kevésbé lényeges
kiadási tételeket a minimumra csökkentették. Talán több sikerem lesz
Rióban — gondoltam —, ahol kapcsolatokat tudok teremteni az ország
belső részének kérdéseivel foglalkozó miniszterekkel. Nem kétséges,
hogy a helyszínen nagyobbak az esélyek.
1920 februárjában érkeztem ide. A pénz átváltásánál komoly
veszteségek értek, mert érkezésemkor a fontsterlinget alig valamivel 12
milreis felett váltották át, később pedig, amikor kénytelen voltam
Angliába való visszatérésem előtt a milreist sterlingre visszaváltani, 40
milreisért kaptam egy fontot. Rio nem volt olcsó város, különösen nem
számomra, aki kénytelen-kelletlen szállodában laktam; és egész idő alatt
aggodalom töltött el, hogy mi lesz, ha az expedícióhoz szükséges tőke
előteremtése kudarcot vall. Először az International Hotelban laktam, de
mivel ez rövidesen a németek szentélyévé vált, ha sajnálkozva is, de
elhagytam. Kétségkívül, előítélet volt ez részemről, de a háború a
közelmúlt tragédiája volt — be nem gyógyult seb —, és a németeket még
nem tudtam elfogulatlanul kezelni. Azt a tényt, hogy a háború előtt sok
némettel találkoztam és barátkoztam, az események elmosták, vagy
legalábbis beárnyékolták, elsősorban persze az az illúzió, amelyet mi
hazafiságnak neveztünk. A lakáscsere azonban jobban sikerült, mint

314
vártam, mert Sir Ralph Paget brit nagykövet meghívott, hogy lakjam a
gyönyörű nagykövetségi épületben.
Riói tartózkodásom hat hónapra tolódott ki, de nagyban és egészében
aggodalmaimmal szemben kellemes meglepetésekben bővelkedett. A
nagykövetség épületének tetejéről minden irányban tökéletes kilátás
nyílt, és ha panorámáról van szó, akkor Rio összehasonlíthatatlan.
Alattunk haladt el a csodálatos Beira Mar sugárút, míg beletorkollott
Copacabana külvárosába, amelyen túl a 12 mérföldes, tökéletes szépségű
partvonal mentén villanegyed villanegyedet követett. Esténként gyakran
autóztunk végig ezen a sugárúton, s amikor a nap lebukott a sziklák
mögött, egyszerre teljes pompájában ragyogott fel a világ
legcsodálatosabb közvilágítási rendszere, s imbolygó fényszőnyeget
terített az öböl mozdulatlan vizére. A szépség ilyen ragyogása után
milyen komorak és fénytelenek a mi öreg angol városaink! Rióban nem
lehet unatkozni. A kikötő szünet nélkül lázas tevékenység színhelye volt
— állandóan érkeztek és indultak az óceánjárók, a parti gőzösök, mint
hatalmas vízibogarak fontoskodva ide-oda rohangáltak az öbölben — a
zsúfolt körutak és az élénk színekbe öltözött emberek, a hatalmas
fövenystrandok, amelyek a fürdőzők ezreitől sem váltak zsúfolttá. Már
csak a jachtok hiányoztak, hogy teljes legyen a kép. Jachtot nem láttam,
de egész biztosan azok is megjelennek majd, mert nagy itt a gazdagság.
Az én szememben Rio a civilizáció új fővárosának embriója volt.
Dél-Amerika trópusi és szubtrópusi övezeteiben az éghajlat nyáron
válik hidegebbé. Májustól szeptemberig a rióinál csodálatosabb éghajlat
aligha képzelhető el, és ha ez az időszak nem esne egybe az északi félteke
nyarával, biztos, hogy özönlenének ide a látogatók és turisták. Aki Riót
nem látta, nem is alkothat magának fogalmat erről a paradicsomról — az
óriási hátország Főkapujáról, amelynek határtalan kincseit és erőforrásait
még felbecsülni sem lehet. A brazilok joggal büszkék rá. Minden kikötők
legpompásabbja az övék, a festői és gőgös hegycsúcsok között, mint
ragyogó ékszer terül el a város, telve gazdagsággal, fényűző
szállodákkal, pazar üzletekkel, széles sugárutakkal és pompás
körutakkal.
Sikerült ismét beszélnem a köztársasági elnökkel, aki a délamerikai
miniszterekre jellemző udvariassággal és gyors felfogó képességgel

315
hallgatta meg javaslataimat. A kormány tagjainál ugyancsak látogatást
tettem, de mindaddig, amíg a brit nagykövet nem érvényesítette
érdekemben befolyását, nem értem el eredményeket. Ekkor azonban a
kormány hozzájárult az expedíció pénzügyi támogatásához.
Megállapodtunk, hogy én nem kapok fizetést, de abba beleegyeztek,
hogy az otthoni Légügyi Minisztériumból egy tisztet, aki mindenáron
szeretett volna elkísérni engem, jó fizetéssel alkalmazzanak.
Tudatában voltam, hogy milyen lazaságnak számít, ha az ember
zsakett és cilinder nélkül lép be a minisztérium palotáiba és a parlament
épületébe, de őszintén szólva nem rendelkeztem ilyen ruhadarabokkal.
Az az ellenszenv, ami ezekkel a ruhadarabokkal kapcsolatban él bennem,
a Wesminster-i iskola rideg napjaiig nyúlik vissza, de később is
lázongtam az ellen a szolgálati előírás ellen, amely kényszerítette a fiatal
tiszteket erre az öltözékre, ha a Whitehall54 istenei elé kellett járulniuk.
Volt idő, amikor csakis e szokás szigorú szem előtt tartásával lehetett
meglátogatni dél-amerikai elnököket, most már azonban lemondtak erről
a formalitásról, és számomra ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy a
szélesebb látókör terjedőben van e kontinensen.
Kábeleztem a tisztnek, hogy jöjjön át Amerikába és csatlakozzék
hozzám. A nagykövetség kábelezett a külügyminisztériumnak, a brazil
kormány meg londoni nagykövetének. De a tiszt meggondolta magát, és
így felmerült a probléma, hogyan találok itt megfelelő útitársat.
Lehetetlennek látszott, hogy alkalmas embert szerezzek Rióban, bár a
São Paulo-i angol lap szerkesztője nagy segítő szándékában még
hirdetést is tett közzé, amelyben „értelmes fiatalembereket” keresett. A
hirdetés ugyan nem említette meg, hogy milyen munkához kellenek a
fiatalemberek, de a jelentkezők száma oly nagy volt, hogy kezdtem
reménykedni, talán sikerül a sok alkalmatlan között legalább egy
alkalmasat felfedezni. A jelentkezők ostrom alá vették a nagykövetséget,
az utcákon elállták az utamat, elárasztottak levelekkel és ajánlásokkal.
Legtöbbjük állásban volt, de a felfedező út ellenállhatatlan varázsa
kiszakította őket eddigi munkájukból, fittyet hánytak, és hajlandók

54 Whitehall - a minisztériumok és kormányhivatalok utcája Londonban

316
voltak feláldozni gondtalanságukat. Sajnáltam, hogy annyi embert kellet
kiábrándítanom, de egyetlenegy megfelelőt sem találtam.
Már a kétségbeesés szélén álltam, amikor egy nagy darab
ausztráliaival hozott össze a sors, aki éppen munka után járkált. „Butch”
Reilly hat láb öt hüvelyk magas volt és széles, mint egy csűrkapu, azt
állította magáról, hogy őrnagy, a Victoria Kereszt tulajdonosa, lovat
betörő cowboy, tengerész és még isten tudja, mi minden.
— És még valamit — mondta. — Húszezer acre-es állattenyészetem
van Ausztráliában. Lovakkal vagy hajókkal kapcsolatban nem tud olyat
kitalálni, amihez én ne értenék!
Egy mérkőzés alkalmával Butch oly hevesen támadta meg ellenfelét,
egy amerikai bokszolót, hogy sem a gong, sem a segédek, sem pedig a
bíró közbelépése nem tudta megállítani a küzdelmet. A nézők egyesült
erővel választották aztán széjjel az ellenfeleket, akik eltökélték, hogy az
ügyet „knock-out”-tal fejezik be, a ringen belül vagy kívül. Hát egy ilyen
ember, mint Butch, talán csak ki fogja bírni az erdei út nehézségeit,
gondoltam, és így örömmel szerződtettem.
A kormány két brazíliai tisztet is ígért nekem, és Rondon tábornok, az
ismert felfedező és mérnök, aki annak idején elkísérte a Roosevelt-
expedíciót a Rio Duvidához, igen előzékenyen mindent elrendezett, hogy
a két tiszt mielőbb csatlakozhassék. Miután ilyenformán mindent
megtettünk, amit megtehettünk, Butch és én augusztus 12-én Dél-
Amerika legvidámabb és vendégszeretőbb brit kolóniájától elbúcsúzva
elindultunk São Paulóba.
São Paulóban a brit kolónia ugyancsak vendégszeretettel fogadott, és
minden segítséggel ellátott bennünket. Még pisztolyokkal és lőszerrel is
megajándékoztak — kétséges értékű ajándék, de ennek ellenére hálásan
elfogadtuk. Meglátogattuk a Butantan kígyótenyésztő telepet, ahol
megfelelő mennyiségű kígyószérumot kaptunk. Ez a jól működő
intézmény felbecsülhetetlen értékű a kígyóktól elárasztott területek
lakosai számára, hasonló intézmény még sok helyütt elkelne a világon.
Évek óta egyetlen olyan kígyóharapásos baleset sem történt, amely az itt
gyártott szérummal való kezelés után halállal végződött volna, még ha

317
reménytelennek is látszott már az eset. A „Bozótok Ura”, a jararáca,55 a
halálos csörgő és gyakorlatilag a brazíliai mérgeskígyók minden ismert
fajtája megtalálható itt. Ezeket használják fel a kígyószérum előállítására.
Tenyésztenek itt még egy értékes, nem mérges kígyófajtát,
musseraunak56 nevezik, 4-6 láb hosszú, fényes, fekete hüllő, amely
mérges kígyókkal táplálkozik, következésképpen igen érdemes
tenyészteni. Butantanban minden munkatárs olyan vakmerő
nemtörődömséggel bánik a kígyókkal, ami csak hosszú esztendők
gyakorlatával fejlődhet ki, s bár a néző számára látszólagos
vakmerőségük őrültségnek tűnik, ők nagyon is jól tudják, mit tesznek és
meddig mehetnek el.
A vonaton az utazás São Paulóból a Paraguay-folyóig unalmas és
egyhangú volt, olyan pályatesten, amely a köztársaság legrosszabbul
felépített és legkevésbé karbantartott vasútvonalai közé tartozott. A
vonat szinte menetrendszerűen siklik ki a Paraná folyótól nyugatra
egyszer vagy kétszer, és a vonat állandó himbálózása miatt az utas nem
feledkezhet meg a fenyegető veszélyekről. A mi utunk szerencsésnek
számított, mert a vonat csak egyszer siklott ki, ennek is az volt az oka,
hogy a váltókezelő akkor állította át a váltót, amikor a mozdony már
éppen túlment rajta. Ennél kellemetlenebbül érintett pompás
puhakalapom elvesztése. A kalap Butch gondatlansága következtében
repült ki a vonat ablakán; és ez elég nagy baj volt, mert arra nem is
gondolhattam, hogy utunk során megfelelő jó kalapot tudunk, szerezni.
Gőzösön hajóztunk fel Corumbába; a város 1909 óta igen előnyére
változott, mert kereskedői és állattenyésztői hatalmas vagyont szereztek
a háború alatt. Corumbában sürgöny várt rám. Az állt benne, hogy a
kormány kénytelen visszavonni a két tiszt kirendelésére tett ígéretét,
részben a pénzügyi válság, részben pedig a belga királyi pár látogatása
okozta rendkívüli kiadások miatt. Rossz hír volt ez, de egy másik
sürgöny némileg felvidított. Ezt egyik riói barátomtól kaptam, aki

55 A „bushmaster" egyik közeli rokona, a rettegett Bothrops jararaca; főként

mocsaras területeken él.

56 Mérgeskígyó (Pseudoboa cloelia), amely azonban az óriáskígyókhoz

(Boidae) hasonlít, s áldozatait nem csupán mérgével, de szorításával is megöli. A

legveszedelmesebb mérgeskígyókkal táplálkozik, ezért igen hasznos.

318
ismerte nehézségeimet. Arról értesített, hogy egy fiatalember, egy gringó
van útban hozzám, Cuiabában csatlakozik a csoporthoz.
A folyó erősen leapadt, s így a gőzösről, amelyen elhagytuk
Corumbát, kénytelenek voltunk egy kisebb motorosra átszállni, s ezen
tettük meg, az út hátralevő részét Cuiabáig. Szegénynek és
elmaradottnak találtuk a helyet, és annak ellenére, hogy a Mato Grosso-i
kormány itt székelt, Corumbával összehasonlítva minden tekintetben
alul maradt. A lakosság mulattokból állt, akik nagy szegénységben
tengették életüket elsősorban azért, mert a helyi kereskedők kifosztották
őket, másrészt pedig mert csekély maradék pénzüket a városi
közigazgatás és az egyház vette el. A ravasz és energikus Mato Grosso-i
püspök, aki egyben az elnöki tisztet is ellátta, nem az az ember volt, aki
nélkülözni hagyta volna az egyházat, az alája rendelt papokat és
barátokat tökéletes tudatlanságban és a hit iránti babonás fanatizmusban
nevelte, akik ilyenformán alázatosan hajtották fejüket a püspök igájába.
Nagyban és egészében a város rendkívül primitív volt, de működött egy
Ford kocsikból álló szállító szervezet, s ez bonyolította le a forgalmat a
város és a folyó-kikötő másfél mérföldes útszakaszán. Ezek az autók
egész nap füstölgő motorral, óriási porfelhőben szaladgáltak oda-vissza,
állandóan megfulladással fenyegetve a merész utasokat
Cuiabá eredetileg nagy aranybányászati ipar központjául épült, ma
már azonban a földből és a folyóból egyaránt kitermelték az aranyat és a
gyémántot. Itt és észak felé Diamantinában kotrógépek túrták fel a folyó
homokját, de a vállalkozás még a költségeket sem hozta be, a kezdeti
konjunktúra összeomlott, és a hely alig volt egyéb kísértet-városnál.
Nagyobb esőzések után a főtéren alkalmilag még mindig találtak
aranyrögöket, és ilyenkor a város egész környékét feltúrták. Nyugat felé
terül el az előző fejezetekben már említett San Luis de Caceras; északra
Rosario és Diamantina, mindkettő a pangás és visszafejlődés állapotában,
kelet felé pedig egészen Goyaz állam határáig szétszórt gyémánttelepek
és néhány apró település, a hozzájuk tartozó ültetvényekkel.
Mezőgazdasági szempontból e vidék termőtalaja gyenge, és a járványok
mindennaposak. Az általános szegénységen a jelenleg építés alatt álló
vasútvonal bizonyos mértékig talán enyhíteni fog. A vonal a Paraná

319
folyó menti Aguas Clarasnál köti össze ezt a területet az északnyugati
vidékkel, bár el sem tudom képzelni, hogy ez a vonal kifizetődővé válik.
Egy hónapja voltunk már Cuiabában, amikor csoportunk új tagja
megérkezett. Kedves és csinos fiatalembert ismertünk meg benne, akiben
csak úgy buzgott a jóindulat. Teljes nevén mutatkozott be, majd
hozzátette: „Szólítson Felipe-nek. ” Ha valaki a nevét kérdezte,
megtapogatta hosszú, kolbászszerű, színtelen szemöldökét és így
válaszolt: „Szólítson Felipe-nek” — s így mindenki számára Felipe lett.
— Azt hiszem, elmondtak önnek egyet-mást céljainkról? —
érdeklődtem nála.
— Ó, igen, hallottam róla. Nagyon érdekes! Nagyon örülök, hogy
alkalmam lesz új területeket megismerni, ahol olyan madarak élnek,
amelyekről eddig még tudomást sem szereztünk. Igen szeretem az
ornitológiát, ezredes úr.
Alig beszélt másról, egy vagy két hét múlva már Butch és én is már ott
tartottunk, hogy majdnem vitába szálltunk a trogonokat és egyéb olyan
dolgokat illetőleg, amelyről soha életünkben azelőtt nem hallottunk!
Buzgósága lelkesítően hatott, de sajnos, amikor Cuiabát elhagyva már az
ösvényen baktattunk, aggasztó némaságba süllyedt, és ilyen volt egészen
addig, amíg ismét nem jutottunk a civilizáció közelébe.
Szándékom az volt, hogy nem térünk vissza Cuiabába, hanem
legalább 18 hónapot töltünk el a vadonban, és végül a nagy folyók
egyikénél jutunk majd ki belőle. Rondon tábornok javaslatára két lovat és
két ökröt szándékoztam felmálházni, és ameddig csak lehet, lóháton
tettük volna meg az utat. Ahol aztán már az ökrök sem lettek volna
képesek tovább haladni, mi magunk cipeltük volna a feltétlenül
szükséges felszerelést. Célunkat tavasszal érhettük volna el, miután az
esős évszakot az indiánoknál töltjük. Ez volt a terv, de hát persze előbb
ki kellett tapasztalni, hogy két társam mennyire állja meg a helyét!
Felipe érkezése után két nappal elhagytuk Cuiabát.
Kitűnt azonban, hogy Butch, a lószakértő számára a nyereg
tökéletesen ismeretlen valami. Gyanútkeltő dicsekvése előkészített a
kiábrándulásra, és az asszonyok körében, kártya és ital mellett eltöltött
esztendői után nem bíztam abban, hogy a vadon nehézségeit el fogja
viselni. Ha kifogásoltam valamit, mindig ilyesformán felelt:

320
Costin a maxhubik közösségi kunyhója előtt

321
A maxhubik főpapja kőbaltával kezében

322
 — Egy igazi férfinak ki kell tombolnia magát, én is húsból és vérből
vagyok, mint a többi!
A város lakosságának jó része összegyűlt, hogy tanúja legyen
útrakelésünknek, ilyen események ugyanis szórakoztató változatosságot
jelentettek a napok egyhangúságában. Butch ügyetlenül kapaszkodott fel
a lóra, néhány pillanatig imbolygott a nyeregben, majd a másik oldalon
leesett. Másodszori próbálkozása is hasonló eredménnyel járt.
Harmadszorra a ló a helyzet magaslatára emelkedett, és magával ragadta
lovasát. A nézők harsogó kacagása és gúnyos kiáltozásai közepette
poroszkáltunk kifelé, Butch komor eltökéltséggel kapaszkodott a ló
sörényébe és a nyeregbe. Egy mérföld után érezte csak magát eléggé
biztonságban ahhoz, hogy megszólaljon.
— Ezek nem olyan lovak, mint amilyeneket én ismerek. Nem vagyok
hozzászokva az ilyenfajta lovakhoz, sem pedig a nyereghez. Otthon
mindig szőrén ültem meg a lovat.
Mindig lépésben haladtunk, mert ez volt a málhás állatok megszokott
menettempója, ennek ellenére Butch két nap alatt négyszer esett le,
egyszer éppenséggel egy patakba pottyant. Az ilyenkor bőven
alkalmazott tengerész szókincse semmit sem jelentett a türelmes
lovacska számára, de amikor dühében vadul rugdalni kezdte a lovat,
elérkezettnek láttam, hogy közbelépjek.
— Túl sok időt töltöttem a tengeren — mormogta
mentegetőzésképpen. Úgy látszik, a lovakkal kapcsolatban sok mindent
elfelejtettem.
A harmadik napon komoly szervi gyengeség kezdett mutatkozni nála,
s bár félt egyedül visszatérni, végül mégis sikerült meggyőznöm, ha
életben akar maradni, addig menjen, amíg még tud. Mentegetőzés vagy
sajnálkozás nélkül vált el tőlünk, s kizárólag az a kérdés érdekelte, hogy
fizetését miképpen kapja majd meg. Amint nagy, petyhüdt testét a ló
hátára emelte, hozzám fordult és így szólt:
— Ne aggódjék, ezredes úr; nem fogom rossz hírét költeni, ha
visszaérek.
Ekkor láttam utoljára, de később hallottam, hogy gyalog érkezett meg
Cuiabába, útközben valahol elvesztette a kis lovat. Magányos útjának
történetét magának tartotta meg. Összevéve 600 fontomba került, amihez

323
még hozzácsapta Cuiabában hagyott ruháimnak értékét. Egy
misszionárius ugyanis a ruhákat átadta neki, hogy számomra helyezze el
Rióban. Felipe-pel kettesben folytattuk tehát az utat, de egyáltalán nem
voltam derűlátó a fiatalember kitartását illetően sem.
Észak felé menet mindenütt a legszívélyesebb fogadtatásban
részesültünk. A kis estanciák elláttak bennünket és az állatokat
élelemmel, és a felajánlott fizetséget minden esetben határozottan
visszautasították. Az egyik ilyen helyen mesélték, hogy a rettegett
morcego indiánok csupán tíz napi járásra vannak észak felé. Ezek a
morcegók „denevér”-emberek — állítólag a legkegyetlenebb
bennszülöttek, az ősmajomhoz hasonlítanak, barlangokban laknak, és
csak éjszaka jönnek elő,
— Ismertem egy moçót, most Cuiabá mellett lakik, aki egy ideig velük
élt — mondotta egyik informátorom. — A Xingu folyón haladt fölfelé
egy expedícióval — összesen tízen voltak kilencüket megölték. Neki
sikerült megszöknie, de a morcegók ismét foglyul ejtették, mivel azonban
az egyik nőnek ott megtetszett, életben hagyták. Hosszú időn keresztül
tartották maguknál, de egyszer nappal sikerült ismét megszöknie,
fölmászott egy fára, aztán faágról faágra ugrálva tüntette el nyomait a
vadak előtt. A fáig követték őt, itt azonban elvesztették nyomait, és el
sem tudták képzelni, hova tűnhetett.
Hermenegildo Galvão ezredes farmján hallottam, hogy a nafaque
törzs indián főnöke — ez a törzs a Xingu és a Tabatinga folyó közti
területen él — ismer egy „várost”, ahol jelenleg indiánok élnek, s a
városban templomok is találhatók, és azokban keresztelési szertartások
folynak. Az ottani indiánok olyan házakról beszélnek, amelyeket „soha
ki nem alvó fények világítanak meg”. Ez volt az első, de nem az utolsó
alkalom, hogy hallottam az eltűnt ősi civilizációban épült házak állandó
világításáról. Arról tudtam, hogy bizonyos ecuadori indián törzsek
kunyhóikat valamilyen fénylő nővényfajtával világították éjszaka, de
amiről itt szó van, az egészen más valami. Az ősi emberek ismerhették a
világítás valami titokzatos módját, amit korunk tudósainak még ezután
kell felfedezniük, valami előttünk ismeretlen erő kihasználásának
módját.

324
 Nemsokára a civilizáció széléhez érkeztünk, ahol már számítani
kellett a bennszülöttekkel való találkozásra. Itt a Rio Cuiabá
forrásvidékének közelében elsőrangú marhatenyésztő vidék terül el, a
vidék átka azonban a rengeteg anaconda. Csaknem minden vizesárokban
két-három ilyen szörnyeteg húzódik meg, és igen veszedelmes dolog
megfelelő elővigyázatosság nélkül közeledni a folyókhoz. A környék
indiánjai vakmerő módon támadják meg e szörnyeket, tízen-tizenketten
együtt beugranak a vizesgödrökbe, és késekkel halálra döfködik a
kígyókat. Kitűnő sportnak tekintik ezt, emellett azonban elsősorban az
anaconda húsa csábítja őket.
Egy morador — így nevezik a kisbirtokosokat — elmondta különös
kalandját a „Bozótok Urával”. Egy alkalommal lement a folyóhoz, hogy
megmossa kezét és oltsa szomját, s miközben a víz mellett guggolt, úgy
érezte, mintha vállon veregették volna, először az egyik, majd a másik
oldalon. Megfordult és rémülettel látta meg maga fölött egy hatalmas
surucucu fejét, amint a levegőben ide-oda lóbálózott. Ijedtében fejest
ugrott a folyóba, és amilyen gyorsan csak tudott, úszni kezdett. A kígyó
semmi kísérletet nem tett, hogy megtámadja vagy kövesse, pedig ezek a
hüllők általában üldözőbe szokták venni az embert, és nem igen hagyják
abba az üldözést, míg prédájukat el nem csípik. Lehet azonban, hogy
támadó hajlandóságuk a párzási időszakban csökken.
Északnak fordulva ismeretlen vidékre jutottunk, érintetlen nyílt
mezőn haladtunk keresztül, amelyet helyenként alacsony, sűrű bozót,
máshol meg mocsaras rész szakított meg, s ilyenkor csak nagy
vargabetűvel tudtunk előrejutni. Meredek sziklákon kapaszkodtunk fel,
a tapírok által kitaposott szűk ösvényeken vezetett utunk, majd
leereszkedtünk az északi, alacsonyan fekvő erdős vidékre. Szünet nélkül
zuhogott az eső. – 1920-ban korán beköszöntött az esős évszak —, heves
felhőszakadás zúdult ránk éjjel-nappal. Úgy tűnt, mintha az elemek
haragja visszavonulásra akarna kényszeríteni bennünket, mert tudnunk
kellett volna, hogy az útnak ezzel a szakaszával egy hónapot késtünk. A
kullancsok még nyomorúságosabbá tették életünket, óriási tömegben
nyüzsögtek ezek az atkák mindenütt; a legkellemetlenebb volt közülük a
gonosz garapatas do chao. Parányi legyek borították el arcunkat,
reggeltől napnyugtáig behatoltak ruházatunk alá, s ha holdfényes

325
éjszaka volt, akkor az egész időt ott töltötték, s a hajnali szürkületnél
függőágyainkban halomszámra találtuk őket. Csípésük nem volt
veszedelmes, de irritálta az embert, mint valami durva ruhadarab a
mezítelen testen, csak annál sokkal kellemetlenebb volt. Magam eléggé
hozzáedződtem már az ilyen dolgokhoz, de Felipe rengeteget szenvedett
és erkölcsi ellenálló ereje napról napra csökkent.
Két kutya is volt velünk. Az egyik egy nagy, vörös, keverék fajta állat,
amelyet Felipe Butch-tól örökölt, a másik egy pompás, hosszú testű, erős,
bizonytalan fajtájú kutya, „Vagabundó” névre hallgatott, mint kóbor
kutya Cuiabában csatlakozott hozzám. A kutya különlegesen intelligens
és nagyon jó természetű volt, a legnagyobb szolgálatot azzal tette
nekünk, hogy jelezte, ha darázsfészek mellett vezetett el utunk.
Tévedhetetlen érzékkel rendelkezett a darazsak iránt, helyesebben
ellenállhatatlanul vonzotta magához a darazsakat, amelyek egész
utunkon el nem maradtak tőlünk. Nagyságuk változott, a közönséges
házilégy nagyságától egészen a másfél hüvelyk hosszúságú
szörnyetegekig.
Az ökröknek az volt a szokásuk, hogy amikor csak tehették, letértek
az ösvényről, és az aljnövényzetben csörtettek előre. A hátukon levő
málha ennek következtében nekiütődött a darázsfészkeknek,
amelyeknek dühös lakói ilyenkor vérszomjas bosszút álltak minden
közelben található élőlényen. Vagabundo rendszerint elöl haladt és ide-
oda szimatolt a bozótban, ezért elsősorban rajta töltötték ki dühüket a
darazsak. Ha fájdalmas üvöltést hallottunk, rögtön tudtuk, hogy tanácsos
gyors kitérőt tennünk. A darazsak gyakran nem is törődtek velünk, és az
ökrök sem gyakoroltak rájuk mélyebb benyomást, de Vagabundót
minden esetben kiszemelték maguknak.
Felipet rémülettel töltötték el a darazsak, és őrült akrobata
mutatványok közepette igyekezett elhessegetni a rovarokat magától.
Nem tudtam elítélni ezért, mert még nem találkoztam olyan emberrel,
aki nyugodtan el tudott volna viselni 40-50 csípést arcán és nyakán, sőt
ezek a darazsak, a kisebb fajtájúak, egyenesen az ember szemének
támadtak.
A vörös kutya láthatóan krónikus éhséggel küszködött, éjszakánként
az ökrök nyersbőr szerszámját rágcsálta. Az állandó esőzés

326
következtében a bőr bűzlött, mint a dög, és a szerszámokkal való
vesződés gennyes horzsolásokat okozott kezünkön. Felipe már biztosra
vette, hogy vérmérgezést kap. E nyersbőr hevederek azonban
nélkülözhetetlenek voltak, nélkülük nem tudtuk volna felmálházni az
állatokat, s akkor mi lett volna élelmünkkel?
— Valahogy le kell szoktatnunk ezt a kutyát arról, hogy szétrágja a
hevedereket jegyeztem meg ártatlanul egy ízben.
Felipe eltűnődött ezen, és egyik reggel hiába kerestem a vörös kutyát.
— Ne keresse, ezredes úr — mondta. — Agyonlőttem!
Ezen mélységesen megbotránkoztam, mert eszem ágában sem volt a
kutyát elpusztítani. Az ilyen expedíciónál a kutyák nemcsak jókedvű
útitársak, de őrszemnek is felbecsülhetetlenek.
Hat hete lehettünk már úton, amikor az egyik ökör hirtelen lefeküdt,
és nem volt hajlandó továbbmenni. Egy héttel később Felipe lova éjszaka
valahogy belefulladt a vízbe. Az én lovam már régóta málhás állattá vált,
és most már Felipe is arra kényszerült, hogy velem együtt gyalogoljon,
amit ki nem állhatott. Ettől az időtől kezdve egyre inkább letört, lábai
valami sajátságos izombetegség következtében megmerevedtek,
amelyben még mint gyermek szenvedett; azután a tüdejére kezdett
panaszkodni, mindig tudta, hogy valami baja van, de nem sokat törődött
vele. Egyre aggodalmasabban vizsgálgatta szívét is, azt hitte, hogy nem
sokáig fogja bírni. Majd hátára feküdt a földön, fejét fájlalta, és síri
hangon jajveszékelt. „Ne törődjön velem, ezredes úr, menjen tovább.
Hagyjon engem itt meghalni!” Végül olyan, minden szervére kiterjedő
betegséget fejlesztett ki magán, mint az angol baka, ha a gyakorlatozás
már túlságosan kellemetlenné vált. Mit fogok kezdeni komoly
veszedelem esetén egy ilyen nyomorékkal? Egyedül nem küldhettem
haza, mert csaknem bizonyos volt, hogy eltéveszti az utat, és ekkora
felelősséget nem vállalhattam magamra. Nem maradt más hátra, mint
hogy visszaforduljunk, és utunkat kudarcnak könyveljem el —
fájdalmas, keserű kudarcnak!
Nagyon száraz erdőben táboroztunk és nem volt ivóvizünk; 38 órán
keresztül egy csepp vizet sem ittunk. A piumok, ezek az apró, csípős
legyek szünet nélkül zaklattak bennünket, a darazsak és méhek átkozottá
tették a vidéket. A két megmaradt állatunk nagyon leromlott,

327
ösztökélésük a menetet még nehezebbé tette. Szerencsére az ökör még
valahogy bírta magát és jó vezetőnek is bizonyult, mert érzéke volt
ahhoz, hogy megtalálja a leghasználhatóbb utat. A lovat azonban egyre
nehezebben lehetett lábon tartani. Egy ízben mélyen belemerült a
mocsárba, és csak az ökör segítségével tudtuk kihúzni. A következő nap
összeesett, és agyon kellett lőni.
Amit csak elbírtunk, hátunkra vettük, és tovább igyekeztünk előre a
legyek és darazsak állandó zaklatása közben. Mindennek a tetejében a
nedves bakancsok feltörték lábunkat, alig tudtuk vonszolni magunkat.
És akkor — egy folyó átgázolása közben — az ökör összeesett a vízben és
megfulladt. Súlyos terhünk alatt roskadozva vánszorogtunk egy füves
területen keresztül, ahol a magas fűben rejtőző síkos fatuskókon és laza,
guruló köveken botladoztunk, meg-megcsúsztunk. Így tettük meg az
utolsó három vagy négy napi utat, mígnem elértük a legközelebbi lakott
telepet. Minden eddigi között ez volt a legnehezebb út, de Felipe
hazafelé közeledve gyorsan magára talált és még érdeklődést is tudott
mutatni a madarak iránt.
A telep vezetője jól tartott bennünket élelemmel, és mielőtt tovább
mentünk volna, egy vagy két napot még itt pihentünk.
— Egy katonai osztag éppen a maguk érkezése előtt indult vissza
Cuiabába, velük tarthattak volna.
Hosszú út állt még előttünk, de ahhoz képest, amin idáig
keresztülmentünk, semmiségnek számított.
— Azt mondják, igen rossz vidék az, ahol maguk jártak — folytatta a
telepvezető. — Húsz esztendővel ezelőtt egy ezredes vezetésével
katonák hatoltak be arra a vidékre, de igen kevés jött vissza közülük. Az
ezredes megőrült. Az Araguaya bal partján egyenesen beleszaladtak a
morcegókba. Szerencséjük volt, hogy most nem találkoztak velük!
A telepvezető felvilágosított, hogy négy napi járásnyira hol kaphatunk
majd csónakokat, de addig is lovakat kölcsönzött nekünk. Váratlan
segítség. A lovak azonban nem tudtak átkelni a megáradt Tabatingán, s
így visszaküldtük őket, mi pedig hátizsákjainkat vállra véve, gyalog
folytattuk az utat. Felipe az út e szakaszán újabb betegség-szimptómákat
fedezett fel magán, beleértve a napszúrást is, de mielőtt a következő
telepet elértük volna, már eléggé felgyógyult ahhoz, hogy fütyörésszen.

328
Telepről telepre haladtunk, mindenütt vendégszeretettel és segítő
készséggel találkoztunk, s végre olyan helyre értünk, ahonnan már
szállító eszközökkel folytathattuk az utat Cuiabáig. Lábunk ekkor már
olyan állapotban volt, hogy a további gyalogmenet szóba sem jöhetett.
Felipe ellenálló képességének határához érkezett, és a lábfájások nekem
is egyre több kellemetlenséget okoztak, éjszaka annyira szenvedtem,
hogy aludni sem tudtam. Mire Cuiabát elértük, mindketten jobban
éreztük magunkat, és Felipe jókedve is visszatért.
Két nappal később Corumbába hajóztunk, Vagabundót ott hagytuk a
régi helyén, hogy itt várja be februári visszatérésünket. A folyami
matrózok sztrájkja miatt a corumbai hajó a szokásosnál jóval tömöttebb
volt.
Felipe továbbutazott Rióba és vállalta, hogy következő expedíciónk
számára beszerzi a szükséges élelmiszer- és egyéb készleteket. Magam is
szerettem volna vele menni, de ezt nem tehettem meg, s így
elhatároztam, hogy Corumbában maradok, amelyet különbnek tartottam
Cuiabánál. Az volt a tervem, hogy februárban újra nekiindulok, de ez
alkalommal állatok nélkül és lehetőleg vízi úton. Reméltem, hogy közben
találok majd egy harmadik útitársat, aki a málhákat megosztja velünk, s
ha az út nagyobb részét csónakon tehetjük meg, akkor egyikünknek sem
lesz túl sok málhája. Persze a legnagyobb kérdés továbbra is az marad,
hogyan viselkednek majd útitársaim, ha érintkezésbe kerülünk az
indiánokkal.
A corumbai brit konzul, a brazíliai tengerészet egykori tisztje kitűnő
könyvtárat gyűjtött össze magának, és készséggel felajánlotta, hogy
vegyem igénybe. Ez a könyvtár és a helyi mozi mentett meg attól, hogy
halálra ne unjam magam, s néha egy-egy angol társasága, aki valamelyik
estanciából érkezett a városba, ami szintén kellemes változatosságot
jelentett.
Február közepén tértem vissza Cuiabába, s itt kaptam meg Felipe
sürgönyét, amelyben arról értesített, hogy anyjának tett ígérete szerint a
karácsonyt még otthon tölti. Miután azt hittem, hogy már visszatérőben
van, nem tehettem semmit; annyi bizonyos, hogy kevés kutató kapott
egy kockázatos vállalkozás előestéjén ilyen értesítést! A dolog aztán úgy
fordult, hogy Felipe csak áprilisban érkezett meg. Én pedig ez alatt az idő

329
alatt kénytelen voltam a napot lopni e halálosan unalmas városban,
amelyhez képes Corumbá valóságos világváros.
A húsvétot a régi szokás szerint körmenettel ünnepelték. Ezek a
körmenetek jellemzőek Dél-Amerika minden vidéki városára, néha a
fővárosokra is. A körmenet élén miseruhába öltözött papok haladtak,
utánuk ministránsok lóbálták a tömjénezőt, őket pedig négerek követték,
ugyancsak egyházi öltözékben, a vállukon nagy talapzaton szentek és
vértanúk imbolygó szobrait cipelték. Láttunk egy rettenetesen véres
Krisztust és egy gyönyörűen felöltöztetett Szűz Máriát, amelynek fejét
csillogó bádogkorona díszítette, glóriája egy játékvasúthoz tartozó kör
alakú sínből készült. A szobrok veszedelmesen imbolyogtak, és amint a
körmenet végighaladt a rosszul kövezett és nyílt csatornákkal szabdalt
utcákon, állandóan azzal fenyegettek, hogy leesnek magas talapzatukról.
A fekete bűnbánók mögött — mindnyájan kisebb-nagyobb bűnök
sokaságát, igyekeztek ez alkalommal levezekelni — rezesbanda
következett, amely óriási zajt keltett ütőhangszereivel, de borzalmasan
gyenge volt a többi hangszerekben. Pattogó indulót játszottak, de senki
még csak meg sem próbálkozott, hogy annak ütemére lépjen. A
körmenet végén a járdák szélén hajadonfőtt és áhítatos arccal Cuiabá
egész lakossága felvonult.
Amint a körmenet a főutcáról a folyóhoz vezető kőhídon haladt
keresztül, a szent Szűz képmásának árnyéka egy kis patak piszkos vizére
esett, amely a városból a folyóba vezette a szennyvizet. Ebben a
pillanatban az ott várakozó négerek a patakba ugrottak, és többször
megmártották magukat a szennyes vízben, eltelve azzal a hiedelemmel,
hogy betegségük csodálatosan meggyógyul majd.
Cuiabá külföldi kolóniája egy örökké részeg angol kikötői naplopóból
ilyenekkel mindenütt lehet találkozni —, néhány olaszból és két amerikai
misszionáriusból, valamint feleségükből tevődött össze. Mindnyájan
elégedettnek látszottak, a misszionáriusok telve voltak buzgalommal, az
olaszok a gyors vagyonszerzés lehetőségeivel foglalkoztak, a naplopó
pedig elenyészően csekély összegek ellenében tudta biztosítani szeszes
ital szükségletét. Ennek következtében bizony szégyenérzés vett rajtam
erőt, hogy türelmetlenkedem és unatkozom, megnyitottam tehát
összezsugorodó pénztárcámat a naplopó előtt, aki egy nap, amikor

330
keresztülmentem a plazán, felemelkedett padjáról és tántorogva
hozzámlépett, hogy kolduljon valamit. Ez az emberi roncs tekintetét
bricseszemre irányította, majd annak anyagát megtapogatva könnyekben
tört ki.
— Istenem, struksz-szövet! — mormogta. — Ismertem valaha.
Huszárőrnagy voltam Indiában!

331
 XVIII. FEJEZET

TAPOGATÓZVA ELŐRE AZ ÚTON

H
OGY AZ ÖRDÖGBE jutott eszedbe ilyesmiket összevásárolni,
Felipe? — kérdeztem tőle, miközben nagy erőfeszítéssel
tartottam vissza haragomat. — Pontosan tudnod kellett, hogy
mire van szükség!
Felipe cigarettára gyújtott, majd rátelepedve az asztalra fürkészően
rám nézett.
— Miért? Mi a baj?
Mi a baj! Még kérdi! Látnivaló volt, hogy az anyagbeszerzéssel
egészen az utolsó pillanatig nem törődött, akkor meg összevásárolt
mindent, amit éppen talált, anélkül, hogy egy másodpercig tépelődött
volna, szükség van-e azokra, megfelel-e a célunknak vagy sem.
Végeredményben egy utat már tett velem, tehát semmi mentsége sem
lehetett arra, hogy annyi limlomot hozott magával, mint pl. egy óriási
lyukfúró árat bakancsaink megjavítására, vagy annyi gyógyszert,
amennyi elegendő lehetett a gyógyszerkönyvben szereplő összes
betegségek gyógyítására! Kéthónapos késéssel úgy érkezett meg, hogy
tökéletesen más dolgokat hozott, mint amikért Rióba küldtem,

332
tekintélyes többletkiadást okozott, és emellett még minden szégyenérzés
nélkül követelte saját személyi kiadásainak megtérítését is.
A késedelem miatt máris béketűrésem határához értem. Cuiabából
halálosan elegem volt, legjobban azonban a szinte elviselhetetlen
tétlenség és az a tudat bosszantott, hogy haszontalanul elfecsérelődött az
idő, és már nem érhetjük el az indiánokat az esős évszak beállta előtt.
Készpénzem is fogytán volt, s ez szintén aggodalommal töltött el, annak
ellenére, hogy összehasonlítva a többi ilyen nagyságú várossal, itt
szerencsére olcsón lehetett élni. Naponta mindössze 9 shillinget fizettem
a szállodai szobáért — nem túlságosan nagy költség. Jó és bőséges
élelmezést kaptam, fürdési lehetőséget is biztosítottak — a konyha
tűzhelyből kiszedett faszénnel gyújtottam be naponta —, de maga a hely
elkeserítően piszkos volt, és különben sem kedveltem hálószobámban a
tarantellákat és a gyíkokat!
Esténként Cuiabá társadalma a parkban gyűlt össze — park nem volt
nagyobb, mint egy apró kert —, vasárnaponként zenekar játszott itt, s a
város fiatalsága naplementekor körbe-körbe sétált a járdán, lányok
négyen-öten összekarolva az egyik irányban, fiatalemberek a másikban,
tüzes kacsintásokkal és megjegyzésekkel szórakoztatva egymást. Ez az
általános gyakorlat minden egyes dél-amerikai vidéki városban, s ha úgy
tetszik, gúnyolódhatunk efölött, de aki néhány esztendőt már eltöltött
ezekben az országokban, maga is kisétál esténként a plazára, akár azért,
hogy nézdegéljen, akár hogy csatlakozzék a sétálókhoz.
Működött egy mozi is, amely hetente kétszer szentimentális
hollywoodi drámákat, vagy valamilyen vadnyugati piff-puffot játszott.
Az előadásokat gondosan úgy időzítették, hogy ne okozzanak zavart az
esti korzónál. Amikor leszállt az est és a szúnyogok zümmögése töltötte
be a levegőt, a fiatalság benyomult a kis moziba, a rozoga székeken ki-ki
elfoglalta megszokott helyét, a sötétség leple alatt hangos
megjegyzéseket tettek egymásra, a gyerekhad pedig hangos üvöltözéssel
kísérte a filmbeli aljas gazember ténykedéseit.
Nagyon kelletlenül indultam volna el Felipe-pel mint egyetlen
kísérővel egy újabb expedícióra, éppen ezért távollétében igyekeztem
felkutatni egy másik útitársat is. Az egyetlen, akit találtam, a Királyi
Légierő egykori tisztje volt, aki még fizetést sem kért, hogy velünk

333
tarthasson. Sajnos kitűnt róla, hogy nem alkalmas az útra. Be kellett
látnom, hogy a tervezett út végrehajthatatlan, és különösen Felipe
gondatlan bevásárlása után amúgy sem vállalkozhattunk volna rá.
Jóllehet meggyőződésem szerint a tervezett út valóban kitűzött célomhoz
vezetett volna, mégis úgy határoztam, hogy visszatérek Bahíába, és
utánanézek a Gongugy környékét érintő néhány érdekes híresztelésnek.
Így hát eladtuk az állatokat és a felszerelést, és elutaztunk Rióba. Nem
kétséges, ez is kudarc volt, és éreztem is keserű ízét. Vágyakozva
gondoltam már arra a napra, amikor fiam megnő annyira, hogy velem
dolgozhasson — lehetetlennek látszott bárkit is szerezni itt, aki kibírná az
elkerülhetetlen megpróbáltatásokat. Ha Brazíliában be tudtam volna
szerezni a megfelelő csónakfelszerelést, elég könnyűt ahhoz, hogy egy
ember magával vihesse, azt hiszem, egyedül indultam volna el. Később
ezt is tettem.
Eszembe jutott, hogy fő célomat a Goyaz államon keresztül vezető
utat követve is elérhetem, és így elkerülhetem a Mato Grossóba való
visszatérést. A Gongugy terület még a patajoz indiánok kezében volt,
akik az ottani néhány telepes számára a fő veszedelmet jelentették, de én
ezzel nem sokat törődtem, mert a múltbeli gyakorlat megmutatta, hogy a
bennszülötteket kivétel nélkül sötétebb színekkel festik, mint amit
valójában megérdemelnek. Ezen a vidéken sziklákba vésett feliratokat
találtak, a Preguica folyó erdőségeiben finom kerámiákra, valamint egy
ősi ezüst kardmarkolatra bukkantak; Conquista közelében egy
öregember Ilheosból visszatérőben éjszaka elvesztette ökrét, és amint
másnap a matón keresztül követte az állat nyomát, egyszerre egy ősi
város főterén találta magát. Boltíveken keresztül lépett be, kövezett
utcákat talált, és a tér közepén egy embert ábrázoló szobrot látott. Ettől
annyira megrémült, hogy amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a
romvárosból. Ez — már mint a kardmarkolat és á város — azt a
gondolatot ébresztette bennem, hogy az öregember talán az 1753-as
városba botlott, ámbár a településekhez való távolság nem egyezett meg
Raposo leírásában a Bahíáig tartó hosszú menettel. Beszéltek egy régi
várról is. Az volt a híre, hogy még az inkák építették, nem messze a Rio
de Cobretól. Valaha szobrok is álltak a városban. A kincskeresők sok kárt
tettek a régi épületekben.

334
 Felipet magammal vittem Bahíába, mert egészen 1921 végéig előre
megkapta fizetését. Május 3-án érkeztünk a városba. Bahía volt Brazília
eredeti fővárosa, és az afrikai rabszolgakereskedelem középpontja.
Gyönyörű hely, amely határtalan erőforrásai és igen kedvező éghajlata
miatt ragyogó jövőnek néz elébe, lakossága azonban negroid vagy
mulatt, mindenben különbözik Rio lakosságától; a fővároshoz nagyjából
úgy viszonylik, mint Brighton Londonhoz. Villamos közlekedése kitűnő,
útjai jók, és a városban sok a templom. Az utcákat a legkülönfélébb
nemzetiségű idegenek lepik el, mert az üzleti élet igen élénk. Bőségesen
található mindenütt gyümölcs, az üzletek szépek, a szállodák jók, és sok
mozi áll a lakosság rendelkezésére. A jobb családból származó brazilok
meglehetősen fenn hordják az orrukat, de a köznép és a hivatalnokok
általában udvariasak és barátságosak. Maga a város igen egészséges, bár
valaha gyakori volt a sárgaláz. Az emberekről az a benyomás alakult ki
bennem, hogy rendkívül babonások, sőt azt is mesélték, hogy a négerek
nyíltan űzik a macumbát, ezt a közép-amerikai varázslatot és
boszorkányságot, és az emberek gyakran keresik fel őket, hogy
jósoltassanak maguknak, bár a rendőrség erélyesen igyekszik ennek
véget vetni.
A Navegacao Bahía egyik gőzösével hagytuk el Bahíát, áthajóztunk a
folyó menti Nazarethbe, ahol vonatra szálltunk és így utaztunk
Jaguaquaráig, az ideiglenes végállomásig. Piszkos és egészségtelen kis
falu, amely éppen most lábolt ki egy heves sárgaláz járványból. Senhor
Roberto Grillo, egy kedves és tehetős üzletember kölcsönzött itt nekünk
néhány öszvért, s így folytattuk utunkat a Rio de Contas mentén fekvő
Jequiébe.
Jequié meglehetősen nagy terület központja, ahonnan hatalmas
mennyiségben szállítják a kakaót, dohány, kávét, gyapotot és
gyógyszerkészítményeket Bahíába. Az egész vidék különlegesen szép, de
nagyon gyéren lakott, főleg olasz bevándorlók telepedtek itt le. A város
meglehetősen új, mert a régit az 1914-es rendkívüli esőzést követő
áradások romba döntötték, aminthogy kiszámíthatatlan károkat okoztak
az állam egész déli részén.
Itt találkoztunk egy Elias José do Santo nevezetű öreg négerrel, aki
valaha a császári rendőrség főfelügyelője volt, most azonban a város

335
egyik külső kerületében italméréssel foglalkozott. Mint tetőtől talpig
császárpárti, végtelenül méltóságteljesen és előkelően viselkedett, és
valahányszor említést tett Don Pedróról, mindig mélyen meghajolt.
Felipe-nek egy idő óta szintén szokásává vált a hajlongás, valószínűleg a
külföldi kereskedősegédek és ügynökök levelező tanfolyamán sajátította
el. Úgy hajlongott, mint a ripacs-komikus valami varietében. E két
bárgyú alak látványa, amint minden mondat után mélyen meghajoltak
egymás felé, több volt, mint amit harsogó kacagás nélkül kibírtam volna:
úgy festettek, mint két szerelmes tengeri tehén. Épülésem céljából az
öreg magára öltötte nagyszerű arany vállrojtokkal díszített régi
egyenruháját és hatalmas csákóját. Nevetséges és szánalmas látvány volt,
különösen, ha az ember összehasonlította jelenlegi állapotát korábbi
jelentőségével. Csodálatos történeteket mesélt nekem a Gongugy
medencéről, a világosbőrű, vöröshajú indiánokról és a Cidade
Encantadáról, az Elvarázsolt Városról, amely csalogatja a felfedezőket, de
amikor odaérnek, eltűnik, mint a délibáb.
Nem az egyetlen ilyen történet volt ez. Az aymorék, a botocudo
indiánok távolabb dél felé ugyancsak őrzik a Aldeia de Fogo — a Tűzfalu
— legendáját, amelyet csillogó aranytetejű házai miatt neveztek így el. A
legenda a régen elfelejtett múltból származik még, azonban sem a
Cidade Encantada, sem pedig az Aldeia de Fogo valójában nem létezik,
legalábbis nem ezen a vidéken.
Miért kellene feltételezni, hogy az ősi városok, ha egyáltalán léteznek,
szükségszerűen azon a vidéken találhatók, ahol a hagyományok említést
tesznek róluk? Újra és újra megállapítottam, hogy az indiánoknak nincs
érzékük a távolságok iránt, és gyakran keltik azt a benyomást; hogy
valami viszonylag közel fekszik, jóllehet a valóságban igen távol van. Az
indián gyerekeknek anyjuk mesélt a csodavárosról „amottan túl”, és
abban a hitben nőttek fel, hogy a szóban forgó város a törzs területén túl
pár napi járásra talán el is érhető. Amellett a mese nemzedékek óta jár
szájról szájra, eredete elvész valahol a távoli múltban, amikor még a
törzs egy nemzet részét alkotta, mielőtt még az óriási kataklizma a
népeket nomád életmódra kényszerítette. Az a tény, hogy az ember
bizonyos indiánoktól meséket hall a közelben fekvő ősi városokról, de
ezeknek a városoknak valójában semmi nyoma, önmagában nem

336
bizonyíték arra, hogy ezek a hagyományok semmi alappal sem bírnak.
Az idő kevesebbet jelent a primitív népek számára, mint a mi
számunkra. Származásukat ezer esztendőkre tudják visszavezetni,
amikor mi ritkán tudunk néhány száz esztendőnél régebbi családokat
kimutatni, ugyanakkor az ősidőkben történt eseményeket gyakran úgy
mesélik, mintha nemrégiben történtek volna. Az ősi városok
helymegállapításánál ez az egyik legnagyobb nehézség, s ha ezt nem
vesszük számításba, sok időt vesztegetünk el, és megrendül a bizalmunk,
Ez az egész gyönyörű vidék — valójában az egész állam — „politicá”-
ban szenvedett. A brazilok szélsőségesen hazafiasak, és mint minden
latin nép, komolyan veszik a politikát, amin természetesen nem azt kell
érteni, mintha értenének a kormányzáshoz. De a „politicá”-t nem szabad
összekeverni a politikával, mert a kettő között különbség van. Ha valaki
megfelelő vagyont szerzett és helyi jelentőségre emelkedett, követőket
toboroz magának, felfegyverzi őket, és „Chefe Politicó”-nak, azaz az
összes helyi szavazatok birtokosának nyilvánítja magát. Ha nem
fogadják el ilyennek, és nem kapja meg a címmel járó hivatalos hatalmat,
szétzúz mindenféle ellenzéket. Ennek eredménye a helyi polgárháború,
amely meglehetősen sok halottal, gyújtogatással, lövöldözéssel,
fosztogatással és általános rombolással jár. Ez a rendszer igen gyakran
akadályozza a hatalmas természeti erőforrások kiaknázását, és a
köztársaságot megillető jólét megteremtését, de biztos vagyok abban,
hogy idővel erre is sor kerül.
Senhor Grillo nem volt hajlandó a jequiéi útért ellenszolgáltatást
elfogadni, sőt öszvért is szerzett nekünk utunk következő, Boa Novába
vezető szakaszára. Ez látszott a legmegfelelőbb kiindulópontnak, és
amint innen tovább mentünk, egyszeriben belekerültünk a tatingába, az
alacsony tövisbozótba, amely a São Francisco-folyótól délre és keletre
elborította az állam területének nagy részéit. Nehéz keresztülhatolni
rajta, mert a bozót nagyon száraz és tele van csörgőkígyóval. Ahol némi
víz fakad fel, ott néhány telepes tengeti bizonytalanul életét, a többi
terület azonban magasan, fennsíkszerűen fekvő chapada, azaz teljes
sivatag, melynek egyetlen növényzete az alacsony cserje. Ezeken túl
terülnek el a Gongugy és a Pardo folyók hatalmas erdőségei egészen
Jequitinhonháig. Ez már vízzel jól ellátott terület, a kitűnő minőségű,

337
értékes fák hazája. Ezekben az erdőségekben, amelyeket ültetvények
vesznek körül és amelyeket a brazíliai telepesek fokról fokra hódítanak
meg, terül el az egykor hatalmas bennszülött lakosság maradványainak
utolsó menedékhelye.
A Gongugy vadonja hihetetlenül termékeny. Nyugati oldaláról
mezőgazdasági termékeket szállítanak be Boa Nova, Pocoes, Conquista
és Verruga hetipiacaira, míg keleti felén, Ilheos vidékén nagyon
jövedelmező kakaó-ipar fejlődött ki. Északon a Gongugy és a Rio de
Contas összefolyásánál egy amerikai fakitermelő társaság igen értékes
koncesszióval rendelkezik; de dél felé az egész erdő és a Pardo északi
partja a patajoz indiánok kezében van, szemben a Verruga és a Jacaranda
folyók túlsó partján elterülő estanciákkal. A Jequie-Verruga ösvénytől
nyugatra és a Rio de Contastól északnyugatra levő területet sűrű tatinga
borítja, a vidék nagy része vízben szegény, és így a föld alkalmatlan
mezőgazdasági célokra, de értékes ásványok nagy mennyiségben
találhatók.
Három nap alatt értük el Boa Novát, és nagyon tiszta kis falunak
találtuk, amelynek ellátása a hetipiactól függ, ahol viszont az
ültetvényesek a rövidárut hihetetlen árakon adják el. Mint másutt, itt is a
közvetítők vágják zsebre a legnagyobb hasznot. Itt egy igen
vendégszerető kereskedő viselte gondunkat, aki beszerzett mindent,
amire szükség volt — az állatokat is — expedíciónknak.
A Gongugy környéki területről azonban nem sikerült információkat
beszerezni, mert itt senki nem ismeri ezt a vidéket, bár közvetlenül a falu
keleti szélén kezdődik az őserdő és az emberek nagyrészt annak
termékeiből tartják fenn magukat. Brazíliában gyakran tapasztaltam ezt a
teljes tudatlanságot a közvetlen környék helyrajzával kapcsolatban. Ami
egy meghatározott területen kívül fekszik, az teljes rejtély és
titokzatosság a lakosság számára, nem veszik maguknak a fáradságot,
hogy a végére járjanak, viszont minden hírt hajlandók elfogadni.

338
 XIX. FEJEZET

AZ ŐSI MÚLT FÁTYLA

A
ZT HISZEM, kár volt idejönnünk — mondtam Felipenek. — Ez
nem alkalmas hely a Gongugy vidékének megközelítésére.
— És mit szándékozik tenni? — kérdezte aggodalmasan.
— Visszatérünk Boa Novába, és megnézzük, hogy távolabb délre
nincs-e többet ígérő kiindulási pont.
— Úgy gondolja, hogy azon az úton menjünk vissza, amelyen
jöttünk?
Magas, catingával borított dombokon keltünk át, mielőtt
leereszkedtünk volna a hegyoldalakat borító sűrű erdőkbe. A Kordillerák
keleti lejtőjéhez hasonlít. Végül elérkeztünk Baixa de Facturába, a
folyóparti legutolsó estanciába, ahol a Gongugy mindössze 10 hüvelyk
széles, és forrása már legfeljebb 8 mérföldnyire lehetett. Innen Boa
Nováig 3000 láb magasságban a tenger színe felett hosszú, keskeny
fennsík húzódik, amelyen a hideg gyakran igen kellemetlen — és ez
semmiképpen sem volt Felipe ínyére, ezért ágált az ellen, hogy

339
ugyanazon az úton térjünk vissza. Felipe igen érzékenyen reagált a
hidegre, és félt gyenge tüdeje miatt, amit oly gyakran emlegetett.
Az volt a célom, hogy megkeressük a legjobb utat, amelyen keresztül
behatolhatunk a Mato Brutóba, vagyis abba a vadonba, amelyet még
nem kaparintottak el a bennszülöttektől. Baixa de Factura a múltban
számos támadást szenvedett el az indiánok részéről — a nyilak és íjak
figyelemre méltó gyűjteménye bizonyította ezt —, de nem itt kezdődött
az ismeretlen vidék. Telepesek behatoltak már ebbe a vadonba, és egyet-
mást tudtak is mondani róla.
Házigazdámtól megkérdeztem, vajon tud-e valamilyen történetet az
állítólag e vidéken eltűnt városról.
— Csak annyit tudok, hogy van ilyen város, de él egy ember a Pau
Brasil de Rio Novo fazendán, innen négy mérföldnyire, az tudja, hogy
hol van, és oda irányíthatja önt.
Izgalmas újság! A következő nap elindultunk, megtaláltuk a fazendát,
ahol igen barátságosan fogadtak bennünket, de rövidesen kitűnt, hogy a
történet nem felel meg a valóságnak — az eltűnt városról senki sem
tudott semmit.
Visszatértünk Boa Novába, ahol éppen zuhogott az eső és szörnyen
hideg volt, itt töltöttük az éjszakát, majd a következő nap Poçõesbe
mentünk, ebbe a kis sorvadozó falucskába, ahol csak a bolhák
prosperáltak. Poçõesen túl fekszik Conquista, ahová hetivásár napján
érkeztünk, a környék lakosai az elképzelhető legfurcsább öltözékben
ellepték a várost és rengeteg ananászt, narancsot, földimogyorót,
különféle édességeket és egyebeket hoztak magukkal eladásra. A
legfontosabb áruk — kávé, kakaó, gyapot — nem szerepeltek a piacon,
mert azokat a kereskedők közvetlenül vásárolták fel a termelőktől
ruházat, lőszer és szerszámok ellenében. Ez a hely azzal büszkélkedett,
hogy teljesen lépést tart az idővel — a lakosság úgy érezte, hogy a
villanyvilágítás és égy gyenge mozi, amely hetenként egyszer működött,
magasan a környékbeli települések fölé helyezi őket.
Egyetlen beszédtémájuk volt csupán: a drágakövek! Aquamarinok és
turmalinok, ezek a kékes és zöldes színű féldrágakövek meglehetősen
közönségesek ezen a vidéken egészen Minas Gerais államig, és a
reménykedő emberek tömegei áramlanak a városba, hogy

340
megvizsgáltassák és felbecsültessék köveiket. Gondosan vigyáznak arra,
nehogy mások is lássák a szerzeményeiket, a titkolózásra azonban nem
nagyon volt szükség, mert a kövek között alig akadt egy-egy értékesebb
darab. Ritkán fordult elő szerencsésebb találat, akkor is többnyire a kék
fajtából; a zöld kövekből ritkábban.
Dona Ritta de Cassia Alves Meira szállodájában szálltunk meg. A
szállodás romantikusan hangzó neve ellenére is tiszta és kényelmes
hotelt tartott itt üzemben. Amint a vásár befejeződött és az istállók
kiürültek, Conquista az álmos semmittevés állapotába zuhant, ami
egészen a következő vásárnapig tartott, mert az utcákat ellepő, áruikkal
ide-oda sétáló félvér indiánok a városon kívül laktak, és amint az üzlet
véget ért, megpakolták apró póni lovaikat és az éjszaka folyamán
elpárologtak.
Reggel fél hétkor ébredtem fel, és kitekintettem a szállodai ablakon. A
nap már fennjárt, de egy lelket sem lehetett látni. Végül egy fehér ruhába
és anilinnel ragyogóvá festett sálba öltözött néger nő jött ki a szemben
levő templomból, megvakarta orrát, elgondolkozva a kövezetre köpött,
majd ismét visszatért a templomba. Néhány perccel később, az utca
végén egy kis fekete fiú jelent meg, egy nyereg nélküli csacsi hátán
lovagolva, a szamarat a legválogatottabb káromkodással igyekezett
vágtára bírni. A patacsattogásra felriadtak az alvók, ajtók tárultak ki, és
borzas fejek jelentek meg az ablakokban. Lassan-lassan megindult az élet
Conquistában.
Az én arrieróm, egy lusta, de arisztokratikus kinézésű gazember, aki
több gyilkosságot is elkövetett, nehezen kelt föl, de végül is sikerült
felébresztenem, és reggeli után útnak indultunk. A fennsíkról csúszós,
sáros úton ereszkedtünk le a Pardo folyó medencéjéhez, és
megérkeztünk a Morro de Gloria estanciához, amelynek tulajdonosa
ragaszkodott ahhoz, hogy az éjszakát nála töltsük; ő viszont szakértői
véleményt kért néhány aquamarin kristályról. Úgy gondolta ugyanis,
hogy nekem, mint idegennek és utazónak, feltétlenül értenem kell a
drágakövekhez. Én ugyan korántsem vagyok szakértő e kérdésben, de
utazásaim során felszedtem egyet-mást, megtanultam bizonyos
dolgokat, mert a felfedezőnek valamennyit mindenhez konyítania kell,
legalábbis kellene.

341
 Itt újabb históriát hallottam az „eltűnt város”-ról. A történet egy Rio
de Peixe környéki félvérről szólt, aki Boa Novától nem messze átkelt a
Gongugyn, majd Serra Geraltól keletre eltévedt a vadonban. Fölmászott
egy hegytetőre, hogy onnan ismerős pontok után kutasson, és nem
messze alatta a síkságon egy boltíves bejáratú régi várost látott. Elég
közel volt ahhoz, hogy észrevegye a falakon kívül és belül az utcákon az
indiánokat, ezért gyorsan visszavonult. Története azért érdekes, mert
úgy hangzott, mintha az 1753-as városba botlott volna bele. Mi tovább
mentünk, s mire Verrugába értünk, eldöntöttem, hogy Boa Novából
fogunk kiindulni, valószínűleg ott tudunk majd legkönnyebben
behatolni az erdőbe.
Morro de Glorián túl néhány mérföldnyire egy estanciánál éppen egy
szép színű hatalmas kristályt fejtettek ki az ösvénytől néhány yardnyira
levő nagy kvarckőből. A kristály több mint 200 fontot nyomott. Hosszú
időn keresztül az arra haladó utasok szeme előtt állt ki a sziklából, de
korábban senki sem gondolt arra, hogy a kristályt kiemelje ágyából.
Közepén egy buborék volt és a megtalálók, abban a hitben, hogy
gyémántot találtak, kis darabokra törték össze a kristálynak a buborékot
körülvevő részét, hogy hozzájussanak a gyémánthoz. Később elmesélte
valaki nekem, hogy a kristálymaradékot igen szép összegért — 60
centosért, körülbelül 2500 fontért — adták el.
Meséltek egy történetet egy négerről is, aki a Jequitinhonha folyó
partján egyszer csillogó pontot látott a földön. Ásni kezdett körülötte, és
egy negyed tonna súlyú kristályt hozott felszínre, melyet azután 100
fontért adott el egy németnek. A német csónakba tette kincsét, leevezett a
tengerig, végül is Németországba szállította, ahol körülbelül 9000 fontért
adta el. Németországban és az Egyesült Államokban nagy a kereslet az
ilyen kristályok után, amelyeket az olcsó ékszer készítésénél használnak
fel.
Verrugában a társalgás egyetlen témáját ezek a kövek jelentették, és a
kövekért vívott harc végső nyomorba döntötte a környéket. A
legnagyobb nehézségbe telt, hogy információt gyűjtsek össze a vidék
indiánjairól, s csak annyit tudtam meg, hogy a magas Couro d'Anta
hegyektől északkeletre laknak. Sötétbőrűek és egyik főnökük fekete
szakállt visel, — teljesen szokatlan dolog ez az egyébként szakálltalan

342
indiánoknál. Egy másik törzs főnöke nagy lábáról volt híres, úgy
mondották, lábfeje 18 hüvelyknél is hosszabb. Ezek az indiánok
kifejezetten negroidok, Dél-Amerika valódi néger bennszülötteinek
leszármazottai, némileg keveredve a tupi-karib vérrel. A számban
kevesebb és világosabb színű Gongugy környéki indiánok nyilvánvalóan
más fajhoz tartoznak.
Boa Novát elhagyva ismét északkeleti irányba fordultunk az erdőben,
és megkerültük a Timorante nevű magas hegy lábát. Itt egy elhagyott
gazdag aranybányáról tettek említést, ahol tőkehiány miatt szüntették be
a munkát; érdemes lett volna alaposabban körülnézni ezen a területen,
ha más célok nem sürgettek volna bennünket. Olyan területen értük el a
Gongugyt, ahol szén és olaj félreismerhetetlen jeleivel találkoztunk, és a
part mentén estanciáról estanciára haladva a Rio de Ouro
összefolyásánál elértük az utolsó estanciát. Nagy volt itt az izgalom, mert
a keletre fekvő erdőségekből a folyópartra jöttek ki az indiánok,
nyílzáport zúdítottak az estanciára, és megöltek egy gyermeket. A
telepesek azonnal összeálltak, és büntető expedíciót indítottak ellenük.
Kis bennszülött településre bukkantak, amelynek minden lakosát
lemészárolták, egy indián lány kivételével, akit több papagájjal együtt
magukkal hoztak. Örültem, amikor megtudtam, hogy a lány később
megszökött. A vadon szélén élő telepesek az indiánokat nem tartják
emberi lényeknek; ebben Brazília és Bolívia között semmi különbség
sincs!
Az engem leginkább foglalkoztató híresztelésekben a Rio de Ouro
környéke szerepelt legtöbbet; de a Gongugy vidékén senki semmit sem
tudott erről a folyóról, legfeljebb csak annyit, hogy a torkolata közelében
levő estanciákat az indiánok állandóan háborgatták. A Gongugy és a
Nova folyó keleti partja teljesen az indiánok kezében volt.
Barra do Rio de Ouro farmtól málhás állatainkat visszaküldtük Boa
Novába, mert innen már csak gyalogosan folytathattuk utunkat. A helyi
brazilok megrökönyödve hallgatták azt a tervünket, hogy tovább
megyünk a vadonba, mert számukra az öngyilkossággal volt egyértelmű
az a gondolat, hogy akadt két ember, akik vállalkozni mertek a
veszedelmes erdőség átkutatására!

343
 A már meglátogatott területekről nagy gondossággal készített
térképek alapján bármely magaslatról tájékozódni tudtunk, és biztosak
voltunk benne, hogy bármekkora is az erdő, nem fogunk eltévedni. Egy
napon a tanyáról vezető ösvény valahol a folyó közelében hirtelen véget
ért. Felipe, hátán a málhával, ismét tüdejére kezdett panaszkodni.
Elkeseredve hallgattam. Hiszen még alig indultunk el, és máris
jelentkeznek a régi panaszok! Ezután a sarkával történt valami baj, és
amikor öt nappal később egy új ösvényen haladva elhagyott
marhatenyésztő telepbe ütköztünk, szükség volt rá, hogy itt maradjunk
egy-két napig, amíg felgyógyul.
Miután elhagytuk a farmot, felkapaszkodtunk egy magas, kopasz
tetejű dombra. A dombtetőről szétszórt településeket láttunk, de
indiánok jelenlétét sehol sem észleltük. Annyi mindenesetre kiderült,
hogy — a hiedelem ellenére — felfedezett területen járunk. A hegytetőről
a Rio de Ourótól délnyugatra egy másik ültetvényt is láttunk, és
elindultunk annak irányában.
Egy korhadt fa törzsében hatalmas „Bozótok Urát” ejtettem el; nem
támadott meg minket, de éberen figyelt és rendkívül csúnya volt. Felipe
javaslatára több darabot levágtunk róla, bár állítólag ez azok közé a ritka
kígyók közé tartozik, amelyeknek ehetetlen a húsa. Ezek a kígyók nagy
tömegben élnek itt, egy különösen mérges fajtájukat három néven is
említik: surucucu, surucucu pico de jaca és surucucu apaga fogo, a
„tűzoltó”. Igen érdekli a tűz, és az erdei emberek annyira félnek tőle,
hogy éjszakára mindig teljesen eloltják a tábortüzet. Ezek a kígyók a
parázsló tűz hamuján tekerednek össze, és amikor például ültetvények
céljára tisztásokat gyújtanak fel, a tűz helyén sok ilyen agyonégett kígyót
találnak. Azt mondják, hogy gyakran igen hosszúra nőnek.
Egy telepes mesélte, hogy egy alkalommal küldöncöt menesztett a
szomszédos estanciába, és az ember — egy mulatt — nem tért vissza.
Keresésére indultak. Az ösvényen megtalálták holttestét, egy hatalmas
surucucu szorosan rátekeredett. A kígyó már összeharapta az ember
egész testét, de csak harapdálta tovább a halottat, amíg bele nem fáradt
és mérge ki nem fogyott.
A következő telepnél a tulajdonos és felesége már várt bennünket.

344
 — Tudtuk, hogy idegenek közelednek, mert a csirkék összedugták a
fejüket — mondották. — Ez mindig azt jelenti, hogy napszállta előtt
érkezik valaki.
Beszéd közben az ember megemlítette a salamantának57 nevezett
különös kígyót. Erről a kígyóról már korábban is hallottam.
Vendéglátóm nagy, sárga hüllők gyanánt írta le e kígyókat, amelyek
sötét kereszt-jelzést viselnek hátukon és ezekben az őserdőkben élnek.
Lehetséges, hogy a „Bozótok Urának” valamilyen különlegesen nagy
fajtájához tartoznak — sohasem találkoztam velük, ami talán szerencse
is, mert házigazdám szerint különlegesen gonoszak.
Vele együtt mentem az erdőbe, hogy utána nézzünk, nem tudnék-e
elejteni egy majmot, és amint elhaladtunk egy fa mellett, mintegy 10
lábbal a talaj fölött levő odvából vékony, éles, jajgató hangot hallottunk.
Vendéglátóm felkapaszkodott a fára, jóval az üreg fölé, és többször
egymás után belelőtt a lyukba. Mint egy ugró krampusz, úgy ugrott ki
egy surucucu a levegőbe, földre pottyant, majd tovasiklott az
aljnövényzetben. Ha bármelyikünk közelébe került volna, a kígyó
biztosan megharapja. Így is meleg pillanatokat okozott. Most már
bizonyítékom van arra a történetre, hogy ezek a hüllők alvás közben
jajgatnak, s ez emlékeztet azokra az anacondákra, amelyek éjszakánként
bánatos, hátborzongató hangot adnak ki. Nemegyszer hallottam
félelmetes siránkozásukat.
Innen ösvény vezetett kelet felé, Ilheosba. Délre és nyugatra a vadon
az indiánok kezében volt, akik hébe-hóba kijöttek az erdőből maniókát
gyűjteni az ültetvényeken, de egyébként nem háborgatták a telepest és
feleségét. A telepes azt állította, hogy az övé az utolsó farm a Rio de
Ourónál, ezen túl már a szűz vadon terül el. Annyi bizonyos, hogy
tovább már semmilyen ösvény sem vezetett. Elhagyva vendégszerető
barátainkat, nekiindultunk az úttalan vadonnak.
Mindenütt indiánok jeleivel találkoztunk, leginkább a hegyes
nyársakból készített csapdák formájában, melyeket a has magasságában
helyeztek el azzal a szándékkal, hogy a vigyázatlan támadók
beleszaladjanak. Számomra ez meglehetősen értelmetlennek látszott,

57 A leírás alapján azonosíthatatlan kígyó.

345
mert csak az akadhatott fenn ezeken a lándzsákon, aki éjszaka vakon
rohant előre, normális körülmények között ugyanis legfeljebb az ember
bőrét karcolhatták meg, ha nem vette észre idejében. Lehet, hogy
mérgezettek, ez esetben egy karcolás is életveszélyessé válhat.
Találkoztunk itt egy másfajta csapdával is, mégpedig a földbe ásott
hegyes cövekekkel, amelyek mögött a bozótban elrejtve lándzsa állt ki.
Az elképzelés szerint a mezítlábas áldozat a hegyes cövekre lépve
belezuhan a rejtett lándzsába.
Telepes barátunk tévedett, ha azt hitte, hogy az ő ültetvénye az utolsó,
mert öt nappal azután, hogy elbúcsúztunk tőle, véletlenül járt ösvényhez
érkeztünk. Ezen haladva jó karban levő ültetvényhez érkeztünk, ahol
igen ízletes cukornáddal ettük tele magunkat. Innen egy mérföldnyire
megtaláltuk az estanciát is, amelynek tulajdonosa maniókával,
kukoricával, tojással és csirkével tartott jól bennünket. Láthatóan
meglepődött Felipe mély meghajlásain, amin persze nem csodálkoztam.
Folytonos hajlongása engem is eléggé zavart, de nem volt szívem Felipét
leszoktatni erről.
Ekkor már szinte kétségbeestem, hogy mindenütt ösvényeket és
településeket találok, ahol már teljesen vad és szűz erdőt vártam. A
moradorok oly tudatlanok voltak mindazzal kapcsolatban, ami saját
ültetvényük határán túl terült el, hogy mindegyikük azt hitte, hogy az ő
farmján túl már nem élnek civilizált emberek. A Rio de Ouró-i különös
rejtély szétpattant, mint a buborék. Igaz, az ültetvények és az estanciák
meglehetősen nagy távolságra voltak egymástól. Ezek az emberek
éppúgy, mint a határvidéki telepesek az Egyesült Államokban, állandóan
újabb területeket hasítottak ki maguknak a vadonból, ez lett azután egész
világuk, és semmit sem tudtak arról, hogy tőlük jobbra vagy balra más is
hasonló módon jár el. Ha szomszédos ültetvényekről tettünk említést
előttük, mindig meglepődtek, mert azt hitték, hogy tökéletes
magányban, elszigetelten élnek.
Most már úgy tűnt, hogy valóban a legutolsó telephez érkeztünk,
nemcsak azért, mert a nyugat-délnyugati irányban, amerre tovább
akartunk menni, sem csapás, sem ösvény nem vezetett, hanem mert a
morador házikójából gyakran láttunk az ültetvényen túl indiánokat, akik

346
felénk nyilaztak. Azt az ötletet, hogy egyedül behatolunk e vadak közé,
teljes őrültségnek tartották.
Amikor elindultunk, rákezdett az eső. Éppen újhold volt, az eső több
napon át zuhogott, és szenvedéssé tette haladásunkat. Az erdőben
egyetlen napi kiadósabb eső után is lehetetlen megszáradni, az állandó
nedves ruha pedig igen leverően hat a kedélyekre. Felipe egészségére
panaszkodva egész idő alatt nyögdécselt, és én magam is éreztem, hogy
lelkesedésem szertefoszlik. Ennek ellenére tovább cammogtunk, és
eltekintve a jelentéktelen kis kihegyezett cövekektől, három napon
keresztül semmi nyomát sem láttuk az indiánoknak. Akkor egyszerre
több csapásra bukkantunk, melyek egy darabig vezetni látszottak
valahova, később azonban beleolvadtak a sűrűségbe — a bennszülöttek
gyakran alkalmazták ezt a cselt, hogy félrevezessék szomszédaikat.
A következő nap egy alig látható ösvényen haladva kis folyó partján
levő régi táborhoz érkeztünk, nyolc alacsony kunyhó állt itt, nem is
kunyhó, inkább csak menedékhely, körülöttük pedig szétszórtan egy
csomó feltört cusi dió héja és nagy csigahéjak hevertek. A tábor azt a
benyomást keltette, mintha két-három nappal korábban vagy 14-16
ember tartózkodott volna itt. A közelben levő fákon durva hasításokat
lehetett látni, amiből arra következtettünk, hogy az indiánoknak késük is
volt, valószínűleg a Gongugy környéki telepesektől lophatták. Fél
mérfölddel távolabb egy másik, az előzőnél régebbi és nagyobb tábort
találtunk, talaján ugyancsak szétszórva hevertek a dióhéjak és csigahéjak.
A cusi diót a Gongagy vidékén mindenütt meg lehet találni, magas
pálmán több százas fürtben terem, héja rendkívül kemény és 1-3 diót
tartalmaz. A dió kétszer akkora, mint a mandula, olajtartalma nagy. Íze
hasonló a kókuszdióéhoz, és e vidék indiánjai nyilvánvalóan kiváló
eledelnek tartják. A tábor közelében láttunk egy üres méhkaptárt is,
amelyből nagyobb darabot kihasítottak; valószínűleg a méz is
hozzátartozott étrendjükhöz. A nagy csigák nyilvánvalóan ízletesek
lehettek, de hogy az indiánok hol találták e csigákat, azt nem tudtuk
felfedezni, mi egyet sem láttunk, s így mintát sem hozhattunk belőlük.
Más, hirtelen megszűnő ösvényeket követve egy patakhoz érkeztünk,
amely csodálatosan szép erdőn csörgedezett keresztül. A patak mentén
felfelé folytattuk az utat, mígnem egy harmadik táborhoz érkeztünk,

347
amelyet a jelek szerint több hónappal ezelőtt hagytak el. Itt azonban már
jól épített kunyhókat találtunk, az egyikbe be is szállásoltuk magunkat.
Innen fél mérföldre ismét táborra bukkantunk, de indiánokat most sem
láttunk. Nagyon reménykedtem abban, hogy találkozunk velük, hiszen
számos bizonyíték mutatta, hogy a területükön járunk, s most akár
szándékosan, akár véletlenül történt, de mindig elkerültek bennünket. A
vidéket itt számos patak szeli át, köztük nehezen megmászható magas
szirtek emelkednek. Úgy tűnt, hogy ezek az indiánok főként a mi
útvonalunktól északra levő lankás területen élnek. Valószínűleg nem is
lehettek túlságosan sokan.
Néhány nappal később olyan ösvényre bukkantunk, amelyet
nyilvánvalóan civilizált ember készített. Ezen haladva délnyugat felől
egy településhez érkeztünk, a Rio Buri mellett. Ez a folyó a Rio Novo
mellékfolyója, amely maga a Gongugyba torkollik. Keresztüljöttünk
tehát az erdőn. A Rio Novo mentén két vagy három telepes élt, egyikük,
Senhor Marcelino, hithű baptista volt, aki házának vendégszeretete
mellett egy ziháló harmóniumon eljátszott himnuszokkal és egyházi
énekekkel is traktált bennünket.
Felipe hangulata jelentősen megjavult abban a pillanatban, amint
ismét telepesek közé kerültünk. Az állandó eső, amelyben az erdei menet
egész ideje alatt részünk volt, mindenkit lehangolt volna, és a hatalmas
erdei fák sötét alagútjának komor hangulata súlyosan nehezedett ránk.
Az ágakról lelógó szakállas moha fokozta az erdő zord titokzatosságát, s
a fölénk meredő bütykös ágak azt az érzést keltették, mintha hosszú
karmok lennének, amelyek meg fognak ragadni bennünket. Nem
éheztünk, mert majmokkal, fürjekkel és foglyokkal nagy számban
találkoztunk, Felipe egy lajhárt is lőtt, amely azonban igen rosszízű
ételnek bizonyult. Indiánokat sem láttunk, és egyetlen olyan házat sem
találtunk, amelyben a fények sohasem alszanak ki, jóllehet az Ouro
környéki vadászok szerint ezen a vidéken léteznek ilyenek. Az a
reményem, hogy a Gongugy területen valami érdekeset fogok találni,
most teljesen szertefoszlott. Ennek ellenére a vidék kiválóan alkalmas a
letelepedésre, nem egészségtelen, és a fakitermelés szempontjából óriási
lehetőségeket rejt magában, mert az egész államban nem található az
itteninél jobb minőségű fa.

348
 Jó ösvényen kapaszkodtunk fel egy magas csúcsra, majd onnan le a
Rio Colonia völgyébe, ahol korábban egy falu állt, amelyet azonban a
patajoz indiánok eltüntettek a föld színéről. Két nappal később Bahía
Brancánál elértük a Verruga-Ilheos utat. Szerettem volna ezen az úton
keresztül a Rio Pardóhoz menni, abban a reményben, hogy közben
találkozom a „fekete” tapajoz indiánokkal — ha egyáltalán meg lehet
őket találni —, de Felipe gyengélkedett és oly sokfajta betegségről
panaszkodott már, hogy okosabbnak tartottam, ha folytatjuk az utat
Verrugába.
Paulino dos Santos ezredes, egy ismert és nagy vagyonú politikus, a
Duas Barras-i farm tulajdonosa elszörnyülködött arra a gondolatra, hogy
két senhor gyalog menjen, és ragaszkodott ahhoz, hogy az ő öszvéreinek
a hátán tegyük meg az utat Verrugába. Mivel a sár az úton egyre
mélyebbé és egyre tapadósabbá vált, előzékenységét szívesen fogadtuk, s
így az út hátralevő részét meglehetős fényűzés közepette tettük meg.
Felipe ragyogó hangulatban volt!
Verrugában ugyanannál az embernél laktunk, aki korábbi
látogatásunk során is házigazdánk volt, kedvessége nem merült ki
azonban a vendéglátásban, hanem öszvéreket is szerzett, hogy a Rio
Pardo-i út első részét azokkal tegyük meg.
Caximbónál keltünk át a Pardón, majd jó ösvényen folytattuk utunkat
a déli part mentén számos estancián keresztül; mindegyikük most
kezdett magához térni az 1914-es árvíz pusztításából. Megmásztuk a
Couro d'Antának nevezett magas hegyet, amely a környező terület felett
uralkodik. Mindenáron fel akartam jutni a hegytetőre, hogy több
helymeghatározást végezzek, s ezért egy Vasurino nevű öreg néger
ültetvényéhez lovagoltunk, aki szívesen felvezetett minket a csúcsra. A
hegy lábánál valaha jezsuita missziós épület emelkedett, de a missziós
papok eltávozása óta az indiánok nem engednek senkit sem letelepedni a
folyó északi partján.
Kétnapos kemény hegymászás után értünk fel a csúcsra, a nagyszerű
kilátás azonban kárpótolt bennünket a fáradságért. Úgy tárult ki alattunk
az erdő, mint valami térkép: a sötét, zöld szőnyeget itt is, ott is apró
tisztások szakitották meg, a távolban pedig a folyók ezüstös csíkja zárta
le a kilátást. Messze észak felé a Cerro Pelado, kelet felé pedig a Salobro

349
vonulatait láttuk, ahol valaha virágzott a gyémántipar az Una folyó
forrásvidékén. Teljesen tisztán láttuk Bahía Brancát és a Verrugából
idejövet használt ösvényt. Ha bármilyen „eltűnt város” terült volna el az
erdőben, azt innen észre kellett volna vennünk. Délnyugat felé, mint
hatalmas szirt emelkedett ki Maquiqui titokzatos sziklatömbje, fele úton
Jequitinhonhához. Rengeteg babona tapad e sziklához, különösen az
indiánok körében.
A hegyoldalon mindenütt indián nyomokat találtunk, és Vasurino
elmondotta, hogy a bennszülöttek gyakran másznak föl a csúcsra, és
innen figyelik a folyó déli partján levő estanciákat. A meredek
hegyoldalak erdőségeiben nagy tömegben lehetett találni a poalhát, vagy
jobban ismert nevén az ipecacuanhát. A környéken orvosságnak
használják, és kétségkívül jóval korábban felfedezték gyógyító
tulajdonságait, mielőtt köptető- és hánytatószerként a nagyvilágba került
volna.
A folyó festőien szép völgyében haladva két nap után Angelinhez
érkeztünk, ami félig estancia, félig már falu. Itt található egy 300 yard
hosszú barlang, amelyet templommá alakított át két pap, akik évekig
éltek itt. A barlang mészkőből és homokkőből képződött, és belsejében a
hatalmas cseppkövek lenyűgöző hatást keltenek, mintha óriási
orgonasípok lennének.
— Mit szólnál ahhoz, ha innen ismét bevennénk magunkat az erdőbe?
— kérdeztem Felipétől. — Jó kiindulási pontnak tűnik, és nem lehetünk
nagyon messze a fekete indiánoktól.
Felipe nem válaszolt. Egy idő óta már ismét fütyörészni kezdett, ami
biztos jele volt annak, hogy a vadonban való tartózkodás befejezésére
számít, de az arcán hirtelen szétáradó vértanú kifejezés és a búsan
lehorgasztott fej mind arra figyelmeztetett, hogy hiábavaló lenne a terv
támogatását várni tőle:
Az angelini jó emberek öszvéreket ajánlottak fel nekünk a következő
útszakaszra, és a folyó mentén lefelé megtett egynapos menet után Novo
Horizontéba értünk. Nyomorúságos viskók csoportjából álló partmenti
telep volt ez. Közel a helyhez, a folyó medrében még mindig látni
lehetett az 1914-es árvíz előtt fennállott falu romjait. Itt is sikerült
megtakarításokat elérnünk, mert szokás szerint egyetlen vendéglátónk

350
sem volt hajlandó pénzt elfogadni. Csaknem sértés-számba ment, ha
megpendítettük ezt a kérdést! Akár gazdagok, akár szegények voltak,
teljesen egyformán viselkedtek, és a hálás köszöngetés mellett az
egyetlen viszonzás a szokásos „Dius lhe pague” — „Isten fizesse meg”
volt.
Jacarandában egy kövér néger asszony látott vendégül bennünket a
legpiszkosabb szállodában, amelyben valaha is laktam, ez pedig sokat
mond! A 300 házból álló, csaknem virágzónak nevezhető kis város a
Salobro gyémántmezőinek folyami kikötője volt. Ezek a mezők valaha
gazdagon adták a gyémántot, de ma már — úgy mondják — kimerültek.
Több ízben gazdát cseréltek, de mióta a rabszolgamunkát megszüntették,
nem bizonyultak kifizetődőnek. Mint a brazíliai gyémántmezőknél
általában, nehéz megállapítani, hogy a gyémánt honnan származik. A
folyók medrében éppúgy találtak gyémántot, mint a kőzetekben
beágyazva.
Jacaranda közelében nagy mennyiségben található a piasaba pálma,
amelynek serte-szerű szőrét a kefeipar használja fel; e vidéknek ez az
egyik legfontosabb kereskedelmi cikke. Távolabb, a folyó felső szakasza
irányában hatalmas tisztásokat lehet látni, amelyeken valaha az aymoré
indiánok falvai álltak, ma már a Jequitinhonhától északra egyetlenegy
sem létezik. Csúnya fajta az aymoré indián. Espirito Santo államban most
is az ő kezükben van a vadon és a parti szakasz; függetlenek maradtak,
és nem háborgatták őket.
Jacarandából Cannavieirasba az utat nagy csónakon tettük meg,
amelyen még egy pálmalevelekből készített nagy kajüt is állt. Sok
hasznát nemigen vettem, mert a szűk helyen rajtam és Felipén kívül még
három brazil is szorongott, s a levegő olyan kibírhatatlan volt, hogy én
inkább egész idő alatt kint tartózkodtam, a zuhogó eső, a villámlások, a
nedves ruha és a kellemetlen hideg ellenére is.
Az óceáni friss légáramlat izgalommal töltött el, amikor a kora reggeli
órákban Cannavieirasba érkeztünk, és a felkelő nap ragyogó fénye
megcsillant a vitorlások árbocain. A városról alig tudok mit mondani,
benyomásaim kizárólag a piszkos, gazzal benőtt utcákra és a rengeteg
olasz kereskedőre korlátozódtak.

351
 Úgy volt, hogy Felipe innen visszatér Rio de Janeiróba, mert úgy
véltem, hogy a tervezett további felfedező utakat egyedül jobban végre
tudom hajtani, mint vele. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Bahíáig
elkísérjen engem egy 70 tonnás brazil parti schooneren, amelynek
kapitánya fejenként 10 shillingért hajlandó volt hajójára venni
bennünket.
Amikor Bahíában partraszálltunk, be kellett mutatni az oltási
igazolványokat, és így egy orvost kellett keresnünk, aki kiállítja a
bizonyítványt, akár beolt bennünket, akár nem. Az orvos várószobája a
konyhára nyílt, amelyben ordító gyermekek, kutyák és legyek
nyüzsögtek. Éppen valami családi összejövetelt tartottak, az orvos
felgyűrt ingujjal a bendzsók és gitárok pengetésére egyik kezében a
késsel, másikban az oltóanyagot tartalmazó üveggel verte a taktust.
Gondosan sterilizálta a kést, majd utána, amíg kezet mosott, letette egy
piszkos székre. Oltás közben alkoholbűzös lehelete mint fullasztó felhő
terjengett körülöttem. Felipe is alávetette magát az operációnak, majd
mindketten megkaptuk a bizonyítványokat, amelyeken az orvos, egész
írástudományát összeszedve, kitöltötte a szükséges rovatokat, és
bonyolult vonalakkal kicirkalmazta névaláírását. Csirkék ugráltak
lábaink között, miközben kinyitottuk az ajtót és az utcára léptünk.
Cannavieiras a hajózás szempontjából nehéz kikötőnek számít.
Bejáratát alacsony homokzátony keresztezi, amelyen parti szél esetén
veszedelmes keresztüljutni. A Vitoria — így nevezték a schoonert — a
torkolatból kifelé haladva zátonyra futott, ami éppen annyi késedelmet
okozott, hogy a kapitány még a fedélzetre tudott venni egy utolsó
pillanatban érkezett és már rendkívül „illatos” nyersbőrszállítmányt. A
legénység öt matrózból, egy szakácsból, egy hajósinasból, két disznóból,
két kutyából és két pulykából állt, ezenkívül még két asszony utazott a
hajón, akik Felipe-hez hasonlóan az út kezdetétől a végéig tengeri
betegségben szenvedtek.
A schooner árbocainak nem voltak rögzítő kötelei, s hogy ilyen
kockázat mellett a Vítoria baleset nélkül tette meg az utat, csodaszámba
ment! Elhagyva a homokzátonyt a tengernek fordultunk, szemben az
erős hullámzással és a heves széllel. A legkritikusabb pillanatban aztán a
hajó fő húzókötele elszakadt. Felipe és az asszonyok a kajütben

352
tartózkodva meg haltak a világ számára, a fedélzet azonban valóságos
tébolydává vált. Emberek rohantak föl és alá, mindenki mindenkinek
parancsokat osztogatott, melyeket senki sem vett figyelembe, a hullámok
többször átcsaptak a hajón; és a disznók visítozva gurultak a fedélzeten
az egyik vízkieresztő réstől a másikig. Valahogy mégis kijutottunk a
partmenti szakaszról, és csodával határos módon elkerültünk egy éles
korall-zátonyt is. A hatalmas mulatt kapitány energiájának köszönhetjük
csak, hogy a hajó felett ismét sikerült visszaszerezni az uralmat és az út
további részét izgalmak nélkül tettük meg.

Bahíába érkezve Felipe elbúcsúzott tőlem, és később hallottam, hogy

nem sokkal azután, hogy Rióba érkezett, megnősült. A konzulátuson
magamhoz vettem postámat, majd átkeltem a kikötőn Cachoeirába és
São Felixbe, a Rio Paraguassu torkolatánál egymással szemben fekvő két
városba, ahonnan vasútvonal vezet az ország belsejébe, a
gyémántmezőkre. A vasút végállomása ebben az időben Bandeira de
Mello volt, itt Dona Lydia szállodájában szálltam meg, amely egyike volt
a legjobb és legtisztább brazíliai szállodáknak, és az étkezés is
elsőrangúnak bizonyult. Itt tartózkodásom tehát valódi felfrissülést
jelentett az általában piszkos és kényelmetlen kisvárosok után.
Bandeira de Mellóban öszvéreket béreltem Lencoesig; ez az egyik fő
központja a bahíai gyémántiparnak. Annak a hegycsoportnak nyugati
végén fekszik, amely egészen a nagy Sincora-hegyláncig terjed.
A garimpeirók, gyémántkeresők ezrei töltik egész életüket azzal, hogy
nap nap után felássák a fövenyt, drágakőkutatásuk azonban általában
eredménytelen marad. Ez a lélekölően egyhangú munka csak a
legnyomorúságosabb létezés feltételeit tudja biztosítani. A
legkülönfélébb járványok sújtják ezeket az embereket, és ha valamelyik
szerencsésebb munkásra ideig-óráig rámosolyog a szerencse, azt hamar
elűzi a „politica”. Olykor-olykor találnak kis gyémántdarabokat, színük
tiszta, de ritkán haladják meg a fél karátot. Kék, vörös, zöld, borszínű,
fehér és barna kövek kerülnek elő időről időre, és elég egyetlen ilyen
követ megtalálni ahhoz, hogy a garimpeiro reménykedve évről évre
tovább folytassa a munkát. Ahol a hegyvonulatok között vagy azok

353
Himnusz a naphoz
Dél-Amerika régi városainak rejtélyét még nem oldották meg

Útban a Katantika hágóhoz

355
közelében víz található, ott a garimpeirók azonnal összegyűlnek és a
fövenymedret feltúrva gyémánt után kutatnak. Az igazi hasznot a
felvásárlók vágják zsebre, mert Leneoes-ban a drágakőpiac oly kedvező,
hogy a magasabb ár kedvéért gyakran még a messze délen fekvő
mezőkről is idehozzák eladni a gyémántokat.
Nem hiszem, hogy a gyémántkitermelés a végéhez közeledne, mert
valószínűleg új mezőket fedeznek fel és megtalálják a gyémántot rejtő
kőzetet is. Gyémántmosással foglalkoznak minden folyónál az Atlanti-
parttól egészen a Mato Grosso legnyugatibb vidékéig és a 11. szélességi
foktól egészen São Paulóig.
Két öszvért vásároltam, az egyiket felmálháztam, a másikra ráültem,
és elindultam egyedül. Összesen három hónapig voltam távol, és amikor
már megszoktam a magányos utazást, sokkal könnyebbnek találtam,
mint ha egy vagy két alkalmatlan útitárssal kellett volna barangolnom a
vadonban. A magányosság nem elviselhetetlen akkor, ha a kutató
szenvedély uralja az ember gondolatait. A fő hátrány abban jelentkezett,
hogy ha olyasmit találtam, aminek tudományos vagy régészeti értéke
volt, hiányzott a szemtanú, aki megerősíthette volna állításaim igazságát.
A fő cél azonban az volt, hogy félrehúzzam az ősi múltat takaró fátylat
— megbizonyosodjam a hamis nyomokról és megállapítsam a helyes
utat. Ekkor lehet majd expedíciót szervezni az igazi felfedező útra,
Elegendő adat állt már rendelkezésemre, amelyek mind parancsolóan
szükségessé tették, hogy ismét útrakeljek. A későbbiekben következő
célzások és figyelmeztetések meg fogják értetni e kutatás rendkívül
érdekes természetét. A megfelelő társakkal, a megfelelő szervezettel és a
helyes út ismeretének birtokában meggyőződésem, hogy eredményesen
végére lehet járni e dolgoknak. Három oldalról próbáltam már ki a
vadonba vezető legmegfelelőbb utat; éppen eleget tapasztaltam már
ahhoz, hogy érdemes legyen kockázatokat vállalni a további
tapasztalatokért, és úgy hiszem, olyan történettel fogunk visszatérni a
következő expedícióból, amely izgalomba hozza majd a világot!

356
 XX. FEJEZET

AZ IDŐK HAJNALÁN

D
ÉL-AMERIKÁNAK az európaiak érkezését megelőző történetére
csak régészeti maradványokból, geológiai változásokból, és —
bizonyos fenntartással — a bennszülött népek hagyományaiból
lehet következtetni. E források egyikét sem tanulmányozták még
mindenre kiterjedő alapossággal. A hivatalos levéltárak csakúgy, mint a
történésztársaságok és missziók irattárai (amelyek saját idejükben oly
ragyogó munkát végeztek) tartalmazhattak olyan adatokat, amelyekről
ma már nem tudunk. Az etnológusok részletes jelentéseket közöltek a
folyómenti indiánok szokásairól, életkörülményeiről és nyelvéről, de sok
tévedés származott abból, hogy a folyók közötti területek bennszülött
népét komolyabban nem tanulmányozták.
A kontinens földrajzi alakja a viszonylag nem túlságosan távoli
időkben teljesen megváltozott. Tudjuk, hogy az Andok még mindig a
változás szakaszában van, különösen a nyugati vulkanikus terület sok

357
működő vagy már nem működő tűzhányójával. Legmagasabb csúcsain
az örök hó és jég vonala fölött tengeri kövületeket találtak. Cerro de
Pasco, Jatunhuasi és a Peruban levő más, magasabban fekvő helyeken, 14
000 láb magasságban és jóval az erdőhatár fölött a bőséges
szénelőfordulások bizonyítják, hogy ami ma a világ teteje, az valaha
mélyen fekvő, szénné változott őserdő volt. Az óceán fenekén a Panama-
öböl és a Galapagos-szigetek között szétszórtan még mindig fatörzsek
találhatók. Az Andok keleti lábánál, a déli szélesség 15. fokánál
tömegével található a cölöpépítmények agyagja, gazdag, megkövesedett
tengericsiga-maradványokkal. Gyakorlatilag a Kordillerák keleti lábánál
elterülő egész vidék 10 fok hosszúságban valaha viz alatt levő óriási,
szénben gazdag vidék volt.
A Guayaquil-öböltől messze dél felé, egészen Valparaisóig egy 30-300
mérföld szélességű párkány húzódik a hegyek lába és a Csendes-óceán
között. Ez a párkány elsivatagosodott, mert eső itt nem vagy csak alig
esik. Néhány kis folyó siet itt a tenger felé, közvetlen környékük talaja
termékeny, de azon túl semmi más nincs, csak homok, amelyet az év
felében a camanchaca, a „skót köd” nedves palástja borít. Ez úgy
keletkezik, hogy az Antarktiszról kiinduló és a tengerpart mentén felfelé
haladó jéghideg Humboldt-áramlat vize a tropikus nap perzselő tüzére
párolgásnak indul. A régebbi kőzetekből felépült parti vidék és a sokkal
későbben alakult Kordillerák között fekszik az Altiplano — az Andok
nagy fennsíkja amely valaha egy hatalmas tó feneke volt. Ennek
maradványa most a Titicaca, a Poopo, a Coipasa és a hótakaró alatt levő
többi szétszórt kis tengerszem.
A keleti őserdőkből felszálló meleg légáramlatok hatalmas esőzések
alakjában csapódnak le a Kordillerákra, ahonnan aztán elfolynak a
rendszertelen útirányban haladó hatalmas folyók hálózatába. amelyek
később az Amazonas és a kisebb Paraguay mellékfolyóivá válnak. A
hegyi patakok mostani medre fölött, néha derékszögben keresztezve
ezeket, ma is megtalálhatók egy régi folyamrendszer aranyban gazdag
csatornái, világosan 'bizonyítva az idő és a földmozgások által
létrehozott felszíni változásokat. Ennek bizonyítékait mindenütt meg
lehet találni, szükségtelen tehát még részletesebben foglalkozni vele.

358
 Trovessart-nak valószínűleg igaza van, amikor azt állítja, hogy a
harmadkor végén a két Amerika nem függött össze egymással és Brazília
óriás szigetként emelkedett ki a tengerből. Távolabb nyugat felé állt egy
másik sziget, a jelenlegi csendes-óceáni partvidék, amely — ha
következtetni lehet a viszonylag sekély fenékmélységből — dél felé
egészen a Húsvét-szigetig terjedt. A jelenlegi Amazonas folyamtól
északra valószínűleg egy harmadik sziget terült el, amely egészen a
Karib-tengerig nyúlt. Az Atlanti- és a Csendes-óceánt a Karib-tenger
kötötte össze.
Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a Csendes-óceánban
egyidejűleg azzal a változással, amely Amerika jelenlegi tömbjét
létrehozta, hatalmas kontinens, vagy legalábbis nagy szigetek csoportja
tört darabokra. Maradványai megtalálhatók a Marquesas, a Sandwich-
szigeteken, a Carolinákon, Tahitin, Pitcairnen és egy tucat más szigeten, s
mindez meggyőző érveket szolgáltat az előbbiekhez. Hooker 77 olyan
növényfajt ismer, melyek közösek Új-Zélandban, Tasmániában és Dél-
Amerikában.
3 fok szélességben és 21 fok hosszúságban dél felé különös gránit
övezet húzódik Trinidadból Vitorián és a Rio de Janeirón át végig az
egész kontinensen. A Parana és a Paraguay-folyóknál ez jól látható, mert
a cukorsüveg alakú gránitsziklák meglepő váratlansággal emelkednek ki
a vízből, vagy a parti síkságból. Ez a vonulat a Guanabara-öbölben nagy
hegyekké nő, és ez a gránittömb teszi Rio de Janeirót és — kisebb
mértékben — Vitoriát, a világ legfestőibb kikötőjévé. Ezek a
gránittömbök ismét annak a hatalmas földmozgásnak a bizonyítékai,
amely éppoly könyörtelenül változtatta meg Brazília keleti felét, mint a
csendes-óceáni partvidéket. Minas Geraisnál sok nem működő kráter és
ma is működő meleg forrás található, s bár ma már egyetlen tűzhányó
sem működik itt, valaha ez volt a központja egy igen nagy kiterjedésű
vulkanikus területnek. A Paraguassu és a Contas folyó felső szakaszánál,
Bahía államban, lekopott hegykonglomerátum látható, amelyet hatalmas
hasadások szabdalnak keresztül. Ezekben futnak a kis folyók, és ezeknek
fövenyében találják a gyémántot. Lençóestól északkeletre alacsonyan
fekvő síkság terül el, amelyből oly bőségesen kerültek elő az
ősállatmaradványok, hogy joggal feltételezhető: itt valami hirtelen

359
katasztrófa történt. Az államnak ezen a részén sok-sok mészkőbarlang
van, a víz azonban már eltűnt belőlük. Meglehetősen nagy mennyiségű
salétromot és konyhasót találtak itt, kelet felé, Bahía várostól északra
pedig szenet és bitument.
Peter Wilhelm Lund, a dán természettudós írta:
„A brazíliai központi fennsík természete arra mutat, hogy az valaha
egy hatalmas kontinens része volt, amikor még a szárazföld nagy részét
az óceán vize borította, vagy pedig kis szigetek formájában emelkedett ki
a tengerből. Ennek következtében Brazíliát kell tekintenünk bolygónk
legősibb szárazföldjének. ”
Felismerve ezeket a tényeket, a dél-amerikai köztársaságok
irattáraiban porosodó, alig ismert jelentések és hagyományok fényénél
majd fel lehet állítani néhány elméletet a kontinens történetéről a
hódítást megelőző időkből.
Olyan hagyomány forog közszájon, amely a hódítás korában is élt a
bolíviai indiánok közölt, s ez a hagyomány rendkívüli jelentőségű
mindazok számára, akik valaha is meg akarják oldani az ismeretlen
Brazília rejtélyét. Arról szól ez, hogy a musuk — egy brazíliai nép — a
karib betolakodók barbárságáról hallva, körülvették magukat az
uralmuk alatt álló legvadabb törzsekkel. Ezeknek azt a parancsot adták,
hogy mindenkit, aki megkísérli átlépni az ország határát, öljenek meg.
Ilyen módon teljesen elvágták magukat a külvilágtól. Ettől az időtől
kezdve létezésük tudata legendává vált a belső területek legtávolabb lakó
indiánjai között is — ámbár a ferencrendi misszionáriusok jelentései
szerint évente zarándokok keresték fel őket, még olyan távolságról is,
mint a bolíviai Caupolican. A zarándokok ezzel tiszteletüket fejezték ki a
„musuk császára” vagy, amint néha nevezték, „a Nagy Paitití” iránt. A
zarándokok gyöngyöket, fémeszközöket és borostyánkövet vittek
magukkal, ami nemcsak meglepte a spanyolokat, hanem feltüzelte a
kincs után való sóvárgásukat is. Ez volt az első célzás a mesebeli
ambayára vagy manoára, aminek következtében rengeteg emberéletbe és
milliókba kerülő hiábavaló kutatás kezdődött. De ezeknek a kutató
utaknak lett az eredménye az Amazonas-medence vízrendszerének korai
megismerése is. Az így szerzett földrajzi tudás korántsem volt teljes, de
hosszú távra tekintve többet ért, mint a Paitití kincse. A folyókat még ma

360
sem ismerjük teljesen; csak rá kell pillantanunk bármelyik jobb térképen
a pontozott vonalakra, hogy ennek tudatára ébredjünk.

361
 XXI. FEJEZET

A FÜGGÖNY LEERESZKEDIK

A
SOK-SOK ÉVSZÁZAD vagy talán évezred folyamán a belső
terület helyrajza hatalmas változásokon ment keresztül. Új
folyórendszer alakult ki, és amint a rendkívüli hegyi csapadék és
esőzés csökkenni kezdett, vagy esetleg az alacsonyabban fekvő terület
lassan felemelkedett, az ingoványos vidékek kiszáradtak. Valóban
elképzelhető, hogy a tengerből nemrégen felbukkant szárazföld továbbra
is emelkedett, csak észrevétlenül, s így egyre nagyobb terület állt
rendelkezésére a szaporodó bennszülött lakosságnak. Az ember néhány
mondattal intéz el olyan hatalmas korszakokat. amelyek a képzeletet is
meghaladják, és úgy beszél óriási földrajzi változásokról, mintha azok
egyik esztendőről a másikra mentek volna végbe. Hasznos itt
emlékeztetni arra, hogy még ma is mindenütt folyamatban vannak ilyen
változások. Itt a part- — vonalat mossa évről évre mélyebben a tenger,
ott egy falu, amely valaha a parton állott, került most több mérföldre a
víztől. Hegyvonulatok lassan emelkednek és süllyednek; mindenütt

362
átalakulás, fokozatos változás megy végbe, és csak az ember rövid
életében tűnik úgy, mintha a dolgok változatlanok lennének. A Platón
szerinti 11 000 esztendőt, amely eltelt azóta, hogy az utolsó atlantiszi
sziget a tenger alá süllyedt, csak 110 százéves ember egymás után leélt
korával tudjuk érzékeltetni. A nagy katasztrófáról a szemtanú
elbeszélése apáról fiúra szállva egészen napjainkig mindössze 184-szer
ismétlődik! Így már több hitelt lehet adni mindannak, ami legendának
tűnik, ha eszünkbe jut.
Az óriási földmozgásokat, amelyeknek következtében egy kontinens
alakult ki, vég nélküli esőzések, elképzelhetetlen erejű viharok kísérték.
Ezek később fokozatosan csökkentek vagy megszűntek.
Amint a véget nem érő tupi-karib háború egyre tovább húzódott, a
tupik, a karibok, a tapuyák és az őslakosok faji jellegzetességei
változáson mentek keresztül. Az első háromnál az volt a szokás, hogy a
leigázott törzs asszonyait a győztes magáévá teszi. Amíg a karibok
diadalmaskodtak a tupik felett, a büszke tupi asszonyok befolyása
következtében a karibok fokozatosan megváltoztak. A tupi asszonyok
büszkék voltak arra, hogy mint „eredeti leszármazottak” vérségileg
felsőbbrendűek. Az idők folyamán a karibok félig tupikká váltak,
átvették a leigázott nép mitológiáját, nyelvét és szokásait, s ilyenformán a
legyőzöttekből győztesek lettek. A harc sorsa eldőlt, amikor a nagy
veszteségeket már nem pótolták újabb, északról érkező csoportok.
A karibok, tupik és tapuyák jellemvonásainak ilyenformán létrejött
hasonlósága megnehezíti a törzsek felismerését. Ilyen volt a helyzet már
abban az időben is, amikor a portugálok felfedezték Brazíliát. A lingua
geral („általános” nyelv), a tupi nyelv természetesen minden tupi törzs
nyelve volt, de a dialektusok nagy száma jelentősen módosított rajta. A
karibok e nyelv nagy részét sajátjuknak elfogadták és feltételezhető, hogy
a karib nyelv egy része beolvadt más nyelvekbe is. A helyzet
bonyolultságát fokozza, hogy más kisebb törzsek kénytelen voltak
keveredni az őslakossággal, mert az erősebb törzsek állandóan
elragadták asszonyaikat. Ennek az eredménye megfigyelhető az Espirito
Santo környéki negrid aymoréknál vagy botocudóknál. Vannak más
törzsek is, amelyek megtartották a negroid külsőt és a kannibál
szokásokat, főleg a Guaporétől keletre.

363
 A tupi sárgás, világosbarna fajta volt, a karibok vörösek, illetve
világos rézbőrűek, a tapuyák pedig — egyesek közülük bizonyosan —
inkább afféle meleg elefántcsont színűek voltak. A hódítás idejében a
legvilágosabb színű indiánoknál szokásban volt, hogy bőrüket
megfestették az urucu bogyó vörös levével vagy más festőanyaggal; így
akarták megjelenésüket hasonlatossá tenni a tupikéhoz. Maguk a tupik
olyan festéket használtak, amellyel sárga színüket igyekeztek jobban
hangsúlyozni, mert világosabbnak igyekeztek látszani, mint amilyenek
valójában voltak; ez azután bizonyos krónikaírók között alapos
eltéréseket okozott. Úgy tűnik, hogy az „eredeti fajtá”-ról szóló tupi
hagyománynak megfelelően a sárgát tekintették a nemesség jelének.
Ma már nehéz megállapítani, hogy milyen sűrű lehetett ez a
bennszülött lakosság akárcsak a XVI. században is. Tupik és tapuyák
osztoztak az atlanti-óceáni partvidéken, de Brazília, Peru és Bolívia
területének több mint a felét a tupi törzsek falvainak ezrei foglalták el. A
jezsuiták számítása szerint nem kevesebb, mint 700 különböző „nemzet”
élt az Amazonas völgyében, és persze ők korántsem tudtak
mindegyikről. Nem a fegyveres hódítás pusztította el ezeket a
„nemzeteket”, hanem a fehér ember által behurcolt betegségek és
járványok, amelyekkel szemben védtelenek voltak.
A tupik, a karibok és a tapuyák háborúja nem szűnt meg a portugálok
érkezésével. A törzsek közti háború korszaka egészen napjainkig tartott,
és az európai nemzeteknek Brazíliáért folytatott küzdelmében a tupik
szövetkeztek a portugálokkal, míg a karibok a spanyolok, a tapuyák
pedig a franciák oldalára álltak. Mindhárom indián faj rossz lóra tett,
mint később kiderült — ugyanez történt Mexikóban és Peruban.
Szükséges itt ismét emlékeztetni arra, hogy csak azokat a törzseket,
illetve „nemzeteket” ismerték el, amelyek a hajózható folyók környékén
levő földeken éltek. A sok nagy törzs, amelyek fejlett szervezeti életet
éltek és lakóhelyük a hajóval vagy csónakkal elérhető legközelebbi
ponttól legalább egy heti járóföldre volt az erdőn keresztül, nagyrészt ma
is ismeretlenek, vagy legalábbis nem jobban ismertek, mint voltak a XVI.
században. Nagyban és egészben a tupik foglalták el az egész nyugati
részt, az inka birodalom határáig; a karibok tartották kezükben északot; a
tapuyák pedig megosztották keletet az őslakossággal keveredett

364
törzsekkel, amelyeket ugyancsak meg lehetett találni szerte a belső
területeken.
Amikor a nagyobb tupi-karib háború befejeződött, nyugaton az inka
birodalom lépett a vezető helyre.
Az inkák több — egy korábbi nép által emelt — várost és erődöt
örököltek, amelyeket különösebb nehézségek nélkül állítottak helyre a
romokból. Ahol ők maguk is kőből építkeztek — azokon a területeken,
ahol a kő volt a leginkább hozzáférhető építkezési anyag, mert a parti
területeken általában az adobét használták —, elsajátították ugyanazt a
hihetetlenül pontos, vakolat nélküli összeillesztési módszert, amely oly
jellemző volt korábbi nagyméretű kőépítményekre, bár kísérletet sem
tettek arra, hogy olyan óriási kőtömböket alkalmazzanak, mint elődeik.
A birodalom nagyjából Quitótól Valparaisóig terjedt, kelet felé pedig
egészen az Andok lábáig. Inka maradványokat találtak a Huallaga és a
Felső-Marañon erdőségeiben, és egy őrállomást a bolíviai Samaipatánál,
amely nagy architekturális készségről tanúskodott. A hagyományok
szerint a Yupanqui Inka hadsereget küldött az Amarumayo-folyóhoz —
a folyót később Paucartambónak nevezték, mai neve Madre de Dios
hogy megtámadja a „musuk császárát”, célját azonban nem érte el.
Vállalkozásának legtávolabbi pontján a hadjárat emlékére két erődöt
emeltetett, ezeket találták meg nemrégen a felfedezők. Csapataival
nyilvánvalóan Santa Cruzon és Cochabambán keresztül vonult vissza, és
a samaipatai erődöt mint támaszpontot használta vagy építette fel. Ez a
hagyomány elhihető. A visszavonulás követte az Amazonas és a
Paraguay folyamrendszerének természetes és könnyű vízválasztó
vonalát. Az invázió valószínűleg olyan súlyos veszteségekkel járt, hogy
megakadályozta a további vállalkozásokat abban az irányban; de az erről
szóló történet és a csábító cél Pizzarót is érdekelhette, mert megbízta
bátyját, hogy kísérelje meg felkutatni a helyet. Az erről a helyről szóló
tradíciókat a karib törzsek hagyományok útján megőrizték, és az Orinoco
igen sok felfedezőjét, beleérteve Sir Walter Raleigh-t is, arra ösztönözték,
hogy „El Dorado” hollétét kutassák. Mind a spanyolok, mind a
portugálok egész sor magán- és hivatalos expedíciót szerveztek e célból.
Az Orinocótól az Amazonashoz tett folyami útja után Humboldt
annak a véleményének adott kifejezést, hogy „az El Dorado”-ról szóló

365
történet ama ősi legendákra emlékeztet, amelyek országról országra
vándorolva sikeresen terjedtek el a legkülönfélébb helyeken. Ez a
történet az egyik dél-amerikai köztársaság bizonyos hadihajójának
históriájára emlékeztet, amelyet azzal az utasítással küldtek ki, hogy
keresse meg Trinidadot, a kis vulkanikus szigetet. A szigetet nem találták
meg, mire a kapitány azt jelentette, hogy a sziget közben elsüllyedt! A
tény az, hogy „El Doradót” nem találták meg az Amazonastól északra
levő térségben, és a folyami utat követve nem is találhatják meg.
Chilében él egy hagyomány a „Ciudad de los Césares” »a császárok
városá”-ról, ami csaknem azonos az „El Grán Paititi”-vel. Ebben a
történetben viszont a fejlett kultúrájú és szervezett rendben élő nép
városa a magas Kordilleráknak valamelyik rejtett völgyében terül el.
Amikor Észak-Chilében hallottam erről, a titkos völgyet dél felé, az
Aconcagua irányában képzelték el, amikor délen beszéltek erről a
völgyről, akkor viszont azt mondták, hogy északon keressem. A város
utcái ezüsttel vannak kikövezve — mesélték —, a házakat arany-tető
borítja. A lakosok jótékony elszigeteltségben élnek egy felvilágosult
uralkodó áldásos vezetése alatt; és a hely körül valami mágikus hatalom
őrködik, amely a kívülről jövők közül csupán a választott kevesek előtt
teszi láthatóvá a helyet, de láthatatlan marad minden nemkívánatos
kalandor előtt. Állítólag még a legutóbbi, a mostani időkben is többen
keltek útra a „Ciudad de los Césares” felkutatására, de mindannyiuknak
nyoma veszett.
Véleményem szerint ez a hely valóban létezik. A hagyomány régi, és
ésszerűnek látszik annak feltételezése, hogy a hódítást megelőző időkben
a Cuzco aranyváros — az inkák szent városa — hírét a chasquik, a
bennszülött hírvivők elvitték dél felé, és elbeszéléseik nyomán a város
csodás híre csak növekedett. Az inka birodalmon belül csupán hivatalos
utazásokat engedélyeztek; az indián rabszolgának vagy jobbágynak nem
volt nagyobb mozgási szabadsága, mint például a feudális Angliában.
Bennszülöttek látogatása a birodalom határain túlról elképzelhetetlen
volt, még ha a látogatni szándékozók az életért folytatott soha véget nem
érő küzdelemben szakítottak is volna maguknak időt erre. Ezeknek a
közösségeknek a vezetői — itt mindenki a közösség érdekében dolgozott
— nem engedték meg falujuk lakóinak, hogy csupán kíváncsiságuk

366
kielégítése céljából vándorútra keljenek. A történeteket esténként a
tűznél a chasquik mondták el, lenyűgöző meséket szőttek a város köré,
amelyek idővel néphagyományaik elválaszthatatlan részélvé váltak, és
így fejlődött ki a csodálatos „Ciudad de los Césares”-ről szóló rege. Még
a legdúsabb képzelőerő is nehezen túlozhatja el az ősi Cuzco csodáit.
ahol az Inka, a legfőbb szellemi és világi diktátor könyörtelen
szigorúsággal őrködött a polgári fegyelem felett.
Csaknem bizonyos, hogy a felfedezések kezdeti idején „a világos,
szinte „fehér emberek”-ként oly gyakran emlegetett indiánok nem a
tupikhoz és nem is a tupik külsejéhez hasonlítani akaró karib törzsekhez
tartoztak, mert az asszonyokról nagyon határozottan állították, hogy
testüket nem festik és nem tetoválják.
Egy másik körülmény, ami hozzájárul az általános néprajzi
zűrzavarhoz az, hogy nagy törzsek kényszerültek nyugat felé
vándorolni, és ahogy ez már történni szokott, nem tudtak együtt
maradni részben az élelem szűkössége, részben a kisebb közösségek
ellen intézett támadások miatt. A törzsek így szétbomlottak, elkülönültek
egymástól, és különböző irányokban folytatták vándorlásukat.
Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy ugyanaz a törzsi név jelenik
meg igen gyakran egymástól nagy távolságra levő vidékeken.
A legfejlettebb törzsek megőrizték egy magasabbrendű civilizáció
jegyeit és nem voltak olyan vadak, mint amilyenek esetleg manapság.
Szervezett kormánnyal rendelkeztek és egy istent imádtak. A tupik
Tupának, a Mennydörgés Istenének áldoztak, a tapuyák és a karibok
egyaránt a Napot és a Kígyót imádták. Már beszéltem a Naphoz intézett
hajnali könyörgésről, amelyet a macsubiknál csodálatosan harmonikusan
énekeltek a férfiak. A magasabbrendű törzsek jól épített házaikat egy tér
körül emelték, és olyan egészségügyi rendszerük volt, amely nemcsak a
belső területek mai civilizált falvait szégyeníti meg, hanem lényegesen
előbbre volt az egy évszázaddal ezelőtti angliai állapotoknál is.58

58 Machu-Picchu, az inka hegyi város, egy sziklás hegy tetején épült Cuzcótól

északra, az Urubamba folyó fölött. Minden házban folyóvíz volt. A

legmagasabban fekvő forrás vizét vízvezeték szállította az Inka házába, majd
utána a következő alatta levő házba. Innen a víz mindig alacsonyabb és
alacsonyabb területre jutott, majd a legutolsó háznál ismét a sziklákra ömlött, és

367
Egynejűségben éltek és házassági szertartásaik voltak. Csak a főemberek
tarthattak egynél több feleséget. A házasság volt a családi élet alapja; a
gyermekek gondos nevelést kaptak, és megtanították őket a törzsi
foglalkozásokra. A gyermekek a legnagyobb tisztelettel viselkedtek
szüleikkel szemben, hódolatot tanúsítottak őseik iránt, akiket tamoinnak
neveztek, és büszkék voltak a nemes származásra. A férfit apgauának, az
asszonyt cunhának nevezték. A többférjűség ismeretlen volt, és
halálbüntetés terhe mellett szigorú erkölcsi törvények alatt éltek.
Betegségekben nemigen szenvedtek,
A kevésbé fejlett törzsek aiupában, különálló, durván összeeszkábált
kunyhókban laktak, melyeknek elhelyezése tervszerűtlenül történt.
Fejlettebb rokonaik szemében „vadak” gyanánt szerepeltek. Emellett
minden tapuya törzsre jellemző volt a gyors tanulékonyság és a portugál
civilizációhoz való alkalmazkodás. Mind a magasabb, mind az
alacsonyabb fejlettségi fokon álló törzsek falvaiban egy főnök uralkodott,
aki felelősséggel tartozott egy legfőbb főnöknek.
Az 1661. évben Fernando Dias Paes behatolt a Paraná őserdőibe, és az
Apucarána dombjai közelében rábukkant egy hatalmas törzsre, a
guayanazokra. A legenda szerint ezt a népet három „király”
kormányozta, akik egymással csatlakozó palotákban laktak, és
mindegyiknek bizonyos meghatározott hatásköre volt. A legfőbb királyt
Tombilnak hívták, s megkülönböztetésül palotájának bejárata fölött
„címer” díszelgett, amelyet három, faágon ülő arapapagáj59 jelképezett.
Ha e madarak valamelyike elpusztult vagy elmenekült, azonnal újat
fogtak helyébe, és a lakosság babonásan tisztelte ezeket a madarakat. A
legfőbb király látta el az összes szertartásoknál a vezetői tisztet, és a nép

2000 láb magasságból zuhant le a folyóba. Minthogy valószínűleg ez a folyóvíz

vitte le a szennyvizet is, egyedül az Inka élvezhette a tiszta, friss vizet. A többiek
- jelentőségük szerint csökkenő mértékben - egyre piszkosabb vizet kaptak, a
legpiszkosabbat a legalacsonyabb színvonalon élő szegények! Lehet, hogy
tévedek — talán a szennyvizet másként távolították el, és ezt a vizet csupán
ivásra és fürdésre használták. - B. Fawcett
59 Rendkívül szép tollazatú papagáj. Díszítő elemként vagy a méltóság

jeleként főként az arakanga (Ara macao) és a katona arara (Ara militaris) tollait
használták

368
előtt mindig trónszéken ülve jelent meg, amely a királyság négy
főhercegének vállán nyugodott. Láttára alattvalói térdre borultak, a
földet csókolgatták és mindaddig ebben a helyzetben maradtak, amíg a
menet elvonult.
A második királyt Sondának, a harmadikat Gravitaynak nevezték.
Ezek nem személyi, hanem származási elnevezések lehettek. Fernando
Paes ékesszólásával, vagy egyszerűen személyiségének puszta erejével
rávette e három főnököt, hogy nagy kísérettel menjenek vele São
Paulóba. Gravitay még elindulás előtt meghalt, és hatalmát egyik
kedvenc tábornokára ruházta át. Ennek kedvéért a többiek még inkább
hajlandók voltak a kivándorlásra, és így jelentős csoport jutott el a
városba, amely abban az időben állandóan növekvő település és a
kontinens belső részébe induló portugál vállalkozások főhadiszállása
volt. Sondá útközben halt meg; és így az egész törzs teljesen Tombú
uralma alá került, aki 5000 mindkét nembeli alattvalójával érkezett São
Paulóba, A Rio Tieténél igen termékeny völgyben házakat építettek
maguknak, kukoricát és más termékeket termeltek és szállítottak a város
piacára.
Tombú nemsokára kiábrándult általában a civilizációból és különösen
a kereszténységből, mondván, hogy nem jó törvény az, hogy az Isten a
vétkest nem sújtja le a helyszínen. Makacsul ellenállt a
megkeresztelésnek, és továbbra is saját vallása és erkölcsi kódexe szerint
élt, ámbár alattvalói mind elfogadták a kereszténységet. Néhány
esztendő múlva Tombú megbetegedett, halálos ágyánál Fernando
Paesért küldött, meg akart keresztelkedni. Kívánsága teljesült, és a
keresztségben az Antonio nevet nyerte. Feladták neki az utolsó kenetet
és — amint a történetírók kenetteljesen megjegyzik — mint ájtatos
keresztény adta ki lelkét. Halála után a törzs mindent otthagyva
széjjelszóródott a vadonban.
A nálunk általánosan elfogadott történetírás szerint Brazíliát 1500-ban
fedezte fel Pedro Alvares Cabral, portugál tengerész. 1501-ben és 1502-
ben további expedíciókat küldtek erre a területre, de csak 1526-ban
érkezett ide a flotta azzal a feladattal, hogy megalapozza a felfedezést és
gyarmatot alapítson. A gyarmatot nagyban támogatta régi ismerősünk,
Diego Alvarez, akinek kalandjaival kezdődik az I. fejezet, őt pedig indián

369
felesége, Paraguassu segítette, akiről később a São Salvador-öbölbe
torkolló legnagyobb folyamot elnevezték.
A portugál kormány a brazil territóriumot örökletes parancsnokok
irányítása alá helyezte, akik engedelmességet fogadtak a koronának, és
saját költségükre gyarmatosították a vidéket. Ez a rendszer azonban nem
bizonyult megfelelőnek, s így azt 1545-ben a korona közvetlen
ellenőrzésével váltották fel, Francisco Pereira Coutinho, akire Bahía
kormányzósága hárult, Itaparica szigeténél az öbölben hajótörést
szenvedett és társaival együtt a tupinambák fogságába került, akik
foglyaikat megették. Hasonló sors jutott osztályrészül az első püspöknek
is, akit Lisszabonból küldtek ki; a püspök feszült viszonyba került Bahía
kormányzójával, és több társával együtt elhatározta, hogy panaszait III.
Dom João elé terjeszti, de útban hazafelé hajójuk az Alagoas partjánál
elsüllyedt, az utasokat pedig a kaeté kannibálok megették.
Az indiánokat a gyarmat legkorábbi idejétől fogva rabszolgaságra
kényszerítették. A portugálok megtámadták a közelben élő törzseket, és
a rabokat a legnagyobb kegyetlenkedések közepette hajtották el. Amint a
szerencsétlen indiánok fogságba estek, a jezsuiták megkeresztelték őket,
és babonás voltukat kihasználva kényszerítették munkára. Később a
kormány létrehozott egy úgynevezett „lelkiismereti tanácsot”, amely
határozatot hozott, hogy a gyarmatosok csak azokat az indiánokat
tarthatják rabszolgaságukban, akik szabályos háborúban kerültek
fogságba, akik önmagukat adták el, vagy akik már rabszolgák voltak,
amikor eladták őket. Ez vég nélküli visszaélésekhez és csalásokhoz
vezetett.
Amikor az indiánok teljesen ellenőrzés nélküli rabszolgasága már
akadályokba ütközött, megindult a fekete rabszolgák importja Afrikából,
amin a brit és portugál rabszolgakereskedők egyaránt meggazdagodtak.
Érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy az aymorék, illetve
botocudok, akik Espirito Santóban Ilheostól Vitoriáig az egész
partvidéket kezükben tartották, voltak a gyarmatosítók fő ellenségei.
Ugyanők még ma is megőrizték függetlenségüket a magas hegyekben és
az erdőségekben Espirito Santo és Minas Gerais között.
Az 1600. évben Bahía, a főváros 2000 fehér, 4000 néger rabszolga és
6000 civilizált indián lakossággal büszkélkedett. A fővárost 1763-ban Rio

370
de Janeiróba helyezték át. Rio 1555-től 1567-ig a franciák kezében volt, és
1710-ben és 1711-ben a franciák újabb kísérleteket tettek Brazília
megszerzésére. A hollandok által 1630-ban kiküldött hajóhad elfoglalta
Pernambucót, s ez 31 éven át a hollandok birtokában is maradt. Az
európai országok Brazíliát gazdag zsákmánynak vélték, és éppen ezért
figyelemre méltó, hogy a portugálok a spanyolokkal, franciákkal és
hollandokkal szemben birtokukban tudták tartani ezt a földet.
A Bandeirák, a „Zászlók” kora 1561-től 1700-ig tartott, fő funkciója az
volt, hogy indiánokat szerezzenek a rabszolgapiacok számára. A
hivatalosan vagy magánvállalkozásban végrehajtott expedíciók nem
szűntek meg teljesen a XVII. század végével; még ez után az időpont
után is alakítottak alkalmilag Banderiákat, néha bányák felkutatása
céljából, ahogy ez történt 1753-ban a Raposo által vezetett expedíció
esetében, amely rábukkant az ősi városra.
Az őslakosok, akiket megfosztottak földjüktől és könyörtelen
bánásmódnak vetettek alá, néhány esztendőn keresztül megtorlásképpen
heves támadásokat intéztek a gyarmatosok ellen.
Ezért a gyarmatosok a védelmi rendszabályokról áttértek azokra az
aktív kísérletekre, amelyeknek célja az ellenség teljes kipusztítása volt;
ennek során nagy tömegben mészárolták le az indiánokat. Erre a
feladatra mamelukokat, az európai civilizáció hálójába került indiánokat
alkalmaztak a legszívesebben, ezt azonban a jezsuiták hevesen
ellenezték. A rendnek az indiánok védelmében kifejtett tevékenysége I.
José király alatt kiváltotta Pombal márki haragját, és fő oka volt a
jezsuiták 1760-ban Brazília területéről történt kiűzetésének. A jezsuiták
távozása után az indiánok ellen még kíméletlenebb háború folyt, mert a
rabszolgakereskedés igen jövedelmezőnek bizonyult. Egy ismert brazil
író, Raymundo Pennafort a következőket írta erről:
„Brazília szegény bennszülöttjeinek köszönheti az ország
meghódítását, városai és falvai felépülését — s azt is, hogy a korai
időkben képes volt megvédelmezni magát a franciákkal, hollandokkal és
angolokkal szemben. Viszonzásul durván és kegyetlenül bántak velük,
vagyonukat kisajátították, és nemzeti örökségük utolsó maradványát is
elvették tőlük. A bennszülöttek mást érdemeltek volna a gyarmatosok

371
részéről, mint hogy tűzzel-vassal és minden elképzelhető eszközzel
irtsák őket.”
Feljegyezték, hogy Bahía egyik kormányzója abbeli elkeseredésében,
hogy fegyverrel nem képes legyűrni az ellenséget, himlővel fertőzött
bennszülötteket küldött az indiánok közé. Ezzel az eszközzel nem
százával, hanem ezrével, sőt százezrével pusztította az őslakosságot.
Íme, a korai baktériumháború borzalmas példája!
Mielőtt elítélnénk éppen a portugálokat e kegyetlenkedéseik miatt,
emlékeznünk kell arra, hogy ebben az időben minden tengeren túli
területtel rendelkező európai nép tevékenyen részt vett a
rabszolgakereskedésben. A britek, miközben az észak-amerikai
gyarmatokon afrikai néger munkásokat alkalmaztak, politikai foglyokat
is küldtek az anyaországból a nyugat-indiai szigetekre, ahol azok
megdöbbentő, a rabszolgákéval azonos körülmények közé kerültek.
Végeredményben az angolszász népek részéről a
rabszolgakereskedelmet még száz esztendővel ezelőtt is gyakorolták. Sőt,
amikor mi a finomkodó Viktoriánus idők törvényességének tetőfokán
álltunk, akkor is támogattuk a rabszolgakereskedelmet. Azt is mondják,
mégpedig megbízható források, hogy a latin-amerikai rabszolgákkal
lényegesen jobban bántak, mint Egyesült Államokbeli társaikkal. A
rendszert elítélő hangok nem hiányoztak Brazíliában, és sokan szólaltak
fel az indiánokkal szemben tanúsítandó megfelelő bánásmód érdekében.
Valószínű, hogy a tupi-karib háború óta húzódó törzsek közötti
hadakozás legalább annyi bennszülöttnek oltotta ki életét, mint az
európai hódítók puskagolyói, de a legkönyörtelenebb pusztító akkor is a
járványos betegség volt, és még ma is az.
A Bandeirák rabszolgaszerző expedícióit 1693-tól kezdve csaknem
teljesen a hasznosítható ásványok utáni kutatás váltotta fel, de ez is
együtt járt az indiánok ellen vívott háborúkkal. Az indiánokat általában
azonnal lelőtték, amint megpillantották, és ez sok helyütt még ma is így
van. Viszont, az indiánok sem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, ha
megölhetik elnyomóikat. Később az arany és a gyémánt utáni hajsza
sarkában a gumi-konjunktúra következett. Sok törzs már régebben
használta a gumit díszítésekre. Az ötletet átvették és kultiválták
Brazíliában éppúgy, mint ahogy a coca élvezetét átvették Bolíviában és

372
Peruban, és a dohányét Észak-Amerikában. A gumi-gyűjtő munkás
megjelenéséig a kinin-cserjét, vagy az ipecacuanhát, illetve poalhát
gyűjtő emberek zavarták meg az addig érintetlen folyók és erdők
magányát, és ösztönöztek további kutatómunkára. Mindez nehézzé tette
az indiánok életét. Ezrével haltak meg a közönséges náthától vagy
influenzától, és még ma is, ha az erdei népek valamilyen vásáron vagy
piacon belekerülnek a tömegbe, elég egyetlen tüsszentés ahhoz, hogy
kifejlődött ösztönös félelmükben szerteszaladjanak.
Ami Brazíliában történt, megismétlődött Bolíviában és kisebb
mértékben Peruban. Peruban a törzsek nem voltak annyira sebezhetők,
mint a bolíviai széles pampákon élők, mert a csaknem áthatolhatatlan
erdőség, amely területüket övezte, védelmet nyújtott számukra.
Armentia páter, aki később La Paz püspöke lett, megállapította, hogy a
Caupolicánban töltött ideje alatt 1870-től 1883-ig nem kevesebb mint 60
ezer indián életét követelte áldozatul a gumi!
Az indiánok fokozatos kihalása és mint független elemnek egyre
szűkebb területre való összezsugorodása ma is tart, és mellékesen
megjegyezve, kifejezett munkaerőhiányt teremtett, főleg az erdők
irtásánál és újabb szűzterületek meghódításánál. Az indiánok a
könnyebben hozzáférhető vidékeken, ha ugyan teljesen meg nem
semmisítették őket, vesztükre a missziók befolyása alá kerültek,
elvesztették függetlenségüket, és rászoktak a chacta, a cukornádpálinka
élvezetére.60

60 Ez igaz volt akkor, amikor e sorok íródtak, 1923-ban, de ina már ezekben

az országokban teljesen megváltozott a helyzet. A mai felvilágosult politika

célja: barátsággal és segítséggel megnyerni az indiánokat, és rájuk is kiterjeszteni
a polgárjogot és a teljes egyenlőséget. A beléjük rögződött gyanakvás és
ellenséges érzület eltüntetése valószínűleg nemzedékek munkája lesz még, de a
feladat felismerése és elfogadása már megtörtént. B. Fawcett.

373
Brian Fawcett Comatzival, a kalapalók főnökével

374
A kalapalók közösségi kunyhójának belseje

375
 A korai perui expedíciók közül a legnevezetesebb Gonzalo Pizarro
1541-es erdei expedíciója volt. Hernando Pizarro képzeletét feltüzelte
Atahualpa elbeszélése a Paititi-birodalomról, Manoa palotáiról és
gazdagságáról, ahol az erdők arany fényben csillogtak, és a fák között
vanília illat terjengett. Ennek az expedíciónak néhány körülménye
kevésbé ismeretes, mint a Prescott által „Peru meghódításá”-ban
elmondott rövid történet. Orellana, aki elsőnek kelt át a kontinensen,
Pizarrótól parancsot kapott, hogy szerezzen élelmet. Meglehetősen erős
csapattal elindult a folyóparton lefelé. Elérte Omaguát, ahol felderítő
osztaga sok jól öltözött indiánra bukkant, akik csónakkal akartak elérni
valamilyen célpontot. Ezek az indiánok kezdetben barátságosan
viselkedtek, később azonban ellenséges magatartást vettek fel és
eltűntek. Távozásukkal szertefoszlott az élelem megszerzésének utolsó
lehetősége is. Omaguában összeeszkábáltak valahogy egy nagy ladikot,
és az osztag ezzel eljutott Apariába, ahol aztán egy nagyobb hajót
építettek. Állandó kegyetlenkedésük az indián lakosságot bujkálásra
kényszerítette, amiből fölösleges bonyodalmak támadtak. Medina
mondja, hogy mielőtt elérte volna a Solimőest, vagyis az Amazonas
folyót, Orellana vissza akart térni Pizarróhoz, de ebben megakadályozta
az élelmiszerhiány és a folyó rendkívül erős sodrása, ami lehetetlenné
tette a fölfelé való utazást. A visszatérés gondolatára 70 embere fellázadt,
s így kénytelen volt továbbmenni. Carabajal atya írta le számunkra a
történetet. Apariában asszonyok segítettek nekik a hajó építésénél, ezek a
nők azonban később ellenségessé váltak, kétségkívül az európai
csavargók részéről ért durva bánásmód következtében. Az asszonyokra
vonatkozóan egy barátságos indián azt mondotta, egy ezek azok az
amazonok, akik az erdőben hét napi távolságra élnek,
Ezek az asszonyok nem voltak férjnél — így mondta az indián a
spanyoloknak —, és többször jártak az ő országában.
Hetven falujukat név szerint ismerte, de még igen sok falujuk volt
ezeken kívül is. Házaik kőből épültek, a falvakat jó utak kötötték össze
egymással. Az utakat bizonyos pontoknál elzárták és őrizték, úgyhogy
vám nélkül senki sem léphetett területükre. Az asszonyok időről időre
férfiakat szereztek maguknak. Nagy számban összegyűltek,
megrohanták az egyik közeli uralkodó országát, emberei közül sokat

376
foglyul ejtettek, magukkal vitték az Amazon-falvakba, és bizonyos idő
elteltével bántódás nélkül szabadon bocsátották őket. Ha a nők
fiúgyermeket szültek, ezeket megölték, de a lányokat nagy gonddal
felnevelték, és megtanították a háború művészetére. Egyik királynőjüket
Coñorinak hívták; az országban bőségesen lehetett találni aranyat és
ezüstöt, a főbb tisztségeket viselő nők ezekből a fémekből készült
evőeszközt használtak, az alacsonyabbrendűek fa evőeszközökkel
étkeztek, főzőüstjeik és bográcsaik azonban agyagból készültek.
A történetet nem lehet teljesen és sommásan elvetni. A paranatinga
indián, aki mindezt elmondta, aligha szopta az ujjából. Az amazonokat
Gili jezsuita páter szerint aikeambenanák, vagyis „Asszonyok, akik
Egyedül Élnek” néven is ismerték. Ilyen nők — ugyancsak amazonoknak
nevezték őket — Görögországban is voltak, s különös módon
„kebelnélküli asszonyoknak” nevezték őket; hasonló törzs, amelynek
tagja; fél mellüket levágatták, ugyancsak élt egy időben Asszíriában.
Annyi bizonyos, hogy ma sem tudják pontosan, hol éltek a dél-amerikai
amazonok, és vidékükre még nem jutott el felfedező.
Ezeknek a tényeknek és elgondolkoztató hagyományoknak az
összegyűjtése bizonyára érdeklődést kelt a régészek körében és
meggyőzi őket arról, hogy Brazíliában sokkal többet lehet még találni,
mint ahogy általában feltételezik.
Az ősi városok létezésében egy pillanatig sem kételkedem. Hogy is
tehetném? Magam láttam egyiknek bizonyos részét, és ezért tartom
magam számára parancsolóan szükségesnek a további kutatást. Ezek a
maradványok, úgy tűnt, valaha egy nagyobb város előretolt
védőrendszeréhez tartoztak, és mint sok másnak, nekem is szilárd
meggyőződésem, hogy a várost meg lehet találni, ha megfelelően
szervezett kutatómunka indul meg. Szerencsétlenségre a tudomány
embereit nem tudom kényszeríteni, hogy akárcsak a feltételezését is
elfogadják annak, hogy Brazíliában megvannak az ősi civilizáció nyomai.
Sok helyen jártam, amelyek más kutatók előtt ismeretlenekés az indiánok
ismét és ismét beszéltek nekem régi épületekről, az ősi nép jellegéről, és
ezen túlmenő különös dolgokról.
Egy dolog biztos. A külső világ és az ősi Dél-Amerika titkai közé
függöny ereszkedett és annak a kutatónak, aki keresztül akar hatolni a

377
függönyön, fel kell készülnie, hogy olyan veszedelmekkel és
megpróbáltatásokkal találja szembe magát, amelyek a végsőkig igénybe
veszik kitartását és ellenálló erejét. Sok dolog szól amellett, hogy ez nem
fog sikerülni, de ha igen — ha eléggé szerencsés lesz, hogy az ősi életüket
élő bennszülöttek közül élve kerüljön ki —, olyan eredményeket ér el,
amelyek mérhetetlenül bővíteni fogják történelmi tudásunkat.

378
 XXII. FEJEZET

A LEGSÖTÉTEBB FÖLDRÉSZ

LTALÁBAN úgy tartják, hogy Brazília civilizálása inkább a

Á jezsuiták munkája volt, mint a kormányé; és ugyanez mondható el

Peruról, amely magában foglalta a mai Bolíviát, bár itt meg kell
emlékeznünk a ferencesek önfeláldozó tevékenységéről. A jezsuita
papok értettek a bányászathoz, földműveléshez, a tudományokhoz, és
számos mesterség szakértői voltak. Az általuk végzett jó munkát nem
szabad, hogy homályba borítsa szerencsétlen beavatkozásuk a helyi
politikába, és a vagyon, amit összegyűjtöttek. Nyíltan ellenezték a
rabszolgamunkát, de az indiánok babonás voltát kihasználva saját
részükre olyan olcsó munkaerőre tettek szert, hogy az gyakorlatilag
azonos volt a rabszolgamunkával. Missziókat létesítettek végig az
Amazonas völgyében, a Tapajoz, az Araguaya, a Tocantins és a Guaporé
mentén, valamint a Mato Grosso-i paressi indiánok környékén csakúgy,
mint a kontinens egész déli részén, túl a Baktérítőn. Missziók lánca
húzódott a bolíviai Inquisivitől le a Bopi folyó mentén és a Secure-on

379
keletre egészen a Santa Cruz tartományban fekvő Santa Rosáig. Ahová a
jezsuiták nem jutottak el, a ferencesek nyomaival ott is találkozunk. A
bolíviai 38 jezsuita misszió mindegyike foglalkozott aranybányászattal.
A folyókhoz közel eső területeket választották ki, és az indiánokat, akik
távolabb éltek a folyóparttól, nyugton hagyták. Felfogás dolga, hogy
azok az indiánok, akik az ő befolyásuk alá kerültek, nyertek-e valamit is
„civilizálódásukkal”, ők maguk, azt hiszem, ellenkező véleményen
vannak.
Brazília legészakibb részén, különösen Paraíbában és Sergipében a
Bandeirákat nemcsak fegyveresekből állították össze, hogy helyőrséggel
lássák el az erődöket, hanem misszionáriusokból is, éppen azért, hogy
megbékítsék az indiánokat és rávegyék őket, hogy álljanak ellen a
franciák, hollandok és angolok zsákmányoló bandáinak, amelyek egyre
nagyobb érdeklődést kezdtek tanúsítani az eddig általuk figyelembe sem
vett kontinens iránt. A São Francisco folyó keleti partja, valamint a bahíai
és Minas Gerais-i vadon így népesült be. Az indián falvak gyakran váltak
missziós központokká, de ahol nem találtak hasznosítható ásványokat, és
más jövedelmező vállalkozásra sem nyílt lehetőség, a misszionáriusok
nem törődtek az indiánokkal.
A misszionáriusok a XVI. század utolsó negyedében kezdtek
behatolni a Perutól keletre levő erdőségekbe, követték lefelé az Ucayali
folyót és elérkeztek Caupolicánba. (Caupolicán ma Bolíviához tartozik. )
Eltekintve Gonzalo Pizarro 1541-es szerencsétlen expedíciójától,
szervezett kutatómunka csak 1560 körül kezdődött ezekben az erdőkben,
és még ekkor is általában rendszertelenül és említésre méltó eredmények
nélkül. Az Andok lábánál elterülő erdőségekben a helyzet merőben
különbözött attól, amit a portugálok találtak az alacsonyabban fekvő és
népesebb atlanti-parti vidékeken. Ahogy a történetíró mondja:
„Amilyen könnyű volt az inkák birodalmának meghódítása,
olyannyira nehéznek bizonyult ez az Andoktól keletre fekvő területen
(általában a La montaña néven ismert vidéken), mindenekelőtt a felszínt
borító áthatolhatatlan erdőségek miatt. Ezeknek az embereknek itt olyan
akadályokkal kellett megküzdeniük, mint a csaknem áthatolhatatlan
sűrűség, s ezt időnként még megnehezítették emberi lények, kegyetlenek
és könyörtelenek, mint maga a Természet. Széles és sebes folyamok,

380
zuhatagok, melyek elsöpörtek mindent, ami útjukban állt; éhes
vadállatok; óriási és mérges hüllők; rovarok, nem kevésbé
veszedelmesek, de még kellemetlenebbek, mint a hüllők;
megmászhatatlan hegyek, melyeknek lejtőin minden lépés kockázattal
járt, egyszer az, hogy szakadékba zuhan, máskor egy mérgeskígyó, vagy
az ugyanolyan mérges hangyacsípés fenyegette, ha például estében
valaki megragadott egy növényt, hogy le ne zuhanjon; végtelen
erdőségek, óriási lagunák és ingoványok; zuhogó eső, elképzelhetetlen
méretű áradások; állandó nedvesség s az ennek következtében fellépő
lázak, amelyek ezer formában támadják meg az embert; fájdalmas és
veszedelmes kelevények. Mindehhez adjuk hozzá az élelem teljes
hiányát. De még ezek a körülmények sem tudták feltartóztatni az ilyen
bátor embereket.”
Egyetlen fontos vonatkozásban a történetíró túlzott. Cuzco és Dél-
Peru között négy ismert és az inkák által katonai célokból épített ösvény
vezetett. Az első felfedezők ezeken keresztül hatoltak át a Kordillerákon,
s bár az ösvények szűkek és nehezen járhatók voltak, mégis nagy
karavánokkal, nyerges és teherszállító öszvérekkel ereszkedtek le az
erdőkbe. Bolívia Caupolicán tartományában volt egy tíz láb széles
kövezett út, amely Carabayából a mojosi síkság szélén Benihez vezetett,
de azóta a dzsungel már elborította. A Polopampa síkságon — annak
idején Apolobambának nevezték — könnyű volt az út, de előtte és utána
az ösvények valószínűleg összeszűkültek. Ez nagyon jól megfelelt a
gyalogosan járó indiánnak, de igen nagy, csaknem leküzdhetetlen
nehézséget jelentett a málhás vagy nyerges állatnak. Az Andok ösvényei,
bár közben már kijavították őket, még ma is elsősorban gyalogosok és
fürge öszvérek számára járhatók, de mindig hajmeresztő kockázattal. Az
ösvényektől eltekintve, a történetíró leírása nem túlzott, és az erdő
keveset változott 400 esztendő alatt.
Hernando Pizarro fellelkesülve egy indián rabszolgának az ambaya
királyság gazdagságáról szóló beszámolóján, Pedro de Candiát küldte
elsőnek 1535-ben az erdő kikutatására. A következő Pedro Auzures volt,
aki 1539-ben nagyszámú lovassággal Camatán keresztül közelítette meg
az erdőket és érkezett el a maquirekhez, a mojosi síkságon, de legtöbb

381
emberét elvesztette, mielőtt végleg elhatározta volna magát a
visszavonulásra Coehabambán keresztül az Altiplanóra.
Ezt az erőfeszítést számtalan kísérlet követte, hogy megtalálják a
musuk királyságát, amely változó elnevezéseivel, mint Ambaya, Paitití,
Emin vagy Candiré és gazdagsága hírével felkeltette a spanyolok
étvágyát. Bár e vállalkozások során egyáltalán nem sikerült rábukkanni
mesebeli gazdagságra, és az expedíciók nagyrészt szerencsétlenül jártak,
annyit mégis elértek, hogy missziókat létesítettek és némileg
gyarapították tudásukat a perui belső területek földrajzára vonatkozóan.
Tomas Chavez fráter 1654-ben ismét feltüzelte a parázsló lelkesedést
azzal a jelentésével, hogy a mojosi síkságról indiánok függőágyon 30
napi menet, majd 12 napi folyami út és ismét 21 napos gyalogmenet
után, Paititíbe szállították, mert orvosi tudományának híre egészen a
musuk császárának füléig jutott. Azt állította, hogy az ország sokkal
gazdagabb aranyban és sokkal sűrűbben lakott, mint Peru és az összes
Indiák!
Hasonló csodákról számolt be egy portugál, név szerint Pedro
Bohorques 1630-ban, majd később egy Gil Negrete nevezetű obskurus
személy, 1638-ban.
„Paititi tartományban nagy arany- és ezüstbányák, valamint hatalmas
borostyánkészletek vannak” — állította ez a két ember. Könnyen lehet
azonban, hogy ezek az emberek hiú kérkedésből személyes élmény
gyanánt adták elő azokat a történeteket, amelyeket indiánoktól hallottak.
Bármennyire is romantikusak ezek a mesék, továbbra is tény marad,
hogy egy ősi, fejlett civilizációjú nép létezéséről szóló legenda széles
körben elterjedt a földrész bennszülöttei körében; ezekről a
hagyományokról ma is hallani lehet a legtávolabbi helyeken lakó
indiánoktól, akikhez ritkán jut el fehér ember. Az elbeszélésekben
figyelemre méltó hasonlóság fedezhető fel, ami ésszerűvé teszi azt a
következtetést, hogy a történetnek valami alapja lehet.
A spanyol kormány 1679-ben hivatalosan tiltakozott amiatt, hogy oly
sok pénzt költenek ilyen célokra, mivel Pizarro ideje óta 17 expedíció
kísérelte meg ennek a helynek a felkutatását, nem beszélve a magánosok
által felszerelt expedíciókról. De hosszú idő és állandó kudarc kellett
ahhoz, hogy megingassa a történetbe vetett hitet, közben azonban ezek

382
az expedíciók jelentős munkát végeztek az Amazonas medencéjének
felkutatásában.
A Madeira folyó felkutatását a portugálok 1716-ban, a Guaporé
folyóét 1760-ban kezdték meg. Ennek során elérték a spanyol behatolás
határát, és a két nép ekkor demarkációs vonalat állapított meg,
elismervén mindegyikük befolyási övezetét. Abból a célból, hogy
megvédjék a portugál érdekeket és a helyőrséget megvédelmezzék az
arara, a pakaguara és más, e terület erdőiből ki-kitörő ellenséges törzsek
támadásától, a Guaporé és Mamoré folyók összefolyásánál felépítették
1783-ban a Pricipe de Beira erődöt. Ez még ma is épségben áll, és szó van
arról, hogy újból felhasználják.
Miközben a kalandorok a csábító El Doradót keresték, Peru
gyakorlatiasabb érzékű gyarmatosai a bőségben rendelkezésre álló
rabszolgamunkát használták ki, és az Altiplano meg a Carabaja gazdag
lelőhelyeit, s a bányákat, amelyek az inkák számára az óriási tömeg
kincset szolgáltatták,- ismét üzembe helyezték. A hihetetlenül gazdag
Potosi ezüsthegy természetesen magára vonta figyelmüket; mint
mondják, egyetlen évszázad alatt a királyi egyötöd rész 100 millió font
sterling értékű ezüstöt jelentett. Punóban a Titicaca-tó mellett ugyancsak
gazdag ezüstbányák üzemeltek. Oly bőségben fordult elő ez a fém, hogy
még az indiánok is ebből készítették étkészleteiket, és a lópatkó is
olcsóbb volt ezüstből mint vasból.61 Lima, a legkatolikusabb felség
újvilági tartományainak fővárosa, a XVII. század végén hihetetlenül
gazdag volt. Idézem egy XVIII. századbeli krónikás szavait:
„De hogy valami képet adjak a város gazdagságáról, el kell mondani,
hogy a kereskedők milyen fényűzést fejtettek ki az 1682. évben, amikor
de la Plata hercege (Marquis de la Plata) mint alkirály bevonulását

61De nem olyan jó! A második világháború alatt abban a tartományban,

amelyben a szerkesztő akkor még mint perui vasúti mérnök dolgozott, olyan
fémet kellett keresni, amely helyettesítheti az ónt, mivel az Egyesült Államokba
irányuló hatalmas szállítmányok miatt itt szűkében volt ez a fém, kísérleteket
végeztek az ezüsttel - nem mintha ezzel akarták volna helyettesíteni az ónt,
hanem, hogy egyáltalán megvizsgálják ipari használhatóságát --, az eredmény
azonban az volt, hogy bármilyen szép tálak, tányérok vagy virágcserepek
készülnek is belőle, iparilag nem alkalmazható. - B. Fawcett

383
tartotta: A de la Merced és a de los Mecadores utcákat (amelyeken a
menet végighaladt a Király térig, ahol a palota áll) ezüst téglákkal
kövezték ki, amilyenekkel a királynak járó ötödrészt fizették, ezeknek
súlya általában 200 mark 8 uncia darabonként, hosszúságuk 12 és 15,
szélességük 4 és 5, vastagságuk 2-3 hüvelyk körül mozgott. Az egész 80
millió korona értéket képviselt. ”
A Cuzco körül és más helyeken zsákmányolt temérdek inkakincsről és
a rabszolgamunkával dolgozó bányák óriási termeléséről szóló hírek
hatása alatt Dél-Amerika spanyol parti területein és a Csendes-óceánon
megjelentek a kalózok. Egészen a függetlenségi háborúkig, amikor a XIX.
század harmadik évtizedében ledobta magáról a spanyol igát, a csendes-
óceáni partvidék sohasem szabadult meg a félig-meddig kalózkodó
hajóktól, a cseppet sem érzelgős „keletiek”-től, akik néha adtak a
formára, és felmutattak elkobzásra jogosító parancsokat, de általában
nemigen rejtették el valódi szándékaikat. Ezeknek az országoknak a
népei semmiféle illúziót sem tápláltak a kalandorokkal kapcsolatban —
túlságosan sokat szenvedtek a múltban az olyan kalózoktól, mint Drake,
Spilberg, Remete Jakab, Bartolomeo, Sharp és Dampier. Még a nálunk
nagy tiszteletben álló Lord Ansont is a kalózok közé sorolják, érdekes
megjegyezni, hogy az utolsó „Armada”, azaz kincses flotta, 1739-ben
hagyta el a perui Callao-kikötőt a Panama-szoros irányában, ahol a
kincseket szárazföldön keresztül szállították volna az atlanti partra, hogy
ott ismét hajóra rakják. Anson támadása a csendes-óceáni parton a
kincsszállító hajókat bekergette a Guayas folyóba, egészen fel
Guayaquilig, ahol három évig időztek, fedélzetükön az aranyrudakkal,
mielőtt vissza mertek volna térni Callaóba.
A Kordillerákon túl olyan gazdag aranybányák terültek el, hogy nem
tartották érdemesnek vesződni az aranyérc kibányászásával, és
úgyszólván csak a felszínen fekvő aranyércet vitték fel. A színarany
előállítását mellőzték. Az 1780-81-es években a José Gabriel
Condorcanqui avagy Tupac-Amaru által vezetett indián felkelés során az
Andoktól keletre élő minden spanyolt és alkalmazottat lemészároltak, az
ösvényeket járhatatlanná tették, és a bányákhoz vezető minden legkisebb
nyomot eltüntettek. A levéltárakban található jelentések ezeknek a
bányáknak a nevét és termelését tartalmazzák, de a bányák közül igen

384
keveset sikerült ismét felfedezni. Az indiánok valószínűleg tudnak
hollétükről, de őket semmivel sem lehet szólásra bírni; szívükben még
mindig melengetik azt a hitet, hogy egy napon, amikor a spanyol uralom
utolsó nyomai is eltűnnek a kontinensről, visszatér majd az Inka, és
követelni fogja elrejtett kincseit és városainak maradványait.
A hódítók hatalmába került indiánok egyre rosszabb sorban éltek. A
repartimiento-rendszer értelmében az indiánokat rabszolgának
tekintették, és ha valaki földet vett, a megvásárolt területen élő
indiánokat is megkapta rabszolgának. A peonage bevezetése keveset
változtatott sorsukon, névleges szabadságuk ellenére a földdel itt is
együtt jártak az emberek. A bolíviai aymarákat azonban más fából
faragták, mint az engedelmes quechuákat, ezek sokkal függetlenebbek és
viselkedésük is sokkal erőszakosabb. Nem bölcs dolog beleegyezésük
nélkül meglátogatni a Titicaca-tótól keletre levő aymará falvakat.
Bolíviában ma 800 000 indián él, szemben 700 000 cholóval (spanyol-
indián keverék) és ugyanilyen számú fehérrel —, a kormány gondosan
szemmel tartja őket. A hegyvidéki aymará fizikailag kitűnő ember. De
még a megalázott és megfélemlített quechuában is lappangó tűz
parázslik, és a katolikus egyházhoz való látszólagos buzgósága ellenére
megőrizte az ősi szertartásokat, amelyeknek titokban továbbra is hódol
hegyi rejtekükön. A nap gyönyörű jelképe még mindig többet mond
számára, mint a papok álszenteskedése és a vályogtemplomok véres
szentképei.
A jezsuiták 1780-ban történt kiűzése után az indiánok helyzete
Brazíliában egyenlő lett az állatokéval: vadásztak rájuk, hogy legyen kit
dolgoztatniok. A nagy számban importált néger rabszolgák, valamint az
egyre nagyobb tömegben elfogott indiánok különlegesen nagyszámú
félvér lakosságot hoztak létre. Ugyanez volt a helyzet a kontinens
nyugati oldalán is. A legtisztább vérű portugál és spanyol gyarmatosok
korlátlanul keveredtek mindkettővel, a néger pedig az összes civilizált
bennszülött törzsekkel. Igen nehéz társadalmi probléma keletkezett így
főleg amikor a rabszolgaságot megszüntették és a félvér egy színvonalra
került a szabad lakossággal.
Brazília korántsem egységes, kivéve mélységes hazafiságát. Egyre
több és több európai érkezik az országba, megházasodik és — a felsőbb

385
osztályokban minden bizonnyal — nagyon jókülsejű utódok születnek.
Végül kialakul egy szép és erőteljes fajta, amelyben nyoma sem lesz az
egymás között házasodó népeket jellemző gyengeségnek.
A XVII. században Brazília sokat szenvedett a szökött néger
rabszolgáknak a törvénnyel szembehelyezkedő, független közösségeitől,
amelyek — ha nem csatlakoztak hozzájuk a saját fajtabeli asszonyok —
indián törzsektől raboltak maguknak asszonyokat. Ezek a közösségek
lerombolták az estanciákat és megdöbbentő erőszakosságokat követtek
el.
Bahía Lenções kerületében néhány esztendővel ezelőtt egy angol
eléggé meggondolatlanul leütött egy félvér parasztot. Az ok említésre
sem volt méltó. A félvér nem szólt semmit, csak egyszerűen visszament a
kunyhójába és kiélesítette háromélű tőrét, amellyel a sértéseket tétovázás
nélkül megbosszulják. Nyíltan beismerte, hogy meg akarta késelni
patrãóját — meg is tette; még a 30 évi börtön bizonyossága sem tudta
visszatartani ettől, őt megütötték, és ennyi elég volt ehhez!
Bár sok ezer néger él Bolíviában és Peruban, a lakosságnak csak
lényegtelen részét alkotják. Ezekben a köztársaságokban a félvérek nagy
része európai és indián keveredésből származik, bár nehéz
megállapítani, hogy hol ér véget a fekete vér.
A fővárosoktól és a nagyobb városoktól eltekintve, ahol a kozmopolita
elem bizonyos zárkózottságban él, nincs olyan szállás vagy falu, akár a
legszegényebb is, ahol ne találkozna az ember korlátlan
vendégszeretettel. A belső területeken megtett útjaim során mindig a
legmelegebb vendégszeretetben részesültem. Különösen ilyen a helyzet
Brazíliában, ahol ezzel számolni is lehet, ha az ember betartja az
udvariasság szokásos szabályait. Egyetlen népben sem él kevesebb faji
előítélet, és egyetlen nép sem tanúsíthat barátságosabb magatartást az
idegenek irányában, mint a brazil. De a spanyolok és a portugálok is
nagy jelentőséget tulajdonítanak az etikettnek; és az idegen számára igen
ajánlatos megtanulni a nyelvet. Egyesek azt mondják, hogy e két nyelv
könnyen elsajátítható. Természetesen nem nehéz megszerezni a hézagos,
nyelvtankönyvi tudást, ez azonban nem elég. Sőt még az sem elég, ha az
ember megérti akár a vidékiek rendkívül gyors beszédét is. A megfelelő
színvonalat akkor éri el az idegen, ha jó tréfákat tud mondani, szellemes

386
megjegyzésekkel fűszerezi társalgását, és filozófiáról, művészetről is
vitatkozhat. Vajon hány külföldi veszi magának a fáradságot, hogy ezt a
fokot elérje? A gyermekkorban elsajátított kiejtés a felnőtt számára
elérhetetlen, de a dél-amerikaiak ezzel nem törődnek, sőt a nyelvtani
hiányosságokkal sem, a fő, hogy a beszélgetés szellemes és intelligens
legyen. A társalgás számukra az élet sója, és ha egy peonnal negyedórán
át „vitatkozunk” Platon és Aristoteles filozófiájáról, ez sokkal nagyobb
megbecsülést szerez nekünk, mint az évek hosszú során át tanúsított, de
szavakkal ki nem fejezett jóindulat. Az amerikaiakat és az európaiakat
mindig meglepi, hogy még a legszegényebb dél-amerikaival is milyen
komoly témákról lehet beszélgetni.62 Másrészről viszont a társalgás,
akármilyen társadalmi rétegről van szó, akárcsak másutt, itt is nagyon
szomorúan alakulhat, ha az illetők a legegyszerűbb kérdésekben is
tájékozatlanok — mint ahogy mindjárt meglátjuk.
Az embereket bántja, ha a másik éreztetni akarja velük
felsőbbrendűségét, és ki is ítélhetné el ezért őket? Nagyon nehéz dolog
merev pofával hallgatni, amikor egy iskolázott hölgy megkérdezi, mint
ahogy megkérdezte Bolíviában:
— A señor csónakon vagy talán öszvérháton érkezett Angliából?
— Egyiken sem, señora. Gőzhajón jöttem, amely ezer embert szállított.
— Ó — kiáltott fel. — És nem voltak veszedelmesek a zuhatagok és az
áramlások?
Bolíviában, San Ignacióban egy helyi méltóság a Titanic
katasztrófájáról hallva, mint a folyami hajózás nagy szakértője,
nyilatkozott:

62 Igazolhatom, hogy ebben semmi túlzás sincs. A legnagyobb hiba, amelyet

idegen ezekben az országokban elkövethet az, ha folyton csak nógatja, ösztökéli
a munkásokat anélkül, hogy egyszer is időt szakítana magának egy-egy
beszélgetésre velük. Én magam megtanultam a velük való társalgást, mert
szerettem őket, és jutalmam érdekes történetek, legendák hosszú sora volt;
ilyenformán tettem szert igen sok tudásra, nem is beszélve a szórakozásról. A
könnyed társalgási nyelv megtanulásának szükségességén túl hangsúlyozni kell
annak jelentőségét, hogy sokat olvasson az idegen ezen a nyelven, jól írjon és
előbb vagy utóbb ezen a nyelven beszédeket is tartson! - B. Fawcett.

387
 — Ezt az ostobaságot! Hát miért nem maradtak a part közelében? Az
sokkal biztonságosabb. Ezek a nagy csónakok mindig veszélyben vannak
a folyó közepén!
Ugyanabban a faluban egy úr rendkívül büszke volt a tulajdonában
levő förtelmes olajnyomatra, amely vihart, világítótornyot és a
rettenetesen vad tengert ábrázolta. Látogatói legtöbbször megkérdezték,
hogy a kép a Cachuela Esperanzát, a Beni egy jól ismert zuhatagát
ábrázolja-e.
Amikor egyszer megkérdeztem az egyik perui vidéki város
postamesterét, hogy mennyi bélyeg kell Angliába, kezébe vette a
borítékot, előre-hátra forgatta, nevetséges aprólékossággal vizsgálgatta,
majd megkérdezte.
— Hol van Anglia?
Legjobb tudásom szerint elmagyaráztam neki.
— Sohasem hallottam róla — mondta.
Részletesebben kezdtem magyarázni, és igyekeztem más oldalról
megközelíteni a kérdést. Végre felderült ábrázata.
— Ó! Hát Londonra gondol? Szóval a Londonban levő Angliára,
ugye? Miért nem ezzel kezdte, señor?
Mindez rémes műveletlenségnek tűnik, az kétségtelen, de hát mit
szóljunk ahhoz a társaságbeli hölgyhöz Londonban, aki azt kérdezte,
hogy Bolívia „egyike-e azoknak a rémes kis Balkán-államoknak”? Egy
másik, nemesi ranggal rendelkező hölgy, aki ma jelentős politikai
szerepet játszik, teljes komolysággal kérdezte tőlem, hogy Buenos Aires
lakói civilizáltak-e és ruhában járnak-e! Nyilvánvalóan vad indiánoknak
képzelte a világ egyik legszebb városának lakosait, ahol állig
felfegyverzett gauchók vágtatnak a kövezetlen utcákon és szilaj
teheneket fognak be lasszójukkal! Sőt, az egyik nagy bank
útlevélkérdésekkel foglalkozó tisztviselője is levizsgázott 1924-ben,
amikor legidősebb fiam perui utazásához kért útlevelet. Az iránt
érdeklődött, hogy Peru Chilében van-e avagy Brazíliában!
Ezeknek az országoknak a belsejét sok helyen nehezen járható
öszvércsapások szigetelik el a külvilágtól, amelyeken gyakran hetekig
kell utazni, s ennek következtében szinte lehetetlenség megakadályozni
az egymás közti házasodást és megszüntetni a babonákat. San

388
Ignacióban például a beteg embernek letakarják száját, fülét és orrát,
nehogy a lélek elszökhessen belőle. Csaknem mindenütt jobban bíznak a
viaszszobrok csodatevő hatalmában, mint a drága orvosságokban.
Vannak falvak, ahol az egymás közti házasodás következtében a férfiak
gyakorlatilag kipusztultak, de érdekességként megjegyzem, hogy az
asszonyok fizikailag megerősödtek ettől, Ha a kívülről jövő férfiak
ezekre a helyekre látogatnak, ezt óvatosan tegyék, mert itt nem létezik
női szemérem!
Sok külföldi állatnak tartja az indiánt, aki az ösztönein kívül képtelen
bármiféle érzésre. Én viszont a négy évszázadnyi tökéletes lealacsonyítás
és kegyetlen bánásmód után olyannak találtam őket, mint akik nagyon
fogékonyak minden barátságos szó iránt. Azt is tudom, hogy igen
tanulékonyak. Vannak indiánok, akik meggazdagodtak, és fontos
nemzeti személyiségekké váltak. Peonként kezdték, és a csaknem
áthághatatlan akadályok ellenére föld—, bánya vagy marha tenyésztő
farmtulajdonossá vagy üzletemberré váltak. Vándorlásaim során sok
ilyen emberrel találkoztam, Ezekben az országokban az egyenes adó
csaknem ismeretlen, a közvetett adó is alacsony, és a
személyesszabadságot nem korlátozza a törvények halmaza.
Az indián átka a kachasa — nagyon gyakran a reménytelen
szolgaságból való ideiglenes menekülés egyetlen eszköze —, s az
alkoholt itt hitelre is megkapja. Az indián nem az egyetlen, aki az
eszméletlenségig leissza magát; a belső területeken gyakorlatilag
mindenki ezt teszi, az európaiak is. Fizikailag és erkölcsileg teljesen
lealacsonyítja az embert, és az elkövetett bűnök 9/10-ed része erre
vezethető vissza. Nem kárhoztatom ezért őket, és antialkoholista
prédikációkat sem szándékozom tartani. De annyit tudok, hogy nagyon
sokan öngyilkosok lennének, ha a sors hasonló életre kényszerítené őket.
Remélem, ezek a fejezetek világossá teszik, hogy mit és miért keresek.
A kudarcok és a csalódások keserűek voltak, de mindig történt valami
haladás. Ha még mindig Costin és Manley lennének a társaim, akkor — a
befejezetlen kézirat helyett — már valószínűleg ott tartanák, hogy a
modern idők legfantasztikusabb felfedezéséről számoljak be a világnak.
Kiábrándulásban ugyancsak volt részem. A Gongugy expedíció után
magam is kételkedtem egy ideig az ősi városok létezésében, de ezután

389
láttam meg azokat a maradványokat, amelyek legalábbis részben
bizonyították az elmondottak igazságát.
Még megvan az a lehetőség, hagy „Z” főcélom —, lakosságának
maradványaival, azonos lesz az 1753-as Bandeira által felfedezett erdei
várossal. Nem a Xingu folyó mentén fekszik és nem is a Mato Grossón.
Ha valaha is elérjük, hosszú időt töltünk majd ott — gyors
visszatérésünk viszont az út eredménytelenségének jele lesz.
A kijelölt út az „Elpusztult Ló Táborától”, a déli szélesség 11 fok 43
perc és a nyugati hosszúság 54 fok 35 perc találkozásától indul majd ki,
onnan, ahol 1921-ben elhullott a lovam, és nagyjából a Xingutól
északkeletre vezet. Utam az ősi kőtorony mellett visz el, amely még ma is
rémületet kelt a környéken lakó indiánok között, mert ajtaja és ablakai
éjszaka fénylenek. A Xingun túl behatolunk az őserdőbe annál a pontnál,
amely középütt lehet a Xingu és az Araguaya folyók között, innen
északra a 9. vagy 10. déli szélességnél követjük a vízgyűjtő vonalát.
Ezután Santa Maria do Araguaya felé fordulunk, majd innen egy
meglevő ösvényen átvágunk Porto Nacionalnál vagy más néven „Pedro
Afonsó”-nál a Rio Tocantins-hez. A déli szélesség 10 fok 30 perc és 11 fok
között áthaladunk a Goyaz és Bahia államok közti fennsíkon, ezen a
teljesen ismeretlen vidéken, amely tele van civilizálatlan
bennszülöttekkel. Remélhetőleg itt megtalálom a lakott városok nyomait.
A hegyek itt eléggé magasak. Innen Bahía és a Piauhy között követjük a
hegyek vonalát, egészen a Rio Saõ Franciscóig, valahol Chique-Chique
közelében érkezünk partjához, és ha eléggé jó állapotban leszünk még,
akkor ellátogatunk az ősi elhagyott városhoz (vagyis az 1753-ashoz),
amely körülbelül a déli szélesség 11 fok 30 perc, és a nyugati hosszúság
42 fok 30 perc között fekszik. Így kutatásaink teljessé válnak, és az
őserdőből egy olyan pontnál jövünk ki, ahol vasútállomás van, amely
azután Bahía városába visz bennünket.63

63 Ez az út, amelyet atyám 1925-ben követett. Brazíliai szakértők állítása

szerint lehetetlen ezt végigjárni, és miután ő soha többé nem tért vissza,
valószínű, hogy a szakértőknek igazuk van. Az a terület, ahol az elképzelt „Z"
fekszik, a legutóbbi években a helyi légijáratok vonalába került, s fölötte a
repülőgépek rendszeresen átrepülnek. Az ősi város nyomairól azonban nem
érkezett jelentés. Hozzá kell tenni, hogy az országnak ez a része nem ismeretlen,

390
 Beszéltem egy franciával, aki néhány évet azzal töltött. hogy
megállapítsa a legendás ezüstbányák helyét, amelyek közvetve
összefüggnek az elhagyott várossal (mivel az 1753-as Bandeira tagjai
Muribeca Eltűnt Bányáit keresték). Azt állította, hogy keresztül-kasul
bejárta azt a vidéket, amelyet én szándékozom átkutatni, és előadása
szerint civilizált telepesek laknak mindenütt, ahol viz van — igazi vadon
nincs is ezen a vidéken —, s így valószínűleg romok sem létezhetnek!
Hozzátette, hogy felfedezett egy különleges, az időtől megrongált
homokkőképződményt, amely távolról régi romnak látszik, és hogy
valószínűleg ezt láthatták 1753-ban a Bandeira tagjai, a történet további
részét pedig az akkori divatnak megfelelően maguk találták ki. Amikor
említést tettem neki a jelentésben is szereplő feliratokról (a Raposo által
készített dokumentumot ő nem látta, arról nem is hallott), nem tudott
mit válaszolni, és több lényeges pont nem vágott össze érveivel. A romok
feliratát és az „ugráló patkányokat” (jerboákat) nem lehetett egyszerűen
csak kitalálni.
Őszintén szólva nem nagyon bíztam a franciában. Aligha lehetséges,
hogy valaki keresztül-kasul járja ezt a vidéket. Víz nélküli homokos
területek vannak itt; sziklák zárják el az utat; egyetlen völgy is
századokon keresztül rejtve maradhat, mivel rendszeres kutatás még
sohasem folyt itt, bár a gyémántok csábítása következtében a biztonságos
és hozzáférhető helyeket már korábban megismerték. Az a benyomásom,
hogy van itt egy sivatagos övezettel körülvett belső terület, s ez az övezet
elbátortalanította az expedíciókat. A francia leheletén alkohol érzett, és
én nem tudom teljesen megbízhatónak elfogadni azokat, akik isznak. Azt

és aligha hiszem, hogy feltáratlan volt akkor, amikor ő e sorokat írta. Igaz, hogy
meghatározhatatlan korú maradványokat találtak ezen a vidéken - Goyaz és
Bahía államok határán -, de nem várost. Száz esztendővel ezelőtt Piauhy
államban tudtak egy városról, amelyet hét tornyáról „Sete Cidades"-nek
neveztek. Személyesen utánajártam azoknak az adatoknak, amelyeket atyám itt
leírt az 1753-as város fekvését illetően, és hitelesen állíthatom, hogy a megadott
helyen nincs. - B. Fawcett

391
is hallottam, hogy két vagy három hétnél hosszabb ideig sohasem volt
távol, ez pedig túlságosan rövid idő egy komolyabb kutatáshoz.64
A néhai riói brit konzul, O'Sullivan Beare ezredes, olyan úr, akinek
szavában álmomban sem kételkednék, amennyire csak az átkozottul
pontatlan térképen ez lehetséges volt, megadta nekem a romváros
fekvését, amelybe 1913-ban egy caboclo vezette el őt. (Az I. fejezetben
említés történt erről. ) Sohasem kelt át a São Francisco folyón — a város
jóval keletebbre volt ettől, 12 napi járóföldre Bahíától. A São Franciscóval
kapcsolatosan századok óta élnek a fehér indiánokról szóló legendák, és
az is lehetséges, hogy a Raposo felderítő osztaga által látott két, ruhába
öltözött fehér ember valahol a Rio Grande torkolata és a Chique-Chique
között jelent meg a kalandorok szeme előtt. Ettől kezdve a civilizáció
terjedésével visszavonultak a száraz övezet mögötti völgyükbe.
Különös dolgokra bukkanhatna az ember a Xingu és az Araguaya
között, de néha kételkedni kezdek abban, hogy ki fogom-e bírni azt az
utat. Túlságosan öreg lettem ahhoz, hogy legkevesebb 40 fonttal a
hátamon hónapokig65 járjam az erdőt, egy nagyobb expedíció viszont
rengeteg pénzbe kerül és nagyobb kockázattal is jár — mindezen túl a
résztvevők csak válogatott emberek lehetnek, és ilyen ezer közül jó ha
egy akad.
Ha az út eredménytelen lesz, akkor dél-amerikai munkám kudarccal
végződik, mert többet már nem lesz alkalmam tenni. Elkerülhetetlenül
hitelemet vesztem, mint képzelődő, és úgy beszélnek majd rólam, mint
olyan emberről, aki csak egyéni meggazdagodását tartotta szem előtt. Ki
fogja valaha is megérteni, hogy én sem dicsőség, sem pedig pénz után
nem áhítoztam, hogy minden fizetség nélkül az emberiségnek tett
szolgálat reményében töltöttem éveket szegénységben? Az utolsó
néhány esztendő életem legkiábrándítóbb és legkuszább időszaka volt,
telve aggodalmakkal, bizonytalansággal, pénztelenséggel, lealázó
bánásmóddal és leplezetlen álnoksággal. Feleségem és gyermekeim
szenvedtek ettől, és sok mindenben nem volt részük, amiben pedig

64 Ennek ellenére abból, amit magam láttam, úgy hiszem, a franciának volt
igaza. Bahíában sokat hallottam ennek a franciának az utazásairól, ő valóban
behatolt az állam ismeretlen területeire. B. Fawcett.
65 Amikor ezt 1924-ben írta, 57 éves volt. - B. Fawcett.

392
 Jack Fawcett és Raleigh Rimell

Brian Fawcett két fiatal kalapalo indiánnal

Xingú-indián nők

394
részesülhettek volna, ha megmaradok az élet megszokott útján.
Huszonnégy évi házaséletünkből mindössze tízet töltöttünk együtt.
Eltekintve a Nagy Háború négy esztendejétől, tízet a vadonban töltöttem,
feleségem ennek ellenére sohasem panaszkodott. Ellenkezőleg.
Gyakorlati segítsége és állandó bátorítása az eddigi sikereknek is jelentős
tényezője volt, és ha elérem a végső diadalt, ezt nagymértékben neki is
köszönhetem.

395
 EPILÓGUS

ÍRTA:
Brian Fawcett

Adtam-e nevet egyetlen folyónak? Szereztem földet?

Vagy egyetlen aranyrögöt — (tán csak mintát)? Nem. Nem
én!
Mert a teremtő tízszeres jutatorsban részesített.
Megérted majd, ha útra kelsz és túl lépsz az ismert peremén.66

Rudyard Kipling

66 Terényi István fordítása.

396
 I.

A FÜGGÖNYÖN KERESZTÜL

A
Z 1924-es esztendőben teljesen kilátástalannak tűnt, hogy a végső
expedícióhoz szükséges költségeket valaha is elő lehet teremteni.
Egyik csalódást követte a másik, és a fénylően sugárzó Nagy Cél
— eljutni a brazíliai ősi városokba — elérhetetlennek látszott. A
rendelkezésre álló összegek igen csekélyek voltak, oly csekélyek, hogy
még az is probléma volt, miképpen tud majd a család még a
legszerényebb módon is megélni. Ennek ellenére állandó
felkészültségben kellett lennie, mert sohasem lehetett tudni, melyik
pillanatban fut be az értesítés az azonnali indulásra,
Amióta apám 1921 végén Angliába visszatért, egyre növekvő erővel
nehezedett rá a türelmetlenség, hogy elinduljon utolsó útjára.
Szűkszavúságából csaknem mogorvaság lett, bár néha-néha ledobta
magáról a hallgatagság sötét köpenyét, és gyermekei között ilyenkor
ismét a régi, derűs és joviális pajtássá változott.

397
 Mi — azaz anyám, bátyám, húgom és jómagam —, akik 1920-ban
azzal a gondolattal utaztunk Jamaikába, hogy sohasem térünk vissza
Angliába, több mint két év óta ismét itt éltünk. A kiábrándulás
meggyorsította Jamaikából való elutazásunkat. A sziget nem hasonlított
Ceylonhoz, mint ahogy reménykedve hittük; a fehér kisebbség számára
az életviszonyok nehéznek bizonyultak, és az iskoláztatási színvonal
alacsony volt; így tehát ismét csomagolni kezdtünk és Kaliforniába
vándoroltunk, amely hosszú évek óta valami álombeli Mekkának
ígérkezett. Számos ok, nem utolsósorban az élet drágasága miatt, egy
évvel később elhagytuk Los Angelest is, és 1921 szeptemberében ismét
Plymouthban szálltunk partra, ahol egy hónappal később találkoztunk
Brazíliából érkező apámmal.
Egy időre Exeterben béreltünk házat, majd átköltöztünk egy
meglehetősen rozoga, de nagy házba Stoke Canonban, Tiverton
irányában. Itt laktunk egészen addig, amíg a család fel nem oszlott. Én
voltam az első, aki kiléptem a családi körből és elhagytam Angliát, mert
egy perui vasúttársaságnál kaptam állást. Azután apám és bátyám jöttek
sorra. Terveik egész váratlanul kedvezően alakultak, és így New Yorkba
utaztak. Anyám és húgom Madeirába hajóztak, itt éltek néhány
esztendeig, majd a francia Rivierára, ezt követően pedig Svájcba
költöztek.
Ezt a könyvet apám Stoke Canon-i tartózkodásunk idején írta, s
közben rengeteg anekdotát, felvetett ötletet és történetet hallottam tőle
élőszóban is. Túl későn döbbentem rá arra, hogy ha az idő tájt nagyobb
érdeklődést tanúsítok elbeszélései iránt, akkor még sokkal többet mesélt
volna, s talán olyan dolgokat tudtam volna meg tőle, amelyek most
rendkívül fontosak lennének. De hát ez általában így szokott történni.
Abban az időben lelkesedésem teljes mértékben a mozdonytervezésre
összpontosult, és ezzel szemben minden más háttérbe szorult.
Apám rendszerint istentelen korán kelt fel reggel, hogy elkészítse
nekem a reggelit, mielőtt kerékpárommal elindulok exeteri
munkahelyemre. Egy gépipari vállalatnál töltöttem akkor szurtos, de
érdekes tanoncidőmet az öntöde mintázójának segédjeként. Apám olyan
jól elkészítette a reggelit, mint kevesen mások, és csak évekkel később
mértem fel jelentőségét annak a csendes alázatosságnak, amellyel

398
elvállalta ezt a feladatot, amikor emlékezetembe idéztem annak az
időszaknak a körülményeit. Azért tette, hogy anyámnak több pihenést
biztosítson, és mert nem tételezte fel rólam, hogy el tudom készíteni a
magam reggelijét.
Bár a Stoke Canonban töltött idő olyan volt számára, mintha
börtönben ülne, mégis akadtak vidám óráink. A krikettet mindig
szerette, ez aztán bátyámat — mindketten a helyi válogatott színvonalán
űzték ezt a sportot — a szezon nagy részén a szabad levegőn tartotta,
amire mindketten egyformán vágytak.
Apámat utoljára 1924 márciusában láttam, amikor a liverpooli vonat
kifutott az exeteri Szent Dávid állomásról, és magas alakja eltűnt a kocsi
ablakában. Amikor magam is vonatra ültem és észak felé robogtam
Peruba vezető hosszú utazásom első szakaszán, biztosra vettem, hogy
néhány év múlva találkozni fogunk majd Dél-Amerikában.
„Egy hétig az expedíció ügyeivel kapcsolatban Londonban voltam —
írta 1924 májusában —, és úgy látszik, hogy most már kielégítően
rendeződnek a dolgok. Az anyagi támogatást valószínűleg teljes
egészében az Egyesült Államokból kapom, és ez esetben az
eredményekre is ők tarthatnak számot. A Királyi Földrajzi Társaság
egyhangúlag helyeselte az expedíciót, és így legalább tudományos
támogatásáról biztosított.
Jack és én előreláthatólag júniusban utazunk New Yorkon keresztül,
ahol Raleigh csatlakozik majd hozzánk. Ez a fiú olyan lelkes, mint valami
fiatal csikó. Jó érzés lesz tudni, hogy mindnyájan ugyanazon a
kontinensen tartózkodunk. ”
A dolgok azonban nem mentek ennyire simán. Az előkészületek a
vártnál hosszabb időt vettek igénybe, s közben ő és Jack megkezdték a
„trenírozást”. Jacket be kellett vezetni a portugál nyelv elemeibe és a
teodolit kezelésébe; emellett vegetáriánus élelmezésre fogták magukat,
hogy könnyebben elviseljék majdan az expedíció során az éhezést.
Fizikailag nem sok edzésre volt szükség. A hat láb három hüvelyk magas
Jack csupa csont és izom volt, és a testet elgyengítő három fő ellenség —
az alkohol, a dohány és a feslett életmód — számára elképzelhetetlen, sőt
felháborító gondolatnak tűnt. Jack egész kultuszt csinált fizikai

399
kondíciójából, és sohasem panaszkodott, ha a mindennapi házi munka
megerőltető volt.
Az iskolában is mindig Jack volt az, aki kitüntette magát a különféle
játékokban, verekedésekben és legbátrabban ő viselte el az igazgató
botozását. Iskolai dolgozataiban is kiválót tudott produkálni, de csak
akkor, ha érdekelte a tárgy. Én három évvel fiatalabb voltam nála, és a
magam szerény módján kullogtam utána, mint a nem nagyon fontos, de
mégsem megvetendő „legénység” tagja. Az első esztendőben az
iskolában szokásos verekedésekben meglehetősen gyámoltalanul
viselkedtem, és ilyenkor általában Jack erős ökle szabadított ki a nehéz
helyzetekből, később azonban rám bízta, hogy magam vívjam meg a
harcot, és csak akkor lépett közbe, ha az esélyek túlságosan
kedvezőtlenek voltak számomra.
Jack volt az, aki csapatot szervezett magának, és aki naplót vezetett,
amelybe feljegyezte mindazokat a csínyeket, amelyeket valóban
társadalomellenesnek lehetett minősíteni. Mindenkori helyettese és
segítőtársa Raleigh Rimell volt; egy seatoni orvos fia. Raleigh a seatoni
iskolásévek egész ideje alatt velünk tartott. Született bohóc volt, tökéletes
ellentéte a komoly Jacknek, s oly szoros barátság szövődött köztük,
amely azután az 1925-ös Nagy Kalandhoz vezetett.
Az első világháború idején (1914-1918) túl fiatalok voltunk még,
semhogy besoroztak volna a hadseregbe, de annyira mégsem voltunk
fiatalok, hogy megdöbbentő választékban ne szerezzünk magunknak
puskákat, amelyekkel oly gátlástalanul lövöldözgettünk, hogy végül is a
hatóságok egy polgárőrt küldtek utánunk, akinek az volt a feladata, hogy
mindenütt a nyomunkban járjon és a törvény keretei között tartson
bennünket. A szegény ember életét elkeserítettük, minden eszközzel
igyekeztünk öt félrevezetni. A rendőrség nem csapott le ránk, s így
folytattuk lövöldözéseinket a házak tetején ülő ártalmatlan verebekre —
meg a levélszekrények zománcozott tábláira. Raleigh-t egyszer
rajtacsípték ezen, és kötelezték, hogy 10 shilling költséggel cseréltesse ki
az egyik ilyen összetört táblát. Ezután valahányszor elhaladtunk e
mellett a levélszekrény mellett, ő mindig gondosan letörölgette a táblát a
zsebkendőjével és megjegyezte: „Tudjátok, ez az enyém!”

400
 Amikor Jamaikába mentünk, Raleigh már ott volt, és a United Fruit
Company egyik kókuszdió ültetvényén dolgozott Port Mariában. Jacket
egy nagy marhatenyésztő farmon a Montego-öböl környékén
alkalmazták mint tehenészgyereket. Ez a farm a sziget másik oldalán
terült el, de azért ők alkalomadtán többször találkoztak. Raleigh előttünk
utazott Kaliforniába, de itt nem láttuk viszont, mert mire mi odaértünk,
már tovább vándorolt. Jack gyakran változtatta állását, közben-közben
lopta a napot. Egy ideig egy folyóparti geodéta szolgálatában állt, majd
pedig narancsszedő munkásnak szegődött. Mint ügyes, de képzetlen
rajzoló időnként dolgozott a Los Angeles Times-nek is. A filmvilág
ragyogása egy ideig öt is magához csábította — mint általában minden
fogékony lelket, aki Hollywoodba látogatott és felületes kísérleteket tett
annak érdekében, hogy valami szerepet kaphasson Betty Blythe és
Nazimova filmjeiben; ez a két név ma már teljesen ismeretlen, de abban
az időben mindketten hírnevük tetőpontján álltak. Talán sikerült is volna
neki, mert megfelelő külsővel rendelkezett, de egyik barátja, aki egy, a
közönség elé sohasem került egzotikus film műszaki vezetője volt,
idejében figyelmeztette öt, mielőtt még a celluloid polip halálos
ölelésével magához ragadta volna. Így azután a filmvilággal csak akkor
került a legszorosabb kapcsolatba, amikor egy kellékes kikölcsönözte
krikettütőjét Mary Pickford számára, aki a „Kis Lord” című filmben
használta. A készpénztől eltekintve jutalmul egy köszönőlevelet és a
filmsztár aláírásával ellátott fényképet kapott.
1924 vége felé megtörténtek az előkészületek az expedíció
költségeinek előteremtésére, és apám egyik barátja előre utazott New
Yorkba, hogy még érkezésűk előtt nyélbeüsse az üzletet és felvegye a
pénzt. Amikor apám és Jack partralépett az Egyesült Államokban, kitűnt,
hogy ez a „barát” hat hétig tartó dicsőséges mulatozás keretében
elherdálta apám ezer dollárját és Mrs. Rimell 500 dollárját (amit valami
fantasztikus bánya-szindikátus ürügyén Raleigh anyjától vett fel).
Szükségtelen mondani, hogy az expedíció céljára egyetlen centet sem
gyűjtött össze, sőt a neki átadott pénzből is mindössze 200 font maradt.
Most atyám lépett működésbe, hogy megszerezze az expedícióhoz
szükséges pénzt; sikerült is neki egy hónapon belül több tudományos

401
társaság érdeklődését felkeltenie. Ezenkívül a sajtóközlés jogát eladta az
Észak-Amerikai Újságszövetségnek, amely különtudósítónak nevezte ki.

„Kiváló időnk lesz indulásunkkor és Brazíliában is, mielőtt három

esztendőre eltűnünk az őserdőben” — írta apám 1924 szeptemberében
Angliából való elutazása előtt. — „Azt hiszem Jack és Raleigh nagyon
fogják élvezni az utat. Eltekintve a két braziltól, akik egy bizonyos pontig
elkísérnek, csak mi hárman leszünk az expedíció tagjai. ”

Azután 1925 január vége felé a Lamport és Holt Hajózási Társaság

Vauban nevű hajójának fedélzetéről írt:

„Itt vagyunk Raleigh-val, közeledünk Rio felé. Én a magam részéről

unalmasnak találom az utazást, de Jack nagy örömét leli benne… Az
emberek New Yorkban nagyon vendégszeretően és rokonszenvesen
viselkedtek, a mi helyzetünk persze nehéz volt. De most már mégis egy
földrészen vagyunk veletek, útban a Mato Grosso felé, és legalább 40
millió ember érdeklődik céljaink iránt.
Vámkönnyítéseket kaptunk. Egy hé1ten belül indulunk Rióból a Mato
Grosso felé, és április 2. körül Cuiabába. Ezután eltűnünk a civilizációból
egészen a következő év végéig. Képzeljetek el bennünket valahol ezer
mérföldre keletre tőletek, civilizált ember által még járatlan vadonban.
New York rossz fogadtatásban részesített bennünket. Rendkívül
hideg volt, az utcákat egy láb magas hó borította és kegyetlenül fújt a
szél. Jack sorra látogatta a mozikat — amelyek meglehetősen gyengék
voltak —, és közben állandóan gumit rágott. Mind a hárman egy ottani
automata büfében étkeztünk. ”

Most Raleigh Rióból hozzám intézett levelét idézem:

„Az úton a hajó fedélzetén megismerkedtem egy lánnyal, és ahogy

telt az idő, barátságunk egyre mélyült, mígnem el kellett ismernem, hogy
kezd komollyá válni; apád és Jack meglehetősen aggódtak, mert attól
féltek, hogy megszököm, vagy valami hasonlót csinálok! Azonban
észhez tértem, rájöttem, hogy egy expedíció tagja vagyok, és nem vihetek
magammal feleséget. Ezt finoman tudomására hoztam, és visszatértem a

402
komoly dolgokhoz. Előre is rokonszenvemről biztosítlak, ha valaha
túlságosan érzelgőssé válsz.
Jack egy alkalommal így szólt hozzám: »Azt hiszem, visszatérésünk
után egy éven belül megházasodsz.« Mondtam neki, hogy semmiféle
ígéretet sem teszek, de nem szándékozom egész életemet agglegényként
leélni, még akkor sem, ha Jack az is marad! …
Többször gondoltam rá, milyen jó lenne, ha te is eljöttél volna erre az
útra, mert az az érzésem, ha itt lennél, még érdekesebb és kedélyesebb
lenne kalandunk. Már nagyon várom, hogy expedíciónk valóban
elinduljon a vadonba, és azt hiszem, Jack ugyanígy gondolkozik. Ha
valakinek olyan célja van, mint nekünk, akkor csak a legnagyobb
türelemmel bír hosszabb ideig egy helyen maradni. A New York-i
késedelem csaknem több volt annál, mint amit ebben a várakozásban el
tudtunk viselni…”

Rio de Janeiróban a Hotel Internacionalban laktak, megnézték a várost

és fürödtek a tengerben. Jackre nem volt különösebb hatással a város, és
így írt:

„Ha évente egy millióm volna, akkor sem laknék Rióban, vagy
valamelyik más itteni városban. Egy vagy két hónapot azonban szívesen
töltenék itt! Nem érdekelnek ezek a helyek, bár elismerem, a környéke
csodálatos. Brazília olyan, mintha elvágták volna a világtól. Meg kell
azonban mondanom, hogy az emberek igen rendesek, és mindenben
segítségünkre vannak. ”

Az expedíció felszerelését a szállodai kert „dzsungelében”

kipróbálták, és megfelelőnek bizonyult. 1925 februárjában útrakeltek, és
először São Paulóba mentek. Corumbából Jack élénk levélben számolt be
az útról, egy lelkes, 21 esztendős ifjú szemével:

„Egy hétig utaztunk Sáo Paulóból Porto Esperançába, Corumbától 50

mérföldre, és nagyon örülök, hogy már ilyen messzire jutottunk. Az út a
vonaton a vidék egyhangúsága ellenére lekötött, s miután a
vasútigazgatóság különkocsijában utaztunk, egész idő alatt magunk
között voltunk. Ebben a tekintetben a szerencsére nem

403
panaszkodhattunk, mert Rióból São Paulóba és innen — a Rió Paranáig
is a Vasúttársaság elnökének különkocsiján utaztunk.
Az út nagy részén a cserjés mato erdőt, füves pusztaságot és a folyó
közelében hatalmas ingoványokat láttunk. Aquidauana és Porto
Esperança között néhány érdekes dolog tűnt fel nekem. Ezen a
marhatenyésztő vidéken rengeteg a papagáj, és láttunk két nyáj (nem
tudom másképp nevezni) fiatal, 4-5 láb magas nandut. Az egyik fán
megpillantottam egy pókhálót, veréb nagyságú pók ült a közepén. Ma
reggel a Paraguay folyón kis kajmánok jelentek meg, megpróbálunk
majd néhányat lelőni közülük.
Az útleveleinket Rióban hagytuk, s így itt feltartóztathattak volna,
amikor ma reggel partra szálltunk, de amint látom, ezzel itt senki sem
törődik. Holnap az Iguatemi-n, ezen a piszkos kis hajón, amely akkora,
mint egy tengerészeti gyorsnaszád, tovább folytatjuk az utat Cuiabába.
El vagyunk készülve, hogy rengeteg utas zsúfolódik majd össze a hajón,
és egymás hegyén-hátán fogjuk felakasztania függőágyakat.
Baurutól Porto Esperançáig sok bajt okoztak a szúnyogok, de az
utolsó éjszaka a Paraguayon valahogy békében hagytak. Az élelmezés jó
és bőséges és sokkal táplálóbb, mint Rióban Vagy São Paulóban. Rizst,
babot — nagy fekete babot, csirkét, marhahúst és valami nyálkás,
csigaszerű főzeléket tálalnak fel, ez utóbbi ízben hasonló az uborkához,
tojás alakja van és akkora, mint egy dió. Ezután következik a guava sajt
és az elmaradhatatlan feketekávé. A makaróni ugyancsak kedvenc
ételszámba megy. Mindez egyetlen étkezésnek a menüje.
Jelenleg rekkenő hőség van, de bent a szállodában valamivel jobb a
helyzet. Torkig vagyunk már ezekkel a félcivilizált városokkal,
bármennyire szeretetreméltóak is az emberek, szeretnénk ha Cuiabában
minél kevesebb időt kellene eltölteni és minél hamarabb
megkezdhetnénk a tulajdonképpeni expedíciót. Raleigh-vel általában
arról beszélünk, hogy mit fogunk tenni, ha 1927 tavaszán ismét
viszontlátjuk Seatont, zsebünkben egy csomó pénzzel. Azt hiszem,
motorbiciklit veszünk, és egy valóban vidám, kellemes vakációt töltünk
majd Devonban, meglátogatjuk összes barátainkat és felkeressük a régi
tanyákat.

404
 Cuiabába a folyami út 8 napot vesz igénybe, és valószínűleg ott
szerezzük be az öszvéreket, amelyeket körülbelül március közepére
feltáplálnak. Április 2-án hagyjuk el Cuiabát és hat hétbe vagy talán két
hónapba telik, amíg elérjük azt a helyet, ahol apa és Felipe volt
legutoljára. „Z” elérésére valószínűleg újabb két hónapra lesz szükség és
lehet, hogy éppen apa 58. születésnapján (augusztus 31-én) érkezünk
oda.
Nem szórakoztatóak az angol és amerikai lapokban az expedícióról
megjelenő hírek? A brazíliai újságok néha el is túlozzák a dolgokat.
Nagyon vágyunk már arra, hogy az igazi út megkezdődjék és hogy
végezzünk már ezekkel a városokkal, de reméljük, hogy Cuiabában
gyorsabban eltelik majd a hónap. Valamit csak ma tudtam meg, azt hogy
Brazílián már átkeltünk és innen már látjuk Bolíviát, azokat a helyeket,
ahol apa a határkijelölő munka nagy részét végezte.
A São Pauló-i angolok igen kedvesen búcsúztattak bennünket, köztük
a diplomáciai és a konzuli testület tagjai is. Mielőtt elhagytuk volna a
várost, meglátogattuk a Butantan kígyófarmot, ahol senhor Brasil, az
alapító, előadást tartott nekünk a kígyókról: hogyan támadnak, mennyi
méreg jut a testbe, melyek a különböző gyógymódok és így tovább. Nagy
csomó szérumot is kaptunk tőle ajándékba. Az egyik ápoló belépett arra
a területre, ahol a kígyókat mohával körülvett kaptárakban tartják, és egy
kampós bottal kihúzott egy „Bozótok Urá”-t. Ledobta a földre, majd
hirtelen megfogta a nyakánál fogva, úgyhogy nem haraphatott. Ekkor
odahozta hozzánk, megmutatta állkapcsában a görbe méregfogakat és az
egyenes tartalék-méregfogakat arra az esetre, ha a fő méregfogak
eltörnének. Senhor Brasil a kígyót ráharaptatta egy üvegcsészére,
amelybe belefolyt az egész méreg.
Az utolsó este megnéztük a karnevál végét. Az egész lakosság a
szálloda előtt föl-alá hömpölygött, itt volt ugyanis az egyetlen jó út.
Ördögi ricsajt csináltak. Otthon készült, fantasztikus jelmezeket viseltek,
volt köztük egy-két nagyon csinos. A farsangi szokások közé tartozik,
hogy valami illatszert esetleg étert fröcskölnek az ember arcába, ami ha a
szembe megy, azt megfagyasztja. Rettenetes ma a hőség, csurog rólunk
az izzadság. Cuiabá éghajlata állítólag valamivel hűvösebb. Ma reggel
beszéltünk egy némettel, aki éppen most tért vissza Cuiabából, szerinte

405
legalább száz Ford-kocsi van már ott — nem is kevés olyan helyen,
amely 2000 mérföldnyire van felfelé a folyón! Ő is az Iguatemi-n érkezett,
azon a hajón, amelyen mi felfelé jöttünk. Az élelmezést ő is jónak találta,
de a szúnyogokra igen panaszkodott, úgy hallom, hogy az új parkban
egy pár fogoly jaguár van, valószínűleg megnézem őket.
A tisztálkodási berendezések rendkívül primitívek. A WC-vel
egyesített zuhanyozó oly piszkos, hogy nagyon elővigyázatosnak kell
lenni, hova lép az ember; apa azonban azt mondja, hogy Cuiabában még
rosszabbra lehetünk elkészülve.
Rendkívül szerencsések voltunk, hogy sikerült helyet szereznünk, és
minden poggyászunk érintetlenül érkezett az Iguatemi fedélzetére. A hajó
rettenetesen szűk, de nem kétséges, hogy érdekes lesz felfelé haladni a
folyón. A vidék — már amennyit eddig láttunk belőle borzalmasan
egyhangú, de korántsem annyira, mint a Mississippi környéke.
Elhatároztuk, hogy Cuiabáig nem borotválkozunk, nekem már
kétnapos szakállam van. Raleigh úgy fest, mint azok a mindenre elszánt
gonosztevők, akiket otthon vadnyugati filmeken láthatsz ”

1925. február 25. „Már csaknem két napja, hogy elhagytuk Corumbát,
hétfő este érkezünk Cuiabába, hacsak meg nem halunk közben az
unalomtól! A hajót 20 utas számára építették, a fedélzeten azonban 50
zsúfolódott össze. Óránként körülbelül 3 mérföldet teszünk meg teljesen
érdektelen ingoványos területen keresztül, ma azonban hegyek váltották
fel az eddigi egyhangúságot. A fedélzeten függőágyakban alszunk, ami
elég kényelmes lenne, ha a szúnyogok nem háborgatnának; ezek eddig is
éppen elég kellemetlenséget okoztak, de még többet ma este, amikor
beértünk a São Lourenco folyóba. Az első éjszaka olyan hideg volt, hogy
kénytelen voltam még két inget, zoknit és nadrágot magamra húzni. Az
egyhangúság elkeserítő, és a legkisebb testmozgásra sincs hely. Biztos,
hogy ez után az út után Cuiabá mennyországnak fog tűnni…
Az utasok nagy része „török” (itt mindenki „török”, aki a Balkán-
államok valamelyikéből származik), nagyrészt kis üzletük van
Cuiabában. Asszonyaik szünet nélkül fecsegnek, s ha behoznak valami
ételt, úgy vetik rá magukat, mint keselyűk a prédára. A fedélzeten
meglehetősen kellemetlen illatok terjengenek. Időnként megállunk a

406
folyóparton, hogy tűzifát vegyünk fel a kazán számára, rettenetes
pontossággal számolják meg, hány darab fát vesznek át.
Itt a folyó partját cserjés mato erdő szegélyezi, a háttérben azonban
néhány, körülbelül 800 láb magas sziklás hegy látható. Néhány
alligátort67 is láttunk, és a folyó szélén mindenütt darvak és keselyűk
csoportja tanyázik. A fedélzeti zsúfoltság miatt szóba sem jöhet, hogy
puskával alligátorokra lőjünk. ”

Február 27. „Apa azt mondja, hogy ez a legegyhangúbb és

legunalmasabb folyami út, amelyet valaha is tett; nagyon számoljuk az
órákat: még három nap, — ennyi idő kell, hogy elérjünk Cuiabába. Még
mindig ingoványos vidéken jártunk, bár már nem a Paraguay-folyón,
mivel tegnapelőtt óta a São Lourenco folyón, az elmúlt este óta pedig a
Cauiabá folyón hajóztunk. A São Lourenco hírhedt szúnyogjairól,
amelyek az óriási mocsarakban tenyésznek. Csütörtök este, mint sötét
felhő, úgy lepték el a hajót. Étkező és hálóhelyünk teteje fekete — szó
szerint fekete — lett tőlük! Úgy tudtunk csak elaludni, hogy inget
húztunk a fejünkre, lábunkat egy másikba csavartuk és az esőköpenyt
magunkra terítettük. A termeszek jelentették a másik csapást. Néhány
órán keresztül elárasztottak bennünket, szinte elsötétítették a lámpákat,
mindaddig, amíg a szárnyuk elégett; akkor a padlóra és az asztalokra
hullva milliószámra mozogtak alattunk.
Ma néhány capybarát68 (kutya nagyságú rágcsáló) láttunk. Egyikük a
parton állt, alig lehetett 18 yardra, ahogy elhaladtunk mellette. Valóságos
tragédia, hogy az ország sok száz mérföldön keresztül teljesen
kihasználhatatlan és lakhatatlan. A folyón fölfelé csigalassúsággal
haladunk, ma két ember egy csónakban meg is előzött bennünket, és
nemsokára el is tűntek a láthatáron.
A folyópart vizsgálata semmi szórakozást sem nyújt, mert Corumbá
óta egyáltalán nem változott. A hajnalka kúszónövény indái és vad
banánhoz hasonló dudva levelei szegélyezik a partot — helyenként, néha

67 Alligátor Dél-Amerikában nem fordul elő. A szerző kajmánt láthatott.

68 A legnagyobb élő rágcsáló (Hydrochoerus capybara). Több mint 1 m
hosszú, 50 cm magas, mintegy 50 kg súlyos. Bennszülött neve, amely az angolba
is átment, a capybara; quarami indián nyelven: capi-i-uara, azaz „a fű ura"

407
egészen a víz szélén, az onça (jaguár) búvólyuka látható. Hátrább és
magasabban különböző fajtájú vastag fák sorakoznak mintegy 20 yard
mélységben, azután megint az ingovány, ameddig a szem ellát. A
pusztaságot néha-néha töri csak meg egy-egy magányos mangrovéhoz
hasonló mocsári fa. Időről időre feltűnik egy-egy bűzlő pocsolyás üreg,
az anacondák búvóhelye és a moszkitók bölcsője. Néha az ingovány már
a folyó partjánál kezdődik, és ilyenkor a part teljesen eltűnik. Igen sok
keselyű és a kormoránokhoz hasonló halászmadár található itt, amelyek
hosszú, csupasz nyakukkal úszás közben a kígyókhoz hasonlítanak. A
jacarék (alligátorok) az iszapos és homokos partrészeken tanyáznak,
mert ott tudnak sütkérezni.
Ma zuhogott az eső és a hőmérséklet annyira lecsökkent, mint
amennyi Angliában nyáron szokott lenni. Az idő egyébként is
hűvösödik, amint közeledünk a száraz évszakhoz. Apa azt mondta, hogy
ezen a vidéken még sohasem járt a valódi száraz évszakban és
valószínűnek tartja, hogy a rovarok nem lesznek olyan kellemetlenek,
mint 1920-ban voltak.
Ma a fedélzeten valami újfajta átkozott rovar jelent meg, a mutuca.
Hasonlít a lódarázshoz, és csípése nagyon fájdalmas. Egy csomót
agyonütöttünk, de apát és Raleigh-t megcsípték.
Természetesen mindnyájan tele vagyunk kellemetlen
szúnyogcsípésekkel.
Ami talán legjobban hiányzik, az a gyümölcs, és azt nem is tudunk
szerezni, míg meg nem érkezünk Cuiabába. Egyébként az élelmezés jó. A
testmozgás hiánya kezd aggasztani és elhatározott szándékunk, hogy
Cuiabában mindennap jó hosszú gyalogutat teszünk. Valójában az a
helyzet, hogy Rio elhagyása óta csaknem teljesen megszűntek a
gyakorlatok, eltekintve a vasúti töltésen megtett meglehetősen hosszú
túrától, amikor Aquidauanánál egy vagy két napig feltartóztattak
bennünket. Amikor csak lehet, igyekszem tornászni, de olyan a
zsúfoltság, hogy még ez sem könnyű.
Raleigh különös fickó. A portugál nyelvre csak ennyit mond: »Ez az
átkozott fecsegő nyelv!« — és még kísérletet sem tesz arra, hogy
valamennyire is megtanuljon. Ehelyett minden alkalommal őrjöng, ha a
másik nem tud angolul. A faz favor és obrigado — legyen szíves és

408
köszönöm — szavakon kívül egy szót sem tud portugálul, vagy talán
csak szégyelli csekély tudását. Én most már elég jól el tudok beszélgetni
velük, feltéve, hogy a másik lassan és érthetően válaszol. A nyelv itt már
erősen keveredik a spanyollal, ami Bolívia és Paraguay
szomszédságának a következménye.”

Március 4. „Végre Cuiabában — és nem is olyan rossz, mint

amilyennek gondoltam! A szálloda meglehetősen tiszta, és a koszt
kiváló. Most hízókúrát tartunk, és remélem, hogy 10 fontot magamra
szedek, mielőtt elindulunk. Szükségünk van néhány felesleges kilóra,
hogy legyen mit leadni az expedíció éhezési időszakaiban. A folyami út 8
napig tartott, meglehetősen hosszú idő, ha az ember az Iguatemi-hez
hasonló kis hajóba van beszorítva, amelyet mindig ugyanaz a part
határol. Tegnap sétát tettünk a bozótban, és nagy örömet okozott, hogy
végre ismét tarthattunk egy kis tréninget. Ma megyünk először lőni, nem
madarakra, hanem tisztán gyakorlatozás szempontjából, csak tárgyakra.”
„Meglátogattuk Fredericót, az öszvérek gondozóját, de nem
tartózkodott a városban és csak vasárnap jön vissza. A fia szerint a
szükséges 12 öszvért minden különösebb nehézség nélkül
megkaphatjuk. A sertanista (körülbelül annyit tesz, mint vezető), akire
apa számított, meghalt; és Vagabundo valaki mással ment a sertãoba,
ami nagy kár, mert annyit hallottam már erről a kutyáról, hogy szerettem
volna megismerni. Van itt egy amerikai misszionárius, akinél egy csomó
régi Cosmopolitant és más képeslapokat találtunk, ma este pedig
könyveket cserélünk vele…”

409
A caxamora-fa

410
Sír a laguna mellett

411
 Március 5. „Tegnap Raleigh-vel kipróbáltuk a puskáinkat. Nagyon
pontosan hordanak, de rettenetesen hangosak! Húsz töltényt lőttünk el,
Így még 180 maradt gyakorlatozásra.
Úgy hallom, hogy Cuiabát elhagyva egy napig bozótos területen
fogunk haladni és így érkezünk majd a fennsíkra; ezután alacsony cserje
és fű következik Bacairy állomásig; és ezen túl két napi menet után
fogunk először vadászni. Az első vagy második nap esetleg
lefényképezhetünk egy jóllakott sucurit (anaconda), ha valaki tud ilyet
mutatni majd a közelben…”

Április 14. „Megérkezett a posta, a legutolsó, amit még megkaptunk,

mert 20-án indulunk. A hőség körülbelül olyan, mint Jamaikában a
legforróbb napokon, de Raleigh és én naponta kijárunk a rosariói úton
egy patakhoz, és legalább egy órát vagyunk a vízben. Nem nagyon
frissíti fel az embert, mert hőmérséklete körülbelül azonos a levegő
hőmérsékletével, de a száradás közbeni párolgás mégiscsak hűsít.
Megpróbáltam néhány vázlatot készíteni itt, de a témák olyan
mindennapiak, hogy semmi lelkesedést nem tudtam belevinni, s így az
eredmény fabatkát sem ér! Állandóan keresek, kutatok egy valóban jó
téma után, akkor talán tudnék valami érdemlegeset alkotni. Ha elérjük
azt a helyet, ahol az első feliratok láthatók, akkor azokat majd nekem kell
felvázolnom, mert mindezeket a dolgokat gondosan kell lemásolni.
Jól szórakoznál, ha látnál kéthetes szakállammal. Hónapokig nem
fogok most borotválkozni. Állandóan csizmában járunk, hogy betörjük
őket, és Raleigh lábát már teljesen elborítják a Johnson-féle tapaszok, de
ennek ellenére buzgóbb, mint valaha, alig várja az indulás napját.
Pokolian türelmetlenek vagyunk, hogy annyit kell várnunk az állatokra,
de ez Frederico hibája és az ő hazugságainak a következménye. Teljesen
reménytelen bármit is kezdeni vele, és így most egy másik, Orlandó
nevezetű fickóval tárgyalunk. Azt hiszem, az öszvérek ma már
megérkeztek. A két kutya, Chulim és Pastor kezdenek nagyon harciasak
lenni, és minden látogatónak nekirontanak, aki kopogtatni mer az ajtón.
Meglehetősen vad lövöldözés volt egy mérföldnyire innen, Coxipónál.
Egy Reginaldo nevű fickót — hat társával láttuk reggel távozni a Gama
Hotelből — orvul megtámadott egy banda, amely valamiért megorrolt
rájuk. A Casamunga gyémántmezőn összekülönböztek italozás közben,

412
és amikor Coxipónál összetalálkoztak, megkezdődött a lövöldözés.
Reginaldo és a banditák egyike meghalt, két másik súlyosan
megsebesült. A rendőrség csak napok múlva fogott hozzá a
nyomozáshoz. Leültek kávézni a gyilkosokkal és megkérdezték tőlük,
hogy miért tették ezt! Semmi egyéb nem történt…”

Kivonatok apám április 14-i leveléből:

„A véletlenek következtében ismét időveszteséget szenvedtünk ezen a

manaña („holnap”) kontinensen, de néhány nap múlva elindulunk.
Azzal a reménnyel kezdünk neki az útnak, hogy sikerrel fejezzük majd
be…”
„Mind a hárman kitűnően érezzük magunkat. Rajtunk kívül két
kutya, Pastor és Chulim, két ló és 8 öszvér tartozik a csapathoz, valamint
egy Gardenia nevű udvarias vezető, aki korlátlanul habzsolja az
előlegeket, — a providenciákat, — ahogy itt finomkodóan nevezik —, és
egy keményen dolgozó negroid moço, aki mindenkinek
engedelmeskedik. Ezt a két embert azonnal elbocsátjuk, amint az
indiánok nyomaira bukkanunk, mert színükkel magukra vonják a
figyelmet és zavarokat okozhatnak. ”
„Szörnyű meleg volt és rengeteget esett az eső, de az időjárás kezd
egyenletesebbé válni a száraz és hideg évszak közeledtével.”
„Jack már egészen tisztességesen tud portugálul és kezdi megérteni
azt is, amit neki mondanak. Raleigh egyetlen átkozott szót nem tanult
meg!”
„Egy állattenyésztő barátom mesélte, hogy már gyermekkora óta
figyeli ő és egész háza népe a verandán üldögélve — a farm hat napi
járóföldre fekszik észak felé — az északi erdőkből időszakonként
hallatszó különös zajt. Úgy írta ezt le, mintha egy rakéta vagy valami
nagy lövedék süvöltene keresztül a levegőn és csapódna be hosszú
»buuummm, buuumm«-mal ismét az erdőbe. El nem tudja képzelni, mi
okozhatja ezt a zajt. Szerintem ez valami meteorológiai jelenség, amely
összefüggésben áll a magas vulkanikus területekkel, olyasmi, ami
Darjeelingben is rémületbe ejtette az embereket, ahol a monszun idején
tüzérségi lövedékek robbanását lehetett hallani. Ezeknek a magasabb
régióknak más részein is hallani néha robbanás zaját vagy sajátságos

413
»horkoló« hangokat, melyek természetesen halálra rémítik az
embereket.”
„Ugyanez az állattenyésztő barátom mesélte, hogy közel az farmjához
a Paranatinga folyó környékén áll egy nagy derékszögű szikla, amelyben
három lyuk látható, a középső teljesen zárt, láthatólag mindkét végén
becementezték. Mögötte, kissé elrejtve tizennégy különös betűből álló
felirat látható. Megígérte, hogy elkísér minket oda, hogy
lefényképezhessük. A tanyájához tartozó egyik indián ismer egy másik
hasonló sziklát, amelyen ugyancsak különös feliratok vannak,
elhatároztuk, hogy ezt is meg fogjuk látogatni. ”
„Egy másik ember, aki fent lakik a chapadán — közvetlenül innen
északra a magas fennsíkon, amely valaha a régi sziget partvonala volt —
arról beszélt, hogy egy helyen nagy állatok csontvázát és megkövesedett
famaradványokat talált, ugyancsak tud bizonyos feliratokról is, sőt
valami történelem előtti építmények romjairól, ugyanazon a chapadán. A
közelben egy széles, füves síkság közepén gomba alakra faragott
nagyobb szikla látható — rejtélyes és megmagyarázhatatlan emlékmű. ”
„Középúton »Z« és ama pont között, ahol elhagyjuk a civilizációt, az
indiánok szerint egy alacsony és széles kőtorony áll. Az indiánok
rettegnek ettől a toronytól, mert amint mondják, éjszakánként ajtaján és
ablakain keresztül fény szűrődik a sötétbe! Gyanítom, hogy ez lehet a
»Fény, amely sohasem alszik ki«. Félelmük másik oka, hogy a torony a
barlanglakó morcegók területén áll, ez az a nép, amely földbe ásott
lyukakban, gödrökben, és néha a sűrű lombozatú fákon lakik. ”
„Nem régen, amikor először hívtam fel a figyelmet munkámban a
Mato Grossóra, egy iskolázott és művelt brazil, aki a hadsereg egyik
tisztjével együtt egy folyó felmérésével foglalkozott, azt hallotta az
indiánoktól, hogy észak felé valamilyen város terül el. Felajánlották,
hogy elvezetik őket oda, ha nem nagyon félnek a vad indiánoktól. Az
indiánok szerint a városban egymást derékszögben metsző több utca
van, amelyeket alacsony kőépületek szegélyeznek, de található egy-két
nagyobb építmény, sőt egy hatalmas templom is, amelyben egy hegyi
kristályból kivágott széles, kerek lap látható. Az őserdőn keresztül egy
folyó folyik, amely nem sokkal a városon túl nagyobb vízesést képez.
Ennek zaját mérföldekről hallani lehet, a vízesés alatt a folyó nagyobb

414
tóvá szélesedik ki, hogy aztán innen merre folyik, azt nem tudják. A
vízesés alatt a nyugodt vízben fehér sziklából kivésett emberi alak
látható (talán kvarcból vagy hegyikristályból készítették), amely az
áramlat hatására ide-oda imbolyog. ”
„Úgy hangzik ez, mintha az 1753-as városról lenne szó, helyzete
azonban sehogy sem egyezik az én számításommal. Odafelé menet talán
megvizsgáljuk, vagy pedig ha a körülmények megengedik, »Z« elérése
után vesszük majd szemügyre. ”
„Ugyancsak állattenyésztő barátom mesélte, hogy egy ízben valami
távoli és nehezen kezelhető törzs egyik tagját elhozta magával Cuiabába,
és bevitte a nagy templomokba gondolván, hogy a hatalmas épület mély
benyomást kelt majd az indiánban. »Ez semmi! -; mondta az indián. —
Nem messze falunktól, ahol én lakom, ennél nagyobb, magasabb és
szebb épületek vannak. Azoknak is nagy ajtajuk és ablakaik vannak, és a
középen egy magas oszlopon nagy kristály áll, amelynek fénye
megvilágítja az épületek belsejét és vakítja a szemet!. . ”
„Eddig rengeteget esett az eső, és borzasztó a forróság. Évek óta nem
izzadtam annyira, mint most, pedig árnyékban csak 80 Fahrenheit
van…”

Ismét Jack folytatja az elbeszélést:

Bacairy állomás, 1925. május 16. „Meglehetősen fárasztó út után ma

érkeztünk ide Cuiabából. Április 20-án indultunk egy tucatnyi állattal; a
lovak eléggé jó állapotban voltak, az öszvérek azonban soványak, úgy
látszik — felhizlalás helyett koplaltatták az állatokat, hogy néhány külön
milreist keressenek!”
„Az állatok miatt eleinte nagyon lassan haladtunk előre, és első
éjszaka Cuiabától mindössze két mérföldnyire ütöttünk tábort. Az
éjszaka folyamán az egyik ökör nekiment Raleigh függőágyának, de
azon kívül, hogy Raleigh a földre pottyant, semmi más baj nem történt. A
második éjszaka innen három mérföldnyire táboroztunk le, és egy
patakban megfürödtünk. A harmadik éjszakát a magasabb chapada
vidéken töltöttük, ahol attól féltünk, hogy a hangyák megeszik a
felszerelésünket. Másnap először eltévesztettük az utat és egy bizonyos
távolságot saját lábnyomaink alapján visszafelé kellett megtennünk, és

415
végül egy oldalösvénynél vertünk tábort. Szerencsére a következő nap
kereszteztük a főösvényt és egy morador házához érkezve
megkérdeztük, mennyire van még Rio Manso. A morador olyan ember,
aki az ösvény közelében él. Négy mérföldben jelölte meg a távolságot és
így elhatároztuk, hogy ezt még aznap megtesszük. a távolság azonban
körülbelül hét mérföld volt, és mielőtt még célunkhoz értünk volna,
teljesen besötétedett. ”
„Apa olyan tempóval haladt az élen, hogy teljesen szem elől
tévesztettük, és amikor két ösvény kereszteződéséhez érkeztünk, nem
tudtuk, melyiket válasszuk. A szélesebbik ösvényen sikerült felfedeznem
egy magányos ló nyomait, és így ezen folytattuk az utat, mígnem
vaksötétben megérkeztünk a Rio Manóhoz. Apa azonban nem volt ott!
Azonnal lerakattam a málhát és Raleigh-t meg Simãót, az egyik peont
kiküldtem, hogy lövöldözéssel adjanak jelt hollétünkről, Közben
letáboroztunk és teát főztünk. Raleigh-ék apa nélkül tértek vissza, s így
azt gondoltam, hogy az éjszakát valamelyik moradornál tölti. Másnap
reggel újabb jelzőlövéseket adtunk le, de válasz ekkor sem érkezett; majd
miután reggelinket befejeztük, apa egyszerre csak belovagolt és
elmondta, hogy az éjszakát egyszerűen a földön töltötte. ”
„A következő napot a táborban töltöttük, hogy az állatokkal együtt
kipihenjük magunkat, de a carapato69 kullancsok egész idő alatt nem
hagytak nyugtot. A földön mindenfelé nyüzsögtek ezek az átkozottak, és
Raleigh lábát úgy megszúrták, hogy elmérgesedett. Másnap egy
batelónon átkeltünk a folyón. Elhagyott helyen ütöttünk tábort, ahol
valaha egy morador lakott. Itt még néhány narancsot is találtunk. ”
„Hogy rövidre fogjam a történetet, ismét utat tévesztettünk, és
Raleigh egész úton Rio Cuiabáig levert volt. A folyón a zuhatagok és az
állatok gyenge állapota miatt nem tudtunk átkelni. Végül följebb
találtunk egy gázlót, de le kellett málháznunk az állatokat, hogy át
tudjanak úszni, míg a terhet egy itt talált csónakba raktuk át. Raleigh
beteg lába miatt semmiben sem tudott segíteni, és így apa meg én
intéztük el a málhákat, a peonok pedig az állatok után néztek. Nehéz
menet után végre elértűk Hermenegildo Galvão házát, ahol öt napig

69 Portugálul carapao - csípős, szúrós

416
maradtunk, hogy feltápláljuk magunkat és az állatokat. Én különös
módon Cuiabától, idáig hét fontot híztam, annak ellenére, hogy sokkal
kevesebbet eszem. Raleigh többet fogyott, mint amennyit én híztam, ő
rajta látszanak leginkább az út fáradalmai. ”
„Öt nappal azután, hogy elhagytuk senhor Galvão házát, a Rio
Paranatingához értünk, de csak azért, hogy lássuk: a cairy falu lakatlan,
és a csónak a folyó másik partján van. Valakinek át kellett úsznia, hogy
elhozza a csónakot, rám esett a választás — bár be kell vallanom, hogy
féltem a folyótól, és úgy éreztem magam, mint amikor Jamaikában egy
cápa vett üldözőbe Briant és engem. A faluban táboroztunk, és másnap
úsztattuk át az állatokat, a málhát ugyanúgy szállítottuk át, mint a
Cuiabá folyón. Egy mérfölddel később, amikor egy mocsaras folyón
keltünk át, ugyanezt meg kellett ismételnünk, majd egy további mérföld
után ismét sor került erre a megerőltető vállalkozásra. Ekkorra már
teljesen kimerültünk, úgy hogy tábort ütöttünk és csak tegnap reggel
érkeztünk a Bacairy állomáshoz. ”
„Nagyon szép itt, a hőmérséklet is kellemes és a hegyeken túl — alig
négy mérföldnyire — teljesen ismeretlen vidék kezdődik. Az iskola
épületét bocsátották rendelkezésünkre, az állomás vezetőjénél étkeztünk
— nagyon kellemes fickó, Valdemirának hívják. ”
„Érkezésünk után nem sokkal a Xingu vidékéről nyolc indián érkezett
az állomásra. Teljesen meztelenek voltak. Nyolc napi járóföldre laknak a
folyón lefelé, és időről időre kíváncsiságból vagy abban a reményben,
hogy valamit kapnak, idelátogatnak. Öt férfi, két asszony és egy gyerek
jött most; külön laknak egy viskóban. Tegnap adtunk nekik guava sajtot,
ami rettenetesen ízlett nekik. Alacsony növésűek, körülbelül 5 láb 2
hüvelyk magasak, de egyébként igen arányosak. Csak halat és
zöldségfélét esznek — húst sohasem. Az egyik asszonyon csigahéjból
kivágott, apró lemezekből álló, igen finom nyakláncot láttunk.
Elkészítése óriási türelmet igényelhetett. Nyolc skatulya gyufát, némi
teát és néhány csatot ajánlottunk fel cserébe a nyakláncért. Az asszony
örömmel ráállt az üzletre. A nyakláncot a New York-i Amerikai Indián
Múzeumba fogjuk küldeni. ”

Május 17. „Ma néhány felvételt készítettünk a mehinaku indiánokról.

A képeket természetesen elküldjük az észak-amerikai

417
Újságszövetségnek. Az első képen négyen állnak nyilakkal és íjjal a
kezükben egy kisebb patak partján, a dzsungelnek egy sávja is látható.
Én is rajta vagyok a képen, hogy így fogalmat lehessen alkotni
magasságukról. Éppen vállamig érnek. A második kép azt mutatja,
amint éppen arra készülnek, hogy nyíllal halat lőjenek. Az íjak
nagyobbak, mint a mieink otthon, Seatonban, 7 lábnál hosszabbak, a
nyilak 6 láb hosszúságúak; de miután ez a nép nem túl erős, én
könnyedén egészen fülemig hátra tudom húzni a húrt.”
„Az elmúlt este felkerestük őket kunyhójukban és, valóságos
koncertet adtunk tiszteletükre, én a kis fuvolával, Valdemira gitárral, apa
pedig bendzsójával működött közre. Óriási sikerünk volt, bár a füsttől
csaknem megfulladtunk.
„A mehinakuk jelekkel elmondták nekünk, hogy négy napi kemény
menettel észak felé elérkezünk a kannibál nakahirykhez, akik még 5 láb
magasra sem nőnek meg, Lehet, hogy ezek a morcegók, én azonban
kételkedem ebben, mivel nyilat használnak, a morcegók viszont még
nem érkeztek a fejlődés ilyen fokára.
„Innen számítva három heti út után elérhetjük a Hermenegildo
Galvão által említett vízesést. Galvão ezt egy Roberto nevezetű bakairy
indiántól hallotta. Holnap látogatjuk meg ezt a Robertót. Senki sem tud a
vízesés létezéséről, maga Roberto is apjától hallotta, aki annak közelében
élt, amikor a bakairyk még nem civilizálódtak. A vízesés morajlását 5
mérföld távolságról már hallani lehet. Van ott egy kiálló szikla is,
amelyet embereket és lovakat ábrázoló festmények borítanak. Ő
ugyancsak beszélt az őrtoronyról, amely állítólag fele úton van a város
felé.”

Május 19: „Nagyon kellemes, friss időben ünneplem 22.

születésnapomat — mindannyi közül a legérdekesebbet!”
„Roberto átjött hozzánk, s miután teleszívta magát Vinho de Cajo-val,
néhány érdekes dolgot mondott el nekünk. Élete fő törekvése volt —
úgymond —, hogy eljusson a vízeséshez, ahol a feliratok vannak, és
törzsével ott letelepedjék. Most már azonban túl öreg ehhez. Emellett
morcegók és kashibik élnek arrafelé, és ő fél ezektől. Megszereztük tőle a
vízesés fekvését és a környék leírását. A víz nélküli sivatagos rész egyik
végétől a másikig nem hosszabb, mint amennyit egy nap alatt meg lehet

418
tenni. Ezt követően füves vidékre jutunk, ahol mato egyáltalán nincs.
Nagybátyja beszélt a városokról, és ő feltételezi, hogy valaha nagyon
régen ősei építették azokat a házakat. Mi holnapután indulunk innen, és
öt nap múlva már az ismeretlen terület határához érünk. Nagyon fogok
örülni, ha a peonok búcsút vesznek tőlünk, mert már torkig vagyok
velük. ”
„Valószínűleg érdeklődéssel olvasod majd, hogy mivel táplálkozunk
utunkon. Reggel fél hétkor egy tányér zabkását, két csésze teát és egy
harmad csésze kondenzált tejet reggelizünk; délután fél hatkor pedig két
csésze teát, két darab kétszersültet, goibadát, szardíniát, illetve egy
tányér charquét és rizst vacsorázunk. Itt korlátlan mennyiségben tudtunk
vásárolni farinhát (liszt) és édes krumplit a rizs kiegészítésére, ezt én
szoktam megfőzni. Kevés maniókát is tudunk néha szerezni. Az állomás
meglehetősen sok tehénnel rendelkezik, és így reggelenként friss tejet
ihatunk. ”
„Leborotváltuk szakállunkat, és most sokkal jobban érezzük
magunkat. Azt hiszem, most a fáradságos út ellenére még súlyosabb
vagyok, mint voltam Hermenegildóban, és soha ilyen jól nem éreztem
magamat. Raleigh lába csaknem meggyógyult, és apa is elsőrangú
kondícióban van. Most már csak arra várunk, hogy elérjük a 15-ös tábort,
és hazaküldhessük a két peont. ”.
„Mellesleg megjegyzem, hogy a bakairyk kihalóban vannak — ő
szerintük valami fétis miatt. A faluban állítólag van egy fétis-ember, aki
gyűlöli őket. Tegnap is meghalt egy kislány — a fétis miatt, ahogy ők
mondják!”

Május 20. „Az Észak-amerikai Újságszövetségnek készített képeket

éppen most hívtuk elő, és egyik-másik, amelyeket a mehinakukról
vettünk fel, egészen jól sikerült. Elég jó az is, amely apáról és rólam
készült. Az előhívás nem egyszerű dolog itt, mert a víz nagyon meleg, de
szerencsékre találtunk egy patakot, amelynek a vize nem volt több 70 fok
Fahrenheitnél. ”
„Raleigh másik lába megdagadt. Egyik reggel feldörzsölte vagy
felkarcolta, és amikor délután lehúzta harisnyáját, hogy megfürödjék,
bőre is vele jött, nagyobb darabon nyers hús maradt a helyén. Aztán
elkezdett dagadni; a karján is van egy seb, az is. El sem tudom képzelni,

419
mi lesz, ha valóban érintkezésbe kerülünk az erdei rovarokkal! Egy héten
keresztül rengeteget kell mennünk, remélem, kibírja majd valahogy.
Brian jobban megállta volna a helyét, különösen, hogy nem voltak
nehézségeink.70 Apa azt mondta, hogy csak két embert ismert, aki teljes
mértékben megfelelt a követelményeknek: Costint és Manleyt.
Mindketten pokolian jól érezzük magunkat. Legközelebb valószínűleg
Parából írok — vagy talán »Z«-ből!”

Jack számára ez volt a Nagy Kaland — a nagy ügy, amelyre egész

fiatal korától kezdve készült. Apám levelei sokkal tárgyilagosabbak
voltak. Számára mindez megszokott dolognak számított, ő állandóan az
előtte álló célra szögezte szemét. Most ismét ő beszél:

Bacairy állomás, Mato Grosso. 1925. május 20. „Meglehetősen

szokatlan nehézségek közepette érkeztünk ide, de Jack és Raleigh
számára kiváló bevezetés ez a sertãóban való utazás gyönyörűségeibe.
Háromszor tévesztettük el az utat, állandóan a folyók iszapos medrébe
csúszó öszvérekkel kínlódtunk, és pillanatnyi nyugtunk sem volt a
rovaroktól. Egy alkalommal túlságosan lehagytam a többieket és
elszakadtunk. Amikor visszatértem, hogy megkeressem őket,
rámsötétedett, és így kénytelen voltam a nyílt campón aludni, a nyereg
volt a párnám és egész testemet ellepték az apró kullancsok. Ez után az
éjszaka után két hétig egyebet sem tettem, mint vakaróztam. ”
„Jack jól bírja az utat. Erősebb és kövérebb lett mire ideérkeztünk,
mint volt Rióban. Raleigh azonban idegesít, kétséges, hogy kiállja-e az út
még nehezebb szakaszát, mert egy rovarcsípés következtében lába
megdagadt és elgennyedt. Legutóbb ismét addig vakarta, míg a bőr
cafatokban nem jött le a lábáról. ”
„Jack óriási gyönyörűségére megláttuk az első indiánokat, a Xingu
környékéről való meztelen ősembereket. Huszonöt kitűnő fényképet
küldtem róluk az Észak-amerikai Újságszövetségnek. ”
„Találkoztam a Roberto nevezetű indián törzsfőnökkel, hosszabb
beszélgetést folytattam vele. A bor egyre fokozódó hatása alatt

70 Ez az idősebb testvér szokásos megjegyzése! És volt az izmosabb, de

szervezetileg mindig én voltam ez erősebb. - B. Fawcett

420
megerősített mindent, sőt még annál is többet, amit cuiabái barátaim
mondtak. Nagyapja elbeszélésének hatása alatt mindig szeretett volna
eljutni a vízeséshez, de most már túl öregnek érzi magát ehhez.
Véleménye szerint nagy számban élnek azon a vidéken ellenséges
érzelmű indiánok, de tartotta magát ahhoz, hogy a régi városokat az ő
ősei építették. Én kételkedem ebben, mert ő, akárcsak a mehinaku
indiánok, a barna polinéziai fajtából származik, az ősi városokkal viszont
jómagam a fehér vagy a vörös fajtát hozom kapcsolatba. ”
„A bakairyk úgy hullanak, mint a legyek, részben a láz, részben a
fetisizmus következtében. Minden betegséget a fétisnek tulajdonítanak!
Nem kétséges, egy misszionárius számára, aki valamit is ért az
orvostudományhoz, ez lenne a legragyogóbb alkalom, hogy érintkezést
teremtsen az indiánokkal és civilizálja őket. ”
„Szükségtelen mondanom, hogy mind az öszvérekkel, mind pedig az
egyéb felszereléssel meglehetősen becsaptak. Szerencsétlenségünkre
azzal, akinek eredetileg rendelkezésünkre kellett volna állítania az
öszvéreket, elkerültük egymást, s így kénytelen voltam igen rövid
tájékozódás után egy másiktól beszerezni az állatokat, Cuiabában pedig
az üzleti tisztesség teljesen ismeretlen fogalom! Ezek az öszvérek olyan
rosszak voltak, hogy útközben kellett újakat vásárolni és részben emiatt,
részben pedig Raleigh beteg lába miatt öt napot töltöttünk egy barátom,
Hermenegildo Galvão fazendáján. A peonok is teljesen
hasznavehetetlenek, és a puszta gondolat, hogy továbbra is észak felé
haladunk, rettegéssel tölti el őket, anynyira félnek az indiánoktól. ”
„Jack jól belejött a portugál nyelvbe, de Raleigh még mindig csak két
szót tud. Én szívesebben beszélek spanyolul, de Brazíliában sokkal
fontosabb a portugál, és én természetesen ezt is folyékonyan beszélem. ”
„Még küldök egy levelet arról a pontról, ahol a peonok
visszafordulnak, és csak hárman maradunk. Úgy gondolom, hogy egy
hónapon belül érintkezésbe kerülünk az ősi civilizációval, és fő célunkat
augusztusban elérjük. Sorsunk ezután teljesen az istenek jóindulatától
függ!”

Végül 1925. május 29-i dátummal megérkezett utolsó üzenete, amelyet

a peonokkal küldött. Ezután semmi többet nem hallottunk róluk, és
sorsuk mind a mai napig rejtély maradt.

421
 „A levélírás puszta kísérlete is rengeteg nehézséggel jár a legyek
milliói miatt, amelyek hajnaltól sötétedésig szünet nélkül zaklatnak
bennünket — néha még éjszaka is! A legrosszabbak az apró rovarok,
amelyek nem nagyobbak egy gombostű hegyénél, csaknem
láthatatlanok, de csípésük olyan, mint a szúnyogé. Felhőrajaiktól egy
pillanatra sem tudunk szabadulni. A vadméhek milliói csak fokozzák
kínjainkat. De ezeken kívül még rengeteg mindenféle van. Ezeket a
szúró, csípő rémeket nem tudjuk elhessegetni, megőrjítik az embert. Még
a fejháló sem véd meg ellenük. Ami a szúnyoghálót illeti, azon az apró
legyek egyszerűen keresztülrepülnek!”
„Reméljük, hogy néhány nap alatt átvergődünk ezen a területen, de
pár napig itt kell táboroznunk, amíg a peonok visszatérését
megszervezzük, akik már rendkívül izgatottak, hogy mielőbb
indulhassanak. Elegük van már mindenből, nem is tudom elítélni őket
ezért. Nyolc állattal megyünk tovább, három nyerges, négy málhás
öszvérrel és egy madrinhával, vezető állattal, amely a többit együtt tartja.
Jack jól van és egészséges. Napról napra erősödik annak ellenére, hogy a
rovaroktól ő is szenved. Engem a rovarok összevissza csíptek és
haraptak egész testemen, főleg a piumok, ahogy ezeket az apró bestiákat
nevezik. Raleigh miatt aggódom. Egyik lába még mindig be van kötve,
de nem akar visszamenni. Egyelőre bőségesen van élelmünk és
gyalogolnunk sem kell, de nem tudom, meddig fog ez tartani. Olyan
helyzet is előállhat, hogy az állatoknak nem lesz mit enniük. Nem
hiszem, hogy jobban bírom az utat, mint Jack vagy Raleigh, de
mindenképpen végig kell csinálnom. Hiába a lelkesedés, az éveket is
számításba kell venni. ”
„Úgy számítom, hogy egy hét vagy tíz nap múlva kerülünk
érintkezésbe az indiánokkal, és akkor elérhetjük az oly sokat emlegetett
vízesést. ”
„Jelenleg az »Elpusztult Ló Táborá«-ban vagyunk, a déli szélesség 11
fok 43 perc és a nyugati hosszúság 54 fok 35 percénél, ez az a hely, ahol
lovam 1920-ban kimúlt. Fürdésre van alkalmunk, de a rovarok miatt ezt
a legnagyobb gyorsasággal kell végrehajtani. Ennek ellenére az évszak jó.
Az éjszakák igen hidegek és a reggelek nagyon frissek, de a rovarok és a

422
hőség déltájban megérkeznek, és ettől kezdve egészen este 6 óráig
valóságos kínszenvedés az élet.”
„Ne aggódj, nem történik semmi baj…”

Anyámnak írott utolsó szavai ma is, 26 év távlatából visszhangzanak

fülemben:

„Ne aggódj, nem történik semmi baj…”

423
 II.

EGY ÚJ JÁNOS P A P 71

A
Z 1927-es évben történt, amikor a perui központi vasutak hegyi
részlegénél dolgoztam, hogy telefonértesítést kaptam Limából,
mely szerint egy Roger Courteville nevezetű francia mérnök
érkezett a városba, aki azt állította, hogy Brazíliában, Minas Gerais
államban egy vagy két hónappal előbb apámmal találkozott.
Limába siettem és találkoztam M. Courteville-lel, aki elmondotta,
hogy feleségével együtt autóval La Pazon keresztül átkeltek a
kontinensen, az atlanti parttól a csendes-óceáni partig.
Amikor a Minas Gerais-i sertãón jöttek keresztül. az út mentén egy
öreg, rongyokba öltözött beteg ember üldögélt, aki kérdésükre
Fawcettnek nevezte magát.
— Mondott még valami mást is? — kérdeztem.

71 Állítólagos keresztény pap és király a középkorban Abesszíniában vagy

valamely más keleti országban

424
 — Zavarosnak látszott, mint akinél „nincsenek otthon” — olyan volt,
mint aki borzalmas élményeken ment keresztül.
M. Courteville mindenáron meg akart győzni arról, hogy az én
dolgom most érintkezésbe lépni az Észak-amerikai Újságszövetséggel,
pénzt kérni tőlük egy expedícióhoz, és megkeresni az öregembert.
Amíg ide nem érkeztem, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik
Fawcett ezredes — magyarázta. — Ha tudtam volna, magunkkal
hozhattuk volna őt. De nem hinném, hogy nehéz lenne megtalálnunk, ha
visszatérünk, nagyon kevés gringo él azon a vidéken.
Hitetlenkedve fogadtam a történetet, de teljesen elvetni mégsem
akartam — hátha igaz. Elvégre lehetett volna igaz is!
Az Észak-amerikai Újságszövetség azonban másképpen
gondolkozott, és nem adott pénzt. Abban az időben még távol álltunk a
korlátlan anyagiakkal rendelkező, filmfelvevőgéppel, rádió adó-vevővel
stb. ellátott nagy „mentő”-expedíciók virágkorától, amelyeknél fontosabb
volt a nagy hűhó, mint az, hogy valóban „mentő”-expedíciók legyenek.
A következő évben azonban az Észak-amerikai Újságszövetség
George Dyott (akivel 1924-ben Peruban találkoztam) vezetése alatt mégis
szervezett egy nagy expedíciót, hogy tisztázza apám sorsát. Az expedíció
1928 májusában indult el Cuiabából. Átkutatták a vidéket egészen a
Kuliseu folyóig, míg végre a nafaqua indiánok egyik falujába érkeztek.
Aloique törzsfőnök kunyhójában Dyott meglátott egy széria-gyártmányú
katonai fémdobozt, a főnök fiának nyakán pedig egy zsinórt, amelyen
egy rézlemez függött. A rézlemezen tisztán olvasható volt a fémládikót
gyártó cég neve: Silver & Co. London.
Aloique úgy mondta, hogy a fémdobozt egy karaiba (fehér ember)
adta neki, aki két másik, nála fiatalabb fehérrel érkezett, mindketten
sántítottak. Aloique elvezette őket a kalapalo indiánok egyik falujába, a
Kuluene folyó partján. A fehérek átkeltek a folyón és tovább mentek
kelet felé. Öt napon keresztül még látni lehetett tábortüzük füstjét, azóta
nem tud róluk.
A Dyott-expedíció bizonyítékok nélkül tért vissza — még az sem
igazolódott be, hogy Fawcették voltak azok, mert bár a gyártó cég által
azonosított fémdoboz kétségkívül apámé volt, azt is tudom, hogy azon ő
még 1920-ban túladott. Dyott meggyőződése szerint apámat megölték;

425
én ismertetem itt a bizonyítékokat és az olvasóra bízom, hogy vonja le a
következtetéseket. Mi, a család, semmiképp sem tudjuk azokat döntőnek
elfogadni.
A következő expedíciót, amelynek célja volt a titok fátylának
fellebbentése, egy újságíró, Albert de Winton vezette.
1930-ban elérte ugyanazt a kalapalo falut, amelyben de Winton szerint
Fawcettékát megölték. De sajnos Winton is eltűnt, nem került elő élve;
így semmi sem bizonyosodott be.
Újabb szenzációval szolgált 1932-ben egy Stefan Rattin nevű svájci
prémvadász, aki azzal a történettel érkezett a Mato Grossóról, hogy
apám egy indián törzs foglya, amely a São Manoel folyó egyik
mellékfolyójától, a Bomfin folyótól északra él. Azt állította, hogy beszélt
is apámmal. A történet egyébként — következőképpen hangzott:
„1931. október 16-án napszálltakor én és két társam ruhánkat mostuk
a folyóban (az Iguassu folyó Ximary mellékfolyójában), amikor egyszerre
csak észrevettük, hogy indiánok vettek körül bennünket. Hozzájuk
léptem és megkérdeztem, hogy tudnak-e adni nekünk chichát. Nem volt
könnyű érintkezni velük, mivel nem beszélték a guarani nyelvet, bár
néhány szót megértettek, táborukba vezettek bennünket, ahol körülbelül
250 férfi és nagyszámú asszony meg gyermek tanyázott. Mindnyájan a
földön guggoltak és chichát ittak. Mi is leültünk a főnökkel és még 30
harcossal együtt.
Naplemente után váratlanul megjelent egy hosszú, sárgásfehér
szakállú és hosszúhajú, különféle bőrökbe öltözött öregember. Azonnal
láttam, hogy fehérember. A főnök szigorú pillantást vetett rá, és valamit
mondott a többieknek. Erre négyen-öten elhagyták csoportunkat,
megfogták az öregembert és néhány yarddal távolabb tőlünk leültek
vele. Nagyon szomorúan nézett és nem tudta levenni pillantását rólam.
Egész éjszaka ittunk, és hajnalban, amikor az indiánok nagy része,
beleértve a főnököt is, mély álomba merült, az öregember hozzám jött és
megkérdezte, hogy angol vagyok-e. Angolul beszélt. »Nem, svájci« —
mondtam. Ezután azt kérdezte: »Barát?« — »Igen« — válaszoltam, mire
így folytatta: »Én angol ezredes vagyok. Menjen az angol konzulátusra és
kérje meg őket, hogy mondják meg Paget őrnagynak, akinek
kávéültetvénye van São Paulo államban, hogy engem itt fogságban

426
tartanak.«Megígértem, hogy teljesítem kérését, mire így szólt: »Ön
gentleman«, és kezet nyújtott.”
„Az öregember ekkor az után érdeklődött, hogy van-e nálam papír, és
sátrához vezetett. Néhány indián. aki figyelt bennünket, most utánunk
jött. Négy fatáblát mutatott itt nekem. amelyekre valami éles kővel durva
vázlatokat rajzolt. A legjobb tudásom szerint lemásoltam ezeket.
Megfigyeltem, hogy kezefeje csúnyán fel van sértve, s ezért egyik
társamat elküldtem, hogy hozzon a málhánkból jódot. Ő a kezére kente,
de amikor az indiánok ezt meglátták, elvették tőle és magukat kezdték
festeni a folyadékkal. ”
„A főnökkel együtt az indiánok nagy része még mindig mélyen aludt,
s így megkérdezhettem az öregembert, hogy egyedül van-e? Mondott
valamit arról, hogy fia alszik, és könnyezni kezdett. Senki mást nem
említett, én pedig nem mertem újabb kérdéseket feltenni. Ekkor egy
arany medalliont mutatott, amelyet egy láncon nyakában hordott. Kis
fénykép volt benne, amely egy nagykalapos hölgyet ábrázolt két kis
gyerekkel (6-8 évesek lehettek). Az öregember egyébként négy
aranygyűrűt viselt, az egyikben vörös kő, a másikban zöld kő volt,
amelyre egy oroszlánt véstek, a harmadikat egy apró gyémánt díszítette,
a negyediknek kígyó formája volt, két vörös szemmel. Az ember
körülbelül 65 éves lehetett, 5 láb és 11 hüvelyk magas, erőteljes
testalkatú. Világoskék szeme volt, némi sárgás árnyalattal,
gesztenyebarna szemöldöke és a jobb szeme fölött kisebb forradás.
Rendkívül lehangoltnak látszott, de láthatóan teljesen birtokában volt
szellemi képességeinek. Egészségesnek látszott, nem volt sem túl kövér,
sem túl sovány. ”
„Nem sokkal napkelte után visszatértünk két öszvérünkhöz, és
elhagytuk a tábort. Mintegy 50 indián velünk tartott, egészen délig. Nem
szívesen kérdezősködtem tőlük, de mégis igyekeztem megtudni, hogy ki
lehet az öregember és miért van náluk. Minden, amit mondtak, ennyi
volt: »Poschu demas«, ami azt hiszem, annyit jelent, hogy »Rossz
ember«. Hat napot mentünk még déli irányban és … Goyazon keresztül
Barretóba értünk…”

„Fawcett ezredesről soha nem hallottam egészen addig, míg Barretóba

nem értem. ”

427
 A fentiek Rattin hivatalos nyilatkozatát tartalmazzák, amelyet a Rio
de Janeiró-i brit főkonzul előtt tett. Később Rattint a brazil hatóságok is
részletesen kikérdezték.
A jelentésnek főként azért adtak hitelt, mert említést tesz „Paget
őrnagyról”; számomra azonban ez nem meggyőző. Apámnak jóbarátja
volt Sir Ralph Paget, abban az időben Nagy-Britannia brazíliai
nagykövete, de Sir Ralph már régóta visszatért Angliába, és emlékszem,
mielőtt én elutaztam volna Peruba, apám meglátogatta őt Sittingbourne-
ben, Kentben. Azt hiszem Rattin lényegében az igazságot mondta el, de
az általa említett öregembert semmiképpen sem tudom apámmal
azonosítani.
Apám szakálla egérszürke volt, nem pedig sárgásfehér, és ha fejét
hosszú haj borította, akkor az teljesen meglepetésszerűen nőtt ki, mert
már fiatal korában egészen megkopaszodott. Miért beszélt angolul
Rattinnal, aki oly keveset tudott angolul, hogy a fenti nyilatkozatot is
németül tette? Sokkal logikusabb lett volna, ha portugálul érintkeznek,
amelyet mindkettő folyékonyan beszélt. Az öregember azt mondotta,
hogy fia „alszik”, és sírni kezdett. Sem a megjegyzés, sem pedig az
érzelmi felindulás nem volt apámra jellemző. Nem tudok róla, hogy
valaha is viselt volna olyan medalliont, mint amilyet Rattin leírt. A
megadott testmagasság sem egyezik. Atyám jóval hat láb fölött volt, —
de a személyleírás egyébként sem egyezett. Szeme nem kék, hanem
acélszürke, néha csaknem zöldes volt. Szemöldöke szürkés seszínű volt,
semmiképpen sem gesztenyebarna. Amikor Angliát elhagyta, egyik
szeme fölött sem volt sebhely. De legfőképpen miért — miért nem
mondta meg az öregember a nevét?
A civilizációt határoló vidékeken, ahol az „elkorcsosult törzsek” élnek
— ahogy apám nevezte őket —, gyakran jelennek meg fehér emberek:
kutatók, vadászok, szökevények, természettudósok, botanikusok és így
tovább. Rattin maga is mint utazó került erre a vidé4kre! Elképzelhető,
hogy egy fehér-embert ezek az indiánok valóban fogságban tartanak, de
nagyon sok minden szól az ellen, hogy ez a fogoly apám lenne.
Rattin nem lépett fel anyagi követelésekkel és nem kereste a
nyilvánosságot. Nem bátorított semmiféle olyan kísérletet, amelynek
hivatalos mentő-expedíció szervezése lett volna a célja, saját maga indult

428
el, hogy hazahozza az öregembert. „Az angol ezredes majd később
megjutalmaz engem” — mondotta.
Többé nem hallottunk róla — de azt még tudom, hogy útközben
érintette apám barátjának, Senhor Hermenegildo Galváónak a tanyáját.
Senhor Galvão 1932július 8-án levelet írt anyámnak, amelyben
beszámolt azokról az említett, nagy hűhóval megrendezett
expedíciókról:

„Ezeket az expedíciókat tudományos vállalkozásoknak tekintik, pedig

ezek pusztán kalandorokból tevődnek össze, s miközben azt állítják,
hogy az Ön férjét keresik, úgy tekintik az egészet, mintha egyszerű társas
kiránduláson vennének részt, és olyan bizonytalanul is fogják fel az
ügyet. Így cselekedett például Rattin, a svájci prémvadász, aki nemrégen
érkezett Cuiabába és pontos felvilágosítást kapott, hogy Fawcett ezredes
milyen irányban indult el. Rattin teljesen más irányt választott magának.
Cuiabát elhagyva Rosario felé, majd Diamantinába ment és Mato Grosso
e legutolsó városából az Arinos folyó felé folytatta útját, ahol két
kísérőjével csónakba szállt. Ez a folyó a Juruena egyik mellékfolyója, az
meg az Amazonasba ömlő Nagy Tapajosnak fő mellékfolyója. Ez az
expedíció semmi esetre sem adhat felvilágosítást az Ön férjéről… ”
„Fawcett ezredes… mielőtt elindult volna utolsó expedíciójára…
elmondotta nekem, hogy milyen vonalon akar előre haladni, és
amennyire én megfigyeltem, azok közül, akik idejöttek, hogy utána
kutassanak, egyik sem követte az ő általa jelzett utat, ha pedig netán
mégis az ő nyomán haladnának, akkor sem kísérlik meg, hogy kiderítsék
az igazságot; még e vidék indiánjaitól sem érdeklődnek utána. Ezért úgy
határoztam, hogy felajánlom szolgálataimat Önnek arra az esetre, ha
olyan expedíciót akarna indítani, amelynek célja valóban Fawcették
hollétének felderítése lenne…”

A Királyi Földrajzi Társaság titkára 1933 júniusában egy csomagot

juttatott el anyámhoz. A csomagban egy teodolithoz tartozó tájoló volt,
készítőjének megállapítása szerint ezt a felszerelést Dovenshire-ban 1913.
február 13-án adta el apámnak. A tájoló valami dél-amerikai fából,
elsőrangú munkával készített dobozban volt. Belsejében egy cédulát
találtunk a következő szavakkal:

429
 „Teodolit tájoló. A Mato Grosso-i bakairy indiánok tábora mellett
találta Aniceto Botelho ezredes, ez állam volt képviselője, majd tovább
adta dr. Antonio Estigarribiának, az indiánok felügyelőjének, aki azt
1933. április 14-én Frederick C. Glass misszionáriusnak ajándékozta. A
dobozt dr. Estigarribia készítette. ”

Az iránytűt Mr. Glass elküldte Mr. A. Stuart McNairnnek, a dél-

amerikai Protestáns Unió Londonban székelő megbízottjának, és így
került ez a Királyi Földrajzi Társaság titkárának kezéhez.
Már most ennek a talált tárgynak a jelentősége abban a tényben van,
hogy semmiféle jelentés nem tud P. H. F. -nek a bakairy indiánokkal
fennálló kapcsolatairól, egészen a legutolsó útjáig. Akkor beszélt
Robertóval, a bakairy indiánnal, ahogy emlékeznek, a vízesésről, ahol a
feliratok láthatók. Roberto azt mondta neki, hogy törzse „nagyon messze
északra” lakik, valószínűleg apám szándékolt útjának közelében.
Az iránytű tökéletes állapotban volt, és nyilvánvalóan nem volt sokáig
kitéve az időjárás viszontagságainak. Az is valószínűnek látszik, hogy
olyasvalakinek a felszereléséhez tartozott, aki értett ehhez a műszerhez.
Anyám arra a következtetésre jutott, hogy az iránytűt maga apám
helyezte el Botelho ezredes útjában, akiről tudta, hogy a közelben
tartózkodik. Célja ezzel az volt, hogy az ezredes megtalálja és
tulajdonosát azonosítsa. Az üzenet, amelyet anyámhoz akart eljuttatni,
az volt, hogy a munkát elvégezték, és apám készen áll arra, hogy
napvilágra hozza bizonyítékait — valószínűleg egy nagy darab feliratos
kőtáblával —, de segítségre van szüksége. Ezt a lehetőséget még 1924-
ben megbeszélte anyámmal.
Saját véleményem az, hogy az iránytűt azon a területen hagyta,
amelyen keresztül 1920-ban visszatért, amikor kénytelenek voltak
minden nélkülözhető tárgytól megválni, mert a málhás állatok
elpusztultak. Az is lehet, hogy ajándékként hagyta az egyik állomáson,
ahol őt és Felipét szívesen látták, vagy talán egy kíváncsi indián találta
meg, aki a nemrégen elhagyott tábor körül szaglászott.
1933 júliusában beszámoló érkezett a Kuluene folyó menti
expedícióról, amelyet Virginio Pessione vezetett. A beszámolót a Királyi
Földrajzi Társaságnak Couturon atya, a Mato Grosso-i szaléziánus
misszió adminisztrátora küldte el.

430
 „… A Rancharia ültetvényre érkeztünk, amely a Rio São Manoelnek, a
Paranatinga folyó egyik mellékfolyójának bal oldalán terült el. Az
éjszakát itt töltöttük. Itt értesültünk arról, hogy a Cuycuru menti nafaqua
törzsből egy asszony, fia kíséretében és egy indián a kalapalo törzsből
csaknem egy év óta tartózkodik az ültetvényen.”
„Az ültetvény tulajdonosa elmondta, hogy ez az indián asszony
megtanult néhány szót portugálul, s most szeretné elmondani azt, hogy
évek óta fehér emberek élnek az aruvudu törzs egyik falujában. Ez a
törzs baráti viszonyt tart fenn a nafaqua törzzsel. Másnap reggel
meghallgattuk ennek az asszonynak az elbeszélését. Nagyrészt
jelbeszéddel és egy bakairy indián tolmács segítségével magyarázott, aki
a birtokon áll alkalmazásban és beszél portugálul. ”
„Még mielőtt csecsemő fiát elválasztotta volna — úgymond Kuluene
folyón lefelé egy csónakban három Fehér Ember érkezett törzsének
falujába. Az egyikük öreg, magas férfi volt, kékszemű, szakállas és
kopasz. A másik, egy fiatalember, akiről igyekezett megértetni velünk,
hogy az előbbinek a fia; a harmadik pedig egy korosabb fehér ember
volt. Találkoztunk az asszony fiával is, akiről azt mondotta, hogy a fehér
emberek érkezésekor még szoptatta. Kilenc-tízévesnek ítéltük. Az
asszony kezünket fogdosva, jelekkel és félig érthető szavakkal igyekezett
megértetni velünk, hogy a legidősebb fehér ember jobb kezén nagy —
igen nagy — gyűrűt viselt, és egy kisebbet, keskenyebbet a mutatóujján.
Aki az asszony szerint a fia volt az öregebbnek, trópusi sisakot viselt,
hasonlót ahhoz, amilyet mi is hordtunk. Az öregember — az asszony
karayba atyának nevezte — nemezből készült sapkát viselt, csaknem
olyat, mint senhor Becerra (az ültetvény tulajdonosa). Elmondotta, hogy
mindig találkozott velük, amikor ellátogatott az aruvudu törzshöz, és
egy esztendővel ezelőtt még mindhárman életben és jó egészségben
voltak. ”
„A fehér ember az összes baráti törzsek nyelvét beszélte, és a karayba,
a hosszú fehérszakállú, most az aruvuduk törzsfőnöke, fia pedig feleségül
vette egy másik törzsfőnöknek, Jeruatának a lányát. Amikor utoljára
találkozott velük — mondotta a továbbiakban az asszony —, a fiú
felesége egy kis fiúgyermeket tartott a karján. A kisgyerek teljesen
meztelen volt és még egészen apró, szeme kék (az asszony ekkor az

431
egyik jelenlevő személy kék ingére mutatott), haja színe pedig olyan volt,
mint a kukorica (az asszony ekkor a szoba sarkába odahányt kukoricára
mutatott). ”
„A karaybák — folytatta az asszony — idejük nagy részét
földműveléssel töltötték, ezenkívül vadászattal és halászattal
foglalkoztak. Különös szokásukhoz tartozott, hogy egyik faluból a
másikba jártak, ilyenkor maguk köré gyűjtötték a falu gyermekeit és
képeket rajzoltak nekik a homokba. A történetnek eme részéről eszünkbe
jutott, hogy a vízesések közelében, ahol a Kuluene a Serra Azul
nyúlványai mellett elfolyik, olyan jeleket láttunk a fákon, mintha valaki
egy kőszerszámmal betűket vésett volna a fák törzsébe, úgy véltük, hogy
a jeleket körülbelül két esztendővel ezelőtt véshették be. Az asszony
elmondta, hogy a karayba főnök és a másik két fehér ember igen nagy
tiszteletnek örvendett a törzs körében, és mindennel ellátták őket.
Amikor megkérdeztük, hogy a fehér emberek miért nem szöktek meg,
tétován csak annyit válaszolt, hogy már nem volt több puskagolyójuk,
majd értelmesebben hozzátette, hogy annak a területnek a környékén,
ahol a fehérek laknak, igen vérszomjas indiánok élnek — a suyák és a
kayapók —‚ és még a baráti indiánok is megölték volna őket, ha a
meneküléssel kísérleteznek, mert állandóan figyelték és mindenhová
követték őket…”

Ezután megkérdezték az asszonyt, hogy civilizált ember miképpen

juthat el legkönnyebben hozzájuk. Ő kézmozdulatokkal és élénk
arcjátékkal kísért hosszabb magyarázatba kezdett. Azt akarta megértetni
velük, hogy igen sok törzs lakóterületén kell keresztülmenni, hogy az
aruvudukhoz elérjen az ember. Az elbeszélés a következőképpen
végződött:

„Miközben az asszony ezt magyarázta, többször, hevesen dobbantott

lábával és indulatosan erősítgette, hogy a fehér emberek biztonságban
vannak és még mindig ott tartózkodnak. Mindegyikünk többször
elismételtette vele a történetet, és az asszony minden egyes alkalommal
pontosan ugyanúgy mondta el a dolgot, és különösképpen ragaszkodott
ahhoz, hogy a fehér emberek még mindig az aruvudu törzsnél
vannak…”

432
 Ebben a jelentésben kétségkívül vannak olyan részletek, amelyek arra
engednek következtetni, hogy a három fehér ember atyám, Jack és
Raleigh lehetett. „Maguk köré gyűjtik a gyerekeket és a homokba
rajzolnak” nemcsak a kifejezés legkönnyebb módja két művész számára,
amilyen apám és bátyám volt, de arra is emlékeztet, hogy Jack szinte
képtelen volt anélkül elmenni egy sima, homokos hely mellett, hogy
valami fadarabbal vagy kővel ne rajzolt volna rá valamit! Csónakkal való
érkezésük annak lehet a következménye, hogy Raleigh lába nem
gyógyult be azután sem, hogy az utolsó állatot is elhagyták. Az asszony
által adott személyleírásukban azonban két dolog nem egyezik. Bátyám
nem viselt trópusi sisakot, mindhárman puha kalapot hordtak. Raleigh
ernellett nem volt „korosabb”, mint Jack, bár lehetséges, hogy a hosszú
betegség elgyötörte, és valóban idősebbnek tűnt. Akárhogy is van, ezek
az eltérések nem sokat számítanak. Túlságosan magas követelmény
lenne, ha egy ilyen indián asszonytól mindenben tökéletes pontosságot
várnánk, nem is beszélve arról, hogy mennyi félreértésre adhat okot, ha
az eszmecsere nagyrészt jelekkel folyik.
Többektől hallottam, hogy az indiánok szívesen tartanak fogságukban
fehér embert. Egy ilyen fogoly nagyban emeli tekintélyüket a környező
törzsek szemében, és a fogoly, akivel általában jól bánnak, de szigorúan
őrzik, olyanfajta helyzetet foglal el körükben, mint valami talizmán. A
fehér utazók általában értenek a gyakorlati orvosi dolgokhoz, amivel
nagy hasznára vannak a törzsnek. Az sem lehetetlen, hogy egy erősebb
egyéniségű férfi olyan hatást gyakorol az indiánokra, hogy azok
bizonyos idő elteltével vezetőjüknek tekintik. Tudok ilyen esetről
Peruban, ahol egy angol egy nagyobb területen csaknem királyi hatalmat
gyakorolt. Természetesen az indiánok nem engedik el talizmánjukat,
orvosukat vagy vezetőjüket!
Mr. Patrik Ulyatt 1935-ben tért vissza Mato Grossóból, és anyámhoz
intézett levelében a következőket írja:

„Nincs ugyan bizonyíték a kezemben és nem is akarom Önben azt az

érzést kelteni, mintha ilyen lenne, ennek ellenére fenntartom azt a
véleményemet, hogy az Ön férje expedíciójából egy valaki még életben
van. A Mato Grossón csak hiányos információkat sikerült
összegyűjtenem. Ezeknek az információknak az alapján egyetlen

433
feltevést sem tudok támogatni, és a jelen pillanatban helyesebbnek
tartom, ha terveimről nem is beszélek. Ebben a kérdésben bátyámmal
egyetértünk. Az érdekesség kedvéért azonban hozzáteszem, hogy ma
még szilárdabban hiszek az Ön férje Eltűnt Városának létezésében, mint
bármikor…
Rengeteg nyomorúságon mentünk keresztül, de vissza kell térnem még
akkor is, ha egyedül kellene mennem…”

Ő és Gordon bátyja a Madeira egyik mellékfolyója, a Jamari felé

indultak el, majd tovább haladtak a Rio Machadinho irányába. Csaknem
besétáltak a bora preta indiánok egyik táborába, és csak arra lettek
figyelmesek, hogy a bennszülöttek már teljesen körülveszik őket. Az
indiánok nem engedték őket továbbhaladni; és csak akkor bocsátották
szabadon a két Ulyattot, amikor minden csomagjukat elszedték tőlük,
csupán puskájukat hagyták meg. A békesség jele gyanánt azt is
megfordítva kellett hordaniuk. Ezek a bennszülöttek mindenáron
megakadályozták őket abban, hogy területükön keresztül haladjanak.
Miért? Mi érdekük fűződhetett hozzá, hogy ne engedjék tovább a két
fehér embert?
A két Ulyatt rengeteg kaland után szerencsésen visszaérkezett, s most
ismét elhatározták, hogy visszatérnek. Mr. Ulyatt még hozzátette, hogy a
gumigyűjtő munkások, eredetileg őserdei bennszülöttek, sokat tudnak
apámról, csak azt nem tudják, hogy ki ő tulajdonképpen. A terület,
amelyen az ő elképzelésük szerint apám élhet, csak barátságtalan indián
törzseken keresztül közelíthető meg.
1944. február 13-án interurbán telefonhívást kaptam São Paulóból. A
krákogó, zörgő vonal másik végén egy újságíró, senhor Edmar Morel, az
Agencia Meridional munkatársa jelentkezett, s elmondotta, hogy egy
Dulipe nevezetű indián fiú van nála, valójában egy fehér fiú, Jack bátyám
fia. Abban az időben Limában, Peruban voltam, s amennyire a rossz idő
miatt a São Paulo-i vonalat hallani lehetett, és amennyire senhor Morel,
számomra szokatlan, dünnyögő portugál beszédét megértettem,
előadásából azt vettem ki, hogy hajlandó a fiút az első repülőgéppel
Peruba küldeni, ha magamhoz akarom venni! A fiút a Xingu területen
levő Kuicuro törzstől hozta magával, ahol határozott bizonyítékokat
talált arra vonakozólag, hogy apám expedíciójának tagjait megölték.

434
 Távol állt tőlem, hogy elhiggyem ezt a történetet, miután nem először
hallottam Dulipe-ről. Anyám 1937-ben hosszú levelet kapott Miss
Martha Moennichtől, az egyik misszió tagjától, aki akkor érkezett a
Xingu vidékéről. A levélhez egy csomó kitűnő fényképet mellékelt a
„fehér fiú”-ról, aki a kuicuro törzsnél lakik és Duh-ri-pe-nek nevezik.

„Három ember indult el 1925 tavaszán Cuiabából a Xingu felső

folyása irányában — írta Miss Moennich. (Apám expedíciójáról beszélt.)
— Útjuk a központi fennsíkon keresztül a Paranatinga érintésével a
Kuliseo folyóhoz vezetett. Itt csónakba szálltak és 9 napi folyami út után
elérték az első indián falut — ez a nafaqua törzs egyik faluja volt. Itt az
ezredes egy katonai fémdobozt és egyéb csomagokat Aloique
törzsfőnöknél hagyott, és gyalogosan ment tovább a Kuluene folyó
mentén élő kuikuro indiánokhoz. Csak a legszükségesebb felszerelési
tárgyakat vitte magával…”
„Raleigh Rimell nem sokkal azután, hogy Xingut elérték, meghalt.
Részben a láz, részben pedig a rovarcsípések következtében. Az ezredes
és Jack egy évig éltek a kuikuro törzsnél, és az indiánok jól tartották őket
(már amennyire ez a kifejezés használható egy olyan primitív népre,
amely semmi olyasmit nem mondhatott magáénak, amivel vendégét meg
tudta volna kínálni). Időközben egy kis fiú született a dzsungelben, és
bár az indián anya és Jack nem sokat törődött vele, a kis gyermeknek
indián nevelőapja és a dzsungelbeli rokonok amennyire tudták, gondját
viselték. ”
„Ezután az ezredes és Jack elhatározta, hogy tovább megy a »Halál
folyóhoz« (Rio das Mortes), hogy utoljára még egyszer céljuk után
kutassanak. Elhagyva a kuikurókat, délkelet felé eljutottak a
kalapalókhoz, majd innen is tovább mentek, egy csoport indián azonban
elkísérte őket a Kuluene folyón túl néhány napi távolságra. Amikor
manióka és bab készletük elfogyott, a kalapalók jelbeszéddel arra kérték
a két embert, hogy forduljanak vissza falujuk felé, mert teljesen
reménytelen kalandnak tartották az előrehaladást egy olyan területen,
ahol elkerülhetetlen halál vár az utazókra. A két ember már nagyon
lesoványodott és alig tudott járni. De bármennyire rossz állapotban
voltak, töretlen lélekkel úgy határoztak, hogy továbbmennek. Az apa és a
fiú elmondhatatlan szenvedések közepette vánszorgott előre — élelem és

435
gyógyszerek, minden nélkül, még fehérneműt sem tudtak váltani. Ekkor
érkezett el a végzetes pillanat. Én és három útitársam, a mi waura
indiánjaink drámai elbeszéléséből megértettük, hogy a gyilkos tettet nem
a bosszúállás, az árulás szelleme szülte (amint ez történt volna a kayapók
és kashibik esetében), hanem a szánalom és bosszankodás vegyes érzése;
a szánalomé, mert az indiánok tudták, hogy elkerülhetetlenül halál vár
rájuk, és a bosszankodásé, mert nem voltak hajlandók tudomásul venni
jóindulatú figyelmeztetésüket. ”
„Négy tagból álló csoportunk egy ideig a kuikuróknál élt, néhányan
közülünk pedig ellátogattak a kalapalókhoz is. Valójában a tizenegy
törzs közül kilenccel kapcsolatba léptünk. Azon az ösvényen haladtunk,
amelyen az ezredes is járt, ott ültünk le, ahol azelőtt ő ült…”

„Ami a kisfiút illeti, ő teljesen fehér és pirospozsgás. Teste törékeny,

kék szeme is gyenge, nem bírja a trópusi napot. Kettős természetében
világosan felismerhető a jellegzetes angol rezerváltság és a katonás
viselkedés, míg indián oldalról egy nyíl, vagy íj vagy egy folyó látványa
teljesen a dzsungel fiává változtatja…”
„Emil Halverson tiszteletes 1926-ban fedezte fel először a kisfiút,
amikor még karonülő volt. 1934-ben ismét láttuk őt…”
Azokon a fényképeken, amelyeket Miss Moennich leveléhez csatolt, a
fiú valóban olyan, mint egy fehér ember leszármazottja, de az
összehúzott szem és a színtelen szemöldök albínóra vall. Albínók
léteznek a bennszülött törzsek között és apám szerint hasonlóképpen
élnek közöttük „fehér” leszármazottak, akiknek kék a szemük és
gesztenyebarna a hajuk. Ennek ellenére lehet, hogy Dulipe valóban fehér
félvér, az apja egyike volt ama fehér utazóknak, akik keresztül-kasul
vándorolnak ezen a félig civilizált területen. Miért éppen Jack
leszármazottja lenne? Semmi esetre sem állítható biztosan, hogy ő az
apja, a kérdés természetesen attól is függ, hogy mikor született a
gyermek. Visszaemlékezve meg kell állapítanom, hogy Jack tökéletesen
szűzies életet élt, és a legkevésbé sem érdekelték a nők, sem a civilizáltak,
sem a vadak. Csak később jött divatba, hogy viselkedését a szexuálisan
kiéhezett katona viselkedésével azonosítsák. Azok az emberek, akik
manapság az ilyen történeteket terjesztik, nyilván a férfi elkerülhetetlen
jellemzőjének tartják ezt a magatartást!

436
 Az Aloique-ról és a katonai fémdobozról szóló történet hasonló Dyott
jelentéséhez, és a már előbb említett okok alapján figyelmen kívül
hagyható.
Apám határozottan állította, hogy nem mennek a Rio des Mortes
irányába, mért arra nincs fel nem tárt terület és semmi különösebb
érdekességgel sem kecsegtet, viszont sok jelentés ragaszkodik ahhoz,
hogy ebben az irányban találkoztak az expedíció nyomaival. Lehet, hogy
a folyó sokat jelentő elnevezése vonzotta ellenállhatatlanul e történetek
terjesztőit!
Senhor Morel telefonhívása nem ért váratlanul. Abban az időben az
volt a véleményem, hogy bárki is ez a Dulipe fiú, meggondolatlan
cselekedet volt elszakítani őt otthonától, törzsétől, és arra ítélni, hogy a
civilizáció számára szokatlan körülményei között éljen. Minthogy
azonban a fiút elszakították otthonától, a kár már megtörtént, és
jövőjének nehéz problémáját megfelelően meg lehetne oldani, ha én
hajlandó lennék a fiút unokaöcsémnek elfogadni. Előre láttam azt a
lehetőséget, hogy ezt a bennszülött fiút felteszik az elsó nemzetközi
repülőgépre és átküldik hozzám anélkül, hogy megkérdeznék,
beleegyezem-e ebbe, vagy sem; így diplomáciai körökben levő barátaim
segítségével elébe vágtam e veszélynek. Időközben a rokonság
hangsúlyozott cáfolata megjelent a brazíliai sajtóban, és amikor aztán az
ideiglenes szenzáció szertefoszlott, szegény Dulipe-ról nem hallottam
többé. A fiú érdekében remélem, hogy visszaküldték törzséhez, abba az
életbe, amelyhez hozzászokott.72

72Miután a fentieket már megírtam, 1952 februárjában a Diario da Noite és az

O Jornal, Rio de Janeiro két legnagyobb újságja közölte az igazságot Dulipe-pel
kapcsolatban. A cikkek ezzel a címmel jelentek meg: „Az istenek alkonya". A fiú
valóban albínó. Ismerik szülőit s megállapították, hogy nincs benne fehér vér.
Az albínóknál előforduló fizikai gyengeség a kuikurók és a többi baráti xingu
törzs szemében hasznavehetetlen emberré tették, és mint nemkívánatos és
megvetett személy vált az újságírói szenzáció középpontjává.
Aki valaha „A xinguk fehér istene" volt, most Cujabában él, és a legutóbbi
hírek azt állítják róla, hogy rossz útra tért - teljesen hitvány ember lett belőle! - B.
Fawcett.

437
 Nagyjából ezzel egyidőben érkezett jelentés, hogy a brazíliai hadsereg
egyik tisztje egy iránytűt és egy jegyzetkönyvet talált, amelyben apám
neve szerepelt. Megkértem egyik barátomat, hogy próbálja azonosítás
céljából megszerezni számomra ezt a két tárgyat, mivel mindig
reméltem, hogy valamikor előkerül majd P. H. F. utolsó útjáról készített
naplója. Barátomnak sikerült is ezt elintéznie, és én ellenőrzés végett
megkaptam az iránytűt és a jegyzetkönyvet. Az iránytű közönséges
játékszer volt, gyerekek játszadoznak ilyennel, vagy pedig a felnőttek
hordják óraláncukon; a könyv pedig ceruzával irt vallásos tárgyú
feljegyzéseket tartalmazott. Ami állítólag apám neve lett volna, olyasmit
nem lehetett felfedezni a könyvben. Véleményem szerint a könyv egy
misszionárius tulajdona volt, és semmi kapcsolatban sem állt a Fawcett-
expedíció három tagjával. Vissza is küldtem ilyen értelmű
megjegyzéseimmel, de még mindig úgy beszélnek róla, mintha Fawcett
ezredes tulajdonában lett volna!
Időről időre felkerekedett egy-egy expedíció, és szórványos jelentések
is érkeztek a megtalált csontvázakról és összezsugorított fejekről. Ha
minden ilyen kísérletet — akár valóságos, akár állítólagos — fel akarnék
sorolni, amely a „Fawcett rejtély” megoldását célozta, az egyrészt
rengeteg helyet venne igénybe, de másrészt nem is áll rendelkezésemre
az összes ilyen jelentés. Elég, ha azt mondom, hogy az itt meg nem
említett expedíciók jelentősége csekély, vagy éppenséggel semmi, és az
ezekről alkotott véleményemet megfelelően fejezik ki senhor Galvão
előbb ismertetett szavai.
A legutolsó jelentés 1951 áprilisában jelent meg az európai sajtóban,
de keletkezése hat hónappal korábbi, amikor senhor Orlando Vilas Boas,
a Közép-Brazíliai Alapítvány egyik tagja Izararinak, a kalapalók
törzsfőnökének halálos ágyán tett drámai „vallomásának” birtokába
került. Izarari halálos ágyán elmondotta, hogy Fawcettet és két fiatal
útitársát ő verte agyon.
A három fehér Alaique-kal, a nafaquák törzsfőnökéivel érkezett —
hangzik a vallomás —, és az öregember fia elcsábította Izarari egyik
feleségét. Azután másnap az öregember szekereket és csónakokat
követelt útjuk folytatására, ezt a kérést azonban a törzsek közti
viszálykodás miatt visszautasították. Ekkor az öregember arcul ütötte

438
Izararit! A haragtól tajtékzó főnök felkapta harci buzogányát és
széjjelverte az öreg fehér ember koponyáját. A két fiatal fehér azonnal
nekitámadt, de a hatalmas buzogánnyal nem tudtak szembeszállni, s egy
pillanattal később ők is holtan terültek el a földön az öreg mellett.
Izararinak volt egy fia, Yarulla, egy húsz év körüli fiatalember, akit
társai egyszerűen csak karaybának neveztek. Bőre világosabb volt, mint a
többieké, mintha csak ereiben fehér vér folyt volna. Ah! — a válasz
magától értetődő — Yarulla Jack Fawcett fia volt!73
Comatzi, aki Izarari halála után lett a törzs főnöke, hosszas
rábeszélésre végül is hajlandó volt megmutatni a sírt, ahová a
meggyilkolt kutatót temették. Kiásták a csontokat és gondosan
megvizsgálták. Comatzi szerint a fiatalabbak holttestét a folyóba dobták.
Annyi bizonyos, hogy ezeknek csontjait nem találták meg.
A csontokat a Királyi Antropológiai Intézet szakértői csoportja
vizsgálta meg Londonban, és kijelentette, hogy azok nem atyám csontjai,
sőt még azzal kapcsolatban is kétségek merültek fel, hogy egyáltalán
fehér ember csontjai-e. A „Fawcett rejtély” tehát folytatódott, és az
olvasó, aki ismeri a hátteret és idáig eljutott a könyvben, maga is
megalkothatja véleményét. Az enyémet röviden össze tudom foglalni.
Az egyik lehetőség, ami arra késztethette az expedíciót, hogy az
eredetileg tervezett útvonallal szemben a kalapalo indiánok területére
menjen, a következő: Tételezzük fel, hogy az „Elpusztult Ló Tábora”
után Raleigh beteg lába nem gyógyult meg, vagy pedig a rovarok
állandó támadása következtében ismét fertőzést kapott. Egy vagy két hét
után takarmányhiány miatt az állatok már nem tudtak tovább haladni, és
a kis csoport arra kényszerült, hogy a málhát hátára vegye és gyalog
haladjon tovább Xingu felé. Nem sokkal azelőtt, hogy elérték a folyót,
Raleigh vérmérgezést kapott, a tropikus Dél-Amerikában — ezt én
magam is nagyon jól tudom — egy felületi fertőzés egy-kettőre okozhat
vérmérgezést. Egyetlen halvány remény volt arra, hogy megmenthetik,
éspedig ha idejében civilizált helyre kerül. Gyalog visszatérni az

73 Mint hallottam, Izarariban volt fehér vér. Fia, Yarulla egy csinos, karcsú
fiatalember, típusa a kalapalo indiánnak. Amikor megkérdeztem senhor Vilas
Boast, hogy szerinte Yarulla valóban az én „unokaöcsém"-e, a nagy sertanista
úgy válaszolt: ő biztos benne, hogy nem. B. Fawcett

439
„Elpusztult Ló Táborába” és a Bacairy állomásra a lehetetlenséggel volt
határos, mert Raleigh képtelen volt gyalogolni, és csak a többiek
segítségével tudott mozogni. Szerencsére Xingu közel volt, és nagy
nehézségek után végre a kis csapat elérte partját. Itt a szerencse ismét
rájuk mosolygott; egy csapat bakairy indiánnal találkoztak. Több
csónakuk közül egyet hajlandók voltak eladni, s miután a csoport
legfeljebb csak a tudományos felszerelést nélkülözhette, ezt adták
cserébe a csónakért.
A Xingu folyó folytatódik a Kuluenében és ez sokkal délebbre terjed
— közelebb Cuiabához —, mint bármelyik más mellékfolyója. Két ember
egy beteg útitárssal aligha tud végighajózni a Kuluenén, de ez volt az
egyetlen út, amellyel a civilizációhoz vezető út felét meg lehetett úgy
tenni, hogy Raleigh-t nem kellett vállon vinni, s neki sem kellett
gyalogolnia. Ha ezt az utat követték, akkor a Kuluene és a Tanguro folyó
találkozásánál a kalapalókhoz kellett érniük
Az is lehet, hogy Raleigh az „Elpusztult Ló Táborát” elhagyva
felépült, és meg is indultak az előre elhatározott irányban, de belátták,
hogy a rettegett morcegók területén lehetetlen áthaladni. Ismételt
kísérletek után kénytelenek voltak felhagyni szándékukkal. Lehet, hogy
csónakot tudtak szerezni, és elhatározták, hogy vízi úton térnek vissza …
Lehetséges magyarázat az is, hogy a vízesésnél értékes leletekre
bukkantak — oly értékesekre, hogy a sürgős közlésre való tekintettel
egyelőre feladták „Z” haladéktalan elérésének tervét. Ez okot
szolgáltatott arra, hogy a folyón és a kalapalók területén keresztül
térjenek vissza…
Mint láthatják, én olyasmi után kutatok, ami megmagyarázná a
Fawcett-expedíció elfogadható felbukkanását a Kuluene területen… Még
mindig nem fogadom el, hogy ők egyáltalán ott jártak. Sokkal
ésszerűbbnek látszik az a feltevés, hogy ha az indiánok megölték őket,
akkor azt valamilyen vad és ismeretlen törzs tagjai követhették el, mint
például a morcegók, nem pedig a folyóparti, félig-meddig civilizált
indiánok, akiknek falvait a misszionáriusok és a kutatók minden
különösebb nehézség nélkül látogathatják. Természetesen, ha bátyámnak
az volt a szokása, hogy törzsfőnökök feleségeit csábítja el, apám pedig
törzsfőnököket üt arcul, akkor ez komoly kockázattal járt számukra

440
minden indián törzsnél, még a teljesen civilizáltaknál is. Az ilyen
történetek kifejezetten nevetségesek, és csak féltékenységből találhatták
ki. Egy ember, aki oly mérhetetlenül ellenezte az indiánokkal szemben az
erőszak minden formáját, olyannyira, hogy engedte mérgezett nyilakkal
elárasztani önmagát és társait, és nem is gondolt a megtorlásra,
valószínűleg nem ragadtatja magát olyan tettre, ami halálos sértés egy
törzsfőnök számára!
De van még egy lehetőség. Sikerülhetett áttörniük a vad törzsek
gyűrűjén és elérhették céljukat. Ha így történt, és ha igaz az a
hagyomány, hogy az ősi faj utolsó maradványai menedékhelyüket
valóban harcias és vérszomjas vad törzsek gyűrűjével vették körül,
milyen kilátásai lehetnek ez esetben a visszatérésnek, ha így — betörtek
az évszázados titok gondosan őrzött szentélyébe.
Amikor e sorokat írom, apámnak és két útitársának sorsa továbbra is
épp olyan rejtély, mint eddig volt. Lehet, hogy e titkot rejtő fátylat
sohasem tudjuk fellebbenteni; az is lehet, hogy mire ez a könyv az olvasó
kezébe kerül, a rejtély már megoldódik. Ő ismerte a kockázatokat, talán
minden civilizált embernél jobban, amelyekkel szembe kellett nézniük, és
elismerte, hogy igen csekély esélyük van a visszatérésre.

„Ha nem kerülünk vissza — emlékszem, amikor ezt mondta —, nem

szeretném, ha mentő-expedíciók indulnának keresésünkre. Ez túlságosan
kockázatos. Ha mi az én tapasztalataimmal nem tudjuk véghezvinni,
akkor másoknak még kevesebb reményük van ehhez. Ez az egyik oka,
ami rt nem mondom meg pontosan, hogy merre megyünk.”

„Függetlenül attól, hogy túljutunk-e az összes akadályokon és ismét

visszatérünk, vagy pedig csontjaink ott porladnak-e, egy dolog bizonyos.
Az ősi Dél-Amerika rejtélyének megoldása — és talán az egész
őstörténeti világ titkának feltárása — attól függ, hogy megállapítják-e a
régi városok helyét, és megnyitják-e őket a tudományos kutatás előtt.
Ezek a városok léteznek, én tudom…”

441
 621278
Az Athenheum Nyomda magas—, mély- és offsetnyomása
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója

Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Vészits Ferencné.
Műszaki vezető Löblin Imre. Műszaki
szerkesztő: György Imre. Megjelent 49 850
példányban, 24 (A/5) ív + 32 old. melléklet
terjedelemben, ebből 4000 pld. a Magyar
Népköztársaság és a Román
Népköztársaság közös könyvkiadási
egyezménye keretében készült, az MSZ
5601-59 és 5602-55 szabványok szerint

442
443
444