A nő vágyódott volna a harcos vad szenvedélye után… éjjel és

nappal szüntelen… Alanna bátor ír lány volt: Amikor megpillantotta a

közeli patakban fürdőző szőke óriást, azonnal tudta, a férfi egyike azon
veszedelmes hódítóknak, akikről már annyi történetet hallott. Bár
tisztában volt vele, hogy menekülnie kellene, nem tudta többé
elfordítani tekintetét a viking bronzszínű izmos testéről, aranyszínű
hajáról, tüzes kék szeméről. Mielőtt észbe kaphatott volna, az északi
harcos foglyul ejtette.
Storr, a rettenthetetlen viking harcos: Az ellenséges területre
vezetett felderítő útja során Storrnak nem volt elég ideje elkényeztetett,
dühöngő ír fehérnépekre. Mégsem hagyhatta hogy a lány
figyelmeztesse népét a közelgő támadásra, így foglyul ejtette. És milyen
különleges szépséget kapott! Szoborteste, meleg barna szeme, sötéten
izzó, vörös hajzuhataga felbecsülhetetlen értékűvé tette zsákmányát. De
Írföld eme hamvas rózsájának bátor, mégis gyengéd szelleme volt az,
mely arra késztette e tüzes harcost, hogy rabnővéjé tegye…

1
 Ashland Price

VIKING RÓZSA

Hajja és fiai
1993.
2
3
 AJÁNLÁSOK

Earl és Vince Carlsonnak, magas, szőke „viking" nagybátyáimnak,

a skandináv történelem szakértőinek.

Kedves, öreg barátomnak, a svéd Paul Olsonnak.

Különös köszönettel Cathy Lane-nek, aki segített eligazodni a

történelem útvesztőiben.

4
 ELSŐ FEJEZET

„Nincs hatalmasabb erő a gyengédségnél, nincs gyengédebb az

igazi erőnél."
De Sales

Történik az Úr megtestesülésének 815. évében,

Írföld délkeleti partvidékén.

Alanna leguggolt, és magához szorította kutyáját. A lélegzete is

elállt rémületében, amikor megpillantotta a patak hullámaiból
kiemelkedő szőke óriást. Nesztelenül húzódott a közeli bozótos
rejtekébe, s ujjai a kis vizsla pofájára kulcsolódtak, nehogy az állat
ugatása felkeltse a fürdőző idegen gyanúját, mely számára végzetes
lehet.
A szíve olyan hangosan dübörgött mellkasában, hogy Alanna biztos
volt benne, a férfi is hallja. Szerencsére tévedett: a szőke óriás szemmel
láthatóan zavartalanul fürdött tovább. Újra meg újra lehajolt, hogy
tenyerével vizet merítsen a hűs patakból, s végigcsorgassa bronzszínű
testén.
Talán nem is ellenség – gondolta Alanna. A férfi lova, melyet a
közeli fákhoz kötött ki, legalábbis ír tenyésztésű kanca. Igaz, a vikingek
hírhedt lótolvajok. A lány tekintete a töltésen fekvő ruhákra tévedt, s
ezúttal megbizonyosodhatott arról, hogy a meztelen fürdőző valóban
viking.
Az ír férfiak ugyanis nem viselnek térdnadrágot, és nem hordanak
magukkal ilyen félelmetes kardot sem. A patakparton egy behemót
kutya feküdt, és lustán nyalogatta hatalmas mancsait. Vörös bundájával
leginkább azokra a vadállatokra emlékeztetett, amelyeket a templom
mozaikképein lehet látni.
Alanna megborzongott a gondolatra, és még erősebben szorította

5
magához a rémült vizslát. Újra a férfira pillantott. Most már biztos volt
benne, hogy az óriás egyike azoknak a félelmetes barbároknak, akik
rendszeresen fosztogatják a környékbeli falvakat, s miután megölték a
férfiakat, rabszolgaságba hurcolják a nőket és a gyerekeket.
Alanna tisztában volt vele, hogy menekülnie kellene. Ez az
egyetlen esélye, hogy sértetlenül megússza ezt az erdei kalandot. Talán
a félelem, talán a kíváncsiság tartotta fogva remegő testét, de nem tudott
mozdulni. Az idegen hihetetlen, szinte hipnotikus erőt sugárzott
magából. A lány hiába kutatott emlékezetében, még soha nem látott
ilyen hatalmas, ilyen gyönyörű férfit. Bronzszínű, izmos testén
megannyi gyémántként csillogott a millió parányi vízcsepp, vállára
omló aranyhaja pedig úgy tündökölt, mint a napkorong a tiszta
égbolton.
Volt benne valami természetes, férfias szépség, és egyáltalán nem
tűnt olyan kegyetlen, vérszomjas szörnyetegnek, amilyennek a
vikingeket általában lefestik. Markáns tekintetét szinte kisfiússá
varázsolta az a két gödröcske, amelyet mosolya csalt az arcára. Sűrű
szemöldöke néhány árnyalattal sötétebb volt hajszínénél, s hosszú
szempillái alól úgy villant elő zafírkék szeme, mint két összeillő
drágakő. Testének szoborszerű tökéletességét csak egyetlen hiba, egy
hosszú seb csorbította, mely a jobb vállától egészen a könyökéig
húzódott.
Alanna megpróbálta elfordítani tekintetét, de szeme akaratlanul is a
viking óriás legintimebb testrészére tévedt, és bár senki nem volt a
közelben, hogy szemtanúja lehessen bűnös és botrányosan illetlen
viselkedésének, zavarában a haja tövéig elvörösödött. A meztelenkedés
bűnnek számított a keresztény erkölcsök szerint – az írek soha nem is
fürödtek ruha nélkül –, de Alanna úgy gondolta, nem követ el nagyobb
bűnt, amikor ezt a meztelen férfit bámulja, mint ha egy ágaskodó
tenyészmént figyelne.
Nem – figyelmeztette magát a lány, s lehunyta a szemét. Ez az
idegen nem egy ártalmatlan állat. Ez a férfi egy veszedelmes viking,
akinek bizonyára ártatlan ír emberek vére tapad a kezéhez.
Figyelmeztetni kell a többieket! – hasított Alannába a gondolat. Ha ezt
megteszi; nemcsak a falut mentheti meg a biztos pusztulástól, hanem

6
igazi hősnő válhat belőle, akit mindenki csodálni és tisztelni fog.
Storr érezte, hogy valaki figyeli. A háborúkban és hadjáratokban
eltöltött hosszú évek során megtanulta, hogy a jó harcos legbiztosabb
fegyvere az éberség. A bozótos felé fordult, és az északi szellőben
táncoló leveleket figyelte. Jól tudta, ha valaki ott rejtőzködik, egyetlen
mozdulata, egyetlen lélegzetvétele is megbonthatja a fény-árnyék játék
harmóniáját. De nem történt semmi. Storr végül nagyot sóhajtott, aztán
tovább folytatta a fürdőzést.
A belső, figyelmeztető érzés mégsem hagyta nyugodni. Valaki van
a közelben. Biztos volt benne, hogy valaki őt figyeli a sűrű bozót
mélyéről. Ebben a másodpercben Bjorn, aki eddig lustán heverészett a
parti fövenyen, felkapta a fejét, és fülét hegyezve a bozótosra meredt.
Talán csak egy madár – gondolta Storr, de amikor a következő
pillanatban megreccsent egy ág a cserjésben, azonnal tudta, hogy ilyen
zajt csak egy sokkal nehezebb állat vagy egy EMBER okozhat. A férfi
végül úgy döntött, hogy átsétál a patak túloldalára, és közelebbről
vizsgálja meg a gyanús rejteket. Tisztában volt vele, hogy a közeli ír
törzs elleni támadás sikere forog kockán, hiszen ha valaki tudomást
szerez a portyázás tervéről, könnyen meghiúsíthatja a támadást. Nem
felejtette még el a múltkori akció emlékét, amikor Sigurd herceg
másodszülött fiának elővigyázatlansága kis híján az életébe került.
Lassan kinyújtotta a karját, és ujjait végighúzta a sebén. Arca
eltorzult a fájdalomtól. Már nyolc napja, hogy egy ír nyílvessző
felhasította a húsát, s még mindig úgy égett, mint abban a pillanatban,
amikor eltalálták.
A legfontosabb az – gondolta Storr –, hogy természetesen
viselkedjen, mintha mit sem sejtene a kém jelenlétéről. Befejezte a
fürdőzést, és ráérősen elindult a ruhái felé. Némán átkozta magát
ostobaságáért, hogy fegyverét olyan távol hagyta. Igaz, már napok óta
egyetlen lelket sem látott a közelben, de akkor sem lett volna szabad
megfeledkeznie hű ír rabszolgája figyelmeztetéséről, mely szerint az
utóbbi időben maguk az írek is fosztogatásra adták a fejüket.
Storr néhány percig sütkérezett a déli nap melegében, miközben
feszülten figyelte a bozótosból előszűrődő hangokat. Azután felvette a
tunikáját, belebújt a nadrágjába, és felhúzta a csizmáját. Azon

7
töprengett, hogy a kíváncsiskodó talán csak karnyújtásnyira lehet tőle.
Mégsem merte megkockáztatni, hogy egyszerűen rávesse magát, hisz
ha elvéti az ugrást, bottal ütheti a nyomát: az írek ugyanis kiváló futók.
Valahogy elő kellene csalnia a gazfickót a búvóhelyéről. De
hogyan? Storr agya sebesen dolgozott. Mi lenne, ha egyszerűen
felcsatolná a kardját, és mintha mit sem sejtene, folytatná az útját? Ez
az! Úgy kell tennie, mintha a viking harcosok titkos szálláshelyére
indulna. Ez arra fogja kényszeríteni az átkozott kémkedőt, hogy kövesse
őt. Akkor pedig végre lecsaphat rá.
Storr elmosolyodott, és hálát adott a sorsnak, hogy észrevette a
fenyegető veszedelmet. Bár az igazság az, hogy semmi kedve nem volt
halálig tartó küzdelembe bocsátkozni egy tökkelütött írrel ezen a békés,
verőfényes nyári délutánon.
Bjorn, a mackótermetű vadászkutya értetlenül nézett gazdájára,
amikor az hangosan megparancsolta neki, hogy kövesse. Sehogyan sem
fért a fejébe, hogy miért indulnak visszafelé azon a hosszú és nehéz
úton, melyet már két napja rónak szinte megállás nélkül, hogy
mihamarabb elérjék a titkos viking tábort. Úgy tűnt, Bjorn kételkedik
gazdája szavaiban, mert meg sem moccant.
– Gyere! – kiáltotta ismét Storr norvégul, s lehajolt, hogy felhajtsa
nadrágja szárát, mielőtt belegázolna a sekély vizű patakba. – Gyere már,
te csökönyös öszvér, különben itt hagylak éhen pusztulni.
Storr tekintete hirtelen megakadt egy hosszú boton, mely néhány
lépésnyire tőle, a parton hevert. Alig tudta visszafojtani kárörvendő
mosolyát. Kitűnő ötlete támadt, amellyel végre kiugraszthatja
nemkívánatos társaságát a bokorból. Felvette a földről a vízmosta
faágat, és a magasba lendítette.
Bjorn azonnal talpra szökkent, s vidám csaholással futott gazdája
felé.
– Hozd! – kiáltotta Storr, s óriási lendülettel a bozótosba hajította a
fadarabot.
A hatalmas kutya hangos csobbanással vetette magát a patakba, s
miután átevickélt a túlpartra, a sűrű aljnövényzetbe rontott. A férfi
legnagyobb megdöbbenésére nem egy halálra rémült ember ugrott ki a
bozótosból, hanem egy másik kutya! A kövér kis eb termetét

8
meghazudtoló fürgeséggel rohant a fák közé, s hosszú fülei úgy repültek
utána, mint két hatalmas pántlika.
Amint észrevette vetélytársát, Bjorn – szemmel láthatóan
megfeledkezve gazdájáról és a botról egyaránt – azonnal az idegen
kutya után vetette magát.
– Odinra, csak egy átkozott kis vizsla volt! – nevetett Storr
megkönnyebbülten. A semmirekellő kis szaglász megérdemli Bjorn
dühét, amiért így elrontotta ezt a gyönyörű napot, bár nyilvánvaló, hogy
a mackótermetű öreg Bjornnak semmi esélye, hogy utolérje a kíváncsi
kis mitugrászt. Elvégre Bjorn legalább háromszor akkora és talán
kétszer olyan idős, mint a gyáva nyúlvadász. Storr nem kételkedett
benne, hogy hűséges kutyája minden erejét bele fogja adni a futásba, de
azzal is tisztában volt, hogy az elkényeztetett öleb fog kikerülni
győztesen a párviadalból. Bjorn pedig, miután elvesztette ellenfele
nyomát, hamarosan visszakullog gazdájához.
Storr ismét felnevetett, amikor eszébe jutott a hosszúfülű vizsla
meglehetősen komikus alakja. Az írek meg az átkozott ölebeik!
Micsoda léha népség! Nem azért tartanak kutyákat, hogy
pásztorkodásra vagy vadászatra fogják őket, hanem puszta
szórakozásból. A férfi elkomorodott a gondolatra, hogy amíg hazájában
norvég újszülöttek százai halnak éhen, addig ezek a semmirekellő
ölebek egy asztalnál esznek a gazdáikkal.
Igen. Az írek elpuhult, gyáva népek. Túlságosan is elkényeztette
őket a kellemes éghajlat, a termékeny föld, a buján termő növényzet.
Igazából nincs is joguk szembeszegülni a vikingekkel, a természet
kevésbe kegyelt gyermekeivel, akik időről időre eljönnek, hogy
betakarítsák a fölösleget. Storr végül nagyot sóhajtott, és elindult a
csalit felé, hogy újra kikösse a lovát. Ezután letelepedett az egyik fa
tövébe. Úgy döntött, itt várja meg Bjorn visszatértét.
Éppen kényelembe helyezte magát, amikor az erdő mélyéről egy
fájdalmas üvöltés hasított a levegőbe. Mintha egy sebesült állat vonított
volna szörnyű kínjában. Bár Storr biztos volt benne, hogy nem Bjorn
hangját hallotta, azonnal felpattant, és lovát hátrahagyva elindult, hogy
utánanézzen a dolognak.
Alanna ereiben megfagyott a vér, amikor meghallotta az üvöltést.

9
Szent Isten! – Faolan megsebesült – hasított tudatába a rettegés. Jól
ismerte vizslája hangját, és azt is tudta, hogy kedvence nagy bajban van.
Vissza kell fordulnia, akármi is történjék, és segítenie kell kis barátján.
Alanna csak akkor döbbent rá, hogy a férfi tudja, hogy a bozótban
rejtőzködik, amikor néhány perccel ezelőtt odahajította a faágat. Nem
lévén más választása, kénytelen volt csalinak használni Faolant, hogy
segítségével elterelje magáról a figyelmet. Megparancsolta hát a
vizslának, hogy menjen haza. S míg a hatalmas viking kutya Faolant
üldözte, Alanna nesztelenül kisurrant rejtekhelyéről, és futni kezdett
hazafelé.
A tervnek sikerülnie kellett volna. Faolan sokkal gyorsabb, mint
üldözője – gondolta Alanna. – Könnyedén le kellett volna ráznia azt az
átkozott fenevadat. Vajon mi történhetett? – töprengett tovább a lány
kétségbeesetten, s torkát már sírás fojtogatta. Nem hagyhatja sorsára
Faolant, ő az egyetlen barátja, az egyetlen lény, aki közel áll a szívéhez,
mióta a szülei meghaltak…
Alanna megfordult és rohanni kezdett a szívszaggató vonítás
irányába. Gyűlölte magát, amiért nem vette komolyan nagynénje
figyelmeztetését, és elcsavargott a biztonságot jelentő falu közeléből.
Apai nagybátyja és annak felesége voltak a törvényes gyámjai, őket
vonják felelősségre, ha vele valami baj történik. Akkor sem engedheti,
hogy Faolan az ő könnyelműsége miatt bűnhődjön.
Gyorsított iramán, és magában azért imádkozott, hogy a viking
szörnyeteg utol ne érje a szegény vizslát, mert biztos volt benne, hogy a
férfi gondolkodás nélkül végezni fog az ártatlan kis állattal.

10
 MÁSODIK FEJEZET

A két eb átvágott az erdő közepe felé vezető csapáson, és dél felé

rohant tovább, így Storrnak jó időbe telt, míg végül utolérte Bjornt és az
ír kutyát.
A látvány, mely szeme elé tárult, szinte hihetetlennek tűnt. Bjorn
megtette a lehetetlent: sikerült elkapnia a nálánál sokkalta gyorsabb
vizslát. A hatalmas állat torkánál fogva szorította rémült áldozatát a
földre, s olyan fenyegetően morgott, hogy még Storr is csak óvatosan,
hátulról merte megközelíteni. Miközben a két kutya mellé térdelt,
halkan nyugtatta és puhán simogatta Bjornt, hogy tudomására hozza,
nem akarja megfosztani zsákmányától. Bjorn végül barátságosan
megcsóválta a farkát, s arrébb húzódott anélkül, hogy egy pillanatra is
engedett volna a szorításán.
A vizsla a hátán feküdt, s félelmében egész testében remegni
kezdett, amikor Storr feléje hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a
mellkasán tátongó hatalmas, mély sebet. Úgy tűnt, a kis állat sokkal
jobban tart a férfitól, mint bozontos norvég kutyájától, mert hamarosan
keserves vonyításba kezdett. De Storr tudta, hogy nem csupán
félelemről van itt szó: a szerencsétlen kutyának óriási fájdalmai
lehetnek.
A vágás a vizsla jobb hónaljától egészen a mellkasa közepéig
húzódott, s Storr hiába kutatott emlékezetében, még soha nem látott
ilyen csúnya sebet. Mintha egy éles kaszát vágtak volna a vizsla
oldalába.
Storr biztos volt benne, hogy a sérülést nem Bjorn okozta, s nem is
valamelyik erdei állat. Talán menekülés közben fennakadt egy kiálló
ágon – gondolta, s amikor már nem bírta tovább a fájdalmat, egyszerűen
a földre rogyott, s megadta magát üldözőjének.
Storr azt fontolgatta, hogy kihúzza kardját, s megszabadítja a kis
állatot szenvedéseitől, de amikor belenézett szomorú barna szemébe,
érezte, hogy képtelen megtenni. Végül úgy döntött, hogy leüti a kutyát,

11
aztán összevarrja sebét a csonttűvel és a fonallal, melyet mindig
magával hordott, amikor háborúba indult.
Szétnézett a tisztáson, s meg is pillantott egy követ, mely elég
nagynak tűnt ahhoz, hogy lecsapja vele a sebesült vizslát. Mielőtt
azonban felállhatott volna, hogy odahozza a szikladarabot, hirtelen
észrevette, hogy VALAMI közeledik felé. Még arra sem volt ideje,
hogy megforduljon és ránézzen. A szeme sarkából csak annyit látott,
hogy valami zöld suhan felé. Mintha egy gyökerestül kitépett bokrot
lökött volna hozzá a viharos szél.
Égő fájdalom hasított jobb felkarjába, s a következő pillanatban
összeesett. Az ájulással küszködött, ahogy oldalra fordította a fejét,
hogy a támadója szemébe nézzen…
Egy apró termetű ír lányka állt mellette hosszú, fehér tunikában és
zöld köpenyben. A fiatal teremtés fölé hajolt, és bár alig értette a
szavait, Storr biztos volt benne, hogy a legválogatottabb ír átkokat
szórja a fejére. Lassan minden elsötétült szeme előtt, de még hallotta az
ír bestia fenyegetését, hogy a saját kardjával fogja átdöfni az első
gyanús mozdulatra.
Storrnak minden erejét össze kellett szednie, hogy megőrizze
eszméletét, s hogy arrébb csússzon a dühöngő hárpiától.
Bjorn eközben elengedte a vizsla torkát, és a lány felé fordult.
Vészjósló morgásából Storr tudta, hogy kutyája támadásra készül, bár
az ír bestiát ez szemmel láthatóan nem túlzottan zavarta. Nem tett mást,
mint térdig emelte a ruháját, és jobb lábával jókorát rúgott Bjorn fejébe.
A kutya fájdalmasan felüvöltött, és eliszkolt a lány mellől, mielőtt
az másodjára is belerúghatott volna.
Storr maga elé emelte sebesült karját, és elszörnyedt, amikor
meglátta, hogy egy hatalmas brosstű ékelődik összevarrt sebébe.
Eltorzult az arca fájdalmában, ahogy kirántotta a vértől mocskos
aranytűt a sebből, és szinte morbid érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte a
kis fémtárgyat. Azon töprengett, hogy ha valóban igaz, hogy ebben az
országban a brosstű mutatja viselője társadalmi hovatartozását, akkor ez
a kis boszorkány nagyon előkelő család sarja lehet.
Storr dühösen dobta az ékszert a földre, s elkezdte a
„visszavonulást”. Addig csúszott hátrafelé, míg el nem ért egy fatörzset,

12
aminek nekitámaszkodhatott.
Szóval a kis vadóc arisztokrata – jegyezte meg magában Storr. De
legyen bár hercegnő, avagy egyszerű parasztlány, biztos, hogy teljesen
elment az esze.
A férfi csak akkor kezdett kételkedni előbbi véleményében, amikor
a lány lassan levetette mohazöld köpenyét, aztán a vizsla mellé terítette,
és óvatosan ráemelte a sebesült állatot. Csak most döbbent rá, hogy a
látszólag értelmetlen támadásnak nagyon is racionális oka volt.
Nyilvánvaló: az ír boszorkány a kutya gazdája, s nem kétséges, hogy őt,
Storrt okolja kedvence állapotáért.
Biztos, hogy valahol a közelben sétált, amikor meghallotta a kutya
vonítását – töprengett tovább Storr. Mégis volt valami más, valami
fenyegető a közeledésében, ami sokkal több volt, mint egyszerű
kétségbeesés. Valami láthatatlan és hihetetlenül nagy lelkierő, mely őt
és Bjornt egyaránt menekvésre késztette. Storr hirtelen rádöbbent, hogy
ez nem volt más, mint vad, szelídítetlen, nyers düh, szörnyű harag, mely
úgy elsöpörte mindkettőjüket, mint egy tornádó.
Storr tovább figyelte a lányt, és arra gondolt, hogy eddig még
egyetlen nőnél sem tapasztalt ilyen érzelmi kitörést. Hirtelen azon vette
észre magát, hogy igenis csodálja ezt a fiatal teremtést. Volt valami
istenadta büszkeség a járásában, ahogy ölébe vette a kutyáját, és
elindult a tisztásról. Nem futott, nem menekült, ahogy azt valószínűleg
Storr tette volna a helyében. Egyszerűen sétált, s törékeny alakja annyi
fájdalmat sugárzott magából, mintha legalábbis halott gyermekét
kísérné utolsó útjára.
Gazdájával ellentétben Bjorn nem érzett ilyesfajta tiszteletet az
idegen támadó iránt, aki olyan csúnyán elbánt vele. Szemmel láthatóan
magához tért első döbbenetéből, lábra állt, és lopakodni kezdett a lány
felé, mintha azt fontolgatná, hogyan is támadhatja meg. Storr egyetlen
szóval visszaparancsolta a behemót állatot, így a nagy kutya végül
kedvetlenül visszakullogott a gazdájához.
Storr szomorúan lehajtotta a fejét. Bármennyire is sajnálja, nem
engedheti, hogy a lány élve elhagyja az erdőt. Hiszen látta őt, és
bizonyára felismerte, hogy nem az övéi közül való.
Ha férfi lenne, már rég végzett volna vele. De egy nőt nem fog

13
megölni. Ilyet csak a gyávák tesznek. Haza sem viheti, így is túl sok ír
rabszolga él már a farmján. Az is igaz, hogy még mindig eladhatja. Egy
ilyen szép fehérnépért jó pénzt adnak a hedeby-i rabszolgapiacon…
Nem. Mégsem fog túladni rajta – gondolta meg magát Storr. Ez a lány
olyan különös. Még soha nem találkozott ilyen bátor, büszke
teremtéssel.
Lassan feltápászkodott ültő helyéből, és a szikladarabhoz
vánszorgott, amit az előbb nézett ki magának. Most már nemcsak a
sebesült vizslát, hanem a gazdáját is le kell ütnie. Tisztában volt vele,
hogy rengeteg baja lesz még az ír bestiával. Mi készteti hát mégis arra,
hogy megtartsa? Storr természetesen már az előtt tudta a választ, mielőtt
az egyáltalán megfogalmazódott volna benne. A lány lelke olyan tiszta
volt, mint a frissen esett hó, s szelleme olyan igaz és bátor, hogy akár az
egész világgal is szembeszállt volna, hogy megmentse kis kedvencét. S
éppen ez volt az, melyet felesége halálával – úgy hitte – örökre
elveszített.
Hosszú órákba telt, mire Storr összevarrta a vizsla sebét. Ezután
Bjornra bízva foglyai őrzését, visszament a patakhoz a lováért. Az
eszméletlen lányt a kutyájával együtt a nyeregre kötötte, s elindult,
hogy éjszakára biztonságos táborhelyet keressen.
Egy óra múlva elértek egy helyet, mely elég erdősnek tűnt ahhoz,
hogy tábortüzet rakhassanak anélkül, hogy a füstöt bárki is észrevenné.
Storr óvatosan leemelte a lányt a nyeregből, összekötötte a csuklóit, s
tehetetlen testét egy farönknek támasztotta.
Bjorn feszülten figyelte gazdája minden mozdulatát. Még így
eszméletlenül sem bízott az ír nőben. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy
Storr magával hozta ezt a veszedelmes idegent.
A férfi csak most vette észre, hogy a szép fogoly ruhája lebomlott a
jobb vállán – nyilvánvalóan itt fogta össze a pántokat a brosstű –,
fedetlenül hagyva a mellét. Azonnal lehajolt, s megpróbálta összetűzni a
ruhát, de sehogyan sem boldogult vele. Mindig is kétbalkezes volt az
ilyen dolgokban. Az ujjai egyszerűen túl hosszúak, túl nagyok voltak
ahhoz, hogy ügyesen begomboljon egy aprócska gombot, vagy
bekapcsoljon egy kis brosstűt.
Végül a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott: leemelte a

14
vizslát a nyeregből, s a gazdája mellé fektette, aztán kihúzta alóla a
mohazöld köpönyeget, és ráterítette az eszméletlen lányra.
Storr tudta, hogy foglya néhány percen belül magához tér, s azzal is
tisztában volt, hogy először is élelemről kell gondoskodnia. De úgy
érezte, megérdemel annyit, hogy legalább erre a rövid időre megnyissa
szívét a lányból sugárzó szépség és fiatalság előtt.
Oly hosszú idő telt el azóta, mióta utoljára szeretett valakit, és az ír
bestia olyan elbűvölő volt, mint egy harmatgyöngyökkel felékesített
hamvas erdei virág. Ma valami különös dolog történik – gondolta Storr.
Még soha nem érezte ennyire az istenek közelségét. Az istenek küldték
ezt a lányt – töprengett tovább –, s talán azt akarják, úgy fogadja őt,
mint isteni ajándékot.
Ekkor jutott eszébe, hogy amikor a boszorkány megtámadta, egy
fekete madarat látott a feje fölött. Igen, most már pontosan emlékszik
rá, bár akkor észre sem vette. Egy hatalmas holló volt, olyan, mint a
háború istenének, Odinnak a hírnöke. Talán a támadásra akarta
figyelmeztetni? – töprengett Storr. Nem, hisz akkor megállította volna,
s nem engedte volna, hogy a lány megsebesítse. Vagy talán arra akarta
felhívni a figyelmét, hogy meg kell állítania az ír kémet, mielőtt az
visszatérhetne törzséhez a norvég támadás hírével?
Storr közelebb hajolt a fiatal szépséghez. A haja távolról
hollófeketének tűnt, de a férfi legnagyobb ámulatára most mélyvörösen
izzott. Olyan színű volt, mint a lenyugvó nap. Göndör fürtjeit kontyban
hordta, s nem leengedve, mint a norvég nők. Csak itt-ott szabadult ki
egy-egy rakoncátlan tincs, mely tökéletes keretbe foglalta a gyönyörű
arcot.
Storr önkéntelenül is elmosolyodott. Kemény vonásai kisimultak,
arca megtelt azzal az ártatlansággal, mely a lányból sugárzott felé.
Talán éppen ezt akarja Odin? Hogy az ártatlan fiatalság erejéből
merítsen? Vagy talán áldozatul kívánja az ír bestiát?
– Légy átkozott, Odin! – suttogta Storr, s ujjai ökölbe szorultak a
testén átsöprő tehetetlen dühtől. Hátrébb húzódott a lánytól, torkát
keserű könnyek fojtogatták. Még mindig égett a seb, melyet felesége,
Freyja halála mart a szívébe. Akárhányszor eszébe jutott halott
szerelme, úgy érezte, teljesen hiábavaló az élete. Semmit nem gyűlölt

15
jobban a háborúnál, az értelmetlen halálnál, s most Odin, ez a
vérszomjas istenség, aki a halál bölcsességéért cserébe még önmagát is
feláldozta önmagának, azt követeli, hogy gyilkoljon meg egy ártatlant,
akinek még arra sincs esélye, hogy védekezzen.
Legszívesebben bevetette volna magát az erdő sűrűjébe, elmenekült
volna ebből a kegyetlen, hideg világból egy csöndes helyre, ahol
nyugodtan és békében élhet. De tisztában volt vele, hogy mindez
lehetetlen, hiszen neki kell gondoskodnia özvegy édesanyjáról,
testvéreiről és törzséről, mely őt választotta vezetőjének.
A lány ébredezni kezdett, s ahogy megmozdult, ruhája
félrecsúszott. Ekkor vette észre Storr az apró keresztet, mely az ír
fogoly nyakában függött.
– Egy keresztén – álmélkodott a férfi. – Nem, nem így mondják –
javította ki magát – tény, keresztény.
Storr újra a lány fölé hajolt, s tenyerébe vette a furcsa kis függőt,
mely leginkább egy betűre, egy norvég rúnára emlékeztette. Az igazság
az, hogy soha nem érdekelte túlzottan a gyáva írek vallása, így szinte
semmit nem is tudott róla. Talán tényleg egy ír betű – töprengett – vagy
valamiféle jelkép. Olyan, mint Thor villámló kalapácsa vagy Odin
áldozati fája.
Storr megvonta a vállát, és lassan leengedte kezét, hogy a kis
aranykeresztet a lány mellkasára fektesse. De abban a pillanatban,
amikor megérintette finom bőrét, úgy érezte, mintha bénító villám
csapott volna a testébe. Hosszú percekig ült így mozdulatlanul, s első
döbbenetéből ocsúdva úgy dobta el a függőt, mintha izzó fémet tartott
volna a markában. Egyetlen percig sem hitte azonban, hogy az írek
nevetséges babonája kerítette hatalmába. Tudta, a lány volt az, aki
elbűvölte. Sugárzó fiatalsága, meleg testében lüktető életereje.
Közelebb hajolt az alvó szépséghez, s amikor megérezte a lány bőréből
áradó virágillatot, egy régi-régi emlékkép úszott szeme elé: a Freyjával
töltött utolsó éjszaka emléke. Mióta feleségét eltemette, egyetlen nővel
sem volt dolga. Képtelen lett volna egy idegen asszonnyal megosztani
legboldogabb, legbensőségesebb perceit. Most pedig legszívesebben
magához ölelte volna ezt az ír nőstényfarkast, aki olyan dühvel támadt
rá, mint egy őrjöngő fenevad. Fájó sebet ejtett a testén, de

16
ártatlanságával, tisztaságával, kétségbeesett indulatával öntudatlanul is
felszakított egy sokkal mélyebb sebet lelkében, melyből már – úgy hitte
– rég elszivárgott az élet.
Eszébe sem jutott, hogy erőszakkal tegye magáévá a lányt.
Egyszerűen csak a karjaiba akarta vonni, és elsuttogni felesége
elvesztése fölött érzett fájdalmát, melyet oly hosszú ideje próbál
magába fojtani.
De a lehetőség, hogy foglya közben felébred, és meghallja szavait,
visszarettentette. Senki, senki nem tudhat egyetlen sebezhető pontjáról.
Egy ilyen hiba végzetes lenne nemcsak saját maga, hanem a családja
számára is.
Alanna ébredezni kezdett. Sűrű, sötét homályból emelkedett egyre
magasabbra és magasabbra. Megpróbálta kinyitni a szemét, de ekkor
iszonyú fájdalom hasított a tarkójába. Fogalma sem volt róla, hogy hol
van, és mit keres itt. Amikor végre sikerült résnyire nyitni a szemét,
imbolygó zöld foltokat látott: a fák szélben táncoló lombjait. Az erdő!
Hát persze, az erdőben van – derengett fel benne az első tiszta gondolat.
Elindult megkeresni Faolant, és… rátámadt arra a szőke szörnyetegre a
brosstűvel. De miért is?
Faolan! Az átkozott pogány felhasította szegény kis állat mellkasát,
és minden bizonnyal meg is ölte volna, ha nem lép közbe idejében.
Hirtelen a félelem jeges ujjai markolták meg a szívét. Megpróbált
felülni, hogy megkeresse vizsláját, de rá kellett döbbennie, hogy a kezét
hátrakötözték. Minden erejét összeszedve végül sikerült a háta mögötti
tuskónak támaszkodnia, és feltolnia magát. Ekkor pillantotta meg a
férfit, néhány lépésnyire maga előtt.
Nem tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a szőke óriás idegen.
Ilyen közelről ez még nyilvánvalóbbnak tűnt. Alanna még soha nem
látott ilyen különleges, szinte világítóan kék szempárt, mely úgy
ragyogott, mint a tiszta nyári égbolt.
Bár szörnyen félt, úgy gondolta, bölcsebb, ha ezt nem mutatja ki.
Biztos volt benne, hogy a férfi nem fogja megölni, hiszen ezt már rég
megtehette volna, ha akarja. Lehet, hogy éppen a vakmerősége tartotta
sakkban a vikinget.
– Azonnal oldozd el a kezem – hallotta Alanna saját kemény

17
szavait. – Oldozz el, te barbár vadállat!
Csak remélni merte, hogy határozott parancsát hallva a szőke
behemót engedelmeskedik, vagy legalábbis összerezzen. Nem ez
történt. Sőt a férfi szemmel láthatóan alig tudta visszafojtani mosolyát.
Lehet, hogy nem is érti szavait? Hallott róla, hogy a betolakodó
vikingek olyan messziről jöttek, ahol egyáltalán nem értik az írek
nyelvét.
– Hol van a kutyám? – kérdezte Alanna, s minden erejét össze
kellett szednie, hogy a hangja meg ne remegjen. – Mit tettél vele, te…
te szörnyeteg?
A viking arcán széles mosoly terült szét. Szögletes, szigorú vonásai
kisimultak, s hibátlan fogai úgy villantak elő telt ajkai mögül, mint
Írföld hófehér tengerparti sziklái. A férfi lassan felemelte a karját, és az
egyik közeli fa felé mutatott.
– Arra – dübörögte a viking óriás, s a lány arra gondolt, hogy még
soha életében nem hallott ilyen mély hangú, ilyen furcsa beszédű
embert. Mindezek ellenére a szó gael nyelven szólt, és valóban azt
jelentette, hogy „arra”. Alanna balra fordította a tekintetét, s azonnal
meg is pillantotta Faolant. A szegény pára mozdulatlanul feküdt az
oldalán, szeme résnyire nyitva, nyelve féloldalt kilógott a szájából.
– Istenem, megölted! – kiáltott Alanna kétségbeesett fájdalmában.
– Nem. Nem. Al… alszik – dadogta a férfi. Szemmel láthatóan a
megfelelő ír szavakat kereste, hogy megcáfolhassa foglya vádját.
– Alszik? – kérdezte a lány, s egyáltalán nem volt biztos abban,
hogy a viking tényleg ezt akarta mondani. De oly mindegy, mit akart
mondani – gondolta Alanna dühösen. – Ez a kegyetlen vadállat leütötte
Faolant ugyanúgy, mint ahogyan őt is.
A férfi szaporán bólogatni kezdett, s elégedetten mosolygott
tovább, hogy végre sikerült megértetnie magát az ír boszorkánnyal –
Igen. Alszik.
– De hát vérzik! Valaki felhasította az oldalát. – Alanna már a
könnyeivel küszködött.
A viking zavartan vonta össze szemöldökét. Nyilvánvalóan a lány
szavainak értelmén töprengett – Vér… vérzik?
– Ahogy mondod, vérzik, te idióta! – csattant fel Alanna. – Talán

18
már meg is halt.
– Meghalt? – A férfi néhány másodpercig értetlenül bámult az ír
leányzóra, aztán megrázta a fejét. – Nem! Nem halt meg. Alszik.
A következő pillanatban Alanna szeme tágra nyílt rémületében: az
ültő helyében is hatalmas viking felemelkedett. Megkönnyebbülten
sóhajtott, amikor kiderült, hogy a szőke idegen nem felé, hanem
Faolanhoz indult, aztán lehajolt, és óvatosan hátára fordította az
eszméletlen állatot.
– Én összeszőttem. Igen. Összeszőttem a sebét – húzta végig
hosszú ujjait a frissen varrott vágáson, mely nem is olyan rég még
véresen tátongott a vizsla mellkasán.
– Tessék? Összeszőtted? – ismételte a lány, de magában hálaimát
rebegett azért, hogy a barbár vadállat legalább megpróbálta helyrehozni
a szörnyűséget, amit elkövetett – Azt akarod mondani, hogy
összevarrtad?
A férfi felnevetett, és Alannára mutatott, mintha a lány éppen a
szájából vette volna ki a szót. – Igen! Összevarrtam – ismételte. –
Összevarrtam a sebet.
– Tehát mégis te voltál az, aki megsebesítette Faolant! – vágott
vissza dühösen Alanna. – Most pedig légy oly kedves, és oldozd el a
kezemet! Faolannak szüksége van rám.
Úgy tűnt, a viking meg sem hallotta a kérést. Lehajolt, és rövid
keresgélés után előhalászott az avarból egy hegyes ágat. – Ez volt az.
Ez sebesítette meg – mondta a férfi, és egy hirtelen mozdulattal Alanna
lába mellé döfte a pálcát a puha földbe.
Alanna hol az ágra, hol a vikingre pillantott, szemmel láthatóan
nem sok hitelt adott az idegen szavainak. – Ugyan már! Ez képtelenség.
Nem hiszem, hogy Faolan szántszándékkal felnyársalta volna magát. Te
hasítottad fel az oldalát, te vérszomjas barbár!
A férfi dühösen szorította össze fogát. – Nem én voltam. Az ág volt
az – ismételte elszántan. – Átrohant… nagyon gyorsan a pálca felett,
és… megsebesítette magát – tette hozzá, s szavaiból kitűnt, lezártnak
tekinti a további vitát.
– Rendben van – szólalt meg Alanna végtelennek tűnő
másodpercek múltán. – Ez esetben nem is tartanálak fel tovább. Fogadd

19
hálás köszönetemet, uram, amiért megmentetted a kis barátom életét. És
most, ha lennél szíves, és eloldoznád a kezemet, felvenném Faolant, és
már itt sem lennénk…
Alanna biztos volt benne, hogy a szőke óriás pontosan értette, miről
beszélt. Látta a szemében. Ennek ellenére a férfi válasz helyett
félrelökte a faágat, és elfordult.
– Éhes vagyok – mordult fel, aztán a lovához sietett, és a nyeregből
előhúzott egy hosszú hajító dárdát. – Vacsora után nézek. Te is éhes
lehetsz már.
– Ó, köszönöm. Én nem. Én igazán nem vagyok éhes –
mentegetőzött Alanna illedelmesen. – Majd otthon megvacsorázom…
A viking újra a szemébe nézett, arcán komor árnyak suhantak át. –
Nem. Nem mégy haza… soha többé.
– De igen! – kiáltott Alanna kétségbeesetten. – Haza kell mennem!
A nagybátyám és a nagynéném már biztosan szörnyen aggódnak. Nézd,
sötétedik… Talán már a keresésemre indultak.
A férfit szemmel láthatóan nem hatotta meg az, amit hallott. Talán
nem is értette a szavait – gondolta Alanna. Tévedett.
– Nem fognak megtalálni – szólalt meg az idegen. – Most már
Storré vagy – mondta, és a nyomaték kedvéért a mellkasára ütött. –
Storr rabnője.
Alanna nagyot nyelt, és azért imádkozott, hogy meg ne remegjen a
hangja, amikor megszólal. – Tehát… ez a neved? – kérdezte. – Storrnak
hívnak?
A férfi bólintott.
– Az én nevem Alanna.
– Alanna – Ízlelgette Storr a meglehetősen idegen csengésű
hangokat.
– Igen – erősítette meg a lány. – Az apám brehon volt, ír jogtudós,
a nagybátyám pedig orvostudor. Előkelő, aes dane családból
származom. Nem leszek senki rabszolgája!
Alanna megdöbbent, amikor észrevette, hogy Storr milyen jól
szórakozik nagyon is komolynak szánt mondanivalóján. A férfi
szemébe nézett, olyan szigorúan és szomorúan, hogy széles mosolya
hamarosan lehervadt az arcáról, és átadta helyét egy másfajta

20
érzelemnek… a csodálatnak. A következő pillanatban a viking – ezúttal
dárdával a kezében – újra megindult felé.
Egyetlen pillanatra sem vette le szemét a foglyáról, bár az
alázatosan lesütötte tekintetét, amikor végül megállt előtte.
A halálos fegyver közelsége újra félelemmel töltötte el Alanna
lelkét. Rá kellett döbbennie, hogy fogvatartója bármikor végezhet vele,
vagy ha úgy tartja kedve, bármikor megerőszakolhatja. És mindez ott
történik, ahol egy teremtett lélek sincs a közelben, aki segíthetne rajta.
Be kellett látnia, tévedett, amikor visszanyerve eszméletét azt hitte,
hogy ugyanabban az erdőben van, ahol először pillantotta meg a viking
barbárt. Most, hogy jobban szemügyre vette a környező tájat, maga is
rájött, ismeretlen helyre került. Ráadásul a nap már alacsonyan jár, így
valószínű, hogy a férfinak hosszú órákba telt, míg idecipelte őt és
Faolant.
De miért van egyedül? – töprengett tovább Alanna. Köztudott,
hogy az idegen betolakodók csapatokba verődve járják a környéket.
Hatalmas hajóik százával hozzák a barbár harcosokat Írföld partjaira.
Ez a… Storr mégis egyedül van.
Az is lehet, hogy felderítést végez a környéken. Sokat hallani
mostanában arról, hogy az északiak már nemcsak egy-egy portya
erejéig jönnek a szigetre. Állítólag több tucat táborhelyet építettek a
partvonal mentén. Lehetséges, hogy éppen ezen támaszpontok
egyikéből küldték ezt a magányos harcost, hogy kikémlelje a
környékbeli gazdag településeket.
Alanna összerezzent, amikor rádöbbent, hogy a férfi már jó ideje
ott térdel előtte. Nyilvánvalóan azt várta, hogy ránézzen. Hosszú percek
teltek el ebben a kínos mozdulatlanságban, de Alanna egyszerűen
képtelen volt a vikingre emelni tekintetét. Ekkor érezte meg arcán a hűs
tapintású ujjakat, melyek finoman körbefogták állát, és addig emelték,
míg végül Alannának nem volt más választása, mint hogy a kék
szempárba nézzen.
– Az aes dana – bólintott Storr elismerően, s ebben a percben
tekintete olyan rokonszenvesnek, olyan együttérzőnek tűnt, hogy a lány
már-már azt hitte, fogvatartója meggondolja magát, és szabadon engedi.
Ne hagyd, hogy egy megnyerő mosoly félrevezessen –

21
figyelmeztette egy belső hang. Ez a férfi nem a rokona. Még csak nem
is a honfitársa, hanem egy idegen betolakodó, akinek az a szándéka,
hogy örök rabságba hurcolja.
– Még soha nem találkoztam ilyen büszke és ilyen bát… bátor
fehérnéppel. És ez tetszik nekem – mondta Storr, és egy vidám kis
mosoly jelent meg szája szegletében. – De most már az enyém vagy –
tette hozzá, s Alanna számára nyilvánvalóvá vált, hogy fogvatartója
lezártnak tekinti az ügyet.
– Megértetted? – kérdezte végül.
A lány természetesen megértette, de bolond lett volna belenyugodni
a sorsába. Összeszorította hát a fogát, és lehajtotta a fejét anélkül, hogy
egyetlen szót is szólt volna.
A szíve olyan vadul vert, mint egy riadt kismadárnak. Semmi nem
jutott eszébe. Egyre csak az járt a fejében, hogy mit fog tenni a férfi, ha
nem válaszol. Lehet, hogy addig veri, míg kínjában engedelmességet
nem fogad…
Szerencsére nem így történt. Sőt a viking hamarosan fölé hajolt,
hogy kiszabadítsa összekötözött csuklóit.
– Megértetted? – kérdezte újra Storr, ezúttal sokkal
türelmetlenebbül.
Most, hogy ilyen közel volt a szabadulás pillanata, Alanna bármit
hajlandó lett volna megtenni, amire fogvatartója kéri.
– Igen – rebegte alig hallhatóan.
A durva madzag újra megfeszült csuklója körül, miközben a férfi
kioldotta a csomót, aztán az avarra hullott.
Alanna ölébe ejtette kezét, és megdörzsölte csuklóit. Az élet
lassacskán visszatért elgémberedett végtagjaiba, s lelkébe is új remény
szivárgott: talán mégis sikerül megmenekülnie a viking veszedelem
karmaiból.
A következő másodpercben Storr ölbe kapta szép ír foglyát, és
elindult vele a közeli fához, melynek tövében Faolan feküdt. Páni
félelmében a lány sikoltozni kezdett, és teljes erejéből ütötte, rúgta a
vikinget, ahol csak érte. De a férfi olyan hatalmas volt, és olyan erős,
hogy Alanna hamarosan felhagyott hiábavaló küzdelmével, hogy
kiszabaduljon az acélizmú karok szorításából.

22
 Ezekben a rémséges pillanatokban döbbent rá, hogy a férfi azt tehet
vele, amit csak akar. Ha úgy tartja kedve, akár össze is roppanthatja a
csontjait, bár egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ezt fontolgatja. Amikor
végre odaértek a fához, Storr óvatosan letette a földre, hátratekerte a
kezét, és hozzáfogott, hogy odakötözze a fatörzshöz.
Szent Isten! Ide akar kötözni, aztán egyszerűen elmegy. És mi lesz,
ha vadászat közben történik vele valami, és nem tud visszajönni? Itt fog
éhen halni!
Alanna halálfélelme minden más gondolatot elsöpört az elméjéből.
Valamit sürgősen ki kell találnia, amivel megakadályozhatja, hogy a
férfi odabilincselje a fához.
A csizmája. Kétségbeeséséből felocsúdva ez volt az első dolog,
amit meglátott, és kitűnő ötlete támadt.
A vikinget szemmel láthatóan teljesen lefoglalta, hogy minél
hamarabb összekötözze foglya csuklóit a törzs mögött.
Alanna egyetlen percig sem gondolkodott tovább. Kemény, fatalpú
szandáljával teljes erejéből Storr lábára taposott, melyet nem védett
egyéb, mint a vékony, puha bőrből varrt nyári lábbeli.
Szörnyű reccsenés hallatszott, s Alanna elbizonytalanodott egy
pillanatra. Talán eltörte a férfi lábujjait? De nem volt idő sajnálkozásra.
Villámsebesen újra taposott, és ahogy azt remélte, fogvatartója végre
elengedte a kezét.
Alanna hátrafordult, és látta, hogy a hatalmas viking fájdalmában
előregörnyed. Menekülj! – visszhangzott elméjében az életösztön
hangja. Gyorsan felkapta a dárdát, melyet Storr a fa törzséhez
támasztott, és rohanni kezdett kelet felé.
– Faolan! Faolan! – kiáltotta futás közben, bár szinte teljesen
biztosra vette, hogy a sebesült, kábult vizsla talán lábra sem tud állni,
nemhogy elmenekülni a viking kutyája elől. De mégis meg kell
próbálnia, talán sikerül. Ha mégsem, majd később visszajön érte. A
norvég talán megkegyelmez a szegény párának, és egyszerűen itthagyja.
De most futnia kell, ahogy csak a lába bírja, vissza a faluja
közelébe, ahol segítséget kérhet.
Bár még alig telt el egy-két perc a szökés óta, Alanna úgy érezte,
órák óta rohan. Alig kapott levegőt, és annyira fájt a mellkasa, hogy

23
képtelen volt tovább szólongatni Faolant. Ráadásul meg mert volna rá
esküdni, hogy túlhajszolt szíve fülsüketítő dobogásán, üldözője egyre
gyorsuló lépteit hallja.
Hogyan is képzelte, hogy elmenekülhet előle? És vajon mit fog
tenni, ha utoléri? Szembe fog fordulni az átkozott vikinggel, és
belehajítja a dárdát. De vajon képes lesz-e rá, hogy megölje? Eddig még
csak messziről látott effajta gyilkos fegyvert, és egyáltalán nem volt
biztos benne, hogy rendelkezik akkora testi erővel, hogy használni is
tudja.
Hirtelen ezer meg ezer kétségbeesett kérdés tolult a tudatába, de a
csodával határos módon félelme szinte emberfölötti erőt kölcsönzött
elcsigázott testének, így még jobban gyorsított iramán. Már csak arra
tudott gondolni, hogy maga az Isten segíti. Tovább futott, átküzdötte
magát egy sűrű farengetegen. Úgy érezte, mintha Kerub szárnyai
repítenék.
Talán mégis van remény, és megmenekülhet. Hinnie kell, hogy
hazajuthat faluja biztonságos erődfalai közé, haza az otthonába, és
elfeledheti mindazt a szörnyűséget, melyet saját maga okozott
önmagának esztelen könnyelműségével.
Alig kezdte dédelgetni lassan újjáéledő reményét, újra közeledő
lépteket hallott. És ezúttal nem a rémülete űzött tréfát érzékeivel. A
következő pillanatban hatalmas ütést érzett a hátán, amitől azonnal
előrebukott. Amikor hátrapillantott, hogy szembenézzen a támadójával,
legnagyobb döbbenetére nem a szőke óriást pillantotta meg, hanem a
hatalmas, bozontos kutyát. A bestia vészjóslón morogni kezdett, aztán a
tarkója alatt megragadta áldozata nyakát, és a földre szegezte.
Ekkor hallotta meg a félelemtől félájult Alanna Storr hangját.
Egyetlen szavát sem értette, de biztos volt benne, hogy a kutyáját hívja,
mert a behemót állat azonnal elengedte a nyakát. De ahelyett hogy
gazdájához rohant volna, egyszerűen ráfeküdt a testére, s addig nem is
mozdult, míg a férfi oda nem ért.
A viking Alanna mellé lépett, és felvette a földről a dárdát, melyet
a lány zuhanás közben ejtett el, aztán kardját foglya nyakának szegezve
fölé hajolt. Alanna – maradék erejét összeszedve – felemelte a fejét.
Először az acélfegyver pengéjét mérte végig, aztán tekintete tovább

24
vándorolt az izmos, hosszú karon, míg végül találkozott a jéghideg,
dühtől szikrázó kék szempárral.
Meg fog ölni – hasított Alanna tudatába a rettegés. Látta a gyilkos
indulatot a férfi szemében, mely arról beszélt, hogy ezúttal túlfeszítette
a húrt, és nincs többé kegyelem. Alanna sírni kezdett. Némán lehajtotta
a fejét, beletemette arcát a hűs, fanyar illatú avarba, és búcsúcsókot
lehelt szeretett hazája földjére.
Hallotta, hogy az idegen harcos hátralép. Alanna minden idegszálát
megfeszítve várta a halálos csapást, az acél jéghideg érintését, mely
minden bizonnyal leszakítja a fejét a testéről.
Semmi nem történt. Egy végtelennek tűnő perc után kinyitotta a
szemét. Nem értette, hogy miért van még életben, de nem volt ideje a
töprengésre. Éles fájdalom hasított a fejbőrébe.
Storr a hajánál fogva talpra rángatta engedetlen rabnőjét, aztán
megragadta a vállát, és a táborhely felé irányította.
– Lódulj! – dübörögte, és kardja hegyét a lány hátának szegezte.
Alanna szótlanul engedelmeskedett.
– Legközelebb meghalsz – mondta a férfi. – Még egyszer nem
fogok megkegyelmezni az életednek – folytatta, és a nyomaték kedvéért
jókorát csapott a lány fenekére. Alanna először megdöbbent az ütés
erejétől, mely kis híján újra a földre teperte, aztán azon kezdett
gondolkodni, hogy tulajdonképpen úgy büntette meg a férfi, mint egy
rossz gyereket.
Micsoda szégyen! – füstölgött magában, miközben azon igyekezett,
hogy lépést tartson fogvatartójával, aki időközben megelőzte, és a
karjánál fogva ráncigálta az éjjeli szálláshely felé.
A szemtelen, mocskos féreg! – dühöngött tovább a lány. Mintha
mindezért ő lenne a hibás. Még soha életében nem fenekelte el senki.
Nem hagyhat bosszulatlanul egy ilyen megaláztatást!
A lényeg az, hogy a viking szörnyeteg életben hagyta. Most csak ez
számít. Ezzel lehetőséget adott arra, hogy tovább tökéletesítse szökési
tervét. Talán egy mérgező bogyót bele tud csempészni az ételébe. Igen.
Ez a legeslegjobb megoldás, hisz így nemcsak őt teheti harcképtelenné,
hanem az átkozott kutyáját is. És akkor végre szabad lesz.

25
26
 HARMADIK FEJEZET

Storr újra odakötözte a lányt a fához, és megkönnyebbülten

felsóhajtott. Eredetileg az volt a szándéka, hogy rögvest vacsora után
néz, de a lába, melyre az ír bestia rátaposott, annyira sajgott, hogy úgy
érezte, azonnal le kell ülnie. Odabicegett hát egy kidőlt fához, és
hozzálátott, hogy lehúzza a csizmáját, és felmérje a kárt, amit a kis
boszorkány okozott.
Legszívesebben ráordított volna a gyalázatos fehérnépre, amikor
meghallotta kárörvendő kuncogását. De elég volt egyetlen gyilkos
pillantást vetnie rá, s az rögvest elhallgatott.
Miután óvatosan levette lábbelijét, arcához emelte sérült végtagját.
Ekkor döbbent rá, milyen komikus látványt is nyújthat valójában. Talán
ő is nevetett volna, ha látja saját magát: hatalmas felsőteste
előregörnyedt, hosszú lábát egészen közel húzta a szeméhez, hogy
jobban megvizsgálhassa sérült végtagját. Legutóbbi akciójával az
átkozott bestiának majdnem sikerült teljesen harcképtelenné tennie, sőt
komolyan kételkedett benne, hogy egyáltalán képes lesz-e utolérni.
Hálát adott józan eszének, amikor úgy döntött, hogy magával hozza
hűséges kutyáját, Bjornt. Nélküle valószínűleg soha nem kapta volna el
a szökevényt.
Ha sejtette volna, hogy ilyen galibába keveredik, felderítő
expedíciójára magával hozott volna még egy embert. Milyen jó is lenne,
ha itt lenne most Leif! – sóhajtott Storr, és szörnyülködve tapogatta
törött lábujjait, melyek akkorára dagadtak, hogy képtelen volt
belegyömöszölni lábát a csizmába. Leif most elmehetne helyette
vadászni – gondolta –, és őrködhetne az ír boszorkány felett. Késő
bánat! Erre az útra egyedül akart indulni. Elege volt már a gyilkolásban
élvezetet kereső harcosaiból. Csendre, békességre vágyott – és talált is,
egészen addig, míg foglyul nem ejtette ezt a vad, ír szépséget.
Szerencsére csak a jobb lába sérült meg, és azon is csak két lábujja
törött el – nyugtázta Storr. Végül úgy döntött, hogy a maradék

27
cérnájával odakötözi őket az ép lábujjakhoz. Őszintén remélte, hogy
rögzítésükkel elősegíti gyógyulásukat, elvégre hosszú utat kell még
megtennie a viking táborhelyig. Lassan feltápászkodott ültő helyéből, és
lovához ugrált, hogy nyeregtáskájából előhalássza a sebvarró fonalat.
– Eltörött? – hallotta a lány remegő hangját. Storr csak hosszú
másodpercekkel később nézett foglyára, miután visszaszökdécselt a
korhadó fatörzshöz. Annak ellenére, hogy szemernyi gúnyt sem érzett a
lány kérdésében, úgy határozott, nem méltatja válaszra. Attól tartott, ha
beszélni kezd, csak olajat önt dühe izzó parazsára, s felindulásában még
olyasmit tesz, amit később bánni fog. Különben is, a válasz nyilvánvaló.
Ugyan mi a csodáért kötözné össze lábujjait, ha épek volnának?
– Én… én igazán sajnálom – rebegte Alanna. Storr jól ismerte ezt a
szót. Számtalanszor hallotta már ír szolgáitól, akiket engedetlenségük
vagy lustaságuk miatt leszidott. Ők is mindig sajnálták. Sajnálták, ha
csevegésen kapta őket munka közben. Sajnálták, amikor rájuk szólt,
hogy tisztálkodjanak, mert úgy bűzlenek, mint a disznók. Sajnálták,
bármikor úgy hitték, hogy tettük büntetést vonhat maga után. És tessék.
Most ez a lány is sajnálkozik.
Attól a pillanattól kezdve, hogy foglyul ejtette ezt az ír
boszorkányt, egyebet sem tett, mint megkegyelmezett neki újra meg
újra. És mit kapott cserébe? Néhány óra leforgása alatt az eszement
fehérnép felszakította friss sebét, fejbe rúgta Bjornt, és eltörte két
lábujját! És még azt hiszi, hogy ostoba bocsánatkérésével mindent jóvá
tehet!
– Tényleg, uram, nagyon sajnálom – szólalt meg újra a lány.
Storr válaszképpen felmordult, egyetlen vészjósló, dühös pillantást
lövellt foglya felé, aztán visszafordította tekintetét sebesült lábára.
Tisztában volt vele, hogy a lány még most sem hagyott fel ostoba
szökési szándékával. Talán ismét tervez valamit…
– Nem. Egyáltalán nem sajnálod, ami történt – csattant fel, és
megkönnyebbülésére éppúgy, mint bosszúságára, a lány ezúttal nem
cáfolta meg szavait.
– Most pedig – szólalt meg újra, s arca eltorzult fájdalmában, ahogy
sebesült lábára húzta csizmáját – vadászni megyek.
Alanna rémületére a férfi egyenesen felé indult. De mielőtt odaért

28
volna, lehajolt, hogy felvegye a földről dárdáját, s ezután fegyverével
kezében az erdő sűrűje felé vette útját.
– Meddig leszel távol? – kiáltotta Alanna kétségbeesetten, s bár
sejtette, hogy kérdése hiábavaló, reménykedett, hogy a férfi
megkönyörül rajta, és válaszol.
– A törött lábam miatt tovább, mint szeretném – ordította vissza
Storr a távolból. Éles füttyszó hasított a levegőbe. A következő
pillanatban Bjorn talpra szökkent, és gazdája után rohant.
Ahogy a szőke óriást és bozontos kutyáját elnyelte a messzeség,
Alanna arra gondolt, hogy segítségért kiált. Ki tudja, talán van egy ír
falucska a közelben. Bár az is igaz, a viking nem lehet olyan ostoba,
hogy az ellenség szomszédságában keressen magának éjszakai
búvóhelyet. Ráadásul ha meghallja kiabálását, dühében talán meg is öli.
Alanna végül is hallgatott a józan ész szavára, csendben maradt, és
a Mindenhatóhoz könyörgött, hogy óvja meg a férfit, és sértetlenül
hozza vissza a vadászatról. Mert biztos volt benne, ha fogvatartójával
történik valami, itt fog elpusztulni és a dögevők martalékává válni
Faolannal együtt.
A súlyos csend hatalmas, fekete madárként telepedett szívére.
Reményvesztetten nézett még mindig kábult kutyájára, bár úgy vette
észre, hogy Faolan kezd magához térni: a szemét kinyitotta, de Alanna
tudta, hogy a szegény pára valószínűleg még semmit nem lát.
Átkozott viking! – dühöngött. Képes sorsára hagyni egy ártatlan
sebesült állatot, és ráadásul őt is megkötözi, nehogy segíthessen
kedvencén. Micsoda kegyetlen, szívtelen vadállat! És még bocsánatot
kért tőle! – dohogott magában.
Düh és félelem. Alanna csak most döbbent rá, hogy azelőtt szinte
soha nem tapasztalta ezt a két érzelmet. Élete egészen a mai napig
annyira kiszámítható, annyira gondtalan és annyira keresztényi volt,
hogy egyszerűen nem volt helye szívében az ilyesfajta indulatoknak. De
most, ahogy az éjszaka sötétje alattomosan a fák közé lopakodott, úgy
érezte, soha nem ismert egyebet, mint haragot és vérfagyasztó rettegést.
Lehet, hogy mindez csak egy szörnyű rémálom? – Alanna
megpróbálta maga elé húzni összekötözött karját. Az éles fájdalom,
mely a csuklójába hasított, azonnal magához térítette a rémület

29
birodalmában kalandozó gondolatait. Nem. Nem álmodik. Ami történik,
az a hideg és kegyetlen valóság. Hogyan is teremthetne képzelete olyan
szörnyeteget, mint amilyen fogvatartója? Ilyen megtévesztően szép
férfit, aki ennyire járatlan az írek nyelvében. Lehet, hogy viking
elrablója talán sokkal jobban beszéli a gael nyelvet, mint amennyire
mutatja. Hisz amikor dühében megfeledkezett magáról, olyan
folyékonyan beszélt, mintha világéletében írek között élt volna. Írek
között? – töprengett tovább Alanna. – Hát persze! Ír rabszolgák között!
Ki mástól is tanulhatott volna meg a messzi északon írül, mint
szerencsétlenül járt honfitársaitól! Kétségtelen, hogy nem ő az első és
nem is az egyetlen, akit ez a viking barbár foglyul ejtett – gondolta. Ő
csak egy a sok közül…
Úgy érezte, pillanatokon belül kitör belőle a sírás. Minden erejét
össze kellett szednie, hogy magába fojtsa kétségbeesését. A zsidók
egyiptomi fogságára gondolt, s arra, hogy minden zsarnokság ott
kezdődik, hogy valaki fejet hajt egy másik ember előtt, és elismeri maga
fölött a másik uralmát. Vagyis ha nem törődik bele a sorsába,
fogvatartójának annyi hatalma sem lesz fölötte, mint nagybátyjának,
akinek gyermeki engedelmességgel tartozik.
Új felismeréséből erőt merítve Alanna félelme szinte azonnal
köddé foszlott. Megzabolázott gondolatait most már csak egyetlen
dologra összpontosította: a szökési tervre. Az első adandó alkalommal
meg fogja mérgezni a behemót vikinget az istenverte kutyájával együtt
– határozta el. A környéken látott is olyan lila szirmú virágot, melynek
terméséből orvos nagybátyja kábító főzetet szokott készíteni nagy
fájdalmakkal küszködő betegei számára. Egyetlenegy is elegendő lesz,
hogy a pokol fenekére küldje ezt az ördögfajzatot…
Storr egy jó óra múlva tért vissza, egy nyúllal és egy nagy
szárnyassal a kezében. A vadászok istene ma nem kedvezett neki, de
tekintve, hogy szörnyen fájt a lába, és halálosan fáradtnak érezte magát,
nem sok örömöt talált a vadászatban. Ha nincs ott Bjorn, valószínűleg
vacsora nélkül maradtak volna.
Storr anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna foglyához,
nekilátott a tűzrakáshoz. Összegyűjtött egy halom száraz ágat és gallyat,
s közben tudomást sem vett a lányról.

30
 – Mit hoztál? – törte meg végül Alanna a kínos csendet.
Storr értette a kérdést, és ismerte a szavakat is, hogy válaszoljon.
De még mindig dühös volt a sötét tekintetű boszorkányra, aki így elbánt
vele. Rövid töprengés után mégis úgy döntött, hogy válaszol. Mégpedig
azért, mert nyugodt éjszakát és békés álmot akart. Szüksége volt a
pihenésre, jobban, mint azelőtt bármikor.
– Nyulat és egy madarat.
– Vadlibát? – kérdezte Alanna olyan gyermeki kíváncsisággal a
hangjában, hogy Storr egy pillanatra megfeledkezett haragjáról, s foglya
ártatlanul csillogó szemébe nézett.
– Csak egy nagy madarat – válaszolta. – Fogalmam sincs, hogy ti
minek nevezitek.
– Mindegy, úgyis biztosan finom lesz – rebegte a lány, s a férfi
tudta, érezte, hogy foglya kedveskedni próbál. Meggyújtotta a gondosan
megrakott máglyát, s hozzálátott az elejtett vadak megtisztításához.
Alanna néma elismeréssel figyelte fogvatartója rutinos, ügyes
mozdulatait, s azon csodálkozott, hogyan tudja ilyen biztonsággal
használni borotvaéles tőrét a tűz halvány fénye mellett. Aztán eszébe
jutott, hogy a férfi olyan vidéken született és nevelkedett, ahol
szörnyűséges teremtmények élnek. Kegyetlen barbárok, akik csak az
éjszaka leple alatt indulnak vadászatra.
Alanna tekintete hirtelen megakadt egy apró, ragyogó kis tárgyon:
a viking egyik ujján vékony aranygyűrű csillant meg a tűz fényében.
Karikagyűrű, mellyel az írek esküvőjük napján ajándékozzák meg
hitvesüket a szent házasság jelképeként… Lehet, hogy fogvatartója nős?
– töprengett a lány. – Vajon a távoli, barbár világban is tisztelik a
házasság szentségét? Sokat hallott már az északi hódítókról, de eddig
úgy hitte, a vérszomjas betolakodók tisztátalan vágyaikat erőszakkal
elégítik ki.
Meg kell tudnia, miért hord a férfi karikagyűrűt – de nem most. A
viking túlságosan fáradt és bosszús, hogy válaszoljon a kérdéseire. Így
végül egy sokkal sürgetőbb kéréssel hozakodott elő.
– Nem oldoznál el? Nemsokára úgyis vacsorázunk – rebegte.
Storr kezében megállt a tőr. Tekintetét a lányra emelte, a zafírkék
szempárban tükröződő vörös lángnyelvek szinte ördögien félelmetessé

31
varázsolták markáns vonásait. – Eszem ágában sincs! – csattant fel
foglya arcátlan szavainak hallatán, s máris visszafordult a munkájához.
Alanna lesütötte a szemét. Isten tudja, miért, de úgy érezte,
megérdemli, hogy a férfi így bánjon vele. Ennek ellenére nem adta fel a
küzdelmet. Megköszörülte a torkát, és újra megszólalt. – Ez azt jelenti,
hogy nem kapok vacsorát?
Storr a csillagos égboltra nézett, és az istenekhez könyörgött
türelemért. – Amint megsült a hús, eloldozlak a fától – sóhajtott
bosszúsan.
– De én… én nem bírom ki addig! – nyöszörögte Alanna. –
Nekem… nekem ki kell mennem! Már órák óta…
A férfi egyetlen kézmozdulatával csendre intette foglyát. Szemmel
láthatóan torkig volt Alanna nyavalygásaival. Egy örökkévalóságnak
tűnő perc után mégis letette a megnyúzott nyulat a tűz mellé, és nagy
nehezen lábra állt. Alanna hálát rebegett az Istennek, hogy fogvatartója
megértette szavait.
Storr arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a fogolyhoz bicegett,
vértől mocskos dárdájával a kezében. Megfordult a fejében a gonosz
gondolat, hogy egyszerűen úgy tesz, mintha nem értené, amit a lány
mond, és hagyja, hogy a lány összevizelje magát. De rögvest el is
vetette az ötletet – képtelen lenne egyetlen percet is egy áporodott
vizeletszagtól bűzlő ember mellett tölteni, nemhogy hosszú napokat.
Kétlépésnyi távolságra állt meg a lánytól, s miután
megbizonyosodott róla, hogy az semmiképpen sem érheti el sérült lábát,
óvatosan előrehajolt, s miközben kioldotta csuklóit, halkan
figyelmeztette, ha szökni próbál, gondolkodás nélkül végez vele.
– Lódulj! – parancsolta, s dárdája nyelével oldalba lökte a lányt. –
Előre, a fák közé!
– Csak nem azt akarod, hogy itt, a szemed előtt…? – kérdezte
rémülten Alanna.
– De igen! Lépj előre, a sötétbe!
Alanna úgy tett, ahogy parancsolták neki, s az egyik fa mögé
guggolt. Megpróbálta felhúzni a ruháját, de újra hátrakötözött kezével el
sem érte szoknyája szélét. – Én… én nem tudok… – jelentette ki, s
szégyenében majdnem elsírta magát.

32
 De hát miért nem tud? – töprengett Storr. Az otthoni ír szolgák
soha nem zavartatják magukat, s ahol rájuk tör a szükség, azon
nyomban el is végzik dolgukat… Nem. A lánynak nem az a baja, hogy
szégyenlős. Hát persze! Nem tudja felemelni a szoknyáját – döbbent rá.
Így Storr lehajolt, és segített.
Alanna ereiben megfagyott a vér, amikor megérezte csípőjén a férfi
érdes kezét. Ösztönösen felsikoltott. Szent Isten! Meg akarja
erőszakolni! – hasított tudatába a rettegés. Bár fogalma sem volt róla,
hogy pontosan mit takar a kifejezés, abban biztos volt, hogy az a nő
szoknyájának feltűrésével kezdődik. Újra sikítani akart, de mielőtt
megtehette volna, a férfi dühösen ráripakodott.
– Csak azért emeltem fel a ruhádat, hogy… elvégezhesd a dolgod!
– magyarázta.
Alanna megkönnyebbülten sóhajtott. Hát persze! Csak segíteni
próbál – nyugtatgatta magát, de bárhogy erőlködött, képtelen volt
egyetlen cseppet is kipréselni a hólyagját feszítő folyadékból.
– Mi lesz már? – hallotta Storr dübörgő hangját a háta mögül. –
Remélem, nem akarsz fél éjszaka itt ücsörögni!
A férfi nagyon türelmetlennek tűnt, és Alanna tisztában volt vele,
mit kockáztat, ha tovább várakoztatja. Hiába! Néhány perccel ezelőtt
még úgy érezte, nem bírja tovább visszatartani vizeletét, most pedig…
semmi sem történik.
– Igyekezz már, boszorkány! – csattant fel Storr. – Ha ez is csak
egy trükk, a te istened legyen hozzád irgalmas, mert Odinra mondom…
– Nem! – vágott a szavába Alanna kétségbeesetten. – Esküszöm
neked, uram, a szükség valódi. – Alanna lehunyta a szemét, és
koncentrált. Néhány másodperc múlva a meleg folyadék csorogni
kezdett testéből, s a földre ömlött. Tudta, hogy a férfi is hallja, de a
megkönnyebbülés csodálatos pillanataiban most már ez sem érdekelte.
Miután elvégezte a dolgát, fogvatartója elengedte ruháját, s az halk
suhogással a helyére omlott. Hirtelen szörnyű szégyenérzet töltötte el
lelkét. Beharapta ajkát zavarában, s azonnal a földre szegezte tekintetét,
amikor a férfi szembefordult vele. – Indulj! Vissza, a fához!
– Könyörgök, uram, ne kötözz ki újra! – kérlelte a lány, ahogy
visszabukdácsoltak a tűzhöz.

33
 – Nem foglak – válaszolta Storr kurtán. – Ülj le a tűz mellé. De
semmi trükk! Figyelmeztetlek, hogy összekötözött kézzel nem juthatsz
messzire.
Alannának esze ágában sem volt újra próbálkozni a szökéssel,
legalábbis nem most. Őt is kimerítették a mai nap eseményei, ráadásul
olyan éhes volt, mint a farkas.
Engedelmesen leroskadt hát a korhadó fatörzsre, Storr pedig a tűz
mellé. Alanna azonnal megérezte a korábbi fenekelés égető fájdalmát,
ahogy hátsó fele nekinyomódott a durva kérgű tuskónak. Meg mert
volna esküdni rá, hogy az ütés helyén visszataszító kék folt
éktelenkedik. Arra gondolt, bármilyen civilizáltan, bármilyen
türelmesen is viselkedik fogvatartója vele szemben, azért ő mégiscsak
egy barbár, egy vadember, aki dühében gondolkodás nélkül végez vele,
ha szökni próbál. De abban is biztos volt, hogy amíg engedelmeskedik,
nem esik bántódása. Nem beszélve arról, hogy ha akarta volna már rég
megerőszakolta volna.
Storr eközben felnyársalta a megkopasztott szárnyast is, és a
nyúlhús mellé erősítette a tűz fölé.
Alanna szótlanul figyelte a férfi arcát, és bár maga sem tudta,
miről, de úgy érezte, beszélnie kell. Beszélnie, hogy elterelje
gondolatait kétségbeejtő helyzetéről, kiszolgáltatottságáról s a szörnyű
lehetőségről, hogy fogvatartója talán mégis megerőszakolja. A falubeli
pletykákból tudta, hogy a megerőszakolt nők gyakran esnek teherbe.
Ezt a szégyent pedig biztos, hogy nem élné túl. Gyermeket szülni
leggyűlöltebb ellenségének? Még a gondolattól is irtózott. – Én… azon
töprengek, hogy miért… miért viseled azt a karikagyűrűt?
Storrnak elakadt a lélegzete döbbenetében. Sejtette, hogy az ír
boszorkány egyetlen percig sem állja meg, hogy csendben maradjon, de
erre a kérdésre végképp nem számított. Felemelte a fejét, hogy a
gyermeki kíváncsiságtól tágra nyílt, melegbarna szempárba nézzen, és
arra gondolt, ha nem a saját bőrén tapasztalta volna meg az ellenkezőjét,
el sem hinné, hogy ugyanezekben a szemekben nem is oly rég még a
pokol tüze izzott. A hangja pedig, mely olyan mocskos átkokat szórt
fülébe, most olyan lágy és édes volt, mint a frissen pergetett méz.
Képtelen volt megszólalni.

34
 – Nem mintha kíváncsiskodni akarnék – folytatta Alanna. –
Egyszerűen érdekel.
Storr csak most döbbent rá, hogy a boszorkány átkozott kérdése
milyen fájó pontot érintett szívében. Freyja. Tőle kapta a gyűrűt
esküvőjük napján. Persze a lány nem tudhatta, hogy senkinek – legyen
az szolga vagy törzsfőnök – nem volt szabad jelenlétében szóba hoznia
drága feleségét. Ez az ír bestia nem is sejti, milyen veszélyes vizekre
evezett, amikor feltette ezt a kérdést – dohogott magában a férfi, aztán a
lányra förmedt. – Semmi közöd hozzá!
– Értem – válaszolta Alanna. – Persze nem szeretném, ha azt
gondolnád, hogy vádaskodni akarok, vagy ilyesmi. Eszembe sem jutott,
hogy esetleg egy írtől loptad…
Storr ismét felkapta a fejét, és magában könyörgött foglyának, hogy
hagyja abba végre a kíváncsiskodást. A saját érdekében.
Figyelmeztetésnek szánt pillantását azonban a lány szemmel láthatóan
észre sem vette, s tovább beszélt.
– Egyetlen dolgot szeretnék megtudni, uram. Mondd csak, házas
vagy?
– Miért, te igen? – kérdezett vissza Storr dühösen. Elege volt már
ebből az ostoba kíváncsiskodásból. Úgy viselkedik a kis boszorkány,
mintha legalábbis ő ejtette volna foglyul őt, Storrt. De vajon miért
érdekelheti annyira a családi állapota?
Alanna megrémült a visszavágástól, annál is inkább, mert a férfi
fenyegetően ráemelte kardját.
– Nem – rebegte, és szűzies mosolyt préselt az arcára. – A
nagybátyám és a nagynéném szerint még túl fiatal vagyok az
ilyesmihez. – Alanna csak remélni merte, hogy fogvatartója nem veszi
észre, hogy hazudik, mert úgy érezte, valahogy el kell terelnie a férfi
figyelmét a tényről, hogy egy érett fiatal nőt ejtett foglyul.
Storr – bármennyire is próbált ellenállni a kísértésnek –
végigfuttatta tekintetét a lány testén: telt keblein, karcsú derekán, izgató
csípőjén. – Nekem egész másképp tűnik. A hazámban az ilyen korú
lányok már rég anyák – jelentette ki, s látva a lány rémült tekintetét, alig
tudta visszatartani önelégültségét, mely – mihelyst hátat fordított
foglyának – széles mosolyként terült szét arcán. S bár nem ő hozakodott

35
elő a témával, valójában határozottan megkönnyebbült, amikor
megtudta, hogy a lány nem állapotos. Hiszen ha úgy lenne, meg kellene
öletnie a gyermeket születése pillanatában. Így szólt a törvény.
Elég csecsemőgyilkosságot látott már fiatalkorában. Apja, aki maga
is törzsfőnök volt, számtalanszor adott parancsot egy-egy rabszolganő
újszülöttjének kivégzésére. De ez a szomorú kötelesség együtt jár a
főnökséggel. Ilyen nagy árat kell fizetnie azért, amiért alkalomadtán az
ágyába visz egy-egy szép rabnőt. Amióta Storr apja örökébe lépett, még
egyetlenegyszer sem élt a törzs vezetőjének eme kiváltságával. Egyrészt
azért, mert nem bírta volna elviselni, hogy egy ártatlan gyermek vére
mocskolja be a kezét, másrészt egy olyan csodálatos hitvessel az
oldalán, mint amilyen Freyja volt, eszébe sem jutott, hogy más nők
ágyában keressen boldogságot. De Freyja örökre elment, örökre
itthagyta, és ez az átkozott fehérnép most újra emlékezetébe idézte élete
legnagyobb fájdalmát.
– Nem vagyok nős – mordult fel végül. – Valaha volt egy
feleségem, de az már a múlté… És ha még egyszer szólni merészelsz
hozzám, azok a szavak lesznek az utolsók, melyeket kiejtettél a szádon!
A férfi dühkitörése meglepte, de meg is rémítette Alannát. Nem
mert többé szólni, s a jótékony csend, mely közéjük telepedett, lassan
lehűtötte Storr gyilkos indulatait, és időt adott neki, hogy összeszedje
ezerfelé futó gondolatait. Minden figyelmét a tűz fölött piruló
vadhúsnak szentelte, s azon töprengett, foglya miféle ördögi
teremtmény lehet, hogy ilyen pontosan rátapintott testi-lelki sebeire.
Először a karsebét találta meg, s olyan gyorsan támadt, hogy neki arra
sem maradt ideje, hogy megijedjen. Vajon honnan tudta, hogy hol van a
seb, amikor ing fedte? Talán a támadás előtt kifigyelte valamilyen titkos
búvóhelyről. Később, miután foglyul ejtette, szinte azonnal rátapintott
egyetlen sebezhető pontjára, felesége emlékére, mellyel elpusztíthatja,
és a pokol fenekére küldheti megkínzott lelkét.
Storr még mindig érezte karjában a szúrás fájdalmát. Az újra
feltépett seb szerencsére szépen gyógyult. Sőt a szúrás következtében a
sebszélek megdagadtak, és teljesen összezáródtak, útját állva a
fertőzésnek. Eddig észre sem vette a fájdalmat, ami nem is csoda, hisz
jóformán egyetlen szabad, nyugodt perce sem volt, mióta foglyul ejtette

36
ezt az ír boszorkányt.
A mérgezett hegyű nyilakat a norvégok skaldoknak, vagyis
„darazsaknak" nevezték. Storr elméjében csak most kezdett derengeni,
hogy miért tartotta mindig is annyira zavarónak ezt a hasonlatot. Egy
igazi harcos tudta, hogy egy egyszerű darázscsípés aligha mérhető a
skaldok okozta seb fájdalmához. Ugyanígy képtelenség lett volna
szavakkal vagy hasonlatokkal kifejezni azt a kínszenvedést, melyet
felesége halála mart a férfi szívébe. S a kéz, mely a szépséges asszony
halálát okozta, azt a gyűrűt viseli, melyet tőle kapott örök szerelme
zálogaként. És most, hogy a sötétszemű boszorkány mindezt újra
rázúdította, úgy vérzett a szíve, mint azon a napon, amikor Freyját
elveszítette. Amit ezekben a percekben érzett, sokkal több volt
ártalmatlan darázscsípés fájdalmánál. Mintha egy egész darázsfészek
támadta volna meg testét és lelkét.
Ez a hárpia volt tehát az az emberi jelenlét, melyet fürdés közben
érzett, ott a pataknál – döbbent rá Storr. Az biztos, hogy valaki volt a
bozótban, és ez a valaki nem volt más, mint az ír bestia. Honnan is
tudhatta volna, hol van az az egyetlen pont, ahol harcképtelenné tehet
egy ilyen hatalmas harcost, mint ő, hacsak nem látta meztelenül? És
talán ez utóbbi az oka annak, hogy a bestia ennyire szégyellős, mióta
foglyul ejtette.
– Te leskelődtél a bozótosban, amikor fürödtem – jelentette ki
hirtelen Storr, és a lány szemébe nézett.
Alanna azonnal elkapta, és a földre szegezte tekintetét. – Nem,
uram. Ez… nem igaz – suttogta.
Storr egy pillanatra sem vette le szemét foglyáról.
– De igen – állította, és Alanna megkönnyebbülten vette tudomásul,
hogy a férfi hangja egyáltalán nem vádló vagy fenyegető. – Éreztem,
hogy valaki van a bokorban. És igazam volt. Te bujkáltál ott, valld be!
Ezért tudtad, hol szúrj meg a brosstűddel.
Alanna nem válaszolt. Talán nem mert ellenkezni a férfival, talán
nem tudta megcáfolni érveit, de úgy döntött, az lesz a legbölcsebb, ha
hallgat.
– Megláttad, hogy ott fürdöm meztelenül, és mégsem menekültél el
– folytatta, és hálát adott azért, hogy jól beszéli az írek nyelvét, bár erről

37
eddig fogalma sem volt. Legtöbbször Leifet, emberét bízta meg azzal,
hogy intézze ír rabszolgái ügyes-bajos dolgait, de úgy tűnik, sokkal
több ragadt meg a fejében a nyelvből, mint amennyiről tudott.
– Nem, uram – tiltakozott Alanna. – Az írek szemében bűn… az
ilyen meztelenség.
A lány olyan könyörgőn nézett a szemébe, hogy Storr majdnem
felnevetett. Most már egészen bizonyos volt benne, hogy a kis
boszorkány leselkedett utána.
– Bevallom, csodálkozom rajtad, kislány. Szégyenkezés nélkül
végignézted, ahogy a patakban fürdöm anyaszült meztelenül, és mégis
sikoltoztál, amikor felemeltem a ruhádat. Pedig én csak a lábadat láttam
– csipkelődött tovább.
– Kérlek, hagyd abba! – nyöszörgött Alanna, és Storr legnagyobb
gyönyörűségére foglya a haja tövéig elvörösödött. – Esküszöm, soha
többé nem szólok hozzád, csak hagyd abba!
Storr a tűzbe bámult. – Rendben van – szólalt meg hosszú
másodpercek után. – De őszintén remélem, tetszett, amit láttál – tette
hozzá, és az ajkait harapdálta, hogy visszafojtsa kirobbanni készülő
nevetését. Mindig is nevetségesen abszurdnak találta az írek gyermeteg
nézeteit a testi dolgok felől. Az ír bestia rémült, szégyenkező tekintete
pedig egyenesen arra ingerelte, hogy tovább gyötörje – éppúgy, ahogy a
lány gyötörte őt.
Csak a szíve mélyén ismerte be, hogy mennyire bájosnak találja a
szégyenében pironkodó szépséges arcot, az elfojtott könnyektől
megremegő hangot. Kezdte magát úgy érezni, mint egy gyóntatópap,
aki báránykáját szörnyű vétségen kapta. És mindez roppantul
szórakoztatta. Storr legszívesebben kacagott volna – aztán hirtelen
rádöbbent, hogy tulajdonképpen hálásnak kellene lennie azért, hogy az
istenek az útjába vezérelték ezt a különös ír leányt – aki hosszú-hosszú
idő óta először csalt mosolyt az arcára…

38
 NEGYEDIK FEJEZET

Sült hús illata keveredett az éji erdő friss levegőjébe. Storr leemelte
a nyársakat a tűzről, egy közeli sziklának támasztotta, aztán a lovához
sietett, nyeregtáskájából előhalászott egy fatálat, majd visszatért az
ínycsiklandó vacsorához. Ügyesen felvágta a vadat, és a tálba pakolta a
hússzeleteket. Bjorn lustán lábára emelkedett, és egy hosszú, kéjes
nyújtózkodás után gazdájához bandukolt. A vizslát is magához térítette
a finom illat: nagy nehezen a hasára fordult, és a szőke idegenre emelte
tekintetét.
– Úgy látom, még mindig duzzogsz – fordult Storr a foglyához. –
Talán az étvágyadat is elvettem a förtelmes vádaskodásommal…
Alanna büszkén vetette fel a fejét, és vakmerően a férfi szemébe
nézett. – Egyáltalán nem duzzogok – csattant fel. A következő
pillanatban olyan hangosan kordult meg a gyomra, hogy Storr
felnevetett.
– Úgy hallom az étvágyaddal sincs baj.
– El kell oldoznod, uram. Vagy te akarsz megetetni? – kérdezte a
lány csípősen.
Storr néhány másodpercig komolyan fontolgatta, hogy végre
megleckézteti pimasz foglyát, és megteszi neki ezt a „szívességet". Egy
pillanatra elképzelte, ahogy ujjaival finoman szétnyitja a gyönyörű, telt
ajkakat… Elkapta tekintetét a lányról, és gyorsan elvetette az ötletet.
Végül miután megbizonyosodott róla, hogy tőre a helyén van, és a
dárda sincs a boszorkány keze ügyében, felállt, odasietett a farönkhöz,
és eloldozta Alannát.
– Csak addig lesz szabad a kezed, amíg eszel – figyelmeztette. –
Vacsora után újra megkötözlek.
A lány bólintott. – Igen, uram. Megértettem.
Storr odanyújtotta neki a tálat, és mellé telepedett a földre.
Időnként rövid, kimért pillantásokat vetett rá, hogy idejében el tudja
venni tőle a húst, mihelyst úgy érzi, foglya megkapta a neki járó részt.

39
A lány érzéki szájmozgása azonban ismét magával ragadta és
meglódította fantáziáját…
– Uram, kaphatnék egy kis vizet? – törte meg Alanna a közéjük
telepedett csendet.
Storr feltápászkodott a földről, és a vizestömlőért indult. – Mondd
csak, mit jelent ez az „uram”? Talán valamilyen becsmérlő jelző? –
kérdezte, s a lány kezébe nyomta a tömlőt.
– Jaj, dehogyis! Mi, írek azokat a férfiakat szólítjuk így, akiket
tisztelünk – mosolygott Alanna, aztán hátrahajtotta a fejét, és nagyot
húzott a hűs ízű patakvízből. – Miért, téged hogyan szólítanak a
szolgáid?
– Gazdának. A szolgáim természetesen gazdának hívnak, a
harcosaim pedig felséges úrnak.
Alanna újra ivott, aztán összevonta a szemöldökét. – Gazdájuknak?
Írföld szabad gyermekei téged a gazdájuknak tekintenek? Az embereid
pedig felséges uruknak?
Storr sértett pillantást vetett Alannára. – Igen. Ugyanis én –
sajnálom, ha ezzel kiábrándítalak – herceg vagyok. És mint a terület
törzsfőnökét, igenis megillet ez a megszólítás.
A lány ölébe ejtette a bőrtömlőt s ajkairól lenyalogatta az apró
vízcseppeket. – Ó, uram, tudnod kell, hogy a keresztény tanítás szerint
te nem lehetsz az írek gazdája. Így az enyém sem. Mert számunkra csak
egyetlen úr és parancsoló létezik, a Mindenható Isten.
Storr legszívesebben pofon vágta volna az ír bestiát. Az a
szerencséje – gondolta a férfi –, hogy egyedül vannak, különben
kénytelen lenne megtorolni ezt az arcátlan pimaszságot. De így
mindössze annyit tett, hogy kitépte a lány kezéből a tálat, és ráförmedt.
– Megkaptad a részed. A norvég törvények szerint először nekem és
Bjornnak kellett volna ennünk. – Storr ezzel befejezettnek tekintette a
további beszélgetést, hátat fordított foglyának, és a tűzhöz indult.
– És Faolan? Vele mi lesz? – kérlelte Alanna. – Neki is ennie kell,
uram… Hisz olyan sok vért vesztett.
Storr bosszúsan összevonta szemöldökét, visszaviharzott a
farönkhöz, és a lány ölébe hajított néhány szelet húst. – Etesd és itasd
hát meg, boszorkány. De a vízből hagyj nekem és Bjornnak is!

40
 Alanna elfogadta az élelmet, és azonnal felállt helyéről, hogy
gondoskodjon Faolanról, mielőtt fogvatartója meggondolja magát, és
újra megkötözi a kezét. Azon töprengett, hogy ezúttal vajon mivel
haragította magára a férfit. Esze ágában sem volt megbántani a
büszkeségét azzal, hogy beszélt a keresztény hitről és Istenről.
Mennyire érzékenyek ezek a vikingek! – álmélkodott. Soha nem
hitte volna, hogy az északi betolakodók, akik állítólag kegyetlen,
vérszomjas gyilkosok, ennyire sértődékenyek.
Miközben Alanna Faolant próbálta etetni, Storr is hozzálátott
vacsorájához, s természetesen nem feledkezett meg hűséges társáról,
Bjornról sem. Így a két barbár szörnyeteg hamarosan nemcsak a
húsostálat, hanem a két nyársat is fényesre pucolta. Ezután a férfi
visszaballagott foglyához, s csípőre tett kézzel megállt előtte. – A vizet!
– dübörögte, és türelmetlenül felé nyújtotta a kezét.
Alanna gyorsan a vizsla szájába préselt még egy kis vizet, majd
visszaadta a tömlőt tulajdonosának, és átölelte Faolant.
– Hogy van a kutyád? – kérdezte Storr, miután szomját oltotta.
A lány nem nézett fel rá. – Elég kába szegény az ütésedtől – felelte
csípősen –, de úgy tűnik, már sokkal jobban érzi magát.
– Nagyon helyes.
– Mondd csak, uram – kezdte Alanna bátortalanul. – Megengednéd,
hogy a karjaimban tartsam még egy kicsit?
Storr – mint evés után általában mindig – most is engedékeny
hangulatban volt. Leült a farönkre, s fáradtan kinyújtóztatta hosszú
végtagjait. – Rendben van. Kapsz még néhány percet.
– Köszönöm, jó uram – rebegte Alanna, alig palástolt gyűlölettel a
hangjában.
– Hogyan is szólítod a kutyádat? Fao… mi? – kérdezte a férfi.
– Fao-lan – szótagolta a lány bosszúsan.
– Faolan? Még soha életemben nem hallottam ezt a nevet. Mit
jelent az, hogy Faolan?
– Farkaskölyök.
Storr felnevetett. – Farkaskölyök? – visszhangozta hitetlenkedve. –
Ki adta neki ezt a nevet?
Alanna sértődötten húzta fel az orrát. – Természetesen én. Faolan

41
az én kutyám, és úgy hívom, ahogy nekem tetszik.
– Ugyan mivel vívta ki magának ezt a kétségkívül nemes jelzőt?
"Tud harapni egyáltalán? A mai viselkedéséből ítélve szerintem sokkal
jobban illene hozzá a „Nyuszi" név, nem gondolod?
Alanna gyilkos pillantásokat lövellt a gúnyos idegen felé. – Igenis
tud harapni, de csak akkor, ha rákényszerítik… Éppúgy, mint én. –
Utóbbi megjegyzését Alanna figyelmeztetésnek szánta. Azt remélte,
hogy fenyegetése letörli az idegesítő vigyort fogvatartója arcáról.
Nem így történt. Sőt a lány szavainak hallatán Storrból kitört a
nevetés. – Ebben egyáltalán nem kételkedem – mondta, s bár magának
sem merte bevallani, igenis tetszett neki a lány büszkesége s
kétségbeesett küzdelme, hogy mindenáron megtartsa méltóságát.
Alannát valójában megrémítette a norvég szörnyeteg csalóka
jókedve. Ennek ellenére úgy érezte, tovább is rámenősnek kell lennie,
hogy távol tarthassa magától a férfit… Mert – bár minden idegszálával
küzdött a gondolat ellen – finom női ösztönei azt súgták, hogy nem fog
tudni sokáig ellenállni annak a varázslatos, átható kék szempárnak.
– És a te kutyád? – kérdezte. – Az ő neve talán jobb? Hogy is
hívod? Vadállatnak vagy netalán Szörnyetegnek?
Storr kedvesen, majdhogynem gyengéden mosolygott bozontos,
öreg kutyájára, s felidézte magában azt a régi-régi napot, amikor először
találkozott Bjornnal. A fogatlan kis jószág olyan pici volt, hogy
kényelmesen elfért a két tenyerében. S bár később valóban hatalmasra
nőtt, Storrnak mégis nehéz volt elképzelnie, hogyan tarthatják
félelmetesnek ezt a kedves állatot. – Bjorn a neve. Ez a mi nyelvünkön
azt jelenti, hogy Medve. A norvégok egyébként gyakran nevezik el így
fiaikat, hogy erőt és bátorságot meríthessenek belőle, ha felnőnek.
Alanna megvonta a vállát. – Még soha életemben nem hallottam ezt
a szót. Mi az a „Medve”?
Storr először meghökkent a lány tudatlanságán, de aztán rádöbbent,
hogy foglya valóban nem ismerheti a félelmetes ragadozót. – Hát
persze. Írföldön nem is élnek medvék, ugye?
Alanna tagadólag megrázta a fejét, mire a férfi mellé térdelt, aztán
a lány rémületére elővette a tőrét, és rajzolni kezdett a földre. Bár
Alanna először nem sokat vett ki a girbegurba vonalakból, azzal

42
tisztában volt, hogy fogvatartója mutatni akar valamit. És valóban –
amikor Storr végre elkészült a rajzzal, és hátrahúzódott, Alanna egy
furcsa, négy lábon járó, félelmetesnek tűnő állat képét látta maga előtt a
földön.
– A medve hatalmas állat – magyarázta Storr. – Sokkalta nagyobb,
mint az ember.
Alannát szemmel láthatóan egészen magával ragadta a téma. –
Mondd csak, milyenek ezek a… medvék? Úgy értem, vadak? –
kérdezte, s tágra nyílt szeme kíváncsiság lázában égett.
– Meghiszem azt! Először félelmetes mancsukkal csapnak le
áldozatukra, aztán hatalmas tépőfogaikkal elharapják a torkát, s végül
felfalják. Volt már rá példa, hogy néhány medve egy egész falut kiirtott.
Alannának a bestiális gyilkosság puszta gondolatától is a hideg
futkosott a hátán. – Rémséges hely lehet a hazád. Belehalnék, ha oda
kellene mennem.
Storr arca elkomorodott. Elhúzódott a lánytól, felállt, és tőre földtől
maszatos pengéjét a nadrágjába törölte. – A rabszolgám vagy. Jobb, ha
beletörődsz, hogy nemsokára az a „rémséges hely” lesz az otthonod –
förmedt rá, s mivel ebben a kérdésben nem volt hajlandó vitatkozni,
hátat fordított foglyának, s a lovához sietett.
Rövid keresgélés után előhúzott egy pergamentekercset a
nyeregtáskából, és a tűz felé indult. Mit képzel magáról ez az ír
boszorkány? – dohogott magában, miközben letelepedett a máglya
mellé, és tanulmányozni kezdte a térképet, melyet ő maga készített az
expedíciója során felderített területről. De képtelen volt figyelni.
Gondolatai újra meg újra visszatértek makacs foglyához, aki még most
sem akarja belátni, hogy szabadságával együtt szabad akaratát is
elvesztette. Nyilvánvaló, hogy a lány okos, és szórakoztatónak is találta
a társaságát egészen addig, míg átkozott ír nyakasságával fel nem
bőszítette. Storrnak csak ekkor jutott eszébe, hogy van még egy sokkal
fontosabb – és kevésbé bosszantó – dolog, melyet el kell intéznie,
mielőtt nyugovóra tér.
A férfi nagyot sóhajtott, és újra a térkép fölé hajolt, hogy
megnézze, a ma szerzett tapasztalatai alapján hol kell kiegészítenie,
esetleg kijavítania a helyrajzot. Ezután újra a lovához ment, elővette

43
írószerszámait: lúdtollat és a bogyókból főzött tintát, és visszasietett a
pergamenhez, a tűz mellé.
– Mi van a kezedben, uram? – hallotta Storr foglya kíváncsi
kérdését. Válasz helyett azonban hátat fordított neki, s bár így nem
tarthatta szemmel, érezte, hallotta a lány mozdulatait. Biztos volt benne,
hogy megpróbál észrevétlenül közelebb csúszni, hogy ha csak egy
pillanatra is, de láthassa, mit csinál a tekerccsel.
Hogy lehet valaki ennyire kíváncsi? – álmélkodott Storr. Amikor
beszélt neki a medvékről, olyan érdeklődést, nem, inkább kíváncsiságot
látott a szemében, amilyet még soha, senkinél nem tapasztalt. Rövid
hadjáratai során azonban megtanulta, hogy az írek odavannak az írott
dolgokért. Csak ekkor döbbent rá, milyen tortúra is lehet a lánynak,
hogy nem jöhet közelebb megnézni a pergament.
– Egy térkép – mordult fel végül. – De semmi közöd hozzá!
– Minek a térképe, jó uram? – kérdezte Alanna, s hangja arról
árulkodott, hogy nem rémült meg fogvatartója durvaságától.
– Ezé a földé – válaszolt bosszúsan Storr.
– Írföldé? Az egész szigeté? – hitetlenkedett a lány.
– Nem, nem, te… te minden lében kanál fehérnép, csak ezé a
vidéké! – kiáltotta a türelmét vesztett férfi, s hozzáfogott, hogy
felrajzolja a településeket, melyeket azon a napon derített fel. –
Dédelgesd szépen az elkényeztetett ölebedet, és légy szíves, maradj
csendben!
Storr a kardjához kapott ijedtében, amikor néhány perc múlva
rádöbbent, hogy foglya a háta mögött áll. Gyorsan megfordult. Nem
akarta elhinni, hogy a lánynak sikerült idelopakodnia anélkül, hogy
észrevette volna. Az az istenverte térkép! – átkozódott magában. – A
térkép az oka, hogy megfeledkezett az éberségről. Ez a lány pedig
bolond! Képes kockára tenni akár az életét is, hogy kielégítse
kíváncsiságát. Nyilvánvalóan ez sodorta veszélybe a pataknál, emiatt
vesztette el a szabadságát, és ennek köszönheti, hogy most is kemény
büntetés elé néz.
– Megmondtam, hogy maradj a helyeden! – ordított Storr.
Megragadta a lány csuklóját, és a földre térdepeltette, maga mellé. –
Akár azt is gondolhattam volna, hogy meg akarsz támadni!

44
 – Igen? És szerinted mivel? Vagy talán kinézed belőlem, hogy
puszta kézzel el tudok bánni egy hozzád hasonló hústoronnyal? –
kérdezte Alanna vakmerően, s egyáltalán nem tűnt úgy, hogy
megszeppent volna a férfi dühétől. – Fölösleges felizgatnod magad.
Csak a térképet szerettem volna megnézni, esküszöm.
– Tessék. Nézd hát meg, ha annyira akarod! – sziszegte
összeszorított fogai között Storr, s a lány kezébe nyomta a pergament.
Alanna közelebb hajolt a helyrajzhoz, aztán a tűz felé fordította,
hogy jobban láthassa. – Most hol vagyunk? – kérdezte, megtörve a
hosszú, kínos csendet.
Storr meglepődött a kérdésen. – Nem tudod? Alanna megrázta a
fejét, és ártatlan őzikeszemét esedezve emelte a férfira.
Storr ír szolgáiról tudta, hogy milyen keveset tudnak a
szülőföldjükről, és soha nem értette, hogyan lehetnek olyan átkozottul
gyávák, hogy nem merik átlépni falujuk határát, történjék bármi. Nem
csoda, hogy az ír teremtésnek az ismeretei sem terjednek túl az
erődgyűrűn, mely körbeveszi az otthonát. Ennek ellenére Storr úgy
döntött, nem válaszol az előbb feltett kérdésre, mert sejtette, a lány
látszólag ártatlan kíváncsiságának nagyon is komoly indítéka van. Ha
valami csoda folytán ugyanis sikerülne elszöknie, a térkép ismerete
nélkül bajosan találna haza. – Ez a föld a te hazád, nem az enyém.
Neked kellene elmondanod nekem, hogy hol vagyunk, és nem fordítva
– felelte végül.
Alanna meg sem hallotta fogvatartója becsmérlő szavait. Szemmel
láthatóan teljesen belemerült a térkép tanulmányozásába. Storr
csendben figyelte gondterhelt, töprengő arcát, mely a következő
másodpercben felderült, s győzedelmes kifejezést öltött. Apró, finom
ujjacskája egy öblöt mutatott a délkeleti partvidéken, melyet Storr csak
néhány perce rajzolt be a térképbe.
– Ide nézz, uram – kiáltott boldogan a lány. – Nézd ezt az öblöt!
Ott él a családom… – Mosolya lassan elhalványult, ahogy tovább nézte
a pergament. Aztán könnyes szemét fogvatartójára emelte, és
megszólalt: – Ha visszamehetnék hozzájuk, uram, esküszöm, elfelejtem,
hogy valaha is láttalak. Soha, senkinek nem fogok szólni arról, ami
történt, csak engedj szabadon, kérlek.

45
 Storr nem kételkedett a lány őszinteségében, mégis tudta, nem
szabad hinnie esküjének. Természetes, hogy mindent megfogad most,
hogy szorult helyzetben van. De ha szabadon bocsátaná, s így
visszatérne az övéihez, úgysem tudná megállni, hogy ne figyelmeztesse
őket a bekövetkezendő viking támadásra. És ezért nem is hibáztathatná,
hisz egyszerűen ilyen az emberi természet, mely arra törekszik, hogy
megvédje azokat, akiket szeret. Ugyanez az emberi természet vezeti őt
is, amikor megtagadja a lány kérését, hisz ő sem szeretné, ha a harcosai
veszélybe kerülnének. Storr egyetlen szót sem szólt, nem kiabált
foglyába lehetetlen kérése miatt, nem próbálta meggyőzni, nem
fenyegette, s nem is kötözte meg. Egyszerűen a szemébe nézett, s
tekintete mindent elárult.
– De igen – suttogta Alanna reményvesztetten. – El kell hogy
engedj! A te világod számomra idegen. Én ott… meghalok.
A lány utolsó szavait magával sodorta az éji szellő, s az idő kereke
egy hosszú pillanatra megállt. Alanna már nem látott mást, mint a
gyönyörű kék szempárt, mely szomorúságról, fájdalomról, tragédiáról
árult el titkokat. Most először gondolt arra, hogy megadja magát
sorsának. Be kellett látnia, fogvatartója nem engedheti el, s magában
igazat is adott neki. Mert fogadalma ellenére biztos volt benne, hogy
végül úgyis mindent elmondana a város ellen készülő támadásról.
Így végül visszaadta a térképet, aztán megtörölte könnyes arcát, és
elhúzódott Storr mellől. Azon kezdett töprengeni, hogy a férfi
tulajdonképpen ugyanolyan fogoly, mint ő maga. Hisz nyilvánvaló,
hogy csak a terhére van. Mégsem engedheti el, mert ezzel a viking
hadjárat sikerét kockáztatná; s valami oknál fogva az életét is
megkímélte. Kirázta a hideg a gondolattól, hogy pimaszkodásaival már
hányszor próbára tette fogvatartója jóindulatát.
Furcsamód azonban mégis békesség töltötte el a lelkét, és egy
abszurdnak ható érzés: az, hogy biztonságban van. Az előbb, amikor a
férfi szemébe nézett, szemernyi rosszindulatot sem látott benne, s arról
is meggyőződhetett a mai nap folyamán, hogy ha vannak is elrablójának
testi szükségletei, azok biztonságban szunnyadnak valahol a lelke
mélyén.
A tűz már elhamvadt. Csak a parázs izzott álmosan szürke

46
hamutakarója alatt. Alanna csak most kezdte érezni a csípős éji hideget,
s dideregve kuporodott a földre.
– Fázol? – kérdezte a férfi. Alanna bólintott.
– Ott a köpenyed a farönk mellett – mutatta.
A lány szótlanul feltápászkodott a helyéről, a tuskóhoz sietett, és
magára öltötte könnyű, nyári köpönyegét. Ezután felnyalábolta Faolant,
s a tűz mellé cipelte.
Storr eközben elpakolta térképét és írószerszámait, s miután
leoldozta lováról a nyerget, megetette és megitatta a derék hátast.
Milyen furcsák ezek a vikingek! – töprengett Alanna, ahogy elnézte
a férfi gyakorlott, módszeres mozdulatait. Van bennük valami istenadta
ügyesség, alaposság. S ezek olyan erények, melyek aligha számítanak
bűnnek a keresztény egyház szemében.
Bosszús sóhajjal vette tudomásul, hogy fogvatartója ismét elővette
az erős zsineget, s nekilátott, hogy újra megkötözze. Ez alkalommal
azonban egyáltalán nem volt olyan erőszakos és durva, mint korábban.
Gyengéden, majdhogynem simogatón fogta tenyerébe, s húzta hátra kis
kezét, s olyan lazán kötözte össze, hogy Alanna különösebb erőfeszítés
nélkül ki tudta volna szabadítani csuklóját.
Storr újra a lovához ment, s a nyeregtáskából elővett egy gondosan
összehajtogatott, kis takarót. Alanna várakozása ellenére a férfi nem
terítette szét, hogy betakarja vele, hanem ellenkezőleg: vastag hurkává
csavarta.
Alanna értetlenül nézett rá. – Párna?
Storr bólintott, és letette alkalmi vánkosát a lány mögé.
– És te? Te mire fogsz feküdni?
– Ugyanerre – mondta a viking, és nagyot csapott az összecsavart
takaróra.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy itt fogsz aludni mellettem?
Storrnak mosolyt csalt arcára a lány ijedt tekintete. – Egyetlen
takaróm van – vonta meg a vállát. – Remélem, nem várod el tőlem,
hogy kettévágjam…
– Nem, dehogyis – válaszolta Alanna, s a párnára hajtva fejét,
lehunyta a szemét.
Szent Isten, a férfi vele akar aludni! Egy felnőtt férfi, egy idegen

47
bújik hozzá, hogy vele töltse az éjszakát. És még a kezét is hátrakötötte!
Alanna sikítani szeretett volna, elmondani fogvatartójának, hogy a
keresztény erkölcsök szerint milyen szörnyűséges bűn lefeküdni
valakivel, akihez nem köti a törvényes házasság szent köteléke.
Talán mégis igaza van a vikingnek – nyugtatgatta magát. Hisz
egyetlen párnája van, melyet megoszthat, s egyedül a testük melege
nyújthat védelmet az éjszakai jeges hideggel szemben. Különben is,
mindketten tetőtől talpig fel vannak öltözve. Ugyan miféle kárt tehetne
benne a férfi?
A következő pillanatban fogvatartója melléfeküdt, nehéz köpenyét
magukra terítette, aztán oldalára fordult, s izmos karjával magához
ölelte, Faolannal együtt.
Alannának hosszú másodpercekig a lélegzete is elakadt
rémületében, s korábbi erőfeszítései, hogy megnyugtassa magát,
semmibe foszlottak.
A férfi teste hatalmas volt, meleg, mint egy puha paplan, s a
lánynak hamarosan rá kellett döbbennie, hogy ez az érzés egyáltalán
nem kellemetlen. Alanna tudta, fogvatartója a „napnyugat országából",
Thuléból származik, ahol rettenetesen hidegek az éjszakák, így talán
ösztönösen bújt hozzá, a legközelebbi meleg testhez, ahol menedéket
találhat a hideg ellen.
– Milyen messze vagyunk még a táborodtól? – kérdezte Alanna
álmosan.
– Kétnapi járóföldre. Veled és Faolannal együtt talán három napba
is beletelik, míg odaérünk – válaszolta Storr meglepően kellemes
hangon.
Alanna a vaksötét éjszaka végtelenjébe bámult, s nevelőszüleire
gondolt. Ki tudja, talán már le is mondtak arról, hogy valaha is
viszontláthatják. És mi lesz, ha tényleg nem fog tudni megszökni? De
nem. A sorsa még nem pecsételődött meg. Valahogy ki kell szabadulnia
ebből a szörnyű fogságból. Ha kell, az élete árán…
Storr képtelen volt elaludni. Gondolatai szép ír foglya körül
kalandoztak, aki most a karjában feküdt. Szinte hihetetlen, milyen
könnyen beletörődött sorsába – töprengett. S épp ez volt az, ami
felkeltette gyanúját. Ez a hétpróbás bestia annyira vakmerő, hogy csoda

48
lenne, ha nem próbálkozna szökéssel a viking támaszpontra vezető út
során. A legszívesebben szabadon engedné, de nem teheti kockára
harcosai életét. Mert abban biztos volt, hogy azonnal figyelmeztetné
honfitársait a viking veszélyre, mihelyst hazaért. Az olyan nők, mint a
kis boszorkány, képtelenek magukban tartani bármit is. Bezzeg a
büszke, tisztaszívű norvég nők inkább meghalnának, mint hogy
megszegjék esküjüket. – Storr mosolyogni kezdett. – Nem. Az ír bestia
kétségkívül nem hasonlítható a norvég lányokhoz. De mégis volt benne
valami vitathatatlan öntudat, büszkeség, határozottság, mely csodálatot
és tiszteletet ébresztett szívében.
Vajon miért vezérelte útjába a sors ezt a lányt? – Storr még mindig
nem értette igazán, hogy Odinnak mi a szándéka, de túl fáradt volt
ahhoz, hogy a bölcs főisten indítékain töprengjen. Közelebb fészkelte
magát forró testű foglyához, és lehunyta a szemét. Freyja halála óta még
egyetlenegyszer sem osztotta meg éjszakáit senkivel, de most igazán jó
érzés volt maga mellett tudni egy másik emberi lényt. S ahogy hallgatta
az édesen szendergő puha légzését, s tenyere alatt érezte hullámzó
kebelét, biztató szavai csengtek a fülébe. Egy éjszaka hosszú –
sóhajtott. Kettő még hosszabb. Hogyan fogok kibírni hármat, amikor
egy hónap is rövidebbnek tűnik a vágyakozás egyetlen éjszakájánál.
Freyanak csak kilenc napot kellett szerelmese nélkül kibírnia. Storr
pedig a magány örökkévalóságnak tetsző esztendeje után csak most,
szép ír foglyával a karjában kezdett ráeszmélni, hogy nem a nappalok
jelentenek számára igazi kínszenvedést, hanem a hideg, kegyetlen
éjszakák.

49
 ÖTÖDIK FEJEZET

Storr hamarosan elaludt, s megkínzott, megfáradt lelkének vérző

tengeréből egy álom, fájdalmában is szépséges emlékkép emelkedett
tudatába. Az idő kereke visszafordult, s a férfi lassan elszakadt a jelen
hideg valóságától, s megtért a boldog múlt varázslatos országába, mely
olyan tisztán, olyan elevenen élt emlékezetében, mintha csak tegnap
történt volna…
Amikor a vőfély a sátrához vezette Storrt, ifjú felesége már a
nászágyban feküdt. Meztelen testét csak egy takaró fedte, melyet
egészen az álláig húzott, s hosszú aranyszőke haja lángoló zuhatagként
omlott alá a sátorban lobogó tűz narancsvörös fényében.
Freyja a szomszédos törzs főnökének legkisebb lánya volt, s szinte
együtt nőtt fel a valóságos ördögfióka Storr-ral, aki nemegyszer
kergette órákig egy-egy foglyul ejtett egérrel vagy kígyóval, s aki
minden áldott télen úgy meghógolyózta, hogy sírva futott hazáig. Storr
tudta, mindezt azért tette, hogy kivívja a kedves lény szerelmét. Bármire
képes lett volna a vékonyka, szégyellős kislányért. Egyszer még
verekedett is érte, s a testét átjáró iszonyú fájdalom ellenére – egy
szerencsétlen esésnél eltörte a karját – tovább küzdött, s legyőzte
arcátlan bátyját, aki csúfolni merészelte a kislányt a szeplői miatt.
Már akkor is az életét adta volna Freyjáért – gondolta Storr, s alig
tudott betelni előtte fekvő szépséges menyasszonya látványával.
Most, felnőtt fejjel, már bánta, hogy gyermekkorában olyan gonosz
tréfákat űzött szerelmével, de nem bírta volna elviselni, ha közönyt lát
abban a gyönyörű zafírkék szempárban, amikor rápillant, így, mivel
ahhoz még ügyetlen volt, hogy szerelmet ébresszen, hát könnyet
fakasztott. Milyen megkönnyebbülést érzett, amikor tizenéves
suhancként végre gyengédebben is ki tudta fejezni csodálatát a
szépséges fiatal hölggyé cseperedett lánynak. S mennyire rettegett a
visszautasításától, amikor néha-néha csónakázni vagy szánkózni hívta
őt.

50
 De, Odinnak hála, Freyja nem utasította vissza! Sőt néhány év
múltán örök szerelmet esküdött neki.
És most végre elérkezett a várva várt nap… az ezerszer
megálmodott éjszaka: itt áll hálószobája bejáratánál – a boldogság
kapujában – vágytól és izgalomtól remegő térdekkel. Freyja az övé,
csak az övé, testestül – lelkestül az övé. S ahogy a mennyország
ígéretével csábító zafírkék szempárba nézett, Storr tudta, mennyire
átkozni fogja a kegyetlen hajnalt, mely véget vet ennek a gyönyörű
éjszakának.
Miután megbizonyosodott arról, hogy a vőfély egyedül hagyta
őket, Storr a kedveséhez lépett, tenyerébe fogta az arcát, puha csókot
lehelt a rózsabimbó ajkakra. Ezután leült az ágy szélére, s megkérdezte
menyasszonyától, fél-e attól, ami történni fog. Freyja bólintott, s ő –
örök szégyenére – maga is bevallotta, hogy még soha életében nem félt
annyira, mint akkor.
Odin haragjára! Miféle gonosz szellem szállhatta meg, hogy így
viselkedjen? Storr lehunyta egy pillanatra a szemét, s azt kívánta, látná
bár a lányt összeverve, meztelenül a mocsokban fetrengeni, az sem
lenne ekkora szégyen, mint ez a gyáva érzelgősség!
Freyja tekintete azonban nemhogy megvetővé vált volna, hanem
annyi melegséggel és szerelemmel telt meg, hogy Storr magához ölelte,
s hálát rebegett az isteneknek, amiért ilyen nemes drágakővel
ajándékozták meg.
Ami ezután következett, a mai napig a szenvedély és az extázis
vakító fényében izzik emlékezetében. Hogy viszonozza férje ölelését,
Freyjának el kellett engednie a meztelen testét fedő takarót, s amikor
telt keblei mellkasához nyomódtak, Storrban azonnal feléledtek az ősi
ösztönök. Türelmetlen sietséggel szabadította meg testét ruháitól,
melyek elválasztották szeretett istennője testétől.
Freyja – Storr-ral ellentétben – még teljesen járatlan volt a
szeretkezés művészetében: alig tudta viszonozni a férfi csókjait, nem
beszélve arról, hogy fogalma sem volt, hogyan szerezzen örömet más
testrészeinek… és ezen az első, szent éjszakán Storr feladata volt, hogy
bevezesse feleségét a testi szerelem illatos kertjébe. Így nem tett
egyebet, mint visszafektette kedvesét a puha ágyra, s lassan

51
végigízlelgette minden porcikáját, az arany hajkoronától kezdve az apró
gyöngyvirág-lábujjakig.
Freyja bőre olyan volt, mint a nyárillatú virágmező. S ahogy ajkai,
nyelve végigvándoroltak testén, Storr tudta, bárhogy is könyörögne
felesége kegyelemért, képtelen lenne abbahagyni.
Amikor úgy érezte, hogy eljött az idő, Storr lejjebb csúsztatta kezét,
s ujjai csakhamar felfedezték az apró, szűk járatot, mely a legérzékibb
örömök ígéretét rejti magában. Tisztában volt vele, hogy fájdalmat fog
okozni, amikor birtokba veszi új birodalmát, éppen ezért úgy döntött,
hogy egy lélegzetelállító csókkal eltereli kedvese figyelmét.
Végül óvatosan a lány testére feküdt, s megkezdte a behatolást.
Freyja addigi vágyakozó sóhajai elfojtott sírássá torzultak az
elkerülhetetlen égető fájdalomtól.
Tovább kell folytatnia, biztatta magát Storr. Elvégre az ő
kötelessége, hogy beteljesítse szent esküjüket. S meg is fogja tenni,
bármennyire is sajnálja Freyját szenvedései miatt. Különben is, felesége
soha nem tudná urát és parancsolóját tisztelni benne, ha nem teljesítené
férfiúi kötelességét.
Így történt eddig is – emlékezett vissza korábbi tapasztalataira
Storr. Volt már dolga egy-két szűzzel, s bár látszólag ők is majd
belepusztultak az aktusba, a végén mégis túlélték. S ugyanígy Freyja is
túl fogja élni. Túl kell élnie, ha az asszonya akar lenni.
S valóban. Ahogy a lány teste hirtelen megnyílt, és utat adott a
kíméletlenül előrenyomuló kemény férfitestnek, fájdalmas nyögései is
elnémultak, s hamarosan átadták a helyüket a boldog beteljesülés
sóhajainak.
Amikor szeretkezésük véget ért, s Storr megérezte a lepedőn
asszonya szűzi vérének nedvességét, szeme megtelt könnyekkel: a
boldogság és a szerelem könnyeivel. És kárpótlásul az elszenvedett
fájdalmakért csókokkal árasztotta el Freyja arcát, nyakát, mellét.
Soha többé nem fog fájdalmat érezni együttlétük során –
magyarázta feleségének. Testük egymáshoz fog alakulni – folytatta, s
tétován félresöpört egy szenvedély tépázta fürtöt kedvese arcáról.
Aztán megtette az elmondhatatlant, élete legnemesebb cselekedetét:
megesküdött, hogy nem közeledik addig, míg Freyja úgy nem akarja.

52
Várni fog napokig, hetekig, ha kell, hónapokig, s távol tartja magát a
kerttől, melynek gyümölcsét már megkóstolta. S bár maga is megrémült
ígéretének következményeitől – talán soha többé nem érhet hozzá
szerelmeséhez –, mégis az volt a szándéka, hogy megtartsa fogadalmát.
Odinnak hála, Freyja mégsem váratta sokáig. Egykét nap múlva,
hogy első szeretkezésük fájdalmának emléke elhalványult, az asszony
újra felkínálta testének édes gyümölcsét. Szégyellősen bebújt mellé az
ágyba, karjaiba fonta, s olyan szenvedélyesen szerette egész éjjel, hogy
Storr csendes hálaimát rebegett a szerelem istenének, Freynek, amiért
felesége elég élvezetesnek találta első éjszakájukat ahhoz, hogy még
többre vágyjon.
A férfi tudatában pergő álomkép lassan halványulni kezdett, s a
testébe szivárgó hideg utat adott a kegyetlen valóságnak. Storr
kinyitotta a szemét, s rémülten döbbent rá, hogy a selymes bőrű nyak,
melyet álmában csókolgatott, s a gömbölyű tompor, melyhez ágaskodó,
kemény férfiteste nyomakodik, nem Freyjáé, hanem egy sötét hajú,
idegen fiatal nőé, aki iszonyattal és félelemmel szemében néz rá.
– Kérlek, uram, ne! – könyörgött a lány.
Storr érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik. Azonnal elengedte
foglyát, arrébb húzódott, és felült. – A fenébe! – suttogta, és kutatni
kezdett álomittas elméjében, hogy megtudja, hol is van valójában.
Hát persze! Írföldön van most, s nem otthon. Nem tél van, hanem
nyár – az első átkozott nyár Freyja halála óta. S ami a legfontosabb
azonban, hogy nem a feleségét próbálta álmában magáévá tenni, hanem
egy jóformán teljesen idegen lányt, akivel még beszélgetni sem tud
tisztességesen.
Miután kiszabadult fogvatartója öleléséből, Alanna talpra szökkent,
és hátrálni kezdett. Felháborodás és döbbenet ült a szemében, de Storr
legnagyobb bosszúságára e két érzelem hamarosan átadta helyét egy
harmadiknak: a kíváncsiságnak. Az ég szerelmére – tette fel a férfi
magában a kérdést –, ebben a mindkettőjük számára kínos pillanatban
vajon mi keltette fel az átkozott boszorkány kíváncsiságát? Nem kellett
sokat töprengenie, hogy rájöjjön a megoldásra. A lány tekintete, mint a
pillangó, mely virágról virágra szálldos, bebarangolta izmos testét, s
egy pillanatra, mely talán a másodpercnek is csak töredéke lehetett,

53
megpihent az ágyéka táján. Storr azonnal rádöbbent, mitől is vonja fel
foglya olyan értetlenül a szemöldökét: arra kíváncsi, hogy mi volt az a
valami, melyet az előbb saját testén érzett. Vajon miféle veszedelmes
„fegyvert” rejtegethet a nadrágjában?
Nem. Erre a kérdésre nem fog válaszolni! – kiáltott egy
felháborodott hang Storr lelkében. Hogyan is magyarázhatna el ilyesmit
egy szűznek? Nem. Ezt még Odin sem kívánhatja tőle.
Így végül egy fenyegető pillantással válaszolt, aztán a szájához
emelte kezét, s hogy palástolja zavarát, köhögést imitált. Gyorsan hátat
fordított, s úgy tett, mintha a kutyáját keresné. Ennél idétlenebb dolgot
nem is tehetett volna: Bjorn ugyanis a lábánál hevert, s gazdája
kiáltásainak hallatán lustán felemelkedett, s néhány barátságos
farkcsóválás után a legközelebbi fához caplatott, hogy a természet
szavának engedelmeskedve könnyítsen magán. Szorongatott
helyzetében Storrnak hirtelen mentőötlete támadt:
– Elviszem a lovat megitatni – szólalt meg. – Van egy patak itt a
közelben – folytatta, s elindult, hogy eloldozza paripáját. Úgy iszkolt el
a tisztásról, mint a megvert kutya, s csak remélni merte, hogy Bjorn
nem engedi megszökni az ír boszorkányt.
Zavarban van – döbbent rá Alanna, ahogy a távolodó férfit nézte.
Sőt inkább szégyenkezik. De vajon miért? Hiszen ő, Alanna az áldozat,
ő könyörgött kegyelemért, miután végre sikerült felébresztenie
fogvatartóját. Őt kötözték meg, s kényszerítették arra, hogy elviselje azt
a szörnyű döfködést. Bárhogy is törte a fejét, el nem tudta képzelni,
miért viselkedik úgy viking elrablója, mintha ő lenne a szenvedő fél.
Értetlenül megcsóválta a fejét, aztán a köpenye alól kikandikáló
szétszaggatott tunikájára pillantott. A hátsója még mindig fájt a tegnapi
ütéstől, s csak most kezdett ráeszmélni, hogy ez a fájdalom ébresztette
fel, amikor a férfi erővel az ágyékához szorította fenekét.
Szent Isten! – hasított belé a félelem. – Mi lett volna, ha nem
sikerül felébresztenie fogvatartóját? Mit tett volna, ha valahogy mégis
sikerül áthatolnia a ruháján azzal a furcsa, kemény valamivel ott a lába
között?
A szörnyű gondolattól majd kiugrott szíve a helyéről. Alanna
kutatni kezdett emlékezetében. Milyennek is látta a vikinget ott a

54
pataknál? Vajon az a valami tényleg része a testének? S bár lehet, hogy
csal az emlékezete, de az, amit tegnap látott, sokkal kisebb volt, és
egészen puhának tűnt, nem olyan hatalmasnak és keménynek, mint
ahogy azt az előbb érezte.
Mindent egybevetve a férfi közeledése nem volt kimondottan
kellemetlen. Isten tudja, miért, de volt benne valami hátborzongatóan
izgató – vallotta be Alanna, s gyűlölte magát bűnös gondolataiért. A
viking ráadásul meg is csókolta. Nem az arcát, mint ahogy azt nénikéje
és bácsikája szokta. Még csak nem is a szája sarkát, hanem a nyakát és
a tarkóját érintette olyan szenvedélyesen és puhán, hogy a lélegzete is
elakadt a soha nem tapasztalt érzésektől, melyek a férfi csókjai nyomán
születtek lelkében.
Jézus szent sebeire! – gondolta kétségbeesetten. – Lehet, hogy
mindezt még élvezte is? A férfi népe leggyűlöltebb ellenségei közül
való gyilkos barbár, s ő mégis kedvét lelte förtelmes ölelésében,
csókjaiban? De végül is ő maga vetett véget ennek a kárhozattál
fenyegető helyzetnek, s ezzel talán bűnbocsánatot nyer – sóhajtott
megkönnyebbülten.
Lehet, hogy a vikingek így erőszakolják meg a foglyul ejtett nőket?
– töprengett tovább. Eddig úgy tudta, hogy ez fájdalommal jár. Hallott
már olyasmit is, hogy egy-egy barbár harcos félholtra verte áldozatát,
mielőtt megbecstelenítette volna. Fogvatartója pedig nemcsak hogy
nem emelt rá kezet, hanem egyenesen dédelgette. Az ujjai, az ajka
olyan gyengéden becézgették testét, mintha puha szirmú virágok
simogatták volna, mintha… szerette volna.
Badarság – rázta meg Alanna a fejét. Hiszen amint felébredt,
ugyanolyan durván és bosszúsan viselkedett vele, mint eddig.
Freyja. Vajon mit jelenthet ez a szó, melyet a viking álmában
suttogott a fülébe? – töprengett, s biztos volt benne, ha sikerülne
megfejtenie a szó értelmét, választ kapna minden kérdésére.
Egy név! – hasított Alanna tudatába a felismerés. Egy név, melynek
viselője nagyon közel áll a férfi szívéhez. Minden világos: a férfi
nyilvánvalóan azt álmodta, hogy a szeretőjét tartja karjaiban. És ez ad
magyarázatot az ébredés utáni szégyenkezésére is.
Már sok minden volt életében – gondolta dühösen –, de csalódás

55
tárgya még soha. Bár tulajdonképpen nem is csalódást látott a viking
harcos tekintetében, amikor az elhúzódott tőle, hanem döbbenetet, s
rögtön ezután szégyent és bosszúságot. Még soha életében nem látott
ilyen megalázott, szégyenteljes arckifejezést. Lehet, hogy fogvatartója
sokkal sebezhetőbb, mint hitte?
Storr addig sétált, míg úgy nem érezte, hogy elég távol került a
lánytól ahhoz, hogy ne hallja, aztán a legközelebbi fához lépett, a
törzshöz nyomta az arcát, és ordítani kezdett. Hogyan is tehetett ilyen
őrültséget? – kérdezte magában, s norvég obszcénitások egész özönét
zúdította a durva fakéregre.
Elrabolni és megerőszakolni egy fehérnépet nem nagy dolog. Sőt
mint törzsfőnököt, Storrt is megillette a jog, hogy bármikor magáévá
tegye azt a szolgálólányt, akit éppen megkívánt. De az, hogy álmában
úgy kezeljen egy rabnőt, mint egy földre szállt istennőt, egyenesen
botrányos!
Meg kellene magyaráznia a lánynak – fontolgatta Storr. –
Egyszerűen elé kellene állnia, és elmondania, hogy álmában azt
képzelte, elhunyt feleségét öleli. Csókjai, simogatásai, szerelmes
suttogásai feleségének szóltak, s nem neki.
Különben is, most először osztotta meg fekhelyét egy fehérnéppel
imádott Freyjája halála óta, s teljesen természetes, hogy teste így reagált
a lány közelségére.
Persze, még ha mindezt elmondaná is, az átkozott kis boszorkány
akkor sem értené meg tettei érzelmi hátterét, mint ahogy azt sem, hogy
hímvesszője, mely annyira összezsugorodott tegnap a patakvíz hideg
érintésétől, hogyan változhatott át olyanná, amilyennek most láthatta…
és érezhette. Storr hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott a lány
elképedt, kíváncsi tekintete. Hogyan lehet egy huszonéves fiatal nő
ennyire naiv s ilyen átkozottul tudatlan?! – sóhajtott.
Ilyen tekintetben a bestia teljesen olyan, mint húgai. Egy ártatlan,
butácska szűz, akinek fogalma sincs a test dolgairól, s arról, mi
történhetett volna vele, ha olyan harcos fogságába esik, aki nem tiszteli
benne a gyengébbik nemet.
Legközelebb elfordul tőle, mielőtt elalszik – határozta el, s
elhúzódott a fától. Bármilyen hatalmas megpróbáltatás is lesz,

56
érintetlenül fogja hagyni a lányt… Legalábbis addig, míg ki nem
derülnek Odin szándékai vele kapcsolatban.
Storr rövidesen visszatért az erdőből, s foglyát ugyanabban a
testhelyzetben találta, ahogy félórája otthagyta. Az egyetlen változást
Faolan jelentette, aki végre-valahára lábra kapott, vidáman bóklászott a
tisztáson, s minden egyes bokrot „megöntözött", mely útjába került.
Storr magasra emelte a fejét, s olyan arckifejezést öltött, mintha az
égvilágon semmi sem történt volna.
– Úgy látom, a kutyád már sokkal jobb bőrben van – szólította meg
a lányt.
Alanna arca felderült. – Igen, hála neked, uram. De úgy érzem,
úrnője is jobban érezné magát, ha könnyíthetne kellemetlen terhén –
mondta, s összekötözött kezére pillantott.
A férfinak szemmel láthatóan nem állt szándékában megismételni a
tegnapi tortúrát, így egyetlen szó nélkül foglya mögé lépett, s eloldozta
csuklóit.
– Köszönöm, uram – rebegte Alanna, és feltápászkodott. – Nem
megyek messzire, megígérem. Csak oda, a nagy fa mögé – mutatott egy
terebélyes tölgyre.
Storr megvonta a vállát, hanyag kézmozdulattal intett a lánynak,
hogy mehet. Ezután elindult, hogy összepakoljon.
Még két-három nap! – sóhajtott. Milyen rövid, s mégis milyen
örökkévalóságnak tűnő hosszú, hosszú idő! Ennyit kell kibírnia, mielőtt
– remélhetőleg végérvényesen – megszabadulhat a boszorkánytól. S
addig is az lesz a legjobb, ha nem szól hozzá. Legalább nem idegesíti
fel magát a kíváncsi, gyerekes kérdésein – dohogott, miközben
belegyömöszölte takaróját a nyeregtáskába, s előhalászta fésűjét.
De alighogy ezt elhatározta, s fésülködni kezdett, a lány csiripelő
hangja újra felcsendült.
– Ó, uram, mi az?
Storr ösztönösen kardjához kapott. – Hol?
– A kezedben, jó uram – válaszolta Alanna, s egyetlen
szempillantás alatt fogvatartója mellett termett.
A férfi értetlenül vonta fel szemöldökét, aztán leengedte a karját, s
a fésűre bámult. – Tessék? Erre… erre gondolsz?

57
 Hát persze. A fésű. Úgy tűnik, ír foglya még soha életében nem
látott ilyet. Ezen egyáltalán nem kellene meglepődnie, hiszen azon ír
férfiak külsejéből ítélve, akik eddig útjába akadtak, nyilvánvaló, hogy
ez a „civilizált" nép egyáltalán nem ismeri ezt az alapvető tisztálkodási
eszközt.
– Ez… nos, ez egy fésű – magyarázta Storr, s odanyújtotta a
lánynak.
Alanna remegő kézzel nyúlt a „varázslatos" szerszámért, s a
tenyerébe fogta. – Csodálatos – suttogta, s finoman végighúzta ujjait a
fokokon. – Kérve kérlek, jó uram, mutasd meg még egyszer, hogyan
használod! – könyörgött, s visszaadta a fésűt.
Storr alig akarta elhinni, hogy foglya ilyen gyerekes örömet tud
találni egy ilyen egyszerű kis tárgyban. Újra felemelte hát, s
végigszántotta vele vállig érő hullámos hajkoronáját.
A lány feszülten figyelt, mintha valamilyen isteni csodát várt volna.
Hosszú másodpercek teltek el, de hiába futott végig a fésű újra meg újra
fogvatartója tincsei között, semmi nem történt. Alanna rajongó
arckifejezése zavarttá változott. – Uram, ez… ez a fésű… mit csinál?
Storr összevonta a szemöldökét. A válasz nyilvánvaló volt számára,
mégis kételkedett abban, hogy elegendő-e ír nyelvtudása ahhoz, hogy
elmagyarázhassa. – Nos – vett nagy levegőt –, nézzük csak… hát…
fésül – dadogta. – Érted? Kiegyenesíti a hajadat, és… és kibontja a
csomókat.
– Fáj?
– Ugyan, dehogy! – A férfi foglya kezébe nyomta a fésűt. –
Próbáld ki!
Alanna habozott néhány másodpercig, aztán felemelte a kezét,
kibontotta összefont copfjait, és fésülködni kezdett. – Ó, ez… ez igazán
kellemes – mondta. – Mondd csak, uram, megtarthatnám?
Storr nem tudta, mit tegyen. Biztos volt benne, hogy van még egy
fésűje a táborban, de felderítőútjára csak ezt az egyet hozta, és
nyilvánvalóan szüksége lesz még rá, mielőtt elérik a támaszpontot. –
Rendben van – válaszolt hosszú töprengés után. – De el fogom kérni, ha
fésülködni akarok.
– Ó, igen, igen – mosolygott Alanna. – Úgy fogok vigyázni rá, mint

58
a szemem világára – esküdözött. Aztán mintha egyebet sem tett volna
világ életében, rutinosan elválasztotta, teljes hosszában fésülni kezdte
sötét, derékig érő hajzuhatagát.
Storrt elbűvölte a fiatal nő látványa. Freyja ugyanígy, ugyanezekkel
a mozdulatokkal fésülködött – döbbent rá. Gombócot érzett a torkában.
A lány haja dús volt, s hullámos, egészen más, mint a feleségéé, s mégis
olyan igézően ragyogó, hogy a férfi képtelen volt mást tenni, mint
mozdulatlanul s némán gyönyörködni a hajnalfényben ragyogó szépség
látványában.
Talán egy felriasztott madár rikoltozása, talán egy figyelmeztető
belső hang törte meg a varázslatot, de Storr végre feleszmélt, s azonnal
elfordította tekintetét foglyáról. Elment az eszem! – szidta magát. Úgy
viselkedem, mint egy érzelgős vénember – dohogott. Hogyan is
csodálhat egy butuska gyermeket, akit soha nem tanítottak meg a
tisztálkodásra? S különben is, elég nagy bolondot csinált már magából
eddig is. Semmi szükség rá, hogy újra foglya fiatal bájainak csapdájába
essen.
– Uram – szólalt meg Alanna. Hosszú haja zuhatagként omlott
vállára –, megengeded, hogy ezentúl így, leengedve hordjam a hajam?
A férfi közönyt tettetve pillantott foglyára. – Felőlem aztán fel is
gyújthatod!
Alannát szörnyen bántotta a férfi megjegyzése, s minden erejét
össze kellett szednie, hogy palástolja csalódottságát. Mosolyt erőltetett
arcára, aztán gyorsan összecsavarta vastag haját, s a fésűvel együtt
ruhája övébe dugta.
– Nos, mit eszünk reggelire? – kérdezte erőltetett
magabiztossággal.
Storr megdöbbent, s leplezetlen bosszúsággal vette tudomásul,
hogy ír foglya úgy viselkedik, mintha legalábbis úrnő lenne, s neki,
Storrnak egyéb dolga sem lenne, mint lesni a kívánságait.
– Nem reggelizünk! – mondta hűvösen.
– Gyűjthetnék egy kis mogyorót s bogyókat. Jól ismerem Írföld
erdeinek gyümölcseit – csiripelte vidáman. És a halálos mérgű
bogyókat – tette hozzá gondolatban. Az írek szinte soha nem
reggeliztek, de Alanna felismerte, ha sikerül elhitetnie fogvatartójával,

59
hogy éhes, s rávennie, hogy az erdőbe engedje, szedhet néhány szem
fekete csucsort. Kis szerencsével belecsempészheti a vizestömlőbe, s
Isten segítségével megszabadíthatja szeretett hazáját ettől az átkozott
vikingtől.
A férfi azonban elvetette az ötletet, s Alanna kedveszegetten
bandukolt a kidőlt fatörzshöz, és leült.
– Gyerünk, boszorkány. Igyekezz már! – kiáltotta a türelmét
vesztett Storr, s a nyeregre csapott. – Itt fogsz ülni mögöttem a
nyeregben, a kutyák majd futnak a ló után.
Alanna rögvest felkapta a fejét, s felháborodva nézett fogvatartója
szemébe.
– Ezt nem mondhatod komolyan, uram… Faolan nincs olyan
állapotban, hogy futva tegyen meg ekkora távolságot.
– Kénytelen lesz… – jelentette ki Storr. – Túl fogja élni…
Látva, hogy makacs foglya még mindig nem hajlandó
megmozdulni, a viking nagyot sóhajtott. – Rendben van. Megígérem,
ha a kutyád nem bírja az iramot, felvesszük a nyeregbe. Most pedig
légy szíves, emeld meg végre a hátsó feled, és gyere ide. Ne várd meg,
míg én megyek érted.
Alanna végül feltápászkodott, és odakullogott fogvatartójához.
Tiltakozni szeretett volna, de a férfi átfogta a derekát, s egyetlen
lendülettel felrepítette a ló hátára, aztán maga is nyeregbe szállt, s
hatalmasat füttyentett a kutyáknak.
Alanna az utolsó másodpercben kapta el a férfi derekát, mielőtt az
nyugatra fordította lovát, és ügetésbe kezdett. Az éjszakai incidens után
nem sok kedve volt ahhoz, hogy átölelje a férfit, aki kis híján
megerőszakolta, de nem volt más választása, ha nem akart leesni a
lóról.
Átvágtak az erdőn, aztán észak felé fordultak. Nem telt el úgy perc,
hogy a lány ne pillantson hátra. Kétségbeesett aggodalma csak akkor
enyhült, amikor meggyőződött róla, Faolan követi őket. Még szerencse
– sóhajtott –, hogy a viking kutyája jóval idősebb és testesebb, mint
Faolan, s így az iram, melyet Storr saját kutyájához mérten diktált, nem
jelentett különösebb erőfeszítést a vizsla számára.
Megkönnyebbülése ellenére egyetlen pillanatra sem feledkezett

60
meg az óvatosságról. Újra meg újra hátrafordult, hisz maga mellett
akarta tudni kedves kis barátját, amikor megszökik barbár elrablójától.
A nap már delelőjén járt, amikor egy folyó partján Storr végre
megállította lovát. Óvatosan lesegítette foglyát a nyeregből, s elküldte a
bozótosba, hogy végezze el a dolgát. Ezután a két lógó nyelvű kutya
kíséretében a vízhez vezette lovát, hogy megitassa. A hűséges Faolan
azonban – miután oltotta szomját – úrnője után rohant.
Alanna lehajolt, megölelte kutyáját, aztán megpróbálta
visszaküldeni fogvatartójához, mielőtt az hiányolni kezdené, s a
keresésükre indulna. Erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak: a
vizslának esze ágában sem volt egyedül hagyni gazdáját, így Alannának
sietnie kellett, ha meg akarta találni a mérges bogyót anélkül, hogy
távolmaradásával felkeltené a férfi gyanúját.
Éppen könyékig turkált az avarban, amikor hirtelen baljóslatú érzés
kerítette hatalmába. Hátrafordult, s rémülten vette észre Storrt, aki
néhány lépésnyire, egy fának dőlve figyelte ténykedését.
– Én… elvesztettem a gyűrűmet – magyarázkodott, s azért
fohászkodott, hogy a férfi higgyen szavainak. – Egy ezüstgyűrű volt,
melyet az apámtól kaptam.
Storr hitetlenül rázta meg a fejét. – Amikor elfogtalak, nem láttam
gyűrűt az ujjaidon.
– Biztosan rosszul emlékszel, uram. Viseltem egy apró
karikagyűrűt, de úgy tűnik, lefogytam az utóbbi két napban, s
egyszerűen leesett az ujjamról. Segítenél megkeresni, uram?
Ahogy azt Alanna remélte, kérdésével azonnal elterelte
fogvatartója figyelmét a kényes helyzetről. Úgy gondolta, inkább
elviseli a férfi haragját, melyet pimaszsága miatt zúdít rá, mint hogy
kényelmetlen s veszélyes kérdésekre válaszoljon. – Eszem ágában
sincs, arcátlan némber. Indulnunk kell. Hosszú út áll még előttünk.
Különben ne izgasd magad. Ott, ahova megyünk, kedvedre dúskálhatsz
a gyűrűkben – jelentette ki Storr, s hogy foglya további tiltakozásának
elejét vegye, egyszerűen hátat fordított, s lovához indult.
Alanna és Faolan azonnal követték. A lány hálás volt a vikingnek,
amiért nem kötözte meg a kezét, s nem akarta eljátszani jóindulatát.
Annál is inkább, mert összekötözött csuklókkal képtelen lenne

61
megvalósítani szent tervét. Nem csoda, hogy egyetlen szem csucsort
sem talált itt – vigasztalta magát. A mérges bogyójú növény a sziklás
talajt kedveli, s nem a nedves erdei földet. Majd később újra
próbálkozik – gondolta. A lényeg az, hogy fogvatartója nem fogott
gyanút.
Ahogy tovább bukdácsoltak az avarban, Alanna fejében újra
felcsengtek a viking szavai: „Ott, ahova megyünk, kedvedre
dúskálhatsz a gyűrűkben.” Abból ítélve, amit ezekről az északi
hódítókról hallott, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a férfi igazat
mondott. Csak a Jóisten tudja, hány szerencsétlen halottról szedték már
le az ékszereket! – borzongott meg.
Ezek a vikingek szörnyen érzéketlenek – jegyezte meg magában
Alanna. De az is biztos, hogy utolérhetetlenek a lopakodásban…

62
 HATODIK FEJEZET

Sötétedés előtt a viking még kétszer tartott pihenőt, s Alanna egyre

kétségbeesettebben kereste a fekete mérges bogyót, hiába. Úgy tűnt, a
területen, melyen áthaladtak, minden más növény buján tenyészik, a
csucsort kivéve. Így késő délutánra a lány belátta, nem tehet mást, mint
nyitva tartja a szemét, s buzgón imádkozik.
A nap már alacsonyan járt égi útján, amikor végre elértek egy kis
tisztást, mely alkalmasnak tűnt a táborozásra. Storr leszállt lováról,
lesegítette foglyát, és a bozótosba küldte, hogy elvégezze a dolgát.
Alanna egy hatalmas tölgy mögé guggolt, s céltalanul bámult a
semmibe. Halálosan fáradtnak érezte magát, s már az Isten segítségében
sem reménykedett. Beteljesedik hát a sorsa, melyet a Mindenható
rendelt számára. Fogolyként, szolgaként kell leélnie nyomorult életét.
Keserves gondolatai közepette hirtelen észrevett valamit a sűrű
aljnövényzetben. Egy túlérett fekete szőlőfürt, méregtől duzzadó
csucsor függött karcsú szárán, kevesebb, mint egylépésnyire a szeme
előtt. Alanna egy hosszú percig mozdulni sem tudott döbbenetében,
aztán lassan felállt, és közelebb hajolt, hogy megérintse a szépséges,
ovális leveleket, és megbizonyosodjon arról, nem a képzelete s vágyai
űznek vele gonosz tréfát.
Nagyot sóhajtott, és csípőre tette a kezét. Hogyan is lehetett ilyen
bolond! Tudhatta volna, hogy az áldott évelő növény már réges-rég
elhullatta hófehér, harang alakú virágait, a különleges kis szirmokat,
melyek után egész álló nap vizslatta a sűrű növénytakarót. Hát persze,
hogy nem találta meg a fekete bogyót, hisz nem is azt kereste!
Gyorsan letépett két-három fürtöt, övéből előhúzta egyik
hajszalagját, s miután összekötözte a szárakat, a háta mögé, tunikája
széles övébe dugta, ahol bő köpenye elrejtheti zsákmányát fogvatartója
szeme elől.
Isten megsegítette! Meghallgatta az imáit, és teljesítette kívánságát!
Alanna majdnem felnevetett. Annyi csucsor hevert a lábai előtt, hogy az

63
egész viking hadsereget elaltathatta volna vele – örökre. De hogyan
fogja kipréselni a bogyót, s hogyan fogja belecsempészni színtelen levét
fogvatartója ételébe vagy italába? – hasított lelkébe a rettegés.
Biztosan lesz rá lehetőség – nyugtatgatta magát. Hisz a férfinak
szemmel láthatóan nem áll szándékában, hogy megkötözze a kezét. S
talán valahogy ráveheti arra is, hogy megengedje, ma este ő készítse el
a vacsorát. Az egyetlen dolog, amitől tartott, hogy a csucsor elveszti
hatóerejét. Ha ma este nem sikerül megmérgeznie a vikinget, búcsút
mondhat szökési tervének…
– Alanna? – hallotta meg hirtelen fogvatartója türelmetlen hangját,
s kővé meredt rémületében. A férfi a nevén szólította. Most először,
amióta fogságába esett. A következő pillanatban idegesen hátrakapott, s
megbizonyosodott felőle, hogy a méreg a helyén van, aztán mély
lélegzetet vett, s megindult a tisztás felé.
– Hívtál, uram? – kérdezte ártatlanul, s a viking felé lépett.
A férfi egy lapos, széles sziklán ült, s egy vastag botot hegyezett.
Alanna értetlenül vonta fel szemöldökét: a faág méretéből ítélve
lehetetlennek tartotta, hogy fogvatartója nyársat készít a vadnak, melyet
vacsorára fog elejteni. Vajon mire készül?
– Tudsz halat szigonyozni? – kérdezte Storr, s parancsoló kék
Tekintetét a lányra emelte.
Alanna megvonta a vállát. – Háát… csináltam már ilyesmit
egyszer-kétszer életemben, de meg kell mondanom, meglehetősen
kétbalkezes vagyok hozzá.
– Kétbalkezes – ismételte a viking eltűnődve. – Ez azt jelenti, hogy
ügyetlen?
Alanna lesütötte a szemét, és bólintott.
Storr nem enyhült meg foglya őszinte szavai hallatán. – Akkor
jobban teszed, ha összeszeded magad, mert attól tartok, törött lábbal
legfeljebb egy csigát tudok elejteni – förmedt rá.
– Azt kívánod, uram, hogy egyedül menjek halászni? – kérdezte a
lány kétségbeesetten. Az igazság az, hogy bár valóban részt vett
szigonyos halászatokon, de az ő dolga mindig csak az volt, hogy
hazavigye a zsákmányt.
– Veled tartok, de neked kell szigonyoznod – felelte Storr, s újra

64
farigcsálni kezdett. Legfőbb ideje – gondolta bosszúsan –, hogy az
átkozott boszorkány végre hasznossá tegye magát.
– Fogd! – nyomta Alanna kezébe az alkalmi lándzsát. – És eszedbe
ne jusson rajtam kipróbálni.
A férfi a lovához bandukolt, előhúzta a nyeregből saját dárdáját, és
Alannát maga után parancsolva elindult a folyó felé.
Alanna néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Itt az alkalom –
döbbent rá –, hogy néhány bogyót belepasszírozzon az egyik
vizestömlőbe anélkül, hogy fogvatartója észrevenné. A tenyere nedves
lett a feszült izgalomtól, ahogy nesztelen gyorsasággal a hátashoz
lopakodott, és kilazította a bőrtömlő száját összezáró zsineget. Ebben a
pillanatban hasított a levegőbe a férfi dübörgő hangja. Őt szólította.
Alanna gondolkodás nélkül cselekedett. Hóna alá csapta a vizestömlőt,
és a viking után rohant, hogy elmondja neki, megszomjazott, s mivel
majdnem félig kiitta a tömlőt, magával hozta, hogy a folyó friss vizével
töltse fel…
A „halvadászat” sikeresnek bizonyult, s Alannának be kellett
ismernie, hogy a feszélyezett körülmények ellenére még életében nem
szórakozott ilyen jól. Sőt miután visszatértek éjszakai szálláshelyükre,
kihasználva az alkalmat, hogy fogvatartója figyelmét teljesen leköti a
tűzrakás, sikerült néhány bogyó tartalmát az egyik vizestömlőbe
ürítenie. Így most már csak azon kellett törnie a fejét, hogy miképp
vegye rá az ivásra…
Talán a bőséges vacsora után megszomjazik – reménykedett, s
hogy elterelje saját figyelmét a szörnyűséges bűnről, melynek
elkövetésére készül, beszélgetni próbált a férfival.
– Alannának szólítottál az előbb – rebegte, leplezetlen hálával
hangjában. – Nem hittem volna, hogy még emlékszel a nevemre.
Storr felemelte a tekintetét a halról, melyet megtisztítani igyekezett
az apró pikkelyektől, s a tábortűz füstjén keresztül foglyára nézett. –
Hát persze hogy emlékszem – mondta, s nem értette, miért találja ezt a
lány annyira hihetetlennek.
– Hálásan köszönöm, jó uram. Boldog vagyok, hogy újra
hallhattam a nevemet. Mert annyira vágyódom a családom után –
szerette volna hozzátenni, de mivel nem akarta magára haragítani a

65
férfit, inkább hallgatott.
– Mit jelent az, hogy Alanna? – kérdezte Storr közönyt színlelve.
Alanna meghökkent egy pillanatra a kérdésen. Annál is inkább,
hisz eddig egyáltalán nem tűnt úgy, hogy fogvatartója kedvét leli a vele
való társalgásban.
– Azt, hogy okos, becsületes és szép – válaszolt, s érezte, hogy haja
tövéig elpirul.
A férfi nem szólt, de a lány végre mosolyt látott bujkálni abban a
könyörtelen jégkék szempárban, mely őt nézte.
– Igen – jegyezte meg Storr hosszú másodpercek után. – Azt
hiszem, nagyon illik hozzád ez a név.
Ezúttal Alanna volt az, aki elkapta a tekintetét. A férfi bókja
hallatán kezdte kényelmetlenül érezni magát. Sőt – bár minden
idegszálával küzdött ellene – kételkedni kezdett abban, hogy Istennek
tetsző dolgot cselekszik-e amikor megmérgez egy nyilvánvalóan
jóakaratú embert, még ha történetesen pogány viking is az illető.
Talán csak a hal miatt próbálja elismerését kifejezni ilyen furcsa
módon – gondolta. A mai zsákmány végül is felerészben neki
köszönhető, és a halvadászat alatt a vikingnek tényleg tetszett, hogy
ügyesen bánik a lándzsával.
– Szabad megkérdeznem, uram – szólalt meg újra Alanna –, hogy
miért éppen most döntöttél úgy, hogy a nevemen szólítasz?
Storr újra a foglyára nézett. – Egy-két nap múlva elérjük a viking
tábort, s mivel nem szeretném, hogy valaki más is igényt tartson rád,
úgy kell szólítanom téged, mint tulajdonomban lévő rabszolgát.
– Ezek szerint minden szolgádat a keresztnevén szólítod?
– Természetesen. Egy jó gazdának minden szolgáját ismernie kell.
Ez az egyetlen módja annak, hogy egy nap felszabadíthassam őket vagy
utódaikat.
Alanna összevonta a szemöldökét. – Nem értem. Ezek szerint azért
rabolod el, és taszítod szolgaságba az embereket, hogy aztán
felszabadítsd őket?
Storr bólintott. – Igen. Ez a szándékom… Meggyőződésem, hogy
senki sem tud tisztességesen élni és dolgozni, ha nem tartják tiszteletben
emberi mivoltát, s ha nem élteti a remény, hogy sorsa jobbra fordulhat.

66
 Alanna hátrahúzódott a tűz fényköréből, hogy a férfi ne láthassa
arcán a kétségbeesett vívódást, melyet bölcs szavai ébresztettek
lelkében. – Tehát engem is Alannának fognak hívni, amíg a
fogságodban élek?
– A neved Storr szolgája, Alanna lesz – javította ki a viking, s a
lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap a férfi is bemutatkozott.
– És… mit jelent a te neved? Mit jelent az, hogy Storr?
– Azt, hogy hatalmas – válaszolt Storr, s úgy tűnt, elégedett ezzel a
grandiózus, majdhogynem szentségtörő jelzővel.
Alanna egy pillanatig úgy érezte, viszonoznia kellene fogvatartója
korábbi bókját, de látván beképzelt önelégültségét, úgy döntött, nem
szerzi meg neki ezt az örömet.
– Hatalmas? – ismételte hitetlenkedve. – De uram! Biztosan van
valaki, egy isten, akit még magadnál is többre tartasz. – Beharapta az
ajkát. Szinte biztos volt benne, hogy csípős megjegyzésével ismét
feldühítette a férfit.
Tévedett. Storr mosolyogni kezdett. – Hát persze. Ott van például
Odin vagy Thor… a leghatalmasabb istenek.
– Több istenetek is van? – hüledezett Alanna.
– Természetesen. Bárki beláthatja, hogy a világ túl nagy ahhoz,
hogy egyetlen isten vigyázzon rá.
A viking hangja olyan határozott volt, hogy Alanna jobbnak látta,
ha nem vitatkozik vele tovább. Az ilyen szívből jövő eretnekség
különben csakis visszataszító lehet az Isten szemében, így
tulajdonképpen üdvös dolgot cselekszik, amikor megmérgez egy ilyen
velejéig romlott pogányt.
Foglya hallgatása – mellyel Alannának éppen az volt a szándéka,
hogy palástolja ellenszenvét – ezúttal tényleg felbőszítette Storrt. – Ti,
írek – szólt megvetően –, állandóan azt hangoztatjátok, hogy csak egy
istent imádtok, s közben mindannyian meg mernétek esküdni rá, hogy
az erdők mélyén koboldok és tündérek élnek. Így van?
Alanna igazán nem tudta, mit válaszoljon, s hogyan magyarázza el,
hogy míg az egyistenhit vallásuk és erkölcsük alaptétele, addig a
koboldok és a tündérek csupán az ír néphagyomány kedves mesealakjai.
– Nos, igaz… de…

67
 – Nekünk is vannak „apró szellemeink”: a nornok, a valkűrök és az
erdei manók. S különben is, úgy hallottam, hogy még a ti Egy istenetek
is három alakban létezik.
A lány összevonta a szemöldökét. Az isten szerelmére, miről beszél
ez itt összevissza?
– A há… a háromság – dadogta.
– Ó, a Szentháromság? – kérdezte Alanna. – Ezt akartad mondani?
Storr bólintott.
– Uram, a Szentháromság is egyetlen istenre utal. Attól tartok,
egyszerűen félreértetted a kifejezést.
A férfi fenyegető pillantást lövellt foglya felé, aztán nekilátott,
hogy feldarabolja a sült halat, s belerakja a kis fatálba, melyből tegnap
is ettek. – Nem értettem félre – makacskodott tovább. – Nyilvánvaló,
hogy senki, még egy isten sem lehet atya, fiú és lélek egyszerre.
Micsoda őrültség!
A lány újra beharapta az ajkát – ezúttal azért, hogy fel ne nevessen
fogvatartója zavarán. Hosszú ideje töprengett már e tanítás lényegén –
gondolta –, melyet minden bizonnyal valamelyik ír szolgájától hallott.
De sajnos ő sem tud semmi olyat mondani, mellyel eloszlathatná
kételyeit – vallotta be Alanna.
– Magyarázd hát el, hogyan lehetséges ez – kérte a viking, s foglya
felé nyújtotta a tálat.
Alanna olyan éhes volt, hogy a lelki üdvéről is lemondott volna
egy-két jó falatért. – Túl bonyolult a kérdés ahhoz, uram, hogy
szavakba lehessen önteni a választ – mondta.
– Hogyhogy? – vágott vissza Storr. – Az istenetek nem szeret
benneteket annyira, hogy megvilágítsa az elméteket?
A lány gyorsan lenyelte a haldarabot, s egy újabbat gyömöszölt a
szájába. – Dehogynem – bólogatott. – Legalábbis megpróbálja… ő és
az égi hírnökei. A baj csak az, hogy túlzottan földhözragadtak vagyunk
ahhoz, hogy megérthessük a szavát – magyarázta, s közben azon
tűnődött, vajon miért akar éppen most a katekizmusról diskurálni,
amikor egész nap úgy hallgatott, mint a sült hal? Éppen most, amikor
más vágya sincs, csak enni, enni és enni…
A viking szemmel láthatóan keményen próbálta megemészteni a

68
hallottakat, aztán egyszer csak felpattant, megkerülte a tüzet, foglya
mellé telepedett, s kettejük közé tette a tálat.
– Talán halandóbb istenségre lenne szükségetek – mondta végül, és
ő is enni kezdett.
– Olyanra, mint amilyen a tietek? – kérdezett vissza Alanna.
Storr bólintott.
– Mesélj róluk! – kérlelte szívhez szólóan. Természetesen
egyáltalán nem érdekelte a téma, de úgy gondolta, ezzel a taktikával
sikerül elterelnie fogvatartója figyelmét a kereszténységről folytatott
kényelmetlen vitáról.
Ahogy azt Alanna remélte, a férfi nem tudott ellenállni kérésének, s
hamarosan színes történetbe kezdett a vörös szakállú Thorról, a
villámlás istenéről, s egy furcsa túlvilági lényről, Tyről, akinek tőből
letépte fél karját egy farkas.
Alanna mindent megtett azért, hogy arckifejezése érdeklődőnek
tűnjön, és titokban elbűvölőnek is találta fogvatartója meséjét, mely
olyan hosszúra nyúlt, hogy Storrnak teljesen kiszáradt a torka, mire
befejezte. És ez Alannának sem kerülte el a figyelmét…
A következő másodpercek szinte természetellenes lassúsággal
zajlottak: Alanna az ölébe ejtette kezét, megragadta a vizestömlőt, s
átnyújtotta a vikingnek, aki mosollyal jutalmazva foglya
figyelmességét, meglazította a tömlő száját, az ajkaihoz emelte, és inni
kezdett.
A lány úgy érezte, rémült szívdobogásának fülsüketítő hangja tölti
meg az esti levegőt. Tágra nyílt szemmel várta a férfi reakcióját. Vajon
rájön-e, miért keserű az ivóvize? Vajon tudni fogja-e, hogy
megmérgezték?
Alanna legnagyobb megkönnyebbülésére a fogvatartója arcára
kiülő fintor inkább volt az undor, mint a felismerés jele.
– Mi az? Mi baj van? – kérdezte aggodalmat színlelve.
Storr az inge ujjába törölte száját, aztán újra fintorgott.
– Ke… keserű – borzongott meg.
A lány tovább játszotta az ártatlant. – Mi keserű? A víz?
A férfi foglya felé nyújtotta a tömlőt. – Igen. Tessék, kóstold meg
magad!

69
 A folyékony méreg közelségétől jeges borzongás futott végig a
testén. – Nem, köszönöm. Hiszek neked anélkül is – rebegte, elvette a
vizestömlőt, és a földre tette. – Talán valami ásvány volt a folyóban,
ahonnan merítettem.
Storr megvonta a vállát, aztán az ölébe vette a sült halat, és enni
kezdett.
– A kutyák még nem kaptak, uram – jegyezte meg a lány.
A férfi bosszúsan felmordult, kivett a tálból néhány szelet húst,
aztán füttyentett a két ebnek.
Miután megetette a kutyákat, a kiürült tálat a földre tette, elővette a
vizestömlőt, s tartalmát a faedénybe töltötte. Faolan!!! – hasított
Alannába a rémület. Az átkozott barbár meg akarja mérgezni Faolant!
Gondolkodás nélkül kikapta a tálat a férfi kezéből, aki természetesen
megdöbbent hirtelen és látszólag értelmetlen cselekedetén.
– Hisz te magad mondtad, hogy keserű – próbálta a lány
felháborodása álarca mögé bújtatni félelmét. – Lenne szíved megitatni
ezt a két ártatlan jószágot ebből a szörnyű löttyből? Bízd csak rám az
itatást, te pedig menj, és vesd meg a fekhelyünket – hadarta el egy
szuszra, s a közeli bokor tövébe öntötte a veszélyes folyadékot.
Storr döbbenettől bénultan figyelte foglyát, s nem tudta eldönteni,
hogy örüljön-e hirtelen segítőkészségének, vagy bosszankodjon, amiért
elpazarolta vízkészletük jó részét.
Igaz, a víz pokolian keserű volt, de ez még nem ok arra, hogy
egyszerűen kiöntse. Végül is attól, hogy fémízű vizet ivott, még
senkinek nem történt semmi baja.
A lány ma este kétségkívül igyekszik a kedvébe járni, s teljesen
fölösleges meglepődnie ezen. Tucatnyi fogoly viselkedését kísérhette
már figyelemmel a lázadástól á beletörődésig, így tisztában volt vele,
hogy bármilyen előkelő származású is a drága bestia, végül neki is bele
kell nyugodnia sorsába. Ilyen távol az otthonától ugyan mi mást
tehetne? Ezzel a gondolattal tápászkodott fel a tűz mellől, s lovához
sétált, hogy a nyeregtáskából elővegye a takarót, s fekhelyet készítsen.
– Mondd csak, uram, miért van az, hogy csak nyáron vezettek
hadjáratokat Írföldre? – kérdezte Alanna, miközben a másik
vizestömlőből vizet öntött a tálba.

70
 Storr meglepődött a lány kérdésén. Nem értette, hogy egy ilyen,
kétségkívül éleseszű fehérnép hogyan kérdezhet ilyen ostobaságot. –
Mert nyáron békésebb a tenger.
Alanna letérdelt, s a két kutya elé tartotta a tálat. – Igen, ezt tudom,
de én arra lennék kíváncsi, hogy nálatok nincsenek termőföldek, kertek,
háziállatok, melyekre éppen nyáron kell a legtöbb figyelmet fordítani?
Storr visszatért a tűzhöz, leterítette a takarót a hűvös pázsitra, s
leheveredett. A hosszú út fáradalma még csak most kezdett erőt venni
testén. Úgy érezte, leragad a szeme az álmosságtól. – Hát persze hogy
vannak – mondta, és nagyot ásított.
– És amikor itt vagytok, ugyan ki gondoskodik minderről?
A férfi felnevetett. Ez a bestia egyáltalán nem olyan, mint a norvég
lányok. A kérdései legalább annyira kiszámíthatatlanok, mint a tettei.
– Természetesen az asszonyaink… és főleg a szolgáink.
– Hmm – töprengett Alanna néhány másodpercig, aztán elvette a
kiürült tálat a kutyák elől, és talpra szökkent. – Ezek szerint azzal a
céllal jöttök Írföldre, hogy szolgákat raboljatok, akik gazdálkodnak
helyettetek, míg ti elmentek szolgákat rabolni – következtetett, s bár
felmerült benne, hogy ezzel magára vonhatja fogvatartója haragját,
tudta, ez az utolsó lehetősége, hogy választ kapjon erre az egész törzsét
foglalkoztató kérdésre.
A viking újra felnevetett. Mélyen és halkan, melyből Alanna arra
következtetett, hogy a férfi hamarosan áthajózik az álmok birodalmába.
– Így is lehet értelmezni, de valójában sokkal többet jelent – folytatta. –
Fiatal harcosainknak ezeken a hadjáratokon nyílik lehetőségük arra,
hogy bátorságukról és erejükről tanúbizonyságot tegyenek. A
megszerzett kincsekkel és rabszolgákkal szereznek maguknak hírnevet.
Alanna úgy döntött, közelebb merészkedik fogvatartójához. – Te is
így tettél szert hírnévre? Talán a törzsfőnöki tisztségre is? – érdeklődött,
s a tálat visszatette a nyeregtáskába.
Storr a hátára fordult. A csillagos égboltot nézte. Látása homályos
volt egy kissé, ami nem is csoda, hisz egész nap az északi látóhatárt
figyelte, s ezzel bizonyára megerőltette a szemét. – Talán valaha
hírnevet hozott… amikor még fiatal voltam. De nem ezért lettem
törzsfőnök.

71
 Alanna a férfi mellé feküdt. – Akkor miért?
– Apám… az apám halála miatt – válaszolta, s egy pillanatra
megremegett a hangja. – Mindig a legidősebb fiú örökli az apja
tisztségét.
– Az apád mostanában halt meg, igaz?
Storr még mindig nem értette, hogyan lehetséges az, hogy a lány
'így belelát a lelkébe. Foglyára nézett, de már csak egy homályos foltot
látott belőle. – Honnan tudod? – kérdezte álmélkodva.
– A hangod remegéséből, mely arról árulkodott, hogy a seb még
nem gyógyult be teljesen… Évekkel ezelőtt én is elvesztettem a
szüleimet, uram. Tudom, mit jelent ez a fájdalom – magyarázta, s a férfi
szemét fürkészte. Pupillái természetellenesen kitágultak, tekintete sötét
volt, és üres, mint a hosszú álom, mely előtte áll. Alanna mégsem tudott
örülni a közeli szabadulásnak. Jeges félelem öntötte el szívét, s a kétely
mint megannyi kétségbeesett kérdés tolult tudatába. Hogyan találja meg
a hazafelé vezető utat? Nem fog-e egy még kegyetlenebb barbár
fogságába esni? Hogyan fogja tudni ellátni magát és Faolant a hosszú
úton?
Pánik kerítette hatalmába, s már majdnem zokogni kezdett
kétségbeesésében, amikor megszólalt lelkében egy biztos, vezérlő hang.
Tud vadászni. Ezt ma önmaga és fogvatartója előtt egyaránt
bebizonyította. És nála lesz a térkép, melynek segítségével eligazodhat.
És vajon nem egy kegyetlen zsarnok fogságában van most is? Vajon
nem nézett-e szembe, s nem győzte-e le eddig is azokat a dolgokat,
melyekre korábban gondolni se mert?
Eltépte tekintetét a férfiról, s hirtelen számára is érthetetlen
sajnálatot kezdett érezni iránta. Hosszú, nehéz alvás vár rá, s csak
reménykedhet benne, hogy túléli…
Alanna legnagyobb döbbenetére fogvatartója újra megszólalt. –
Te… nem… fá… fázol? – kérdezte olyan halkan, hogy hangja szinte
nem hatott többnek sóhajnál.
A lány mosolyogni próbált, hogy palástolja az iszonyatos
bűntudatot, mely a szívébe mart. A viking hibája – bátorította magát.
Ha szabadon engedte volna, ennek soha nem kellett volna
bekövetkeznie. – Nem – válaszolt. – Miért, te igen?

72
 A férfi erőtlenül bólintott. Alanna talpra szökkent és a lóhoz sietett
köpenyéért. – Tessék – mondta, s betakargatta. – Ez majd felmelegít.
Storr nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt, mintha megsejtette
volna, hogy foglya hatalmába került. – Köszönöm – válaszolt kurtán.
Szemmel láthatóan túlzottan álmos volt ahhoz, hogy beszéljen; s
valóban, a következő pillanatban le is hunyta a szemét.
– Elmegyek a folyóhoz, s megtöltöm a tömlőket – rebegte Alanna,
hogy meggyőződjön altatószere hatásáról.
A viking nem válaszolt, így a lány mellé térdelt, s hangosan
megismételte kijelentését.
A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna. Elaludt. A
légzése mély volt, nyugodt, és amikor Alanna a széles mellkasára
fektette egyik tenyerét, érezte erőteljes szívverését is.
Minden rendben – nyugtatta magát. Fogvatartója életben fog
maradni. Egy-két napig aludni fog, s az is biztos, hogy iszonyú
fejfájással ébred, de ezenkívül kutya baja sem lesz. Megkönnyebbült
sóhajjal húzódott el a férfi mellől, s felállt. Először is meg kell töltenie a
vizestömlőket. Az egyiket magával viszi az útra, a másikat itt hagyja a
viking keze ügyében, hogy ha felébred, azonnal inni tudjon. Mire is lesz
még szüksége? – töprengett. – A tőrre?
Egy-két napig biztos eltart, míg elérik az erődgyűrűt, addig pedig
enniük is kell valamit. A lándzsát magával viszi, és igen, a tőrre is
szüksége lesz, hogy megnyúzhassa s feldarabolhassa az elejtett vadat.
Visszatérdelt fogvatartója mellé, kitakarta a felsőtestét, aztán
finoman megfogta a tőr díszesen cizellált markolatát, s óvatosan kihúzta
hüvelyéből. Még a lélegzetét is visszatartotta, mintha attól tartana, a
férfi valami csoda folytán mégis felébred. Nem ébredt fel.
Mozdulatlanul feküdt tovább, mint egy élettelen márványszobor.
Alanna újra betakargatta, aztán felállt.
Szent Isten, Bjorn! – döbbent rá hirtelen. – Bjornról teljesen
megfeledkezett. Nem úgy tervezte, hogy őt is megitatja az altatóból?
Most mi a fenét kezdjen vele? A hatalmas eb már egészen hozzászokott
a jelenlétükhöz, így attól nem kell tartania, hogy megakadályozza a
szökésüket, de mégsem hagyhatja, hogy a szegény pára miatta
éhezzen…

73
 Hosszú percekig fontolgatta a lehetőségeket, végül – abban a
reményben, hogy Bjorn képes lesz fenntartani magát – úgy döntött,
hogy itt hagyja.
De mi lesz, ha megpróbálja követni őket? Ha megérzi, hogy
gazdája nem tud többé gondoskodni róla, s életben maradási ösztöne
arra hajtja, hogy új gazda után nézzen? Vissza fogja zavarni, határozta
el a lány. Valahogy meg fogja értetni vele, hogy viking ura mellett a
helye.
Igaz, Bjorn ügyes és félelmetes küllemű kutya. Jó szolgálatot
tehetne neki az úton: elriasztaná a támadókat, s talán még a vadászatban
is segítene… Nem. Odáig mégsem süllyed, hogy ellopja más kutyáját –
vélekedett Alanna. Storrnak szüksége van valakire, aki vigyáz rá.
Ezzel a gondolattal tért vissza fogvatartója lovához, s a
nyeregtáskába ejtette a tőrt. Aztán felmászott a nyeregbe, s csettintett
Faolannak. A vizsla a tűz mellett feküdt, s úrnője parancsára mindössze
annyit tett, hogy kinyitotta a szemét. Úgy nézett rá, mintha azt akarná
kérdezni tőle, komolyan azt akarja-e, hogy ez után a hosszú, fárasztó
nap után újra útnak induljanak?
Alanna elindult a tisztásról. – Faolan gyere már! – suttogta
türelmetlenül.
A sebesült kutya végül lábra állt, s úrnője után rohant, Bjorn pedig
Storr mellé telepedett, s hamarosan ő is az igazak álmát aludta.
A kis tisztás elcsendesedett. Csak a hamvadó parázs duruzsolta
tovább halk énekét az ezüstarcú teliholdnak…

74
 HETEDIK FEJEZET

Storr semmit nem álmodott. Úgy érezte, testét valamilyen

láthatatlan erő tartja fogva. Az eszméletlen alvás utolsó óráiban
azonban szépséges álomképek úsztak szeme elé. Újra Freyját, szeretett
feleségét látta, de ez a jelenet már sokkal később történt, mint az,
amelyről tegnap éjszaka álmodott. Hónapokkal, talán egy évvel az
esküvőjük után, hisz első gyermeküket várták. Az asszony már
nehézkesen mozgott terhétől – remélhetőleg egy fiúgyermektől – aki
egy napon majd apja örökébe léphet.
Storr még emlékezett rá, milyen türelmetlenül is várta, hogy végre
övé legyen a törzsfőnökség és a hatalmas terület, melynek ő lesz az ura.
S mégis, amikor az apja meghalt, mindaz, amire annyira vágyott, nem
jelentett többet tehernél és nyűgnél.
Tisztában volt vele, hogy könnyebb lett volna Freyjával az oldalán.
De ő meghalt… vagy mégsem?
Még egyetlen álmában sem látta ennyire elevennek, mint most. Egy
virágos mezőn kergetőztek… Freyja hirtelen megállt, s ahogy ránézett,
szemében ott volt a mennyország ígérete. Haja úgy ragyogott, hogy
elhalványította az aranyló napkorongot, s a nevetése… mint ezernyi
kristályharang csilingelt a kora reggeli friss levegőben. Freyja él! Freyja
él! – ujjongott. Áldott legyen Odin amiért visszaadta az egyetlen
asszonyt, akit valaha is szeretett.
– Hoztam neked valamit – hallotta a saját hangját. Az ajándékot a
háta mögé rejtette, s felesége megpróbált odalopakodni, hogy
megnézze, mi az.
Freyja mindig is imádott ajándékokat kapni. Bármilyen
jelentéktelen apróságnak is úgy tudott örülni, mint egy gyermek.
– Add ide hát! – kérlelte az asszony, s Storr látta a szemén, hogy
újabb cselen töri a fejét.
Óvatosai hátrált, s fürge, gyakorlott mozdulatokkal tért ki felesége
esetlen, lassú kísérletei elől.

75
 – Add ide, vagy nem fogadom el! – mondta Freyja végül durcásan.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod? – kérdezte Storr
incselkedőn, s a feje fölé emelte a szépséges kis selyempárnát.
– Persze, hát persze, hogy akarom! – kiáltotta az asszony, és Storr
tudta, hogy drága Freyjája mindent megtenne azért, hogy megkaparintsa
a különleges kelmével borított vánkost.
Mindig is a kíváncsiság volt a gyengéje – gondolta Storr, s
megadón maga elé engedte ajándékát. Freyja előrelépett, izgatottan
lehunyta a szemét, és két kezét a párna felé nyújtotta. Drága, édes
Freyja… Mielőtt azonban elérhette volna, elrántotta előle a
selyemvánkost, és karjaiba vonta az asszonyt.
Hirtelen azonban félelem jeges szorítását érezte szívén. Újra meg
fog történni az elkerülhetetlen. Most kibontakozik Freyja öleléséből, és
újra megteszi azt, amit azelőtt. El fog fordulni, feldühítve ezzel
asszonyát, aki hátat fordít, és elviharzik, amilyen gyorsan csak tud
hosszú szoknyájában. Ő pedig futni kezd terhes felesége után,
megpróbálja utolérni… hogy megölje őt.
Elég! – próbálta Storr útját állni a szörnyű emlékeknek. – Elég
ebből a rémálomból, a gyászból. Most fel fogja emelni a kezét, s
megtöri a mozdulatlan rémület varázsát, mely valami módon hatalmába
kerítette. Minden erejére szüksége lesz, a lélek hatalmára, hogy
legyőzze teste bénultságát.
Az istenek szerelmére, haldoklom – döbbent rá. Ezért tűnt hát
Freyja annyira elevennek: a túlvilágra szólította őt. Meg fog halni, s
özvegy édesanyjára, gyámoltalan testvéreire marad a felelősség. De ha
Freyja túlvilági szerelmét választja, hatalmas birodalma öccsére, a
kegyetlen és áruló Guntherre száll.
Nem! Ezt nem engedheti! – Minden idegszálával küzdeni kezdett, s
hirtelen úgy érezte, egy feneketlen mély folyóban süllyed, teste tetőtől
talpig vasláncokba verve. Fel kell kerülnie a felszínre, a sötétségből a
fényre, hogy tovább élhessen.
Ekkor hallotta meg a hangot, melyről meg volt győződve, hogy
igazi, e világi hang. Talán ha követi, kikerülhet a halálos álom
labirintusából.
De vajon mi lehet az? – törte a fejét. Nyüszítés – ismerte fel

76
hirtelen. Fájdalmas, kétségbeesett nyüszítés, melynek ismernie kellene a
forrását. Elcsitította hát rémült gondolatait, s tovább hallgatózott. A
nyüszítés újra felhangzott, s most már tudta, honnan származik. Bjorn!
Drága kutyája sír mellette, könyörög gazdája életéért.
– Bj… Bjorn! – hallotta az ajkairól előszivárgó hangfoszlányokat, s
rögtön ezután nagyot sóhajtott – bár maga sem tudta, hogyan –, s éltető
levegő töltötte meg tüdejét. Most már biztos volt benne, bármi is történt
vele, túl fogja élni.
– Bjorn – nyöszörögte újra, s boldog volt, mikor megérezte arcán és
állán a hűvös, nedves érintést: Bjorn hideg orrát s érdes nyelvét.
– Bjorn – suttogta megkönnyebbülten, s óriási erőfeszítéssel
résnyire kinyitotta a szemét. Egy nagy barna foltot látott csak, hű
kutyájának torz homályos képét. – Odinnak legyen hála – rebegte.
A hatalmas eb boldog ugatással üdvözölte halottnak hitt gazdáját. –
Shh – csitította Storr, s arcát eltorzította a fájdalom. Úgy érezte, mintha
dárdát döftek volna keresztül a fején. Képtelen volt felülni vagy felállni.
Erejéből mindössze arra futotta, hogy hasra forduljon.
Lehet, hogy másnapos? Nem, ez nem lehet egyszerű másnaposság!
– tiltakozott. Megérte már néhányszor ezt a kellemetlen állapotot, éppen
ezért meg mert volna esküdni rá, hogy itt sokkal többről van szó. Sőt
ahogy kezdtek visszaszállingózni elméjébe a részletek, rá kellett
döbbenie, hogy az átkozott keserű vízen kívül semmi mást nem ivott…
A keserű víz az oka mindennek – döbbent rá hirtelen. – Az állítólagos
folyóvíz, mellyel foglya olyan kedvesen kínálta. Az átkozott ír
boszorkány megmérgezte!
Hol van a bestia? – kérdezte egy dühödt hang Storr elméjében.
Keze ökölbe szorult, s valahogy sikerült ülő helyzetbe küszködnie
magát. De mindhiába erőltette a szemét, látása még mindig
áthatolhatatlan ködfátyolba burkolózott. Néhány másodpercnyi
küzdelem után visszahanyatlott a takaróra.
Elment hát. A vásott kis boszorkány megmérgezte, s amint
lehunyta a szemét, elszökött. – Storr balra, a tisztás széle felé pillantott,
ahová korábban kikötötte hátasát. – Ráadásul a lovát is ellopta…
Bjorn továbbra is nyüszített. Elhagyatott, éhes sírásából Storr arra
következtetett, hogy nem órák, hanem napok teltek el azóta, hogy

77
kedvencét utoljára megetette. Lehet, hogy ugyanennyi ideje alszik ő is?
Az élet lassan kezdett visszaszivárogni végtagjaiba, s undorodva
vette tudomásul, hogy összevizelte magát. Felhördült, és a tűz felé
fordította tekintetét. De nemcsak hogy lobogó lángokat nem látott, de
egy árva, pislogó parazsat sem, mellyel tüzet gyújthatna.
Felemelte a kezét, s ujjaival végigsimította arcát. Ahogy azt
gyanította, többnapos borosta fedte az állát. S még csak meg sem tud
borotválkozni – gondolta bosszúsan. – Az istenverte bestia a
nyeregtáskájával együtt bizonyára ellopta a borotváját is! Ó, mennyire
gyűlöli ezt az égetni való boszorkányt!
Dühe izzó parazsától fűtve Storr újra felült. Forgott vele a világ. A
feje úgy sajgott, mintha baltával hasgatták volna.
Hogy tehetett ilyet! Hogyan merészelt megmérgezni egy olyan
tiszteletre méltó harcost, törzsfőnököt, herceget, mint ő! – dohogott.
Jobbjára pillantott, s megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy
foglya nem vitte magával a kardját.
Az ilyen bűnökért – azért, mert meglopott és megpróbált
meggyilkolni egy herceget – halálos ítéletet érdemelne. Most először
gondolta, hogy hibát követett el, amikor életben hagyta a lányt…
Foglyának vajon tényleg az volt a szándéka, hogy meggyilkolja? –
töprengett. Hiszen még mindig él, és szörnyű fejfájásától eltekintve
semmi baja sincs. Egyáltalán, miféle méreg lehetett az, mely a halál
szélére sodorta, aztán sértetlenül visszahozta az életbe? Ez a csodálatos
altatószer semmiféle kellemetlen tünetet nem okozott: nem fájt tőle a
gyomra, nem szédült, egyszerűen csak elálmosította – emlékezett vissza
–, aztán gyengéden és csábítóan – mint egy szerető – a túlvilág
ösvényeire vezette.
Hogyan tudott egy ilyen elmaradott és lusta nép szert tenni egy
ilyen varázslatos altatószerre? – hitetlenkedett. És hogy lehet az, hogy
ő, aki többtucatnyi ír szolgát ismer, még soha nem hallott erről az áldott
gyógyírról, mely annyi sebesült harcost szabadíthatna meg
szenvedéseitől?
Hirtelen milliónyi kérdés tolult tudatába. Hátrahanyatlott, s ahogy
megpróbálta kényelembe helyezni magát, keze végigsiklott egy érdekes
kupacon. Odafordult, hogy megnézze, mi az, s legnagyobb

78
meglepetésére személyes holmijait látta a takaróra borítva. Ott voltak
térképrajzoló szerszámai, a szappanja és a borotvája is, melyért épp az
előbb átkozta el a lányt.
Storr számára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy foglya valami
oknál fogva gondosan kiválogatta nyeregtáskája tartalmát, s csak azt
vitte el, amiről úgy gondolta, szüksége lesz rá az úton. Hisz magával
vitte ugyan a tőrt, de a kardot nem. Elvitte ugyan a nyeregtáskát, de
tartalma nagy részét az egyik bőrtömlővel együtt itt hagyta. Bár Storr el
sem tudta képzelni, miért, foglya nemcsak hogy nem végzett vele,
amikor lehetősége lett volna rá, de még arról is gondoskodott, hogy
miután felébred, sértetlenül térjen vissza övéihez.
Nem, a lány nem kívánta a halálát – következtetett. S ezen nem is
kellene csodálkoznia. Alanna nem olyan, mint a vikingek: nem rabol ki,
és nem gyilkol meg mindenkit, aki csak az útjába kerül. Alanna ír,
testestül – lelkestül, hitében és tetteiben egyaránt.
Storr tétován nyúlt a vizestömlőért, meglazította a szájzáró
zsineget, és a szájához emelte…
Nem! – A férfi leengedte a tömlőt az ölébe. – Minden jóindulata
ellenére nem bízhat meg foglyában. Elég ostoba volt így is, amikor hitt
a lány hirtelen átváltozásában.
De vajon tényleg boldog, hogy felébredt? – töprengett. Hisz drága
Freyjája elvesztése óta nem telt el úgy nap, hogy ne könyörögjön
Odinnak a megváltó halálért. Mi másért is vállalkozott volna öngyilkos
portyákra, veszélyes felderítő utakra?
Storr újra felemelte a tömlőt. Odin meghallgatta könyörgését, s a
lányt küldte, hogy megszabadíthassa szenvedéseitől. Milyen régóta is
vágyik már a békés, fájdalommentes halálra! Kis szerencsével a bestia
hagyott egy kis mérget a tömlőben, melynek segítségével kedves
cimborájával, Bjornnal együtt könnyen áthajózhatnak a Valhallába
anélkül, hogy holttestüket valaha is megtalálnák. Harcosai azt fogják
hinni, hogy felderítőútja során valahol megölték, s a legnagyobb hősnek
kijáró tisztelettel fogják elbúcsúztatni.
Storr nagyot kortyolt az italból, s a következő pillanatban dühösen
vágta földhöz a tömlőt. Legyen átkozott! A pokol tüze eméssze el a
szívtelen boszorkányt! – átkozódott. A víz tiszta volt, és édes. –

79
Egyetlen csepp méreg sem maradt benne!
A férfi a legközelebbi fához vánszorgott. A lány sokkal rosszabbat
tett annál, mint hogy megpróbálta meggyilkolni. Elvitte a halál
mezsgyéjére, megmutatta a túlvilág csodálatos boldogságát, aztán
visszahozta a sivár, kegyetlen életbe. Storrnak fogalma sem volt, hol
találhat még ebből a varázsszerből, ha egyáltalán előfordul a
természetben, s jelen állapotában képtelen lett volna önkezével véget
vetni életének. Ó, az átkozott bestia! Hogyan lehetett ilyen kegyetlen,
hogy életben hagyja?
Alanna két napja volt már úton, s a gondolat, hogy soha nem fog
hazatalálni, mindvégig sötét félelemként lebegett feje fölött. Már több
mérföldet tett meg szökése óta, de egyetlen bokor, egyetlen ösvény sem
tűnt ismerősnek.
Egy folyócska mellett állította meg lovát, leszállt a nyeregből, s
Faolannal együtt a vízpartra vezette derék hátasát, hogy megitathassa.
Ezután – már vagy ötvenedjére, mióta elindultak – elővette a térképet,
letelepedett egy terebélyes tölgyfa tövébe, s tanulmányozni kezdte a
pergament. A viking néhány helyre apró háromszögeket rajzolt, de
Alanna nem volt benne biztos, hogy ezzel hegyvidéket vagy
településeket akart-e jelölni.
Az egyetlen biztos tájékozódási pont a tenger lett volna. De napok
óta sajnos nyugati szél fújt, így még ha pár száz méterre is lenne a
tengertől, akkor sem érezné jellegzetes, sós illatát.
Életében először átkozta az írek túlzott óvatosságát. Ha nem
lennének ilyen gyávák, és néha-néha kimerészkednének az
erődgyűrűből, hogy felderítsék a környéket, most talán ő is okosabb
lenne.
De akármilyen kétségbeejtő is a helyzete, nem adhatja fel a
reményt. Félreérthette azt az átkozott viking térképet, lehet, hogy
tényleg eltévedt, de akkor is hatalmas dolog az, amit véghezvitt. Hisz
sikerült elszöknie a viking fogságból. Azóta egyedül gondoskodik
Faolanról és lováról. Eddig – Istennek hála – egyetlen rablónak vagy
vikingnek sem került az útjába. Tulajdonképpen biztonságban érezte
magát, hisz tudta, korábbi fogvatartója sem érheti utol: a csucsortól még
egy-két napig olyan kába lesz, hogy örül, ha járni tud, nemhogy

80
lovagolni, ha egyáltalán sikerülne valahonnan másik lovat lopnia.
Arról sem szabad megfeledkeznie, milyen erős lélekkel győzte le
kínzó magányosságérzetét az út alatt. A patakhoz tett kiruccanásaitól
eltekintve azelőtt gyakorlatilag soha nem volt egyedül, és be kellett
ismernie, hogy még a gonosz, zsarnok Storr is jobb társaság volt, mint a
magány.
Igazából nincs is egyedül – vigasztalta magát. Lova kezes,
engedelmes jószágnak bizonyult, minden ír parancsot ismert. Segítsége
nélkül aligha sikerült volna megszöknie elrablója elől. És természetesen
itt van vele hűséges barátja, Faolan is, aki átsegítette az első hideg,
magányos éjszaka kínjain. Amikor tegnap este a tábortűznél ültek, úgy
hallgatta szavait, mintha értené s átérezné kétségbeesését.
Alanna felpillantott a térképből, tekintetével Faolant kereste.
Magához szerette volna hívni, hogy átölelje s megsimogassa, de
legnagyobb rémületére sehol nem látta kedvencét.
Talpra szökkent, és újra végignézett a kis folyó füves partján. Az
Isten szerelmére, hova tűnhetett az az oktalan állat?
Lesietett a vízhez, hogy megnézze, nem ragadta-e magával a
sodrás, amikor úszni próbált, de Faolan ott sem volt.
– Faolan! – kiáltotta, megfeledkezve korábbi óvatosságáról.
Belegázolt a folyóba, s tenyerével árnyékot vetve szeme elé, a túlpartot
kémlelte. Ekkor vette észre messze délen azt a kis barna foltot, mely
talán a vizslája lehetett. Ahogy tovább figyelte, egyre biztosabb lett
benne, hogy valóban Faolant látja, aki úgy tűnik, mintha egy üreget
próbálna kikotorni.
Alanna visszasietett a térképért, összetekerte, és visszatette a
nyeregtáskába. Ezután eloldozta lovát, nyeregbe szállt, és dél felé
indult, hogy közelebbről is megnézze, mit művel a kis gazfickó. Talán
bóklászás közben felzavart egy nyulat, s miután az az üregbe menekült,
vadászkutyája most megpróbálja kihúzni onnan. Alanna félelme lassan
elpárolgott, s már nem is haragudott kutyájára sem, amiért ennyire
megijesztette. Nyilvánvaló, hogy Faolannak úgysem sikerül elkapnia
áldozatát, s ez nagyobb büntetés számára, mintha leszidná.
Csak amikor közelebb ért a kutyához, akkor vette észre, hogy
vizslája nem egy nyulat húzott ki végül a lyukból, hanem egy sokkal

81
kisebb, élettelen fehér tárgyat.
Csont – döbbent rá hirtelen, s értetlenül figyelte kutyáját, aki
szerzeményével szájában boldogan szaladt felé.
Honnan a pokolból tudta, hogy ott egy csont van? Nem létezik,
hogy ekkora távolságból megérezte volna a szagát egy aprócska
csontnak, mely ráadásul el is volt temetve… Hacsak – döbbent rá –,
hacsak nem ő maga volt az, aki elásta oda. – Alanna csak hosszú
másodpercek után döbbent rá, hogy mit is jelent ez valójában. Oldalra
fordította tekintetét, és látta hogy a sebes vizű folyó vékony kis patakká
szelídül. Az ő patakjává. Patakká, melyen azelőtt soha nem volt alkalma
átkelni. Most már látta a sűrű bozótost is, ahol néhány nappal ezelőtt
elrejtőzött a viking elől, és az avarral borított földet, melyre
eszméletlenül rogyott, amikor a férfi leütötte. Felkiáltott örömében, s
lovát a patak felé fordítva vágtatni kezdett. Istennek legyen hála, végre
hazaért!

82
 NYOLCADIK FEJEZET

A fák, a bokrok tűnő árnyakként suhantak el lova mellett ahogy

Alanna átvágtatott az erdőn, Faolannal a nyomában. Amit érzett, sokkal
több volt, mint öröm vagy büszkeség: maga volt az eksztázis, a
földöntúli boldogság, melyet életében csak egyszer élhet át az ember.
Amikor végre elérték az erőd előtt elterülő gyepűt, Alanna
lelassította lovát, és felemelte tekintetét. Csalódottan látta, hogy
egyetlen lélek sem őrködik a magas kőfal tetején. Senki, aki hírül
adhatta volna érkezését, és aki szemmel tarthatná az olyan felderítőket,
mint amilyenhez épp most volt szerencséje.
Egyszer s mindenkorra véget kell vetni ennek a felelőtlen
gondatlanságnak – gondolta dühösen, de nem hagyta, hogy bosszúsága
elrontsa hazatérte fölött érzett boldogságát. Leszállt a nyeregből, és a
hatalmas tölgyfa kapuhoz lépett.
Először apja egyik unokatestvérének gyerekeit pillantotta meg, akik
azonnal elnémultak, amint meglátták, s úgy bámultak rá, mintha
szellemet látnának. Aztán, első döbbenetükből ocsúdva, kiáltozni
kezdtek szüleiknek, hogy jöjjenek, és saját szemükkel győződjenek meg
erről a csodáról.
Alannát hamarosan néma embertömeg vette körül, megannyi
félelemtől, hitetlenségtől sápadt, kérdő tekintet. Nem szóltak, nem
üdvözölték, s nem is szidták, csak álltak, s úgy nézték a jövevényt,
mintha nem akarnának hinni a saját szemüknek.
A feszült, egyre kínosabb csendet végül Alanna nagybátyja, Scully
törte meg. Előlépett a tömegből, s könnybe lábadt szemmel ölelte
magához unokahúgát.
– Hol voltál, gyermekem? Az Isten szerelmére, mi történt veled?
Már azt hittük, soha nem látunk viszont – zokogta, s úgy szorította
magához halottnak hitt mostohalányát, mintha soha többé nem akarná
elengedni.
Már Alanna is zokogott. Átölelte nagybátyja testes alakját, s átadta

83
magát az üdvözlés ringató, simogató érzésének. A következő percek
könnyfátyol ködén keresztül Alanna látta nagynénje, Kyna boldog
arcát, s unokanővéreit, Ciardát és Torrát, akiknek elég volt egyetlen
pillantást vetnie a tekintetükre, s tudta, hogy aggódtak érte mint
édestestvérükért.
– Mondd hát, kislányom, mi történt? Háromszor jártuk be utánad a
környéket – korholta Scully.
– Jaj, igen, igen. Ne haragudj… csak annyira örülök, hogy újra
láthatlak benneteket… Bácsikám, engem elraboltak! – hüppögte.
– Elraboltak? – visszhangozta a férfi.
– Igen. Éppen úgy, ahogy arra számtalanszor figyelmeztetett Kyna
néni, mielőtt Faolannal a patakhoz mentünk.
Nagynénje lépett hozzá, s karjaiba vonta. – Ó, drágaságom –
nyöszörögte. – Nem esett bajod?
Alanna tagadóan megrázta a fejét.
Kyna elengedte a lányt, s a szemébe nézett. – De hát ki rabolt el?
– Egy északi harcos. Isten a tanúm rá, egy viking volt az. – Alanna
sejtette, hogy először nem fognak hinni a szavának. Amióta csak az
eszét tudja, egyetlen törzsbelinek sem volt alkalma még csak látni is
egyet a félelmetes hírű hódítók közül, nemhogy a fogságában lenni. Az
pedig, hogy ő túlélte ezt a szörnyűséget, s sértetlenül sikerült
visszatérnie, egyenesen hihetetlennek tűnt.
– Szerelmes Istenem! – csapta össze nagynénje a kezét. – Biztos
vagy benne, hogy viking volt? – kérdezte újra, miután a tömeg izgatott
duruzsolása elnémult.
Alanna bólintott, és a paripára mutatott, a kapun kívül. – Igen.
Menjetek, s győződjetek meg róla magatok. Ez az ő lova volt…
Nevelőszülei, tanácsát követve, rögvest el is indultak, hogy
szemrevételezzék legújabb szerzeményüket. Alanna követte őket.
– Nekem egészen úgy tűnik, mintha ír ló lenne – szólt Scully.
– Igen. De nézd a nyerget, a… dárdát és a táskát! – jegyezte meg
nagynénje. – A mi kézműveseink nem készítenek ilyen finom holmikat.
Kyna gondolkodás nélkül kinyitotta a nyeregtáskát, s a következő
pillanatban már könyékig benne turkált. A viking térkép akadt először a
kezébe. Előhúzta, s letekerte, hogy megnézze, mi is az. – Jesszusom,

84
Scully, Alanna igazat mondott! – nyújtotta át a pergament férjének. –
Még soha nem láttam ilyesmit. Valami idegen kézírással készített
térkép lehet.
Scully, aki épp a díszesen faragott dárdát vizsgálgatta, elvette a
dokumentumot, néhány másodpercig tanulmányozta, aztán bólintott. –
Igen. Ez kétségkívül egy viking térkép.
– Ugyan, papa – hitetlenkedett Taidhg, Alanna legidősebb
unokafivére. – A vikingek még soha nem portyáztak errefelé.
Túlságosan távol esünk a táborhelyüktől.
– Ezek szerint ez volt az első alkalom – vetette közbe egy
öregember.
– Akkor nincs vesztegetni való időnk. Minél hamarabb a kolostor
biztonságos falai közé kell húzódnunk! – kiáltott kétségbeesetten Scully
öreg édesanyja. – Többé nem vagyunk itt biztonságban.
Scully leintette az öregasszonyt. – Elég legyen, anyám! Mondd
csak, Alanna, hányan voltak?
A lány megvonta a vállát. – Nos, engem csak egyetlenegy rabolt el.
Ő pedig egyedül volt.
– Biztos vagy ebben, kislányom? – kérdezte az öreg Padraig,
nagybátyja idős apja, szinte vádlón.
Alanna kislánykora óta félt a mogorva Padraig bácsitól, de most, az
átélt borzalmak után, rezzenéstelenül állta fenyegető tekintetét. – Igen.
Biztos vagyok benne, hisz három napot töltöttem a fogságában. Három
átkozott napon keresztül hurcolt északnyugatra – a viking tábor felé.
A törzset szemmel láthatóan kielégítette a válasz, de alig néhány
másodperc múlva Scully újra megszólalt. – Hogyan tudtál megszökni?
Alanna fáradtan mosolygott. – Ez nagyon hosszú történet…
– Most már elég legyen, Scully MacAille! – szakította félbe Kyna.
– Hagyd már abba ezt az átkozott kérdezősködést. Hát nem látod,
milyen kimerült ez a szegény gyermek? És bizonyára meg is éhezett a
hosszú úton. Így van, kislányom?
Alanna hálás mosolyt küldött nagynénje felé, aki karon fogta, s az
otthonuk felé irányította. – Szívesen látunk mindenkit a házunkban –
kiáltotta Kyna, ahogy átvágtak a tömegen. – De előbb hadd egyen a
lány és drága kiskutyája!

85
 Alanna és Faolan nem tiltakoztak. Percekkel később, amikor
beléptek a patkó alakú vályogházba, a lánynak összefutott a nyál a
szájában az orrába szivárgó, ínycsiklandó illatoktól. Egyenesen a
főzőtűzhöz sietett, ahol egy nagy üstben marhapörkölt rotyogott.
Odanyújtotta kezét, hogy kivegyen egy darab húst, de Kyna
elhessegette.
Sonkával, sajttal, frissen sült kenyérrel megrakott tányér került
hamarjában az asztalra, s az asztal alá is, Faolan legnagyobb örömére,
aki rögvest megfeledkezett a földből előásott marhacsontról, s vidáman
falni kezdett.
Alannának sikerült megvacsoráznia anélkül, hogy beszédre
kényszerítették volna, de miután a második pohár almabort is megitta,
újra megkezdődött a kérdezősködés. Rokonai tucatjával zsúfolódtak be
a házba, s ez még csak a negyede volt azoknak, akik kint rekedtek.
Fiatalok és öregek együtt ültek a nedves agyagpadlótól kezdve az
ablakpárkányon, ruhásládán keresztül a szalmazsákokig, mindenütt.
Normális körülmények között Alannát zavarták volna a kíváncsi
szemek, melyek egytől egyig rászegeződtek, de most, miután hosszú
napokat töltött kínzó magányban, majdnem feladva a reményt, hogy
valaha is viszontláthatja őket, úgy érezte, még soha nem örült ennyire
rokonai érdeklődésének.
– Meséld el nekünk, hogyan szöktél meg a viking barbártól! –
kérlelte egy kisfiú.
– Scully bácsi tudománya segítségével – válaszolt a lány, s
elmosolyodott nagybátyja pironkodásán. – Kipréseltem néhány
csucsorbogyó levét, s beleöntöttem a viking ivóvizébe, amikor hátat
fordított.
Elismerő taps, örömujjongás töltötte be a szobát, de az örökké
aggódó Kyna csendet parancsolt. – Kislányom! – kiáltott fel
kétségbeesetten. – Ugye, nem ölted meg? Egy ilyen rémséges tett
egyenesen az örök kárhozat poklába juttathatja a lelked!
– Ne hibáztasd, asszony – emelte fel tiltakozón a kezét Padraig
bácsi. – Ha nem ölte volna meg, előbb-utóbb őt ölte volna meg az a
gazember.
– Nagyon okos – dicsérte unokahúgát rajongón Kyna

86
vénkisasszony nővére. – Mindig is mondtam én, hogy az Úr ésszel
kárpótolta a gyermeket családja elvesztéséért.
Alanna még soha nem látta nagynénje arcát olyan fenyegetőnek,
mint amikor az a nővérére pillantott. Kyna és Scully soha nem beszéltek
a lány szüleinek haláláról. Egyrészt azért nem, mert a kettős tragédia
őket is felzaklatta, másrészt viszont úgy gondolták, Alanna jobban érzi
magát családjuk körében, ha nem emlékeztetik rá folyton, hogy árva.
Hogy megtörje a közéjük ereszkedett feszült csendet, Scully a
mérgezés részleteiről kezdte kérdezgetni nevelt lányát. Érdekelte, hogy
mekkorának ítélte meg a vikinget, s ennek megfelelően hány bogyót
érzett szükségesnek ahhoz, hogy elaltassa.
Alanna megpróbált mindenre a lehető legpontosabban válaszolni,
de miután az örökké morgó Padraig bácsi megelégelte az áldott
gyógynövényről folytatott diskurzust, újabb kérdést tett fel.
– Mondd csak, gyermekem, hogy nézett ki a viking, amikor először
megláttad?
Alanna szinte érezte, hogyan önti el arcát a szégyenpír. De mielőtt
bárki észrevehette volna zavarát, gyorsan összeszedte magát, s mesélni
kezdett a férfiról – deréktól felfelé. – Hatalmas termetű volt, mint ahogy
azt már említettem. Nagyon magas volt, és izmos. A haja hosszú volt,
és olyan színű, mint az érett búzakalász. A szeme pedig… a szeme
olyan kék volt, mint a viharos tenger. Az északi törzsbeliek igazat
beszéltek, amikor azt állították, hogy a vikingek világos hajúak és
szeműek, de az ő bőrük is lebarnul a nyári napsütésben, akárcsak a
mienk.
– És hogy nevezte magát ez a viking? – vihogott Garda, s Alanna
azonnal felismerte az unokanővére érdeklődése mögött bujkáló
kislányos rajongást. – Storr – válaszolta kurtán, s ahogy azt sejtette is, a
szó hallatán rokonaiból kitört a nevetés.
– Storr – kacagott az egyik unokafivére. – Ez nem is lehet név!
Az ír gondolkodásmódot alapul véve talán igaza is van a fiúnak –
döbbent rá Alanna. Az írek az élettelen tárgyakat, elvont fogalmakat
általában egy szótagú szavakkal illették: technek nevezték a házat,
tuathnak a törzset, lissnek a művelés alá vont földeket.
– Ez a név sokkal rémisztőbbnek hangzik számomra, mint hogy

87
nevetni tudnék rajta – jelentette ki Torra, s olyan feddőn nézett végig az
embereken, hogy azonnal torkukra forrt a nevetés.
– Igen, ő maga is elég félelmetes volt – bólintott Alanna.
– Remélem, nem bántott az a vadállat – emelkedett fel az asztal
mellől Taidhg, mintha azt fontolgatná, ha unokatestvére válasza igenlő
lesz, a viking után megy, s móresre tanítja.
A lány megrázta a fejét, s hirtelenharagú unokafivérére mosolygott.
– Nem. Valójában én voltam az, aki kárt tettem benne – vallotta be, s
nemhogy büszkének nem érezte magát, hanem egyenesen szégyenkezett
miatta. – Először a karsebét téptem fel a brosstűmmel, aztán eltörtem a
lábujjait, végül megmérgeztem – rebegte.
Szavait döbbent csend követte, s Alanna tisztában volt vele, hogy
nem elsősorban az ámulat volt az, mely elnémította rokonait, hanem a
rémület. A kegyetlenség, a félelem hátborzongató gondolata, mely arra
kényszerített egy fiatal, gyönge nőt, hogy maga is barbár módjára
cselekedjen.
– Egy dologban mégis tévedsz, Alanna – jelentette ki hirtelen
másik unokabátyja, Suidhne. – Mindenki tudja, hogy a vikingeknek
nem hosszú a hajuk. Ugyanúgy rövidre nyírják, mint mi.
A lány megrázta a fejét. – Ennek a vikingnek a válláig ért a haja…
és ezt be is tudom bizonyítani – tette hozzá rejtélyes mosollyal az arcán.
Ahogy előhúzta övéből a fogazott kis tárgyat, néhányan
felemelkedtek ültő helyükből, s közelebb húzódtak, hogy jobban
szemügyre vehessék. – Fésűnek nevezik – magyarázta Alanna, s a feje
fölé emelte, hogy mindenki láthassa. – És így használják. – Gyorsan
lejjebb engedte a kis szerszámot, fésülködni kezdett, s a jelenlévők
legnagyobb ámulatára szélfútta, kócos haját pillanatok alatt rendezetté
varázsolta.
– Én már láttam ilyen… fésűt – legyintett Kyna.
– Hol? – kérdezte nővére hitetlenül.
– Igaz, az hosszabb és vékonyabb volt, mint ez, de akkor is ilyet
láttam. Egy északi törzsbeli asszony viselte a hajában – bizonygatta.
– Viselte? – kapcsolódott be a társalgásba egy öreg. – Nem húzta
végig úgy a fürtjein, mint ahogy Alanna mutatta?
Kyna bosszúsan nézett az okvetetlenkedőre. – Viselte, ha mondom.

88
Éppen ezért nem vettem magamnak. Szörnyű kényelmetlen lehet…
– Igen. A viking módszer sokkal jobb – jegyezte meg egy fiatal
lány. – Alanna, körbeadnád a fésűt, hogy mindannyian kipróbálhassuk?
Alanna habozott. Nem szívesen adta volna ki kezéből legféltettebb
kincsét, annak pedig még a gondolatától is elborzadt, hogy valamelyik
ifjonc esetleg eltöri.
– Majd Ciarda, Torra és én megfésülünk benneteket – mondta
végül, s biztató pillantásokat vetett unokanővéreire. Tudta, közönséges
körülmények között a lányok visszautasítanák kérését, de azt is érezte,
hogy mivel most tért vissza a legfantasztikusabb kalandból, melyet
valaha is hallottak, egy ideig sokkal segítőkészebbek lesznek, mint
általában. Így Ciarda kezébe nyomta a fésűt, aki előtt hamarosan egy
egész gyerekhad sorakozott fel.
– Szóval egy fehér harcos rabolt el, ugye? – érdeklődött Padraig
bácsi.
– Fehér? – ismételte Alanna értetlenül. Még soha nem hallotta ezt a
kifejezést.
– Fehér! Tudod… – hadonászott türelmetlenül az öreg. – Aki
igazán Thuléből való, s nem valahonnan keletről, mint a fekete hódítók.
Alannának fogalma sem volt róla, miről beszél az idős férfi.
– Persze hogy fehér harcos volt – válaszolt unokahúga helyett
Scully bácsi. – Már évek óta nem láttak egyetlen fekete harcost sem.
Különben sem tudott a lány beszélgetni fogvatartójával. A vikingek
teljesen más nyelven beszélnek, mint mi.
– Nos, ez a viking beszélt írül – vetette közbe Alanna. – Sokkal
jobban, mint hinnétek. Bizonyára az ír rabszolgáitól tanulta…
– Nem mesélt az országukról? – kérdezte Scully bácsi.
Alanna kutatni kezdett az emlékezetében. Olyan sok minden történt
vele az elmúlt néhány napban, hogy hirtelen úgy érezte, képtelen
visszaemlékezni arra, miről is beszélt fogvatartója.
– Ó… sokat mesélt a medvékről – szólalt meg hosszú másodpercek
múltán.
– Medvékről? – hüledezett Scully.
– Igen. A medvék nagy bundás vadállatok, melyek szabadon
kóborolnak Thuléban. Egyet még le is rajzolt nekem a viking a földre –

89
büszkélkedett. – Azt mondta, hatalmas mancsukkal először leterítik
áldozataikat, aztán félelmetes fogukkal marcangolják szét. Ezenkívül
négy lábon járnak, és sokkal hatalmasabbak, mint egy ember. És végül
azt is megemlítette, hogy a vikingek gyakran nevezik el fiaikat a
medvéről, hogy ha felnőnek, olyan erős és félelmetes harcosokká
váljanak, mint azok.
Scully hátradőlt a székében, s nagyot sóhajtott.
– Lehet, hogy éppen emiatt annyira kegyetlenek ezek az északi
barbárok – jegyezte meg Padraig bácsi.
– Ó, most jut eszembe! Arról is beszélt, hogy minden ír szolgáját
fel fogja szabadítani – tette hozzá Alanna boldogan.
Scully értetlenül vonta össze szemöldökét. – Miért tenne ilyet?
Ugyan ki rabolna szolgákat csak azért, hogy utána szabadon engedje
őket?
– Úgy tűnik, a vikingek – válaszolt a lány. – Storr szerint azért
folytatják ezt a gyakorlatot, mert úgy hiszik, a szolgák így
keményebben fognak dolgozni.
Scully megvakarta kopaszodó feje búbját. – Lehet – válaszolta –,
de el kell ismerned, egyáltalán nem ezt hallottuk az északi hódítókról.
Szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen barbár, vérszomjas nép, mint
a viking, ilyesmit cselekedne…
– Igen, bácsikám, de ennek ellenére ő mégis ezt mondta.
Scully védekezőn megrázta a fejét. – Ó, ebben nem kételkedem,
drága kislányom. Tulajdonképpen, mivel közülünk senki sem
találkozott vikingekkel, csak abból táplálkozhatunk, amit sokadkézből
hallunk róluk – folytatta békítően.
Alanna beharapta az ajkát. Nem akart pánikot kelteni a törzsben, de
maga is beismerte, most a legalkalmasabb az időpont arra, hogy
felhozza a problémát, mely azóta mardossa lelkét, mióta elszökött
fogvatartójától.
– Nos, bácsikám, attól tartok, hamarosan fájdalmas ismeretséget
köthetünk velük, ha… ha nem szervezzük meg azonnal a védelmünket.
A lány tisztában volt vele, bármilyen előkelő helyen is áll a
társadalmi ranglétrán, nem szólhat bele a férfiak . dolgába. S a harc
kétségkívül a férfiak dolga volt. Lelki ismerete mégsem engedte volna,

90
hogy hallgasson: elvégre az egész törzs biztonsága forog kockán.
Scully elvörösödött unokahúga szavai hallatán, de Alanna nem
tudta eldönteni, dühöt vagy kétségbeesést lát nagybátyja arcán. Egy
pillanatra lehunyta a szemét, s az Istenhez könyörgött, hogy segítsen
meggyőzni a férfit az igazáról. – Mert, drága bácsikám, a vikinget a
pataknál láttam meg először, nem egészen hárompercnyi lovaglóútra
innen, ahol most békésen üldögélünk. A patak habjában fürdött, mint
egy hatalmas, félelmetes vízi szörny… – Alanna hirtelen a szája elé
kapta a kezét, amikor rádöbbent arra, mit is mondott. – Ó, Istenem –
rebegte, s haja tövéig elvörösödött.
– Fürdött? – visszhangozta fenyegetőn Scully bácsi. – Azt
mondtad, fürdött?
– Nos, lehet, hogy csak belegázolt a vízbe. A bozótosban húzódtam
meg, így nem láthattam teljes egészében.
Scully dühöngeni kezdett. – A szabadban fürdött, hogy minden
lány rajta legeltesse a szemét? – üvöltötte, s öklével az asztalra csapott.
A férfit általában nehéz volt kihozni a sodrából, de mindenki tudta róla,
ha feldühödik, szinte lehetetlen lecsillapítani.
– Ne merészelj így kiabálni a lányra, Scully! – csattant fel Kyna. –
Nem az ő bűne, hogy a hódítók ilyen romlott eretnekek.
Scully mintha csak megérezte volna, hogy felesége végül meggyőzi
igazáról, mielőtt visszaült volna a helyérre, Alanna szemébe nézett, s a
lány ott látta tekintetében a nagy kérdést: megerőszakolt az a vadember,
kicsikém? Egy viking fattyút hordasz a szíved alatt?
A bölcs, átható szempár az orvostudor alaposságával fürkészte az
igazat, a látható s láthatatlan bizonyítékokat. S bár Alanna tudta,
nagybátyja úgysem fog felvetni egy ilyen kényes kérdést rokonai
jelenlétében, válaszképpen megrázta a fejét.
– A lánynak igaza van – szólt Padraig bácsi. – Őröket kell
állítanunk az erőd falaira, s fel kell készülnünk egy esetleges támadásra.
Scully lassan az apjára fordította tekintetét. – Igen, minél hamarabb
– mondta halkan.
Alanna újra lehunyta a szemét, s hálát rebegett az Istennek. Most
már tudta, elrablása, minden szenvedése nem volt hiábavaló, mert a
legszentebb célt, népe megmentését szolgálta.

91
 A következő percekben ismét előkerült a viking térkép. A törzs
vénjei Scully köré gyűltek, s parázs vitába kezdtek a helyrajz
értelmezéséről. Kyna azonban, Alanna megkönnyebbülésére, hamar
véget vetett a törzsi összejövetelnek: Alanna fáradtságára hivatkozva
megkérte a jelenlévőket, hogy távozzanak.
Ciarda és Torra kísérték unokatestvérüket a ház belső szobájába,
hamar megvetették ágyukat, s lefeküdtek.
– Ne feledjétek, Alannának pihenésre van szüksége –
figyelmeztette lányait Kyna. – Nem azért küldtem el a többieket, hogy
most ti zaklassátok az ostoba kérdéseitekkel.
– A szavunkat adjuk, anya – fogadkozott Ciarda –, hogy csendben
maradunk.
Kyna fáradtan legyintett. – Lárifári! Gyorsan fújjátok el a lámpást,
és egy pisszenést se halljak, amikor visszajövök!
A három lány elválaszthatatlan barátnő volt mindig is, s ezt Kyna is
jól tudta. Mint ahogy azt is, hogy hiábavaló lenne bármilyen tiltás vagy
fenyegetés: lányai a legkeményebb büntetést is megkockáztatnák azért,
hogy az elsők legyenek, akikkel Alanna négyszemközt beszél.
A következő percek Alannát kislánykorára emlékeztették. Ciarda a
szájára tapasztotta tenyerét, hogy visszafojtsa nevetését, ahogy anyja
elsietett. Torra pedig felült ágyán, kibontotta derékig érő éjfekete haját,
s fésülködni kezdett.
– Mindent el kell mondanod – kezdte Ciarda, miután
megbizonyosodott felőle, hogy Kyna már nem hallhatja őket.
– Igen. Mindent – sürgette izgatottan Torra. Alanna beharapta az
ajkát, s színlelt ártatlansággal hangjában kérdezett vissza. – Mindent
miről?
– Hát a fürdőző vikingről, te álnok! Mindent, amit láttál – mondta
felháborodottan Ciarda.
– Igen – csatlakozott húgához Torra. – Istenem, ilyen szőke, kék
szemű férfi csakis gyönyörű lehet – sóhajtott.
Alanna gondolkodott néhány pillanatig, aztán bólintott. Minden
rossz élménye ellenére be kellett vallania, hogy viking elrablója
kétségkívül a legszebb férfi, akit valaha is látott.
Unokatestvére néma válaszára a lány hátrahanyatlott, s egy

92
szenvedélyes sóhaj kíséretében a szívére tette a kezét, mintha Ámor
nyila sebezte volna meg. – Hitemre, s Istenemre, félek megkérdezni,
hogy az a viking… meztelenül fürdött?
– Igen – vallotta be Alanna. – De erről egy szót se senkinek!
Magatok is láthattátok Scully bácsi dühét.
– Tőből tépjék ki a nyelvünket, ha beszélünk – esküdözött Ciarda. –
Ne kínozz hát tovább minket konok hallgatásoddal!
Alanna beleegyezőn sóhajtott. – Rendben van. Nos, a vikingnek
hatalmas, széles válla volt, és gyönyörű, izmos mellkasa…
– Igen, és? – kérdezte Torra néhány másodpercnyi csönd után.
– A többiről nem szólhatok. És ha tisztelitek az egyház tanítását, ti
se kérdezősködjetek – mondta csípősen.
Jó előre kitervelt lépése ellenére Ciarda azonnal lecsapott Alanna
válaszára. – Ezek szerint láttad a bűnös testrészeit is?
– Igen… de azonnal elkaptam róla a tekintetemet – tiltakozott a
füle tövéig elvörösödött lány, s végül maga is belátta, hogy nem
foszthatja meg legkedvesebb barátait a bizalmától.
– Rendben van. Mindent elmondok, de meg kell esküdnötök, hogy
soha, senkinek nem mondjátok el.
A lányok egyetlen pillanatig sem haboztak, s Jézus sebeire
esküdtek meg, hogy hallgatnak, mint a sír.
Várakozás feszültsége töltötte meg a kis szobát, s Alanna hálát
adott az éjszaka jótékony sötétjének, mely eltakarta szégyenkező arcát.
– Nos, mit láttál? – sürgette Torra türelmetlenül. – Az a bizonyos
dolog, amire kíváncsiak vagytok… nos, azt hiszem, változtatja az
alakját.
Ciarda Alannához hajolt. – Hogy lehet ez? – kérdezte, s a szíve
majd kiugrott a helyéről.
– Az Isten szerelmére, csendesebben! – suttogott figyelmeztetőn
Torra.
– Fogalmam sincs. Egyszerűen így van, és kész! – makacskodott
Alanna. – Amikor a viking a patakban fürdött, az a valami ott a lába
között egészen picinek és puhának tűnt, de később, amikor a férfi
mellém feküdt, hosszú és kemény volt.
Ciarda rémülten kapta szájához a kezét, s hátrahúzódott

93
unokatestvérétől. Vele ellentétben nővére csak most pattant fel az
ágyában. – Az Isten szerelmére, Alanna! Mit tett veled az az eretnek,
hogy ilyen nyíltan mersz beszélni erről a bűnös dologról?
A lány felháborodottan vágott vissza. – Ti akartátok, hogy
beszéljek!
– Szűz Anyám, Alanna, csak nem feküdtél le vele? – kérdezte
Ciarda kétségbeesetten.
– Nem. Nem úgy, ahogy ti gondoljátok. Egyszerűen mellém feküdt,
talán mert fázott. De semmi több nem történt. Esküszöm – jelentette ki
magabiztosan.
– Semmi? – ragadta meg a karját Ciarda.
– Semmi… attól eltekintve, hogy megcsókolta a nyakamat – nyögte
ki végül Alanna.
– Mit csókolt meg? – értetlenkedett Torra.
– A nyakamat. Süket vagy? – bosszankodott a lány.
– Miért..? Miért tett volna ilyesmit? – kíváncsiskodott tovább
Torra.
Alanna megvonta a vállát. – Azt hiszem, álmodott. Valaki másról.
Biztos vagyok benne, hogy a csókjait nem nekem szánta.
Torra álmélkodva rázta meg a fejét.
– Két egész napot töltöttél egy félelmetes hírű vikinggel, s az nem
tett egyebet, mint a nyakadat csókolgatta. Szinte hihetetlen… – jegyezte
meg Ciarda.
– Talán azért, drága nővérem, mert mindaz, amit róluk hallottunk,
csak mese. De az biztos, hogy amit én tapasztaltam, az valóság volt.
Ciarda biztatón vállon veregette unokatestvérét. – Ó, ebben nem
kételkedem. De mindez túl sok ahhoz, hogy felfoghassuk. Gondolj csak
bele! Elrabolt egy viking, és ahelyett, hogy megerőszakolt és
meggyilkolt volna, ahogy azt mindig is hallottuk az északi harcosokról,
ő egyszerűen csak csókolgat, és neked adja a fésűjét.
– Nem adta nekem – tiltakozott Alanna. – Mindössze rám bízta az
őrzését.
– Miért? – érdeklődött Torra csodálkozón.
– Mert megkértem rá.
– És igent mondott? Egyszerűen beleegyezett?

94
 Alanna bólintott.
– Hmm – töprengett Ciarda. – És milyen érzés volt, amikor a
nyakadat csókolgatta?
A lány nem sokáig fontolgatta a választ. A viking puha érintésének
puszta emlékétől is forró hullám öntötte el a testét. – Mit gondolsz? –
kérdezett vissza ravaszul.
– Nos, a körülményektől eltekintve, azt hiszem, igazán kellemes
lehetett – kuncogott.
Alanna elmosolyodott. – Igen. Nagyon-nagyon kellemes volt. Azt
hiszem, ha férjhez megyek, minden éjszaka erre fogom kérni a
hitvesemet! – sóhajtott.
Torra a ragadós agyagpadlóra nyomta tenyerét, Ciarda pedig némán
feküdt az ágyában, és a plafont bámulta. Alanna hamar felismerte, hogy
unokatestvérei a hallottakat próbálják megemészteni.
– Szóval nem is gyűlölted igazán ezt a vikinget… ezt a Storrt? –
törte meg a csendet Torra.
– Dehogynem! Hisz leütötte Faolant, s engem is, hogy aztán
összekötözzön, s akaratom ellenére magával hurcoljon. Természetesen
gyűlölöm.
– Hát persze – válaszolták egyszerre a lányok.
– De lásd be, sokkal rosszabb is lehetett volna – jegyezte meg
Torra. – A szavaidból ítélve nekem egész civilizáltnak tűnik ez a férfi…
– Igen… bizonyos tekintetben tényleg az is volt – értett egyet
Alanna.
– Kár, hogy meg kellett mérgezned. Úgy értem, talán nem is akart
megölni – rebegte Ciarda, s Alanna szívébe tőrként hasított a fájdalom.
Furcsamód sokkal jobban sajnálta a vikinget most, mint amikor két
nappal ezelőtt magára hagyta.
– Ugyan már, Ciarda, ne beszélj bolondságokat! – intette le húgát
Torra. – Ha nem mérgezte volna meg, hogyan szökhetett volna haza, te
nagyokos?
– Sosem fogom megérteni – sóhajtott Ciarda – hogyan voltál képes
megőrizni a józan eszedet egy ilyen csinos férfi társaságában?
Alanna hirtelen rádöbbent, hogy megpróbáltatása négy napja alatt
milyen messze került unokatestvéreitől. Valójában generációkkal

95
idősebbnek érezte magát a két lánynál, akik az egész szörnyűségben
nem látnak mást, mint szenvedélyes, romantikus leányálom szőtte
kalandot. De hogyan magyarázza el nekik, milyen rémisztő volt egyedül
szembenézni a lehetőséggel, hogy bármelyik pillanatban
megerőszakolhatják, megölhetik vagy örök rabszolgaságba hurcolják?
Másrészről tagadhatatlanul igaz, hogy fogvatartója a
körülményekhez képest jól bánt vele, hisz gondoskodott ételéről –
italáról, s ahelyett, hogy a ló után kötve kimerítő futásra kényszerítette
volna, maga mellé ültette a nyeregbe.
Minden érvet és ellenérvet tekintetbe véve Alanna abban
reménykedett, hogy egy szép napon – miután az idő varázslatos ujjai
begyógyítják a lelkében tátongó mély sebet – majd ő is úgy tud
gondolni viking elrablójára, mint unokatestvérei. Talán szörnyű
bűntudatától is sikerül megszabadulnia, melytől még mindig szenved,
akárhányszor eltöpreng azon, a férfinak vajon sikerült-e túlélnie a
mérgezést, és épségben hazaérnie övéihez…
Jelen pillanatban azonban mindez túl fájdalmas, túl eleven, így
inkább azon kell törnie a fejét, hogyan is vegye rá a törzsbeli férfiakat
arra, hogy többet tegyenek a falu védelméért, mint hogy őrszemeket
állítanak. Hiszen bármilyen biztonságosak is az erőd falai a
marhatolvajok és a ragadozók ellenében, egy koncentrált viking
támadásnak aligha tudná útját állni.

96
 KILENCEDIK FEJEZET

Gunther a viking tábort övező hatalmas tengerparti sziklák

egyikéről figyelte bátyja közeledését. Dühös volt. Már éppen
reménykedni kezdett, hogy Storr soha nem tér vissza, amikor
megpillantotta a távolban egy ismeretlen ír lovon.
Összeszorított fogain keresztül káromkodásfoszlányok szivárogtak
elő. Újra a lovasra pillantott. Talán mégsem Storr az? Talán mégis egy
idegen vágtat a titkos táborhely felé?
Nem. Biztos, hogy ő az. Ezen a vidéken, ahol sötét hajú népek
élnek, képtelenség eltéveszteni bátyja aranyszőke hajkoronáját. És
persze ott van mellette az az átkozott dög, Bjorn is, aki jó néhányszor
megharapta már az elmúlt néhány év során.
A pokolba Bjornnal! Ha most gyorsan cselekedne, és átdobná Storr
testén a dárdáját, meggyőzhetné a többieket arról, hogy nem ismerte fel
bátyját a gyorsan közeledő lovasban…
Gunther előhúzta lándzsáját, s célpontjára irányította. Izmai
megfeszültek, ahogy dobásra készen válla fölé emelte a halálos
fegyvert. Ebben a pillanatban Storr szolgálója, Leif, aki a szomszédos
sziklafal tetején ücsörgött naphosszat az urát várva, kiáltozni kezdett.
Olyan hangosan, hogy Gunthernek rá kellett döbbennie, a bátyja elleni
gyilkos merénylet terve ismét füstbe ment.
Dühében a földhöz vágta dárdáját, és lebukdácsolt a szirtről, hogy
értesítse nevelőapját, Sigurdot az események kedvezőtlen alakulásáról.
Arról, hogy bár három napot késett, Storr nem halt meg felderítőútján,
hanem visszatért sértetlenül, lopott dicsősége teljes fényében…
Amikor meghallotta hű embere, Leif üdvözlő kiáltásait, Storr kelet
felé folytatta tovább útját. Áldott legyen Odin – gondolta –, hogy annyi
megpróbáltatás után újra viking szót hallhat.
A hazatérés fölött érzett öröme hamar szertefoszlott, amikor eszébe
jutott, mi vár rá a táborban. Nyilvánvalóan mindenki kíváncsi lesz rá,
hová tűnt a lova s szinte minden holmija. Az az átkozott boszorkány

97
ráadásul még a térképet is ellopta, amiért pedig hosszú és veszélyes
felderítő utat tett meg. Első dolga éppen ezért az lesz, hogy keressen
egy darab pergament, és újra lerajzoljon mindent, amire még egyáltalán
emlékszik.
A titkos déli átjárón keresztül fog a táborba lopakodni – határozott
hirtelen, s intett Leifnek, hogy hagyja abba az ordibálást.
Leif megértette ura kézmozdulatát, s azonnal elhallgatott, aztán
gyorsan lemászott a szikláról. Bjorn új erőre kapva rohant régi
barátjához. Storr nem tudta visszafojtani mosolyát, ahogy a behemót
állat mellső tappancsait vállára téve boldogan nyalogatni kezdte Leif
arcát.
– Mi történt, jó uram? – kérdezte Leif aggódva, miután végre
sikerült Bjorn öleléséből kibontakoznia. – Miért parancsoltál csendet?
Talán ellenséges íjászok üldöznek?
Storr tovább mosolygott. Leif testalkatra kiköpött olyan volt, mint
ő – ezt nyilvánvalóan viking nemzőjétől, saját apjától örökölte. Sötét
haja és bőre azonban ír származásáról tanúskodott. Édesanyja, aki a
maga idejében a legszebb volt az ír rabnők között, a néhai törzsfőnök
ágyasaként tartotta, s az ő szerelmük gyümölcseként jött világra Leif. A
fiúnak azonban soha nem jutott eszébe, hogy atyai jussát követelje.
Boldogan szolgálta Storrt, aki nemcsak parancsolója, hanem a legjobb
barátja is volt egyben. És bár nem viking szokás hangot adni az ilyen
érzelgősségnek, a fiatal törzsfőnök is inkább öccsének tekintette
hűséges szabadosát, mint szolgájának.
– Nem. Mindössze arról van szó, hogy nem szeretném, ha Sigurd
idejekorán értesülne az érkezésemről.
– Értem – válaszolt Leif, s a paripához lépett, hogy lesegítse urát a
nyeregből.
– Nem. Az lesz a legjobb, ha lóháton teszem meg az utat a sátramig
– hárította el szolgája segítségét. Még mindig szörnyen sajgott a lába, s
tudta, nem engedheti meg magának, hogy a gonosz, irigy Sigurd
gyengének lássa. Ugyanakkor szolgáinak és harcosainak is tartozik
annyival, hogy legyőzhetetlennek mutatkozzon, mint mindig. – Látod
azokat a hatalmas szirteket ott, keletre? Azokat megkerüljük, s onnan
egyenesen a sátramhoz megyünk.

98
 – Ahogy parancsolod, uram – válaszolt Leif, s megragadta a
kantárszárat.
Kínos, feszült csend telepedett közéjük, ahogy áthaladtak a dimbes-
dombos tengerparti fövenyen.
Storr tudta, Leif már ég a vágytól, hogy hallhassa a felderítőút
minden apró részletét, a nagy kalandokat, melyből neki – éppen az ő
parancsának engedelmeskedve – ki kellett maradnia. Mindezek ellenére
még barátjának sem számolhat be csúfos vereségéről, bár sejtette, Leif
figyelmét úgysem kerülte el, hogy egy teljesen idegen lovon,
gyakorlatilag minden holmiját hátrahagyva tért vissza. Bizonyára azt
hiszi, felséges urát valahol megtámadták és kirabolták túlságosan
hosszúra nyúlt távolléte során.
Az igazságnak akkor is titokban kell maradnia – hogy a sátra felé
fordultak. Senki, még legbizalmasabb kísérője sem tudhat a lánnyal
való megalázó találkozásáról. Lett volna bár férfi! Hatalmas, erőtől
duzzadó, mint ő maga. Akkor nyugodt lélekkel megvallhatná, hogy
legyőzték. De így, hogy boszorkányos csalafintaságával egy alig
ötvenkilós kislány fektette két vállra, ezt nem teheti meg. Még akkor
sem, ha a bestia azóta buzgón figyelmezteti népét a vikingek közelgő
támadására.
Majd valahogy szerét ejti, hogy a hadjárat során eltérítse honfitársai
figyelmét Alanna felfegyverkezett törzséről.
Miután valamelyest felépült a mérgezés okozta kábulatából, Storr
hosszú ideig fontolgatta, hogy Alanna után megy, és megöli. Végül
mégis úgy döntött, futni hagyja szökevényét. Hisz már így is három nap
késésben volt visszatérése előre megbeszélt időpontjához képest.
Emellett pedig egyre inkább úgy érezte, hogy az, akit ennyi bátorsággal
és ravaszsággal áldottak meg az istenek, megérdemli a szabadságát.
Kétségtelen, hogy ő volt bolond, amikor hitt a gyermeki
ártatlansággal csillogó szempárnak, s alábecsülte foglya képességeit. A
hollóhoz hasonlóan, mely jövetelét jelezte, Alanna is túlságosan vad és
okos volt ahhoz, hogy beletörődjön rabságába. Storr most már tudta,
hogy vagy meg kellett volna ölnie a lányt rögtön azután, hogy a
brosstűjével megtámadta, vagy szabadon engednie, és bíznia
hallgatásában.

99
 Kétségtelen, hogy Alanna Írföld legravaszabb rókája egy butácska
fehérnép álcájába öltözve. És valószínűleg az volt a szándéka, hogy
megölje. Az, hogy ez mégsem sikerült, csakis az ő emberfölötti
akaraterején múlott.
Storr most már biztos volt abban, hogy a lány küldetésének az volt
a célja, hogy elvezesse őt a régen áhított megváltó halál küszöbére, és
rádöbbentse arra, mivel tartozik még törzsének és őseinek. Mert ahogy
az ősi viking mondás is tartja, minden halandó e világon a hírnevet
kivéve, melyet az ember maga után hagy.
A hosszú bandukolás után végre odaértek a sátorhoz. Storr úgy
tervezte, észrevétlenül besurran, de legnagyobb rémületére néhány
közelben szorgoskodó rabszolga meglátta, s hangos örömujjongások
közepette odarohant, hogy földre borulva üdvözölje halottnak hitt urát.
– Ezer mennykő és pokol! – horkant fel. – Leif, állítsd fel őket!
Állítsd fel és zavard őket vissza a munkájukhoz, mielőtt felvernék az
egész tábort!
A fiatal szabados azonnal magára öltötte legzordabb,
legfenyegetőbb arckifejezését, így elég volt csak félig kihúznia kardját,
s az engedetlen szolgák úgy rebbentek szét, mint a megriasztott
galambcsapat.
– Bocsáss meg, jó uram! – rebegte Leif. – Már legalább százszor
elmondtam nekik, hogy a talpnyalás nem viking szokás. De attól tartok,
sokat kell még tanulniuk.
Storr bosszankodva ingatta meg a fejét. – Úgy hiszem, ezek a
szerencsétlen ördögök annyira félnek Sigurd kegyetlenkedéseitől, hogy
azt hiszik, szeretnek engem – mondta, aztán intett Leifnek, hogy kísérje
a sátrába.
Az ő sátra. Az egyetlen luxus, amit megengedett magának, mióta
törzsfőnök lett. Írföld kellemes éghajlata alatt akár a szabadban is
alhatott volna – mint ifjúkorában. Valójában Sigurd miatt szerezte be
magának a sátrat, mert úgy gondolta, harcosai erkölcsének használ vele,
ha nem engedi, hogy a vén gazember túltegyen rajta. De most, amikor
egyetlen lépést sem tudott tenni anélkül, hogy el ne árulja az úton
szerzett sebesüléseit, hálát adott Odinnak tábori szállása csendes
magányáért.

100
 Csak akkor döbbent meg, amikor a sátorba lépve vezérei és rokonai
népes gyülekezetét pillantotta meg. Mielőtt azonban bármelyikőjük is
megszólalhatott volna, Storr fáradságára hivatkozva elküldte őket. Így
is hosszú percekbe telt, mire végre egyedül maradhatott szabadosával.
– Állíts két alabárdost a bejárathoz! Senki ne zavarjon! –
parancsolta, s amint Leif elment, a legközelebbi ruhásládájához
bicegett, hogy leüljön, míg szabadosa vissza nem tér.
– Parancsolsz még valamit, uram? – érdeklődött a fiatal szolga,
ahogy újra belépett.
– Ja – bólintott Storr. – Hozz nekem tollat, pergament és tintát!
Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor szolgája végre kiviharzott a
sátorból. Leszállt a ládáról, felnyitotta a tetejét, s kivette belőle
legféltettebb kincsét, egy teli tömlő mézsört, melyet éppen ilyen
alkalmakra tartogatott. Testi és lelki fájdalmai az utóbbi napokban
szinte elviselhetetlen erővel fojtogatták. De Odinnak s e nemes nedűnek
legyen hála, nem kell többé szenvednie. Újra leült hát, s inni kezdett.
Csak amikor leengedte a tömlőt, vette észre, hogy nincs egyedül. Leif
állt az ajtóban karba tett kézzel, kérdőn, várakozón…
– A törött lábad vagy a feltépett karsebed miatt iszol, uram? –
kérdezte halkan.
Storr úgy nézett szabadosára, mintha nem tudná, miről beszél, de
Leif rezzenéstelen tekintete arról árulkodott, hogy a játszma végéhez
közeledik.
– Amikor lesegítettelek a lóról, és bekísértelek, a tenyerem véres
lett a köpenyedtől – magyarázta, még mindig választ várva.
– Megszomjaztam. Ennyi az egész – mordult fel Storr. – Kutya
bajom. Menj hát, és tedd, amire kértelek!
– Ja. Már elküldettem a nagybátyád sátrába pergamenért –
sóhajtotta Leif, és odalépett urához, hogy megvizsgálja a karját.
Storr elvörösödött. Tisztában volt vele, hogy vérzik, amióta Alanna
felszakította nyílsebét, de azt észre sem vette, hogy a kiszivárgó
testnedv átáztatta ruháját. Úgy érezte magát, mint azon a réges-régi
napon, mikor törött karral ment haza, miután Freyjáért verekedett. Most
is ugyanaz az azúrkék szempár, apja kérdő-vádló tekintete meredt rá
szigorún, mint akkor.

101
 – Úgy emlékszem, elég biztosan összevarrtam a sebedet – jegyezte
meg Leif.
– Ja. Így van.
– Mi történt hát, hogy újra felnyílt?
– Ez… hosszú történet, barátom. Olyan hosszú, hogy be sem
tudnám fejezni Sigurd érkezéséig. A vén Kígyószemű biztos, hogy látni
akarja a felderített terület térképét, hát ezért hozattál pergament… hogy
megrajzold a térképet – következtetett Leif. Storr bólintott.
– Ez esetben most azonnal meg kell néznem a karod, uram –
jelentette ki Leif ellentmondást nem tűrő hangon, Storr elé húzott egy
durva asztalt, aztán egy másik ládához ment, elővette a seb kezeléséhez
szükséges eszközöket, és sorban az asztalra pakolta.
– A tinta és a pergamen! – tiltakozott Storr. – Bármelyik
pillanatban hozhatják…
– Nem. Megparancsoltam az őröknek, hogy kiáltsanak, ha valaki
közeledik… Uram, ez szörnyen begennyesedett – tette hozzá, ahogy
tovább vizsgálta Storr sebét. Az ollóért nyúlt, s habozás nélkül levágta
az alvadt vértől megkeményedett ingujjat. – Nem érezted benne a
feszítő nedvet? – kérdezte hitetlenkedve. – Úgy tűnik, mintha mérgezett
fegyvert döftek volna bele.
Storr behunyta a szemét fájdalmában, s felszisszent, amikor Leif
óvatosan kitépte a sebszéleken maradt cérnát. Csak akkor enyhült
fájdalma, amikor szabadosa néhány finom, de határozott nyomással
kifakasztotta a fertőzött sebet, s a genny kiömlött a feltépett húsból.
– Tényleg egy mérgezett fegyver volt – válaszolt keserű nevetéssel.
Igen. Leifnek tökéletesen igaza van. Karsebe valóban mérgezés
következtében fertőződött el. Csakhogy a méreg nem a húsán, hanem a
száján keresztül jutott a szervezetébe. Ó, az átkozott boszorkány! –
káromkodott magában. Nem elég, hogy csúnyán rászedte, még most,
két-három napi távolságra tőle is képes fájdalmat okozni. – Ezek az írek
valóságos méregkeverők!
– Ó, uram, mondd el, hol találom, aki ezt tette veled, és Odinra
esküszöm, ízekre szedem azt a gazfickót! – sziszegte Leif összeszorított
fogai között, és hozzáfogott, hogy újra összevarrja a sebet.
Storr remegő kézzel emelte szájához a tömlőt. – Nem – válaszolta

102
–, mert apám sírjára esküszöm, nem halandó férfi volt, aki
megtámadott!
Most legalább nem hazudott – gondolta megkönnyebbülten, s
nagyot húzott a mézsörből.
Mire az öreg Sigurd herceg – Kígyószemű Sigurd – magához
hívatta, Storr megfürdött, átöltözött, és emlékezetből megrajzolta a
térképet. Esze ágában sem volt azonban átmenni a törzsfőnök
szállására, tudván tudva, bicegése azonnal felhívná riválisa figyelmét
sebesülésére. Így végül visszaküldte Leifet az üzenettel, amennyiben a
„jó herceg" kíváncsi arra, mit sikerült megtudnia felderítőútja során,
tisztelje meg sátrát személyével.
Ahogy azt Storr remélte, a mogorva öreg viking eleget tett
kérésének. Sőt magával hozta tanácsadóit, hadvezéreit, rokonait, arra
kényszerítve ezzel vendéglátóját, hogy ő is összehívja harcosait a
gyűlésre.
Sátra így perceken belül olyan zsúfolt lett, mint otthona nagyterme
ünnepségek idején.
Leif, aki most már tudta, hogy ura leplezni akarja testi gyengeségét,
maga vállalkozott a harcosok összegyűjtésére, így Storrnak mozdulnia
sem kellett az asztal mellől, melyen a sietősen pergamenre vetett térkép
feküdt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Storr szörnyen szédült, s a
megivott mézsör ellenére még mindig fájdalmai voltak. Mindazonáltal
tisztában volt vele, valahogy meg kell győznie Sigurdot arról, hogy a
helyrajz, mely előttük fekszik, az a térkép, melyet felderítőútja során
készített, s hogy feltüntetett rajta minden lehetséges célpontot.
Ahogy Sigurd és emberei az asztal fölé hajoltak, hogy közelebbről
tanulmányozzák a térképet, Storr öccsére pillantott. Amióta a szigetre
érkeztek, szinte nem is látta fivérét. Az elmúlt néhány évben pedig
Gunther inkább nevelőapja, Sigurd mellett tartózkodott, mint saját
családja körében. Így nem is lepődhet meg azon, hogy fivérét most
teljesen idegennek találja.
Gunther ugyanolyan szőke volt, mint ő, gyerekkorukban gyakran
tévesztették össze őket emiatt. De ahogy teltek-múltak az évek, Storr
megerősödött, és hatalmassá nőtt, míg öccse vékonydongájú maradt. S

103
miután oly hosszú évekig nevelkedett a szomszédos törzsfőnök
udvarában, senki nem tudta, hogy alkati gyengesége anyja vérvonalának
– melyet nyilvánvalóan örökölt – vagy az álnok Sigurd mérgeinek
köszönhető. Az biztos, hogy az egymás gyerekeinek nevelésére
folytatott, törzsközi, ősi gyakorlat nemcsak hogy eredeti célját, a
szövetség erősítését nem szolgálta, de egyenesen ellenségeskedést
szított a két szomszédos hercegség között. S ennek az lett a szomorú
következménye, hogy Gunther soha nem tért vissza családjához, s az
egyetlen parancs, melyért életét adta volna, az álnok Sigurd szava volt.
Sigurd és Storr néhai apja, Ivar, gyakorlatilag csak a közösen
vezetett hadjáratok alkalmával találkoztak. Amennyire Storr vissza
tudott emlékezni, apja és nagybátyja mindig is viszálykodtak
egymással, s ez a széthúzás olyan mély éket vert a két család közé, hogy
azon már semmiféle „gyermekcsere” nem segíthetett.
Bár Ivar a tisztesség határain belül mindent megtett, hogy
megnyerje magának Sigurd másodszülött fiát, Rutlandot, a fiú minden
csábításnak ellenállt. Nem úgy saját fia, Gunther, aki csakhamar
teljesen nagybátyja befolyása alá került…
Sigurdnak mindezzel az volt a célja, hogy megkaparintsa bátyja
hatalmas, virágzó birtokát. Ezért is győzte meg Gunthert arról, hogy ő
Ivar törvényes örököse. S ez volt a két fivér közt húzódó ellentét
forrása…
Gunther talán megérezte, hogy bátyja fürkészi az arcát, felemelte
fejét, s az ifjú törzsfőnök szemébe nézett.
Storr rezzenéstelenül állta fivére tekintetét, s hirtelen minden
elfojtott kétségbeesése feltolult lelkében. A fivérem vagy. A testvérem.
Hogyan lehet az, hogy mégis ennyire idegenek vagyunk egymásnak?
Ellenségek. Miért áhítozol arra, ami jog szerint az enyém? Hát nem
látod, hogy nem vagy más, mint Sigurd kapzsi játékának eszköze?
Mielőtt Storr bármit is ki tudott volna olvasni öccse szeméből,
Gunther újra magára öltötte acélos, örökké vádló arckifejezését, s a
térkép fölé hajolt.
Gunther bátyját hibáztatta apjuk, Ivar haláláért, és semmi sem
győzhette meg ennek ellenkezőjéről. Sigurd mételye olyan mélyen
beleivódott lelkébe, hogy kész lett volna bármikor megölni Storrt, és

104
helyébe lépni a törzsfőnökségben.
Bármilyen óriási is volt a hercegség területe, ahhoz kicsiny volt,
hogy mindhárom hercegnek elegendő jusson belőle. Storr mindig is
tudta, hogy legidősebb fiúként ő fogja örökölni apja birtokát és címét,
és sejtette, hogy fivérei talán háborogni fognak eme ősi rend ellen. De
azt soha nem hitte volna, hogy saját testvére válik legfenyegetőbb,
leghalálosabb ellenségévé.
Gyermekkorukban Gunther és ő elválaszthatatlanok voltak. S
mikor ifjúvá serdültek, lelküket, akaratukat egyetlen cél vezérelte, a
család nevének, birtokainak, hatalmának fenntartása. Szívüket az
összetartozás kapcsolta össze, a tudat, hogy ugyanaz a vér csörgedezik
ereikben…
Most azonban a Gunther tenyerén húzódó vágás arról tanúskodik,
hogy öccse minderről megfeledkezett, s testvériséget fogadott Sigurd
gyermekeinek, Ericnek és Rutlandnak… Az ellenségnek…
– Gunther szerint a ló, melyen visszatértél, nem az, melyen
elhagytad a tábort – szólalt meg Sigurd, félbeszakítva Storr keserű
gondolatait. – Azt mondta, a nyerged és a táskád sem hoztad vissza…
Olyan feszült csend ereszkedett a sátorra, hogy a légy zümmögését
is meg lehetett hallani. Storr érezte, hogy minden szem rászegeződik. A
kérdés, a vád a levegőben lógott, s a harcosok választ vártak.
– Egy este hatalmas vihar kerekedett, s a közelben lecsapó villám
megugrasztotta a paripámat, Sigurd, mielőtt kiköthettem volna.
Mindenem odaveszett – hazudta Storr, s maga is elámult azon, hogy
kimerültsége s fájdalmai ellenére milyen gyorsan vág az esze.
Sigurd arca megrándult egy pillanatra, amikor Storr, nyilvánvalóan
szándékosan, nem ejtette ki címét a neve után. De végül is ő volt az
egyetlen az összegyűltek között, aki elég magas rangú volt ahhoz, hogy
megengedje magának ezt a pimaszságot.
– Úgy tűnik, nem törted be kellőképpen azt az ír lovat – kritizálta
Gunther leplezetlen gúnnyal a hangjában.
– Igen, sajnos, így van – válaszolt Storr.
– Mondd csak, herceg, senki sem látott meg a felderítés alatt?
Biztos vagy benne? – kérdezte a vén Kígyószemű.
Storr a törzsfőnök szemébe nézett. – Legalább annyi emberem

105
indul a tervezett hadjáratra, mint neked. Eszem ágában sincs kockára
tenni az életüket!
Sigurd fenyegető pillantásokat lövellt ifjú honfitársára. Hosszú
másodpercekig néztek egymással farkasszemet. A levegő olyannyira
megtelt feszültséggel, hogy Storr tudta, elegendő lenne egyetlen szikra,
egyetlen rossz szó, s egymás torkának esnének.
Az öreg herceg szerencsére újra a térkép fölé hajolt, és a part
mentén húzódó legészakibb településre mutatott. – Ez lenne tehát az
első hely, melyet megtámadunk, Ivar fia?
Storr bólintott, s bár bosszankodott a lekicsinylő jelzőn, esze
ágában sem volt szóvá tenni, hisz egyetlen vágya volt már csupán:
megszabadulni kellemetlen vendégeitől. – Ja. Egy kolostor az,
megtömve arannyal és ezüsttel.
Természetesen ez nem volt igaz. Az első település, melyet ki kellett
volna fosztaniuk, Alanna törzsének erődje lett volna, melyet viszont
nem rajzolt be a térképbe. A vén róka gyanút is fogott a kis öböl láttán.
Nem akarta elhinni, hogy egy olyan kedvező fekvésű helyen ne lenne
település.
Storr azonban állhatatosan tagadott, s váltig állította, nincs ott
egyéb hatalmas szikláknál s kietlen pusztaságnál.
Sigurd és emberei a szó szoros értelmében ki voltak éhezve a
portyázásra: élelmiszer- s italkészleteik már kifogyóban voltak. Éppen
ezért Alannáék erődje lett volna a legideálisabb célpont, hisz ahogy
arról Storr a saját szemével is meggyőződhetett, hatalmas csordájuk s
bőségesen termő szőlőskertjeik vannak. Ennek ellenére valahogy el kell
terelnie őket onnan. Meg kell győznie őket arról, hogy délen gazdagabb
zsákmányra lelhetnek. Bár Sigurd ellenségeskedését figyelembe véve ez
egyáltalán nem lesz könnyű feladat.

106
 TIZEDIK FEJEZET

A hazatérését követő napokban gyakorlatilag a törzs minden tagja

felkereste Alannát, s feltette a maga külön kérdéseit a vikingről s arról,
mit tanult tőle. Esténként Alanna mesélt a tűz körül ülőknek, s Alanna
volt az, akivel szinte mindenki kereste a személyes beszélgetés
lehetőségét. Eleinte boldog is volt, hisz régi vágya, hogy a törzs
figyelmének középpontjába kerüljön, beteljesedett. Később azonban,
amikor már nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsák meg,
rá kellett döbbennie, a népszerűség legalább annyira teher, mint
amennyire öröm.
Annál is inkább, mert szerette volna már elfelejteni az egész
szörnyűséget: az elrablást, a fogságot, a szökést, mindent. Mert érezte,
csak akkor találhatja meg elvesztett lelki békéjét, ha fájdalmas
emlékeitől megszabadul.
Óvatos figyelmeztetésének köszönhetően a törzs fegyverkezni
kezdett, hogy felkészüljön egy esetleges viking támadásra. Scully és
Padraig bácsi nemcsak hogy gondoskodtak arról, hogy az erőd falain
őrök vigyázzák éjjel-nappal a várost, hanem íjászokat hozattak egy
közeli városból, hogy harcművészetre tanítsák a törzsbeli férfiakat.
Alanna most is hallotta a nyilak suhogását. A verőfényes nyári
napon a ház előtt sütkérezett, s unaloműzésképpen apró hárfáján játszott
ősi, édes ír dallamokat, míg unokafivérei a közelben felállított
szalmabábukra, az „ellenségre” nyilaztak. De örömteli, gyermekes
kacagásuk arról tanúskodott, hogy inkább tekintik mindezt játéknak,
mint az összecsapásra való felkészülésnek. S ahogy teltek-múltak a
napok a megjósolt támadás nélkül, a lelkesedés tüze is alábbhagyott az
emberek szívében.
Mint minden ír törzset, Alanna népét is hatalmas marhacsorda látta
el élelemmel, így a törzsbeli férfiak nagyon ritkán vadásztak,
következésképpen alig tudtak bánni a fegyverekkel, vadászreflexeik
pedig szinte teljesen eltompultak. Mi több, az olyan gyilkos indulatokat,

107
mint a harcikedv, az egyház nemcsak hogy nem nézte jó szemmel, de
egyenesen halálos bűnnek tartotta.
Mindezt tekintetbe véve Alanna tudta, valahol a szíve mélyén
érezte, hogy nem vehetik fel a versenyt az északi hódítókkal, akiket
születésüktől fogva harcra nevelnek. Tulajdonképpen csak abban
reménykedhetnek, hogy a tengerparton húzódó hatalmas szirtek elrejtik
a kis települést a hajón érkező vikingek szeme elől… Hacsak…. hacsak
nem derítették már fel a területet – hasított a lány lelkébe a rettegés.
Azonnal abbahagyta játékát. Mi mást keresett volna Storr egyedül a
közelben? Mi másért készített volna térképet a területről?
Alanna felpattant a helyéről, s az ajtóhoz sietett. Barátnői a
szobában szorgoskodtak. Ciarda a sarokban szőtt, Torra – Faolannal a
lábai előtt – vajat köpült.
– Játssz tovább! – kérlelte Ciarda.
– Igen – csatlakozott húga véleményéhez Torra –, úgy sokkal
könnyebben megy a munka.
Alanna mosolyogni próbált. – Tüstént folytatom, csak… olyan
nyugtalan vagyok. Azt hiszem, mégiscsak apátokkal kellett volna
tartanom ma hajnalban.
Scully bácsit napkelte előtt egy súlyos beteghez hívták a
szomszédos erődbe, s bár felébresztette Alannát, hogy menjen vele, és
segítsen a gyógyításban, a lány visszautasította. Elrablása óta ez lett
volna az első alkalom, hogy elhagyja az erőd biztonságot jelentő falait,
s nem érzett magában elég erőt és bátorságot, hogy ezt megtegye.
Vaksötét volt a szobában, Alanna mégis látta, hogy nagybátyja
elkomorodik válasza hallatán, hisz azelőtt minden alkalmat
megragadott, hogy bepillanthasson a gyógyítás tudományába.
– Rendben – válaszolta a férfi, s csendben elhúzódott az ágyától, de
Alanna tudta, Scully bácsi megérti félelmét.
Ahogy nagybátyja elhagyta a szobát, Alanna meghallotta Kyna
néni álomittas hangját. Az asszony felajánlotta férjének, hogy Alanna
helyett elkíséri. A pár hamarosan elment, de Kyna néni az ajtóból még
visszasuttogta, hogy napnyugtára itthon lesznek.
– Majd legközelebb elmégy vele – szólalt meg Ciarda, kizökkentve
unokatestvérét töprengéséből. – Apa szerint nagyon ügyes vagy. Biztos

108
lehetsz benne, ha legközelebb szükség lesz rád, szólni fog.
Alanna megvonta a vállát, és hálás mosollyal az arcán Ciardához
fordult. – Igen. De most el kellett volna mennem. Nem jó, hogy
mindketten odakint vannak, a falakon túl, ahol bármi történhet velük.
Ahol csak úgy nyüzsögnek a rablók és a vikingek – szerette volna
hozzátenni, de mivel nem akarta barátnőit fölöslegesen felizgatni,
inkább hallgatott. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy nevelőszülei
élete veszélyben forog. Tudta, nem élné túl, ha szülei után őket is
elveszítené, s azt sem akarta, hogy unokatestvérei is megtapasztalják a
szörnyű tragédiát, melyet ő már egyszer átélt. Bárcsak összeszedte
volna a bátorságát, és elment volna Scully bácsival! – tépelődött, s alig
tudta visszafojtani könnyeit.
– Ne izgulj, vissza fognak jönni! – kiáltott Torra vidáman, felállt,
odasietett Alannához, s átölelte.
– Kifogásokat keresünk, hogy abbahagyhassuk a munkánkat? –
csipkelődött Alanna, s felemelte tunikája szélét, hogy megtörölje
szemét, mielőtt unokatestvére észrevenné kétségbeesése könnyeit.
Torra elhúzódott egy kissé. – És hogy áll a te munkád? Ma még
egy tűt nem tettél arrébb – válaszolt huncut kacsintással.
– Mindent megcsináltam már, mielőtt felébredtél volna. Miután a
szüleid elmentek, képtelen voltam újra elaludni.
– Mennyi lehet az idő, Alanna? Elmúlt már dél? – kérdezte Ciarda
anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna a kezében a vetélő.
Alanna az égre pillantott. – Azt hiszem, dél körül járhat az idő.
– Ezek szerint még van hét óránk napnyugtáig. Fölösleges
aggódnod. Lehet, hogy anyáék már rég úton vannak hazafelé.
– Igen – sóhajtott Alanna, s az öböl felé pillantott. Apró, hófehér
hullámokat görgetett a szél a partra. Ugyanezt mondta édesanyja is,
amikor az apja eltűnt a tengeren. – Lehet, hogy már úton van hazafelé.
Vissza fog térni – mondogatta az asszony. – Isten segedelmével vissza
fog térni. – Minden nap, minden áldott nap kint sétáltak a tengerparton
kéz a kézben, s órák hosszat kémlelték a kék végtelenséget. Egészen
addig, míg egy viharos napon hírt nem kaptak, hogy a jó jogász, miután
ítélkezett egy nyájperben, a hazatérő hajóval együtt hullámsírba veszett
a háborgó tengeren.

109
 Soha nem fogja elfelejteni anyja néma sikolyát, fájdalomtól s
rémülettől tágra nyílt szemét, amikor megtudták, a férfi soha nem fog
visszatérni. A gyászszertartást követően anyja hosszú napokig ki sem
lépett a házból. Csak feküdt az ágyában némán, holtsápadtan, s a
plafont bámulta. Hiába próbálta vigasztalni, az asszony nem válaszolt,
nem is nézett rá. Csak éjszakánként hallotta halk zokogását… S egy
hajnalban, míg ő aludt, édesanyja mérget ivott, aztán lesétált a
tengerhez, s a gyilkos hullámok ölelő karjaiba vetette magát.
Vihar készülődik – döbbent rá Alanna hirtelen. S valahogy tudta,
csontjaiban érezte, hogy ugyanolyan szörnyűséges tragédiát fog
magával sodorni, mint az, amely szüleit elragadta.
Ugyan már, hisz Scully bácsiék nem is a tengeren vannak –
próbálta lecsendesíteni a lelkén egyre jobban elhatalmasodó pánikot. De
miért érez mégis fenyegetést a tenger felől? Szíve mélyén tudta a
választ, de az túl szörnyű volt ahhoz, hogy átengedje tudata kapuján.
Újra leült a ház elé, és tovább hárfázott.
A vihar különben is jól jöhet most – biztatta magát. – Mert lehet
ugyan, hogy késleltetni fogja Kyna néniék visszatértét, de az biztos,
hogy az ördögfattya vikingek viharban nem szállnak tengerre. Az óceán
haragja a vikingek legrettegettebb ellensége – tartja a régi ír mondás.
Storr ujjai elfehéredtek a kormányrúdon, ahogy Leif segítségével
megpróbálták irányban tartani a vezérhajót. A víz egyre erősebben
kezdett hullámzani, de a hatalmas vízjáró még mindig stabilnak tűnt.
Sigurd megrongálódott hajójának javítási munkálatai miatt a
hadjáratot két teljes héttel elhalasztották, így Storr teljesen felépülhetett
sebesülései okozta gyengeségéből, s megújult erővel indulhatott újabb
támadásra családja két hajójának élén.
Gazdag zsákmány és embert próbáló harc vár rá az ír partokon –
mondogatta magának. – Friss ételeket, ízletes borokat fognak találni a
gyűrűerődök falai között – biztatta magát, de ennek ellenére be kellett
ismernie, már előre irtózik a vérontástól, a gyilkolástól, melyet véghez
fognak vinni.
Egy esztendővel ezelőttig egyáltalán nem zavarta az ilyesmi.
Gondolkodás nélkül megrohanta bármelyik települést, s lekaszabolt
mindenkit, aki csak az útjába került. Úgy hasgatta szét áldozatai fejét,

110
mint az érett tököt, s úgy csapta a falhoz a csecsemőket, mint otthon a
fölösleges kutyakölyköket.
S mégsem a szégyen volt az, amit egy-egy vérgőzös hadjárat után
érzett, hanem a büszkeség. Igaz, Sigurd harcosaival ellentétben ő soha
nem kínozta áldozatait. Olyan gyorsan ölt, hogy áldozatának arra sem
maradt ideje, hogy megijedjen.
S amikor néha-néha meg kellett erőszakolnia egy sikoltozó
fehérnépet, olyan kötelességtudóan tette, mint bármelyik harcos. Nem
pazarolta az idejét csókra vagy simogatásra, egyszerűen nekiesett
szerencsétlen teremtésnek. Abban a pillanatban nem jelentett többet
számára a nő, mint nehéz munka után kiérdemelt jutalmat.
Freyja halála után azonban valami megváltozott lelkében. Izzó
tőrökként hasítottak szívébe a halálsikolyok, a megvakított,
megcsonkított emberek keserves sírása. S amikor egy-egy támadás
során ölni kényszerült, úgy érezte, a pokol tüzének emésztő lángjai
mardossák lelkét. Leifnek beszélt először „gyengeségéről”, s a jó szolga
azzal biztatta, hogy ilyesmi a legjobb harcossal is előfordul. De Storr
szíve mélyén már tudta, hogy legbiztosabb fegyverei, a céltudatosság és
az érzéketlenség örökre elhagyták őt.
Most, hogy vezérhajója fedélzetén újabb öldöklésre indult, teljes
szívéből kívánta, bárcsak örökre felhagyhatna ezekkel az átkozott
portyázásokkal, s erejét hercegsége, népe békés gyarapítására
fordíthatná. De mint viking s törzsfőnök, belátta, vágyai hiábavalók.
Hisz harciassága, kegyetlensége volt az, mely kiemelte a harcosok
közül, s mely megtartotta s megtartja hercegi méltóságában. Ha
abbahagyná a háborúskodást, hercegsége azonnal prédájául esne Sigurd
hódító törekvéseinek.
Bárcsak meghalna! – hasított szívébe ismét régi vágya. – Bárcsak
végezne vele egy bátor, hatalmas erejű ír harcos! Ha mégis
megtámadnák Alanna felfegyverzett törzsét, biztos akadna valaki, aki
legyőzné. Nem. Mégsem teheti kockára emberei életét. Talán a délebbi
településeken is talál magához méltó ellenfelet. Igen. Ez lenne a
nagyszerű, hőshöz illő halál. Nem valószínű, hogy már az első
támadásnál elesik, töprengett. Az is biztos, hogy egyetlen helyen sem
fognak erős ellenállásba ütközni. Ezek a nyúlszívű, ellustult írek

111
általában a kisujjukat sem mozdítják saját védelmük érdekében.
Minden, amit tesznek, hogy bemenekülnek a legközelebbi kolostor falai
közé, s imádkoznak az istenükhöz, hogy mentse meg őket. A
szerzetesek még náluk is furcsábbak. Ezek a kiborotvált fejű csuhások
még arra sem veszik a fáradságot, hogy elfussanak: egyszerűen térdre
omlanak, s mint az áldozati bárányok, várják a halálukat.
A kolostorok mindig is a legkönnyebben bevehető helyek közé
tartoztak, s a pincéik tele voltak a terület legjobb boraival. Tekintetbe
véve, hogy megfogyatkozott élelmiszerkészletük miatt harcosai
legyengültek, az lesz a legjobb, ha a hadjáratot a legkisebb ellenállást
tanúsító kolostoroknál kezdik… S vajon nem éppen egy kolostor volt az
Alannáék erődje után feltüntetve az eredeti térképen második s most így
az első célpontként?
Ahogy azt Storr remélte, amikor percekkel később elérték a kis kifli
alakú öböl száját, a lány települését majdnem tökéletesen eltakarták a
hófehér parti szirtek. Ha nem tudta volna, hogy a gyűrűerőd ott van,
biztosan elkerülte volna a figyelmét, éppúgy, ahogy most Sigurdnak.
Mégsem tudta megállni, hogy ne keresse meg tekintetével…
A városka az öböltől nyugatra feküdt, s a távolból nem látszott több
belőle egy kis barna foltnál, mely akár egy csalit is lehetett volna. Storr
hátrapillantott Sigurd közeledő hajóira, s miután látta, hogy egyikőjük
sem vette észre a települést, hálaimát rebegett Odinnak. Persze,
tisztában volt azzal, hogy az elkövetkezendő napokban sokkal több
áldásra lesz szüksége…
Storr hajója hátsó fedélzetén állt, s a sötét halrajokban
gyönyörködött, melyek egy-egy pillanatra kivetették ezüstös testüket a
vízből, aztán újra a hullámok közé merültek… A kristálytiszta víz
hirtelen zavarossá vált. Storr azonnal az égre pillantott: a sirályok a
szárazföld felé menekültek…
Néhány másodperc múlva hatalmas mennydörgés hasította át a
vihar előtti feszült csendet. A mai reggel már gyanúsan hűvösnek,
sötétnek indult, de sem Storr, sem harcosai nem tulajdonítottak neki
nagy jelentőséget. S mekkora hibát követtek el! A vihar most úgy
rohant feléjük, mint egy megvadult, tajtékzó paripa.
Perceken belül eleredt az eső. Storr Leifre bízta a kormányrudat, s

112
az egyre vadabbul himbálózó gálya tatjára sietett, ahonnan jobban
szemmel tarthatja a többi hajót. Huszonnyolc kipróbált evezőse
szemmel láthatóan minden erejét latba vetve próbálta átvezetni a
hatalmas hajótestet az egyre vadabb hullámokon.
A horizont olyan sötét volt, mint a kora esti égbolt, s hamarosan
egyetlen hatalmas örvénnyé vált a tenger és az ég Thor, a viharisten
érintésére.
A viharos erejű szélben Storr alig tudta nyitva tartani a szemét, de
azt még látta, hogy Sigurd a part felé irányítja embereit. És ezért nem is
hibáztatja, hisz ha az öreg herceg nem akar hullámsírba veszni rozoga
bárkájával együtt, minél hamarabb a biztonságot jelentő szárazföldre
kell húzódnia.
Maga Storr is kiadta a parancsot a fővitorla bevonására, s rögtön
ezután utasította Leifet, hogy irányítsa a gályát a part felé. Hiába
indultak Odin nevében a hadjáratra, Thor tajtékzó dühe előtt még
magának a főistennek is meg kell hajolnia – gondolta, s Leif segítségére
sietett, hogy együttes erővel fordítsák a . hatalmas monstrumot Sigurd
hajója után.
– Végre egyetértesz valamiben a vén Kígyószeművel – kiáltotta
Leif, és igencsak küszködnie kellett, hogy túlharsogja az üvöltő szelet.
Storr elmosolyodott az ugratásnak szánt megjegyzésen. A
következő pillanatban azonban eltorzult az arca amikor egy
toronymagas hullám kirántotta kezéből a kormányrudat, s végigsöpört a
fedélzeten.
Egy örökkévalóságnak tűnő perc után az evezősöknek mégis
sikerült újra irányba hozni a megvadult tengerjárót. Storr látta, hogy
legénysége emberfölötti erővel küzd, s tudta, ha életük árán is, de partra
viszik a hajót.
Becsukta a szemét, ahogy egy újabb hullám feszült a hajótestnek.
Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a meleg, mindig kellemes éghajlatú
Írföldön ilyen kegyetlen vihart kell átélniük. A következő percekben
már nem hallott mást, csak evezősei ütemes énekét. S ebben a
kétségbeejtő helyzetben valami egészen abszurd boldogságot érzett. Itt
szenvednek a vihar közepén, miközben bármelyik pillanatban
felboríthatja hajójukat egy hatalmas széllökés, egy maroknyi kis csapat

113
érte küzd, csak érte. Törzsfőnöksége alatt még soha nem érezte
magához ennyire közel az embereit, és csodálkozott azon, miért e
mostoha körülmények között kell megtapasztalnia mindezt. Mindegy,
miben hitt apja halála után, nem számít, mennyire elvesztette életkedvét
– most végre érezte, nem egyedül kell viselnie a vezérség szörnyű
terhét…
– Uram, nézz hátra! – hallotta Storr egyik embere kiáltását.
Megfordult, s legnagyobb rémületére azt kellett látnia, hogy Sigurd
hajói a vihar kellős közepén vergődnek még mindig. Sőt úgy tűnt, már
meg sem próbálják megközelíteni a biztonságos partszakaszt, ahova ők
igyekeznek, hanem megfordulnak, hogy az öbölben keressenek
menedéket, mely csak néhány hajóhossznyira lehetett tőlük.
Alanna szirtjei felé tartanak! – kiáltott fel Storr lelkében egy
kétségbeesett hang. – Thor haragjára, Sigurd annak az átkozott ír
bestiának az öblébe igyekszik visszavonulni!
– Mit csinál ez a bolond vénember? – ordított Leifnek.
A fiatal férfi hátrapillantott. – Úgy látszik, a hajójukat hátrasodorta
a vihar, uram. Ott keresnek menedéket, ahol tudnak. Te is ezt tennéd a
helyükben.
– Nem! Nem szabad oda mennie! Az a törzs fel van fegyverkezve.
– Miféle törzsről beszélsz, uram?
– Amelyik az öböl torkában él!
Leif értetlenül nézett urára, miközben tovább küzdöttek a
kormányrúddal. – Miért nem tüntetted fel őket a térképen?
Storr összeszorította a fogát, de aztán rádöbbent, semmi értelme,
hogy hűséges barátján töltse ki dühét.
– Mert tudtam, hogy az erődjük bevehetetlen. Leif újra Sigurd
hajóira pillantott, aztán megszólalt. – Ne aggódj, uram! A vén
Kígyószemű valószínűleg örülni fog, ha eléri az öblöt. Nem hiszem,
hogy ebben az ítéletidőben rohamra indulna – kiáltotta, s olyan
esdeklőn nézett Storr-ra, mintha megsejtette volna, hogy ura a
visszafordulást fontolgatja.
Storr azonban tudta, hű emberei életét tenné kockára, ha parancsot
adna Sigurd hajóinak követésére. Most az a legfontosabb, hogy elérjék
a partot. Igen. A szélvihar elültével itt bevárhatják az öreg herceg

114
flottáját. S addig is azért kell imádkoznia, hogy a vihar utáni ködben a
Kígyószemű fel ne fedezze Alanna erődjét. Mert ha Sigurd úgy dönt,
hogy megtámadja a települést, kétségtelen, hogy neki és embereinek is
csatlakoznia kell hozzájuk. Hisz már így is két családtagjának okozta a
halálát, s nem kockáztathatja meg azt, hogy Gunther vére is az ő lelkén
száradjon.

115
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Alanna hatalmas mennydörgésre ébredt. Azonnal felült az ágyon, s

némán átkozta a vihart, amiért felriasztotta békés szendergéséből.
Aznap kora hajnalban ébredt, s délután már alig bírta nyitva tartani
a szemét, így végül úgy döntött, ledől egy órácskára szundítani a hűs
szobában.
Feltápászkodott az ágyból, s miután nagyot nyújtózott, Ciardát és
Torrát szólította, hogy megkérdezze tőlük, hazaértek-e már Scully
bácsiék. De senki nem válaszolt. Csak Faolan kezdett ugatni, olyan
dühösen, olyan félelemmel teli hangon, hogy Alanna gondolkodás
nélkül a bejárati ajtóhoz rohant, hogy megnézze, a szegény pára mitől
ijedt meg ennyire.
Az előszobáig sem ért el, amikor egy másik hang megfagyasztotta a
vért ereiben. – Sikoly – döbbent rá hirtelen. Nem vidám, kislányos
sikoltás volt, hanem a rémület, a fájdalom kiáltása.
Szent Isten! Scully bácsi és Kyna néni! Bizonyára történt velük
valami, s most hozták a szörnyű hírt – gondolta, s a kilincsre tette a
kezét.
De a látvány, mely a szeme elé tárult, amikor kilépett az ajtón,
minden képzeletét felülmúlta. A falu maga volt a káosz. A földi pokol.
Véres, megcsonkított tetemek tucatjai feküdtek szanaszét. Törzsbeliek
menekültek fejvesztetten a vérszomjas viking üldözőik elől, akik a
gyűrűerőd falához igyekeztek szorítani őket. Az erőd kapuja
szilánkokra törve hevert a porban. A vihar. Hát persze. Nem a vihar
ébresztette fel, hanem annak a hatalmas erejű ütésnek a robaja, mellyel
a vikingek betörték a kaput…
Alanna ki lopózott a házból, s a hátsó erődfalhoz rohant. Ahogy azt
remélte, a többiek a titkos kapun keresztül próbáltak a biztos halál
karmaiból elmenekülni. Már éppen azt kezdte fontolgatni, hogy velük
tart, amikor a szeme sarkából valami fényességet vett észre. Oldalra
kapta a fejét, s rémülten látta, hogy a rablók felgyújtották a település

116
első házát – Padraig bácsi kunyhóját.
Szent Isten! Hol lehet Ciarda és Torra? – kiáltott fel lelkében egy
kétségbeesett hang. Rögvest visszarohant a házhoz, s újból körülnézett.
Azonnal megpillantotta Ciardát. Egy sebhelyes képű pogány épp akkor
lökte a falhoz szorított foglyok közé. Alanna tovább kutatott
tekintetével. A két lány mindig elválaszthatatlan volt. Torrának is a
közelben kell lennie. Ó, igen. Ott van. A temetőkertben próbál elfutni
egy ősz szakállú viking elől. Uramisten! Mindjárt elkapja!!!
Nem volt idő siránkozásra. Egyetlen gondolat járt csupán a fejében:
megmenteni Torrát, amíg még nem késő. Berontott a házba, s
egyenesen a konyhaszekrényhez rohant. Remegő kézzel nyúlt a
hatalmas hentesbárdért, s észre sem vette, hogy eszelős sietségében
végighasította vele a tenyerét. A bejárathoz sietett, résnyire nyitotta az
ajtót, s kikémlelt. Hol az ördögben lehetnek unokafivérei? Hol van
S'uidh-ne és Taidhg? Nyílvesszőik suhogásából tudta, hogy a két fiú
életben van, de most, hogy szüksége lenne a segítségükre, sehol nem
látja őket.
– Faolan, fuss Padraig bácsihoz! – parancsolta Alanna a küszöbön
nyüszítő vizslának. Tudta, a vikingek úgysem fogják bántani a kis ebet,
de biztonságban akarta tudni kedvencét arra az esetre, ha mégsem élné
túl öngyilkos vállalkozását.
– Isten legyen velünk – suttogta, s csókot lehelt a nyakláncán függő
apró keresztre. Háta mögé rejtette a bárdot, s kilépett a házból.
Még sohasem ölt embert – gondolta. – De most meg kell tennie.
Látta, hogyan mészárolják le egymás után a rokonait, s tudta, ha sor
kerül rá, ölni fog.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, s hagyta, hogy lelkén
elhatalmasodjon az őrjöngő, tomboló, sátáni düh. Amikor újra felnézett,
már nem érzett mást, csak gyilkos vágyat: el akart pusztítani minden
átkozott barbárt, s az sem érdekelte, ha emiatt egyenesen a pokol
fenekére jut.
Torra sikolya hasított a fülébe, s azonnal elindult a hang irányába.
Azaz elindult volna, ha valaki hátulról meg nem ragadja, s vissza nem
löki a házba. Elvesztette az egyensúlyát, de mielőtt a földre zuhanhatott
volna, acélizmú karok kapták el, s talpra állították. Fogalma sem volt

117
arról, hol van, vagy mit csinál. Eszelős sikoly szakadt ki tüdejéből, feje
fölé emelte a bárdot, és ütött, vágott, ahogy csak az erejéből futotta.
A toronymagas viking harcos félreugrott a halálos fegyver útjából,
s elengedte az őrjöngő fehérnépet.
Alanna csak ekkor döbbent rá, milyen veszedelmes helyzetbe
sodródott, s kihasználva pillanatnyi előnyét, a belső szobába rohant, s a
tűzhely mögé bújt. Lélegzet-visszafojtva hallgatta a hatalmas harcos
közeledő lépteit. A szíve olyan vadul dörömbölt, hogy biztos volt
benne, támadója is hallja. A lépések zaja hirtelen elnémult. Síri csend
borult a kis szobára. Alanna már-már azt hitte, a viking feladta a
keresést, és egyszerűen továbbállt, amikor…
– Alanna? – szólalt meg egy mély férfihang.
A lány kővé dermedt döbbenetében. A harcos szólította volna a
nevén? Vagy valamelyik unokatestvére? Nem. A hang túlságosan érett
volt ahhoz, hogy a két suhanc valamelyikéé legyen. Lehet, hogy Scully
bácsi időközben hazatért, s ő keresi most?
Menj innen! – figyelmeztette némán az ismeretlent. – Ne segíts
rajtam, mert téged is megöl! Tovább hallgatózott, de senki nem lépett a
házba, nem volt dulakodás, s Alanna még most sem volt biztos benne,
hogy a harcos ott van-e még egyáltalán. Ki szólíthatta hát a nevén? Már
csak egyetlen lehetőség maradt…
Úristen! Storr! Hát persze, ki más lett volna a hatalmas viking
óriás, mint Storr. Amióta felébredt, egyik rémületből a másikba esett, s
eszébe sem jutott, hogy korábbi fogvatartója is a támadók között lehet.
De most, ahogy visszaemlékezett a sisakrostély mögül elővillanó,
átható kék szempárra, biztos volt benne, hogy ő az.
– Alanna – csendült fel ismét a hang olyan tisztán, olyan tökéletes
írséggel, mint az előbb.
– Alanna, dobd el a bárdot!
A lány beharapta az ajkát. Storr az. A nehézkesen kiejtett ír mondat
kétségkívül rá vall. S most azt akarja, hogy eldobja az egyetlen eszközt,
mellyel megvédheti magát. Engedelmességet követel, éppúgy, mint
rövid fogsága idején. Talán tényleg ezt kellene tennie, s akkor talán
megkegyelmez életének…
Hirtelen eszébe jutott az a szörnyű este, amikor otthagyta a férfit

118
félholtan az erdő közepén. Akkor valóban úgy hitte, Storr lenne az
utolsó ember a földön, akinek megadná magát. Lehet, hogy a viking
óriás számára éppúgy ő az utolsó, akinek megkegyelmezne?
Alanna nem mozdult, ujjai elfehéredtek a bárd nyelén. S a lépések
újra felhangzottak. Hagyj békén! – kiáltotta a lány lelkében egy
félelemtől őrjöngő hang. – Meny innen, különben megöllek!
– Add meg magad… nekem, mielőtt valaki más ejtene foglyul –
mormogta Storr.
Alanna most már végképp nem tudta eldönteni, mit tegyen. A
lépések egyre közeledtek. Adja meg magát? A férfi már egész közel
járt. Vagy talán támadjon?
Nem maradt ideje a döntésre. Mielőtt felállhatott volna, hogy átadja
fegyverét, vagy éppen lesújtson vele, legnagyobb rémületére a viking
páncéljának szegélyét látta maga előtt.
Storr megesküdött rá, hogy megöli – hasított szívébe a
halálfélelem. Amikor fogsága első napján rátaposott a lábára, a férfi
azzal fenyegette, ha még egyszer szökni próbál, gondolkodás nélkül a
másvilágra küldi. És ő megpróbálta… A következő pillanatban maga
elé rántotta fegyverét, hogy újra lesújtson.
A viking most is fürgébbnek bizonyult, s azonnal elkapta a bárdot
tartó kezét.
– Hagyd már abba, te istenverte boszorkány! – üvöltötte, s
Alannának igazából nem is volt más választása. A férfi olyan erővel
szorította csuklóját, hogy kénytelen volt elengedni a nehéz bárdot, mely
tompa puffanással zuhant a puha agyagpadlóra.
Túl büszke volt azonban ahhoz, hogy elismerje vereségét. A
gondolattól is irtózott, hogy úgy kelljen a férfira néznie, mint egy
szerencsétlen, gyenge fehérnép, akit nem tartanak érdemesnek a harcra.
Ennek ellenére felemelte tekintetét, s fogvatartója szemébe nézett.
Tudni akarta ugyanis, hogy mi lesz a további sorsa…
Ha eddig nem lett volna biztos támadója kilétében, most
kétségkívül meggyőződhetett arról, hogy Storr rejtőzik az arcát
csaknem teljesen elfedő sisakrostély mögött. Az a gyönyörű zafírkék
szempár, mely már ott, a pataknál ámulatba ejtette, most szinte
szikrákat szórt a dühtől. S éppen ez volt az, ami egy pillanatra

119
elbizonytalanította Alannát. Talán mégsem ugyanaz a férfi áll előtte,
akit rövid fogsága alatt megismert? Ez a vad, jéghideg tekintet nem
lehet azé a szomorú, jó szándékú vikingé, akire emlékszik.
Fenyegető tekintete ellenére Alanna még mindig nem tudta
eldönteni, a harcos végezni fog-e vele, vagy sem. Még akkor sem,
amikor Storr vállánál fogva megragadta, s felemelte a földről.
Ahogy a lány szemébe nézett, Storr úgy érezte, megáll az idő. Alig
akarta elhinni, hogy a sors ismét az útjába sodorta ezt az átkozott
bestiát. És, mint azelőtt, most is rá vár a nehéz feladat, hogy döntsön a
sorsa felől.
Amikor Sigurd parancsot adott az erőd megrohanására, vonakodva
bár, de csatlakozott az öreg herceghez, s rohamra vezette az embereit.
Tudta a kötelességét, s szívvel-lélekkel küzdött. Jó harcoshoz méltóan
dúlt fel minden útjába kerülő kunyhót zsákmány után kutatva. S mit
talált? Néhány tömlő bort, egy-két arany ékszert és ezt a hétpróbás ír
fehérnépet, akinek hajszál híján sikerült eltennie láb alól.
Természetesen megfordult a fejében, hogy összeakadhat Alannával
a támadás során. De a csata tomboló hevében ez volt az utolsó dolog,
ami foglalkoztatta. Valójában, mivel Sigurd lépte át elsőként csapatával
az erőd kapuját, úgy gondolta, a lányt már rég foglyul ejtette a
Kígyószemű vagy valamelyik embere.
Tévedett. Annak ellenére, hogy a település lakóinak nagy része már
elmenekült, meghalt, vagy fogságba esett, ennek a bestiának valahogy
sikerült elkerülnie a harcosok figyelmét. Mintha csak rá várt volna… S
most fogalma sincs róla, hogyan tovább.
Le kell számolnia vele egyszer s mindenkorra – érvelt magában. Az
első pillanattól kezdve csak púp volt a hátán. Ha az előbb nem sikerül
elkapnia a kezét, kétségtelen, hogy megölte volna. Miért is
kegyelmezne hát meg az életének?
– Mit keresel még mindig itt, az öldöklés kellős közepén? –
förmedt rá végül. – Miért nem próbáltál megszökni a többiekkel a hátsó
kapun keresztül?
– Mert én… csak az előbb ébredtem fel – dadogta leplezetlen
csodálkozással a hangjában. Bármi másra jobban számított volna, mint
arra, hogy a férfi azért hibáztassa, amiért nem menekült el.

120
 Thor haragjára, meg kell ölnie a boszorkányt! – sürgette egy belső
hang. Az emberei már biztos várnak rá. Ki kell húznia a kardját, és át
kell döfnie az átkozottat.
Nem! – állította meg magát, mielőtt ujjai az acélfegyver
markolatára kulcsolódtak volna. Először revánsot vesz mindazért a
bosszúságért, amit elszenvedett. Félelmet, megadást akar látni azokban
az ártatlan szemekben.
A kis bestiának ugyan sikerült bolondot csinálnia belőle, de még
egyszer ez nem fordulhat elő, és Storr azt akarta, a lány is megértse ezt.
Mint ahogy azt is, hogy ő az úr, s az ő kezében van az élete.
Hiába nézett azonban a lehető legfenyegetőbben rá, hiába szorította
úgy, hogy már-már maga is attól tartott, hogy összeroppantja a csontját,
Alanna tekintete kifejezéstelen, s mint egy hatalmas kőfal,
áthatolhatatlan maradt.
Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy meg fog halni – töprengett Storr.
Talán már fel is készült a halálra. Éppen ezért valami mást kell tennie.
Valamit, amire nem számít; ami sokkal fájdalmasabb, mint a gyors
halál…
Meg fogja erőszakolni! Ez az! Bár soha nem követne el olyan
ostobaságot, hogy csata közepén teperjen le egy fehérnépet, úgy fog
tenni, mintha az lenne a szándéka. Ha mástól nem is, a gondolattól,
hogy bűnös asszonyként kell az istene színe elé lépnie, biztos, hogy
megrémül.
Storr hallotta, hogy a kinti csatazaj egyre erősödik. Sietnie kell.
Gyorsan lecsatolta hát övét kardjával együtt, aztán levette a sisakját is,
és a földre tette. Egyik kezével lefogta a lány kezét, a másikat a tarkója
mögé csúsztatta, s ajkait a lány ajkaira tapasztotta.
A bestia természetesen vergődött az ölelésében, s tekintete – Storr
legnagyobb megelégedésére – végre megtelt félelemmel.
Igaza volt, gondolta vidáman. – Igaza volt, amikor úgy hitte, testi
közeledésével sokkal jobban felzaklathatja a lányt, mintha kardot
tartana a torkának. Igen. Végre visszafizethet neki minden fájdalomért,
minden szégyenért, amit okozott.
Alanna addig kapálózott, míg végül sikerült kiszabadítani csuklóját,
s a férfi mellkasába mart. A fájdalom ellenére Storr valami abszurd

121
élvezetet talált a lány közelségében. Azelőtt észre sem vette, hogy a kis
bestia milyen karcsú, milyen törékeny.
Majdnem felnevetett, amikor Alanna újra lecsapott, s „félelmetes”
macskakörmei beleragadtak páncélinge pikkelyei közé. De bárhogy is
próbálta dühöngő nősténytigrisnek mutatni magát, Storr érezte, a lány
teste olyan puha, olyan forró, mintha csak az ő érintésére várna. Egy
röpke pillanatra meg is fordult a fejében, hogy leteríti vihar áztatta
köpenyét a tűzhely mellé, lefekteti a lányt, s magáévá teszi.
Sajnos azonban tisztában volt vele, hogy erre most nincs idő.
Döntenie kell foglya sorsáról, mielőtt valaki más tenné ezt meg
helyette.
A fésű – jutott eszébe hirtelen, ahogy ujjait végigfuttatta a hosszú,
sötétvörösen ragyogó tincsek között. Vajon az ő fésűjével fésülködött-e
ma reggel? Vajon gondolt-e rá, miközben puha haját simogatta?
Thor haragjára, mit művel? Úgy gondol erre a boszorkányra, olyan
vágyakozással néz rá, mintha… Valhalla örök boldogságára, mi történik
itt? Halálosan gyűlölnie kellene ezt az átkozott fehérnépet, ehelyett…
Minden erejét össze kellett szednie, hogy eltépje ajkait a
rózsabimbó ajkaktól. A lány szemébe nézett. Legnagyobb
meglepetésére nem dühöt vagy iszonyatot, hanem rémületet és…
értetlen zavart látott a melegbarna szempárban.
Storr hirtelen rádöbbent, hogy foglya nem őt nézi, hanem valamit a
háta mögött. És abban a pillanatban, hogy szája megszabadult az övétől,
nem kívánta tajtékzó dühvel, hogy a férgek lakmározzanak rothadó
testén, nem átkokat szórt a fejére, hanem a nevét kiáltotta.
– Storr! – sikoltotta Alanna, a férfi hóna alá dugta karját, s
megpróbálta félredönteni. – Mozdulj! Védd magad!
Biztosan valami újabb csel, hogy elterelje a figyelmét, s
megszökhessen – gondolta Storr, de amikor ismét foglya arcára
pillantott, igazi figyelmeztetést vélt felfedezni riadt tekintetében.
Hátrafordult hát, és legnagyobb rémületére egy viking harcost látott
maga mögött, aki épp lecsapni készült hatalmas kardjával. Azonnal
felismerte támadóját: Gunther volt az.
Storr félreugrott, s magával rántotta a lányt is. – Gunther! –
kiáltotta. – Odin szerelmére, én vagyok az!

122
 Fivére döbbenten lépett hátra, s lassan leengedte fegyverét. – Ja.
Tényleg – dadogta. – Nem… nem ismertelek fel a sisakod nélkül –
rebegte halkan, s Storr tudta, nem a hirtelen felismerés tartotta vissza
álnok öccsét a gyilkosságtól, hanem Alanna. Hisz a lány egy ír
fehérnép, akivel látszólag most találkozott életében először, a nevén
szólította, s ezzel összezavarta Gunthert.
Hosszú másodpercekig álltak mozdulatlanul, s értetlen pillantásokat
vetettek egymásra. Storr végül lehajolt, s felvette sisakját az
agyagpadlóról.
– Nincs elég ír, akit lemészárolhatsz helyettem? – kérdezte
szemrehányóan, s fejére tette a páncélsisakot.
– Ja. Ha itt végeztél, talán még neked is jut belőle – jegyezte meg
Gunther gúnyosan, az ír fehérnépre pillantott, aztán hátat fordított, s
kiviharzott a kunyhóból.
– Ki volt ez? – suttogta Alanna. – Biztosan nem a te embered!
Storr a lány szemébe nézett, s ujjával megcirógatta ajkait…
– Egyetlen szót se arról, amit láttál, megértetted?
Alanna bólintott, s megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy
fogvatartója megkíméli az életét.
– És nem akarok több kellemetlenséget, különben az olyan
vadállatok kezére adlak, mint ő.
Alanna ismét bólintott. Nem ellenkezett tovább. Az előbbi
merénylő gyilkos tekintete meggyőzte arról, hogy fogvatartója kevésbé
veszélyes. Csak akkor fagyott meg ereiben a vér, amikor Storr a
következő másodpercben újra átölelte a derekát, s nekilátott, hogy
kioldozza tunikája övét. Az Isten szerelmére – kiáltotta némán, s
behunyta a szemét, hogy visszafojtsa könnyeit. – Annak ellenére, hogy
az előbb megmentette az életét, most mégis meg akarja erőszakolni.
Szerencsére tévedett. A férfi csak azért oldotta le az övét, hogy
hátrakötözze vele a csuklóit.
– Van valami, amit szeretnél magaddal hozni? – kérdezte, s
szembefordította magával.
Alanna tudta, hogy beszélnie kellene. Tisztában volt vele, most
látja utoljára a házat, melyben gyermekkora nagy részét töltötte, az
otthonát, ahova soha többé nem térhet vissza. Fogvatartójától több mint

123
nagylelkűség, hogy felajánlja, magával viheti múltja egy kedves
darabkáját. De annyira izgatott volt, hogy hirtelen semmi nem jutott az
eszébe…
–A hárfámat… és Faolant… és természetesen az
unokatestvéreimet – dadogta végül. – Ha megmented őket, uram,
esküszöm, örökké a szolgád leszek.
– Ó, igazán? – kérdezte Storr, s szája sarkában egy aprócska
mosoly jelent meg.
Alanna lehajtotta a fejét. – Igen, uram. Storr lehajolt a kardjáért. –
Majd meglátom, mit tehetek… És… hol van az a hárfa?
– Ott, a középső ágyon – biccentett a lány a hangszer felé.
A férfi erre megfogta a karját, és az ágyhoz vezette. Aztán felvette
az apró hárfát, s foglya összekötözött kezébe nyomta. – Biztosan tartod?
– Igen.
– Rendben. Akkor most elviszlek a szabadosomhoz, aki felkísér a
hajómra. Mert bár nem tudom, miféle indítékaid voltak, de
megmentetted az életem, és feltéve, hogy engedelmeskedsz mindenben,
gondoskodni fogok róla, hogy ne essék bántódásod.

124
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Storr szabadosa egy sötét hajú, óriástermetű harcos volt, s

meglepően jól beszélt írül. Sokkal jobban, mint ura, így Alanna neki
mondott el mindent unokatestvéreiről. S miután a férfi tolmácsolta
szavait urának, Storr elküldött néhány harcost azzal a paranccsal, hogy
keressék meg őket.
Bár tudta, meg kellene találnia Faolant és a hozzátartozóit, Alanna
nem merte felemelni tekintetét a földről, míg át nem lépték a város
kapuját. Nem akarta látni a vonagló, fájdalmukban üvöltő embereket,
akik szanaszét hevertek a porban. Elég tragédiát élt már meg ahhoz,
hogy tudja, be kell csuknia tudatát a szörnyűségek előtt, ha nem akar
beleőrülni a tehetetlen fájdalomba.
Mielőtt elhagyták volna az erődöt, még egyszer az erődfal tövébe
pillantott, ahova a vikingek a foglyokat szorították. De nem látott
senkit. Elvitték őket – hasított lelkébe a rettegés. – dárdával együtt.
Már az öböl partján jártak, mire össze tudta szedni magát annyira,
hogy körülnézzen. Messze délen egy kis csoportot látott rohanni a
kolostor felé – néhányat azok közül, akiknek sikerült elmenekülniük.
Északon a csordásfiú próbálta a marhacsordát a rejtekadó erdőbe terelni
a rablók elől.
A lélegzete is elakadt rémületében, amikor végül maga elé
pillantott. Alig néhány lépésnyire húsz marcona viking sorakozott élő
falként a négy hatalmas hajó előtt, mely az öbölben horgonyzott. Az
állig felfegyverzett harcosok olyan fenyegetőn néztek rá, hogy a
szabados többszöri felszólítása ellenére sem tudott megmozdulni.
– Gyerünk már, te lány! Ne félj, nem bántanak – sürgette a férfi
türelmetlenül, s lökdösni kezdte maga előtt.
– Nincs sisak a fejükön – jegyezte meg Alanna, ahogy elhaladtak
az őrség előtt.
– Persze hogy nincs. Sisakot csak a törzsfőnökök viselhetnek.
Alannának hirtelen eszébe jutott, hogy az az ősz szakállú viking is

125
viselt sisakot, aki unokatestvérét, Torrát üldözte, s ezt gyorsan el is
mondta a szabadosnak.
– Akkor az a lány már Sigurdé – válaszolt a férfi együttérzően.
A sorfal közepénél járhattak, amikor a szabados odalépett az egyik
harcoshoz, mondott neki valamit, mire az félreállt, hogy utat adjon.
Alanna azt várta, hogy a pogány csőcselék kigúnyolja vagy
megfogdossa, de szerencsére végül baj nélkül sikerült áthaladniuk a
kordonon.
– Mi az, hogy Sigurdé? – szólalt meg ismét, ahogy a harmadik hajó
felé vették az irányt. – Még soha nem hallottam ezt a kifejezést. Ugye,
ez nem azt jelenti, hogy meghalt? – kérdezte kétségbeesetten.
A férfinak nyilvánvalóan jobb dolga is akadt, mint egy kíváncsi ír
rabszolgával társalogni, ezért rövidre fogta válaszát.
– Nem. Sigurd a másik törzsfőnök, aki az én uram, Storr mellett
vesz részt a hadjáratban. És ha valóban ő ejtette foglyul az
unokatestvéredet, akkor a szerencsétlen már valószínűleg Sigurd egyik
hajóján van.
Alanna megtorpant, s egyetlen lépést sem volt hajlandó
továbbmenni. – Azonnal érte kell mennünk – jelentette ki ellentmondást
nem tűrő hangon.
A férfi nem sokat teketóriázott, egyszerűen a karjaiba kapta a
makacs lányt. – Nem tehetjük. Egyedül Storr léphet Sigurd hajójára az
öreg herceg engedélye nélkül. De talán, ha elértük a tábort, az uram
megvásárolja tőle az unokatestvéredet.
– Lehet, hogy akkor már túl késő lesz – tiltakozott Alanna, s
megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. – Az a vadállat
tisztességtelen vágyaktól fűtve üldözte őt, láttam.
A szabados sajnálkozó tekintettel nézett a lányra. – Meg fogja
erőszakolni – mondta kíméletlen őszinteséggel. – A Kígyószemű
minden rabul ejtett nőt megerőszakol.
– És Storr? Ugye, ő nem?
A férfi elnevette magát. – Nem, te kis buta. Ő nem.
Alanna megkönnyebbülten sóhajtott, aztán rádöbbent, hogy azok
után, amit Storr-ral átélt, ezt neki is tudnia kellett volna. Így végül
hozzátartozóiról kérdezősködött tovább.

126
 – És mi van a másik unokatestvéremmel, Gardával, akit a foglyok
közé vittek?
A szabados türelmetlenül rázta meg a fejét. – Attól tartok, őt is
Sigurd rabolta el.
– Akkor vigyél engem is Sigurd hajójára! – parancsolta. – Az
unokatestvéreimmel akarok lenni.
– Fogd már be a szád, eszement fehérnép! Értsd meg, nem lehet! –
förmedt rá a szabados, és Storr vezérhajójának lejtős fedélzetére
hajította.
Alannának minden erejét össze kellett szednie, hogy hasra ne essen.
De amint ismét biztosan állt a lábán, dühösen a férfi szemébe nézett, és
tovább pörölt. – Akkor is oda akarok menni!
A szabados ügyet sem vetett Alanna hisztériájára. Megmarkolta a
hajótest peremét, s a fedélzetre ugrott, kitépte a hárfát a fogoly kezéből,
és egy közeli láda tetejére tette, aztán odaültette a lányt is.
– Odinra mondom, megérdemelnéd, hogy a vén Kígyószemű keze
közé kerülj, aki kedvtelésből vereti halálra vagy csonkítja meg a
rabszolgáit! – morogta a férfi. – Adj hálát az istenednek, átkozott
némber, hogy Storr herceg ejtett foglyul – tette hozzá, majd Alanna háta
mögé lépett, s a ládához kötözte a csuklóit.
Alanna elhallgatott, és bármennyire is küzdött ellene, szíve mélyén
igazat adott a szabadosnak. Lehet, hogy tényleg hálátlan. Lehet, hogy
tényleg köszönetet kellene mondania a sorsnak, amiért Storr a nagy
zűrzavar közepette rátalált, s magával hozta.
Mielőtt azonban bocsánatot kérhetett volna a szabadostól
viselkedése miatt, a férfi eltűnt. A partra ugrott, s kivont karddal az erőd
felé rohant.
Alanna beharapta az ajkát kétségbeesésében. Néhány aranyhajú
suhancot kivéve, akik a zsákmányt pakolták a fedélzetre, teljesen
egyedül maradt a hajón. Tudta, talán órákig is eltart, míg Storrék
teljesen kifosztják a várost, s neki innen kell végignéznie, hogyan válik
ősi otthona barbár kezek s a tűz martalékává.
Nem! – gondolta. – Ezt nem bírná ki ép ésszel. Lehunyta egy
pillanatra a szemét, aztán jobbra fordította könnyes tekintetét. Egy hajót
látott, talán ez kötött ki elsőként az öbölben. A fedélzeten összekötözött

127
rabszolgákat pillantott meg, s fészkelődni kezdett, hátha felfedezheti
közöttük valamelyik unokatestvérét.
Amennyire a kötelékei engedték, előrecsúszott, s oldalra hajlította a
fejét, hogy az árboc és a kötélzet között átláthasson.
Igen! – futott végig testén a jóleső borzongás. Talán ha egy kicsit
megemelkedne, ki tudná venni annak a fiatal rabnőnek az arcvonásait,
aki annyira emlékeztet Ciardára.
Ilyen távolságból persze nem lehet biztos benne, hogy valóban ő
az. Garda különben is hasonlít néhány rokonára.
Tovább folytatta hát a vizsgálódást, abban a reményben, hogy egy
jellemző mozdulat, egy fintor, egy gesztus felfedi a lány kilétét, s így
megnyugodhat, hogy legalább az egyik unokatestvére életben van.
Hosszú ideig semmi sem történt. A fekete hajú nő mozdulatlanul,
kába közönnyel az arcán bámult maga elé. De aztán Alanna hirtelen
megpillantott a kezében egy vékony, sárga kis szalagot. A törzsben
egyetlen lány viselt ilyen élénk színű hajpántot: Torra!
Alanna gondolkodás nélkül kiabálni kezdett unokatestvéreinek.
Ciarda fordult meg először, tekintetével őt kereste.
– Én vagyok az! – kiáltotta Alanna. – Minden rendben?
A lány már nem tudott válaszolni. Egy marcona viking állt meg
mellette, s dárdája hegyével kényszerítette arra, hogy visszaforduljon.
De Alanna számára elegendő válasz volt az is, hogy láthatta
unokanővéreit. Talán megerőszakolták vagy megverték őket, de
Istennek hála, még mindig életben vannak.
És vajon mi lehet a fiúkkal, Suidhnével és Taidhg-dal? És hol lehet
Faolan? – töprengett tovább, s újra az erődre pillantott. Vajon őket is
elfogták? Életben vannak-e egyáltalán? – Milliónyi kérdés tolult a
tudatába, s csak az volt a legfájóbb, hogy tisztában volt vele, talán soha
nem kaphat rájuk választ.
Az elkövetkezendő órákban Storr emberei zsúfolásig rakták a hajót
a településről rabolt zsákmánnyal. Először mézet és kenyeret hoztak, s
miután kincseiket biztonságba helyezték a hajó orrában, a harcosok
rögvest rávetették magukat a finomságra. Olyan élvezettel habzsoltak,
mintha évek óta nem jutottak volna hasonló csemegéhez.
A következő szállítmány néhány hordó ízletes szőlőbor volt,

128
melyből a vikingek jócskán benyakaltak, mire a hajóhoz értek vele.
Alanna még soha nem látott részegeket – a törzsbeliek csak étkezések
alkalmával ittak egy-két pohárkával a mámorító nedűből –, s igazán
megrémítették az artikulálatlan kiáltások, a dülöngélő, hadonászó
férfiak, akik ráadásul éppen felé tartottak.
Szerencsére azonban úgy mentek el mellette, mintha ott sem lett
volna.
Biztonságban van – mondogatta magának újra meg újra. Nem fog
bántódása esni, Storr vigyáz rá éppúgy, mint annak idején az erdőben…
A zsákmány harmadik része birka- és marhahúsból állott, ezt a méz
mellé rakodták, a hajó orrába, nyilvánvalóan azért, mert el akarják
fogyasztani, mielőtt megromolna.
Ezután nagy ládákat hoztak, teli arannyal és ezüsttel. A vikingeket
furcsamód teljesen hidegen hagyták az olyan apró ékszerek, mint a
nyakláncok, a hajtűk vagy a gyűrűk. Inkább a nagyobb dolgokat,
kelyheket, fali kereszteket, drágakövekkel kirakott kegytárgyakat vitték
magukkal.
Alanna majdnem felnevetett örömében, amikor megpillantotta a
parton Storr közeledő szabadosát – Faolannal a karjaiban. A kis vizsla
dühösen ugatott, és bele-belekapott a férfi vállába. Bár nem akarta
magára vonni a körülötte sürgő-forgó harcosok figyelmét, Alanna
kiabálni kezdett kedvencének. Meg akarta nyugtatni az állatot, tudtára
adni, hogy gazdájához hozzák, s hagyjon fel végre a verekedéssel.
Habár ezzel már alighanem elkésett. Mire a szabados elérte a hajót, több
sebből vérzett, s úgy lökte a fedélzetre a kutyát, mintha darázsfészket
tartott volna a kezében.
Faolan a lány ölében landolt, de a hatalmas lendülettől azonnal
továbbgurult, Alanna lábai elé. Valószínűleg csak ekkor döbbent rá,
hogy az otromba idegen jót akart, amikor akarata ellenére idevonszolta,
mert ahogy ismét a férfira nézett, csóválni kezdte a farkát. Ezután
rögvest úrnőjéhez rohant, s elárasztotta arcát nedves kutyapuszikkal.
– Az istenverte ördögfajzat! – szitkozódott a szabados, miközben a
sebeiből szivárgó vért törölgette inge ujjával. – Rég kitekertem volna a
nyakát, ha jó uram, Storr nem ragaszkodik annyira hozzá, hogy
magunkkal vigyük.

129
 – Az Isten áldja meg érte – mondta Alanna boldogan. – A kutya az
enyém.
– El sem tudom képzelni, minek kell a hercegnek egy ilyen
mihaszna kis dög – morgolódott a férfi, s tovább vizsgálgatta a
harapásnyomokat. – Odinra, remélem, nem veszett…
– Nyugodj meg, uram, nem veszett. A szavamat adom rá, és engedd
meg, hogy kifejezzem legmélyebb hálámat, amiért megkerested nekem.
A szabados összevonta a szemöldökét. – Nem kellett keresnem.
Megtalált ő anélkül is! – mondta bosszúsan. – Éppen az egyik
kunyhóban kutattam elrejtett kincsek után, amikor a sötétből rám vetette
magát ez a szörnyeteg – mintha egyenesen a pokol szájából ugrott volna
elő!
Alanna beharapta az ajkát, nehogy felnevessen. Igaz, egyáltalán
nem volt rózsás kedvében, de szörnyen mulatságosnak találta, hogy
minden hájjal megkent kis vizslája milyen könnyen elbánt egy olyan
behemót nagy harcossal, mint ez a férfi. – Faolan az ágyamban alszik,
és a tenyeremből eszik, amióta csak megszületett. Biztosíthatlak felőle,
hogy nála tisztább és egészségesebb kutya nincs egész Írföldön.
– Nos, akkor gondoskodj róla, hogy rendesen viselkedjen,
különben Odin kardjára esküszöm, a vízbe dobatom! – jelentette ki a
szabados, aztán sarkon fordult, s elindult vissza az erőd felé.
Alanna szeretett volna utánaszólni, s megkérdezni, sikerült-e
megtudnia valamit az unokafivéreiről vagy a nevelőszüleiről, de végül
mégis úgy döntött, csendben marad. A férfi szemmel láthatóan így is
elég zaklatott állapotban volt, s meglehet, hogy érdeklődésével csak
még jobban felbőszítené.
– Drága kis Faolan – suttogta kedvencének, aki szinte könyörgött
simogatásáért. – Most nem tudlak átölelni, mert meg vagyok kötözve.
De Isten segedelmével talán lesz még rá alkalom, hogy megkapd a
jutalmad bátorságodért.
Az utolsó „rakomány” – néhány tucat hátrakötözött kezű fogoly –
egy jó félóra múltán érkezett. Alanna legnagyobb örömére a közelében
ültették le őket, így alkalma nyílt rá, hogy érdeklődjön hozzátartozói
sorsa felől. Scully bácsit és Kyna nénit egyikőjük sem látta, viszont
elmondták, hogy unokafivéreit, Suidhnét és Taidhget lemészárolták.

130
 Bár megpróbált lelkiekben felkészülni erre a lehetőségre, Alannát
mégis szíven ütötte a szörnyű hír. Elfordult a többiektől, s hagyta, hogy
kibuggyanó könnyei végiggördüljenek arcán. Hirtelen felelevenedett
emlékezetében hazatérése éjszakája, amikor Taidhg suhancos
hetvenkedésével bármi másnál jobban adta tudtára, mennyire aggódott
érte. S az örökké kétkedő Suidhne milyen buzgón igyekezett elsajátítani
az íjászat fortélyait!
Néhány órával ezelőtt még hallotta vidám nevetésüket – gondolta
Alanna –, s most már örökre elnémulva fekszenek élettelen, kihűlt
testtel a halott város romjai között. Képtelen volt elhinni, felfogni, hogy
azok, akiket annyira szeretett, nincsenek többé. S hirtelen rádöbbent,
hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy elhiggye, ez a
szörnyűséges nap valóban megtörtént…
Storr egyetlen apró sebet kapott, s csupán két harcosát veszítette el
a támadás során. Tekintetbe véve, hogy a törzs már előre tudott a viking
portyázásról, ez nem is olyan rossz arány. A csata előtt meg mert volna
esküdni rá, hogy sokkal nagyobb vérveszteséget fognak elszenvedni a
felfegyverkezett írektől, így csak arra tudott gondolni, a vihar miatt a
törzs mégsem számított a támadásra, így az a meglepetés erejével
hatott.
Megkönnyebbülten indult vissza hajójára, bár korántsem szabadult
meg minden aggodalmától. Gunther merénylete a portyázás során
rádöbbentette arra, valamit tennie kell öccse ellen, ha nem akarja, hogy
hercegsége Sigurd kezébe kerüljön. És persze ott van Alanna, a kis ír
boszorkány, akivel bizonyára még meggyűlik egyszer-kétszer a baja.
Storr nagyot sóhajtott, s Leifhez sietett, akit szemmel láthatóan
legalább annyira megviselt a hadakozás, mint őt magát.
– Mi történt a válladdal? – kérdezte szabadosát, ahogy közelebb ért,
s megpillantotta a marásnyomokat.
– Az az átkozott szörnyeteg harapott meg, uram. Az a
semmirekellő kis vizsla, melyet velem hozattál a hajóra.
Leif legnagyobb döbbenetére látta, hogy ura majd megfullad a
torkát szorongató nevetéstől. Elvörösödött dühében, s méltatlankodó
pillantást vetett Storr-ra. – Hercegem, ma már te vagy a második, aki
ezt mulatságosnak találja. Mondd, tényleg ennyire nevetséges vagyok?

131
 Storr, tudván, hogy ő sodorta barátját ebbe a kellemetlen helyzetbe,
komolyra fordította a szót. – Nem. Természetesen nem. Bocsáss meg,
Leif, nem gondoltam, hogy ennyi bajt okoz a kis dög.
– Miért hozattad egyáltalán a hajóra? – kérdezte a szabados. –
Eddig még egyetlen rabszolgádnak sem tettél ilyen nagylelkű
szívességet.
– Ez a lány más, mint a többi – mondta Storr, miután belátta, ha
nem akarja felkelteni Leif gyanúját, úgy kell tennie, mintha bizalmas
ügyről lenne szó.
– De hát miért?
– Mert tetszik nekem – válaszolt türelmetlenül. Tudta, hogy
magyarázattal tartozik Alanna elkülönítése miatt, s ez az indok tűnt a
leghihetőbbnek.
Storr még most is alig akarta elhinni, hogy a kis boszorkány
mentette meg az életét, melytől saját fivére akarta megfosztani. És ha
ezt valakinek elmondaná, még ha olyan megbízható embernek is, mint
Leif, szégyenbe hozná a családját. Elsősorban tehát ezért volt szükség
arra, hogy Alanna urán kívül senki mással ne érintkezhessen.
– Tetszik? – hitetlenkedett Leif. – Nem emlékszem rá, hogy valaha
is szemet vetettél volna egy rabnőre.
– Akkor épp itt az ideje, hogy megtegyem. Te is hasonló nászból
születtél, miféle szégyen lehet hát ebben?
– Természetesen semmilyen – válaszolt Leif, s nem szólt többé. És
mi lesz a halott feleséged emlékével? Mi lesz az esküddel, hogy Freyján
kívül nem lesz más nő az életedben? Storr biztos volt benne, hogy ezek
a kérdések járnak szabadosa fejében. Persze nem merészelné feltenni
őket. Egyetlen embere sem merészelné szóba hozni özvegységét. Így
csak utalgattak rá: Megnősül-e valaha Ivar fia? Mi lesz a hercegséggel,
ha nem hagy örököst maga után?
Bár mindent megtettek azért, hogy palástolják, Storr látta emberei
arcán az aggodalmat, a törődést. Talán ha beszélni kezdenek a lányhoz
fűződő vonzalmáról, sikerül sakkban tartani hiábavaló reményeiket.

132
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A fedélzeten mulatozó harcosok vidám zsivaja hirtelen elnémult.

Abbahagyták az evést, és pillanatok alatt felsorakoztak a fedélzeten.
Alanna felkapta a fejét, s kíváncsian nézett körül, hogy magyarázatot
találjon a hirtelen csendre. Nem kellett sokáig keresnie a választ: sötét
hajú szabadosa kíséretében Storr közeledett a hajó felé. Felséges
alakjának szinte természetfölötti sugárzást kölcsönzött fényes
páncélzata s válláról leomló bíborvörös palástja.
Alanna gombócot érzett a torkában. Megpróbálta felidézni
magában, milyennek is látta fogvatartóját a pataknál, azon a réges-régi
napon. Szinte hihetetlennek tűnt most, hogy ez a győzedelmes tekintetű,
félelmetes külsejű hadvezér az a férfi lenne, akivel az erdőben
találkozott. Félelem jeges érintését érezte szívében, s elrablója jóságába
vetett reménye szertefoszlani látszott.
Lassan leemelte tekintetét a viking hercegről, s a szorgoskodó
legénységet figyelte. A harcosok gyakorlott mozdulatokkal bontották
ki, s húzták fel az árbocra a fővitorlát, indulásra készen. A hajó azonban
túlságosan megsüllyedt nehéz terhétől.
Alanna csak akkor pillantott ismét a férfira, amikor az elviharzott
előtte néhány embere kíséretében. A parancsnoki híd felé tartottak,
nyilvánvalóan azért, hogy megvitassák, hogyan tudnák úgy elrendezni a
rakományt, hogy a lehető legkevesebbtől kelljen megszabadulniuk.
A harcosok hamarosan elsiettek. Storr egy ideig – karba tett kézzel
álldogált a hídon, aztán lassan megfordult. Tekintetével Alannát kereste.
A lány néhány másodpercig a ragyogó zafírkék szempárba nézett.
Egészen addig, míg észre nem vette a férfi háta mögött vicsorgó,
rémséges szörnyeteget formázó hajóorrot. Hirtelen eszébe jutott
minden, amit a vikingek hazájáról, az emberevő szörnyek földjéről,
Thuléról hallott, s a tudat, hogy ott kell leélnie hátralévő életét, a
reménytelen kétségbeesés mély szakadékába taszította. Keserves,
szívszaggató sírásba kezdett.

133
 Storrnak a lélegzete is elakadt döbbenetében. El nem tudta
képzelni, mi ütött a bestiába. Nem volt szokatlan dolog, hogy egy-egy
rabszolgája elsírja magát dühében vagy fájdalmában. De ez a zokogás
annyira más volt: annyira rémült, annyira gyermeki, hogy hirtelenjében
azt sem tudta, mit kezdjen vele.
Végül úgy döntött, utánajár a dolognak. Magához hívatta Leifet, s
együtt siettek a lányhoz.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte Storr, s lehajolt, hogy a könnyektől
fátyolos szempárba nézzen.
Fogvatartója őszinte aggodalmát látva Alanna megpróbálta
elmondani, mi bántja. Szavai azonban újra meg újra zokogásba fúltak.
– Tessék? Nem értelek – suttogta a férfi, s intett Leifnek, hogy
hajoljon közelebb.
– Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy fél a tengertől – találgatott
a szabados.
Storr hitetlenkedve rázta meg a fejét. – A tengertől?
– Ja. Azt mondja, a szülei valahol itt vesztek hullámsírba, s most
attól fél, ő is arra a sorsra jut.
– Hiszen ez őrültség! A vihar már elült. A Valhalla örök
boldogságára, Leif, mondd el neki, hogy a viharnak vége, s attól sem
kell tartania, hogy elsüllyedünk – sürgette Storr a szabadosát.
Leif tolmácsolta ura szavait a lánynak, de Alanna erre még
hangosabb sírásba kezdett. Így a szabados újra lehajolt, hogy
megpróbálja kivenni el-elcsukló szavait.
– Úgy tűnik, hercegem, a hajóorrtól is fél. Azt hiszi, igazi szörny.
Storr zavarában hol a kígyófejre, hol Leifre pillantott. – Ugyan
már! Ilyen közelről nyilvánvalóan látszik, hogy fából van, úgy, mint a
hajó többi része.
Alanna tovább magyarázkodott, s közben egyetlen másodpercre
sem hagyta abba a zokogást.
– Nem – szólalt meg újra Leif. – Most azt mondja, nem ettől a
kígyótól fél, hanem az igaziaktól, melyekről azt hallotta, hogy a tenger
mélyén leselkednek áldozataikra.
Normális körülmények között Storr nevetett volna ezen a gyerekes
aggodalmon. Most azonban jobbnak látta mihamarabb megnyugtatni

134
rémült foglyát. Viking ősei tulajdonképpen azért faragtak
szörnyalakokat a hajóorra, hogy megfélemlítsék ellenségeiket. Azt
akarták velük elhitetni, hogy vérszomjas tengeri kígyók őrzik vizeiket,
mégpedig azért, nehogy eszükbe jusson hajóra szállni, s elrabolt
szeretteik vagy kincseik keresésére indulni.
– Alanna, figyelj rám! – mondta Storr kedves, majdhogynem
gyengéd hangon, és fél térdre ereszkedett. – Kölyökkorom óta járom a
tengert, és még soha nem láttam egyetlen szörnyet sem a hullámok
között.
– Akkor hogy… hogy tudták a hajóácsok kifaragni a képmásukat?
– hüppögte Alanna. – Hol… hol máshol láttak volna ilyen rémséges
teremtményeket?
Storr még mindig nem értette tisztán a lány szavait, ezért ismét
szabadosa segítségét kérte. Leif elismételte hát a kérdéseket urának,
mire az nagyot sóhajtott, s Alanna szemébe nézett. – Nos, él néhány
kígyó a hazámban – mondta –, de csak apróbbak – tette hozzá gyorsan,
nehogy még jobban megriassza foglyát. – Nálatok nincsenek ilyen
ártalmatlan csúszómászók?
– Nincsenek! – vágta rá Alanna. – És én nem is akarok olyan földre
menni, ahol ilyen szörnyetegek élnek.
– Ó, Odin, adj türelmet! – mormogta Storr, s azon töprengett, mit
válaszoljon erre a makacs kijelentésre. Tisztában volt vele, durvasággal
most nem megy semmire. Foglya jelenlegi állapotában alighanem csak
rontana a helyzeten, ha megfenyegetné.
– És a medvék? – kérdezte a lány hirtelen. – Ne próbáld bemesélni,
hogy azok is ártalmatlanok!
Storr érezte, hogy Leif tekintete rászegeződik. Felállt hát a lány
mellől, s magára öltötte legméltóságteljesebb arckifejezését. –
Tolmácsold a fogolynak, jó szolgám, hogy herceg vagyok. A
leghatalmasabb úr a vidéken, és nem fogom hagyni, hogy akár egyetlen
haja szála is meggörbüljön!
Leif egyik ámulatból a másikba esett. Honnan a pokolból tudhat a
lány a medvékről, amikor Írföldön még hírből sem ismerik ezeket a
vadállatokat? Lehet, hogy egy Thulét megjárt keresztény
misszionáriustól hallott róluk? És itt van Storr. Még soha nem látta urát

135
ilyen furcsán viselkedni. Úgy tűnik, a kis boszorkánynak sikerült a
támadás néhány órája alatt elérnie azt, amire Thule legszebb úrhölgyei
hónapok alatt sem voltak képesek: szemmel láthatóan teljesen
elbűvölte.
Alanna türelmesen végighallgatta, ahogy a szabados elismételte
Storr válaszát, aztán olyan erővel próbált talpra állni, hogy hátrakötözött
csuklóiba belehasított a fájdalom.
Mit képzel magáról ez az öntelt pávakakas? – dühöngött magában.
Nem is olyan rég egyetlen hajszálon múlott az élete, s most úgy pózol
itt, mint egy halhatatlan félisten!
– Taidhg és Suidhne halott! – kiáltotta önkívületben. – Az embereid
mészárolták le az unokafivéreimet, ezért követelem, hogy temettesd el
őket, te eretnek vadállat! Lehet, hogy ti annyira sem tisztelitek a
halottaitokat, hogy elkaparjátok őket, de a rokonaim akkor is
megérdemelnek annyit, hogy a temető megszentelt földjében
nyugodjanak. Követelem, hogy azonnal menj vissza az erődbe, és
temettesd el őket!
Storr kővé dermedt a dühöngő hárpia láttán, aki néhány
másodperce még nem volt több egy pityergő kislánynál. Úgy látszik,
visszanyerte eredeti énjét. Bár nem állt szándékában bántani a kis
bestiát, nem hagyhatta szó nélkül a sértéseit. Főleg azért nem, mert
elkövette azt az ostobaságot, hogy mindezt harcosai és foglyai
jelenlétében tette meg.
– Mi is tiszteljük a halottainkat – sziszegte összeszorított fogai
között –, és sokkal pompásabb temetéseket rendezünk, mint ahogy azt ti
egyáltalán el tudnátok képzelni. De eszem ágában sincs kockára tenni
harcosaim életét azzal, hogy visszaforduljak. Azok, akiknek sikerült
elmenekülniük, talán egy egész íjászcsapattal térnek vissza. Lehet, hogy
két unokatestvéred halott, de ha jól értesültem róla, kettő még életben
van. És ha jót akarsz nekik, boszorkány, soha többé nem beszélsz velem
ilyen hangnemben! Megértetted?
Alanna beharapta az ajkát, és visszahanyatlott ládájára. Most nem
volt szükség Leif segítségére: tökéletesen megértette, ha tovább
ellenkezik, Ciardát és Torrát sodorhatja még nagyobb veszélybe.
Storr nem szereti az egyenes beszédet – töprengett Alanna. – Ez

136
már a fogságában eltöltött első éjszakán kiderült. Valahogy meg kell
tehát tanulnia uralkodni az indulatain. Valami cselt kell kieszelnie,
amivel előnyt szerezhet vele szemben.
Talán újra meg kellene mérgeznie – gondolta, de rögvest el is
vetette az ötletet. Ha Storr meghalna, soha nem szabadíthatná ki a
lányokat a másik törzsfőnök fogságából. Valami sokkal
fondorlatosabbat kell kitalálnia – mondogatta magában, s tekintetét a
férfi széles hátára szegezte, aki időközben visszatért a hajó hídjára. Már
két titkát ismeri: nyilvánvaló, hogy senkinek nem dicsekedett el azzal,
hogyan járt túl az eszén a felderítőútja során, és úgy tűnik, valami oknál
fogva nem akarja felfedni a rejtélyes támadó kilétét, aki majdnem
meggyilkolta. Ki tudja, talán ezekből még tőkét kovácsolhat magának –
fontolgatta –, hisz fizikai erő tekintetében aligha veheti fel vele a
versenyt. Az ő ereje az eszében és Istenben rejlik – töprengett tovább –,
s e kettő segítségével talán legyőzheti az átkozott vikinget.
A legénység vitorlát bontott. Alannát és a többi foglyot eloldozták a
ládáktól, s a hajó közepére lökdöstek. Helyüket evezősök foglalták el, s
a hajó hamarosan kifutott az öbölből.
Alannának minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy
ellenálljon a kísértésnek, s ne nézzen vissza a gyűrűerődre. Tudta, ha
megtenné, újra csak kitörne belőle a sírás. Ezt az örömöt pedig nem
szerzi meg Storrnak, ha addig él is.
Így lehunyta a szemét, s úgy gondolt vissza otthonára, ahogy a
támadás előtt látta: kristálykék öblöt körülölelő hófehér tengerpart, ég
felé nyújtózó szirtek s buja, smaragdzöld erdőben megbújó békés kis
város…
Amikor ismét felpillantott, meglepetten – s örömmel – látta, hogy
nem észak, hanem dél felé fordultak. Istennek legyen hála, nem Thuléba
tartanak – sóhajtott Alanna boldogan, de rögvest lefagyott arcáról a
mosoly, amikor rádöbbent, hogy nem is a viking táborba igyekeznek.
Hisz Storr elárulta, titkos támaszpontjuk a gyűrűerődtől északra fekszik,
valahova tengerparton.
Áthelyezték volna a tábort, míg ő otthon volt? – töprengett. Esze
ágában sem volt megkérdezni fogvatartóját vagy szabadosát
úticéljukról, mert biztos volt benne, úgysem kapna választ. Idővel úgyis

137
mindenre fény derül…
Igaza is lett. Félórai hajózás után újra kikötöttek, s a vikingek
ezúttal egy kolostort – fegyvertelen szerzeteseket – rohamoztak meg
olyan villámgyorsan, hogy Alannát rövidesen megkötözött csuhások
gyűrűje fogta közre a gálya fedélzetén.
Alanna érezte a lelkében emelkedő düh hullámait, de tisztában volt
vele, bármilyen förtelmes, – megbocsáthatatlan bűnnek is tartja a papok
foglyul ejtését, be kell fognia a száját.
Akárcsak a gyűrűerőd ostroma után, most is Storr és szabadosa
érkeztek utolsónak. Olyan nyugalommal ballagtak ki a kifosztott,
felégetett kolostor kapufán, mintha egy kiadós ebéd után indultak volna
frissítő sétára.
– Imádkozz értem, atyám! – szólította meg hirtelen Alanna a hozzá
legközelebb ülő szerzetest.
A csuhás összevonta a szemöldökét. – Mindannyiunkért
imádkoznom kell, gyermekem – suttogta.
– Nem, atyám. Arra kérlek, csak értem könyörögj a
Mindenhatóhoz, mert az ő segítsége nélkül aligha tudom megőrizni a
hidegvéremet…
– Rendben van – válaszolta a szerzetes, s mivel keze hátra volt
kötözve, egy biccentéssel adta áldását a lányra.
Bármilyen hatalmas megpróbáltatás is volt, Alannának sikerült a
hajóra visszatérő herceget nyugodtan, higgadtan megszólítania.
– Felséges uram, válthatnék veled néhány szót? – kérdezte, s
elővette tarsolyából legtitkosabb fegyverét, bájos mosolyát, melynek
eddig még soha, senki nem tudott ellenállni.
Storr kíváncsian vonta fel szemöldökét, egy pillanatra megtorpant,
aztán utat tört magának a megkötözött embertömegen keresztül.
– Tessék, hallgatlak – mondta, mikor végül odaért.
Alanna megköszörülte a torkát, s magában azért imádkozott, hogy
ne tűnjön dühösnek, vagy ne adj isten, vádlónak a hangja, amikor
megszólal. – Mondd, jó uram, tisztában vagy vele, hogy kit ejtettél
foglyul?
– Az apátra gondolsz? – kérdezett vissza a férfi.
– Igen, jó uram. Az apátra és a szerzetesekre. Ők mindannyian

138
Isten szolgái – válaszolt.
– És?
– Isten le fog rád sújtani. Ha papokat igázol le, ne is remélj
megváltást.
– Megváltást? Mitől?
Alanna csak most döbbent rá, milyen mély szakadék húzódik az ő
világa és a férfié között. – Természetesen az örök kárhozattól – mondta,
s érezte, kezdi elveszíteni a türelmét. – Vagy azt akarod, hogy a lelked a
pokol fenekére jusson? Mert, jó uram, szívemből mondom, nem
szeretném, ha így végeznéd.
Storrnak furcsamód jólesett a lány megjegyzése. – Valóban?
– Figyelmeztettelek volna-e a merényletre, ha a halálodat akarnám?
A törzsfőnök hátrahúzódott, és összevonta a szemöldökét, mintha a
kérdést mérlegelné. A szeme azonban arról árulkodott, kedvét leli a
szópárbajban. – Nem, azt hiszem, nem. Ebben az esetben, mit
tanácsolsz, mit tegyek ezekkel a, hogy is mondtad, „Isten szolgái”- val?
– Ha jót akarsz magadnak, azonnal engedd őket szabadon. Még
mielőtt Isten észrevenné, mit tettél.
– Csak nem fog villámmal lesújtani rám? – kérdezte Storr
aggodalmat színlelve.
– Az bizony meglehet.
– Nem értem. A harcosaim és én már évek óta fosztogatjuk a
kolostorokat, s ejtjük foglyul a csuhásokat, de még egyetlenegyszer sem
támadott ránk az istened. Azt sem értem, ha annyira szereti a szolgáit,
miért nem ad nekik erőt és akaratot, hogy visszaverhessék a
rohamainkat? Miért féljek hát tőle?
Alanna nagy levegőt vett, hogy visszafojtsa kirobbanni készülő
dühét. Csak most vette észre, hogy a viking játszik vele. Ugyanakkor az
is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a férfit érdekli a keresztény vallás,
s hogy szeretne róla minél többet megtudni. – Csak – felelte a lány
kurtán. – Egyszerűen félned kell tőle, és kész. Mert ha az én Istenem
nem akarta volna, hogy megmentsem az életed a nagybátyám házában,
most holtan feküdnél ott. És most is azt akarja, hogy megmenekülj.
– Ezek szerint, ha futni engedem a szent embereket – ahogy
tanácsoltad –, megmenekülök a kárhozattól.

139
 – Mindenesetre sokat fog lendíteni a helyzeteden. Storr az ajkaira
nyomta mutatóujját, mintha az ajánlatot fontolgatná.
– Rendben van – szólalt meg néhány másodpercnyi gondolkodás
után. – Szabadon engedem őket, feltéve, ha valamelyik környékbeli
törzs váltságdíjat fizet értük.
Alanna nem érte be ennyivel. – Nem, jó uram – tiltakozott
gyengéden. – Nem kérhetsz értük váltságdíjat. Istennek látnia kell, hogy
jószántadból, s nem érdekből teszed, amit teszel.
A férfi csípőre tette a kezét. – De én nem akarok idegenekhez jó
lenni!
– Ó, de muszáj. Ha megváltást remélsz, meg kell tanulnod minden
embert szeretni.
Storr nem engedett a huszonegyből. – Nem alkudozom veled
tovább. Váltságdíj fejében elmehetnek – jelentette ki, s mielőtt alkalmat
adott volna ír foglyának a tiltakozásra, hátat fordított, s elsietett.
A következő percben kiválasztott egy rabul ejtett szerzetest,
eloldozta, aztán szabadosa tolmácsolásában elmondta neki, siessen a
legközelebbi erődgyűrűhöz, s kérjen egy láda aranyat és két zsák
ezüstöt, melyért megválthatják szabadságukat.
A szerzetes izgatottan bólogatott, aztán Storr segítségével lemászott
a hajóról, és elrohant dél felé.
A viking csapat a kis öböl közepére evezett, s lehorgonyzott. Két
napot s két éjszakát töltöttek feszült várakozásban, s bár Alanna
állandóan a könnyeivel küszködött, fogvatartója jelenlétében mindig
sikerült megőriznie hűvös nyugalmát.
Nem történt ez másképp a harmadik nap reggelén sem, amikor
Storr, miután a női foglyokat a hajó farán összetákolt árnyékszékhez
vitték, Alanna elé lépett.
A lány nem akarta, hogy a férfi lássa szemében lelki kínjait, ezért a
földre szegezte tekintetét.
– Nem azért kaptál nagyobb ételadagot, hogy szétoszd a többiek
között – mondta Storr, ahogy a többi rabot elvezették Alanna mellől.
– Bocsáss meg, jó uram – rebegte. – Azt hittem, amit kapok, az az
enyém, így azt csinálok vele, amit éppen akarok – válaszolta csípősen.
A férfi tenyerébe fogta a lány arcát, s felemelte. – Amit adok, azt

140
csak és kizárólag neked szánom.
– Anyák és gyermekek vannak a hajón, herceg. Nekik nagyobb
szükségük van ételre, mint nekem. Biztos vagyok benne, te is ezt tennéd
a helyemben – mondta, s könnytől csillogó, melegbarna szemét a hideg,
zafírkék szempárra emelte.
Storr elhúzta a kezét. – Igen. Talán… De úgy hiszem, mindezt
inkább a papjaid akaratából teszed, s nem jószántadból.
– Talán – sóhajtott Alanna.
– Nézd, én nem kívánok tőled egyebet, mint azt, hogy nekem
engedelmeskedj, s nem holmi csuhásoknak.
– Mindent meg fogok tenni, uram, hogy a legengedelmesebb
szolgád legyek mind közül – válaszolt fojtott dühvel a hangjában, aztán
megpróbálta kikerülni a férfit, hogy tovább menjen. – Megengeded,
uram, hogy távozzak?
Storr megragadta a lány vállát. – Mondd csak, Alanna, miért
figyelmeztettél a veszélyre ott, a kunyhóban? – kérdezte, s erőlködnie
kellett, hogy hangja nyugodt maradjon.
– Mert… mert nem akartam, hogy meghalj – rebegte Alanna, s újra
a férfi szemébe nézett.
– Miért? A támadóm talán sokkal kegyetlenebb ellenfélnek tűnt
számodra?
Alanna megpróbálta felidézni gondolatait, érzéseit, melyeket abban
a szörnyű pillanatban érzett, amikor meglátta a merénylőt a férfi háta
mögött.
– Az igazat megvallva, jó uram, nem hiszem, hogy teljesen
magamnál lettem volna akkor… De talán hívd ide a szabadosodat, hogy
tolmácsolhassa érveimet.
– Nem – csattant fel Storr. – Ami történt, annak köztünk kell
maradnia.
Alanna elnémult.
– Szóval egyszerűen keresztényi emberszeretetből mentetted meg
az életem? – kérdezte végül a férfi.
– Igen, talán…
– Semmi több?
A lány bosszúsan nézett fel a viking óriásra. – Mi többre gondolsz,

141
uram? Talán az északi fosztogatók iránti szeretetre?
Storr szívébe éles tőrként hasított a válasz. – Nem. De talán nem
gyűlölted azt a férfit, akivel a vadonban hozott össze a sors, s aki már
nem idegen számodra… És ne meséld be nekem, hogy ti, írek, földre
szállt angyalok vagytok. Úgy hallottam, az ír rablók kegyetlenebb
gyilkosok, mint bármelyik viking.
– Igen, uram, de ők legalább nem élvezetből ölnek.
– Egyébként nem állt szándékomban megtámadni az erődötöket –
vetette közbe Storr egy hirtelen jött gondolattól vezérelve.
Alanna meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Nem állt
szándékodban? – ismételte értetlenül.
A férfi végigsimított foglya karján. – Nem, kicsi lány. Mindent
megpróbáltam, hogy eltereljem Sigurd és a saját harcosaim figyelmét,
de az az átkozott vihar keresztülhúzta a számításaimat. A vén
Kígyószemű hajóit az öböl felé sodorták a hullámok, így nem tehettem
mást, mint követtem.
Alanna szólni sem tudott a döbbenettől. – Ha tényleg nem akartál
foglyul ejteni minket, jó uram, itt az alkalom, hogy mindenkit szabadon
bocsáss.
A férfi őszinte tekintetében felvillanó apró szikrából tudta, merész
kérésével ismét érzékeny pontra tapintott.
– Nem tehetem – sóhajtotta Storr. – Egy viking herceg nem tehet
ilyesmit. Sigurd ezt gyengeségnek vélné, s ennek csak a családom inná
meg a levét.
Alanna nem tudta tovább tartóztatni dühét. – Rendben van. Ez
esetben soha többé ne adj nekem több ételt annál, mint amennyi jár.
Nem kérek a kedvességedből – sziszegte összeszorított fogai között,
aztán félrelökte útjából a férfit, s elviharzott. Storr nem állította meg…
A harmadik napon végre megérkezett a szerzetes, akit Storr
küldöncként menesztett a közeli törzshöz. Átadta a váltságdíjat, s a
herceg ígéretéhez híven szabadon bocsátotta a kolostor lakóit. Alanna
kimondhatatlanul hálás volt fogvatartójának eme nemes cselekedetért, s
rajongó boldogságában ezt el is kotyogta Storr szabadosának.
Leif értetlenül vonta fel szemöldökét, s elmagyarázta a szép
fogolynak, hogy ura még soha, egyetlen szerzetest sem hurcolt

142
rabságba, s most sem állt szándékában ezt tenni.
Alanna bosszúból, amiért így rászedték, nem volt hajlandó többé
szóba állni fogvatartójával, aki, miután értesült a lány viselkedésének
okáról, végigveszekedte a napot Leiffel.
Végül kiengesztelésképpen Storr egy finom gyapjútakarót küldött
foglyának. Amikor Leif odalépett az ajándékkal a lányhoz, s
betakargatta, Alanna felült, s körbepillantott. Hamarosan sikerült is
felfedeznie viking urát a parancsnoki hídon. Egy harcosával
beszélgetett, de a lány látta, hogy a zafírkék szempár őt nézi.
Alanna nem viszonozta fogvatartója mosolyát. Tudomására akarta
hozni, hogy nem lesz könnyű kiengesztelnie. S hogy szándékának
hangsúlyt adjon, lerúgta magáról a meleg takarót, s lábával a foglyok
közé taszította, aztán hátat fordított Storr elképedt tekintetének. Azzal a
győzelmes gondolattal ringatta magát álomba, hogy újra sikerült a férfit
visszautasítania.

143
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Az elkövetkezendő napokban a vikingek még merészebb

hajósoknak bizonyultak, mint ahogy azt Alanna képzelte. Az írekkel
ellentétben, akik mindig igyekeztek partközeiben maradni, az északi
hódítók habozás nélkül a nyílt tenger felé fordultak.
A hajóút maga volt a pokol. A foglyokat a gálya közepére
zsúfolták, összekötözték, így csak addig nyújtóztathatták ki
elgémberedett végtagjaikat, míg elfogyasztották a fogvatartóik által
odavetett néhány falatot. Az első, végtelennek tűnő jéghideg éjszakán
sokan már a megváltó halálért könyörögtek Istenükhöz, s a hullámzó
óceánon eltöltött kimerítő nap után már Alanna is azt kívánta, kössenek
ki bárhol, akár a pokol fenekén is, csak vége legyen a szenvedésnek.
S ím, az indulást követő harmadik nap reggelén a vikingek végre a
part felé vették az irányt, s új remény költözött a meggyötört lelkekbe.
Ahogy közeledtek a szárazföld felé, Alanna először a hófehér
szirtek mögül előbukkanó két hatalmas sátrat pillantotta meg, melyek a
viking tábor két oldalán álltak. Közöttük szétszórt összevisszaságban
fekhelyül szolgáló takarók s hálózsákok hevertek. A tábor korántsem
volt kihalt: a főzőtüzek körül, a vízparton, emberek sürögtek-forogtak, s
bár Alanna ilyen távolságból nem tudta megállapítani, hogy vikingek-e,
vagy ír rabszolgák, sejtette, hogy inkább az utóbbiak, akik közé
nemsokára maga is tartozni fog. Nem engedte, hogy elkeseredése
eluralkodjon lelkén. Az egyetlen dolog, amire vágyott, hogy szilárd
talaj legyen a lába alatt. S tudta, bármilyen furcsának is tűnt, hogy még
mindig Írföldön van. Így talán még lesz lehetősége arra, hogy
megszökjön, s unokatestvéreivel együtt visszatérjen nevelőszüleihez.
Hosszú percek múltán végre kikötöttek, s a vikingek hozzáláttak,
hogy rabolt zsákmányaikkal együtt a foglyokat is a partra szállítsák.
Alanna először azt hitte, egyszerűen hozzácsapják őket a korábban
szerzett ír rabszolgákhoz, de legnagyobb rémületére hosszú sorba
állították, s elkezdték letépni róluk szakadt, mocskos ruháikat.

144
 Csak most vette észre, hogy a főzőtüzeken, melyeket a távolból
látott, hatalmas üstökben vizet melegítettek, s miután felforrt, a tábor
közepén felállított óriási dézsába öntötték az ír szolgák.
Meg akarják fürdetni! – hasított a pánik Alanna szívébe. S valóban.
A lemeztelenített foglyokat fogvatartóik a kádhoz vezették, s mosdatni
kezdték őket…
A tudat, hogy hamarosan férfikezek fogják tapogatni meztelen
testét, kétségbeesett sikolyt tépett fel tüdejéből. – Storr! – kiáltotta. –
Könyörgök, uram, segíts! Storr! – sikoltotta újra meg újra, nem törődve
a felháborodott, megütközést tükröző viking tekintetekkel, melyek
rászegeződtek.
A következő pillanatban erőszakos kezek rángatták ki a sorból, s
amikor megfordult, rémülten látta, hogy nem Storr sietett hozzá, hogy
elhallgattassa, hanem az idegen harcos, aki nagybátyja kunyhójában
majdnem meggyilkolta viking urát. Azonnal felismerte, hogy ő az.
Ahogy megpróbálta elráncigálni a többiektől, szemében ugyanolyan
kegyetlen, fenyegető fény gyúlt, mint amikor Storr feje fölé emelte
kardját.
– Fogd be a szád, átkozott szajha! – sziszegte a férfi összeszorított
fogai között. – A hercegünké vagy, egyedül az övé. Majd én
gondoskodom róla, hogy ne a többiekkel együtt fürdessenek.
Alannát csöppet sem nyugtatták meg a harcos szavai, s kapálózni
kezdett, hogy fájdalmas szorításából kiszabaduljon. A férfi erre
ráordított, s ütésre emelte a kezét. Alanna lehunyt szemmel várta a
csapást, de legnagyobb meglepetésére pofon helyett valaki arrébb lökte,
s elkapta a fiatal viking lendülő karját. Storr volt az.
A két dühös férfi hosszú másodpercekig nézett egymással
farkasszemet, aztán Storr megragadta ellenfelét, s hátradobta. A harcos
megtántorodott a lökés erejétől, de miután visszanyerte egyensúlyát,
egyetlen pillantással a törzsfőnök tudtára adta, legközelebb nem
kegyelmez életének.
Alanna megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az idegen támadó
sértődötten sarkon fordult, s elviharzott. Mielőtt azonban
megköszönhette volna Storrnak, hogy kimentette a vadállat keze közül,
a férfi karjába kapta, s elindult vele az egyik hatalmas sátor felé.

145
 – Ki volt ez a férfi? – kérdezte Alanna, miután füttyentett
Faolannak, hogy kövesse őket.
– Egy ellenségem – válaszolta Storr bosszúsan.
– A hercegünknek nevezett téged, mintha az alattvalód lenne.
– Valaha az is volt. De nem akarok erről többet beszélni! – mondta
szigorúan.
Alanna elnémult. Megtanulta már, nem érdemes fogvatartóját
felbőszíteni, mert annak most már nemcsak ő, hanem unokatestvérei is
viselhetik a következményét. Néhány másodperccel később azonban
minden kérdéséről, minden kételyéről, minden aggodalmáról
megfeledkezett.
A szája is tátva maradt a látványtól, mely a sátor belsejében
fogadta. Egzotikus aranylámpák függeszkedtek a plafonon, középen
pedig egy széles, hatalmas, gyönyörűen faragott ágy feküdt.
– Ez a tiéd, jó uram? Itt… itt alszol? – dadogott, ahogy a férfi
letette.
Storr elnevette magát. – Igen. Mint törzsfőnök, jogomban áll
sátorban aludni a hadjárataim során – válaszolta, s övéből előhúzta
tőrét, hogy megszabadítsa foglyát kötelékeitől.
Alanna hálás mosolyt röpített a férfi felé, aztán előrehúzta
elgémberedett karjait, s megdörzsölte kötélbilincse sajgó nyomát.
A következő pillanatban Faolan sompolygott a sátorba, Bjornnal a
nyomában. A két kutya barátságos farkcsóválással üdvözölte egymást,
aztán lihegve leheveredtek Storr ágya mellé.
– Még szerencse, hogy egyedül vagyunk – jegyezte meg a férfi. –
Aligha tudnám megmagyarázni az embereimnek Bjorn barátságos
viselkedését egy idegen kutyával szemben.
– Igen – sóhajtott Alanna, aztán az ágyhoz lépett, s végigsimította a
puha plüsstakarót. – Ez egy igazi viking ágy? – kérdezte csodálattal a
hangjában.
– Igen – nevetett Storr.
– Milyen hatalmas! – álmélkodott a lány. – Mondd csak, uram,
hány embernek készült ez?
Storr értetlenül nézett foglyára. – Kettőnek, természetesen.
Alanna ismét az ágyra pillantott. – Igen. Sőt azt hiszem, hárman is

146
kényelmesen elférnek rajta… De azt mondtad, uram, hogy már nem
vagy házas – tette hozzá kérdőn.
A férfi jókedve azonnal köddé foszlott. – Igen, de úgy emlékszem,
megtiltottam, hogy erről beszélj.
Alanna beharapta alsó ajkát, s lesütötte a szemét. – Bocsáss meg,
uram. Nem akartam tolakodó lenni, csak egyszerűen el nem tudom
képzelni, miért cipeltél át a tengeren egy ilyen hatalmas ágyat.
Storr az egyik ládához lépett, egy bőrtömlőt vett elő belőle, aztán
lecsukta, és a tetejére ült. – Pedig pofonegyszerű. Ez az én ágyam,
ebben tudok a legjobban pihenni, s mivel a hajómon elfér, hát
magammal hoztam.
A lány vállat vont, és lehuppant az ágyra. – Igazad van, uram –
rebegte, s alig tudta megállni, hogy végig ne heveredjen a puha
nyoszolyán. – Bár Írföldön úgy tartják, a puha ágy puhány harcost
nevel.
Storr összevonta a szemöldökét: – Valóban? Szerintem az írek
egyszerűen annyira lomha gondolkodásúak, hogy képtelenek
kényelmesebb fekvőhelyet feltalálni a szalmazsáknál – mondta, s
nagyot kortyolt az italból. – Úgy veszem észre, kedvesem, sokkal
érdekesebb társaság leszel számomra, mint gondoltam. Egy kis sört? –
kínálta a lányt, s a tömlőt felé nyújtotta.
Alanna megrázta a fejét. – Köszönöm, uram, de mi, írek csak
étkezések alkalmával iszunk alkoholt.
Mosoly bujkált a férfi szája szegletében. – S nem a lerészegedésig,
mint mi? – kérdezte gúnyosan.
A lány pironkodva sütötte le a szemét. – Így is lehet mondani.
– Csak nem bántott valamelyik részeg vadállat a hajón, kis
keresztény szüzikém? Az embereim jócskán megdézsmálták a
zsákmányolt bort.
Alanna vállat vont, – Nem, uram. De szörnyen féltem tőlük.
– Nem kellett volna. Megmondtam nekik, ha egyetlen ujjal is
hozzád nyúlnak, ha csak szólni merészelnek hozzád, megkeserülik.
Tudták, hogy egyes-egyedül az enyém vagy.
– A tiéd… – mondta a lány zavartan.
Széles mosoly ült ki Storr arcára. – Igen, jól hallottad, az enyém.

147
Túl sokat tudsz rólam ahhoz, hogy megengedjem, más férfiak karjaiban
töltsd az éjszakáidat.
Alanna nagyot nyelt, s fogvatartója szemébe nézett. – Nem áll
szándékomban más férfiak karjaiban tölteni az éjszakáimat. Mi több,
egyetlen férfival sem óhajtom megosztani az ágyamat. Úgyhogy nem
kell aggódnod…
Storr alig tudta visszafojtani nevetését. – Neked sem. Mert, ahogy
azt már említettem, az enyém vagy – és nem is vagy idegen számomra.
Alanna kezdte magát kényelmetlenül érezni az ágyon, így gyorsan
felállt, a sátorban álló másik ládához sietett, és leült.
– Hálával tartozom neked, uram, amiért megmentettél a fürdetéstől
– szólalt meg hosszú, kínos másodpercek után, azt remélve, a dicséret
majd arra ösztönzi fogvatartóját, hogy továbbra is úriemberként
viselkedjen. – Tudtam, úgysem fogod hagyni, hogy mindenki szeme
láttára levetkőztessenek.
– Valóban nem – válaszolta Storr. – De ne hidd, hogy ezzel
megúsztad a fürdetést.
A lány úgy érezte, majd kiugrik a szíve rémületében. – De hát
miért?
– Természetesen a kosz miatt. A pestis miatt, mely a piszokból
támad, s lemészárol egész törzseket.
Alannát azonban még ezek a súlyos érvek sem győzték meg. – A
mi Istenünk megvéd minket az ilyen csapásoktól.
– Akárhogy is legyen, fürdeni fogsz – jelentette ki Storr, s maga
mellé tette a tömlőt.
– Nem… nem teheted, uram – felelte Alanna kétségbeesetten. –
Nem vihetsz ki a többiek közé… Nem kívánhatod, hogy férfiak előtt
fürödjék.
A férfi felnevetett. – A világért se tennék ilyet, kedvesem. Velem
fogsz fürödni – mondta, majd a bejárathoz sietett, s az anyanyelvén
kiáltott valamit a közelben szorgoskodó szolgáinak, akik hamarosan egy
hatalmas kádat cipeltek a sátorba.
Alanna belesápadt a gondolatba, hogy nemcsak hogy le kell
vetkőznie fogvatartója előtt, hanem meg is kell vele osztania a kádat,
melybe minden bizonnyal ő is meztelenül ereszkedik bele. Hirtelen úgy

148
érezte, jobb lenne, ha a férfi megerőszakolná, hisz ahhoz nem kell
levetkőznie, s biztos sokkal hamarabb túl lenne rajta, mint ezen a
szörnyű fürdőzésen.
– Szóval te utasítottad az embereidet, hogy fürdessenek meg
minden új rabszolgát – jegyezte meg a lány, miután Storr visszaült a
ládájára, s kortyolt a söréből.
A férfi bólintott.
– És mi lesz az unokatestvéreimmel, uram?
– Mi lenne velük? – kérdezett vissza Storr értetlenül.
– Nem hagyhatod, hogy jobban megszégyenítsék őket, mint engem.
– Mondd csak, Alanna, miért aggódsz ennyire miattuk? Úgy
beszélsz róluk, mintha a testvéreid volnának.
– Ó, uram, ők tényleg a testvéreim. Miután elvesztettem a
szüleimet, az ő családjuk fogadott be. Így, bár nem egy anya szült
minket, valóban olyanok vagyunk, mint három nővér. Kérlek hát, ne
engedd, hogy jobban megszégyenítsék őket, mint engem.
– Nos, azt hiszem, nem érted a helyzetet. A két lány Sigurdé, így
nincs beleszólásom a további sorsukba. Megpróbálok ügyelni rá, hogy
ne öljék vagy csonkítsák meg őket, de többet nem tehetek értük.
– A szabadosod azt mondta, hogy esetleg megvásárolhatnád őket a
vénembertől.
Storrnak leesett az álla döbbenetében. – Ezt mondta volna? –
kérdezte bosszúsan.
– Igen.
– Juttasd eszembe, hogy fenékbe billentsem, ha legközelebb
idetolja az okoskodó képét – morogta, aztán nagyot sóhajtott. – Az
igazság az, kislány, hogy Sigurd inkább az ellenségem, mint a
szövetségesem, így nagyon nagy dolognak kellene történnie ahhoz,
hogy odáig süllyedjek, hogy vele üzleteljek.
– És mi lesz az unokatestvéreim erényével? – könyörgött tovább
Alanna. Azt remélte, ha tovább beszél, talán megmenekül a ráváró
megalázó helyzettől. Ebben a pillanatban azonban belépett Storr kék
szemű szabadosa néhány szolga kíséretében, akik hamarosan
teletöltötték a kádat gőzölgő meleg vízzel.
Storr felállt a ládáról, s foglya mellé lépett. – Az erényükkel? –

149
ismételte meg a kérdést. – Nos, több mint valószínű, hogy Sigurd és
csatlósai már az előtt megfosztották őket az erényüktől, mielőtt
elérhették volna a hajót.
– Ezek szerint egy nő erénye számotokra semmit nem jelent.
– Attól függ, hogy feleség vagy rabszolga-e az illető.
A férfi válasza bénító méregként járta át Alanna testét. Némán,
mozdulatlanul ült tovább a ládán, tekintetét a földre szegezte. Csak
akkor eszmélt fel, amikor az utolsó szolga hangosan jelentette urának,
hogy a fürdő készen áll. Nem mert felnézni; a vértezet csörgéséből és a
ruha suhogásából tudta, hogy fogvatartója vetkőzik.
– A szolgák elmentek, Alanna, és nem jönnek vissza addig, míg
nem szólok. Ne félj, rajtam kívül senki sem fog látni – magyarázta
Storr.
– Köszönöm, uram. Igazán megnyugtattál – válaszolta a lány
anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét.
– Mi az, kislány? Most nem vagy kíváncsi rám? Ha jól emlékszem,
nem is olyan rég még nem voltál ilyen szégyellős.
Alanna egyre kínosabban érezte magát. Hatalmas gombóc nőtt a
torkában, a térde pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél. – A
pataknál… én egyszerűen megijedtem. Nem számítottam rá, hogy lesz
ott valaki, így a döbbenet erejével hatott, amikor megláttalak.
– A döbbenet egy-két pillanatig szokott tartani. De mindketten jól
tudjuk, kedvesem, hogy sokkal hosszabb ideig bámultál… a lüke kis
ebeddel együtt – tette hozzá, s Faolan felé biccentett. – Nos, nem
gondoltad meg magad? – ugratta tovább. – Most egészen közelről
láthatsz, s biztos vagyok benne, hogy kedved lelnéd a látványban.
Alanna még mindig a szőrmével borított padlót bámulta, s tagadóan
megrázta a fejét.
– Milyen kár! – mondta kajánul Storr. – Bezzeg én szívesen
legeltetném rajtad a szemem, ha felajánlanád.
A lány ereiben megfagyott a vér. – Biztos lehetsz benne, uram,
hogy soha nem tennék ilyesmit.
A férfi felnevetett. – Még akkor sem, ha megparancsolnám?
Néma csend zuhant közéjük. Alanna azon kezdett töprengeni, mit is
mondhatna fogvatartójának, amivel elrettenthetné bűnös szándékaitól. –

150
Ez esetben a dolognak már semmi köze nem lenne a felajánlkozáshoz –
válaszolta végül.
Víz csobbant, s Alanna megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul,
hogy a viking óriás végre a kádba ereszkedett. – Ó, uram, ne kínozz
tovább a szavaiddal! – könyörgött, s lassan a férfira emelte tekintetét,
akinek immár biztonságosan elrejtette a víz meztelenségét. – Engedd
meg, hogy egyedül fürödjék, miután te végeztél.
Storr beszappanozta izmos mellkasát, aztán a karját, s olyan
arckifejezést öltött, mintha komolyan fontolgatná foglya kérését. Végül
megszólalt. – Nem lehet. Mire én befejezem a tisztálkodást, kihűl a víz.
Nem venném a szívemre, ha megfáznál, kedvesem… Jöjj hát, tarts
velem… de tüstént! – parancsolta, s a kád oldalára csapott.
Alanna beharapta az ajkát. Arra gondolt, ha tovább ellenkezik, soha
nem fogja viszontlátni unokatestvéreit. Felemelkedett ülőhelyéről. –
Ahogy kívánod, uram – rebegte, s elindult fogvatartója felé. – A
ruhámban fogok fürdeni. Legalább annyira ráfér már a mosás, mint rám
a tisztálkodás.
– Ugyan már! – csattant fel Storr, s nyakig merült a forró vízbe. –
Meg sem tudsz tisztességesen mosdani ebben a szedett-vedett rongyban.
Ne tedd próbára a türelmem, vedd le jószántadból, s ne várd meg, hogy
én vegyem le rólad.
Alanna érezte a férfi színlelt nyugalma mögött bujkáló dühöt.
Rádöbbent, hogy nem valamiféle pajzán játékra készülődik, mellyel
ártatlan rabszolgalányokat zaklat s ront meg. A hangja inkább
atyáskodó volt, melyből kitűnt, valóban a dögvésztől fél, s ezzel a
fürdővel mindössze ettől kívánja megóvni mindkettőjüket. Így végül
elfordult a kádtól, s remegő testtel kibontakozott tunikájából.
Storr, foglya félelmét látva, újra beszélni kezdett. – Nincs
kellemesebb egy forró fürdőnél. A hazámban ez a legkedveltebb
időtöltés. A legkisebb faluban is találni fürdőházat, ahol bárki
kényelmesen megfürödhet a legkeményebb, leghidegebb téli napokon
is. Jöjj hát, nem fogsz csalódni…
Alanna újra a férfi felé fordult, nagy, barna szeme tágra nyílt
rémületében, s úgy szorongatta levetett ruháját meztelen teste előtt,
mintha az élete függne tőle.

151
 – Dobd már le azt az átkozott rongyot! – suttogta Storr. – Szavamat
adom, hogy nem nézek oda.
A lány – még mindig remegve félelmében – lassan hátat fordított a
viking óriásnak, aztán elengedte a finom gyapjú szőttest, mely
élettelenül zuhant a puha padlóra. Egy pillanattal később már a kádban
ült. Moccanni sem mert, nehogy véletlenül a férfihoz érjen.
– Alanna – szólt halkan Storr.
– Tessék?
– Miért tetted ezt? A szavam neked nem elég?
– De igen.
– Akkor miért fordítasz hátat?
– Sajnálom, de mindenek fölött az Istenem szavát kell követnem,
uram.
– Az istened tiltja a meztelenséget?
– Igen. Az egyház tanítása szerint ez bűn.
– Még egy asszony sem vetkőzhet le a férje előtt? – hitetlenkedett a
férfi.
– Még ő sem.
– Akkor hogyan csinálnak… akarom mondani, az írek hogyan…
hogyan csinálnak..? – dadogta, mintha a megfelelő szavakat keresné.
– Hogyan csinálnak mit, uram? – kérdezte Alanna, s nyakig merült
a vízbe.
– Hogyan nemzenek gyerekeket? – nyögte ki végül Storr.
Alanna érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik. – Fogalmam sincs –
vallotta meg. – Nálunk nem szokás ilyen dolgokról beszélni.
– Azok után, amit a meztelenségről mondtál, ezen nem is
csodálkozom – mondta Storr méla undorral a hangjában, aztán a lány
legnagyobb rémületére szétterpesztette s előrenyújtotta hosszú lábát.
Alanna nem tudta megállni, hogy a szappantól homályos vízen
keresztül ne pillantson a lábfejre, melyre hetekkel ezelőtt rátaposott, s
azon kezdett töprengeni, hogyan is kerülhetett ilyen szörnyű helyzetbe.
Mindenesetre Storr nem hazudott a viking fürdővel kapcsolatban –
ismerte be. – A mosdás tényleg kellemesebb meleg vízben.
Gyermekkorában gyakran úszott a part menti sekélyesben, ahol a
nyári nap tüze megenyhítette a hideg tengervizet, de még az sem volt

152
ilyen élvezetes, mint ez. Az illatos víz úgy simogatta a bőrét, mint a
legfinomabb selyem…
– Ne! – A lány sikolya úgy hasított a békés csendbe, mint kard az
eleven húsba.
Storr átölelte szép foglya karcsú derekát, s magához vonta, egészen
közel meztelen testéhez. – Miért ne? – suttogta. – Csak nem tiltja meg
azt is az istened, hogy megérintselek?
– De igen.
– Hisz már számtalanszor megérintettelek azelőtt is: melletted
aludtam az erdőben, megcsókoltalak a nagybátyád házában, s ide is a
karjaimban hoztalak…
– De ez teljesen más.
– Miért?
– Mert ruhátlanok vagyunk, uram.
Storr türelmetlenül sóhajtott. – Pokolba az örökös
aggályoskodásaiddal! Nem akarok mást, csak azt, hogy tiszta légy. Ha
egyéb szándékom lesz veled, légy nyugodt, tudni fogsz róla. Most pedig
fogd ezt, és igyekezz! – parancsolta, s a lány felé nyújtott egy darabka
szappant.
Alanna habozott néhány másodpercig, mielőtt elvette volna. – De
ezt csak mosásra használják, uram.
– Mosdásra is, csak a keményfejű írek erre még nem jöttek rá.
– Nem fogja csípni a bőröm?
– Csak az érzékenyebb helyeken. A szemednél, és talán… itt lent –
folytatta, s egyik kezét a lány lába közé csúsztatta.
Alannának a lélegzete is elállt rémületében, s gyorsan
előrecsúszott.
– Csak figyelmeztetni szerettelek volna – mondta Storr védekezőn
–, de egyszerűen nem tudom, hogyan nevezik írül ezt a testrészt.
A lány moccanni sem mert, még akkor sem, amikor a férfi újra
magához vonta.
– Nyugodj már meg, kedves kis báránykám – suttogta, s puha
csókot lehelt a bársonybőrű nyakra. – Sok nővel volt már dolgom, így
teljesen fölösleges szégyenkezned előttem. Vagy attól tartasz, hogy
bántódása esik annak a testrészednek?

153
 Alanna bólintott.
– Gondoltam – suttogta Storr, s megcsókolta a lány tarkóját. – Ne
aggódj, nem akarok fájdalmat okozni neked. Pedig megérdemelnéd, kis
bestia Mondd csak, akkor is az istened parancsát követted, amikor a
lábamra tapostál s megmérgeztél?
– Nem állt szándékomban megölni téged, uram. De muszáj volt
ártalmatlanná tennem a fogvatartómat. A szabadságomért küzdöttem, s
ezt te is jól tudod – mondta, s miután beszappanozta a mellkasát, aztán
hátranyújtotta a szappant. – Te is ezt tetted volna a helyemben.
– Igen, de utána nem hangoztatnám a keresztén mivoltomat.
– Keresztény – javította ki Alanna, s alig bírta visszafojtani
mosolyát, melyet a férfi idegen kiejtése csalt az arcára. Jókedve
azonban azonnal elszállt, amikor belegondolt abba, hogy tényleg nem
olyan szent, mint ahogy azt állítja magáról. – Igazad van, uram –
rebegte néhány másodpercnyi hallgatás után. – Az az én legnagyobb
hibám, hogy képes vagyok foggal-körömmel küzdeni, ha sarokba
szorítanak.
– Nem, Alanna. A küzdelem nem isten ellen való vétek, hanem
erény. Hatalom, mely gyáva néped, ájtatos papjaid fölé emel. Ezért is
akarom megértetni veled, hogy ellenem nem kell többé küzdened. Mert
nem rossz szándék vezérelt, amikor a sátramba hoztalak, s a fürdővel is
csak kedveskedni szerettem volna. Tudom jól, adnom kell, ha kapni
akarok – suttogta, s megsimogatta a lány vállát.
Alannát hullámokban öntötte el a forróság a férfi érintésére. –
Lehet, hogy fájdalmat okoztam neked, uram, de nem tagadhatod, hogy
mindent jóvátettem azzal, hogy megmentettem az életed.
– Hát nem azt teszem én is éppen most? Megmentettem az életed,
az erényed azzal, hogy megengedem, itt fürödj a sátram magányában.
– Igen. De ezzel még nem tetted jóvá azokat a bűnöket, melyeket
elkövettél ellenem.
– Miféle bűnöket?
– Például azt, hogy hazudtál nekem a szerzetesek szabadon
bocsátását illetően.
– Nem hazudtam. Magad is láthattad, hogy elengedtem őket.
– Igen, de elhitetted velem, hogy mindezt a kedvemért teszed,

154
miközben már az elejétől fogva ez volt a szándékod.
– Ugyan, mit számít, hogy kinek a kedvéért tettem? A lényeg az,
hogy a drágalátos csuhásaid szabadok.
– Nekem igenis sokat számít, Storr… Mert szeretnék bízni benned.
– Komolyan? – kérdezte a férfi, s mielőtt lehetőséget adott volna a
válaszadásra, gyúrni kezdte foglya sajgó vállait, olyan gyengéden, olyan
simogatón, hogy Alanna úgy érezte, minden ereje elhagyja.
– Mit csinálsz? – kérdezte, s hangja alig volt több suttogásnál.
– Megmasszírozlak – válaszolt Storr. – Nem hallottál még a
masszázsról?
– Nem – sóhajtotta –, soha.
– Kellemesnek találod?
– Ó, igen. Nagyon. De honnan tudod, hogy hogyan kell csinálni?
– Ez olyasvalami, melyhez a vikingek kiválóan értenek. Tudjuk,
érezzük, hogy valakinek melyik testrésze fáj. És én érzem, hogy neked
most itt fáj – suttogta, s ujjai megfeszültek a lány vállán. – Érzem a
feszültségedet, a félelmedet az egyetlen vikingtől, akinek pedig esze
ágában sincs bántani téged. Remélem, ezzel tisztában vagy.
Alanna lehunyta a szemét, s hagyta, hogy meggyötört izmai
ellazuljanak a férfi meleg tenyere alatt. – Igen – válaszolta. – De… ez a
„masszázs", ugye, nem a szeretkezés része?
Storr keserűen felnevetett. – Nem, drága kis báránykám. A
hazámban férfiak férfiaknak, s nők nőknek szokták csinálni, úgyhogy
nincs mitől tartanod.
A lány megkönnyebbülten sóhajtott. – Miért nevezel így? –
kérdezte.
– Hogy?
– Kis báránykának.
– Az istenetek nem így nevez benneteket?
Alanna felnevetett.
– Nem, uram. Mi Krisztus nyája vagyunk, nem a báránykái.
– Miért? Ő pásztor?
– Nem. Legalábbis nem a szó eredeti értelmében. Valójában ács
volt.
– Volt?

155
 – Igen. Amikor a földön élt.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy közöttetek élt?
– Igen. Ő is ugyanolyan ember volt, mint te vagy én.
– És most hol van?
– Természetesen a mennyországban.
Storr bólintott. – Ó, ja. Mennyország. Ír szolgáim sokat meséltek
róla. Azt hiszem, olyan lehet, mint a mi Walhallánk… De hogyan
pásztorkodhat valaki, ha már halott?
Alanna ismét nevetéssel küszködött, de végül sikerült megőriznie
komolyságát. Elvégre ő is szeretne minél többet megtudni a férfi
népéről, vallásáról, s neki is rosszulesne, ha fogvatartója kinevetné a
kérdései miatt. – Nos, Krisztus odafentről őriz minket, mint jó pásztor a
nyáját. Minden cselekedetünket, minden lépésünket figyelemmel kíséri.
– Ezek szerint azt is látta, hogy Sigurd és én megrohamoztuk az
erődötöket?
– Ó, igen. Isten szeme mindent lát.
– Akkor miért nem sietett a segítségetekre? Miért nem indított arra
téged, hogy figyelmeztesd a népedet, miután elszöktél tőlem?
– De én figyelmeztettem őket! Honnan veszed, hogy nem tettem
meg? – fordult hátra Alanna, s fogvatartója szemébe nézett.
Storr paskolni kezdte foglya hátát. – Csak azért gondoltam, mert
úgy tűnt, váratlanul ért benneteket a támadás, és…
– Hogyan is készülhettünk volna fel rá? – szakította félbe a lány. –
A vihar kellős közepén jöttetek, amikor a vikingek állítólag a tenger
közelébe sem merészkednek. Ráadásul olyan sok idő telt el a
hazatérésem óta, hogy már senki nem vette komolyan a fenyegetést.
– Shh – suttogta Storr, aztán lehajolt, s puha csókot lehelt foglya
feje búbjára. – Ne beszéljünk többet erről. Elegem van már a
háborúskodásból – egy életre – tette hozzá, s hangjában fájdalom
csengett.
Bár meglepte a férfi kijelentése, Alanna nem hagyta, hogy
félretegyék ezt a fontos témát. Úgy érezte, meg kell magyaráznia, meg
kell értetnie fogvatartójával, hogy népe nem gyávaságból nem
hadakozik. – Nem ítélheted el a törzsemet, a szerzeteseket, uram. Mert
nem a gyávaság az, mely visszatartja őket a harctól, hanem a hit. A hit,

156
mely szeretetet parancsol még az olyan kegyetlen hódítók iránt is, mint
amilyenek ti vagytok. Ennyi ír szolgával az oldaladon magad is
beláthatod, hogy inkább meghalunk, vagy rabként éljük le földi
életünket, mint hogy a gyilkosság szörnyű bűnébe essünk.
– Neked pedig azt kell belátnod, hogy nem mohóság vagy gyilkos
vágy űz minket, amikor megtámadunk és kifosztunk benneteket. Mert
bár a vidék, ahol élünk, hatalmas, de kegyetlen is, s nagy részét örök
hómező takarja. Kevés a föld, melyen gazdálkodhatunk, de gyakran így
is előfordul, hogy a hideg miatt nem kel ki a vetés, lefagynak a
gyümölcsök. Nagyon sokan éheznek, s vannak olyan fiatal harcosok,
akik itt, Írföldön ismerik meg először a bor ízét. Nem hibáztathatsz hát
minket azért, mert elveszünk abból, amiből itt bőség van.
Alanna nem válaszolt. Hosszú percek teltek el, mire össze tudta
szedni magát annyira, hogy újra megszólaljon. – Nos, mindazzal, amit
elmondtam, csak arra akartam rámutatni, hogy a háború iránti
viszolygásodban nem vagy egyedül. A mi Istenünk is belefáradt már a
hadakozásba.
Storr előrehajolt, s tenyerébe fogta a kis keresztet, mely a lány
nyakában függött. – Az istened bölcs – mondta, s közelebb hajolt, hogy
még jobban szemügyre vehesse a rejtélyes kis függőt.
– Ó, igen. Nagyon bölcs, és végtelen a szeretete. Azt hiszem,
kedvelnéd őt.
– Talán. De képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy állandóan
figyel.
– Még akkor is, ha ezzel megmenthetne a haláltól?
– Nem tud, Alanna. Vagy talán nem láttad, hányan estek el a tieid
közül a támadás során? Ha annyira szeretne benneteket az az isten, nem
hagyta volna, hogy véretek hulljon – mondta szomorúan.
– De uram, ők igazából nem haltak meg, mert lelkük a
mennyországba jutott, s ott él tovább.
– És miféle hőstettet vittek véghez azért, hogy oda kerüljenek?
– Semmilyet. Nem kell hősöknek lennünk ahhoz, hogy
üdvözüljünk. Nem kell mást tennünk, csak hinnünk.
– Miben?
– Az Isten végtelen hatalmában s ígéretében, hogy megment

157
minket. Ezt a hitet jelképezi a kereszt, amit a kezedben tartasz.
– Szóval ez nemcsak egy betű?
Alanna felnevetett.
– Ó, nem. Régen úgy végezték ki a bűnösöket, hogy keresztre
szegezték őket. isten fia is erre a sorsra jutott.
Storr megrázta a fejét, s visszaengedte a függőt a lány mellkasára. –
Szörnyű lehetett.
– Igen. A rómaiak alkalmazták ezt a halálnemet. A rómaiak a mi
őseink voltak, s talán még nálatok is kegyetlenebbül irtották
ellenségeiket.
– Talán – mondta a férfi, aztán újra a szappanért nyúlt, s mosni
kezdte Alanna hosszú haját. – Még szerencse, hogy az istened meg
tudta menteni a fiát ettől a szörnyű kínhaláltól.
– Nem mentette meg. Krisztus kereszthalált halt.
– Az előbb azt mondtad, az istened képes arra, hogy megmentse az
embereket. Miért éppen a saját gyermekét hagyta volna meghalni?
– Azért, hogy újra feltámaszthassa, s megváltsa a többi embert,
minket.
– Hogyan? – kérdezte türelmetlenül Storr.
Alanna megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs.Csak azt tudom, hogy így van.
– Hmm. Különös vallás a tietek. Soha nem fogom megérteni. No
és, láttad már ezt a… Krisztust?
– Nem. Még soha nem láttam, de érzem, hogy itt él bennem…
– Benned? – kérdezte Storr álmélkodva. – Egy férfi, benned? Azt
hittem, bűnnek tartjátok az ilyesmit.
Alanna bosszúsan pillantott hátra, de látta, fogvatartója nem
viccelődik. Olyan komoly volt az arca, mintha azon töprengene, hogyan
is ragadhatná meg legjobban az Istenség természetét. – Igen – válaszolt
végül a lány. – De nem úgy, ahogy gondolod.
Foglya felháborodott hangjából Storr arra következtetett, hogy
valami megbocsáthatatlan hibát követett el, bár úgy gondolta, kérdése
jogos volt. Az ő termékenységistenük, Frey – akit legtöbbször ágaskodó
hímtaggal ábrázoltak –, gyakran látogatta meg azokat az asszonyokat,
akik gyermekáldásra vágytak. Miért is ne tenné ugyanezt a

158
keresztények istene? – Ez esetben talán próbáld érthetőbben
elmagyarázni! – förmedt a lányra.
Alanna fáradtan sóhajtott. – Ó, Istenem, adj nekem erőt! – szólt, s
Storr legnagyobb meglepetésére finom ujjacskák ragadták meg, s
vonták az előtte pihegő szépséges virágszál mellkasára érdes,
kardforgatásban megfáradt kezét.
A lélegzete is elakadt döbbenetében. Ó, Alanna tartotta kezét ott, a
szíve fölött, telt keble puha párnáján. – Krisztus itt él. A szívemben. A
lelkemben – magyarázta.
Alanna érezte, hogy szavai s mozdulatai néhány pillanatra teljesen
megbénították a férfit. Aztán hirtelen elrántotta a kezét, s olyan vadul
kezdte mosni a hátát, hogy égni kezdett a bőre.
– A helyedben én megmondanám neki, hogy keressen magának
saját testet – bosszankodott. – Milyen jogon tart igényt a tiédre?
A lány ismét beharapta az ajkát. De bármilyen mulatságosnak is
találta viking ura megjegyzését, el kellett ismernie, hogy a vikingek
egyáltalán nem olyan bolondok, mint hitte. – Én akartam, hogy belém
költözzön. Mert ez az egyetlen út, mely a mennyországba vezet.
– Az előbb azt mondtad, a hit az egyetlen módja az üdvözülésnek.
Össze akarsz zavarni?
– Nem, dehogy. Sőt azt szeretném, ha többet tudnál az Istenünkről,
mert biztos vagyok benne, hogy általa megtalálhatnád a lelked békéjét.
A gond csak az, hogy nehéz olyasvalakinek magyarázni, aki nem érti jól
a nyelvünket… Talán ha megkérnéd a szabadosodat, hogy segítsen,
jobban megérthetnéd az érveimet.
– Igen – mondta Storr. – Talán ma este átbeszélhetjük a témát Leif
társaságában. Most pedig csukd be a szemed, hadd nedvesítsem meg a
hajad – parancsolta, s azt kívánta, bárcsak vége lenne már a fürdésnek,
hogy végre olyan dolgokkal foglalkozhasson, amelyek kevésbé hozzák
zavarba.
Nem mintha nem lett volna kellemes a lány társasága. Igazán
élvezte vele a fürdőzést, bőrének bársonyos érintését, s tudta, őt sem
hagyták hidegen csókjai és simogatásai. Mindezzel semmi más
szándéka nem volt, csak az, hogy megnyugtassa foglyát. A bajok ott
kezdődtek, amikor Alanna beszélni kezdett az olyan dolgokról, mint

159
hűség, hit, szeretet, s arról, hogy mi lakozik a szívében. S abban a
pillanatban, amikor – nyilvánvalóan mindenféle hátsó szándék nélkül –
a mellére szorította kezét, felébresztette lelkében a vágyat, melyről úgy
hitte, szeretett Freyjája halálával örökre sírba szállt.
Éppen úgy, mint azon a viharos napon ott, a lány nagybátyjának
házában, most sem kívánt mást, mint magáévá tenni ezt a szépséges
rózsaszálat, belesüppedni teste puha ágyába, s maga mögött hagyni a
való világ minden hidegét s fájdalmát. De éppúgy, mint akkor, most is
rádöbbent, hogy képtelen lenne egyszerűen rávetni magát, s hallgatni
fájdalmas sikolyait s könyörgését, hogy hagyja abba.
– A hajunkat is meg kell mosnunk, uram? – sóhajtotta Alanna,
félbeszakítva ura keserű gondolatait.
– Igen. Csukd be a szemed, különben belemegy a szappan –
figyelmeztette Storr, s a kis edényt, melyet szabadosa épp ilyen célokra
hagyott itt, a vízbe merítette.
Alanna engedelmeskedett, s felsóhajtott, ahogy a meleg víz
végigsimogatta a fejét, nyakát, vállát. Aztán megérezte, hogy a férfi
szappanozni kezdi hosszú haját.
– Te is megmosod a hajad, uram? Vagy csak a hosszú hajat kell
megtisztítani?
– Mindenféle hajat mosni kell – mondta hűvösen. – Ha ti, írek több
időt töltenétek a földön, mint a mennyekben, magatok is tudnátok, hogy
a haj bolhák és tetvek fészke.
– Megbántottalak valamivel, uram? – kérdezte a lány, nem tudva
mire vélni fogvatartója hirtelen hangulatváltozását.
– Nem – morogta Storr. – Csukd be a szemed! Alanna úgy tett,
ahogy ura parancsolta, s újra érezte a testén végigcsorduló öblítővizet.
– Kész. Most már tiszta vagy, a fürdőnek ezennel vége – jelentette
ki Storr, azt remélve, hogy a lány kiszáll a kádból, s elmegy, mielőtt
megláthatná, ártatlan gesztusa milyen kellemetlen hatást váltott ki
testéből. – Szárítkozz meg, s öltözz fel! A ládámban találsz magadnak
tiszta ruhát, a tiédet pedig add oda Leifnek, hogy kimosathassa –
hadarta el egy szuszra.
– De fázni fogok, ha kiszállok a vízből…
A férfi türelmetlenül csettintett nyelvével. – Csak néhány

160
pillanatig. De ott a törölköző – mutatott a kis padra a kád mellett. – És a
szavamat adom, hogy nem nézek rád… Siess már, szeretnék végre én is
hajat mosni, de ha továbbra is itt ücsörögsz, képtelen vagyok
előrehajolni, hogy bevizezzem.
Alanna hátrafordult, s fogvatartója szemébe nézett. Azt remélte, a
gyönyörű kék szempárból talán kiolvashatja a választ az előbb feltett
kérdésére. Vajon mi történhetett? Mit mondott, amivel így eltávolította
magától a férfit? Engedelmes volt, sőt megpróbálta jobb kedvre
deríteni, annak érdekében, hogy Ciardát és Torrát kiszabadítsa a másik
törzsfőnök fogságából. Vajon mit csinált rosszul?
Tovább kutatott a férfi tekintetében, de nem látott már ott egyebet
fagyos visszautasításnál.
– Ahogy kívánod, uram – válaszolta remegő hangon, aztán
emelkedni kezdett.
Nem fog idenézni egyetlen pillanatra sem, hisz szavát adta –
mondogatta magának, de olyan görcsös igyekezettel próbált kiszállni a
kádból, hogy megcsúszott s hátratántorodott. Sikerült esés közben
megkapaszkodnia a kád jobb szélében, erőfeszítése azonban
hiábavalónak bizonyult. Egyenesen Storr-ra zuhant, arccal előre, s a
következő pillanatban rá kellett döbbennie, nemcsak hogy fedetlen
keblekkel térdel fogvatartója előtt, de keze is a legintimebb helyre
csúszott. A lába közé! Szentséges Isten! Ujjai alatt érezte azt a testet,
melyet leginkább el akart kerülni!
A rejtélyes hímtag ugyanolyan volt, mint amilyennek azon a hűvös
reggelen érezte az erdőben: hatalmasra nőtt, s megkeményedett. S
ahogy a férfi szemébe nézett, ugyanolyan dühöt s zavart látott benne,
mint akkor.
Fáj neki – döbbent rá. Bizonyára valamiféle betegség támadhatta
meg testének ezt a részét. Gyorsan visszahúzta a kezét, s szemlesütve
kért bocsánatot. – Szörnyen sajnálom, uram – rebegte. – Megcsúsztam.
Ahogy azt gondolta, Storr hangját szinte teljesen elfojtotta a
fájdalom. – Észrevettem. – Fájdalmat okoztam?
A férfi bosszúsan emelte fel a tekintetét a plafonra. – Drágám,
bolond voltam, ha valaha is azt hittem, hogy ezenkívül másra is képes
vagy.

161
 Alanna mellkasa elé húzta karját. – Itt maradok, s hogy
jóvátegyem, amit elkövettem, megmosom a hajad.
– Nem kell. Öltözz már, s menj!
– De én nem akartam rosszat! Nem szándékosan estem el. Kétszer
raboltál el, és tisztában vagyok vele, hogy ezúttal könyörületből hoztál
magaddal, mert ha otthagytál volna a városban, biztosan meghalok,
vagy a gonosz Sigurd fogságába esem. Tudom, mivel tartozom neked,
és akármit is gondolsz rólam, igazán boldoggá tettél azzal, hogy kedves
voltál hozzám – mondta, s szeme megtelt könnyekkel.
A lány szavai azonnal lecsillapították Storr dühét. – Nem… ezúttal
nem te vagy a hibás, hanem egyedül én. És kérlek, hidd el, nem
haragszom rád. Nem rád haragszom.
– Akkor kire? – kérdezte Alanna.
– Az egész világra – sóhajtott. Az ágyra pillantott, Freyja ágyára,
melyben olyan boldogok voltak együtt, s melyben oly magányos
asszonya halála óta. S most, hogy meztelenül ül elveszett boldogsága
szentélye mellett egy kétbalkezes rabszolgalány társaságában, úgy
érezte, meggyalázza felesége emlékét.
Pedig Alanna egyáltalán nem hétköznapi lány – vallotta be
magának. Annyira bátor, annyira büszke teremtés, és amikor a szíve
fölött tartotta kezét, és az istenéről beszélt, ugyanannyi odaadást s
szeretetet hallott a hangjában, mint annak idején Freyjáéban. Valahol,
lelke legmélyén rádöbbent, hogy nem Alanna meztelen keblének
tenyerébe simuló melegsége ébresztette fel vágyát, hanem a szeretet,
melyet magából sugárzott.
– Haragszom, mert nem értem az istened útját, s egyre kevésbé
saját isteneimét… Haragszom, mert a hajad olyan csodálatos, mint a
feleségemé s mégsem az övét simogathatom… – A szavai elcsuklottak
– Talán visszavágyod őt, uram… Talán arra vágysz, hogy egyszer
visszatérjen hozzád – mondta Alanna együttérzőn.
Szomorú mosoly suhant át Storr arcán, aztán lassan lehajtotta a
fejét. – El sem tudod képzelni, kedvesem, hogy mennyire.

162
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Gunther megigazította tunikáját, kihúzta magát, s egy pillanatra

megállt a sátor bejárata előtt, hogy lelkiekben felkészüljön a
nevelőapjával való találkozásra. Eddig sikerült elkerülnie Sigurdot, de
most, miután minden hajó befutott a kikötőbe, nem tudta tovább
halasztani a kínosnak ígérkező beszélgetést.
Nagy levegőt vett, s belépett a törzsfőnök hadiszállására. Sigurd
éppen fiai és szabadosai társaságát élvezte, de amint meglátta nevelt
fiát, azonnal tapsolt, s emberei, szinte varázsütésre, szempillantás alatt
eltűntek a sátorból.
– Hajóim másodtisztje gondterhelt ma – jegyezte meg fagyos
gúnnyal hangjában.
– Igen, hercegem – válaszolt Gunther, s közelebb lépett.
– Nézz körül, kérlek, nem hallgatózik-e valaki a közelben.
Szeretnék nyugodt körülmények között beszélgetni veled – parancsolta
Sigurd.
Gunther alázatosan biccentett, kikémlelt a sátorból, s miután senkit
nem látott a közelben ólálkodni, visszatért urához.
Sigurd legnyájasabb arckifejezését öltötte magára, s intett nevelt
fiának, hogy üljön le.
Gunther a legközelebbi ládán foglalt helyet, s maga alá simította
hosszú köpenyét.
– Bort? – kérdezte Rutland, Sigurd kisebbik fia, s felemelkedett
apja mellől, hogy megkínálja vértestvérét.
– Nem – ellenkezett az öreg Kígyószemű. – Komoly dolgokat kell
megvitatnunk, s szükségünk lesz a józan eszünkre.
Rutland csalódottan süppedt vissza ülőhelyére.
– Most pedig, Gunther, hallani szeretném, mi akadályozott meg
abban, hogy véghezvidd a tervünket? – kérdezte a herceg színlelt
nyugalommal.
A fiatal férfi megköszörülte a torkát, s magában hálát rebegett

163
Odinnak, amiért jókedvében találta nevelőapját.
– A merényletet meghiúsították. A kardom már csapásra lendült,
amikor az ír lány, akit Storr megerőszakolni készült, figyelmeztette a
támadásra. Bevallom, ez a döbbenet erejével hatott rám. Nem hittem
volna, hogy védeni próbálja azt, aki leteperte.
Sigurd elgondolkozva vakarta a szakállát. – Lehet, hogy jobban
megijedt tőled, mint a hercegtől.
– Lehet, uram, de az biztos, hogy Storr nevét kiáltotta, amikor
észrevett.
Sigurd gyanakodva vonta össze szemöldökét. – A nevét?
– Ja. Olyan tisztán, hogy egy született viking sem ejthette volna ki
tökéletesebben.
– Talán a herceg egyik harcosától hallotta, mielőtt Storr foglyul
ejtette. Hmm. Különös – rázta meg a fejét a férfi. – A felesége halála
óta egyetlen nővel se volt dolga. Úgy hallottam, megesküdött erre.
Gunther bólintott.
– És mit mondott Storr, amikor észrevette, hogy te akartad
megölni?
– Semmi különöset, uram. Azt hazudtam ugyanis, hogy
összetévesztettem egy ír harcossal.
Sigurd dühösen csapott az asztalra e képtelen állítás hallatán. – A
vértjében és a sisakjában? Nem gondolhattad komolyan, hogy ezt el is
hiszi!
– Elhitte. Meglepődött ugyan, de elhitte. Annyit mondott, hogy
menjek vissza harcolni, s keressek magamnak más áldozatot.
Sigurd megkönnyebbülten sóhajtott, de Gunther tudta, hogy ezzel
még nincs elintézve a dolog. A lány látta őt. Látta, hogy gyilkosságot
kísérel meg bátyja ellen. S bár egy rabszolga szava nem sokat számít a
törzsfőnökök tanácsában, Storr, mint a vád szemtanúját, a bíróság elé
idéztetheti őt.
– Megpróbáltam elrabolni a lányt ma, a fürdetésnél, de Storr a
segítségére sietett, aztán a sátrába vitte.
Sigurd dühösen mordult fel. – Talán jobb lesz, ha ezt a feladatot
Rutlandra bízzuk. A fiam biztosan többre jut a próbálkozásnál, s aztán
végre megszabadulhatunk a hercegtől is.

164
 Gunthernek rosszulesett nevelőapja megjegyzése, ennek ellenére
kihúzta magát, s büszkén nézett az öreg törzsfőnök szemébe. – Nem állt
szándékomban kudarcot vallani, Sigurd. Mindannyian tudjátok,
mennyire gyűlölöm a fivéremet. Mellesleg én vagyok a legalkalmasabb
a feladatra, mert Storr egyedül az én esetemben habozna, hogy a tanács
elé vigye az ügyet. A családja nevét mocskolná be azzal, ha vérpadra
juttatná a saját testvérét.
– El kell hallgattatnunk az ír szemtanút – javasolta Sigurd
elsőszülött fia, Eric.
Az ősz herceg megrázta a fejét. – Nem. Azzal nem oldunk meg
semmit. Nem a lányt kell megölnünk, hanem viking urát, aki
akadályozni próbálja fivére felemelkedését.
Dermesztő csend töltötte meg a sátrat. Aztán néhány
örökkévalóságnak tűnő perc után Gunther felemelkedett helyéről. –
Kérlek, apám, adj még egy lehetőséget.
Sigurd bólintott. – Rendben van. A következő portyázóúton
megkísérelheted a merényletet. De most sikerülnie kell, mert a hadjárat
a végéhez közeledik, s nem lesz rá több alkalom – tette hozzá, s
hipnotikus kígyótekintetét fogadott fia arcára emelte. Ez a szempár, ez a
bűvös szempár volt az, mely ifjúkorában rabul ejtette Gunthert, s
szívébe ültette a törzsfőnökség álmát.
Sigurd, ez az áldott jó herceg volt az, aki felnyitotta rá a szemét,
hogy sokkal nagyobb harcos, mint bátyja. S ha édesapja, Ivar élne,
látná, hogy Storr mennyire elpuhult az évek során. Így bizonyára ő is
helyeselné, hogy másodszülött fia lépjen az örökébe.
– Köszönöm, herceg – mondta végül, majd fél térdre ereszkedett, s
fejet hajtott a törzsfőnök előtt.
Sigurd lehajolt, s megveregette Gunther vállát. – Jól tetted, hogy
nem bocsátkoztál harcba Storr-ral, hisz nem teheted kockára az életed,
ha törzsfőnök akarsz lenni. De ha ismét kudarcot vállánál, bármennyire
is fájlalom, unokatestvéreid egyikét fogom megbízni a feladat
végrehajtásával.
– Nem fogsz bennem csalódni – esküdözött Gunther ünnepélyesen,
s ezzel kimasírozott a sátorból.
Miután megbizonyosodott felőle, hogy vértestvére hallótávolságon

165
kívül ért, Eric Sigurdhoz hajolt. – Engem kellene küldened, apám. Én
nem vallanék kudarcot. Miért nem volt elég, hogy őt tetted meg hajóid
másodparancsnokának?
Az öreg herceg fia hátára legyintett. – Uralkodj magadon, fiú! –
mondta. – Ne ronts el mindent! Ha mégis sikerülne eltennie láb alól
Storrt, én magam fogom bevádolni a tanácsnál, mely mint gyilkost
természetesen halálra ítéli. S akkor végre a miénk lesz Ivar hercegsége.
Az elkövetkezendő napokban Storr igyekezett távol tartani magát
foglyától. Alanna több ételt kapott, mint a többi szolga, s többé-kevésbé
szabadon járhatott-kelhetett a táborban. Fogvatartója egyetlen kikötése
az volt, hogy ne menjen Sigurd herceg sátrának közelébe, s a fürdetési
incidens után nem is volt nehéz kitalálnia, miért.
Ez természetesen azzal járt, hogy unokatestvéreivel csak néhanap
találkozhatott. Beszélgetésre is csak egyetlenegyszer nyílt alkalmuk, így
Alanna elmondhatta a két lánynak, hogy sikerült elnyernie viking ura
jóindulatát, mellyel talán sikerül kiszabadítania őket a gonosz Sigurd
fogságából.
Storr megkövetelte foglyától, hogy a sátrában aludjon, de nem volt
szabad a jelenlétében vetkőznie vagy öltöznie, s azt is megtiltotta, hogy
az ágyát használja. Az első napi közös fürdőzés után Alanna furcsállotta
is ezt a két szabályt, s nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy a
férfi megpróbálja tiszteletben tartani keresztény erkölcseit.
Mindazonáltal továbbra is cinikus maradt hitével szemben, s
véleményének rendszerint hangot is adott az esténként Leif
társaságában lefolytatott hosszú beszélgetésük során.
Nem telt el úgy nap, hogy Alanna ne határozta volna el, Storr elé
áll, s megkérdezi tőle, mi történt vele az erdőben, amikor mellette aludt,
s később a kádban, amikor együtt fürödtek. El sem tudta képzelni, mit
tehetett, amivel ilyen szörnyű változást idézett elő a férfi testében.
Bármennyire kíváncsi is volt azonban, mire arra került a sor, hogy
belekezdjen mondanivalójába, elszállt a bátorsága.
Még soha nem hallott erről a betegségről, pedig nagybátyja mellett
alkalma volt megismernie a legkülönfélébb nyavalyákat. Lehet, hogy ez
a kór csak a vikingeket támadja meg? – töprengett.
Az északi hódítók orvostudományát sokkal fejlettebbnek találta,

166
mint a sajátjukét. Órák hosszat elnézte a viking asszonyokat, akik a
sebesült harcosokat kezelték, s elámult szakértelmük, találékonyságuk
láttán. A minap például úgy állapították meg egy hasi sérült állapotának
súlyosságát, hogy megetettek vele egy tál hagymás zabkását, s vártak,
megérzik-e az étel erős illatát a sebben.
Hiába ajánlotta fel azonban segítségét az asszonyoknak, azok
kereken elutasították. Csak napok múltán tudta meg Leiftől, hogy túl
piszkosnak találták ahhoz, hogy a betegek közelébe engedjék.
Alanna ezen egyáltalán nem lepődött meg. Rövid itt-tartózkodása
alatt megtanulta, hogy a vikingek mániákusan tisztaságszeretők. Mintha
nem lett volna elég, hogy táborba érkezésükkor minden ír foglyot
megfürdettek, azt is megkövetelték tőlük, hogy életük hátralévő
részében rendszeresen s alaposan tisztálkodjanak. A fürdés ellen
egyébként a lánynak semmi kifogása nem volt, de az ezzel járó sok
herce-hurca, a vízhordás és – forralás rendkívül bosszantotta, és nem
állta meg, hogy ezt szóvá ne tegye.
Storr válaszképpen szokásos atyai szónoklatába kezdett a
dögvészről. Elmondta, a pestis a legrettegettebb ellenség, s minden
embernek, legyen az ír vagy viking, szent kötelessége, hogy küzdjön
ellene.
Kétségtelen, minden viking közül Storr volt a legkényesebb a
tisztaságra. Valóságos dührohamot kapott, ha foglya evés közben a
földre dobta a csontokat vagy a kenyérhéjat. Többször figyelmeztette rá,
hogy az ételmaradékokat adja a kutyáknak, vagy égesse el, de ne
szemetelje tele a sátrat.
– Nem tűröm, hogy a sátramból olyan disznóólat csinálj, mint
amilyenek a kunyhóitok – mondta Storr undorral az arcán…
A lány nem válaszolt a sértésre. Tovább kanalazta levesét, s amikor
a kis fatál kiürült, illemtudóan az előre kikészített szalvétába törölte a
száját. – A kunyhóink nem disznóólak, uram – jegyezte meg hűvös
nyugalommal a hangjában. – A padlót minden tavasszal új
agyagréteggel töltjük fel.
Storr gúnyos pillantást vetett foglyára, s bólintott. Leif, aki épp
ekkor foglalt helyet asztaluknál, már beszélt neki erről a módszerről. –
Igen, igen. Belátom, könnyebb elfedni a piszkot, mint kitakarítani.

167
 Alanna nem bírta tovább magába fojtani dühét. Felpattant helyéről,
s fogvatartója szemébe nézett. – Ha ennyire undorítónak találod a
fajtámat, uram, engedd meg, hogy kiköltözzek a sátradból, s
csatlakozzak a többi ír szolgához!
A férfi arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Szemmel láthatóan
zavarba jött a lány fenyegetésétől.
– Nem – mondta, elkapta a lány kezét, s visszaültette az asztalhoz.
– Azt akarom, hogy a sátramban maradj.
– Ugyan miért? Amióta itt vagyok, egyfolytában szapulsz. Tehetek
én bármit, mindig szidás a jutalom!
Storr fenyegetően felmordult. – Ez nem igaz. Még egyszer sem
torkoltalak le azért, mert az istenedről beszéltél, s te is tudod, milyen
örömmel hallgatom a hárfajátékodat.
– Igen, uram, de most egészen másról van szó: a beteges
tisztaságmániádról, arról, hogy annyira félsz attól az átkozott pestistől,
hogy az ember azt hinné, a legjobb barátodat ragadta el tőled a dögvész!
Döbbent, fagyos csend töltötte meg a levegőt. Storr kővé meredten
nézett a lányra, aztán felborította az asztalt, és dühösen kiviharzott a
sátorból.
Alanna értetlenül bámult utána, aztán Leifre pillantott. – Miért
csinálta ezt? – kérdezte.
A szabados nagyot sóhajtott. – Hát nem említette még neked?
– Mit?
– A haláleseteket.
– Nem. Miféle haláleseteket?
– Nos, ha nem beszélt róla, nem hiszem, hogy örülne neki, ha én
tenném meg helyette – visszakozott Leif.
– Kérlek, mondd el, mi történt! Annyira szeretnék a herceg
kedvében járni, de képtelen vagyok rá, ha nem tudom, mi bántja.
Leif némi habozás után végül úgy döntött, mégis beavatja a lányt
ura titkába. – Csak annyit mondok, Storr legközelebbi hozzátartozói
pestisben haltak meg. Jobban tennéd hát, ha veszekedés helyett inkább
enyhíteni próbálnád szörnyű fájdalmát.
– Igen, de attól tartok, nem én vagyok a legalkalmasabb, hisz
magad is láthatod, mennyire megvet. Ráadásul annyira

168
megközelíthetetlen, annyira zárkózott.
– Lifs ne dauoa – mormogta a szabados.
– Tessék?
– Ez norvégul azt jelenti, „élet s halál között”. Attól tartok, Storr
valahol e kettő határán tengődik.
Alanna megrázta a fejét. – Szerintem nem ennyire súlyos a dolog.
Talán csak a felesége után vágyódik. Freyja után, aki elhagyta.
Leif bólintott.
– Hallottam, amikor álmában a nevét kiáltozta – folytatta Alanna. –
Mondd csak, hol van ez az asszony? Itt a táborban? Vagy talán
Thuléban?
A szabados arca elsápadt, s éppen olyan megütközéssel nézett a
lányra, mint Storr, mielőtt elrohant. – A felesége… meghalt, hölgyem.
A herceg még ennyit sem mondott? – kérdezte halkan.
Alanna úgy érezte, menten elájul. – Halott? – rebegte. – Soha,
egyetlenegyszer sem említette, hogy özvegy. Még az erdőben sem… –
Alanna a szája elé kapta a kezét, s legszívesebben tőből tépte volna ki
nyelvét, amiért akaratlanul ugyan, de elszólta magát.
– Az erdőben? – visszhangozta Leif, s arca felderült a lány
szavainak hallatán. – Szóval már találkoztatok azelőtt, hogy bevettük
volna az erődöt. Sejtettem én már akkor, amikor jó uram azt mondta,
kedvel téged. Nem jellemző rá ugyanis, hogy első pillantásra
megtetsszen neki egy nő. Főleg ha az a nő egy rabszolga… – sóhajtotta,
felállt a székről, s az asztal mellé térdelt, hogy feltakarítsa a
rendetlenséget, melyet ura kirohanása okozott. Alanna nem késlekedett.
A férfi mellé csúszott, hogy segítsen felszedegetni a földre hullott
ételmaradékot. – Kérlek, ne áruld el Storrnak, hogy beszéltem az erdei
találkozásunkról. Megölne, ha megtudná, hogy elmondtam a titkát.
Leif elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Ennyi titok egyetlen
ember körül! Ne aggódj! Nem beszélek, ha te sem árulsz el engem, mint
a múltkor, amikor a szerzetesekről kérdeztél.
– Ígérem, ezentúl óvatosabb leszek – mondta Alanna bűnbánóan. –
Mondd csak, Leif, a herceg tényleg azt mondta, hogy kedvel engem?
Mert ha igen, akkor nagyon jól leplezi. Az ágya közelébe sem enged, és
megtiltotta, hogy előtte vetkőzzek le.

169
 A szabados gondterhelten vakarta meg az állát. – Ó, pedig annyira
reménykedtem benne, hogy legalább téged közel enged magához.
Véleményem szerint ez az egyetlen esélye, hogy kigyógyuljon a lelkét
marcangoló nyavalyából, s megbocsássa magának Freyja halálát.
– Szent Isten! Storr ölte meg a feleségét? – kérdezte, s rémület
csengett a hangjában.
– S az apját is. Legalábbis a fivére így tartja.
– A fivére?
– Igen. A férfi, aki megpróbált kiráncigálni a sorból. Nem mondták
el neked, hogy ő volt?
Alannának minden erejére szüksége volt, hogy leplezni tudja
döbbenetét. Attól tartott, ha még egy titkot felfed, örökre búcsút
mondhat az unokatestvérei kiszabadítására szövögetett álmainak.
– Az a harcos a herceg testvére volt? – Őrület!, gondolta magában.
Hogyan lehet az, hogy a saját testvére kívánta Storr halálát?!? – De ő…
Sigurd embere, ugye?
– Igen. Gunthert gyermekkorától kezdve a Kígyószemű neveli, s
annyira megfertőzte álnoksága mételyével, hogy a fiú idővel a saját
családja ellen fordult.
– Nem tudom elhinni, hogy a herceg ölte meg a feleségét. Hisz még
most is szereti! – folytatta Alanna.
– Nem szándékosan tette, úgy hiszem – jegyezte meg Leif.
– Nem szándékosan?
A férfi összeszedte a földre hullott evőeszközöket, s a ládára
pakolta őket. – Ahogy mondod, hölgyem – válaszolta. – De erről
ennyit. Tudd meg, urunk megtiltotta, hogy felesége halálát szóba
hozzuk – mondta, s felsegítette Alannát a földről.
– És az apja? Vele mi történt? Ugyanakkor halt meg, mint Freyja?
– Nem. Úgy emlékszem, egy-két nappal később – felelte
közömbösen.
Alanna leroskadt a székébe, s próbálta megemészteni mindazt, amit
az imént hallott. Természetesen tisztában volt vele, hogy a vikingek
gyilkos fajzatok, hisz szemtanúja volt rokonai lemészárlásának. De azt
soha nem gondolta volna, hogy saját fajtájukat sem kímélik. Pedig a
tény, hogy Storrt a saját fivére akarta lefejezni, ezt bizonyítja. Nem

170
beszélve arról, hogy, szándékosan vagy sem, de Storr megölte a
feleségét és az apját. Szent Isten, lehet, hogy egy őrülttel él egy
sátorban, aki bármikor az életére törhet?
– Mi a baj, hölgyem? Egészen elsápadtál. Talán rosszul érzed
magad? – kérdezte aggódva a szabados.
– Mit gondolsz, Leif, lehet… lehet, hogy Storr engem is meg fog
ölni?
A férfi meglepetten vonta fel szemöldökét, de a következő
pillanatban már mosolygott. – Nem, dehogy. Storr kedvel téged, ő maga
mondta.
– Sovány vigasz – rebegte Alanna. – A feleségét is szerette, s látod,
mi történt.
– Már mondtam, nem akarattal tette, amit tett. Különben is, úgy
hiszem, mindenki megérdemel egy második lehetőséget…
Az ital – döbbent rá hirtelen Alanna. Talán a vikingek részeges
hajlama felelős a halálesetekért. Lehet, hogy Storrt is a démoni sör
kerítette hatalmába, amikor meggyilkolta szeretteit. Igen. Ez
magyarázatot ad a szabados kitérő válaszaira is.
– Mit jelent az, hogy kedvel?
Leif felnevetett. – Sok mindent megteszek a hercegnek, hölgyem.
De azt még ő sem kérheti tőlem, hogy helyette udvaroljak. Nem beszélt
neked vágyról? Szerelemről?
Alanna megrázta a fejét.
– Odinra, azt akarod ezzel mondani, hogy még nem tett a magáévá?
– Hogy mit nem tett? – értetlenkedett a lány.
Leif újra felnevetett. – Felejtsd el, amit kérdeztem! Majd a herceg
mindenre megtanít a maga idejében – válaszolta, s a lány szemébe
nézett. – Semmitől nem kell tartanod. Csak tedd, amire kér, és majd
gondoskodni fogunk arról, hogy te és gyermekeid soha ne szenvedjenek
hiányt semmiben. Légy barátja! Nyerd el a bizalmát és a szerelmét!
Mert bármekkora bűnnek is tartod a testi szerelmet, sokkal nagyobb
bűnt követsz el, ha hagyod, hogy egy ember meghaljon.
– Haldoklik? – kérdezte bátortalanul.
– Nem, de tudom, a nap minden órájában a halálról töpreng.
Alanná-nak a lélegzete is elakadt. Egy pillanatra újra maga előtt

171
látta a szörnyű jelenetet, amikor halott édesanyját partra vetették a
hullámok.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy végezni akar magával? –
kérdezte remegő hangon.
Leif bólintott, aztán ujját a lány ajkaira tette.
– De erről egy szót se! Senkinek. És bármit teszel vagy mondasz,
mindig azt tartsd szem előtt, milyen nagyszerű és gyengéd embert
veszítenénk el, ha urunk eldobná magától az életét. Arról nem is
beszélve, hogy a kegyetlen Gunther követné őt a törzsfőnökségben, s
akkor jaj mindannyiunknak.
– De mit kell tennem? Semmit nem tudok a testi dolgokról vagy
arról, hogyan nyerhetem el egy férfi szívét.
– Lehet, hogy azt már el is nyerted, bár ezt még Storr sem tudja.
Így ne arra törekedj elsősorban, hogy a szeretője légy. Inkább barátkozz
vele, beszélgess vele minél többet, biztasd, hogy avasson be szíve
legmélyebb titkaiba. Mert Odinra mondom, egy viking hamarabb bízik
meg egy nőben, mint egy másik férfiban.
– Még akkor is, ha az a nő egy ír rabszolga?
– Ó, igen. Hisz Storr apja is megbízott az én édesanyámban, akit
szintén Írföldről raboltak.
– Az anyád ír volt?
Leif felnevetett. – Mit gondolsz, honnan tudok ilyen jól a
nyelveden?
– Ezek szerint Storr apja…
– Az én apám is? – fejezte be Leif a lány kérdését. – Igen. Ivar az
apám volt.
– Hiszen ez… gyalázatos! – kiáltott fel Alanna felháborodottan. –
Az Isten minden férfi mellé csak egyetlen asszonyt rendelt hitvesül.
– A te istened talán. A viking istenek, úgy tűnik, másképp
gondolják. Storrnak mindenesetre egy sem jutott. Valószínű, hogy te
vagy az egyetlen nő, akit a felesége halála óta megérintett. Légy hát
kedves hozzá, s meglátod, az istenek megjutalmaznak jóságodért.

172
 TIZENHATODIK FEJEZET

Storr ujjai az egyik rozmárcsontból faragott sakkfigura fölött

lebegtek, de mielőtt elérhették volna, a férfi hirtelen visszahúzta a kezét.
– Szóval azt állítod, hogy az istened fiát egy szűz hozta világra –
jegyezte meg a herceg, s foglyára pillantott, aki szemben ült vele, a
sakktábla másik oldalán. – Mondd csak, hogy lehet ez?
Alanna megvonta a vállát. – Úgy, ahogy mondtam. Szűz Máriát
meglátogatta az Úr angyala, s a gyermek megfogantatott.
Storr értetlenül vonta fel szemöldökét. – Meglátogatta? Nem
tudom, hogy írül ez mit jelent, de az én nyelvemen meglátogatni valakit
annyi, mint meghívását elfogadni. Nos, azt hiszem, mindketten tudjuk,
ennél több kell a gyermeknemzéshez.
Alanna bosszúsan sóhajtott. Viking ura minden további nélkül
elfogadta Krisztus feltámadásának – halál feletti győzelmének –
történetét. Most azonban, hogy a Megváltó születése került sorra, úgy
tűnt, képtelen megemészteni a hallottakat. – Meglehet, uram, hogy az
angyalok nem úgy nemzenek, mint a földi halandók – jegyezte meg, de
elég volt egyetlen pillantást vetnie a férfira, hogy tudja, még mindig
kételkedik szavaiban.
– Hozd ide az evangéliumot! – intett Storr Leifnek. – Azt akarom,
hogy Alanna újra felolvassa ezt a fejezetet, az elejétől a végéig.
A szabados ura egyik ládájához sietett, s elővette a díszes kötésű
könyvet, melyet még a kolostorból zsákmányoltak, hogy jó pénzért
eladhassák valamelyik kereskedővárosban.
Alanna fáradtan nyújtózott. A héten már legalább huszadjára adják
a kezébe a Bibliát. – Tehát újra Krisztus születéséről akarsz hallani.
Storr bólintott, aztán intett szabadosának, hogy üljön le, s maradjon
csendben, mert egyedül óhajtja megfejteni az ír Szentírás rejtélyeit. –
Igen. Igyekezz már! – sürgette, ahogy a lány lapozni kezdett.
Alanna bosszúsan csettintett nyelvével a férfi türelmetlenkedésének
hallatán, s megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre megtalálta Máté

173
evangéliumát. – „Jézus Krisztus születése pedig így történt. Anyja,
Mária, jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt,
hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József, igaz ember
volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban
bocsátja el…”
– Ez az! – szakította félbe Storr. – Ezt a sort kerestem. Szóval, ez a
József megtudta, hogy a menyasszonya gyermeket vár, annak ellenére,
hogy még nem is tette magáévá.
– Így van, uram.
– S ezért úgy döntött, felbontja a jegyességét.
– Igen.
– Ezt kellett tennie, ez kétségtelen – bólogatott a férfi, s karba tette
a kezét. – Én is ezt tettem volna a helyében.
– Ne feledd, hercegem, hogy mindez még az álom előtt történt.
– Milyen álomról beszélsz?
– Arról, melyben az Úr angyala elmondja Józsefnek, hogy a
gyermek Krisztus. „Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak…” Hát már
nem emlékszel rá?
– Ez a Jézus tehát Krisztus is egyben.
Alanna bólintott.
– Olyan zűrzavaros, hogy ennyi neve van. Jézus, Krisztus, Imánuel,
Megváltó, Messiás…
– Igen. De leggyakrabban Krisztusnak hívják. Jézus Krisztusnak.
– Szóval Krisztus az apja neve volt.
– Nem – válaszolt Alanna, s úgy érezte, menten megőrül ettől a
szőrszálhasogatástól. Már két hete, hogy esténként két-három óra
hosszat gyötri Storr a Szentháromság természetéről való faggatózásával.
– Krisztus apja az Isten, s őt egyszerűen „Istennek” vagy „Mennyei
Atyánknak” nevezzük.
– Akkor a földi apja után kellett volna elnevezni, József fiának.
Nem igaz?
Alanna megrázta a fejét. – Nem tudom. Lehet, hogy az ő idejében
tényleg így hívták.
– Ja. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezentúl bármilyen más néven
is tűnik fel az írásban, egyszerűen Krisztusnak nevezed.

174
 – Ahogy óhajtod, uram. Nos, hol tartottunk..? Ó, igen. „Fiút fog
szülni, akit nevezz el Jézusnak…” – Krisztusnak – vetette közbe Alanna
–, „mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt,
hogy…”
– Állj! – szakította félbe Storr ismét.
– Tessék – mordult fel Alanna türelmetlenül.
– Hogyan lehet az embereket megszabadítani a bűneiktől? Eddig
úgy tudtam, az istened a pokoltól akarja megváltani őket.
– Az Isten szemében a pokol és a bűn egy és ugyanaz.
– Hmm – töprengett Storr, s a sakktáblára könyökölt. – No és mi
van azokkal, akik nem akarják az üdvözülést, mert már megszabadultak
a bűnöktől?
– Egyedül nem lehet. Csak Krisztus által.
– A legbátrabb vikingek igenis megmenekülnek. Maga Odin váltja
meg őket a pokoltól, s nyitja meg előttük a Walhallát, a főistenünk, aki
mellesleg volt olyan bölcs, hogy csak egyetlenegy nevet válasszon
magának…
– Ha te így érzel a szíved mélyén, uram, semmi értelme, hogy
tovább folytassam! – csattant fel Alanna, és az ölébe ejtette a Bibliát,
hogy becsukja.
– Nem. Olvass még – kérte a lányt. – De valami vidámabbat, mert
kezdem unni a megváltásról való vitát.
– Nos, mit szeretnél hallani hát? – kérdezte türelmetlenül. Fáradt
volt már, hisz egész nap együtt dolgozott a többi rabszolgával.
Storr elgondolkodott néhány másodpercre, aztán olyan halkan
kezdett beszélni, mintha nem akarná, hogy foglyán kívül más is
meghallja szavait. – Békéről, szeretetről… Az istened nem szól ilyen
vidám dolgokról?
A férfi eddig olyan nagy örömmel gúnyolódott vallásán, hogy
Alannát megdöbbentette a szemmel láthatóan komoly kérés. – De igen,
uram. Természetesen szól – felelte. – Az apostolok több levelükben is
írnak a békéről és a szeretetről – mondta Alanna, s lázasan lapozni
kezdett a könyvében.
A huszonharmadik zsoltár – gondolta. – A viking törzsfőnök és
bűnös lelke bizonyára nagy élvezetet talál majd ebben a fejezetben.

175
Bárhogy kereste azonban a díszesen cizellált címjegyzékben, nem
találta.
Írföld rózsája vagyok – csendült fel egy hang a lelke mélyén, s
Alanna hálaimát rebegett istenének, mert szorongatott helyzetében
segítségére sietett. Az Énekek énekéhez lapozott tehát, mely egy ír
szerzetes szerint a Biblia legcsodálatosabb költeménye. Egyébként az
Írföldről szóló mondatot kivéve, mely igazából a következőképpen
szólt: „Sáron nárcisza vagyok”, még egyetlen sorát sem hallotta. S
mivel megbízott a szerzetesekben, nyugodt szívvel kezdett az
olvasáshoz. – „Énekek éneke. Salamoné. / Csókoljon meg engem szája
csókjaival! / Szerelmed jobb a bornál” – Alanna hangja elcsuklott a
döbbenettől. Arcát szégyenpír festette bíborszínűre.
– Sajnálom, uram. Nem tudtam, hogy a Biblia ilyen dolgokról is ír.
Bizonyára nem az ilyesfajta szeretetről szeretnél hallani – mondta, s
keze már más fejezet után kutatott. Szívében mélységes felháborodást
érzett, amiért egy hithű keresztény ilyen bűnös írást ajánlott neki.
– Nem, nein – legyintett Storr izgatottan. – Ez kitűnő lesz. Olvasd
tovább!
Alanna segélykérőn nézett Leifre, de legnagyobb sajnálatára a
szabados tekintete talán még nagyobb megelégedést tükrözött, mint
uráé.
Alanna nyelt egyet, s ismét a könyv fölé hajolt. –…jó illata van
olajodnak, / neved, mint a kiöntött olaj; / ezért szeretnek téged a
leányok.” – Ó, uram, muszáj folytatnom? – könyörgött.
– Ja, ja. Ragaszkodom hozzá – válaszolt Storr.
– „…Vigyél engem magaddal, fussunk, / vezess a szobádba,
királyom!” Ó, édes Istenem, hol vannak most a herceg őrjítő
közbeszólásai? „Ujjongva örüljünk veled, / emlegessük bornál is jobb
szerelmedet, / méltán szeretnek téged! / Jeruzsálem leányai! / Én barna
vagyok, de szép, / olyan, mint Kédár sátrai / és mint Salamon
szőnyegei. / Ne nézzétek, hogy milyen barna vagyok, / a nap sütött le
engem. / Anyám fiai haragudtak rám, / szőlőt őriztettek velem; / a
magam szőlőjét nem őriztem. / Mondd meg nekem te, kit lelkemből
szeretek, / hol legeltetsz, délben hol deleltetsz? / Miért keresgéljek
társaid nyájainál? / Ha nem tudod, ó, asszonyok szépe, / indulj el

176
nyájam nyomán / és legeltesd kecskéidet / a pásztorok tanyáinál! / A
fáraó kocsijába fogott paripákhoz hasonlítalak, kedvesem! / Két orcád
bájos a láncocskák közt, / nyakad a gyöngysorokban. / Aranyláncokat
készítünk neked / ezüstgolyócskákkal.”
Krisztusnak legyen hála, a verset nem engedték szabadjára –
sóhajtott Alanna megkönnyebbülten. – Semmi bűnös dologról nem
írnak – gondolta, s tovább olvasott. – „Ha a király az asztalánál ül, /
nárdusom árasztja illatát. / Mint egy köteg mirha, mely keblemen
nyugszik,…/” – Elég volt. Alanna becsapta a könyvet, s színlelt
ingerültséggel hangjában közölte urával, hogy a költeménynek vége.
Storr természetesen kételkedett ebben, s foglya felé hajolt. –
Biztos?
A lány bólintott, s magához szorította a könyvet.
A herceg arca csalódott kifejezést öltött. – Add oda Leifnek, majd ő
eldönti, vége van-e vagy sem.
– De uram, én nem tudok írül olvasni… csak beszélni – hárította el
ura parancsát a szabados.
– Különben is latinul van – jegyezte meg fölényesen Alanna.
Storr felvonta a szemöldökét. – Latinul?
– Igen. Ez az egyház nyelve.
– És ez a… latin különbözik az írtől?
– Ó, igen.
– Hmm. Mindenesetre nézd meg, vége van-e a versnek – intett
szabadosának.
Alanna remegő kézzel nyújtotta a Bibliát Leifnek. Biztos volt
benne, hogy megtalálja a verset, s akkor tovább kell olvasnia.
Feszült csend töltötte meg a levegőt. A szabados lapozni kezdte a
könyvet, de az áldott félhomályban szinte semmit sem látott.
– Menj a tűzhöz, s ott keresgélj tovább! – mondta végül Storr. –
Szeretnék néhány szót váltani Alannával négyszemközt.
Leif elvigyorodott. Hálát adott az isteneknek a kellemes
hangulatért, aztán felállt és elsietett.
– Gyönyörű volt. Igazán gyönyörű – suttogta Storr. – Nem
gondoltam volna, hogy az istened ilyen dolgokkal is foglalkozik.
– Elhiheted, uram, én sem – válaszolta Alanna, s zavartan

177
mosolygott.
– Nem kell mentegetőznöd, kedvesem. Nagyon szép volt – folytatta
a férfi, a söröstömlőért nyúlt, s nagyot húzott a nedűből.
Alanna döbbenten látta, hogy a tömlő vacsora óta szinte teljesen
kiürült, s attól tartott, ura bármelyik pillanatban elvesztheti józan
béketűrését.
– Azt hiszem, ez a legértékesebb a vallásotokban. Az, hogy szeretni
tanít – folytatta Storr, s inge ujjába törölte száját. – Ez a Salamon
nagyon boldog életet élhetett. Nem tudod, kiről szólt a verse?
– Talán a menyasszonyáról. Amint azt már említettem, nem
ismerem a Bibliának ezt a fejezetét.
– A szerelem nem bűn, ha a szent könyvetekben is írnak róla.
– Igen. Én is így hiszem – sóhajtott Alanna, s a sakktábla fölé
hajolt. – Ki következik, uram? Te vagy én? – kérdezte, s abban
reménykedett, elterelheti ura figyelmét erről a kellemetlen témáról.
Bármennyire is szerette volna Leif, Alanna nem érzett magában
annyi erőt s bátorságot, hogy közeledni próbáljon Storrhoz. A szabadost
jó és becsületes embernek ismerte meg, s szentül hitte, gondoskodna
róla és gyermekeiről, melyek urával való kapcsolatából születnének.
Nem szabad azonban megfeledkeznie arról sem, hogy ha véletlenül
sikerülne megszöknie, mekkora szégyen érné családját, ha egy viking
fattyúval térne haza.
– Te jössz. De nem akarok tovább játszani, mert van valami, amit
szeretnék megbeszélni veled. Valami fontos, ami csak rád és rám
tartozik – mondta, s intett a lánynak, hogy jöjjön, s üljön mellé.
Alanna moccanni sem mert. A férfi hangjában volt valami, ami arra
figyelmeztette, elérkezett a kettejük közötti meghittség pillanata.
– Jöjj hát – sürgette Storr, s felnevetett. – Ne félj, nem vagyok az
urad angyala, aki látogatásaival nemz gyerekeket.
A lány végül felállt, s félig vágyakozva az emberi közelségre, félig
aggódva, hogy mindez hova fog vezetni, odament hozzá.
– Nyugodj meg – suttogta a férfi, s megsimogatta Alanna hátát. –
Nem akarok mást, csak átölelni téged, s érezni a hajad illatát. – Storr
lehajtotta a fejét, s arcát a dús hajzuhatagba temette. – Sokkal puhább,
sokkal fényesebb, ha rendszeresen mosod – jegyezte meg.

178
 A lány bólintott. – Igen. Sokkal szebb, bár soha nem lesz olyan
gyönyörű, mint a feleségedé – rebegte, s maga sem tudta, mi késztette
erre a meggondolatlan lépésre. Tisztában volt vele, hogy a férfi
feldühödhet megjegyzésére, s ittas állapotában talán meg is ölheti.
Storr azonnal felkapta a fejét. – Ki mesélt a feleségem hajáról?
Alanna a férfi szemébe nézett. – Te magad, uram. Nem emlékszel,
amikor az első napon együtt fürödtünk, és azt mondtad, mennyire
sajnálod, hogy nem az ő haját simogatod?
– Valóban – vonta meg a vállát, s újra átölelte foglyát.
Csend zuhant közéjük, s Alanna azért imádkozott, hogy
mellkasában dörömbölő szíve el ne árulja rémületét.
Legnagyobb meglepetésére azonban a következő pillanatban Storr
halkan dúdolni kezdett. Azt az ősi ír altatódalt, melyet tegnap játszott el
hárfáján.
– Olyan ez, mint a te Salamonod éneke…
– I… igen – dadogott Alanna, s bár nem tudta, mindez hova vezet,
be kellett ismernie, élvezetesnek találja a férfi közelségét.
– Miről akarsz velem beszélni, uram? – kérdezte végül.
– Nos… Meg kell értened, én nem szoktam szívességet kérni
másoktól, különösen nem rabszolgáktól.
Istenem! – gondolta Alanna kétségbeesetten. Csak nem akarja Storr
megkérni a kezét? Egyáltalán, tesznek ilyesmit a vikingek? Vagy
egyszerűen úgy rabolják hitvesüket, mint a többi tulajdonukat?
– Kérj tőlem bármit, uram, s ha módomban áll, megteszem –
biztatta. – Elvégre te vagy a törzsfőnök, az én viking uram…
Szomorkás mosoly ült ki a férfi arcára. – Igen. Bármikor bármit
elvehetek. De amit tőled kérek, önszántadból kell adnod. Így
természetesen visszautasíthatsz… bár remélem, nem fogsz.
Alanna kíváncsian nézett Storr szemébe. A zafírkék szempár olyan
volt, mint a tenger: végtelen, feneketlen, simogató. Egy pillanatra úgy
érezte, kívánja, várja a férfi csókját.
– Mi lenne az? Mondd már, kérlek!
– Én azt szeretném, hogy…
Ó, szentséges Szűzanya, miért kínozza? Bármit megtenne érte.
Bármit! – Nos, azt szeretném, ha keresnél abból a méregből, amivel az

179
erdőben elaltattál.
Alanna testén jeges borzongás futott végig. Leif igazat mondott.
Krisztus szent sebére, Storr tényleg öngyilkosságra készül.
– Persze, nem magamnak kérem, hanem a harcosaimnak – tette
hozzá gyorsan a férfi. – Nemsokára újra harcba indulunk, s az áldott
gyógyír sok sebesült fájdalmát enyhíthetné…
Hazudik – gondolta Alanna. A férfi szemében olyan halálvágy
lángolt, amilyet soha, még édesanyja tekintetében sem látott.
Gyorsan kibontakozott ura ölelő karjaiból, s felállt az asztaltól.
Tudta, félelmet kellene éreznie, vagy legalábbis sajnálatot a férfi iránt,
aki megválni készül életétől. Ehelyett azonban valami képtelen düh,
valami abszurd vágy uralkodott el lelkén. Nem kívánt mást, csak
odamenni hozzá, s teljes erejéből pofon vágni. Igen. Meg akarta ütni,
amiért szerelmes suttogásaival gyilkosságra próbálta csábítani. –
Szégyelld magad! – sziszegte összeszorított foga között. – Szégyelld
magad, amiért ilyesmit kérsz tőlem!
Storr megdöbbent a lány szavain, de Alanna tovább folytatta.
– Tudom, hogy elvesztetted az apádat és a feleségedet. Borzasztóan
sajnálom. De azt hiszed, az én szívem nem akart meghasadni, amikor
olyan fiatalon kellett eltemetnem a szüleimet? El sem tudod képzelni,
mennyire vágyom a nagynéném és a nagybátyám szeretetére, melytől te
fosztottál meg, amikor ide hurcoltál. S arra nem gondolsz, hogy apád
halálával nemcsak te, hanem a legbizalmasabb embered is elvesztette az
apját? Fogadni mernék, még egyszer sem töprengtél azon, hogy Leifnek
ugyanúgy oka van a szenvedésre, mint neked. És tudod, miért nem?
Mert önző vagy! Önző – kiáltotta. – Bizonyára ismered ezt az ír szót.
A férfi bólintott, de túlságosan megbénította a lány kitörése ahhoz,
hogy szólni tudjon. Úgy érezte, elveszett. Sajnálatot várt a lánytól,
segítséget, könnyű s fájdalommentes halál ígéretét, s ehelyett mit
kapott? Dühöt, visszautasítást, fájdalmat.
– Igen, önző vagy! Meg akarsz halni, „élet és halál között” lebegsz,
hogy Leifet idézzem. S utána mi lesz? Mi lesz utána? Ki fog
gondoskodni özvegy édesanyádról, ki fogja megvédeni a gyámolatlan
testvérkéidet a Sigurd-félék hatalmaskodásaitól? – Storr még mindig
nem tért magához. Furcsamód nem az döbbentette meg igazán, hogy

180
foglya minden titkát felfedte, hanem az az izzó harag, mely a lány szíve
mélyéből áradt. – Nem érted, nem értheted meg, Alanna – rebegte. – Te
soha nem kötődtél igazán senkihez. Nem voltál még szerelmes.
Fogalmad sincs, milyen elveszíteni az életed legnagyobb szerelmét – a
hitvesedet.
– Nem, talán tényleg nem tudom – sóhajtott a lány. – De azt tudom,
hogy itt van Leif, a szabadosod, a legjobb barátod… a testvéred, aki az
életét adná, hogy megmentse a tiédet. És itt vagyok én. Én, aki mást
sem szeretne, mint a kedvedben járni. Te pedig mindenre azzal
válaszolsz, hogy megpróbálsz távol tartani minket magadtól… Bízz
bennem, Storr! Fogadj a szívedbe, s ha kell, az ágyadba is. De ne
zárkózz el tőlünk, mintha nem jelentenénk többet lábad előtt heverő
néma ebeknél. Tanulj meg szeretni! Tanuld meg szeretni mindazokat,
akiket az istened életben hagyott számodra. Mert Krisztusra esküszöm,
ha megölsz, sem árulom el, hol találod a halált hozó növényt! –
kiáltotta, s ezzel kiviharzott a sátorból, egyenesen a tengerpartra. Leif
egy közeli buckán üldögélt, s egy halványan pislákoló fáklya fényénél
még mindig a Bibliát böngészte.
Szent Isten – hasított Alannába a bűntudat. Indulatai hevében ismét
elárulta a szabadost, a súlyos titkokat, melyeket rábízott… De éppen itt
volt az ideje, hogy Storr mindent megtudjon. Különben is a herceg ír
nyelvtudása olyan sokat javult az utóbbi két hétben, hogy nem lesz
szükség Leif tolmácsolására a továbbiakban.
Alanna észak felé fordult, s dühösen gyalogolt tovább a fáklyázott
vízparton. Tisztában volt vele, hogy veszélyes túl messzire mennie Storr
sátrától, de képtelen lett volna visszasomfordálni viking urához. Félt a
férfi haragjától, de a sajátjától még inkább.
S most nemcsak az átkozott büszkesége volt az, mely veszélybe
sodorta, mint életében már oly sokszor, hanem az édesanyja emléke. Az
édesanyjáé, aki férje elvesztése fölött érzett fájdalmában eldobta
magától az életet. Az édesanyjáé, aki gyermeke helyett a halált
választotta, aki magára hagyta őt ebben a kegyetlen világban. És most
Storr is ugyanezzel fenyegetőzik.
Csak most vette észre, hogy arcát keserű könnyek áztatják, de nem
törődött vele, tovább lépegetett. Talpát kövek és éles kagylók

181
szaggatták, de ment, egyre csak ment, minél távolabb a szörnyű
emlékektől, a fájdalomtól, a félelemtől..
Hogyan is térhetne vissza urához azok után, ami közöttük történt?
Nemcsak hogy nem adott neki lehetőséget a válaszra, de Leif titkait is
kifecsegte. Egyikőjüket sem hibáztathatná, ha kitekernék a nyakát.
Keserű gondolatait közeledő léptek halk zaja szakította félbe.
Gyorsított iramán, s tunikája ujjába törölte az arcát.
– Leif, kérlek, hagyj most magamra! – suttogta anélkül, hogy
hátranézett vagy megállt volna. – Ne aggódj, a herceg és én rendezni
fogjuk egymással ellentéteinket.
A férfi elkapta a karját, s maga felé fordította. Alanna küzdött.
Elege volt már a szabados tanácsaiból, mesterkedéseiből, hogy ura
számára megfelelő ágyast neveljen belőle, s úgy döntött, ezt itt és most
a tudtára adja.
A száját is eltátotta meglepetésében, amikor felemelte a fejét, hogy
a férfi szemébe nézzen: nem Leif volt az, aki utánajött, hanem maga
Storr.
– Nos, elrendezzük?
– Mit rendezünk el?
– Az ellentéteinket, ahogy azt az előbb mondtad.
Alanna torkát újra a sírás fojtogatta. Oly régóta vár már arra, hogy
ura végre kimutassa ragaszkodását, s most mégis visszarettent
közeledésétől.
– Ó, nem tudom… Engedj el.
– Nem. Vissza kell jönnöd velem, Alanna – sürgette halkan. –
Megígérem, nem beszélek többé a méregről.
A lány kiszabadította magát a férfi szorításából. – Nem. Engedj
utamra, mielőtt megundorodnék tőled. Bűzlesz a sörtől, egyetlen percig
sem bírnám ki melletted! – kiáltotta, de a következő pillanatban
rádöbbent, hogy ez nem igaz. Valójában nem is emlékezett rá, mikor
vágyott ennyire a közelségére. Az ezüst holdfény csak még inkább
kiemelte markáns, fejedelmi arcvonásait, s ahogy az éji szellő hátrafújta
hosszú, hullámos aranyhaját, mintha egy viking félistent látott volna
maga előtt.
Nem. Nem undort érzett, hanem félelmet. Félt, hogy a férfi

182
visszaviszi a sátorba, s megerőszakolja. De attól rettegett a legjobban,
hogy képtelen lesz ellenállni a saját vágyainak.
Mélyen meghatotta, hogy Storr utánajött, nyilvánvalóan azzal a
szándékkal, hogy kibékítse. Teste a férfi érintésére szomjazott,
hatalmas, meleg kezének simogatására, meztelen karjának ölelésére…
De tudta, a férfi részeg, s holnap reggelre talán már azt is elfelejtené,
hogy a világon van.
– Nem. Nem. Hagyj békén! – kiáltotta újra, s futni kezdett.
Abban reménykedett, ellenállása arra fogja ösztönözni ura viking
büszkeségét, hogy hagyja elmenni, s engedje, hogy akkor jöjjön vissza,
amikor kész önszántából visszatérni.
Tévedett. Saját ziháló légzésén túl hallotta a férfi közeledő lépteit.
Tovább rohant, s elbújt egy fűborította dűne mögé. Arra sem volt
azonban ideje, hogy kifújja magát. Dühös kezek ragadták meg hátulról,
felemelték, s arccal előre a földre dobták.
Az eséstől úgy megütötte a mellkasát, hogy néhány másodpercig
nem kapott levegőt. Végül mégis sikerült megfordulnia, hogy támadója
szemébe nézzen.
Legnagyobb rémületére nem Storr szorította a homokos fövényre,
hanem egy idegen férfi, Sigurd harcosa…

183
 TIZENHETEDIK FEJEZET

– Engedd el a lányt, Eric! – üvöltötte Storr az anyanyelvén, amikor

végre feltűnt a színen, s észrevette, hogy Sigurd elsőszülött fia tőrt
szegez Alanna torkának. Nem készült ilyen kellemetlen találkozásra,
így tőrét leszámítva gyakorlatilag fegyvertelen volt.
– Engedd el! – kiáltotta ismét, s egy fürge csellel ellenfele háta
mögé került.
Ericnek nem volt más választása. Félrelökte a lányt, s megfordult,
hogy szembeszálljon támadójával.
– Fuss, Alanna! – sürgette Storr, s egy végzetes pillanatra rabnője
felé fordult. – Vissza a mi térfelünkre!
Alanna megpróbált felemelkedni, de amint felállt, lüktető fájdalom
hasított bal lábába. Segítségkérőn nézett urára, de legnagyobb
rémületére azt látta, hogy Sigurd embere, kihasználva Storr
figyelmetlenségét, alattomos támadásra készül.
– Neem! – sikoltotta, s az idegen harcosra vetette magát, aki
néhány másodpercre megzavarodott a lány kitörésétől. Ez elegendő időt
adott Storrnak arra, hogy elkapja Eric csuklóját, s torkának szegezze
tőrét.
Előnyüket azonban már nem tudták kihasználni. A part felől
közeledő lépések, elfojtott kiáltások hallatszottak, s hamarosan egy
tucat harcos vette őket körbe. Nyilvánvaló, hogy álmukból zavarta fel
őket a dulakodás zaja: mezítláb voltak, s nem viseltek egyebet combig
érő fehér tunikánál.
– Engedd el Ericet, Storr! – lépett ki egy férfi a sorból. Alanna
azonnal felismerte: ő volt az a harcos, aki a fürdőzésnél kirángatta a
sorból, s akiről Leif azt állította, a herceg fivére.
Mielőtt azonban Storr bármit is tehetett volna, egy szakállas
öregember érkezett a helyszínre; Sigurd herceg volt az, az ősz viking,
aki Torrát üldözte. Storr nevét kiáltotta, s hanglejtéséből Alanna tudta,
válogatott viking átkokat szór ura fejére.

184
 Storr előrelökte Ericet, felmutatta tőrét, s előrelépett Sigurdhoz.
A két törzsfőnök szempillantás alatt éktelen veszekedésbe kezdett,
s bár Alanna egyetlen szavukat sem értette, tisztában volt vele, hogy
meggondolatlan indulataival ezúttal nemcsak magát, hanem urát is
veszélybe sodorta. Alig tudta visszafojtani kétségbeesett könnyeit.
Bűntudattal teli töprengéséből Storr fivérének durva keze szakította
ki. Megragadta tunikáját, s hátrarántotta. Szerencsére Storr észrevette
öccse szándékát, maga elé vonta rabnőjét, s kezét a vállára tette, mintha
hangsúlyozni akarná, a lány az övé.
Alanna megpróbálta megőrizni a nyugalmát, de Sigurd pillantásai
arról tanúskodtak, sorsa egy szadista vadállat kezében van. Csak most
döbbent rá, hogy a két herceg róla tárgyal.
– A lány nem eladó, s nem vagyok hajlandó tovább alkudozni,
Sigurd! – mondta Storr színlelt, feszült nyugalommal a hangjában.
– Nálam van a lány két unokatestvére, akik esténként érte
könyörögnek. Engedd hát, hogy velem jöjjön, s újra egyesítsem a
családi kört, melyet támadásunkkal ily kegyetlenül kettészakítottunk –
érvelt a Kígyószemű, s Alanna felé nyújtotta a kezét.
– Nem – tiltakozott Storr, s karját védőn a foglya elé emelte. –
Inkább add el nekem a két lányt. Busásan megfizetek értük.
Sigurd hátravetette a fejét, s teli torokból felnevetett. – Nem. Ők
sem eladók, herceg.
Storr bosszúsan sóhajtott. – Rendben van, Sigurd. Ne kerülgessük
tovább a témát. Mondd hát, mit kívánsz? De figyelmeztetlek, a
szabadosom talán már úton van a legjobb harcosaimmal. Biztos vagyok
benne, te sem szeretnéd, ha ez a sajnálatos incidens fegyveres
összecsapásba torkollna. Elvégre nem azért jöttünk Írföldre, hogy
egymásra támadjunk.
Az ősz viking megrázta a fejét, mintha megpróbálna magához térni.
Storr már korábban észrevette, hogy a herceg nem áll biztosan a lábán,
de eddig azt hitte, azért, mert legmélyebb álmából verték fel. Most
azonban rá kellett döbbennie, hogy nem álomittas, hanem részeg. S
mindenki tudta róla, ilyenkor a legveszélyesebb.
– Nem. Nem akarok csatát – válaszolt végül a Kígyószemű. – De
azt hiszem, a sátramba kellene jönnöd, hogy békésen rendezzük el ezt

185
a… hogy is mondtad?… sajnálatos incidenst.
Storr tisztában volt vele, hogy az életét teszi kockára, de úgy
döntött, eleget tesz a törzsfőnök meghívásának. – Rendben van, de a
késemet magammal viszem.
Sigurd ismét felnevetett. – Ha ettől jobban érzed magad, hozd csak!
– mondta, aztán megfordult, s elindult a sátra felé. Storr karjában
sebesült foglyával követte a tántorgó herceget, s közben azon
töprengett, miért nem akar Sigurd az emberei előtt tárgyalni. Talán
rádöbbent, hogy nyilvános vitájuk holtpontra jutott, s most titkos cserét
fog ajánlani. Így bármi is lesz a végeredmény, saját győzelmének
tüntetheti fel.
Alanna egész testében remegett a félelemtől s az éjszakai hidegtől.
– Mit akar az öreg herceg, uram? – suttogta. – Miért követjük?
– Négyszemközt akar beszélni velem – felelte Storr. – Most
megtudjuk, mit kér cserébe a szabadon bocsátásodért.
– Ó, uram! Nem hagyhatsz kínt ezekkel a vadállatokkal –
könyörgött a lány, s Storr válla fölött hátrapillantott fegyveres
kíséretükre. – Kérlek, herceg, ne hagyj egyedül!
A férfi lecsendesítette, s biztató mosolyt villantott rá. – Ne aggódj!
Bárhova is megyek, magammal viszlek.
Másodpercekkel később Sigurd megállt a sátor be járata előtt, aztán
hátrafordult, s megálljt intett Storr-nak és az embereinek. Belépett, s
ordítozni kezdett, mire a sátorban lévők úgy rebbentek szét, mint a
madarak, melyeknek felverték a fészkét.
– A lány velem jön – jelentette ki Storr a visszatérő Sigurdnak.
– Természetesen – mondta az öreg herceg, s széles mosollyal az
arcán beinvitálta őket hadiszállására. – Én is így gondoltam.
Storr letette Alannát, s betámogatta.
Sigurd kihajolt a bejárati nyíláson, s megparancsolta embereinek,
hogy várakozzanak odakint, aztán vendégeihez fordult. – Bort? –
kínálta Storrt, s az asztalhoz lépett a tömlőért.
– Nem. Azt hiszem, ma már mindketten eleget ittunk.
A Kígyószemű felkapta a fejét, s leplezetlen bosszúsággal nézett
hol Storr-ra, hol Alannára. – Tessék? Te és a lány?
– Nem. Én úgy értettem, te és én. Hagyjuk hát a pokolba ezt az

186
esztelen vitát, s térjünk nyugovóra.
Sigurd bólintott. – Ja. Mindent a maga idejében, barátom – mondta,
s nagyot húzott a borból.
– Nos, herceg, ki vele, mit akarsz tőlem?
A Kígyószemű megtörölte a száját, s az asztal mellé ült. – Már
mondtam, a lányt.
– Nem adom őt – szorította össze a fogait Storr.
– Miért nem?
– Mert ő az enyém.
– A tied? – vonta össze Sigurd a szemöldökét. – Azt akarod
mondani, az ágyasod? Freyja helyett?
Storr legszívesebben megütötte volna a herceget ezért az arcátlan
megjegyzésért, de sikerült uralkodnia indulatain. – Az, hogy mit teszek
a rabszolgáimmal, egyedül az én dolgom. Neked ehhez semmi közöd!
Az öreg herceg az asztalra csapott. – De igen, ha a táboromba
kószálnak!
– Ezért már bocsánatot kértem tőled, Sigurd. S különben is, a lány
semmiféle kárt nem okozott. Egyszerűen megfeledkezett magáról, s túl
messzire sétált.
– Mondd csak, Storr, biztos vagy benne, hogy ő a tiéd? Nem lehet
az, hogy az én rabszolgám, akitől megpróbálsz meglopni?
– A lány az enyém – emelte fel Storr vészjóslóan a hangját.
– Bizonyítsd be! – vágott vissza Sigurd. – Ha be tudod bizonyítani,
máris viheted.
Storr összevonta a szemöldökét. – Hogyan? Az ember nem
bélyegzi meg a rabszolgáit, mint a szarvasmarhát!
– Nem. De nem haboz magáévá tenni, ha történetesen nő az
illető… s ha valóban az övé.
Storr kővé meredt döbbenetében, de mielőtt tiltakozhatott volna,
Sigurd karddal a kezében felállt az asztal mellől.
– Én nem vagyok olyan, mint te, herceg. Nem szokásom
meggyalázni minden nőt, aki az utamba kerül – csattant fel a fiatal
törzsfőnök.
A Kígyószemű a bejárat elé állt, szétterpesztett lábakkal, kardját
fenyegetően Storr-ra szegezte. – Épp itt az ideje, hogy végre megtanulj

187
herceghez illően viselkedni. Szeretnék emelt fővel beszámolni a
tanácsban arról, hogy veled együtt vezettem hadjáratot Írföldre.
– De a lány még szűz, Sigurd… s a körülmények sem éppen a
legalkalmasabbak.
– Ugyan miért nem?
– Az ember nem igazán talál élvezetet a test örömeiben, ha közben
tucatnyi szempár lesi minden mozdulatát.
– Miféle tucatnyi szempár? Rajtad és a lányon kívül csak én
vagyok a sátorban. A hadjárataink során gyakran vettél részt a foglyul
ejtett nők megerőszakolásában velem s embereimmel együtt. Miért nem
fűlik rá most a fogad? Talán annyira leterhel a törzsfőnökséggel járó
rengeteg gond, hogy már fel sem áll?
Storr nagyot sóhajtott, s Odinhoz könyörgött erőért, hogy
visszafojthassa kirobbanni készülő dühét. – Ha a lány értené a
nyelvünket, válaszra sem méltatnám a megjegyzésed. De mivel nem
érti, csak annyit mondok, azzal a testrészemmel semmi bajom.
Éjszakánként alig bírok vele.
– Akkor tedd magadévá a lányt, s én tudni fogom, az unokaöcsém
még mindig herceg, így a lány jogosan az övé. Mert ha nem teszed meg,
esküszöm, én teszem meg helyetted. Nem fogsz csalódni a kis
szajhában. Már kipróbáltam az unokatestvéreit, s mondhatom, nagy
élvezetet leltem bennük… A pokolba is, Storr, tedd meg, különben a
lány nem fogja élve elhagyni a sátramat!
Storr hátralépett. – Hát ilyen mélyre süllyedtél, vénember? Már
csak abban találsz örömöt, ha másokat leshetsz szeretkezés közben? –
gúnyolódott, azt remélve, talán ezzel eltérítheti Sigurdot a szándékától.
A Kígyószemű előreugrott, s megpróbálta elkapni Alannát, de
megtántorodott a hirtelen mozdulattól, s jó néhány másodpercbe telt,
mire végre visszanyerte egyensúlyát. – A fene egyen meg, Ivar fia!
Tedd meg, te gyáva anyámasszony katonája, vagy én teszem meg! –
fenyegetőzött ismét.
Alannának a lélegzete is elakadt rémületében, de Storr
megnyugtatásképpen átkarolta a vállát. – Rendben van, Sigurd –
mondta. – Megteszem, amit kérsz. Nem érdemes részeg bolondokkal
vitatkozni. – Tudta, ha a harc mellett dönt, nemcsak Alanna, de ő maga

188
sem hagyná el élve a sátrat. – De csak a takarók alatt – tette hozzá, s
magában elmosolyodott. Játékra vágysz, vén kukkoló? – kérdezte
magában. – Odinra esküszöm, azt fogod kapni!
– Menj, és mássz a takaró alá – suttogta Alannának, s a törzsfőnök
ágya felé biccentett.
A lány ijedten nézett fel urára, aztán úgy ölelte magához, mint egy
rémült kisgyerek. – Neki akarsz adni?
– Nem. Ha sikerül bebizonyítanom, hogy az enyém vagy, velem
maradsz.
Alanna kíváncsian nézett Storr szemébe.
– Csak tedd, amit mondok, s nem lesz semmi baj – suttogta a férfi.
Alanna elengedte urát, s az ágyhoz bicegett. Ő volt az, aki miatt
ilyen szorult helyzetbe kerültek, és tudta, nem tehet mást, mint
engedelmeskedik.
Megremegett, amikor végül odaért a nyoszolyához, s leült a puha
takarókra. Az átkozott Sigurd ágya – gondolta, s a hányinger kerülgette,
ahogy az ördögfajzat vigyorgó képébe nézett. Lehet, hogy mindketten
megerőszakolják? – töprengett, miközben felhúzta a lábát, s a takaró alá
bújt. – Vagy idekötözik, s agyonverik? – Kétségbeesésében a párnába
temette az arcát, s zokogni kezdett. Hallotta, hogy a két férfi vált még
néhány szót, aztán az egyikőjük odajön, s leül mellé, az ágy szélére.
– Alanna? – szólt Storr, s a lány megkönnyebbülten sóhajtott,
amikor megérezte puha simogatását. Megfordult, hogy válaszoljon, de
mielőtt megtehette volna, a férfi lehajolt, mintha testével szándékosan
próbálná eltakarni az öreg herceg kíváncsi tekintete elől. Ezután
lehunyta a szemét, s ajkait foglya bal fülére tapasztotta. Csók helyett
azonban suttogni kezdett. – Sigurd azt akarja, hogy a magamévá
tegyelek, de nem akarom egyikőnket sem megszégyeníteni. Ezért csak
úgy teszünk, mintha szeretkeznénk. Megértetted?
Alanna bólintott. – De hogyan? – kérdezte félhangosan.
Storr újra megölelte. – Shh. Ha kérdezni akarsz valamit, tégy úgy,
mintha megcsókolnál – suttogta. – Nem tudom, mennyire tanult meg
írül a vén gazember.
A lány a herceg nyaka köré fonta karjait, s puha csókot lehelt az
arcára. – Uram, én semmit nem tudok a testi dolgokról. Nem hiszem,

189
hogy el tudom játszani az ágyas szerepét…
– Nyugalom, kislány. Csak csináld pontosan azt, amit mondok –
válaszolta Storr, s jobb kezével letolta a nadrágját.
Alanna akarata ellenére lepillantott, s legnagyobb rémületére látta,
hogy a férfi hímtagja ismét hatalmasra duzzadt.
– Kiabálj – sürgette. – Kiálts fel, amint rád feküdtem.
– Mintha fájdalmamban tenném?
– Igen.
Alanna meg akarta még kérdezni Storrtól, hogy pontosan mennyi
fájdalomra gondolt, de mielőtt megtehette volna, a férfi fölé csúszott, s
a derekáig feltűrte a tunikáját. Alanna ösztönösen felkiáltott.
– Ja. Ez az! Kitűnő – dicsérte Storr, s csókokkal borította arcát,
nyakát, mellkasát.
– Ó, jaj! Krisztus segíts! – kiabálta tovább Alanna, amikor hasán
érezte a forró, kemény hímtag lüktetését. Storr azt mondta, csak
eljátsszák a szeretkezést, de most már egyáltalán nem volt biztos ebben.
És ahogy a férfi csókjai egyre szenvedélyesebbek, egyre
követelőzőbbek lettek, komolyan fontolgatta, hogy talán szükség lenne
az igazi tiltakozásra.
Éles sikolya olyan erővel robbant ki tüdejéből, hogy biztos volt
benne, a kívül álldogáló harcosok is hallották. S amikor megérezte,
hogy a férfi keze a lába közé csúszik, s nőisége legtitkosabb virágán
pihen meg, újra sikítani akart, de ura ismét suttogni kezdett. – Csússz
feljebb a párnán minden egyes alkalommal, amikor itt meglöklek –
magyarázta.
Alanna el nem tudta képzelni, hogy lehet a férfinek annyi
lélekjelenléte, hogy tovább irányítsa a dolgok menetét. A lány ugyanis,
viking urával ellentétben, kezdte elveszíteni tiszta gondolatait. A
csókok, az érintések, a férfi izmos testének közelsége teljesen
eltompították tudatát.
– Alanna – szólt dühösen Storr. – Csússz hátra, amikor úgy teszek,
mintha beléd hatolnék, különben nem kerülsz ki innen élve!
A férfi keze még mindig mozdulatlanul nyugodott a legintimebb
testrészén, de amikor Storr lökdösni kezdte, a lány megérezte tenyere,
ujjai simogató forróságát.

190
 – Alanna, kérlek! – könyörgött Storr, s a lány végre magához tért
annyira, hogy csatlakozzon a férfi ritmusához.
Hamarabb vége lesz, ha azt teszi, amit Storr mond – gondolta. A
férfi heves lökései legérzékenyebb pontjait érintették, s hozzá-
hozzádörzsölték a fölöttük lévő csonthoz. Alannát hullámokban öntötte
el a kéjes forróság, s bűnös, állatias énje arra vágyott, hogy a férfi
valóban a testébe hatoljon, de józan esze tudta, Storrnak igaza van. Az
idő és a hely nem alkalmas a beteljesülésre. Amikor majd úgy dönt,
magáévá teszi, ha magáévá akarja tenni egyáltalán, biztos, hogy az a
kettejük dolga lesz.
Hideg borzongásként futott végig a testén a felismerés, hogy
mekkora akaraterővel kell rendelkeznie egy férfinak, hogy megőrizze
józanságát ezekben a pillanatokban. Meztelen testük egymáshoz
préselődött, s ahogy Storr egyre gyorsabban csúszott fel s alá, Alanna
érezte, hogy mellbimbói megkeményednek s felágaskodnak. Lelkében
magasra csaptak a vágy hullámai. Azt kívánta már, hogy legyen vége
ennek a pokoli szenvedésnek – vagy legyen sokkal több, legyen igazi!
A férfi teste egyre vadabbul táncolt testén, s ahogy egy-egy
pillanatra megpihent görcsös vonaglásában, Alanna sejtette, az aktus
végéhez közeledik. Nyilvánvalóan véletlenül, a feszült sietség hevében
Storr ujjai megcsúsztak, s szúró fájdalomként hatoltak a lány testébe.
Alanna felsikoltott. Ezúttal fájdalmában. Storr összeszorította a
fogait, s felszisszent, aztán óvatosan elhúzta a kezét, s tovább folytatta a
mozdulatokat, nehogy Sigurd gyanút fogjon. – Mindjárt vége – suttogta
biztatóan.
S hála Istennek, vége is lett. A következő másodpercben a férfi
lehunyta a szemét, aztán az egyik kezét a takaró alá csúsztatta, s
felnyögött, ami, úgy tűnt, a befejezést, a szeretkezés tetőpontját volt
hivatott jelezni.
S ahogy Storr végül kimerülten a testére borult, Alanna meg mert
volna esküdni rá, hogy a férfi valódi érzéseket él meg. Igazi gyönyört
vagy fájdalmat, amit a férfiak ilyenkor érezni szoktak.
A következő dolog, amit érzett, hogy Storr lehúzza a tunikáját, s
miután az ágy másik oldalára csúsztatta, félredobta a takarót.
– Megtettem hát, te vén kéjenc! – fordult Sigurd felé. – Most már

191
engedj utunkra!
Ahogy Alanna lepillantott a hófehér lepedőre, legnagyobb
ámulatára egy élénkvörös, friss vérfoltot látott ott, ahol az előbb
feküdtek.

192
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Leif a sátor előtt várakozott ura néhány fegyveresével, amikor Storr

és Alanna végre megjelentek az ajtóban.
– Minden rendben, uram? – kérdezte, s ujjai kardja markolatára
kulcsolódtak, mintha arra készülne, ha törzsfőnöke nemleges választ ad,
lekaszabolja Sigurdot.
Storr bólintott. – Ja. De Alanna nem tud járni. Eric megsértette a
lábát – mondta, s megindult saját sátra felé. Leif elengedte acél
fegyverét, intett harcosainak, aztán Alannával a karjaiban ura után
ballagott.
– A pokolba is, mi történt? – kérdezte a lányt.
– Az átkozott indulataim – rebegte Alanna. – Összevesztem Storr-
ral, s amikor utánam jött, véletlenül Sigurd táborába futottam előle. Az
öreg herceg egyik harcosa elkapott. Storr megpróbált kiszabadítani, de
Kígyószemű maga is feltűnt, s azt követelte urunktól, hogy a sátrába
vigyen.
– Miért?
– Azt hiszem, azért, hogy megbüntessen… megszégyenítsen
minket. Azt követelte ugyanis Storrtól, hogy előtte erőszakoljon meg.
Leif rémülten pillantott a lányra. – Hogy megerőszakoljon?
– Nem. Nem egészen. Inkább csak hogy magáévá tegyen.
A szabados hitetlenül vonta fel szemöldökét. – És megtette? – Mit?
– Magáévá tett?
– Nem. Nem tudom.
– Nem tudod? – hüledezett Leif. – Hidd el, hölgyem, ha megtette
volna, arról kétségkívül tudnál,
– Akkor nem tette meg – válaszolt. – Azt mondta, hogy színlelnünk
kell az egészet.
– Thor villáma csapjon az átkozott vén kéjencbe! – morogta Leif.
– A hercegünk is ugyanezt mondta róla.
A szabados rosszallóan rázta meg a fejét. – Ha máskor dühöngeni

193
támad kedved, inkább számolj magadban tízig, mint hogy elrohanj.
– Igen – rebegte bűnbánóan Alanna, s lesütötte a szemét.
– Adj hálát az istenednek, hogy megúsztad egy sérült lábbal –
folytatta a férfi.
Ebben a pillanatban, mintha csak meg akarná erősíteni a szabados
szavait, lüktető fájdalom hasított Alanna lábába.
– Mit gondolsz, eltörött? – kérdezte Leif a lány eltorzult
arckifejezése láttán.
– Fogalmam sincs.
– Megvizsgállak, amint beértünk a táborba – jelentette ki a férfi, s
megszaporázta lépteit.
Amikor percekkel később a sátorba léptek, Storr már az ágyán
feküdt.
– Lehet, hogy a lánynak eltörött a lába – jegyezte meg Leif, s az
asztal mellé ültette Alannát.
– Egyáltalán nem lennék meglepve – válaszolta Storr, s hangja nem
hatott többnek mély sóhajnál.
– Meg kell vizsgálnom. Azt hiszem, szükség lesz egy kis sörre a
fájdalom miatt. Te is kérsz, uram?
– Jaaa – sóhajtott újra Storr, aztán megragadta ágya fejtámláját, s
felült.
Leif elővette a söröstömlőt, öntött egy keveset Alanna kupájába, a
többit pedig odavitte urának.
– Mondd csak, hercegem, hogyan játszhatja meg valaki az elhálást?
– kérdezte vikingül, s alig tudta visszafojtani nevetését.
– Szóval mesélt róla?
– Ó, igen.
– Nos, úgy, hogy az a valaki megvágja a kezét az átkozott tőrével –
felelte Storr, s vérző ujját szabadosa felé nyújtotta.
– Odinra, senki nem mondhatja rólad, hogy nem vagy úriember! –
mondta Leif álmélkodva.
Storr felnyitotta a tömlőt, nagyot húzott a sörből, aztán kimerülten
az ágy támlájának vetette hátát. – Muszáj volt lecsillapítanom az
átkozott vénembert. Nem érdemes bolondokkal vitába szállni…
– Azzal a bolonddal főleg nem – jegyezte meg halkan Leif, aztán

194
Alannához fordult, s megkérte, hogy tegye a lábát az asztalra. –
Megittad a sört? – kérdezte szigorúan.
A lány undorodva rázta meg a fejét. – Ki nem állhatom, túl erős
nekem ez az ital.
Storr majdnem elnevette magát rabnője gyerekes fintorán, s
beharapta az ajkát, nehogy felbosszantsa Leifet. Ismerte szabadosát, s
tudta róla, sebkötözés közben nem lehet vele viccelődni, mert képes úgy
dühbe gurulni, mint egy kölykeitől megfosztott anyamedve.
– Azonnal idd meg! – parancsolta a szabados, s Alanna szájához
emelte a kupát. A lány lehunyta a szemét, befogta az orrát, s bekortyolta
a sört. Leif ezután az asztal felé húzta az egyik olajlámpát, s vizsgálni
kezdte a csúnyán felhorzsolódott végtagot.
– Itt fáj? – kérdezte, s ujjaival finoman megnyomkodta a lány
térdét.
– Nem – válaszolta Alanna, s lehunyta a szemét. Rengeteg törést
látott már életében, s tudta, a legrosszabb még hátra van.
S valóban. Amikor a férfi tovább folytatta sípcsontján a
vizsgálódást, fájdalom hasított a lábába.
– Szóval itt fáj – jegyezte meg Leif. Alanna bólintott.
– Nos, akkor most állj fel, és próbálj megtenni néhány lépést.
Alanna túl kimerült volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Felemelkedett
helyéről, s elbicegett a bejáratig.
– Jó. Most nehezedj rá a teljes testsúlyoddal.
A lány úgy tett, ahogy a szabados parancsolta, s bár majd elájult a
fájdalomtól, sikerült megállnia a lábán.
Leif kitárta a karját. – Hála Odinnak, nem tört el. De számíts rá,
hölgyem, hogy holnap reggelre fel fog dagadni… Thor haragja sújtson
le az átkozott vademberre, aki ezt tette veled!
– Valóban úgy viselkedett – rebegte Alanna, s visszaült az asztal
mellé.
A szabados nagyot sóhajtott, s felállt. – Parancsolsz még valamit,
uram? – kérdezte Storrtól.
A herceg megrázta a fejét.
– Hölgyem? – fordult Alannához.
– Nem, köszönöm – felelte, s újra az asztalra emelte sajgó

195
végtagját.
– Nos, ez esetben nyugovóra térek – mondta, búcsúzásképpen fejet
hajtott, s elindult a kijárat felé.
– Leif – szólt Storr.
A szabados hátrapillantott. – Ja?
– Köszönöm.
– Mit köszönsz, uram?
– Hogy utánunk jöttél. Hogy visszahoztad Alannát.
Leifnek széles mosoly ült ki az arcára ura váratlan dicsérete
hallatán. – Büszke vagyok, hogy ilyen nagyszerű embert szolgálhatok –
mondta, s kilépett a sátorból.
– Így már jobb, kedvesem? – kérdezte Storr, miután
megbizonyosodott felőle, hogy szabadosa nem hallhatja szavait. – Vagy
még mindig úgy kezelem, mint „hű ebet a lábam előtt”?
Alanna szája sarkában mosoly bujkált. – Sokkal jobb. És
köszönöm, uram, hogy nem szidtad le mindazért, amit elmondott… a
halott feleségedről, az édesanyádról s a fivéreidről. Nem akart rosszat,
hidd el. Csak szerette volna, ha kicsit közelebb kerülünk egymáshoz –
magyarázta.
A férfi keserűen felnevetett, s feljebb csúszott ágyán. – Nem kell
bemutatnod Leifet! Az istenverte gazfickó nem nyugszik, míg meg nem
nősülök, s nem nyüzsög körülöttem legalább egy tucat gyerek.
– Ha megölöd magad, ez nem valószínű, hogy bekövetkezik…
– Nem ölöm meg magam! – mondta keményen. – A tengerparton
már megmondtam, hogy erről nem beszélek többet.
– Ne is tedd, uram, mert istenemre mondom, halálod szörnyű
veszteség lenne az embereidnek, a családodnak, a népednek.
Storrt mélyen megérintette a lány megjegyzése, s dühös volt, amiért
hagyta, hogy szentimentális érzelmei magukkal ragadják. Ez a bestia és
az eszement szabados mindenre képesek, hogy visszahozzák az
életkedvét – gondolta.
– No és te, Alanna? – kérdezte hirtelen. – Számodra is olyan
borzasztó nagy veszteség lenne, ha meghalnék? Nem szeretnél inkább
az unokatestvéreid közelében élni?
– Ó, nem, uram! – vágta rá habozás nélkül a lány, s a férfi

196
legnagyobb meglepetésére felemelkedett helyéről, s bizonytalan
léptekkel felé indult. – Belehalnék a bánatba, ha elveszítenélek téged. S
az unokatestvéreim… nos, az igazat megvallva abban reménykedtem,
hogy megveszed őket Sigurdtól.
Storr elkomorodott. – A Kígyószemű nem hajlandó eladni őket. S
azt is tudnod kell, hogy nem találkozhatsz, s nem beszélgethetsz velük
többé, mert valószínű, hogy a két lányt arra fogják felhasználni, hogy
újra foglyul ejthessenek. Nos, még mindig velem akarsz maradni?
Alanna nem válaszolt, s bár Storr belátta, foglya súlyos döntés előtt
áll – hisz választania kell, hogy egy kevésbé kegyetlen viking úr
rabjaként nyugodtan, vagy a vérszomjas Sigurd szolgálatában, de
szerettei körében éli le életét –, mégis olyan feszült kétségbeeséssel
várta válaszát, mint egy huszonéves suhanc, aki első szerelmi találkára
hívja kedvesét.
– Veled akarok maradni, uram – rebegte végül Alanna, s
fogvatartója szemébe nézett.
Storr legszívesebben magához ölelte volna a lányt, de nem akarta
kimutatni boldogságát. Biztos volt benne, hogy Alanna meg fogja
kísérelni a szökést, mielőtt hazaindulnának Thuléba, s nem akarta, hogy
tudja, mekkora fájdalmat okozna neki, ha sikerülne.
De most az övé – mondta magában, s intett foglyának, hogy jöjjön
közelebb. – Gyere, pihenj le! – mondta, s igyekezett mogorva lenni,
hogy palástolja túlcsorduló, kavargó érzelmeit. – Ne félj már, te lány!
Ha annyira akarnám, már Sigurd sátrában a magamévá tehettelek volna.
Alanna odabicegett az ágyhoz, s a férfi mellé ült. – Igaz is.
Köszönöm, uram, hogy… vigyáztál az ártatlanságomra – mondta
szemlesütve.
Storr halkan felnevetett, aztán átölelte a lányt, s széles mellkasára
vonta a fejét. – Az igazat megvallva, amikor az ujjaim megcsúsztak,
megijedtem, hogy megsértettem a tested, de szerencsére semmi baj nem
történt. Még mindig érintetlen vagy.
– Annyira sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. De
miért kért Sigurd ilyen perverz dolgot? Így akart megbüntetni azért,
mert engedetlen voltam?
– Ó, nem. Nem téged, sokkal inkább engem akart megalázni –

197
mondta Storr, s hátrasimította a lány arcába hulló hajtincseket. – A vén
gazember hallotta, hogy szűziességet fogadtam a feleségem halála után,
s tudta, ez az egyetlen dolog, amivel megbánthat.
– De nem sikerült a terve – jegyezte meg vidáman –, hisz
becsaptuk.
Storr lehajtotta a fejét, s puha csókot lehelt rabnője halántékára.
– Ja.
– A vér a lepedőn a tied volt?
A férfi újra felnevetett, s megmutatta felsebzett ujját. – Igen. Miért,
csak nem belőled jött?
– Nem, nem… – dadogta Alanna zavarában. El akarta mondani,
hogy még nincs a hónapnak abban a szakában, amikor vérezni szokott,
de gyorsan leállította magát. Férfiak előtt nem illik ilyen dolgokról
beszélni, s ki tudja, a viking nők talán nem is tapasztalnak ilyesmit –
gondolta.
– De hogy csináltad? – kíváncsiskodott tovább.
– Nálam volt a tőröm, nem emlékszel?
– Ó, igen. Ezek szerint… nálatok ez a szokás? Úgy értem, a viking
férfiak elvágják az ujjukat, amikor magukévá tesznek egy szüzet?
Storr a lány hajzuhatagába fojtotta kuncogását. – Nem, kis
butuskám. Neked kellett volna vérezned.
A lány meglepetten emelte fel a hangját. – Nekem?
– Ja. Tudod, amikor egy férfi először hatol egy szűzlány testébe, a
lány vérezni szokott. Azt hittem, mivel a nagybátyád orvostudor, ezt te
is tudod.
Alanna megrázta a fejét, s hálás volt a félhomályért, mely elfedte
szégyenpír futotta arcát.
– Az asszonyoknak meg kellene tanítaniuk lányaikat az ilyen
dolgokra, hogy ne rémüljenek meg, ha eljön az ideje, hogy magukba
fogadjanak egy férfit.
– Én igazán nem féltem – vallotta Alanna büszkén.
– Persze hogy nem, hisz tudtad, semmi sem fog történni
– Az egyház szerint a férj kötelessége, hogy megtanítsa feleségét a
testi szerelemre.
Storr elgondolkodott néhány pillanatra azon, amit mondott. Végül

198
is milyen jogon bírálja ő az írek szokásait, amikor a viking gyerekeket
olyan ostobaságokkal traktálják, hogy a gólya hozza a kisbabákat. –
Talán – válaszolta végül.
– Mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hisz mindent
megtanultam, amit majd tudnom kell, ha egy férfi magáévá tesz.
– Mindent az elhálásról – sóhajtott Storr, s megsimogatta a lány
törékeny vállát –, de nem a szerelemről.
– A szerelemről is – suttogta Alanna, ajkaihoz emelte a férfi
sebesült ujját, s megcsókolta, – Mért adtad volna a véred értem, ha nem
jelentenék számodra semmit?
Storr úgy érezte, mintha egy tüzes folyam söpört volna végig testén
a lány érintésére. Ó, az isten szerelmére, ne tedd, Alanna! – kiáltott egy
kétségbeesett hang a lelkében. Ne csókold meg az ujjamat, ne szorítsd a
kezem a szívedre, mintha tudnál szeretni, amikor mindketten tudjuk,
mindezt csak az unokatestvéreid miatt teszed.
– Ne! – kiáltott fel végül, s elrántotta kezét a lánytól.
– Miért ne? – kérdezte Alanna megbántva.
– Ne… ne tedd ezt!
A lány elhúzódott a férfitól. – Miért? Talán túl piszkosnak tartasz
ahhoz, hogy megérintselek?
– Ó, nem, egyáltalán nem – hadarta, nehogy a lány ismét dühbe
guruljon, s elrohanjon. – Tiszta vagy.
– Akkor mi a baj?
Storr lehajtotta a fejét. – Ne érints… ne érints meg így-
– Hogy?
– Mint a hárfajátékoddal s az evangéliummal. Gyengéden. Mintha
sokat jelentenék számodra…
– Igenis, sokat jelentesz számomra – erősködött Alanna, s a férfi
szemébe nézett.
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Mert akaratod ellenére hurcoltalak ide. Mert kétszer is
elraboltalak a szeretteidtől. Mert olyan sok ember halt meg a kezeink
között a törzsedből.
– De te nem akartad ezt a mészárlást, tudom. A vihar miatt történt

199
minden szörnyűség.
Storr bólintott, és lesütötte a szemét.
Alanna újra kinyújtotta a kezét, és maga felé fordította a férfi arcát.
Tudta, Storr nem szereti, ha hozzáér, de valami láthatatlan belső erő
arra késztette, hogy meggyőzze az igazáról, s eloszlassa minden
bűntudatát, minden kételyét, mely áthatolhatatlan falként húzódik
közöttük. Újra érezni akarta a férfit, az illatát, bőre ízét, hallani akarta
fájdalmas kiáltásait, beteljesülése hangjait.
– Ó, Alanna, drága Alanna, ne! – suttogta. – Ne csináld ezt, mert
elvesztem a józan eszemet, s az Istened törvénye ellenére magamévá
teszlek. S attól tartok, ha megszegem a törvényét, soha nem fogja
megengedni, hogy megismerjem a békét, mely belőled árad.
Alanna elhúzta a kezét. – Béke?
– Igen. A hatalmas lelkierő, amivel képes vagy túlélni minden
fájdalmat, minden megpróbáltatást. Amiből oly bőkezűen osztogatsz a
betegeknek, az elesetteknek. Biztos vagyok benne, még ha
szolgaságban is kellene leélni az életed, ha meg kellene halnod, akkor is
úgy éreznéd, le tudod győzni a szenvedést, a félelmet, még a halált is.
Isten békéje… Talán egy napon én is megismerhetem. De ha kísértésbe
viszel, minden reményem köddé foszlik… Megérdemeltem a dühödet
önző vágyaim, siránkozásaim miatt. A fájdalom azonban, mely
feleségem halála után kerített hatalmába, egy idő után a kétségbeesés
poklába kergetett. Olyan volt, mint egy hosszú, nehéz álom, melyből
soha nem ébred fel az ember… De akkor jöttél te, elém álltál, s bátor
szavaiddal kirángattál a halál torkából. Nem kell bocsánatot kérned
azért, mert Sigurd kezei közé kerültél. Azt hiszem, inkább én tartozom
köszönettel, mert ezzel újra felébresztetted bennem a szeretetet, a
törődést, azt, hogy felelősséggel tartozom valaki iránt.
Könnyek csillantak meg a férfi szemében, s amikor Alanna
észrevette, azonnal elkapta tekintetét. Storr szavai, megindultsága a
szíve mélyéig hatolt, s legszívesebben odabújt volna hozzá, hogy ölelő
karjaiban nyújtson neki vigaszt. De tudta, a férfi nem akarja az érintését
– s mivel nem szándékozott olyasmit tenni, amivel tovább fokozhatja
szenvedését –, ölébe ejtette kezét, s az ágy szélére húzódott. –
Elmegyek, s a helyemen alszom.

200
 Legnagyobb meglepetésére azonban Storr megállította. – Nem.
Maradj velem, kérlek. Szeretném a melled puha párnáján álomra hajtani
a fejem. Mit gondolsz, megengedné az istened, ha megígérem, hogy
semmi mást nem teszek?
Alanna néhány másodpercig fontolgatta a választ.
– Ha a Biblia is ír róla, nem lehet bűnös dolog – mosolygott, s a
takaró alá bújt.
Storr megtörölte a szemét, a lány mellé csúszott, s fejét a
mellkasára fektette.
Álmában újra Freyját látta. A teste törékeny volt, s szépségesen
gömbölyű a gyermeküktől, akit a szíve alatt hordott. Ahogy megfordult,
s futni kezdett, derékig érő aranyhaja úgy lengte körül, mint egy
hullámzó selyemfátyol.
Üldözni kezdte az asszonyt keresztül az illatos mezőn, melyet
minden évben kilenc hónapig puha hótakaró fed. De most zöld volt,
zöldebb, mint valaha.
Lelki szemeivel már a sírt látta: hosszú volt, s mély, mint egy
hajótörzs. Hideg volt, és sötét, tele mindenféle nyüzsgő férgekkel.
Freyja rettenetesen félt az ilyen teremtményektől. Valójában
mindentől, ami úgy tekergőzött, mint a kígyók. S ő maga volt az, aki
belekényszerítette a pokol eme nyoszolyájába, a föld alá.
Tovább rohant. Odin, segíts! Bárcsak kettéhasadna a föld, s
elnyelné! Bárcsak a lábára tekerednének a fűszálak, s lerántanák a
mélybe, hogy ne érhetné utol Freyját, s ne adná oda gyilkos ajándékát.
Bárcsak meghalhatna, bárcsak ő szenvedne s halna meg a drága asszony
helyett.
Kétségbeesetten küzdött, hogy megállítsa az álmát, s felébredjen,
de ezúttal képtelen volt rá.
Futott, egyre csak rohant, s pillanatok alatt utolérte az asszonyt az
átkozott selyemvánkossal, melyet még mindig a háta mögött rejtegetett.
De ahogy előrenyújtotta ajándékát, Freyja – bárhogy is nyújtózott
felé – nem érte el. Nem hanyatlott hátra, s nem szegte nyakát a hatalmas
sír alján, mely hirtelen megnyílt mögötte.
Storr a sírba hajította a párnát, s elkapta az asszonyt. A karjában
tartotta. Megmentette! Walhalla s minden istenek nevében megmentette

201
a feleségét a biztos haláltól! Freyja él. Freyja életben van!
Álom ez, vagy valóság? Nem, nem lehet álom, hisz érzi a teste
melegét, forró lélegzetét, szíve ritmusát s haját, mely olyan lágy, olyan
selymes, mint a legfinomabb kelme.
Milyen jó újra kimondani, fülébe suttogni nevét, ezt az édesen
csengő isteni dallamot! Freyja. Freyja. Édes istenem, Freyja, hát
visszatértél hozzám! Meg tudlak csókolni, s érzem a csókjaidat!
Storr szeme lassan kinyílt. Semmit nem látott. A világot elnyelte a
varázslatos éjszaka, s az áldott sötétségben összemosódott két dallam –
két asszony nevének dallama. Többé már nem számított, melyiket öleli
közülük – egyetlen dolog számított immár… megmentette szerelmét az
örök haláltól…

202
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Storr Alannával a karjában ébredt. Kora reggel volt még, s a lány

olyan mélyen aludt, hogy a világért sem szerette volna felriasztani.
Óvatosan kihúzta a karját a dereka alól, aztán felkönyökölt, s néhány
másodpercig gyönyörködött a szendergő szépségben.
Az arca természetesen békés volt. Amikor nem dühöngött, vagy
nem aggódott egy-egy beteg, elárvult gyermek miatt, Alanna arca
mindig békés volt. Valójában ő volt az egyetlen ember az egész
táborban, akire haragvó tekintettel nézett, s Storr nem is tudta eldönteni,
hogy ezt hízelgőnek vagy sértőnek találja-e.
Szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen apró, törékeny kislány
legyőzzön egy olyan hatalmas férfit, egy olyan rettenthetetlen harcost,
mint ő. De ha valaki megismeri töretlen hitét, maga is rádöbben arra,
hogy nincs az a földi hatalom, mely legyőzhetné.
A lány szája mozogni kezdett, s halk suttogással árulta el úrnője
legtitkosabb, leggyengédebb gondolatait. A következő pillanatban,
mintha csak el akarná némítani öntudatlan fecsegését, Alanna felemelte
puha kis kezét, s végigsimította engedetlen ajkait.
A kis boszorkány! Úgy kiabált tegnap este, mint egy dühös fúria.
Honnan vette a bátorságot, hogy szembeszálljon, hogy egyáltalán
felemelje hangját vele, urával szemben? – töprengett Storr, aztán eszébe
jutott Freyja, s mosolyogni kezdett.
A viking asszonyok rendkívül öntudatosak voltak, hisz törvény
biztosította számukra, hogy elváljanak férjüktől, s vagyonának felét
magukkal vigyék. Így gyakran előfordult, hogy egy-egy feleség bizony
alaposan helybenhagyta részeges vagy csalárd hitvesét.
Természetesen Freyja sem volt kivétel. Rövid házasságuk alatt
előfordult, hogy felbosszantotta valamivel, s ilyenkor csak úgy
szikrázott az asszony szeme kirobbanni készülő indulataitól. Sőt egy
alkalommal, amikor Leiffel kissé felöntöttek a garatra, a drága asszony
úgy feldühödött, hogy kis híján megütötte.

203
 De Alanna más volt. Villámgyors, metsző dühével a legbensőbb
érzelmeire csapott le, s ezzel sokkal nagyobb kínszenvedést okozott,
mintha egyszerűen pofon vágta volna.
Alanna – Al… anna – Ízlelgette Storr az összecsengő hangokat.
Milyen gyönyörű név, milyen fülbemászó dallam! S ugyanazt jelenti,
mint norvégul a Freyja: szépséget, szerelmet, tisztaságot.
Most már értette Odin szándékát. Azért vezérelte útjába ezt a lányt,
hogy visszanyerje általa elvesztett boldogságát – gondolta, s
végigsimította rabnője puha, hosszú haját. Már éppen lehajolt, hogy
megcsókolja a félig nyitott ajkakat, amikor hirtelen megérezte az
ágyékában lüktető, sürgető vágyat.
El kell menekülnie innen, minél messzebbre a lány kísértő
szépségétől! – kiáltott lelkében egy rémült hang. Bele fog temetkezni a
munkájába – határozta el. Újabb támadásra készülnek. A fegyverek, a
hajók javításra szorulnak, a harcosokat pedig gyakorlatoztatnia kell.
Lázasan próbálta elterelni gondolatait Alannáról, de a testén
elhatalmasodó vágyat nem tudta leküzdeni.
Magáévá akarta tenni Alannát, forró testében érezni testét, hallani
szerelmes suttogását. A lány sem tiltakozna. Tegnap este látta a
szemében lobogni a szenvedély tüzét…
Nem! Nem most, nem itt, a drága Freyja ágyában. Ez olyan
kegyeletsértés lenne, amit még az ő szabadelvű hite sem engedne meg.
Gyorsan elhúzódott rabnőjétől, kiszállt az ágyból, aztán felöltözött,
megfésülködött, s nesztelenül kilépett a sátorból.
A világ még csak most kezdett ébredezni. A kelő nap első sugarai
forró nyári nap ígéretével ontották arany fényüket a tájra, s Storr lelkét
új reménnyel töltötték el: talán képes lesz elfeledni mindazt, ami tegnap
éjjel történt, s azt, hogy ez örökre megváltoztatta életét.
A nap már magasan járt égi útján, amikor Alanna végre felébredt.
Tekintetével azonnal a férfit kereste, de a sátor, az ágy üres volt.
Szent Isten, Storr tegnap a magáévá tehette volna! – hasított
tudatába az este emléke. Felült az ágyban, s vizsgálgatni kezdte
sebesülését. Sajgott a lába, de a lelke még jobban, melyet saját
meggondolatlanságának, elvakult indulatainak köszönhet.
Hogyan is lehetett annyira kegyetlen, annyira részvétlen a férfival

204
szemben, hogy becsmérelni merészelte szívszaggató fájdalmát?
Rosszulesett neki, hogy viking ura magára hagyta azok után, ami
tegnap közöttük történt, de maga is belátta, az lesz a leghelyesebb, ha
ezentúl messzire elkerülik egymást. A szerelmük így is, úgyis halva
született. Ki tudja, Storr talán mégsem mondott le öngyilkos
szándékáról, s a legközelebbi portyán egy ír íjász mérges nyila elé veti
magát. Az is biztos, hogy ha lehetősége lesz rá, ő maga is el fog szökni
a viking fogságból.
Mégis… mennyire fáj a szíve a férfi után, mennyire vágyik a
gyengédségére, puha csókjaira, simogatásaira. Tegnap az életét
kockáztatta, s vérét hullatta azért, hogy megvédje s kiszabadítsa a
gonosz herceg karmaiból.
De mindezt nem szerelemből tette – emlékeztette magát. Storr nem
tett mást, nem tehetett mást, mint engedelmeskedett Sigurd megalázó
követelésének.
Hisz a férfi még azt sem engedte meg, hogy hozzáérjen. Még a
kezét sem foghatta meg. Visszautasította a gyönyört, melyet tálcán
kínált elébe. Storr többre vágyott ennél: az Isten békéjére, s megértette,
soha nem nyerheti el, ha enged bűnös vágyainak. Neki pedig, aki
hosszú heteken keresztül próbálta viking ura szívébe ültetni a
keresztény hit magvait, segítenie kellene ahelyett, hogy a kísértésbe
vigye.
A padlón fog aludni ma éjjel – határozta el Alanna, s kimászott az
ágyból. – Nem számít, mit mond, hogy könyörög Storr, nem fog még
egyszer mellé feküdni. Erősnek kell lennie, s vissza kell utasítania a
férfi minden közeledését – mindkettőjük érdekében.
Arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy zúzódott lábára állt. – Annyi
tragédiát élt már át életében – töprengett tovább. – Ezt is ki fogja bírni.
Ki kell bírnia.
A szemközti falra erősített tükörhöz bicegett, hogy
megfésülködjön, amikor belépett az ajtón Storr.
– Felébredtél hát! – üdvözölte vidáman a férfi. Alanna a ravaszul
csillogó tengerkék szempárba nézett. – Igen, uram, de semmivel sem
érzem magam jobban, mint te, miután a lábadra tapostam – rebegte, s a
legközelebbi ládához bicegett, hogy leülhessen.

205
 – Ezért is jöttem. Leif… nem, én úgy gondoltam, az lesz a
leghelyesebb, ha ma ágyban maradsz, és pihenteted a lábad.
– Nem tehetem, uram. Padraig bácsi megbetegedett, és…
Storr felemelte a kezét. – Majd asszonyaink gondoskodnak róla. Ne
aggódj, ők is értenek annyit a gyógyításhoz, mint te.
– Ahogy parancsolod, uram – rebegte, s lesütötte a szemét. A
bizonyosság, hogy Storr nem sebesült lába, hanem maga miatt akarja
idebent tartani, jeges ujjakkal szorította össze szívét. Hisz nyilvánvaló:
a férfi nem akarja, hogy egész nap szem előtt legyen, s elvonja
figyelmét a kötelességeiről.
– Könyörgöm, Alanna, ne nézz rám ilyen fájdalmasan! – mondta a
férfi, s szándéka, hogy jókedvűnek mutatkozzon, hirtelen lehetetlen
vállalkozásnak tűnt. – A saját érdekedben akarom így.
– Tudom – suttogta Alanna, urára emelte könnyes, törékeny
mosolyát, s ahogy tekintetük találkozott, mindketten tudták, hogy
elvesztek.
Storr hosszú pillanatokig állt némán, mozdulatlanul, aztán lassan
megindult a lány felé. Alanna hátracsúszott a ládán, s lehunyt szemmel
várta a férfi érintését.
Storr fél térdre ereszkedett rabnője előtt, s ujjaival végigsimította
sérült lábszárát, aztán feljebb haladt, fel a térdére, a tunikája alá. Alanna
vágyakozón sóhajtott, s karját vakon nyújtotta előre, hogy megölelje a
férfit.
Storr a puha mellek közé temette arcát. – Istenem, segíts! Én ezt
nem bírom tovább – suttogta, ölébe vette a lányt, s a puha
szőrmepadlóra fektette.
– Én sem – nyöszörgött Alanna, s úgy szorította magához Storrt,
mintha soha nem akarná elengedni.
A férfi felemelte a fejét, s zafírkék szemét a lány vágytól kipirult
arcára emelte. – Ez a végzetünk, Alanna. Nem küzdhetünk ellene.
Engedd, hogy megtörténjen. Hisz te is akarod.
Alanna képtelen volt megszólalni. A férfiból áradó szenvedély
megbénította nyelvét, mozdulatait. Storr csókjait érezte mellén, nyakán,
arcán, s végül – most először a támadás óta – az ajkain.
De ez most más volt. Nem vad és erőszakos, mint ott, nagybátyja

206
kunyhójában, hanem gyengéd és csábító. Nem indult többnek a szája
sarkára lehelt finom érintésnél, de aztán egyre szenvedélyesebb, egyre
forróbb lett, végül a férfi két kezébe fogta az arcát, s nyelvével az ajkai
közé hatolt.
Storr keze lejjebb vándorolt rabnője testének lankás tájain.
Felfedezte a mellek domborulatát, a karcsú combokat. Arra gondolt,
már egy éve, hogy utoljára szeretkezett valakivel. Semmi másra nem
vágyott, csak arra, hogy minél hamarabb kielégítse sürgető vágyát. Nem
– állta útját önző gondolatainak. A lány túl sokat jelent számára, hogy
olyan érzéketlen rutinnal tegye magáévá, mint előtte oly sok ír rablányt.
El kell csábítania, s a legnagyobb gondossággal bevezetnie a szerelem
illatos kertjébe.
Ajkait eltépte a rózsabimbó ajkaktól, hogy megízlelje a nyak
márványoszlopának hűvös érintését. Ezután a lány háta mögé csúsztatta
egyik kezét, míg a másikkal kigombolta tunikáját. Meztelen mellei
olyan vágyakozással nyújtóztak felé, mintha csak az érintésére,
csókjaira várnának. Lehajolt hát, s addig becézgette nyelvével s ajkaival
a mellbimbókat, míg meg nem keményedtek, s fel nem ágaskodtak puha
párnájukon.
– Drága báránykám – mormogta Storr, s izmos mellkasához
szorította a lány karcsú, törékeny testét.
Alannát teljesen elkábította a szenvedély, s túl gyenge volt ahhoz,
hogy tiltakozzon. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa a bűnt, melyet
elkövet. A férfi a kebleit, hasát, csípőjét csókolgatta. Kínszenvedés volt
ez, édes gyötrelem, s amikor úgy érezte, nem bírja tovább, a férfi
aranyszőke hajkoronájába temette ujjait, s arcát az övéhez emelte, hogy
megcsókolja.
Storr szavak nélkül is megértette a lány szándékát Miközben a
száját csókolta, keze újra a tunikája alá csúszott, s ahogy ujjai
végigsimították hosszú combját, csípőjét, derekát, törékeny felsőtestét,
vállát, egyre feljebb s feljebb tolták a finom gyapjúszőttest, míg végül
átbújtatták a fején. A lány meztelenül feküdt a karjában, s forró testének
érzéki hullámzása gyönyörteli sóhajt szakított fel Storr lelke mélyéről.
Alanna hátravetette fejét, amikor megérezte, hogy a férfi keze a
combjai közé csúszik, s gyengéden, finoman, mintha csak egy bimbózó

207
rózsa szirmaival tenné, szétnyitotta szeméremajkait. Az ujjai
belehatoltak éppúgy, mint tegnap, Sigurd sátrában. Most azonban nem
fájdalmat érzett, hanem gyönyört, melynek tüze lángba borította egész
testét.
– Szólsz majd, mikor kell felkiáltanom? – kérdezte pajkos
mosollyal az arcán.
Ahogy remélte, a férfi halk, megkönnyebbült nevetéssel válaszolt
kérdésére, s a feszültség, mely áthatolhatatlan falként húzódott
közöttük, hirtelen a semmibe foszlott.
– Reméljük, nem fogod szükségét érezni – suttogta Storr, s ujjai
egyre beljebb nyomultak, olyan mélyre, hogy Alannának elakadt a
lélegzete. Hirtelen rádöbbent, Storr nem az ujjaival fogja magáévá
tenni, hanem azzal a rejtélyes testrészével, mely most hatalmasra
duzzadva megállíthatatlan sürgetéssel nyomul combjai közé.
Tudta, vérezni fog, s talán fájdalmat is fog érezni, legalább annyit,
mint tegnap, amikor a férfi ujjai megcsúsztak.
– Ne aggódj, kedvesem – szólalt meg Storr, mintha csak megérezte
volna feszültségét. – Több élvezetet fogsz benne találni, mint fájdalmat.
Esküszöm…
Alanna bízott a férfiban. Azok után, amit érte tett, nem is érezhetett
másképp. – Tudom – suttogta, s puha csókot lehelt Storr mellkasára.
A következő másodpercben a férfi óvatosan visszahúzta ujjait, s
finom, de határozott mozdulatokkal ostromolni kezdte szüzessége
vékony falát, s végül bevezette testébe forró, lüktető hímtagját.
Alanna furcsamód kívülállónak érezte magát ezekben a
pillanatokban. Mintha csak sajnálná, hogy akaratuk ellenére ide
jutottak. Boldogsága azonban, hogy a férfi lelke után testét is magába
fogadhatja, minden aggodalmat elsöpört tudatából.
S a teste egyszerűen ellenállhatatlan volt. Olyan hatalmas, olyan
megnyugtató, hogy képtelen volt bármi mást tenni, mint kábultan
feküdni, s elfogadni mindazt, amivel megajándékozza. Nem akart
mindent érezni, talán azért, hogy később megtagadhassa cinkosságát
közösen elkövetett vétkükben, de a perc gyönyöre, a fájdalom, a
szenvedély akarata ellenére is arra a testrészére irányították minden
figyelmét, ahol testük egybeforrott.

208
 Ahogy a férfi pillanatokkal később a legősibb táncba kezdett,
Alanna felkiáltott meglepett örömében. Mennyire más volt ez, mint a
tegnap éjszaka gépies ritmusa! A férfi vesszeje egy pillanatra sem
pihent meg. Teste legmélyebb pontjára hatolt, aztán visszahúzódott, újra
előrelendült, aztán hátracsúszott, s újra meg újra, míg végre
mindkettőjüket el nem nyelte a gyönyör feneketlen óceánja.

209
 HUSZADIK FEJEZET

Storr tehetetlen tömegként feküdt a lány testén. Tudta, élete

legelragadóbb, legvarázslatosabb élményét élte át az előbb. Még most is
borzongott a háta a gyönyörtől, s alig bírta fenntartani magát, nehogy
összepréselje súlyával kedvesét.
Halkan átkozódni kezdett. Aztán, miután elég erőt érzett magában,
hogy megtegye, a lány füléhez hajolt, s elsuttogta, hogy szereti.
Alanna nem felelt. A szeme még mindig csukva volt, s a
szemöldökét is összevonta, de Storr nem tudta eldönteni, hogy az
elhálás fájdalmától, vagy azért, mert éppen most hagyja el a testét. A
következő pillanatban azonban puha karok fonódtak nyaka köré, s a
válasz szavak nélkül is egyértelművé vált.
– Jól vagy? – kérdezte, s engedte, hogy a lány újra magához vonja.
Alanna szeme kinyílt, s boldogságot sugárzott a férfi felé. – Én…
Én nem is tudom.
– Talán rossz szót mondtam? A „szeretlek” nem azt jelenti, amire
gondoltam?
A lány elmosolyodott. – Kérdezd meg Leiftől! De azt hiszem, ezt
akartad mondani. Legalábbis őszintén remélem – tette hozzá, s Storr
legnagyobb gyönyörűségére kislányos pír futotta el az arcát.
Storr úgy érezte, ideje eldöntenie, ellenáll, vagy enged a
kísértésnek, hogy rabnőjével töltse az egész napját, de tudta, ez utóbbit
úgyse tehetné hadvezérei rosszallása nélkül. Így végül hátrahúzódott, s
megpróbált kibontakozni az ölelésből. Hiába! Amikor meghallotta a
lány leheletfinom könyörgését, mely nem hatott többnek egy kiscica
halk nyávogásánál, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy ismét a
karjába süllyedjen, s megcsókolja.
Ó, Alanna, az égre kérlek, ne tedd ezt velem! Ne csábíts arra, hogy
ismét a magamévá tegyelek! Legalább az illúziót ne rombold szét, hogy
még mindig én irányítom az életemet. – Még ha így is gondolta,
tisztában volt vele, hogy túl késő a tiltakozásra. Csak ismét feldühítené

210
vele a lányt, s most, miután megismerte legkedvesebb, leggyengédebb
énjét, nem bírta volna elviselni a fúriát, aki tegnap oly indulatosan
támadt ellene.
Az ágy. Az átkozott ágy, melyre megesküdött, hogy nem szennyezi
be más nő szűzi vérével drága Freyjája elvesztése után. A
tartóoszlopokba faragott lófejek őket bámulták szemrehányóan,
megvetően.
Szinte hihetetlen, hogy tizenkét óra leforgása alatt az egész élete
megváltozott – töprengett Storr. Megszabadult rémálmaitól s esküjének
szorongató fogságából. De az ágy, a négy oszlop még mindig itt állt,
hogy örök emlékeztetőül szolgáljon a kötelességre, mellyel
nemzedékének tartozik.
Lehunyta a szemét, s egy töprengő sóhaj kíséretében a lány arcára
fektette arcát.
– Mi a baj, uram?
– Semmi, semmi – rebegte. – És könyörgöm, ne szólíts így, ha
egyedül vagyunk.
– Akkor hogy szólítsalak?
– Természetesen a nevemen, vagy ha tudsz valami kedvesebbet,
úgy is jó – suttogta, s felemelte a fejét, hogy kedvese szemébe nézzen.
A lány tétován előrenyújtotta finom ujjait, s kisöpört Storr arcából
néhány rakoncátlan hajfürtöt. Nem is sejtette, hogy mozdulataival ismét
megingatta a férfi eltökélt szándékát, hogy felkeljen, s visszatérjen
munkájához.
Storr nagyot sóhajtott, s arra gondolt, Alanna mindig is ilyen volt.
Egyik pillanatban félénk, mint egy gyerek, a következőben pedig
hátborzongatóan tudatos, akár egy érett asszony. – Mit tettünk, Storr? –
kérdezte a lány, s a férfi látta tekintetén, hogy választ követel.
Szeretett volna valami kedves, vidám dolgot mondani, hogy
elterelje kedvese figyelmét a helyzet komolyságáról, de képtelen volt
hazudni. Nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Nem is tudom…
– Gondolod, hogy ez a csodálatos érzés néhány napon belül köddé
foszlik?
Ő is érzi – döbbent rá Storr, s nem tudta eldönteni, örüljön vagy
bánkódjon emiatt. Érzi azt, amit ő már akkor sejtett, amikor a fekete

211
madár kíséretében belépett az életébe. Találkozásuk a sors rendelése
volt. A nagy kérdés azonban, hogy vajon arra vannak-e hivatva, hogy
megmentsék, vagy arra, hogy tönkretegyék egymást, mindkettőjük
számára megválaszolatlan.
Csak azt tudta, nem fedheti fel a lány előtt, menynyire megrémíti az
iránta táplált vágya, amikor pedig megesküdött, hogy soha nem fog
szeretni senkit – s az ilyen kapcsolatokat csak arra szánja, hogy
örökösöket nemzzen. Nem engedheti, hogy felismerje, birtokában van
az erőnek, mellyel megkínzott szívét sárba tiporhatja. Azt pedig soha,
senki nem tudhatja meg, hogy ami kettejük között történt, messze
fölülmúlt minden élményt, amit Freyjával tapasztalt.
Persze csak azért érezte így, mert már annyira ki volt éhezve –
magyarázkodott. Egy végtelen hosszú esztendő szeretkezés nélkül a
legállhatatosabb férfit is arra készteti, hogy a mennyországban érezze
magát a legelső nővel, aki az útjába kerül.
Ja, csak ez lehet az oka – ismételgette magában. Már éppen kezdett
megnyugodni, erőt merítve új felismeréséből, amikor a háta mögött
felhangzó suhanás a torkába ugrasztotta szívét.
Leif volt az, s nyilvánvalóan nem számított arra, hogy a nap eme
korai szakában ilyen látvány fogad ja a sátorban, mert olyan döbbent
tekintettel nézett rájuk, mintha szellemeket látna. – Ó, bo… bocsánat,
uram – dadogta, s mielőtt Storr bármit is szólhatott volna, Leif
villámgyorsan eltűnt.
– Szólít a kötelesség, szerelmem – suttogta Storr, feltápászkodott a
padlóról, aztán karjaiba emelte Alannát, s az ágyra fektette. Menj már!
Menekülj, különben elvesztél – dörömbölt tudatában egy dühös hang.
Igen. Ha keményen küzdene, s összeszedné maradék józanságát, talán
még ki tudna menekülni a sátorból anélkül, hogy újra megadná magát a
kísértés csalogató szavának.
Mindazonáltal nem hagyhatja itt így a lányt. Elég egyetlen
pillantást vetni nagy barna szemére, hogy meglássa benne a rémületet s
a csüggedést. Még mindig annyira ártatlan. Még alig néhány perc telt el
azóta, hogy átlépte asszonyisága küszöbét, s ahhoz még túl
tapasztalatlan, hogy tudja, sejtse, mit gondol róla az a férfi, aki
bevezette az érzékek birodalmába. Valahogy meg kellene nyugtatnia,

212
hogy hirtelen eltávolodása, kétségbeesése, melyet hiába próbált
leplezni, valójában nem az ő hibája.
Lelki zűrzavarában egyetlen gesztus jutott eszébe. Gyorsan
lecsatolta válláról a köpenyét, Alanna combjai közé csúsztatta, s
gyengéd mozdulatokkal felitatta a nedvességet, melyet gyönyöre
juttatott a lány testébe.
Bizonyos mértékig úgy érezte, bocsánatkéréssel tartozik mindazért,
ami történt. De ez sem tűnt igazán helyénvalónak, hisz tiszta szívéből
akarta azt, hogy magáévá tegye, s ezután sem akart másképp gondolni,
emlékezni rá.
– Pihentesd a lábad..! – rebegte, s anélkül hogy megkockáztatott
volna egy búcsúcsókot, sarkon fordult, s kiviharzott a sátorból.
Leif már várt rá. Karba tett kézzel álldogált a sátor falának dőlve, s
Storr látta az arcán, rögvest kitör belőle a nevetés.
– Egy szót se! – figyelmeztette szabadosát. – Egyetlen megjegyzést
se akarok hallani, különben Odinra esküszöm, ledöflek!
– Ugyan mit is mondhatnék, uram? – vonta meg a vállát Leif. –
Hacsak azt nem, hogy bizonyára bánod, amiért ilyen sokáig vártál.
– Nem bántam meg semmit – csattant fel Storr. – Nos, miért jöttél?
– A vihar sokkal jobban megszaggatta a másodhajód vitorláját,
mint ahogy azt korábban gondoltuk. Meg kellene nézned, uram.
Storr még soha életében nem örült ennyire annak, hogy
kötelességei magukhoz szólították. De ezelőtt nem is volt szüksége arra,
hogy elmeneküljön saját vágyai elől – a kényszerítő érzés elől, hogy
visszarohanjon ír rabszolgájához, s térden állva könyörögjön neki, hogy
soha, soha ne hagyja el.
Alanna legnagyobb csalódására nem Storr, hanem szabadosa tért
vissza a sátorba néhány óra múltán. Szerencsére betakarózott a férfi
köpenyével, mielőtt álomba szenderült volna, s ahogy a halk neszezésre
kinyitotta a szemét, Leifet látta, aki csendesen matatott ura egyik
ládájában.
– Leif? – szólította álmosan. A férfi megfordult. – Tessék.
– Hol van Storr?
– Az egyik hajón. Néhány napba még beletelik, míg helyrehozzuk a
vihar okozta károkat. Ne reménykedj, hölgyem, hogy a herceg

213
szürkületnél előbb visszatér.
– Attól tartok, nem sikerült kielégítenem a vágyait.
A szabados elég jól nevelt volt ahhoz, hogy olyan arckifejezést
öltsön, mintha el sem tudná képzelni, miről beszél a lány.
– Tudod – folytatta –, amikor váratlanul beléptél, s mi éppen… Ó,
kérlek, ne kényszeríts, hogy többet beszéljek róla!
– Ó – válaszolt a ravasz szabados, mintha hirtelen minden
megvilágosodott volna előtte. – Nos… én biztos vagyok benne, hogy
igenis sikerült.
– Az meg hogy lehet?
– Mi hogy lehet?
– Hogy lehetsz ennyire biztos benne?
– Nos, tudnod kell, hölgyem, hogy születésemtől fogva ismerem a
herceget, s mindig meg tudom ítélni, hogy éppen milyen a hangulata.
– És most… milyen kedvében van? – kérdezte halkan, hangjából
mégis kicsengett a várakozás feszültsége.
– Nos, Storr… szétszórt.
– Szétszórt?
– Igen. Képtelen bármire is koncentrálni. Percekig bámul a
semmibe.
Alanna nem tudta palástolni csalódottságát. – Ezek szerint mégsem
szereztem neki örömet.
Leif összevonta a szemöldökét, s tagadóan megrázta a fejét. – Ó,
dehogynem. Pontosan ez a lényeg. Mert csakis miattad viselkedik így.
– Valóban? – kérdezte a lány kételkedőn.
– Ó, igen. Nekem elhiheted. Láttam én már ilyennek azelőtt is.
– Mikor?
– Amikor a feleségének udvarolt.
Alannával madarat lehetett volna fogatni ezekben a
másodpercekben. Igaz, Storr azt mondta, hogy szereti, de aztán olyan
gyorsan elrohant, hogy csak arra tudott gondolni, valami rosszat
mondott vagy tett, amivel elriasztotta magától.
– El fog múlni?
– Az álmodozására gondolsz?
A lány bólintott.

214
 – Idővel igen. Egyetlen férfi sem képes sokáig ebben az állapotban
maradni… Úgy hiszem, hogy néhányszor még… magáévá kell tennie
téged, hogy ismét két lábbal álljon a földön.
Alanna mindent megtett, hogy palástolja érzelmeit, melyeket a
szabados válasza keltett szívében. Végül is a paráználkodás bűnéről volt
szó. Ennek ellenére boldog volt, amikor hallotta, még sokszor
szeretkezhet a férfival. – Mikor indultok ismét támadásra? – kérdezte.
Úgy gondolta, itt az ideje, hogy a szabados tudomására hozzon egy még
égetőbb problémát.
– Egy-két nap múlva.
– És ez lesz az utolsó ezen a nyáron?
Leif habozott néhány másodpercig, mielőtt válaszolt volna. Nem
értette, a lány miért éppen őt faggatja erről. Kétségtelen, ez a portyázás
az ír rabszolgák utolsó alkalma lesz a szökésre, s bár gondolni sem akart
rá, ura rabnőjéről el tudta képzelni, hogy ezen töri a fejét. – Igen,
hölgyem. Azt hiszem, ez lesz az utolsó.
– Akkor nagyon vigyáznod kell Storr-ra. ígérd meg, hogy mindig
mellette leszel! – figyelmeztette remegő hangon.
Leif megdöbbent. – Miért?
Alanna beharapta az ajkát. Storr legféltettebb titkát készült elárulni,
s bár furdalta lelkiismerete, tisztában volt vele, a férfi érdekében teszi. –
Mert a fivére ismét megpróbálja meggyilkolni.
A szabados arca elsápadt. – Ismét?
– Igen. A nagybátyám házában egyszer már majdnem megtette. Ha
nem figyelmeztetem, a herceg a saját fivére kardja által halt volna meg.
– Biztos vagy benne, hölgyem?
– Igen. Az a férfi volt, aki néhány nappal a meghiúsított merénylet
után megpróbált magával hurcolni a sorból. Sohasem fogom elfelejteni
az arcát.
– Miért nem szóltál erről korábban?
– Storr hallgatásra esketett… De már úgyis annyi titkot árultam el,
hogy ez az egy igazán nem számít. S azért tettem, hogy élve láthassam
viszont az urunkat.
– Szent Isten! – kiáltott fel Leif. – Szóval az álnok Gunther
gyilkosságon töri a fejét?

215
 – Igen. Gyilkosságon. Ó, Leif, ugye, a vikingeknél is súlyos bűn az
ilyesmi?
A szabados mély lélegzetet vett, és lerogyott a ládára. – Igen,
hölgyem, az egyik legnagyobb vétség. Az elmondottak alapján urunk
elítéltethetné Gunthert, s akkor vagy kivégeznék, vagy életfogytiglan
száműznék országunkból.
– Nem értem… Vajon miért nem akarta Storr, hogy beszéljek a
merényletről?
Leif megvonta a vállát. – Nos, nem vagyok benne biztos, de talán
nem szeretné még egy családtagja halálát okozni.
– De hát Gunther hátat fordított a családjának, amikor hűségesküt
tett Sigurdnak…
– Igen… de attól tartok, urunknak még mindig túl nagy fájdalmat
okoz felesége és apja halála ahhoz, hogy tisztán láthassa az igazságot…
Ahogy azt az átkozott Gunthert ismerem, a támadást fogja kihasználni,
hogy megkísérelje a merényletet, hisz később azt állíthatja, egy
ellenséges ír harcos végzett bátyjával – gondolkodott hangosan.
– Ezért is kérlek arra, hogy maradj a közelében – mondta Alanna.
Leif felállt. – Igen… Nagy hálával tartozom neked, hölgyem, hogy
mindezt elmondtad. Nyugodt lehetsz felőle, egyetlen percre sem fogom
urunkat magára hagyni… Most pedig engedelmeddel távozom. A
herceg már bizonyára türelmetlenül vár. – A férfi az ajtónyíláshoz ment,
de mielőtt kilépett volna, hátrafordult, s Alanna szemébe nézett. –
Természetesen mindent meg fogok tenni azért, hogy Storr épen-
egészségesen térjen vissza a portyázásról, de…
– Mit akarsz mondani, Leif? – sürgette a lány.
– Azt, hogy talán te is tehetnél érte valamit. Alanna el sem tudta
képzelni, a szabados miről beszél. – Mit tehetnék érte?
– Ígérd meg… ígérd meg neki, hogy soha nem hagyod el, s hogy
visszavárod.
A szabados szavai mélyen megérintették a lány szívét, ugyanakkor
meg is rémítették. Úgy érezte, a férfi olvas a gondolataiban, látja belső
vívódását Storr szerelme s népe iránt érzett kötelességtudata között.
Nem válaszolt. Hátrahanyatlott az ágyon, s megvárta, hogy Leif
lépteinek zaját elnyelje a távolság, aztán lehunyta a szemét, s imádkozni

216
kezdett az Istenhez, akinek olyan durván áthágta törvényeit.
A nap már rég nyugovóra tért, mire Storr visszatért sátrába, s
Alanna legnagyobb döbbenetére a férfi úgy nézett rá, mint egy
megvadult nőstény oroszlánra, mely bármelyik pillanatban rávetheti
magát, s széttépheti.
Leif egyetlen szó nélkül szolgálta fel a vacsorát, s hamarosan
elment. De mielőtt kilépett volna az ajtónyíláson, a lányra kacsintott.
Alanna megértette, a szabados arra próbálja ösztönözni, hogy húzódjon
közelebb urához, s próbálja meg valamiképp jobb kedvre deríteni.
– Hogy van a lábad? – kérdezte Storr közömbösséget színlelve,
miután szabadosa végre magukra hagyta őket.
– Ó, köszönöm, már sokkal jobban.
– Ja.
– Hogy vannak a vitorláid?
– Szóval Leif említette?
Alanna bólintott. – Igen. Hallottam, hogy a vihar teljesen
szétszaggatta őket.
– Azért ennyire nem súlyos a helyzet. Helyre lehet még pofozni.
– Tiszta szívemből kívánom, bárcsak cafatokra tépte volna a
dühöngő szél – mondta Alanna, s bár nem volt benne biztos, mintha
vidámságot látott volna felvillanni egy röpke pillanatra a férfi
tekintetében.
– Hát persze, hisz nem szeretnéd itthagyni Írföldet.
– Nem, Storr. Azt nem akarom, hogy újabb portyázásra indulj –
jegyezte meg szemrehányón.
Storr fáradtan bólintott. – Tudom. Vétkezem az istened törvénye
ellen.
Alanna megfogta a férfi kezét. – Igen. De nem ettől félek igazán,
hanem a halálos veszélytől, mely egy ír vagy éppen egy viking harcos
képében leselkedik rád.
Storr kiszabadította kezét a lány ujjai közül, megfogta a kupáját, és
nagyot kortyolt a borból. – Suhanckorom óta harcolok, asszony, s még
mindig élek. Miért pont most lelném halálomat?
– Mert a fivéred akar megölni. Ha annak idején nem
figyelmeztetlek…

217
 – Alanna – szakította félbe ingerülten a férfi. – Megkértelek rá,
hogy ezt soha többé ne hozd szóba. S kérlek, ne viselkedj úgy, mintha a
feleségem lennél.
– Miért ne? Ha jól emlékszem, nem is olyan rég még nagy
szükséged volt egyre.
A lány utolsó megjegyzése valóban felbőszítette Storrt. Felállt az
asztal mellől, az ágyához ment, s egy dühös sóhaj kíséretében
végigheveredett a puha pamlagon. – Törzsfőnök vagyok. Kötelességem,
hogy én vezessem harcosaimat támadásra.
– Nem tudod valamiképp kivonni magad ez alól? Mondjuk, ha
megbetegnél a nyílsebedtől… Ki vezetné akkor az embereidet?
– Minden valószínűség szerint Olaf, a nagybátyám, s Leif, a
másodhajó parancsnokaként. De bármennyire is beteg a törzsfőnök,
amennyiben lábra tud állni, elvárják tőle, hogy részt vegyen a
harcokban, úgyhogy könyörögve kérlek, kedvesem, hagyjuk abba ezt a
meddő vitát!
Alanna nem válaszolt. Felemelkedett a helyéről, s urához ment. –
És ha azt mondanám, attól félek, hogy a portyázás alatt elcsavarja a
fejed egy ír szépség? – kérdezte szemérmesen.
Storr meghökkent egy pillanatra, aztán felnevetett. – Ó, nein,
szerelmem. Az ír szépségekkel oly nehéz bánni, hogy örülök, ha eggyel
elboldogulok – felelte, s felé nyújtotta a kezét.
Alanna a férfi karjába omlott. – Ó, uram! Százszor, ezerszer,
milliószor vétkeznék veled – sóhajtotta vágyakozón, s ajkaihoz emelte
Storr kezét. – Amit tettünk, oly csodálatos volt, hogy nem lehet bűn az
Isten szemében. De ez a támadás, az öldöklés… Hát nem látod, hogy
egyszer s mindenkorra véget kellene vetni ennek az esztelen
mészárlásnak?
Storr újra megpróbálta elhúzni kezét, de Alanna ezúttal nem
engedte el.
– Alanna – mordult fel figyelmeztetőn.
A lányt azonban nem lehetett eltéríteni szándékától. – Hát nem
érted? Ha elmégy, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Lehet,
hogy te esel el a harcban, de az is lehet, hogy én nem leszek már itt,
mire visszatérsz. Sok rabszolga van a táborban, akik csak az alkalomra

218
várnak, hogy megszökhessenek, s ha elhajózol, nem tudom nekik
megmagyarázni, miért nem akarok velük tartani.
Storrnak a lélegzete is elakadt. Váratlanul érte rabszolganője
őszintesége, s néhány pillanatig szóhoz sem jutott döbbenetében. – Te
ma… maradni akarsz?
Alanna beharapta az ajkát, s bólintott.
A férfi mindent megtett, hogy palástolja túlcsorduló boldogságát. –
Akkor maradj. Mondd meg a többieknek, hogy maradni akarsz, és kész.
– És gondolod, hogy meg fognak érteni? Nem, Storr. Ugyanolyan
köpönyegforgatónak bélyegeznének meg, mint téged az embereid, ha
nem indulnál velük harcba.
Storr kitépte kezét a lányéból, s oldalára feküdt, hátat fordítva
rabnőjének. – Akkor menekülj. Nem foglak megállítani. De Walhalla
örök boldogságára kérlek, ne hibázd el, mert Sigurd minden
hátrahagyott harcosa utánatok fog menni!
– De én… nem akarlak elhagyni – rebegte, s bár hangja alig volt
több suttogásnál, Storr mégis meghallotta.
– Akkor ne tedd! Könyörgöm, ne hagyj el! Alanna nem szólt
többet. Némán bámulta a férfi hátát, vállának emelkedő-süllyedő
hullámzását. Újra eszébe jutott édesanyja s a szörnyű érzés, hogy neki
sem tudott egyetlen vigasztaló szót se mondani, éppúgy, mint most
Storrnak.
De aztán rádöbbent, hogy jobb is, ha nem szól. Ha tovább
beszélgetnének, úgyis vita, veszekedés lenne a vége. Újra kinyújtotta
hát a kezét, s masszírozni kezdte a széles vállakat…
Storr megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán hátranyúlt, s megfogta
a lány kezét.
– Még mindig nem akarod, hogy hozzád érjek? – kérdezte Alanna
szomorúan.
– Nem – suttogta Storr, s megfordult, hogy a szemébe nézzen. –
Azt akarom, hogy soha ne hagyd abba. – Storr a lány tarkójára
csúsztatta kezét, s gyengéden ajkaihoz vonta ajkait.
Alannának már nem volt szüksége utasításokra, tudta, mit kell
tennie. Egy pillanatra eltöprengett azon, hogy mennyire idegen a férfi
teste, s mégis amikor másodpercekkel később meztelenül feküdtek a

219
puha takaró alatt, úgy tűnt, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, hogy szeretkezik vele.
Ez lenne hát egy erőszakos viking? Ma reggel úgy tette magáévá,
mintha a legfinomabb mézet kóstolgatná: gyengéden, puhán,
simogatón. Minden mozdulata, minden suttogása szerelmet árasztott
magából, s nem önző, erőszakos kéjvágyat.
Ahogy Storr lüktető, selymes hímtagjára csúsztatta Alanna kezét, a
lány azonnal megértette, ez az érpatakokkal befuttatott test a férfi
legsebezhetőbb pontja, s hogy Storr azt akarja, ugyanolyan gyengéden
simogassa és csókolgassa, mint ő a kebleit.
Alanna lehajolt, s addig cirógatta finom ujjaival a bársonyos
makkot, míg a férfi el nem vesztette önuralmát.
– Nem. Elég! – nyögte fojtottan, s elrántotta a lány kezét. –
Engedd, hogy benned élvezzek el.
A következő pillanatban rágördült a puha asszonyi testre, s
hatalmas, forró kezével a szeméremajkakat simogatta. – Persze csak
akkor, ha már nem fáj szűzi sebed.
Fájt, de nem annyira, hogy Alanna megtagadja magától
szeretkezésük gyönyörét. – Nem fáj – felelte.
A férfi ujjai óvatosan, gyengéden szétválasztották nőiessége puha
szirmait, s lassan bevezették vágytól duzzadó vesszejét.
Amikor Storr percekkel később szétáradt Alanna testében, s
lehajolt, hogy megcsókolja, fülébe suttogta, hogy nemcsak ő ejtette
rabul a lányt, hanem a lány is őt. Megígérte, ha vele marad, s nem
menekül el a többi fogollyal, feleségül veszi, s a viking törvények
értelmében megosztja vele minden vagyonát.
Alanna túlságosan is el volt ragadtatva ezekben a pillanatokban,
hogy felfogja Storr szavait. Csak azt tudta, hogy szereti ezt a férfit, s
szeretkezni akar vele utolsó leheletéig.

220
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Alannának sikerült néhány szót váltania unokatestvéreivel a

támadás előtti napon.
Ciarda a Kígyószemű fogságába esett törzsbeliekkel együtt már
kitervelte a szökés részleteit: a hadihajók távozását követő estén,
közvetlenül vacsora után egyenként fogják megkísérelni a menekülést,
aztán a tábortól keletre húzódó erdőben fognak találkozni.
Alanna emlékezetébe véste a hallottakat, aztán magához ölelte a két
lányt. – Az Isten legyen velünk – suttogta. – Reménykedjünk benne,
hogy sértetlenül megússzuk.
Istenem, milyen jó ismét látni őket, megérinteni, beszélni hozzájuk
– gondolta, s felidézte magában, milyenek is voltak gyerekkorukban:
Ciarda mindig magasabb, karcsúbb volt nővérénél, Torrának pedig
olyan gyönyörű aranyhaja volt, hogy mindenki megcsodálta. Alanna
születésétől fogva ismerte a lányokat, s lelke legmélyén mindig érezte,
hogy életük tragédiába fog torkollni – hogy egy nap eljön majd egy
olyan szörnyű pillanat, mint ez. És azt is tudta, ha tervük sikerül, sokkal
jobban fognak neki hiányozni, mint ahogy azt szavakkal el lehetne
mondani.
– Miért sírsz, Alanna? – kérdezte Ciarda.
Alanna gyorsan letörölte a könnyeit, s válaszolni próbált, de
feltörni készülő zokogása torkára forrasztotta szavait. Különben is
hazugság lett volna minden hang, minden szó, mely szájából buggyan
elő – döbbent rá.
– Csak azért, mert attól félek, a vikingek számítanak a szökésre –
mondta végül. – Hisz évek óta vezetnek hadjáratokat szeretett
Írföldünkre, s elég tapasztalatot szerezhettek már a foglyokkal
kapcsolatban.
Torra dühösen pillantott rá. – Mit hallok? A mi tüzes Alannánk fél?
Nem, ezt nem tudom elhinni.
– Én csak azt próbálom megértetni veletek, ha hibázunk, megölnek

221
minket. Storr is ezt mondta.
– Még az is jobb, mint minden éjjel a részeg disznó Eric alatt
feküdnünk! – sziszegte összeszorított fogai között Torra.
Ciarda óvatosan körbekémlelt, hogy megbizonyosodjon felőle, kis
találkájuk nem keltette fel a közelben beszélgető harcosok gyanúját,
aztán Alanna szemébe nézett. – Mit tett veled az a férfi, hogy ilyen
félénk lettél? Csak nem estél teherbe? De ha igen, akkor sincs mitől
tartanod. Nálam és Torránál is fennáll a veszély, hogy egy átkozott
viking fattyúval térünk haza a faluba.
Alanna megrázta a fejét. – Nem – válaszolta, s nagyot nyelt. Ami
velem történt, az sokkal rosszabb bármilyen erőszaknál, terhességnél.
Beleszerettem Storrba, s tudom, neki is szüksége van rám. Nem
hagyhatom el! – sikoltotta lelkében egy hang. De nem tudta szavakba
önteni néma kétségbeesését Soha nem értenék meg. Egy olyan
kegyetlen és vérszomjas viking fogságában, mint amilyen Sigurd, ezt el
sem tudnák képzelni.
– Este találkozunk az erdőben – suttogta, s megölelte őket.
Nagyon féltette unokatestvéreit, de tisztában volt vele, mondhatna
vagy tehetne bármit, akkor sem tudná eltéríteni őket szándékuktól. És
ugyan miért is maradnának? Storr nem tudja megvásárolni őket
Sigurdtól. Útjaik hamarosan végleg elválnak, s még csak egy
istenhozzádot sem tud nekik mondani. És ez a legszomorúbb, a
legfájóbb az egészben.
Miután kibontakozott ölelő karjukból, hátrált néhány lépést, s addig
nézte a két lányt, míg el nem nyelte őket a zsivajgó tömeg.
– Menjünk sétálni a tengerpartra – kérlelte Alanna Storrt, miután
megvacsoráztak.
A férfi fáradtan sóhajtott, s megrázta a fejét. – Nem. Holnap
hajnalban indulunk, s ma egy percre sem álltam meg. Pihenésre
vágyom.
Storrnak valóban nehéz napja volt. Napkelte előtt már talpon volt,
és egész nap azon volt, hogy mindent előkészítsen az indulásra.
– A tengerhez szeretnék menni veled, a buján ringó asszonyhoz, aki
elcsábít tőlem. Nem érted? – folytatta Alanna olyan halkan, hogy Leif
ne hallhassa szavait. – Ha már egyszer őt választottad szeretődnek az

222
elkövetkezendő napokra, azt akarom, hogy hűs ujjai engem is
megérintsenek.
Storr egy pillanatra meghökkent ettől a költői okfejtéstől, azután
lelke mélyéig meghatódott. Eszébe jutott, hogy a tenger volt az, mely
örökre elrabolta a lány szüleit, s tudta, nem tagadhatja meg tőle
távozása előtti utolsó kívánságát.
– Nem bánom. De csak egy rövid időre – tette hozzá szigorúan,
hogy legalább kívülről tűnjön úgy, mintha ő uralná a helyzetet.
– Remek ötlet – szólalt meg Leif, s ravaszkodva mosolygott urára.
Storr összevonta szemöldökét. – Kérlek, drágám, ne menjünk
messzire – mondta, ahogy a lány megfogta a kezét, s kivonszolta a
sátorból.
Dél felé sétáltak, el a tábortól, egy elhagyatott ár-apályos területre,
ahol a partra futó hullámok a lábukat nyaldosták.
– Holnap szép napunk lesz – jegyezte meg Storr, ahogy a tiszta
csillagos égboltot fürkészte.
Alanna felpillantott. – Mondd csak, nagyon különbözőek
Thuléban? – Mik?
– Hát a csillagok.
A férfi újra felemelte a tekintetét. – Nem, de mintha itt több lenne
belőlük, mint odahaza… Sőt a nyár első felében mi nem is láthatunk
egyetlen csillagot sem.
Alanna zavartan nézett a férfira. – Miért nem?
Storr felnevetett. – Mert a nap nem nyugszik le.
A lány kővé dermedt döbbenetében. – Micsoda???
– A nyár első hat hetében egyáltalán nem nyugszik le a nap. Egész
éjszaka ott pihen a föld peremén.
– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Tudod, mennyire félek odamenni,
s még ijesztgetsz! Szép tőled, mondhatom.
Storr kedveséhez fordult, s a karjába fonta. – Eszem ágában sincs
ijesztgetni téged, szerelmem. Ez az igazság. A mi országunk az „éjféli
nap földje”. Nem hallottál még erről?
Alanna szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól. – Ha este is nappal van,
hogyan tudtok aludni? – kérdezte.
A férfi pajkosan elmosolyodott, s arca olyan mindenttudó kifejezést

223
öltött, melyet Alanna soha nem ismert volna meg, ha nem feküdt volna
le vele. – Aludni? Nem… Nem alszunk – válaszolta, s lehajolt, hogy
egy csintalan kuncogás kíséretében megcsókolja a lány nyakát.
Alanna úgy érezte, a füle tövéig elvörösödik. S ebben a szent
pillanatban rádöbbent, hogy mindig is ír marad: örökké s reménytelenül
szégyellős a test dolgai iránt.
– Ó, Alanna, gyerünk már – dorombolta Storr. – Egyedül én
vagyok itt veled, és semmivel sem foglak kevesebbe nézni, ha
mosolyogsz az ilyen tréfákon.
– De én… nem tudok. Nem szabad – jelentette ki, s beharapta az
ajkát, hogy visszafojtsa zavart nevetését.
– Az Istenednek nincs igaza ebben – mondta a férfi komolyan,
azután átkarolta a lány vállát, s tovább sétáltak. – Tudom, mennyire
tiszteled őt, és elismerem, hogy valóban nagyon bölcs. De a szerelem
férfi és nő között olyan drága dolog, melyet a hit nem szoríthat maga
mögé. Így, utólag visszagondolva, még én is sajnálom, hogy drága
Freyjám halála fölött érzett fájdalmamban gyásszal töltöttem el egy
egész évet ahelyett, hogy új társat kerestem volna magamnak. S annyira
boldog vagyok veled, hogy sajnálok minden elvesztegetett percet, amit
együtt tölthettünk volna. Hiába, az élet olyan rövid.
Amikor Storr így beszélt, Alannának mindig borzongás futott végig
a testén.
A férfi ismét megállt, s újra magához ölelte kedvesét. – És másban
is téved.
Alanna lesütötte a szemét, és nevetett magában, hogy milyen édes a
férfi, s milyen sokat töprenghet a keresztény tanításokon. – Ugyan
miben?
Storr néhány másodpercig hallgatott. – A világot nem hat vagy hét
nap alatt teremtették. Bárki beláthatja, ehhez sokkal, sokkal több időre
volt szükség – mondta végül, s kezével a ragyogó égboltra mutatott.
– Lehet, hogy az Isten napjai sokkal hosszabbak, mint a földi
halandóké.
A férfi halkan felnevetett. – A halálodig védeni fogod őt, ugye?
– Miért ne? Ő is ezt teszi értem.
– Még ha együtt vétkezünk is ellene?

224
 – Még akkor is – mondta rezzenéstelen hangon. Storr újra átkarolta
a lányt, és tovább ballagtak.
– Én… azt hiszem, féltékeny vagyok rá – vallotta be.
– Mire?
– Arra, hogy annyira szereted.
– Miért? Te nem szereted az isteneidet?
A férfi elgondolkodott. Még soha nem jutott eszébe, hogy ezt
mérlegelje. – Nem – válaszolta végül. – Mi, vikingek, tiszteljük, s nem
szeretjük az isteneinket.
– Szóval egyszerűen féltek tőlük?
– Nem. Féljük őket, de ugyanakkor becsüljük is.
– Hmmm. Nekem ez túl hidegnek tűnik.
– Persze, hisz ti mindig csak a melegség világát ismertétek. Enyhe
teleket, langyos tengereket.
– A ti istenetek hogy teremtette a világot?
– Lassan – kezdte. – Összekeverte a fényt és a sötétséget, a tüzet és
a jeget, a gonoszt és a jót. Az olyan ellentéteket, mint amilyenek mi
voltunk, amikor találkoztunk. A küzdelmet, fájdalmat a szeretettel s a
gyengédséggel – ezek viszik előrébb a világot.
Alanna legszívesebben átölelte volna szerelmét, de sikerült
összeszednie magát. Tovább gyalogoltak. – Ne menj holnap –
könyörgött halkan. – Ha valóban az Isten békéjét keresed, nem
háborúzhatsz örökké!
– Alanna – szólt Storr bosszúsan, s a lány tudta – éppúgy, mint
előző este –, hogy a férfi mindent megtesz azért, hogy ne dühödjön fel.
– Alanna, értsd már meg végre, mennem kell. De szavamat adom, hogy
a jövőben megpróbálom elkerülni a hadjáratokat… ha megígéred, hogy
még itt leszel, amikor visszatérek.
– Ha visszatérsz.
– Amikor visszatérek – jelentette ki Storr szigorúan, s a lány
szemébe nézett.
– Az Isten szerelmére, ne engedd, hogy Gunther megöljön. Ne
engedd magadhoz olyan közel, hogy leszúrhasson. Tudom, hogy
felelősnek érzed magad Freyja és az apád haláláért, de akkor sem
szabad így gondolkodnod felőle. Nem szabad megengedned, hogy a

225
fivéred kihasználja lelkiismeret-furdalásodat. S különben is, ha bűnös
lennél, a tanács már rég lecsapatta volna a fejed, nem gondolod?
A férfi néhány másodpercre elhallgatott, mintha csak arra várna,
hogy a lány szavai áthassák lelkét, aztán elmosolyodott. – Amit én
gondolok, az az, hogy túl sokszor hagytalak egyedül Leiffel.
– Ó, de ő csak jót akart, drágám. Azt hiszem, majdnem annyira
szeret, mint én… ha ez egyáltalán lehetséges.
Storr kővé dermedt, a szavak úgy cikáztak át lelkén, mint a villám.
Ez volt az első alkalom, hogy a lány kimondta, szereti őt, s a lábait
hirtelen nagyon gyengének találta ahhoz, hogy képesek legyenek
visszavinni a sátorhoz.
– Mit mondtál? – kérdezte a férfi. Bár az utóbbi hetekben már
szinte tökéletessé vált ír nyelvtudása, arra gondolt, talán félreértette a
lányt.
– Azt mondtam, úgy hiszem, majdnem annyira szeret, mint én.
– Ja. Akkor jól értettem – suttogta, s azonnal elvezette a lányt a víz
széléről: nem sikerült legyőznie a belső késztetést, hogy lesüllyedjen
vele a homokra.
Storr lehajolt, s megcsókolta Alannát. Selymes ajkai szétnyíltak,
mint egy törékeny, védtelen virág.
– Angan – suttogta Storr.
– Tessék? – A kérdés alig volt több szerelmes sóhajnál.
– Angan, Alanna. Norvégul azt jelenti, „szerelmem", és nagyon
szeretném hallani tőled ma éjszaka. Ki tudja, talán napok, hetek,
hónapok is eltelnek, mire újra hallhatom.
– An… angan – Ízlelgette a lány kuncogva az idegen lejtésű, furcsa
szót. – Jól mondom?
Storr úgy ölelte magához, hogy Alanna tudta, soha többé nem
akarja elengedni. – Még sohasem hallottam jobban hangzani!
Gyanúsan későn tértek vissza a táborhoz, s Storr azon töprengett,
Leif vajon milyen arckifejezéssel fogja őket fogadni. Szinte biztos,
hogy kaján mosolyával fogja magát szembe találni. Ó, az átkozott
gazfickó! Szemmel láthatóan magának könyveli el az érdemet, hogy
sikerült összeboronálnia két szerető szívet.
Habár a szabadosa jót akart. Alannának igaza volt, amikor

226
emlékeztette erre. Storr megkönnyebbülésére Leif ünnepélyes
komolysággal fogadta őket, ahogy a sátorba léptek.
Legnagyobb meglepetésére azonban apai nagybátyja, Olaf is ott
volt. Holnap másodhajója parancsnokaként együtt fognak vízre szállni.
Az idősödő viking széles mosollyal s felemelt pohárral üdvözölte
unokaöccsét az asztal mellől.
– Azért jöttem, hogy igyunk a portyázás sikerére! – kiáltotta, aztán
felvett az asztalról még egy kupa bort, s a herceghez indult vele, hogy a
kezébe adja.
– Ez lesz az utolsó támadásunk a nyáron, s imádkoznunk kell
Odinhoz, hogy legyen velünk, s csendesítse le a tengert.
Storr bosszúsan – s gyanakodva – nézett apja fivérére. Jól ismerte a
férfit, s tudta, semmi nem áll tőle távolabb, mint az olyan ömlengés,
amit az előbb hallhattak. Mindazonáltal elfogadta a felé nyújtott italt, s
együtt ültek vissza az asztalhoz. – Mi van a másodhajóval? Minden
rendben?
Olaf bólintott. – Ja. Néhány perce hagytam el a fedélzetet, és
biztosíthatlak felőle, öcsém, ha Sigurd nem babrálja meg az éj leple
alatt, holnap úgy fog siklani a vízen, mint egy sellő.
– Remélem, néhány emberedet otthagytad őrködni… – jegyezte
meg Storr.
A nagybátyja ismét bólintott. – Igen, igen. De most már igyunk.
Skoal, hercegem! Szerencsétlenséget jelent nem meginni azt, amit
kitöltenek eléd – emlékeztette a régi viking szólásra, felemelte kupáját,
s koccintott először Storr-ral, aztán Leiffel.
– Skoal – mondta Storr, s nagyot kortyolt a borból. Azonnal fintor
ült ki az arcára. Valahogy most nem ízlett neki az isteni nedű, s szerette
volna tudni, honnan került az asztalára. – Keserű – jelentette ki, s
borzongás futott végig a gerincén. – Nem gondolod, bácsikám?
Olaf megvonta a vállát. – Egy kicsit talán. Nem is tudom. Ezt a bort
isszuk az embereimmel együtt, mióta elhagytuk a kolostort, s talán
hozzászoktam az ízéhez.
Storr bosszús pillantást vetett a férfira. Undorodott a keserű italtól,
de nem akart balszerencsét hozni a saját fejére: újból ivott a kupából.
Az íze. Ismerősnek tűnik, de vajon honnan? – töprengett, aztán újra

227
másodparancsnoka felé fordította tekintetét. – A harcosaid arról
panaszkodnak, hogy nincs elég pajzsuk.
– Ja. Hét elveszett a viharban. Kettő tönkrement az ír dárdák
csapásai alatt, egyet pedig Burnaby véletlenül felgyújtott.
Storr rideg, felséges arckifejezést vett fel. – Mondd meg
Burnabynek, hogy semmit sem lobbanthat lángra, miután az ivászat
elkezdődött.
Olaf alig tudta visszatartani nevetését. Burnaby, Storr unokafivére,
Olaf unokaöccse, ebben az évben vett részt először hadjáraton, s sorra
követte el azokat a hibákat, melyeket valaha ők maguk is elkövettek
ifjoncként. – Ja. Feltétlenül átadom az üzeneted, és ígérem, legközelebb
jobban ügyelünk a fiúra. Egyébként sikerült keményfát szereznünk, így
talán pótolhatjuk veszteségeinket.
Nagybátyja ígéretében Storr semmi vigasztalót nem talált. Ismét a
szájához emelte a kupát, s lecsorgatott torkán egy újabb keserű kortyot.
Furcsa – gondolta. – Olyan színe van, mint a többi ír bornak, mégis
erősebb. Töményebb. Mintha valamiféle sziruppal keverték volna
össze.
Keserű. – Hirtelen félelmetes villámként hasított tudatába az íz
emléke. Tekintetével azonnal Alannát kereste, aki az ajtó mellett
álldogált.
A méreg – döbbent rá, s lelkét teljesen hatalmába kerítette a pánik.
Bár a bor jobban leplezte, mint a víz, kétségtelenül azt az ízt érezte most
a szájában, amit annak idején, amikor Alanna rászedte az erdőben.
– Alanna? – szólította, s összevonta a szemöldökét.
A lány mosolyogni próbált, hogy tudomására hozza, nincs semmi
baj. Mégis volt a szemében valami, egy árulkodó kis villanás, amiből
Storrnak nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy újra megmérgezték.
Halkan suttogott, hogy a többiek ne hallják. – Azt hittem, tudod,
hogy ezt most már nem akarom.
Alanna odalépett Storrhoz, s abban a reményben simogatta meg
széles vállát, hogy érintésével eloszlatja balsejtelmét. – Megértelek. De
csak annyi altatószert tettem a borodba, hogy jól kipihenhesd magad az
éjjel. Idd ki mindet! A nagybátyád a javadat akarja, hidd el!
Storr Olafra pillantott. A férfi felállt az asztal mellől, s az ajtó elé

228
állt, ahol Leif várakozott. S ahogy karba tette a kezét, Storr rádöbbent,
hogy nincs szándékukban a portyázásra engedni. Mindannyian ezt
kívánták, s azt sem akarták megkockáztatni, hogy kirohanjon, s
megszabaduljon a méregtől, mielőtt az hatni kezd.
– Idd ki az utolsó cseppig, öcsém! – sürgette Olaf. – Ne aggódj!
Téged még bölcsőben ringatott anyád, amikor én már másodparancsnok
voltam apád hajóján. A gályáid jó kezekben lesznek.
– Miért? – kérdezte Storr, s elhatározta, addig egyetlen korttyal sem
iszik többet, míg nem adnak tettükre magyarázatot. De már úgyis túl
késő – döbbent rá, amikor észrevette, hogy egyre homályosabban lát.
– Azért, mert te és a lány egymáshoz tartoztok – mondta
nagybátyja. – Mert így távol maradhatsz a harcoktól, Alannának pedig
nem kell megszöknie a rokonaival. Mert úgy döntöttünk, több bajt
okozhat Gunther, mint a lány itala… Most pedig állj föl, míg tudsz, s
menj az ágyadba – tette hozzá mosolyogva.
– Ez nem volt tisztességes lépés tőletek – tiltakozott Storr. – Ha
szóltatok volna a tervetekről, megspórolhattátok volna ezt a sok
színjátékot, s a méregre sem lett volna szükség.
Olaf felnevetett. – Ó, és meg tudtad volna játszani a beteget saját
embereid és Sigurdék előtt?
Storr habozott a válasszal, annál is inkább, mert az altatószer
zsibbasztani kezdte ajkait és nyelvét. – Nos, azt hiszem, nem.
A nagybátyja ismét nevetett. – Na látod. Ezért döntöttünk így. Most
pedig állj fel, öcsém, s mars az ágyba – parancsolta, s intett Leifnek,
hogy segítsen urát támogatni.
Storr ellenállt, s maradék erejét összeszedve a székéhez láncolta
magát.
– Gyere már, uram – noszogatta Leif. – Az asztalnál nem fogsz
valami kényelmesen aludni.
A férfi megmakacsolta magát, s így végül szabadosa és nagybátyja
felemelték, s az ágyához cipelték. – Mi… mi lesz, ha Sigurd itt hagy
néhány harcost, hogy végezzenek velem? Még csak védekezni sem
tudok.
– A sátradat éjjel-nappal őrizni fogják – Ígérte Olaf. – Most pedig
pihenj le szépen, s engedd, hogy ez a kedves hölgy álomba ringasson.

229
Mert ha tovább makacskodsz, esküszöm, hogy összetörlek!
– Mindig kedves voltál hozzám, bácsikám – morgott rá Storr. –
Gyerekkoromban mindig veled ijesztgettek, s most már belátom, igazuk
is volt!
Olaf ismét felnevetett. – De még sohasem hagytalak cserben,
testvérem fia, és most sem foglak, mint ahogy a szabadosod sem.
Storr hitt nagybátyjának, mégis tovább küzdött, egészen addig, míg
utolsó csepp ereje is el nem hagyta.
Egyszer már kérte ezt a mérget. Valójában esedezett érte, amikor
szíve és akarata annyira összetört, hogy nem akart tovább élni. Éjjel-
nappal arra vágyott, hogy ez a folyékony halál áradjon szét testében, s
bénítsa meg végtagjait, éppúgy, mint most. A nehéz álom lassan erőt
vett testén, s rá kellett döbbennie, mekkora bolond is volt, amikor azt az
állapotot kívánta, mely megtagadja tőle az érzékeit. Mert az elmúlt
néhány nap során megtanulta, nincs szentebb, nincs fenségesebb dolog,
mint látni, érezni az ő drága Alannáját. Alig bírta elviselni a gondolatot,
hogy el kell szakadnia tőle, még ha csak néhány napra is…
A méreg végül úgy rántotta magával az álom mélységeibe, mint
szakadék a zuhanó követ, és ezt a társai is észrevették. Olaf és Leif
hamarosan elhúzódtak az ágytól, hogy átadják helyüket Alannának.
Zsibbadt végtagjai miatt Storr nem volt benne biztos, de a lány
mintha megfogta volna a kezét. Azt azonban látta, hogy Alanna arca –
fénylő, tündéri arc – fölé hajol.
– Jó éjszakát – suttogta Alanna. – Leif, hogy mondják norvégul,
hogy jó éjszakát?
– Goda nott.
Alanna az urára mosolygott. – Goda nott… angan.

230
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Olaf és Leif gondoskodtak róla, hogy Storr hirtelen betegségének

híre csak az elhajózás előtt néhány perccel jusson Sigurd fülébe. Ahogy
azt várták, a Kígyószemű ezt már szinte túlzott aggodalommal fogadta:
ezzel próbálta álcázni a gyilkos terv meghiúsulása miatt érzett dühét.
Az öreg herceg azonnal kiszállt a csónakból, mely a vezérhajójához
vitte volna, és ragaszkodott hozzá, hogy vezessék a gyengélkedő
törzsfőnökhöz. Az öregembert fiai és Gunther is elkísérték, s
végigveszekedték az egész utat.
Gunther Sigurd mellé tolakodott, ahogy percekkel később beléptek
testvére sátrába. Végül is ő veszi át apja hercegségét, amennyiben Storr
belehal betegségébe, és nem engedheti, hogy az idősebb törzsfőnök fiai
háttérbe szorítsák egy ilyen alkalommal.
Fellengzős gondolatai abban a pillanatban köddé foszlottak, amint a
sátor ajtajában megpillantotta Bjornt. A hatalmas kutya Sigurdot
egyetlen hang nélkül beengedte, Guntherre viszont olyan fenyegetően
morgott, hogy a férfi biztos volt benne, ha még egy lépést közelít,
ráugrik. Így végül Olaf és Leif segítségére volt szükség, hogy
visszatartsák az ebet, míg Gunther meglátogatja fivérét.
Gunther gyűlölte magát, amiért megalázkodott, s félelmet mutatott
egy olyan jelentéktelen apróság miatt, mint egy kutya. De ezt
ösztönösen tette – mondogatta magának.
Az utóbbi pár évben mindent megtett azért, hogy az ilyen
találkozásokat elkerülje. Most azonban kénytelen volt megtenni, és
legnagyobb szégyenére ettől a fenevadtól csak egy darabka kenyér
mentette meg.
Olaf nagybátyja volt olyan jó, hogy az asztalon maradt falatot
kihajította a sátorból. És amint az étel elsuhant fölötte, Bjorn vicsorgása
abbamaradt, s a lány ír vizslájával a nyomában kilőtt a sátorból. Leif
ezután bezárta a sátor ajtaját, és Gunther megkönnyebbülten látta, hogy
a szabados még a köteleket is összecsomózza, hogy az állatok véletlenül

231
se jöjjenek be ismét.
– Úgy látom, nem nagyon kedvel a testvéred kutyája – jegyezte
meg Olaf csípősen. – Nem értem, miért.
Gunther nem akarta válaszra méltatni ezt a célzást, így Storr
ágyához lépett, és testvérére nézett.
– Az ég szerelmére, mi történt vele? – kérdezte a Kígyószemű, s
kezét végighúzta Storr felkarján. – Úgy néz ki, mint egy halott, és olyan
hideg is.
– Nem tudjuk, herceg – válaszolta Olaf. – Egyszerűen nem ébredt
fel a tegnap esti alvásból, és attól félünk, hogy valamiképp
megmérgezték.
A törzsfőnök továbbra is zavartnak tűnt. – De szemmel láthatóan ez
nem olyan méreg, mint amilyet eddig ismertünk. A mi szereinktől az
áldozat vonaglik és kínlódik. Ezzel szemben Storr úgy alszik, mint a
bunda, s erőlködés nélkül lélegzik.
– Ja – értett egyet Olaf.
Sigurd gyanakvóan felvonta szemöldökét. – Roppant különös.
– A herceg hirtelen betegsége nagy gondot okoz számunkra. Mert
még ha életben marad is, akkor sem lesz képes felépülni, s velünk
portyázni. Nem beszélve arról, hogy az ősz közeledtével egyre
hűvösebb szelek fújnak.
A vikingek semmitől sem rettegtek jobban egy nyílt tengeri, őszi
szélviharnál. Olaf bízott benne, hogy ezzel Sigurd is tisztában van –
éppúgy, mint azzal, hogy mihamarabb be kell fejezniük a hadjáratot, és
visszatérniük szülőföldjükre, mielőtt túl mostohává válna az időjárás.
Mellesleg a betakarítás ideje is rohamosan közeledett, és Olaf tudta,
hogy még egy olyan érzéketlen ember, mint Sigurd, sem akarhatja,
hogy feleségének egyedül kelljen megbirkóznia ezzel a nehéz feladattal.
Fagyos csend töltötte meg a sátrat. Alanna hol Olafra, hol Leifre
pillantott, hogy arckifejezésükből próbálta kiolvasni, miről folyik a
viking társalgás. Sigurd végül beleegyezően bólintott.
– Ja. Ja – látta be a herceg, és hátralépett az ágytól.
Gunther nem adta fel ilyen könnyen. – Az isten szerelmére, ő a
testvérem! Ha meghalna, én vagyok a következő a sorban. Miért nem
szóltatok ez ideig… erről a betegségről? – ordította.

232
 Olaf csendre intette. – Amint értesültem róla, azonnal értetek
küldettem – mondta. Olaf gyűlölte a hazugságot, de maga is belátta,
pillanatnyilag ez a legbölcsebb, amit tehet.
Gunther felmordult, s dühösen pillantott Alannára. – A lány tehet
mindenről! Ebben biztosak lehettek.
– Ó, ne beszélj már zöldségeket, öcsém! – vágott vissza Olaf. –
Odinra, a lány Storr szeretője. Miért is akarná megölni a férfit, akit
szeret?
– Talán nem is a szeretője. Talán csak azt nem akarja, hogy Storr
részt vegyen a portyán.
Olaf úgy nézett Guntherre, mintha bolondnak tartaná, s olyan
leereszkedően szólt hozzá, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Ennek
nincs értelme, fiú. Nem gondolod, hogy jobb lenne elharapni a
nyelvedet, mielőtt őrült vádaskodásaid arra késztetnék Sigurdot, hogy
eltiltson a másodhajó vezetésétől?
– Nekem nem Sigurd másodhajóját kellene vezetnem, hanem a
testvérem vezérhajóját – förmedt nagybátyjára, és arca elvörösödött
dühében.
Olaf nevetett magában. – Ó, Gunther, hiszen soha nem is érdekelt a
hajózás…
Gunther hangja nem volt több egy kígyó sziszegésénél, amikor
ismét beszélni kezdett. – Ha Storr meghal, a törvény szerint mindene az
enyém, Olaf. A birtokai, a hajói, a harcosai! Jobban tennéd, ha erről
nem feledkeznél meg!
– Ja. De Storr nem halott. Magad is láthatod, hogy mellkasa még
emelkedik.
– Mindenesetre szeretném, ha a másodhajómat te irányítanád –
vetette közbe Sigurd, aztán Gunther jobb füléhez hajolt, és
figyelmeztetően suttogott tovább. – Nem veszed észre? Az életed nem
lenne biztonságban, ha az ő emberei vennének körül. Lesz még rá
alkalom, hogy valóra válthasd álmaidat.
Gunther dühe csillapodni kezdett. Öklét oldalához szorítva
megfordult, és kirontott a sátorból. Azzal sem törődött, hogy Storr
termetes vadászkutyája megtámadhatja.
Szerencsére a kutyát sehol sem lehetett látni a környéken… De a

233
fene egye meg, csak hadd jöjjön! – fortyogott magában. Úgy merészelje
még egyszer rávicsorítani a fogait, hogy az lesz az utolsó dolog, amit az
a gusztustalan korcs tenni fog!
Miután a viking hajók kifutottak a tengerre, Alanna egyedül maradt
Storr mellett. Olaf ígéretéhez híven négy embert állíttatott a sátor elé, s
a lány hálát adott a férfinak, mert az őrök nemcsak hogy biztosították
Storr védelmét Sigurd emberei ellen, de meggyőzték unokatestvéreit és
a többi menekülni vágyó rokont is, hogy ő nem tud velük tartani.
Vacsoraidőben az egyik őr olyan kedves volt, hogy hozott neki egy
tál forró ételt. A férfi jól beszélt írül, és amikor felajánlotta társaságát
egy sakkparti erejéig, Alanna kapva kapott az alkalmon. Hisz szerettei
bármelyik pillanatban megkísérelhetik a szökést, és tudta, annál jobb,
minél kevesebb viking van odakint. Másrészről érezte, szüksége van
társaságra, valakire, aki eltereli figyelmét a kísértésről, hogy
csatlakozzon a menekülőkhöz.
Az őr, az a fiatal férfi, aki elárulta, hogy Cortnak hívják,
kimondhatatlanul udvarias volt. Nyilván észrevette, hogy a lány elvétett
lépései a sakktáblán a még mindig alvó uruk sorsa iránt érzett
aggodalmának köszönhetők.
Félóra múltán a második őr rontott a sátorba, és idegesen, kifúltan
hadarni kezdett vikingül. Látszott rajta, valami miatt nagyon fél.
– Mi történt? – érdeklődött Alanna, mikor a viking férfi végül
eltávozott.
– Azt hiszi, néhány foglyunk megszökött, hölgyem. Én veled
maradhatok, de attól tartok, a társaimnak utánuk kell menniük.
Beláthatod, nem engedhetjük, hogy a környező törzsek bármit is
megtudjanak titkos táborunkról.
Alanna ajkait harapdálta és bólintott. – Mondd… mondd meg
nekem, mi lesz azokkal a szökevényekkel, akiket elkapnak?
– Semmi, amíg Sigurd és Olaf vissza nem térnek, vagy amíg Storr
herceg fel nem ébred. Csak törzsfőnök dönthet a büntetésről.
– És általában mi ezért a büntetés?
A férfi vállat vont. – Halál, csonkítás, de ha az ura jó természetű,
vagy kedveli a szóban forgó rabszolgát, akkor semmi rosszabb nem
történik vele, mint megverik. – A férfi hirtelen elhalkult, és óvatos

234
pillantásokat vetett az ágy felé, mintha attól félne, Storr eszméletlen
állapota ellenére meghallja szavait. – Ha ez számodra vigasztaló, urunk
botozásnál nagyobb büntetést még senkire sem mért. De nagyon
megköszönném, ha erről nem tennél említést senkinek.
– Nem fogok – Ígérte Alanna, s tekintetét ő is a hercegre szegezte.
Nem akarta kétségbe vonni az őr szavait, de egyszerűen nem tudta
elképzelni, hogy egy olyan gyengéd szerető, mint Storr, hogy lehet
olyan nyers, hogy megveressen bárkit is. Csak arra tudott gondolni,
hogy a férfi ilyenkor távol marad igazi énjétől: igen, csak ez lehet a
magyarázat.
Alanna és Cort napnyugta után kapták a hírt, hogy néhány ír fogoly
valóban megszökött. A sötétben Alanna semmit sem látott, amikor ki
lopakodott a sátor elé, de megnyugtatta a gondolat, hogy reggel mindent
megtudhat unokatestvérei sorsa felől.
Csak várnia kell. Ülni és várni – további hírekre, Storr életjeleire.
Kezdett rádöbbenni arra, milyen gyötrelmes kínszenvedés előtt is áll
valójában.
Ruhákat foltozott, a Bibliát olvasgatta, hárfázott, míg végül úgy
tűnt, megkönyörül rajta az álom. Az ágy felé indult, és lefeküdt Storr
mellé.
A férfi mozdulatlan és hideg. Csak emelkedő-süllyedő mellkasa
árulkodott arról, hogy életben van.
…Föld. Storr érzékeit az a nyirkos, átható illat töltötte el, amely
gyermekkorában sokkal erősebbnek tűnt. Habár nem várták el tőle, az
embereivel együtt ásott. Először az apja sírját, aztán Freyjáét. A kettő
közül az apjáé volt nagyobb. A viking szokások szerint egy
törzsfőnököt a vezérhajójával kellett eltemetni, mely nemcsak a
halottnak, hanem kedvenc lovainak és kutyájának is a háza volt a
túlvilágon.
Négy napig ástak. Négy napig hallotta azt a szakadatlan hangot: fél
tucat ásó csap a kemény földbe, aztán tompa puffanással löki terhét a
környező füves talajra. Storr úgy gondolta, ez a legvégső s
legbánatosabb hang a világon. Mégis valami különös vigaszt talált a
kimerítő és végtelen munkában s az önsanyargató fájdalomban, melyet
napnyugtakor kezdett érezni felhólyagosodott kezében.

235
 Az emberei csodálták is azért, mert közöttük maradt, és sokkal
többet dolgozott, mint bárki más. Csak a harmadnap délutánján
bekövetkező nagy eső döbbentette rá a többi sírásót, hogy nem egyszerű
kötelességtudat vagy elszántság űzi új főnöküket, hanem valamiféle
őrült kétségbeesés.
A zuhogó eső a kihányt földet sárrá változtatta, s a sírokat
elárasztotta. De Storr egyre csak ásott. Az emberei ásójukat eldobva,
pánikszerűen menekültek Freyja mély nyugvóhelyéből, hogy
menedéket találjanak az égi áldás elől, de őt még Leif sem tudta
meggyőzni, hogy abbahagyja.
Leif mindent megpróbált. Letérdelt az átkozott sír szélén, kitárta a
kezét Storr felé, és sürgette, hogy vonuljon vissza a házba, vesse le ázott
ruháit, s szárítkozzon meg a tűzhely melegénél… Hiába. Fájó
gombóccal torkában Storr tovább lapátolt.
Tudta, legalább annyi udvariassággal tartozik leghűségesebb
szabadosának, hogy felnézzen rá, amikor nemet mond, és csak remélni
merte, hogy az esőcseppek elmossák a szeméből patakzó könnyeket.
Storrnak nem kellett magyarázkodnia, mekkora kínszenvedést
okozott élete két támaszának elvesztése.
Leif szavak nélkül is megértett mindent ura arckifejezéséből.
Elfordult, aztán visszagyalogolt a házba.
Futnia kellene, gondolta Storr, miközben szemével szabadosát
követte. Rohannia kellene, hogy menedéket találjon a rettenetes zápor
ellen, ahelyett, hogy cammogna. De talán úgy érzi, hogy cserbenhagyta
urát, amikor nem beszélte rá, hogy ő is menedékbe húzódjon. Az is
lehet, hogy ő is legalább annyira gyászolja Storr apját, mint törvényes
fiai…
Storr nem volt ebben biztos. Leif időnként kifürkészhetetlen…
olyan mély és állandó, mint egy kút sötét vize.
Amikor a szabados már elég távolra került, és Storr biztos volt
benne, hogy nem tér vissza, végre megadta magát belső késztetésének,
amely már napok óta feszítette. Térdre rogyott a sárban, és úgy
zokogott, mint egy gyerek.
A tragédia bekövetkezte óta egy pillanatig sem volt egyedül. A
birtokon nyüzsögtek a rokonok és a szolgák, így az esőáztatta távoli

236
mező volt az egyetlen hely számára, ahol végre magányosságot talált.
Karjába zárta sajgó testét, és rázkódni kezdett. Sírj, a fenébe!
Szabadulj meg az utolsó könnyedtől is! Zokogj, amíg a torkod és a
melled meg nem fájdul. Mert ha az eső felszárad, nem lesz több
lehetőséged, nem lesz több magányod.
Nem is volt. A következő napokban Storrt megostromolta a barátok
és rokonok hada, akik közül ki távolabbról, ki közelebbről jött a
temetésre. Még azután sem volt egyetlen magányos pillanata sem,
miután az utolsó lapát föld is betakarta drága Freyjáját és a halott
csecsemőt, aki még mindig az anyja hasában feküdt.
De ahogy a régi közmondás is tartja, az élet megy tovább, s akár
kész volt rá, akár nem, egy egész hercegség felelőssége – a vadászat, a
támadás, a klántagok és a szolgálók ellátása – zuhant vállára.
Alanna szeme kinyílt, ahogy Storr alvás közben végre megmozdult.
– Storr? – suttogta. – Ébren vagy?
Nem kapott választ, de a lány észrevette, hogy arca visszanyerte
természetes színét. Motyogott valamit vikingül, de Alanna nem értette.
Aztán azt mondta – Freyja. Nem hosszan, nem is szomorúan, mint
rémálmai során. Inkább puhán, vidáman, mintha a név betűi a szélben
vitorlázó pitypang pihéi lennének.
Alanna felkelt az ágyból, s az ajtóhoz sietett. – Cort? – szólította
halkan.
A kedves ember, aki kicsivel tűnt csak többnek egy fekete alaknál a
hold nélküli éjszakában, a lány legelső szavára felkelt. Kimászott a
hálózsákból, s nesztelenül a sátor bejárata felé sietett.
– Igen, hölgyem?
– A herceg ébredezik, és szükségem lenne a segítségedre –
suttogta.
– Természetesen – válaszolta a férfi, s követte a lányt a sátor
belsejébe.
– Beszél, de nem értem – magyarázta. – Tudnál segíteni? – kérlelte.
A fekete csucsor a „titkok felfedője”, mesélte egyszer nagybátyja. A
férfiak a méreg hatása alatt állítólag felfedik legmélyebb titkukat, s
Alanna teljes szívéből kívánta, hogy megismerje Storr gondolatait.
Cort egy-két percig hallgatott. Arca zavart kifejezést öltött. –

237
Nos… tiltott dolgokról beszél, hölgyem. Az apja és a felesége haláláról,
és ezt nem ismételhetem el neked. Sajnálom.
A lámpafénynél látszódott, hogy a férfi szeme ragyogott
félelmében, amikor megfordult, hogy távozzon.
Alanna azonban megragadta a kezét, és szembefordította magával.
– Kérlek, fordítsd le, mit mond. Csak én és te vagyunk itt. Nagyon
sokat foglalkoztam betegekkel, így biztosíthatlak, nem fogja hallani, és
nem fog emlékezni arra, hogy tolmácsoltad szavait. Csak ennyit kell
tenned. Ismételd meg szavait. Ezzel semmiféle bűnt nem követsz el.
A férfi a szájához emelte kezét, és idegesen rágni kezdte
hüvelykujja körmét. – És senkinek sem fogsz erről beszélni?
Megígéred?
Alanna bólintott, és az ágyhoz vezette az őrt. – Az életemre
esküszöm – felelte, és megszorította a kezét.
– Ő… ő az ajándékokról beszél – dadogott a férfi, és egészen
lehajtotta fejét, hogy még jobban hallhassa ura szavait.
– Milyen ajándékok? – kérdezte gyengéden.
– Párnák.
– Párnák?
– Igen. Egy pár selyempárnát hozott egy viking kereskedővárosból.
Aranycérnával volt díszítve. Azt mondták neki, hogy egyenesen Távol-
Keletről való…
Alanna összevonta szemöldökét. Nem bírta elképzelni, hogy ennek
mi köze Freyja halálához.
Talán Storr dühbe gurult, és megfojtotta a nőt az egyikkel,
gondolta, és hideg borzongás futott végig a hátán. – Mikor… mikor
vette ezeket a párnákat? Nem tudod?
– Azt hiszem, talán egy évvel ezelőtt. Amikor hazahozta, egyikőnk
se foglalkozott vele sokat. Az ilyen nemesek mindig valami ajándékkal
térnek vissza szeretteikhez. Csak arra emlékszem, hogy a szegélyét
aranycérnával varrták, mely csak úgy ragyogott a fényben. Arra is
emlékszem, hogy borzasztóan sóvárogtam utána – vallotta be, és úgy
elpirult, mint egy kisfiú. – De egy hercegnek sok ilyen szép dolga van.
– Szóval Storr odaajándékozta?
– Igen.

238
 – Kinek?
– Természetesen a feleségének és az apjának. De nem sokkal
ezután halálukat okozta – tette hozzá, miközben elhalkult, és tekintetét a
földre szegezte.
– Hogyan?
– Valamiféle pestissel. De nem olyan volt, mint amit azelőtt vagy
azután láttunk. Egy éjszakán át szenvedtek, először a láztól, majd a
hidegtől. Aztán összeszorította tüdejüket, s nem tudtak tovább lélegezni.
Pokol szájából való nyavalya volt az! – fintorodott el. – Azóta senki
mással nem történt ilyesmi, így csak arra tudunk gondolni, hogy a
párnák hozták magukkal a halált. A vánkosok kívülről csillogtak, de
később felfedezték, hogy pestist terjesztő bolhák fúrták bele magukat!
Alanna kételkedve megrázta a fejét, majd szeme könnyekkel telt
meg. – Tehát így… így ölte meg a herceg a feleségét és az apját?
Cort bólintott, és ismét elfordította tekintetét a lány szemében
megcsillanó könnyek láttán.
– Ó, édes Istenem, Storr… Storr – nyöszörögte Alanna, és
megfogta viking ura kezét, aztán letérdelt az ágy mellé, és ujjait a férfi
ujjaiba fonta. – Te kedves, édes ember és a te pestistől való félelmed!
Miért, miért nem mondtad, hogy ilyen ártatlan dolgot cselekedtél?
– Most már elmehetek, hölgyem? – kért engedélyt az őr.
Teljesítette a lány kérését, s nem akarta, hogy fájdalma miatt őt
hibáztassa.
Alanna nem válaszolt. Néma áhítattal ült tovább Storr mellett, s
tudta, nincs földi vagy égi hatalom, mely valaha is elválaszthatná urától,
törzsfőnökétől – leendő férjétől…

EPILÓGUS
A reggel jó és rossz hírekkel köszöntött be: Storr teljesen magához
tért nehéz álmából, ugyanakkor Alanna rokonai közül sokaknak nem
sikerült elszökniük. Ahogy az később kiderült, Ciarda elmenekült,
Torrát azonban elfogták Sigurd emberei, s néhány szökevénnyel együtt
visszahurcolták a viking táborba, s halálra ítélték.
Storr vezérhajóját ajánlotta a lányért, s Sigurd természetesen

239
belement a cserébe, így végül Torra is kiszabadult.
Storr és Alanna hazatértek Norvégiába, s miután viking törvények
szerint megesküdtek, egy hittérítő keresztény szertartás szerint is
összeadta őket Hedebyben.
Talán mert úgy érezték, túl sokat szenvedett életében, Storr
házasságát az emberek soha nem kérdőjelezték meg nyilvánosan. Hat
gyermekük pedig, a törzsfőnök leszármazottaiként, Storr hercegségének
törvényes örökösei lettek.

240
 AZ ÍRÓ MEGJEGYZÉSE

Remélem, mindenkinek tetszett Storr, a viking, és az ír szépség,

Alanna szerelmének története. Miután családfám kutatása közben
rábukkantam néhány adatra, melyek azt bizonyítják, csörgedezik az
ereimben némi svéd és norvég vér, és miután a viking történelmi
regények egyre népszerűbbekké válnak az olvasók körében, magam is
elhatároztam, hogy írok egyet. Az egyetlen probléma az volt, hogy
nagyon keveset tudtam a korszakról. A legkorábbi történelmi éra,
melyet regényeimben eddig felhasználtam, a 18. század eleje volt, s
bevallom, hogy mire átküzdöttem magam a korszak nyelvezetén s a
témakutatás buktatóin, megfogadtam, hogy egyetlen könyvem
cselekménye sem fog a 18. századnál korábban játszódni.
Amilyen bolond voltam, teljesen elzárkóztam skandináv
örökségemtől. Sokat hallottam már a vikingekről, főleg olyan
általánosságokat, mint hogy büszkék, vérszomjasak voltak… De
őszintén szólva nem is akartam róluk többet megtudni. Pedig az igazság
az, ha éppen nem raboltak és fosztogattak, a vikingek civilizált életet
éltek. A férfiak, akik a harcokban oly kegyetlen barbároknak
bizonyultak, általában gyengéd férjként, szerető apaként éltek a
családjukért. Szinte hihetetlennek tűnik, milyen szabad szellemben
bántak asszonyaikkal. Ahogy az a regényben is feltűnik, a viking
feleségek nemcsak hogy elválhattak férjüktől, de magukkal vihették
hitvesük vagyonának jelentős részét is.
A vikingek orvostudománya korukhoz képest fejlett volt. Minden
valószínűség szerint a tisztaságra, fertőtlenítésre való igényük – minden
gyógyítóeszközt kifőztek használat előtt – mentette meg őket a
kontinens többi területén átsöprő pestistől, mely a 18. század közepéig
dühöngött Európában.
Az ősi skandinávok olyan módszert dolgoztak ki a
hashártyagyulladás diagnosztizálására, melyet ma a legkorszerűbb
kórházakban is alkalmaznak.

241
 A gyógyítás témakörén belül kell megemlítenünk, hogy a betegség,
mely Storr hozzátartozóinak életét követelte, nem volt más, mint a
bubópestis egy formája, mely a tüdőt támadja meg. Ezt a halálos kórt
egyébként Távol-Keletről hurcolták be.
Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell arról is, hogy a legújabb
kutatások szerint nem Kolumbusz volt az, aki elsőként felfedezte
Amerikát, hanem a vikingek, méghozzá több mint öt évszázaddal a
neves hajós előtt. Jogosan felmerülhet azonban a kérdés, miért nem
ismertették felfedezésüket a világ többi része előtt?
Végül egy személyes megjegyzés. Szeretnék köszönetet mondani
szeretett kutyáimnak, Bearnek és Dodgernek, akikről megmintáztam
főhőseim kedvenceit, Bjornt és Faolant. Ha Dodger, a vizslám egy
napfényes pénteki délutánon nem nyársalta volna fel magát egy ágra,
míg egy nyulat próbált megfogni az erdőben, Storr és Alanna soha nem
találkoztak volna ebben a kedves mesében.

VÉGE

242
243
 Eredeti cím: Viking Rose
Copyright ©1993 by Ashland Price All rights reserved!

A borítón Szendrei Tibor festménye

Fedélterv: HATI

Hungarian edition and translation

Copyright ©1993 by Hajja & Fiai

Hajja & Fiai Kiadó

Szedte és tördelte a Hajja & Fiai
Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4168.66-14-1
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
ISSN 1217-3576
ISBN 963 8309 08 3

244
245