A magyar

Szent Korona
 A magyar

Szent Korona
Tóth Endre • Szelényi Károly

K OS S UT H K IA DÓ
2
 Szöveg
Tóth Endre
Eredeti fotók és reprodukciók Szelényi Károly
A 9., 65., 68–71. oldal fotóit Mudrák Attila készítette
Lektorok
†Dercsényi Balázs, †Éri István, dr. Lovag Zsuzsa, dr. Török József
Szerkesztette
Sz. Farkas Aranka
Tervezte és tördelte
Vígh Zoltánné
Rajzok
Nagy Katalin, †Pintér Katalin, Vári Ágnes
A szövegben szereplő illusztrációk forrása
ELTE Egyetemi könyvtár
Keresztény Múzeum, Esztergom
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Országos Levéltár, Budapest
Országos Széchényi Könyvtár, Budapest
Pannonhalmi Főapátság
Ráday-gyűjtemény, Budapest
Harmadik, átdolgozott kiadás
ISBN 978-963-09-8293-1
Minden jog fenntartva
© Tóth Endre (szöveg) 1996, 2015
© Szelényi Károly (fotók) 1996, 2015
© Kossuth Kiadó 2000, 2005, 2015
Felelős kiadó Kocsis András Sándor
a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja
Kiadói szerkesztő Hitseker Mária
Műszaki vezető Badics Ilona
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint
négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
K
evés olyan emlékünk maradt a múltból, amely Árpád-házi
királyokhoz köthető. Palotáik csekély maradványai vészel-
ték át a századokat, és ritka véletlen, ha sírjuk érintetlen
maradt. Aba Sámuelnek és Salamonnak a temetéshelye is bizonyta-
lan, bár éppen az utóbbi királyunk az, akinek legalább a sírköve
megmaradt (felirata ma a pulai múzeumban, az Isztrián olvasható:
Hic requiescit illustrissimus Salomon rex Pannoniorum). Alig
maradt olyan emlék, amelyik személy szerint egy-egy királyunkhoz
lenne kapcsolható. Az Árpád-ház drágaságaiból, kincstárából – a
koronázási jelvények kivételével, amelyeket különleges helyzetük
miatt elkülönítve őriztek – itthon semmi nem maradt meg. A koro-
názási jelvények már ezért is megkülönböztetett figyelmet érde-
melnek. A Szent Korona, vele a jogar, az országalma és a palást
nemzeti ereklyék: történelmünk régi századainak fennmaradt ta-
núi. Méltán jelképezik az ezeréves magyar államiságot. A számtalan
kalandot, veszélyt, romlást megélt, de a pusztulást mégis elkerülő
Szent Korona mintegy az ország sorsát jelképezi akkor is, ha erede-
te és készítése körül bizonytalanság van.
Az 1000. év végén, amikor Európa keresztény országai a Megvál-
tó születésének első millenniuma ünneplésére készültek, a Kár-
pát-medence népeinek előkelői a jövőre figyeltek. Várták a keresz-  A bambergi lovas. A bambergi
dómban álló szobor – a legenda
tény világ legmagasabb egyházi és világi vezetőjének jóváhagyását,
szerint – a jegyeséért Bajorországba
hogy Géza fiát, Vajkot, aki a keresztségben már a Sztephanosz,
érkezett Istvánt ábrázolja
’Megkoronázott’ nevet kapta, királlyá koronázhassák. Nem maradt
feljegyzés arról, hogy mikor került sor erre az ünnepségre. A szűkö-
sen ránk maradt források csak a tényről, a koronázás megtörténté-
ről tudósítanak. Arról, hogy mikor, hol és hogyan történt az avatás,
nem tudunk semmit. Korabeli írásban sem idejét, sem helyét nem
jegyezték fel, nem is szólva magának az ünnepélyes szertartásnak a
lefolyásáról. A későbbi koronázási időpontok ismeretében vélhető,
hogy a szertartásra nagyobb egyházi ünnepen, de legalább vasár-
nap került sor; az 1000. év karácsonya és 1001 augusztusa között
feltételezik a kutatók. A szertartás helyszíne a Szent István vértanú
tiszteletére épült templom lehetett Esztergomban. Az első koro­
názás a késő Árpád-kori hagyomány szerint a királyi székhelyen,
Esztergomban történt. Ekkor a Várhegy északi részén Szent István
vértanú tiszteletére szentelt templom állt: a törökkorban elpusztult
épület aligha volt tágasabb egy középkori falusi templomnál. Be­
5

 A székesfehérvári bazilika
romjai. Itt koronázták és temették el
sok Árpád-házi királyunkat
6 7
fogadóképessége korlátozott volt. Ha pedig a palota körtemplomá-
ban végezték a szertartást, akkor ott szinte csak a papi assziszten-
cia fért el.
Ne áltassuk magunkat azzal a feltételezéssel, hogy István koroná-
zását a nép valamiféle országra szóló eseményként élte meg. István
akkor már négy éve, Géza halála óta a hatalom egyedüli birtokosa
volt. Úrként állt az ország élén, még ha volt olyan országrész is
(Ajtony a Maros-vidéken), amely uralmát megkérdőjelezte. A szer-
tartás az országlakók nagy részének aligha volt emlékezetes ese-
mény, mert nem érezték a történtek súlyát. Az első koronázás első-
sorban külpolitikai jelentőségű esemény, és az ország jövője
szempontjából volt meghatározó fontosságú. István ezzel az aktussal
megkérdőjelezhetetlenül az Isten kegyelméből uralkodó európai ki-
rályok első sorába lépett. Ugyanakkor a koronázás az országon belül
is – minden későbbi örökösödési vita és nehézség ellenére – biztosí-
totta az uralkodási forma életképességét, az ország kormányozható-
ságát. A koronázás tette lehetővé a beilleszkedést az európai népek
közösségébe. Körülöttünk mindenhol keresztény népek éltek. A hor-
vátok a VII. század óta keresztények: 670-ben alapították a spalatói
érsekséget. A cseh fejedelmek 845/873 óta keresztények, és 973-ban
alapították a magdeburgi érsek alá rendelt prágai püspökséget, amely
1344-ben lett önálló érsekség. A lengyel fejedelem 973-ban vette fel
a kereszténységet, és Gniezno 1000-ben lett érsekség. Az oroszok
955-től lettek keresztények. A Bizánci Császárság pedig születésétől
kezdve keresztény állam volt, a bolgár kán 865-ben tért meg.
Ha nem is maradt fenn részletes leírás az eseményről, Istvánt a kul-
túrájában egységesülő keresztény Európában koronázták. Abban az
Európában, amely hitében – a mai, közkedvelt kifejezéssel élve –
„globalizált” volt. Pontosabban jellemzi Európát a katolikus, az egye-
temes szó használata. Az egységes, keresztény szertartásrend miatt
következtetni lehet arra, hogy miként végezték István királlyá avatá-
sát. Mindenekelőtt pontosítani kell egy alapfogalmat, mert a koroná-
zás szó nem adja vissza, sőt elfedi a szertartás lényegét. A koronázás
jelentésváltozása és tartalmának pontatlan ismerete a Szent Korona
eredetét is homályban tartja. A királlyá avatást a mindennapi szó-
használatban koronázásnak nevezzük, és gyakran így nevezték a
múltban is. A megjelölés félrevezető, és valójában a maga teljességé-
ben még a szertartás évszázadokkal későbbi menetét sem jellemzi.
Magyarországon különösen nem, ahol 1916-ban az utolsó koronázás
Bánffy Miklós gróf által nagyszerűen megszervezett világi rendezés-
ben ment végbe, a cselekmény szakralitásában azonban a korábbi
évszázadok gyakorlata és szertartáskönyvei alapján történt. A ma-
gyar történetírók a koronázásra még a XVIII. században is az inaugu-
ratio, azaz a felavatás, és nem a koronázás szót használták. Még
kifejezőbb a szertartás francia elnevezése, ahol a koronázás szentségi
jellegét hangsúlyozva, azt a sacré szóval jelölték. A királlyá avatást a
középkori nyelvben is gyakran a cselekmények egyik, kétségkívül
leglátványosabb elemével, a korona fejre tételével adták vissza. Ha
szem elől tévesztjük: ez a szertartásnak csak az egyik, nem a legfon-
tosabb része volt, akkor sem a királlyá avatás lényegét, sem az ott
használt jelvények szerepét nem értjük meg.  Szent István, mint Hartvik püspök
A koronázás – és ezzel a keresztény magyar királyság megalapítá- legendájában olvasható, ha­lála
közeledtét érezve, Szűz Mária
sa – csúcspontja egy három évtizedes folyamatnak. Elindítója Géza
oltalmába ajánlotta a ko­ronát
fejedelem volt, aki röviddel hatalomra kerülése után, 973-ban kap-
és országát. V. Fischer oltárképe
csolatot keresett I. Ottó német császárral. Tizenkét magyar főem- a székesfehérvári székesegyházban
ber érkezett követségbe Quedlinburgba, ahol a császár március (1775)
23-án a húsvétot ünnepelte. Nem tudjuk, miről tanácskoztak, de a
megbeszélés eredménye az lett, hogy rövidesen térítőpapok jöttek
Magyarországra, a fejedelem megkeresztelkedett, és később fia szá-
mára megkapta a császár unokahúgának, Gizella bajor hercegnőnek
a kezét. A német herceglány, az akkor még félpogány nép földjén,
páratlan kapcsolatfelvétel jele volt. A császári család hercegnőit
nem volt szokás „barbár” fejedelemhez – aki akkor király sem volt
nyugati értelemben – feleségül adni. A szász és száli uralkodóházak
nőtagjai még a birodalom területéről is ritkán kaptak férjet: ha
politikai érdekből házasságra nem léptek, életük az esseni, quedlin-
burgi és gandersheimi birodalmi monostorok apácafőnöknőjeként
fejeződött be. Gizella maga is apácaéletre készült. A hercegnők szá-
mára a X–XI. században a birodalmon kívülről mindössze kétszer,
és mindkét esetben az Árpád-házból választottak férjet. Így lett

 Szent István a trónon. Iniciálé
a Képes Krónikából. Országos
Széchényi Könyvtár
 Szent István kôkoporsója
(eredetileg római szarkofág)
a szé­kes­fehérvári bazilika
romkertjében. Szent István
temetésekor ke­resz­tény
ké­pekkel átfaragták
8 9
995-ben III. Ottó császár másodfokú unokatestvére, Gizella, István
király felesége, az 1058-ban tartott eljegyzéssel pedig Salamon
trónörökös III. Henrik császár leányát kapta feleségül.
A quedlinburgi tanácskozást követő évtizedek a magyar történe-
lem sorsfordító időszakát jelentik. Az apának és fiának, Géza fejede-
lemnek és István királynak a szomszédos országoknál eredménye-
sebben sikerült népét az európai királyságok sorába juttatni. Ekkor
a Szent Római Birodalom – a német császárság – keleti határán
egyedülálló teljesítmény volt e független királyság elérése. Olyan
királyságot sikerült szervezni, amely tartósnak is bizonyult: a király
tisztsége soha nem vált kérdésessé, külső körülmények nem be­
folyásolták a létezését. (Az ország élén álló uralkodó királyi címé-
nek örökölhetősége sem Lengyel-, sem Csehországban nem volt
tartós a XI–XII. században. Horvátország élén is csak a magyar kirá-
lyok viselték folyamatosan a királyi címet.)
Nemcsak a világi hatalom volt önálló, hanem az egyház is függet-
lenséget vívott ki magának. A magyar egyházi szervezet közvetlenül
Rómához tartozott. E kivételes helyzetet jól mutatja, hogy a skandi-
náv királyságok püspökségei a XII. századig a brémai, a cseh egyház
pedig a prágai érsekség felállításáig (1344) a mainzi érsekség­
alá voltak rendelve. Egyházszervezet (érsekség és az alárendelt
püspökségek) felállítása nélkül független keresztény királyság nem
létezhetett. Mivel Esztergom 1001-ben érsekség lett, arra kell kö-
vetkeztetni, hogy a nép keresztény hitre térése évtizedekkel koráb-
ban megkezdődött. Egyházi szervezet megalapítására ugyanis csak
akkor kerülhetett sor, ha a térítés eredményeképpen a lakosság
­jelentékeny része megkeresztelkedett.
Egy német évkönyvíró, Merseburgi Thietmar egyetlen aktus ré-
szeként emlékezett meg a magyar egyházszervezésről, a püspök-
ségek alapításáról és a királyság létre-
jöttét jelentő koronázásról, amikor úgy
fogalmaz: a püspökségeket alapító Vajk
a császár kegyéből és biztatására áldást
és koronát nyert. A korona a királyi ha-
talom jelvénye, az áldás, a benedictio
pedig a szertartás egyházi részére, a fel-
kenésre vonatkozik. Mivel az ezredfor-
dulón Szent Péter trónján I­ I. Szilveszter
pápa (Aurillaci Gerbert, előbb reimsi,
utóbb ravennai érsek) ült, aki III. Ottó
császár tanítója és barátja volt, egyben
szellemi társa a renovatio imperii Ro-
mani, a Római Császárság felújításának
tervezésében, az önálló magyar egyház-
szervezet, érsekség alapítása és a király-
ság létrehozásának engedélyezése aligha történt bármelyikük
szándéka ellenére.
A királyság megalapításának nyilvánvaló jele a koronázás volt.
A koronázáshoz nemcsak a császár és a pápa beleegyezésére, jóvá-
hagyására volt szükség, hanem a királyi hatalom jelképének, legfon-
tosabb jelvényének, a koronának a megszerzésére is. István – mivel
keresztény királyság megalapításáról volt szó – a jelvényt aligha vár-
hatta máshonnan, mint a pápától. A koronázás a X–XI. században
szinte szentségnek számított. Szent István Hartvik püspök által írt
„életrajzában” (legendájában) a korona kéréséről a lényeg: a pápai
(és ez éppen akkor annyit jelentett, hogy a császári) koronaküldés.­
A kor felfogása szerint az uralkodó hatalma Istentől származik. Mivel
pedig Krisztus földi helytartója Róma püspöke, a pápa volt, az égi
szándékot ő közvetítette. Ezért kente fel és koronázta a pápa a Karo­
ling, majd német-római császárokat. (A bizánci császárokat pedig a
pápától ekkor már függetlenségre törekvő konstantinápolyi pátriár-
ka.) A hatalom és az azt jelképező korona az égi közvetítők útján is az
uralkodókra szállhatott: Krisztus anyja, Mária (főként a Keleti  Az alapító, I. András király sírja
­Császárságban) vagy az égi hírnökök, az angyalok útján. Nem egy a tihanyi bencés apátság altemp­
­országban kialakult hiedelem szerint, melyet esetenként látomások- lomában, az egyetlen megmaradt
Árpád-házi királyi nyugvóhely (1060)
kal igazoltak, angyalok vagy szentek közvetítették a koronát, vagy
más, a hatalom átruházásához szükséges kellékeket. A hatalom égi
eredetét jól kifejezik a korabeli ábrázolások, amelyek csak elvétve
mutatnak földi közvetítőt, annál inkább a hatalom mennyei forrását.
A X–XIV. századi miniatúrák, festmények, mozaikok számtalan meg-  Az esztergomi királyi palota
fogalmazásban hozták az alattvalók tudomására mind a Nyugati, kápolnájának bejárata
mind a Keleti Császárságban: az uralkodók fejére Isten helyezi a koro-
nát. ­A legfőbb uralkodók, a császárok alatt álltak rangban a királyok.
Hatalmukat, melyet nem a pápa, hanem a területileg illetékes egy-
házfő, az ország érseke közvetített, szintén Istentől eredeztették.
A koronázás, amelynek világi jellegű elemei is voltak, egyházi
szertartás és mise keretében folyt. Szövegeit és aktusait tartalmaz-
za a Pontificale Romanum, az az egyházi szertartáskönyv, amely
a misén kívüli rítusokat és szövegeket, a szertartás közben mondott
imákat, zsoltárokat, valamint a teendőket rögzíti a püspökök szá-
mára. A király öltözékét és a jelvények átadását meghatározott
szertartásrend (ún. ordo) szabályozta.
Vajk-István, a trón várományosa a koronázással vált rexszé, azaz
királlyá. A koronázási szertartás egyházi részének lényege a király
felkenése volt. A szertartás, amely az ószövetségi zsidó uralkodók
királlyá avatására nyúlik vissza, Nyugat-Európában a népvándorlás
kora végén – a vizigótok körében – alakult ki, majd a Karoling Biro-
dalomban fejlődött tovább. Amikor a frank dinasztia helyére lépve,
a ténylegesen a hatalmat gyakorló Kis Pipin 751-ben, Zakariás pápa
jóváhagyásával, átvette a Meroving uralkodótól a királyságot, az

 A bautzeni Mátyás-emlékmű
másolata Mátyás koronázását
ábrázolja. Budai Vár
10
avatást szentelt olajjal végezték. Vállán és jobb karján kenték meg
a királlyá választottat, aki ezáltal mintegy az Úr felkentjévé vált.
Ehhez az egyházi szertartáshoz társult a világi hatalom jelvé­nyeinek
– a korona (esetleg a díszsisak), a kard, a kormánypálca (ba­culus,
sceptrum), a gyűrű és az országalma (globus) – átadása. A koroná-
záshoz a leendő uralkodó olyan öltözetet – albaszerű hosszú inget,
stólát és palástot – viselt, amely a pap szertartási viseletét utánozta.
Ahogy máshol, úgy Magyarországon is a felkenést és a koronázást
az ország prímása, az esztergomi érsek végezte. A középkori Euró-
pában az az ország számított valóban függetlennek, amelynek
önálló egyházszervezete, azaz metropolitája volt az alárendelt
püspökségekkel; amelynek püspökségei egy másik ország metropo-
litája alá tartoztak, ott nem volt olyan egyházi vezető, aki a felkenést
végrehajthatta volna. Ezért szükségszerű volt, hogy Magyarorszá-
gon a királyavatás végrehajtása előtt, érsekséggel az élen önálló
egyházszervezet jöjjön létre.
Az események időrendje a következőképpen alakult függetlenül
attól, hogy az egyes eseményekről maradt-e forrásemlítés:
• II. Szilveszter pápa bullája az esztergomi érseki szék alapításáról.
Valószínűleg ugyanebben az oklevélben nevezték ki az érseket.
• A jelölt felszentelése három püspök által és beiktatása
az érseki székbe.
• II. Szilveszter bullája István királlyá avatásának
az engedélyezéséről.
• István felkenése és koronázása az érsek és két püspök
segédletével.
Az első esztergomi érsek felszentelése – mivel az apostoli jogfolyto-
nosság biztosítása miatt a szertartást három püspöknek kellett vé-
geznie – 1000 körül Magyarországon nem volt könnyen végrehajt-
ható. Ugyanez mondható el a királyavatásról is: az érsek mellett
szükség volt két vagy három püspök segédletére. Nem tudjuk, hogy
mikor végezték el István avatását. A szertartás mindenesetre nem
történhetett meg a független magyar egyházszervezet felállítását
megelőzően. Tudjuk, hogy az 1001. év április 4-én Asztrik érsek Ra-
vennában tartózkodott, ahol zsinatot tartottak a pápa vezetésével.
Talán ekkor adták át Asztriknak a királyavatási bullát. Ha ez időben
mégis az esztergomi érsekséget, tehát a független magyar egyházat
alapították, akkor a felkenést egy későbbi követjárás során engedé-
lyezte a pápa, aminek nem maradt írásos nyoma. Az is lehet, hogy
 Az Árpád-ház kihalását követôen néhány magyar uralkodót
Budán koronáztak királlyá, a Nagyboldogasszony-,
mai nevén Mátyás-templomban, amely a századfordulón
Schulek Frigyes építésztôl kapta mai formáját
1001 áprilisában mindkét bullát kiadták. Először az érseket szentel-
ték fel és iktatták be, ezután történt a királyavatás. A magyar követ-
járás mindenesetre emlékezetes lehetett Ravennában, mert ehhez
az eseményhez kapcsolható az egyik ravennai templom, a San
Lorenzo in Pannonia XI–XII. századi elnevezése.
I. István koronázását az életéről készült nagyobbik legenda rö­viden
így beszéli el: „Atyja halála után az ötödik évben – így akarta az
isteni kegyelem – elhozták az apostoli áldás levelét, s miközben a
püspökök és a papság, az ispánok és a nép egybehangzó magasz-
talásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltje, I­stván, királlyá
választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadé-
májával szerencsésen megkoronáztatott.” Ezek az események
– ki­kiáltás a nép által, felkenés a szent olajjal, koronázás – minden ké-
sőbbi hasonló aktus legfontosabb mozzanatai. Mivel a leírás nem tér
ki részletekre, nem állapítható meg, hogy Istvánt konkrétan milyen
szertartásrend szerint koronázták királlyá. ­Tekintettel azonban a bi-
rodalmi kapcsolatokra, semmi nem indokolja, hogy az első koroná-
zásnál ne a német eredetű szertartásrendet használták volna.
Ezt követően évszázadokig nem maradt fenn olyan leírás, amely-
ből a szertartást rekonstruálni lehetne. Magyarországon Mohácsig
harminchat uralkodót koronáztak meg. Ennek ellenére igen kevés
olyan utalást találunk az írott dokumentumokban, amelyekből az  Az utolsó királyné, Zita által
ordóra következtetni tudnánk. Salamon 1058-as, még apja életében a koronázó veszprémi bíboros-
történt koronázásáról tudjuk, hogy egy olyan imát mondtak, amely- püspök­nek, Hornig Károlynak
ajándékozott pásztorbot 1916-ból.
ben a „légy ura testvérednek” szavak szerepeltek: ez a szöveg is –
Veszprémi Érsekség
mint a legtöbb koronázási ima – ószövetségi eredetű, a Teremtés
könyvéből származik. Jákob e szavakkal áldotta meg fiait, különö-
sen Józsefet: „És mind szálljon József fejére, a testvérei közül
kiválasztott fejének tetejére” (Genezis 49,26). Mivel ezt az imát az
angolszász, ún. Egbert-féle szertartásrend tartalmazza, arra lehet
következtetni, hogy Salamon megkoronázása e szerint történt. Azt
azonban, hogy a Salamoné számít-e kivételnek, vagy a többi Ár-
pád-házi királyt is az angolszász ordo szerint koronázták-e meg,
kérdéses. Az óvatosság azért is indokolt, mert nem tudjuk: az ural-
kodó életében lezajlott utód koronázásánál ugyanazt a szertartás-
könyvet (és ugyanazt a koronát) használták-e, mint amikor az előd
halála után került sor a szertartásra. Ezért – amíg más érv nem tá-
mogatja – Salamon esetéből nem lehet általánosítani és az Ár-
pád-házi királyok koronázási szertartásairól véglegeset mondani.
Mivel az elsőszülött fiú trónutódlása (primogenitura) nem min-
dig látszott biztosnak valamelyik idősebb családtag – jobbára az
uralkodó testvérének – trónigénye miatt (szeniorátusi trónörök-
lés), előfordult, hogy a király még életében, gyakran kisgyermek-
ként megkoronáztatta a fiát. Így I. András 1058-ban Salamont,­
III. Béla 1182-ben Imrét, Imre az uralkodása végén a csecsemő
11
 III. Lászlót. Ugyancsak koronázásra került sor, amikor II. András
­ifjabb királlyá nevezte ki fiát, és rábízta egy országrész kormányzá-
sát is. IV. Bélát, majd az ő fiát, V. Istvánt is apjuk életében koronáz-
ták meg. Ezek szertartásairól és az ott használt koronáról semmit
sem tudunk. Salamont már 1058-ban megkoronázták, de csak 1063-
ban lett ténylegesen uralkodó, amikor a császár Székesfehérváron
ismét megkoronázva, atyjának trónszékére ültette. A Képes Króni-
ka szövegezése megengedi azt az értelmezést, hogy a koronázás és
a trónra ültetés a császár közreműködésével történt, azaz tulajdon-
képpen ún. ünnepi koronázás volt. Ez természetesen csak akkor
volt elegendő a királyi méltóság elnyerésére és az ország feletti ura-
lomhoz, ha Salamont ténylegesen felkent és megkoronázott uralko-
dónak tekintették. III. Béla a fiát, Imrét, kétszer is megkoronáztat-
ta. Először a király második házassága előtt, 1182. május 16-án,
pünkösdkor Miklós esztergomi érsek koronázta. Másodszor akkor,
amikor 1194-ben Imre átvette Dalmácia és Horvátország kormány-
zását: ez gyakorlatilag horvát királlyá koronázása lehetett. III. Béla
1196 nagyhetén, április 23-án halt meg. Feltűnő, hogy a fennmaradt
forrásokban nincs nyoma annak, hogy apja halála után Imrét ismét
megkoronázták volna. Sőt a Képes Krónika megemlíti elődeinek és
utódainak a koronázási napját, Imrével kapcsolatban azonban a
krónika szövegében ilyesmiről nem esik szó. Uralkodási idejéből és
halála napjából visszakövetkeztetve, uralkodásának kezdete apja
halálának másnapjára, április 24-ére esik. Figyelemre méltó, hogy
 Szent István király Nagy
az Imre uralkodását kísérő miniatúrán megörökítették a koroná-
Legendája szerint a veszprémi
zást. Mivel a krónika minden király koronázási szertartását bemu-
Szent Mihály-székesegyházat
tatja, és mivel ez az ábrázolás a korábbi koronázásáról készülhetett,
az elsô királyné, Gizella építtette,
s látta el gazdag ajándékokkal így arra kell gondolnunk, hogy Imre 1182-es koronázását érvényes-
nek tekintették. Éppúgy, mint a fiáét, III. Lászlóét, akit az
apja, néhány hónappal a halála előtt, gyermekként meg-
koronáztatott. János kalocsai esztergomi érsek végezte a
szertartást. Ez a koronázás is a hazai szokásoknak megfe-
lelő, teljes értékű koronázás lehetett, annál is inkább, mert
sejthető, hogy ugyanazzal az ékszerrel végezték a szertar-
tást, amellyel a kirá­lyokat szokták megkoronázni. Amikor
ugyanis III. László és az anyja, Imre fivérétől, Andrástól
félve, Ausztriába menekült, azt a koronát vitték magukkal,
amelyet ­II. András a gyermek ­elhunyta után háborús
fenyegetéssel szerzett később vissza az osztrák hercegtől.
II. András törekvése, hogy az idegenbe került jelvényt vis�-
szakapja, arra mutat, hogy ez a már állandósult korona
volt. Úgy látszik tehát, hogy a trónörökösöket teljes értékű
szertartással kenték fel és koronázták meg. Hozzá kell ten-
nünk, hogy ez a rendszer a XIII. században megváltozott.
Mind IV. Bélát, mind V. Istvánt apjuk halála után ismétel-
12
ten megkoronázták. Lehetséges, hogy az első koronázás nem „teljes
értékű” volt: vagy nem történt meg ­a felkenés, vagy nem az állandó
királykoronázási ékszerrel folytatták le a szertartást, vagy pedig nem
következett be a trónra ültetés.
Valamivel többet tudunk az Árpád-ház kihalása utáni koronázások-
ról, ámbár részletesebben csak II. Ulászlóét ismerjük a szertartáson
jelen lévő Antonio Bonfini leírásából. Ennek alapján megállapítható,
hogy a koronázás Guillaume Durand mendès-i püspök által a XIII. szá-
zad végén szerkesztett szertartáskönyv előírásai alapján folyt le.
A koronázás napjául általában egyházi ünnepeket választottak.­
A Német-római Birodalom császárait gyakran húsvétkor, pünkösd-
kor, vízkeresztkor vagy olyan ünnepen koronázták meg, amelyhez
az uralkodót személyes kapcsolat fűzte. A koronázás idejét elsősor-
ban az előd halála és a temetés időpontja határozta meg. A Né-
met-római Birodalomban, ahol a trónöröklés rendje és a történeti
körülmények is eltértek a magyarországitól, az új uralkodó német
királlyá koronázására gyakran csak hónapokkal vagy évekkel a trón-
ra lépés után került sor. Még később volt a császári koronázás, me-
lyet Rómában a pápa végzett el. Magyarországon a koronázások
napját II. Béla uralkodásáig alig ismerjük, mert a krónikák nem
írnak napi dátumot. I. Bélát feltehetőleg december 6-án (Szent Mik-
lós ünnepe) koronázták. Erről ugyan hazai feljegyzés nem szól, de
Mügeln Henrik (†1369 után) krónikája megemlékezik róla. II. Béla
uralkodásától kezdve jórészt ismerjük a koronázás napját: kevés ki-
vétellel vasárnap vagy ünnepnapon történt. III. Bélát vízkereszt  A XIV. századi trónviszályok
nyolcadán, V. Istvánt ifjabb királlyá augusztus 20-án, Vencelt áldozata, II. Károly, aki csupán
­augusztus 20. nyolcadán, Zsigmondot virágvasárnap, V. Lászlót néhány hétig birtokolta a hatalmat
(XIX. századi rézmetszet). Magyar
pünkösdkor koronázták. I. Mátyás koronázása napjául is a virágva-
Nemzeti Múzeum
sárnap volt kijelölve, de a rossz időjárás miatt a küldöttségek nem
érkeztek meg, nagycsütörtökre halasztották. A nagyböjti időszak-
ban koronázást, úgy látszik, csak a negyedik vasárnap, ún. laetare
(’örvendezzél’) vagy két héttel később, virágvasárnap tartottak.
A korábbi Árpád-házi uralkodókat általában vasárnap koronázták.
A szertartásra esetenként néhány nappal az előd halála után már
sor került: II. Gézát apja, Vak Béla halála után (február 13.) a har-
madik napon, Imrét és V. Istvánt is apjuk halála után egy héten belül
megkoronázták. Érthető a temetést gyorsan követő szertartás: a
felsorolt esetekben az elődöt Székesfehérváron temették, ugyan-
ott, ahol a koronázások folytak. Máskor az elhunyt uralkodó távoli
temetési helye késleltette a koronázást. Ez is lehetett az egyik oka
annak, hogy II. Béla koronázása majd két hónappal követte csak
unokaöccse, II. István halálát – feltéve, hogy a kikövetkeztetett,
március 1-jei halálozási nap hiteles. II. Istvánt Váradon (feltehetően
az általa alapított váradelőfoki premontrei prépostságban) temet-
ték el, és Bélát április 28-án koronázták. II. Andrást III. László halá-
13
 la után majd egy hónap múlva koronázták meg: az Ausztriában el-
hunyt gyermekkirály holttestét előbb Székesfehérvárra szállították,
a koronát is vissza kellett szerezni, csak azután koronázhattak. Há-
rom hét múlva követte apja, II. András halálát IV. Béla koronázása.
Andrást szintén távol, az egresi ciszterci apátságban temették el.
Magyarországon is szokás volt, hogy a nagy egyházi ünnepeken
az uralkodó fejére ünnepélyesen feltegyék a koronát. Szent Gellért
Aba Sámuelt, mivel uralkodása alatt „vérontás vérontást ért”, nem
volt hajlandó megkoronázni: „Midőn azután Marosvárra, Szent
Gellért székhelyére érkezett (ti. Aba Sámuel) a húsvéti szent
­titkok megünneplésére, az Úr feltámadásának napján fő embe-
reit és a püspököket a szent főpaphoz küldve magát Szent Gel-
lértet hívatta, hogy az ő keze tegye fel az ország koronáját a
fejére. Minthogy ő vonakodott, és nem akart menni, a jelen levő
püspökök tették a fejére a koronát... Isten embere azonban
a Szentlélekkel eltelve fehér stólát öltve fellépett a szószékre, és
a királyt kegyetlenségéért rettenthetetlenűl dorgálni kezdte...”.
 Mária Terézia királynő koronázási Salamont pedig ugyancsak húsvét vasárnapján Pécsett koronázta
kardvágása meg a nagybátyja: „...az Úr feltámadásának ünnepét egész ud-
varukkal együtt mindketten Pécsett ünnepelték. Itt Salamon ki-
 Mária Terézia koronázási
rály Húsvét vasárnapján az ország előkelőinek jelenlétében
díszmenete Pozsonyban, ahol
Géza herceg keze által megkoronáztatott” – beszéli el az ese-
1741. június 25-én koronázták
királlyá, miután leiratban bizto­sította ményt a Képes Krónika. Az ünnepi koronázást bizonyítja az is, amit
a rendeket szabadságjogaikról. a Képes Krónika feljegyzett I. Lászlóról: „bár akarata ellenére
Magyar Nemzeti Múzeum királlyá koronázták, ő azonban sohasem tette fejére a koronát”,
14
mivel inkább az égi koronát, az „élő király” koronáját óhajtotta, és
nem földit.
A magyar királykoronázásoknak három jellegzetességük volt.
Székesfehérváron, a Szűz Mária-bazilikában tartották őket, a szer-
tartást az esztergomi érsek vezette és a Szent Koronával koronáz-
tak. Voltak azonban kivételek, és nem tudjuk, hogy a hármas köve-
telmény mikortól érvényesült. Mivel az Árpádok főtemploma a­
székesfehérvári bazilika volt, s az augusztus 20-i törvénynapokat is
ott tartották, már a legkorábbi időben ez lehetett a helyszín. Az esz-
tergomi érsek hivatalból vezette
a szertartást, mert ő volt a ma-
gyar egyház feje: részvételétől
csak ritkán tekintettek el. A ko-
ronázásokat más országokban
is az egyházfő végezte: a Német
Birodalomban a mainzi érsek
(esetenként más egyházfők, el-
sősorban a kölni érsek közre-
működésével) kente fel és ko-
ronázta királlyá az uralkodókat;
a császári koronát pedig III. Fri-
gyes császárral bezárólag Ró-
mában a pápa helyezte a fejük-
re. Franciaországban a reimsi,
Angliában a canterburyi érsek
koronázott. III. Bélát Lukács
esztergomi érsek nem volt hajlandó megkoronázni, ez esetben  A Monomakhosz-korona
a kalocsai érsek vezette a szertartást. I. (Anjou) Károlyt először – IX. Konsztantinosz Monomakhosz
a Szent Korona nélkül – Esztergomban, másodszor a budai Nagy- bizánci császár (1042–1055), Zoé
és Theodora császárnôk zománc­-
boldogasszony-templomban, és végül harmadszor a Kán László
ké­pével. Magyar Nemzeti Múzeum
erdélyi vajdától visszakapott Szent Koronával koronázták meg
Székesfehérváron. Az esztergomi érsekek királykoronázási jogát
pápai megerősítések rögzítették. Arra csak következtetni tudunk,
hogy mikor állandósult a koronázási jelvény; legkésőbben a XII. szá-
zad közepétől a koronázást csakis ezzel a jelvénnyel tartották
érvényesnek.
A királynék koronázását – a hagyomány szerint – a veszprémi
püspök végezte. A szokás onnan ered, hogy valószínűleg már Sa-
rolt alatt Veszprém volt a fejedelemnői, majd királynői város; a
székesegyház alapítása Gizella királynéhoz kapcsolódik. Gizella
12 márka súlyú aranykoronáját is a veszprémi székesegyházban
helyeztette el. Ott őrizték addig, amíg II. Endre el nem vitte a
szentföldi hadjáratra, és ahol értékesítette. A királyné-koronázás
miatt vita volt az érsek és a püspök között. Ez 1216-ban dőlt el,
amikor a pápa két kardinális véleménye alapján azt a döntést hoz-
15

 Római és bizánci császári
sisakkoronák
 Bizánci császárnôi koronák
16
ta, hogyha a királyt és királynét egyszerre koronázzák meg, akkor
az esztergomi érsek kenje fel és koronázza a királyt, a veszprémi
püspök a királynét. Ám ha csak a királyné felkenésére és koroná-
zására kerül sor, az érsek kenje fel, a püspök pedig koronázzon.
Nézzük ezek után, hogyan folyt le a legjobban ismert közép-
kori koronázás. II. Ulászlót 1490-ben Budán, a Szent György-temp-
lom előtti gyűlésen választották uralkodónak. Ezt követően kül-
döttség ment a király elé az országhatárra, majd Buda felé
közeledve újabb küldöttség vonult Ulászló elé, és a városba ve-
zette. Augusztus 29-én Osvát zágrábi püspök Visegrádról Budá-
ra vitte a Szent Koronát, amit a koronázásig a Nagyboldogas�-
szony-templomban őriztek. A ­ megyék ispánjai, katonai
parancsnokok és díszes ruhába öltözött előkelők hosszú sorban
vonultak Székesfehérvárra. Mivel a kalocsai érsek és Újlaki Lő-
rinc herceg késett, a koronázást elhalasztották, de a várt előke-
lők végül is nem jöttek el. A király a koronázás előtti héten min-
den második napot böjtöléssel töltött. A koronázás szeptember
18-án, szombaton, mise közben folyt le Székesfehérváron a Bol-
dogasszony-bazilikában. A király két püspök között vonult­
a templomba. Előttük Corvin János vitte a Szent Koronát, Bátori
István a jogart, Szentgyörgyi János gróf az országalmát, István
szerémi püspök a békecsóktáblát, a Szent János-­lovagok vránai
perjele a keresztet. Kinizsi Pál kivont kardot, ­G eréb Mátyás
aranyhüvelybe dugott kardot hordozott; Losonczi László a kirá-
lyi zászlót vitte. A
­ szertartásmester Filipecz János váradi püspök
volt (1476–1490). Ő vezette a szertartást, illő gonddal ügyelt
mindenre. Díszes püspöki szertartáskönyvét, benne a Corvina
Könyvtár kódexeivel rokon miniatúrákkal, olyan kéziratról má-
solták, amelynek a szövegét már Nagy Lajos koronázásakor hasz-
nálták. A misét Laki Túz Osvát zágrábi püspök celebrálta, és
a koronázást is ő végezte a kiskorú Estei Hippolit esztergomi
érsek képviseletében.
A bazilikába érve az oltáron elhelyezték a jelvényeket; az egyik
püspök kérdésére közfelkiáltással hagyták helyben a jelenlévők a
szertartás lefolytatását. A koronázást végző főpap esküt vett a ki-
rálytól az igazság, a törvény, a vallás és a béke megőrzésére: Ulászló
az evangéliumra esküdött meg, majd a főpap lábai elé borult; ima
után a meztelen karján és a vállán megkenték a keresztelendők ola-  A magyar címer a koronával
jával, és visszakísérték a trónhoz. Amikor a főpap megkezdte a mi- Wolfgang Lazius térképérôl
semondást, a király a sekrestyében átöltözött; „levéve róla a kö- (1552–1556, Bécs)
penyt, az égi István ruháját adták rá és aranyos csizmába
bújtatták. A bársonypalást égszínkék volt, pálmaággal kivert
győzelmi díszruha módjára Isten trónusát és az apostolokat
szőtték rá káprázatos ragyogással aranyból”. A szentelő főpap a
meztelen kard átadásával felszólította a királyt a keresztény paran-
csolatok betartására, majd felövezték a karddal, amit a király kihú-
zott a hüvelyéből, majd visszacsúsztatott. A püspökök Ulászló fe­
jére tették a koronát, kezébe adták a jogart. Ezután a királyt,
lecsatolva oldaláról a kardot, fején a Szent Koronával, kezében a
jogarral a trónra ültették. A koronázó főpap királyként üdvözölte
Ulászlót, majd a kórus a Te Deumot énekelte. A szertartás egyházi
része a mise befejezésével zárult. Ezt követően – elődeihez hason-
lóan – Ulászló a Szent Péter-templomba vonult kíséretével, ahol
törvényt ült; majd a városon kívül egy magaslatra állított emelvé-
nyen megesküdött a törvények betartására, és megcsókolta a ke-
resztet. Visszatérve a városba, egy dombon a négy égtáj felé vágott
a kardjával, az ország védelmének jelzéseként.
Mi volt a királykoronázási jelvények sorsa az Árpád-kor első fe-
lében? Volt-e már I. Istvánt követően állandó korona? Adat arról,
hogy Székesfehérváron megkülönböztetett fontosságú koronát
őriznek, csak a XII. század közepétől van. Ez azonban nem jelenti
azt, hogy ilyen jelvény korábban nem létezett. Nem a források
hallgatnak róla, hanem nincsenek forrásaink a korábbi időből.
Hány koronájuk volt a királyoknak? Mivel semmi konkrétum nem
áll rendelkezésre, szabad tere van az olyan vélekedéseknek, ame-
17

 I. Mátyás koronázási díszben,
L. Kilian rézmetszete 1610-bôl
18
lyek a korona hiányával indokolják az újabb koronák beszerzését.
1044-ben, a ménfői csata után III. Henrik császár Rómába küldte
Aba Sámuel király aranyozott lándzsáját és koronáját, amint­
azt VII. Gergely pápa 1074-ben írt levelében állítja. Állítólag ezért
kellett volna I. Andrásnak Bizáncból koronát kérnie. Ezt az
ún. Monomakhosz-koronát később elrejtették, és elveszett (csak­
a múlt ­században találták meg a földbe ásva, Nyitraivánkán).
Ezért I. Gézának ismét újabb koronát kellett volna beszereznie: ez
lenne a Szent ­Korona alsó, görög része. Ezek a feltételezések
azonban nem állják meg a helyüket. A Monomakhosz-koronáról
ugyanis nem tudjuk, hogyan került Magyarországra, kérdéses,
hogy egyáltalán uralkodói, férfikorona volt-e. A Dukasz Mihály-
féle korona pedig jellegzetes női korona: ezért nem I. Géza, hanem
a felesége kapta.
Mi történt azzal a koronával, amellyel I. Istvánt koronázták? Nem
tudjuk. Mindenesetre aligha tették az uralkodó sírjába, mert ez nem
volt szokás; s különösen valószínűtlen lett volna egy kiemelt jelentő-
ségű koronázási ékszer esetében, amely a maga nemében az első volt.
A korabeli gyakorlat ismeretében leginkább arra lehet gondolni, hogy
I. István a koronáját valamelyik templomnak ajándékozta. Ahogy
II. Ottó császár a koronáját a bergei kolostornak (Magdeburg közelé-
ben), III. Ottó köpenyét a római Sant’Alessio-kolostornak ajándékoz-
ta. II. Henrik császár a koronázási országalmát s egy drágakövekkel
díszített aranykoronát ajándékozott a clunyi monostornak. II. Kon-
rád római koronázása után a jelvényt szintén a clunyi kolostornak
adta. Ezt a gyakorlatot követhette István; ahogy felesége, Gizella is,
aki koronáját a veszprémi székesegyháznak ajándékozta.
A királykoronázási jelvényről a legkorábbi adat a következő: Szé-
kesfehérvárt 1167-ben úgy ismerik a Keleti Császárságban, mint
ahol a királyság fő jelvényét őrzik. 1198-ban III. Ince pápának a fe-
hérvári préposthoz írt levelében mint létező szokásról ír, hogy
az őrkanonok tiszte a királyok koronájának az őrzése. 1205-ben
II. András háborúval fenyegette meg az osztrák herceget, ha a koro-
nát nem adja vissza. 1256-ban IV. Béla oklevelében szentnek nevezi
a koronát – ez a Sacra corona legkorábbi fennmaradt említése.
1293-ban pedig III. András király a koronát Szent István, a szent ki-
rály koronájának nevezte. Ezekből az adatokból kiviláglik, hogy leg-
későbben a XII. század közepén a királykoronázási jelvény a királyi
kincstártól és a többi királyi ékszertől már világosan elkülönült, és
Székesfehérváron őrizték.
A Szent Korona kutatásában nemegyszer a róla készült ábrázolá-
sokból próbáltak következtetni a királykoronázási jelvény alakjára.
Az analógiakeresés azonban számos buktatót rejt magában. Az Ár-
pád-korban, de még később is, e jelvények valósághű megjelenítése
nem volt törvényszerű sem Magyarországon, sem máshol. Az emlé-
 A Szent Korona rajza
a müncheni Fugger-krónikában,
XVI. sz. második fele.
München, Bayerische
Staatsbibliothek
kek vizsgálatából kitűnik, hogy leginkább a Keleti Császárságban
törekedtek arra, hogy az ábrázolások ugyan nem a részletekben, de
formában a korona jellegének megfeleljenek. Műfajonként azonban
különfélék az ábrázolások. A bizánci császárok, császárnők és csá-
szárnék koronáiról leginkább a pénzek nyújtanak felvilágosítást.
Ezek alapján megállapítható, hogy a római császárkori jelvényekből
miként alakultak ki a különféle koronák, amelyek az uralkodó vise-
letének is függvényei voltak: amennyiben ugyanis a császárt impe-
ratorként, azaz a hadsereg legfőbb uraként páncéllal, lándzsával
ábrázolták, a fejére kötelezően sisak került. A diadémot azonban a
sisakra is ráhelyezhették. Ha „polgári díszöltözékben”, a tóga késő
római díszes változatával ábrázolták, akkor a diadém volt a fejre he-
lyezett ékszer. Az évszázadok során ez a két alapváltozat fejlődött
és módosult tovább. Lehetséges azonban, hogy a pénzverő ötvösök
öntörvényűen alakították a korona formáját, azaz nem az változott,
hanem az ötvösök formálták újra. Mindenesetre az alaptípusok a
X–XI. század pénzein jól felismerhetők. E folyamat a Nyugati Csá-
szárságban sokkal kevésbé követhető, mivel jóval kisebb számban
és változatban maradtak fenn az uralkodók érméi: a Keletihez ha-
sonló sorozatok nincsenek. Ezért eleve körülményes a gyakran egy-
szerűsített, idealizált vagy sematizált ábrázolásokból a ténylegesen
viselt korona formájára következtetni. Az értékelést nehezíti az a
körülmény is, hogy a X–XII. századból a Keleti Császárságból egy-
általában nem, a Nyugatiból is csak egy-két uralkodói korona ma-
radt fenn. Az ábrázolásokat tehát nem lehet a koronákkal összeha-
sonlítani.
Mindez a magyar felségjelvényekre is vonatkozik. A koronázási
paláston a szentek és István király egyforma koronát viselnek, ami
jelzi, hogy a koronaforma sematizáló. Hogy az ábrázolások eseten-
ként mennyire nem tükrözik híven a koronázási jelvények valósá-
gos formáját, hogy olykor még a legjellemzőbb sajátságok sem fedez­
hetők fel rajtuk, arra a magyar országalma p ­ élda. Az Anjou-kor-
ból származó jelvényt kettős kereszt díszíti, s bár nem tudjuk, hogy
19
 a korábbi milyen volt, az biztos, hogy a kettős kereszt – legkésőbben
Imre király óta – a magyar hatalmi jelvények közé tartozik. Mégis
a kettős keresztes országalma egészen az 1867-es koronázásig
A Szent Korona
a pénzeken csupán egy esetben – Vencel király (1301–1304) érmén
– látható!
Jelen ismereteink szerint a Szent Korona típusú jelvény – azaz a
felül zárt forma – ábrázolása Magyarországon először I. Mátyás pe-

A
csétjein tűnik fel. Lehetséges, hogy 1463-as visszaadását követően korona két fő részből áll: a latin feliratú, apostollemezek-
valósághű ábrázolásra törekedtek. Emellett szólnak az abroncs kel díszített felső keresztpántból, illetve az alsó abroncs-
­peremén a szokásos stilizált levél vagy liliom helyett az enyhén csú- ból, amelynek két oldalára négy-négy, hátul pedig egy, a
csos oromdíszek. A korona első, minden bizonnyal hiteles ábrázolá- végén ékköves láncot (pendilia) függesztettek. A korona tetejére
sa száz évvel későbbi. A Habsburgok történetét tárgyaló, München- az összeállításnál későbben, a felső, zománcos lemezt áttörve, ke-
ben őrzött, ún. Fugger-krónika III. Frigyes császár uralkodása alatti resztet illesztettek. A korona felső és alsó része különböző minősé-
eseményeket tárgyaló részéhez, amelyben a korona visszaadásáról gű aranyból készült: a felső rész, amelynek tartó szerepe nincsen,  A korona teljes pompájában
van szó, olyan rajzot mellékeltek, amelyik szinte teljes ­hűséggel áb-
rázolta a Szent Koronát: rajta vannak a képes lemezek, a féldrága-
kövek, a felső részen a köves keretezés, az oromdíszek, ­a korona
tetején az (akkor még) egyenesen álló kereszt. Az oldalfüggőket is
valósághűen ábrázolták, de a négy-négy lánc helyett csak hár-
mat-hármat látunk. 1610-ben készült II. Mátyásról a királyt koroná-
zási díszben megjelenítő metszet, amely nemcsak a koronát, hanem
a koronázási palástot, az országalmát és a jogart is nagyfokú reali-
tással ábrázolja. A metszeten a korona keresztje már ferde. Kérdés
azonban, hogy ez a korona pontos ábrázolásának, a korona kissé
ferde helyzetének vagy a király fejtartásának a következménye-e.
A Szent Koronát II. Mátyás 1609-ben, 1610-ben és 1611-ben Kör-
möcbányán vert tallérjain, de más névértékű pénzein is valóság­
hűen ábrázolták: az előlapon az uralkodó fején, a hátlapon a címer
tetején a korona keresztje nemcsak ferde, hanem a valóságnak
megfelelően balra dől. Ezért lehetséges, hogy a kereszt II. Mátyás
uralkodását megelőzően ferdült el. Ezután száz évre ismét eltűnnek
a korona reális ábrázolásai az érmékről. III. Károly 1713-as poltu-
ráin, Mária Terézia rézdénárain a magyar címer felett jelenik meg
ismét a valósághű korona. II. József és II. Lipót dukátjain és tallér-
jain angyalok emelik a magyar címer fölé a koronát. Az utóbbiakon
a korona némileg stilizált formájú és a kereszt sem ferde. Ferenc
József 1867-es koronázásától kezdve a ferde keresztes koronájú
­címer az érméken is általánosan használatossá válik.

20 21
 finomabb és ezért puhább, sárgább. Az alsó abroncs pedig nagyobb
ezüsttartalmú, világosabb aranyból készült. Az alsó rész (corona
graeca) önmagában is megálló, egységes tárgy, korona volt, ame-
lyet a formája szerint a Bizánci Császárságban, ahol készült, a csá-
szárnők viseltek. A felső rész (corona latina) azonban nem önálló
tárgy, önmagában nem tekinthető uralkodói jelvénynek vagy litur-
gikus tárgynak. Az alsó és a felső rész stílusa és ötvöstechnikai meg-
oldásai lényegesen különböznek. A felső részt filigrán díszíti, az ék-
kövek (gyöngy és almandin) váltakozva, foglalatban sorakoznak; a
foglalókereteket ráhajtogatták a zománclemezekre, a lemezek tel-
jes felületét zománc borítja, felirataik latin nyelvűek. A görög koro-
nán nincs filigrán, a gyöngysort drótra felhúzva rögzítették, a zo-
máncképek a keretfoglalatok belső vájatába illeszkednek, és nem
borítja teljes felületüket zománc. Végül, a görög koronán az orom-
díszeket és az abroncs peremét azonos, gyöngyözött aranydrót ke-
retezi. ­Ennek megmunkálása különbözik a latin korona pántjait sze-
gélyező gyöngyözött dróttól. Tehát nem kétséges, hogy a Szent
Koronát két (fő) részből állították össze. A korona természetesen
jelen formájában egységes tárgy; de csak attól kezdve, amikor a kü-
lönféle korú és különféle műhelyekben készült darabokat egységes
jelvénnyé szerelték össze.
A görög korona (corona graeca)
Az 5,1 cm széles abroncsot és a háromszög és félkör záródású orom-
díszek kereteit egyetlen aranylemezből vágták ki, és kissé elliptikus
kör alakban hajlították össze; a nagyobbik átmérője 20,9 cm, a ki-
sebbiké 19,8 cm. Az abroncs aljára, kétoldalt két-két, hátul egy
­karikát forrasztottak: ezek tartották az eredeti függőláncokat.
­Később, valószínűleg már Magyarországon, a láncokat négy párra
cserélték. A láncok alját három-három, ovális alakú almandinkő
ékesíti. Az abroncs alsó és felső szélét aranydrótra fűzött igaz-
gyöngysor keretezi, a fennmaradó felületen ékkövek és zománcké-
pek váltakoznak.
A koronaabroncs homlok felőli oldalának felső peremén, az
oromdíszek között, a trónon ülő Krisztus felül lekerekített zo-
máncképe, átellenben Dukasz Mihály bizánci császár képe látha-
tó, amely kisebb Krisztusénál. Ez a lemez is félköríves záródású.
Az előoldalon Krisztus egy háttámla nélküli, láda alakú, jellegze-
tes bizánci trónuson, piros párnán ül; a világoskék alsó ruha felett
sötétkék, díszesen szegélyezett köpenyt visel. Baljával könyvet
tart, jobbját áldásra emeli. A trón két oldalán egy-egy ciprusfa jel-
zi a mennyei színteret. Krisztus válla mellett két, kerek monog-
22
ramban görögül írt nevének kezdőbetűi olvashatók. A hátoldalon
az uralkodó császári díszruhában (lorosz), baljában karddal, jobb-
 A görög korona kiterített rajza
jában a császári zászlóval, a labarummal jelenik meg. A zománc- Kövek: a – almandin, b – zafír,
lemez görög nyelvű felirata magyarul: „Mihály, a rómaiak Krisz- c – zöld üveg, d – akvamarin.
tusban hívő császára, a Dukasz”. Az abroncsra olyan szentek Zománcképek: 1. I. Géza magyar
kerültek, akiket általában párosával szoktak ábrázolni, így lehető- király (1074–1077), 2. Szent Kozma,
ség volt szimmetrikus elhelyezésükre. A zománcképek ékkövek- 3. Szent György, 4. Szent Mihály
arkangyal, 5. Krisztus, 6. Gábriel
kel váltakoznak. A Pantokrator két oldalára Mihály és Gábor ark-
arkangyal, 7. Szent Demeter,
angyalok – hajukban szalaggal, kezükben a hírnökbottal – kissé 8. Szent Damján, 9. Konsztanciosz
oldalra, Krisztus felé fordulnak. György és Demeter katonaszen- vagy Konsztantinosz császár,
tek, mint a görög egyház nagyvértanúi, páncélt viselnek, pajzsot 10. VII. Dukasz Mihály bizánci
és lándzsát tartanak. Ők a Bizánci Birodalom különösképpen tisz- császár (1071–1078)
telt szentjei, védői. Kozma és Damján orvos vértanúk mellképei
zárják a sort, akik az uralkodó testi épségén őrködnek. A hátolda-
lon, a császár képe alá Konsztantinosz Porfürogennetosznak és­
I. Géza magyar királynak a háromnegyed alakos képmását helyez-
ték. A császár fiatal, szinte gyermek. Mihály császárral egyező for-
májú koronát hord, amelynek két oldaláról gyöngysor lóg le. Bal-
jában piros szalaggal átkötött oklevelet, jobbjában szintén
labarumot tart. Görög nyelvű felirata: „Kon(sztantinosz), a ró-
maiak császára, a bíborbanszületett”. Az alak kilétének meg-
határozását megnehezíti, hogy a névrövidítés kétféleképpen,
Konsztantinoszra és Konsztancioszra is feloldható. Amíg a szente-
ket és bizánci szokás szerint uralkodóikat fejük körül kerek, zöld
színű dicsfénnyel ábrázolták, Géza ilyet nem kapott. Köpenyt
hord; baljában kardot, jobbjában jellegzetes bizánci, keresztes jo-
gart tart. Tekintete a császár felé irányul. Felirata: „Geobitzasz,
Turkia hívő királya”.
A bizánci császári udvar a késő római korból származó, a Diocle-
tianus és Nagy Konstantin császárok által meghonosított szertar-
tásrend előírásai szerint élt. A császári udvar a mennyei hierarchiát
utánozta, amelynek csúcsán az uralkodó, Krisztus földi képviselője
trónol. A császárt e földön a legmagasabb, az egyetlen igazi ural­
kodónak tartották és tisztelték. Ezért mindenki más, legyen bár­
melyik ország uralkodója, rangban csakis a császár után következ-
hetett. A rangbéli megkülönböztetést a görög korona képein is
kifejezték: amíg Mihály és Konsztantinosz névfelirata az uralkodó-
23
  I. Géza magyar király  Konsztantinosz császár

nak kijáró vörös – azaz bíborszínű –, addig Géza királyé sötétkék; a

bizánci császárok széles, díszes koronájával szemben Géza véko-
nyabb diadémot kapott és nincs dicsfénye.
A megközelítően négyzet alakú kis képek a Keletrómai Csá­
szárság kedvelt ötvöstechnikájával, rekeszzománc eljárással
­készültek. Élénk, csillogó színekkel ábrázolták a szentek és az
uralkodók mellképeit. Aranylemezbe mélyítették az ábrázolt
­személy külső körvonalait; a belső részleteket pedig vékony arany-
szalaggal jelölték, majd a rekeszeket színes üvegporral töltötték
ki, végül a lemezeket kiégették, aminek következtében azok kissé
ívesre meghajoltak. Az alakok mellé, az aranyalapba mélyítették­
a feliratok betűit, és a mélyedéseket szintén zománccal töltötték
ki. A lemezek kitűnő zománctechnikával készültek: kék, zöld, pi-
ros, fehér, fekete, sárga színekben pompáznak. A sok évszázados
hagyománnyal és gyakorlattal rendelkező császári ötvösműhely
termékei, a bizánci rekeszzománc technika virágkorának az utolsó
szakaszában készültek.
Az abroncs felső peremén, a korona előoldalán, az oromdíszek
félkörös és háromszög alakú lapjai szimmetrikusan a két oldal felé
fokozatosan kisebbednek. Szinte utolérhetetlenül pazar techniká-
val készültek a keretfoglalatba helyezett zománclemezek. A zo-
mánc üvegszerűen áttetsző, mert a lemezeknek nincs hátlapjuk.
Felettébb ritka ez az ún. à jour zománc, amely átvilágítva, kék és
zöld színekben sejtelmesen csillog. A sérülékenység miatt ilyen zo-
mánctárgyból alig néhány maradt fenn napjainkig. Az orom dísze a

 A korona hátoldala

24 25
 félköríves pikkelyminta, amelyet a késő ókorban a templombelsők ták. Ez a korona stílusa miatt nem lehetett sokkal régebbi, felte­
oltárkorlátainál, mozaikpadlókon alkalmaztak a leggyakrabban. Ké- hetőleg Dukasz X. Konsztantinosz (1059–1067), Eudoxia (1067)
sőbb is használják ötvöstárgyakon, miniatúrákon mind Nyugat-, vagy IV. Romanosz (1068–1071) korából származott. Őket ábrá-
mind Kelet-Európában. A korona oromdíszítése mintájának köz- zolhatták az eredeti képmások. Amikor a korona adományozására
vetlen előzményei azok az ezredforduló táján készült bizánci üveg- sor került, a képeket kicserélték az ajándékozó uralkodó, Mihály
poharak lehetnek, amelyekre ugyanezt a pikkelymintát festették. császáréra és Géza királyéra. Az ajándékozás idején már megszü-
Mivel az üvegek átlátszók, a nehéz technikát megkívánó díszítés letett Mihály fia, Konsztantinosz, ezért a képet őrá vonatkoztat-
gondolata feltehetőleg az üvegművességből származik. Az orom­ ták, mert a névrövidítés ezt lehetővé tette. Ez esetben az abron-
díszek csúcsát ametisztkövekkel díszítették. Az ábrázolt történeti cson lévő kép Konsztancioszt,
személyek uralkodásának dátumából következtethetünk az ékszer Mihály testvérét ábrázolja.
Magyarországra kerülésének az idejére: a Dukasz családból szárma- Az ajándékozás időpontját
zó VII. Mihály császár 1071 és 1078, I. Géza magyar király 1074– nem tudjuk pontosan meghatá-
1077 között uralkodott. rozni. I. Géza a mogyoródi csata
A korona ötvöstechnikai vizsgálatának talán a legfontosabb ered- után (1074. március 14.) lett
ménye annak megállapítása, hogy a Mihály császárt ábrázoló lemezt az ország uralkodója: a vesztes
rendellenesen erősítették a helyére. A lemez kicsivel nagyobb is, Salamon király a nyugati határ­
mint a foglalat, de ami a döntő különbség a többihez képest: a fogla- szélre szorult vissza. Gézát való­
lat keretét kihajtogatták, és annak élére illesztették rá a zománc- színűleg 1075-ben koronázták
képet, majd szegecsekkel rögzítették. A császár lemezét nemcsak a­ meg; saját maga írta a garam-
mérete miatt nem lehetett a foglalatba illeszteni: ezen könnyen szentbenedeki apátság alapító
­segíthettek volna, ha kissé körbenyírják. Mihály császár lemezének oklevelében: „Én Magnus, akit
a hátlapjára azonban félkör alakban, egy körülbelül 3 mm széles Gézának is neveznek, kez­
aranyszalag van ráforrasztva, ami megakadályozza, hogy a foglalat- detben ­a magyarok hercege,
hoz simuljon. Ezért kellett a foglalat kereteit kihajtogatni, és az élé- később ­Isten kegyelméből fel-
re helyezni a császár képét, majd szögekkel rögzíteni. Mindez egy- szentelt király.” Az, hogy Mi-
értelműen arra vall, hogy eredetileg nem Mihály császár képe volt­ hály császár Géza koronázására
 A hátoldal függôjének a foglalatban. vagy házasságkötése alkalmával
elölnézete Magyarázatul különféle elképzelések születtek; ezek szerint az küldte-e az ékszert, megállapít-
eredeti (Szűz Máriát ábrázoló) lemezt kicserélték, illetve egyik hatatlan.
történelmi személy képmása sem volt rajta eredetileg a koronán. Ez a korona nem I. Géza
Ezek a következtetések azonban megalapozatlanok. Nem lehet in- magyar király részére érkezett
dokot találni a hazai cserére, mert az értelmetlen és szükségtelen Bizáncból. A corona graeca
lett volna. Mária képét, akinek I. István az országot felajánlotta, és ugyanis nem férfi-, hanem bizonyíthatóan női korona. Évszázadok  A korona ábrázolása Révay
az ország mennyei patrónusa volt, miért vették volna le a koro­ óta csakis császárnék fejét díszítette hasonló, jellegzetes, oromdí- Péter „De sacrae coronae
náról? Azért, hogy egy olyan bizánci császár képmásával helyette- szes ékszer. Érmék, miniatúrák, zománclemezek sok-sok példá- Regni Hungariae ortu...” című
munkájából (1613, Augsburg)
sítsék, akiről néhány évtizeddel a halála után már semmit sem nyán láthatjuk a császárnék és a császárnők fején. Kivétel nincs.
tudtak Magyarországon? Elvileg éppen a fordított eljárás lenne Csúcsos és félkör alakú díszek váltakozásával találkozunk a koronát
feltételezhető: a császárképet cserélték volna ki Máriáéra. Egy viselő császárnék (és a szent nők, így Szent Ilona) ábrázolásain.
megoldás kínálkozik, ami ugyanakkor más változtatásokat is segít A XI. században ilyen és hasonló koronát visel Zoé és Theodora csá-
értelmezni. Mivel a lemezt legkönnyebben a bizánci császári ud- szárnő az érméken (1042), Dukasz VII. Mihály felesége a hahuli dip-
varban cserélhették ki, mert ott állt rendelkezésre megfelelő csá- tichonon, vagy Eiréne császárné, azaz Piroska, Szent László leánya
szárkép, a változtatás úgy képzelhető el, hogy Géza trónra lépése- a konstantinápolyi Szent Bölcsesség-templom mozaikján. Régeb-
kor Mihály császár a számára kedves személynek és görög ben úgy vélték: a Gézának küldött abroncskoronát később átalakí-
feleségének ajándékot akart küldeni. Nem készítettek új koronát, tották és oromdíszekkel bővítették, így készítettek belőle, már Ma-
hanem a kincstárból kiemeltek egy női koronát, és kissé átalakítot- gyarországon, a királyné számára koronát. A görög korona alapjául

26 27
 szolgáló aranylemezt és az oromdíszeket rögzítő kereteket azonban
egyetlen lemezből vágták ki, ezért az oromdíszek későbbi kiegészí-
téséről nem lehet szó. A koronaabroncs stílusa pedig jól illeszkedik
a bizánci ötvösség XI. századi vonulatába. Bizánci szokás szerint
csak az uralkodó felesége és esetleg más, kitüntetett személyek vi-
selhették magukon a császár képmását: az uralkodó saját képét
nem hordta sem a koronáján, sem az öltözetén. I. Géza magyar ki-
rály annál kevésbé viselhette ezt a – császár képmását tartalmazó
– koronát, mert ezzel a bizánci szertartásrend és állameszme értel-
mében mintegy elismerte volna a császár akár csak névleges fenn-
hatóságát. Megtehette viszont a felesége, aki bizánci származású,
Szünadenosz családbeli leány volt (nevét nem ismerjük). Ő kapta
tehát a koronát, minden bizonnyal I. Géza trónra lépésekor vagy azt
követően. Ha a koronát a bizánci hercegnő házassága alkalmával
hozta Magyarországra, akkor nem kell szükségképpen királynéko-
ronának tekinteni. A keleti egyházban évszázadok óta máig a házas-
sági szertartás része a pár meg­koronázása. A koronák a házassági
szertartások elmaradhatatlan kellékei. Házasságkötés ábrázolásán
már a VI. században a menyasszony – és csak a menyasszony – ural-
kodói koronával jelent meg. Ez esetben a görög koronát – eredetét,
és nem későbbi hazai használatát tekintve – nem királynéi koroná-
nak, hanem menyasszonyi, házassági koronának kell tekinteni, amit
a Szünadenosz leány hozott magával. Nem tudjuk, hogy a Bizáncból
érkező koronán az ­oldalfüggők – oldalt kettő-kettő, hátul egy – rajta
voltak-e. Mindenesetre Magyarországon – talán a korona végső ös�-
szeállításánál – az oldalfüggők számát kettő-kettővel megnövelték.
A latin koronarész (corona latina)
A korona felső részét kereszt alakú pánt alkotja, amelynek szárait a
középső, négyzet alakú lemezhez forrasztották hozzá. A keresztpánt
szárainak végét azonban szegecsekkel erősítették a görög koronaab-
roncshoz. A két eltérő technika világosan mutatja, hogy a Szent
Koronát két részből egyesítették. A szárak találkozásánál ­a foglalat-
ban négyzetes, a szárakon, téglalap alakú zománcképeket helyeztek
el. A keresztpánton a zománclemezeket ékkövekkel díszített filigrán
keretezi: igazgyöngyök és vörös, csepp alakú a­ lmandinkövek válta-
koznak egymással. Figyelemre méltó a számuk: a Pantokrátor-lemezt
tizenkét-tizenkét gyöngy és almandin veszi körbe; a keresztpántok-
kal együtt összesen hetvenkét kő. A ­ 12-es szám és többszöröse
(6 × 12) jelenik meg e keresztpántokon. A Krisztus-lemezt körbeve-
vő kövek száma egyezik az apostolok és a kis próféták, a hetvenkét kő
pedig Krisztus tanítványainak a számával.
28
A pántok foglalataiba nyolc apostol álló, teljes
alakos képét illesztették. Sorrendjük eredetileg az
Apostolok Cselekedeteiben feljegyzett névsort kö-
vette (Péter, Pál, Jakab, János, majd az alsó leme-
zek: András, Fülöp, Bertalan, Tamás). A korona
viszontagságos története során azonban a sorren-
det megváltoztatták. Bertalan és Tamás képét
felcserélték. Ennek oka az lehetett, hogy a Berta-
lan-lemez erősen csonkult: csak a legfelső része
maradt meg a névfelirat töredékével. Mivel az elő-
oldalon a Krisztus-kép takarja az ott lévő lemezt,
a hiány ott nem látszik.
A pántokon nem tizenkét, hanem csak nyolc
apostolkép van. Ezért gondoltak többen is arra,
hogy a felső koronarészen – valamilyen formában
– eredetileg a 12 apostol szerepelt, és a korona
egyesítésekor négy apostol képét eltávolították.
A korona vizsgálatakor azonban kiderült, hogy a keresztpántok alsó  A latin korona kiterített rajza.
végén a filigrános, drágaköves keretezés le van zárva, a minta nem Apostolképek: 1. Péter, 2. Pál,
folytatódik. Ezért nem lehet szó csonkításról. A keresztpántokon 3. Jakab, 4. János, 5. András,
6. Fülöp, 7. Bertalan, 8. Tamás
eleve csak nyolc lemez számára van hely. (Egyébként sem kötelező
mind a tizenkét apostolnak jelen lenni az ábrázolásokon. Számos
olyan műalkotást ismerünk, amely nem teljes számban ábrázolja
őket. A tizenkettő azoknak az eseményeknek a megörökítésénél in-
dokolt, ahol valóban mindnyájan jelen voltak: az utolsó vacsorán és
a Szentlélek eljövetelekor, vagyis pünkösdkor.)
A keresztpánt középső lemezén, az aranyfelület közepén Krisz-
tus trónol: feje mellett a világuralmat jelképező nap és hold, a trón
két oldalán egy-egy ciprusfa jelzi a mennyei helyszínt. Az apostol-
lemezek a Krisztus-lemeztől stílusban és technikai megoldásban
egyaránt különböznek. Ezért lehetséges, hogy nem ugyanabban
a műhelyben készültek, de legalábbis nem ugyanazon mester mun-
kái. Technikájuk rekeszzománc: az alakokat és a feliratot aranysáv
választja el a díszítéstől, a lemez teljes felületét zománc borítja.
A trónoló Krisztus képét – szintén a bizánci zománcművészetben
általános – süllyesztett rekeszzománc technikával készítették, de
csak az alaplemez közepét süllyesztették le, az ábrázolt alak kör-
vonalai mentén és ennek felületét tölti ki rekeszzománc. Így Krisz-
tus ragyogó háttér előtt ül. (A Krisztus- és az apostolábrázolások
rekeszkezelése is eltérő: Krisztus nem konvergens tekintetű, az
apostollemezeken nincs spirális rekeszvezetés.)
Az apostollemezeken az alakokat párban azonos díszítés kíséri.
Lépcsős minta Péternél és Jakabnál, indadísz Andrásnál és Pálnál,
körsor motívum Tamásnál és Fülöpnél. Hogy János apostol lemeze
is párhuzamba állítható-e a Bertalanéval, azt az utóbbi sérülése
29

 Pál és Tamás apostolok
névfeliratai a latin koronán
az „U” és a „T” betűk különleges
írásmódjával
 Tamás apostol és Mihály
császár zománclemezének
fog­lalata
30
miatt nem lehet megállapítani, mert a figurát két oldalról díszítő
minta itt nem maradt meg.
Az apostolábrázolások stílusukban a nyugat-európai román kori
művészethez igazodnak. Ugyanakkor mind a technikában, mind a
részletekben olyan jellegzetességek is megfigyelhetők, amelyek
a Keletrómai Császárság művészetének hatásáról tanúskodnak.
Ilyenek az apostolok alakját a környező ornamentikától elválasztó
keskeny aranyszalagok; s maguk a díszítések: a lépcsős, az indás,
a körsoros minta, az apostolok árkád nélküli ábrázolása, vagy a
Szent Péter csuklójáról lelógó kulcs, végül a zománclemezek magas
technikai felkészültségről tanúskodó megoldása, a rekeszvezeté-
sek, a lóhere alakú orrok, a szemkiképzések. Mindezek alapján arra
kell gondolnunk, hogy az apostollemezeket olyan helyen készítet-
ték, ahol a bizánci művészet hatása jelentős volt. Ilyen terület a
román korban Itália, amelynek déli fele Bizánchoz tartozott, és
a XI. század folyamán, az egyházszakadás ellenére (1054), élénk
művészeti kapcsolatban állt a császársággal.
A bizánci ötvösség hatásáról árulkodnak az apostolok névfel-
iratai, amelyek a XI. századi nagybetűs, ún. kapitális írásformát
közvetítik. De két betű a bizánci ötvösség
­köz­vetlen befolyását bizonyítja. (Mellesleg a le-
mezek készítési idejének meghatározását is se­
gíti.) Tamás apostol nevében a szókezdő „T”, Pál
­(Paulus) apostol nevében a második „U” betű
­különleges alakú. Mindkettő a bizánci érmékről
ismerős. Ezeknek feliratait a XI. század közepéig
jórészt latinul, latin betűkkel vésték, és közöttük
évszázadok óta szerepel ez a sajátos formájú „T”
és „U” betű. Amikor a XI. század közepén az
érmék végleg görög feliratúakká válnak, e betűk
eltűntek a használatból. A latin korona apostol-
képeit ezért nem készíthették a XI. század köze-
pénél későbben, mert akkor már ilyen betűket
nem használtak.
Ez nem jelenti azt, hogy a keresztpánt is ugyan-
abból a korból való, mint a zománcképek. Ma még
csak annyi mondható, hogy az a tárgy, amelyet
eredetileg az apostollemezek díszítettek, a
XI. század közepe előtt Itáliában készült. Hogy
korona volt-e vagy valamilyen más liturgikus tárgy,
a további kutatás feladata lesz megválaszolni.
 A Szent Korona oldalnézetei
 A Szent Korona elölnézete és hátoldala
31
32 33
  A korona elôoldala és
a Krisztus-kép

 Zománcképek a görög koronán:

Mihály és Gábor arkangyalok (fent),
Szent György és Demeter (középen),
Szent Kozma és Szent Damján (lent)

34 35

 Ametisztkô az oromdíszrôl
 A görög korona szélsô oromdíszei
36
A Szent Korona összeállítása
A görög korona és az apostollemezes pántok egyesítéséről nem ma-
radt fenn írásos adat. Így csak a koronaformából lehet következtet-
ni az időpontra. Ehhez a Szent Korona két jellegzetessége használ-
ható fel: felül széles pántokkal kereszt alakban van lezárva és képek
díszítik. Képes korona egyetlen maradt ránk Nyugat-Európában:
a XI. század elején készített német császári korona (Krisztus és
ószövetségi ábrázolások díszítik). Egy másik, a XIX. század elején
elpusztult, bizonytalan korú (a Szent Koronánál feltehetőleg évszá-
zadokkal korábbi) itáliai korona abroncsán Krisztus és az apostolok
képmásai sorakoztak. Bizáncban és a bizánci kultúra kisugárzási te-
rületén fennmaradtak olyan női koronák és diadémok, amelyeken
szintén voltak képek. Ilyen lehetett az a görög zománclemezekből
álló korona, amelyet II. Henrik német-római császár vágatott szét,
és könyvtábla díszítésére használt fel. „Képes” koronákat elsősor-
ban a Bizánci Császárságban készítettek, illetve használtak. Felül
magas, zárt koronát Bizáncban először a Komnenosz-dinasztia
trónra kerülésével, I. Alexiosz császár (1081–1118) uralkodása
alatt készítettek, és a továbbiakban is ilyen koronát használtak.­
A Nyugati Császárságban időnként felbukkanó,
majd a XII. században gyakorivá váló, felül zárt
koronák a XI–XIII. századból csak ábrázolásokról
ismertek. Alapos vizsgálat híján ma még nem le-
het megállapítani, hogy a rajtuk látható korona-
forma hatott-e a Szent Korona zárttá tételére. Ha
a bizánci korona formáját tekintették mintának,
akkor az összeállításra legvalószínűbben a Bi-
záncban nevelkedett III. Béla király uralkodása
idején (1172–1196) kerülhetett sor. Ennek során
a görög koronára ráhelyezték az apostolképes
keresztpántot, és a pántok végét az abroncshoz
szegecselték. Hogy a keresztpántot ekkor készí-
tették egy olyan, Szent Istvánhoz kapcsolt hagyo-
mányú ötvöstárgyból, amelyet az apostolképek
díszítettek, vagy egy korábbi koronát, korona-
részt egyesítettek a görög koronával, talán a ké-
sőbbi vizsgálatok segítenek majd tisztázni.
A tetőkereszttel kapcsolatban több a vitás kér-
dés. A keresztpántok közepén zománclemez van a
trónoló Krisztus alakjával. A keresztet úgy rögzí-
tették, hogy a zománcképet Krisztus hasi részénél
áttörték. Valószínűtlen, hogy a durva és a szent ké-
pet sértő kivitelezés az Árpád-korban, a korona
egyesítésekor történt volna. Tudjuk ugyanakkor, hogy mielőtt Izabel-
la királynő 1551-ben kiadta a koronát I. Ferdinándnak, levett róla egy
kereszt vagy liliom alakú részt. Kérdés, hogy ez a két adat okozati
összefüggésbe hozható-e? Olyanformán, hogy mivel a koronáról
hiányzott a kereszt, azért kellett a ma meglévő keresztet rátenni.
A Fugger-krónika évtizeddel későbbi valósághű ábrázolásán
már a mai kereszt látható a Szent Korona tetején. Mivel a koronának
nincs korábbi hiteles ábrázolása, annál többet nem mondhatunk,
hogy a kereszt valószínűleg az Árpád-kor után került rá.
A korona jellegzetessége a ferde kereszt. A korona felső kereszt-
pántjainak a töréséből megállapítható, hogy a jelvény valamikor jelen-
tősen károsodott. Felülről olyan erejű nyomás érte, aminek következ-
tében a boltozat beszakadt, három keresztpánt eltörött, és a kereszt
felső szárának a végén lévő kis gömb is benyomódott. A kereszt alatt a
pántot és zománclemezt sem tudták ismét vízszintes helyzetbe hozni,
a lemez egyenetlen felülete is fokozza a kereszt ferdeségét. Minden bi-
zonnyal e nagyfokú sérülés alkalmával ferdült el a kereszt a koronán.
Mivel a korona keresztpántja több helyen eltört, viszont a görög korona
rendkívül kényes oromdíszei sértetlenek maradtak, csak olyan ütés
alkalmával sérülhetett meg a korona, amely felül érte, de megállt, és az  Gyöngyök a görög koronán
oromdíszek már nem sérültek. Ilyen esemény valószínűleg akkor kö-
vetkezhetett be, ha valamelyik koronázáskor a jelvényeket tartalmazó
vasláda teteje véletlenül rácsapódott a koronára.
 A görög korona díszítôelemei:
különbözô méretû kövek
a zománcképek között,
gyöngysorok, oromdíszek
 Péter és Pál apostol alakja
a latin koronáról
37
38 39
 A latin korona két pántja Jakab és János apostolok képével

 A latin korona pántjainak csatlakozása a görög koronához: Fülöp és András apostolok  A latin korona felülnézetbôl

40 41
 A korona oldalfüggôi, elöl- és hátulnézetbôl  A korona belsô nézete az összeszerelés és a javítások nyomaival
 A koronázási palást

A
z eredetileg több részből álló koronázási ornátus fenn-  A koronázási palást középrésze
maradt darabja, a palást félkör alakú, kékeslila színű,
aranyfonállal sűrűn kivarrt ruhadarab. Eredeti rendel-
tetését a textil többi részével azonos technikával készült, félkö-
rös feliratszalag árulja el: ANNO INCARNACIONIS XPI: MXXXI :
INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CA-  A koronázási palást sémarajza
SULA HEC OPERATA ET DATA ECCLESIAE SANCTAE MA­ Szentek: 1. Ismeretlen; 2. Kozma;
RIAE SITAE IN CIVITATE ALBA. A felirat a legfontosabb adato- 3. Damján; 4. György; 5. Vince;
kat adja tudtunkra: „Krisztus megtestesülésének 1031. évében 9. István protomártír; 10. Kelemen;
11. Szixtusz; 12. Kornél; 13. Lôrinc
és a 14. indikcióban István király és Gizella királyné készít-
tette és adta ezt a miseruhát a Fehérvár városban lévő Szűz 6. Gizella királyné; 7. Imre herceg;
Mária-templomnak.” A palást eredetileg kazulának készült;­ 8. I. István király
a miseruha a XI. században zárt, kúppalást alakú volt. Egyrészt
Apostolok: 14. Péter; 15. Pál;
az első magyar királyhoz fűződő kapcsolata, másrészt páratlan
16. János evangélista; 17. Tamás;
díszítése, harmadsorban őrzési helye, a magyar királyok koroná- 18. Jakab; 19. Fülöp; 20. Bertalan;
zótemploma tette alkalmassá arra, hogy valamikor a XII. század 21. Máté evangélista; 22. Júdás
vége felé koronázási palásttá alakítsák át. Feltehetőleg ekkor Tadeus; 23. Simon; 24. Tádé;
­illesztettek rá egy másik liturgikus ruhadarabból átalakított, 25. András
­árkádsorban lombos indákkal és állatalakokkal hímzett és gyön- 26. Krisztus a keresztfán; 27. Krisztus
gyökkel kivarrt gallért. színeváltozása

44 45
46 47
 A koronázási palást
 Az apostolképek feliratai
48
A palást felületét az aranyhímzés szinte teljesen beborítja. A bizánci
eredetű, vékony, kétszínű alapselyemnek ma már csak nyomai
fedezhetők fel: a XVII., majd a XIX. században aprólékos, gondos
munkával dolgozták át új textilre a megmaradt alapselymet és a
mintákat. Az ember- és állatalakokat, díszítéseket a textilre minta-
részenként eltérő irányban lefektetett és leöltött aranyszállal hí-
mezték, a kontúrokat pedig selyemszállal is jelölték.
Hátrészét, a korabeli miseruhákkal megegyezően, Y alakú, ún.
villás kereszt díszíti. Hatvanegy kisebb-nagyobb alak, ötvenkét kis
mellkép, madarak és négylábú állatok a kúppalást felületén egymás
alatt, négy külön sávban. Az összetett, mégis
világos tagolású képegyüttes változatos
részletmegoldásaival, szabad felületet alig
hagyó sűrű díszítésével és mindezek magas
tudású kivitelezésével messze kimagaslik
azon emlékek közül, amelyeket az idők viha-
rai ebből a könnyen pusztuló tárgycsoport-
ból megkíméltek. Felirata, I. István érméi
mellett, az első magyar földi írott emlék:
ajándékozást megörökítő dedikáció és vers-
ben írt képértelmezés van rajta. Székes­
fehérvár – mint a királyi főtemplom – leg­
korábbi említése is a miseruhán olvasható.
­István, Gizella és Imre herceg egyetlen kora-
beli ábrázolása szintén ezen, a szó szoros ér-
telemben vett fényes alkotáson maradt fenn.
Legfelül az Atyaistent jelképező áldó ke-
zek alatt, két szélén angyalok által övezett
mandorlában (mandula alakú dicsfényben)
a jobb oldalon Krisztus áll: „A mennyei ki-
rálynak ad szolgálatot a mennyei gyüle-
kezet” (Dat summo regi famulatum concio
celi) felirattal, amely mintegy meghatározza
az egész miseruha kompozíciós témáját.­
A képek egymásnak alárendelt sávokban a
mennyei hierarchiát, a szentek gyülekezetét
jelenítik meg, akik a mennyei királynak, azaz
Krisztusnak szolgálnak. A bal oldali, szintén
angyalok által tartott mandorlában Mária áll:
„Ragyog a mennyben a szent szülő képe”
(Emicat in celo sanctae genetricis imago)
felirattal. A kép a katolikus tanítás szerint a
testestül-lelkestül égbe emelt Máriát, azaz
a székesfehérvári templom patrónusát ábrá-
zolja. A két kép közé helyezett mandorlában
 István király és Gizella királyné
a paláston
álló Krisztus sárkányra és oroszlánra tapos: az ellenségein győze-
delmes Krisztus ez, amit a felirata is megerősít: „Miután az ellen-
feleket legyőzte, a fenséges Krisztus tündököl” (Hostibus en
Christus prostratis emicat altus).
A villás kereszt alatt, két csoportra bontva, Krisztus két oldalán
szimmetrikusan hat-hat próféta az egyház által kanonizált rendben
sorakozik. Kibontott irattekercseket tartanak, amelyek Krisztusra
vonatkozó jövendöléseiket jelképezik. Nevüket, csakúgy, mint az
apostolokét és vértanúkét, melléjük hímezték. A dedikációs felirat-
csík alatt, a tornyos városfal kapuiban a tizenkét apostol ül.­
Írás közben ábrázolták azokat, akiknek könyveit az Újszövetség tar-
talmazza. Sorrendjük a misekánon felsorolását követi. Köztük,
a miseruha hátlapján mandorlában Krisztus trónol, világbíróként.­
Így értelmezhető a felirata is: „Trón illeti meg a kormányzó
és uralkodó Krisztust” (Sessio regnantem notat et Christum
dominantem).
Az apostolok alatti sávban, kör alakú képmezőkben, háromne-
gyed alakok vannak hímezve. A hátoldal tengelyétől jobbra István
király, mellette a védőszentje, Szent István protomártír, majd Kele-
men, Szixtusz, Kornél, Lőrinc, a másik oldalon egy ismeretlen szent
(olvashatatlan névtöredékkel), Kozma, Damján (korábban tévesen
Pantaleonnak olvasták), György, Vince és Gizella királyné követke-
zik. A királyi pár között, kisebb, kör alakú mezőben, felirat nélküli
ifjú mellképe, minden bizonnyal gyermekük, Imre herceg, a trón-
örökös látható. Gizella kivételével az alakokat egyformán, párosával
szimmetrikus testtartásban, lándzsával, országalmával és fejükön
koronával ábrázolták. A kiválasztott szentek mindnyájan vértanúk,
és a felsorolásuk rendje a Mindenszentek litániája és a misekánon
vértanúsorát követi.
A miseruha – az átalakítás következtében – a mellrészen cson-
kult. A felső, téglalap alakú képmező Krisztust ábrázolta a kereszten.
Felirata: ­„A kereszt jele az üdvösség biztos reménye” (Signum
49

 Imre herceg képe a palást
tengelyében
crucis o spes certa salutis). Az szentet részesítette különleges tiszteletben, akinek a napján szü-
alatta lévő kép vitatott témájú. letett. Ebben az esetben Gizella születésnapja január 22-e volt.
Feltehetőleg Krisztus színeválto- A képegyüttes alján, a hátoldal tengelye mellett látható a királyi
zását ábrázolja, és ennek értel- házaspár. Nem az e korban általában szokásos, megalázkodó, térdre
mében egészíthető ki a felirata is. boruló kicsiny alakban ábrázolták őket, hanem a vértanúkkal azo-
Valószínűleg az átalakításkor a nos méretben és módon: összhangban az uralkodói köszöntések,
miseruha aljáról egy vékony csí- laudesek szövegével, amelyek hatása a miseruha tervezésében ki-
kot is levágtak, amelyet felte­ mutatható. Ahhoz hasonló formában, ahogy az ezredfordulós, né-
hetőleg a hitvallók medailonos met liturgikus kéziratok festett képein az uralkodót szintén teljes
képei díszítettek. pompában örökítették meg.
A miseruha sokalakos, jele­ A templomoknak juttatott uralkodói ajándék ez időben megszo-
netes, összetett kompozícióját kott volt. Különösen István esetében, hiszen saját törvénye írta
liturgikus szövegek alapján ter- elő az újonnan szervezett keresztény egyházak ellátását liturgikus
vezték meg. A próféta-, apos- felszereléssel; Gizella királynéról pedig úgy tartja a legenda: külö-
tol- és vértanúsort is így állítot- nösképpen serénykedett egyházi textíliák készítésében. A később
ták össze. A képek a kúppalást koronázási palásttá alakított miseruha mégsem egyszerű ajándék:
alakú felületen egymás alá ren- korabeli társai közül messze kiemelkedik nagy formátumú kép-
dezett sávokban csoportosul- együttesével, amelynek egészét és részleteit alaposan megtervez-
nak. Legfelül az Atyaisten (ke- ték. (Ráadásul készítésének idején a megajándékozott templom
reszt előtti áldó kéz alakjában), még épült.) Szokatlanul részletes, az okleveles gyakorlattal meg-
alatta Krisztus és Mária az an- egyező, kétszeres keltezése – a korabeli időszámítás szerint – az
gyalokkal, majd sorban a próféták, apostolok és vértanúk követ- 1030. december 25. és 1031. szeptember 1-je vagy 24-e közötti
keznek. Az együttes összességében a mennyei hierarchiának felel
meg, a szentek rendjei dicsőítik Istent. A mennyei Jeruzsálemnek,  Gizella királyné, kezében a székesfehérvári  István király koronával, lándzsával
a szentek közösségének ez a sorrendje a késő ókortól fogva is- bazilika mo­dellj­ével és országalmával
mert, és a Mindenszentek litániájának a felsorolási rendjével egye-
zik, amelynek vázát számos egyházi szöveg: himnuszok, áldásfor-
mák, uralkodói köszöntések (laudes) k ­ övetik. Egy, a szentek
közösségét ábrázoló sokalakos kompozíció készítéséhez ez a leg-
teljesebb, legrészletesebb, legalkalmasabb szöveg. A litániákban
olykor név szerint is felsorolják a prófétákat, minden esetben az
apostolokat és számos szentet és hitvallót. ­A szentek csoportjai
azonos sorrendben következnek, mint a paláston. A vértanúk kö-
zül – tekintettel a palást méretére – már válogatni kellett. Ezt a
misekánon és a laudesek alapján végezték: így a névsorok elején
lévő szentek kerültek a palástra. Kivétel Szent György és Vince,
akik nincsenek benne a misekánonban. György a XI. század elején
Magyarországon kiemelten tisztelt szent volt; I. István zászlón vi-
tette a képét, amikor Koppány ellen vonult, és a bolgár hadjárat
során ereklyéit is megszerezte. A veszprémi várban a XI. század
elején már állt a tiszteletére szentelt körkápolna. Vince hazai tisz-
teletének viszont nem maradt nyoma Mivel István mellé névadó
védőszentje, István első vértanú került, feltételezhető, hogy
Gizellát is különleges kapcsolat fűzte Vincéhez. Mivel Gizella nem
keresztény nevet visel, lehet, hogy a kor szokása szerint azt a

50 51
 Az ellenségein diadalmaskodó Krisztus képe a palást tengelyében  A Világbíró Krisztus az apostolok között

52 53
 (fent balra) Krisztus vagy János
evangelista
 (fent jobbra) Krisztus bal keze
 (lent balra) Részlet a próféta-
sorból
 (lent jobbra) Simon apostol
időre vonatkozik. 1031 valóban fontos év volt első királyunk életé-
ben. István ekkor ünnepelte koronázásának harmincadik évfordu-
lóját. Ez a dátum egybeesett házasságának 35. évfordulójával.
A mise­r uha készíttetésével mondtak köszönetet az Istennek;
ehhez az 1030-as, németeken aratott győzelem éppúgy hozzátar-
tozott, mint a korábbiak, továbbá István sikeres ország- és egyház-
szervező tevékenysége. Mindezt megköszönni és a mennyei
pártfogásért hálát adni keresztény uralkodóhoz illő cselekedet
volt. A hálaadás és a köszönet mellett, egyben a további segítség-
kérés jele is a miseruha.
Hogy Gizelláig vezethető-e vissza a hagyomány, mely szerint
a magyar királynék koronázásukkor egyet-egyet öltögettek a pa-
láston, kérdéses. A miseruha készítése nagy szakértelmet kíván.
Mivel az alakuló magyar egyház liturgikus tárgyait helyi hagyo-
mány ­nélkül kellett megteremteni, alighanem a főbb székesegy­
házak mellett alakultak ki műhelyek. A miseruhát is ezek vala­  (fent balra) Erődtornyok
melyi­kében: Esztergomban, Veszprémben vagy éppen Székes­- az árkádsor felett
fehér­v áron készíthették. Ha a bonyolult minta tervezője sze­
 (fent jobbra) Madárábrázolásos
mélyében nem is azonosítható, de műveltségét tekintve tetten
szalagdísz
érhető: díszítésének egésze és különösen az egyes részletmeg­
oldások a délnémet, reichenaui iskola miniatúrafestészetével  (lent balra) Apostolábrázolás az
mutatnak szoros rokonságot. árkádsorban
Nem lehetetlen, hogy 1031. augusztus 15-én – abban az évben ez
a nap vasárnapra esett – adta át István és Gizella a miseruhát a még  (lent jobbra) Madárpár a palást
szegélyén
épülő Mária Mennybevétele királyi főtemplom papjainak. Ez
volt ugyanis a templom „búcsúnapja”; illő alkalom az ilyen ünnepi
gesztusra.

54 55
 A jogar

A
koronázási jogar 29,5 cm hosszú, hengeres nyélre illesztett
hegyikristály gömb. A gömb felületére három egyforma,
oroszlánra emlékeztető állatalakot véstek. A kissé nyomott
gömb (magassága 65 mm, átmérője 73 mm) a X. században Egyip-
tomban, a Fatimida-kalifátus idején készült. A hegyikristály edé-
nyek és tárgyak a X. században terjedtek el Egyiptomból, ahol a
Madagaszkárról származó nyersanyagot feldolgozták, és onnan
­jutottak el Európa udvaraiba, különösen a Német-római Birodalom-
ba. A gömböt három pár aranyszalag fogja össze és kapcsolja a tete-
jét és az alját díszítő, virág alakú lemezekhez. A tíz sziromra osztott
lemezek és a pántok felületét sűrű filigrán ékesíti: a foglalatlemez
közepét négyszöggel bővített csomó („Salamon-csomó”) díszíti.
A pántokról egy-egy, a tető- és aljlemezről tíz-tíz vékony láncocs-
kán kis aranygömbök lógnak le, összesen 26 darab.
A kristálygömb sárga, finom aranyfoglalatával szemben a mogyo-
rófa nyelet hat hosszanti sávra osztott, aranyozott ezüstlemez bur-
kolja. A sávokon a kristálygömb pántjainak mintájához hasonló, szív
alakú filigránminta sorakozik.
A jogar minden bizonnyal a koronázási jelvényegyüttes legrégeb-
bi, lényegében változatlan formában megmaradt darabja. A X. szá-
zadban faragott hegyikristály és az első koronázás időpontja az ez-
redforduló utánra keltezi. Filigránmintája alapján pontosabb
keltezésre nincs mód, mert ezeket a mintákat hosszú időn át­
(XI–XIII. század) gyakran alkalmazták. Ezért a jogar datálásánál
a formából célszerű kiindulni. Hasonló, buzogány alakú, gömbös
­jogar nem maradt fenn. Esetleg keleti eredetű, mert az avaroknál­
és egy Kijev környéki leletben van ilyen gömbös végű bot. Ha eredeti­  A jogar teljes képe

 A palást gallérjának részlete

57
 A jogargömb teteje  A jogargömb foglalatának filigrándíszítése

 A jogar kristálygömbjének
oroszlánokat ábrázoló há­rom
faragványa
60
ben nem is, ábrázolásokról azonban ismerünk olyan jogarokat, amelyek-
kel a magyar példány szinte azonos. A német-római császárok
a X. századi miniatúrákon gömbös végű, hosszú szárú botot tarta-
nak kezükben. A magyarhoz hasonló jogart a XI. századi német
uralkodók használtak, egészen a XI. század végéig, amikor eltűnik a
hatalmi jelvények közül. I. István sógora, II. Henrik előszeretettel
viseltetett a hegyikristály tárgyak iránt (bambergi templomának
kincstára is őriz egy hasonló kristálygömböt; egy másik példány az
esseni dóm kincstárában van, ezért feltételezhető, hogy a magyar
királyi jogar a császár ajándékaként került Szent Istvánhoz). Sőt
1003-ban kiadott ólombulláján II. Henrik a magyar koronázási
­jogarral azonos formájú, rövid nyelű, gömbös végű sceptrumot tart.
Ugyancsak hasonló formájú, gömbös végű jogar látható a császár
másik, vér szerinti rokonának, anyja testvérének, III. Rudolf bur-
gundi királynak a kezében is, 1017-ből származó pecsétjén. Ezért
arra kell gondolni, hogy a jogar még a XI. század első feléből, Szent
István uralkodása idejéből származik, lehet, hogy II. Henrik adomá-
nya volt vagy a kristálygömb, vagy maga a tárgy is.
Az országalma
A
z éggömb az ókortól kezdve hatalmi szimbó-
lum. ­A bizánci császárok kezében tűnik fel a te-
tején kereszttel díszített kerek tárgy, majd
a Karoling-uralkodók is kezükben tartják az őket meg-
örökítő ábrázolásokon. A XI. századig a valóságban nem
létezett, csak a korabeli ábrázolásokon találkozhatunk
vele hatalmi jelképként. Az első országalmát II. Henrik
császár kapta VIII. Benedek pápától 1014-ben Rómá-
ban, császárrá koronázása alkalmával, de nem
tartotta meg, hanem a clunyi bencés monos-
tornak ajándékozta. A II. Henriket követő
uralkodók hatalmi jelvényei között pedig már
ott találjuk.
Az országalma Magyarországon először a koronázási palás-
ton, István király kezében tűnik fel, ugyanilyen tárgyat tartanak
kezükben a vértanúk is. Azt nem tudjuk, vajon az István kezé-
ben az uralmat jelképező tárgy a valóságban létezett-e? A kirá-
lyi pecséteken ugyan már a XI. századtól látható (Péter,
Salamon, Kálmán királyok kezében), de egyelőre
tisztázatlan, hogy az Árpád-ház melyik uralko-
dójától kezdve vált valóságos jelvénnyé.
A magyar országalma, mely 16 cm
magas, aranyozott ezüstből készült.
A gömbrész 8,9 cm átmérőjű és
7,9 cm magas; két félgömbből il-
lesztették össze, a tetejére kettős
keresztet, az oldalára pedig kis cí-
merpajzsot i­ llesztettek. A négyelt
pajzsot az Árpád-házi uralkodók
ezüst-piros sávos és az Anjouk li-
liomos zománcozott címere díszí-
ti. Az országalma tehát az An-
jou-uralkodókhoz kapcsolható.
Feltehetőleg ­Károly Róbert uralko-
dása (1310–1342) kezdetén készítet-
ték, bár azt sem lehet kizárni, hogy
 A koronázási országalma
61

 Az országalma kettôs kereszttel Imre király
pecsétjén (1202)
 Országalmát tartó szent keze a koronázási paláston
62
 Vencel dénárja 1301-bôl: a trónon ülô király a jogart
és a kettôs keresztes országalmát tartja a kezében
a ­jelvény korábbi, csak a XIV.
század elején illesztették rá
az Anjou-címert. Az ország­
alma tetejét is ékesítő kettős
­kereszt, mely a Kelet­római
Császárság ábrázolásain ­gya-
kori, először a Bizáncban
­nevelkedett III. Béla érméin
­jelenik meg. Ha volt is a ko-
rábbi Árpád-házi uralkodók-
nak országalmája, azt csak
­latin kereszt díszíthette. Ket-
tős keresztes országalma
­először III. Béla fiának, Imré-
nek (1196–1204) a pecsétjén
­látható. A magyar királyok
­érméin azonban csak Vencel
1301-es veretén látható a ket-
tős keresztes országalma;
még évszázadokig az egysze-
rű keresztes országalma dí-
szítette az érméket.
A koronázási kard
A
koronázási jelvényegyüttesben a kard a legfiatalabb tárgy:
a XV. század második felében készült. Nagyméretű marko-
latgombjának felületét ma már alig látható növényi motí-
vumok díszítik. A penge markolat felőli végének két oldalán vésett
technikával készült, két turbános török és két, feltehetőleg huszár
arcképe látható. Típusa alapján a kard észak-itáliai eredetű. Az egy-
szerű fegyver ezt követően került a koronázási ékszerek közé. Hos�-
sza 98 cm, a penge szélessége 6,5 cm.
A koronázási jelvényegyüttes kardjának nincs köze az Ár-
pád-házhoz. Fennmaradt azonban két másik olyan kard, amelyek
az uralkodócsalád korai történetéhez kapcsolódnak. Az egyik kard
X. századi, Skandináviából származik, és a XIV. század közepe óta
a prágai Szent Vid-székesegyház őrzi. Már az első feljegyzés Szent
István kardjának nevezi. A faragott, csont kereszttagú, nyugati tí-
pusú kard nem díszfegyver volt, mert a használattól megkopott.
Szent Istvánhoz tartozásában a stílus, a kora és a korán feljegyzett
hagyomány miatt aligha kételkedhetünk. Hogy ez a – feltehetőleg
a XIII. század hetvenes éveiben Csehországba jutott – kard szere-
pet játszott-e a magyar koronázásokon, azt viszont nem tudjuk.
A másik nevezetes emlék az az aranyozott veretekkel díszített
szablya, amit Nagy Károly és Attila kardjának is neveztek, s ami  A Prágában ôrzött Szent István-
egykor a német-római császári kincstár darabja volt; ezt ma Bécs- kard markolatának rajza
ben őrzik. Formája és a díszítése stílusa alapján a X. században
készülhetett. Valószínűleg azonos azzal a díszkarddal, amit I. And-
rás magyar király özvegye, Anasztázia (I. Jaroszláv orosz nagyfe-
jedelem leánya) 1063-ban Nordheimi Ottó bajor hercegnek ado-
mányozott, mivel az hathatósan segítette fiát, Salamont a trón
megszerzésében.
Az Árpádokhoz kapcsolódó kardok kérdésköre összefügg a ko-
ronázási szertartásokkal, a XI. századi hercegség és a koronázási
ordo intézményében bekövetkezett változással. A trónöröklési
vita megoldására létrehozott hercegség (melyet a trónra kerülő
királyi gyermekkel szemben a király testvére, azaz az idősebb csa-
ládtag kormányzott) jelvénye, legalábbis az 1050–1060-as évek-
ben, a kard volt. Ezzel kapcsolatosak az I. András uralkodásának
végén bekövetkező események. I. András a fiát, Salamont jelölte
utódjául testvérével, Bélával szemben, és a gyermek Salamont
1058-ben meg ­is koronáztatta. I. András választás elé állította
63
 testvérét, amikor Tiszavárkonyban a korona, azaz a királyság, il-
letve a kard, azaz a hercegség közti választásra kérte; Béla a her-
cegséget jelentő kardot választotta. A két hatalmi jelvény, a ko­
A koronázás egyéb kellékei
rona és a kard, az ország és a hercegség alternatívája tükröződik e
történetben. S ennek jelentősége van: míg a német – a mainzi –
királykoronázási szertartásnak szerves része volt a kardátadás,
az angolszász Egbert-ordóban ez az aktus nem szerepelt. Nem le-

A
hetetlen, hogy a XI. század közepén a szertartásrend megváltozá- királykoronázás egyházi szertartás volt, és a katolikus li-
sa összefügg azzal, hogy a kard – ideiglenesen – kikerült a királyi turgia előírásai szerint szentmise közben tartották. A ha-
hatalmat jelképező jelvények sorából és így a koronázásból is. gyományos egyházi szertartás szerint az utolsó két magyar
A díszes szablya éppen ez idő tájt került az Árpádok kincstárából királyt, Ferenc Józsefet (1867) és IV. Károlyt (1916) koronázták.
Nyugatra. Elajándékozása feltehetően szintén ahhoz a fejlemény- A koronázásoknál azok a liturgikus felszerelések és öltözetek is ál-
hez kapcsolódik, hogy a kard – mint hatalmi jelvény – a XI. század landósultak, amelyek közvetlenül nem a világi hatalmat jelképező
közepén átmenetileg nem játszott szerepet, amikor az Egbert- uralkodói jelvényekhez kapcsolódnak, hanem egyházi szerelvények
szertartásrendet használták. voltak. Ezeknek a felszereléseknek és egyházi paramentumoknak
Érdekes magyarázatot találunk arra, hogy e távoli szertartás- az őrzéséről az egyház gondoskodott: a feladat a XVI. század előtt
rend hogyan került Magyarországra. Vasbordájú Edmund angol megoszlott a székesfehérvári koronázótemplom kincstára és az
király, röviddel trónra lépése után, 1016. november 30-án meg- esztergomi érseki kincstár között. Biztonságukra mindkét helyen a
halt: feltehetőleg a dán Nagy Kanut gyilkoltatta meg. A történet káptalan és az e feladatra kijelölt őrkanonok ügyelt. A XVII. század-
további része Shakespeare drámáiba illik: Edmund alig egy-két tól a felszereléseket az esztergomi káptalan kincstárában őrizték.
éves gyermekeit – feltehetőleg ikreket –, Edmundot és Edvárdot A magyar koronázási jelvényekhez és a koronázási palásthoz to-
Svédországba száműzte, ahol 1017-től 1028-ig éltek, majd a svéd vábbi ruhadarabok is tartoztak. Ezek egy része elveszett, másik ré-
király vejéhez, Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem udvarába mene- sze tönkrement. Nem maradtak meg a textíliából és bőrből készült
kültek. Innen, feltehetőleg a szintén a kijevi udvarban tartózkodó egyszerű ruhadarabok. 1790-ben azonban, miután a koronázási jel-
magyar hercegekkel, Andrással és Leventével együtt, 1046-ban, vények Bécsből visszakerültek Budára, illetve Pozsonyba, Decsy
 A koronázási palást másolata
harmincévesen jutottak el Magyarországra. 1057-ben tértek vis�- Sámuel, „a józan és orvosi tudományoknak doctora, és az oderai a Pannonhalmi Fôapátság
sza Angliába, amikor apjuk testvére, Hitvalló Edvárd, örököse francofurtumi Királyi Tudós Társaságnak tagja” könyvet írt a sor- gyűjteményében, Mária Terézia
nem lévén, Magyarországról hazahívta őket. Vagyis a hercegek, sukról. A munkáját színezett metszetek tették szemléletessé, a ko- ajándéka 1779-bôl
felnőttként, mintegy tíz évet tölthettek hazánkban. A kapcsolat
országunkkal ezután sem szakadt meg, mert az eseményeket el-
beszélő angol krónikákban a későbbi uralkodó, Salamon király
neve felbukkan. Így hát nem alaptalan azt feltételeznünk: az angol
hercegek magyarországi tartózkodásával és kapcsolataival ma-
gyarázható az angolszász Egbert-szertartásrend hazánkba ke­-
rü­lése, illetve a további események látszólagos, mindezek után
­azonban feloldható ellentmondásossága. Mivel Salamont 1058-ban
az angolszász ordo szerint koronázták meg, 1060-ban – I. András
halála után – apjának testvére, a korábbi herceg I. Béla került
trónra. Az ő halála után, 1063 év őszén viszont a császár és Ottó
herceg segítségével már Salamon lett a király, akit Székesfehér-
váron ismét megkoronáznak. Az eredményes közreműködésért
 A koronázási kard és hüvelye Salamon anyja Ottó hercegnek ajándékozta „Attila kardját”,
amelyre akkor nem volt már szükség. Így a kard ideiglenesen
­kikerült a koronázási jelvények sorából.

64 65
 ronázási jelvényeket, a hozzájuk tartozó, még
meglévő, valamint az egyházi kezelésben lévő tár-
gyakat is ábrázolták.
Az uralkodói öltözet ruhadarabjait Révay Péter
koronaőr csak megemlíti. Decsy Sámuel röviden
szól róluk. A hagyomány ezeket a viseleti tárgyakat
is Szent István személyéhez kötötte. Éppúgy, mint
„Szent István híres lobogóját”, amely Anjou (Kis)
Károly koronázásán (1385) beleakadt a székesfe-
hérvári bazilika ajtósarkába, és darabokra szakadt.
Mivel a textíliák nem maradtak ránk, koruk sem
állapítható meg. A koronázási jelvények sorsát is-
merve talán a XVI. század második felében készül-
tek. Ez időtől kezdve a koronaőrök folyamatosan
gondoskodtak az őrzésükről. Az 1848–49-es sza-
badságharc bukása után Szemere Bertalan belügy-
miniszter, mielőtt elhagyta az országot, a Duna
melletti Orsován elásatta a koronázási ékszereket
tartalmazó ládát. Amikor 1853. szeptember 8-án
megtalálták és felnyitották a ládát, abban a koroná-
zási jelvényeken kívül „volt még több átázott, pe­
cséttel ellátott koronázási selyemterítő, egy köteg
 1792-ben ké­szült szí­nes met­szet a Szent Ko­ro­ná­ról Decsy Sámuel könyvébôl. Egyetemi Könyvtár, Budapest részben elrohadt irat, valamint egy pár cipő és
saru, mindegyik már megrohadva. A láda fe­
nekén egy harmadik bársonypárna hevert, és
egy külön zárral ellátott oldalsó rekeszben két
régimódi kengyel volt a hozzá tartozó szíjjal.
Az egyes darabok tokjai a nedvességtől teljesen
péppé váltak; ez töltötte ki a jelvények közötti
részeket” – írta Johann Kempen von Fichtenstamm osztrák rendőr-  1792-ben készült metszet
miniszter a koronázási jelvények megtalálásáról szóló naplóbejegyzé- a koronázási öltözet fennmaradt
sében, majd ezt az 1867-es koronázás alkalmával felvett koronaőri darabjairól Decsy Sámuel
könyvébôl. Egyetemi Könyvtár,
jegyzőkönyv is megerősítette.
Budapest
A viselethez a paláston kívül „kesztyűk és saruk” tartoztak. Leg-
alábbis ezeket említi meg Révay Péter koronaőr és valamivel bőveb-
ben Decsy Sámuel is, következőképpen: „A’ sz. István király emlí­
tett öltözettyei tsak egyedül koronáztatásoknak napján adatnak
a’ bé iktatandó királyokra, annakutánna pedig a sz. koronával
egyetemben el záratván kemény őrizet alatt tartattanak”.
Mind az öltözet darabjairól, mind az egyházi liturgikus felszerelés
használatáról a feljegyzések nagyon szűkösek. Az öltözettel kapcso-
latban általában, mint a legfigyelemreméltóbb darabról, csak a ko-
ronázási palástról – Szent István palástjáról – emlékeznek meg.
A többi ruhadarabról ritkán esik szó. Ezért csak sejteni lehet, hogy
a felöltött ruhadarabok nagyrészt egyházi jellegűek, és a püspökök

 1792-ben ké­szült szí­nes met­szet a jo­gar­ról, a kard­ról, az or­szág­al­má­ról és a kör­me­ne­ti ke­reszt­rôl

67
Decsy Sámuel könyvébôl. Egyetemi Könyvtár, Budapest

 Az apos­to­li ke­reszt (Itália,
XV. század második fele).
Fô­szé­kes­egy­há­zi Kincs­tár,
Esz­ter­gom
 A ki­rá­lyi csók­ke­reszt
(prágai műhely, 1612
és 1622 között). Fô­szé­kes­egy­há­zi
Kincs­tár, Esz­ter­gom
68
liturgikus ruháival egyeznek, vagy arra hasonlítanak. A katonai vi-
selet a koronázáskor csak a XIX. században jött szokásba. A feljegy-
zések a koronázások fontosabb eseményeiről tudósítanak; a részle-
tekről vagy a mise egyébként ismert mozzanatairól alig szólnak.
A hosszú szárú, könyékig érő, sárga színű kesztyűket szarvasbőr-
ből készítették. Minden díszítést nélkülöztek. A lábbeliket hagyo-
mányosan saruknak nevezték. Nem hasonlítottak a XVIII. század
végén használt csizmákra, amint azt Decsy Sámuel megjegyezte.
Sárga kordovánból – azaz finoman megmunkált bőrből – készültek.
„Sz. István saruinak szára rövid, közép láb szárig érő, elől a’ láb
főnek tsuklójáig fel vagyon hasitva, épen ollyan formán, mint
most a’ magyar gyalog katonáknak a sarui, mellyek a király lá­
baira vonattatván veres selyem sinorral füzettet. Sarkai hasonló­
képpen sárgák s nem igen magosak, semmi sarkantyú nintsen
rajtuk.” Antonio Bonfini jegyezte fel Ulászló 1490-es koronázásáról,
hogy „Szent István ruháját adják rá, aranyos csizmába bújtat­
ják”. II. Mátyás koronázása az egyetlen, amikor az uralkodóra feladott
ruhákról némi ismeretünk van: piros talárt, arra egy fehéret adtak rá,
majd ezután öltötte fel Szent István palástját. A viselethez tartozott
még „egy pár piros kordoványból készült bokáig érő kaptza”, azaz
rövid harisnya, „és egy pár setét veres selyemből tsinált, tzombig
érő harisnya is”. Decsy Sámuel csak a sarukról gondolta, hogy
az első magyar király viseletéhez tartoztak. A másik két darabot ő is
későbbi eredetűnek vélte. E ruhadarabok korát a Decsynél közölt
rajzok alapján megítélni nem lehet. Aligha származhatnak az
Árpád-korból. Hogy a középkori magyar koronázásoknál milyen ru-
hát vettek fel, nem tudjuk. A királyok a koronázás alkalmával a
püspökök liturgikus öltözetéhez hasonló viseletet öltöttek. Minden-
esetre az ünnepélyes egyházi liturgikus ruhák, beleértve a cipőt,
harisnyát, kesztyűt, éppen nem bőrből készültek. Ezért a koronázás-
kor felöltött, bőrből készült viselet alighanem késő középkori ere­
detű. Talán a vörös selyemből készült harisnya volt korábbi.
Mivel az egyházi szerelvényekhez éppen a jellegük miatt nem kap-
csolódott sem olyan hagyomány, hogy Szent István tulajdonában let-
tek volna, sem nem volt olyan megkötés, hogy csakis ezeket lehet
a koronázások alkalmával használni, a történelem viharai során csak
a XVI–XVII. századtól állandósult a használatuk. E tárgyak közül
bizonyos fokig kivételt képez a koronázási eskükereszt. A már me­
koronázott király erre a keresztre esküdött meg, hogy az ország alkot-
mányát, függetlenségét, törvényeit és szokásait megtartja és területi
épségét megőrzi. A koronázással az új királyra ruházták át az uralko-
dói hatalmat, a királyi eskü pedig biztosította az ország jogrendjét és
alkotmányát. Az eskü szövege a XV. századtól kezdve Magyarorszá-
gon a következő volt: „Esküszünk, hogy Magyarországot és minden
rendű lakosát, jogaikban és szabadságaikban megvédelmezzük, s
hogy az ország határait nem idegenítjük
el, hanem megvédelmezzük és tehetsé­
günkhöz mérten az elidegenítetteket vis�­
szaszerezzük.” II. József azért nem koro-
náztatta meg magát, hogy ne kelljen letennie
a koronázási esküt és ne kelljen kiadnia a
koronázási hitlevelet, amelyben mindeze-
ket írásban is megerősítette volna. Ez az ún.
világi eskü volt. Még a mise közben tette le
ugyanis az uralkodó az ún. egyházi esküt:
a Szent Római Birodalom uralkodói az evan-
géliumra esküdtek meg, és Bonfini szerint
Ulászló is az evangéliumra – azaz az Evangé-
liumos könyvre – esküdött. Ugyanezt figyel-
te meg I. Ferdinánd koronázásán 1527-ben
Ursius Velius. „Isten egyháza és a népem
számára a törvényt, igazságot és békét
megtartom. Ahogy híveim segítségével és
tanácsával tehetem, a papságot tisztelem,
s az egyházak birtokait megvédelmezem.
Ugyanerre bírom rá hivatalnokaimat
és vazallusaimat is” – hangzott az egyházi
liturgia előírásának megfelelő esküszöveg.
A király az egyházi szertartás végén tet-
te le a világi esküt, már nem a templom-
ban, hanem a kint rekedt néptömeg jelen-
létében. Ferenc József 1867-ben Pesten,
a Belvárosi templom előtt, az Eskü téren,
IV. Károly pedig a budai Várban a Má-
tyás-templom előtt, a Szentháromság-
szobor tövében esküdött fel.
A koronázási eskü jelentősége okozhatta,
hogy az eskükereszt a koronázáshoz kap-
csolódó liturgikus felszerelések legrégebbi
darabjaként maradt ránk: korábbi, mint a
koronázási kard és az országalma. Az eszter-
gomi Főszékesegyházi Kincstár őrzi a 40 cm
magas keresztet, amely a talpával együtt
aranyból készült. Felső része, maga a ke-
reszt (27,5 cm magas), XIII. századi munka.
Gombja és a talpa Pázmány Péter esztergo-
mi érsek (1616–1637) gondoskodását di-
cséri. A karéjos szárvégű kereszt mindkét
oldalának felületét gazdag, sűrű filigrán  A ko­ro­ná­zá­si es­kü­ke­reszt a XIII. századból, talpa
technikájú minta borítja be, amelyet gyön- a XVII. században készült. Fô­szé­kes­egy­há­zi Kincs­tár, Esz­ter­gom

 A ko­ro­ná­zá­si mi­se­ru­ha
(magyar hímzés a XVII. század
második felébôl). Fô­szé­kes­egy­há­zi
Kincs­tár, Esz­ter­gom
gyök és drágakövek tarkítanak. A szárak metszésénél
keresztereklye van beleillesztve. 1634-ben Pázmány
a talapzatát újíttatta fel, 1790-ben Batthyány József
prímás (1776–1799) díszíttette ametiszt- és sma-
ragdkövekkel. Mivel a keresztet az esztergomi
kincstár leltárai 1551-től említik, lehetséges, hogy
1543-ban, mielőtt a törökök a várost elfoglalták,
menekítették át a székesfehérvári bazilika kincs-
tárából Esztergomba.
A 29,5 cm magas, színarany királyi csókke-
reszt 1612–1622 között Prágában készített mes-
termunka. Szelepchényi György prímás, eszter-
gomi érsek (1666–1685) zománc­ c ímerét
később illesztették rá. A keresztszárakat zafí-
rok és igazgyöngyök díszítik, Krisztus teste
ún. szobrászzománccal fedett: az aranyszobor
teljes felületét zománcozták. ­A koronázásra
érkező királyt ezzel a kereszttel a kezükben
fogadták és üdvözölték a templom kapujá-
ban, a király pedig megcsókolta a keresztet.
Miksa király koronázásáról jegyezte fel
Liszty János, hogy a papság a pozsonyi Szent
Márton-templom kapujában, az érsek az
oltár előtt várta a királyt. 1572-ben Rudolf ko-
ronázásról írták, hogy a király Pozsonyba érke-
zésekor a Verancsics Antal érsek (1569–1573)
által nyújtott békekeresztet csókolta meg.
A koronázási menetben két, hosszú szárú keresztet
vittek. Ulászló 1490-es koronázásán István szerémi püspök az
aranykeresztet, a vránai perjel az egyszerűbb keresztet vitte, emlé-
kezik Bonfini. Amikor a menet a királyi eskü letételének a helyére
vonult, a megkoronázott király előtt l­ ovon ülő püspök vitte az ezüst-
ből készült kettős keresztet. Kottanner Jánosné írta V. László koro-
názásáról, hogy: „A nemes király előtt apostoli keresztet is vittek
azért, hogy Magyarország egyetlen királya sem bírja Magyar­
országot hű­bérül a Szent Római Birodalomtól.” Az esztergomi
Főszékesegyházi Kincstárban ma őrzött, aranyból é­ s ezüstből ké-
szült keresztet 1480 körül Itáliában készítették; zománccal, nielló-
val és domborművekkel díszítették. A keresztszárak végén négy-
karéjos mezőben, sötétkék zománc felületből az elő­lapon felül
pelikán, alul Mária Magdolna, a vízszintes szárvégeken Mária és
János evangélista háromnegyed alakos domborművű képe emelke-
dik ki. A hátoldalon a karéjokban a négy evangélista látható. A 32 cm
magas kereszthez tartozó szárat Simor János hercegprímás (1867–
1891) készíttette Bécsben.
A koronázási liturgikus felszerelés legfiatalabb
darabja az 1867-es koronázásra készült aranyból
és ezüstből, neogótikus stílusban. A 31 cm magas
hengeres edény kúpos fedelű, talpán Magyaror-
szág címere van, és latin felirat örökíti meg kelet-
kezési idejét és rendeltetését: benne tartották a
szent olajat a király felkenéséhez.
A koronázási miseruhát és esküpalástot – koráb-
bi díszes egyházi textíliák felhasználásával – az
1867-es koronázásra készítették. A miseruhát a ko-
ronázási mise tartásához öltötte fel a prímás a hozzá
tartozó többi ruhával (stóla, manipulus stb.) együtt.
A hát- és a mellrészen három függőleges sávban
gyöngyhímzésű tulipánok, gránátalmák, rozetták,
szegfűk ékesítik. A Szelepchényi György prímás ál-
tal készíttetett miseruha magyar gyöngyhímzését
új, aranybrokát szövetre illesztették rá. Az eredeti
miseruhát a XVII. század vége óta használták a ko-
ronázások alkalmával. A palástot, latin nevén a plu­
vialét, az érsek a mise után öltötte magára, amikor  A ko­ro­ná­zá­si püs­pök­sü­veg (magyar munka,
az újonnan megkoronázott uralkodót megeskette. 1430 körül). Fô­szé­kes­egy­há­zi Kincs­tár, Esz­ter­gom
1867-ben Simor hercegprímás új anyagra rakatta rá
a XVII. század végi aranyhímzést.
A koronázási püspöksüveg a koronázási egyházi
ornátus legrégibb darabja. 1430 körül készült, és
Pálóczi György (1423–1439) prímásé volt. A fehér
selyemből szabott csúcsos püspöki fejdísz mind-
két oldalát a teljes felületen gyöngyhímzés borítja,
melyet és a lelógó szalagokat színes drágakövek
ékesítik.
Az esztergomi érsekek a koronázások alkalmá-
val egy XV. században készült aranyozott ezüst
pásztorbotot használtak. A pásztorbot később
Oláh Miklós érsek (1553–1568) tulajdonában volt.
Felső vége: a kampó és a gomb, XV. századi, késő
gótikus munka, a szárat a XVI. században készítet-
ték. A kampót ékkövek díszítik, a végére a félhol-
don trónoló Magyarok Nagyasszonyát, Máriát áb-
rázoló domborművet helyeztek. A pásztorbot
gombja gótikus fülkékből álló, kerek kápolnát áb-
rázol. A gótikus rész magassága 37 cm, a teljes
hossza 188 cm.
 A koronázáskor használt pásztorbot (magyar munka
1490 tájáról). Fô­szé­kes­egy­há­zi Kincs­tár, Esz­ter­gom
71
A Szent Korona mint jelkép
 A Szent Koronát, a jogart, az
országalmát és a koronázási kardot
2000. január elsején a Parlament
Kupolacsarnokában helyezték el
72
A
Szent Korona a maga mivoltában múltjával és szakrális tar-
talmával ma is fenséges jelvény. Sokkal jelentősebb erek-
lyénk annál, mintsem hogy vélt, feltételezett vagy hamis,
megalapozatlan történelmi vagy természettudományos kapcsolatok-
kal kellene jelentőségét fokozni. A Szent Korona története összefo-
nódott hazánk történetével, s mint ilyen, szimbólum. Az egyik koro-
názótemplomunk megsemmisült, a másik elkerült az országból.
Királyaink sírjai egy kivételével ugyanúgy elpusztultak, mint az or-
szág múltjának számos emléke. Megmaradtak viszont a koronázási
jelvények, Európa legrégebbi, ezeréves koronázási jelvényegyüttese.
A Szent Korona sajátos, csak hazánkra jellemző szimbolikus jelentő-
séget kapott: nemcsak virtuálisan, a szóhasználatban jelképezte a ki-
rályságot, majd az államot, mint más országokban, hanem valódi, lé-
tező tárgyként. Sorsa nemkülönben vészterhes volt, mint az országé.
Nemegyszer az eltűnés, a megsemmisülés közelébe jutott. II. Endre
csak háborús fenyegetéssel tudta a koronát az osztrák hercegtől vis�-
szakapni. Wittelsbach Ottó 1301-ben a Venceltől megkapott koronát
magával hozva, a Duna mellett elvesztette, és csak másnap találták
 A Szent Korona, a jogar,
és az orszgalma Európa legrégibb
koronázási együttese
meg. Amikor Erzsébet anyakirályné a trónörökössel, V. Lászlóval és
a Szent Koronával együtt elhagyta az országot, Komáromnál a befa-
gyott Dunán keltek át, és az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt a
Duna jege. Mátyás királynak csak magas váltságdíj ellenében sikerült
1463-ban III. Frigyes császártól kiváltani a Szent Koronát. A drága-
köveket kedvelő és gyűjtő Szulejmán szultán 1529-ben a Perényi
Péter koronaőrrel együtt kezébe került koronát talán csak azért adta
vissza, mert a köveit nem találta elég értékesnek. A Szent Korona va-
lószínűleg a XVII. században, az egyik koronázás utáni balesetben kis
híján teljesen összetört. Az orsovai elásást éppúgy túlélte, mint a
nagy nyugati utazását Mattseetől Frankfurton át Fort Knoxig, és vis�-
sza. A Szent Korona évszázados története nyilvánvalóan alapjában
különbözik azoknak a koronáknak a történetétől, amelyek ma­
a Towerban kiállítva láthatók, vagy amelyeket bankban, páncélszek-
rényben őriznek, vagy amelyeket hajdanában minden koronázás al-
kalmával átalakítottak, vagy éppen jelképes szerepük miatt össze-
törték és beolvasztották, mint a poroszok a lengyel koronaékszereket.
A Szent Korona minden viszontagság ellenére fennmaradt; az ország
múltjának tanúja, sorsa méltán jelképezi hazánk sorsát és történetét.
A Szent Korona szimbolikus jelentőségét Rainer Maria Rilke
érezte meg, amikor egy 1922. július 15-én írt levelében a következő-
képpen fogalmazott: „…ennek az országnak a koronába vetett
hite, az a nyugodt, rendületlen, több évszázados igyekezete, hogy
a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisz­
tán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy
titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos érte­
lemben – ennek a sérthetetlen, ódon és közösségi igénnyel meg­
takarított erőnek akkumulátora…” (ford. Báthori Csaba).
73

 I. István szentté avatására
készült aranypénz
 Szent László király
ereklyetartója a győri
székesegyházban
74
A magyar királyok koronázásának
időrendi táblázata
A királyokat 1527-ig Székesfehérváron, 1563-tól általában Pozsonyban
koronázták. Külön jelezzük, ha a koronázás nem e két helyen történt.
1001. év folyamán Megkoronázzák I. István-t (1001–1038)
1031. szeptember 2. Imre trónörökös halála: a székesfehérvári Szűz Mária
prépostsági templomban temetik el
1038. augusztus 15. I. István halála, majd temetése a székesfehérvári Szűz
Mária-templomban
1038. augusztus Péter koronázása, első uralkodása 1038–1041 között
1041. második fele Aba Sámuel a koronázása (1041–1044)
1044. április 22. Húsvét, Aba Sámuel ünnepi koronázása Csanádon
1044. július 5. Ménfői csata, majd Aba Sámuel halála. Az abasári
monostorban temetik el
1044. július Péter második beiktatása (1044–1046)
1046 Péter meghal, Pécsen a Szent Péter tiszteletére szentelt
székesegyházban temetik el
1046. szeptember I. András koronázása (1044–1060)
1058 Salamon-t apja életében, gyermekként megkoronázzák
1060 ősze I. András és testvére, Béla csatája. András megsebesül,
és Zircen meghal. A tihanyi bencés apátságban temetik el
1060. december 6. Szent Miklós ünnepén I. Bélá-t megkoronázzák (1060–1063)
1063. szeptember 11. után I. Béla meghal, a Megváltónak szentelt szekszárdi
bencés monostorban temetik el
1063. szeptember Salamon német segítséggel elfoglalja a trónt
(1063–1074). Anyja, Anasztázia királyné Nordheimi
Ottó bajor hercegnek ajándékozza „Attila kardját”
1064. április 11. Húsvét, Géza herceg a béke jeleként Pécsen
ünnepélyesen Salamon fejére teszi a koronát
1074 Géza koronázása (1074–1077)
1077. április 24. I. Géza meghal, a Szűz Mária tiszteletére szentelt váci
székesegyházban temetik el
1077. április–május I. László trónra lépése (1077–1095)
1095. július 29. I. László halála, Nagyváradon a Szűz Mária tiszteletére
emelt székesegyházban temetik el
1095. augusztus Kálmán-t (1095–1116) Szerafin esztergomi érsek
megkoronázza
1116. február 3. Kálmán halála, Székesfehérváron temetik el
1116. február II. István-t Lőrinc esztergomi érsek megkoronázza
1131 tavasza II. István halála; Váradon temetik el (feltehetőleg
a váradelőhegyi Szent István protomártír tiszteletére
emelt premontrei prépostsági templomban)
1131. április 28. Felicián esztergomi érsek megkoronázza II. Bélá-t
1137 II. Béla Bizáncból hazahozatja apja, Álmos herceg
tetemét, és Székesfehérváron temetteti el
1141. február 13. II. Béla halála, majd temetése Székesfehérváron
1141. február 16. Vasárnap, megkoronázzák II. Gézá-t
1162. május 31.
1162. június elején
II. Géza halála, majd temetése Székesfehérváron
Lukács esztergomi érsek megkoronázza III. István-t
1162. június–július Mikó kalocsai érsek megkoronázza II. László-t
1163. január 14. II. László halála; Székesfehérváron temetik el
1163. január 27. Vasárnap, Mikó kalocsai érsek megkoronázza IV. István-t
1165. április 11. Zimonyban meghal IV. István; előbb ott, a Szent István
protomártír templomában temették el, később
a tetemét Székesfehérvárra viszik
1167 Székesfehérváron Szűz Mária prépostsági templomban
 III. Béla és felesége,
őrzik a koronát
Antiochiai Anna sírjából
1172. március 4. III. István Esztergomban meghal; ugyanott temetik előkerült koronázási jelvények
el Béla fia mellé a Szűz Mária és Szent Adalbert
tiszteletére épült főszékesegyházban
1173. január 13. Vízkereszt nyolcadán a kalocsai érsek megkoronázza
III. Bélá-t
1182. május 16. Pünkösdvasárnap, még apja életében, Miklós esztergomi
érsek megkoronázza Imré-t
1196. április 23. III. Béla halála, majd temetése Székesfehérváron
1196. április vége Jób esztergomi érsek megkoronázza Imré-t
1204. augusztus 26. Csütörtök, Csák Ugrin esztergomi érsek halála miatt
(augusztus 20. előtt) Imre kívánságára és a pápa felhatalma-
zásával János kalocsai érsek megkoronázza fiát, III. László-t
1204. szeptember? Meghal Imre király; az egri székesegyházban temetik el
1205. május 3. Meghal III. László; holttestét Péter győri püspök
Székesfehérvárom királyhoz méltón eltemeti
1205 tavasza II. András az osztrák herceget a korona kiadására
kényszeríti
1205. május 29. Pünkösdvasárnap, II. András-t János esztergomi érsek  II. András aranybullájának
megkoronázza pecsétje
1214? II. András megkoronáztatja Béla fiát
1217 II. András a szentföldi hadjárat során Gizella királyné
koronáját 140 ezüstmárkáért eladja
1220 Felkenik és megkoronázzák Laszkarisz Máriá-t, Béla
királyfi feleségét
1235. szeptember 21. Meghal II. András. Az egresi (Torontál megye, ma Igriş,
Románia) ciszterci monostorban temetik el
1235. október 14. Vasárnap, Róbert esztergomi érsek megkoronázza IV. Bélá-t
 IV. Béla, illusztráció
1245. augusztus 20. IV. Béla megkoronáztatja fiát, István-t
a Turóczi-krónika augsburgi
1254 IV. Béla oklevelében úgy említi Székesfehérvárt, mint
ahol a királyi trónust és a koronát őrzik, ahol a királyo- kiadásából
kat felszentelik, és ahol az ősei nyugszanak
1256. december 16. A Szent Korona első említése
1270. május 3. IV. Béla halála, majd temetése Esztergomban a ferenceseknél
1270. június 9–12. Talán 12-én (csütörtök), Úrnapján királlyá koronázzák
V. István-t
1272. augusztus 6. Meghal V. István; a margitszigeti domonkos
apácakolostorban temetik el
1272. szeptember 3. Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek megkoronázza
előtt IV. László-t
1290. július 10. Meggyilkolják IV. Lászlót; Csanádon temetik el
1290. július 29. Ladomér esztergomi érsek megkoronázza III. András-t
(1290–1301)
75
 1301. január 14. Meghal III. András; a budai Várban a ferencesek 1440. július 17. Vasárnap, Szécsi Dénes esztergomi érsek
Szent János Evangélista templomában temetik el. a Szent István ereklyetartó koronájával megkoronázza
Vele kihal az Árpád-ház férfiága Jagello I. Ulászló-t (1440–1444)
1301. április eleje Bicskei Gergely esztergomi érsek Esztergomban 1440–1464 A Szent Korona Bécsújhelyen, III. Frigyes császár
megkoronázza az erre az alkalomra készített koronával birtokában
I. Anjou Károly-t 1463. július 24. Sopronban III. Frigyes képviselői 80 000 Ft ellenében
1301. augusztus 27. Vasárnap, Szent István ünnepének nyolcadán Hont- átadják a magyaroknak a koronát
Pázmán nembeli János kalocsai érsek megkoronázza 1464. március 29. Nagycsütörtökön Szécsi Dénes esztergomi érsek a Szent
Přemysl Vencel (László) cseh herceget Koronával megkoronázza Hunyadi Mátyás-t (1458–1490)
1304–1305 A koronát Wittelsbach Ottó bajor herceg Magyarország- 1490. április 6. Bécsben meghal I. Mátyás
ra hozza: útközben elvesztik, majd másnap megtalálják
1490. április 24. Székesfehérváron eltemetik I. Mátyást
1305. december 6. Szent Miklós ünnepén Rád nembeli Benedek veszprémi
1490. szeptember 19. Vasárnap, Jagello II. Ulászló-t (1490–1516) a
és Antal csanádi püspök magyar királlyá koronázza
 Az Esztergomi Latinok kiskorú esztergomi érsek helyett Laki Túz Osváth
Ottó bajor herceget
pecsétje a XIII. századból zágrábi püspök koronázza meg. A korábban tervezett
1309. június 15. Vasárnap, Budán, a Nagyboldogasszony-templomban
időpont szeptember 14., a Szent Kereszt felmagasztalá-
Tamás esztergomi érsek az ez alkalomra készült és
sának ünnepe volt
Boccasino Miklós bíboros, pápai legátus által megáldott
1506. július 26. Meghal Anna királyné (Foix-Grailly családbeli Candale
koronával másodszor koronázza I. Károly-t
grófnő); Székesfehérváron temetik el
1310. augusztus 27. Szent István király ünnepének nyolcadán Székesfehérváron
harmadszor a Szent Koronával koronázzák meg I. Károly-t 1508. június 4. Vasárnap, apja megkoronáztatja II. Lajos-t (1516–
1342. július 16. Meghal I. Károly; Székesfehérváron temetik el 1526): Bakócz Tamás esztergomi érsek koronáz
1516. március 13. Budán meghal II. Ulászló
1342. július 21. Vasárnap, Telegdi Csanád esztergomi érsek  Hunyadi Mátyás és udvara.
megkoronázza I. Lajos-t 1516. március 19. II. Ulászlót eltemetik Székesfehérváron
Falkép a Magyar Tudományos
1382. szeptember 10. Meghal I. Lajos; Székesfehérváron temetik el. 1526. augusztus 29. A mohácsi csata során menekülés közben II. Lajos
Akadémia dísztermében
1382. szeptember 17. Szombat, Demeter esztergomi érsek megkoronázza a Csele-patakba fullad
I. Nagy Lajos lányát, Mária királynő-t 1526. november 10. Székesfehérváron eltemetik II. Lajos királyt
1385. december 31. Mária királynő lemond a trónról 1526. november 11. Vasárnap, Szent Márton napján Podmaniczky István
1385. december 31. Vasárnap, Demeter esztergomi érsek megkoronázza nyitrai püspök megkoronázza Szapolyai János-t
II. (Kis) Károly-t (1385–1386) (1526–1540)
1386. február 7. Merényletben II. Károly halálosan megsebesül. 1527. november 3. Vasárnap, az utolsó székesfehérvári koronázás:  Buda Várának legrégebbi
Mária ismét átveszi a kormányzást Podmaniczky István nyitrai püspök megkoronázza ismert ábrázolása H. Schedel
 III. András démárja 1386. február 24. Meghal II. Károly; az egyházi kiközösítés miatt csak Habsburg I. Ferdinánd-ot (1516–1540) Világkrónikájából. Nürnberg,
1390-ben temetik el a Visegrád melletti Szent András 1527. november 4. Megkoronázzák I. Ferdinánd feleségét, Anna magyar 1493. Ráday Gyűjtemény,
bencés apátságban hercegnőt, II. Ulászló leányát egy ún. házi koronával Budapest
1387. március 31. Virágvasárnap, Himházy Benedek veszprémi püspök
megkoronázza Luxemburgi Zsigmond-ot (1387–1437)
1395. május 17. Mária királynő halála; Nagyváradon temetik el
 Mária királynő 1401 Zsigmond fogsága idején „Magyarország Szent Koronájá-
nak pecsétje” feliratú állampecsétet használnak
1434 Zsigmond megparancsolja, hogy a koronát és a hozzá
tartozó jelvényeket Pálóczi György esztergomi érsek
és Pálóczi Mátyás országbíró őrizze
1437. december 9. A morvaországi Znaimban meghal Zsigmond király;
a nagyváradi székesegyházban temetik el
1438. január 1. Kedd, Pálóczi György esztergomi érsek megkoronázza
Habsburg Albert-et (1438–1439)
1439. október 27. Neszmélyen (Komárom m.) meghal Albert király;
Székesfehérváron temetik el
1440. február Kottanner Ilona Visegrádon megszerzi a koronát
a gyermek V. László részére
1440. május 15. Pünkösdvasárnap, Szécsi Dénes esztergomi érsek
a Szent Koronával (a többi koronázási jelvény hiányzott)
királlyá koronázza a csecsemő V. László-t (1452–1457)

76 77
 1540 Meghal János király; a székesfehérvári prépostsági
templomban temetik el. 1543-ban Szulejmán szultán
parancsára eltávolították a holttestet, és újra a Szent
Mihály-templomban temették el
1551. július Izabella királyné Felvinczen (vagy Tordán?) átadja a
koronát I. Ferdinánd képviselőjének, Giovanni Battista
Castaldo őrgrófnak
1563. szeptember 8. I. Ferdinánd császár és király Kisasszony napján (Szűz
Mária születésnapja) a fiát, Miksá-t (1564–1576) királlyá
koronáztatja Pozsonyban, a Szent Márton-templomban.
A szertartást Oláh Miklós esztergomi érsek végzi
1563. szeptember 9. Az ez alkalomra készített koronával megkoronázzák
Mária királyné-t (V. Károly spanyol király leánya);
a Szent Koronát – mint a későbbi királyné-koronázáso-
kon – a vállához érintik. A szertartást az esztergomi érsek
 A soproni ferences templom
végzi
(„Kecske-templom”)
1572. szeptember 25. Pozsonyban Verancsics Antal esztergomi érsek
megkoronázza Rudolf-ot (1576–1608)
1608. november 19. Szent Erzsébet napján Pozsonyban Forgách Ferenc
bíboros, esztergomi érsek megkoronázza II. Mátyás-t
(1608–1619); a koronázáson először jelennek meg
a nemzeti színek, a piros, fehér, zöld a drapériákon
1613. március 25. Pozsonyban, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén
megkoronázzák II. Mátyás feleségét, Habsburg Anna
tiroli hercegnőt, a Habsburgok családi temetkezőhelyének,
a bécsi kapucinus kolostornak az alapítóját
1618. július 1. Vasárnap, Pázmány Péter megkoronázza
II. Ferdinánd-ot (1619–1637)
1622. július 26. Sopronban megkoronázzák II. Ferdinánd feleségét,
Gonzaga Anna Eleonóra mantuai hercegnőt
1625. december 8. A soproni ferences templomban („Kecske-templom”)
Pázmány Péter esztergomi érsek megkoronázza
III. Ferdinánd-ot (1637–1657)
1638. február 14. Vasárnap, Pozsonyban Lósy Imre prímás megkoronázza
III. Ferdinánd első feleségét, Habsburg Mária spanyol
infánsnőt
1647. június 16. Apja életében Lippay György esztergomi érsek királlyá
koronázza IV. Ferdinánd-ot (†1654). A koronázást az
eredeti napról el kellett halasztani a pozsonyi tűzvész
miatt
1655. június 6. Vasárnap, Pozsonyban megkoronázzák III. Ferdinánd
harmadik feleségét, Gonzaga Mária Eleonóra
 V. Ferdinánd dukátja hercegnőt
1655. június 27. Vasárnap, Szent László király ünnepén Lippay György
esztergomi érsek az apja életében királlyá koronázza
I. Lipót-ot (1657–1705)
1681. november 9. Vasárnap, Sopronban megkoronázzák I. Lipót harmadik
feleségét, Eleonóra Magdaléna rajnai palotagrófnőt
a Wittelsbach családból. A Szent Koronát a prímás
és a nádor együtt emeli a királyné vállára. A házi koronát
a veszprémi püspök teszi a fejére, a felkenést a prímás
végzi
1687. december 9. Kedd, apja életében királlyá koronázza I. József-et
(1705–1711) Széchényi György esztergomi érsek
1712. május 22. Szentháromság vasárnap, Pozsonyban Keresztély Ágost
szász herceg, prímás megkoronázza III. Károly-t
78
és feleségét, Braunschweig-Wolfenbütteli
Erzsébet Krisztina hercegnőt.
1741. június 25. Vasárnap, Pozsonyban Mária Teréziá-t
(1735–1780) királynővé koronázza Eszterházy
Imre esztergomi érsek
1790. november 15. Hétfő, Pozsonyban megkoronázza II. Lipót-ot
(1790–1792) Batthyány József esztergomi érsek
1792. június 6. Úrnapja vigíliáján a budai Mária Magdolna helyőrségi
templomban megkoronázzák I. Ferenc-et
(1792–1835)
1792. június 10. Vasárnap, Budán megkoronázzák I. Ferenc második
feleségét, Bourbon Mária Terézia nápoly-sziciliai
hercegnőt (†1807)  I. Ferenc József és felesége,
1808. szeptember 7. Szerda, Pozsonyban királynévá koronázzák Erzsébet királyné, egy millenniumi
I. Ferenc harmadik feleségét, Habsburg Mária emléklapon
Ludoviká-t (†1816)
1825. október 3. Hétfő, Pozsonyban megkoronázzák I. Ferenc
negyedik feleségét, Karolina Auguszta bajor
hercegnőt
1835. szeptember 27. Vasárnap, az utolsó pozsonyi koronázás:
V. Ferdinánd (1835–1848)
1853–1944 A budai Várban őrzik a Szent Koronát
1867. június 8. Pünkösd vigíliáján a budai Nagyboldogasszony-
templomban megkoronázzák Ferenc József-et és
feleségét, Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnőt
1916. december 30. Szombat, az utolsó király- és királyné-koronázás
Budapesten, a Nagyboldogasszony-templomban.
A koronát Csernoch János esztergomi érsek és
gróf Tisza István helyezi IV. Károly király fejére.
A királyné Bourbon-Pármai Zita hercegnő
1944. október vége A Szent Korona nyugati útjának kezdete
1953–1978 Fort Knox (USA, Texas)
1978. január 6. A koronázási jelvényeket hazaszállítják Magyar-
országra, és a Magyar Nemzeti Múzeumban állítják ki
2000. január 1. A koronázási jelvényeket a Parlamentben állítják ki
A szövegben említett egykori magyarországi települések
mai elnevezései
Arad – Arad, Románia Nyitra – Nitra, Szlovákia
Csanád – Cenad, Románia Nyitraivánka – Ivanka pri Nitre, Szlovákia
Egres – Igriş, Románia Orsova – Orşova, Románia
Eperjes – Prešov, Szlovákia Pozsony – Bratislava, Szlovákia
Garamszentbenedek – Hronský Beňadik, Szlovákia Szerém – Srem, Horvátország és Szerbia
Karánsebes – Caransebes, Románia Temesvár – Timişoara, Románia
Kassa – Košice, Szlovákia Torda – Turda, Románia
Komárom – Komárno, Szlovákia Trencsén – Trenčín, Szlovákia
Köpcsény – Kittsee, Ausztria Ungvár – Uzsgorod, Ukrajna
Körmöcbánya – Kremnica, Szlovákia Várad – Oradea, Románia
Lugos – Lugoj, Románia Zimony – Zemun, Szerbia
Marosvár, Marosújvár – Ocna Mureş, Románia Zólyom – Zvolen, Szlovákia
Nagyvárad – Oradea, Románia
79
Válogatott irodalom
A korona kilenc évszázada, Történelmi források a magyar koronáról,
szerk. Katona Tamás. Budapest 1979.
A magyar királyok koronázó palástja, szerk. Bardoly István. Budapest 2002.
Bak János: Magyar királyi jelvények a középkorban. Hadtörténeti Múzeum
Értesítője 4, 2001, 17–26.
Bárány-Oberschall, Magdolna: Die Sankt Stephans-Krone und die Insig-
nien des Königreiches Ungarn. Wien-München 1961 (Die Kronen des
Hauses Österreich, Bd. III.)
Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. A Magyar Törté-
nelmi Társulat könyvei, s. a., reprint: Budapest 1939.
Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Budapest 1979.
Bertényi Iván: A magyar Szent Korona. Budapest 1996.
Bogyay Tamás: Kritikai tallózás a Szentkorona körül. Annales de la Galerie
National Hongroise 1991, 31–37.
Bogyay Thomas von: Problémák Szent István és koronája körül. Aetas 5,
1987:1, 80–97.
Buckton, David: The Holy Crown int he history of enamelling. Acta Historiae
Artium 43, 2002. 14–21.
Coronatus Posonii… A pozsonyi magyar uralkodókoronázások érmei
(1563–1830), összeállította: Pálffy Géza, Soltész Ferenc Gábor, Tóth
Csaba. Pozsony–Budapest 2014.
Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája. Nyíregyháza 1986.
Darkó János: A Dukas Mihály-féle korona célja és jelentősége. Egyetemes
Philológiai Közlöny 60, 1936, 113–152.
Decsy Sámuel: A’ magyar szent koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak
historiája. Bétsben 1792.
Deér József: A Magyarok Szent Koronája. Magyar Nemzeti Múzeum – Attrak-
tor, Budapest 2005.
Deér, József: Die Heilige Krone Ungarns, Österreichische Akademie der
Wissenschaften, Wien. 1966.
Eisler János: Kis könyv a Szent Koronáról. Budapest 2013.
Engel Pál: Temetkezések a középkori székesfehérvári bazilikában (Függelék:
A székesfehérvári koronázások). Századok 121, 1987, 613–637.
Falke, Otto von: A Szent Korona. Archaeologiai Értesítő 43, 1929, 125–133,
358–362.
Fazekas László – Hegedüs Ernő – Hennel Sándor: A Szent Korona őrzése.
A koronaőrök, a koronaőrség. Budapest 2002.
Fodor István: A bécsi szablya és a prágai kard. Agapé, Szeged, 2000.
Fodor István: Szent István prágai kardja. In: Koronák, koronázási jelvé-
nyek, Ópusztaszer 2001, 49–72.
Glant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja. Debrecen 1997.
Györffy György: „Szent István koronája” az Árpád-korban. Vigilia 49, 1984,
580–585.
Györffy György: István király és műve. Budapest 1977.
Hampel József: A magyar Szent Korona. Archaeologiai Értesítő 16, 1896, 380.
Harsányi Zsolt: Sacra corona. A Szent Korona regénye. Budapest 1938.
Hetherington, Paul: La couronne grecque de la Sainte Couronne de Hongrie: le
contexte de ses émaux et de ses bijoux. Acta Historiae Artium 43, 2002, 33–38.
Holčik, Štefan: Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563–1830. Budapest–
Bratislava 1986.
Ipolyi, Arnold: A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények történe-
te és műleírása. Budapest 1886.
Kádár Tamás: Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András király megkoronázá-
sának időpontjához, Levéltári Közlemények 84, 2013, 3–25
Kádár Zoltán: A „Dukasz-korona” ikonográfiája és ikonológiája. In: Egyházak
a változó világban. Esztergom 1991, 209–212.
Kelleher Patrick J.: The Holy Crown of Hungary. Roma 1951, Papers and
Monographs of the American Academy in Rome Vol. XIII., Roma 1951.
Kiss Etele: La „couronne grecque” dans son contexte. Acta Historiae Artium
43, 2002, 39–51.
Kovács Éva – Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Budapest 1980.
Kovács Éva: A magyar korona a legújabb kutatások tükrében. Művészettörté-
neti Értesítő 6, 1957, 128–130.
Kovács Éva: A magyar koronázási jelvényegyüttes kutatásának hat éve.
Művészettörténeti Értesítő 35, 1986, 25–34.
Kovács Éva: Casula St. Stephani Regis. Acta Historiae Artium 5, 1958, 181–222.
Kovács Éva: Iconismus Casulae Sancti Stephani Regis. In: Szent István és
kora, Budapest 1988, 133–144.
Kovács Éva: Species modus ordo. Válogatott tanulmányok. Budapest 1998.
Kovács László: A budapesti lándzsa. A magyar királylándzsa történetének
vázlata. Folia Archaeologica 21, 1970, 127–146.
Kovács László: A Lancea regis – a király kezében, Communicationes Ar-
chaeologici Hungarici 1996, 165–180.
Kovács László: A Szent István-i lándzsa. In: Koronák, koronázási jelvények,
Ópusztaszer 2001, 99–136.
Kubinyi András: A királyi trón a középkori Magyarországon. In: Koronák,
koronázási jelvények, Ópusztaszer 2001, 73–98.
80
László Gyula: Adatok a koronázási jogar régészeti megvilágításához.
Szent István Emlékkönyv III. Budapest 1938, 519–558.
Lovag Zsuzsa: A korona-kutatás vadhajtásai. Művészettörténeti Értesítő 6,
1986. 35–48.
Lovag Zsuzsa: L’Integration de la couronne latine et la couronne grecque.
Acta Historiae Artium 43, 2002.
Lovag Zsuzsa: Néhány technikai megfigyelés a magyar koronán. Annales
de la Galerie National Hongroise 1991, 39–41.
Marosi Ernő: A magyar korona a jelenkori kutatásban és a populáris irodalom-
ban. Megjegyzések a művészettörténet-tudomány jelenlegi helyzetéhez
és megbecsüléséhez. Művészettörténeti Értesítő 6, 1986, 49–55.
Marosi Ernő: La „couronne latin”. Acta Historiae Artium 43, 2002, 72–82.
Marosi Ernő: Művészettörténeti megjegyzések Szent István lándzsa-attri­
bútumához. Hadtörténeti Múzeum Értesítője 4, 2001, 27–32.
Máthé Tünde: III. András királyavató szertartásáról a Stájeri Rímes
Krónika alapján. Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére,
szerk. Pozsgai Péter. Budapest 1999, 121–139.
Moravcsik Gyula: A magyar szent korona a filológiai és történeti kutatá-
sok megvilágításában. Szent István Emlékkönyv, Budapest 1938, III. kö-
tet, 423–472.
Neumann Tibor: II. Ulászló koronázása és első rendeletei. Egy ismeretlen or-
szággyűlésről és koronázási dekrétumokról, Századok 142, 2008, 315–337.
Pálffy Géza: A Szent Korona Sopronban. Nemzeti kincsünk soproni emlék-
helyei, Sopron–Budapest 2014.
Peéri J.: Időszaki jelentés a Szent Korona ötvösvizsgálatáról I., Magyar
Iparművészet 1991, 2–6.
Péter Tamás: A Szent Korona mint nemzeti jelkép. Győr – Jaurinum 2007.
Pulszky Ferenc: A Szent Korona leírása. Archaeologiai Értesítő 14, 1880,
289–192.
Sipos Enikő: Arányok és mértékek, a magyar koronázási palást struktúrája.
Ars Decorativa 13, 1993.
Studien zur Machtsymbolik des mittelalterlichen Ungarn (szerk. Lovag
Zsuzsa). Insignia Regni Hungariae I. (Magyar Nemzeti Múzeum) Budapest 1983.
Szakács Béla Zsolt: Remarks on the filigree of the Holy Crown of Hungary.
Acta Historiae Artium 43, 2002, 561–571.
Szvitek Róbert – Tóth Endre (szerk.): A koronázási jelvények okmányai. In:
Bibliotheca Humanitatis Historica XVIII, Budapest 2003.
Teszelszky, Kees: Az ismeretlen korona., Pannonhalma 2009.
Tóth Endre: A keresztény királyság megalapítása: királyaink felkenése az
Árpád-korban. In: Keresztény gyökerek és a boldog magyar élet. Buda-
pest 2010, 59–78.
Tóth Endre: A magyar koronázási jelvényekről. In: Koronák, koronázási
jelvények. Ópusztaszer 2001, 15–48.
Tóth Endre: A magyar koronázási jogar és palást. Szeged, Agapé 2000.
Tóth Endre: A magyar Szent Koronáról és a koronázási jelvényekről. In: Szent
István és az államalapítás, szerk. Veszprémy László. Budapest 2002, 209–226.
Tóth Endre: A Szent Korona apostollemezeinek keltezéséhez. Communica-
tiones Archaeologici Hungarici 1996, 181–208.
Tóth Endre: Deér József Szent-korona monográfiájáról. Acta Historica
(Magyar Nemzeti Múzeum) 2015.
Tóth Endre: István és Gizella miseruhája. Századok, 131, 1997, 3–74.
Tóth Endre: Szent István és a koronázási jelvények. Magyar Szemle 20, 2011:
7–8, 17–34, 9–10, 89–120.
Tóth Endre: Szent Korona. Magyar Művelődéstörténeti Lexikon XI., Buda-
pest 2011, 102–113.
Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül: a Szent Korona eredete
kérdéséhez. Budapest 1943.
Váczy Péter: A pogány kori magyar fejedelmi jelvénytől I. István koronájáig.
Világosság 19, 1978, 97–99.
Váczy Péter: Az angyal hozta korona. Életünk 19, 1982, 456–465.
Váczy Péter: Első királyunk koronája és a szent korona. In: Szent István és
kora. Szerk. Glatz Ferenc – Kardos József, Budapest 1988.
Váczy Péter: Helm und Diadem (Numismatische Beiträge zur Entstehung der
byzantinischen Kaiserkrone), Acta Antiqua 20, 1972, 169–108.
Vajay Szabolcs de: Corona Regia-Corona Regni-Sacra Corona. Königskronen
und Kronensymbolik im mittelalterlichen Ungarn. Ungarn Jahrbuch (Re-
gensburg) 7, 1976, 37–64.
Vajay Szabolcs: La relique stéphanoise de la Sainte Couronne de Hongrie.
Acta Historiae Artium 22, 1976, 3–20.
Varju Elemér: A Szent Korona. Archaeologiai Értesítő, 39, 1920–22, 36–70.
Zsoldos Attila: Anjou Károly első koronázása. In: Auxilium historiae.
Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Szerk.
Körmendi Tamás – Thoroczkay Gábor. Budapest 2009, 405–413.
Zsoldos Attila: Családi ügy. V. Béla és István ifjabb király viszálya az
1260-as években. Historia Könyvtár Monográfiák 24. Budapest 2007.