A Templomosok

Piers Paul Read

Fordította Majorossy Judit

ISBN 963 9232 12 2

Kiadta a Gulliver Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó a Gulliver Kft. ügyvezetője
Felelős szerkesztő Hideg János
A szerkesztő munkatársa Tomori Gábor
Szakmailag lektorálta Hunyadi Zsolt
Tipográfiai tervezés Orosz Attila
Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető Mádi Lajos vezérigazgató Meg-
jelent 27,3 (A/5) ív terjedelemben
Minden jog fenntartva!
Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás

Térképjegyzék

Előszó

Első rész: A Templom

1. fejezet Salamon temploma
2. fejezet Az új Templom
3. fejezet A rivális Templom
4. fejezet A visszanyert Templom

Második rész: A templomosok

5. fejezet Jézus Krisztus szegény katonái
6. fejezet A templomosok a Szentföldön
7. fejezet A Tengerentúl (Az Outremer)
8. fejezet Szaladin szultán
9. fejezet Oroszlánszívű Richárd
10. fejezet Belső ellenségek
11. fejezet II. (Stauf) Frigyes
12. fejezet Az Akkoni királyság
13. fejezet IX. (Szent) Lajos
14. fejezet Akkon eleste

Harmadik rész: A templomosok bukása

15. fejezet A száműzött Templom
16. fejezet A megtámadott Templom
17. fejezet Az elpusztított Templom

Epilógus: A történelem ítélete

Mellékletek:
A későbbi keresztes hadjáratok
Fényképmelléklet
A Templom nagymesterei
A jeruzsálemi királyok
Rendi hierarchia

Irodalomjegyzék

Jegyzetek
Köszönetnyilvánítás
Ezúton szeretném hálámat kifejezni, amiért módomban állt adott részeket felhasználni az
alábbi felsorolt művekből. Josephus Flavius: The Jewish War. [A zsidó háború.] Fordította és
a bevezetővel ellátta G. A. Williamson. Penguin Books, 1959 (Copyright © G. A.
Williamson, 1959); J. M. Upton-Ward: The Rule of the Templars. [A templomosok regulája.]
The Boydell Press, 1992 (Copyright © J. M. Upton-Ward, 1992); és Peter Partner: The
Murdered Magicians. [A meggyilkolt mágusok.] (Copyright © Peter Partner, 1981), Peter
Partner professzor nevében az A. M. Heath & Co. Ltd. engedélyével.

Térképjegyzék
1. Az iszlám tetőfoka
2. A keresztény világ az első keresztes hadjárat idején
3. A Francia Királyság az első keresztes hadjárat idején
4. A Tengerentúl [Outremer]
5. Jeruzsálem és a Templom-hegy a XII. században
6. Fontosabb templomos erődök Szíriában és Palesztínában
7. Templomos praeceptoratusok és várak Nyugat-Európában a XII. század közepén
8. Akkon 1291-ben
Előszó
Kik voltak a templomosok? A lovagrendről alkotott kép egyik változata Sir Walter Scott múlt
századi regényeiből tárul elénk. Az Ivanhoe templomos lovagja, Brian de Bois-Guilbert dé-
moni antihős, „rendjének legvitézebb harcosa, de szokásos bűneikben is osztozik: gőg, rátarti-
ság, kegyetlenség és élvezetek hajszolása mocskolja jellemét. Rideg szívű ember, aki nem fél
se Istentől, se embertől”. Scott két templomos nagymestere alig különb nála: a Talizmán című
regényben Giles Amaury álnok és rosszindulatú, míg az Ivanhoe Lucas de Beaumanoir-ja
bigottan fanatikus.

Ezzel szemben Wagner Parszifáljában templomosokat idéző lovagok a Szent Grál tiszta és
erényes őrzőiként jelennek meg. Az opera XIX. századi szövegkönyve Wolfram von
Eschenbach XIII. századi elbeszélő költeményén alapszik, melyben a Templeisen csupán fe-
lületes hasonlóságot mutatnak a Templom lovagjaival, de a történeti tény puszta csírája is
elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzze az utókort, van némi igazság a fikcióban. Így a XIX.
század képzeletében együtt éltek az Ivanhoe és a Talizmán romlott, kegyetlen figurái a
Parszifál lovagjainak önzetlen testvériségével.

A XX. században jóval sötétebb kép rajzolódott ki a templomosokról; azon teuton lovagok
előfutáraiként kezdték emlegetni őket, akik az 1930-as években Himmler Schutz-staffel (SS)
különítményének történeti modelljéül szolgáltak. Később - összhangban azzal az egyre inkább
elterjedő nézettel, amely a keresztes háborúkat a nyugat-európai agresszió és imperializmus
korai példájaként fogta fel -, a templomosokat brutális fanatikusokként ábrázolták, akik saját
ideológiájukat karddal kényszerítették másokra. Mások szerint viszont a lovagok a judaizmus-
sal és az iszlámmal keleten fenntartott intenzív kapcsolataik miatt feladták a keresztény ügy
iránti elkötelezettségüket, és beavatottak titkos társaságát létrehozva az ókori Egyiptom rejtett
misztériumait a modern idők szabadkőműves páholyaihoz továbbították. További elméletek
értelmében az albigensek elleni keresztes hadjárat után az eretnek katharok a templomosok
közé is beszivárogtak; a lovagok évszázadokon át oltalmazták Jézus és
Mária Magdolna állítólagos kapcsolatának királyi leszármazottait; a XIX. században egy pap
Délnyugat-Franciaországban rátalált óriási vagyonukra; a templomosok mitikus relikviák,
köztük Krisztus bebalzsamozott fejének, illetve a torinói lepel őrzői voltak.

Az alábbi könyvvel az volt a célom, hogy a fantáziadús feltevések mellőzésével, elismert tör-
ténészek kutatásaira támaszkodva igazságosabb képet rajzoljak a templomos rendről. Ennek
érdekében történetüket szélesebb perspektívába helyeztem: a templomosokról készült azon
munkák ugyanis, amelyek a rend 1119-es alapításával, vagy az 1095-ös clermonti zsinaton
meghirdetett I. keresztes hadjárattal kezdődnek, gyakran olyan háttértudást igényelnek,
amellyel az átlagolvasó nem feltétlenül rendelkezik. Véleményem szerint nehéz a templomo-
sok mentalitását megérteni anélkül, hogy megvizsgálnánk, mekkora jelentőséget tulajdonított
a három monoteista vallás - a judaizmus, a kereszténység és az iszlám - a jeruzsálemi Temp-
lomnak, illetve anélkül, hogy felidéznénk, miért áll konfliktusok kereszttüzében az írott törté-
nelem kezdete óta egészen napjainkig.

Van még néhány idevonatkozó kérdés, amelyre csak akkor adható válasz, ha a korai közép-
korból tekintünk vissza a népvándorlás korának örvénylő káoszára. Napjainkban, amikor
egyesek azt indítványozzák, hogy a pápának bocsánatot kellene kérnie a keresztes háborúk
miatt, helyénvaló vizsgálat alá vetni az okokat, amelyek elődeiket a szent háborúk kezdemé-
nyezésére indították. Azok számára, akik jól ismerik a keresztes háborúk eseményeit, néhol
ismétlésnek tűnhet, amit írtam; újra elmondva a történetet azonban lehetőségem nyílt rá, hogy
a keresztesekkel foglalkozó történészek új generációjának kutatásait is felhasználhassam.

Úgy éreztem, hogy mindazt, amit a korabeli krónikás „Isten frankok által végrehajtott csele-
kedeteinek” [Guibert de Nogent: Gesta Dei per Francos] nevezett, nem csupán belső értékük
miatt érdemes elismételni, hanem azért is, mert számos mai probléma gyökerét fellelhetjük
bennük. A templomosok többnemzetiségű szervezete egy világrend keresztény koncepciójá-
nak védelmére vállalt kötelezettséget; felszámolásuk pedig kijelöli azt a pontot, ahol a keresz-
ténység közjóra való törekvése alárendelődik a nemzetállam érdekeinek: olyan folyamat ez,
amelyet a világ közössége manapság megpróbál a visszafordítani.

A templomosok története a múlt és jelen számos kérdését kapcsolja össze. A II. (Stauf) Fri-
gyes császárról szóló fejezetben például olyan uralkodó alakja rajzolódik elénk, akinek sajátos
erkölcsönkívülisége Nero császárra emlékeztet, ugyanakkor Hitlert vetíti előre. A Német-
Római Birodalom középkori koncepciója felettébb hasonlít az Európai Unió alapítóinak tö-
rekvéseihez. Az asszaszinok Szíriában egyszerre a zsidó sikariosok utódai és a Heszbollah
öngyilkos bombázóinak elődei. A Közel-Keleten Izrael modern nemzetállamával szemben
számos mohamedán hasonló magatartást tanúsít, mint annak idején elődeik a Jeruzsálemi La-
tin Királysággal szemben. Vajon Abdul Nasszertől Szaddam Husszeinig hány arab vezető
törekedett arra, hogy modern Szaladinná válva a hitetlen betolakodókat egy újabb hattíni csa-
tában legyőzze, vagy mint a mameluk szultán, al-Asraf, a tengerbe kényszerítse őket?

Hálás vagyok minden történésznek, akinek munkájából megtanulhattam mindazt, amit a

templomosokról tudok. Külön köszönetet szeretnék mondani Jonathan Riley-Smith profesz-
szornak kezdeti bátorításáért és tanácsaiért; illetve Richard Fletcher professzornak, amiért az
elkészült kéziratot elolvasta, és a hibákra felhívta a figyelmemet. Munkám esetleges hiányos-
ságaiért ezen kiemelkedő történészek egyikét sem terheli felelősség.

Köszönettel tartozom még Anthony Cheethamnek, aki először felkeltette érdeklődésemet a

téma iránt és egy erről szóló könyv megírására buzdított; ügynökömnek, Gillon Aitkennek,
aki az ötlet megvalósítását elősegítette; szerkesztőmnek, Jane Woodnak kitartó bátorításáért
és felbecsülhetetlen munkájáért; és Selina Walkernek a térképek és illusztrációk terén nyújtott
segítségéért. Hálámat szeretném még kifejezni Andrew Sinclairnek, aki templomosokról szóló
könyvtárnyi irodalmát a rendelkezésemre bocsátotta; Charles Glassnak, aki megismertette
velem Uszáma Ibn-Munkid feljegyzéseit; valamint a London Library könyvtárosainak és tel-
jes személyzetének kutatásomhoz nyújtott értékes segítségükért.

Piers Paul Read

1999.

Első rész
A Templom
I. fejezet
Salamon Temploma
A középkori, pergamenre rajzolt térképeken a világ közepeként ábrázolják Jeruzsálemet, mely
akkoriban, ahogyan ma is, három vallás szent városa volt - a judaizmusé, a kereszténységé és
az iszlámé. Jeruzsálem mindhárom vallásban az Isten és ember közötti szövetséget megteste-
sítő fontos események színtere. Ezek közül időrendileg az első Ábrahám - egy jelenleg arany-
kupolával borított kősziklán tett - előkészülete volt fiának, Izsáknak feláldozására.

Ábrahám a mezopotámiai Ur városából származó gazdag nomád volt, aki körülbelül 1800
évvel Krisztus születése előtt, Isten parancsára az Eufrátesz völgyéből a Jordán-folyó és a
Földközi-tenger közötti, kánaániták lakta vidékre költözött. Az egy igaz Istenbe vetett hitének
jutalmaként kapta örökségül a „tejjel és mézzel folyó” földet és számtalan utód ígéretét, akik
majdan benépesítik azt. E szövetség megpecsételéseként Ábrahámot és törzsének minden fér-
fitagját körül kellett metélni, amely gyakorlat aztán „nemzedékről nemzedékre” továbbha-
gyományozódott.

Az utódokra vonatkozó ígéret kétségesnek tűnt, hiszen Ábrahám felesége, Sára meddő volt.
Amikor Sára ráébredt, hogy már túllépte azt a kort, amikor gyermeket hozhat a világra, rábe-
szélte Ábrahámot, hogy nemzzen örököst egyiptomi rabszolganőjével, Hágárral. A kellő idő-
ben Hágár fiút szült neki, aki az Izmáél nevet kapta. Néhány évvel később, amikor Ábrahám a
legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásánál üldögélt, három férfi jelent meg előtte. Azt
mondták neki, hogy Sára, aki akkortájt már túl volt a kilencvenen, gyermekkel fogja meg-
ajándékozni.

Ábrahám nevetett. Sára szintén tréfának vélte a dolgot: „Miután megöregedtem, és az uram is
vén, lehet-e még gyönyörben részem?”1 A jóslat azonban igaznak bizonyult. Sára megfogant,
és életet adott Izsáknak, majd Izmáél ellen fordult, mert Izsák örökségét féltette tőle. Megkér-
te Ábrahámot, hogy távolítsa el őt és a gyermek anyját a háztól. Isten Sára pártját fogta, így az
Úr parancsainak mindig engedelmes Ábrahám némi kenyérrel és egy tömlő vízzel útjára bo-
csátotta Hágárt és Izmáélt Beerseba pusztaságába. Amikor a tömlő kiürült, Hágár, mivel nem
bírta elviselni, hogy szomjazni látja Izmáélt, magára akarta hagyni a gyermeket egy bokor
tövében. Az Úr azonban elvezette őt egy kúthoz, és megígérte, hogy fia ivadékait egykoron
nagy nemzetté teszi Arábia sivatagában.

Ekkortájt történt, hogy Isten végső próbára tette Ábrahámot, s így szólt hozzá: „Vedd egyszü-
lött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és... áldozd fel egészen elégő áldozatul az egyik hegyen,
amelyet majd mutatok neked!”* Ábrahám habozás nélkül engedelmeskedett. Elvitte Izsákot
ahhoz a kiálló sziklához Mória földjén, amelyet Isten mutatott neki, fát helyezett a rögtönzött
oltárra, és feltette Izsákot a farakás tetejére. Ám amikor megfogta a kardot, hogy megölje, az
Úr megállította: „Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tu-
dom, hogy féled az Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél! ...mivel ezt
megtetted,... megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tenger-
part fövényét... a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél sza-
vamnak!"2
Létező személy volt-e Ábrahám? A modern korban történeti hitelességének tudományos meg-
ítélése a személyét kitalációként elutasító német bibliamagyarázók szkepticizmusa és a mezo-
potámiai régészeti felfedezések fényében kialakított pozitívabb ítéletek között ingadozott. 3 A
középkorban azonban senki sem vonta kétségbe Ábrahám létezését; majd minden, az indiai
szubkontinens és az Atlanti-óceán között élő nép - a keresztények spirituálisán, a mohamedá-
nok és a zsidók fizikai értelemben - Ur városának e pátriárkájától származtatta magát. A zsi-
dóknak még „családfájuk” is van: a Tóra, az Ábrahám utódainak történetét elbeszélő szöve-
gek gyűjteménye.

E feljegyzések szerint i.e. 1300 körül éhínség űzte ki a zsidókat Palesztinából Egyiptom föld-
jére, ahol a zsidó származású József, az egyiptomi fáraó főembere, akit gyermekkorában fél-
tékeny testvérei sorsára hagytak a sivatagban, vendégként fogadta őket. József halála és az új
fáraó trónra lépése után azonban a zsidókat rabszolgasorba döntötték, és kényszermunkások-
ként a II. Ramszesz fáraó által a Nílus-delta keleti részén alapított Ramszesz [Per-Ramszesz]
főváros építésénél dolgoztatták őket.

Mózes, Izrael első nagy prófétája vezette ki a zsidóságot Egyiptomból a sivatagba, ahol a
Sínai-hegyen az Úr kinyilatkoztatta neki kőtáblákba vésett parancsolatait. A kőtáblák számára
a zsidók hordozható ereklyetartót készítettek, amely a frigyláda nevet kapta. Miután sok esz-
tendőn át kóboroltak a Sínai-sivatagban, végül elérkeztek az ígéret földjére, Kánaánba, ame-
lyet Mózes, múltbeli vétkeinek büntetéseként csak a távolból láthatott. A zsidóságot szárma-
zásánál fogva megillető jog érvényesítése utódjára, Józsuéra maradt: i.e. 1220 és 1200 között
ő foglalta el Palesztina földjét. A bennszülött lakosokkal vívott harc nem volt egyenrangú,
mivel az Úr a zsidók pártjára állt. Győzelmük azonban sohasem volt teljes és végleges; állan-
dó háborúkat folytattak a filiszteusok, moabiták, ammoniták, amalekiták, edomiták és
aramiták törzseivel - máig nem egészen világosan körülírt végzetük következtében azonban
túléltek minden küzdelmet.

Isten és választott népének szövetsége ugyanakkor nem volt zökkenőmentes. Az Úr féltékeny

természetű lévén haragra gerjedt, ha a zsidók más istenek felé fordultak, vagy megszegték a
számukra előírt szigorú törvényeket - a megerőltető szertartásokat és a tízparancsolaton alapu-
ló aprólékos előírásokat. A zsidók pedig gyakran voltak állhatatlanok: olyan bálványokat
imádtak, mint az aranyborjú,4 és Astortéhoz, Baálhoz hasonló pogány isteneket tiszteltek.5
Igen rosszul bántak a prófétákkal, akiket Isten azért küldött, hogy jobb útra térítse őket, és
még királyaik is bűnöket követtek el. Saul megszegte az Úrnak az amalekiták elpusztítására
adott parancsát,6 Dávid király pedig elcsábította Batsebát, a hettita Uriás feleségét, majd ek-
ként utasította Joábot, seregének fővezérét: „állítsátok Uriást az ütközet élére, ahol legheve-
sebb a harc, s hagyjátok magára, hogy megöljék és elvesszen”.7

Dávid király volt az, aki az időszámításunk előtti első millennium fordulóján elhódította Jeru-
zsálemet a terület őslakosaitól, a jebuzitáktól. A fellegvár alatt, a Moáb-hegyen, közel ahhoz a
helyhez, amelyet Isten Izsák feláldozásához Ábrahám számára kiválasztott, volt egy szérűs-
kert, amelyet a jebuzita Arauna birtokolt. Az Úr parancsára Dávid király megvette ezt a föl-
det, hogy ott templomot építsen a frigyláda számára. Dávid csupán az előkészületeket tette
meg a templom felépítéséhez, amelyet i.e. 950 körül végül fia, Salamon valósított meg.

Salamon király uralma az önálló zsidó állam tetőpontját jelentette. Halála után a Kelet hatal-
mas népei - az asszírok, a kaldeusok, a perzsák - leigázták Izraelt. Salamon templomát a kal-
deusok i.e. 586-ban, II. Nabú-Kudurri-Uszur [Nabokodonozor, Nebukadnezár] király uralma
idején lerombolták, a zsidókat pedig rabszolgákként Babilonba hurcolták. Ezt követően a per-
zsák hajtották uralmuk alá a kaldeusokat, királyuk, Kürosz [Cyros] pedig engedélyezte a zsi-
dók visszatelepülését Jeruzsálembe, és lehetővé tette számukra, hogy i.e. 515-ben újjáépítsék
a Templomot.

Az i.e. IV. században a hódítási hullám keleten elapadt, hogy nyugatról folytatódjon: a per-
zsákat a fiatal Nagy Sándor király vezetésével a makedón görögök győzték le. Nagy Sándor
korai halálát követően birodalmát hadvezérei felosztották maguk között, így egy ideig a Pa-
lesztina feletti hatalomért az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszok és a mezopotámiai
Szeleukidák között dúlt a harc. Király híján a zsidóság körében a jeruzsálemi főpap vette át
annak számos feladatát.

A görögök ellen vallási kérdések miatt i.e. 167-ben kirobbant lázadás sikeres politikai függet-
lenségi harccá nőtte ki magát. A felkelést vezető három Makkabeus testvér megalapította a
Hasmoneusok [vagy ahogyan mások nevezték a Makkabeusok] dinasztiáját, melynek tagjai a
Dávid és Salamon királyok uralta terület legnagyobb részét visszahódították. A környező ál-
lamokkal vívott sorozatos harcaik folyamán a zsidók az új és növekvő hatalommal bíró Ró-
mához fordultak segítségért: Hirkanosz [Hyrkanos] júdeai király és tanácsadója, Antipatrosz
[Antipatros], a Szíriát meghódító Cnaeus Pompeius, más néven Pompeius Magnus római had-
vezér védelmébe ajánlották magukat.

Jeruzsálemet ekkor Arisztobulosz [Aristobulos], a rivális trónkövetelő tartotta a kezében. Há-

rom hónapig tartó ostrom után Pompeius légiói végül bevették a várost. Az összecsapás a ró-
maiak körében kevés halálos áldozatot követelt, ugyanakkor mintegy tizenkétezer zsidó har-
cos esett el a csatatéren. A zsidó történetíró, Josephus Flavius szerint mindazonáltal ez az em-
beráldozat jóval kisebb csapást jelentett, mint a Templom Pompeius általi megszentségtelení-
tése.

„Ebben a szörnyű helyzetben semmi sem háborította fel a népet úgy, mint az a tény, hogy
idegenek hatoltak be a szentélybe, amelyet eddig még senki sem látott. Tudniillik Pompeius
kíséretével bement a templomnak abba a részébe, ahová csak a főpapnak volt szabad belépnie,
és megtekintette az ott elhelyezett tárgyakat: a hétágú lámpatartót a lámpákkal, az áldozati
asztalt, az áldozati edényeket és füstölőedényeket, amelyek mind színaranyból voltak, a tö-
méntelen füstölőszert és a körülbelül 2000 talentumnyi templomi kincset.”*

Ezt követően a zsidó államban a rómaiak gyakorolták a tényleges hatalmat. Pompeius vissza-
ültette Hirkanoszt a főpapi székbe, de látva, hogy gyengekezű uralkodó, a politikai hatalmat
az első miniszter, Antipatrosz kezébe helyezte. Julius Caesar, amikor i.e. 47-ben Szíriába ér-
kezett, római polgárjogot adományozott Antipatrosznak, és kinevezte őt egész Júdea helytar-
tójává; ugyanakkor annak legidősebb fiát, Phasaelt, Júdea parancsnokává, másik fiát, az akko-
riban huszonhat éves Heródest pedig Galilea parancsnokává tette. Caesar társkonzulja, Mar-
cus Antonius, életreszóló barátságot kötött Heródessel.

I.e. 40-ben a parthusok betörtek Palesztinába, Heródes pedig Arábián és Egyiptomon át Ró-
mába menekült. A római szenátus hadsereget adott mellé, és a Júdea királya címmel ruházta
fel. Heródesnek sikerült legyőznie a parthusokat, és bár Octavianussal szemben barátját, Mar-
cus Antoniust támogatta, az actiumi csatában Marcus Antonius felett aratott diadalát követően
Octavianus mégis megerősítette őt hatalmában.

Dicsősége tetőfokán Heródes fényűző városokkal és impozáns erődítményekkel gazdagította

királyságát, melyek közül nem egy pártfogói illetve családtagjai után kapta nevét. A tenger-
parton Jaffa és Haifa között Caesarea néven új várost alapított, Jeruzsálemben pedig [Marcus
Antonius emlékére] Antónia nevű vár épült. Kibővítette a maszadai erődöt, ahol családja a
parthusok elől menedékre lelt, az Arábia felé eső hegyvidéken pedig új várat építtetett, ame-
lyet saját magáról Herodeionnak nevezett el.

Kivételes bátorsággal és képességekkel megáldott férfiként Heródes megértette, hogy hatalma

Palesztinában kizárólag attól függött, mennyire tud megfelelni a rómaiak elvárásainak anél-
kül, hogy a zsidóság vallási érzékenységét megsértené. A rómaiak számára a Szíria és Palesz-
tina feletti uralom biztonsági okokból és birodalmuk jóléte szempontjából ugyanis létfontos-
ságúnak számított. E terület egyaránt felölelte az Egyiptom és Mezopotámia között futó főbb
útvonalakat, ezáltal biztosítva a Földközi-tenger keleti része feletti ellenőrzést, Róma város-
ának élelemellátása pedig az Egyiptomból érkező rendszeres gabonautánpótlástól függött,
melyet veszélyeztetett volna, ha a térség partvidékének kikötői a parthusok kezébe kerülnek.

A zsidók helyzete azonban jóval problematikusabb volt. Kulturális értelemben Nagy Sándor
óta görög befolyás alatt álltak, most pedig politikailag a rómaiak alárendeltjeivé váltak, ennek
ellenére megőrizték kiválasztottságuk sajátos tudatát. Végtelen ragaszkodásuk hitükhöz és
vallási szokásaikhoz lenyűgözte, ám egyszersmind fel is bőszítette pogány kortársaikat. A
Templomban végsőkig kitartó maroknyi zsidót ostromolva Pompeius „haragja ellenére (...)
kénytelen volt csodálkozni a zsidók szívós kitartásán és különösen azon, hogy a lövedékek
záporában sem hagyták abba egy pillanatra sem istentiszteleteiket. Tudniillik a mindennapi
áldozatokat, tisztulásokat és az istentiszteleteket a legpontosabban elvégezték, mintha tökéle-
tes béke uralkodnék a városban. Sőt a város elfoglalásakor, mikor egész napon át felhalmo-
zódtak honfitársaik hullái az oltár körül, akkor sem hagyták abba a törvényszabta istentisztele-
tet.”8

Zárkózottságuk - hitük, hogy a pogányokkal való érintkezés bemocskolja őket -, azonban el-
lenük hangolta a velük együtt élőket. Ez idő tájt a zsidóság már nem korlátozódott többé Pa-
lesztina területére: jelentős közösségeik éltek a görög-római világ számos nagyobb városában,
valamint az Eufráteszen túli Perzsa Birodalomban is. Alexandriában már az i.e. III. században
bírálták a zsidók elzárkózását. Rómában, ahol páratlan mentességet élveztek a pogány kultu-
szokon való részvétel alól, és engedélyt kaptak a sabbat megülésére, Cicero Pro Flacco [Vé-
dőbeszéd Flaccusért] című művében kifogásolta elitista elkülönülésüket és jogtalan befolyá-
sukat, Tacitus pedig Históriae [Korunk története] című munkájában bírálta mindazt, amit ő a
zsidóság embergyűlöletének vélt: „Mindenki mást [ti. népet] ellenségesen gyűlölnek. Külön-
válnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az
idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt azonban semmi sem tilal-
mas.”9

A zsidóság pogány nemzetekkel szembeni felsőbbrendűségi érzésének mégis szülőföldjükön

lettek súlyos politikai következményei. Miután hatalmasabb szomszédaik - az egyiptomiak, a
perzsák, a görögök és immáron a rómaiak -leigázták őket, időről időre fellázadtak elnyomóik
ellen abban a hitben, hogy Isten az ő oldalukon áll. A kezdeti diadalt minden alkalommal kí-
méletlen elnyomás követte.

Heródes, bár arab származású római polgár volt, lelkiismeretesen betartotta a zsidó törvénye-
ket. Annak érdekében, hogy még jobban megkedveltesse magát felvett vallásának követőivel,
kihirdette a Templom újjáépítését. A zsidók gyanakvóan fogadták a hírt, Heródesnek ezért
ígéretet kellett tennie, hogy a régi templomot mindaddig nem rombolja le, amíg össze nem
gyűlik az új templom felépítéséhez szükséges építőanyag.

Mivel a templom területére kizárólag papok léphettek be, mintegy ezer levitát kőművesnek és
ácsnak képeztetett ki. A második templom alapjait a nyugati, déli és keleti oldalon épített óri-
ási védőfalak nagymértékben megnövelték. A földtöltéssel és íves pillérekkel alátámasztott
hatalmas terasz mentén fedett galériák futottak körbe. A megszentelt területet vastag kerítés
zárta körül, melynek mind a tizenhárom kapujánál latin és görög nyelvű felirat figyelmezte-
tett, hogy halálbüntetéssel lakol minden pogány, aki átlépi azt.

Középen, oszlopcsarnokokkal szegélyezve helyezkedett el maga a Templom. Egyik oldalon a

nők udvara, az Ékes-kapu másik oldalán pedig a papok udvara állt. Két arany ajtó vezetett a
szentélybe: előttük az egész teremtést szimbolizáló, kék, skarlát és bíborszínű mintákkal tele-
szőtt babilóniai kárpitból készült függöny lógott. A szentély szíve az óriási lepel mögé rejtett
Szentek szentje volt, ahová csak a főpap léphetett be az év bizonyos napjain. A szikla, ame-
lyen Ábrahám Izsák feláldozását előkészítette, oltárként szolgált, ahol kecskegidákat vagy
galambokat áldoztak: még ma is látható a kő északi részén az a mélyedés, amelyben az áldo-
zati vért gyűjtötték össze.

Az elképesztő méreteket öltő Templom a Kidrón-völgy fölé tornyosulva szédítő magasságok-

ba emelkedett. Tündöklő ragyogása fennen hirdette Heródes alattvalóinak, hogy királyuk -
arab származása ellenére - derék zsidó volt. Heródes azonban semmit sem bízott a véletlenre.
Az Antónia erőd a templomegyüttes északi védőfalának részét képezte, ahol állandóan egy
római gyalogsági helyőrség állomásozott. Jelentősebb ünnepek idején a katonák teljes fegy-
verzetben felvonultak az oszlopos folyosók mentén.

A Templom jelentette az ókori világ egyik rendkívüli egyéniségének legkiemelkedőbb vív-

mányát. Heródes élete virágjában Izrael államát a tündöklő nagyság korábban és azóta sem
tapasztalt magasságaiba emelte. Bőkezűsége idegen városokra - Bejrútra, Damaszkuszra,
Antiochiára, és Rodoszra - is kiterjedt. A küzdelemben jártas, kitűnő vadász és lelkes atléta
Heródes pártfogolta az olimpiai játékokat, és részt vett a versenybíróságban is. Befolyását
felhasználva védelmezte a diaszpórában élő zsidó közösségeket, és nagylelkű volt mindazok-
kal, akik szerte a Földközi-tenger keleti medencéjében szükséget szenvedtek. Mégsem sike-
rült szilárd dinasztiát alapítania, mert élete előrehaladtával tébolyodottság lett úrrá rajta,
amely a jószándékú despotát zsarnokká változtatta.

Kevés kétségünk lehet afelől, hogy Heródest összeesküvés és intrika vette körül. Atyja és
testvére egyaránt erőszakos halált halt, Heródesnek pedig erős ellenfelei akadtak mind a fari-
zeusok szektáján belül, akik nem vették jó néven a pogány római császárnak engedelmeskedő
idegen uralmát, mind pedig a Júdea koronájára pályázó Hasmoneus trónkövetelők támogatói
körében. Ez utóbbiak kibékítésére Heródes elbocsátotta Dorisz [Dóris] nevű asszonyát, akit
még magánemberként vett el, és feleségül kérte Hirkanosz főpap unokáját, Mirjamot
[Mariamme].

Hirkanoszt Palesztina lerohanásakor a parthusok bebörtönözték, de az Eufráteszen túli zsidók

közbenjárására később szabadon bocsátották. Unokája Heródessel kötött házasságán felbáto-
rodva visszatért Jeruzsálembe, ahol Heródes azonnal kivégeztette - Josephus Flavius szavaival
élve - nem azért, „mintha csakugyan a királyságra tört volna, hanem azért, mert a korona jog
szerint őt illette meg.”10 Másik potenciális vetélytársnak felesége testvérét, Jonathant
[Flaviusnál: Arisztobuloszt] tartotta, akit tizenhét évesen főpappá nevezett ki. Amikor azon-
ban egy ünnep alkalmával a fiatalember a templomi szent öltözetben az oltárhoz lépett, a nép
sírva éltette, így aztán Heródes kénytelen volt galata testőreivel vízbe fojtatni.

Ami politikai szempontból célravezetőnek tűnt, családi körben végzetesnek bizonyult. Heró-
des mély szerelemre lobbant Mirjam iránt, aki, miután férje ily módon elbánt atyjával és báty-
jával, hasonló szenvedéllyel gyűlölte őt. Neheztelését tovább fokozta királyi származású zsidó
hercegnőként érzett megvetése egy arab felkapaszkodott jöttment iránt; ezzel egyszerre gyö-
törte Heródest és bőszítette annak családját, különösen testvérét, Salomét. A Heródes Othelló-
jában Jago szerepét alakító Salome meggyőzte bátyját, hogy Mirjam bűnös viszonyt folytatott
az ő férjével, Józseffel. Heródes elrendelte mindkettő azonnali kivégzését. Tébolyodottságá-
ban később Mirjamtól született két fia ellen fordult: abban a meggyőződésben, hogy összees-
küvést szőttek ellene, i.e. 7-ben Sebasté városában megfojtatta őket. Halálos ágyán Heródes
„bőrének egész felületén elviselhetetlen viszketést érzett, beleiben pedig szüntelen fájdalma-
kat. Lábai megdagadtak, mint a vízkórosoké, bélgyulladása támadt, szeméremteste rothadni
kezdett, és férgek nyüzsögtek benne.”* Ekkor tudatták vele, hogy legidősebb fia és örököse,
Antipatrosz meg akarja mérgezni. Antipatroszt apja testőrei kivégezték; öt nappal később He-
ródes is meghalt.

Mégsem elsősorban ezek a családi tragédiák fordították ezt a képességeit tekintve nagy királyt
tirannussá, hanem sokkal inkább az a lehetetlen feladat, hogy összebékítse Isten választott
népét a pogány szabályokkal. Az i.e. 7. évben tartott népszámlálás idején hatezer farizeus ta-
gadta meg, hogy hűségesküt fogadjon az akkor már az Augustus császár nevet viselő Octavi-
anusnak. Nem sokkal Heródes halála előtt pedig Jeruzsálemben mintegy negyven fiatalember,
az ősi törvényt alaposan ismerő két közismert rabbi követője, fényes nappal kötélen leeresz-
kedett a Templom tetejéről, hogy eltávolítsa a pogány bálványt, az arany sast, amelyet Heró-
des helyezett a főkapu fölé. Ezért a két rabbit letartóztatták, és Heródes parancsára elevenen
megégették őket.

Heródes utódainak még kevésbé sikerült a mind gyakrabban fellépő engedetlenséget ellenőr-
zésük alatt tartaniuk. Heródes korábban számtalanszor megváltoztatott végrendelete szerint
királyságát három fia - Arkhelaosz [Archelaos], Heródes Antipasz [Antipas], és Philliposz
[Phillipos] - között kellett felosztani. Augustus császár ezt a rendelkezést megerősítette,
ugyanakkor Arkhelaosztól megtagadta a királyi címet, csupán Júdea és Szamaria kormányzói
rangjára emelte, mígnem kilenc évi tehetetlen és rossz kormányzás után végleg menesztette,
és a galliai Vienna [ma Vienne] városába száműzte. Júdea ekkor egy római procurator [hely-
tartó] közvetlen uralma alá került - amely tisztséget először Coponius, aztán Valerius Gratus,
majd 26-ban Pontius Pilátus töltött be.

Palesztina stabilitását azonban így sem sikerült biztosítani. Míg a zsidó arisztokrácia és a
szadduceus testület mindent megtett, hogy megfékezze népe haragját, a rómaiak által kivetett
súlyos adók és a zsidó vallási meggyőződés iránti érzéketlenség eleinte szórványos zendülé-
sekhez, végül nyílt háborúhoz vezetett. Zsidó felkelők elfoglalták a Maszada erődöt, és le-
gyilkolták a római helyőrség tagjait. Eleázár, Ananiás főpap fia rábeszélte a Templom szolgá-
lóit, hogy ne mutassanak be több áldozatot Rómáért és a császárért. E dacos viselkedés általá-
nos felkeléssé nőtte ki magát: az Antónia erődöt elfoglalták, Ananiást megölték, a rómaiakat
pedig visszaszorították Heródes palotájának erődített tornyaiba. Caesareaban, a római köz-
igazgatás tengerparti fővárosában a pogány lakosság megtámadta a zsidó kolóniát, és kardélre
hányta az ottélőket. Ez az atrocitás Palesztina-szerte felháborodást keltett. A zsidók bosszúból
kifosztottak néhány görög és szír várost, köztük Philadelphiát és Pellát, ahol vérfürdőt rendez-
tek.
Szíria római legátusa, Cestius Gallus 66 szeptemberében a 12. légióval megindult
Antiochiából, hogy helyreállítsa a rendet Palesztinában. Jeruzsálemben a zsidó felkelők felké-
szültek az ellenállásra. Némi városon kívüli csatározás után Cestius meghátrált. A zsidóság
végre a maga ura lehetett saját földjén; nekilátott, hogy megszervezze a visszatérő rómaiak
elleni védelmet.

A rájuk váró megsemmisítő vereség ismeretében bámulatosnak tűnik, hogy elhitték, szembe-
szállhatnak Róma hatalmával. Természetesen voltak néhányan, akik „következő szenvedéseik
előérzetében hangos jajveszékelésben törtek ki”; a döntő többség azonban meg volt győződve
róla, hogy elérkezett kivételes sorsuk beteljesedésének pillanata, elvégre prófétáik a kezdetek
óta nemcsak a megszabadulást, hanem a szabadító, azaz a 'felkent', héberül messiás eljövetelét
is hirdették. Isten Ábrahámnak és Izsáknak tett ígérete szerint a meg nem határozott természe-
tű megváltás az ő sarjaik által érkezik el, később azonban az üdvözülés e koncepciója össze-
kapcsolódott egy Dávid házából származó király gondolatával, akinek uralma örökkévaló
lesz. E király kifejezetten zsidó hős: „íme, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor igaz sarjat
támasztok Dávidnak; királyként uralkodik majd, és okosan cselekszik, jogot és igazságot
szolgáltat az országban. Napjaiban megszabadul Júda, és Izrael biztonságban lakik.”12 Hatal-
ma azonban egyetemes: „Uralkodjék tengertől tengerig, a folyamtól a földkerekség széléig
[...] A föld minden királya hódoljon előtte, s legyen minden nemzet a szolgája.”13 Így tehát
elmondható, hogy az első századi Palesztina zsidóságának a körében erősen élő messiási vá-
rakozás adott erőt és bátorságot, hogy szembeszálljon Róma hatalmával.

A zsidóságon belül a szadduceusok és a farizeusok szektája közötti széthúzás volt a legerő-

sebb. A szadduceusok alkották az arisztokrata intézményes pártot, amely a Templomot irányí-
totta. Szemben álltak a Tóra szabadabb értelmezésével, ugyanakkor tagadták a végzetet és a
szabad akarat mellett érveltek. A farizeusok ezzel szemben radikálisabbak voltak a Tóra ma-
gyarázatában, de szigorúbbak és merevebbek a szertartások terén, és a szájhagyományt fel-
használva a zsidó hétköznapi élet minden aspektusát a legapróbb részletekig törvényileg előír-
ták. A két szekta hite közti legjelentősebb különbség a túlvilági élethez kapcsolódott - az ag-
nosztikus szadduceusokkal szemben a farizeusok ragaszkodtak a lélek halhatatlanságához, a
személyes feltámadáshoz, valamint ahhoz, hogy a túlvilágon az erény elnyeri isteni jutalmát, a
bűn pedig örök büntetését. A farizeusok adtak leginkább hangot a római uralom elleni szem-
benállásuknak. Léteztek továbbá szigorú és fanatikus szekták, mint például a félmonasztikus
közösségben élő esszénusok, vagy a terrorista zelóták szektája, mely utóbbinak tagjai nem-
csak a rómaiakat gyűlölték, hanem minden kollaboráló zsidót. Sikarios [lat. sicarius] néven
közismert orgyilkosokat küldtek szét (az elnevezés a görög sikarioi szóból ered, jelentése 'tő-
rös ember'), hogy a tömegben elvegyülve gyilkolják le ellenfeleiket. Elvakultságukra jellem-
ző, hogy galileai zelóták egy csoportja, amely Jeruzsálemben lelt menedékre, befogadói ellen
fordult.

„Soha nem tudtak betelni a rablással; a gazdagok házait az utolsó zugig felkutatták; férfiak
legyilkolása, nők megbecstelenítése volt a szórakozásuk. Azon véresen elitták a zsákmányt, és
elpuhultságukban szemérmetlenül nők módjára viselkedtek; feltornyozták a hajukat, női ruhá-
ba öltöztek, illatos olajjal kenegették magukat, és cifrálkodásból aláfestették szemüket. De
nemcsak a kendőzésben utánozták a nőket, hanem a nő szerepét vállalták a szerelemben, fék-
telen kéjelgéseikben természetellenes szeretkezési módokat eszeltek ki; úgy illegették magu-
kat városszerte, mint a bordélyházban, és a várost förtelmes cselekedetekkel szennyezték be.
Az arcuk női volt, de a kezük gyilkolt; járás közben illegették-riszálták magukat, s egyszerre
csak harcosokká változtak, tarka ruháik alól kirántották kardjukat, és leszúrtak mindenkit, aki
útjukba akadt.”14
Amikor Cestius Gallus vereségének híre elért Nero császárhoz, veterán hadvezéréhez, Vespa-
sianushoz fordult, és kinevezte őt a Szíriában állomásozó római erők főparancsnokává. Ves-
pasianus a fiát, Titust Alexandriába küldte, hogy a 15. római légió élére állva Ptolemaisznél
csatlakozzon hozzá. Ez az egyesített sereg bevonult Galileába, nagy nehézségek árán elfoglal-
ta a zsidó felkelők által birtokolt erődítményeket, és lemészárolta vagy rabszolgává tette az
ottlakókat. A lázadók minden egyes települést ádázul védtek, különösen Jopata [Flaviusnál:
Jotapata] városát, amely Jószéf ben Mattiszjáhu irányítása alatt állt, aki később átállt a római-
akhoz, és nevét Josephus Flaviusra változtatva De hello judaico [A zsidó háború] című művé-
ben részletesen beszámolt a küzdelemről.

A hadjárat idején Rómában Nero császárt összeesküvők meggyilkolták, nem sokkal később
utódja, Galba is hasonló sorsra jutott. Két rivális trónkövetelő, Otho és Vitellius között pol-
gárháború tört ki, amelyből Vitellius került ki győztesen. Caesareában a légiók ennek ellenére
elutasították Vitelliust, és hadvezérüket, Vespasianust kiáltották ki császárnak. Egyiptom
helytartója, Tiberius Alexander és a Szíriában állomásozó légiók is támogatták őt. Rómában
Vespasianus hívei elkergették Vitelliust, és Vespasianust kiáltották ki a császári trón váromá-
nyosának. A hír Alexandriában érte, ahol nyomban hajóra szállt, hogy Rómába menjen, fiát,
Titust pedig hátrahagyta, hogy végezze be a rebellis zsidók leigázását.

A zsidók védősáncai ez idő tájt már csupán néhány eldugott erődre és magára Jeruzsálem vá-
rosára korlátozódtak, amelyet körülzártak a római légiók. A lázadók hevesen ellenálltak: ami-
kor az áruló Josephus körüljárta a városfalakat, hogy honfitársait megadásra szólítsa fel, vá-
laszként az emberek kigúnyolták és durván becsmérelték őt. A városban azonban éhínség
pusztított. Josephus, aki a zsidó háború történetében igazolni kívánta, miként szennyezte be a
lázadók romlottsága és istentelensége ügyük tisztaságát, apró részletekkel fűszerezve illuszt-
rálta, hogy az éhség következtében „az asszonyok a férjük, gyermekek a szüleik és - ami a
legsiralmasabb volt - anyák a csecsemőik szájából szedték ki a falatot; és miközben imádott
gyermekük a karjukban senyvedt, nem átallották előle elszívni az anyatejet, és ezzel megölni
őt”.* Ez a természetellenes viselkedés egy bizonyos Mária nevű, Bethezob faluból származó
asszonyról szóló történetben csúcsosodott ki, aki megölte saját csecsemő gyermekét, aztán
„megsütötte, és felét megette; a másik felét letakarta, és félretette”.15

A küzdelem kimeneteléhez kétség sem férhetett, ennek ellenére a város minden szegletéért
elkeseredett harc folyt. Először az Antónia erőd került a rómaiak kezére, a Templom azonban
még tartotta magát. A római légiók faltörő kosokkal hat napon át döngették falait, a Heródes
kőművesei által szabályosan kifaragott és szorosan összeillesztett óriási kőtömbök azonban
rezzenés nélkül állták az ütéseket. Az északi kapu aláásására tett kísérlet szintén meddőnek
bizonyult. Mivel Titus nem kívánt további emberéleteket kockáztatni azzal, hogy a falakon át
küldi rohamra katonáit, parancsot adott a kapuk felgyújtására. Az ezüstburkolat megolvadt a
hőtől, a fagerendázat lángra lobbant. A tűz továbbterjedt az oszlopcsarnokokhoz, megtisztítva
ezzel az utat a rómaiak számára a parázsló falak között. A behatoló katonák haragjukban
nemcsak a zsidó harcosokat, hanem a polgári lakosságot is lemészárolták. Josephus, aki buz-
gón próbálta tisztázni pártfogóját a diaszpórában élő zsidók előtt, úgy számolt be, hogy Titus
minden tőle telhetőt megtett a szentély megmentése érdekében; emberei azonban csóvát vetet-
tek a kapukra. Így pusztult el a Templom, amely Josephus szavaival élve „pompájával és
nagyságával, továbbá kincseket érő felszerelésével és különösen a Szentek szentjének ma-
gasztos jelentőségével a legbámulatraméltóbb alkotás, amit csak láttunk, vagy amiről hallot-
tunk”.*
Erődítményeinek szilárdsága és védőinek elszántsága miatt Titus légióinak hat hónapig - 70
márciusától szeptemberéig - tartott Jeruzsálem bevétele. A lakosság kis híján teljesen odave-
szett. Azon kevesek, akik menedékre leltek a város alatti csatornákban, éhen haltak, megölték
magukat, vagy a rómaiak végeztek velük, amikor előbújtak rejtekhelyükről. Josephus becslése
szerint közel egymillióan pusztultak el Jeruzsálem ostromában, a túlélők pedig rabszolgasors-
ra jutottak. Titus elrendelte, hogy a helyőrséggel megerősített fellegvár kivételével a város
többi részét, beleértve mindazt, ami a Templomból megmaradt, rombolják földig. Ezt követő-
en Caesareába vonult vissza, ahol október 24-én azzal ünnepelte meg a születésnapját, hogy
az arénában rendezett játékokon végignézte, amint a zsidó hadifoglyokat vadállatok elé vetet-
ték, elevenen elégették őket, vagy életre-halálra megküzdöttek egymással. Vespasianus Ró-
mába való visszatérte után a szokásos bíborköpenyt magukra öltve győzelmi ünnepet tartot-
tak. Jeruzsálemben zsákmányolt pompás kincsekkel, közöttük a Templom arany menórájával,
és oszlopokhoz láncolt hadifoglyokkal megrakott szekerek gördültek végig a város utcáin.
Amikor a diadalmenet a Fórumhoz ért, a zsidó felkelők vezérét, Simon ben Giorát szertartásos
keretek között kivégezték, majd a győztesek visszavonultak, hogy elfogyasszák a nekik és
meghívott vendégeiknek készített pompás lakomát.

A lázadók kisebb csoportjai Palesztinában, Heródes bevehetetlen erődéiben -Herodeionban,

Machairosban, és Maszadában - egy ideig még tartották magukat. Herodeion minden nehéz-
ség nélkül esett el; Machairos védői megadták magukat. Maszada ellenben a galileai Júdás
leszármazottja, Eleázár ben Jair vezette zelóta sikariosok kezén maradt. Ebben a mintegy 440
méterrel a Holt-tenger szintje felett, annak nyugati oldalán fekvő, szinte megközelíthetlen
hegyi fennsíkon épített rendkívüli erődben közel ezer férfi, nő és gyermek tartózkodott.
Flavius Silva római kormányzó fallal kerítette körül az erődöt, és lejtős sáncot építtetett, hogy
feljuttasson egy faltörő kost, amellyel rést üthetett a várfalon.

A zelóták eleinte ellenálltak, amikor azonban világossá vált számukra helyzetük kilátástalan-
sága, Eleázár meggyőzte híveit, hogy jobb önkezükkel véget vetni életüknek, semmint a ró-
maiak kezétől meghalni. Miután minden vagyonukat elégették, először a férfiak ölték meg
közvetlen családtagjaikat, majd sorshúzással kiválasztottak tíz embert, hogy megadják társa-
iknak a kegyelemdöfést; végül ismét sorshúzással kijelölték az utolsó embert, aki véget vetett
maradék kilenc társa életének, mielőtt maga is kardjába dőlt.

2. fejezet

Az új Templom
Maszada erőd elvesztésével a Palesztinában élő zsidók nem adták fel a független állam létre-
hozása iránt táplált reményeiket. Alig hatvan évvel később újabb szabadságharc tört ki a ró-
mai uralom ellen, amelyet az a Bar Kochba [Simeon bar Koséba] vezetett, akit a kor legkivá-
lóbb tudósa, Akiba rabbi [Rabi ben Akiba] a megígért Messiásnak nevezett. Mint korábban, a
felkelés kezdetben most is sikereket hozott: Tineius Rufus római legátus Júdeában állomásozó
hadserege megfutamodott. Hadrianus császár Britannia legátusát, Julius Severust küldte Pa-
lesztinába, aki 134-ben visszafoglalta Jeruzsálemet. Ezt követően a háború még tizennyolc
hónapon át folyt, egészen 135 augusztusáig, amikor a felkelők által megszállt közel ötven
erőd közül az utolsó, Bethir [Bettár] vára is Severus kezére került, és Bar Kochbát megölték.
A római megtorlás minden eddiginél kegyetlenebb volt. A zsidó foglyokat keresztre feszítet-
ték, vagy eladták rabszolgának. Az önálló Júdea Szíria-Palesztina tartomány részévé vált [a
területet hivatalosan ekkor nevezték el Palesztinának], Jeruzsálem városa pedig római kolónia
lett, ahonnan az összes zsidót kitiltották. A Templom-hegyen Hadrianus istencsászár és min-
den istenek atyja, Zeusz számára szentélyeket építettek.

Ez idő tájt már más vallásnak is voltak szent helyei Jeruzsálemben, amelyeket Rufus római
legátus szintén jónak látott felszámolni, ezért pogány templomokat helyeztetett föléjük. A
több mint egy évszázaddal korábban nyilvános kivégzések színhelyéül szolgáló hegyre, illetve
egy közeli sírbolt fölé Jupiter, Juno és Vénusz tiszteletére emelt szentélyeket. A zsidóság
számára ezen helyeknek nem volt jelentősége, ugyanakkor egy másik Messiásnak tartott férfi,
a Názáreti Jézus követői szentként tisztelték.

Az életét és halálát követő húsz évszázadon át Jézus Krisztus mindvégig igen vitatott szemé-
lyiség maradt. A legtöbb keresztény egyház hagyományos tanítása szerint eljövetelét a prófé-
ták (elsősorban unokatestvére, a népszerű prédikátor, Keresztelő Szent János) megjövendöl-
ték; egy szűz méhében csodálatos körülmények között fogant, Betlehem városában egy istál-
lóban született, majd Galileában és Júdeában prédikált, és élete során számos látványos csodát
vitt véghez. Ezek közt több olyan eset szerepelt, amikor betegeket gyógyított, ugyanakkor
Jézus a vizen járva és viharokat lecsendesítve a természet erői feletti hatalmát is bizonyította.
Az őelőtte prédikáló Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlóan bűnbánatra szólított, a végítéletre
valamint az örök büntetésre figyelmeztetve mindazokat, akik bűnben halnak meg.

A római megszállás idején Palesztinában uralkodó kegyetlenséggel szemben Jézus a szelídsé-

get és egyszerűséget magasztalta: áldotta a szegényeket és a szelídeket, valamint hirdette,
hogy az embereknek gyermeki ártatlanságra kell törekedniük. Az általa képviselt értékek éle-
sen szemben álltak mindazzal, amit ő „a világnak” nevezett - az önzés és az öncélú vágyak
kielégítésének kultuszával. Tanítása szerint nem a gazdagságot, hatalmat és társadalmi elő-
menetelt kell hajszolni, hanem az asztalnál alázatosan a legutolsó helyet elfoglalni; az elszen-
vedett sérelmekért nem „szemet szemért, fogat fogért” elven igazságot szolgáltatni, hanem
éppen ellenkezőleg: ha valaki megüt a jobb arcodon, „fordítsd oda neki a másikat is”.* Jézus
lépten-nyomon azt bizonygatta, hogy az erény nem a zsidók által gyakorolt vallási cselekede-
tek látványos megtartásában, hanem sokkal inkább a belső jellemben rejlik - az érzésekben és
gondolatokban legalább annyira, mint a tettekben.

A szertartások és a hagyománytisztelet rágalmazása mellett Jézus messiásnak és Isten fiának

nevezte magát, aki megbocsáthatja a bűnöket, és akiben egyedül ölt testet az örök élethez ve-
zető út. [,,Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához csak általam.” Jn
14,6] A zsidó vezetők - a farizeus írástudók és a szadduceus vének - mindezt lázításnak és
istenkáromlásnak tartották. Sikerült a római helytartót, Pontius Pilátust meggyőzniük, hogy
feszítse keresztre Jézust. Halála után levették a keresztről, egy közeli sírboltba fektették, de
tanítványai szerint három nappal később feltámadt halottaiból.

Az evangéliumok lapjain megelevenedő Jézus ilyen időbeli távolságból és még akkor is, ha
csupán egy irodalmi alkotás főszereplőjének fogadjuk el, erős hatást gyakorol az olvasóra. Az
ószövetségi könyvekkel szemben, amelyek Isten fenségét „az élet összetettségén keresztül, a
nyelv és intellektus határain túl feszülő érzelmek és vágyak révén” szemléltetik, az újszövet-
ségi evangéliumok jóformán jellemzéstől mentes elbeszélések, amelyek mindazonáltal arról
győznek meg bennünket, hogy „csakis így, és sehogy másképp nem történhettek az esemé-
nyek”.16 Gabriel Josipovici irodalomkritikus számára Jézus „olyan forgószél, amely maga
előtt hajt mindent, és arra kényszerít mindenkit, aki az útját keresztezi, hogy gyökerestül gon-
dolja újra az életét. Nem annyira a bölcsesség titkának, mint inkább az erő forrásának ismerő-
je.”

Jézus kivételes magabiztossággal és hitelességgel beszél, mégis olyan igényekkel lép fel,
amiket az ember egy őrülttől várna. Ezzel szemben, ahogyan G. K. Chesterton rámutatott:
„Jézus pontosan olyan volt, amilyen egy hallucináló elmebeteg sohasem lehetne: rendkívül jó
ítélőképességgel rendelkezett. Mindig váratlan dolgokat mondott; ugyanakkor kijelentései
kivétel nélkül nem várt nagylelkűségről és szokatlan mérsékletességről tanúskodtak."17

Vajon történetileg mennyire hitelesek ezek a leírások Jézusról? Az objektív vélemény kialakí-
tására tett kísérletek gyakran a keresztény vallás melletti vagy elleni elkötelezettségből fakadó
előítéletek miatt vallottak kudarcot. E. R Sanders bibliakutató mégis úgy véli, lehetséges leás-
ni a történelmi tények mélyére. „Tudjuk, hogy Jézus Keresztelő Szent János idején kezdte
meg működését, hogy voltak tanítványai, hogy várta a »királyság« eljövetelét, hogy Galileá-
ból Jeruzsálembe ment, hogy valamit elkövetett a Templom ellen, és hogy bíróság elé állítot-
ták és keresztre feszítették. Végül pedig tudjuk, hogy halála után hívei olyasmit tapasztaltak,
amit »feltámadásként« írtak le: egy már meghalt ember megváltozott, mégis élő jelenését. Ők
hittek ebben, megélték ezt, és meghaltak ezért."18

E Jézus-hit gyorsan terjedt azok körében, akik ismerték őt. „Végső soron bármilyen jelentősé-
get tulajdonítunk is a »Krisztus« és a »Felkent« terminusoknak, - írja Vermes Géza a Jesus
the Jew [A zsidó Jézus] című munkájában - legalább egy dologban biztosak lehetünk: Jézust
nem pusztán egy messiásnak tekintették, hanem a messiásnak, akit a zsidóság várt, s ez az
azonosítás kerül a korai kereszténység hitének középpontjába.”19 Ugyanakkor ez a messiás
nem a zsidóságot győzelemre és hatalomra vezető harcos király volt, hanem sokkal mélyebb
jelentőséggel bíró és ellentmondásosabb személyiség - áldozati bűnbak, aki szenvedéseivel
megtörte a Gonosz hatalmát, és legyőzte a halált.

A Megváltóra - aki egyébként igen különbözött attól, akinek jövetelét a legtöbb zsidó remélte
- leginkább illő jövendölések Izajás a Templomban i.e. 740-ben elhangzott próféciáiban ol-
vashatók: „íme az én szolgám - mondja az Úr a próféta látomásában -, akit támogatok; válasz-
tottam, akiben kedvemet találom.” Egy másik látomásban így szól róla: „a nemzetek világos-
ságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig”.* Ez a megváltó azonban „megve-
tett volt, az utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtet-
tük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi
fájdalmainkat ő hordozta.”20

A zsoltárokban is találkozunk hasonló sirámokkal, amelyek Jézus keresztre feszítését megelő-

ző szenvedését vetítik előre: „Gúny tárgyává lettem előttük, ha látnak, fejüket csóválják.”21
Az evangélisták meglehetős egyértelműséggel mutatnak rá Krisztus életének azon eseményei-
re, amelyek beteljesítik a próféták jövendöléseit. Miután Krisztust odaszegezték a kereszthez,
a római katonák szétosztják maguk között a ruháit, és kockát vetnek varratlan köpenyére.
Ezen a helyen János evangélista mutat rá a 22. zsoltár 19. sorára: „elosztották maguk között
ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”. Néhány szkeptikus kutató szerint ezekkel a részle-
tekkel később egészítették ki a történetet azért, hogy
harmonizáljon a próféciákkal; a Názáreti Jézus születését például éppen azért tették Betle-
hembe és nem Názáretbe, mert Mikeás próféta így jövendölte. Robin Lane Fox történész két-
ezer év távolából is magabiztosan állítja: „A Lukács által elmondott történet történelmileg
lehetetlen, belső szerkezetét tekintve pedig következetlen és zavaros... így nem felel meg a
valóságnak.”22

Vajon az evangéliumokon kívül más forrásokból megtudhatunk-e bármit is Jézusról? Az

egyedüli rá vonatkozó utalások a majdnem kortárs Josephus Flavius tollából származnak, az
Antiquitates [A zsidók története], illetve a De bello judaico [A zsidó háború] című munkájá-
nak olyan, eredetileg talán arámi nyelven írt változatából, amely az Eufráteszen túli zsidó ol-
vasóközönség számára készült. E passzusok önmagukban is ellentmondásosak: egyesek sze-
rint ezeket a Rómában kiadott görög nyelvű változatból elhagyták, nehogy felbőszítsék a ke-
resztényüldöző Domitianus császárt; egy másik vélemény értelmében viszont ezek a szöveg-
helyek egy bizánci szerzetes sok évvel később hamisított betoldásai. A zsidók történetének
egyik vitatott szöveghelyét azonban a IV században Euszebiosz [Eusebius] minden idők első
keresztény Egyháztörténetében [Ekklésziasztiké Hisztoria] idézi. Ha keresztények később
írták volna bele ezeket a részeket, elég valószínűtlen, hogy A zsidó háború vonatkozó sorai
között ugyanannyi szót ejtettek volna Keresztelő Szent Jánosról, mint Jézusról. János e szö-
vegrészletek alapján „különös teremtmény, egyáltalán nem olyan, mintha ember lenne”. Az
arca „inkább vadállati”. „Testetlen szellemként élt... állatszőrt viselt testén, ott, ahol sajátja
nem nőtt.”

Josephus beszámolója szerint Jézus csodatételeiről volt ismert: „olyan bámulatos és hihetetlen
csodákat tett, hogy ami engem illet, nem tudom embernek tekinteni; ugyanakkor, mivel kiné-
zetre nagyon hasonlatos hozzánk, nem hihetem angyalnak sem...”. Josephus azt is leírja, hogy
„számosan sereglettek köréje és követték tanítását. Izgatott várakozás lett úrrá az embereken,
hogy ő végre lerázza a zsidó törzsek nyakáról a római rabság jármát [...]. Amikor látták, hogy
a puszta szó erejével bármit meg tudott tenni, arra kérték, hogy menjen a Városba [ti. Jeruzsá-
lembe], semmisítse meg a római csapatokat, és legyen a királyuk; ő azonban nem figyelmezett
rájuk.”23

Josephus szerint a zsidó vezetők megvesztegették Júdea római helytartóját, Pontius Pilátust,
hogy tegye lehetővé Jézus keresztre feszítését, mert irigyelték annak népszerűségét. Josephus
arról is beszámol, hogy Krisztus kivégzésének pillanatában a Templom leple „hirtelen végig-
hasadt a tetejétől egészen az aljáig”. A Templomról adott terjedelmes leírásában megemlít
továbbá egy feliratot, amelyen ez állt: „Jézus, a király, aki sohasem uralkodott, akit a zsidók
megfeszítettek, mert megjövendölte a Város vesztét és a Templom pusztulását.”24

Ugyanezen próféciát olvashatjuk az evangéliumokban is: „Amikor néhányan megjegyezték a

templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő [ti. Jézus]
így szólt: Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön,
amelyet le ne rombolnának.”25 János evangéliumában Jézus még merészebben állítja, hogy a
Templom, pusztulása után őbenne él majd tovább: „Bontsátok le ezt a templomot, és én há-
rom nap alatt fölépítem azt!”26 Istenkáromló kijelentés volt ez, amely később ott szerepelt az
ellene felhozott vádak között: „Ez [az ember] azt mondta: Le tudom bontani az Isten templo-
mát, és három nap alatt fölépítem.”27

Ebben a kérdésben ismét egymásnak ellentmondó nézetek láttak napvilágot: egyes értelmezé-
sek szerint Jézus nemcsak a Templom, hanem Jeruzsálem pusztulását is megjövendölte. A
keresztények úgy vélik, mindez megmagyarázza, miért költözött az első keresztény közösség
Jeruzsálemből Pellába, még mielőtt a rómaiak bevették volna a várost; a szkeptikusok azon-
ban úgy gondolják, ezen „próféciákat” az evangélisták utólag fűzték a történethez. Annyi
mindenesetre egyértelmű, hogy a korai keresztények a jeruzsálemi Templom pusztulását egy-
részt az Isten és ember közötti új szövetség szükségszerű velejárójának, másrészt Isten bünte-
tésének tartották, amiért a zsidók megtagadták az Ő egyszülött fiát. Az általam fentebb idézett
passzus után, amelyben Josephus a Jeruzsálem ostromakor saját gyermekét felfaló édesanyá-
ról számol be, a legkorábbi keresztény krónikás, Euszebiosz hozzáteszi:

„Ez volt a zsidók büntetése, amiért bűnös és gonosz módon bántak az Isten Krisztusával. [...]
Azoknak az eseményeknek, melyek az Üdvözítő szenvedése és azután történtek az egész nép-
pel, hogy a zsidó tömeg azt követelte a rabló és gyilkos [ti. Barabás] meneküljön meg a halál-
tól, az Élet Szerzője pedig távozzon körükből, a leírásához pedig semmit sem kell hozzáfűz-
ni.”28

A XX. század perspektívájából szemlélve, amelynek során jóval kegyetlenebb és módszere-

sebb kísérletek történtek a zsidóság kiirtására, mint Vespasianus és a Hadrianus császárok
uralma alatt, nehéz egy ilyen ítéletet nem az antiszemitizmus egyik, evangéliumi köntösbe
öltöztetett forrásaként értelmezni. Máté evangélista példaként idézi Pontius Pilátus tiltakozá-
sát: „Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok!” Mire a nép egy emberként azt kiabálta:
„Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!”29 Ez azonban, amennyire meg lehet ítélni, nem jelen-
tette a zsidók egységes fajként történő megbélyegzését, abban az értelemben, ahogyan a XVI.
századi Spanyolország limpieza de sangre [vértisztítás] kultuszában, vagy a XIX. században,
Houston Stewart Chamberlain fajelméleteiben erre sor került. Ez a fajta durva faji előítélet
figyelemre méltó módon sem az antikvitásnak sem a középkornak nem volt sajátja. Krisztus
tanítványai, az apostolok és az evangélisták, végtére is mindnyájan zsidók voltak.

A zsidók és keresztények között fellángoló ellenségeskedés ekkoriban nem faji, hanem vallási
természetű volt, és a belső ellentmondásokból fakadóan nehéz elgondolni, hogyan lehetett
volna elkerülni ezt. A Templom Krisztus által megjósolt pusztulása több volt fizikai valóság-
nál: metaforikusán a judaizmus halálát jelentette. A Messiás születése előtti bábállapot idő-
szakára Isten a zsidó népet választotta ki: amint megszületett, a zsidóság teljesítette küldeté-
sét. Az evangéliumokból kitűnik, hogy mindezt a Szanhedrin [főtanács] korabeli zsidó elöljá-
rói is így értelmezték. Látva Pilátus mennyire vonakodott beleavatkozni az ügybe, nem tud-
hatjuk, őszinte volt-e attól való félelmük, hogy Krisztus felingerli a rómaiakat, Jézus növekvő
népszerűsége feletti aggodalmuk - tanításának fontossága ismeretében - mindenesetre indo-
koltnak tűnik. Meglehet, túl optimisták voltak, amikor azt képzelték, hogy Jézus tanítása vele
együtt elenyészik, ennek ellenére nem volt ésszerűtlen Kaifás főpap döntése: „Jobb nektek, ha
egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!”30

Krisztus hatása halálával sem szűnt meg: egyre növekvő számú zsidó fogadta el és hirdette
tanítását. Nem tudjuk, valóban feltámadt-e halottaiból, sem azt, vajon a „Szentlélek” tüzes
nyelvek alakjában leszállt-e hátramaradt követőire, a Názáreti Jézus keresztrefeszítése azon-
ban bizonyosan nem tartotta vissza tanítványait attól, hogy nyíltan hirdessék, „Úr és Krisztus”
volt.

Az is hasonlóan világos, hogy a zsidó elöljárók minden tőlük telhetőt megtettek e születő fel-
forgató mozgalom visszaszorítására: Péter apostolt letartóztatták, Istvánt halálra kövezték, I.
Heródes Agrippa, Nagy Heródes unokája pedig lefejeztette Jakab apostolt, János testvérét.
Csupán az vetett gátat a mindenkire kiterjedő kivégzési hullámnak, hogy a hatalom a római
helytartó kezében volt. 62-ben, Porcius Festus halála és Lucceius Albinus érkezése közötti
rövid interregnum alatt azonban Anan főpap elítélte „az Úr testvéreként” ismert másik Jakab
apostolt: elrendelte, hogy dobják le a Templom tetejéről, és furkósbottal verjék agyon.

A legtöbb fejfájást a zsidó elöljáróknak azonban nem Krisztus eredeti tizenkét apostolának
egyike, hanem Tarszoszi Pál okozta. Az a férfi, aki soha nem ismerte Jézust, és buzgón üldöz-
te a keresztényeket, amíg egy napon a Damaszkusz felé vezető országúton - amint éppen a
városba tartott, hogy ott a főpap által kiadott parancsokkal újabb keresztényeket tartóztasson
le -, Jézus egy látomásban meg nem jelent neki, és ki nem jelölte őt, mondván: „Kiválasztott
edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt.”31 Pál
apostol nem csupán köpönyegforgató volt, de még egy lépéssel továbbment a judaizmus taga-
dásában, mivel ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, ami Krisztus eredeti tanítványai számára egy-
általán nem volt egyértelmű: valaki kereszténnyé lehet anélkül, hogy elsődlegesen zsidóvá
válna.

Szent Pál személye a mai napig vitatott. Sokan azzal vádolják, hogy „a galileai ördögűzőt”
világvallás-alapítóvá felmagasztalva valójában ő „találta ki” a kereszténységet.32 A kor zsidó
elöljáróinak gyűlöletét azonban elsősorban a Római Birodalomban tett prédikáló körútjai so-
rán elért sikerével vívta ki. Szent Pál levelei Efezus, Korinthus és Róma megtért kereszténye-
ihez a zsidó hagyomány mély tiszteletéről tanúskodnak, ugyanakkor azt hirdetik, hogy szük-
ségtelen a mózesi törvényekhez mereven ragaszkodni, csak a Krisztusba vetett hit által üdvö-
zülhetünk.

A zsidóság létjogosultságának e radikális tagadása számos zsidó származású keresztény társá-

ban is ellenszenvet keltett, és a korai egyház sem fogadta el azonnal. A zsidó elöljárók mind-
ezt felhasználták ellene, amikor Akhaia [Achaia] helytartója, Gallió elé vitték, azzal vádolva
őt, hogy „törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket”.* Gallió felháborodva utasí-
totta el a vádindítványt, mondván: „Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje
s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről, vagy nagyon gonosz bűntettről vol-
na szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok.
Ezekben én nem akarok bíró lenni.”33

Jeruzsálembe visszatérve Pál apostolt ismét letartóztatták, és a Szanhedrin elé állították, ahol
római polgárként a jogait követelte, így a római néptribun, Lysias védelme alá helyezték. Be-
látva, hogy jogi úton nem szabadulhatnak meg tőle, zsidók egy csoportja arra az elhatározásra
jutott, hogy meggyilkolja őt. Az összeesküvés terve azonban eljutott Lysias fülébe, aki erre
hetven lovas és kétszáz gyalogos katona kíséretében Caesareába küldte Pál apostolt. Ott
Ananiás főpap, néhány vén, és egy bizonyos Tertullus nevű ügyvéd Félix legátus színe elé
idéztették őt, és azzal vádolták hogy „veszedelmet terjeszt és lázadást szít az összes zsidó kö-
zött az egész földkerekségen, és az élére áll a názáretiek eretneksége által keltett lázadás-
nak”.34 Pál római polgárként a császárhoz kívánt fellebbezni, ezért Félix helytartó láncra ver-
ve Rómába küldte.

A keresztény hagyomány szerint Rómában Szent Pált végül nem a zsidó elöljárók által felho-
zott vádak alapján, hanem a Nero császár uralkodása idején, 67-ben fellángoló első pogány
római keresztényüldözés áldozataként fejezték le. Cornelius Tacitus római történetíró úgy
vélte, hogy ez az első, keresztények elleni támadás nem a birodalmi kormányzás átgondolt
politikájának, hanem Nero császár szeszélyének következménye volt. A 64. júliusi tűzvész
után, amelynek során Róma jelentős része leégett, a gyanút leplezendő, miszerint talán saját
maga okozta a tüzet, a császár e nyugtalanságot keltő szekta híveit vádolta. Először a gyanúsí-
tottakat végezték ki, majd általános keresztényellenes hajtóvadászat indult. Az így összegyűj-
tött foglyokat azután a legváltozatosabb és legkifinomultabb módszerekkel kínozták halálra: a
férfiakat keresztre feszítették, majd szurokba mártották és meggyújtották, vagy állatbőrökbe
csavarták őket, hogy széttépjék és felfalják a kutyák.
Bár Tacitus úgy gondolta, hogy Nero kegyetlensége túl messzire ment, és ténylegesen a pol-
gárság együttérzését váltotta ki, mégsem volt kétsége afelől, hogy a keresztények „emberiség
elleni gyűlöletük okán maximális és példamutató büntetést” érdemeltek ki. Az anyagi világ
iránti megvetésük, a fegyverviselés elutasítása, vagy a római élet szerves részét jelentő ki-
sebb-nagyobb pogány szertartásokon való mindennemű részvétel megtagadása, titkos találko-
zóik és istentiszteleteik, ahol „istenük testéből ettek”, de mindenekfelett azon meggyőződé-
sük, hogy pogány embertársaik örök kárhozatra vannak ítélve, míg ők - keresztények - az
örök boldogság várományosai, hasonló hatást váltott ki a rómaiakból, mint a zsidóság elkülö-
nülő magatartása.

A zsidókat a rómaiak jól ismerték, és népcsoportként, nem pedig szektaként tartották számon.
Miután a lázadást Palesztinában elfojtották, a zsidóság visszanyerte korábbi privilégiumait - a
zsinagógáikban tartandó istentiszteletre, fiúgyermekeik körülmetélésére és a szombaton való
pihenésre vonatkozó jogokat. A keresztények zárkózottságát ezzel szemben nemcsak sértő-
nek, hanem egyenesen lázítónak tartották, következésképpen az elkövetkező két és fél évszá-
zadban kisebb megszakításokkal folyamatosan üldözték őket. „Akármi legyen is vezérlő el-
vük - írta az ifjabb Plinius -, hajthatatlan makacsságuk büntetést érdemel.”35 Ezért Plinius,
akit írásai kedves, művelt és nemesszívű embernek tüntetnek fel, miután birodalmi kormány-
zati tisztviselői rangra emelkedett, elrendelte a magukat keresztényeknek vallók kivégzését.

„Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: - írta a II. századi keresztény

író, Tertullianus -, vetőmag a keresztények vére.”* Bizonyára volt közöttük néhány aposztata,
akik inkább hintettek Zeusz tiszteletére maréknyi tömjént az oltárra, minthogy az arénában
oroszlánok és tigrisek tépjék darabokra őket, az állandó üldöztetés azonban nem vetette vissza
az egyház növekedését. A keresztények közül Krisztus szenvedésének imitációjaként sokan
önként vállalták a vértanúságot. Ignatiosz [Ignatius], Antiochia harmadik püspöke, amikor
letartóztatták, megtiltotta híveinek, hogy bármit tegyenek megmentéséért, és könyörgött a
rómaiaknak, hogy vessék őt az oroszlánok elé. „Biztatni fogom a vadállatokat, hogy minde-
nestül felfalva váljanak sírommá.”* Polükarposz [Polikarp], Szmirna püspöke bár megfontol-
tabb volt, mégis hasonlóan hajthatatlan maradt, amikor felkínálták neki a választás lehetőségét
a császár szolgálata és az elevenen megégettetés között. „Ideig-óráig égő és rövid idő múltán
kialvó tűzzel fenyegetsz - mondta Titus Quadratus római kormányzónak. - Nem ismered
ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár.” Quadratus
ítéletét követően „a tömeg a műhelyekből és fürdőkből összegyűjtötte a rőzsét és a tűzifát, a
zsidók különösen készségesen segítettek, amint ez már ilyen esetekben szokásos volt.”36

Ilyen és ehhez hasonló atrocitások a birodalom minden részében megestek. Phrügiában (Kis-
Ázsiában) egy egész városkát vettek körül a legionáriusok: „lángba borították és porrá égették
lakosait a kisgyermekekkel és asszonyokkal együtt, akik a mindenek felett levő Istent hívták
segítségül, és mindezt azért, mert a város összes lakója, maga a gondnok is meg a duumvirek
az összes hivatalnokkal és az egész néppel együtt egyöntetűleg kereszténynek vallották ma-
gukat, és semmiképp sem engedelmeskedtek azoknak, akik azt parancsolták, hogy imádják a
bálványokat.”37 A keresztényüldözés a Rhodanosz [Rhone] partján fekvő két római városban,
Viennában [ma Vienne] és Lugdunumban [ma Lyon] különösen kegyetlen volt. Először po-
gány szolgálókat kényszerítettek arra, hogy vérfertőző és emberevő orgiákkal vádolják ke-
resztény uraikat, ellenük bújtatva ezzel a néptömegeket, majd a legbrutálisabb halálnemekre
ítélték azokat, akik eskü alatt nem tagadták meg Krisztust, és nem imádták a pogány isteneket.
Nemcsak a közösség vezetőit, például Potheinosz [Pothinus] püspököt, de még az egyszerű
híveket is kínvallatásnak vetették alá. Viennában egy Blandina nevű, együgyű szolgálólányt
(aki által bebizonyította Krisztus, hogy azokat a dolgokat, amik az emberek számára egysze-
rűnek, jellegtelennek és megvetendőnek tűnnek, Isten nagy kegyelmére méltatja), olyan erő
töltött el, hogy „azok, akik egymást felváltva mindenféle módon reggeltől estig kínozták, kifá-
radtak és elcsüggedtek, és bevallották, hogy vereséget szenvedtek, és többé semmit sem tud-
nak vele tenni”.* Majd „miután megkorbácsolták, vadállatok elé vetették és megsütötték, vé-
gül belekötötték egy hálóba és egy bika elé dobták”.38

A XIX. században Friedrich Nietzsche lekicsinylően nyilatkozott a kereszténységről, amiért a

Blandinához hasonló szolgálók, de mindenekelőtt annak a temérdek rabszolgának a kegyét
kereste, akinek társadalmi értéktelenségét spirituális egyenlőséggel kompenzálta. A keresz-
ténység azonban nem korlátozódott a tanulatlan néptömegekre; szenátorok, sőt császárok csa-
ládjai körében is elterjedt. Filozófusok és tudósok, mint Jusztinosz, Origenész, Tertullianus és
Alexandriai Kelemen, nem csupán felkarolták ezt az új vallást, hanem
írásaikban elmélyítették a keresztény hit egyházi értelmezését. Origenész megtisztította a
Szentírást az apokrif evangéliumoktól, ezáltal megalapozta a ma ismert Újtestamentumot.
Apollónioszt [Apollonius], aki Euszebiosz szerint „nagyon híres férfi volt az akkori hívek
között műveltsége és filozófiája miatt”,* meghallgatásra a római szenátus elé idézték, amely
népszerűsége ellenére fővesztés általi halálra ítélte, mivel a császári rendelet - „egy keresztény
létezése önmagában törvénytelen” - semmilyen más ítéletet nem tett lehetővé.

Letartóztatása előtt Apollóniosz élénken támadta egy bizonyos Montanosz [Montanus] nevű
„álpróféta” eretnek nézeteit, aki tagadta, hogy az egyháznak hatalma lenne a vezeklő bűnösö-
ket főbenjáró bűneik alól feloldozni. Ez az eretnekség egy volt a sok közül, amely a keresz-
tény egyházat a legkorábbi időktől egész történelme során aggasztotta. Péter apostol már ko-
rábban figyelmeztetett, hogy „voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek
is lesznek hazug tanítók, akik veszedelmes tévtanokat terjesztenek...”39; Szent Pál a
korinthusbeli hívekhez írt apostoli leveleiben elítélte a gnosztikusokat és a doketistákat,
Antiokheiai Ignatiosz pedig becsmérlő kifejezésként használta az eretnek megnevezést. Ter-
tullianus pedig (aki a sors furcsa fintoraként később maga is csatlakozott a montanistákhoz)
úgy határozta meg az eretnek fogalmát, hogy az az egyház ítélete fölé helyezi a sajátját, és
ezen indíttatásból szektát alapít, vagy csatlakozik valamely már létezőhöz, amely tanításaiban
elhajlik Krisztus apostolokra hagyott dogmáitól.

A hamis tanítások megcáfolására az apostolok utódai, a püspökök zsinatokat tartottak - az

elsőt Jeruzsálemben 51-ben, a másodikat Kisázsiában ötven évvel később. Bár e „püspökök”
saját közösségükön belül tekintéllyel rendelkeztek, a felsőbbség mégis a birodalom nagyvá-
rosaiban, Jeruzsálemben, Antiochiában, Alexandriában és Rómában székelő pátriárkáknak
adatott meg. A római keresztény közösség vezetője, egyenlők között elsőként az apostolok
vezetőjének, Péternek az örökébe emelkedett. Mindezt az állítólag Péter által püspökké szen-
telt Kelemen írta 96-ban, amikor levelével egy, a korinthusi egyházban felmerült vitás kér-
désben próbált igazságot tenni. A II. század vége felé Viktor, Róma püspöke döntötte el a
húsvét ünneplésének időpontját, és hatalmánál fogva kizárt a keresztény közösségből egy bi-
zonyos Theodotosz [Theodotus] nevű vargát, amiért azt tanította, hogy Jézus egyszerű földi
halandó volt.

Ő volt az első püspök, akiről köztudott, hogy kapcsolatban állt a császár háza népével:
Marciának, Commodus császár keresztény ágyasának szardíniai bányamunkára ítélt kereszté-
nyek neveivel teleírt listát adott, és rajta keresztül elérte, hogy szabadon engedjék őket.
Commodus, Marcus Aurelius fia, bár uralkodónak alkalmatlan volt, Marcia befolyásának kö-
szönhetően megtűrte a keresztényeket. Az üldöztetés utódja, Septimius Severus uralma alatt
szórványosan bár, de folytatódott: általánosságban véve a kérdés megítélése a mindenkori
császár nézetétől függött. A legbölcsebb és felvilágosultabb császárok közül néhányan, mint
például az Antoninus császárok, vagy Marcus Aurelius kérlelhetetlenek voltak a keresztény-
ség elfojtásában. A tisztogatások Maximinus, Decius, de mindenekfelett Diocletianus uralko-
dása alatt fordultak igazán komolyra, aki 303-ban „nagy üldözésbe” kezdett, aminek csak le-
mondása és a dalmáciai tengerparton fekvő spalatumi [Spalato; ma Split] palotájába történő
visszavonulása vetett véget.

Mivel a Római Birodalmat túlságosan nagynak tartotta ahhoz, hogy egyetlen ember kormá-
nyozza, Diocletianus még távozása előtt a hatalom gyakorlására négy embert, azaz egy tetrar-
chiát nevezett ki. A társuralkodók egyike I. Constantius Chlorus lett, aki a birodalom északi
részét, Britannia és Gallia tartományait kormányozta. Amikor Diocletianus 305-ben lemon-
dott, nyugaton Chlorus lett a rangidős császár, egy évvel később azonban Eburacumban [ma
York] meghalt. A britanniai légiók fiát, Konstantint [Constantinus] kiáltották ki császárnak,
aki a rivális trónkövetelők felett aratott sorozatos győzelmeit követően az egész birodalomban
megszilárdította uralmát.

Nagy Konstantin szilárdan hitt benne, hogy a keresztények istenének segítségével jutott hata-
lomra. Vetélytársával, Maxentius császárral a Róma melletti milviusi hídnál [ma Ponté Mon-
té] vívott sorsdöntő csata előestéjén álmot látott, melyben azt az utasítást kapta, hogy fesse a
keresztények monogramját katonái pajzsára: „E jelben győzni fogsz!” Az üldöztetés a nyugati
tartományokban már Chlorus uralma alatt is sokat enyhült: most azonban a birodalom egész
területén végérvényesen abbamaradt. 313-ban a milánói ediktum kibocsátásával minden ko-
rábbi büntető határozat érvényét vesztette; a keresztény rabokat szabadon bocsátották, tulaj-
donukat visszaszolgáltatták. Nagy Konstantin keresztényekkel szembeni politikája jóval túl-
lépte a tolerancia kereteit: püspököket tett tanácsadóivá és engedélyezte nekik, hogy igénybe
vegyék a birodalmi postaszolgálatot, ami abban a korban, amikor a szárazföldi utazás nem-
csak veszélyes, hanem igen költséges is volt, felbecsülhetetlen privilégiumnak számított. Egy
333-ban kiadott törvény előírta a birodalmi tisztségviselőknek, hogy hajtsák végre a püspökök
határozatait, illetve más tanúk nyilatkozatai fölé helyezve fogadják el a peres ügyekben tett
vallomásaikat. Nagy Konstantin a császári tulajdonban lévő Lateránt Róma püspökének ado-
mányozta, hogy ott bazilikát építhessen, és olyan törvényeket léptetett életbe, amelyek a ke-
resztény papságnak adózási előjogokat és jogi immunitást biztosítottak: „...azt akarom, hogy
azok, akiket [...] klerikusoknak szoktak nevezni [...] zavartalanul kövessék saját törvényüket.
Ha ugyanis nagyon nagy imádást mutatnak be az istenségnek, úgy látszik az a legnagyobb
hasznára válik a közügyeknek.”* Konstantin keresztény püspökökkel vette magát körül, és
testvéreinek nevezve udvarában látta vendégül őket, akiket pedig a múltbeli üldözések során
megkorbácsoltak és megcsonkítottak, azoknak sebhelyeit alázatosan csókkal illette.

Heródeshez hasonlóan Nagy Konstantin életére is családi tragédiák vetettek árnyékot. Máso-
dik felesége, Fausta megrágalmazta első feleségétől született fiát, Crispust, hogy el akarta
csábítani őt. Crispust ezért kivégezték, még mielőtt Konstantin anyja, Heléna császárnő bebi-
zonyíthatta volna a császárnak a felhozott vádak hamisságát. Faustát a császár ezt követően
egy túlhevített fürdőbe záratta, ahol megfulladt.

Mindezen tragédiák nyomán Heléna - akit Konstantin térített a keresztény hitre - vezeklő
zarándoklatra indult Palesztinába. Itt a császár már korábban elrendelte a pogány szentélyek
lerombolását, és helyükre keresztény templomokat építtetett: Krisztus szülőháza felett Betle-
hemben, Jeruzsálemben pedig keresztrefeszítésének helyén és a sírnál, ahol halottaiból feltá-
madt. Az építkezések során találtak egy keresztfát, amelyen a következő felirat volt olvasható:
„Názáreti Jézus, a zsidók királya.” Akár ez állt rajta, akár nem, és csupán hamisítványt sóztak
rá egy rászedhető öregasszonyra, Heléna és a hithű keresztények mindenesetre megváltásuk
elsődleges ereklyéjeként fogadták el, és a keresztet helyreállítás után Jeruzsálemben, a Szent
Sír felett épített templomban helyezték el.

A kereszténységre nézve Nagy Konstantin megtérése fontos következményekkel járt. A biro-

dalom jövője szempontjából hasonló jelentőséggel bírt, hogy a fővárost Rómából a Boszpo-
rusznál fekvő Bizáncba [Büzantion] költöztette. Már jó ideje világosan látszott ugyanis, hogy
Róma nem megfelelő stratégiai központ egy olyan birodalom számára, amelynek legsebezhe-
tőbb határai és legvirágzóbb tartományai keleten terülnek el. A császárok ebben az időszak-
ban már elsősorban hadvezérekként tevékenykedtek, többé sem hatalmuk, sem legitimitásuk
nem függött a szenátustól és Róma népétől. Az Európa és Ázsia, illetve a Fekete-tenger és a
Földközi-tenger találkozási pontján elhelyezkedő Bizánc stratégiailag kiváló fekvésénél fog-
va, valamint az Aranyöbölként ismert természetes kikötője miatt ideálisnak tűnt a főváros
szerepének betöltésére. Egyik riválisa, Licinius felett a közeli Khrüszopolisznál [Chrysopolis]
324-ben aratott győzelmét követően a császár három héten belül lefektette az „új Róma” alap-
jait. A város, amely már Septimius Severus idején is jelentősen megnövekedett, most méretét
tekintve megháromszorozódott és pompás középületekkel bővült: az arénával, amelynek épí-
tése már Severus idején megindult, egy császári palotával, közfürdőkkel és csarnokokkal,
valamint számtalan, más városokból ideszállított szoborral ékesített utcával. Teljes római pol-
gárjog és ingyen kenyér ígéretével csábították a betelepülőket, és toleranciát gyakoroltak
mind a pogányokkal, mind a zsidókkal szemben.

Az alapítója után Konstantinápolyra [Konstantinopolis] keresztelt új birodalmi székhely a

császár pártfogolt vallásának központjává vált. Nagy Konstantin számos hatalmas templomot
építtetett itt, 381-ben pedig patriarkátusi rangra emelte a várost; ezáltal a konstantinápolyi
pátriárka személyével bővült Róma, Antiochia, Alexandria és később Jeruzsálem pátriárkái-
nak sora. Ezt követően az egyház jó néhány, a császár által összehívott korai zsinatát Kons-
tantinápolyban, vagy a közeli városokban, Nikaiában [Nicea] és Khalkédónban [Chalcedon]
tartották.

A kereszténység uralma azonban még korántsem volt megingathatatlan. Nagy Konstantin

unokatestvére, az „aposztataként” ismert Iulianus császár uralkodása idején ismét teret nyert a
pogányság, és az egyházat újult üldöztetésnek vetették alá. Jelzés értékű, hogy Iulianus egyik
intézkedése az általa „galileaiaknak” titulált keresztények ellen éppen a jeruzsálemi Templom
újjáépítése volt; végrehajtását azonban különféle természeti csapások (amelyeket a kereszté-
nyek természetfeletti beavatkozásának tartottak), megakadályozták, míg végül a császár 363-
ben bekövetkezett halála után végleg felhagytak a tervvel.

Iulianus zárta a pogány császárok sorát. Utódja, Iovianus idején az egyház visszanyerte a
Nagy Konstantin alatt élvezett kiváltságos helyzetét, és legalább olyan türelmetlenné vált a
pogánysággal szemben, mint annak idején az vele szemben volt. A templomokat már Nagy
Konstantin fia, II. Constantius bezáratta, és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy áldo-
zatot mutassanak be a pogány isteneknek. A tilalom immáron korlátlanná vált, a hagyomá-
nyos római szertartásokat csakis titokban, gyakran karneválok és idényjellegű ünnepségek
örve alatt gyakorolhatták. A régi szentélyek sorsukra maradtak; elhagyatottakká váltak, vagy
lerombolták őket.

Hasonló vallási türelmetlenség nyilvánult meg a zsidókkal szemben. Mivel bűnrészesei és

felbujtói voltak a keresztények elleni pogány üldözéseknek, és örömmel fogadták Iulianus
„ellenreformációját”, most császári rendeletek általi sanyargattatás és a keresztény „csőcse-
lék” zaklatása várt rájuk. Az egyik utolsó császár, Theodosius, aki még osztatlan birodalom
felett uralkodott, 380-ben határozatot hozott, amelyben minden alattvalója számára kötelezővé
tette a nikaiai [niceai] hitvallás elfogadását. Ez a döntés legalább annyira az eretnek kereszté-
nyek, mint a pogányok és zsidók ellen irányult, ugyanakkor tovább ösztönözte a keresztény
„zelóták” szélsőséges magatartását. 388-ban az Eufrátesz menti Kallinikoszban [Callinicum]
keresztény fanatikusok felgyújtották a zsinagógát. Theodosius a helyi egyház költségén akarta
újjáépíttetni, de Ambrus, Mediolanum [ma Milánó] érseke rábeszélte, hogy vonja vissza kár-
térítési rendeletét. „Mi a fontosabb? - kérdezte a főpap a császártól. - A fegyelemmel való
kérkedés, vagy a vallás ügye?”40 A püspökök hatalmának két évvel később ismét tanúi lehe-
tünk, amikor megint csak Ambrus nyomására egy egyházi zsinat kiközösítette Theodosius
császárt, amiért a thesszaloniki cirkuszban büntető mészárlást hajtatott végre (miután egy bar-
bár hadseregparancsnokot megöltek), és a császár csak nyilvános bűnbánat után vehetett újra
Úrvacsorát.

Szent Ambrus milánói érsek személye jól példázza, hogy mialatt Róma kereszténnyé, a ke-
reszténység rómaivá vált, s a birodalmi közigazgatást és törvényeket alkalmazva ugyanazon
kiszolgáló személyzettel működött. Ambrus egy római prefektus, a szenátori rend egyik tag-
jának gyermekeként látta meg a napvilágot. Tanulmányait Rómában végezte, majd birodalmi
köztisztviselőként, 371 körül pedig Aemilia és Liguria tartományok kormányzójaként szol-
gált, amelyek székhelye akkoriban Milánóban volt. 373-ban tisztviselői minőségében egy
vitatott püspökválasztáson közvetített, amikor a nép közfelkiáltással váratlanul őt magát vá-
lasztotta meg. Bár a családja keresztény volt, ő még nem volt megkeresztelve. November 24-
én fogadták az egyházba, december 1-én pedig előbb pappá, majd püspökké szentelték.

Ambrus Milánóban elhangzott prédikációi indították az éppen a városban tartózkodó Ágos-

tont, a retorika fiatal tanárát, hogy keresztény hitre térjen. Berber származású pogány apa és
keresztény anya gyermekeként Ágoston korábban Észak-Afrikában élt, s ifjúságát intellektuá-
lis kíváncsiság és szexuális szabadosság jellemezték. Az eleinte az Istent és ördögöt egyen-
rangú hatalmaknak, Istent a lélek, az ördögöt pedig az anyag teremtőjének hirdető
manicheizmushan hívő, később neoplatonista Ágostont Ambrus győzte meg a keresztény taní-
tás igazságáról. Ő azonban becsvágyó alkat volt, telve szexuális energiával. Előnyös házasság
reményében elbocsátotta régi ágyasát, akitől korábban fia született, és amíg arra várt, hogy
jövendőbelije elérje a megfelelő kort, számtalan szerelmi kalandba bonyolódott. Nők iránti
vonzalma mindig is gátolta megtérését. Ifjúként így imádkozott: „Adj tisztaságot és megtar-
tóztatást nekem, de ne most rögtön.” Attól félt, hogy imája túl gyorsan meghallgatásra talál:
„Féltem, hogy hamar meghallgatsz engem és gyorsan meggyógyítod beteg vágyaimat. Én
inkább kielégülésüket, semmint oltogatásukat óhajtottam.”41 Harmincas éveinek elején azon-
ban Ágostont „régi szeretői” már inkább visszahúzták. Bénító határozatlanság állapotában
tengette életét, mígnem egy délután, szállásának kertjében éteri hangot hallott („mintha fiú
vagy leányka mondaná”), és ének csendült: „tolle, lege, tolle lege, vedd föl, olvasd, vedd föl,
olvasd...”.* Véletlenszerűen felütötte Pál apostol leveleinek könyvét, és tekintete Szent Pál
rómaiakhoz írt levelére esett: „Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és része-
geskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, ha-
nem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vá-
gyakban.”42

Miután 387-ben Ambrus megkeresztelte, Ágoston visszatért Észak-Afrikába, ahol pappá szen-
telték. Eleinte egy zárt közösségben élt, öt év múltán azonban Hippo püspökévé választották.
Életének hátralevő harmincöt esztendejében ebben a tisztségében teljesítette kötelességét, és
ekkor írta az egyház jövőjére nézve döntő fontosságú műveit. Amint a templomos rend alapí-
tásának történetéhez érkezve látni fogjuk, a lovagok kezdetben azt a szerzetesi szabályzatot
követték, amelyet Szent Ágoston alkotott keresztény közössége számára; a keresztes hadjárat-
ok védelmében pedig az ő igazságos háborúról szóló elméletét idézték.

Szent Ambrus és Szent Ágoston korában további két nagy jelentőségű esemény történt, amely
alapvetően meghatározta Európa sorsának középkori alakulását. Ezek közül az egyik a Római
Birodalom kettéosztása volt. A keleti részből jött létre a Bizánci Birodalom, ahol idővel a
latin államnyelvet felcserélték a göröggel. A nyugati tartományoknak formailag ugyan Róma
maradt a székhelye, valójában azonban néha Milánóból, máskor Ravennából irányították őket.
A demarkációs vonal az Adriai-tenger mentén húzódott; ez a mai Horvátország területén ke-
resztül futó határ máig problémák forrása maradt.

Mindkét birodalom állandó hadban állt a határain túli törzsekkel és népekkel - Ázsiában a
perzsákkal, Európában a Dunán és a Rajnán túl a barbár szarmaták, osztrogótok [keleti gó-
tok], vizigótok [nyugati gótok], frankok, burgundok, alemannok, kvádok, vandálok, illetve
mögöttük, a sztyeppék felől ismeretlen okból előrenyomuló kegyetlen hunok törzseivel.

Bár a vízválasztó vonalat nem lehet pontosan meghúzni, az mindenesetre bizonyos, hogy a
később a Római Birodalom „bukásaként” emlegetett esemény nem egyetlen drámai csata, és
még csak nem is a császári seregek sorozatos vereségének eredményeként következett be,
amit aztán a győztesek módszeres kolonizációja követett. „A barbárok betörései nem állandó,
pusztító rablóhadjáratok, még kevésbé szervezett hódító hadjáratok voltak. Sokkal inkább
nevezhetnénk őket az északi fejletlenebb területekről a Földközi-tenger gazdag földjeire be-
vándorlók »aranylázának«.”43

Néhány törzsnek, mint például a frankoknak és az alemannoknak engedélyezték, hogy a biro-

dalom határain belül, Gallia északkeleti részében letelepedjenek; az osztrogótok és a
greuthungok [grutungok] számára pedig, akiket hátulról a hunok nyomtak előre, lehetővé tet-
ték, hogy beköltözzenek Thrákiába. Az úgynevezett „barbárokat” lassanként elkezdték beso-
rozni a római hadseregbe, egyesek közülük egészen a parancsnokságig vitték. A félig vandál
származású Stilicho Theodosius császár unokahúgát vette feleségül, a császár halála után pe-
dig átvette a birodalom irányítását. Ez a kor azonban az erőszak, zűrzavar és rendezetlenség
időszaka volt, amikor a rettegésben tartott és gyakran nyomorgó hordák biztonságot és élel-
met keresve egész Európát bebarangolták. 406-ban, a vandálok és a suevek [szvébek], akiket
a burgundok és az alemannok követtek, az előrenyomuló hunok elől menekülve a befagyott
Rajnán át betörtek Galliába. 407-ben a rómaiak visszarendelték Britanniában állomásozó lé-
gióikat, sorsukra hagyva a britonokat az északról támadó piktek és skótok, illetve a keleti par-
tok mentén kalózkodó angelek [az angolok germán ősei], szászok és jüttök kereszttüzében.
410-ben Alarich vezetésével a vizigótok elfoglalták és kifosztották Rómát, majd a Földközi-
tenger mentén visszahúzódtak északra, hogy a mai Délnyugat-Franciaország, illetve később a
mai Spanyolország területén telepedjenek le. 429-ben nyolcvanezer vandál söpört végig His-
pánián, és a Gibraltári-szoroson átkelt az észak-afrikai római tartományokba: Szent Ágoston
430-ban halt meg, miközben a vandálok éppen városát, Hippót ostromolták.

Történt néhány kísérlet, különösen Aetius római hadvezér részéről, hogy a barbár törzsek lete-
lepedését valamiféle rendbe tereljék. Születtek átmeneti sikerek: Aetius legyőzte a hunok
egyik, Attila vezette seregét, akik ezt követően a Pó-síkság városait fosztogatva dél felé vették
útjukat Itáliában, és csak az tartotta vissza őket Róma megtámadásától, hogy a pápa sarcot
fizetett Attilának. Aetius halála után azonban a nyugat-római császárok már csupán bábfigu-
rák voltak, a valódi hatalmat a germán törzsi vezetők tartották a kezükben. Egyikük, Odoaker
letette az utolsó római császárt, Romulus Augustust, és barbár királyként uralkodott Itália
felett. (Elméletileg a Konstantinápolyban székelő kelet-római császár régenseként tette mind-
ezt, de valójában a Nyugat-Római Birodalom, mint különálló politikai entitás megszűnt.)

Ez azonban nem jelentette „a római civilizáció elmúlását, mindössze életképtelenné vált kor-
mányzati apparátusának bukását”.44 A barbárok, akik az általuk meghódított területeken ki-
sebbségben maradtak, nem viseltettek ellenséges érzülettel a birodalom iránt, és meg sem
fordult a fejükben, hogy véget vessenek neki: „A Római Birodalom koncepciója túl egyete-
mes, magasztos és maradandó volt. Minden oldalról körülvette őket, és ez emberemlékezet
óta így volt.”45 A Római Birodalom társadalmi szervezete és kulturális hagyományai túlélték
a tartományok egységesen centralizált igazgatásának felbomlását. Helyükbe hercegségek és
királyságok léptek - Itáliában az osztrogót fejedelemség; Hispániában és a Loire-ig terjedően
Galliában a vizigót állam; távolabb északon pedig a száli frankok királysága. Az V század
végére az Alpoktól északra fekvő területen Chlodvig király alatt a frankok meghatározó jelen-
tőségű hatalommá váltak: az alemannok és a vizigótok leverésével a Rajna és a Pireneusok
között egységes frank domínium jött létre.

498 körül Chlodvig báróival együtt megkeresztelkedett, miután a legenda szerint a király
Tours-i Szent Márton sírjánál csodát látott. Tette, éppen úgy, ahogyan annak idején Nagy
Konstantin megtérése, a keresztény egyház jövőjét tekintve fontos következményekkel járt.
Ugyanakkor a két fél világi és lelki hozománya jelentősen különbözött a másfél évszázaddal
korábbiaktól. Chlodvig nem egy hatalmas, jól szervezett állam legfőbb uralkodója, hanem egy
kegyetlen és tanulatlan harcosokból álló horda vezére volt, és a püspököknek sem nyújthatta
mindazt, amit Nagy Konstantin: bőkezű adományokat, adózási privilégiumokat, illetve a leg-
felsőbb köztisztviselői réteg fizetését. Mindaz, amit kínálhatott, műveletlen, barbár népének
lelkei, és az egyetemes azaz a „katolikus” [katholikos] egyház védelmezésére vállalt kötele-
zettség volt.

Az egyház viszont cserébe sok mindent felajánlhatott a barbár törzsfőnöknek, minthogy sér-
tetlenül megőrizte a római államról mintázott szervezeti felépítését. A hierarchia csúcsán bí-
borosaival együtt, akik a pápai adminisztrációban a különböző ügyek felelősei voltak, a nyu-
gat pátriárkája, Róma püspöke állt, akit akkoriban már a görög atya jelentésű pappas szóból
pápának neveztek. A piramis következő szintjét a felbomlott birodalom megmaradt városai-
nak élén álló érsekek alkották; alattuk pedig a majd minden városban székelő püspökök, az
írástudó diakónusok és a papok testületei helyezkedtek el. Az egyház mindemellett gazdag
volt, miután korábban a keresztény császárok nagylelkűen hatalmas földbirtokokat adomá-
nyoztak neki; ezáltal a kereskedelem és a törvényesség megszűnése után is biztosítani tudta a
gondjaira bízott emberek anyagi és erkölcsi jólétét. A római világ politikai és közigazgatási
intézményeinek összeomlásával a püspökség vált az egyedüli erkölcsi hatalommá, és földtu-
lajdonának köszönhetően a rendelkezésre álló egyetlen gazdasági erőforrássá. A közszolgálati
feladatok ellátása révén a püspök helyettesítette az államot: etette a szegényeket, váltságdíjat
fizetett a foglyokért, biztosította a bebörtönzöttek jólétét. A templomokhoz és kolostorokhoz
ispotályok, kórházak, árvaházak, sőt helyenként még fogadók is tartoztak.

Az egyház azonban nemcsak a néhai birodalom egyes funkcióit vette át: a köztudatban egyet
jelentett a Római Birodalommal. Rómainak lenni annyi tett, mint kereszténynek lenni: aki
pedig keresztény volt, az egyszersmind római is volt. Iustinianus után „a mediterrán világ
társadalmában a kereszténység többé már nem egyszerűen uralkodó vallásként volt jelen, ha-
nem kizárólagos hatalommal bírt. A pogányság eltűnt a felsőbb társadalmi rétegekből, sőt
még a vidék lakosságának soraiból is... egy egységesített államban a nem keresztények las-
sanként jogfosztottakká váltak.”46

A római egyház püspökei magukra öltötték a római szenátori réteg köntösét, és ennek megfe-
lelően viselkedtek, „új szerepkörük pedig a középkori pápaság retorikájában és szertartásrend-
jében tükröződött vissza”.47 Róma püspöke már a keresztény egyház kezdetei óta magának
követelte a lelki ügyek feletti elsődleges hatalmat, nemcsak mint a Nyugat pátriárkája, hanem
mint Szent Péter utódja, akinek maga Krisztus adta át a Mennyek országának kulcsait, vala-
mint a „kötés és oldás”, azaz az igaz és téves tanítások feletti döntés jogát. A barbár inváziók
idejére Róma feljebbvalóságát és illetékességét már a nyugati birodalom minden püspökségé-
ben elfogadták. A pápa lelki szupremáciájához - császár híján - ezúttal Róma város fő elöljá-
rói hatásköre is hozzáadódott.

Bár a város egy időre hanyatlásnak indult, mégis messze a legnagyobb és legnépesebb telepü-
lés maradt egész Nyugaton. Fenséges épületeinek és pompás műemlékeinek némelyikét a
helyi lakosság építőanyagnak használta, de Róma sok mindent megőrzött dicsőséges múltjá-
ból. Lakói konzervatív beállítottságúak voltak: a régi szenátori családok továbbra is kiemel-
kedtek a többiek közül, miközben a pogány befolyás igen erős maradt. Amikor Alarich veze-
tésével a vizigótok 408-ban a város megtámadásával fenyegetőztek, a prefektus és a szenátus
azt indítványozta, mutassanak be áldozatokat a pogány isteneknek.

Az istenek segítségül hívása végül nem hozott eredményt, sőt I. Ince pápa diplomáciai kez-
deményezése hasonlóan kudarcot vallott: az Alarich vezette vizigótok bevették és kifosztották
Rómát. Csaknem ötven év múltán I. Leó pápának azonban Mantovában sikerült meggyőznie
Attilát, a hunok vezérét, hogy maradjon távol Rómától. 455-ben a város falain kívül találko-
zott Geiserich-kel, a vandálok vezérével, és bár nem tudta eltántorítani őt a város kifosztásá-
tól, kérésére végül elállt attól, hogy bántalmazza a városlakókat.

Több mint száz évvel később, egy Gergely nevű pápa, aki I. Leóhoz hasonlóan kiérdemelte a
„Nagy” jelzőt, szintén szembeszállt immáron a longobárdok inváziójával. Gazdag és arisztok-
rata család sarjaként, egyben két korábbi pápa rokonaként I. Gergely nem csupán saját anyagi
erőforrásait használta fel, hogy enyhítse a szegények szenvedéseit, hanem egyúttal a „Szent
Péter örökségéből” [patrimonium sancti Petri] származó egyházi jövedelem maximális ki-
használása céljából a pápasághoz tartozó óriási földbirtokok élére Európa-szerte rektorokat
nevezett ki. 593-ban, amikor Agilulf longobard király a várost ostromolta, a pápa átvette a
helyőrség feletti parancsnokságot, majd megvesztegette a longobardokat, hogy távozzanak.

Minden más hatékony világi hatalom híján I. Gergely pápa lett Itália de facto uralkodója.
Csapatokat toborzott, hadvezéreket nevezett ki, és egyezményeket kötött. Mindezt akkoriban
egyáltalán nem tekintették a hagyománytól való radikális elhajlásnak. „Gergely pápa idejében
az egyházi és világi ügyek közötti választóvonal nem volt egyértelmű és világos: az emberek
sohasem gondoltak arra, hogy a politikai hatalmat külön kellene választani a vallástól.”48 I.
Gergely az egyház rendjét hasonló buzgalommal igyekezett biztosítani: cölibátust kényszerí-
tett a papságra, és szigorúan szabályozta a püspökválasztást. A zsidókkal szemben toleráns
volt: 599-ben az észak-itáliai Caraglio zsinagógájának megszentségtelenítése után kártérítést
rendelt el, Arles és Marseilles püspökeit pedig megrovásban részesítette, amiért egyházme-
gyéik területén kötelezővé tették a zsidók megkeresztelését. I. Leó pápához hasonlóan I. Ger-
gely is ragaszkodott Róma püspökének egyetemes joghatóságához, küzdött az eretnekséggel,
és állítólag annyira meghatotta a Róma piacán rabszolgaként árult pogány szőke angolok lát-
ványa, hogy negyven bencés szerzetes kíséretében azonnal útnak indította Ágostont, hogy e
pogányok szülőhazájában hirdesse az evangéliumot.
Nagy Szent Gergely volt az első olyan pápa, aki korábban szerzetesként élt. A szerzetesség
térhódítása szintén olyan esemény a keresztény egyház történetében, amelynek ismerete segít
a templomosok megítélésében. A latin monachus [szerzetes] elnevezés a görög monos szóból
ered, amelynek jelentése 'egyedül', 'magányosan'. A keresztények ezt a megnevezést a IV.
századig nem használták, hiszen a III. század közepéig a keresztény szerzetes fogalma gya-
korlatilag ismeretlen volt. A korai egyházak főként a városokban jöttek létre, és az Apostolok
cselekedeteiből ítélve tagjaik vagyonközösségben éltek. „Nálunk minden dolog közös - írta
Tertullianus -, kivéve a feleségeinket.”*

A korai keresztények között azonban nem minden férfi és nő kötött házasságot, a szüzességet
ugyanis már a kezdetektől fogva az Istennek való tökéletes odaadás jeleként értékelték. Szent
Pál apostol, akiről általában azt tartották, hogy megveti a nőket, úgy vélte, jó megházasodni,
de még jobb szüzességi fogadalmat tenni: a világ közelgő végét várva ugyanis értelmetlennek
gondolta a házasságot, mely elvonja a figyelmet a magasabb dolgokról. Arra is rámutatott,
hogy azoknak, akik már együtt élnek, társuk jólétét kell szem előtt tartaniuk, míg azok, akik
nem léptek frigyre, teljesen Istennek szentelhetik magukat. Apostoli leveleinek elfogulatlan
olvasata mégis azt sugallja, hogy Szent Pál nem volt sem olyan merev erkölcsi felfogású, sem
olyan nőgyűlölő, mint amilyennek általában lefestik. A szexuális élet terén előírta mind a
férjnek, mind a feleségnek, hogy adják meg egymásnak, amit joguk van egymástól elvárni.
(„A férj adja meg a feleségének, amivel tartozik, hasonlóképpen a feleség is a férjének.”)*
Bár eleinte úgy rendelkezett, hogy az özvegyek ne házasodjanak újra, később felülbírálta ezen
ítéletét, mondván, jobb házasságban, mint nemi vágytól kínzatva élni. („Jobb dolog megháza-
sodni, mint égni.”)*

Ennek ellenére szinte biztos, hogy Szent Pál és a korai keresztények a házasságot a tökélete-
sedés gátjának tartották. A cölibátus tisztelete, bár talán már az esszénusok szektájában is je-
len volt, azon zsidó tanítástól való elhajlás formájában jelentkezett, miszerint a férfiaknak és
nőknek engedelmeskedniük kell Isten parancsának, amely a Teremtés könyvében így szól:
„Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá...”.* Az ide
vonatkozó tanács azonban magától Krisztustól ered, aki egy helyütt így fogalmazott:
„...vannak olyan eunuchok is, akik önmagukat férfiatlanították a Mennyek országáért” -, s
hozzátette: „aki meg tudja érteni, értse meg”.49 Ez a megjegyzés vezetett a korai egyházban a
szüzesség kultuszához, ami néha szélsőséges formákat öltött: a III. században például a fiatal
Origenészt elítélték, amiért szó szerint értelmezve Krisztus szavait, öncsonkítást hajtott végre,
amit később aztán maga is megbánt.

Euszebiosz Egyháztörténetében maga is helyeslően írja le, hogy az üldözések idején a fiatal
keresztény asszonyok inkább a halált választották, mint a megbecstelenítést. Dominina és két
szűz leánya, „akik kitűntek testük bájával és viruló korukkal”, és akiket keresztényekként
letartóztattak, majd katonák kíséretében Antiochiába küldtek, „az út kellős közepére érve
megkérték őreiket, hogy kissé távolodjanak el, és a mellettük rohanó folyóba vetették magu-
kat”.50

A kanonizált szentek sorában ebből a korszakból számtalan ilyen „szűz és vértanú” neve sze-
repel, apácákról és szerzetesektől azonban nincs tudomásunk. Akkoriban elegendőnek tartot-
ták, ha valaki keresztényként él, és hajlandó vértanúságot szenvedni. Konstantin megtérését
követően az egyház üldözött szektából gazdag és kiváltságos intézménnyé lett. Ekkor már
különböző előnyökkel járt kereszténynek lenni, és ekkor vált lehetségessé minimális hitbuzga-
lommal gyakorolni a vallást. A hívők többségének vallásossága jelentős mértékben vissza-
esett, maradtak azonban egy kevesen, akik megőrizték a korai egyház elszántságát, és meg-
próbáltak elmenekülni a világ anyagi és politikai problémái elől. Az egyház növekvő gazdag-
sága mind élesebb ellentmondásba került Krisztus az előkelő ifjúhoz intézett szavaival: „Add
el mindenedet, amid van, oszd szét a szegényeknek”, amelyekhez a későbbiekben hozzátette:
„milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akik gazdagok! Mert könnyebb a tevének a tű
fokán átmenni, mint a gazdagnak bejutni Isten országába.”51

Az első keresztényeket, akik megfogadták Krisztus fenti parancsát, Felső-Egyiptomban talál-

juk. Közöttük is a legelső Remete Szent Pál volt, aki tizenöt éves korában, a Decius-féle ke-
resztényüldözések elől egy pálmafa és egy forrás közelében fekvő barlangban lelt menedékre.
Az elkövetkező kilencven esztendőt teljes magányban ebben a barlangban töltötte, míg Reme-
te Szent Antal nem sokkal halála előtt rá nem talált. Szent Antal a szintén felső-egyiptomi
Heraclea városából származott. Szülei halálakor, 273 körül, miután gondoskodott lánytestvére
neveltetéséről, maradék vagyonát eladta, és az abból származó bevételt odaadta a szegények-
nek. Ezt követően ő is a közeli sivatag egyik barlangját választotta lakóhelyéül, ahol napi egy
adag kenyéren és vizén élt. Számos csodálója csatlakozott hozzá, így végül két kolostort is
alapított, melyek számára regulát alkotott. Híre eljutott Nagy Konstantin császárhoz is, aki
imádságáért folyamodott, Athanasziosz [Athanasius], Alexandria püspöke pedig megírta az
élettörténetét.

Remete Szent Antal példája ragályosnak bizonyult. A halála utáni évtizedekben valóságos
vándorlás indult meg: férfiak tömege vonult ki a sivatagba, akik Istenhez kívántak közelebb
kerülni azáltal, hogy eldugott helyeken, barlangokban, összetákolt kunyhókban, vagy elhagya-
tott épületekben magányosan tengették napjaikat. Ezek az emberek csak a puszta megmara-
dáshoz szükséges élelmet vették magukhoz, súlyos penitenciákat mértek magukra, és virrasz-
tó életüket az imádságnak szentelték. A remeték eleinte csakis azért gyűltek össze, hogy kö-
zösen misét mondjanak, és meghallgassák idősebb társaik tanácsait; később azonban már ki-
sebb közösségeket is létrehoztak, amelyek vezetőt, vagy „atyát” választva az általa előírt sza-
bályzat szerint éltek. Szent Pakhomiosz [Pachomius; 286-346] közösségének tagjai belépés-
kor nemcsak szegénységi és tisztasági, hanem engedelmességi fogadalmat is tettek, s a külön-
böző vétkek és kihágások büntetése az általa alkotott szabályzat alapján történt. Őt tartják az
első apátnak, amely elnevezés a héber 'atya' jelentésű abba szóból ered.

Az egyiptomi remeték példája Szíriában és Palesztinában is követőkre talált. Szíriában néhá-

nyan odaláncolták magukat barlangjaik sziklafalához, mások a szabad ég alatt éltek, kitéve
magukat az éghajlat viszontagságainak. Szentségük híre hívők tömegét vonzotta, akik mind-
nyájan imáikért és tanácsaikért folyamodtak hozzájuk. Ez elől egyesek még messzebbre vo-
nultak vissza a sivatagba, Oszlopos Szent Simeon pedig - felfelé keresve menedéket - egy
közel húsz méter magas oszlop tetején élte le életét, ahonnan nem fanatikus kirohanásokat,
hanem józan és bölcs szavakat intézett a lent állókhoz. Oszlopos Szent Simeont titkon még
Marcián császár is meglátogatta, és hatására Eudoxia császárné sem támogatta tovább az eret-
nek monofizitákat, hanem visszatért az ortodox hitre.

Szent Jeromos római tudós, aki latinra fordította a Bibliát, és Damasus pápa mellett titkári
teendőket látott el, az Antiochiától keletre fekvő sivatag remetéi között élt. A kisázsiai
Kappadókia egyik gazdag és előkelő családjából származó Nagy Szent Vazul [Baszileiosz]
először Egyiptomban, Szíriában és Palesztinában végiglátogatott számos remeteközösséget,
mielőtt visszatért, hogy a lánytestvére, Marcina által korábban létesített apácaközösség köze-
lében, az Iris-folyó partján fekvő annesi családi birtokán létrehozza saját kolostorát. Szent
Vazul elutasította a remeték egyénieskedő aszkézisét, helyette a közösségi életet részesítette
előnyben, ahol az imádság fizikai munkával és jótékony cselekedetekkel párosult: kolostorá-
hoz árvaház és munkanélküliek számára létesített műhely is csatlakozott. Bár Nagy Szent Va-
zul nem készített szerzetesi regulát, a keleti egyházban mégis őt tekintik a szerzetesség alapító
atyjának.

A kolostori mozgalom ezzel egyidőben nyugaton is elterjedt. Johannes Cassianus, aki szerze-
tesként eleinte Betlehemben, később Egyiptomban élt, a konstantinápolyi pátriárka megbízá-
sából Rómába ment, majd küldetésének teljesítése után Massaliában [ma Marseilles] telepe-
dett le. Két kolostort alapított, az egyiket Lerinum [ma Lérins] szigetén. Két művet hagyott
hátra a szerzetesi életről, az Institutionest [Rendtartások] illetve a Collationest [Beszélgeté-
sek], melyeket Nursiai Szent Benedek, a nyugati szerzetesség atyja felhasznált saját regulájá-
nak elkészítéséhez.

Szent Ágoston, ahogyan azt már korábban láthattuk, úgy gondolta, az őszinte megtérés szük-
ségszerűen valamiféle szerzetesi életformával jár. Nem sokáig élvezhette azonban elvonultsá-
gát, mert hamarosan elhívatott, hogy az egyház kormányzásában segédkezzen.

Ugyanez történt Tours-i Szent Mártonnal, a római hadsereg tisztjének fiával, aki maga is ka-
tona volt. A mai Magyarország területén [Savariában] született, és amikor Gallia északi ré-
szén, Amiens városában állomásozott, alamizsnaként egy koldusnak adta kettéhasított köpe-
nyének felét. Ekkor hirtelen látomása támadt, amelyben Krisztus jelent meg előtte, vállán az
odaajándékozott köpennyel. 355-356 körül otthagyva a hadsereget egy ideig remeteként élt,
először egy szigeten az itáliai partok mentén, majd egy Poitiers közeli remeteközösségben.
Szent élete miatt és a neki tulajdonított csodák hírére később Tours püspökévé választották, és
371. július 4-én felszentelték, bár néhány püspök és a helybéli nemesség élénken tiltakozott,
kifogásolva, hogy nem nemesember, ráadásul „arca formátlan, ruhája piszkos, haja gondozat-
lan”.* Megválasztását követően továbbra is egyfajta remete életformát folytatott abban a ko-
lostorban, amelyet Tours város falain túl maga alapított. Lankadatlanul próbálta visszaszoríta-
ni a pogányságot, leromboltatta az ősi szentélyeket, kivágatta a szent fákat. A neki tulajdoní-
tott természetfeletti hatalom révén a csodák halála után is folytatódtak, és ahogyan arról már
korábban szó esett, feltehetőleg ez vezetett Chlodvig frank király megtéréséhez. Szent Márton
volt az első olyan keresztény, akinek személye körül szentkultusz alakult ki annak ellenére,
hogy természetes és nem mártírhalált halt.

Szent Márton olyan kivétel volt a püspökök között, aki nem erősítette a szabályt: a Római
Birodalom végnapjaiban a papság élete ugyanis erősen összefonódott a világi ügyekkel, és
mindez a birodalom bukása után nyugaton uralomra jutott barbársággal párosulva arra indítot-
ta a hozzá hasonló szelíd és kegyes természetű embereket, hogy elzártan élő, kisebb közössé-
geket hozzanak létre. Ezekben „a kolostor falain kívül nem lévén érdekeltségük, gyámolításra
szoruló embertársaik és az utazók anyagi és lelki megmentésével foglalatoskodtak. A falakon
belül sem akadt különösebb feladatuk, hiszen a szerzetesek eleinte sem felszentelt papok, sem
tudósok nem voltak, és nem volt még részletesen kidolgozott egyházi rituálé sem, amelyet
énekelhettek volna. Együtt éltek, hogy Istent szolgálják és megmentsék lelküket.”52

Ez a pluralizmus a nyugat-európai szerzetességet megalapozó legjelentősebb személyiség,

Nursiai Szent Benedek tevékenysége nyomán változott meg. Benedek 480 körül Rómától
délre [Nursiában, ma Norcia], a szabin hegyek között élő kisnemesi családba született. Rómá-
ba küldték tanulni, ahol úgy elborzasztotta a rómaiak kicsapongó és erkölcstelen élete, hogy
elmenekült a városból, és remeteként a Sublacum [ma Subiaco] melletti hegyoldal egyik bar-
langjába költözött. Hamarosan több hasonló gondolkodású fiatalember csatlakozott hozzá.
Valamikor 520 és 530 között, helyi intrikák miatt el kellett hagynia a subiacói közösséget, és
híveinek kisebb csoportjával Cassinum hegyére költözött, amelynek tetején az ott talált Apol-
ló templomot lerombolva létrehozta híres Monté Cassino-i kolostorát.

Ezen a helyen írta meg a regulát, azt az életszabályzatot szerzetesei számára, amely az elkö-
vetkező hatszáz esztendő folyamán a nyugat-európai vallásos élet mintájául szolgált. Szent
Benedek sokat merített Nagy Szent Vazul tapasztalataiból, és felhasználta Johannes Cassianus
munkáit is, műve azonban alapvetően saját rendkívüli egyéniségét tükrözi. Tisztánlátása a régi
rómaiakat idézte, szenvedélyessége pedig erős hitéből táplálkozott. A regula egyaránt árulko-
dik a közösségi élet természetének és az emberi jellem erényeinek és gyarlóságainak pontos
ismeretéről és megértéséről. A közösség által választott apát személyét korlátlan hatalommal
ruházza fel, de tisztsége gyakorlásával kapcsolatban megjegyzi: „mindent olyan fokban iga-
zítson el, hogy legyen ami után az erősek vágyódhatnak, de a gyengék se ijedjenek vissza”.*
A mindennapi életre vonatkozó szabályok előírták a szerzetesek számára, mit egyenek, mit
igyanak és hogyan öltözködjenek. A bencések fekete szerzetesi öltözete anyagát tekintve az
apát belátása szerint az éghajlat és az évszak függvényében változhatott.

A szerzetesi étrend sovány volt: Szent Benedek ragaszkodott hozzá, hogy rendtársai minden-
kor tartózkodjanak a húsevéstől, emellett szigorú böjti időszakokat is elrendelt. A szerzete-
seknek a nappal és az éjszaka meghatározott óráiban istentiszteletet kellett tartaniuk - melye-
ken imádságokat és zsoltárokat énekeltek -, amikor pedig nem imádkoztak, étkeztek vagy
aludtak, idejüket tanulással, tanítással, de mindenekelőtt fizikai munkával töltötték. (Laborare
est orare: a munka imádság.) A szerzetesek dolgoztak a földeken, így minden bencés kolostor
önellátó intézménnyé vált, ugyanakkor a scrifitoriumban is tevékenykedtek, ahol különböző
szövegeket, a Biblia könyvei mellett a klasszikus szerzők műveit pergamenre másolták. Min-
den kolostornak saját könyvtára, minden szerzetesnek saját íróvesszője és írótáblája volt.

Szent Benedek meglehetősen sötét korszakban élt. Miután a gótok létrehozták önálló király-
ságukat Itáliában, erejüket megfeszítve próbálták megvédeni azt Iustinianus kelet-római csá-
szár Belisarius vezette csapatai ellen. A Szent Benedek halála előtti évben, 546-ban a gótok
elfoglalták és romba döntötték Rómát: a város negyven napra teljesen lakatlanná vált, a hosz-
szas csatározásokat követő végső felszabadítás pedig óriási pusztítást okozott. Gibbon szavai-
val élve „ez volt a rómaiakra mért végső csapás”. Itália éppen Szent Benedek korában lépett
át az ókori világ alkonyából a középkor homályába. Ebben a sötétségben Nyugat-Európa ben-
cés kolostorai „a világosság és az élet központjaivá váltak ... megőrizve és később szétszórva
mindazt, ami az antik kultúrából és lelkiségből fennmaradt”.53 E folyamat során a kolostorok
nem csupán az európai kultúra, hanem az európai gazdaság szerves részévé is váltak, hiszen
míg a királyságok egymással harcoltak és a hatalmas földbirtokok felbomlottak, addig azok
gyakran sértetlenül megmaradtak.

Halála előtt Szent Benedek állítólag elküldte egyik szerzetesét, Maurust, hogy Galliában, az
Angers közeli Glanfeuilben kolostort alapítson. Tevékenysége nyomán a kelta hittérítő Szent
Kolumbán által korábban alapított Annegray, Luxeuil és a Vogézekben fekvő Fontaine kolos-
torai mellett sorra születtek a bencés apátságok. Lassanként az említett kelta szerzetesi közös-
ségek, a szintén kolumbáni alapítású itáliai Bobbio apátságával együtt végül felcserélték Ko-
lumbán az írországi Bangorból hozott túlságosan szigorú és merev szabályzatát Szent Bene-
dek enyhébb regulájával.

596-ban Nagy Szent Gergely pápa, aki maga is bencés szerzetes volt, negyven hittestvérének
kíséretében missziós útra indította Ágostont, a római Szent András kolostor perjelét
Ethelberthez, Kent pogány királyához. Angliában a misszionáriusok érintkezésbe léptek
azokkal a kelta keresztényekkel, akiket a barbár inváziók elszakítottak Rómától, és 644-ben a
whitby-i zsinaton visszatérítették őket a római egyház kebelére. Az eseményt a vallásos fel-
lángolás hulláma követte Észak-Angliában. Biscop Szent Benedek, Oswy northumbriai király
harcostársa otthagyta a katonai pályát, hogy pap lehessen, majd miután ellátogatott Rómába
és felöltötte a szerzetesi csuhát Lérins szigetén, 669-ben visszatért Angliába, ahol Jarrow-ban
és Wearmouth-ban kolostort alapított. 690-ben a szintén northumbriai Szent Willibrord elha-
józott a mai Hollandia területére, hogy a pogány frízeket keresztény hitre térítse. Nyomdokait
követve Bonifác, egy másik angol bencés Devonból a germán törzsek körében terjesztette az
evangéliumot. A frízek által meggyilkolt Szent Bonifácot az általa alapított hesseni Fulda ko-
lostorába temették.

E bencés misszionáriusok eredményeit tanúsítják mindazon kolostorok, amelyek alapítása

útjukat fémjelezte. A Szent Benedek halálát követőkét évszázad folyamán a remeteközössé-
gek félreeső menedékhelyei radikális változáson mentek keresztül, és a helyükbe kiterjedt
uradalmakat igazgató kolostoregyüttesek léptek. Burgundia és Bajorország területén például
ezek a kolostorok városias központokká váltak, gyakran érseki székhelyi rangra emelkedtek,
ahol a politikai és lelki hatalom a szerzetes-püspök személyében egyesült. A kölni, mainzi és
würzburgi fejedelemségek püspökei egészen Napóleon 1802-es egyházi államosításáig meg-
őrizték világi hatalmukat és befolyásukat.

A pogányoknak is megvoltak a maguk mártírjai, és bizonyos esetekben igen nehéz volt meg-
különböztetni a térítést a hódítástól. Chlodvig megtérését követően a frankok az egyház vé-
delmezőivé, az egyház a frankok patrónusává vált, a gallo-rómaiak pedig összeolvadtak frank
hódítóikkal. Mindennaposak lettek a vegyes házasságok, a „rómaiak” mindinkább frankra
cserélték latin nevüket. A VII. századra megszületett egy „francia” arisztokrácia, amely a tör-
ténész Ferdinánd Lot szerint „duhaj, harcias és tudatlan rétegként megvetette az elme dolgait,
képtelen volt komoly politikai tényezővé válni, alapvetően önző és fékezhetetlen természete
miatt”.54

Az antikvitás birodalmi tisztviselőinek előrelátásával és elkötelezettségével szemben ez az új

uralkodó osztály csak saját gyarapodását tartotta szem előtt, a közjó iránt közömbös maradt. A
kereskedelem hanyatlásával a föld lett a gazdagság egyetlen forrása, ebből következően a ha-
talom egyedüli alapja. Csak szokásjog létezett, törvény nem, ami gátat szabhatott volna a kirá-
lyok hatalmának. A frankok civilizálatlansága és barbársága, amelyet a krónikaíró Tours-i
Szent Gergely nagy élvezettel ecsetelt, Chlodvig meroving utódai alatt érte el mélypontját,
amikor Ferdinánd Lot szerint „a király szabályos erkölcsi fertőben élt, udvartartása pedig
mindenben őt utánozta. A VII. század második felében, illetve a VIII. században a helyzet
csak rosszabbodott; az uralkodó a szó szoros értelmében züllött korcs volt, aki kicsapongásai-
nak áldozatul esve fiatalon meghalt.”55

A meroving uralkodók alkalmatlansága miatt a tényleges hatalom a királyok

majordomuszként [maior domus, palotanagy] ismert első miniszterei kezébe került, akik kö-
zül a legkiemelkedőbb személyiség Martell Károly volt. Fiát, Kis Pippint Zakariás pápa arra
buzdította, hogy fossza meg trónjától az utolsó meroving királyt, III. Childeriket. Miután erre
sor került, 751 novemberében Suessióban [ma Soissons] az egykori devoni hittérítő, az idő-
közben érseki és pápai legátusi rangra emelkedett Szent Bonifác a frankok királyává koronáz-
ta.

Az „egyezmény”, amely ekkor a pápaság és a frank királyok között létrejött, az elkövetkező

ötszáz évben érvényben maradt. Ebből a szövetségből a kolostorok is hasznot húztak. A bárók
az erőszak, árulás és bujaság fertőjében éltek, mégis fenntartás nélkül hittek a keresztény taní-
tásban. Éppen ezért az örök kárhozattól félve a szerzetesi közösségeket bőséges adományok-
ban részesítették, mivel imádságaikkal és önsanyargatásukkal annak tagjai vezekeltek az ő
bűneikért. Ugyanezen felfogás indította a világi dolgokban elmerült és ezáltal kompromittáló-
dott püspököket is arra, hogy egyházmegyéik területén kiváltságokkal és
mentességekkel körülbástyázott kolostorokat alapítsanak. „A VII. századtól kezdve nem volt
egyetlen nemesember vagy püspök sem, aki ne kívánta volna lelki üdvét ilyenfajta alapítvá-
nyokkal biztosítani.”56 A Párizs melletti Saint Germain-des-Prés-hez hasonló apátságok a
meroving korszak végére elképesztően meggazdagodtak.

Éppen úgy, ahogyan a frank harcosok hasznot húztak a szerzetesek imádságaiból, a szerzete-
sek is megkísérelték a legtöbbet kihozni a harcosok vitézségéből. A VIII. században a frankok
nem kizárólag azért viseltek hadat a szászok ellen az Elbától keletre, hogy határaikat biztosít-
sák és hadisarcot szedjenek; „a keresztények pogány barbárok elleni háborúinak az első pilla-
nattól kezdve vallásos színezete volt”.57 A szászok mind a frankokkal, mind a kereszténység-
gel szembeni ellenállása a vártnál sokkal makacsabbnak bizonyult, ezért aztán kíméletlen in-
tézkedésekre került sor, hogy meggyőzzék őket a behódolás és a megtérés előnyeiről. Most
először olyan korba lépünk, amelyben „a kolostorok erődökké váltak, a keresztség pedig a
behódolás jelképe lett”.58 782-ben a frankok négyezer-ötszáz szász hadifoglyot mészároltak
le, a többieket pedig száműzték, vagy rabszolgává tették. Három évvel később a szászok kirá-
lya, Widukind megadta magát és megkeresztelkedett, amely eseményt a pápa háromnapos
hálaadással ünnepelt meg.

A mészárlást elrendelő Kis Pippin frank király fia, Károly volt az, aki a korábban már említett
I. Leó és I. Gergely pápákhoz hasonlatosan kiérdemelte a „Nagy” melléknevet. Személyével
teljesedett ki a frank királyok és a római pápák között korábban létrejött egyezség. 800-ban a
rendkívüli jámborsággal, bátorsággal és tudással megáldott uralkodó immáron szinte egész
Európa uraként serege élén Rómába érkezett, ahol ünnepélyes keretek között III. Leó pápa
fogadta.

Az előző 324 esztendőben egyetlen császár sem uralkodott Rómában. Ebben az időben a Bi-
zánci Birodalom trónját is gyakorlatilag üresnek tartották, mert az éppen hivatalban lévő ural-
kodó, Iréné császárnő úgy került hatalomra, hogy megvakíttatta fiát, VI. Konstantint, és meg-
fosztotta trónjától, de ami még ennél is fontosabb, nő volt. Karácsony napján Nagy Károly
fehér tógában és a római patríciusok által viselt szandálban a Szent Péter apostol sírja fölé
épített székesegyházban misét hallgatott. Amikor az evangéliumi felolvasás véget ért, III. Leó
pápa felemelkedett trónusáról, odament a térdelő frank törzsfőhöz, és a fejére helyezte a csá-
szári koronát. A rómaiakból és frankokból álló zsúfolt gyülekezetben izgatott kiabálás támadt:
„Károlynak, az Istentől koronázott legkegyesebb Felségnek, a nagy és békeszerető császárnak
élet és győzelem!”* A főpap hódolattal fejet hajtott az új császárnak. „Ez a pillanat - írja Sir
James Bryce -, az újkori történelem kezdete.”59

3. fejezet

A rivális Templom
Nagy Károly idejére már nyilvánvalóvá vált, hogy a kereszténységnek erős vezetőre van
szüksége. Ennek egyik oka egy rivális vallás, az iszlám növekvő fenyegetése volt, mely a
Római Birodalom délkeleti szegletéből indult világhódító útjára. A bizonytalan birodalmi
határok mentén, saját törvényeik és szokásaik szerint élő nomád beduinok - Ismáel leszárma-
zottai - kívül estek Bizánc joghatóságán. Bizonyos arab törzsek az Arab-félsziget kereskedel-
mi útvonalai közelében fekvő városokban, többek között Mekkában telepedtek le, ahol zsidó
és keresztény közösségek is éltek.

Az arabok vallását egyfajta „törzsi humanizmusként” jellemezhetjük.60 Szellemi életüket kö-

zösségi összetartozásuk határozta meg, tükrözve férfiasságról alkotott ideáljaikat - a bátorsá-
got, erőt és nagylelkűséget. A szolidaritást mindennél többre tartották, de az erkölcsi szabá-
lyok csupán az adott csoporton belül voltak érvényesek.61 Az arabok csillagokat, bálványokat
és szent köveket imádtak; különösen az egyszerűen Allah - az isten - néven ismert ősi fekete
követ övezte széles körű tisztelet, amelyet a mekkai Kába [al-Ka'ba] templomában őriztek.
Mekkát a vezető szerepre szert tett Qurajs [Qurayš] törzs tartotta ellenőrzése alatt, amelynek
idővel sikerült Kába templomát minden arab körében szent helyként elfogadtatnia. A város
így vallási központtá vált, és mint ilyen, különleges védelmet élvezett. A zarándokok jelenléte
egyszersmind fellendítette a kereskedelmet, Mekka kitüntetett helyzete pedig megóvta a
qurajsitákat más törzsek fegyveres betöréseitől.

Az iszlám alapítója, Mohamed [Muhammad ibn 'Abd Allah], 570 körül született Mekkában. A
Qurajs törzset alkotó egyik kisebb nemzetségből származott; apja még születése előtt, anyja
pedig kisgyermekkorában meghalt. Eleinte nagyapja, a nemzetség feje, később pedig apai
nagybátyja, Abú Tálib [Abu Talib] nevelte, akit gyakran elkísért kereskedelmi karavánútjain
Szíriába. Ott ismerkedett meg mind a judaizmus, mind pedig a kereszténység tanításaival,
amely vallások egyistenhite néhány arab elképzelésében már társult a Kába Allahjával.

Huszonöt éves kora körül Mohamed üzleti útra ment egy gazdag özvegy, Khadídzsa [Hadiga]
megbízásából, aki miután annyira elbűvölte őt becsületességével és éleslátásával, azt indítvá-
nyozta, hogy vegye feleségül. A tizenöt év korkülönbség ellenére Mohamed örömmel fogadta
az ajánlatot, és házassága révén elegendő tőkéhez jutott, hogy önálló kereskedő legyen. Emel-
lett élénk érdeklődést mutatott a vallás iránt, és időről-időre egy Mekka közeli barlangba vo-
nult vissza Hira' hegyénél, hogy ott elmélkedjen és Allahhoz imádkozzon.

610 körül, egyik éjszakai meditációja idején Mohamed transzba esett és egy éteri lény jelent
meg szemei előtt, akit később Gábriel angyalként azonosított. Ezt követően égi hangot hallott,
amely így szólt hozzá: „Mohamed, te Allah küldötte vagy.” E kinyilatkoztatások egészen ha-
láláig elkísérték. A hallottakat minden alkalommal emlékezetébe véste, majd később híveinek
elismételte, akik lejegyezték szavait. Az írott tanításokat 650 körül gyűjtötték egybe a Korán-
ban [al-Qur'án]. Mohamed és mindazok számára, akik hittek benne, ezek Allah szavai voltak.

Az eleinte kételyektől gyötört Mohamedet feleségének keresztény unokatestvére, Waraqa ibn

Naufál győzte meg látomásai igazságáról és arról, hogy ő az utolsó a zsidó és keresztény pró-
féták sorában. Követőiből kisebb csoport alakult ki körülötte, és 613-ban Mohamed elkezdte
nyilvánosan hirdetni egyszerű monoteista üzenetét: egy az isten, és Mohamed az ő prófétája.

„A vallás és politika kapcsolata ... fontos szempont, amelyet szem előtt kell tartanunk, ha meg
akarjuk érteni Mohamed pályafutását.”62 Mohamed árva volt, és apai ágon nem lévén örökö-
södési joga, egészen addig a társadalom vagyon nélküli tagjának számított, míg feleségül nem
vette Khadídzsát. Emellett a Qurajs törzs egy szegényebb klánjának tagjaként olyan korban
élt, amikor a mekkai kereskedők egyéni érdekeik hajszolásával destabilizálták a régi törzsi
társadalmat. Mohamed a gazdagok elleni támadásaival, az igazságosság és együttérzés hirde-
tésével valamint a pogány bálványok tagadásával maga ellen hangolta a jómódú kereskedő-
ket, akik hasztalan próbálták rávenni a prófétát, hogy tompítsa tanításai élét.

Mohamedet klánjának összetartása egy ideig megvédte ellenségeitől. 619 körül azonban mind
felesége, mind pedig nagybátyja, Abú Tálib meghalt, mely utóbbinak egy másik nagybátyja
lépett a klán fejeként örökébe. A mekkai kereskedők rávették, hogy ne védelmezze tovább
Mohamedet, aki így kénytelen volt elhagyni Mekkát, és először a szomszédos Tá'if városába,
majd lakóinak hívására Medinába költözött. Ez volt ama bizonyos hidzsra [higra], azaz ki-
vándorlás 622-ben, amely később a muszlim időszámítás kezdőpontjául szolgált.

Mohamednek csak néhány év elteltével sikerült hatalmát megalapoznia Medinában - elsősor-

ban a mekkai kereskedők karavánjai ellen szervezett, később pedig az általa vezetett
rablóhadjáratok révén. Ezek eleinte kisebb összetűzések voltak: 623 áprilisában egy hatvanfős
muszlim csapat feltartóztatott egy Szíriából Mekka felé tartó karavánt. A csapat egyik tagja
nyíllal a kíséret közé lőtt: ez volt az iszlámért elkövetett első agresszív cselekedet. A rákövet-
kező évben nyolcszáz mekkaiból álló sereg indult Mohamed ellen, de a badri csatában vere-
séget szenvedett; negyvenöten meghaltak és hetvenen fogságba estek. A győzelem - akár Al-
lah pártfogásának bizonyítéka volt, ahogyan azt Mohamed hitte, akár nem -, növelte a próféta
tekintélyét és hatalmát, néhány addig el nem kötelezett személyt pedig meggyőzött az iszlám
elfogadásáról. Ugyanakkor Mohamed azáltal, hogy számos feleséget vett közülük, erős szála-
kat alakított ki Medina őslakos törzseivel.

A Badrnál elejtett foglyok közt két költő is akadt. (A kor nomád arabjainak legkiemelkedőbb
kulturális teljesítménye a szóbeli eposzok, a csillagok pártfogolta hősök bátor tetteit elbeszélő
költemények voltak.) Balszerencsés módon a két említett költő Mohamedet bíráló költemé-
nyeket szerzett: egyikük egyenesen azt állította, hogy az ő elbeszélései legalább olyan jók,
mint a Korán történetei. Mohamed parancsára mindkettőt kivégezték. A zsidó Qurajza
[Qurayza] klán tagjait szintén komolyan megbüntették, amiért összeesküvést szőttek Moha-
med ellen - a férfiakat megölték, a nőket és gyermekeket rabszolgaként eladták. Ezután,
amennyiben felhagytak iszlám elleni támadásukkal, Mohamed engedélyezte a zsidók számára,
hogy háborítatlanul éljenek Medinában.

630-ban végül Mekka is megadta magát. Mohamed tízezer hívével bebocsátást nyert Kába
szent templomába. Ezt követően az összes pogány bálványt leromboltatta, a fekete kő tisztele-
te volt az egyetlen engedmény, amelyet az ősi arab hiedelemvilág irányába tett.63 Bár nem
minden mekkai fogadta el az iszlámot, kétezren csatlakoztak az ellenséges nomádok koalíció-
ja ellen indított seregéhez, és amikor legyőzték azt, osztoztak a zsákmányon. Mohamed egye-
sítette Arábia törzseit, és alávetette őket az iszlám tanításának; mivel azonban ez azt jelentette,
hogy többé nem húzhattak hasznot egymás fosztogatásából, arra kényszerültek, hogy máshol
nézzenek zsákmány és térítésre várók után.

630-ban Mohamed harmincezer harcost vezetett északnak, hogy a szír határvidéken behódo-
lásra kényszerítse Eilát, Adhruh és Dzsarba uralkodóit. Ráébredt, hogy „a folyamatos jólét
érdekében az iszlám államnak az arabok fölös energiáinak levezetésére észak felé kivezető
csatornát kell találnia”,64 ez pedig egyet jelentett a Bizánci Birodalom elleni támadással. Visz-
szatért Arábiába, tervét azonban nem tudta megvalósítani, mert mekkai zarándokútját követő-
en, 632-ben meghalt.

Mivel magyarázható Mohamed vonzereje, hiszen Jézussal ellentétben ő nem tett csodákat?
620-as látomásában el-Buruq nevű mennyei paripáján Gábriel angyallal a jeruzsálemi Temp-
lom-hegyhez lovagolt, hogy Ábrahámmal, Mózessel és Jézussal találkozzon, majd onnan hét
mennybolton át felhágott Allah trónusához. Mindez Krisztus színeváltozásához hasonlatos, és
ez a jelenés volt az egyik oka annak, amiért Jeruzsálem az iszlám szent városai közé került,
„úgy tűnik azonban, mindez csupán Mohamed személyes élménye volt, hiszen nem tartalma-
zott olyan kinyilatkoztatást, amelyet a Koránba lejegyeztek volna”.65

Mohamed sikere nem természetfeletti erejének, inkább leleményességének volt köszönhető,

amellyel a korabeli arabok lelki és anyagi önzését ki tudta használni. A mennyországot ígérte
mindazoknak, akik elesnek a csatatéren, és fosztogatást helyezett kilátásba azoknak, akik
nem. Amikor seregei elég nagyra duzzadtak, a többi törzs számára is előnyössé vált a csatla-
kozás, lényegre törő monoteizmusát pedig könnyű volt befogadni. Hatalmával nem csupán a
törzsek közötti szakadatlan háborúskodásnak vetett véget, de egyszersmind olyan identitástu-
datot adott az araboknak, amellyel a körülöttük élő abesszinok, perzsák, bizánci keresztények
és zsidók már rendelkeztek. A többi, idegen népek által kínált hittel ellentétben azonban az
iszlám az arabok saját vallása volt.

Az iszlám által biztosított politikai stabilitásnak mindenki, még a zsidók és a keresztények

számára is megvoltak a maga előnyei, hiszen „a Könyv népei” [ahl al-kitáb] adófizetés fejé-
ben a Próféta védelmét élvezhették. Számukra ugyanakkor az iszlám hitvallás kevéssé volt
vonzó. A zsidók megvetették Mohamedet azért, ahogyan szent könyveikkel bánt, Gábriel an-
gyalról szóló rögtönzését pedig magától értetődően abszurdnak tartották. Mohamed eleinte
arra utasította híveit, hogy imádságaikat arccal Jeruzsálem felé végezzék. Később, miután a
zsidók elutasították üzenetét, azzal vádolta őket, hogy meghamisították a Szentírást, így akar-
ván eltitkolni, hogy a Kábát valójában Ábrahám építette, a muszlimokat pedig arra utasította,
hogy a továbbiakban Mekka irányába imádkozzanak. Mohamed számára „az iszlámban Ábra-
hám vallása éledt újjá, az a romlatlan hit, amelyet a zsidók elhagytak”.66

A keresztények szintén nem tartották hitelt érdemlőnek a történelmet önkényesen és naivan

újraíró kinyilatkoztatásokat. Leginkább Mohamed azon nézete sértette őket, miszerint Jézus
nem Isten fia volt, és istenkáromlás olyasmit állítani, hogy Isten emberi alakot ölthet. Moha-
med nem csalónak tartotta Krisztust - éppen ellenkezőleg, számára Ábrahámhoz és Mózeshez
hasonlóan Jézus is próféta volt, aki Szűz Máriától született, keresztre feszítése pedig csupán
illúzió, hiszen Isten nem hagyta volna, hogy Mária egyszülött fia ilyen fájdalmas és gyaláza-
tos sorsra jusson.

Az iszlámnak voltak egyéb jellemzői is, amelyeket a keresztény hitvédők összeegyeztethetet-

lennek tartottak saját vallásukkal. Míg Jézus a szeretetről és az erőszakmentességről prédikált,
Mohamed karddal térített. Jézus az alázatosakat és a lelki szegényeket áldotta, Mohamed pe-
dig a győztes harcost dicsőítette. Jézus ragaszkodott hozzá, hogy királysága nem e világból
való, Mohamed viszont teokratikus birodalmat hozott létre. Jézus arra tanította követőit, hogy
vegyék fel keresztjeiket és viseljék a szenvedést, Mohamed ezzel szemben hadizsákmánnyal,
ágyasokkal és rabszolgákkal csábította híveit. Jézus a túlvilági élet mennyországát hirdette,
Mohamed ellenben evilági jólétet és túlvilági boldogságot ígért egyszerre.

A két vallás közötti ellentét a legélesebben a szexuális erkölcsiség terén nyilvánult meg. Jézus
ragaszkodott az élethossziglan tartó monogámiához; Mohamed engedélyezte, hogy egy férfi-
nak akár négy felesége, és számtalan ágyasa legyen. Míg Jézus érvénytelenítette a mózesi
törvényt és megtiltotta a válást, Mohamed lehetővé tette a férfiak számára, hogy házasságuk-
nak egyszerű nyilatkozattal vessenek véget. Jézus nagyra becsülte a cölibátust és maga is nőt-
len volt, Mohamednek ezzel szemben kilenc felesége valamint egy keresztény ágyasa volt.

A Próféta sok házassága kétségkívül érdekből született, így fűzve szorosabbra kapcsolatát az
addig ellenséges törzsekkel. Mindemellett még saját kortársai is megbotránkoztak, amikor
saját örökbe fogadott fiának feleségét vette el. Egy másik feleségét, A'isát ötvenhárom éves
korában tette hitvesévé, amikor a lány még csak kilenc éves volt. Medinai házának udvara
körül mindegyik asszonya számára külön szobát vagy kisebb lakosztályt építtetett, és állítólag
igen büszke volt arra, hogy egyetlen éjszaka alatt az összes feleségét ki tudta elégíteni. Ami-
kor valamelyikük féltékeny lett egy egyiptomi fogolynővel folytatott enyelgése miatt, Gábriel
angyal azt parancsolta Mohamednek, hogy utasítsa őt rendre. „A részletekbe, különösen a
Próféta magánéletének apróságaiba történő isteni beavatkozás alkalomadtán meghökkentette
az igazhitűeket, [...] Allah azonban a Prófétát védelmezte, a kritikusokat pedig elnémította.”67

A keresztény propagandisták megpróbálták a maguk javára fordítani Mohamed életének eme

mozzanatait és bizonyos árulásait, amelyek azt sugallták, nézetei szerint az iszlám érdekében
a cél szentesíti az eszközt. Nyilvánvaló azonban, hogy kortársai nem tartották őt erkölcstelen-
nek, s valójában emelte azon társadalom morális színvonalát, amelybe beleszületett. Követői-
től becsületességet, alázatot és szerénységet követelt. Tiltotta a csecsemőgyilkosságot, és ra-
gaszkodott a társadalom sebezhető tagjainak felkarolásához, különösen az özvegyekről és
árvákról való gondoskodáshoz. Az általa megalapozott családszerkezet és társadalmi bizton-
ság hatalmas előrelépést jelentett a korábbiakhoz képest, ugyanakkor Arábia nomád törzseiből
világhódító nemzetet kovácsolt, amely jelentős civilizációt hozott létre.

Mohamed utódának - az arab khalífa raszúl Allah [Isten küldöttjének utóda] szóból eredő -
kalifának kiválasztása családjának tagjai között vitára adott alkalmat, és az iszlám megosztá-
sához vezetett: a szunniták [sunn'ita] Abú Bakrt, Mohamed fiatal, A'isá nevű feleségének ap-
ját, míg a sí'iták [si'ita] Alit, Mohamed lányának, Fatimának a férjét követték. Eleinte Ali és
támogatói elfogadták Abú Bakrt, majd annak halálakor, két évvel Mohamed után, a Próféta
apósának, Omárnak ['Umar] a megválasztását. Omár kalifa volt az, aki a muszlimokat győztes
hódító hadjáratra vezette. A Bizánc uralma alatt álló Szíria 636-ban megadta magát, és ebben
az évben Irak is behódolt. 641-ben Egyiptom kényszerült térdre Omár serege előtt, aki a rákö-
vetkező évben aztán Perzsia ura lett.

Vajon e két ősi birodalom, Bizánc és Perzsia miért volt képtelen ellenállni az iszlám támadás-
nak? Az egymással folytatott hosszú háborúskodás során mindkettő végzetesen meggyengült,
Bizánc ráadásul még az őt északon körülvevő barbár törzsekkel - különösen az avarokkal - is
ádáz küzdelmet vívott. A Kelet-Római Birodalomban lényeges változások mentek végbe. A
latin államnyelvet felváltotta a görög, a VI. században pedig Iustinianus császár uralkodása
alatt a Nyugat-Római Birodalom bizonyos tartományait, köztük Itália egyes részeit, Szicíliát
és Észak-Afrikát a bizánci seregek visszafoglalták a barbár hódítóktól.

Herakleiosz [Heraclius], az észak-afrikai tartomány prefektusa (exarchája) borzalmas vérfür-

dőt követően, amely egyébként a bizánci trónutódlás állandó kísérőjelensége volt, 610-ban
lépett a császári trónra. Uralkodásának első éveiben a perzsák lerohanták Kis-Ázsiát és Pa-
lesztinát. 614-ben a zsidók segítségével elfoglalták Jeruzsálemet, akik bosszúból a Iustinianus
uralma alatti rossz bánásmódért segédkezet nyújtottak a perzsáknak a keresztény otthonok és
templomok lerombolásában.68 Krisztus keresztjének ereklyéjét hadizsákmányként Perzsiába
vitték.

626-ban a perzsák és avarok egyesült serege magát Konstantinápolyt vette ostrom alá. Balsor-
suk e mélypontján a bizánciakat keresztény hitük mentette meg. A VI-VII. század folyamán
az egyház és állam közötti kapcsolat olyan szorossá vált, hogy tulajdonképpeni összeolvadá-
sukról is beszélhetünk. A közigazgatás feladatait a birodalomban sokhelyütt a pátriárkák, a
püspökök és a papság vette át; a császár ugyanakkor - bár személye elkülönült a pátriárkáétól
- az egyház fejének és bajnokának tartotta magát. „A Bizánci Birodalom kulcsa annak az el-
képzelésnek a megértésében rejlik, miszerint a császár az égiek kiválasztott eszköze, aki az
»ortodox« ... keresztény hit terjesztésével Isten céljait valósítja meg a földön.”69
A bizánci uralkodók hittek ebben, és eszerint uralkodtak. Az énekelt liturgia és a himnuszok,
Krisztus, Szűz Mária, az apostolok és a szentek hatásos ikonjai együttesen serkentették a hit-
buzgalmat a néptömegek körében, aminek most, amikor a pogány avarok és a Zoroaszter ta-
naiban hívő perzsák Konstantinápoly kapuit döngették, Herakleiosz császár hasznát vehette.
A pátriárka egy Krisztus-ikont a magasba tartva körmenetben végigvonult a városfalakon, az
ellenséges lövedékek eltérítésére pedig a Szűz és a gyermek Jézus képmásait festették a falak-
ra. Az ostrom abbamaradt, és az igazság szerint akár keresztesnek is nevezhető hadjáratban a
bizánci seregek egészen a mezopotámiai Ninive városáig kergették a perzsákat, ahol 627-ben
döntő győzelmet arattak felettük. Herakleiosz 630-ban az ókori császárokat idéző diadalme-
netben vitte vissza a Szent Keresztet Jeruzsálembe.

Alig nyolc évvel később Jeruzsálem mégis behódolt az iszlám csapatok előtt. A perzsák feletti
győzelmet követően a bizánci hadak szétszóródtak, az a szedettvedett sereg pedig, amelyet a
muszlim támadás visszaverésére toboroztak, a Jarmúk-folyó mellett vívott csatában megsem-
misült. Egyes népcsoportok azonban örömmel fogadták a hódítókat: elsősorban a zsidók, akik
az ortodox keresztények üldöztetéseivel szemben előnyben részesítették a muszlimok vi-
szonylagos toleranciáját, de a Krisztus kettős természetének ortodox tanítását elutasító, saját
pátriárkával és papi hierarchiával rendelkező, és eretnek nézeteikért szintén üldözött
monofizita keresztények többsége is hasonlóképpen gondolkodott.

A kalifa a város feladásáért cserébe meghagyta a keresztény lakosság életét és tulajdonát, va-
lamint biztosította templomai és kegyhelyei sértetlenségét, s a Próféta elveihez hűen „a Könyv
népeit” könnyű járomba hajtotta. Ha megfizették a szükséges adókat, amelyek mellesleg ala-
csonyabbak voltak, mint amilyeneket mindezidáig a bizánci uralkodók kivetettek, szabadon
gyakorolhatták vallásukat és saját törvényeik szerint élhettek. Az uralkodó kasztot a muszlim
arabok alkották, akiket az alávetettek adóiból tartottak el, miközben birodalmuk határainál
sorozatosan foglalták el az újabb és újabb erődítményeket.

Ez a szabadabb elvű kormányzati rendszer volt az egyik oka annak, hogy Egyiptomban a kop-
tok monofizita egyháza szintén szívélyes fogadtatásban részesítette muszlim hódítóit. Ale-
xandria, a mediterrán világ görög nyelvű metropolisza, a tartomány bizánci fővárosa és egy-
ben az egyik ortodox pátriárka székhelye, végül 646-ban kapitulált. Innen az arab seregek
Észak-Afrika sivatagain át kelet felé vonultak. 714-re elérték Közép-Ázsiát és Észak-Indiát,
míg nyugaton a Gibraltári-szoroson átkelve szinte az egész vizigót királyság területét elárasz-
tották, s az ott lakó zsidók szabadítóként fogadták őket. 732-ben Abd ar-Rahman vezetésével
a Pireneusokon keresztül eljutottak Galliába: Bordeaux kifosztása és keresztény templomai-
nak felégetése után Poitiers felé vették útjukat. Itt a városon kívül megütköztek a frankok se-
regével, amelyet Nagy Károly nagyapja, a meroving királyok majordomusza, Martell Károly
vezetett. A csata a muszlimok vereségével ért véget, és ennek eredményeként Hispániáig ker-
gették vissza őket.

Bár Nyugat-Európában a poitiers-i csata jelölte ki az iszlám terjeszkedés legtávolabbi pontját,

az arab hódítás északon és keleten még nem ért véget. Miután Alexandriában flottatámasz-
ponthoz jutottak, a muszlimok tengeri blokád alá vették Konstantinápolyt - először 669-ben,
aztán 673 és 677, illetve 717 és 718 között -, és a bizánciaknak csak komoly erőfeszítések
árán sikerült legyőzniük őket. 846-ban, alig fél évszázaddal azután, hogy III. Leó pápa csá-
szárrá koronázta Nagy Károlyt, muszlimok ötezer lovas és tízezer gyalogos katonából álló
felderítő serege szállt partra Itáliában, a Róma kikötőjéül szolgáló Ostia közelében. A városi
helyőrség elmenekült, a főleg zarándokokból álló véderő tagjait - köztük az angolszászokat is
- lemészárolták, amikor megpróbálták (a latinok által) akkoriban „szaracénoknak” nevezett
iszlám ellenfeleik útját állni Róma irányába. II. Sergius pápa és a római nép az Aurelianus-
falak mögül kétségbeesetten nézte végig, amint a külvárosban kifosztották a védtelenül ma-
radt Szent Pál-templomot valamint a Vatikán-hegyen álló Szent Péter-bazilikát.

A provence-i partoknál, Fraxentumban (ma La Garde-Freinet) szaracén hídfőállás jött létre,

ahonnan a martalócok az alpesi hágókat fenyegették, és rablóportyákat indítottak a Földközi-
tenger partvidékének keresztény városai ellen. Elfoglalták az Adriai-tenger partján fekvő Bari
városát, és emirátusi székhellyé tették. A IX. század közepe táján Szicíliát is az ellenőrzésük
alá vonták, ami Siracusa 878-as elestével vált teljessé.

Az iszlám tetőfoka
Ekkorra az iszlám nagy családja, az 'umma különböző szektákra bomlott. Ezek közül a legne-
vezetesebbek a többségi szunnita és a kisebbségi sí'ita csoportok voltak; a X. század végére
ugyanakkor az egységes birodalom területén három önálló kalifátus jött létre, amelyek nevü-
ket alapítóik családjáról kapták - az Abbászidák Bagdadban, a Fátimidák Damaszkuszban és
Kairóban, az Omajjádok pedig a hispániai Córdobában székeltek. Az arab és beduin harcosok
kasztjának hatalomra jutása lehetővé tette egy heterogénebb uralkodó elit kialakulását.

„Az arab világ szinte észrevehetetlenül vált muszlimmá. E civilizáció felemelkedését a 750 és
950 közötti kétszáz évben a birodalmi nemzetiségek legtehetségesebb elméinek spontán
együttműködése magyarázza, amelynek révén az emberi tudomány szinte minden területén
korszakalkotó felfedezések születtek.”70

A meghódított területeken az iszlám kultúra legmaradandóbb jegye az arab nyelv térhódítása

volt: Szíriában és Palesztinában a VII. század folyamán fokozatosan átvette a görög helyét.
800 körül görögül és arámiul már csupán északon, héberül pedig egyes déli vidékeken beszél-
tek.71 Bár „a Könyv népeivel” szembeni alapvető tolerancia az iszlám kormányzás alapelve
maradt, mindez nem biztosított törvény előtti egyenlőséget, és nem tette lehetővé a közéletben
való teljes jogú részvételt. A korai időszakban a keresztények javára és a zsidók ellen meg-
nyilvánuló elfogultság lassanként megváltozott. A 847 és 851 között uralkodó al-Mutavakkil
kalifa például már nyíltan kifejezésre juttatta keresztények iránti ellenszenvét, kötelezte
ugyanis őket, hogy „fejükre gyapjúszalagokat kössenek... és, ha közülük bárkinek rabszolgája
volt, annak előírta, hogy elöl illetve hátul két különböző színű foltot varrjon a tunikájára”.72
Esetenként a keresztények zaklatása még szélsőségesebb formákat öltött. Ahogyan Gibbon
beszámol róla, Dél-Itáliában „a szaracénok szórakozásai közé tartozott kolostorok és templo-
mok megszentségtelenítése és kirablása”, Salerno ostrománál pedig „egy muzulmán vezér
ágyat vetett az Úr asztalánál, és ezen az oltáron minden éjjel feláldozta egy keresztény apáca
szüzességét”.73

A keresztény hittérítés tilos volt, Mohamed nyilvános bírálata pedig halálbüntetést vont maga
után, ilyen mártíromságot, úgy tűnik, azonban csak azok szenvedtek, akik kiprovokálták ma-
guknak. Capitolias Pétert, egy Jordánon túl élő remetét például 715-ben halálra kövezték,
mert nyíltan az iszlám ellen prédikált, 850-ben Córdobában pedig ötven keresztény férfi és nő
jutott hasonló sorsra, amiért a nyilvánosság előtt a kereszténység felsőbbrendű igazságát hir-
dette.

Az arabok a keresztény zarándokok számára lehetővé tették a Szentföld látogatását, és bizo-

nyos uralkodók esetenkénti mulasztásaitól eltekintve az utazók háborítatlanul el is érték úti
céljukat. A nyugat-európai zarándokok kétféleképpen juthattak el Palesztinába: szárazföldön a
Bizánci Birodalmon át, vagy tengeri úton a dél-itáliai Amalfi kereskedő városállam hajóin.
Jeruzsálemben a beteg zarándokok ápolására az amalfi kalmárok ispotályt létesítettek. Bár a
kereskedelem a Római Birodalom aranykorának hömpölygő áradatához képest ebben az idő-
szakban csupán csörgedező erecske volt, „a 780-as években Keletről hozott bársonyt és sely-
met árultak Pavia piacain, és száz évvel később a viking invázió tetőfokán, a szerzetes Abbo
de Fleury megvetően gúnyolhatta azokat, akik »keleti luxuscikkekkel, gazdagon díszített ru-
hákkal, türoszi bíborral, drágakövekkel és antiókhiai bőrrel cicomázkodtak«”.74

Jeruzsálemben a Szent Sír templom ugyan keresztény kezén maradt, Krisztus feltámadásának
kegyhelyénél azonban az arabok felépítették a rivális Sziklatemplomot [Sziklamecset,
Kubbat-asz Szakhra]. Omár kalifa már annak idején, amikor (lovát szolgálójának átadva) gya-
logosan bevonult Jeruzsálembe, a Templom-hegyre ment imádkozni, amely azóta elhagyatot-
tan állt, hogy az aposztata Iulianus császár megpróbálta újjáépíteni a Templomot, és amelyet a
bizánci lakosság ezt követően szemétlerakó helyként használt. A muszlimok számára a szikla
nem elsősorban azért volt szent, mert a Próféta „éjszakai utazást” tett ebbe „az igen távoli
mecsetbe” (arabul maszdzsíd al-Aksza [al-masğid al-aqşa], ahogyan azt a Korán 17. szúrájá-
nak 1. versében leírja, hanem azért, mert ez volt Izrael prófétáinak temploma. Omár kalifa
ezért a Templom-hegy délnyugati részében felépíttette az al-Aksza mecsetet, és ezáltal Jeru-
zsálem - Mekka és Medina mellett - a harmadik legfontosabb muszlim zarándokközponttá
vált.

Ötven évvel később Abd al-Malik omajjád kalifa úgy határozott, hogy egy második mecsetet
is épít a szikla fölé, amelyen Ábrahám előkészítette Izsák feláldozását, és ahonnan Mohamed
a mennybe ment. Ez volt az iszlám által emelt első kiemelkedő szentély, s mind a mai napig a
világ építészeti csodái között tartják számon. Az épületet Diocletianus dalmáciai mauzóleu-
mához hasonló matematikai pontossággal tervezték, és ugyanazon építészeti elveket alkal-
mazták, mint számos VI. századi ravennai templom esetében. Szír keresztény kézművesek
olyan pompával díszítették, hogy az építmény mindenkit lenyűgözött, aki csak látta, a keresz-
tényeket és zsidókat pedig egyaránt arra emlékeztette, hogy az iszlám kiszorította hitüket.
Mivel az élőlények ábrázolását a Próféta bálványimádásként elítélte, a bizánci uralkodók mo-
zaikjainak császári ékszereit és Krisztus keresztény ábrázolásainak díszítő elemeit felhasználó
fényűző dekorációt a növényi és geometrikus motívumok alkották.

Ezen keresztény eredetű szimbólumok győzelmi trófeákként díszelegnek a falakon, és hogy

szemernyi kétség se maradjon az üzenettel kapcsolatban, egy felirat a következőket tudatja:
„Ti írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban és ne mondjatok Allahról mást,
csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia, csupán küldötte Allahnak, és az ő szava, amit
sugalmazott Máriának, és belőle kiáradó szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben
és ne mondjátok azt, hogy »Három!« Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen
isten. Magasztaltassák! Hogyan is lehetne gyermeke! Övé mindaz, ami az egekben és a földön
van.”*

Ahogyan Jerome Murphy O'Connor a feliratot idézve felbecsülhetetlen értékű szentföldi kala-
uzában írja, „aligha lehetne világosabban felszólítani a keresztényeket, hogy hagyjanak fel a
Szentháromságba és Krisztus Istenfiúságába vetett hitükkel.”75

4. fejezet

A visszanyert Templom
Az Ibériai-félszigeten az arab hódítás még nem teljesedett ki, amikor kezdetét vette a keresz-
tény ellentámadás, a reconquista. A korábban az asztúriai hegyekbe visszavonuló vizigót ne-
mesek a támadók visszaverésére egyesítették erőiket az őslakosokkal, és 722 táján - tíz évvel
azelőtt, hogy Martell Károly Poitiers-nél megfutamította a muszlim hadsereget -
Covadongánál Pelayo vezetésével győzelmet arattak a mórok felett. Később a félsziget észak-
nyugati csücskében elfoglalták a mai Galícia területét, és a Duero folyó mentén jelölték ki a
keresztény és arab Hispánia határát.

A félsziget nyugati részében a baszkok harcias törzse visszanyerte függetlenségét, a VIII. szá-
zad vége felé pedig Nagy Károly frankjai megszállták Katalóniát, és 801-ben bevették Barce-
lona városát. Mindazonáltal a IX-X. században a nyugati kereszténység legjelentősebb ered-
ménye Észak- és Nyugat-Európa pogány törzseinek - köztük a szászok, avarok, vendek és
szlávok - legyőzése és megtérítése volt. A bizánci kereszténység hasonlóképpen a hódítás és
térítés elegyítésével terjeszkedett. Bár a keleti és a nyugati egyház nyíltan még nem szakított
egymással, a királyok megtérítésében bizonyos versengés alakult ki közöttük. A Kijevi Rusz
állam a bolgár és szerb királysággal együtt a konstantinápolyi pátriárkához, míg a magyar és a
lengyel királyság a római pápához fordult.

Szent Ansgar és Rembert IX. századi hittérítő erőfeszítései ellenére a kereszténység egészen a
X. századig nem vert gyökeret Skandináviában. A vikingek, akiknek kalóztámadásai a kelta
kereszténységet már elpusztították, szintén kései megtérők voltak; az elsők között Rollo vezér
keresztelkedett meg, miután 918-ban a francia király jóváhagyásával a Szajna völgyében [a
későbbi Normandia területén] társaival együtt kolóniát alapított. Eredetük miatt északi embe-
rekként - [lat. nordmannus] németül Nordemann, franciául Normand - emlegették őket.

Az iszlám veszéllyel a keresztény vezetők mindig is tisztában voltak, katonai erejük azonban
az egymással folytatott harcok során szétforgácsolódott. A meroving királyok uralma alatt
Galliában, ahol a nemesek viszálykodása „leginkább vadállatok közötti küzdelemre emlékez-
tetett”,76 az állam még a legalapvetőbb közrend biztosítására is képtelen volt. Az embereknek
saját és családjuk biztonsága érdekében nem volt más lehetőségük, minthogy bizonyos szol-
gálat - általában az adott földesúr magánháborúiban nyújtott fegyveres részvétel - fejében erő-
sebb szomszédjuk védelmét megvásárolják. Ez volt az egyetlen módja annak is, hogy földjü-
ket megvédjék, ami a kereskedelem és a fizetett közigazgatás összeomlásával a megélhetés
egyetlen forrása maradt. Az alárendeltségi elkötelezettséget hűbéri függőségnek [vazallusság-
nak], a „fizetséget” pedig beneficiumnak [„jótéteménynek”] nevezték, ami általában földado-
mányban, néhány esetben pedig egyházi intézmény jövedelmének rendelkezésre bocsátásában
nyilvánult meg. A hűbéri szerződést ünnepélyes esküvel pecsételték meg, és bár e vazallusi
viszonyra a szolgaság szókészletét használták, „a királytól való hűbéri függés óhajtott státus-
sá, a becsület védjegyévé vált”.77

Ez a feudális rendszer elméletileg piramist alkotott, amely alapjaiban áthatotta az egész nyu-
gati társadalmat. A valóság azonban az, hogy a csúcson a pápák és a császárok között dúlt a
harc, a császárok és a királyok közötti kapcsolat inkább fogalmi, a királyok és bárók közötti
viszony pedig igencsak problematikus volt. A leghatékonyabb feudális kötelék a fejedelmek,
grófok és hercegek - a karoling uralkodók vazallusainak leszármazottai - között jött létre,
akiknek földbirtokai elég nagyok voltak ahhoz, hogy hűbéreseikből megfelelő hatalmat tart-
sanak fenn, és ezáltal függetleníthessék magukat az államtól. Vazallusaik másfelől az alacso-
nyabb rendű lovagok hűségét [fidelitas] bírták, akiknek vagyona adott esetben csupán egy
lóra, egy lándzsára, egy kardra és egy pajzsra korlátozódott, ám ugyanakkor a karoling harco-
sok kasztjából származtak, ami biztosította a társadalmi elithez tartozásukat. A hűbéri kötele-
zettség vállalása elméletileg (és jórészt gyakorlatilag is) választás kérdése volt: szűkös anyagi
helyzete és egyszerű származása ellenére a lovag a törvény előtt szabad ember maradt, akinek
joga volt nyilvános bírósági tárgyaláshoz.

Néhány vazallus teljes mértékben - még lovát és fegyverzetét illetően is - hűbérurától függött.
Mások, bár beneficiumként tulajdonhoz jutottak, saját jogon vagy egyházi alapítvány bérlői-
ként is birtokolhattak földet. Bár a lovag állhatatosan kitartott ura [dominus] mellett, akinek az
„embere” volt, és becsületbeli kötelességének érezte, hogy vérbosszúiban támogassa, eme
kötelezettségét nem értelmezhette szabadon, csakis a szokás és a jog szabta keretek között:
eszerint a kötelező fegyveres szolgálat például negyven napra korlátozódott. A vazallusi hű-
ség személyt válthatott, amennyiben valamelyik fél képtelen volt kötelezettségének eleget
tenni; a lovagok különböző hercegek szolgálatába álltak, akik lovakat vagy fizetséget tudtak
biztosítani a számukra. A hűbérúr és a vazallus közötti kötelék nem volt feltétlenül örökletes,
de idővel ebbe az irányba haladt: a családok közötti házasságokkal olyan rokonsági szálak
szövődtek, amelyek később egy adott klánhoz való hűség alapjait fektették le.

A Kelet-Római Birodalomban valamint az iszlám kalifátusokban mindehhez erőszak is tár-

sult, itt ugyanis minden trónutódlás általában polgárháborúra adott alkalmat. Míg azonban a
bizánci császár vagy a kalifa egységes államában a hatalom gyeplőjét egy kézben tudta tarta-
ni, addig a Nyugat-Római Birodalom területén létrejött különböző fejedelemségek Nagy Ká-
roly óta soha nem tudtak egyetlen uralkodó zászlaja alatt egyesülni.

Ez a pápaságra nézve súlyos következményekkel járt, hiszen így Nagy Károly birodalmának
szétesése után, egymással hadakozó utódai alatt „az itáliai politikai élet kígyókkal teli vermé-
ben védtelenül magára maradt”.78 E korszak utolsó hatékony pápája I. Miklós (858-867) volt.
A halálát követő száz évben Szent Péter utódainak posztja a Theophylactusok és a hozzájuk
hasonló befolyásos római családok által odaítélt adománnyá vált. 882-ben VIII. János volt az
első, aki erőszakos halált halt: saját kísérete verte agyon. VI. István az őt a trónon közvetve
megelőző Formosus tetemét kihantoltatta a sírból, és teljes főpapi ornátusában a pápai trónra
ültette, mintha élne, hogy [az ún. hullazsinaton] hamis esküvés és hatalommal való visszaélés
vádjával elítélhessék. Jobb kezének három ujját, amellyel annak idején áldást osztott, levág-
ták, megcsonkított testét pedig a Tiberisbe dobták. Nem sokkal később Formosus támogatói
VI. Istvánt letaszították a pápai trónról, bebörtönözték, majd a börtönben megfojtották.

A kor számos pápájának személyes züllöttsége nem feltétlenül jelentette, hogy ezek az embe-
rek egyszerre alkalmatlanok is lettek volna az egyház kormányzására. X. János, akit a jelentős
hatalommal bíró Theophylactus család ültetett Szent Péter trónjára, megszervezte az itáliai
államok koalícióját az előző hatvan évben római területeket zaklató szaracénok ellen, és sze-
mélyesen állt a csapatok élére, hogy háromhavi ostrom után elfoglalja az arabok erődjét a
Garigliano folyó torkolatánál. Az a két pápa (VII. Leó és II. Agapetus), akiket II. Alberich
római despota jelölt ki, őszinte és eredményes reformer volt. Még XI. János pápa, Marozia
Theoplylactus törvénytelen gyermeke is szentesített az egyházban egy olyan reformintézke-
dést, amely a templomosok történetét érinti: a burgundiai Cluny apátság bencés szerzetesei-
nek közösségét a római pápa közvetlen védelme alá helyezte.

A Cluny apátságot Jámbor Vilmos, Aquitánia hercege 910-ben alapította, hogy ezáltal ifjúkori
vétkeiért vezekelhessen és túlvilági üdvét biztosítsa. A közösség vezetését a burgundiai nemes
Berno vállalta, aki korábban a távoli Baume kolostor apátja volt. A herceg Bernóval a Saône-
folyótól nyugatra fekvő í hegyek között egy csodálatos helyet választott ki alapítványa számá-
ra.

Az előző század során a bencés szerzetesség erős hanyatlásnak indult. Az elmúlt nemzedékek
nagylelkű adományai a kolostorokat ugyan gazdagokká tették, de egyszersmind ki is szolgál-
tatták őket hajdani jótevőik leszármazottainak, akik különféle igényeket támasztottak. A ko-
lostorok jövedelmét a helyi nemesség ifjabb fiainak ellátására használták, akiket minden val-
lási elhivatottság nélkül perjelként vagy apátként a szerzetesi közösségek nyakára ültettek. A
világi urakkal gyakran rokonságban álló helyi püspökök szintén a maguk javára fordították
ezeket a kolostori hivatalokat, és azokkal saját hűbéreseiket jutalmazták.

A szabad apátválasztás biztosítása végett Cluny közösségét Vilmos herceg közvetlenül a ró-
mai pápa fennhatósága alá helyezte, míg Berno a szerzetesi gyakorlat hanyatlásának megfé-
kezésére és Szent Benedek eredeti regulájának szigorúságát helyreállítandó reformokat lépte-
tett életbe. A clunyi mozgalom virágzott, közösségük irányítása alá tartozó filiálék egész sora
alakult ki. Cluny apátjaként Berno utódja, Szent Odo volt az, aki a züllött erkölcsű XI. János
pápától kérvényezte, hogy a pápai védelmet terjessze ki egy újabb kolostorra Deols-ban. Odo
Bernóhoz hasonlóan frank nemesi családból származott, és neki köszönhető annak a szerzetes
ideálnak a körvonalazása, amelyről később Cluny ismertté vált. Ezek a szerzetesek arisztokra-
ták, ugyanakkor őszintén alázatosak, éles eszűek de mélyen istenfélők voltak, műveltségük
pedig jámborsággal és tréfás jókedvvel párosult.

Odo nemesi származása lehetővé tette, hogy könnyedén társalogjon a pápákkal és hercegek-
kel, akik adtak a véleményére. VII. Leó pápa Rómába hívta Odót, ahol II. Alberich és Hugó
itáliai király között közvetített, ugyanakkor Róma város és a pápai állam kolostori közössége-
inek körében - köztük Nursiai Szent Benedek első apátságában, Subiacóban is - reformokat
kezdeményezett. Odót egy sor rátermett, hosszú és szent életű apát követte - Aimardus, Szent
Maiolus, Szent Odilo, Hugó, Pons és Petrus Venerabilis -, akik együttesen kétszáztizenegy
évig álltak a clunyi kolostor élén. Odóhoz hasonlóan mind császárok, királyok, hercegek és
pápák barátai és tanácsadói lettek. 972-ben a nagyra becsült Maiolus clunyi apátot, az Alpok
hágóin átkelve, a provence-i Fraxentum erődjükből portyázó szaracén rablók foglyul ejtették.
Váltságdíj ellenében az apát később kiszabadult, az útonállók eme botrányos cselekedete
azonban olyan ellenreakciót váltott ki, amelynek eredményeként végül a muzulmánokat ma-
radéktalanul kiűzték a Francia Királyságból.79

Az alapítását követő században Cluny óriási befolyásra tett szert: az 1073-1119 között ural-
kodó hat szerzetes pápa közül hármat ez a rendház adott. Mindazonáltal nem a bencések re-
formbuzgalma, hanem a német-római császárok beavatkozása rángatta ki végül a pápaságot a
korrupció és erkölcstelenség mocsarából. Nagy Károly halála után a király örökösei közötti
egyenlő elosztás germán elve diadalmaskodott az oszthatatlan birodalom átörökítésének római
hagyománya felett. Így jött létre a Nyugati Frank (későbbi Francia) és a Keleti Frank (későbbi
Német) Királyság, a kettő között pedig egy Flandriától Rómáig hosszan és keskenyen elnyúló
állam, amely a császári koronát is örökbe kapó legidősebb fiú, Lothar után idővel a
Lotharingia nevet kapta.

A Nagy Károly halála utáni század „a rend és civilizáció mélypontját” jelentette.80 III. Leó
pápa új római imperiumról alkotott elképzelése csak azután éledhetett újjá, hogy a német her-
cegek a szász dinasztiából választottak vezetőt maguknak, igaz ekkor is csak módosult formá-
ban, hiszen egyes területek felett a hatalom egy német hercegre szállt. Az új impérium, a
Szent Római Birodalom, főként Szászország fejedelme, I. (Nagy) Ottó fejéből pattant ki, aki a
magyarok legyőzése után, 951-ben átkelt az Alpokon, hogy Itália feletti igényeinek érvényt
szerezzen. Miután Paviában elismerték Itália királyának, seregét Róma kapuihoz vezette. Itt
elkötelezte magát, hogy tiszteletben tartja a város jogait, és megvédelmezi a Szentszéket,
majd a lateráni Szent János templomban [másutt: Szent Péter templom] feleségével Adelheid-
del az oltárhoz lépett, a fiatal és megvesztegethető XII. János pápa pedig császárrá koronázta.

A Római Birodalom feléledése nem csupán politikai fortély vagy utópia volt. Fejlődésének e
pontján Nyugat-Európa önmagára mint „egységes társadalomra” tekintett, méghozzá „abban
az értelemben, ahogyan korábban soha, és azóta sem”.81 Bár a lovagok közvetlen hűsége feu-
dális uraik felé irányult, saját személyüket elsősorban mégsem angoloknak, franciáknak vagy
németeknek, hanem keresztényeknek tartották, és hitük egyetemes uralmának mind az egy-
házban, mind az államban látható jelei voltak. „A kereszténység elsődleges tanítása a szere-
tetben rejlett, amely egy testben egyesítette mindazokat, akiket a gyanakvás, az előítélet és a
faji büszkeség ez idáig távol tartott egymástól. Az új vallás megteremtette a hívők közösségét,
egy Szent Birodalmat... [ahol] a római és a keresztény elnevezés rokon értelművé vált.”82 Még
nem lehettek nemzeti egyházak, hiszen még nem voltak nemzetek: ha a középkor apolitikus
embere képes lett volna fogalmat alkotni arról, hogyan érzékeli az őt körülvevő közösséget,
talán úgy fogalmazott volna, hogy világállamban él.

A pápa és a császár együttműködése, amitől ez az egyetemes kormányzat függött, sajnos igen

ritkán valósult meg. Az egyre befolyásosabb clunyi reformerek elszánt próbálkozása a papság
világi hatalmaktól való függetlenítésére a császárokkal találta szemben magát. A helyzetet
tovább bonyolította, hogy a pápák Rómában is igen nagy fontosságot tulajdonítottak világi
hercegi rangjuknak. A szinte egész Közép-Itáliára kiterjedő követelésük jogi alapja az állító-
lagos „konstantini adomány” [donatio constanini] volt, melynek értelmében Nagy Konstantin
cserébe, amiért I. Szilveszter pápa kézrátétellel csodálatosan kigyógyította a leprából, Rómát
és Itália meghatározatlan részeit Szent Péter örököseinek adta. A mindezt írásos formában
rögzítő oklevelet a VIII. század közepén hamisították, amikor Kis Pippin frank király II. Ist-
ván pápát megmentette a longobárdok támadásától, és Nagy Konstantin adományát a sajátja-
ként megerősítette. Akármi volt is e hamisítvány jogalapja, a frankok érvényesnek fogadták
el, és úgy gondolták, hogy hódítása révén a pápai állam Pippin tulajdona lett, amit szabadon
adományozhatott. Az exarcháik útján Ravennából kormányzó bizánci császárok azonban he-
vesen támadták az adományozás tényét, és ahogyan azt már korábban említettük, Itália nagy
részét maguknak követelték.

A pápa jogát ugyanakkor a nyugati császárok is vitatták, hiszen ők magukat tekintették a ró-
mai cézárok örököseinek, ebból következően mindazon területek legfőbb urainak, amelyek
egykoron a Római Birodalom részét képezték.

A keleti és nyugati császárok ellenérdekeltsége eredményeként a római pápák politikája a

továbbiakban az itáliai hatalmi egyensúly fenntartására irányult, ami lehetővé tette számukra,
hogy a mérleg nyelvét a maguk javára billentsék. Azonban semmi esetre sem a pápai állam
feletti felségjog kérdése okozta az egyetlen nézeteltérést a pápák és a német-római császárok
között. Jóval súlyosabb problémát jelentett a világi hercegek hatalma, amellyel a fennhatósá-
guk alá tartozó területeken az egyházi tisztségek betöltésébe beleszóltak. Az apátot elméleti-
leg kolostori közössége, a püspököt pedig az egyházmegye papsága választotta, de ahogyan
azt Tours-i Szent Márton esetében is láthattuk, határozatukat gyakran kétségbe vonták. A vá-
lasztás nem egyszerűen a jelölt egyházi értelemben vett rátermettségétől, sokkal inkább poli-
tikai hűségétől és hovatartozásától függött.

Az egykori Római Birodalom területén tevékenykedő püspökök gyakran felvállalták a világi

ügyek intézését saját egyházkerületükben. A korábbi adományoknak és alapítványoknak kö-
szönhetően az egyházi vezetők hatalommal bíró földesurakká váltak, akik saját felfegyverzett
vazallusokkal rendelkeztek. Ez különösen a Német Királyság területén volt jellemző, ahol
Köln, Münster, Mainz, Würzburg, Salzburg és más egyházmegyék független fejedelemségek-
ké nőtték ki magukat. Így annak az embernek a lojalitása, aki a pásztorbotot tartotta, a német-
római császár és a német fejedelmek számára igen sokat jelentett. A világi hatalmat megteste-
sítő pásztorbot azonban együtt járt a palliummal, azzal a palástként viselt vékony, fehér gyap-
júcsíkkal, amely az érseki hivatalt jelképezte, és amelyet csakis a pápa adományozhatott.

A pápa és a császár között egyre növekvő nézeteltérés Hildebrand pontifikátusa idején nyílt
szakításhoz vezetett. A szerény toszkánai családból származó Hildebrand az őt megelőző
négy pápa nélkülözhetetlen tanácsadója volt, mielőtt 1073-ban közfelkiáltással megválasztot-
ták, majd Nagy Szent Gergely iránti tiszteletből a VII. Gergely nevet vette fel. Neves elődjé-
hez hasonlóan ő is kivételes intelligenciával és képességekkel megáldott férfi volt, aki az egy-
házi közigazgatás terén mérhetetlen tapasztalatot szerzett. Határozott reformpártiként számos
rendeletet adott ki a simonia (az egyházi tisztségekkel és jövedelmekkel való üzérkedés) és a
papi nősülés ellen, valamint erélyesen megtiltotta a püspökök világi invesztitúráját (beiktatá-
sát). Ez utóbbi intézkedése nyílt konfliktusba sodorta IV. Henrik német-római császárral, aki a
német püspökök körében zsinatot hívott össze, azzal a céllal, hogy lemondásra késztesse őt.
VII. Gergely válaszul kiközösítette, a császár alattvalóit pedig feloldotta hűbéri esküjük alól,
hiszen a római pápa hivatalával szemben támasztott követeléseit tartalmazó Dictatus papae...
bullája kimondta: a világi és egyházi uralkodók feletti legfelsőbb törvényhozói és törvényke-
zési hatalom a pápát illeti meg.

IV. Henrik ellenfelei kihasználták a lehetőséget, és 1077-ben arra kényszerítették a császárt,

hogy az észak-itáliai Canossa várában keresse fel VII. Gergelyt, és a kapuk előtt, a hóban me-
zítláb állva gyakoroljon bűnbánatot. IV. Henrik megalázkodása, „kanosszajárása” azonban
nem vetett véget a konfliktusnak, amely - főként VII. Gergely megalkuvást nem ismerő ter-
mészete miatt - egész uralkodói pályafutását végigkísérte. 1084-ben a császár sereggel tört
Róma ellen, és az Angyalvárba menekült egyházfőt csak a pápai államtól délre születő új ha-
talom - a Szicíliai Normann Királyság - mentette meg.

„A normannok megtelepedése a Nápolyi és a Szicíliai Királyságokban - írta Gibbon -, erede-

tét tekintve a legregényesebb, következményeire nézve pedig mind Itália, mind a Kelet-Római
Birodalom számára a legfontosabb esemény volt.”83 Csupán néhány nemzedékkel azután,
hogy Rollo és vikingjei letelepedtek a Francia Királyság északi részében, a francia nyelvet
beszélő keresztény Normandiai Hercegség jelentős európai hatalommá vált. 1066-ban Rollo
szépunokája, I. (Hódító) Vilmos, Normandia hercege, a hastingsi csatában legyőzte II. Harald
angolszász királyt, és érvényt szerzett az angol trón iránti igényének.

Anglia meghódításától eltérően a normannok dél-itáliai térnyerése magánkezdeményezés

eredményeként következett be. Mihály arkangyal kegyhelyénél, az Apuliánál az Adriai-
tengerbe nyúló Monté Garganón - mondhatni az olasz csizma sarkantyújában - a kora XI. szá-
zadban normann zarándokok egy csoportja találkozott egy görög férfivel, akit száműztek a
közeli Bari - akkoriban a Bizánci Birodalom fennhatósága alá tartozó - városából. Az ismeret-
len rávette a zarándokokat, hogy karolják fel ügyét, így ők Normandiába visszatérve sereget
toboroztak. E normann szerencselovagok zarándoknak öltözve átkeltek az Alpokon, s jóllehet
Bari elleni támadásuk kudarcot vallott, időközben félelmetes zsoldoscsapattá fejlődve igen
keresetté váltak az itáliai félsziget déli részén egymással harcoló hatalmak körében. Bátorsá-
guk, szívósságuk, agresszivitásuk és harci ügyességük a Nápoly, Salerno és Benevento
longobard hercegei, vagy a konstantinápolyi császárok megbízottai által ellenük felvonultatott
jóval hatalmasabb erőkkel szemben rendre az ő győzelmüket hozta.

Ezek az „elpuhult zsarnokok” által kormányzott gazdag területek megérettek arra, hogy a
harcedzett északi férfiak learassák őket; a normannok néhány évtized alatt fölénybe kerültek
Dél-Itáliában, ahol csupán a tengerparti városok maradtak bizánci kézen. A normannok elein-
te támogatták a bizánciak erőfeszítéseit Szicília visszafoglalására a szaracénoktól, akik immá-
ron kétszáz éve birtokolták a szigetet, végül azonban önálló akcióba kezdtek. Az alacsonyabb
rangú normann nemesség egyik kiterjedtebb családja, a Hautevillek felülkerekedtek bárótársa-
ikon. 1060-ban Guiscard [Ravasz] Róbert elfoglalta a szicíliai tengerparton fekvő Reggiót és
Messinát, és a muszlimokkal vívott harmincéves
küzdelem után az egész szigetet leigázta; az itáliai szárazföldön ugyanakkor Bari és Salerno
városa testvére, I. Roger kezébe került.
Rómában a pápák eleinte rossz szemmel nézték ezen normann államok felemelkedését, ezért
1053-ban IX. Leó pápa személyesen vezetett sereget ellenük, a civitatei csatában azonban
vereséget szenvedett. A pápa maga is fogságba esett, de a normannok jól bántak vele, hiszen a
hőn áhított korona az ő kegyétől függött. Később felismerve az előnyét egy rivális hatalom-
nak, amellyel ellensúlyozni lehet a német császárok befolyását, a pápák politikája ellenkező
fordulatot vett. A pápaság hűbéri fennhatóságának elismerésére és katonai segítségnyújtásra
tett ígéret fejében II. Miklós Hildebrand - a későbbi VII. Gergely - tanácsára beiktatta a nor-
mannokat az Apuliai és Szicíliai Királyságokba. II. Sándor, szintén Hildebrand javaslatára,
zászlókat küldött és bűnbocsánatban részesítette azokat a normann és francia lovagokat, akik
Szicíliában és Hispániában a mórok ellen harcoltak. Ez a támogató politika akkor hozta meg
gyümölcsét, amikor a normannok Guiscard Róbert vezetésével kimentették Hildebrandot a
német császár, IV. Henrik seregének karmai közül. A normannok azonban olyannyira maguk-
ra haragították Róma polgárait, hogy a pápának végül el kellett menekülnie a városból. Elő-
ször Monte Cassinóba, majd Salernóba ment, és itt is halt meg. Utolsó szavai ezek voltak:
„Szerettem az igazságot, gyűlöltem az igazságtalanságot, ezért halok meg száműzetésben.”*

Hildebrand igénye az egyházi és a világi hatalmak feletti pápai szupremáciára a kereszténység

sorsa iránti felelősségérzettel párosult: egész életében tervezte, hogy keresztény sereget indít
az iszlám ellen, vágya azonban nem valósult meg. Mivel ez idáig a szaracén veszedelem köz-
vetlenül Rómát fenyegette, a pápák hagyták, hogy a keleti fronton a bizánciak harcoljanak.
Másfelől azonban versengtek a bizánci görögökkel, akiket szívük mélyén megvetettek. Ellen-
érzésüknek nem elsősorban az volt az oka, hogy a bizánci császárok előszeretettel vakították
meg ellenlábasaikat, hiszen a pápák sokszor maguk is hasonló barbársághoz folyamodtak; a
nyugati keresztények a görögöket áruló népségnek tartották, akiket megfertőzött a Kelet rom-
lottsága. A bizánci császárok például nemcsak feleségeik őrzőiként alkalmaztak eunuchokat,
hanem egyházi és állami főtisztviselőként is: csupán négy hivataltól tiltották el őket, és „sok
becsvágyó szülő magától értetődően kasztráltatta fiatalabbik fiúgyermekét”.84 Liudprand de
Cremona itáliai püspök, akit I. Ottó német-római császár diplomáciai megbízással Konstanti-
nápolyba küldött, távozáskor a következőket írta: „elhagytam azt a várost, mely hajdan oly
virágzó és gazdag volt, most pedig csak az éhség, hitszegés, hazugság, cselvetés, kizsebelés,
kapzsiság tanyája”.* A nyugatiak lesújtó ítéletét részben a bizánciak arroganciája felett érzett
sértődöttség váltotta ki. Ugyanakkor szerepet játszott benne az irigység is aziránt a világváros
iránt, amely mind méreteit, mind pompáját tekintve felülmúlta Rómát, amelyet soha nem ra-
bolt ki egyetlen barbár horda sem, és amely a hatalomgyakorlásban alkalmazott minden al-
kalmankénti kegyetlenség ellenére mélyen vallásos társadalom volt. Az intellektuális képes-
ségeket itt rendkívül nagyra becsülték: a közép- és felsőosztály tagjai között az írástudatlan-
ság gyakorlatilag ismeretlen fogalomnak számított.

Más szóval a Kelet-Római Birodalom a keleti hatások ellenére sokkal többet megőrzött az
antikvitás egységes római államának erényeiből, mint a birodalom nyugati része. Fizetett köz-
tisztviselőket, valamint egy fegyelmezett és szakképzett állandó hadsereget tartott fenn. Nyu-
gat-Európa féken tarthatatlan magánszemélyeinek ad hoc seregeivel ellentétben, amelyek a
feudális szokásjoggal összhangban csupán korlátozott ideig álltak rendelkezésre, a bizánci
hadsereg reguláris egységei képesek voltak fogékonyan reagálni egy hadviselés tudományá-
ban jártas stratéga összetett parancsaira. A világ legjobban szervezett állama a kor leghatéko-
nyabb fegyveres erejével rendelkezett.

A keresztény egyház keleti és nyugati ága között számos kérdésben merült fel komoly véle-
ménykülönbség: ezek közé tartozott a két patriarkális székhely - Róma és Konstantinápoly -
elsőbbsége, az újonnan megtérített népek (köztük a bolgárok) vallási engedelmessége, vala-
mint több egyházi dogma. Az utóbbiakkal kapcsolatos viták nemcsak obskúrus tanokat érin-
tettek - mint a hitvallás filioque részéről szóló hírhedt polémia, ami a művelt teológusokat
kivéve mindenki más számára elvont kérdés maradt -, hanem olyan alapvető tételeket is, mint
Krisztus és a szentek képmásainak tisztelete. A VIII. században a keleti császárok a muszlim
felfogás irányába kezdtek hajlani, melynek értelmében az ikonok kultusza nem különíthető
egyértelműen el a faragott képek imádásától, ezért úgy gondolták, meg kellene tiltani azt. Az
ebből kirobbanó viszály évszázados üldözéshez vezetett: Rómában a pápák elítélték a kép-
rombolást, amely ha az egész keresztény világban győzedelmeskedik, csírájában pusztította
volna el a nyugati civilizáció egyik legcsodálatosabb megnyilvánulását, a festészetet, mi pedig
szegényebbek lennénk Fra Angelico, Raffaello, Leonardo de Vinci festményeivel. A képrom-
bolás körüli vita kedvezőtlenül befolyásolta a kereszténység görög és latin ágának kapcsola-
tát, és 1054-ben kölcsönös egyházi átokkal és kiközösítéssel tarkított egyházszakadáshoz ve-
zetett.

Azonban a viszálykodás ellenére sem volt soha kétséges, hogy ha Bizánc és az iszlám helyi
konfliktusba keveredett egymással, a latinok keleti keresztény társaik mögött álltak. A musz-
lim hódítás első hullámát követően a Taurusz-hegységben - a Kis-Azsia déli csücskében talál-
ható Antiochia felett - létrejött egy ideiglenes határ a Bizánci Birodalom és a bagdadi
Abbászida Kalifátus között. A kora X. században azonban két örmény hadvezér irányításával
a birodalmi seregek hadjáratot indítottak, melynek eredményeként visszafoglalták Ciprust és
Észak-Szíriát Aleppo városával együtt. Bár Jeruzsálemet továbbra is a Kairóban székelő
Fátimida Kalifátus uralta, a jóval nagyobb Antiochia városa, ami ráadásul az egyik pátriárka
székhelye is volt, ismét keresztény kézre került. A Bizánci Birodalom 1025-re a Messinai-
szorostól illetve az Adriai-tenger északi partjaitól nyugaton a Dunáig, északon a Krím-
félszigetig, keleten pedig az Eufráteszen túl, Meliténé [Melitene, ma Maiatya] és Edessza vá-
rosáig nyúlt. Ez a katonai fölény azonban nem tartott sokáig. A birodalmon belül a nagybirto-
kos mágnások térnyerésének következtében eltűnt a korábban a bizánci hadsereg magvát al-
kotó anatóliai kisbirtokos réteg, s e társadalmi átalakulás következtében megnőtt a kereslet a
zsoldos csapatok iránt. Ami pedig a külpolitikát illeti, a Bizánci Birodalom keleti határainál
megjelent az iszlám hódítók újabb áradata: a zsákmányra éhes szeldzsuk törökök.

A szeldzsukok nomád martalócokból álló törzse Közép-Ázsia sztyeppéiról származott. A X.

században meghódították a Bagdadi Kalifátust, majd az iszlám vallás felvételével a szunnita
muszlimok védelmezőinek kiáltották ki magukat. Utánuk rokon türkmén törzsek - az iszlám
arab alapítóihoz hasonlóan vallási buzgalomtól egyszersmind a fosztogatás iránti vágytól fű-
tött - további hullámai érkeztek zsákmányoló szándékkal a Bizánci Birodalom keleti határai-
hoz.

1071-ben, Alp Arszlán szultán uralma idején, a szeldzsuk törökök Manzikertnél, az örmény-
országi Van-tó közelében megütköztek az óriási bizánci hadsereggel, amely jórészt a IV.
Romanosz Diogenész császár által összetoborozott zsoldosokból állt. A bizánciak vereséget
szenvedtek, és maga a császár is fogságba esett. Most már semmi sem állította meg a törökök
előrenyomulását: a türkmén törzsek végigsöpörtek Kis-Ázsián, 108l-re bevették a Konstanti-
nápolytól alig százötven kilométerre fekvő Nikaiát, és az általuk újonnan létrehozott tarto-
mány a Rúm Szultanátus nevet kapta. (Az arabok a görögöket rumoknak, rómaiaknak nevez-
ték. Ezért kapta a görögöktől elhódított terület ezt a nevet. [A ford. megjegyzése])

A bizánciak erejét tovább gyengítette, hogy egy második fronton is harcolniuk kellett. A
manzikerti csata évében utolsó itáliai erődjük, Bari a Guiscard Róbert vezette szicíliai nor-
mannok kezére került, akik ezt követően áthajóztak az Adriai-tengeren, elfoglalták
Dürrhakhion [Durazzo] kikötőjét, majd csapataik Thesszaloniké ellen nyomultak. A bizánciak
képtelenek voltak az ellenállásra. Gazdasági hanyatlásukat jelzi, hogy az immáron szeldzsuk
törökök uralta Kis-Ázsia jelentette országuk fő gabonaforrását, és onnan érkezett a munkaerő
nagy része is. Az egykor erős és hatalmas Kelet-Római Birodalom egy kis görög állam szint-
jére süllyedt, s a megsemmisülés veszélye fenyegette. Ebben a válsághelyzetben a bizánciak
jó érzékkel a leghozzáértőbb hadvezérüket, Alexiosz Komnénoszt ültették a császári trónra.
Guiscard Róbert és a szeldzsuk szultán, Alp Arszlán halálával a gondviselés is a segítségükre
sietett. Mindazonáltal a bizánciakat fenyegető veszély továbbra is égető probléma maradt, így
Alexiosz a nyugati keresztény hittársakhoz folyamodott segítségért.

Először I. Róberthez, Flandria grófjához fordult, aki 1085 körül lovagjaiból kisebb csapatot
küldött Konstantinápolyba. Talán ő volt az, aki felhívta az uralkodó figyelmét, hogy a pápa
akkortájt nagyobb súllyal bírt Nyugat-Európában, mint a német-római császár, ezért 1095
tavaszán bizánci küldöttség érkezett az észak-itáliai Piacenzában zajló zsinatra.

A zsinaton elnöklő pápa a burgundiai Châtillon-sur-Marne kisnemesi családjának fia, Odo de

Lagery volt, aki származása folytán hasonló háttérrel rendelkezett, mint a clunyi szerzetesi
reform vezető egyéniségei, és neveltetése is vallásos buzgalmát erősítette. A reimsi székes-
egyház iskolájába járatták, ahol tanítója az a Szent Brúnó volt, aki 1084-ben Grenoble mellett,
az Alpok egyik eldugott zugában La Grandé Chartreuse néven szerzetesközösséget alapított,
amely később a karthauzi rend anyakolostora lett. Odo de Lageryt Reimsben szentelték pappá,
majd végigjárva az érseki közigazgatás ranglétrájának összes fokozatát végül a katedrális
főesperese lett. Nem sokkal ezután, 1070-ben, otthagyta a papi pályát, és Clunyben szerzetesi
fogadalmat tett. Hugó főapát alatt egy ideig perjelként szolgált, majd Rómába hívták, ahol
VII. Gergely pápa Ostia bíboros-püspökévé nevezte ki. 1088-ban II. Orbán néven pápává vá-
lasztották.

A megnyerő modorú, megegyezést kereső, jóképű Orbán pápa ugyanolyan fontosságot tulaj-
donított hivatalának, mint mentora, VII. Gergely, de a kor nehéz körülményei között jóval
körültekintőbb volt hatalmának gyakorlásában. Békéltető politikája Bizáncra is kiterjedt:
1089-ben a melfi-i zsinaton feloldotta Alexiosz I. Komnénoszt a kiközösítés egyházi átka alól,
és békülékeny lépéseket tett Konstantinápoly felé. Közeledése felbátorította Alexiosz császárt,
aki a latin egyházhoz fordult segítségért. Követei bebocsátást nyertek a piacenzai zsinatra,
ahol az atyák végighallgatták ékesszóló beszámolójukat keleti keresztény társaik szenvedései-
ről. A zsinat egyértelművé tette a püspökök számára, hogy a hitetlenek előrenyomulása fe-
nyegető veszélyt jelent, míg a francia királysági körútra továbbutazó II. Orbán pápa Krisztus
egyetemes egyházának sorsa felett érzett személyes felelősségének nyomasztó terhével távo-
zott.

Miután átkelt az Alpokon, II. Orbán először a Rhone menti Valence-ba, majd Le Puybe uta-
zott, melynek püspöke, a szintén arisztokrata származású Adhemar de Monteil néhány évvel
korábban részt vett egy jeruzsálemi zarándoklaton, így tapasztalatait megoszthatta a pápával.
A szentatya egyházának püspökeit novemberre Clermontba hívta, aztán a déli Provence felé
vette az útját, ahol a keresztény világ nyugati határától alig kétszáz kilométerre, a Pireneusok
közelében fekvő Narbonne volt a következő állomása. (Provence tartományát akkoriban a
szaracénok elleni spanyolföldi harcokban igen jártas Raymund de Saint-Gilles, Toulouse gróf-
ja és Provence őrgrófja kormányozta.) Narbonne-ból a pápa a Földközi-tenger mentén kelet
felé haladt tovább a Rhone torkolatánál található Saint-Gilles-be, aztán a folyó völgyében
ismét északnak Lyonba, ahová októberben érkezett meg. Ezután a burgundiai Cluny követke-
zett, ahol annak idején perjel volt. Itt felszentelte a hosszú évekig Nyugat-Európa legnagyobb
templomának számító nagy bazilika főoltárát, majd tovább északnak Souvignybe ment, hogy
Maiolus apát sírjánál imádkozzon, akit a szaracénok az előző században az Alpokon átkelve
elraboltak, visszautasította a pápai koronát, s akit akkoriban már Cluny egyik legszentebb
apátjaként tiszteltek.

Vajon mire gondolhatott II. Orbán pápa, amikor Szent Maiolus sírjánál imádkozott? Nem
kétséges, hogy úgy érezte, valamit tennie kell a szeldzsuk törökök elleni küzdelemben a Bi-
zánci Birodalom megsegítésére. Emellett ott volt a nyugati egyház sürgető érdeke is - szabad
átjárást kellett biztosítani a zarándokoknak a Szentföldre. A zarándoklat már jó néhány évszá-
zada a keresztény vallásos élet szerves részét képezte: évente sok ezren utaztak keresztül Eu-
rópán, hogy a közkedvelt kegyhelyeknél imádkozzanak - Szent Mihály síremlékénél Monté
Garganóban, amely annak idején Dél-Itáliába vonzotta a normannokat; Szent Jakab apostol
compostellai templomában az északnyugat hispániai Galíciában, ahová sok esetben a Mária
Magdolna ereklyéit őrző burgundiai Vézelay apátságából, vagy Clunyből indultak útnak a
zarándokok. Mások Rómába mentek Szent Péter és Pál apostolok sírjához: ahogyan korábban
láthattuk, a Róma ellen rabló portyára készülő szaracénok a IX. században angolszász zarán-
dokok egy csoportját kaszabolták le.

A zarándokok hőn áhított célállomása azonban a Szentföld volt - az a vidék, amelyet Isten
Fiának lába érintett: Jézus názáreti otthona, betlehemi szülőhelye, de mindenekfelett feltáma-
dásának színhelye, a jeruzsálemi Szent Sír templom. Az utazás költséges és kockázatos vál-
lalkozás volt. Palesztinába a legkönnyebben tengeren, az amalfi kereskedők hajóin lehetett
eljutni, ám a vándorok így is a kalóztámadások és a hajótörés veszélyeinek tették ki magukat.
A szárazföldi utazás feltételei a magyarok XI. század első éveiben történt megtérése után
kedvezőbbé váltak (ti. Szent István király 1018-ban megnyitotta a szárazföldi útvonal magyar
szakaszát. [A ford. megjegyzése]); a szeldzsuk invázió megindulásáig a Bizánci Birodalmon
át, a Nándorfehérvártól Antiochiáig vezető kétezer-nyolcszáz kilométeres út viszonylag biz-
tonságosnak számított, de amint a keresztények Szíria iszlám földjére léptek, zaklatásokra és
súlyos adókra kellett felkészülniük.

Ezek egyike sem riasztotta azonban vissza a zarándokokat, hiszen felfogásuk szerint a veszé-
lyek és megpróbáltatások vállalkozásuk természetes velejárójának számítottak. Sokuknak „a
zarándoklat a mártíromság egyik formáját jelentette”,83 amely által lelki üdvüket biztosíthat-
ták, és akadt olyan is, akire a legsúlyosabb vétségekért büntetésként szabták ki: „a XI. század
- Clunyből kiáradó - megújult vallásosságának legfontosabb ismérve a vezeklő zarándoklat
volt”.86

A korszak leghírhedtebb gonosztevői, mint például Foulques Nerra de Anjou, vagy az „Ör-
dög” melléknevet viselő Róbert normandiai gróf, bűneik égi bősz-szájától tartva Jeruzsálembe
zarándokoltak. Foulques - Geoffrey Chaucer Canterbury mesékjének bathi asszonyságához
hasonlóan - három alkalommal is megtette az utat.

Az ilyen vezeklő zarándoklatokra az egyház támogatásával és szervezésében került sor. Cluny

szerzetesei a jeruzsálemi utazást az ember vallási életének csúcspontjaként értékelték - Jeru-
zsálemben, az eljövendő világ „tornácának” tartott szent városban az ember megszabadulha-
tott azoktól a hívságoktól, amelyek a földi léthez láncolták. Ahogyan a jó muszlimoknak éle-
tükben legalább egyszer kötelezően el kellett zarándokolniuk Mekkába, a jámbor kereszté-
nyek leghőbb vágya az volt, hogy haláluk előtt megérinthessék Krisztus szent sírját. „A XI.
századi keresztények viszonya Jeruzsálemhez és a Szentföldhöz alapjában véve fanatikus
volt.”87

Mindent egybevetve, azalatt a négy évszázad alatt, amíg Palesztinát a Próféta utódai uralták,
„a Könyv népeinek” engedélyezték, hogy eljussanak a szent helyekhez. Az egyetlen nyílt ke-
resztényüldözésre a XI. század elején, a fanatikus egyiptomi [fátimida] kalifa, al-Hákim ural-
kodása idején került sor, aki birodalmában elrendelte az összes keresztény templom lerombo-
lását, köztük a jeruzsálemi Szent Sír templomét is. Ennek újjáépítését később a következő
uralkodó engedélyezte. Mindazonáltal alig harminc egynéhány évvel azelőtt, hogy II. Orbán
pápa letérdelt Szent Maiolus apát sírjánál, a mainzi érsek Utrecht, Bamberg és Regensburg
püspökeivel együtt hetvenezres zarándokcsoportot vezetett a Rajna vidékéről a Jordánhoz,
amelyet Palesztinában, Ramlánál egy muszlim csapat tőrbe csalt, így a zarándokok önvéde-
lemből harcra kényszerültek.

Orbán pápa fejében az is megfordulhatott - bár ezt sohasem bizonyították, így lényegében
csupán feltételezés marad -, hogy szükség volt a frank harcos rend felesleges energiájának
levezetésére. A hasonló társadalmi rétegből származó II. Orbán jól ismerte, milyen problémát
jelentettek az egymással háborúzó lovagok, akiknek minden tehetsége a kardforgatásban rej-
lett. A meroving és karoling királyok harcostársainak leszármazottaiként ezek az emberek a
társadalom elkülönült kasztját, a katonai elitet alkották. Egy lovag szükséges felszerelése - a
páncéling, a pajzs, a kard, a lándzsa, az acélsisak és a ló - azonban igen költséges dolognak
számított. Bár néhány szokás és irányadó eset a barbár múltból mérsékelte a nyers erő ural-
mát, a legtöbb nézeteltérést mégis fegyverrel intézték el. A szomszédok termése és állatállo-
mánya elleni rablótámadás ugyanolyan mindennapos eseménynek számított a középkor ke-
resztény lovagjai között, mint Mohamed eljövetele előtt az arab törzsek körében. „Erőszak
uralta az élet szinte minden területét.”88 Még akkor is, ha a vitás eset valamely bíróság elé
került, az ügy rendezését párbaj, vagy istenítélet formájában gyakran az égiekre bízták.

Hogy gátat szabjanak a keresztény nemesség különböző csoportjai közötti helyi villongások-
nak, amelyet általában a kapzsiság motivált, s főleg, hogy távol tartsák őket az egyházi tulaj-
dontól, a pápák és püspökök megpróbálták a szokásos tilalmi szankciókat - misehallgatástól
való eltiltás, a szentségek megtagadása -, valamint a kiátkozást alkalmazni, végül pedig beve-
zették a treuga Dei [Isten békéje] fogalmát, ami azt jelentette, hogy bizonyos szent napokat és
bűnbánati időszakokat jelöltek ki, mint például a húsvéti nagyböjt, amikor tilos volt a harc. Ez
a megoldás azonban csak részben bizonyult eredményesnek. A nyugati kereszténységet
ugyanis minden ízében átitatta a testvérgyilkos viszálykodás. Mennyivel bölcsebb lenne -
vélhette a pápa - ha tanulnának a Hauteville-ek és más normannok példájából, akik agresszivi-
tásukat az iszlám rovására, új királyságok hódításával vezették le.

E gondolatokkal a fejében II. Orbán otthagyva Szent Maiolus apát sírját délnek vette útját
Clermontba, hogy ott az általa összehívott közel háromszáz püspökkel találkozzon. A székes-
egyházban ülésező zsinat november 19-e és 26-a között egy sor rendelkezést bocsátott ki a
világi invesztitúra szokásos visszaélései, valamint a simonia és a papi nősülés ellen. I. Fülö-
pöt, Franciaország királyát Bertrada de Montforttal [Anjou grófnőjével] való házasságtörő
viszonya [ti. törvénytelen házassága] miatt kiátkozták, és a zsinat szentesítette a treuga Dei
gondolatát.

November 27-én, kedden a zsinati atyákat felszólították, hogy a köz nyilvánossága előtt tar-
tandó ülésre a városon kívül, Clermont keleti kapujánál, egy mezőn gyűljenek össze. Itt a pá-
pai trónust egy emelvényre állították, hogy II. Orbán pápa onnan beszédet intézhessen a soka-
sághoz, amely az ő szavait meghallgatni gyűlt egybe. Bár a beszédről szóló beszámolókat
évekkel az esemény után jegyezték le, és valószínűleg befolyásolták őket az általa kiváltott
történések, úgy tűnik, a pápa először a bizánci keresztények keleti vereségeiről és azokról a
megpróbáltatásairól szólt, amelyeket a szeldzsuk törököktől kellett elszenvedniük. Ezt köve-
tően a Jeruzsálem szent városába tartó zarándokok sanyargatását és zaklatását ecsetelte a zsol-
tárokat citálva, majd lebilincselő ékesszólással és egy tapasztalt prédikátor őszinte szenvedé-
lyével idézte az ott lévők elé őseik példáját Nagy Károly idejéből. Arra buzdította őket, hogy
hagyjanak fel az egymással bosszúból és kapzsiságból való viszálykodással, fegyvereiket ehe-
lyett fordítsák Krisztus ellenségei ellen. Ő pedig Szent Péter utódaként, az „oldás és kötés”
Isten adta hatalmánál fogva ígéretet tett, hogy mindazok, akik bűnbánó lelkülettel elkötelezik
magukat a szent ügy mellett, az egyház által kiszabott evilági vezeklés alól teljes feloldozást
és múltbeli bűneikre bocsánatot nyernek.

Orbán pápa kérését az emberek kitörő lelkesedéssel, „Deus le volt!” - „Isten akarja!” - kiáltá-
sokkal fogadták. Drámai - és szinte biztosan előre begyakorolt - gesztussal Adhemar de
Monteil, Le Puy püspöke a pápa elé térdelve kért engedélyt, hogy csatlakozhasson a szent
háborúhoz.89 A pápa kíséretéből az egyik bíboros szintén térdre hullott, és rázendítve a
Confiteorra, bűneik meggyónására késztette az egybegyűlteket. Az ima után a legfőbb pap
feloldozást adott.

Egy XX. századi szerző II. Orbán beszédét „a keresztény vallásosság, idegengyűlölet és biro-
dalmi gőg keveréke”-ként jellemezte.90 Mások szerint a pápa azzal, hogy Jeruzsálemet tette
meg a keresztes hadjárat célpontjának, miközben Alexiosz császár a szeldzsuk törökök ellen
Anatóliában kért katonai segítséget, egyszerűen kihasználta nyájának tudatlanságát és hiszé-
kenységét. Az ellenben világos, hogy a politikai propagandisták nem a XX. század végének
szüleményei: Alexiosz császár követei már a piacenzai zsinaton is azért hangoztatták buzgón
Jeruzsálem helyzetét, mert „hatékony hangulatkeltő jelszónak bizonyult Európában”.91 A
szent város visszafoglalásán túl a pápa további célja „a keresztények általános védelmezése
volt, bárhol érje is őket támadás: »Hiszen az nem segítség, ha egy helyütt megszabadítja a
keresztényeket a szaracénoktól, miközben másutt a nyakukra hozza a szaracén zsarnokságot
és elnyomást.«”92

Lehettek-e pápának a katonai erő használatát illetően lelkiismereti aggályai? A korai egyház-
ban Jézus parancsát, miszerint ha egyik orcádon megütnek, fordítsd oda a másikat is, szó sze-
rint vették, így az erőszakot minden körülmények között elítélték. Szent Ágoston volt az első,
aki a háborút igazságosnak vélte, amennyiben azt védelemből folytatták. A különböző írásai-
ban elszórt, ezzel kapcsolatos tanításait a XI. században Luccai Anzelm gyűjtötte össze.
Ágoston tanai VII. Gergely pontifikátusa idején a szicíliai és spanyolföldi reconquistával ösz-
szefüggésben a pápa gondolkodásába is utat találtak maguknak, és a bizánciak manzikerti
vereségének hírére Péter apostol nevében kétszer is a hívekhez folyamodott, hogy keleti test-
véreik „felszabadítására” áldozzák életüket.

Ekkortájt Szent Ágoston tanítása már összefonódott a vezeklő zarándoklat gondolatával, mely
„a szentföldi Szent Sír kultuszát és a hívők tömeges áradatait eredményezte az egész XI. szá-
zad folyamán Jeruzsálembe”.93 A zarándokokat felfegyverezték, hogy a szaracénok - II. Or-
bán pápa szavaival élve - „ne tudják Isten híveit eltaposni”. A kereszteseknek ígért bűnbocsá-
nat és privilégiumok szinte ugyanazok voltak, mint amelyekben a zarándokokat részesítették:
„amikor a [keresztes] menet elindult... teljes egészében a jeruzsálemi zarándoklat hagyomá-
nyos világát idézte.”94

A pápa ezzel - clunyi elhivatottságához hűen - kifejezésre juttatta, hogy legalább annyira ér-
dekelt abban, mit hoz a szent háború a kereszteseknek, mint abban, mit tehetnek a keresztesek
„az ázsiai egyházért". Gyakran utalt Krisztus parancsára, amely ismerősen csenghetett min-
denkinek, aki hallotta: hagyjátok el feleségeiteket, családjaitokat és tulajdonotokat az Ő nevé-
ben, vegyétek fel keresztjeiteket és kövessétek Őt. Hogy a szimbólum tartalmat nyerjen,
Clermontban szövetből varrott kereszteket osztottak azoknak, akik fogadalmat tettek, hogy
részt vesznek a keresztes hadjáratban. Ezeket aztán a lovagok felvarrták a köpenyük vállára,
egyrészt szent elkötelezettségük jeléül, másrészt, mert a keresztes lét bizonyos jogi privilégi-
umokkal és mentességekkel járt. A keresztes családja és tulajdona az egyház védelme alá ke-
rült. Mentesítették őket az adófizetés alól, tartozásaikra pedig fizetési haladékot kaptak. Cse-
rébe azonban a keresztes lovagtól elvárták, hogy teljesítse vállalt kötelezettségét: azt, aki
megszegte esküjét, automatikusan kiátkozták.

Bár, mint azt korábban említettük, a keresztények muszlimok elleni szent háborújának már
voltak előzményei Szicíliában és Spanyolföldön, II. Orbán clermonti felhívása ennek ellenére
döntő jelentőséggel bírt, hiszen „csapást mért a kommunális társadalomra”, és „a korábbiaktól
merőben eltérő dologgal próbálkozott”.95 A pápa legnagyobb megdöbbenésére a felhívás vá-
rakozásaival ellentétben nem a lovagi rétegben váltott ki azonnali és radikális reakciót, hanem
a szegények körében. Miközben a pápa folytatta prédikáló körútját a Francia Királyságban,
kerülve a zsinat által kiátkozott I. Fülöp francia király uralma alatt álló területeket, néhány
népi prédikátor lángra lobbantotta Észak-Európa könnyen lelkesíthető, idealista csőcselékét,
és rosszul felfegyverzett, képzetlen sereget toborzott, amely minden további teketória nélkül
megindult, hogy legyőzze a szaracénokat és felszabadítsa Jeruzsálemet.

Vezetőjük a Remete Péter [Pierre d'Amiens] néven ismert picardiai származású karizmatikus
prédikátor és vándor szerzetes volt, aki azt hirdette, hogy a tulajdonában van egy mennyei
levél, amely felhatalmazza a keresztes hadjáratra. A püspökök minden tőlük telhetőt megtet-
tek az öregek és betegek visszatartására, a szerzeteseknek és a papságnak pedig kifejezetten
megtiltották, hogy elöljáróik engedélye nélkül részt vegyenek a háborúban; a mozgalom
azonban kikerült az irányításuk alól. A kalandvágy és a lelki jutalom ígérete ellenállhatatlan-
nak bizonyult. Amint arról a középkori katedrálisok faragott szobrai még ma is árulkodnak, a
korabeli emberek a pokol kínszenvedéseinek félelmében éltek. Most lehetőség adódott, hogy
fátylat borítsanak múltbeli vétkeikre. A házas embereknek megtiltották, hogy feleségük enge-
délye nélkül keljenek útra, de sokan figyelmen kívül hagyták ezt a tilalmat. Egy asszony be-
zárta az urát a házba, nehogy értesüljön a keresztes felhívásról, de amikor a férfi az ablakon
keresztül meghallotta a háborúra toborzó prédikátorok ígéreteit, kiugrott az ablakon és felvet-
te a keresztet.
Az I. keresztes hadjárat katasztrofálisan indult. Remete Péter és egy Nincstelen Valter [Gau-
tier Sans-Avoir] nevű lovag seregei ugyan viszonylagos rendben vonultak keresztül a német
és a magyar királyságon, a Gottschalk pap és a kisnemesi származású Emicho leiningeni gróf
irányítása alatt álló német kontingensek azonban a Rajna-vidéken dél felé menetelve Trierben,
Kölnben, és a többi városban, amelyen áthaladtak, mindenütt megtámadták a zsidó közössé-
geket. Mindez talán nem a fegyelmezetlen csőcselék műve volt, mint ahogyan azt korábban
feltételezték. „Ezek a seregek Nyugat-Európa minden részéből érkezett keresztes lovagokból
álltak, és tapasztalt hadvezérek irányították őket.”96 Úgy tűnik, ennek ellenére képtelenek vol-
tak értelmes különbséget tenni muszlimok és zsidók között. Feltehetően arra számítottak,
hogy az útközbeni fosztogatásból fedezhetik szentföldi útjuk költségeit, és csak az általánosan
ismert vendetta szinonimájaként tudták a keresztes hadjáratot értelmezni, amely arra kötelezte
őket, hogy keleti keresztény társaik szenvedéseiért bosszút álljanak. Következésképpen útju-
kat pogromok fémjelezték: mindenütt mészárlásokat hajtottak végre, kikényszerítették a zsi-
dók áttérését, akik hitük igazolására kollektív öngyilkosságot (kiddush ha-shem) követtek el,
ugyanúgy, ahogyan azt a zelóták tették tizenkét évszázaddal azelőtt a maszadai erődben.

A század korábbi éveiben az egyház tisztában volt azokkal a veszélyekkel, amelyek a zsidó
közösségeket ilyen körülmények között fenyegették: VI. Sándor pápa a spanyol püspököknek
írt levelében elrendelte, hogy egyházmegyéik területén védelmezzék a zsidókat, „nehogy a
spanyolföldi szaracénok ellen hadba vonulók lemészárolják őket”.97 Némelyik német város-
ban a püspök-hercegek és a helyi nemesség védelmébe vette a zsidóságot, és a papság kiátko-
zással fenyegette az öldöklő gonosztevőket. Mindez azonban nem sokat segített. Mainzban
Aacheni Alberich keresztény krónikaíró [Liber christianae expeditionis című munkájában]
beszámolt arról, hogy az állítólagos keresztesek „betörték a zárakat és kapukat, és mintegy
hétszáz zsidót megöltek. Azok hasztalan próbáltak oly sok ezernyi ember erejének és támadá-
sának ellenállni. Ugyanígy halomra ölték az asszonyokat, és kardélre hányták az akármilyen
korhoz és nemhez tartozó gyenge gyermekeket is. Mikor pedig a zsidók látták, hogy a keresz-
tények ellenségként törnek rájuk és gyermekeikre, és senkinek sem kegyelmeznek, ők is ma-
guk, testvéreik, gyermekeik, asszonyaik, anyjuk és nővérük ellen fordultak és kölcsönösen
gyilkolták egymást. Az anyák - még elmondani is borzalom - késsel metszették át szopós
gyermekeik torkát; inkább saját kezükkel veszítették el őket, semmint hogy a körülmetéletle-
nek fegyvere oltsa ki életüket.”98

Ezek az atrocitások nem korlátozódtak a Rajna-vidékre: Speyerben, Worms-ban, és Rouentól

Prágáig a keresztesek mindenütt a zsidók ellen fordultak. Semmi kétség, a vérengző csőcselék
vallási buzgalma „csupán gyenge kísérlet volt az igazi motiváló erő, a kapzsiság leplezésére.
Feltehető, hogy jó néhány keresztes számára egyedül a zsidóktól szerzett zsákmány tett lehe-
tővé egy ilyen utazást.”99 Bűncselekményeiknek ugyanakkor nemcsak a zsidóság esett áldoza-
tul: ez a rablóhorda a Magyar Királyságban a helyi lakosságot fosztogatta, de a magyarok
ellenszegültek a harácsolásnak és lemészárolták Gottschalk kereszteseit. Aacheni Alberich
később azt írta, hogy a legtöbb keresztény úgy vélte, mindez isteni büntetésként sújtotta azo-
kat, „akik erkölcstelenségükkel, nemi kéjelgésükkel, és [...] a sokkal inkább pénzéhségből
mint az isteni igazság érvényesítése érdekében elkövetett zsidógyilkosságokkal Isten ellen
vétettek”.100

Időközben a Remete Péter és Nincstelen Valter vezette szegények keresztes serege az I.

Alexiosz császár katonai rendfenntartóként használt, nemrég leigázott besenyők lovasságának
kíséretében megérkezett Konstantinápolyba. Bár a császár azt tanácsolta Péternek, hogy várja
be a keresztes fősereget, követői türelmetlenségükben a város környékét kezdték fosztogatni.
Alexiosz császár a sereget átszállíttatta a Boszporuszon, és a szeldzsuk törökök ellenőrzése
alatt álló terület közelében, egy katonai táborban szállásolta el őket. A francia kontingens
eredményes rablóportyája arra bátorította a németeket, hogy kövessék a példát. Amikor a tö-
rökök tőrbe csalták őket, a fősereg a megmentésükre sietett, de 1096. október 21-én a törökök
megsemmisítő csapást mértek rájuk, így ért megalázó véget a szegények keresztes hadjárata.

Két hónappal a szedett-vedett előőrs Nikaia közelében, Xerigordonnál elszenvedett veresége

után, a II. Orbán pápa által valójában megálmodott keresztes sereg első csapatai gyülekezni
kezdtek Konstantinápolyban. Elsőnek Hugues, Vermandois grófja, II. Fülöp francia király
egyik unokatestvére érkezett meg a tengeren át néhány lovag és felfegyverzett lovas katona
kíséretében. December 23-án egy jóval nagyobb regiment élén jött Bouillon Gottfried, Alsó-
Lotharingia hercege, testvérei: Eustache, Boulogne grófja és Balduin de Boulogne, valamint
unokafivérük, Balduin du Bourg társaságában.

Ez a mindkét ágon Nagy Károly családfájából (és a későbbi legenda szerint egy hattyútól)
származó négy férfi az egyház frank harcos védelmezőjének klasszikus példaképe volt. A
kíséretükben felvonuló német és francia ajkú lovagok a régi frank birodalom sokféleségét
testesítették meg. Gottfried IV. Henrik német-római császár uralkodása alatt az alsó-
lotharingiai hercegség feje volt, aki az összes birtokát eladta és bouilloni kastélyát is elzálogo-
sította, hogy a keresztes hadjáratban való részvételét finanszírozni tudja. Mindez azt a felte-
vést támasztja alá, hogy nem állt szándékában hazatérni; mindamellett nem világos, hogy cél-
ja vajon egy keleti fejedelemség megalapítása, vagy a mártírkorona volt-e.

Következőnek a normann csapat érkezett Dél-Itáliából a negyvenéves Boemund de Taranto,

Apulia hercege, Guiscard Róbert legidősebb fia vezetésével. Ez esetben a motivációt illetően
jóval kevesebb kétely lehetett: a normannok múltja azt sugallta, hogy őket ezúttal is zsák-
mányszerző szándék hajtotta, ami jó okot adott Alexiosz császárnak a nyugtalanságra. Amalfi
ostromakor ugyanakkor Boemund őszinte meggyőződés külsőségei közepette tett keresztes
fogadalmat, a szövetkereszteket pedig saját kezűleg adta át mindazoknak, akik csatlakozni
kívántak hozzá, többek között fiatal, erőszakos unokaöccsének, Tankrednek is. A normann
csapatok Itáliából az Adriai-tengeren átkelve görög földre érkeztek, majd fegyelmezett rend-
ben folytatták útjukat Konstantinápolyba.

Ugyanezt az útvonalat követte Észak-Európa befolyásos nemeseinek egy csoportja - köztük

II. Róbert, Flandria grófja, akinek az apja Alexiosz császár oldalán harcolt; Róbert, Norman-
dia hercege, az angol király II. (Vörös/Rufus) Vilmos testvére; és Etienne, Blois grófja, I.
(Hódító) Vilmos veje. Az összes közül a legnagyobb létszámú kontingens - a provence-i és
burgundiai lovagokból álló, IV Raymund [Raymund de Saint-Gilles], Toulouse grófja vezette
sereg-egy közbenső utat választott: először a dalmát tengerparton vonult végig, majd
Dürrakhionból [Durazzo] Thesszalonikéba, és onnan tovább Konstantinápolyba haladt to-
vább. Raymunddal együtt érkezett meg Adhemar du Puy [Adhemar du Monteil, Le Puy püs-
pöke] is, akit II. Orbán pápa legátusának és a hadjárat egyházi vezetőjének nevezett ki.

Adhemar befolyása felbecsülhetetlennek bizonyult a frank hercegek közötti nézeteltérések

elsimításában, valamint a császári engedély kijárásában annak érdekében, hogy a fegyveresek
átvonulhassanak a Bizánci Birodalom területén. I. Alexiosz császár nem számított ekkora se-
regre, és kizárólag úgy engedte be a vezéreket Konstantinápolyba, ha katonáik a falakon kívül
maradtak. 1097 áprilisában a keresztesek sértetlenül átkeltek a Boszporuszon. Nikaia falain
kívül I. Kilidzs Arszlán szultán a biztonság csalóka érzetével, amely Remete Péter előőrse
felett aratott korábbi győzelme nyomán eltöltötte, támadta meg őket, és csak későn döbbent
rá, hogy a nyugati lovagok rettentő erejű nehézlovasságával áll szemben. Anna Komnéné,
Alexiosz császár lánya apja életéről szóló [Alexias című] visszaemlékezésében azt írta, hogy
„a frank lovagok rohama okozta első, kivédhetetlen megrázkódtatás még Babilon falain is
lyukat ütött volna”.101

Szultánjuk vereségét követően, illetve miután a frankok serege és a szárazföldön a város mel-
letti tóhoz szállított bizánci flottilla egyaránt körülzárta őket, a nikaiai török helyőrség
Butumitész bizánci admirális előtt letette a fegyvert. A küzdelem oroszlánrészét a keresztesek
végezték ugyan, de Alexiosz császárnak tett ígéretüket megtartva, miszerint korábbi tulajdo-
nát visszaszolgáltatják, a falakon kívül maradtak, amíg ő csapataival bevonult a városba. Bár
a császár bőkezűen megajándékozta őket, a fosztogatás, amelyet egy győztes hadsereg hadi-
zsákmányként remélhetett volna, ezúttal szóba sem jöhetett.

Ennek ellenére a város felszabadítása örömmel töltötte el a kereszteseket. „Niceából Jeruzsá-

lemig öt hét alatt elérhetünk - írta levelében feleségének Etienne de Blois -, feltéve, ha
Antiochia nem áll ellen nekünk.”* Az előrehaladás azonban jóval nehezebbnek bizonyult,
mint ahogyan azt képzelték. A lovagok nehezen viselték az anatóliai nyár forróságát: kevés
volt a vizük, és miután a törökök felperzselték a földet előttük, az élelmük is fogytán volt.
Dorülaion [Dorylaeum] közelében Kilidzs Arszlán serege megtámadta az olasz és francia
normannokból, egy bizánci egységből és néhány flamandból álló előhadat. A törökök tanultak
a nikaiai leckéből: ezúttal igyekeztek kitérni a keresztes lovasság frontális ellentámadása elől,
és lovas íjászaik bekerítették a kereszteseket. A gyalogságot Boemund lovagjainak hada vé-
delmezte, és mindaddig kitartottak, amíg a Bouillon Gottfried, Raymund de Toulouse vala-
mint Adhemar du Puy vezette utóvéd meg nem érkezett, hogy megfutamítsa a törököket. A
tábort, amelyet a fejvesztve menekülő katonaság maga mögött hagyott, a keresztesek elfoglal-
ták, és ezúttal a zsákmányolt kincsekre ők tették rá a kezüket.

E második győzelem után a nyugati sereg folytatta útját Anatólián át Jeruzsálem felé. Tovább-
ra is éhség és szomjúság gyötörte őket, és még két csatát kellett megvívniuk, mielőtt a Kilikiai
Örményország keresztény királyságában biztonságos révbe érhettek. (Anatólia délkeleti
csücskének eme rendhagyó államába katonai szolgálatuk fejében a bizánci császárok telepítet-
ték le az első örményeket, akikhez a Van-tó melletti anyaországukból a törökök által elűzött
honfitársaik közül is sokan csatlakoztak.)

Az örmény fővárosban, Marasban az ott lakók vendégeiként eltöltött rövid pihenő és felfrissü-
lés után az Adhemar du Puy vezette keresztes hadsereg a hegyekből leereszkedve átkelt az
Orontész-folyón, és 1097. október 21-én megérkezett Antiochiába. Az elébük táruló látvány
lenyűgöző lehetett: a majd négy és fél kilométer hosszan és másfél kilométer szélesen elnyúló
város félig az Orontész-folyó síkságára, félig a Szilpiosz-hegy [Silpius-hegy] meredek lejtőire
épült. Házait a Iustinianus császár építtette, négyszáz toronnyal ékesített hatalmas erődrend-
szer vette körül, amelyet egy évszázada a bizánciak megerősítettek. Legmagasabb pontján,
több mint háromszáz méter magasan a háztetők fölé magasodva pedig ott állt a fellegvár. Va-
laha ez volt a Római Birodalom egyik legfontosabb metropolisza, amely továbbra is egész
Észak-Szíria stratégiai kulcspontja és egyben gazdag és erős fejedelemsége maradt. Lakossá-
ga többségében keresztény volt, de a törökök uralma alatt élt, akik tizenkét évvel korábban
elhódították a bizánciaktól.

A latin vezetők nem tudtak megegyezni abban, hogy azonnal megrohamozzák-e a várost,
vagy inkább bevárják a segédcsapatokat. A törökök, kihasználva a keresztesek habozását,
több ízben kitörtek a városból, és megtámadták a lovagok élelemért portyázó csapatait. Az
ostrom meglehetősen elhúzódott. A hideg, az eső és az éhség olyan mértékben demoralizálta a
keresztény seregeket, hogy már azon tűnődtek, vétkeik miatt vajon Isten nem hagyta-e el őket.
Az anatóliai menetelés során rengeteg lovuk és öszvérük elhullott, így a lovagok háromne-
gyede gyalogosan tette meg az utat, és most a többi állatot is megették, hogy életben maradja-
nak. Az Örményországból hozott élelem csak a gazdagok számára volt megfizethető: a
tafurokként ismert elszegényedett flamandok, Remete Péter követői, felfalták az általuk le-
gyilkolt törököket. „A mieink - írta Radulphus [Raoul] de Caen -, üstben főzték meg a felnőt-
teket, a gyerekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták.”102 1098 januárjában Re-
mete Péter megpróbált megszökni, de Tankred utolérte és visszatérésre kényszerítette. Febru-
árban a bizánci kontingens hagyta ott az ostrom színhelyét. A helyzetet tovább súlyosbította a
hír: Antiochia felmentésére Kerboga moszuli atabég vezetésével hatalmas sereg közeledik.

Ebben a válsághelyzetben Boemund de Taranto kiterítette kártyáit: volt egy kéme

Antiochiában, akinek révén bejuthatott a falak mögé, de a többi keresztes határozott ígéretét
akarta venni, hogy ha beveszi a várost, ő kapja meg felette a hatalmat. A fejedelmek tanácsa
elfogadta az ajánlatot, figyelmen kívül hagyva Boemund fő riválisa, Raymund de Toulouse
ellenvetéseit. Megsejtve, hogy a város hamarosan elesik, Etienne de Blois otthagyta a csata-
mezőt és hazautazott. Ugyanazon a napon a maradék keresztes sereg meghátrálást színlelt, a
sötétség leple alatt azonban visszatért, Boemund embere pedig kinyitotta a kapukat, és a ke-
resztények bevették a várost. Amikor Kerboga, moszuli uralkodó megérkezett Antiochia alá,
az ostromlókból hirtelen ostromlottak lettek. Ekkor történt, hogy a székesegyház alatt csodála-
tos módon rátaláltak a Szent Lándzsára, amely átszúrta Krisztus oldalát. Ettől a keresztesek
annyira fellelkesültek, hogy kitörtek a városból, harcra kényszerítették, majd megfutamították
a szaracénokat.

Mivel nem volt tanácsos a nyári hőségben továbbvonulni Jeruzsálem felé, a keresztes sereg
Antiochiában maradt: a távozást Mindenszentek napjára, november elsejére tűzték ki. Eköz-
ben a kalandvágyóbbak útnak indultak, hogy kövessék Balduin de Boulogne példáját, aki az
év folyamán korábban Edessza vidékén létrehozta az első latin államot. A csupán nyolcvan
lovagból álló haderejével a városba érkező Balduint az örmény uralkodó, Torosz, olyannyira
szívesen látta, hogy fiává és örökösévé fogadta. Torosz azonban népszerűtlen volt monofizita
alattvalói körében, így alig egy hónappal később elűzték a trónról, majd megölték. Az esemé-
nyeket követően, amelyekhez valószínűleg hallgatólagosan ő maga is asszisztált, Balduin lett
Edessza egyeduralkodója.

Júliusban járvány tört ki Antiochiában, amely augusztus l-jén Adhemar du Puy életét követel-
te. A pápai legátus halála komoly veszteséget jelentett, hiszen a keresztes hadjárat egyházi
vezetőjeként bölcs és békéltető természetének köszönhetően felbecsülhetetlen szerepet ját-
szott az egymással marakodó, öntelt hercegek kedélyének csillapításában. A járvány elől so-
kan elmenekültek, a hadseregben a közhangulat pedig ismét hanyatlásnak indult. Boemund és
Raymund gyűlölködése kihatott normann illetve provence-i követőikre is, egyre növekvő el-
lenségeskedést szítva közöttük. (A normannok leginkább azon szerették köszörülni a nyelvü-
ket, hogy a Szent Lándzsa hamisítvány.)

Szeptemberben, miután visszatértek Antiochiába, a keresztes vezérek levelet küldtek II. Or-
bán pápának, amelyben arra kérték, hogy személyesen álljon a hadjárat élére. Elérkezett Min-
denszentek ünnepe, majd el is múlt. Raymund nagy nehezen beleegyezett, hogy Boemund
megtartsa Antiochiát, de csak azzal a feltétellel, ha részt vesz Jeruzsálem ostromában. Ez el-
len Boemund nem tiltakozott, de úgy tűnt, a fásultság megbénította a vezéreket. Hetekig halo-
gatták az indulást. Csak a felbőszült közkatonák fokozódó nyomására sikerült végül meg-
egyezniük abban, hogy Raymundot nevezzék ki a sereg főparancsnokává.
A keresztesek 1099. január 13-án hagyták el Antiochiát, ahonnan a hegyek és a Földközi-
tenger partvonala közötti úton meneteltek dél felé. A helyi emírek közül a legtöbben inkább
védelmi adót fizettek a gyalázatos „franjok” (Ejtsd: frandzs. A forrásokban így nevezték az
arabok a frankokat. [Aford. megjegyzése]) előrenyomuló hordáinak, hogy elkerüljék az össze-
tűzést velük. Damaszkusz, Aleppo és Moszul hatalmasságai figyeltek és vártak: amennyire
meg tudták ítélni, nem állt érdekükben, hogy a Jeruzsálemet egy éve visszafoglaló egyiptomi
fátimida kalifák segítségére legyenek.

1099. június 7-én a keresztes had tábort vert a szent város falainál. Jeruzsálem Antiochiánál
méreteit tekintve kisebb, politikai és stratégiai szempontból pedig jelentéktelenebb volt, erő-
dítményei ennek ellenére szilárdan álltak, amióta Hadrianus császár újjáépítette őket. A bi-
zánciak, az omajjádok és a fátimidák egyaránt megerősítették a védelmi rendszerét, a város
fátimida kormányzója, Iftikhar ad-Daula pedig számos figyelmeztetést kapott a keresztesek
közeledéséről. A keresztény lakosságot a falakon kívülre űzték, a zsidók azonban maradhat-
tak. A ciszternákat csordultig töltötték, és hatalmas élelmiszer-tartalékokat halmoztak fel, a
város falain kívül eső kutakat ugyanakkor betemették, vagy vizüket megmérgezték. A falakra
az arab és szudáni helyőrség tagjait állították, Iftikhar pedig fegyveres segítségért küldött
Egyiptomba.

Miután a keresztesek tisztában voltak azzal, mennyire ki vannak szolgáltatva a felmentő se-
regnek, hogy nincs elegendő vizük és élelmük, valamint hogy nem rendelkeznek ütőképes
ostromfelszereléssel, tornyokkal és kővetőkkel, belátták, egy hosszú ostrom meghaladná ere-
jüket. Csupán egyharmada maradt életben azoknak, akik két évvel korábban Nyugat-
Európából útnak indultak: a fegyvertelen zarándokokat, köztük a nőket és gyermekeket nem
számolva ez azt jelentette, hogy a fegyveres erő közel tizenkétezer gyalogosból és tizenkét
vagy tizenháromezer lovagból állt. Tudták, hogy a bizánciaktól nem várhatnak segítséget,
mivel Alexiosz császár támogatás helyett a kalifával egyezkedett Kairóban.

A gondviselés azonban ismét melléjük szegődött: két genovai gálya és angliai hajók kötöttek
ki a muszlimok által elhagyott Jaffa kikötőjében. Rakományukból ellátták a hadsereget éle-
lemmel, valamint szegekkel, csavarokkal és kötelekkel. Tankred és Róbert, Flandria grófja
egészen a Szamaria környéki erdőkig mentek megfelelő fáért, és rönkökkel megrakott tevék-
kel tértek vissza. A genovai gályák ácsmesterei ekkor mozgó tornyokat, hajítógépeket és a
falak megmászásához létrákat ácsoltak.

Július 13-án éjjel megindult a támadás. Elsőként Raymund de Toulouse fatornya került a vá-
rosfal közvetlen közelébe, de e védelmi szakasz parancsnoka - Iftikhar muszlim kormányzó -
visszaverte a provence-iakat. Július 14-e reggelén Bouillon Gottfried tornyát az északi fal
mellé gördítették, déltájban pedig sikerült a torony és a fal teteje közé hidat húzniuk, amelyről
maga Gottfried és Eustache de Boulogne irányították a rohamot. A hídon elsőként két fla-
mand lovag, Litold és Gilbert de Tournai hatolt az erődbe. Mögöttük haladt a lotharingiai
kontingens lovagjainak színe-java, szorosan a nyomukban pedig Tankred és normann vitézei.
Míg Gottfried az embereit a városkapukhoz küldte, hogy nyissák meg azokat a fősereg előtt,
addig Tankred katonáival benyomult a város utcáira, és keresztülverekedte magát egészen a
Templom-hegyig, ahová a muszlimok azzal a szándékkal menekültek, hogy végső esetben
mint erődöt használják. Tankred azonban megelőzte őket. Elfoglalta a Sziklamecsetet és ki-
fosztotta értékes kincseit; azoknak a muszlimoknak pedig, akik megadták magukat és tetemes
hadisarcot ígértek, lehetővé tette, hogy az al-Aksza mecsetben menedékre leljenek, védelmé-
nek zálogaként kitűzve rá zászlaját.
Iftikhar és testőrei a Dávid-toronyba vonultak vissza, amelyet nem sokkal később feladtak; a
kormányzó a város kincseiért cserébe menlevelet kért, amellyel ő maga és kísérete elhagyhat-
ta Jeruzsálemet. Raymund ráállt az alkura, elfoglalta a tornyot és Iftikhart embereivel együtt
kikísérte a városból. A muszlimok közül egyedül ők maradtak életben. A keresztesek a győze-
lemtől megmámorosodva és még mindig eltelve a csata hevével a város lakosságát az utolsó
emberig, áldozataik nemére vagy korára való tekintet nélkül lemészárolták, épp úgy, ahogyan
azt több mint ezer éve Titus légionáriusai tették. Tankrednek az al-Aksza mecset tetején lobo-
gó zászlója sem mentette meg a benn lévők életét. Mindannyiukat halomra gyilkolták. A jeru-
zsálemi zsidók a zsinagógájukba menekültek. A keresztesek felgyújtották az épületet, és a
zsidók elevenen megégtek.

Raymund de Aguilers, Raymund de Toulouse káplánja az események után lejegyzett króniká-

jában meg sem kísérelte enyhíteni az átélt borzalmakat. Amikor látogatást tett a Templom-
hegyen, a hullák között bokáig kellett gázolnia a vérben. „Városszerte ... az utcákon és a tere-
ken mindenütt halomban álltak a fejek, kezek, lábak. Az emberek teljes természetességgel
gyalogoltak át a halottakon és a döglött lovakon.” Véleménye szerint azonban a hitetlenek
csak azt kapták, amit megérdemeltek. „Minő helyénvaló büntetés! Az a hely, amely annyi
ideig tűrte Isten gyalázását, most az istenkáromlók vérében fürdött.”*

A muszlim hitvédők nem késlekedtek rámutatni, hogy a frankok kegyetlensége milyen kirívó-
an különbözik Omár kalifa Jeruzsálem 638-as elfoglalásakor tanúsított udvarias és alázatos
magatartásától. A keresztények erre azzal válaszoltak, hogy annak idején a bizánciak harc
nélkül megadták magukat. Az ilyen vitákra azonban csak a későbbiekben került sor, a lovagok
az adott történelmi pillanatban örömünnepet tartottak, amiért sikerrel teljesítették II. Orbán
pápa küldetését, és megtartották keresztes fogadalmukat. Három évnyi szenvedés és nélkülö-
zés után, több mint háromezer kilométerrel a hátuk mögött, amelyet kíméletlen éghajlat alatt
és zord terepen kellett megtenniük, a zarándokok végre elérték úti céljukat. Július 17-én a
fejedelmek, bárók, püspökök, papok, prédikátorok, látnokok, harcosok és markotányosok az
elnéptelenedett város utcáin át a Szent Sír templomához vonultak. Ott hálát adtak az Úrnak a
rendkívüli győzelemért, és vallásuk legszentebb szentélyében mutatták be a miseáldozatot - a
sírnál, ahol a Názáreti Jézus, az új szövetség élő temploma feltámadt.

Második rész
A templomosok
5. fejezet

Jézus Krisztus szegény katonái

A Jeruzsálem visszafoglalását követő években a meghódított területeken négy különböző ál-
lamot hoztak létre, amelyek Nyugat-Európában összefoglaló az Outremerként, azaz Tenge-
rentúl néven váltak ismertté. Északon helyezkedett el az Antiochiai Fejedelemség, ahol a dél-
itáliai normann Boemund de Taranto uralkodott. Keleten, az Eufrátesz túlsó partján az
Edesszai Grófság Balduin de Boulogne kormányzása alatt állt. Az Antiochiától délre elterülő
Tripoliszi Grófságot Raymund de Saint-Gilles, Toulouse grófja sajátította ki, aki a város
1105-ös ostromakor meghalt. Még délebbre pedig a Jeruzsálemi Királyság húzódott Bejrút és
Gáza között. Ez a terület Bouillon Gottfried irányítása alá került, aki vonakodott attól, hogy
királynak nevezze magát azon a helyen, ahol Krisztus viselte a töviskoronát, ezért „a Szent Sír
védelmezője” [Advocatus Sancti Sepulchri] címet vette fel.

II. Orbán pápát két héttel a keresztesek diadala után Rómában érte a halál, még mielőtt a
Szent Város bevételének híre Nyugat-Európába érkezett volna. Halála előtt Daimbert pisai
érseket nevezte ki, hogy a keresztes hadjárat pápai legátusaként Adhemar du Puy örökébe
lépjen. Az érsek a Jeruzsálem pátriárkája címet is megkapta, és Gottfried 1100-ban bekövet-
kezett halála után megpróbálta teokratikus uralkodóként elfoglalni annak helyét. A frank lo-
vagok azonban nem őt kívánták a trónon látni, hanem Gottfried testvérét, Balduin de
Boulogne-t hívták oda Edesszából. Balduin elődénél kevesebb lelkiismereti kétellyel viselte-
tett a királyi címmel kapcsolatban, és 1100 karácsonyán, a betlehemi Krisztus Születése-
templomban a legyőzött Daimbert Jeruzsálem királyává koronázta.

A latin Szíriában és Palesztinában a hódítás után megszilárdult társadalmi rend a nyugat-

európai hűbéri rendszeren alapult. Az angliai I. (Hódító) Vilmoshoz vagy a szicíliai
Hauteville-i Roger-hez hasonlóan erőskezű vezető irányítása alatt álló hadseregek lehetővé
tették az uralkodó számára, hogy vazallusai felett megőrizze hatalmát. Bouillon Gottfriedet,
majd Balduin de Boulogne-t azonban a keresztes vezetők egyenlők között az elsőként válasz-
tották maguk közül, következésképp a hűbéresek nagyobb súllyal juttatták érvényre hatalmu-
kat, és Nyugaton ismeretlen jogokat iktattak törvénybe. A tripoliszi és edesszai grófok, vala-
mint az antiochiai fejedelmek alattvalói hűsége a jeruzsálemi királyok iránt legalább annyira
bizonytalan volt, mint a nagyhatalmú grófok és hercegek viszonya a francia királyhoz: csak
akkor engedelmeskedtek neki, amikor úgy érezték, hogy a muszlim koalíció saját biztonságu-
kat veszélyezteti. Boemund unokaöccse, a Galileát és Szidont elfoglaló Tankred, bár a meg-
hódított területeket Balduin király vazallusaként birtokolta, mégis független fejedelemként
uralkodott. Ugyanakkor a vezető fejedelmek sakkfigurákként ugráltak egyik fejedelemségből
a másikba: amikor Boemundot egy hadjárat során a danismend [danişmend] törökök elfogták,
távollétében Antiochiát Tankred kormányozta. Balduin de Boulogne jeruzsálemi trónra ülteté-
sét követően unokatestvére, Balduin du Bourg lett Edessza grófja. Amikor pedig Boemund
váltságdíj ellenében kiszabadult, Balduin du Bourg esett fogságba. Ekkor Tankred elfoglalta
Edesszát, de nem sokkal később, azt követően, hogy nagybátyja, Boemund utánpótlásért Eu-
rópába utazott, régensként visszatért Antiochiába.
Az emberhiány a kezdetektől fogva jelentős problémát okozott a Tengerentúlon. 1099 őszén,
a Jeruzsálem felmentésére küldött egyiptomi hadsereg megfutamítása után a túlélő kereszte-
sek legtöbbje hazatért. Bouillon Gottfried mellett alig háromszáz lovag és ezer gyalogos kato-
na maradt hátra a városban, s hatalomra kerülésekor I. Balduin sem rendelkezett több ember-
rel. Bár fátimida betörés közvetlen veszélye nem fenyegetett, és némi támogatás a szentföldi
keresztények köréből is érkezett, a Jeruzsálemi Királyság bizonytalan helyzetét csak további
terjeszkedéssel, különösképpen a földközi-tengeri kikötők elfoglalásával lehetett biztosítani. E
szükség ismeretében, valamint az első sikeres kereszteseknek kijutó dicsőség és lelki jutalmak
reményében újabb - franciákból, lombardokból, bajorokból álló - csapatok indultak útnak Eu-
rópából. Anatólián áthaladva azonban mindegyiküket megtámadták és megfutamították, s
végül alig néhány lovag jutott vissza élve Konstantinápolyba.

Balduin király számára sokkal hasznosabbnak bizonyultak az itáliai tengeri köztársaságok -

Pisa, Velence és Genova - által küldött hajóhadak. Ezek a városállamok hamar felismerték a
Földközi-tenger keleti partvidékének latin birtoklásában rejlő lehetőségeket: az ostromok so-
rán nyújtott támogatás fejében a kikötők sikeres elfoglalása után kereskedelmi privilégiumo-
kat követeltek. Haifa, Jaffa, Arszuf, Caesarea, Akkon és Szidon városai egymás után kerültek
a latinok kezére. Végül Türosz 1124-es elestével a fátimida flotta minden támaszpontját elve-
szítette Palesztinában, így az Outremer tengerparti határait immár semmi sem fenyegette.

A belső területek pacifikálása azonban jóval nehezebbnek bizonyult. Az itáliai gályák egyre
növekvő számú zarándokot is magukkal hoztak, akik a keresztesek győzelmének hírétől fel-
lelkesülve mindannyian Sión hegyét akarták felkeresni.

Bár néhányan felfegyverkeztek, legtöbbjük felszerelése mindössze egy tarisznyából és botból

állt: a zarándok és a keresztes megkülönböztetése külsőleg továbbra sem volt egyértelmű. A
zarándokok, hogy fogadalmuknak eleget tegyenek, nemcsak a jeruzsálemi Szent Sír temp-
lomban imádkoztak, hanem beutazták Júdea és Szamária számos kegyhelyét. Ezek nem any-
nyira a történelmi hitelesség, mint homályos szentírási utalások alapján jöttek létre, és együt-
tesen a keresztény vallás valamiféle theme parkját (olyan szórakozásra szánt terület, ahol
minden épület, tárgy és tevékenység egy adott témához kapcsolódik, vagy arra alapul. [A
ford. megjegyzése]) alkották. A jeruzsálemi Sziklatemplom - a keresztesek az Úr temploma-
ként ismerték -, amelyet a város elfoglalását követően mecsetből keresztény szentéllyé alakí-
tottak, (állítólag) azon a helyen magasodott, ahol Jézus kiűzte a pénzváltókat Isten házából
[Mt 21,14]. A Templom-hegy délkeleti végében állt Szent Simeon háza a Szűz ágyával, va-
lamint a gyermek Jézus bölcsőjével és fürdőteknőjével; a Jozafát-kaputól északra pedig egy
másik szentély, amelyet Szűz Mária szülei, Joachim és Anna háza helyén emeltek. Jeruzsálem
környékének látványosságai közé tartozott még Zakariás háza, ahol Keresztelő Szent János
született [Lk 1,5-25]; Mária kútja, ahol Mária és József visszafordultak Jeruzsálembe, hogy
megkeressék Jézust [Lk 2,45]; a hely, ahol a Jézus megfeszítéséhez használt kereszthez a fát
kivágták; illetve egy másik, ahol Jézus tanítványainak az Úr imádságát megtanította [Mt 6,5-
15].
A zarándokok jól „kitaposott” útvonala Jeruzsálemből kelet felé, Jerikóba és a Jordánhoz ve-
zetett, melynek vizében sokan rituálisan újrakeresztelkedtek. Útjukat számos, a Bibliában
említett hely szegélyezte: a kőtömb, ahol Jézus felült a szamárra, amelyen Virágvasárnap be-
lovagolt Jeruzsálembe [Mt 21,6-7]; a verem, ahová testvérei Józsefet dobták [Ter 37,23-24]; a
vadfügefa rönkje, amelyre annak idején a vámos Zakeus felmászott, hogy Jézust lássa [Lk
19,4]; az útkanyarulat, ahol az irgalmas szamaritánus a rablótámadás áldozatára rátalált [Lk
10,30-37]; a Szent Család pihenőhelye Egyiptomba menekülésük idején [Mt 2,13-14]; és vé-
gül a gázló, ahol János a Jordán vizével megkeresztelte Jézust [Mt 3,13-17].

A terület földrajzi adottságai, illetve az ott lakó muszlimok ellenségessége miatt az út most
sem volt sokkal biztonságosabb, mint az irgalmas szamaritánus idejében. Attól a pillanattól
kezdve, hogy Jaffánál vagy Caesareánál partot értek, a zarándokoknak szaracén martalócok és
a júdeai hegyek barlangjaiban élő beduin banditák támadásaival kellett számolniuk. A fel-
fegyverzett zarándokok esetenként meg tudták védeni magukat, a fegyvertelenek számára
azonban nem volt menekvés. Balduin király védelmére nem számíthattak, mivel katonaságá-
nak minden erejét a stratégiai fontosságú erődök és a földközi-tengeri kikötők biztosítására
kötötte le.

Hugues, Champagne grófja lovagjai kíséretében 1104-ben érkezett a Szentföldre. A gróf a

Szajna felső szakaszánál fekvő Troyes-ból óriási és gazdag fejedelemség felett uralkodott,
amely korábban Kopasz Károly Nyugati-Frank Birodalmának részét képezte. Hugues jámbor
ember volt, aki boldogtalan házasságban élt - bizonytalanul, vajon idősebbik fia valóban tőle
származik-e. Vazallusai között volt egy Hugues de Payns nevű lovag is, aki feltehetően
Troyes-tól alig néhány kilométerre, a Szajna-parti Payns-ban született, rokonságban állt
Champagne grófjával, tisztségviselőként a gróf udvartartásában szolgált és Montigny-t kapta
javadalomként.

Hugues gróf 1108-ban visszatért Európába, 1114-ben azonban ismét a Szentföldön találjuk.
Nem tudni, vajon Hugues de Payns már az első zarándokútjára elkísérte-e, vagy csak második
alkalommal ment vele, de feltehetőleg a gróf hazatérte után is ott maradt. Ekkorra a gyermek-
telen I. Balduin királyt unokatestvére Balduin du Bourg, Daimbert pátriárkát pedig Warmund
de Picquigny váltotta fel. Hugues és egy Godefroy de Saint-Omer nevű lovag kettőjüknek
terjesztették elő egy szerzetesrendi regulát követő lovagi közösség javaslatát, melynek tagjai a
zarándokok védelmezésének szentelnék magukat. Az általuk kiválasztott közösségi életsza-
bályzat a jeruzsálemi Szent Sír templom kanonokjai által is követett ágostonos regula volt.

Hugues előterjesztését a király és a pátriárka is jóváhagyta, így 1119-ben, karácsony napján

Hugues de Payns és nyolc társa, köztük Godefroy de Saint-Omer, Archambaud de Saint-
Amand, Payen de Montdidier, Geoffroi Bissot és egy bizonyos Rossal vagy talán Roland nevű
lovag, szegénységi, tisztasági (szüzességi) és engedelmességi fogadalmat tett a pátriárka előtt
a Szent Sír templomban. Ezek a lovagok magukat „Jézus Krisztus szegény katonáinak” ne-
vezték, és eleinte nem viseltek semmilyen megkülönböztető öltözetet, hanem megtartották
világi ruházatukat. Hogy elegendő jövedelemmel rendelkezzenek, a pátriárka és a király szá-
mos adományban részesítette őket. II. Balduin király ugyanakkor lehetővé tette számukra,
hogy a Templom-hegy déli szélén álló egykori al-Aksza mecsetből átalakított palotájának
egyik részén, a keresztesek által Templum Salomonisként, avagy Salamon Templomaként
ismert területen vegyenek szállást maguknak. Nemsokára „Jézus Krisztus és Salamon Temp-
lomának szegény katonái”, majd „Salamon Templomának lovagjai” illetve „a Templom lo-
vagjai” néven váltak ismertté, amely elnevezés aztán „templomos lovagokra” végül egyszerű-
en „templomosokra” rövidült.

Lehetséges, hogy Hugues de Payns és társai eredeti szándéka egyszerűen az volt, hogy visz-
szavonuljanak egy kolostorba, vagy talán a jeruzsálemi Szent János ispotályhoz hasonló lai-
kus testvériséget hozzanak létre, amelyet az I. keresztes hadjárat előtt az amalfi kereskedők
alapítottak a zarándokok ellátására és gondozására. Szíriai Mihály középkori krónikás [egy
szír nyelvű Világtörténet szerzője] és jakobita pátriárka szerint a rendteremtésre képtelen
Balduin király győzte meg Hugues de Payns-t és társait, hogy inkább maradjanak meg har-
cosnak, s ne a szerzetesi életet válasszák, „azért, hogy megmentsék a lelkét, és védelmezzék a
szent helyeket a rablóktól”.* A keresztes hadjáratok egy másik középkori történetírója,
Jacques de Vitry [Historia orientalis] fogalmazta meg elkötelezettségük kettős természetét:
„védelmezni a zarándokokat az útonállóktól és erőszaktevőktől, valamint a rendi papság [ti.
az ágostonos kanonokok] szabályai szerint megtartani a szegénységi, tisztasági és engedel-
mességi fogadalmat.”*

Kitartásukat a fegyverek mellett talán a latinok növekvő kiszolgáltatottság-érzete okozta a

Tengerentúlon. 1119-ben a nagyhéten egy hétszáz fős, Jeruzsálemből a Jordán felé tartó fegy-
vertelen zarándokcsoporton ütöttek rajta a szaracénok: háromszáz keresztényt legyilkoltak,
hatvanat pedig eladtak rabszolgának. A portyázó muszlimok már egészen Jeruzsálem faláig
merészkedtek, így meglehetősen veszélyessé vált fegyveres kíséret nélkül elhagyni a várost.
Ugyanebben az évben érkezett a királyságba a hír az Antiochiai Fejedelemségben történt tra-
gédiáról: Rogert, Boemund unokatestvérét, aki Boemund fia, II. Boemund mellett régensként
működött, egy támadás során megölték, és haderejét a „vérmezőként” ismertté vált helyen
megsemmisítették. Ennek hatására sürgős segítségért folyamodtak II. Callixtus pápához, a
velenceiekhez, sőt még az északnyugat-spanyolföldi Compostella érsekéhez is. Mint mindig,
a kudarcokat isteni büntetésnek vélték: úgy érezték, hogy a Szentföldön letelepedett latinok
közül néhányukat ellágyított és megfertőzött a Kelet feslett életmódja. Az 1120 januárjában
Nábluszban összegyűlt világi és egyházi vezetők örömmel üdvözölték Hugues de Payns ter-
vét, legalább annyira a benne rejlő lelki, mint a gyakorlati lehetőségek miatt.

Nem tudjuk, vajon Rómában említést tettek-e II. Callixtus pápának e testvériség megalapítá-
sáról, bár Burgundia grófjának fiaként feltehetően rokonszenvezett volna a lovagok törekvése-
ivel. Úgy tűnik, a korabeli gondolkodás a katonai hozzáértés ötvözését a vallási elhivatottság-
gal nem tekintette semmilyen normától való radikális elhajlásnak. Mint arról már korábban
szóltunk, a nyugati keresztény teológusok helyeselték az igazságos ügyért vívott harcot, s azt
is láttuk, mindez hogyan vezetett a keresztes háború szentesítéséhez. Így majdhogynem magá-
tól értetődőnek tűnt, hogy a „nomád kolostor”103 előbb vagy utóbb lovagi szerzetesrend for-
máját ölti.

1120-ban Fulko, Anjou grófja, a Francia Királyság középső részének hatalmas mágnása, a
Szentföldre zarándokolt, és pártoló tagként csatlakozott Jézus Krisztus szegény katonáihoz.
Nagymesterük, Hugues de Payns igen jó benyomást gyakorolhatott rá, mert hazatérte után
rendszeres jövedelemmel látta el a rendet. Számos más francia előkelőség hasonlóképpen cse-
lekedett. 1125-ben Hugues, Champagne grófja harmadszor és egyben utoljára tért vissza Jeru-
zsálembe. Eltaszította hűtlen feleségét, fiát, akiről úgy hitte, nem az övé, kitagadta az örök-
ségből, a champagne-i grófságot pedig unokaöccsére, Thibaud-ra ruházta át.104 Lemondott
minden világi vagyonáról, és Jézus Krisztus szegény lovagjaként szegénységi, tisztasági és
engedelmességi fogadalmat tett.

Hugues grófnak azonban nem ez volt a legjelentősebb bűnbánati cselekedete. Alig tíz évvel
korábban egy vad, erdős területet adományozott Troyes-tól körülbelül hatvan kilométerre ke-
letre a Bemard de Fontaines-les-Dijon [a későbbiekben: Clairvaux-i Szent Bernát] fiatal bur-
gundiai nemesember vezette szerzetesi közösségnek. Ez a clairvaux-i alapítvány annak a
citeaux-i [cisterciumi] apátságnak egyik filiáléjaként jött létre, amelyről szerzetesek egy új
rendje, a ciszterciek, nevüket kapták. Citeaux kolostorát 1098-ban alapította Robert de
Molesmes bencés szerzetes, aki úgy érezte, a clunyi közösségek eltávolodtak Nursiai Szent
Benedek regulájának szigorúságától és egyszerűségétől. A tömeges adományozások és az
ebből eredő hatalom és felelősség következtében a clunyi apátok elmerültek a világi ügyek-
ben. A szerzetesek jobbágyokra hagyták a földek megművelését, és nem végeztek többé két-
kezi munkát: vagy adminisztratív szolgálatot láttak el, vagy „kórusszerzetesekként”
[monachus chorus] az újfajta, túlburjánzó ájtatosság fenséges liturgiájának szentelték magu-
kat. Az apátság - Európa legnagyobb kolostora - falait gazdag és pazar díszítés borította. A
kolostori kincstárakba áramló vagyon nemcsak a bérleti díjakból, az egyházi tizedből és a
különböző feudális jogok jövedelméből származott, hanem abból is, hogy zarándokok áradata
indult Clunyből útnak, illetve clunyi perjelségeket érintve jutott el Szent Jakab compostellai
kegyhelyéhez.

A szerzetesi megújulás ezen új szakaszának rövid összegzése fényt vet azokra a szoros szálak-
ra, amelyekkel e mozgalom a templomos rend korai korszakának meghatározó egyéniségeihez
kötődött. Robert de Molesmes, éppen úgy, mint Hugues de Payns, Troyes közelében született.
Tizenhat éves korában bencés szerzetes lett, később a clunyi rend tonnerre-i Szent Mihály
kolostorának apátjává választották, amelytől alig negyvenöt kilométerre, Chátillon-sur-Seine-
be járt Clairvaux-i Szent Bernát iskolába. A közeli Colán erdejében élő remeték kérésére Ro-
bert lemondott apáti tisztjéről, hogy őket a bencés regula szerinti életmódra tanítsa. Később
ugyanezen közösség számára családi birtokán, Tonnerre és Chátillon-sur-Seine között, egy
Laignes nevű folyócskára néző sziklaszirten megalapította a molesmes-i apátságot.

A tökéletesedés szigorú ösvényét járó két másik szerzetes útja is a molesmes-i kolostoron át
vezetett. Egyikük a kölni születésű Brúnó volt, aki a reimsi székesegyház iskolájában tanult,
azt követően pedig egy ideig ott is oktatott. Tanítványai közé tartozott Odo de Lagery, a fiatal
burgundiai nemes, akiből először clunyi szerzetes, majd az I. keresztes hadjáratot meghirdető
II. Orbán pápa lett. Brúnó, miután nézeteltérése támadt a reimsi érsekkel, elmenekült a világ
elől, hogy Molesmes közelében remeteként éljen, de ezt a menedéket sem találta elég távoli-
nak, így Savoytól délre a chartreuse-i hegyekben hozott létre remeteközösséget. La Grandé
Chartreuse néven ez lett a legszigorúbb szerzetesrend, a karthauziak rendjének anyakolostora,
ahonnan filiálék, karthauzi kolostorok egész sora alakult Európa-szerte.

A másik szerzetes, aki szintén megfordult Molesmes kolostorában, az angolszász Harding

(Szent) István volt, akinek családját az 1066-os normann hódítás tette tönkre. A megszállást
követően először Skóciába, innen pedig a Francia Királyságba menekült, s tanulmányait Pá-
rizsban végezte. 1085-ben, huszonöt évesen elzarándokolt Rómába, ahol felvette a bencés
szerzetesi tonzúrát, majd visszatért az Alpokba, hogy csatlakozzon a molesmes-i közösséghez.
Itt Róbert szentségének híre vonzotta az adományokat, a rend gazdagodása azonban a szerze-
tesek körében erkölcsi lazulást idézett elő, amit apátjuk összeegyeztethetetlennek vélt az általa
elképzelt bencés életmóddal. 1098-ben, egy évvel azelőtt, hogy a keresztesek visszafoglalták
Jeruzsálemet, Robert közel húsz társával, köztük Alberich-kel és Hardinggal, elhagyta
Molesmes-t. Rövid ideig a langres-i egyházmegye területén tartózkodott, majd délnek vette
útját, hogy Dijontól húsz kilométerrel délre, Cíteaux-ban újabb közösséget hozzon létre. Itt
azután a szerzetesek Nursiai Szent Benedek regulája szerint élhettek, méghozzá annak megfe-
lelően, ahogyan ők értelmezték azt. Felhagytak a hosszú litániákkal és imádságokkal, amelyek
a clunyi kórusszerzetesek napjait kitöltötték. Minden kapcsolatot megszakítottak a helyi ne-
mességgel. A közösség önellátásra rendezkedett be: a kemény fizikai munka a ciszterci szer-
zetes mindennapi életének szerves részévé vált. Életük tisztaságának jelképeként szerzetesi
öltözetük színét feketéről fehérre változtatták. Megtagadták, hogy gyermek oblátusokat ve-
gyenek fel, és nem alkalmaztak jobbágyokat sem. Birtokaikon laikus testvérek dolgoztak,
amennyiben pedig ezek a földek távolabb helyezkedtek el a kolostortól, akkor egy közelebb
eső udvarházban éltek.

Robert távollétében Molesmes hanyatlásnak indult, így II. Orbán pápa visszatérésre szólította
fel őt, később pedig Alberich de Aubrey, majd Harding Szent István vette át az apát feladat-
körét. A ciszterciek szigorúsága és spártai egyszerűsége kedvező benyomást tett a pápákra,
következésképpen mentességeket kaptak a tizedfizetés és a földesúri adók alól. Tartózkodó
magatartásuk azonban elidegenítette a burgundiai nemességet, a pápákat lenyűgöző szigorú-
ságuk pedig elrettente azokat, akik szerzetesi elhivatottságot éreztek. Harding apátságának
első éveiben úgy tűnt, a ciszterci életforma kudarcra ítéltetett. 1113-ban aztán harmincöt ro-
konával és barátjával megérkezett a karizmatikus Bernát Fontaines-les-Dijon-ból, a ciszterci
rend pedig megfiatalodott. Az évszázad végére szerte Európában már százhúsz közösség tar-
tozott Citeaux kolostora alá.

Három évvel azután, hogy belépett a cíteaux-i közösségbe, Bernát tizenkét társával maga is új
kolostort alapított a rablók tanyájaként ismert Absinthe erdős völgyében, amelyet Hugues,
Champagne grófja adományozott neki. A szó szerint „Fehérüröm-völgy” névre hallgató helyet
„Világosság völgyére”, Clairvaux-ra [Claravallum] keresztelték, majd két kezük munkájával
kiirtották az erdőt, felépítették a templomot és a testvérek szálláshelyét, az újonnan épült apát-
ság pedig hamarosan buzgó fiatalemberek egész áradatát vonzotta.

Napjaink fogalma szerint a szerzetes a társadalom peremén élő különcnek számít, ezért talán
nehéz megérteni, vajon az elit tagjai közül miért választották oly sokan ezt az önmegtagadó
életformát. Anélkül, hogy feltétlenül kételkednénk meggyőződésük őszinteségében, nem sza-
bad elfelejtenünk, hogy akkoriban (és még hosszú ideig) egy fő- vagy kisnemesi család iva-
déka kizárólag a harc és az imádság, a hadviselés és a papi pálya, a skarlátvörös és a fekete
között választhatott.

Így egy fogékony és tanulni vágyó természetű fiatalember - vagy olyasvalaki, aki egyszerűen
idegenkedett az erőszaktól és vérontástól -, szerető és istenfélő anyjának tanácsára gyakran
fordult a vallási elhivatottság felé: úgy tűnik, Clairvaux-i Szent Bernát [Bernardus
Claravallensis] és édesanyja, Aleth de Montbard esetében is ez volt a helyzet. Azoknak, akik
egy könnyebb életformát biztosító kolostor, például Cluny mellett kötelezték el magukat, az
egyházi hivatalnoki vagy politikusi pálya lebeghetett a szemük előtt, amelynek végén - mint
Odo de Lagery esetében - a pápai hivatal állt. Másik lehetőségként szabadon hódolhattak a
tudománynak és tanulásnak. Harding Szent István elsőrangú tudós volt: átdolgozta a latin
nyelvű Biblia szövegét, és zsidó rabbik segítségét kérte az ószövetségi héber értelmezéséhez.

Bernát azon döntése, hogy Cíteaux-ban a legmeredekebb ösvényt követi, és a legszűkebb ka-
pun próbál bejutni a Mennyek országába, bizonyítja elhivatottságának tisztaságát. Választása
ugyanakkor meglehetős önismeretről árulkodik: saját állítása szerint szenvedélyes, sőt indula-
tos vérmérsékletét csak a ciszterciek által előírt szigorú életmód tudta megzabolázni. Ezt a
heves természetet tanúsítja egy fiatal szerzetes kapcsán kirobbant vitája Cluny apátjával, Pet-
rus Venerabilisszel. Hozzá írott levelében Bernát megvetően állította szembe Cluny kellemes,
könnyű és fényűző életét Clairvaux szűkös étrendjével és kemény életmódjával. Gondolatme-
netének egy pontján azonban elragadja saját retorikája, és Petrus közösségének erkölcsi kor-
csosultságának ostorozásába kezd. Stílusa tüzes, provokatív, megalkuvást nem ismerő és for-
radalmi: számára még Cluny szépsége is a romlottság tünete. Petrus cáfolatként küldött vála-
szában konzervatív, mértéktartó, békülékeny és szelíd.

A szerzetesi elhivatottság másik aspektusa, amely a XX. század végének normái szerint leg-
alábbis meglepő, de sokakban kifejezett megütközést kelt, a szüzességi fogadalom, mely bi-
zonyára gyakran bánattal töltötte el a korabeli arisztokrácia fiatal hölgyeit. Ahogyan már ko-
rábban láthattuk, Krisztus azokat dicsérte, akik „önmagukat férfiatlanították a Mennyek or-
szágáért” [Mt 19,12]. Pál apostol az egyház korai éveiben azt írta, jó megházasodni, de még
jobb szüzességi fogadalmat tenni [1 Kor 7,3-9]. Szent Ágoston úgy vélekedett, hogy a Krisz-
tusnak való őszinte elkötelezettség összeegyeztethetetlen a házassággal,
a korabeli pápaság pedig többek között azért küzdött, hogy a papi cölibátusnak érvényt sze-
rezzen.

Számos tényező, amely magyarázatul szolgál minderre, a XX. században talán a neurózis
megnyilvánulásának tűnhet. Először is a remete életforma alapvetése értelmében az elemi
ösztönök kielégítése elzárja a Krisztus szelleméhez vezető csatornákat. A nemiség akaratot
gúzsba kötő ereje és intenzitása az egyház szemében egyre inkább akadállyá vált a szentség-
hez vezető úton. Létezett egy Szent Ágoston által megfogalmazott, ám bővebben ki nem fej-
tett, sőt később visszavont nézet, miszerint Ádám és Éva eredendő bűne a szexualitással állt
összefüggésben, és ez az egyesülés által átöröklődött. A nemzőszervek iránti undor a judaiz-
musban a nő havi vérzésének rituális tisztátalanságát hirdető tanában van jelen, Szent Ágoston
pedig a Vallomásokban akaratlan éjszakai magömlései felett érzett utálatának adott hangot.

Vajon mindez azt jelenti, hogy a nemi életet még a házasságon belül is helytelennek tartották?
A XI. századra két egymásnak ellentmondó irányzat jelent meg az egyház tanításában. Egy-
részről voltak olyan szerzetes erkölcstanítók, akik úgy gondolták, a házastársi közösülés csak
akkor helyénvaló, ha annak gyermeknemzés a célja, és a testi élvezet bizonyos mértékig még
ebben az esetben is bűnnek számít. Ezt a nézetet a legszélsőségesebben a gregorián reformok
egyik vezető ideológusa, Petrus Damianus képviselte - az a szerzetes, aki a pápai közigazgatás
ranglétráján egészen Ostia bíboros-püspökségéig emelkedett, korpakenyéren és állott vízen
élt, ágyéka körül vasövet viselt, sűrűn és igen keményen ostorozta önmagát. A házasságot „a
bűn kétes leplének” tartotta, és „örömmel támogatott mindent, ami az Isten hasonlatosságára
teremtett férfiakat gátolta abban, hogy efféle lealacsonyító dolgokban elmerüljenek”.105

A pápaság ugyanakkor egyre jobban ragaszkodott a házasság a felek szabad akaratán nyugvó
szentségéhez. Az angol származású IV. Hadrián pápa a XII. század közepén ezen elv érvé-
nyességét még a rabszolgákra is kiterjesztette, és „bár hosszú ideig eltartott, míg a nyugati
társadalom hitt a fülének - döntése végül győzelmet aratott”.106

Ha a nemi élet a házasságon kívül bűnnek számított, és még azon belül is a tökéletlenség for-
rását jelentette, akkor a kísértésnek ezt a formáját szükségszerűen jobb volt elkerülni. Magától
értetődött, hogy a szerzeteseknek nem volt szabad nőkkel érintkezniük, akiknek csábító tekin-
tete már számos derék férfit döntött kárhozatba. „Beállítottságra és fegyelemre nézve nem
találunk a cisztercitáknál férfiasabb rendet, sem olyat, amely nagyobb eltökéltséggel zárt vol-
na ki minden érintkezést a nőkkel, vagy amely hatalmasabb gátakat emelt volna a nők betöré-
sével szemben.”107 Természetesen a jóképű férfiak hasonló kísértést jelentettek a nők számá-
ra. Lelkük megmentésének érdekében, illetve azért, hogy gondoskodjon saját és szerzetestár-
sai családjának férjezetlen nőtagjaitól, Bernát Molesmes-től nem messze, Jullyban apácakö-
zösséget alapított. A nővérek között ott volt saját huga, Humbelina is.

Vajon ezek a fiatal lányok önszántukból öltötték fel a fátylat? A Clairvaux-i Szent Bernát
életéről szóló Vita prima szerint Humbelina már férjes asszony volt, és világi életet élt, ami-
kor bátyja meggyőzte, tartson bűnbánatot, és férje beleegyezésével apáca lett.108 Ugyanez
történt Bernát bátyjával, Guidóval; ő is házas ember volt két leánygyermekkel, Bernát mégis
rábeszélte, hogy fordítson hátat családjának, és csatlakozzon a clairvaux-i közösséghez.

Nyilvánvaló, hogy Clairvaux-i Szent Bernát személyében saját hazájában széles körben elis-
mert karizmatikus prófétával van dolgunk, de vajon miben állhatott személyes varázsa? Élet-
rajzírója a Vita primában jóképűnek írta le: alkata sudár és törékeny, fizikuma átlagos, bőre
lágy, haja szőke, szakálla vöröses, arca üde és rózsás. Mások feletti hatalma azonban nyilván-
valóan nem vonzó megjelenéséből, hanem személyiségéből és meggyőződéséből fakadt. „Ar-
ca tündöklő fénnyel sugárzott, amely nem földi, hanem mennyei eredetű volt [...] még testi
megjelenését is áthatotta a belső tisztaság és a túláradó kegyelem.”109 Ahogyan azt David
Knowles, korunk bencés történésze összegezte: „azon kivételesen nagy emberek szűk csoport-
jához tartozott, akiknek adottságai és lehetőségei teljes összhangban álltak egymással. Veze-
tőként, íróként, prédikátorként és szentként személyiségének varázsa és lelki hatalma messzi-
re ható és ellenállhatatlan volt. Európa legtávolibb zugaiból jöttek a szerzetesek Clairvaux-ba,
akik aztán ismét szerterajzottak az egész kontinensen. [...] Negyven éven át Cíteaux-Clairvaux
volt Európa szellemi központja, és volt idő, amikor Szent Bernát hajdani szerzetesei között
akadt pápa, yorki érsek, valamint számos bíboros és püspök.”110

1127-ben II. Balduin király diplomáciai megbízatással Nyugat-Európába küldte Hugues de

Payns-t és Guillaume de Bures-t. Küldetésük célja értelmében meg kellett győzniük Anjou
Fulkót, vegye feleségül Balduin király Melisende nevű leányát, és legyen a jeruzsálemi trón
örököse. Ezenfelül Damaszkusz tervezett ostromához kellett sereget gyűjteniük. Hugues-nak
volt egy harmadik célja is: újoncokat toborozni és megszerezni a pápa jóváhagyását a Temp-
lom lovagjai számára. A rend nagysága ebben az időben tisztázatlan: a krónikások csupán a
kilenc alapítót említik, ugyanakkor maga a tény, hogy Balduin király erre a fontos misszióra
éppen a templomosok nagymesterét választotta ki, Hugues pedig úgy vélte, képes néhány
lovagot kiállítani kíséretnek, azt sugallja, Jézus Krisztus szegény katonái ekkorra már némi
tekintélyre tettek szert a Tengerentúlon.

II. Balduin kétségkívül úgy érezte, vonzó ajánlatot tett Fulkónak és az európai nemességnek:
öt évvel korábban helyzete még kilátástalannak tűnt, de mostanra már az erő pozíciójából fo-
lyamodhatott hozzájuk. Miután Türosz városa a kezére került, az uralkodó fontolóra vehetett
egy támadást a muszlim belterületek ellen. 1124-ben megostromolta Aleppo városát; 1125-
ben legyőzte a szaracénok egyik haderejét A'zaznál, és betört a damaszkuszi kalifátus területé-
re. 1126 elején királyságának teljes katonai erejével jelentős sikereket elérve még beljebb ha-
tolt a damaszkuszi felségterületekre, s a várost már a markában érezhette: az némi támogató
segítséggel és egy utolsó rohammal bevehetővé vált. Ezáltal elhárult volna a muszlim hátor-
szág fenyegető veszélye, és mesés zsákmányt biztosítva új latin fejedelemséget jöhetett volna
létre.

A királyság hosszú távú stabilitása szempontjából nyilvánvalóan életbevágó jelentőséggel

bírt, hogy három leánygyermekkel megáldott, de fiú utód nélküli Balduin legidősebb lánya,
Melisende befolyásos emberhez menjen feleségül. Beszélhettek a pápák bármit a házasulandó
felek szabad beleegyezéséről, a Tengerentúl biztonságát tekintve létfontosságúnak számított,
hogy minden hűbérbirtok erős vezető kezében legyen. Miután nagy volt a fiatalon való elhalá-
lozás valószínűsége, a szokásjog értelmében a hűbérbirtokot a feleség illetve a gyermekek is
örökölhették. Mindazonáltal sem egy nő, sem pedig egy gyermek nem tudta a lovagokat csa-
tába vezetni. Ezért aztán egy báró halála esetén feleségének haladéktalanul újra kellett háza-
sodnia valakivel, aki képes volt e feladat megoldására. Nincs rá semmilyen bizonyítékunk,
vajon maguk a feleségek kétségbe vonták-e ennek szükségszerűségét, vagy sem, bár ahogyan
majd látni fogjuk, érzéseik néha befolyásolták választásukat.

Hugues de Payns európai útja hatalmas sikerrel járt. 1128 áprilisában Anjouban találjuk, ahol
Le Mans-ban látogatást tett (V.) Fulkónál. Júniusban, Fulko fia, Godefroy feleségül vette Ma-
tildát, I. Henrik angol király örökösét, így az apa immáron szabadon Jeruzsálembe utazhatott,
hogy elvegye Melisendét. I. Henrik király bőkezű adományokkal támogatta Hugues gyűjtését,
elhalmozva őt „drága arany és ezüst kincsekkel”,* ami kétségkívül jótékony hatással volt a
pénzszerző körút angliai, skóciai, franciaföldi és németalföldi szakaszaira is. De Payns kisebb
páncél- és lóadományokat, illetve jelentősebb javadalmakat szerzett Blois és Flandria grófjai-
tól, valamint II. Guillaume-tól, a picardiai Saint-Omer várnagyától, annak a Godefroy de
Saint-Omernek az apjától, aki Jézus Krisztus szegény katonái rendjének társalapítója volt.”111

Nem egészen világos, hogy Hugues pénzszerző körútja során kizárólag a rend számára gyűj-
tött, vagy egyúttal II. Balduin király Damaszkusz ellen tervezett hadjáratához is. Az Anglo-
Saxon Chronicle [Angolszász krónika], nyilván némi túlzással, arról számolt be, hogy
Hugues-nak több embert sikerült toboroznia, mint annak idején II. Orbán pápának az I. ke-
resztes hadjárat idején.* Számos oklevél tanúsítja, hogy frank nemesek eladták tulajdonukat,
vagy kölcsönök útján finanszírozták a keresztes hadjáratban való részvételüket.

A hatalom, amellyel II. Balduin felruházta, illetve a Damaszkusz elleni támadáshoz történő
toborzás során elért sikere azt sugallja, hogy Hugues de Payns jóval jelentősebb egyéniség
volt, mint azt korábban feltételezték. Bár a templomosok korai pecsétjén a rend szegénységét
szimbolizálandó egy lovon két lovag látható, semmi jele annak, hogy így utazta volna keresz-
tül Európát. A kontinensen uralkodó politikai zűrzavar ugyan meggátolta az uralkodókat - az
angol és a francia királyt, valamint Flandria grófját -, hogy felvegyék a keresztet, lovagrendjét
ugyanakkor igen nagy lelkesedéssel és buzgalommal támogatták.

Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az egyház kebelére ölelte az új rendet. Ahogyan Joshua
Prawer történész rámutatott: „a középkori szóhasználatban az ordo [rend] sokkal többet jelen-
tett egyszerű szervezetnél vagy testületnél, mert egyidejűleg magában foglalta egy általa be-
töltendő társadalmi, illetve közfunkció gondolatát is. Egy ordo tagjai nem csupán egyéni sor-
sukat teljesítették be, hanem a keresztény közigazgatásban is betöltöttek valamilyen szere-
pet.”112 A rend jóváhagyása érdekében Hugues 1129 januárjában megjelent a Troyes-ban ösz-
szegyűlt zsinat színe előtt. A tiszteletreméltó egyházfők vendéglátója Thibaud, Champagne
grófja volt, a zsinaton pedig Mathieu pápai legátus, Albano püspöke elnökölt. A jelenlévő
főpapok legtöbbje francia volt - a reims-i és a sens-i érsek, tíz püspök és hét apát, köztük
Harding Szent István Molesmes-bó'l valamint Clairvaux-i Szent Bernát.

Jóllehet a rendet a jeruzsálemi pátriárka korábban már szentesítette, a zsinat jóváhagyása egy-
általán nem volt előre eldöntött ügy. Hugues bátorító levele, amelyet a Jeruzsálemben maradt
testvéreknek Európából küldött, a templomos lovagok hangulati válságáról árulkodik. Néhány
fontos egyházi személyiségben tartósnak bizonyuló kétségek merültek fel a háború erkölcsös-
ségét illetően: egyesek szerint Krisztus Péterhez intézett szidalmai, miután levágta a főpap
szolgálójának fülét, jelzik, hogy az erőszak összeegyeztethetetlen a hithű keresztényi élettel.
Anzelm, Canterbury tudós érseke jóval kevesebbre értékelte a keresztes fogadalmat a szerze-
tesi hivatásnál: „Számára lényegét tekintve a választás egész egyszerűen a szerzetesi életben
meglelhető mennyei Jeruzsálem... és a külvilágban a földi Jeruzsálemért folyó vérontás között
állt fenn, mely bárhogyan nevezzük is, nem volt más, mint a pusztítás víziója...”113

Canterbury-i Szent Anzelm azonban ekkor már halott volt, szentéletűségével és bölcsességé-
vel kiérdemelt tekintélye pedig Clairvaux-i Szent Bernátra szállt. Annak ellenére, hogy Bernát
a clairvaux-i kolostor falai mögött elzártan élt, barátjától és patrónusától, Hugues champagne-
i gróftól hallott a templomos rend alapításáról. Miután tudomást szerzett róla, hogy Jeruzsá-
lemben Hugues is belépett a rendbe, Bernát gratuláló levelet írt neki, s egyidejűleg sajnálatát
fejezte ki, hogy szerzetesként nem Clairvaux-t választotta. Korábbi pártfogása és támogatása
miatt bizonyára némi elkötelezettséget érzett eziránt a világtól elvonult mágnás iránt. Melles-
leg Bernátot fiatalabb nagybátyja, édesanyja féltestvére, André de Montbard személyén ke-
resztül további, még közvetlenebb kapcsolat fűzte a templomosokhoz. Nyilván mindketten
folyamatosan tájékoztatták őt a Tengerentúl szükségleteiről: 1124-ben, amikor Morimond
ciszterci apátja azt javasolta, alapítsanak kolostort a Szentföldön is, Bernát azon az alapon
vette el az elképzelést, hogy „ott harcoló lovagokra, nem pedig éneklő és kántáló szerzetesek-
re van szükség”.114

Clairvaux-i Szent Bernát támogatását biztosítandó Hugues de Payns még Jeruzsálemből írt
neki egy levelet, amelyben segítségét kérte „az apostoli jóváhagyás” megszerzéséhez és egy
regula összeállításához. Kérelmét két lovaggal, Godemarral és Andréval továbbította, közülük
André nyilván Bernát nagybátyja lehetett, akit az nehezen utasíthatott vissza. Lázas betegen
ugyan, de Bernát részt vett a troyes-i zsinaton, amelynek ő volt az igazi vezéralakja: Jean Mi-
chel, a zsinat írnoka úgy fogalmazott, hogy „a zsinat és az ezzel megbízott tiszteletreméltó
clairvaux-i apát, Bernát parancsára”113 látta el feladatát, és az apát szavait az egybegyűlt fő-
papok „igen nagy elismeréssel fogadták”. Az egyetlen, aki nemtetszésének adott hangot, a
krónikás, Ivo de Chartres [Ivo Carnotensis] által „succubusnak [parázna démon] és szodomi-
tának” nevezett Jean nevű orleans-i püspök volt, akit „Flóra” gúnynéven ismertek.116 Ellenál-
lásának okai ismeretlenek.

Hugues de Payns, továbbá rendjének öt tagja: Godefroy de Saint-Omer, Archambaud de

Saint-Amand, Geoffroi Bissot, Payen de Montdidier és egy bizonyos Roland testvér a zsinat
elé tárta a rend alapításának körülményeit és beterjesztette a rend szabályzatát. Ezt a zsinati
atyák „tökéletesítették és gondosan áttanulmányozták”,* majd az így jóváhagyott regulát Jean
Michel írta át egy hetvenhárom pontból álló dokumentumba. A ciszterci hatás első ránézésre
is egyértelmű. A prológus meglehetősen negatív képet fest a világi lovagságról, „amely eddig
megvetve az igazságosság tiszteletét, nem a szegények vagy az egyházak védelmére töreke-
dett, mint feladata lett volna, hanem csak rabolt, fosztogatott és gyilkolt”.117 Azonban most
azoknak, akik csatlakoztak a templomosok rendjéhez, megadatott a lehetőség, hogy „letérje-
nek a kárhozat útjáról és »új életre keltsék« a lovagok rendjét”, ugyanakkor megmentsék saját
lelküket. Mindez teljes önmegtagadást kívánt, és amikor épp nem lovagi kötelezettségeiknek
tettek eleget, szerzetesi életet kellett élniük. „Ti, akik lemondtatok saját akaratotokról, és má-
sok, akik lelki üdvükért időszakosan veletek harcolnak lovon és fegyverben a Mennyei Kirá-
lyért, általában igyekezzetek a matutinumokat és minden előírt szolgálatot a kánoni szabályok
[horae canonicae]... szerint meghallgatni”;* amennyiben pedig a körülmények mindezt nem
teszik lehetővé „megparancsoljuk neki [a lovagnak] ..., hogy matutinumkor tizenhárom, min-
den más imaórában hét, vesperáskor viszont kilenc Miatyánkot mondjon el.”*

Éppen úgy, ahogyan a bencés és ciszterci rendek megkülönböztették egymástól a szerzetese-

ket és a laikus testvéreket, a Templom lovagja és a sergent (fegyverhordozó) közötti különb-
séget már az öltözetük is egyértelművé tette: „Elrendeljük, hogy a ruházat mindig egyszínű
legyen, például: fehér, vagy fekete, esetleg vászonszínű.” Fehéret csak a felesküdött lovagok
viselhettek, „hogy azok, akik e sötét létet maguk mögött hagyták, tiszta fehér öltözetük által is
egynek vallják magukat Teremtőjükkel”.* A tisztaság, azaz a cölibátus a lovagi elkötelezett-
ség elengedhetetlen feltétele volt. „A szüzesség a lélek biztonsága és a test egészsége. Mert az
a lovag, aki nem őrzi meg ártatlanságát, Pál apostol tanúsága szerint nem nyerheti el az örök
nyugalmat: Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki
sem látja meg az Istent.”*

A nős férfiaknak feleségük beleegyezésére volt szükségük, hogy beléphessenek a rendbe, ők

azonban már nem viselhettek fehér öltözetet. Özvegyeiknek pedig, bár a férjeik általi java-
dalmakból a rend támogatta őket, a lovagok egyéb női családtagjaihoz hasonlóan tilos volt
belépniük a templomos rendházakba.

„A nők társasága felettébb veszélyes dolog, mivel a nőkkel való érintkezésük miatt az ősi el-
lenség sokakat kivetett a Paradicsomba vezető egyenes ösvényről.”* [...] Úgy hisszük, minden
szerzetes számára veszélyes gyakorta asszonyi ábrázatra tekinteni, ezért egyetlen testvér se
merészeljen megcsókolni egyetlen nőt sem, legyen az özvegy, szűz leány, édesanya, nővér,
vagy nagynéni. Meneküljön hát Krisztus serege az asszonyi csókok elől - melyek miatt gyak-
ran kerülnek veszedelembe a férfiak -, hogy az Úr tekintete előtt örökre megőrizhesse tiszta
lelkiismeretét és biztos életét.”118

Szent Benedek regulájához hasonlóan - a szexuális bűnök egyéb formáit kerülendő - a

dormitoriumban, ahol a lovagok aludtak „egész éjszaka gyertyát kellett égetniük”. Ugyanak-
kor a templomosoknak „ingben, nadrágban, cipőben és felövezve” kellett aludniuk.* Ez az
előírás nyilván azt a célt szolgálta, hogy a lovagok rövid idő alatt harcképesek legyenek:
„Megparancsoljuk, hogy mindenki olyan ruhát és lábbelit viseljen, amilyet egyedül könnye-
dén le- és fel tud ölteni.”* A ruhák kiosztásáért felelős testvérnek [drapier] (A drapier felada-
ta volt minden, ami a testvérek ruházkodásával és külső megjelenésével függött össze: lásd a
ruhák kiosztása és összeszedése, a haj és a szakállnyírása, stb. [A ford. megjegyzése])
a feladata volt megbizonyosodni arról, hogy hosszúságát és méretét tekintve megfelelő-e a
lovagok öltözete, és hogy a hajuk rövidre van-e nyírva. A templomosok nem borotválkozhat-
tak, mindegyikük szakállat viselt, ruházatukkal pedig nem divatozhattak: „egyetlen testvér
sem viselhet sohasem ... szőrméket vagy szőrmebundát [...] Megtiltjuk a csőrös cipő és a cipő-
fűző viselését, egyetlen testvér sem hordhat ilyet... mivel ezek a förtelmes dolgok nyilvánva-
lóan és közismerten a pogányokhoz tartoznak.”*

A szerzetesekhez hasonlóan a lovagoknak a refectoriumban csendben kellett étkezniük. Mivel

„tudnivaló, hogy a gyakori húsevés a test terhes romlásához vezet”,* így húst hetente három-
szor ehettek (a ciszterciekhez hasonló teljes absztinencia következtében szervezetük túlságo-
san legyengült volna a harchoz). Vasárnaponként a lovagok és a káplánok két tál ételt kaptak,
míg a fegyverhordozók és a sergentek „elégedjenek meg egy tál étellel, és ezért adjanak há-
lát”.* Hétfőnként, szerdánként és szombatonként a testvérek két vagy három tál zöldségételt
és kenyeret ehettek. Péntekenként böjtölniük kellett, a Mindenszentektől húsvétig tartó idő-
szakban pedig napi egyszeri nagyböjti ételt vehettek magukhoz, a betegeket azonban felmen-
tették a böjtölés alól. A templomosok élelmének tizede és az összes maradék az
elemosmariusoknak, azaz a szegény kosztosoknak jutott.*

A templomos regula ezen első változatát áthatja Clairvaux-i Szent Bernát és a zsinati atyák
félelme, miszerint a kolostori klauzúra védelme nélkül a templomos lovagok ismét elmerül-
nének világi szokásaikban. A rendnek lehettek földbirtokai és saját javára fordíthatta a bérlők
és jobbágyok munkáját, akiket méltányosan tartozott igazgatni, világi vagy egyházi adomány-
ként pedig tizedet is kaphatott. Tiltották a solymászatot és a vadászatot, egyedül az oroszlánra
nem vonatkozott a tilalom, amely, mint az ördög, „körüljár, keresve, kit nyeljen le” [lPét 5,8].
A regula 37. és 44. pontjai értelmében a csőrös cipő és a fűző mellett a templomos lovagok
számára az arannyal vagy ezüsttel ékesített kantár, valamint a vászonból vagy gyapjúból ké-
szített ételtartó zsák sem volt megengedett.

A testvéreknek kerülniük kellett a léha társalgást - „a felesleges beszédet és a haszontalan

nevetést” -, valamint tilos volt idejüket fecsegessél agyonütni: „hiszen írva van: a túl sok be-
széd nem bűn nélkül való” [Péld 10,19 és Regula 17. pont]. A lovagok nem dicsekedhettek
múltbeli vitézségükkel: „Szigorúan megtiltjuk, hogy bármely testvér testvérével, vagy akárki
mással az általa világi vagy hadi ügyekben véghezvitt bátor tetteiről, amelyeket sokkal inkább
nevezhetnénk a lovagi kötelességek végrehajtása során elkövetett oktalanságoknak, vagy a
szánalomra méltó nők húsának gyönyöreiről merjen beszélni.”* El kellett kerülniük „az irigy-
ség, a pletykálkodás, a gyűlölködés és a rágalmazás csapdáit” [Regula 71. pont]; és feltehető-
en az irigység ellen gyakorlati tanácsként „egyetlen testvérnek sem [volt] szabad lovat, lószer-
számot vagy fegyverzetet követelnie [egy másik testvérétől]”,* amennyiben pedig a mester
úgy határozott, hogy mindezeket odaadja egy másik lovagnak, senki „ne legyen bosszús ar-
ra”.119

A lovagok ugyan tarthattak némi kapcsolatot a külvilággal, de a regula kimondta, hogy „a

mester ... engedélye nélkül... lovag ne merészeljen a városba menni, csak éjjel a [Szent] Sír-
hoz, és azokra az imahelyekre, amelyek a Szent Város falain belül találhatók”.* A testvérek
még így is csak párosával járhattak, abban az esetben pedig, ha meg kellett szállniuk egy fo-
gadóban, „parancs nélkül egyetlen lovag, fegyverhordozó vagy szolga se menjen egyetlen
másik társa szálláshelyére se látogatóba, se beszélgetni”.* A szerzetesi közösség apátjához
hasonlóan a templomos nagymester hatalma korlátlan volt. „Illő bizony ezen lovagoknak,
akik semmit sem tartanak kedvesebbnek Krisztusnál, szolgálatuk miatt, amelyre felesküdtek,
és a legfőbb boldogság dicsősége, avagy a pokoltól való félelem miatt, hogy szüntelenül en-
gedelmeskedjenek a mesternek. Mihelyt valamit parancsol a mester, vagy az, akinek megbí-
zást adott, mintha csak isteni parancs volna, késedelem nélkül tegyék meg.”* A nagymester,
amennyiben úgy ítéli meg, kikérheti a bölcsebb testvérek véleményét, és komoly ügyekben
„összehívhatja az egész közösséget, hogy meghallgassa a közös káptalan tanácsát”.* A nagy-
mesternek és a káptalannak hatalmában állt a kihágást elkövető testvéreket megbüntetni.

A Templom troyes-i zsinat által jóváhagyott hetvenhárom pontos regulájának körülbelül har-
minc cikkelye Szent Benedek kolostori szabályzatán alapult. Bernát és a zsinati atyák, úgy
tűnik, sokkal inkább azon igyekeztek, hogy szerzeteseket faragjanak a lovagokból, semmint
hogy lovagokat a szerzetesekből. Néhány utalás azonban említi a testvérek lovagi hivatását is:
előírták például, hogy az egyes lovagoknak hány lovuk lehetett. A Tengerentúl körülményei-
nek ismeretében tett egyetlen engedményként engedélyezték, hogy gyapjúingeiket a nyári
hónapokban vászoningre cseréljék, nagy általánosságban azonban elmondható, hogy a regula
a lovagok lelki üdvének megmentésére helyezte a hangsúlyt, nem pedig a fegyveres erő haté-
konyságára. A zsinati atyák nem is sejtették: azáltal, hogy egy lovagi szervezet számára ko-
lostori fegyelmet írtak elő - a Római Birodalom bukása óta Nyugaton először -, olyan fegyel-
mezett és egységes nehézlovasságot állítottak csatarendbe, amely nem volt kitéve személyes
hűbériség vagy a feudális adóterhek bizonytalanságainak.120

Mindazonáltal a Templom lovagjainak rendje talán halva született kezdeményezés marad, ha

a troyes-i zsinat, majd azt követően II. Honorius pápa nem biztosítja számára az egyház jóvá-
hagyását. Ez az egyházi szentesítés javarészt Clairvaux-i Szent Bernát támogatásának kö-
szönhető, amelyet Clairvaux-ba visszatérve újra megerősített azzal, hogy megírta a De laude
novae militae [Az új lovagság dicsérete] című traktátusát, melynek elkészültét a rendet ért
kritika is előmozdíthatta. Hugues de Payns Jeruzsálembe visszatérve levelet kapott Guigótól,
La Grandé Chartreuse ötödik perjelétől. Az igen nagy tiszteletnek örvendő Guigo nyilvánva-
lóan úgy érezte, kötelessége emlékeztetnie a templomosokat, hogy hivatásuk mindenekelőtt
lelki és nem katonai. „Hiszen hiábavaló külső ellenségekre támadni, ha először a belsőkön
nem tudunk úrrá lenni.”121 A levél másolatait két küldönccel továbbította, és megkérte
Hugues-t, gondoskodjon róla, hogy tartalmáról rendjének minden tagja tudomást szerezzen.

Hugues kétségkívül a már felesküdött lovagok és a lehetséges újoncok lelkében felmerülő

esetleges kételyek eloszlatása érdekében sürgette a De laude megírására Bernátot, aki a beve-
zetőben meg is jegyzi: valóban csak háromszori kérés után ragadott pennát. A testvérekhez
intézett szavai elején Bernát figyelmezteti őket, hogy a Sátán megpróbálja majd aláásni elha-
tározásukat, kétségbe vonni az ellenség megölésének és a hadizsákmány begyűjtésének jogos-
ságát egy felsőbbrendű jó hiú ábrándjával elvonva őket választott hivatásuktól.

Elismerte, hogy a templomos lovagok, akiknek „életmódja világosan eltér a lovagság meg-
szokott életétől”122, és akiket az a tiszta szándék vezérelt, hogy a világi lovagok bűnös öldök-
lését [homkidium] szent malecidiummá, azaz a gonosz üdvös elpusztításává változtassa, új-
donságot jelentettek az egyház életében. Bernát számára nem volt kétséges, hogy a Szentföld
Krisztus öröksége, amit a szaracénok jogtalanul bitoroltak: a traktátus legnagyobb részét
azokról a szent helyekről szóló leírás teszi ki, ahol Jézus élt és kínhalált szenvedett. A temp-
lomosok lelki üdvét szolgálta, hogy ugyanazon a földön járhattak, amelyet annak előtte a
Megváltó lába érintett. A Szent Sír fizikai valóságával való szembesülés pedig arra emlékez-
teti a keresztény embert, hogy ő is legyőzi a halált.

„Vágjatok neki, ó lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének

ellenségeit. Bizonyosak lehettek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el titeket az
Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Ha bármilyen veszély fenyeget, mondjátok
egymás között újra: Életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk. Mekkora dicsőséggel térnek
meg a győztesek a csatából! Mily boldogok, akik mártírként maradnak a csatatéren! Örven-
dezz, ó, bátor vitéz, ha életben maradsz, és győzöl az Úrban, de még inkább örvendezz és
mondj dicséretet, ha meghalsz, és csatlakozol az Úrhoz. Az élet ugyan termékeny, és a győze-
lem dicsőséges, a szent halált mégis joggal helyezik előbbre. Ugyanis ha boldogok, akik az
Úrban halnak meg, nem még inkább boldogok-e azok, akik az Úrért adják éltüket?”*

6. fejezet

A templomosok a Szentföldön
A troyes-i zsinat után Hugues de Payns visszatért a Szentföldre. Néhány helytartója
[locumtenens] azonban Nyugat-Európában maradt, hogy új lovagokat toborozzon, adományo-
kat gyűjtsön, és kialakítsa az igazgatási rendet. Bár a templomos tisztségviselők címei és fel-
adatkörei ebben az időszakban még nem teljesen körülírhatóak, a dokumentumok
procuratorokat, sénéchalokat és tartományi mestereket említenek. A források szerint Payens
de Montdidier-t, a rend kilenc alapítóinak egyikét a Loire-tói északra fekvő francia területek
felügyeletével bízták meg, Hugues de Rigaud Carcassonne vidékén kapott adományokat, Pi-
erre de Rovira Provence-ban, a rend egyik jövőbeni nagymestere, Everard de Barres pedig
Barcelonában gyűjtött. Az adományok mértéke lehetett csekély, akár csupán egyetlen dénár,
vagy egy kisebb földparcella jövedelme, egy ló, egy kard, egy teljes páncélzat, egy páncéling,
vagy akár csak egyetlen nadrág; ugyanakkor lehetett olyan jelentős föld, illetve értékes piac-
tartási, vagy malomműködtetési jogadomány, amelyet Bretagne hercege, Aquitániai Eleonóra
és a hozzájuk hasonló mágnások tettek. Aquitániai Eleonóra La Rochelle-ben még a kikötő-
vám megfizetése alól is mentességet adott a templomosoknak. Angliában, ahogyan ezt már
korábban láttuk, I. Henrik király szívélyes fogadtatásban részesítette a lovagokat, akik a király
halálakor a londoni Holborn negyedbeli Szent András plébánián, a mai Chancery Lane északi
végének közelében hozták létre székhelyüket, a Temple-t. A rend a legnagyobb földadomá-
nyokat a lincolni és yorki grófságokban kapta. Ezek különböző nagyságú birtokokat jelentet-
tek, melyek közül a templomosok a kisebbeket jó érzékkel haszonbérletbe adták, és csupán a
nagyobb parcellákat kezelték saját maguk. Mind a lincolni, mind pedig a yorki grófságban a
ciszterciek jól jövedelmező példáját követték azzal, hogy juhokat tenyésztettek, melyek gyap-
ját a flandriai takácsoknak exportálták. A rend alapításának idején ezt akár érzékelték, akár
nem, a templomosok és a johanniták az előteremtett anyagi források legnagyobb részét a
praeceptomtusnak nevezett rendházak fenntartására fordították: a normát nem a szentföldi
katonai szolgálat, hanem a nyugat-európai birtokigazgatás és félmonasztikus életforma jelen-
tette. Egy templomos praeceptoratus pénzügyi és igazgatási szervezete a ciszterci kolostorhoz
hasonlóan egyszerű volt; „néhány templomos lovag, akit valamely birtok felügyeletével bíz-
tak meg, majdhogynem egyedül élt”.123

A szerzetesi alapításoktól eltérően azonban a javadalmazás nem egy adott ház, hanem az
egész rendet megtestesítő fő rendház - például a londoni Temple - számára történt. Az a tény,
hogy a templomosok vagyonának tekintélyes hányadát lényegében valamiféle korai multina-
cionális testület létrehozására és személyzettel való ellátására kellett fordítani, eleinte semmi-
féle neheztelést sem váltott ki az adományozók körében; a templomosoknak juttatott adomá-
nyaik ugyanazon kegyes indíttatásból fakadtak, mint a monasztikus rendeknek tett alapítvá-
nyaik. Gautier l'Espec normann báró például Észak-Yorkshire-ben, a Helmsley plébánia terü-
letén harminc holdat adományozott a Rendnek, ugyanakkor a Rye-folyó mentén, három-öt
kilométernyire kastélyától, Szent Bernát clairvaux-i közösségéből érkező szerzeteseknek is
biztosított némi földet, akik az itt alapított monostorukat Rievaulx-nak keresztelték. Egy ke-
vésbé neves báró Stonegrave környékéről egyházközösségének területén három bovate (régi
angol mértékegység, amely akkora földterületet jelentett, amekkorát egyetlen ökörrel egy év
alatt fel lehetett szántani, [A ford. megjegyzése]) nagyságú szántót juttatott a lovagoknak,
amelyet ők azután negyven pennyért adtak bérbe.124 Elképzelhető, hogy a báró maga is csat-
lakozott a rendhez, mivel az egyik későbbi keresztes hadjárat folyamán a szaracénok foglyul
ejtettek egy bizonyos Roger de Staingrive nevű lovagot.

A kontinensen azok a hercegek tettek jelentős alapítványokat, akik már jól ismerték az
Outremer igényeit, mint például Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja és Bertrand, Tripolisz
grófjának féltestvére, illetve azok, akik az Ibériai-félszigeten maguk is részt vettek a muszli-
mokkal folytatott harcokban. Aragónia a Hadverőként ismert I. Alfonz uralma alatt a keresz-
tény reconquista céltudatos politikáját folytatta, és igen korán, már 1130-ban kiváltságokat
biztosított a templomos lovagok számára. Alfonz király nyilvánvalóan nemcsak abban volt
érdekelt, hogyan segítheti a templomosokat, hanem abban is, hogy a templomosok miben áll-
hatnak az ő szolgálatára. Bizonyos fokig meg is előzte a rendet azzal, hogy a mórok elleni
harcra laikus lovagi testvérületeket [confraternitas] hozott létre. Ezek a konfraternitások kap-
csolatban álltak a ciszterciekkel, de a León királyságbeli Santiago-rend esetében például nős
lovagokat is felvettek tagjaik sorába, és engedélyezték, hogy együtt háljanak feleségükkel.125
I. Alfonz király számára a lovagrendek legnagyobb előnye abban rejlett, hogy általuk bárói
alattvalói nem veszélyeztethették az újonnan visszahódított területek feletti uralmát. Mind-
azonáltal, mivel a templomosok elsődlegesen a Szentföld iránt éreztek elkötelezettséget, ele-
inte vonakodtak a rendet az iszlám elleni háborúban egy második fronton rendelkezésre bo-
csátani; nehéz volt azonban ellenállni az ibériaiak pártfogoló kedvességének. Portugáliában
Teresa grófnő Soure várát ígérte nekik, Katalóniában IV Raymund Berenguer, Barcelona
grófja és vazallusainak egy csoportja pedig 1134-ben kötelezte magát, hogy szolgálatát egy
éven át a templomosok rendelkezésére bocsátja. Ezenfelül úgy rendelkezett, hogy a lovagok
személyzetükkel együtt kerüljenek ki a világi bíróságok joghatósága alól.

A másik Szentföldön alapított lovagi szerzetesrend, a jeruzsálemi Szent János ispotály tagjait
szintén bevonták az Ibériai-félsziget visszahódításáért vívott harcokba. A johannita rend nem
katonai céllal alakult, hanem laikus testvérek közösségeként a szegény zarándokok istápolásá-
ra hozták létre a Sanda Maria Latina szerzetesei. (A kolostort az I. keresztes hadjárat előtt
azok a dél-itáliai Amalfiból érkező kereskedők alapították Jeruzsálemben, akik akkoriban a
nyugatiak levantei kereskedelmét uralták.) A korai templomosokhoz és a jeruzsálemi Szent
Sír templom kanonokjaihoz hasonlóan a johanniták is Szent Ágoston reguláját követték, me-
nedékházukat [hospicium] pedig azon a helyen építették fel, ahol egy angyal Keresztelő Szent
János fogantatását kinyilatkoztatta.

A johanniták ispotályát szentesítő 1113-as pápai bulla a provence-i Gérard testvért [Gerardus
fráter] nevezi meg a rend alapítójaként. Jeruzsálem 1099-es elfoglalása után Gérard jámbor-
sága valamint kivételes hozzáértése - amely „a legrátermetebb szállásadó tisztté tette, akivel a
keresztesek valaha találkoztak”126 -, oda vezetett, hogy Bouillon Gottfried és utódai, valamint
azon vallásos lelkületű európaiak, akiket lenyűgözött mindaz, amit a hazatérő keresztesektől
és zarándokoktól hallottak, jelentős adományokat tettek a Szent János ispotály lovagjai javára.
1113-ra a johanniták néhány rendházat már Európában is létrehoztak, hogy ezek révén gon-
doskodjanak a Szentföldre tartó zarándokokról.

Gérard testvér 1120-ban meghalt, nyomába pedig a hagyomány szerint frank Raymund du
Puy lovag lépett, aki az I. keresztes hadjárat után Jeruzsálemben maradt. Egy zarándokokat
védelmező katonai jellegű szervezet kényszerítő szüksége az ő szemében legalább annyira
nyilvánvaló volt, mint a templomosok rendjét megalapító Hugues de Payns számára. Ameny-
nyiben Raymund és társai annak idején megváltak kardjuktól és levetették páncéljukat, most
mindkettőt visszavették. Bár a johannita rend sohasem lett teljesen hűtlen az eredetileg felvál-
lalt zarándok- és betegápoláshoz, mindehhez most a katonai tevékenységet is hozzákapcsolta.
1128-ban, míg Hugues de Payns Európában tartózkodott, Raymund du Puy testvért az
Aszkalon városa ellen indított hadjáratban II. Balduin király kíséretében találjuk.

A két lovagrend fej fej mellett terjeszkedett: a templomosok által Európában kialakított igaz-
gatási struktúra a johanniták már meglévő rendi felépítésén alapult, míg a templomos regula
troyes-i zsinaton történt egyházi szentesítése és Claurvaux-i Szent Bernát védelmükben írott
értekezése ösztönözte és erősítette a johanniták jelentős katonai renddé történő átalakulását. A
johanniták meg tartották az ágostonos kanonokok kevésbé szigorú szabályzatát, de elöljárójuk
számára a nagymesteri címet a templomosoktól vették át. A Szent Sír templom mellett elterü-
lő johannita negyedhez hamarosan a Szent Anna kolostort [Templum Sancte Anne] is hozzá-
csatolták, melyet kiegészített egy nem messze található, kétezer zarándok és több száz lovag
befogadására alkalmas óriási csarnok, „egy olyan hatalmas és csodálatos épület, melynek léte,
ha az ember nem látná, hihetetlennek tűnne”.127
A mórok kalapácsaként ismert I. (Hadverő) Alfonz aragón király minden vitézsége ellenére
képtelennek bizonyult gyermeket nemzeni, ezért Urraca kasztíliai királynővel kötött házassá-
gát 1114-ben felbontotta. Az örökös nélkül maradt uralkodó - talán azt remélve, hogy így
megakadályozhatja a halála után esetlegesen kirobbanó hatalmi harcot, amely megosztaná
birodalmát -, 1131 októberében végrendeletet készített. Ebben királyságát a jeruzsálemi Szent
Sír kanonokjaira és a két lovagrendre, a johannitákra és a templomosokra hagyta: „Erre a há-
rom rendre testálom egész királyságomat ... és összes hatalmamat, amelyet királyságom föld-
jén bírok mind a papság, mind pedig a világiak felett; a püspökök, apátok, kanonokok, szerze-
tesek, mágnások, lovagok, városi polgárok, parasztok és kereskedők, férfiak és nők, kicsik és
nagyok, gazdagok és szegények, zsidók és szaracénok felett, ugyanazon jogokkal, amelyekkel
atyám és jómagam birtokoltam mind ez ideig, és ahogyan kötelességem ezután is.”128 Dönté-
sének indítéka nem világos, de amikor I. Alfonz király 1134-ben meghalt, végrendeletét a
nemesek figyelmen kívül hagyták, így a három kedvezményezett II. Ince pápa támogatása
ellenére képtelen volt érvényesíteni jogait. Amikor aztán tíz évvel később végül IV. Raymund
Berenguerral, Barcelona grófjával Geronában megegyezésre jutottak, a templomosok fél tucat
erőd feletti uralmat, a királyi jövedelem tizedét, számos adó alóli felmentést és a móroktól
visszahódított minden földterület ötödét kapták kárpótlásként.129 Ez utóbbi által korábbi ide-
genkedésük ellenére sikerült őket bevonni a reconquistaba, és a templomos rend Portugáliá-
ban és a Spanyol Királyságban egyaránt az egyik leghatalmasabb erővé vált.

Az a tény, hogy a rend 1144-ben képes volt egy második fronton ilyen katonai kötelezettséget
felvállalni, a lovagok toborzásában elért sikerét bizonyítja. Bár az új tagok a legkülönfélébb
okokból léptek a közösség soraiba, tévedés lenne alulértékelni a vallásos buzgalmat. A törté-
nészek körében elfogadott egyöntetű vélemény, amely korábban a keresztes hadjáratban való
részvételt a fosztogatás és rablás leplezését szolgáló gyenge ürügynek vélte, manapság a bűn-
bánati motiváció irányába mozdult el: „A keresztes hadjárat iránti elkötelezettség...
jelentős költségekkel és valódi anyagi áldozatokkal járt, és a családokra háruló teher még sú-
lyosabb volt, ha a család több tagja döntött úgy, hogy felveszi a keresztet.”130 Mindez igaz
volt a templomosokhoz csatlakozó lovag esetében is: „a felvételre jelentkezőtől elvárták, hogy
saját ruházatának és lovagi felszerelésének költségeit fedezze, amikor belépett a rendbe”,131 és
a kiadásokat sokszor a család, vagy a barátok fizették.

Az adományozás és a fogadalomtétel gyakorta összekapcsolódott. Hugues de Payns-t és

Godefroy de Saint-Omert magasztalták, amiért tulajdonukat magukkal hozták a rendbe.
Észak-Provence-ban Hugues de Bourbouton 1139-ben csatlakozott a templomosokhoz: az
általa adományozott földbirtokon épült a mai napig legépebben fennmaradt Richerenches
praeceptoratus. Állítása szerint ezen cselekedetével Krisztus Máté evangéliumában elhang-
zott parancsának engedelmeskedett: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, ve-
gye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki
pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.”132 Hat évvel később fia, Nicolas is követte pél-
dáját. Juhait kivéve minden vagyonát a Templomnak adta, amelyeket csak azért tartott meg,
hogy édesanyjáról gondoskodhasson; majd ezen szavakkal lépett a rendbe: „Bár méltatlan
vagyok, engedelmességet fogadok Isten és a Templom lovagságának, hogy szolgálóként és
testvérként életem minden napján nekik szolgáljak, bocsánatot nyerhessek bűneimre, és
Krisztus öröksége által a kiválasztottakkal lehessek az örökkévalóságban.”133

A Bourbouton család társadalmilag közvetlenül a nyugat-európai főmágnások alatti réteghez

tartozott, ugyanakkor rokoni kapcsolatban állt velük, akárcsak Hugues de Payns, Godefroy de
Saint-Omer és a rend vezetői rétegének legjava. A rend azonban a szegényebbeket is vonzot-
ta, és a lovagi leszármazás eleinte, úgy tűnik, nem számított elengedhetetlen feltételnek. A
felvételét kérő jelöltnek nyilvánvalóan jártasnak kellett lennie a lóháton való küzdelemben, és
harctéren, de legalábbis lovagi tornán szerzett gyakorlattal kellett rendelkeznie. A műveltség
viszont a kolostorokkal ellentétben nem volt követelmény:134 a lovagok közül csak kevesen
írtak vagy olvastak, és egyáltalán nem tudtak latinul. A misézés a káplánokra maradt, a lova-
goktól mindössze annyit vártak el, hogy az arra kijelölt órákban az előírt számú Miatyánkot
elmondják.

A jelölteket kétségkívül összetett okok motiválták a belépésre. Az olyan hatalmasságok, mint

Hugues, Champagne grófja vagy Harpin de Bourges csak életük vége felé csatlakoztak a
Templomhoz, miután elveszítették feleségüket - egyikük válás, másikuk az asszony halála
miatt. A kisebb vagyonnal rendelkező, fiatalabb lovagokat „az utazás és a világban való előre-
jutás reménye”135 ösztönözte. Mindemellett ott volt a Szentföld delejes vonzereje. Voltak
olyan esetek, amikor a lovagok saját költségükön indultak a Szentföldre, mint például
Worchester Roger nevű püspökének az unokatestvére, és csak akkor csatlakoztak a lovag-
rendhez, amikor saját erőforrásaik elapadtak.

Ahogy a rend hatalma és vagyona gyarapodott, az egyházéval összevethető karrierlehetőséget

kínált. A lovagrendek nagymesterei igen hamar jelentős személyiségekké nőtték ki magukat,
nemcsak Szíriában és Palesztinában, hanem Nyugat-Európában is. A hatalmas vagyonok fe-
lett rendelkező tartományi mesterek és más rendi hivatalnokok a királyság főrendjének egyen-
rangú tagjaivá váltak, becsületük és józan ítélőképességük híre pedig pápák és királyok bi-
zalmas tanácsadóivá tette őket.

Elképzelhető, hogy egyeseket romantikusabb indítékok hajtottak: a középkori balladák és

hősköltemények [chansons de gestes] szerették azt sejtetni, hogy a lovagok viszonzatlan sze-
relem miatt csatlakoztak a templomosokhoz. Ahogyan majd látni fogjuk, a rend tizedik
nagymesteréről, Gérard de Ridefort-ról azt tartották, azért állt a lovagok közé, mert egy gaz-
dag örökösnőnek tett házassági ajánlata elutasításra lelt, ebben az esetben azonban a megtört
szív talán kisebb jelentőséggel bírt, mint a meghiúsult remények. Mindazonáltal talán nem
fantáziaszülemény legalábbis részleges párhuzamot vonni a templomos rend és a francia ide-
genlégió között. Bár a korai regula tartalmazott próbaidőt, ezt a létszámcsökkenés okozta
nyomásra elvetették; ugyanakkor már a rend kezdeti korszakában lépéseket tettek a kiátkozott
lovagok körében való toborzásra. „Az olyan helyekre, ahol tudomásotok szerint kiközösített
lovagok gyülekeznek, (A latin nyelvű regula éppenhogy tiltotta a kapcsolatot a kiátkozottak és
a templomosok között, [ld. Regula 57. pont] „Az olyan helyekre, ahol tudomásotok szerint ki
nem közösített lovagok gyülekeznek, oda menjetek.” A francia nyelvű szabályzat azonban
módosított ezen a ponton, [A ford. megjegyzése]) azt parancsoljuk: oda kell mennetek.”136
Egy emberöléssel vádolt lovag csatlakozhatott a templomosokhoz, hogy bűnéért vezekeljen.
Azokra a lovagokra, akik a canterbury-i érseket, Becket Tamást meggyilkolták, penitencia-
képpen tizennégy évi templomos rendi szolgálatot róttak ki.

Végül ott volt a férfiak veszélyes és megerőltető körülmények közötti bajtársiasságának örök
kihívása. Ez minden bizonnyal a keresztes háborúban való részvétel egyik fontos összetevőjét
képezte, és vitathatatlan vonzerőt jelenthetett a lovagrendek szemében is. A világtól való el-
vonulás bencés és ciszterci mozgalma a férfiak közötti barátságot nem érintette. Éppen ellen-
kezőleg, a nagyhírű apátok, mint Canterbury-i Szent Anzelm [Amelmus Cantuariensis], Clair-
vaux-i Szent Bernát és Rievaulx-i Aelred [Aelredus Rievallensis], a barátságot a legörvende-
tesebb dolognak tartották, amit az evilági élet nyújthatott. Aelred De spirituali amicitia [A
lelki barátságról] címmel traktátust írt a témáról, Bernát pedig „bár nem zárta ki a nőkkel való
barátság lehetőségét, nem hitte, hogy a férj és feleség szeretete az igazi emberi barátság tulaj-
donságaival bírna”, s véleménye szerint „az emberi szeretet végtelenül csekélyebb Isten szere-
teténél, a házastársi szerelem pedig alantasabb a férfiak közötti baráti szeretetnél”.137

Egy olyan társadalomban, ahol az erőszak mindennapos jelenségnek számított, és a korona

képtelen volt féken tartani a civakodó bárókat, a rokoni és baráti kötelékek rendkívüli fontos-
sággal bírtak. Úgy tűnik, a cousinage [atyafiság, rokonság] gyakorta meghatározta, hogy a
család mely tagja csatlakozott egy rendhez, vagy ment keresztes háborúba. Két nemzedék
alatt Gui de Monthéry huszonöt leszármazottja vette fel a keresztet, és láthattuk, hogyan jelent
meg Bernát Citeaux kapujánál harmincöt rokonával és barátjával.

Volt-e vajon e férfiak közötti baráti kötődésnek némi szexuális összetevője? A szerzetesek
körében nem tiltották az amidé particuliére-t [a különösen mély barátságot], amelytől később
az egyház oly annyira idegenkedett. Canterbury bencés érsekének, Anzelmnek néhány levele
szinte szerelmeslevél benyomását kelti: „Szívem legkedvesebb választottja... mivel nem két-
lem, hogy mindketten egyformán szeretjük egymást, biztos vagyok benne, hogy mindegyi-
künk ugyanúgy vágyik a másik társaságára, hiszen azok, akiknek elméjét a szeretet tüze ösz-
szeforrasztotta, egyformán szenvednek, ha testüket mindennapi elfoglaltságuk helye elszakítja
egymástól.” Máshol pedig így ír: „Bárcsak leírhatnám kölcsönös szeretetünk szenvedélyét, de
félek, azok számára, akik nem ismerik az igazságot, beszédem túlzásnak tűnne. Így az igazság
egy részét el kell hallgatnom. Te azonban tudod, mily nagy a szeretet, melyet megtapasztal-
tunk - szemtől szembe, csókra csók, ölelésre ölelés.”*

Bár Anzelm e sorokat közel fél évszázaddal a templomos rend alapítása előtt írta, példája
mégis érinti a templomosok félmonasztikus életformájának vizsgálatát. A fentiekhez hasonló
szemelvényekből John Boswell amerikai akadémikus által levont következtetéseket, miszerint
Anzelm a homoszexuális megnyilvánulásokat „közös gyarlóságnak tekintette, amelyet szinte
mindenki át tud érezni”,138 Sir Richard Southern, a kiváló történész meggyőző érvekkel cáfol-
ta. Southern rámutatott, hogy „a veleszületett homoszexuális hajlamról senki sem tudott, illet-
ve nem mutatott semmilyen érdeklődést iránta; amennyiben pedig a jelenséget egyáltalán
számon tartották, egyszerűen az emberi faj egyetemes bűnösségének egyik tünetét látták ben-
ne”. A XI. században a homoszexualitás egyetlen elismert formája a szodómia volt, „amit
nagyjából azonosnak tartottak az elfajzott nemiség másik formájával, az állatokkal való fajta-
lankodással”.139

Az egyház Szent Pál140 és Szent Ágoston141 tanításaiban Isten és a természet ellen elkövetett
bűnként határozottan elutasította a szodómiát, amit az írástudó bencések nyilván jól ismertek.
Mindez kétségkívül kisebb jelentősséggel bírt azonban az írástudatlan lovagok és bárók szá-
mára, és a szodómia Anzelm korában minden bizonnyal szokásban volt II. (Rufus/Vörös)
Vilmos király udvarában. „Rá kell ébrednünk, hogy e bűn olyannyira mindennapos gyakorlat-
tá vált - írta Anzelm -, hogy szinte alig van, aki szégyenkezik miatta, és sokan, nem lévén
tisztában tettük iszonyúságával, átengedik magukat e gonosz szenvedélynek.” Canterbury
érsekként szerzett tapasztalatai alapján Anzelm „közismerten helytelenítette a szodómiát, és
minden olyan viselkedést, illetve a hosszú hajat és a nőies ruhákat, ami elősegíthette azt”.142

Bár a homoszexuális amours lehetősége nem tartozott a templomos rendbe való belépés okai
közé, a troyes-i zsinati atyák tudatában voltak a veszélynek: innen az előírás, hogy a testvérek
dormitoriumában egész éjjel gyertyának kell égnie. A közös ágy, a meztelenül illetve a sötét-
ben való alvás tilalma óvintézkedések voltak, „nehogy a gonosz ellenség alkalmat találjon a
bűnre”.143 Az is nyilvánvaló, hogy voltak esetek, amikor az egyes lovagok vagy sergentek
nem tudtak ellenállni a kísértésnek. A rend által 1167 körül kidolgozott részletes penitencia-
lajstrom ezt a bűnt is említette: „a szodómia vétke oly mocskos, oly bűzös és oly visszataszító,
hogy még a nevét sem kellene kiejteni”.144 Súlyosságát tekintve egy keresztény meggyilkolá-
sával volt egyenrangú - nagyobb véteknek tartották, mintha valaki nővel hált volna.

Mihelyst küldöttei, Hugues de Payns és Guillaume de Burres, az általuk Európában toborzott

fegyveres erőkkel visszatértek Jeruzsálembe, II. Balduin király késedelem nélkül nekikezdett
Damaszkusz tervezett ostromának. Seregeivel, köztük egy csapat templomos lovaggal a
Banyas erődből november elején megindulva tíz kilométernyire megközelítette a várost.
Guillaume de Burres az európai kontingenssel fosztogató hadjáratra indult, de hamarosan el-
veszítette az irányítást a rablás iránti vágytól fűtött, türelmetlen lovagok felett. A fősereg tá-
borhelyétől harminc kilométerre a damaszkuszi lovasság megtámadta őket: csak negyvenöt
túlélő maradt. Balduin, remélve, hogy kijátszhatja az őrszemek éberségét, akik épp győzel-
müket ünnepelték, parancsot adott a támadásra; ám amint a sereg megindult, elkezdett sza-
kadni az eső, és olyan vízözön zúdult a nyakukba, hogy az utak járhatatlanná váltak, így a
Damaszkusz elleni hadmozdulatot el kellett halasztani.

Az elkövetkező pár esztendőből kevés adat áll rendelkezésre Hugues de Payns és a korai
templomosok tevékenységéről. Az első, lovagrendnek átengedett keresztes erőd a júdeai he-
gyekben fekvő Hebron és a tengerparti Aszkalon közötti út mentén épített Bethgibelin vára
volt, amelyet 1136-ban a johanniták kaptak meg. A templomosok erőforrásaikat valószínűleg
az eredetileg felvállalt feladatra, vagyis a zarándokok által rendszeresen használt utak védel-
mére összpontosították. Jeruzsálem és Jerikó között félúton, Cisterna Rubeánál [jelentése Vö-
rös víztároló; más néven Maldoim] felépítettek egy várat, egy útmenti pihenőállomást és egy
kápolnát. Templomos őrtorony állt Jerikó közvetlenebb közelében, Bait Jubr at-Tahtaninál;
egy vár és egy rendház a Dzsebel Qaranatál-hegy csúcsán, ahol Jézus negyven napig böjtölt,
és ahol a Sátán megkísértette [Mt 4,1-11]; illetve egy másik vár a Jordán partján, azon a he-
lyen, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézust.145

Az első jelentősebb erődítmény, melynek védelmét a templomosokra bízták, nem a Jeruzsá-

lemi Királyságban, hanem a latinok kezén lévő területek legészakibb határánál, az amanoszi
hegyekben volt. Ez a Kis-Azsiától délre elterülő, keskeny hegylánc két és háromezer méter
magas csúcsaival természetes határt képzett a Kilikiai Örmény Királyság és az Antiochiai
Fejedelemség, illetve Aleppo és a szír hátország valamint a Földközi-tenger partvidéke között.

A hegyek között az út Aleppóból illetve Antiochiából Alexandretta és Port Bonnel kikötőihez

a Belén-szoroson át vezet, amely másképpen Szíriai kapuk néven ismert. Az 1130-as években
a templomosokra hárult a felelősség, hogy ezt a Kilikiai Királyság és az Antiochiai Fejede-
lemség közötti hegyes vidéket - az Amanosz határsávot - védelmezzék. Ezért az Amanosz-
hegyláncot átszelő Belen-szoros biztosításához elfoglalták az általuk Gasztunnak nevezett
bagraszi erődöt, amely a korabeli leírás szerint „egy áthatolhatatlan hegycsúcson tornyosul
egy bevehetetlen sziklát uralva, falai pedig az eget súrolják”.146 Gasztun a hegyvonulat keleti
oldalán helyezkedett el, és onnan vigyázta az aleppói síkságot egészen Antiochiáig, északabb-
ra pedig a templomosok a Hadzsar Shuglan-szoros védelmezésére elfoglalták Darbszak és La
Roche de Roussel várait.

1130-ban Antiochia fejedelmét, II. Boemundot a danismend törökökkel vívott harcok során
meggyilkolták. (Bebalzsamozott fejét Gází danismend emír ajándékként elküldte a bagdadi
kalifának.) Boemund özvegye, Aliz, Antiochia hercegnője, Balduin du Bourg és Morfia ör-
mény hercegnő három nagyhatalmú lánya közül a másodszülött volt. Nővére, Melisende, Je-
ruzsálem örökösnője, akkoriban ment feleségül Anjou Fulkóhoz. Aliz lánya, Konstancia, apja
halálával megörökölte annak antiochiai trónját, de férje haláláról tudomást szerezve Aliz elbi-
torolta eme jogát. Hamar kiderült, hogy ambíciója nem ismer határokat: azt tervezte, kizárja
az örökségből saját lányát és meghiúsítja apja, Balduin jeruzsálemi király lépését, aki gyám-
ságába akarta venni az örökösnőt és régenst kívánt kinevezni a helyére. Tervének megvalósí-
tása érdekében Aliz követet küldött Zengihez, Aleppo szaracén kormányzójához, hogy segít-
séget kérjen.

A szerencsétlen hírvivőt Balduin elfogta, majd felakasztatta. Erre a helybéli keresztény lakos-
ság támogatásával, amelyet örmény származása miatt nyújtottak neki, Aliz bezáratta apja előtt
Antiochia kapuit. A frank nemesek azonban, akik sohasem fogadtak volna el uralkodóként
egy asszonyt, újra megnyitották azokat. Bár apa és lánya kibékült egymással, Alizt mégis
Latakia kikötővárosába száműzték. Lányának hűtlensége siettette a király közelgő halálát.
Jeruzsálembe már beteg emberként tért vissza. Felvetette magát a Szent Sír kanonokjainak
sorába, és 1131 augusztusában szerzetesi csuhában halt meg.

Öt évvel később Hugues de Payns követte őt. A templomos lovagok generális káptalanja
[capitulum generalis] összegyűlt Jeruzsálemben, hogy Robert de Craon személyében megvá-
lassza a rend új nagymesterét, aki bár „burgundi”-ként ismerték, Anjouból származott, s ezért
vitathatatlanul Fulko kegyelt jelöltje volt. Ugyanakkor a rend ügyeinek kiváló intézőjeként
nagy hírnévre tett szert, és gyorsan felmérve a templomos rend szükségleteit, további rendkí-
vüli kiváltságokat szerzett II. Incétől, amelyeket a pápa az 1139-ben kiadott Omne dátum op-
timum... kezdetű bullájában rögzített.
 „A mi kedves fiunknak, Robertnek” címzett bulla előírta, hogy a Templom rendje kerüljön ki
minden köztes egyházi intézmény joghatósága alól, és kizárólag a pápának legyen alárendel-
ve. Még a jeruzsálemi pátriárka is, aki előtt annak idején az alapító lovagok fogadalmat tettek,
elveszítette minden hatalmát a rend felett. A bulla lehetővé tette, hogy a templomosok saját
kápolnákat építsenek, a papoknak pedig engedélyezte, hogy káplánként csatlakozhassanak a
Templomhoz. Ez a két intézkedés teljesen függetlenítette a rendet a püspököktől a Tengeren-
túlon és Nyugaton egyaránt. A Templom tizedet szedhetett, ugyanakkor fizetési mentességet
élvezett, mely kiváltság mind ez ideig csak a ciszterci rendnek járt. A lovagok a rendházak
mellett temetőket is fenntarthattak, és eltemethették az utazókat és szerzettársaikat
[confratres] - mindkét jogosítvány jelentős anyagi vonzatokkal járt. A testvéreket megillette
az ellenségtől szerzett zsákmány, felelősséggel pedig csupán mesterüknek tartoztak, aki közü-
lük került ki, és akit a világi hatalmak mindennemű ráhatása nélkül a káptalan választott.

Vajon mi állhatott a pápai bőkezűség hátterében? II. Ince, született Gregorio Papareschi, a
római felsőbb rétegekből származott, de megválasztását néhányan vitatták. A II. Anacletus
néven induló rivális jelöltet Szicília normann királya, II. Roger pártfogolta. Ince a Francia
Királyságba menekült, ahol elnyerte Clairvaux-i Szent Bernát támogatását, akinek befolyása
elég volt ahhoz, hogy VI. Lajos francia és I. Henrik angol király az ő oldalára álljon. Norbert,
Magdeburg érseke, meggyőzte a német püspököket és III. Lothar királyt, hogy őt válasszák,
így végül csak a skót egyház, Aquitánia és a normannok fennhatósága alatt álló Itália ismerte
el II. Anacletust pápának.

II. Anacletus 1138-ban meghalt, és II. Ince 1139-ben visszatért Rómába: a nyolc évig tartó
egyházszakadás ezzel véget ért. Vajon az Omne datum optimum Bernát jutalma volt a támo-
gatásért? Nyilván a hála is szerepet játszott, de II. Celestin és III. Jenő egymást követő
pontifikátusa alatt a templomosok privilégiumainak megerősítését szolgáló pápai bullák -
1144-ben a Milites Templi... [A Templom lovagjai] és 1145-ben a Militia Dei... [Isten hadse-
rege] - azt sugallják, hogy a rend támogatása immáron a római Kúria bevett politikájának
számított. Bárki viselte is a pápai koronát, a Szentföld megtartása továbbra is elsőbbséget él-
vezett, és a Templom rendje, amelyet néhány jámbor lovag indított útnak, mostanra a keresz-
ténység iszlám ellen vívott háborújának fő támaszává vált.

Amennyiben bárki kétségbe vonta volna a fokozott segítségnyújtás szükségességét a Tenge-

rentúlon, az nem sokkal a Milites Templi... kezdetű bulla kibocsátása után, 1144 karácsony
estéjén megbizonyosodhatott róla, amikor Imád ad-Dín Zengi moszuli kormányzó serege
visszafoglalta Edesszát. A katasztrófa híre 1145 őszén, Viterbóban jutott el az újonnan meg-
választott III. Jenő pápához. Az egyszerű itáliai családból származó egyházfő valamikor
clairvaux-i szerzetes volt, akit Bernát személyiségének varázsa vonzott a közösségbe, megvá-
lasztásának idején pedig a Róma melletti Sancti Vincentius et Anastasius ciszterci rendház
apáti tisztjét töltötte be. A Keleten bekövetkezett kudarcra reagálva Jenő pápa Quantum
praedecessores... kezdetű bullát intézett a Francia Királyság uralkodójához, VII. Lajoshoz,
melyben a kereszt felvételére buzdította őt.

Európai uralkodó most első ízben vállalta fel egy keresztes hadjárat kihívását. Lajos a 987-
ben a frank nemesek által királlyá választott Capet Hugónak egyenes ági leszármazottja volt.
Apja, Kövér Lajos trónját tizenhét évesen megörökölve Aquitániai Vilmos herceg lányát és
örökösét, Eleonórát vette feleségül. Még huszonötödik életévét is alig töltötte be, amikor a
pápa felkérését kézhez kapta. Királysága nemeseit 1145 karácsonyán Bourges-ba hívta össze,
ahol tudomásukra hozta, hogy keresztes hadjáratba készül, és csatlakozásra buzdította a báró-
kat. A pápai felhívásról és Ince Quantum praedecessores... enciklikájáról azonban hallgatott:
a kezdeményezést sajátjaként terjesztette elő.

A fogadtatás meglehetősen kedvezőtlen volt. A királyság vezető bárói nem tisztelték Lajos
királyt, aki ráadásul három évvel korábban háborút robbantott ki azáltal, hogy olyan földekre
tette rá a kezét, amelyek a legbefolyásosabb vazallusa, Thibaud de Champagne tulajdonát
képezték. Bourges-ban még legfőbb tanácsadója, Suger, Saint-Denis apátja is vitatta egy ke-
resztes hadjárat szükségességét. Suger felelősségteljes államférfiként tudatában volt egy erős
királyság értékének, és attól félt, hogy a francia nemesek királyuk távollétében viszályt kelte-
nének. Így a király mindössze egy megegyezést tudott elérni, melynek értelmében a döntést
elhalasztják húsvétig, amikor az udvar a burgundiai Véze-lay-ben gyűlik ismét össze.

E kezdeti kudarc nem tántorította el Lajost a tervétől. Az egyetlen olyan emberhez, Clairvaux-
i Szent Bernáthoz fordult, akinek hatalma és erkölcsi tekintélye a Francia Királyságban még
Suger apátét is felülmúlta. Immáron harminckét esztendő telt el azóta, hogy Bernát megjelent
Cíteaux kapuinál, és harminc azóta, hogy létrehozta Clairvaux ciszterci közösségét. Azokban
az években, ahogyan láthattuk, pápák és királyok mentoraként egyedülálló rangot vívott ki
magának. Nemcsak III. Jenő pápa tartozott valamikor a szerzetesei közé, hanem ugyanabban
az évben csatlakozott a clairvaux-i közösséghez VII. Lajos testvére, Henrik is.

Bernát hatalmát nem egyszerűen ezeknek a befolyásos kapcsolatoknak köszönhette. Abban a

világban, amelyben oly sokan prédikáltak a krisztusi erényekről, de oly kevesen gyakorolták
azokat, jámborsága és aszketizmusa feljogosították arra, hogy a kereszténység lelkiismerete-
ként cselekedjen: fáradhatatlanul ostorozta a gazdagokat és hatalmasokat, miközben védel-
mezte a szegényeket és gyengéket. Manapság, amikor a legtöbben nem tőrödnek azzal, mi vár
rájuk a halál után, a modern történészek közül néhányan Bernátot önelégült zelótának állítják
be - olyasvalakinek, aki „a világot egy fanatikus szemével látta”,147 és aki „nyugtalanító mó-
don hajlamos volt rá, hogy kortársait gonosztevőknek tartsa, akiknek bűnbánatot kell gyako-
rolniuk”.148 Bernátot világi brutalitás és egyházi korrupció vette körül, és fenntartás nélkül hitt
a Pokol valóságában, ugyanakkor úgy érezte, a veszélyeztetett lelkek megmentéséért nem
lehet eleget tenni.

Bernát szerint a gonosz ereje nemcsak a gazdagság és a világi hatalom nyilvánvaló csábításá-
ban rejlett, hanem a hamis eszmék körmönfontabb és végső soron sokkal veszedelmesebb
vonzásában. Jámbor vallásosságán túl kiváló elméjéről volt híres, amit a kegyelemről és a
szabad akaratról szóló szentbeszédeiben és az ószövetségi Énekek Éneke könyvéhez írott
kommentárjában csillogtatott meg. Gyorsan felismerte az eretnek eszméket és kérlelhetetlenül
üldözte terjesztőiket. 1141-ben, a sens-i zsinaton eretnekséggel vádolta az ünnepelt teológust,
Pierre Abélardot [Petrus Abaelardust, Héloise szerelmét], és az egybegyűlt püspököket meg-
győzte, hogy ítéljék el túlságosan racionalista tanítását.

1145-ben, amikor III. Jenő pápa egy új keresztes hadjárat lehetőségét fontolgatta, Bernát ép-
pen Languedoc tartományban járt, ahol a népszerű prédikátor, Henri de Lausanne eretnek
eszméi ellen szónokolt. Miután hathatósan közreműködött VII. Lajos és Thibaud, Champagne
grófjának összebékítésében, Bernát meghallgatta a fiatal király kérését. Mindazonáltal nem
szívesen látta, hogy egy egyházi vállalkozást világi uralkodó vezessen, így a kérdést vissza-
utalta Jenő pápához, aki 1146 március l-jén újból kibocsátotta Quantum praedecessores...
kezdetű bulláját, melyet Bernát hirdetett ki a Francia Királyságban.

Március 31-én, korábbi megállapodásuk értelmében VII. Lajos és a francia nemesek össze-
gyűltek Vézelay-ben. Bernát prédikációjának híre a Francia Királyság minden részéből csodá-
lók tömegét vonzotta ide. Akárcsak 1095-ben, II. Orbán pápa clermonti felhívásakor, a temp-
lom, ahol Mária Magdolna ereklyéit őrizték, ezúttal sem bizonyult elég nagynak a tömeg be-
fogadására, így a város szélén kellett emelvényt építeni. Bernát szónoki tehetsége elérte a kí-
vánt hatást. Amikor beszédét befejezte, olyan sok önkéntes jelentkezett a kereszt felvételére,
hogy Bernát saját szerzetesi csuháját is kénytelen volt csíkokra szaggatni, hogy még többet
készíthessenek.

Elsőként jött Lajos király, majd testvére Róbert, Dreux grófja. Sokan a Capeting hercegek
vazallusai közül, „apjuk és nagyapjuk nyomdokait követték, vagy állt szándékukban követ-
ni”.149 Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja akkor született, amikor apja éppen Tripolisz vá-
rosát ostromolta; Guillaume, Nevers grófjának apja az 1101-es végzetes hadjáratban vett
részt; Thierry, Flandria grófja Melisende királynő mostohalányát készült feleségül venni.
Hozzájuk csatlakozott Henri, Flandria grófjának örököse; Amadeus, Savoy grófja;
Archimbald, Bourbon grófja; valamint Langres, Arras és Lisieux püspökei. Néhány nappal
később Bernát az alábbiakat írta a pápának: „Te parancsoltál, én engedelmeskedtem, s annak
hatalma, aki a parancsot adta, gyümölcsözővé tette engedelmességemet. [...] Falvak és város-
ok váltak pusztasággá. Hét nőre alig jut egyetlen férfi, és mindenütt özvegyeket látni, akiknek
még él a férjük.”150

Bernát nemcsak Vézelay-ben prédikált. Onnan északra, Chálons-sur-Marne-ba ment, majd

tovább, Flandriába. Azokat a lehetséges önkénteseket pedig, akikkel nem találkozhatott sze-
mélyesen, levélben szólította meg. Az angolokhoz a következőket írta: „A Föld remeg, meg-
rendül, mert az Egek Ura kezdi elveszítieni földjét, ahol kinyilatkoztatta magát, és ahol az
emberek között élt harminc éven át. [...] Királyságotok messze földön híres arról, hogy fiatal
és életerős férfiakban gazdag. A világ telve van dicséretükkel, bátorságuk híre zeng mindenki
ajkáról...”151

Bernát hangsúlyozta a sors kegyességét, hogy megadatott számukra lelkük megmentésének

lehetősége. „Most van egy ügy, amiért harcolhattok, anélkül, hogy veszélybe sodornátok lel-
keteket; egy ügy, amelyben győzni dicsőséges, és amiért meghalni sem kevésbé az. [...] Ne
szalasszátok el ezt a kiváló lehetőséget! Vegyétek a kereszt jelét, és rögvest bocsánatot nyer-
tek minden bűnötökre, amelyet töredelmes szívvel megvallotok. Az erőfeszítés csekély a juta-
lom nagyságához képest. Bátran vállaljátok a kockázatot, és elnyeritek majd a Mennyeknek
országát.”

A németekhez eleinte nem érkezett hasonló felhívás, mert III. Jenő pápa Szicília normann
királya, II. Roger ellen akarta III. Konrád német uralkodó segítségét kérni. Bernátot azonban a
kölni érsek a Rajna-vidékre hívta, hogy egy Rudolf nevű fanatikus ciszterci szerzetes illeték-
telen prédikálásának véget vessen, aki zsidók elleni pogromokra buzdított. Bernát már koráb-
ban elítélően írt leveleiben az efféle atrocitásokról és kegyetlenkedésekről. „A zsidók üldözé-
se, megölése, vagy megfutamítása nem helyénvaló. [...] A zsidóság számunkra a Szentírás
eleven szava, hiszen ők mindig emlékezetünkbe idézik az Úr szenvedését.”152

Rudolf szerzetest Bernát megregulázta [visszaküldte kolostorába], de a keresztes hadjárat

iránt általa felélesztett lelkesedést immáron nem lehetett féken tartani. Így azután úgy határoz-
tak, hogy a németek is csatlakozzanak a hadjárathoz. Bernát a bűnbocsánat csodálatos lehető-
ségét hirdetve városról városra utazott. Legfontosabb feladata értelmében a vonakodó Konrád
királyt kellett meggyőznie: álljon a német keresztesek élére. 1146-ban első kísérlete Frank-
furtban kudarcot vallott, karácsonykor azonban Speyerben újabb alkalom kínálkozott. Itt, bár
tolmács fordította mondandóját, Bernát felszólította az uralkodót, képzelje el, amikor majd
Krisztus az Utolsó ítélet napján mérlegre teszi mindazt, amit ő tett Konrádért, és amit Konrád
tett érte. „Ember, még mit kellett volna tennem érted, amit nem tettem meg?” Konrád válaszul
letérdelt és felvette a keresztet.*

1147 januárjában III. Jenő pápa átkelt az Alpokon a Francia Királyságba. Dijonban találkozott
Lajos királlyal, majd továbbutazott Clairvaux apátságához, ahol valamikor szerzetesként élt.
Clairvaux után Párizs következett, a húsvétot pedig Saint-Denis apátságában töltötte. Húsvét
napján átnyújtotta VII. Lajosnak a királyi lobogót, az oriflamme-ot [arany lángnyelvekkel
díszített bíborszínű zászlót] és egy zarándokbotot; majd április 27-én, húsvét nyolcadján a
Párizs közvetlen közelében északra felépített új Temple-ben részt vett a francia templomosok
káptalani gyűlésén.153

Rendkívüli jelentősséggel bíró ünnepélyes és kiváló esemény volt ez a rend történetében. Jenő
pápa Aymar testvért, a templomosok párizsi kincstárnokát jelölte ki az egyházi javakra kirótt
huszadból származó adójövedelem behajtására, amelyet a pápa a keresztes hadjárat finanszí-
rozása céljából rendelt el. Az egyházfő kíséretében ott volt VII. Lajos francia király, Reims
érseke, négy másik püspök, valamint százharminc lovag. A rend nagymestere, Everard de
Barres legjobb embereit is visszahívta a Portugál és a Spanyol Királyságból. Velük jött leg-
alább annyi sergent és fegyverhordozó. A fehér köpenyükbe öltözött szakállas lovagok látvá-
nya az eseményről tudósító minden krónikásra mély benyomást tett, és Jenő pápa szinte bizo-
nyosan itt ruházta fel a templomosokat a későbbiekben a szívük felett a bal mellükön viselt
vörös kereszt kiváltságával, „azért, hogy e jel diadalmas pajzsként szolgáljon, és azért, hogy a
lovagok sohase hátráljanak meg a hitetlenek előtt: a tisztaság fehérjén a vértanúság vérvörös
színe”.154

Jónéhány német mágnás a kereszt felvételével követte III. Konrád példáját. Egyesek, akiknek
birtokai a birodalom keleti részén területek el, mint Oroszlán Henrik, Szászország fejedelme
és Medve Albert, Brandenburg őrgrófja, III. .Jenő döntésének értelmében hasonló kiváltságo-
kat élvezhettek, amennyiben a keresztény Európa keleti határvidékén élő pogány vendek ellen
vezettek keresztes hadjáratot. Ezeket leszámítva 1147 májusában közel húszezer lovagból álló
haderő vágott neki Regensburgból, hogy az I. keresztes hadjárat szárazföldi útvonalát kövesse
a Szentföldre. A Metznél gyülekező francia sereg néhány héttel később indult a németek után.
A lovagok élén VII. Lajos királyt bátor felesége, Aquitániai Eleonóra kísérte.

Elődjétől, Alexiosz Komnénosztól eltérően, Mánuel Komnénosz bizánci császár nem kért
segítséget a nyugat-európaiaktól, mert bizalmatlan volt szándékaikat illetően. Mivel hadban
állt Roger szicíliai királlyal, hátországának biztosítása érdekében kénytelen volt szerződést
kötni a szeldzsuk törökökkel. A nyugati keresztesek szemében ez a hitetlenekkel kötött pak-
tum csakis az árulás jeleként volt értelmezhető, és tízszeres bosszút álltak Mánuel irántuk
tanúsított gyanakvásáért.

Konrád égett a türelmetlenségtől, hogy folytathassa útját, így a német sereggel átkelt a Bosz-
poruszon. A csapat Nikaiánál kétfelé vált: Ottó, Freising püspöke a társaság összes nem har-
cos tagjával a hosszabb, tengerparti utat választotta, amely még a bizánciak ellenőrzése alatt
állt, míg Konrád az Anatóliát átszelő közvetlen útvonalon vezette seregét. Ez utóbbiakat
Dorülaionnál a szeldzsuk törökök megtámadták és megfutamították. A túlélők, köztük Konrád
király is, visszatértek Nikaiába, ahol az addigra megérkező francia kontingens csatlakozott
hozzájuk. A két király ekkor délnek, Efezus felé irányította seregeit, útközben élelmet keresve
azonban állandóan összetűzésbe keveredtek a bizánciakkal.
Efezusnál Konrád megbetegedett, így a tengeren visszatért Konstantinápoly-ba, a franciák
pedig a Meander völgyében továbbvonultak a szárazföld belseje felé. VII. Lajos király koráb-
ban már megtapasztalhatta Everard de Barres francia templomos nagymester képességeit,
amikor két másik követtel együtt őt küldte a bizánci császárhoz, Mánuel Komnénoszhoz tár-
gyalni. Most azonban megtanulta becsülni lovagjainak értékét is. A zord téli időjárás viszon-
tagságai között menetelve - miközben a királyné és udvarhölgyei hordszékeikben dideregtek -
, a keresztesek a török könnyűlovasság állandó zaklatásának voltak kitéve. Ezek a török lova-
sok különleges tehetséggel tudtak mozgás közben nyilazni. A frankok nehézlovassága, amely
szabályos ütközetben oly hatékonynak számított, a Kadmusz-hegység szűk hágóiban nem
tudott csatarendbe állni. Itt a törökök fokozták támadásaikat, és a francia hadsereget már a
felbomlás veszélye fenyegette. Szorultságában Lajos Everard de Barres-hoz fordult. Everard
kisebb egységekre osztotta a sereget, melyek mindegyikének élére egy templomos lovagot
állított: „Ez a közösségi szervezettség mentette meg a helyzetet; a keresztesek szövetkeztek a
templomosokkal, és esküvel fogadták, hogy parancsaiknak engedelmeskednek.”155 A menet-
oszlop ily módon elérte Attalia bizánci kikötőjét, ahonnan Lajos király megmaradt seregének
színe-javával Antiochiába hajózott, a többieket pedig hátrahagyta, hogy a tőlük telhető módon
jussanak el Szíriába.

VII. Lajos és a francia keresztesek meleg fogadtatásban részesültek Antiochiában. Akkoriban

éppen Raymund de Poitiers, Aquitániai Vilmos herceg fiatalabb fia uralkodott, aki néhány
évvel korábban vette feleségül a fejedelemség fiatal örökösnőjét, Konstanciát. Következés-
képpen Aquitániai Eleonóra nagybátyja volt az, aki most Szent Simeon [Saint-Symeon] kikö-
tőjéhez lovagolt, hogy üdvözölje királyi unokahúgát és a francia kereszteseket. Raymund és a
latin bárók számára a francia társaság értékét növelte a fiatal királyné és udvarhölgyeinek je-
lenléte: Eleonóra szintén örömmel látta viszont bátor nagybátyját, Raymundot. Azonban a
huszonöt év körüli, szép, intelligens, élénk és merész királyné érzelmei zsémbes, határozatlan,
fiatal férje iránt továbbra is hűvösek maradtak az Anatólián át elszenvedett rettenetes út után.

Lajos király helyzetét ezen a ponton a pénzhiány még tovább súlyosbította: minden vagyonát
élelemre és a bizánci szövetségesek által uzsoraáron vállalt szállításra költötte. Ekkor ismét a
templomosok francia nagymesteréhez fordult. Everard de Barres Akkonba hajózott, ahol a
Templom erőforrásait használta fel, hogy a király számára a szükséges összeget előteremtse,
aki pedig írt Suger apátnak, és utasította, hogy fizessen vissza kétezer ezüstmárkát a Temp-
lomnak. Ez az összeg, amely a királyi birtokokból befolyó éves jövedelem felével volt egyen-
értékű,156 nemcsak azt jelzi, milyen magas költségekkel járt a keresztes háború, hanem azt is,
hogy a Templom milyen jelentős anyagi tartalékokkal rendelkezett.

Eleonóra kacérkodó vidámságát nagybátyja valószínűleg viszonozta, és ennek nyomán elter-

jedt a pletyka az antiochiai udvarban, hogy egymás iránti vonzalmuk áthágta az illendőség
határait. Nem ismert, hogy Raymund milyen érzéseket táplált felesége, Konstancia iránt, aki a
későbbiekben bebizonyította, milyen szenvedélyre képes, de ekkoriban talán még túl fiatal
volt ahhoz, hogy tudatában legyen annak, mi folyik körülötte. Nem úgy Lajos király, akinek
féltékenységét még tovább fokozta, hogy Eleonóra nyíltan támogatta Raymund elképzeléseit
az ott állomásozó francia hadsereggel kapcsolatban.

Raymund szerint VII. Lajosnak támadást kellett volna indítania Aleppo ellen, hogy ezáltal
enyhítsen az északon a szeldzsuk törökökkel harcoló erőire nehezedő nyomáson. Úgy vélte,
ez a legmegfelelőbb előkészítő lépés Edessza újbóli visszahódításához is, melynek eleste a II.
keresztes hadjáratot elindította. Lajos király talán egyetértett volna, ha nem gyanakszik, hogy
Raymund együtt hált a feleségével. Miután tudomást szerzett róla, hogy az időközben felépült
Konrád elérte Akkont, kinyilvánította, hogy keresztes fogadalmát csakis Jeruzsálemben telje-
sítheti be, ezért seregét délnek vezérelte. Eleonóra - akinek öntudatát növelte a férjéét megha-
ladó vagyona -, kijelentette: nem tart a királlyal, és kérvényezni fogja házasságuk érvénytele-
nítését. Lajos erőszakkal vitte magával.

Az Anatólián való átkelés során bekövetkezett német és francia veszteségek ellenére 1148
júniusában számottevő nyugat-európai haderő gyűlt össze Akkon alatt. A két király, III. Kon-
rád és VII. Lajos seregeihez Montferrat őrgrófja, valamint Auvergne és Savoy grófjai által
vezetett kisebb csapatok csatlakoztak, Alphonse-Jourdain, Toulouse grófjának irányítása alatt
pedig egy provence-i kontingens is érkezett a tengeren át. Szintén a tengeren hajózott be azon
lovagok csapata, akik az angol, flamand és fríz keresztesekből álló kontingensből életben ma-
radtak: ezt a társaságot I. (Hódító) Alfonz portugál király azonban útközben eltérítette, hogy
segítségével Lisszabont visszaszerezze a móroktól.

Június 24-én az európai és a tengerentúli latinok gyűlésén - kíséretében királyságának főbb

báróival és püspökeivel - az anyjával, Melisendével közösen uralkodó fiatal jeruzsálemi ki-
rály, III. Balduin elnökölt. A helyi csoportot felülmúlta a vendégek társasága, akik között ott
találjuk III. Konrád királyt és két féltestvérét, Ausztria hercegét és Freising püspökét, unoka-
öccsét, Frigyes sváb és Welf bajor hercegeket, valamint Metz és Tóul nagyhatalmú püspökeit.
VII. Lajos királyt testvére, Robert de Dreux, Henri de Champagne (régi ellenfelének,
Thibaudnak a fia) és Thierry, Flandria grófja kísérte el. Rajtuk kívül jelen voltak még a temp-
lomosok és a johanniták nagymesterei. Említésre méltó ugyanakkor, hogy a Lajos királlyal
történt incidens miatt megsértődött Raymund de Poitiers, Antiochia fejedelme távol maradt a
gyűléstől; hasonlóképpen Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja is, akit Caesareában hirtelen ért
a halál.

A legfőbb kérdés az volt, mi történjen ezzel a hatalmas sereggel? Az a bölcs terv, miszerint a
frankokat a legnagyobb veszély Aleppóból fenyegeti, ahol Zengi fia, Núr ad-Dín uralkodott,
ezért itt érdemes támadni, Raymund antiochiai fejedelemnél egyetértésre talált volna, hiszen a
város legyőzése Edessza visszafoglalásának is szükséges feltételét jelentette. Dél felé, az
Egyiptomba vezető utat a még mindig a fátimida kalifák kezén lévő Aszkalon erődje zárta el,
így ez a város is szóba került. A harmadik lehetséges támadási célpont Damaszkusz volt - az
egyetlen olyan muszlim hatalom a térségben, amely hajlandónak mutatkozott Núr ad-Dín el-
len a frankokkal szövetkezni. A muszlim szövetség lehetőségét azonban elvetették, talán a
helyi nemesek nyomására, akik a damaszkusziak fennhatósága alá tartozó hatalmas termékeny
földekre vetettek szemet, vagy talán az európai uralkodók miatt, akik úgy érezték, hogy Da-
maszkusz bibliai csengésű városa nem csupán zsákmánnyal, hanem hírnévvel is kecsegtetett.

A II. Balduin király által tíz évvel korábban vezetett haderőhöz hasonlóan a keresztes sereg
ezúttal is átvonult Banyason, és július 24-én elérte Damaszkuszt. A várostól délre fekvő gyü-
mölcsösben tábort ütött és ostromra készülődött. A damaszkusziak azonban rendszeresen ki-
kitörtek a városból, és a gyümölcsösben rejtőzködő szabadcsapataik rajtaütöttek a frankokon,
ezért a két európai uralkodó táborát végül a Damaszkusz keleti fala alatti síkságra költöztette.
Bár itt csatarendbe tudták állítani a nehézlovasságot, ugyanakkor az új táborhelyen nem volt
víz, ráadásul a szemközti falszakasz a város védelmi rendszerének legerősebb részét képezte.
Észak felől muszlim segédcsapatok vonultak a városba és a helyi erőkkel egyesülve ismételt
fosztogató támadásokat intéztek az ostromlók ellen. Míg a keresztesek győzhetetlen seregének
vezetői azon vitatkoztak, ki fog a városban uralkodni, amint sikerül azt bevenni, addig serege-
ik defenzívába kényszerültek, és árulásról szóló pletykák terjengtek a katonák között. Arról is
érkeztek hírek a táborba, hogy Núr ad-Dín úton van Damaszkusz felmentésére. A palesztinai
bárók immáron belátták stratégiai hibájukat, és július 28-án meggyőzték az európai uralkodó-
kat, hagyjanak fel a város ostromával. Az egykoron győzhetetlen hadsereg a damaszkuszi
[türkmén] könnyűlovasok zaklatásaitól kísérten szégyenszemre visszakullogott Galileába. A
keresztesek csúfos megaláztatást szenvedtek.

A kudarc után óhatatlanul megindult a bűnbakkeresés. A keresztesek az Outremer báróit okol-

ták, akik régebben baráti viszonyban álltak a damaszkusziakkal: korábban is elfogadták már a
pénzüket, nem lehetséges, hogy most is ez történt? Még a templomosok is gyanúba kevered-
tek. Novemberben Konrád király megundorodva hagyta maga mögött a Szentföldet. Kíséreté-
vel Akkonban hajóra szállt Thesszaloniké felé, ahonnan Mánuel Komnénosz császár vissza-
csalogatta Konstantinápolyba. Akár felmerült benne a görögök árulásának gyanúja, akár nem,
mindenesetre magába fojtotta: a görög császár és a német király szövetséget kötött közös el-
lenségük, Roger szicíliai uralkodó ellen, s az egyezséget Konrád testvérének és Mánuel uno-
kahúgának házassága pecsételte meg.

VII. Lajos király szerint minden szerencsétlenséget Bizánc okozott, amely most a keresztény-
ség ellenségeként szövetkezett a szaracénokkal. Lajos Suger apát kérése ellenére, hogy térjen
haza, a hadjárat gyászos végén tűnődve Palesztinában maradt, ahol a görögök elleni gyűlölete
szövetségbe sodorta Roger szicíliai királlyal. Amikor végre úgy döntött, mégis visszatér Nyu-
gat-Európába, egy szicíliai hajó fedélzetén hagyta el a Szentföldet. A Peloponészosz térségé-
ben, a nyílt tengeren azonban a flotillát megtámadta egy bizánci hajóraj. Amikor az árbocra
felhúzták Lajos király lobogóját, az ő hajója engedélyt kapott a továbbhaladásra. A másik
szicíliai hajót azonban, amely számos útitársát és az ingóságait szállította, a bizánciak elfog-
ták, és hadizsákmányként Konstantinápolyba vitték.

Ez a végső megalázás kirobbantotta Lajos király addig csak fortyogó gyűlöletét a görögök
ellen. Potenzában Roger királlyal azt tervezték, hogy új keresztes hadjáratot indítanak, amely-
nek céljai között ott szerepelt Konstantinápoly ostroma is. Hazatérőben észak felé mindenütt
ennek az ügynek az érdekében agitált. III. Jenő pápa kétkedésével nem törődött, hiszen a Kú-
ria számos bíborosa, a clunyi apát, Petrus Venerabilis, sőt még legfőbb mentora, Suger, Saint-
Denis apátja is támogatták a tervet.

Nem kétséges, hogy VII. Lajos bosszúszomjas kedélyállapota részben annak a felismerésnek
köszönhető, hogy sokkal többet veszített Keleten egy kiváló seregnél és a győzelmi babérok-
nál: elveszítette feleségét és vele együtt a hozományt, amely nagyobb volt a Francia Király-
ságnál. Amikor a keresztes hadjáratból visszatérve áthaladtak Rómán, III. Jenő pápa megpró-
bálta összebékíteni a királyi párt, akiknek házassági problémái immáron közismertek voltak.
A pápa ragaszkodott hozzá, hogy egy ágyban háljanak, és mindketten könnyeket hullajtottak,
amikor indulás előtt a pápa megáldotta őket.157

A pápai tanács ellenére házasságuk azonban sohasem heverte ki Lajos király megaláztatását a
II. keresztes hadjáratban. A még mindig fiatal király emlékezetében a Damaszkusz falainál
elszenvedett kudarc felelősségét legalább megoszthatta másokkal. Az iszonyú menetelés Ana-
tólián át a szaracénok állandó zaklatásai közepette; az a tény, hogy seregét a megsemmisülés-
től nem az ő rátermett irányítása, hanem a templomosok fegyelmezettsége mentette meg;
hogy lovagjainak nagy részét Attalia kikötőjében sorsára hagyta; és a végső gyalázat, hogy
felesége nagybátyjának az udvarában felszarvazott férjet csináltak belőle - mindezek nyilván
sokkal fájdalmasabb élményeket jelentettek számára. És szerinte minden a görögök árulásá-
nak volt köszönhető.
A bizonyítási vágytól és a bosszúszomjtól hajtott Lajos király ismét Clairvaux-i Szent Bernát-
hoz folyamadott, hogy az új keresztes hadjárat érdekében prédikáljon. Ahogyan korábban,
Bernát most is úgy érezte, nem mondhat nemet. Bár a kolostor békéje után sóvárgott, meg-
próbált megmenteni valamit abból, ami már elveszett. Levelezésben állt Melisende jeruzsále-
mi királynővel és nagybátyjával, André de Montbard tengerentúli templomos sénéchallal, így
nagyon jól tudta, hogy segítségre van szükségük. Azzal is tisztában volt, hogy sokan azok
közül, akik az ő buzdítására vették fel a keresztet, felelősnek tartották a katasztrófáért, ezért
De consideratione [A megfontolásról] című munkájának második könyvében megírta saját
védőbeszédét. Eszerint a bűnbakokat nem az álnok bárók vagy a cselszövő görögök között
kell keresni: Bernát a keresztesek bűnös magatartását okolta, és a kudarcot isteni büntetésként
emlegette. Ez a feltevés Bernát kritikusai szerint Istent túlontúl kiismerhetetlenné tette: néhá-
nyan, mint Gerhoh de Reichersberg [Gerhohus Reicherspergensis], inkább az ördög mester-
kedésének tartották a keresztes hadjárat sikertelenségét.

A Chartres-ban 1150-ben tartott zsinaton Bernátot a prédikáláson kívül arra is felkérték, hogy
álljon az új keresztes hadjárat élére.

„Úgy hiszem, mostanra hozzád is eljutott a hír - írta III. Jenő pápának -, hogy a gyülekezet
Chartres-ban a legmeglepőbb döntéssel állt elő. Engem választott a hadjárat vezetőjévé és
parancsnokává. Biztos lehetsz benne, hogy én ezt soha annakelőtte és most sem tanácsoltam,
vagy kívántam, és amennyire fel tudom mérni, egy ilyen feladat teljesen egészében meghalad-
ja képességeimet. Ki vagyok én, hogy seregeket állítsak rendbe a csatatéren, vagy hogy a lo-
vagok élére álljak? Nem tudok elképzelni semmit, ami távolabb állna elhivatottságomtól, még
akkor sem, ha feltételezzük, hogy megvan hozzá a szükséges erőm és jártasságom. De hisz te
mindezt tudod, neked nem kell magyarázzam.”158

A zsinat döntését végül a ciszterci rend hiúsította meg, jóllehet a clairvaux-i apát felhívása a
nyugat-európai nemesség körében sem talált visszhangra. Az általános vélekedés értelmében
túl sokan haltak meg hiába. VII. Lajos vakbuzgóságát Konrád király kétkedése terelte józan
mederbe, és az új keresztes hadjárat ötletét elvetették. A következő három éven belül az ese-
mények öt főszereplője távozott a történelem színpadáról. Suger, Saint-Denis apátja 1151
januárjában halt meg, III. Konrád király pedig 1152 februárjában követte őt. Nem sokkal ké-
sőbb, még ugyanebben az évben a templomosok nagymestere, Everard de Barres lemondott
tisztjéről, hogy szerzetes lehessen Clairvaux-ban. III. Jenő pápa 1153 júliusában, majd egy
hónap múlva Bernát, Clairvaux apátja is távozott az élők sorából.

7. fejezet

Az Outremer
A II. keresztes hadjárat kudarcát követő kiábrándultság Nyugat-Európában arra kényszerítette
a latinokat a Szentföldön, hogy valamiféle megegyezésre jussanak a hitetlenekkel. Ez a lépés,
amely a keresztesek korábbi nemzedéke számára talán szentségtörésnek számított volna, a
félévszázados Keleten élésből fakadó kulturális akklimatizálódási folyamat következménye is
volt. A korai keresztesek azt képzelték, hogy civilizálatlan vademberekkel és elzüllött pogá-
nyokkal találják majd szemben magukat Szíriában és Palesztinában, de azok, akik ott marad-
tak a Közel-Keleten, kénytelenek voltak felismerni, hogy az arab Palesztina - muszlim, ke-
resztény és zsidó - kultúrája kiforrottabb és kifinomultabb volt az otthoninál.
Némelyek igen gyorsan átvették a keleti szokásokat. Balduin du Bourg, miután örmény nőt
vett feleségül, keleti kaftánt kezdett hordani és szőnyegre kuporodva étkezett, míg Tankredet
az általa veretett pénzérmén arab fejdísszel ábrázolták. A damaszkuszi krónikás és diplomata,
Uszáma Ibn-Munkid beszámol egy frank lovagról, aki hevesen bizonygatta muszlim vendé-
gének, hogy sohasem engedett disznóhúst a konyhájába, és hogy a felkínált ételeket egyipto-
mi szakács készítette.159

„A frankok szíriai orvosokat, szakácsokat, szolgálókat, kézműveseket és munkásokat alkal-

maztak. Keleti ruhákba öltöztek, étrendjükben ott szerepeltek a helyi konyha ételei és a keleti
gyümölcsök. Ablakaikban üveg volt, padlóikon mozaikok, házaik udvarán szíriai mintára ké-
szített szökőkutak. Táncosnők szórakoztatták őket, a temetéseken hivatásos siratókat alkal-
maztak, fürdőt vettek, szappant használtak, cukrot ettek.”160

A hidegebb éghajlathoz szokott nyugatiak, akik télen nem jutottak friss gyümölcshöz és egyéb
terményekhez, akik számára ez idáig még a burgonya is ismeretlen növénynek számított, most
ismerték meg nemcsak a cukrot, hanem a fügét, a gránátalmát, az olajbogyót, a rizst, a
hummuszt, a barackot, a narancsot, a citromot és a banánt, valamint a keleten őshonos fűsze-
reket és egyéb csemegéket, mint például a sörbetet [az arab jégbe hűtött sűrű gyümölcsször-
pöt], amelyek nevei ekkor kerültek a Nyugat gasztronómiai szótárába. Mindezek arról győz-
tek meg a kereszteseket, hogy ez a föld nem kizárólag lelki értelemben volt az ígéret földje. A
forróság nyilván megviselte őket, és néhány esetben végzetesnek bizonyult; de azok közül,
akik mindezt túlélték, sokan átvették azt az illatosított és érzéki életformát, amelyet korábban
a bizánciak esetében oly dekadensnek tartottak.

A frankokat egyrészt eltompította a Szíriában és Palesztinában megismert életmód, másrészt

modus vivendi kialakítására kényszerültek a többségi lakosságot jelentő muszlimokkal. Amíg
rendesen fizették az adókat, a frank hűbérurak készek voltak engedélyezni a muszlim közös-
ségek számára, hogy a maguk választotta közigazgatás szerint éljenek. Ugyanúgy, ahogyan a
spanyol visszahódított területeken, itt is kevés volt a muszlimokat felváltó keresztény beván-
dorló, ezért a nagybirtokos hűbéruraknak érdekében állt a korábbi lakosságot maradásra bír-
nia, a bárók vagyona pedig attól függött, hogyan tudnak az itteni körülmények között boldo-
gulni. Európával ellentétben itt nem a föld számított a legfőbb jövedelemforrásnak. „A Szent-
föld par excellence városias térség volt”,161 így a bárók bevétele elsősorban az ingatlanbérle-
tekből, a vámokból, valamint közfürdők, kemencék és piacok működtetésére kiadott engedé-
lyekből, kikötői illetékekből és az árukra kirótt adókból származott.162

A kor viszonyaihoz képest ezek a terhek és uzsorák nem voltak súlyosak: a paraszti termé-
nyek (terrage) közel harmadát kellett adóként beszolgáltatni. Bár a muszlimok mindig hűek
maradtak az iszlámhoz, tudjuk, hogy végső soron elégedettek voltak a latin kormányzással,
mivel a frank hűbérurak uralma összességében enyhülést hozott az elmúlt muszlim időszak-
hoz képest.163 Az, hogy a frankok tisztelték a feudális törvényeket, a muszlim uralkodók sze-
szélyes követeléseivel szemben kedvező változást jelentett. A muszlimok természetesen má-
sodrendű alattvalónak számítottak: tilos volt frank öltözetet viselniük, viszont saját bírósá-
gokkal és tisztviselőkkel rendelkeztek. A keresztény hitre való áttérés teljes polgárjogot ho-
zott magával, és a keresztény szír lakosságba való asszimilációhoz vezetett. A helyi frankok
között nem voltak jobbágyok, ami megkülönböztette az itteni feudális társadalmat a nyugat-
európaitól. „Ez a társadalom bár hierarchikus, mégis szabad emberek társadalma volt. A leg-
szegényebbek és a legnagyobb nélkülözésben élők nem csupán szabadok voltak, de jogi
szempontból a meghódított helyi lakosság leggazdagabbjai felett álltak.”164
Az I. keresztes hadjárat antiszemita atrocitásai ellenére a keresztes államokban igen nagyfokú
tolerancia nyilvánult meg a zsidókkal szemben: sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint
európai hittársaik, és viszonylag szabadon gyakorolhatták vallásukat.165 Egyre gyakoribbá
váltak a zsidó zarándoklatok a szent helyekhez és Jeruzsálembe még a messzi spanyol, fran-
cia, német és bizánci területekről is.166 A latinok nem próbálták meg a muszlimokat vagy a
zsidókat áttéríteni: figyelemre méltó a misszionárius tevékenység teljes hiánya. Vallási vitákra
sokkal inkább a nyugati és a keleti keresztények között került sor, amit még inkább elmérgesí-
tett a latinok rivalizálása Bizánccal; ugyanakkor a nyugatiak és a keletiek egyaránt felléptek a
jakobita [szír monofizita], az örmény, a nesztoriánus és a maronita [libanoni szír rítusú ke-
resztény] egyházakkal szemben.

A helyi lakosság - muszlim és keresztény egyaránt - hasznot húzott az egyre intenzívebb ke-
reskedelemmel járó konjunktúrából. A keresztes hódítást megelőző időszakban a keleti ter-
mékek, köztük a selyem és a különböző fűszerek kisebb áradata az amalfi kereskedőkön ke-
resztül talált utat Nyugat-Európába. A földközi-tengeri kikötők elfoglalásával és az egyre ter-
jeszkedő itáliai tengeri hatalmaknak - Velencének, Genovának és Pisának - biztosított kon-
cessziók révén jelentős mértékű kereskedés indult meg a muszlim hátországgal. Az áruért a
latinok pénzével, a besanttal [bizánci arany] fizettek: „Ez volt az első széles körben forga-
lomban lévő keresztény pénzérme, amelyet majdnem száz évvel az itáliai forintok [florenos]
és dukátok [ducatos] előtt vertek.”167

A templomosok hűbérbirtokaik révén szintén hasznát látták ennek a gazdasági fellendülésnek,

a lovagok pedig a többi keresztényhez hasonlóan toleráns magatartást tanúsítottak a helyi
muszlimok iránt, ami az Európából újonnan érkezőket megdöbbentette. Amikor Uszáma Ibn-
Munkid Jeruzsálembe érkezett, hogy az aleppói szaracén kormányzó, Zengi elleni megállapo-
dásról tárgyaljon, elhíresült incidens esett meg vele: „Amikor Jeruzsálemben jártam, mindig
elmentem az al-Aksza mecsetbe, templomos barátaim szokott tartózkodási helyére. Volt ott
egy kis oldalkápolna, amelyet a franjok templomnak rendeztek be. A templomosok a rendel-
kezésemre bocsátották ezt a helyet, hogy itt imádkozhassak. Az egyik napon bementem, s az
Allah Akbar! [Az Isten a leghatalmasabb!] köszönés után imádkozni kezdtem, amikor egy
franj hozzám sietett, megragadta a csuklómat, az arcomat Kelet felé fordította, és így szólt:
»Így kell imádkozni!« A templomosok nyomban odasiettek, és eltávolították mellőlem. Foly-
tattam tehát az imát, de ez a férfi, kihasználva védnökeim pillanatnyi figyelmetlenségét,
megint hozzám ugrott, az arcomat Kelet felé fordította, és megismételte: »Így kell imádkoz-
ni!« A templomosok megint közbeléptek, eltávolították zaklatómat, elnézésemet kérték, és
ekképpen magyarázták meg furcsa viselkedését: »Ez egy idegen. Csak nemrégiben érkezett a
franjok országából, és még senkit sem látott úgy imádkozni, hogy ne fordult volna Kelet fe-
lé.«”168

Uszáma a templomosokkal való barátsága ellenére lenézte a frankokat. Nevetségesnek tartot-

ta, hogy lovagi küzdelem és istenítélet révén szolgáltattak igazságot, és megvetette orvosi
praktikáikat, jóllehet a frankok pragmatikusan közelítettek a betegségekhez: az I. keresztes
hadjárat során az antiochiai járvány által előidézett vallási hisztéria nem ismétlődött meg.
„Talán mert az imádság és a bűnbánat nem segített”, a későbbiekben a keresztesek „úgy tűnik,
gyakorlatiasabban kezelték az orvostudományt, és kevesebbet kellett tanulniuk
a helyi orvosoktól, mint azt korábban feltételezték”.169 Mindent összevéve, a muszlimok
egyedül a latinok lovagi vitézségét tartották tiszteletre érdemesnek, máskülönben megvetették
a keresztény kultúrát és hitet. „A Bahr al-Favdid szerint az idegenek könyvei olvasásra ér-
demtelenek, és [...] őrült, aki azt hiszi, hogy Isten egy nő méhéből született; az ilyen emberrel
nem kellene szóba állni, mert annak se esze, se hite nincsen.”170

Az ellenség vallásának lekicsinylése kölcsönös volt. A templomosok talán megengedték,

hogy muszlim vendégük a kápolnában imádkozzon, de az Al-Aksza mecsetet közigazgatási és
raktározási célokra használták. Egy Theoderich nevű német szerzetes, aki az 1170-es években
zarándokúton Jeruzsálemben járt, a mecsetet Salamon palotájának nevezve leírta, hogy ezt a
helyet a lovagok „fegyver, ruha és élelemkészletek felhalmozására használták, hogy mindig
éberen őrizhessék és védelmezhessék a tartományt”.* A mecset alatt volt a templomosok „Sa-
lamon által épített” istállója, ahol becslése szerint, akár tízezer ló is elférhetett. Az al-Aksza
szomszédságában állt a palota, ahol eredetileg I. Balduin király lakott, valamint „számos lakó-
és gazdasági épület, emellett mindenféle egyéb célokat szolgáló építmény. A negyed tele van
sétára alkalmas helyekkel, ligetekkel, tanácstermekkel, fedett oszlopcsarnokokkal, a vízellá-
tást szolgáló csodálatos ciszternákkal. [...] A palota másik oldalán, vagyis keleten, a templo-
mosok egy új rendházat építettek, mely magasságát, széltét és hosszát, celláit és refektóriu-
mát, az emeletekre felfutó lépcsőket és a tetőszerkezetet tekintve messze felülmúlja az itt
megszokott épületeket. [...] A régi palota másik oldalán egy új palota épült. A külső udvar
szélén pedig ott áll a templomosok hatalmas és mesterien kidolgozott új temploma.”171

Nehéz megítélni, vajon hányan laktak ebben az épületkomplexumban. Legfeljebb talán há-
romszáz lovag és közel ezer sergent élt a Jeruzsálemi Királyságban.172 Emellett természetesen
ott voltak - időszakonként változó és nem igazán felbecsülhető számban - azok a lovagok,
akik csak bizonyos ideig szolgáltak a rendben, illetve a templomos turcopolok - a rend által
alkalmazott helyi szír könnyűlovasok. Rajtuk kívül nagyszámú kisegítő személyzet állhatott a
lovagok rendelkezésére: fegyverkovácsok, lovászok, patkolókovácsok, kőművesek és szobrá-
szok. Az utóbbiakról tudjuk, hogy ők „készítették el a legmívesebben kidolgozott királyi sír-
emléket”173 IV. Balduin király számára. Ezáltal a templomosok annak a rendkívüli építkezési
hullámnak is a részeseivé váltak, amely a keresztesek idejében a Szentföldön végbement.
Erődöket, palotákat és mindenekelőtt templomokat alkottak: „még Heródes sem épített annyit,
mint ők”.174 A fontosabb építészeti alkotások között szerepelt a Szent Sír újonnan felépített
temploma, amelyet 1149-ben szenteltek fel, valamint a betlehemi Születés-templom újbóli
dekorálása. Ez utóbbi „mérföldkövet jelentett a keresztes művészet fejlődésében, mert renge-
teg, különböző háttérrel rendelkező művész vett részt benne”.175

E kulturális kifinomultság és az éghajlat okozta érzéki varázs ellenére a templomosok tartot-

ták magukat a regulához és megőrizték a félmonasztikus életformát. Amikor nem a csatame-
zőn voltak, a lovagok ugyanazt a napi időbeosztást követték, mint a bencés vagy a ciszterci
szerzetesek. Reggel négy órakor felkeltek a hajnali zsolozsmára, majd ellátták a lovakat. A
prima, tercia és sexta imaórái előzték meg a reggelit, amit a többi étkezéshez hasonlóan
csendben költöttek el, miközben egy bibliai olvasmányt hallgattak.
Délután került sor a nonára, az esti étkezést pedig a vesperás követte. A kompletórium után
tértek nyugovóra és ezután másnapig silentiumot kellett tartaniuk (A laudesre, vagyis a hajnali
zsolozsmára általában napkeltekor került sor, míg az első [príma] imaórára reggel hat óra kö-
rül, a harmadikra [tercia] délelőtt kilenc óra körül, a hatodikra [sexta] déli tizenkét óra körül,
a kilencedikre [nona] pedig délután három körül. A vesperast naplementekor és végül a
complctoriumot a teljes sötétség beállta előtt mondták el a szerzetesek, [A ford. megjegyzé-
se]). A lovagok az esti utolsó kivételével, minden imaóra után parancsokat kaptak. A harcme-
zőn hasonlóképpen mindent megtettek, hogy ugyanezt a napi ritmust kövessék.

A templomos szabályzat több mint hatszáz cikkelyt tartalmazott. Némelyik ezek közül csupán
a korai regula egyes pontjait szabályozta részletesebben, a többi pedig olyan kérdésekkel fog-
lalkozott, amelyek a troyes-i zsinat óta merültek fel. A rend eredeti pecsétjén egy lovon ülő
két lovag volt látható. Mostanra a nagymesternek már négy lova is lehetett, valamint egy káp-
lánból, egy írnokból, egy sergentből és egy a pajzsát és lándzsáját hordozó lovas inasból álló
kíséretet tarthatott fenn. Rajtuk kívül adott esetben vele mehetett még egy patkolókovács, egy
tolmács, egy turcopol és egy szakács is. Világosan körülhatárolt hatalommal rendelkezett:
nem volt joga a kincstár kulcsához, és nagyobb összeget csakis „a ház érdemes férfiaiból álló
csoportjának” beleegyezésével adhatott kölcsön. Adakozásának mértéke is korlátok közé volt
szorítva: a ház nemes barátjának egy arany vagy ezüst serleget, illetve egy mókusszőr köpenyt
vagy néhány, száz besantnál kisebb értékű más ruhadarabot ajándékozhatott, és ezt is csak
társai beleegyezésével és a rendház javára tehette.

A regula ugyanakkor a kor néhány előítéletét tükrözi: az alázatossági fogadalom ellenére a

XII. század közepére előírták, hogy a templomos lovag „egy lovag gyermeke, vagy egy lovag
gyermekének valamely leszármazottja legyen” (337. cikkely). A korábban a tisztaságot szim-
bolizáló fehér köpeny mostanra a lovagok prezstizsének jelképévé vált: a sergentek tunikája
vászonszínű vagy fekete volt. Először a lovagok étkeztek, a többiek csak utánuk kerültek sor-
ra. Mivel a lovagok illetve a fegyverhordozók szinte kivétel nélkül írástudatlanok voltak, va-
lószínűleg a legtöbb szabály a kialakult gyakorlatot tükrözi, amelyeket az újoncok társaiktól
ellesve sajátítottak el. A vétkező lovagokra kegyetlen büntetéseket szabtak ki: megkorbácsol-
ták, vasra verték, vagy arra kényszerítették őket, hogy kutyához hasonlóan a földről egyenek.
Ugyanilyen penitenciákat róttak a szerzetesekre is - a korban mindezek teljesen megszokott-
nak számítottak.

A templomos lovag hétköznapi életének minden egyes aspektusát a legkisebb részletekig sza-
bályozták. A regula pontosan megszabta, mikor és mennyit lehetett enni, hogyan kellett étke-
zés közben viselkedni - még azt is, hogyan kellett a sajtot szelni (371. cikkely).* Engedély
nélkül senki nem állhatott fel az asztaltól, csak akkor, ha eleredt az orra vére, vagy fegyverbe
szólították (ilyen esetben meg kellett bizonyosodni, hogy a hívás egy testvértől, vagy „egy
érdemes embertől” érkezett), ha tűz ütött ki, vagy zavargás támadt a lovak között. A lovagnak
nem lehetett magántulajdona: „a rendházban minden közös, és tudatjuk, hogy sem a mester-
nek, sem másnak nincs hatalma egy testvérnek engedélyezni, hogy bármit a magáénak tud-
jon...”. Ha a testvérek valamelyikénél halála után pénzt találtak, nem temethették őt megszen-
telt földbe.

A lovakról való gondoskodás egyértelműen döntő fontosságúnak számított: a nagymester

számára engedélyezett hátasok számát az első cikkely határozza meg, de ezenkívül még közel
száz pont tesz említést a lovakról. Az állatok különböző fajtájúak voltak: harci mének a lova-
gok számára; könnyebb és gyorsabb csatalovak a turcopoloknak; poroszka lovak, öszvérek,
málhás és hátaslovak a fegyveres lovagok szállítására. Minden lovagnak egy saját lovat enge-
délyeztek, a többit pedig közös istállóként a rend maréchaljának felügyeletére bízták. A Jeru-
zsálemi Királyságban és Nyugat-Európában a lovakat egyaránt méntelepeken tenyésztették,
például az észak-provence-i Richerenches templomos commandene-ben. A lovak gondozását
aprólékosabban szabályozták, és az imaóra elmulasztásának szinte egyetlen elfogadható indo-
ka az lehetett, ha egy lovat a kovácshoz kellett vinni patkolásra.176

A regula néhány cikkelye a képzettségre vonatkozott: a belépni szándékozó lovagtól elvárták,

hogy még mielőtt csatlakozna a rendhez, jártasságra tegyen szert a lovas küzdelemben. A har-
ci páncélzat és felszerelés súlyát tekintve ezek az emberek nyilván mérhetetlenül erősek vol-
tak. Azt is előírták, hogy a lovag saját lovát és felszerelését hozza magával. Amennyiben
confraterként csak bizonyos ideig szolgált a rendben, a szolgálati idő leteltével mindkettőt
visszakapta, ha pedig a lova templomos szolgálat közben elhullott, akkor a közös istállóból
kapott egy másikat. Clairvaux-i Szent Bernát szellemiségéhez hűen a nyergek és zablák nem
voltak felékesítve; ezenkívül csak engedéllyel lehetett lóversenyt rendezni, fogadásokat kötni
pedig tilos volt.

Bár a templomos regula által képviselt életformát átitatta a keresztény vallásosság, és a kolos-
tori gyakorlat betartására vonatkozó szabályok legalább akkora hangsúlyt kaptak, mint a ka-
tonai előírások, mégis a korai regulához képes érezhető némi elmozdulás az egyéni üdvözülés
keresésétől egyfajta esprit de corps kialakulása irányába: „Minden testvérnek arra kell töre-
kednie, hogy becsületesen éljen és mindenben jó példával járjon a világiak és más rendek
előtt...” (340. cikkely).* (A közelebbről nem meghatározott „más rendek” alatt főként a
johanniták és később a német lovagrend értendő.) A lovagok a Templom kéthegyű, fekete-
fehér [fehér alapon fekete kereszt] lobogója, a gonfalon baucent alatt gyülekeztek a csatában.
A lobogót a maréchal tartotta, aki mellé tíz lovagot rendeltek, egyikük pedig lándzsájára te-
kerve őrizte a tartalék zászlót. Amíg ez a templomos lobogó a magasban volt, egyetlen lovag
sem hagyhatta el a csatateret. Ha valamely lovag leszakadt csapatától, felsorakozhatott a
johannita, vagy más keresztény zászló alá is (167. cikkely).*

Az engedelmesség szerzetesi fogadalma katonai értelemben felbecsülhetetlennek bizonyult:

komoly büntetést szabtak ki arra, aki engedett a frank lovagok gyakran féktelen és zabolátlan
természetének, és önhatalmúlag nekirontott az ellenségnek. A templomos csak akkor léphetett
ki a sorból, ha meg akart bizonyosodni afelől, hogy a nyerge és a hámja biztoságos, vagy ha
észrevette, hogy egy keresztényt szaracén támadás ért. Minden más esetben büntetésképpen
vissza kellett gyalogolnia a táborhelyre (163. cikkely).*

Ugyanígy semmilyen különbséget sem tettek a katonai és vallási terén elkövetett bűnök kö-
zött. „A vétkek, amiért a Templom valamely házához tartozó testvért kizárhatják a szerzet-
házból” címszó kilenc pontjából négy olyat találunk, aminek semmi köze sincs a lovagi élet-
formához: simónia, gyilkosság, lopás és eretnekség. A Templom káptalani jegyzőkönyvének
felfedése, két vagy több testvér összeesküvése, vagy a templomos szerzetház elhagyása vala-
mely más úton mint a kapun át, mind olyan kihágások, amelyek bármely más szerzetesi in-
tézményre ráillenének. Csupán a gyávaság és az ellenség táborába való átállás büntetése az,
ami kimondottan a harci körülményekre utal.*

A fentiekből következően a lovagok katonai szellemisége sohasem különült el a Templom

vallási közösségként képviselt keresztény erkölcsiségétől. A szabályzat böjti és ünnepnapok-
ról, misemondásról és a halottakért mondandó imádságokról szóló rendelkezései legalább
annyira részletesek, mint azok, amelyek a nyergekkel és a zablákkal foglalkoznak. A templo-
mosok körében különös tisztelet övezte Jézus anyját: „A Miasszonyunk imaórái mindig első
helyen álljanak ebben a házban,... mert Szűz Mária jelentette rendünk kezdetét, és ha Istennek
tetsző, benne és az ő dicsőségében lesz vége életünknek és rendünknek, amikor az Úr úgy
rendeli” (306. cikkely).* Számos hiedelem terjedt el, amely Mária személyét a Templomhoz
kapcsolta: úgy tartották, hogy az Angyali Üdvözletre az Úr templomában (a Sziklatemplom-
ban) került sor; a Cháteaux Pélerins [Zarándokvár] templomos erőd pedig amellett a kőszikla
mellett épült, amelyen a hagyomány szerint Mária megpihent. A rend számos templomában
volt Boldogasszony kápolna, és néhány rendházat Máriának szenteltek: Riche-renches-re az
adományozók kifejezetten „Szűz Mária házaként” utalt.177

A templomos regula 325. cikkelye, amely jól rávilágít a minden részletre kiterjedő szabályo-
zásra, a bőrkesztyű viselésével kapcsolatos. Erre csak a káplán testvérek kaptak engedélyt,
„akik a Mi Urunk Szent Testének [Corpus Christi] tiszteletére viselhetik, amelyet oly gyakran
a kezükben tartanak”; valamint a „kőműves testvérek... a nagy szenvedés miatt, amit kiáll-
nak, és azért, hogy védje kezüket a sérüléstől. Amikor azonban nem dolgoznak, nem szabad
viselniük”.1'0 A kőművesek száma nem ismert, de a tengerentúli erődök fontossága miatt mes-
terségüket igen nagyra becsülték. Egy templomosok vagy johanniták által épített vár „kívülről
úgy nézett ki, mintha puszta erődítmény lenne, de a falakon belül valójában kolostor volt”.179
Egy jól felszerelt vár viszonylag kis létszámú helyőrséggel egy tekintélyes sereg ostromát is
képes volt visszaverni. Amennyiben az ostromló sereg mégsem hátrált volna meg, a lovagok
kitörhettek, hogy hátba támadják őket. Az ostromok jelentős erőket kötöttek le, amelyeket
gyakran csak korlátozott ideig lehetett összetartani. A nem zsoldos katonáknak gondolniuk
kellett az aratásra, illetve családjuk védelmére, hiszen távollétüket kihasználva gyakran marta-
lócok támadták meg őket. A frankok esetében pedig a feudális fegyveres szolgálat csupán
negyven napra korlátozódott. A Szentföldön a keresztények és a muszlimok „ritkán engedhet-
tek meg olyan látványos összecsapást, amelyben a két hadsereg kölcsönösen a másik meg-
semmisítésére szánta el magát; a katonai tevékenység igazi végét egy megerődített település
elfoglalása illetve megvédése jelentette”.180

Kiváló példa erre Aszkalon hatalmas erődje, amelyet az egyiptomi fátimida kalifák tartottak.
Az utánpótlás szárazföldi úton, a Sínai-félszigeten vagy Alexandriából, a tengeren át érkezett.
Az erőd az Egyiptomba vezető tengerparti útvonalat védelmezte, és támaszpontként szolgált a
keresztény lakosság elleni rablóhadjáratokhoz. Fulko király kísérletet tett Aszkalon ellensú-
lyozására, ezért a térséget Ibelin, Blanchegarde és Bethgibelin erődgyűrűjével vette körül:
Bethgibelin várát a johannitákra bízta, Ibelint pedig egy talán itáliai származású lovagra, aki
idősebb Balianként vált ismertté.

A gyűrű 1150-ben lett teljessé, amikor az Aszkalontól délre fekvő Gáza romjain új erőd épült,
ahol ószövetségi időkben a filiszteuszok bebörtönözték Sámsont. Ezt a keresztes várat a temp-
lomosok kapták, miután sikeresen visszaverték az egyiptomiak az erőd bevételére indított
támadását. Miután a Jeruzsálemi Királyság déli határvidékét már biztonságban tudhatta, III.
Balduin király nekikezdhetett Aszkalon ostromának. 1153 januárjában összehívta seregeit a
város falai alá, köztük a Raymund du Puy vezette johannitákat és a Bernard de Trémélay irá-
nyítása alatt hadba vonuló templomosokat is. A Templom új vezetőjét, a Dijon környékéről
származó Bernardot, akit burgundiai nemesember lévén valószínűleg Clairvaux-i Szent Ber-
nát is ismert, azután választották a rend nagymesterévé, hogy Everard de Barres egy évvel
korábban szerzetesi csuhát öltve visszavonult Clairvaux kolostorába.

Mivel Aszkalon utánpótlása a tenger felől biztosítva volt, az egyiptomiakat kiéheztetéssel

nem lehetett megadásra kényszeríteni: a várost ostrommal kellett bevenni. A frankok egy óri-
ási fatornyot építettek, amely magasabbra nyúlt az erőd falainál, majd a templomosok szekto-
rába gurították. Augusztus 15-én a védők egy kisebb osztaga az éjszaka leple alatt kilopódzott
a városból és felgyújtotta a tornyot. Miközben az óriási faszerkezet hevesen égett, a szélirány
hirtelen megfordult, és a lángokat a fal irányába terelte. A falazat recsegett-ropogott, és egy
helyen le is omlott. Bernard de Trémélay, a templomosok nagymestere megragadta a lehető-
séget, és negyven emberével a hasadékon át behatolt a városba. A fősereg azonban nem kö-
vette őket, így a várvédők bekerítették templomosokat és mindannyiukat lekaszabolták. Más-
nap a lovagok - köztük a nagymester, Bernard de Trémélay - lefejezett holtteste ott himbáló-
dzott a mellvédről.

A latin krónikás, Türoszi Vilmos [Guillelmus Tyrensis] feljegyzéseiben erről a szerencsétlen-

ségről azt írta, hogy a templomosok saját kapzsiságuknak estek áldozatul: Bernard de
Trémélay megparancsolta hátrahagyott lovagjainak, hogy kívülről védjék a hasadékot, és eb-
ben az első rohamban akadályozzák meg a többi keresztény csatlakozását, mert a város elfog-
lalásának dicsőségét és a hadizsákmány oroszlánrészét rendjének akarta. A legújabb kutatás
azonban egyre inkább úgy vélekedik, hogy „Vilmos verziója a történtekről némiképp torzít”,
mivel a hadjárat latin vezetőinek részrehajló beszámolóin alapszik, akiket számos bírálat ért,
„amiért nem követték a templomosokat a falon keletkezett résen át”.181 A rágalom ennek elle-
nére széles körben elterjedt, igen nagy csorbát ejtve a rend hírnevén Nyugat-Európában.

A templomosok veresége nem befolyásolta az ostrom kimenetelét. Augusztus 19-én a város

megadta magát, és az egyiptomiak távoztak. A lakosok ingóságaikat magukkal vihették, de
még így is hatalmas mennyiségű kincs és felhalmozott fegyverkészlet maradt hátra. III.
Balduin király számára Aszkalon rendkívüli zsákmányt biztosított, a hűbérbirtokként testvér-
ének, Amalrich-nak, Jaffa grófjának adományozott város elfoglalása pedig uralkodásának
csúcspontját jelentette. A mecsetet székesegyházzá alakították, amelyet Pál apostolnak szen-
teltek.

Bernard de Trémélay helyére a templomos káptalan André de Montbardot, Clairvaux-i Szent

Bernát nagybátyját választotta, aki ezidáig a Jeruzsálemi Királyságban a rend sénéchali hiva-
talát töltötte be. Annak ellenére, hogy negyven társuk halálát lelte Aszkalonnál, a lovagok
továbbra is a gázai erődben állomásoztak, és erről a támaszpontról kiindulva a Kairó és Da-
maszkusz közötti karavánútvonalakon állandó őrjáratokat tartottak. 1154-ben, egy évvel
Aszkalon eleste után, az egyik templomos osztag kíséretével együtt tőrbe csalta az egyiptomi
vezírt, Abbászt és fiát, Naszr ad-Dínt, akik a kalifa megölése után sikertelenül próbálták át-
venni a hatalmat, így hatalmas kincsekkel megrakodva elmenekültek Kairóból. Abbászt a
támadás során megölték, Naszrt azonban foglyul ejtették. Türoszi Vilmos később azt állította,
hogy a templomosok fogságában megtanult latinul, és hajlandó lett volna áttérni a keresztény
hitre, de mindezt a templomosok nem tartották elegendő indoknak arra, hogy visszautasítsák
azt a jelentős összeget, amit Naszr egyiptomi ellenfelei kínáltak fel érte a lovagoknak. Annak
rendje és módja szerint (láncra verve) visszaküldték a kalifa híveihez, Kairóba, ahol először
„a volt kalifa négy özvegye saját kezével megcsonkította”,182 majd „a tömeg darabokra szed-
te”.183

A krónikások, mint Türoszi Vilmos és Walter Map nem minden önös érdek nélkül a kapzsiság
ilyen és ehhez hasonló vádjait hozták fel a templomosok ellen, amelyeket ebből az időbeli
távolságból igen nehéz igazolni vagy cáfolni. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkez-
nünk, hogy a hadizsákmányt törvényes jövedelemforrásnak tartották, ami egyben a rend to-
vábbi fennmaradását biztosította. A lovagrendek költségei elképesztően magasak voltak: az
1170-es években a johannitákat például csőd fenyegette.
Alig hároméves nagymesteri tevékenysége után André de Montbard 1156-ban meghalt. 1158-
ban utódja, Bertrand de Blanquefort nyolcvanhét testvérrel és háromszáz világi lovaggal
együtt a Jordán völgyén átkelve szaracénok csapdájába került és fogságba esett.

Szíria és Palesztina hegyvidéki jellege, illetve amiatt, hogy a szaracénok hírszerzése hatéko-
nyabb volt, mint a keresztényeké (postagalambokat használtak, ráadásul a vidéki lakosság
legnagyobb része muszlim volt), az ilyen típusú csapásokat nehéz volt kivédeni. Annak elle-
nére, hogy néhanapján bátorságukat féktelenül fitogtatták - nem kétséges, abban a meggyőző-
désben, hogy Isten az ő oldalukon áll -, az idő múltával különösen a templomosok, de nagy
általánosságban a frank lovagok is körültekintőbbek lettek a csatában. Megtapasztalhatták,
hogy a szaracénok képzett harcosok, akik gyakran csellel használták ki a frankok bátorságát.
Megértették, hogy „szilárdan kell állniuk az íjászok nyilainak kereszttüzét és azt, ha bekerítik
őket, s hogy nem szabad kísértésbe esniük... a színlelt menekülés láttán: egészen addig meg
kell őrizniük az összetartást és a zárt sorokat, amíg el nem következik a pillanat, amikor annak
biztos tudatában támadhatnak, hogy az ellenség fő erejére mérhetnek csapást...”.184 A korai
keresztesek bősz meggondolatlansága elszállt. „Mind közül - írta a damaszkuszi diplomata,
Uszáma -, a franjok a legóvatosabbak a háborúban.”

Ugyanezt a körültekintő politikát folytatta a diplomácia terén III. Balduin, a Jeruzsálemi Latin
Királyság legbölcsebb királya is. Apját, Fulkót egy vadászaton megölték, amikor Balduin még
gyermek volt, és bár 1143-ban a bárók követelésére királlyá koronázták, csak nehezen tudott
elszakadni anyja, Melisende gyámságától. II. Balduin jeruzsálemi király három nagyhatalmú
lánya közül a legidősebb, Melisende, testvéréhez, Antiochiai Alizhoz hasonlóan nem fogadta
el, hogy nőként nem élvezhet uralkodói jogokat, így az 1140-es években férjével, Anjou
Fulkóval folyó magánháborújával kis híján polgárháborúba sodorta a királyságot. Mindezt
azért, mert gyermekkori barátját, Jaffa jóképű urát, Hugues du Puiset-t többre tartotta „az ala-
csony, szikár, vöröshajú, középkorú férfival szemben, akit politikai okokból hozzákényszerí-
tettek”.185 Ugyanakkor azt is rebesgették, hogy testvérének, Hodiernának szánt szívességként
megmérgeztette a II. keresztes hadjárat idején, Caesareában váratlanul elhunyt Alphonse-
Jourdaint, Toulouse fiatal grófját, aki az öröklés jogán nagyobb eséllyel tarthatott igényt a
Tripoliszi Grófságra, mint Hodierna férje, Raymund gróf.

1152-ben Melisende fiára, III. Balduinra került a sor, hogy szembeszegüljön anyjával, amikor
koronázása után kilenc évvel megpróbált végre önállóan uralkodni. Melisende legalább annyi-
ra nem volt hajlandó lemondani fia érdekében a hatalomban való részvételről, mint annak
idején a férje javára. Ez a nézeteltérés szakításhoz, eleinte a királyság de facto felosztásához,
majd anya és fia közötti nyílt összeütközéshez vezetett. Miután Balduin seregei a jeruzsálemi
fellegvárban ostrom alá vették Melisendét, végül kénytelen volt megadni magát és visszavo-
nulni testvére, Joveta apátnő betániai apácakolostorába.

Melisende kortársait és a későbbi történészeket egyaránt lenyűgözte ez az „igazán rendkívüli

asszony, aki harminc éven át tekintélyes hatalommal bírt egy olyan királyságban, ahol koráb-
ban nem volt példa rá, hogy nő közhivatalt viselt volna”.186 Türoszi Vilmos ítélete szerint
„igen bölcs asszony volt, rendkívül tapasztalt az államigazgatás szinte minden területén.
Leküzdötte a neméből adódó hátrányokat, hogy a fontos ügyek irányítását a kezébe vehesse.
[...] Olyan rátermettséggel kormányozta a királyságot, hogy ebben a tekintetben felért elődei-
vel.” Maga Balduin is felismerte ezen képességeit, és miután Aszkalon elfoglalásával önbi-
zalma kissé megerősödött, az őt megillető tisztelettel fordult anyja felé, és bevonta őt az ál-
lamügyekbe.
Melisendét még Aszkalon eleste előtt felkérték, hogy csatlakozzon az Outremer előkelőségei-
hez, akik Konstancia nevű unokahúga, a megözvegyült antiochiai fejedelemnő jövőjét szán-
dékozták eldönteni. Három évvel korábban Konstancia jóvágású férjét, Raymund de Poitiers-
t, Aquitániai Eleonóra nagybátyját és hírhedt szeretőjét egy rablóportya során megölték. Lét-
fontosságú volt, hogy az özvegy olyan férfihez menjen feleségül, aki hitelt érdemlő vezető a
harcban: a bárók a bizánci császár szintén özvegyen maradt sógorát, a normann János Rogert
javasolták. Ugyanakkor abban is reménykedtek, hogy Melisende majd kibékíti testvérét,
Hodiernát férjével, II. Raymunddal, Tripolisz grófjával. Végül mindkét ügyben eredményte-
lenül járt: Konstancia még megfontolni sem volt hajlandó, hogy hozzámenjen a középkorú
férjjelölthöz, II. Raymundot pedig meggyilkolták, amikor belovagolt Tripolisz városába.

Raymund gyilkosa a sí'ita muszlimok fanatikus szektájához, az asszaszinokhoz tartozott, akik,

mint a zsidó zelóták között a sikariosok, céljaikat ellenségeik alattomban történő meggyilko-
lásával próbálták megvalósítani. Nevük a hasis szóból ered [hasisijun, jelentése hasisevők],
amely narkotikum a keresztesek szerint olyan transzállapotot idézett elő, amelyben a gyilko-
sok minden veszélyről megfeledkeztek. A sí'ita eredetileg politikai csoportosulás volt, mely-
nek tagjai Alit, Mohamed vejét tekintették a Próféta igazi örökösének [sí'at' Alí - Ali pártjá-
hoz tartozó]. Ali 66l-es halálát követően radikális iszlám szektává fejlődött, amely a bagdadi
szunnita kalifátus megdöntésére törekedett. A hitükért üldözött sí'iták körében időközben
misztikus fogalmak, forradalmi módszerek és messiási vágyakozás terjedt el. A szekta később
további frakciókra szakadt, melyek közül a legradikálisabbnak az iszmá'ilita [iszmá’ilijja]
mozgalom számított, amely „kifinomult, filozofikus vallási doktrínarendszert dolgozott ki, és
olyan irodalmat hozott létre, amelynek igazi értékeit, sok évszázados homály után, csak mos-
tanában kezdik ismét felismerni”.187

Az iszmá'ilita rendszer központi figurája az imám [imavezető] volt, akit Ali és Fatima vala-
mint a későbbiekben Iszmá'il ihletett és tévedhetetlen leszármazottjának tartottak. Az imám
kivételes tudás birtokában volt, és mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott neki. A kora
X. században egy magát Ali leszármazottjának tartó trónkövetelő magához ragadta a hatalmat
Észak-Afrikában, és a szunnita Bagdadi Kalifátussal szemben Kairóban létrehozta a Fátimida
névre keresztelt kalifátust. A keresztes hadjáratok idejére a fátimida birodalom már hanyatló-
ban volt. Mindazonáltal a Kaszpi-tenger partjaira néző, észak-perzsiai Elburz-hegységben a
megalkuvást nem ismerő iszmá'iliták egy Hasszán asz-Szabbáh vezetése alatt álló csoportja
felépítette Alamut bevehetetlen erődjét. Hasszán innen küldte szét híveit, hogy szunnita szul-
tánokat és vezíreket gyilkoljanak. Térítőket is menesztett Szíriába, akiknek feladata hívek
toborzása, illetve terrorhadjárataik bázisául szolgáló erődök elfoglalása volt. 1133-ban az
asszaszinok megvásárolták a korábban a frankok kezén lévő Kadmusz várát a muszlimoktól.
Nem sokkal később megszerezték al-Kahfot, majd 1137-ben a frankoktól elvették K'aribát,
1142-ben pedig Masyaf igen jelentős erődjét hódították el a damaszkusziaktól. Ez idő tájt más
erődítmények is a kezükre jutottak, így szemtől szembe kerültek a lovagrendek Kamel, La
Colée és Krak des Chevaliers váraival, valamint Valania és Tortosza tengerparti városaival.

Az asszaszinok muszlim ellenségeikkel szembeni gyűlölete alkalmassá tette őket, hogy szö-
vetségre lépjenek a frankokkal. Az inabi csatában 1149-ben Ali ibn-Wafa asszaszin vezető
Raymund de Poitiers oldalán harcolva veszítette életét, mégis alig három évvel később ugyan-
azon szekta egyik tagja ismeretlen okból meggyilkolta II. Raymundot, Tripolisz grófját. Mivel
egyes feltételezések szerint Melisende királynő rendelte el Alphonse-Jourdainnak, Toulouse
grófjának a megmérgezését, nem lehetetlen, hogy ő bízta meg az asszaszinokat: szabaduljanak
meg Hodierna nehéz természetű férjétől.
Ily módon a Tengerentúlon a Mohamed követői közötti teológiai nézeteltérések erős akaratú
nők indulatával párosulva kihatottak a latinok sorsára. Az utóbbira végzetes példát 1153-ban
találunk, amikor Konstancia visszatért az Antiochiai Fejedelemségbe. Ekkor vált világossá,
miért utasította vissza a jeruzsálemi király és a bizánci császár által javasolt vőlegényt: egy
francia lovag, Renaud de Chátillon személyében ugyanis egy másik férfin akadt meg a szeme.

Renaud Geoffroi, Gien-sur-Loire grófjának fiatalabbik fia volt, aki címét Chátillon-sur-Loire-
ról kapta. Bár VII. Lajossal a II. keresztes hadjárat idején jött Keletre, a hadjáratot követően
III. Balduin kíséretében maradt. Későbbi viselkedéséből ítélve könyörtelen, vakmerő, kivéte-
lesen bátor és majdnem biztosan jóképű férfi volt. Ezen tulajdonságaival nyerte el Konstancia
szerelmét, ami az évszázad mésalliance-ához - rangon alul kötött házasságához - vezetett.
„Megdöbbentő - írta Türosz érseke -, hogy egy ilyen híres, nagyhatalmú és előkelő hölgy, egy
oly kivételes ember özvegye, odáig alacsonyodjon, hogy holmi zsoldos lovaghoz menjen fele-
ségül.”188

III. Balduin, értékelve Renaud lovagi képességeit, elismerte őt Antiochia fejedelmének. Má-
nuel császár, jóllehet vonakodva, hasonlóképpen cselekedett, viszonzásképpen, amiért
Renaud segítséget nyújtott neki Kilikiában az örmények ellen. A templomosok kíséretében
Renaud északra vonult, és elfoglalta Alexandretta kikötőjét, amelyet aztán a Templomnak
adott, hamarosan vitában keveredett azonban Mánuel császárral az általa méltányosnak vélt
anyagi támogatás miatt. A templomosok buzdítására ezek után békét kötött az örményekkel,
és úgy döntött, hogy Ciprus szigetének kifosztásával szerzi meg jussát a bizánciaktól. Elő
kellett azonban teremtenie a hadjárat anyagi feltételeit. Elhatározta, hogy a szükséges pénzt
Aimerytől, Antiochia latin pátriárkájától csikarja ki, akit meglehetősen gyűlölt, amiért az
fennhangon ellenezte házasságát Konstanciával. Aimery semmit sem volt hajlandó adni neki,
mire Renaud börtönbe záratta, kegyetlenül megverette, majd odakötöztette a fellegvár tetejére,
miután parancsára sebeit mézzel bedörzsölték, hogy odavonzzák a legyeket.

Ez a bánásmód elérte a kívánt hatást: a pátriárka átadta a pénzt Renaud-nak, aki ebből kiállí-
tott egy flottát. Az örmény király, Torosz kíséretében 1156 tavaszán seregével partra szállt
Cipruson, amely ezidáig a Bizánci Birodalom egyik legbékésebb tartományának számított -
annak idején az első jeruzsálemi hadjárat éhező kereszteseit is innen látták el élelemmel. Miu-
tán legyőzte, majd foglyul ejtette a sziget kormányzóját, a császár unokaöccsét, Joanész
Komnénoszt továbbá Mikhaél Branasz katonai vezetőt, Renaud és Torosz serege „olyan mér-
tékű rablást és gyilkolást rendezett a szigeten, amit a hunok és a tatárok is megirigyelhettek
volna”.189 Nem törődve azzal, hogy a ciprusiak is keresztények, asszonyaikat megerőszakol-
ták, gyermekeiket és az öregeket legyilkolták, templomaikat és kolostoraikat kifosztották,
állataikat és terményeiket elkobozták. A foglyok egy része megvásárolta szabadságát, máso-
kat láncra verve Antiochiába szállítottak, a többieket pedig megcsonkították, majd a dac és
megvetés eleven gesztusaként Bizáncba küldték őket.

Renaud brutális, kalóz viselkedése megdöbbenést keltett Jeruzsálemben. A pátriárka bebör-

tönzésének hírére III. Balduin király követeket küldött Antiochiába, hogy szabadítsák ki, majd
hozzák Jeruzsálembe. Ciprus kifosztása annál is inkább súlyos következményekkel járt, mert
veszélybe sodorta Balduin szövetségi politikáját a Bizánci Birodalommal. A szövetség meg-
pecsételésére a bizánciak korábban a császár tizenöt éves unokahúga, Theodóra hercegnő ke-
zét ígérték Balduinnak, nem beszélve az óriási hozományról, amivel újra feltölthették a ki-
rályság kiürült kincstárát. Az esküvőre 1158-ban került sor Jeruzsálemben.
A szövetség diplomáciai oka egyrészről a bizánciak támogatásának biztosítása volt Núr ad-
Dín ellen, Mánuel császár részéről pedig Torosz és Renaud megbüntetését célozta. Az óriási
bizánci haderő közeledtére Torosz a hegyekbe menekült, míg Renaud megalázkodva behó-
dolt. A vendég hercegek és udvaroncok Mamistra falai alatt összesereglett gyülekezete előtt
Renaud mezítlenül és hajadonfőtt a császár színe elé járult, majd a porba vetette magát. Miu-
tán kiélvezte ellenségének megalázó helyzetét, és bizonyos feltételeket szabott, Mánuel enge-
délyt adott a vezeklőnek, hogy felálljon és visszatérjen Antiochiába.

Bár a büntetést a latinok is megérdemeltnek tartották, mégis úgy érezték, Renaud ilyen meg-
alázásával mindannyiukat megsértették, Balduin pedig korábban azt remélte, hogy Renaud
nem nyer ennyire könnyen bocsánatot. Mánuel számára azonban előnyösebb volt, ha
Antiochiában egy olyan ember uralkodik, aki amikor Mánuel győzedelmesen bevonult a vá-
rosba, kész volt a lovát vezetve mellette vonulni egy kevésbé engedelmes fejedelemnél. Bár
Mánuel meleg tisztelettel viseltetett Balduin iránt, aki házassága révén a rokona volt, a két
férfi stratégiájában nem egyeztek a prioritások. Mindezt Mánuel nyilvánvalóvá is tette, ami-
kor a latinok legfőbb ellenségével, Núr ad-Dínnal szövetséget kötött az anatóliai szeldzsuk
törökök ellen. A latinok számára ez ismételten a görögök álnokságát bizonyította, jóllehet az
egyezmény az ő számukra is előnyökkel járt, hiszen szabadon engedték a keresztény foglyo-
kat, köztük Bertrand de Blanquefort templomos nagymestert.

A keresztény fejedelmek abbéli reménye, hogy Renaud de Chátillon talán okult a hibáiból,
hamarosan szertefoszlott. 1160 novemberében Renaud portyázni indult, és főként a keresz-
tény szírek marhacsordáit fosztogatta. Miközben a négylábú hadizsákmánnyal hazafelé tartott,
az aleppói kormányzó által vezetett muszlim sereg rajtaütött. Renaud-t elfogták és teveháton
Aleppóba vitték. Senki nem jelentkezett, hogy kiváltsa őt a fogságból. Az elkövetkező tizen-
hat esztendőt börtönben töltötte.

1160 februárjában, alig harminchárom évesen meghalt III. Balduin, akit még muszlim alattva-
lói és Aleppo kormányzója, Núr ad-Dín is gyászoltak. Balduinnak nem volt örököse: felesége,
a még csak tizenhat éves Theodóra királyné a házassági szerződésben számára biztosított
Akkon városába vonult vissza. Az új király, Balduin huszonöt éves, Amalrich nevű öccse
ugyanolyan magas és jóképű volt, mint testvérbátyja, de hiányzott belőle annak tanultsága és
bája. Jaffa és Aszkalon korábbi uraként Amalrich a királyság északi határainak védelmét a
bizánciakra hagyta, és figyelmét dél felé, Egyiptomra fordította. A fátimida
kalifátus véres államcsínyek és ellencsínyek sorozatának eredményeként szétesőben volt, az
országban hatalmas fejetlenség uralkodott. A Sínai-félszigeten és a Nílus-deltában alig néhány
város volt erődítve, a zsákmány pedig minden képzeletet felülmúlónak ígérkezett. Emellett
egy nyomósabb stratégiai indok is alátámasztotta a Kairó elleni hadmozdulatot: ha a latinok
nem töltik be az űrt, akkor Núr ad-Dín minden bizonnyal megteszi azt.

1160-ban III. Balduin tervezett rohamát az éves hadisarc fizetésének ígéretével váltották meg
a kairóiak, amit aztán sohasem teljesítettek. Amalrich ezt a mulasztást ürügyként felhasználva
1163 őszén seregei élén - köztük egy nagyobb kontingens templomossal - betört Egyiptom
területére, a Nílus-deltánál azonban az egyiptomiak a gátakat áttörve visszavonulásra kény-
szerítették a frankokat.
A rákövetkező évben, megakadályozandó, hogy Núr ad-Dín pártfogoltja, Szavar Kairóban
átvegye a hatalmat, Amalrich visszatért Egyiptomba, ahol egyezséget kötött Szavarral, hogy
mindkét sereg visszavonul.

Amalrich távollétét kihasználva eközben Núr ad-Dín támadást intézett az Antiochiai Fejede-
lemség ellen, és ostrom alá vette Harenc erődjét. Válaszul III. Boemund fejedelem - Konstan-
cia és Raymund de Poitiers fiatal fia - antiochiaiak, örmények és bizánciak egyesített seregé-
vel Harenc felmentésére indult. Hadseregében ott találjuk a templomos lovagokat, és kísére-
tükben a sergenteket, fegyverhordozókat és turcopoíokat. Közeledésük hírére Núr ad-Dín fel-
hagyott az ostrommal és visszavonult. Boemund tapasztaltabb társainak tanácsa ellenére a
jóval nagyobb sereg nyomába indult, és augusztus 10-én érte utol őket. A muszlimok jól be-
vált taktikájukat alkalmazva visszavonulást színleltek, majd a rájuk támadó Boemundot és
lovagjait kelepcébe csalták, néhányukat foglyul ejtették, a többieket pedig legyilkolták. A
templomosok közül hatvanan estek el a csatában, és csak heten menekültek meg. Ez a kudarc
kétségtelenül az egyik olyan tényező, ami arra indította a templomosokat, hogy katonai
ügyekben ne a latin fejedelmekre, hanem saját döntéseikre hagyatkozzanak. Bár a Szentföld
védelmére kötelezték magukat, a nagymester a pápának, és nem a jeruzsálemi királynak volt
alárendelve. Amalrich király azonban úgy érezte, hogy a lovagrendek autonómiája gátolta az
iszlám elleni hadvezetését.

1166-ban Núr ad-Dín seregei megostromoltak egy bevehetetlennek tartott barlangerődöt a

Jordánon túl, ahol templomos helyőrség állomásozott. (Az erődöt valószínűleg Philippe de
Nablus, Oultrejourdain ura adományozta, amikor 1166 januárjában csatlakozott a rendhez.)
Az ostrom hírére Amalrich sereget gyűjtött a templomosok megsegítésére, de elérve a Jordánt
szembetalálkozott azzal a tizenkét lovaggal, akik harc nélkül feladták az erődöt. Amalrich
féktelen haragra gerjedt, és felakasztatta a lovagokat. Ez a Türoszi Vilmos történetében fel-
jegyzett epizód közrejátszhatott abban, hogy a Templom és a király között megromlott a kap-
csolat. 1168-ban Amalrich elhatározta, hogy széles körű támadást indít Egyiptom ellen, dön-
tését az Ispotály nagymestere, Gilbert de Assailly és a legtöbb világi báró támogatta, a Temp-
lom nagymestere, Bertrand de Blanquefort azonban kereken visszautasította, hogy részt ve-
gyen a hadjáratban.

A templomosok döntését alantas indokokkal magyarázták. Azt állították, hogy azért utasítot-
ták vissza a király kérését, mert a tervet riválisaik, a johanniták támogatták, valamint azért,
mert jövedelmező üzleti kapcsolatban álltak az itáliai kereskedőkkel, akiknek egyiptomi érde-
keltségeik voltak. Ugyanakkor az Ispotály fenyegető csődje kétségkívül arra sarkallta Gilbert
de Assailly-t, hogy a Nílusnál próbáljon meg a rend anyagi helyzetén javítani, ez azonban
támadási alkalmat teremtett a Templomnak ellenük, hiszen a templomosok továbbra is jelen-
tős vereségeket szenvedtek Antiochiában, és teljes elkötelezettséggel védelmezték a Szentföl-
det északon, az amanoszi határsávban és délen, Gáza környékén egyaránt. Aztán ott volt
Amalrich egyezménye Szavarral: a Francia Királyságból újonnan érkezett nemesek, mint pél-
dául (IV.) Guillaume, Nevers grófja, Amalrich király tanácsadója, talán nem mérték fel az
értékét annak, ha az ember állja egy hitetlennek adott szavát, de a templomosok már kellő-
képpen ismerték a helyi viszonyokat ahhoz, hogy felismerjék: a diplomácia alkalmanként
hatékonyabb a fegyvereknél.

A templomosok függetlenségének újabb demonstrálására 1173-ban került sor, amikor

Amalrich tárgyalásokba kezdett a szíriai asszaszinok vezérével, akit a keresztesek csak „a
Hegy Öregje”-ként ismertek. Valódi nevén Szinán ibn-Szalmán ibn-Muhammad eredetileg
egy Baszra melletti iraki faluból származott. Az alamuti asszaszin imám, Hasszán pártfogolt-
jaként Szinán a szíriai asszaszin enkláve uralkodója lett, és önálló politikát folytatott. Az isz-
lám kalifátusok és a keresztény államok minden uralkodója harminc éven át Szinán iszmá'ilita
híveinek gyilkos támadásaitól rettegett: ez alól egyedüli kivételt a lovagrendek nagymesterei
jelentettek, mert az asszaszinok felismerték, hogy ha egyet megölnek, rögtön helyébe lép egy
másik.

Nagy általánosságban - ellenségeik ellenségeiként -, a frankok megtűrték az asszaszinokat, ők

pedig évi kétezer besant „sarcot” fizettek a templomosoknak, akik Tortosza, La Colée és
Chastel Blanc erődjeiből esetleg ellenük támadhattak volna. Az 1160-as években az
iszmá'ilita tanításokban mélyen mindig is ott rejlő milleniumi hajlam felszínre tört, amikor
Hasszán alamuti vezető érvénytelenítette Mohamed törvényét és kihirdette a feltámadást.
Szinán új törvényt léptetett érvénybe Szíriában, ezt követően pedig, ugyanúgy mint az ana-
baptisták Münsterben néhány évszázaddal később, a kiválasztottak erkölcstelen orgiákat ren-
deztek. „A férfiak és nők féktelen ivászatokat rendeztek: egyetlen férfi sem tartózkodott húgá-
tól, nővérétől, vagy lányától, a nők férfigúnyát viseltek, és egyikük kijelentette, hogy Szinán
Isten.”190

Néhány évvel azután, hogy Hasszán hatályon kívül helyezte az iszlám törvényt, Szinán üzene-
tet küldött Amalrich királynak és a jeruzsálemi pátriárkának, hogy esetlegesen áttérne Krisz-
tus hitére. Erre Hasszán elküldte Abdulláh nevű követét, hogy megegyezésről tárgyaljon a
királlyal. Miután az előzetes tárgyalásokon kielégítő döntés született, Abdulláh Amalrich ki-
rály menlevelével visszaindult Jeruzsálemből Massifba. Azonban röviddel azután, hogy el-
hagyta Tripoliszt, kíséretét a félszemű Gautier de Mesnil vezette templomosok kisebb csapata
támadta meg. A gaztetten feldühödött király elrendelte, hogy fogják el a tetteseket. A Temp-
lom nagymestere ez idő tájt Odo de Saint-Amand volt, aki 1168-ban Philippe de Nablus he-
lyébe lépett. Odo korábban királyi tisztviselő volt, s mint ilyen számos fontos tisztet töltött be,
mielőtt belépett a rendbe, korábban, 1157 és 1159 között pedig a muszlimok tartották fogság-
ban. Az, hogy őt választották nagymesterré, nyilvánvalóan az a célt szolgálta, hogy javítsanak
az Amalrich királlyal igencsak megromlott kapcsolaton. Most azonban Odo ragaszkodott az
Omne datum optimum... pápai bullában a templomosoknak biztosított jogok érvényesítéséhez,
melynek értelmében lovagjai mentességet élveztek a világi igazságszolgálatás alól: Gautier de
Mesnilt a rend szigorú büntetésben részesítette, és az ügyet végső ítéletre Rómába továbbítot-
ták. Amalrich mit sem törődve ezekkel a jogi kifinomultságokkal Szidonba lovagolt, ahol a
templomos káptalan ülésezett, és erőszakkal elhurcolta onnan a vétkes Gautier de Mesnilt,
akit aztán Türoszban bebörtönzött, Szinánt pedig sűrű mentegetőzések közepette meggyőzte,
hogy követének megtámadásához semmi köze sem volt. Ezek az események visszafordíthatat-
lanul elmérgesítették a király és a Templom viszonyát. A király tervét, hogy a rend feloszlatá-
sát kérvényezze a pápánál, csak 1174-ben bekövetkezett halála hiúsította meg.

Mi állt az asszaszin követ ellen Gautier de Mesnil által elkövetett támadás hátterében? Odo de
Saint-Amand sohasem vállalt felelősséget a lovag tettéért, ám annak ismeretében, hogy min-
den egyes testvér engedelmességi fogadalmat tett, elképzelhetetlennek tűnik, hogy Gautier
kizárólag saját szakállára cselekedett volna. A kortárs történetíró, Türoszi Vilmos indoklásul
ismét a kapzsiságot említi: a templomosok nem akarták elveszíteni az évi kétezer besantos
sarcot, amely kötelezettség az asszaszin megtéréssel érvényét veszítette volna. Egy későbbi
krónikás, Walter Map szerint a templomosok attól féltek, hogy a béke véget vetne létjogosult-
ságuknak: meggyilkolták az asszaszinok követét, „(állítólag azért) nehogy a pogányok hite
elenyésszen, és béke és egység uralkodjon”.191
Korunk történészei192 ugyanakkor azt állítják, hogy a templomosok éppen akkoriban kaptak
jelentősebb adományt Oroszlán Henriktől, Szászország hercegétől, így semmi szükség nem
volt rá, hogy csupán kétezer besantén kihívják maguk ellen a király haragját. Sokkal valószí-
nűbb, hogy az asszaszinok közvetlen közelében élve úgy ítélték, hogy Amalrichot az orránál
fogva vezetik. Az asszaszinok elleni bizalmatlanságukkal nem voltak egyedül: Amalrich halá-
la után III. Raymund, Tripolisz grófja lett a Jeruzsálemi Királyság régense, akinek apját annak
idején az asszaszinok gyilkolták meg. A Szinánnal folyó tárgyalásokat nem kezdték újra, és a
Krisztus-hitre való áttérése sem került többé szóba.

8. fejezet

Szaladin szultán
Amalrich jeruzsálemi király és Aleppo hatalmas uralkodója, Núr ad-Dín egyaránt 1174-ben
halt meg. Az alig harmincnyolc éves Amalrich mindig alulmaradt a testvérével, III.
Balduinnal való összehasonlításban, ráadásul meddő egyiptomi vállalkozásával szétforgácsol-
ta a királyság erejét. Amalrich a latin államok túlélését Szíriában és Palesztinában a Bizánci
Birodalommal való szövetség révén kívánta biztosítani. Ezt a célt szolgálta az unokatestvére,
Antiochiai Mária és Mánuel császár között létrejött frigy, valamint a császár szintén Mária
nevű lányával kötött saját házassága is, amelyből azonban csupán egyetlen lánya, Izabella
született. Bizánc iránti nagyrabecsülését jelzi, hogy amikor nem sokkal halála előtt az egyik
konstantinápolyi látogatásából visszatért, jeruzsálemi udvarában bevezette a bizánci császár
etikettjének pompáját.

A latin királyságokban az örökösödési elv mostanra megkérdőjelezhetetlenné vált, így

Amalrichot első feleségétől, Courtenay-i Ágnestől született fia, IV. Balduin követte a trónon.
A tizenhárom éves Balduin leprában szenvedett, amely betegség néhány egyházférfi szerint
Isten büntetése volt, amiért apja saját rokonát [harmadfokú unokatestvérét] vette feleségül.
Mindaddig, amíg IV. Balduin el nem érte a megfelelő kort, helyette régensként unokatestvére,
III. Raymund, Tripolisz grófja uralkodott.

Núr ad-Dín öröksége eleinte kevésbé látszott biztosítottnak. Fia és örököse, Malik asz-Szalih
Iszmá'il szintén igen fiatal, csupán tizenegy éves volt, Damaszkusz, Aleppo, Moszul valamint
Kairó kormányzója pedig egymással rivalizált, ki legyen az uralkodó régense. Ettől eltekintve,
azzal, hogy Núr ad-Dín kiterjesztette hatalmát a különböző emirátusok felett, amelyek koráb-
ban állandóan egymás torkának estek, bizonyította: a muszlimok is képesek összefogni a
frankok ellen. Sőt mi több, ehhez a politikai tényezőhöz eszmei dimenzió is párosult: az
őszinte vallásosságáról ismert Núr ad-Dín „átlagos vonásokkal, szelíd és szomorú arckifeje-
zéssel”193 rendelkező szerény és szigorú ember volt, aki a latin keresztények elleni küzdelmét
a dzsihád, azaz a hitetlenek elleni szent háború szintjére emelte.

Ezen spirituális és politikai tekintély azonban nem Núr ad-Dín valamely leszármazottjában,
hanem egy kurd tisztviselő [Tekrít kormányzójának] fiában egyesült, aki annak idején meg-
mentette Núr ad-Dín apjának, Zenginek az életét, amikor 1143-ban a bagdadi kalifa seregétől
az egyik csatában elszenvedett veresége után átmenekítette a Tigris-folyón. Ő, valamint
Szirkúh, Nadzsm ad-Dín (Ajjúb) testvére Núr ad-Dín legbizalmasabb hadvezéreivé váltak.
Szirkúh hiúsította meg Amalrich király tervét, hogy frank hűbérállamot hozzon létre Egyip-
tomban. E tettét nem egyedül, hanem fiatal és életerős unokaöccsével, Szaláh ad-Dín
Júszuffal, ismertebb nevén Szaladinnal közösen vitte véghez, aki később megadta a kegye-
lemdöfést a kairói fátimida kalifátusnak, amikor az egyiptomi muszlimok vallási hűségét a
bagdadi kalifa felé fordította. Így önálló hatalomra tett szert Egyiptomban, ahol teljesen füg-
getlenül, sőt néha apja egykori ura, Núr ad-Dín ellenében cselekedett.

Életében és halála után Szaladint a keresztények és a muszlimok egyaránt a bátorság és nagy-

lelkűség mintaképének tartották. Az udvariasságáról és jóindulatáról szóló történetek Európá-
ba is eljutottak - például arról, hogyan juttatott prémeket a Damaszkusz földalatti várbörtön-
ében sínylődő keresztény foglyoknak, hogy megmelegedhessenek; vagy arról, hogy 1183-ban,
amikor a moabi Kerak [Petra deserti, 'a Sivatag sziklája'] várát ostromolta, Onofroi de Toron
és Izabella hercegnő esküvői ünnepsége alatt elrendelte, hogy a kőhajító ostromgépekkel ne
tüzeljenek arra a toronyra, ahol a ceremónia zajlott. Mindezek annál is nagyobb hatást gyako-
roltak az európaiakra, mivel a keresztények ezidáig hajlamosak voltak ördögi tulajdonságok-
kal felruházni hitetlen ellenfeleiket.

Vallásos, szerény, nagylelkű és könyörületes emberként Szaladin ugyanakkor éles elméjű és

rátermett parancsnok volt, akit kortársai alacsony testalkatú, kerek arcú, fekete hajú és szemű
férfiként írtak le. Az iszlám elit legtöbb tagjához hasonlóan ő is írástudó, művelt, valamint a
lándzsa- és kardforgatásban jártas ember volt. Fiatalon jobban érdekelte a vallás, mint a küz-
delem, és nem kétséges, hogy a keresztény frankok ellen vívott háborúját őszinte vallásos
meggyőződés inspirálta, és nem egyszerűen az elődei, Zengi és Núr ad-Dín példáján alapuló
felismerés, miszerint az egyébként egymástól igen különböző iszlám államokat csak egy dzsi-
hád nevében lehet közös cselekvésre bírni.

A szélesebb iszlám közösség magas erkölcsi mércéjének nem volt könnyű megfelelni: nem-
csak apja urához, Núr ad-Dínhez kellett hűségesnek lennie, hanem a bagdadi kalifához is.
Sokan ennek ellenére még azok után is hatalombitorlónak tartották, hogy a széthúzó muszlim
államokat a latinok ellen egyesítve bizonyította az iszlám iránti elkötelezettségét. Ahogyan
majd látni fogjuk, az is valószínűnek tűnik, hogy híres nagylelkűsége részben politikai számí-
tás volt. Ha az érdek azt kívánta, habozás nélkül könyörtelen döntéseket is hozott: Kairóban
például elrendelte sí'ita ellenfelei keresztrefeszítését, és foglyait gyakorta megcsonkíttatta
vagy kivégeztette. Habár tisztelte, sőt néha egyenesen csodálta a frankok lovagi illemszabá-
lyait, és soha nem szűnő előzékenységgel viseltetett a keresztény fejedelmek és királyok iránt,
a lovagrendekkel szemben kérlelhetetlen gyűlöletet érzett.

Núr ad-Dín halála után riválisai megpróbálták megakadályozni Szaladin abszolút hatalomra
jutását, és ennek érdekében taktikai szövetségeket kötöttek a latinokkal. Aleppo kormányzója
meggyőzte III. Raymundot, Tripolisz grófját, aki IV. Balduin király régenseként gyakorolta a
hatalmat, hogy elterelő hadműveletként indítson támadást Homsz városa ellen, cserébe pedig
ígéretet tett, hogy váltságdíj ellenében szabadon engedi az általa fogva tartott keresztényeket -
köztük azt a felkapaszkodott francia lovagot, Renaud de Chátillont is, aki Konstanciát,
Antiochia fejedelemnőjét annak idején feleségül vette. Renaud árcéduláján százhúszezer
aranydénárnyi összeg szerepelt.194

Ha Raymund gróf a jövőbe láthatott volna, nyilvánvalóan úgy határoz, hogy továbbra is
Aleppo sötét börtönében hagyja sínylődni ezt a megrögzött bajkeverőt. Renaud immáron feje-
delemség nélküli fejedelemként tért meg a fogságból: két évvel azután, hogy jóvágású férjét
foglyul ejtették, felesége meghalt. Talán meghasadt a szíve. Antiochiában immáron III.
Boemund, Konstancia első férjétől, Raymund de Poitiers-től származó fia uralkodott. Mind-
azonáltal Renaud-t nem lehetett egyszerűen visszasüllyeszteni a zsoldos lovagok szintjére,
hiszen lánya ekkor már magyar királyné, mostohalánya, Mária pedig bizánci császárné volt.
Ezért aztán a királyság leggazdagabb örökösnőjét, Stephanie de Millyt vette feleségül, akinek
révén Hebron és Oultrejourdain ura lett.

Núr ad-Dín halála és a rákövetkező politikai zűrzavar egyik következményeként a szeldzsuk

törökök felszabadultak az általa rájuk kényszerített uralom alól. 1176-ban II. Kilidzs Arszlán
szeldzsuk szultán Bizánc ellen fordult, és Mánuel császár ellene indított seregét
Müriokephalonnál [Myriocephalum] csapatai megsemmisítették. Ez a vereség legalább akko-
ra katasztrófát jelentett, mint a manzikerti csata elvesztése 1071-ben, ami aztán az I. keresztes
hadjárathoz vezetett. A törökök végérvényesen rátették a kezüket Anatóliára, és ezzel együtt
Bizánc elveszítette befolyását a Szíriában történő események felett. A frankok magukra ma-
radtak.

A Jeruzsálemi Királyságon belüli megosztottság következtében a helyzet még súlyosabbra

fordult. Bár IV. Balduin béketűrő és állhatatos ember volt, a fiatal leprás király mégsem lehe-
tett erőskezű uralkodó. A kiskorúsága idején helyette kormányzó legközelebbi férfi rokonát,
III. Raymundot tapasztalt, körültekintő emberként ismerték, aki ráadásul a muszlimok foglya-
ként eltöltött évek után beszélt arabul és ismerte az ellenség lélektanát. A királyság régebbi,
befolyásos családjai az Ispotály lovagjaival együtt őt támogatták, ugyanakkor a templomosok
és a Palesztinába újonnan jött, háborúra és a földszerzésre egyaránt kiéhezett európai lovagok
Renaud de Chátillon vezetésével ellene voltak.

Sokat beszéltek ugyan egy új keresztes hadjárat formájában Nyugatról érkező segítségről,
amelyet VII. Lajos francia király és az a II. Henrik angol király vezetett volna, aki Lajos ko-
rábbi feleségét, Aquitániai Eleonórát feleségül vette, de a Szentföldön egyedül Fülöp, Fland-
ria uralkodója jelent meg, azonban ő is zarándoklatra, nem pedig keresztes hadjáratra jött.

A frankok megosztottságát kihasználva Szaladin haderejével a Sínai-sivatagon át a templo-

mosok gázai erődje ellen vonult. A templomosok minden erejüket Gáza védelmére összponto-
sították, Szaladin azonban elhaladt a vár mellett és Aszkalont vette ostrom alá. Az immáron
nagykorú IV. Balduin sietve sereget toborzott, és még Szaladin előtt sikerült Aszkalonba ér-
nie. Szaladin felismerve, hogy így Jeruzsálem védtelenül maradt, Balduin lekötésére kisebb
haderőt maga mögött hagyott, seregével pedig továbbvonult a Szent Város irányába. Miután
Balduin felismerte a hadicselt, Gázából odarendelte a templomosokat, kitört Aszkalon város-
ából, és 1177. november 25-én Montgisardnál beérte az egyiptomi fősereget. Szaladint meg-
lepetésszerűen érte a támadás: hada szétesett, ő pedig kénytelen volt visszamenekülni Egyip-
tomba.

Óriási győzelem volt ez a frankok számára, amelynek nyomán talán túlbecsülték tényleges
erejüket. Bár a frank krónikások azt állították, hogy a hadsereg Balduin király parancsnoksága
alatt állt, a muszlim történetírók szerint a katonákat Renaud de Chátillon vezette.195 Lehetsé-
ges, hogy Renaud bátorságával kiemelkedett a küzdelemben, és a győzelem növelte a tekinté-
lyét.

Miután a keresztesek elegendő emberrel rendelkeztek a győzelem kínálta lehetőségeket to-

vábbi kiaknázásához, IV Balduin király megerősítette a damaszkuszi határvonalat, és a Jordán
partján a Jákob gázlójának nevezett helynél felépítette Chastelet várát, ott, ahol az ószövetségi
Teremtés Könyvében leírtakra alapuló legenda szerint Jákob megküzdött az angyallal. Jákob
gázlója a tengerparttól a Damaszkusz felé vezető úton a banyasi termékeny alföldet uralta,
amely terület mindezidáig a muszlimok és a keresztények számára egyaránt hozzáférhető volt.
A hely stratégiai jelentőségét Szaladin is felismerte, ám úgy gondolta, korábban már megálla-
podásra jutott Balduin királlyal arról, hogy ez a térség demilitarizált zóna marad. Balduin ki-
rály azonban engedett a templomosok erős nyomásának és felépíttette az erődöt, amikor
Szaladin figyelmét elvonta a családtagjai között uralkodó elégedetlenkedés.

1179 nyarán aztán Szaladin ostromot indított Chastelet ellen. Balduin odalovagolt, hogy vé-
delmébe vegye a várat, és csatlakozásra szólította fel Raymundot, Tripolisz grófját valamint
az Odo de Saint-Amand vezette templomosokat. Június 10-én Raymund és a templomosok
megütköztek Szaladin seregével. A templomosok meggondolatlanul támadtak, és visszaverték
őket. Azok, akiknek sikerült átkelniük a Litani-folyón Beaufort erős várába menekültek, de a
szerencsétlenül járt frankok között számos templomos lovag akadt, a foglyok között pedig ott
találjuk a nagymestert, Odo de Saint-Amandot is.

Odo a rákövetkező évben a fogságban meghalt, mert büszkeségében nem volt hajlandó meg-
engedni, hogy kicseréljék egy keresztények által fogva tartott muszlimra. A krónikás Türoszi
Vilmos, akinek testvére szintén áldozatul esett az ütközetben, önteltsége miatt elítélte Odót,
amely tulajdonságot egyre inkább a Templom lovagjainak közös jellembeli fogyatékossága-
ként tartották számon. Vilmos szerint Odo tetteit „a büszkeség diktálta, amiből több volt neki
a kelleténél”; ezenfelül „hitvány ember volt, gőgös és arrogáns, orrlyukaiból a harag tüze
áradt, s nem félt sem Istentől, sem embertől”.196 A lovag azon típusát testesítette meg, aki
először beírta a nevét a világi történelembe, és csak azt követően csatlakozott a rendhez, még-
hozzá nem vallási elhivatottságból, hanem racionális karriermódosítást hajtott végre.

Utólag lehetlen megítélni, vajon annak idején az Odót megválasztó templomos káptalan érde-
kelt volt-e őszinte hitbuzgalmának megítélésében, vagy sem, és vajon látták-e valamiféle elő-
nyét annak, ha olyan nagymestert választanak maguknak, aki már valamiféle ranggal rendel-
kezik. Most azonban, talán éppen Odo de Saint-Amand példájából okulva, utódjául a lovagok
egy hivatásos templomost, a rend korábbi provence-i és spanyol nagymesterét, Arnold de
Torroját jelölték ki.

A Szaladin és IV. Balduin király között az aszály és az éhínség veszélye miatt létrejött két-
éves fegyverszüneti egyezményt kihasználva Arnold de Torroja a johannita nagymesterrel,
Roger des Moulins-nel és Heracliussal, az újonnan megválasztott pátriárkával együtt Európá-
ba hajózott, hogy Itáliában, valamint a Francia Királyságban és Angliában segítséget szerez-
zen. Heraclius, a félig-meddig írástudatlan auvergne-i pap korábban a király anyjának, Ágnes
királynénak a szeretője volt, akinek befolyása révén először Caesarea érsekévé, majd Jeruzsá-
lem pátriárkájává nevezték ki. Jelenlegi szeretője, Paschia de Rivere, akit a királyságban csak
Madame la Patriarchesse, azaz Pátriárkáné őnagyságaként ismertek, egy nábluszi szövetke-
reskedő felesége volt.

Amikor Londonban Heraclius felszentelte a város nyugati részében lévő templomos épület-
együttes új templomát, parfümökkel illatosított és felékszerezett alakja meglehetősen kedve-
zőtlen benyomást keltett, és néhányan, akik találkoztak vele, elgondolkodtak, vajon keresz-
tény testvéreik keleten valóban szorongató szükséget szenvednek-e. Mindazonáltal a londoni
Temple az angol történelem egyik fontos eseményéből - a canterbury-i érsek, Becket Tamás
1170-es meggyilkolásából - már hasznot húzott. A gyilkosságot elkövető négy normann lo-
vagra kirótt penitencia értelmében tizennégy éven át kellett szolgálniuk a templomosokat a
Szentföldön. II. Henrik király, aki tettük elkövetésére felbujtotta őket, nemcsak nyilvános
bűnbánatot gyakorolt a canterburyi székesegyházban, hanem arra is ígéretet tett, hogy ellátja a
templomosokat annyi pénzzel, amennyi kétszáz lovag egy évi támogatására elegendő. 1172-
ben vezeklésének részeként Avranches-nél esküt tett a kereszt felvételére, és bár az esemé-
nyek megakadályozták fogadalmának teljesítésében, 1172-es végrendeletében húszezer már-
kát hagyott a keresztes hadjárat költségeire - ötezret a templomosokra, ötezret a johannitákra,
ötezret kettőjükre közösen, és végül még ötezret „a legkülönbözőbb rendházakra, a leprások-
ra, a világtól elvonult szerzetesekre és remetékre Palesztinában”.197

A Templom nagymestere, Arnold de Torroja Veronában megbetegedett és 1184. szeptember

30-án meghalt. A templomos káptalan Jeruzsálemben utódjául egy flamand és anglo-normann
származású lovagot, Gérard de Ridefort-t választotta meg. Úgy tűnik, Gérard a klasszikus
lovagot testesítette meg, aki faute de mieux, vagyis jobb híján csatlakozott a rendhez. Az
1170-es évek elején érkezett a Szentföldre és III. Raymund, Tripolisz grófja mellett teljesített
szolgálatot. A krónikások szerint Raymund biztosította őt, hogy amint üresedés lesz, hűbérbir-
tokot kaphat a grófságban. 1180-ban Guillaume Dorel, Botrun ura meghalt, és birtokát lányá-
ra, Luciára hagyta. Raymund, mivel adósságok nyomasztották, megfeledkezett a Gérard-nak
tett ígéretéről, és Luciát „eladta” egy Plivano nevű pisai kereskedőnek, aki a menyasszony
súlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizetett érte. A leány tízezer besantot jövedelmezett
Raymundnak, vagyis a súlya hatvanhárom kiló körül lehetett.198

Miután kilátásai ily módon meghiúsultak, Gérard belépett a templomos rendbe. Azt tartották
róla, hogy ez idő tájt komoly betegségben szenvedett, aminek hatására talán kiábrándult evi-
lági becsvágyó törekvéseiből, és minden gondolatát az eljövendő életre összpontosította. Hir-
telen támadt vallásossága azonban nem feledtette vele azt a megaláztatást, amelyet lovagként
érzett, amikor egy kereskedőt előnyben részesítettek vele szemben, és az incidens mély gyűlö-
lettel töltötte el Raymund tripoliszi gróf iránt. Arnold de Torroja halálakor a templomos rend
sénéchali tisztjét töltötte be a Jeruzsálemi Királyságban.

1185 márciusában a leprában szenvedő fiatal király, IV. Balduin végül meghalt. A trónt hét-
esztendős unokaöccse, a Szibilla nevű testvére és első férje, Guillaume de Montferrat frigyé-
ből származó V. Balduin örökölte [akit az emberek Baudoinet, vagyis Balduinka névvel illet-
tek] Raymund pedig, aki IV. Balduin királysága alatt már bailliként (kormányzóként, vagy
más néven főminiszterként) működött, a gyermekkirály régensévé lépett elő. Ebben a minősé-
gében négyéves fegyverszünetet kért Szaladintól, hatalmát azonban aláásta, hogy a rákövet-
kező évben az ifjú király is elhunyt, és nem maradt utána nyilvánvaló trónörökös. IV. Balduin
végrendelete értelmében az örökösödésről a pápának, a császárnak, valamint az angol és a
francia királynak kellett döntenie. Ekkor azonban a szentföldi latin keresztények sorsa ismét
egy nő érzelmei nyomán vett fordulatot. Szibilla hercegnő, a halott gyermekkirály anyja, ép-
pen egy francia lovag, Guido de Lusignan felesége volt, miután első férje, Guillaume de
Montferrat, akit leendő királyként Európából „importáltak” számára, 1177-ben maláriában
életét vesztette. Az európai uralkodócsaládok eleinte nem tudtak megegyezni az elhunyt férj
utódját illetően, Szibilla pedig egy ideig azt fontolgatta, hogy az egyik helyi báróhoz, Balduin
d'Ibelinhez megy feleségül. A Jeruzsálemi Királyság fővezérének, Amalrich de Lusignannak
azonban, aki mellesleg Szibilla anyjának, Ágnesnek a szeretője volt, élt Franciaországban egy
Guido nevű öccse, Szibilla pedig az ifjú megnyerő külsejéről és rendkívüli vonzerejéről szóló
beszámolók alapján Palesztinába hozatta őt. Amikor a fiatalember megérkezett, Szibillának
megtetszett, amit látott, és kierőszakolta testvérétől, IV. Balduin királytól, hogy adja áldását a
házasságukra. A király ellenállt ugyan, mert látta, hogy ez a gyenge és tehetetlen lovag, egy
jelentéktelen francia nemes legkisebb fia, nem alkalmas a királyság leendő uralkodójaként a
hatalom gyakorlására, de anyja és testvére unszolására végül beleegyezett a házasságba, amire
1180 húsvétján került sor.
Most, hat évvel később, a két nő tervei valóra váltak. Szibilla összehívta híveit, és anyja ko-
rábbi szeretője, Heraclius pátriárka királynővé koronázta. Az Ispotály nagymestere, aki a
Templom nagymesterével és a jeruzsálemi pátriárkával együtt a koronázási jelvényeket tar-
talmazó páncélláda kulcsát őrizte, megtagadta az általa birtokolt kulcs átadását, és inkább ki-
hajította az ablakon, semmint megszegje esküjét, de a másik kulcsot kezében tartó Gérard de
Ridefort, Szibilla és Guido legfőbb támogatója megszerezte azt. Miután Szibillát megkoro-
názták, az asszony a másik koronát férje fejére tette, miközben „Gérard de Ridefort felkiáltott,
hogy ez a korona fizetség a botruni házasságért”.199

Szibilla királynő vakmerő lépése a héják győzelmét jelentette a Raymund tripoliszi gróf ve-
zette galambok felett. A galambok ellenállhattak volna, hiszen Renaud de Chátillon kivételé-
vel ők képviselték a királyság hűbéreseinek összességét, Lusignani Guido királyt pedig or-
szágszerte megvetették. Raymund azt javasolta, hogy koronázzák meg Izabella hercegnőt, I.
Amalrich tizenhárom éves lányát, aki nemrégiben ment hozzá a tizennyolc éves Onofroi de
Toronhoz. Az ő egy évvel korábban Kerak várában tartott esküvőjükön történt, hogy miköz-
ben Szaladin az erődítményt ostromolta, elrendelte a kőhajítókat kezelő katonáinak, ne tüzel-
jenek a toronyra, ahol a házassági ceremónia zajlott. Onofroi anyja - mintegy jutalomként - az
ünnepségen felszolgált ételekből küldetett a muszlim vezetőnek is. Az ostromnak a hordágyon
a helyszínre érkező IV. Balduin király vetett véget, de ez az élmény valószínűleg elbátortala-
nította Onofroi de Toront, aki „szép ember, tanult ifjú volt, de szokásai inkább lányhoz illet-
tek, semmint egy férfihoz”.200 Amikor Raymund felvetette, hogy esetleg ő legyen a király,
Jeruzsálembe menekült és behódolt Lusignani Guido előtt. Ezáltal az államcsíny végleg jog-
erőre emelkedett, és Raymund valamint Balduin d'Ibelin kivételével mindenki beállt a sorba.

Ezek után semmi sem maradt, ami a fő királycsináló, Renaud de Chátillon agresszív terveinek
gátat szabhatott volna. Oultrejourdain hűbérbirtoka, amelyhez házassága révén jutott hozzá,
az Egyiptom és Szíria közötti karavánutakat két ágra bontva és Szaladin birodalmát kettévág-
va egészen az Aqabai-öbölig húzódott. 1182-ben ezt a stratégiai helyzetét arra használta, hogy
portyázó rablóhadjáratot hajtson végre, melynek gátlástalansága a lehető legnagyobb felhábo-
rodást váltotta ki a muszlim világban. Egész gályarajokat építtetett, amelyeket előzőleg a
Holt-tengeren kipróbált, majd az Aqabai-öbölben vízre bocsátott. Hajói innen délnek, a Vö-
rös-tenger felé vették útjukat, ahol Egyiptom valamint Arábia tengerparti kikötőit fosztogat-
ták, nem kímélve a kereskedő-hajókat, sőt még a mekkai zarándokokat szállító hajókat sem.
Végül al-Radzsib kikötőjében szálltak partra, és egy portyázó osztag azzal a szándékkal indult
Mekka ellen, hogy elhozzák onnan Mohamed próféta holttestét. Végül a Szaladin testvére,
Malik által Egyiptomból ellenük küldött sereg állította meg őket, és az ütközet túlélőit Mek-
kában vagy Kairóban kivégezték.

Nem tudni, vajon mindez egyéni terrorcselekmény volt-e Renaud részéről, vagy „egy össze-
hangolt hadjárat legvakmerőbb akciója, amelyhez a királyság minden ereje csatlakozott”,201
mindenesetre Renaud-t pusztulásra ítélt ellenséggé tette Szaladin szemében, aki az arábiai
szent helyek őrzőjeként alapozta meg tekintélyét a muszlim világban. Most, Guido király
trónralépését követően Renaud azzal tetézte korábbi felháborító tettét, hogy megtámadott egy
Egyiptomból Szíriába tartó karavánt, és legyilkolta az egyiptomi csapatokból álló védőkísére-
tet. Ez a fegyverszüneti megállapodás durva megsértését jelentette, amiért Szaladin jóvátételt
követelt, először Renaud-tól, aki nem fogadta követeit, majd Guido királytól, aki bár utasította
Renaud-t, hogy adjon elégtételt az okozott sérelemért, nem túlságosan erőltette a dolgot, hi-
szen elsősorban Renaud-nak köszönhette a trónját.

Renaud becsmérlői szerint a karaván elleni rablótámadás a banditizmus közönséges és durva

példája volt. Még védelmezői is „rejtélyesnek”202 találták, és felvetették, hogy az egyiptomi
kíséret miatt Renaud talán úgy gondolta, Szaladin sértette meg a fegyverszünetet. Bármilyen
indítékok is álltak tettének hátterében, mindez elkerülhetlenné tette a háborút egy olyan idő-
szakban, amikor a latin államok erősen megosztottak voltak. Érdekellentét feszült a már meg-
lévő területeiket védelmezni kívánó befolyásos bárók és az újonnan érkezett lovagok között,
akik azt remélték, hogy új hódítások során megalapozhatják a szerencséjüket. Mindez ideoló-
giai véleménykülönbséggel párosult a muszlim szomszédaikkal való együttélés lehetőségeit
keresők és azok között, akik számára minden hitetlenek irányában tett engedmény a keresz-
ténység elárulását jelentette. Néha már akkoriban is nehéz volt különbséget tenni a kettő kö-
zött: annak ismeretében, hogy Raymund tripoliszi gróf folyékonyan beszélt arabul és érdeklő-
dött az iszlám szövegek tanulmányozása iránt, sokakban felmerült a kétely a keresztény ügy
iránti elkötelezettségével kapcsolatban.

Mintha csak gyanújuk helyességét akarná igazolni, Raymund gróf Lusignani Guido király
ellenében Szaladinhoz fordult segítségért. Lépése jóval több volt egyszerű fegyverszüneti
kérelemnél: nyílt együttműködéssel ért fel. Leendő szövetségesének megnyerése érdekében
Raymund lehetővé tette, hogy egy Szaladin által felderítési feladattal Galileába küldött egyip-
tomi lovascsapat, amelyet fia, al-Afdal vezetett, keresztülhaladjon az uralma alatt álló földe-
ken. Megállapodtak, hogy a muszlimok nem viselnek hadat ellene, és a területet egy nap alatt
el kell hagyniuk. Raymund alattvalóit is értesítették a megállapodásról, amelynek híre Guido
király Raymundhoz megegyezési szándékkal küldött delegációját - a templomosok és az ispo-
tályosok nagymestereivel egyetemben - útközben, La Féve [ma el-Fuleh] erődjénél érte.

Gérard de Ridefort a szomszédos várakból kilencven templomos lovagot rendelt magához,

majd Názáretbe lovagolt, ahol újabb negyven világi lovaggal erősítette meg csapatát. Názáre-
tet elhagyva rátaláltak a muszlim felderítő alakulatra, amint éppen lovaikat itatták Cresson
forrásainál. Erejüket látva a johanniták nagymestere, Roger des Moulins visszavonulást java-
solt. A Templom maréchalja, Jacques de Mailly egyetértett vele. Ez igencsak felbőszítette
Gérard de Ridefort-t. Mestertársát gyávasággal vádolta, Jacques-hoz pedig gúnyosan így
szólt: „Túlságosan szereted a szőke fejed, semhogy hajlandó lennél elveszíteni”, mire a temp-
lomos maréchal így válaszolt: „Én úgy halok majd meg a csatában, ahogyan az bátor ember-
hez illik. Te leszel az, aki árulóként elmenekül.”*

Így azután a lovagok egyesített serege az egyiptomiakra támadt, ami katasztrofális következ-
ményekkel járt. Jacques de Mailly és Roger des Moulins mindketten odavesztek az ütközet-
ben, és három kivétellel az összes templomost is megölték - a túlélők egyike a nagymester,
Gérard de Ridefort volt. A világi lovagokat Názáret mindazon keresztény lakosaival együtt
bebörtönözték, akik zsákmány reményében kimerészkedtek a városból.

A keresztények számára a szerencsétlenség egyetlen haszna az volt, hogy így Raymund akara-
ta ellenére megszegte a Szaladinnal kötött megállapodást, és arra kényszerült, hogy békét kös-
sön Guido királlyal. A Szaladin uralma alatt álló területekről - Aleppóból, Moszulból, Da-
maszkuszból és Egyiptomból - egyre gyűltek a csapatok a Jordán távolabbi partjánál található
al-Asteránál, míg végül akkora lett a sereg, amekkora még sohasem állt a szultán parancsnok-
sága alatt. Eközben Guido király levée en masse-t [tömegfelkelés] hirdetett, és minden ren-
delkezésre álló latin erőt Akkonba hívott. Jeruzsálemben abból a harmincezer márkás pénz-
alapból, amelyet II. Henrik angol király biztosított egy általa fogadott keresztes hadjárat fi-
nanszírozására, a lovagrendek zsoldosokat béreltek és felfegyverezték a keresztény haderőt.
Június végére Guidonak húszezer fős csapatot sikerült kiállítania, ezen belül a lovasság száma
tizenkétezer volt. Ez gyakorlatilag a Tengerentúlon mozgósítható összes lovagot, önkéntest és
zsoldost magában foglalta, így a latin városok és erődítmények jóformán védtelenül maradtak.

Július l-jén Szaladin harmincezer gyalogos és tizenkétezer lovas katonából álló haderejével a
Tiberiász-tó délnyugati csücskénél fekvő Szennabránál átkelt a Jordánon. Itt a sereget két
részre bontotta, az egyik fele nyugatra a dombok közé vonult, a másik pedig a tó partvonalát
követve Tiberiászt vette célba. A várost rövid ostrom után elfoglalták, de Eschiva tripoliszi
grófné kis helyőrségével kitartott a fellegvárban, miközben szorult helyzetéről üzenetet kül-
dött férjének, Raymundnak, aki Guidóval éppen Akkonban tartózkodott.

A döntésképtelen Guido király egymásnak ellentmondó tanácsokat kapott a héjáktól és a ga-

lamboktól. Miután még nem volt róla tudomása, hogy felesége veszélyben van, Raymund
óvatosságra intett, azzal érvelve, hogy Szaladin a kiszáradt és kopár vidéken a legnagyobb
nyári melegben képtelen ekkora hadsereget sokáig összetartani. Renaud de Chátillon és
Gérard de Ridefort gúnyos szemrehányásokkal illették Raymund gyávaságát és Szaladinnal
való korábbi egyezkedéseit, és azonnali támadást javasoltak Tiberiász felmentésére. Ahogyan
korábban, Guido ezúttal sem volt képes visszautasítani azt a két embert, akik annak idején
megszerezték neki a koronát, így elrendelte, hogy a keresztény sereg induljon Tiberiász felé.
Július 2-án délután letáboroztak Szephóriánál, egy stratégiailag igen előnyös helyen, ahol bő-
ven volt víz és a lovak számára alkalmas legelő. Itt érte őket utol a tiberiászi követ, aki tudósí-
totta a bárókat Raymund feleségének szorult helyzetéről. A grófné fiai, akik az apjukkal
együtt a táborban tartózkodtak, könyörögve kérték Guidót, hogy siessen anyjuk megmentésé-
re, Raymund azonban továbbra is értelmetlennek tartotta a kedvező állás feladását: a keresz-
tény királyság megmentése érdekében még városát és feleségét is kész volt feláldozni.

A király és a bárók elfogadták Raymund tanácsát, de miután nyugovóra tértek, Gérard de

Ridefort visszaosont a király sátrába. - Hogyan bízhat meg Guido király egy árulóban? - kér-
dezte a nagymester, s hozzátette: - Micsoda szégyen lenne veszni hagyni egy várost, amely
oly közel van! - Mint állította, a templomosok inkább „levetnék fehér köpenyüket”, eladnák
és elzálogosítanák mindenüket, semmint veszni hagyják ezt a remek lehetőséget, hogy a
cressoni forrásoknál legyilkolt testvéreikért bosszút állhatnak.

Miután képtelen volt ellentmondani Gérard de Ridefortnak, Guido király elrendelte, hogy a
sereg hajnalban induljon a város ellen. A keresztesek az északi útvonalat választották a kopár
dombokon át Tiberiász felé. A muszlim íjászok állandó zaklatásainak kitéve és a szomjúságtól
kitikkadva érkeztek meg Lubieh [Lubiya] közelébe. Itt érte a királyt a hátvédet alkotó temp-
lomosok kérése, hogy álljanak meg éjszakára. A király beleegyezett és megállj paran-: csolt.
Az előőrsöt vezető Raymund gróf döbbenten kiáltott fel: „Édes Istenem, a háborúnak vége!
Halott emberek vagyunk! A királyság elveszett!”

Lubieh kútja ki volt száradva. A sereg mégis itt, a Hattín szarvaiként ismert kopár fennsíkon
táborozott le, ahonnan ráláthattak Hattín településére, melynél Szaladin serege várta őket.
Amint leszállt az éj, a muszlimok még szorosabban körülkerítették a kereszteseket: minden
katonát, aki vizet keresve elhagyta a tábort, elfogtak és megöltek. Ugyanakkor felgyújtották a
dombot borító bozótot, a csípős füstöt pedig a szél egyenesen a keresztények táborába fújta.

Hajnalban Szaladin parancsot adott a támadásra. A gyötrő szomjúságtól, forróságtól és füsttől

végképp elcsigázott keresztény gyalogság végső elkeseredettségében megpróbált áttörni a
muszlim gyűrűn a Galileai-tó felé, azonban egyetlen katona sem jutott át, legyilkolták vagy
fogságba ejtették őket. Felettük a páncélos lovagok több ízben visszaverték a muszlim lovas-
ság időről időre megújuló támadását, de a szomjúság túlságosan kiszívta az erejüket, és min-
den egyes támadás során egyre kevesebbek maradtak. Lovagjaival Raymund gróf megroha-
mozta a muszlim falanxot, amely hirtelen szétnyílt, átengedte őket, majd ismét összezárult.
Miután képtelenek voltak visszatérni a fősereghez, Raymund nem tehetett mást, mint vissza-
vonult Tripoliszba.

Mögöttük a hátramaradt lovagok védelmezőén körülfogták a királyt és számos kitörést kísé-

reltek meg Szaladin emberei ellen. Velük volt Akkon püspöke is, aki a Szent Kereszt becses
ereklyéjét hordozta. Amikor a püspök elesett, a Kereszt az ellenség zsákmányává lett. A csata
elveszett. Guido király és azok a lovagok, akik életben maradtak, mostanra a kimerültségtől -
nem pedig kard által megsebezve - estek össze. A legértékesebb túszokat legyőzőjük,
Szaladin sátrába hurcolták - köztük volt Guido, testvére Amalrich, Renaud de Chátillon és a
fiatal Onofroi de Toron. Szaladin azzal a páratlan udvariassággal, amiről híres volt, egy serleg
rózsavízzel kínálta a szomjazó királyt, amelyet a Hebron hegycsúcsáról hozott jéggel hűtöttek
le. Miután a király ivott belőle, továbbadta a serleget a mellette ülő Renaud de Chátillonnak,
de mielőtt ő is csillapíthatta volna a szomját, elvették tőle a kelyhet: az arab vendéglátás sza-
bályai szerint ugyanis, ha egy foglyot a vendéglátó étellel és itallal kínál, ezzel azt jelzi, hogy
az illető élete biztonságban van.

Szaladin ekkor Renaud fejére olvasta minden bűnét, és Mohamed tanításának engedelmes-
kedve ismét felajánlotta neki, hogy választhat: vagy elfogadja az iszlám hitet, vagy meghal.
Renaud Szaladin képébe nevetett, mondván, inkább neki kellene Krisztus hitére térnie: „Ha
hinnél benne, elkerülhetnéd az örök kárhozat büntetését, amely nem kétséges, már készül
számodra.”203 Ezt hallván, Szaladin előrántotta görbeélű kardját és levágta Renaud fejét.

Guido király és világi báróinak életét ellenben nem fenyegette veszély. „Király nem öl meg
egy másik királyt - mondta Szaladin -, de ez az ember túlságosan arcátlan és hitszegő volt.”*
Az előkelő rabokat Damaszkuszba vitték azzal a paranccsal, hogy nem eshet bántódásuk.
Szaladin irgalma a lovagrendek katonáira azonban már nem terjedt ki. „Meg kell tisztítanom a
földet ezektől a tisztátalan emberektől” - hangoztatta Szaladin kancellárjának és titkárának,
'Imád ad-Dínnek. Ötven dénárral jutalmazott minden katonát, aki foglyul ejtett egy lovagtest-
vért, majd parancsot adott rá, hogy végezzék ki őket. A kíséretében lévő koránmagyarázó tu-
dósok, iszlám aszkéták és szufi misztikusok könyörögtek
Szaladinnak, hogy ők vághassák le a templomos és johannita lovagok fejét. Csupán Gérard de
Ridefort, a templomosok nagymestere úszta meg fogsággal: a többi lovagot, Renaud de
Chatillonhoz hasonlóan választás elé állították, vagy elhagyja a hitét, vagy meghal. Egész
éjjel leendő hóhéraik duhaj kiabálását hallgatva készültek arra, hogy sorsuk beteljesedjen, de
egyikük sem tagadta meg Krisztust. Hajnalban a révült szufik a Templom kétszázharminc
lovagját fejezték le johannita testvéreikkel együtt.

A hattíni csatát követően úgy tűnt, a keresztények sorsa a Szentföldön megpecsételődött. A

király által meghirdetett tömeges mozgósítás eredményeként minden latinok kezén levő város
és erőd szinte helyőrség nélkül maradt, amelyek közül Szaladin győzelme nyomán ötvenkettő
feladta magát, vagy a muszlimok erővel elfoglalták. Tiberiász erődjéből Tripolisz grófnéja
szabadon távozhatott, július 10-én pedig az egykori héja, Joscelin de Courtenay városparancs-
nok küzdelem nélkül feladta Akkont. Aszkalon alatt, amikor Gérard de Ridefort-t és Guido
királyt a város kapuihoz vezették, Szaladin magas rangú foglyait erkölcsi próbatételnek vetet-
ték alá. Guido megparancsolta a város védőinek, hogy adják meg magukat. Válaszul váloga-
tott sértéseket vágtak a fejéhez. Az ostrom alatt Szaladin két kiváló emírje vesztette életét,
mindazonáltal az összecsapás végső kimenetele egy pillanatra sem volt kétséges: szeptember
4-én Aszkalon védői letették a fegyvert. Gázában a templomos helyőrség, miután a lovagokat
kötötte az engedelmességi fogadalom, Gérard de Ridefort nagymester parancsára megadta
magát.

Ezt követően Szaladin figyelmét a szeme előtt lebegő végső hadicél, Jeruzsálem városa felé
fordította. A város védelmét Szibilla királynő, Heraclius pátriárka és Balian d'Ibelin próbálták
megszervezni. A rendelkezésre álló erők azonban teljesen alkalmatlanok voltak: csupán két
lovag tartózkodott a városban, és a válságos helyzetben Balian d'Ibelin még harminc városi
polgárt is kénytelen volt lovaggá ütni.204 Jeruzsálem zsúfolásig telt menekültekkel, főként
nőkkel és gyermekekkel, és a latinok nem számíthattak a szíriai valamint az ortodox kereszté-
nyek hűségére sem. A korábbiakhoz hasonlóan az ostrom végső kimenetele felől már a kezde-
tekkor sem lehetett kétség, de attól tartva, hogy az ostrom során földig rombolják a Sziklame-
csetet és felégetik a várost, Szaladin hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni. Felajánlotta,
hogy a város lakossága százezer dénárért megválthatja magát, ekkora összeget azonban se-
honnan sem tudtak előteremteni. Ezek után egyéni váltságdíjat szabott: a férfiak fejpénze tíz
dénár volt, az asszonyoké öt, a gyermekeké pedig egy. Harmincezer dénáros közalapból meg-
váltottak hétezer embert azok közül, akik saját maguk nem tudtak fizetni. 1187. október 2-án,
annak a napnak az évfordulóján, amelyen a Próféta álmában a jeruzsálemi Templom-hegyre
látogatott és onnan a Mennybe emelkedett, Szaladin diadalmenetben bevonult a városba. A
hódító nagylelkűen bánt a legyőzöttekkel: a krónikások a legnagyobb szidalmakkal Heraclius
pátriárkát és a lovagrendeket, különösen a templomosokat illették, akik megtagadták saját
kincseik átadását, és a II. Henrik-réle adomány maradékát is csak vonakodva szabadították
fel, hogy ebből az összegből a szegényebb keresztényeket megmentsék a rabszolgaságtól.

A Templomot immáron Szaladin foglalta el, a templomosokat pedig kikergették az al-Aksza

mecsetből. Az egész területet rózsavízzel megtisztították, és felállítottak egy szószéket, amit a
győzelem biztos tudatában korábban Núr ad-Dín rendelt meg. A Szent Sír templomot az orto-
dox és a jakobita keresztények felügyeletére bízták, ugyanakkor Szaladin eltávolíttatta a Szik-
lamecset tetejéről [az Úr templomáról] a keresztet, amit aztán két napon át hurcoltak körbe a
városban, miközben a diadalittas muszlimok botokkal verték azt.

A nagylelkűség, amit Szaladin a latin keresztények iránt Jeruzsálemben tanúsított, legalább

annyira számítás volt, mint amennyire nemeslelkű természetének megnyilvánulása. Al-
Harawi az Értekezés a hadicselekről című katonai tanulmányban, amit Szaladin fiának, al-
Maliknak, vagy talán magának Szaladinnak a felkérésére írt meg, a szerző többek között azt
állítja, hogy „a fegyvertelenek iránti kedvesség a hatalom demonstrálására használható, amely
segíthet az ellenség megfélemlítésében”. Azzal, hogy nagylelkűen engedélyezte az elfoglalt
városok és várak helyőrségeinek a visszavonulást Türoszba és más frank központokba, a szul-
tán más formában ugyan, de szintén hatalmát bizonyította; ezzel a gesztussal jelezte, hogy
nincs mit félnie legyőzött ellenfeleitől.205 Véleménye szerint a frankok amúgyis csak megve-
tést érdemeltek: „felelőtlenek, meggondolatlanok, kicsinyesek és kapzsik, ... királyaikat és
nemeseiket csupán a rang és az előkelő státusz érdekli”. Al-Harawi megvetette a latin papsá-
got, amiért oly könnyedén megszegték Szaladinnak tett fogadalmukat, azonban mogorván
ugyan, de némi tiszteletének adott hangot a lovagrendek iránt, figyelmeztetve Szaladint, hogy
„őrizkedjen ezektől a [johannita és templomos] szerzetesektől, ... mivel rajtuk keresztül úgy-
sem valósíthatja meg céljait; őket csupán a hit buzgalma hajtja, és nem figyelmeznek az evi-
lági dolgokra”.*

Helyesnek bizonyult-e al-Harawi számítása? A Jeruzsálem feladása során tanúsított nagylel-

kűség kétségkívül növelte Szaladin tekintélyét, és gyengítette néhány latin keresztény akaratát
az ellenállásra, mindazonáltal a lovagrend tagjaival való bánásmódja csak tovább erősítette a
templomosok és a johanniták elszántságát. Kerak hatalmas erődje, ahol 1183-ban a már emlí-
tett királyi esküvőre Szaladin kőbombáinak kereszttüzében került sor, több mint egyéves ost-
rom után megadásra kényszerült, és Montréal is hasonló sorsra jutott. Egyhónapos tüzérségi
támadás után a templomosok feladták Szafed várát, a johanniták pedig az általuk védett
Belvoir erődjét engedték át az ellenségnek. Néhány tekebábu azonban még állva maradt. Az
ispotályosoknak sikerült megtartaniuk Krak des Chevaliers és Chastel Blanc várát. A temp-
lomosok az amanoszi határsávban Gasztunt ugyan feladni kényszerültek, de La Roche
Guillaume-t sikerült megvédeniük, és bár a várost elfoglalták a muszlimok, Tortosza fellegvá-
rában szintén kitartottak.

Ezeken a támaszpontokon kívül a keresztények kezén maradtak a tengerparti városok,

Antiochia, Tripolisz és Türosz. Antiochiába Boemund helyőrségének megerősítésére egy szi-
cíliai flotta érkezett, míg Türoszban a helyzetet a német Konrád montferrati őrgróf és keresz-
teseinek megérkezése mentette meg, akik magukra vállalták a város védelmét. Konrád hajói
legyőzték az egyiptomi flottát, és végül 1188. január l-jén Szaladin felhagyott az ostrommal.

Ugyanazon év júniusában Szaladin szabadon engedte Guidót, miután szavát vette, hogy el-
hagyja a királyságot. Az egyház azonban megerősítette őt abban, hogy egy hitetlennek kény-
szer hatása alatt tett fogadalom érvénytelen, így a király a pénzzel megváltott, vagy egyszerű-
en csak szabadon bocsátott lovagokból sereget gyűjtött maga köré és Türoszhoz vonult. Kon-
rád őrgróf azonban nem engedte be a városba: szerinte Guido veresége a koronájába került.
Miután hónapokig rostokolt a városfalakon kívül, rájött, hogy két választása maradt: vissza-
vonul a Szentföldről, vagy valami vakmerő cselekedetre szánja el magát, hogy visszaszerezze
hatalmát.

1189 augusztusában tőle szokatlan határozottsággal délnek fordult, és Gérard de Ridefort va-
lamint egy csapatnyi templomos támogatásával a hattíni ütközet után Szaladin csapatai által
elfoglalt Akkon városának ostromába kezdett. Annak ellenére, hogy Szaladin seregének egy
része még mindig a közelben tartózkodott, Guido megerősített ostromzárral kerítette körül a
várost, amely azonban ellenállt a támadásnak: „ez volt a XII. századi szíriai hadviselés egyet-
len olyan sikeres ostroma, melynek során a tábori hadsereg zaklathatta az ostromlókat és se-
gítséget nyújthatott az ostromlottaknak”.206 A terv vakmerősége arra mutat, hogy annak hátte-
rében Gérard de Ridefort állhatott,207 és az egyetlen dolog, ami némiképp menthette az indula-
tos természetű nagymester jóhírét, hogy 1189. október 4-én a város közelében harcolva életét
vesztette.

9. fejezet

Oroszlánszívű Richárd
A Szentföldön történt katasztrófákról szóló híreket a lovagrendek tagjai juttatták el III. Orbán
pápához, aki ekkoriban éppen Veronában tartózkodott. Az eseményekről tájékoztató levelet
Terence testvér, a templomos rend szentföldi commandeurja, azon kevesek egyike írta, akik a
hattíni csatából megmenekültek. III. Orbán és az egész pápai Kúria megdöbbent a tudósítás
hallatán: Európában senki sem képzelte, hogy ilyen kudarcra egyáltalán sor kerülhet, és azon-
nal azt feltételezték, hogy Isten csakis bűneik miatt hagyhatta cserben őket. A szerzetes Pierre
de Blois, aki akkortájt éppen látogatóban járt a Kúriában, II. Henrik angol királynak írott leve-
lében a következőket írja: „a bíborosok a Pápa Őszentségének a hozzájárulásával maguk kö-
zött szilárd ígéretet tettek, hogy minden vagyonukról és luxuscikkeikről lemondanak, és ez-
után nemcsak szóban, hanem tetteikkel és példamutatásukkal is hirdetni fogják Krisztus ke-
resztjét”.208 Az idős és beteg III. Orbán pápát a bánat nem sokkal később sírba vitte.

Amikor 1187 nyarán a Tengerentúl báróinak küldöttjeként Józsiás, Türosz érseke megérkezett
Palermóba, hogy a Nyugat segítségét kérje, és teljes részletességgel beszámolt II. Vilmos szi-
cíliai királynak a katasztrófáról, a király levetette finom selyemből készült palástját, darócru-
hába öltözött és négy napra vezeklő magányba vonult. III. Orbán utódja, az idős itáliai Alber-
to de Morra, aki pápaként a VIII. Gergely nevet vette fel, csupán 1187. utolsó két hónapjában
ült a pápai trónon, de ezalatt a rövid idő alatt megfogalmazott egy ékesszóló felhívást az egy-
mással hadban álló európai uralkodókhoz, amelyben hétéves fegyverszünetre szólította fel
őket, ami lehetővé tehette számukra, hogy részt vegyenek egy keresztes hadjáratban. Az
Audita tremendi... enciklika „megható dokumentum és a pápai retorika remekműve”209 volt.
II. Vilmos szicíliai király részéről azonnali válasz érkezett; ötven gályából álló flottát küldött,
amely aztán enyhített az Antiochiai Fejedelemségre nehezedő nyomáson.

Az ilyen és ehhez hasonló vezeklések, amelyek Clairvaux-i Szent Bernát keresztes teológiájá-
ra rímeltek, most egy, a kereszt felvételét motiváló lovagiasahb eszmével egészültek ki. Való-
jában ebben a korszakban jött divatba a cruce-signatus [kereszttel megjelölt = keresztes] kife-
jezés használata, mégpedig nem az egyháziak, hanem a világi lovagok és fejedelmek körében.
Az I. keresztes hadjárat idejében még nem használt heraldikai jeleket festettek a zászlókra és
pajzsokra. Bizonyos értelemben a keresztes hadjáratban való részvétel az európai nemesség
gondolatvilágában a bátorság és erény legékesebb bizonyítékává vált, mely lehetőséget nyúj-
tott a végső összecsapásra a gonosz erőivel. Így Pierre de Blois, aki szemtanúja lehetett a fő-
papok penitenciájának III. Orbán pápai udvarában, és őszinte meggyőződéssel egyetértett
VIII. Gergely pápa Audita tremendi... bullájának bűnbánó hangvételével, Renaud de Châtillon
életéről és haláláról írott Passio Reginaldi [Renaud kínszenvedése] című művében nemcsak
mártírként, hanem egyenesen szentként ábrázolta a keresztes kalózt.210

Az európai előkelőségek közül Richard, Poitou grófja - II. Henrik angol király és Aquitániai
Eleonóra fia - válaszolt az elsők között a pápa felhívására. Eleonóra VII. Lajos francia király-
lyal kötött házasságát 1152-ben, három évvel azután semmisnek nyilvánították, hogy a házas-
pár visszatért a katasztrofális véget ért II. keresztes hadjáratból. Nyolc héttel később az akkor
már harmincéves Eleonóra feleségül ment Anjou alig tizenkilenc éves grófjához, aki 1154-
ben nagyapja halálával II. Henrikként Anglia trónjára lépett. Eleonóra hirtelen jött második
házasságára későbbi életrajzírói gáncsoskodó megjegyzéseket tettek: egyikük, Alfréd Richard
szerint egyszerűen elege lett Lajos király „majdhogynem nőies bájából”: „arra vágyott, hogy
uralkodjanak rajta, vagy ahogyan azt a köznyelv sommásan megfogalmazta, azon nők közé
tartozott, akik élvezik, ha verik őket”.211 Két krónikás is beszámolt arról, hogy Eleonórát ko-
rábban Henrik apja, Geoffroi, Anjou grófja elcsábította, vagy talán megerőszakolta. Mind-
azonáltal gyermekeik számát tekintve Henrikkel kötött házassága kezdetben sikeresnek bizo-
nyult: korábban VII. Lajostól csupán két lánya fogant (abbéli kudarca, hogy fiúörököst adjon
a királynak, elősegítette, hogy a Capet-ház tanácsadói beleegyezzenek a házasság érvénytele-
nítésébe), 1152 és 1167 között azonban öt fiú és három leánygyermeket szült Henriknek.

Közülük a második fiú volt Richard, akit tizenegy éves korában beiktattak anyja Aquitániai
Hercegségébe. Mivel már ifjan elmerült a lázadó vazallusokkal folytatott állandó háborúsko-
dásban, Richard véregző harcos, könyörtelen uralkodó, majd miután huszonegy éves korában
elfoglalta Taillebourg állítólag bevehetetlen várát, brilliáns stratéga és hadvezér hírében állt.
Eleonóra házassága Henrik hűtlenkedése, különösen angol szeretőjével, Rosamund
Clifforddal való viszonya miatt idővel eléggé megromlott, 1173-ban pedig a királyné fiai ol-
dalán csatlakozott egy II. Henrik elleni lázadáshoz. A felkelés elbukott: fiai hitvány módon
megalázkodtak apjuk előtt, míg Eleonóra megpróbált első férjéhez, VII. Lajoshoz menekülni.
Útközben azonban elfogták, visszavitték Angliába, és az elkövetkező tizenöt esztendőt bör-
tönben töltötte.

1183-ban, Henrik nevű bátyja halálát követően Richard lett az angol trón, valamint a Nor-
mandiai Hercegség és az Anjou Grófság várományosa. Ebben a helyzetben II. Henrik felszólí-
totta őt, hogy az Aquitániai Hercegséget adja át legfiatalabb öccsének, Jánosnak. Richard
azonban visszautasította apja kérését, és VII. Lajos örököséhez, (II.) Fülöp Ágost francia ki-
rályhoz folyamodott, aki elvben a hűbérura volt. Az eleinte barát, később rivális, végül kibé-
kíthetetlen ellenséggé lett két herceg a latin hadsereg hattíni vereségének és Jeruzsálem musz-
limok általi elfoglalásának hírére ideiglenesen véget vetett politikai és katonai intrikáinak.

Richárd meggondolatlanul, apja beleegyezése nélkül vette fel a keresztet Tours új székesegy-
házában - ugyanazon a helyen, ahonnan dédnagyapja, Anjou Fulko annak idején útrakelt,
hogy feleségül vegye Melisendét és vele együtt kézhez kapja a Jeruzsálemi Királyság feletti
uralmat. Fülöp Ágost eleinte tiltakozott, hiszen Richard éppen testvérét, Alizt készült felesé-
gül venni, de aztán a türoszi érsek ékesszóló prédikációját hallván ő is követte példáját. A két
ifjú herceg később csatlakozásra bírta II. Henriket is, aki mellesleg már régóta tervezte, hogy
keresztes hadjáratba indul és jelentős pénzösszegeket is küldött a Jeruzsálemi Királyságba.
Úgy tervezték, hogy 1190-ban, húsvét után indulnak Vézelayből, de II. Henrik 1189. július 6-
án meghalt, még mielőtt eleget tehetett volna fogadalmának.

Richardnak, aki immáron Anglia királya, valamint Normandia és Aquitánia hercege volt,
mérhetetlen erőforrás állt a rendelkezésére, és aprólékos terveket dolgozott ki hadjáratával
kapcsolatban. Az új szent háború nagy lelkesedéssel töltötte el az embereket, és a ciszterciek,
mind például Baldwin, Canterbury érseke, Clairvaux-i Szent Bernát szellemében támogatták a
gondolatot. Eltűntek azonban azok a „csendes és titokzatos remeték, akik taktikai tanácsokkal
látták el a vezetőket” az I. keresztes hadjárat idején, és még azok az egyházi emberek is, „akik
segítségül hívták Istent... csak saját erőforrásaikra támaszkodtak”.212 A pápa minden jövede-
lemre és ingóságra tíz százalékos adót vetett ki, amely „Szaladin tizede”-ként vált ismertté.
Habár végső soron még mindig az egyén döntésétől függött, mennyiben hajlandó kockáztatni
az életét és tulajdonát a szent helyek visszafoglalásáért, „a Szentlélek ezúttal nyilvánvalóan
hivatalos csatornákon keresztül működött”.213

Az angol Richard és a francia II. Fülöp Ágost király példáját alacsonyabb rangú hercegek
áradata követte, és a két uralkodót megelőzve csatlakoztak az Akkont ostromló keresztények
seregéhez. Sokan a korábbi keresztesek leszármazottai vagy a tengerentúli nemesség rokonai
közül kerültek ki, mint például Henri, Champagne grófja, Aquitániai Eleonóra unokája és
egyúttal az angol valamint a francia király unokaöccse; Thibaud, Blois grófja és Ralph,
Clermont grófja; Bar, Brienne, Fontigny és Dreux grófjai; Etienne de Sancerre és Alain de
Saint-Valéry. Mellettük sorakoztak fel a németek, köztük Lajos, Thüringia őrgrófja; hatalmas
hajóhadak Genovából és Pisából; itáliaiak Ravennából Gérard érsek vezetésével; a messinai
és a pisai érsekek, valamint Baldwin, Canterbury érseke háromezer walesi lovaggal;
Besancon, Blois és Toul püspökei; Colchester archidiakónusa, akit később egy Szaladin tábo-
ra elleni kitörés során öltek meg; lovagok Flandriából, a Magyar Királyságból és Dániából;
továbbá egy kontingens Londonból, amelynek tagjai a II. keresztes hadjáratban résztvevő elő-
deikhez hasonlóan útközben kisebb kitérővel segítséget nyújtottak Sancho portugál királynak,
hogy Silves várát visszafoglalja a móroktól.

1189 áprilisában a Német Királyságban maga a német-római császár is felvette a keresztet. A

szóban forgó I. (Stauf) Frigyest, ismertebb nevén Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyest a feje-
delmek 1152-ben választották német királlyá, majd 1155-ben IV. Hadrián pápa császárrá ko-
ronázta. Frigyes a sváb herceg és a bajor herceg lányának gyermekeként fiatalkorában elkísér-
te nagybátyját, Konrádot a szerencsétlen véget ért II. keresztes háborúba. Uralkodását véget
nem érő hatalmi harc szőtte át közte valamint a pápa, a szicíliai király, a bizánci császár és - a
képlet új elemeként - a Milánó vezette nagyhatalmú lombard városállamok között.

Az ekkor már hatvanhat év körüli Frigyes császár hősies figura volt, aki sajátos vonzerővel
bírt. A Szentföld válságos helyzete nemcsak egyéni elszántságát növelte, hogy ismét kardot
ragadjon a hitetlenek ellen, de mint a kereszténység világi vezetőjétől határozott lépést köve-
telt tőle. A németek mostanáig csak a másodhegedűs szerepét játszották a keresztes hadjárat-
okban: igen kevesen telepedtek le a Tengerentúlon, ugyanakkor Konrád montferrati őrgróf
Barbarossa Frigyes egyik rokonának bátor helytállása, amellyel Türoszt védelmezte, igen
nagy hatást gyakorolt a császárra. Frigyes követet küldött Szaladinhoz, s azt követelte, adja
vissza Palesztinát a keresztényeknek. A szultán válaszképpen csupán annyit ajánlott fel, hogy
szabadon bocsátja a keresztény foglyokat, a palesztinai keresztény apátságokat pedig vissza-
juttatja a szerzeteseknek.

Barbarossa Frigyes azonban nem érte be ennyivel. 1189 májusában útra kelt Regensburgból:
„jól felfegyverzett, fegyelmezett serege a valaha létező legnagyobb keresztes sereg volt”.214 A
császár korábban már megtette az előkészületeket az adott uralkodókkal, hogy ez a hatalmas
haderő országaikon átvonulhasson. A Magyar Királyság területén akadálytalanul haladtak át,
de a Bizánci Birodalom határán átkelve megkezdődtek a bajok.

A görög keresztények és latin hittestvéreik kapcsolatát megkeserítették azok az események,

amelyekre öt évvel korábban, Konstantinápolyban került sor. Ekkor az emberek gyűlölete a
latin császárné, Antiochiai Mária iránt, aki a fiatal Alexiosz császár nevében régensként ural-
kodott, odáig fajult, hogy a görög lakosság pogromot indított a város nyolcvanezer fős latin
népessége ellen:215 férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket és fiatalokat, egészségeseket és
betegeket egyaránt megtámadták, és sokukat lemészárolták, házaikat és templomaikat feléget-
ték. Akkora volt a görögök latinok elleni gyűlölete, hogy amikor Szaladin elfoglalta Jeruzsá-
lemet, Angelosz Izsák bizánci császár gratuláló levelet küldött neki.

Barbarossa Frigyes hadereje azonban túl hatalmas volt, semhogy a görögök útját merték volna
állni, így tavasszal háborítatlanul átkelhetett a Boszporuszon, majd benyomult a szeldzsuk
törökök uralta területekre. Éppen úgy, ahogyan negyven évvel korábban, Konrád császár és
VII. Lajos francia király hadjárata során, a görögök széthúzása, a kíméletlen éghajlat és a vi-
dék sivársága, valamint a szomjúság és az éhezés komolyan megtizedelték a császár katonáit.
1190. május 18-án a német keresztesek Szaladin vejével, Malik sahhal találták szemben ma-
gukat. A két sereg megütközött egymással. A törökök megsemmisítő vereséget szenvedtek, a
keresztesek pedig akadálytalanul haladhattak tovább, és a Taurusz-hegység hágóin átkelve
leereszkedtek a Szeleukeia-síkságra. Épp a Kalükadnosz-folyón keltek át, amikor Frigyes
császár beleesett a vízbe, páncéljának súlya lehúzta és megfulladt.

A császár domináns személyisége nélkül az általa összetoborzott hadsereg szétesett. Fia, Sváb
Frigyes herceg apja holttestével továbbvonult Antiochiába, de a sereg számos tagja Kilikia és
Szíria kikötői felé vette útját, ahonnan azután hazahajózott. Barbarossa Frigyes rothadó holt-
testét az antiochiai Szent Péter székesegyházban temették el: néhány, szarkofágba helyezett
csontját a német keresztesek abban a reményben vitték magukkal, hogy talán elérik vele a
jeruzsálemi Szent Sír templomot, de végül a türoszi székesegyházban kellett elhelyezniük
azokat.

Palesztinában Barbarossa Frigyes seregének maradéka csatlakozott ahhoz a kontingenshez,

amely Lajos, Thüringia őrgrófja és Lipót osztrák herceg vezetésével a tenger felől érkezett. A
betegek és sebesültek ellátására lübecki és brémai keresztesek kisebb csoportja a németek
számára Akkonban (A szerző Jeruzsálemet említi az alapítás helyeként, de ez nyilvánvaló
tévedés. Feltehetően az egyre szélesebb körben ismert legendával kapcsolta össze, mely sze-
rint a XII. században az első német ispotályt Jeruzsálemben hozták létre. Függetlenül attól,
hogy a legendának van-e valóságalapja vagy sem, ehelyütt a III. keresztes hadjárat eseményei
szerepelnek, mellyel a legenda semmiféle kapcsolatba nem hozható, [A ford. megjegyzése])
alapított ispotályt, amely a Szűz Mária patrocíniumot kapta. A Szent János ispotályhoz hason-
lóan ez is lovagokból álló rendet alkotott, amely a templomos [és a johannita] regulát vette át,
tagjai pedig ugyanolyan fehér köpenyt hordtak, mint a templomosok, azzal a különbséggel,
hogy vörös kereszt helyett feketével jelölték meg őket. 1196-ban III. Celestin pápa Német
Lovagok Rendjeként szentesítette az ispotályt.

A nyugati keresztesek éppenhogy összegyűltek a Szentföldön, amikor 1190-ben Montferrati

Konrád megfosztotta Lusignani Guidót jeruzsálemi királyi címétől.

Az Akkon ellen indított vakmerő ostroma ellenére, amely az új keresztes hadjárat gyújtópont-
jává vált, a Tengerentúl jelentősebb bárói sohasem bocsátottak meg Guidónak, amiért felesé-
gül vette Szibilla királynőt és ezzel a felkapaszkodottak pártjának élére állt, valamint azért,
hogy Hattínnál végzetes vereségbe hajszolta őket. Két legfőbb bajnoka, Renaud de Châtillon
és Gérard de Ridefort mindketten halottak voltak; helyzetét pedig tovább gyengítette, hogy
felesége és két kislányuk ugyanebben az évben betegség áldozatául estek.

Mivel Guido Szibilla személyén keresztül szerzett jogot a koronára, ez most unokahúgára,
Izabellára, I. Amalrich király lányára szállt. Izabella, ahogyan arról korábban már szó esett, a
megnyerő külsejű fiatal Onofroi de Toronhoz ment feleségül Kerak várában, miközben azt
éppen Szaladin ostromolta, férje azonban szintén eljátszotta a bárók bizalmát, amikor behó-
dolt Szibillának és Guidónak. A bárók azt a megoldást javasolták, hogy érvénytelenítsék Iza-
bella Onofroi-jal kötött házasságát, hiszen amikor feleségül ment hozzá, még nem érte el a
törvényes kort, majd menjen hozzá Montferrati Konrádhoz. A hercegnő ugyan tökéletesen
boldog volt gyengekezű férjével, de anyja, az özvegy Mária Komnéné, aki felmenői révén a
bizánci császárral állt rokonságban, megsejtette a bárók kérése mögött rejlő kényszerítő poli-
tikai szükséget, és meggyőzte lányát, hogy egyezzen bele a tervbe. A házasság érvényteleníté-
sének hálátlan feladatát az akkoni pápai legátus tisztét is betöltő pisai érsek vállalta magára,
Beauvais püspöke pedig összeadta Konrádot Izabellával.

Guido trónfosztása ellen nemcsak a Lusignan család tiltakozott igen hevesen, hanem poitou-i
hűbéruruk, Richard, Anglia királya is. Az Akkon melletti táborban tartózkodó Baldwin, Can-
terbury érseke semmisnek nyilvánította a házasság felbontását, de néhány nappal az esküvő
előtt, 1190. november 19-én meghalt. Amikor végül Richard 1191. április 20-án behajózott
Akkonba, a történteken már nem lehetett változtatni.

II. Fülöp Ágost francia király hét héttel korábban érkezett. A két uralkodó 1190 júliusában
indult Vézelay-ből: Fülöp Ágost seregével azután Genovából hajón folytatta útját, míg angol
flottájához Richard Marseillesben csatlakozott. Mindketten rövid pihenőt tartottak Itáliában,
azután Messinába hajóztak, hogy Tankréd szicíliai királynál látogatást tegyenek: egy Richard
és Tankréd közötti nézeteltérés azonban odáig fajult, hogy a két vendég király végül elfoglalta
Messinát, majd a zsákmány elosztásakor egymással is összezördültek. Fülöpöt az is felbőszí-
tette, hogy Richard kijelentette, nem veszi feleségül Fülöp Aliz nevű húgát, bár ebben sok éve
megállapodtak. Döntését azzal indokolta, hogy apja, II. Henrik korábban megerőszakolta őt,
és gyermeke is született tőle.

Tavasszal Fülöp Ágost elhagyta Messinát és eseménytelen hajóutat követően Türoszba érke-
zett. Richard útja ellenben nem volt ennyire nyugalmas és célirányos: flottája először Krétánál
kényszerült horgonyt vetni, majd hajóit északnak, Rodosz felé sodorta a szél. Az egyik hajó
Ciprus partjainál elsüllyedt, egy másik pedig a szárazföld felé sodródott, és Limassolnál kel-
lett kikötnie. Ezen a gályán utazott új mennyasszonya, Navarrai Berengária is, akit Richard
anyja, Aquitániai Eleonóra hozott Szicíliába, és akire most húga, az özvegy szicíliai királynő,
Johanna viselt gondot.

Ciprus önjelölt uralkodója, a renegát bizánci herceg, Izsák Dukász Komnénosz Szaladin szö-
vetségese volt, így aztán elfogta és bebörtönözte a hajótörést szenvedett kereszteseket. Johan-
na és Berengária körültekintő módon visszautasította a ciprusi uralkodó meghívását, és nem
szálltak partra. Richard, amikor néhány héttel később beérte őket, a foglyok szabadon bocsá-
tását követelte. Mivel Izsák király nem tett eleget a felszólításnak, Richard támadásra készü-
lődött. Akkonból megérkezett egy hajóhad, a gályák fedélzetén Lusignani Guidóval, Leóval,
Kilikiai Örményország hercegével, Boemunddal, Antiochia fejedelmével és Onofroi de
Toronnal, valamint az Outremer magas rangú templomosaival - akik Gérard de Ridefort halá-
la ellenére Guidót támogatták -, és segítségükkel az angol király lerohanta a szigetet. Mivel
görög alattvalói körében nem volt túlságosan népszerű, Izsák Dukász meglehetősen gyenge
ellenállást tudott megszervezni a sziget védelmére, és hamarosan megadta magát. Egyetlen
feltételként azt kötötte ki, hogy ne verjék vasra. Richárd beleegyezett és ezüst bilincset raka-
tott rá.

E hirtelen jött győzelem mérhetetlen gazdagságot hozott Richardnak, aki miután hátrahagyott
némi latin helyőrséget a sziget erődéiben, a kormányzást pedig két angol bíróra bízta, elhajó-
zott Palesztinába. Először Türosz közelében ért partot, de II. Fülöp Ágost király és
Montferrati Konrád parancsára nem engedték be a városba. Így aztán délnek vette az irányt,
Akkonba, ahol június 8-án kötött ki. Érkezése érezhetően lendített a keresztesek hangulatán.
Fülöp Ágost bár intelligens ember volt, akit elbűvöltek az ostromgépek, keserűen gúnyos és
meglehetősen hipochonder természete ezzel szemben nem éppen hatott lelkesítően a katonák-
ra. Szegényebb is volt Richardnál, aki keresztes hadjáratának finanszírozására már Ciprus
kifosztása előtt kimerítette angliai kincstárát és francia birtokait. Óriási vagyona és katonai
hírneve nyomán a keresztesek úgy döntöttek, hogy Richard álljon a hadjárat élére. A templo-
mosok testvérként felvették a rendbe barátját és vazallusát, Robert de Sablét, majd nem sokkal
később nagymesterükké választották.

Az új templomos nagymester első akcióinak egyikeként 100 000 besantért megvásárolta Cip-
rust Richardtól. A király fülébe ugyanis korábban olyan hírek jutottak el a szigetről, hogy
hátrahagyott bírói képtelenek uralkodni a görög lakosság felett, így aztán meg akart szabadul-
ni a problémától, és nyilvánvalóan arról is tudott, hogy a Templomnak minden akkoriban el-
szenvedett anyagi vesztesége ellenére jelentős vagyon állt a rendelkezésére. A megállapodást
követően Robert de Sablé húsz lovagot és kíséretükben megfelelő számú fegyverhordozót és
sergentet küldött a szigetre a hatalom átvételére.
A templomosok főereje az Akkont ostromló keresztes hadsereggel maradt. 1191. július 12-én
a város muszlim helyőrsége megadta magát, miután Szaladin képtelen volt véget vetni az ost-
romnak. A muszlimok a lakosok életéért 200 000 besantot tartoztak fizetni, emellett pedig
ezerötszáz keresztény foglyot szabadon kellett engedniük, és vissza kellett szolgáltatniuk a
Szent Keresztet. Montferrati Konrád a diadalmas keresztes sereg élén bevonult a városba,
Richard a királyi palotába, Fülöp Ágost pedig a korábban templomosok által birtokolt erődbe
költözött. Ausztria hercege az angol és a francia királyi lobogók mellé sajátját is kitűzte a vá-
rosfalra, így jelezve igényét a zsákmány ráeső részére, az angolok azonban Richard parancsá-
ra letépték onnan és a falon át a várárokba hajították. Guido és Montferrati Konrád között
megegyezés született: haláláig Guido uralkodhat, de Konrád örökli majd a trónját; a királyi
jövedelmen pedig addig is megosztoznak.

Miután Akkon a keresztények kezére került, a keresztesek közül sokan úgy gondolták, eleget
tettek fogadalmuknak, így hazatértek. Lipót osztrák herceg alig néhány nappal azután, hogy
Richard súlyosan megalázta őt, maga mögött hagyta a Szentföldet. II. Fülöp Ágost
Montferrati Konrád társaságában visszavonult Türosz városába, aztán Brindisi felé hajóra
szállt; állandóan betegség gyötörte, ráadásul egyre erősödő ellenszenvvel viseltetett az angol
király iránt. Bár seregét Burgundia hercegének parancsnokságára bízva hátrahagyta, a Konrá-
dot támogató tengerentúli báróik sajnálták, hogy távozik.

A többi uralkodó távozásával vitathatatlanul Oroszlánszívű Richard lett a keresztes hadsereg

parancsnoka. Amikor váratlan akadályok gördültek a fogolycsere és a hadisarc kifizetésének
útjába, az angol királyon türelmetlenség lett úrrá. Az egyik kortárs forrás szerint Szaladin a
templomosokat kérte meg, hogy egy Richarddal kötendő ideiglenes megállapodásban kezes-
séget vállaljanak, mert bár meglehetősen gyűlölte őket, tudta, hogy megtartják a szavukat. 216
A templomosok azonban kevésbé voltak biztosak abban, hogy Richard is betartja ígéretét,
ezért a Szaladin által kért közreműködési felkérést udvariasan visszautasították. Richard fel-
dühödött Szaladin késlekedése miatt, és személyesen irányította a muszlim foglyok kivégzé-
sét: kétezerhétszáz embert, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le Richard angol kato-
nái.

A muszlimok szemében Richard ezzel egyértelműen megszegte a Szaladinnal kötött megálla-

podást; a frank történetírók szerint ugyanakkor szükségszerű, a háború elfogadott normái sze-
rint még dicséretesnek is mondható lépés volt. Végtére is Szaladin a Hattínnál aratott győzel-
mét követően könyörtelenül lemészárolta a lovagrendek katonáit. Richard nyilvánvalóan
megbizonyosodott a többi keresztény fejedelem egyetértéséről, mielőtt erre a drasztikus lépés-
re szánta el magát. A foglyok őrzése jelentős latin erőket kötött volna le - ezzel kétségkívül
Szaladin is tisztában volt -, ami hátráltatta volna a keresztes hadjárat további menetét.

Miután megszabadultak a foglyoktól és megerősítették a város védelmi rendszerét, a kereszte-

sek maguk mögött hagyták Akkont és a tengerparti úton délnek vonultak Haifa és Caesarea
felé. Szaladin csapatai állandóan zaklatták őket, így a lovasság tömör sorokba fejlődve lova-
golt, előőrsként a templomosok haladtak, utóvédként pedig a johanniták. A szárazföld belseje
felé eső oldalról a keresztény gyalogság, elsősorban Richard angol íjászai védték őket, a lova-
sok pedig ennek fejében a sereg katonai felszerelését szállító karavánt őrizték. Az utánpótlást
a keresztény flotta biztosította, amely a tengeren lépést tartva haladt a lovagok mellett. Amint
a keresztes sereg előbukkant a Caesareától délre fekvő Arszuf erdejéből, Szaladin átfogó of-
fenzívát indított ellene. A keresztesek a támadást visszaverték, és a mindkét oldalon elszenve-
dett kisebb veszteségek ellenére az összecsapásban végül is Szaladin maradt alul, akinek a
hattíni győzelem óta nyílt csatában ez volt az első veresége.

Szaladin hadseregét azonban - bár legyengült és a dezertálások miatt jelentős létszámveszte-

ség érte -, még nem semmisítették meg. Richard király továbbvonult Jaffába, ahol újjáépítette
a város erődítését. Mindkét fél számára világosan látszott, hogy egyikük hadserege sem olyan
erős, hogy legyőzze a másikat, így a konfliktust egyedül tárgyalások útján lehetett megoldani.
Ezért aztán sorozatos egyeztetések folytak Szaladin testvérével, al-Adillal [akit a keresztesek
Szafadinnak hívtak]. Szaladin az akkoni helyőrség lemészárlása ellenére megőrizte mély tisz-
teletét az angol király iránt. A kezdeti kölcsönös udvariaskodás végül barátsághoz vezetett:
Richard felvetette, hogy al-Adilnak feleségül kellene vennie húgát, Johannát, valamint azt is,
hogy a Palesztina feletti uralmat közösen kellene gyakorolniuk, és a Szent Várost meg kellene
osztani a két vallás között. A javaslat Johannát mélyen felháborította, Szaladin pedig megfon-
tolásra sem tartotta érdemesnek.

Richard király a karácsonyt Latrun [Toron des Chevaliers] kolostorában töltötte a júdeai he-
gyek között, majd seregével alig húsz kilométernyire megközelítette Jeruzsálemet. Az Euró-
pából jött keresztesek meg akarták ostromolni a Szent Várost, de a Tengerentúl bárói a lovag-
rendek nagymestereivel együtt óvatosságra intettek: még ha Jeruzsálemet sikerül is bevenni-
ük, hogyan tartják majd meg további erődítések nélkül a Palesztina és a Sínai-félsziget között
fekvő települést, amely állandóan ki lenne téve az Egyiptom felőli támadásoknak, miután Ri-
chárd és a keresztesek eltávoztak?

Így aztán Richard király visszatért a tengerpartra, és 1192 első négy hónapjában megerősítette
Aszkalont, mielőtt továbbment volna Gázába. Az angol uralkodó azonban kezdett kifogyni az
időből: otthonról nyugtalanító hírek jutottak el hozzá II. Fülöp Ágost és öccse, János tevé-
kenységéről. A Szaladinnal folyó baráti tárgyalások nyomán úgy tűnt, már nincsenek messze
a megegyezéstől, ezért úgy döntött, a Jeruzsálemi Királyság sorsának elrendezését követően
maga mögött hagyja a Szentföldet. Bár a trónon Lusignani Guidót szerette
volna látni, elfogadta a helyi bárók egyhangú döntését, hogy Montferrati Konrád legyen a
király, a jelöltet azonban koronázásának előkészületei idején Akkon utcáin meggyilkolták.

A gyilkos asszaszinokat a Hegy Öregje, Szinán küldte. Az akció célja homályos volt. Koráb-
ban Konrád magára haragította az asszaszinokat azzal, hogy kalóz módra lefoglalta egyik ha-
jójuk rakományát, és mindennemű kártérítést visszautasított; ugyanakkor Richard is gyanúba
keveredett. Konrád közeli barátja, Beauvais püspöke, akinél éppen a halála előtt tett látoga-
tást, meg volt róla győződve, hogy a gyilkosokat az angol király bérelte fel. Mások ezzel
szemben azzal érveltek, hogy az alattomos tett nem Richardra vallott. Mindenesetre az ese-
mény kimenetele nyilvánvalóan neki kedvezett: két nappal Konrád meggyilkolása után özve-
gyét, a huszonegy éves Izabellát eljegyezték Richárd unokaöccsével, Henri champagne-i gróf-
fal.

Az Outremer ügyeinek végső rendezése érdekében mindössze Lusignani Guido helyzetét kel-
lett már csak megoldani. Robert de Sablé nagymester közreműködésével úgy határoztak, hogy
kárpótlásul a Jeruzsálemi Királyság elvesztéséért, kapja meg Ciprus szigetét, melynek kor-
mányzásában a templomosok sem voltak sokkal sikeresebbek, mint annak idején a Richárd
király által kinevezett bírák. A lovagok telhetetlennek és népszerűtlennek bizonyultak, és
1192. április 4-én Nicosiában a görögök megostromolták a latin helyőrséget. Bár a felkeléssel
sikerült megbirkózni, az incidens mégis világossá tette, hogy maroknyi csapattal nem lehet
ellenőrzés alatt tartani a lakosságot. „Ha Ciprust végérvényesen meg akarták tartani, sok em-
berre volt szükség, akik valamilyen formában érdekeltek voltak az új kormányzati rendszer
fenntartásában.”217 Így a sziget visszakerült Oroszlánszívű Richárdhoz, aki azonnal továbbad-
ta Lusignani Guidónak 60 000 besantért, amivel kiegyenlíthette a templomosokkal szemben
fennálló tartozását.

Richárd egyre türelmetlenebbül készült visszatérni Európába, ezért megkísérelt nyomást gya-
korolni a Szaladinnal kötendő egyezség felgyorsítása érdekében. Seregével elfoglalta az
Aszkalontól délre fekvő Daron várát, mialatt azonban Richárd éppen Akkonban tartózkodott,
Szaladin megtámadta Jaffát, és háromnapos ostrom után bevette a várost. A helyőrség bezár-
kózott a fellegvárba és már a megadáshoz készülődtek, amikor Richárddal a fedélzeten ötven
pisai és genovai gálya futott be a kikötőbe. A király kiugrott a hajóból, majd nyolcvan lovag,
négyszáz íjász és közel kétezer itáliai tengerész kíséretében keresztülverekedte magát a város
utcáin és megfutamította Szaladin csapatait. Mielőtt a tengerparti úton felfelé vonuló fősereg
Richárd maroknyi csapatának a segítségére siethetett volna, Szaladin ellentámadásba lendült.
Richárd páratlan találékonysággal irányította embereit, akik egymás után verték vissza a
muszlim támadás hullámait. „Szaladin félelemmel vegyes csodálattal szemlélte őket”,218 és
amikor Richárd lova összerogyott alatta, az iszlám lovagiasság példaképe a csata hevében két
kipihent harci mént küldött az angol királynak ajándékba.

Személyes bátorsága és nagyszerű taktikája Oroszlánszívű Richárdot a nap hősévé tette. Mos-
tanra azonban mindkét vezető számára világossá vált, hogy patthelyzettel állnak szemben:
egyikük sem tudta legyőzni a másikat, és nyomós okok mindkettőjüket arra kényszerítették,
hogy rendezzék végre a konfliktust. Richárdnak európai birtokainak biztosítása érdekében
sürgősen haza kellett térnie, míg Szaladinnak állandó nehézséget jelentett hatalmas seregének
harckészültségben tartása. Bár a szultán az „iszlám bajnoka” szerepében bizonyos erkölcsi
hatalomra tett szert, csapatait gyakran sokkal inkább a világi zsákmányszerzés reménye moti-
válta, mint a túlvilági jutalom, mivel csak ez jelentett megfelelő elégtételt a hadjáratok során
átélt veszélyekért és az elszenvedett nélkülözésekért. Amikor pedig erre nem volt kilátás, ne-
hezen tudtak ellenállni az otthon vonzásának.

A korábbi tárgyalások során a megegyezés akadályát Aszkalon jelentette. Ezúttal Richárd

király engedett: beleegyezett az erőd lerombolásába. Cserébe Szaladin garantálta, hogy a ten-
gerparti városokat Antiochiától egészen Jaffáig átadja a keresztényeknek. Az egyezség értel-
mében a muszlimok és a keresztények szabadon átjárhattak egymás földjén, a keresztény za-
rándokok pedig szabadon látogathatták Jeruzsálemet és a többi keresztény szent helyet. Balian
d'Ibelin, Henri champagne-i gróf valamint a templomos és a johannita nagymesterek Richárd
nevében esküt tettek, hogy az elkövetkező öt évben megtartják a békét.

Ezt követően Richárd számos katonája fegyvertelen zarándokként felkereste a Szent Várost.
A király maga nem ment velük: visszatért Akkonba, elrendezte ügyeit, és feleségét húgával
együtt feltette egy, a Francia Királyság felé tartó hajóra. Október 9-én ő is kihajózott, maga
mögött hagyva a Szentföldet, ahol tizenhat hónapon át harcolt. Az erős szél miatt azonban
hajója irányt vesztett, és Korfu bizánci kézen lévő szigetének kikötőjébe kényszerült. Attól
tartva, hogy a bizánci császár túszul ejti, Richárd magát templomosnak álcázva négy templo-
mos lovag kíséretében felkéredzkedett egy Velencébe tartó kalózhajóra.

A hazafelé vezető útvonal megválasztását a távollétében Európában történt politikai esemé-

nyek, elsősorban az apósa, Sancho navarrai király és Raymund, Toulouse grófja között kirob-
bant háború kényszerítették ki, lehetetlenné téve Richárd számára, hogy valamely dél-francia
kikötőben szálljon partra. A tél közeledtével viszont a Gibraltári-szoroson át és az Ibériai-
félsziget partjai mentén vezető hosszú hajóút túlságosan kockázatos lett volna; ha pedig Itáli-
án keresztül, majd a Rajna-völgyében próbált volna hazajutni, akkor azt veszélyeztette volna,
hogy ellensége, VI. (Stauf) Henrik császár ejti fogságba.

A Velence felé tartó kalózhajó az Adriai-tenger északi csücskében, Aquileia közelében hajó-
törést szenvedett. Innen Richárd király és társai zarándok álöltözetben északnak, az Alpokon
át folytatták útjukat. Egy Bécs melletti fogadóban azonban a királyt - talán mesésen értékes
gyűrűjéről, amit elfelejtett levenni az ujjáról - felismerték, és az Akkon ostroma óta esküdt
ellensége, Lipót osztrák herceg elé vezették. Az az ember, aki önkényesen adta-vette Ciprus
szigetét, maga is árucikké vált: Lipót herceg először saját dürnsteini várába záratta, majd átad-
ta urának, VI. Henrik német-római császárnak, aki azzal a feltétellel engedte szabadon, ha
Richárd király hűbéri esküt fogad neki, ezenfelül pedig 150 000 márkás váltságdíjat követelt.

Mialatt Oroszlánszívű Richárd börtönében sínylődött, ellenfele, Szaladin, aki annak idején
csodálattal tekintett rá, meghalt. Barátja és korábbi vazallusa, Robert de Sablé templomos
nagymester szintén elhunyt. II. Fülöp Ágost és János, Richárd öccse kijárták a császárnál,
hogy továbbra is tartsa fogságban a királyt, de Richárd - aki megalázó helyzetében szívélyes,
vidám és majdhogynem közömbös maradt -, támogatókra tett szert a császári udvar fejedelmei
között. 1194 februárjában végül elengedték: letette a császár által követelt hűbéresküt, és az
akkoriban igen gazdag Anglia szinte az egész váltságdíjat kifizette érte. A hírekről értesülve
Fülöp Ágost azt írta Jánosnak: „Óvakodj, az ördög kiszabadult!”

Richárd alig egy hónapot töltött Angliában, majd visszatért Normandiába, és a rákövetkező öt
évben kisebb megszakításokkal rebellis vazallusaival és II. Fülöp Ágost francia királlyal há-
borúskodott. 1199-ben éppen egyik hűbéresének, Limoges vicomte-jának châlusi várát ostro-
molta, amikor a vállát egy nyílvessző eltalálta és halálosan megsebesült. Odahívták hozzá
anyját, Eleonórát, és miután meggyónta bűneit és felvette az utolsó kenetet, április 6-án meg-
halt. Negyvenkét esztendős volt.

Az elkövetkező századok folyamán Oroszlánszívű Richárd a lovagiasság mintaképeként szá-

mos egzotikus és hihetetlen legenda hőseként élt tovább az emberek emlékezetében. Ezen
történetek mindegyike az adott kor szellemiségét tükrözi. „Ha a hősiesség csupán a brutális és
kegyetlen tettekre korlátozódik - írta Gibbon -, akkor Plantagenet Richárd kétségkívül maga-
san kiemelkedik korának hősei közül.” A legújabban vele kapcsolatban felröppent mítosz
értelmében homoszexuális volt. Ezt a nézetet számos történész osztotta, annak ellenére, hogy
eredete csupán 1948-ra nyúlik vissza, ma már azonban a legtöbben úgy vélik, a feltevés min-
den alapot nélkülöz. A kortárs történetírók sokkal inkább azért kritizálták Richárdot, mert
csillapíthatatlan étvággyal falta a nőket, olyannyira, hogy „az orvosok tanácsával dacolva még
halálos ágyához is hivatott néhányat”.219

Állandóan visszatérő kifogás Richárd királlyal szemben, hogy külhoni kalandjai hátráltatták
Anglia kormányzásában. „Semmi kétség, Richárd meg volt győződve arról, hogy nagyszerű
és jó dolog Jeruzsálemért küzdeni - írta H. E. Marshall az iskolások számára készült Our Is-
land Story [Szigetünk története] című könyvében -, de mennyivel jobb lett volna, ha megpró-
bál saját országában békésen uralkodni és jólétet biztosítani az embereknek.”220 A Richárdról
szóló újabb értékelések azonban felmentik őt ezalól a vád alól, mondván, felelősségérzete
messze túlmutatott Anglián, amely birtokai közül a legkevésbé volt problematikus. Bár való-
ban élt-halt azért, hogy harcolhasson, amely lelkesedésében egyébként korának lovagjai szinte
kivétel nélkül osztoztak, „nem volt faragatlanul harcias király, aki pusztán az öncélú harc és
agresszió kedvéért háborúzott, katonai tehetségét az Anjou-ház fejeként e dinasztia tágan ér-
telmezett érdekében próbálta meg intelligensen kihasználni”.221 Bár történelmi perspektívából
egyesek talán eleve vesztes ügynek vélik örökségének megtartása érdekében folytatott küz-
delmét a Capet-ház jogtalan beavatkozása ellen a Francia Királyságban, a maga korában
azonban ez nem volt nyilvánvaló.

A legsúlyosabb kritika, amellyel Richárdot kortársai illették, hogy vakmerően, saját életét
kockáztatva a küzdelem sűrűjébe vetette magát. Még szaracén ellenfelei is úgy gondolták,
őrültség egy ilyen tehetséges hadvezérnek az életét veszélyeztetni, hiszen bátorsága és lobba-
nékony természete mellett komoly érzéke volt a tervezéshez és a logisztikához. Bár a merész-
ség okozta korai halálát, mindez azonban semmit sem von le az általa elért eredmények érté-
kéből. A kortárs történetíró, John Gillingham sommás ítélete, mely szerint „államférfiként, az
ügyek intézőjeként és hadvezérként - röviden királyként - ő volt az európai történelem egyik
legkiemelkedőbb uralkodója”, visszhangozzák a muszlim krónikás, Ibn Athír szavait: „bátor-
sága, éleseszűsége, energiája és türelme korának legrendkívülibb uralkodójává tették őt”.222

10. fejezet

Belső ellenségek
Az egyik Oroszlánszívű Richárdról szóló későbbi történet szerint halálos ágyán fekve tréfásan
levetette legfőbb bűneit, és fukarságát a ciszterciekre, bujaságát a püspökeire (A szerző bár
Runcimanra hivatkozik, mégis a püspökökre hagyott bujaság helyett a fényűzés szeretetét
említi, amelyet a király a koldulórendi barátokra hagyott. Lévén az általa megadott forrásban
nem ez szerepel, és a koldulórendekre Richárd király idejében még nemigen hagyhatott sem-
mit, így a fordításban Runciman változata szerepel, [A ford. megjegyzése]), büszkeségét pe-
dig a templomos lovagokra hagyta.223 Hasonlóan a büszkeség vádjával illette a templomoso-
kat Richárd király egyik kortársa, III. Ince pápa is, az egyik legkiemelkedőbb egyéniség, aki
az egyház kétezer éves történelme során a tiarát viselte.

Az 1198-ben fiatalon, alig harminc évesen megválasztott Ince pápa a Segni grófok sarjaként a
római patrícius Scotti család egyik tagja volt, amelyből számos egyházfő került ki a XI. és a
XII. század folyamán: Ince nagybátyja, III. Kelemen pápa 1190-ben szentelte őt bíborossá,
később pedig egyik unokaöccséből és a rákövetkező generáció egyik tagjából is pápa lett. Bár
a nepotizmus közrejátszott abban, hogy ilyen magasra jutott a ranglétrán, ez még nem jelenti
azt, hogy Ince ne a legalkalmasabb személy lett volna e tisztség betöltésére. Kivételes intelli-
genciával megáldott ember volt, feddhetetlen jellemű, szellemes, nagylelkű és „éber a körü-
lötte zajló események és az őt körülvevő emberek esztelenségei iránt”.224 Ugyanakkor teljes
mértékben meg volt győződve arról, hogy mint legfőbb pontifex és „Krisztus földi helytartója
[vicarius Christi]” - amely terminust ő használta először -, vallási téren az egész világ felett
teljhatalommal bír; „Isten alatt, ugyanakkor az emberek felett áll: aki mindenki felett ítélke-
zik, és aki felett senki sem ítélkezhet.”

III. Ince pápa eredetileg kánonjogász volt, első a jogászpápák sorában, szemléletmódja azon-
ban sohasem volt beszűkült és pedáns. Kivételes energiával támogatta a nyugati egyház lelki-
pásztori megújulását és tanításainak megtisztítását, amit az 1215-ben összeült negyedik
lateráni zsinat dekrétumaiban kodifikáltak. Szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz való
hűséghez, mivel olyan korszakban élt, amikor a nyugati kereszténység felszíni egysége alatt a
legkülönfélébb vallásos elkötelezettségek és vallási nézetek rejtett áramlatai buzogtak, a klé-
rus jóléte és legtöbb tagjának elvílágiasodása nyomán pedig sokan megkérdőjeleztek bizonyos
hivatalos egyházi tanításokat. III. Ince elég széles látókörű ember volt ahhoz, hogy felismerje
az olyan idealista újítók értékét, mint Assisi Szent Ferenc, ugyanakkor minden erejével azon
igyekezett, hogy gyökerestől kiirtsa a dél-francia Languedoc-beli katharok eretnek tanításait.

Mint II. Orbán óta minden pápa, III. Ince is lelkes támogatója volt az iszlám elleni háborúnak.
Nem sokkal megválasztása után, 1198-ben új keresztes hadjáratot hirdetett, és a következő
évben panaszos hangú levélben figyelmeztette az Outremer püspökeit és báróit, hogy a szara-
cénokkal kötött békeszerződésük aláássa a mozgósításra tett kísérleteit. Az általa meghirdetett
hadjárat finanszírozására két és fél százalékos adót vetett ki az egyházi jövedelmekre, vala-
mint teljes búcsút, minden megvallott bűn bocsánatát ígérte nemcsak azok számára, akik el-
mentek Palesztinába, hanem azoknak is, akik megbízottakat küldtek maguk helyett. A szent
háború viselése a Szentföldön immáron „a nyugat-európaiak mindennapi életének bevett esz-
ményévé vált”,225 ugyanakkor „a keresztes háború a késő középkori Európában mindenekelőtt
a bankárok és bürokraták seregének háborúja volt, akik a pénzek begyűjtésével és szétosztá-
sával foglalatoskodtak, ami nélkül semmit sem lehetett volna tenni”.226

III. Ince pápa vegyes érzelmekkel viseltetett a Templom rendje iránt. Hivatalát elárasztották a
lovagok ellen felhozott panaszok egyrészt a világi vezetők, mint például annak idején
Amalrich jeruzsálemi király részéről, aki a templomosok által meggyilkolt asszaszin követek
ügyében fordult a pápához; másrészt - jóval gyakrabban - a klérus tagjai felől, akik a lovagok
hatásköri túllépéseit sérelmezték. Mivel azonban a korszak legtöbb krónikása Türoszi Vil-
moshoz hasonlóan klerikus volt, elbeszéléseik valószínűleg eltúlozták az átlagember Temp-
lom iránt érzett ellenszenvét.

A kifogások némelyike, mint például az, hogy a johannita negyed harangjai idegesítették a
jeruzsálemi pátriárkát és zavarták a Szent Sír templom kanonokjait, teljesen jelentéktelen volt.
Bizonyos vádakat a pápák által a lovagrendeknek biztosított privilégiumok, elsősorban a ti-
zedfizetés alóli mentesség provokáltak ki. 1179-ben, a harmadik lateráni zsinaton számos ha-
tározat született, amely megnyirbálta a lovagrendek kiváltságait, ezeket a döntéseket azonban
később a pápa semmisnek nyilvánította. 1196-ben III. Celestin rendreutasította a templomo-
sokat, amiért megszegtek egy megállapodást, amelyet a tized elosztásáról a Szent Sír kano-
nokjaival kötöttek, 1207-ben pedig III. Ince azért részesítette megrovásban őket, mert nem
engedelmeskedtek legátusainak, kihasználták misézési kiváltságukat az egyházi tilalom alatt
álló templomokban, továbbá felvettek a rendbe bárkit, aki „hajlandó volt két vagy három ga-
rast fizetni azért, hogy csatlakozhasson egy templomos testvériséghez... még akkor is, ha az
illető egyházi átok alatt állt”. Ez utóbbi cselekedetük eredményeként a házasságtörők és uzso-
rások is keresztény temetést biztosíthattak maguknak. A pápa megfogalmazásában a templo-
mosokból „valósággal áradt a pénzsóvárság”.227

Néhányan a lovagrendek létjogosultságát is megkérdőjelezték. A Poitiers melletti L'Etolie

ciszterci apátja, egy Isaac nevű angol szerzetes, a XII. század közepén a nova militia „új iszo-
nyata” ellen prédikált, amely kifejezés Clairvaux-i Szent Bernát templomosok támogatására
írott De laude novae militiae traktátusára utalt. Ez az angol apát egyik oldalról elítélte azokat,
akik erővel próbálták áttéríteni a muszlimokat, másrészt azonban mártíroknak tartotta azokat,
akik a nem keresztény hitűek kifosztása közben vesztették életüket. A XII. század vége felé
két másik angol krónikás, Walter Map és Ralph Niger szintén kétségbe vonták az erőszakos
keresztény hittérítés jogosultságát. A ciszterciek ádáz ellensége, Walter Map a templomosok
kapzsiságát és különcségét kritizálta, és e jellemhibákat alapítójuk, Hugues de Payns szegény-
ségével és könyörületességével állította szembe.
A templomosok iránti neheztelést csak tovább fokozta a lovagok szigorú titoktartása. A Szent-
földön nyomós katonai indokok támasztották alá, miért nem lehetett felfedni a tanácskozáso-
kon elhangzottakat, Európában azonban a hallgatás inkább gyarlóságaik leplezését szolgálta.
A testvérek a káptalan színe előtt vallották meg bűneiket, és ott szabták ki rájuk a penitenciát,
a templomosok azonban a legtöbb intézményhez hasonlóan szívesebben rejtették véka alá
hibáikat. A XIII. század közepére „mindhárom [lovag]rend szabályzatában szerepelt egy
olyan cikkely, amely megtiltotta a testvéreknek, hogy nyilvánosságra hozzák a rendi káptalan
jegyzőkönyvének tartalmát, valamint azt, hogy a kívülállók számára lehetővé tegyék a bete-
kintést a regula másolatába”.228 Nagy titoktartás övezte a rendbe való felvétel szertartását is.

Az irigység egyik forrása a Templom rendjének nyilvánvaló gazdagsága volt, ami a Szent-
földről érkező kedvezőtlen hírek nyomán sokakban fogalmazott meg kételyeket arról, vajon jó
befektetés-e a lovagok támogatása. A szerzetesrendektől eltérően a templomosok igen csekély
mértékben járultak hozzá a középkori állam jólétéhez: bár a rend egyik bírálója, Joannes von
Würzburg [Joannes Wirzburgensis: Descriptio Terme Sanctae] is elismerte, hogy adtak ala-
mizsnát a szegényeknek, de semmi esetre sem voltak olyan bőkezűek, mint az Ispotály lovag-
jai.* A bencésekhez és a ciszterciekhez hasonlóan a múltbeli adományok és a sikeres birtok-
gazdálkodás a Templomot és az Ispotályt egyaránt a nyugat-európai királyságok leggazda-
gabb testületei közé emelték. E bőség nyomán Szent Benedek és Clairvaux-i Szent Bernát
szellemi utódai jelentős kompromisszumokat tettek eredeti szerzetesi ideáljaikhoz képest. Az
apostoli szegénység eszménye immáron a koldulórendek, például a ferencesek mozgalmában
éledt újjá, egészen addig, amíg sorjában őket is meg nem rontotta a siker.

A szerzetesrendek körében általánossá váló gazdagodás közepette a templomosok meglehető-

sen szerény körülmények között éltek. Lakóhelyük a nagyobb városok falain kívül vagy azon
a vidéken volt, ahol éppen háborúskodtak, és nem költöttek hatalmas összegeket lenyűgöző
várakra és fényűző templomokra. A máig fennmaradt commanderie-k, mint Richerenches,
igen mértéktartó benyomást keltenek, különösen ha összevetjük őket a szerzetesi alapítások
pompájával. A commanderie-k és praeceptoratusok épületei - csűrök a gabona tárolására,
istállók a lovaknak, dormitoriumok, ahol elszállásolhatták azt a körülbelül fél tucat testvért,
aki kiszolgálta őket, és ezenfelül szerény erődítések, hogy távol tartsák a tolvajokat -, teljes
egészében gyakorlati célokat szolgáltak. Templomaik szintén egyszerűek voltak és küldetésü-
ket szimbolizálták: a lovagrendek ilyen jellegű építkezéseinek egyik szembetűnő vonása,
hogy a jeruzsálemi Szent Sír templom mintájára sok esetben rotundákat építettek, miközben
„egymással versegtek, hogy az emberek összekapcsolják őket a Feltámadás helyének védel-
mezésével”.229

A közfelfogás szerint a lovagrendek gazdagok voltak, ám „minden erejükkel azon fáradoztak,

hogy felhívják az újoncok figyelmét: a rendi élet valójában nem olyan kényelmes és gondta-
lan, mint azt a róluk kialakított kép alapján talán néhányan elképzelték”, a fényűzés [luxuria]
direkt vádjait pedig „fenntartották a clunyi bencések és a püspökök részére”.230 Az Európában
ellenük felhozott kifogások közül sokkal többet nyomott a latban, hogy bár mindannyian
igényt tartottak a rendnek biztosított kiváltságokra, valójában igen kevesen ragadtak fegyvert
a hitetlenek ellen. A többség azt a több mint kilencezer majorságot igazgatta, amit a rend ke-
gyes jótevői az idők folyamán adományoztak, őket pedig a földeken dolgozó földművesek,
vagyis a templomosok „emberei” egészítettek ki. Az, hogy még a rend ezen alárendelt tagjaira
is kiterjedtek az igazságszolgáltatás és a kötelezettségek alóli mentességek, kétségtelenül za-
varták a feudális urakat. Mivel privilegizált helyzetük védelmét a királyi udvarok biztosítot-
ták, a tisztviselőkkel többnyire szívélyes kapcsolatot tartottak; voltak azonban olyan esetek is,
mint például a yorki grófság Bulmer járásában, amikor a templomosok kiváltságaikkal vissza-
élve gonosztevőket és rablókat vettek fel a rendbe, és ezáltal megakadályozták, hogy a királyi
bírák letartóztathassák őket.

A ciszterciekhez hasonlóan a templomosok is saját maguk igazgatták birtokaikat. Angliában

nyugaton egészen Penzance-ig, sőt még Lundy szigetén is voltak földjeik. A lincolni és yorki
grófságokban jelentős mértékben hozzájárultak a mezőgazdaság fejlődéséhez, újoncaikat pe-
dig azokból a családokból toborozták, akik a földet korábban nekik adományozták.

A rendet ért kritikákat gyakran ellensúlyozták a dicséretek, különösen a keresztes hadjáratok-

ból visszatérő bárók részéről. Észak-Anglia egyik nagy mágnása, Roger of Mowbray,
Northumbria grófja például, akiért, miután Hattínnál Szaladin fogságba ejtette, a váltságdíjat a
Templom fizette ki, hazatérve háláját számos adomány formájában rótta le a rendnek.

A templomosok becsületességének híre nyomán mások pénzének őrzésével, valamint külön-

böző helyekre történő átutalásával bízták meg őket. II. Henrik angol király a londoni Temple
rendházán keresztül hozta létre Jeruzsálemben azt a keresztes alapítványt, amely a hattíni csa-
ta idején oly hasznosnak bizonyult. A templomosok egyéneknek és intézményeknek egyaránt
adtak kölcsönt, beleértve a zsidókat is, legfőbb ügyfeleik mégis a királyok voltak, és az álta-
luk nyújtott hitel gyakran a csődtől mentette meg az uralkodói kincstárakat. Így a templomo-
sok előre nem látott módon a kereszténység bankáraivá váltak, akik kamráikban [camera]
immáron nem csupán a rend vagyonát, hanem királyok kincseit őrizték. A párizsi Temple
„Északnyugat-Európa egyik kulcsfontosságú pénzügyi központjává vált”.231

Az Aragóniai Királyság uralkodói rendszeresen a Templomtól kölcsönöztek, és a Francia Ki-

rályságban a rend gyakran komoly nehézségek árán tudott megfelelni a királyi követelések-
nek.232 Az egyházi intézmények nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy pénzt adjanak a
koronának, ha a Templom kezességet vállalt a kölcsönre.
Aragóniában templomosok csak akkor nyújtottak hitelt, ha volt rá földből vagy egyházi java-
dalomból származó jövedelemfedezet, és „gyakran úgy állapodtak meg, hogy a kánonjog ér-
telmében a rend a begyűjtött összegből bizonyos hányadot levonhatott költségeinek fedezésé-
re”. Némely kölcsön esetében tíz százalékos kamatot számítottak fel, ami „két százalékkal
kevesebb volt annál, amit az Aragóniái Királyságban a keresztény »uzsorások« számára ma-
ximálisan engedélyeztek, ugyanakkor a zsidó hitelkamat ennek kétszerese is lehetett”. Bár „a
pénzkölcsönzésből néhány esetben a templomosok minden bizonnyal anyagi nyereségre tettek
szert, máskor úgy tűnik, nem volt semmi hasznuk rajta”.233

A templomosok által nyújtott pénzügyi szolgáltatások között ott szerepelt az évjáradékokról

és az öregkori járadékokról való gondoskodás is. Egy föld- vagy pénzadomány esetében gyak-
ran kikötötték, hogy abból életük végéig el kell látni egy adott férfit és annak feleségét: „az
egyházi intézménynek tett adományon kívül ugyanis meglehetősen kevés módja volt annak,
hogy valaki saját öregkoráról vagy valamely tőle függő személy jólétéről gondoskodjon”.234
Különböző lelki és világi haszon reményében szintén tettek pénzadományokat. Egy olyan
társadalomban, ahol az erőszak mindennapos dolognak számított, az adományozó lelki üdve
és a Templom általi védelme szempontjából sokat jelenthetett a templomosok keresztje vala-
kinek a tulajdonán, függetlenül attól, hogy az illető mellesleg egy hűbérúr védelme alatt állt-e,
vagy sem.

A templomosok ezen rendfenntartó funkcióját természetesen már az alapító, Hugues de Payns

is célul tűzte ki; mostanra azonban a zarándokok szentföldi védelmezése mellett pénzszállítók
védőkíséretét is vállalták. 1220 júliusában III. Honorius pápa azt a kijelentést tette Pelagius
legátusnak, hogy nagy összegű pénz szállítására keresve sem találna senkit, akiben jobban
megbízna.235 Ugyanakkor a templomosok köztisztviselőként is tevékenykedtek: a Templom
és az Ispotály testvérei gyakran szolgáltak pápák és királyok mellett. Szerzetesekként az en-
gedelmesség köntösét öltötték magukra, és miután szüzességi fogadalmat tettek, nem voltak
dinasztikus becsvágyaik. A lovagok számára társadalmi rangjuk hatalmat és megfelelő képesí-
tést biztosított katonai feladatok ellátására: IV. Orbán pápa például a pápai állam várainak
felügyeletére három templomos lovagot nevezett ki, Akkonban pedig a templomosok és a
johanniták rendjén kívül egyetlen testületnek sem sikerült elnyernie Oroszlánszívű Richárd és
II. Fülöp Ágost bizalmát. Pénzügyi éleslátásuk miatt az európai királyi udvarokban a templo-
mosok gyakran töltötték be a királyi főalamizsnaosztó [elemosinarius] tisztét.

A lovagrendek egységes felépítése, a lovagok nagymesternek tett engedelmességi fogadalma

és a pápának tett hűbéresküje ellenére úgy tűnik, bevett gyakorlatnak számított, hogy egyazon
rend testvérei szolgálták az egymással vagy a pápával érdekellentétben álló uralkodókat. A
Templom és az Ispotály szinte minden európai királyságban megbízható tisztségviselői for-
rásnak számított, és mint ilyenek a lovagok olyan pozíciókba jutottak, amelyből kellő befo-
lyást gyakorolhattak rendjeik érdekében. János angol királyt, aki bátyját, Richárdot követte a
trónon, a pápa kiközösítette, tanácsokkal mégis az angliai templomos nagymester, Aimery de
Saint Maur látta el, sőt szinte ő volt az egyetlen ember, akiben János megbízott. Hasonlókép-
pen II. Frigyes németrómai császárt a pápasággal folyó állandó konfliktusaiban a német lo-
vagrend nagymestere, Hermann von Salza támogatta.

A templomosok jelenlétének ismerete a pápák és királyok tanácsadó testületeiben kellő meg-

világításba helyezi III. Ince a renddel kapcsolatban megfogalmazott kritikáját. Büszkeségük
és a kiváltságaikkal való alkalmankénti visszaéléseik ellenére a lovagrendek nélkülözhetetle-
nekké váltak a kereszténység pápai kormányzásában, és ezáltal teljes pápai támogatást élvez-
tek. Így, amikor Foucher jeruzsálemi pátriárka Rómába utazott, hiába próbálta meggyőzni a
pápát, hogy vonjon vissza néhányat az Ispotálynak tett előjogok közül. A krónikás Türoszi
Vilmos mindezt a megvesztegetés számlájára írta, de sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a
Kúria állásfoglalása az Outremer latinjaival szemben az Európában egyre növekvő kiábrán-
dultságot tükrözte, az egyház pedig a lovagrendekben látta céljai elérésének leghatékonyabb
eszközét. Ennek megfelelően a harmadik lateráni zsinat azon dekrétumait, amelyek megnyir-
bálták a lovagrendek kiváltságait, a későbbi pápák visszavonták.256

III. Ince pápa még ennél is határozottabban védelmezte a templomosok kiváltságait és exempt
státusát. Ragaszkodott a rend azon jogaihoz, hogy templomokat építhet, saját temetői lehetnek
és beszedheti a tizedet, a klérus tagjait pedig felszólította a templomosok előjogainak tiszte-
letben tartására, s arra intette őket, nehogy birtokaikon tizedet szedjenek, vagy templomaikat
egyházi tilalommal sújtsák. Elítélte továbbá azokat a püspököket, akik templomosokat börtö-
nöztek be, és ragaszkodott hozzá, hogy büntessenek meg mindenkit, aki templomos rendházat
rabol ki, Szidon püspökét pedig felfüggesztette, amiért a tiberiászi egyházmegye jövedelme
felett folyó vitájuk során kiközösítette a templomos nagymestert. Megújított minden kiváltsá-
got, amelyet II. Ince pápa 1139-es Omne datum optimum... kezdetű bullája a templomosok
számára biztosított, valamint - némi betekintést engedve az utókor számára a templomosok
elleni gyűlölet néhány, a hétköznapi életben előforduló megnyilvánulási formájára -, kiátko-
zott mindenkit, aki megtámadott egy templomos lovagot és lerángatta a lováról.

Annak ismeretében, hogy a lovagrendek felett egyedül a pápák rendelkeztek hatalommal, ré-
szükről bizonyos józanságot és önmérsékletet mutat, hogy csak egyetlen alkalommal vonták
be őket saját háborúikba: 1267-ben IV Kelemen pápa megkérte a johannitákat, nyújtsanak
segítséget neki a németek ellen Szicíliában.237 Nyilvánvalóan ott, ahol pápák és királyok szol-
gálatában álltak, az egyes lovagrendekhez tartozó lovagoktól elvárták, hogy uruk érdekének
védelmében fegyvert ragadjanak, és volt rá néhány példa, amikor Aragónia királyai felszólí-
tották a templomosok embereit, magukat a lovagokat is, hogy harcoljanak a kasztíliaiak és a
franciák ellen. Ezek azonban kivételnek számítottak, amelyek nem erősítették a szabályt. „A
korona érzékelhető óvatossággal használta fel a templomosokat saját keresztény ellenségei
ellen”, másfelől a templomosok is meglehetősen vonakodtak ilyen parancsokat teljesíteni: a
királyok csak erélyes fenyegetések árán érhették el, hogy felszólításaiknak eleget tegyenek. 238

Az említett területek mellett Cipruson és az örmény Kilikiában kerültek a templomosok fegy-

veres konfliktusba keresztény hittársaikkal. Nicosiában a templomosok elleni 1192-es felke-
lést csak erőszakkal sikerült elfojtani, és még azután is, hogy a szigetet továbbadták Lusignani
Guidónak, a lovagok ragaszkodtak a Famagustától északra fekvő gastriai erődhöz,
Yermasoyiában és Khirokitiában található birtokaikhoz, valamint Limassolban épített erődí-
tett házukhoz. Kilikiában a rend az Amanosz-hegységbeli, Antiochiára néző Gasztun vára
miatt keveredett harcba Leóval, Kis-Örményország hercegével.

A keresztények között ez idő tájt dúló két legjelentősebb konfliktusban a templomosok csak
érintőlegesen működtek közre. Ezek közül az egyik a IV. keresztes hadjárat volt, amely III.
Ince trónra lépését követően közzétett első felhívása nyomán indult el a Szentföld megsegíté-
sére. Az első hadjárathoz hasonlóan ezt is egy sor, keresztes ősökkel bíró előkelőség: Louis,
Blois grófja, Balduin, Flandria grófja és Thibaud, Champagne grófja vezette.

Barbarossa Frigyes anatóliai halála óta a Keletre vezető szárazföldi út szinte átjárhatatlanná
vált, így a mágnások követei Velencébe mentek, hogy ott készítsék elő a tengeri utazást. A
velencei dózse, Enrico Dandolo idős kora ellenére meglehetős szellemi frissességnek örven-
dett: beleegyezett abba, hogy 85 000 ezüst márkáért a köztársaság kiállít egy ötven gályából
álló hajóhadat és elszállít négyezer-ötszáz lovagot, kilencezer fegyverhordozót valamint húsz-
ezer gyalogos katonát egy évi ellátmánnyal. Úgy tervezték, tizenkét hónap múlva indulnak.

Az állítólagos cél Jeruzsálem felszabadítása volt, mivel akárcsak az I. keresztes hadjárat ide-
jén, a nyugati keresztények most is kizárólag a Szent Városért voltak készek életüket kockáz-
tatni. A szerződés titkos záradékában azonban megegyeztek, hogy az expedíció valójában
Egyiptom ellen indul, mivel a III. keresztes hadjárat óta a latin vezetők Európában és a Tenge-
rentúlon egyaránt úgy látták, hogy Jeruzsálemet addig nem lehet biztosítani, amíg Kairó felől
veszély fenyegeti. Mindazonáltal a velenceieknek, akik jól jövedelmező kereskedelmi kapcso-
latokat tartottak fent az egyiptomi ajjúbidákkal (azokkal a szultánokkal, akik Szaladin apjá-
nak, Ajjúbnak a leszármazottai voltak), majdnem biztos, hogy nem állt szándékában segédke-
zet nyúltani egy a Nílus vidéke elleni támadáshoz.

Thibaud, Champagne grófja 1201 elején meghalt, az új hadjárat felső vezetése pedig Boniface
de Montferratot emelte a seregek élére. Az indulásra kijelölt időre azonban alig tízezer ember
gyűlt össze Velencében, és 35 000 márka hiányzott a köztársaságnak ígért összegből. A ve-
lenceiek nem voltak hajlandók engedni az árból, de beleegyeztek abba, hogy a hiányzó összeg
fejében a keresztesek segítenek nekik a dalmáciai tengerparton fekvő Zára városának elfogla-
lásában, mely a keresztény Magyar Királyság uralma alatt állt. Néhány keresztes tiltakozott az
akció ellen, köztük Les-Faux-de-Cemay ciszterci apátja és egy francia báró, Simon de
Montfort, de nem hallgattak rájuk, és elfoglalták Zárát. III. Ince pápát annyira feldühítette a
keresztény uralkodó ellen intézett támadás, hogy az egész keresztes sereget kiátkozta. Mivel
azonban e lépése a hadjáratot meghiúsulással fenyegette, az ítéletet később semmisnek nyil-
vánította.

A keresztes sereg Zárában vészelte át a telet, mielőtt tavasszal folytatta volna útját Kelet felé.
Ekkor érkezett a városba Alexiosz IV. Angelosz görög herceg, aki jogos trónigénnyel lépett
fel az akkori bizánci császárral szemben. A herceg azzal az ajánlattal állt elő, hogy amennyi-
ben a nyugati sereg visszaülteti apját a trónra, garanciát vállal a keleti és nyugati egyház újra-
egyesítésére, ezenfelül óriási összegű támogatást és tízezer bizánci katonát ígért a keresztes
hadjárathoz. Javaslatát Enrico Dandolo dózsénak és Boniface de Montferratnak terjesztette
elő, de ugyanaz a kisebb csoport - Simon de Montfort és a ciszterci apát -, amely korábban
ellenezte a Zára elleni támadást, most is tiltakozott. Ismét leszavazták őket, válaszul mindket-
ten otthagyták a hadjáratot.

A feudális jog kánonja szerint egy legitim uralkodó visszahelyezése a trónra igazságos indok-
nak számított, és a keresztesek kíséretében lévő püspököket is az ügy mellé állították. Amikor
azonban a flotta 1203 júniusában megérkezett a Konstantinápollyal szemben fekvő
Khalkédónba, más, kevésbé tiszteletreméltó tervek is megfordultak a latinok fejében. A fran-
ciák még emlékeztek VII. Lajos király és a II. keresztes hadjárat lovagjainak Anatóliában
1148-ban elszenvedett megpróbáltatásaira, amelyekért Lajos elsősorban a görögök álnokságát
okolta, Enrico Dandolo pedig személyes indokok alapján gyűlölte a görögöket: Konstantiná-
polyban a latinok elleni 1182-es pogromok során veszítette el szeme világát.

Ez az atrocitás még mindig élénken élt a latinok emlékezetében: hatása Türoszi Vilmos törté-
netírásában [Historia rerum in partibus Transmarinis gestarum] is érzékelhető. Türosz érseke
eleinte csupán azért bírálata a bizánciakat, mert szerinte túl gyengék voltak, hogy megvédel-
mezzék a szent helyeket, ám ekkor még úgy vélte, szövetségesként számításba vehetők a sza-
racénok ellen. Az 1182-es pogromok után illúziói szertefoszlottak. Úgy döntött, korábban
tévesen ítélte meg az „alattomos és áruló görögöket”, akiknek „álszerzetesei és szentségtörő
papjai” véleménye szerint immár nem csupán szakadárok voltak, hanem egyenesen eretnekek
- a legerősebb káromló jelző, amit egy középkori egyházférfi kigondolhatott.239

Ehhez a lappangó gyűlölethez társult „a középkori katonák közismert zsákmányéhsége”,240

ami a jól fizetett és gyakran kényeztetett hadseregek korát élő mai ember számára elítélen-
dőbbnek tűnhet, mint amilyen akkoriban valójában volt. Nemcsak arról volt szó, hogy a frank
lélekben még ott élt a zsákmányszerzés barbár szenvedélye, hanem arról is, hogy minden ka-
tonai hadjáratnak bizonyos mértékig önmagát kellett finanszíroznia, vagyis valamivel ki kel-
lett fizetni a katonákat. III. Ince pápa nem látta előre, hogy bár megadóztatta a klérust, még-
sem sikerült elegendő pénzt előteremtenie a keresztes hadjárathoz, hiszen az még a leggazda-
gabb királyok anyagi lehetőségeit is messzemenően meghaladta. Azzal, hogy zöld utat enge-
dett az olyan kisebb mágnásoknak, mint Blois, Flandria és Champagne grófjai, talán azt re-
mélte, jobban az ellenőrzése alatt tarthatja a hadjáratot, mintha az angol és francia királyokra
várt volna, Zára elfoglalásával azonban kiderült, gyakorlatilag semmi befolyása nem volt az
eseményekre, ugyanakkor a hadjárathoz sem állt rendelkezésre megfelelő anyagi fedezet.

Az is nyilvánvaló, hogy az összes többi keresztes hadjárathoz hasonlóan, a résztvevők nagy

része nemcsak lelkét kívánta megmenteni, hanem a szerencséjét is meg akarta alapozni. Az
elkövetkező események azonban csakis „botrányos vállalkozás”-ként241 aposztrofálhatóak,
jóllehet nem egészen világos, kit terhel értük a felelősség. 1203 júniusában, nem sokkal meg-
érkezésük után, a keresztesek betörtek Konstantinápoly külvárosaiba, elfoglalták a Galata
negyedet, és feltörték a láncot, amely a város kikötője, az Aranyszarv-öböl bejáratát védte.
Július 17-én lerohanták Konstantinápolyt, de a császár varég testőrsége visszaverte őket. Ez
mindenesetre elegendőnek bizonyult III. Alexiosz császár megfélemlítésére, aki azonnal el-
menekült, így a keresztesek trónra ültethették saját jelöltjüket, Izsák Angeloszt.

A görög alattvalói által megvetett új báburalkodó képtelen volt előteremteni a kereszteseknek

korábban megígért összeget, a felbőszült néptömegek pedig 1204 januárjában elűzték a trón-
ról, és fiával együtt meggyilkolták. Az őt felváltó császár, Alexiosz V. Dukász inkább megfe-
lelt a görögök tetszésének, a keresztesekének azonban nem. Így aztán 1204. április 12-én is-
mét megtámadták a várost, és egy nap alatt be is vették azt. A Kelet-Római Birodalom hajda-
ni, soha azelőtt meg nem hódított fővárosának lakosait tömegével gyilkolták, és kincseit fosz-
togatták. A legtöbbre az ereklyéket becsülték, hiszen ezek mágnesként vonzották a zarándo-
kokat az európai templomokba, így nagyságrendekkel többet értek, mint amennyit aranyban
nyomtak. A város kirablásáról beszámoló egyik krónikás, Gunther de Paris [Guntherus
Cisterciensis: De expurgatione urbis Constantinopoli] elbeszélte, miként talált rá egy
[Martinus nevű] latin apát a Pantokrátor Krisztus templomának ereklyéire, miután azzal fe-
nyegette a görög papot, megöli, ha nem mondja meg neki, hol vannak elrejtve, majd „gyorsan
és kapzsin ... teletömte köpenyének ráncait a templom szent kincseivel, és vidáman nevetve a
hajóhoz cipelte őket”.242

A latin hódítók nemcsak Konstantinápoly kincseit, hanem a Bizánci Birodalom birtokait is

felosztották maguk között. Május 16-án a Hagia Sophia székesegyházban Balduint, Flandria
grófját császárrá koronázták, ezzel együtt pedig thrákiai földeket, Kis-Ázsia egyes részeit és
néhány kiklád szigetet kapott hűbérbirtokként. Boniface de Montferrat Thesszalonikében ala-
pított királyságot, míg a velenceiek az Adriai-tenger partján fekvő bizánci birtokokra,
Peloponészosz [a középkorban Morea] és Euboia [ma Évvia] partvidéki városaira, néhány ión
szigetre és Krétára tették rá a kezüket. Konstantinápolyt is negyedekre osztották, a velencei-
eknek majdnem a város fele jutott. Enrico Dandolo nemcsak elégtételt vett a görögökön, ha-
nem Velence ellenőrzése alá vonta a kereskedelmi útvonalakat az Adriai-tengertől egészen a
Fekete-tengerig.

Senki nem ment tovább a Szentföldre azok közül, akik Boniface de Montferrattal útnak indul-
tak. Mindannyian maradtak, hogy a Bizánci Birodalom hullájából megkaparinthassák a ma-
guk hűbéri részét. Azok a lehetséges újoncok Nyugat-Európa földnélküli lovagjai körében,
akik egyébként talán Szíriában és Palesztinában keresték volna a meggazdagodás lehetőségeit,
mostantól a görög hűbérbirtokhoz jutás könnyebb útját választották. Így aztán nemcsak a bi-
zánci görögök szenvedték el birodalmuk leigázását, hanem a Szentföldön állandó nehézsé-
gekkel küzdő keresztények is, akik megsegítésére elvben a keresztesek útnak indultak. 1205
és 1210 között a templomosok, akik a IV. keresztes hadjáratban elhanyagolható szerepet ját-
szottak, közreműködtek Közép-Görögország meghódításában,243 és a johannitákkal valamint
a német lovagokkal együtt földekhez jutottak a Peloponészoszi-félszigeten. Ezt követően pe-
dig - „bár csak névleges katonai szolgálattal tartoztak”244 -, aktívan hozzájárultak „a konstan-
tinápolyi latin birodalom védelméhez”.245

A kereszténységen belüli másik jelentős konfliktust, amely nem sokkal Bizánc elfoglalása
után következett be, az albigensek elleni keresztes hadjárat jelentette. Az albigens elnevezés a
katharok eretnek szektájának szellemi központja, a délnyugat-francia Albi város nevéből
eredt, amely a Rhone-folyótól egészen a Pireneusokig húzódó gazdag területeken, az eltérő
dialektusa miatt Languedoc-ként [langue d'oc, oc nyelv] ismert vidéken terjedt el. A
katharizmus gyökerei Perzsia ókori vallásában, a zoroasztrizmusban keresendők. Zoroaszter
[Zarathusztra] tanai szerint két isten létezik, egy jótékony, akinek birodalma pusztán szellemi,
és egy gonosz, aki az anyagi világot teremtette. Ebből következően számára minden anyagi
dolog természeténél fogva bűnös volt, a megváltás pedig egyedül az anyagi testtől való meg-
szabadulás révén következhetett be. Az anyag megvetésében a buddhizmus, a sztoicizmus és
a neoplatonizmus bizonyos rokon vonásokat mutatnak Zoroaszter tanaival, míg a keresztény-
ség, bár igen nagyra becsülte az önmegtartóztatást, azt tanította, hogy az anyagi világot Isten a
teremtés által megerősítette és Jézusban a teremtés részévé vált, hiszen az Ige testté lett.

A dualisztikus elképzelések már az egyház kezdetei óta hatottak a keresztényekre. Mindez

részben annak volt köszönhető, hogy magyarázatot kínáltak az örök rejtélyre: ha a gonosz
Isten teremtménye, miért engedi, hogy létezzen? A test és minden, a testiségből fakadó állati
és önző szenvedély megvetése, úgy tűnt, összhangban van Krisztus tanításával. A dualizmus
hívei számára a cölibátus nem választás kérdése volt: minden testi érintkezést bűnös dolognak
tartottak, a gyermeknemzést pedig a Demiurgosszal, a Sátánnal az anyagi világ fenntartása
érdekében való együttműködésként értelmezték. A II. századi keresztény eretnek Markion
például megtiltotta a házasságot, és a cölibátust a megkeresztelkedés feltételéül szabta.

A III. századi perzsa Mani tanításai szerint az anyagi világban a gonosszal való érintkezés
elkerülése végett az embernek sem dolgoznia, sem harcolnia, sem megházasodnia nem sza-
bad. Miután a Zoroaszter-vallás papjai 276-ban mártírhalálra ítélték Manit, tanai Perzsiából
továbbterjedtek a Római Birodalomba, ahol számos követőjük akadt, köztük az ifjú Szent
Ágoston, Örményországban pedig az V. században egy erős manicheus közösség, a
paulicianusok szektája jött létre. Ez utóbbiak meglehetősen nagy hatalomra tettek szert, ami
arra késztette a bizánci császárokat, hogy katonailag lépjenek fel ellenük, majd a X. század-
ban tömegesen az észak-görög Thrákiába deportálták őket. Innen tanításaik Bulgária területé-
re is beszivárogtak, ahol egy Bogumil nevű szláv pap követőivel együtt befogadta ezeket a
nézeteket, és létrehozott egy dualista egyházat a Balkánon. A pauliciánusokhoz hasonlóan a
bogumilok [Isten barátai] is elutasították az Ószövetséget, a keresztséget, az eucharisztiát, a
feszületet, a szentségeket, és az egész látható egyházi hierarchiát. Szintén azt tanították, hogy
ha valaki gyermeket hoz a világra, azáltal az ördöggel cimborál az anyagi (testi) lét megőrzé-
sében. Ezt elkerülendő néhányan a közösülés anális formáját választották: innen ered, hogy a
középkorban a pederaszta aktust gyakorlókra [az eretnek bolgárok elnevezéséből] a bulgarus
kifejezést használták.

Annak ellenére, hogy az ortodox császárok erősen üldözték őket, a bogumil egyház egészen a
Balkán oszmán törökök általi meghódításáig fennmaradt, amikor is a boszniai bogumilok kö-
zül sokan muszlimokká lettek. Paulicianusok elkülönülten élő kisebb csoportjaival Antiochia
és Tripolisz környékén az I. keresztes hadjárat katonái is kapcsolatba kerültek; így lehetséges,
hogy a hazatérő keresztesek hozták magukkal Nyugat-Európába a dualista elképzeléseket.
Ezek a nézetek mindenütt felbukkantak, ahonnan keresztesek útra keltek, Flandriában, a Raj-
na-vidéken és Champagne-ban is, de a legtöbb helyen erőteljesen és hatékonyan visszaszorí-
tották őket.

Dél-Európában ezeknek a dualista teóriáknak más, nem ortodox keresztény nézetekkel is fel
kellett venniük a versenyt, különösen egy lyoni kereskedő, Pierre Valdes [Pierre de Vaux,
Petrus Valdesius] tanításaival, aki bár nem volt a dualizmus híve, elvetette a szentségi kegye-
lem megváltáshoz való szükségességét. Elítélte az egyház óriási gazdaságát, ő maga pedig
megtagadta feleségét és vagyonát, hogy remeteként élhessen. A szegénységről, mint minde-
nekfelett való erényről alkotott nézete nem sokban különbözött Assisi Szent Ferenc tanításá-
tól, úgy tűnik azonban, az, hogy a korban a szent életű embereket „szentként tisztelték, vagy
eretnekként kiátkozták,... jórészt a véletlen műve volt”.246 Nyilván nem volt mindig könnyű
különbséget tenni a reform iránti őszinte buzgalom, az antiklerikalizmus és a keresztény taní-
tásokkal ellenséges nézetek terjesztése között. Az iszlám sikere azonban megmutatta, milyen
eredménnyel járhat, ha az eretnek nézetek akadálytalanul terjedhettek, és valamely felkapasz-
kodó társadalmi réteg saját céljai érdekében ki tudta használni őket.

Lombardia, Languedoc és Provence városainak felkapaszkodó kereskedői támogatták legin-

kább azokat, akik az egyház vagyonosságát támadták. Languedocban azonban más tényezők
is kedveztek a kathar vallás terjedésének. Ahogyan azt annak idején Clairvaux-i Szent Bernát
megtapasztalhatta, amikor Henri de Lausanne ellen prédikált, az egyházat lejáratták közöm-
bös, kapzsi és tudatlan papjai és püspökei, akik sokkal inkább meg akarták kopasztani, sem-
mint megvédelmezni a rájuk bízott nyájat. Mivel azonban a spanyolföldi mór királysággal
való kereskedelem révén kapcsolatba kerültek az iszlám tanításaival, továbbá a zsidók is meg-
lehetősen prominens szerepet játszottak az itteni gazdasági életben, más vallásokkal szemben
igen toleráns légkör alakult ki errefelé. Ráadásul kevésbé központosított hatalom érvényesült,
mert az itteni kisebb fejedelemségek közül a legtöbb allodiális [terhektől mentes], és nem
hűbérbirtok volt, sőt még a hűbérbirtokkal rendelkező bárók felett sem állt hűbérúr hiszen
földjeiket egyesek Toulouse grófjától, mások Aragónia királyaitól, vagy - elvben - a német-
római császártól kapták. Ebben a régióban az egyházellenesség mindennapos dolognak számí-
tott. A korrupt papság vagyonának legnagyobb hányada a földbirtokos nemesség elődeitől
származott, és mivel a nemesek most úgy gondolták, őseik adományai arra nyilvánvalóan
méltatlan kezekbe kerültek, mindent megtettek, hogy visszaszerezzék egykori birtokaikat. Ez
állandó konfliktusokhoz vezetett mind a helyi püspökökkel, mind pedig a pápával, így aligha
meglepő, egy olyan vallás nagy vonzereje, amely azt tanította: a klérus felesleges.

Első ránézésre érthetetlennek tűnik, vajon „ez a féktelen, nyughatatlan, egoista társada-
lom”,247 talán a legműveltebb, legkulturáltabb és leghedonistább Európában - énekes mese-
mondók, trubadúrok és az udvari szerelem költőinek menedéke -, miért bizonyult olyan fogé-
konynak a katharok sötét dualizmusa iránt. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról,
hogy közülük csupán néhányan, az úgynevezett parfaits [lat. perfectus, tsz. perfecti], azaz a
tökéletesek éltek emberfölötti önmegtartóztató életet. A credentes, az egyszerű hívők tömege
számára a kathar doktrína csupán annyiból állt, hogy egyetlen szentség szükséges a megvál-
táshoz. Az utolsó, a consolamentum szentsége, amely révén minden bűnük eltöröltetett, szük-
ségtelenné tette, hogy erkölcsös életet éljenek, amíg a halál szele meg nem érintette őket. A
katharizmus a nők számára is vonzó vallásnak számított: a női parfait-ket ugyanaz a tisztelet
illette meg, mint a férfiakat. Ahogyan egy francia pap megfogalmazta: „Les hommes font les
hérésies, les femmes leur donnent cours et les rendent immortelles.” („Az eretnek eszméket
talán a férfiak találják ki, de a nők azok, akik elterjesztik és halhatatlanná teszik azokat.”)248

1167-ben a languedoci Castelnaudarytől nem messze, Saint-Félix-de-Caraman városa mellett,

a hívők zsinatán a katharok Konstantinápolyból érkezett görög „pápája”, Niquinta elnökölt.
Ekkor a katharoknak már volt egy püspökük Albiban, most azonban továbbiakat neveztek ki
Toulouse, Carcassonne és Agen városaiba. Languedoc keresztény püspökei megrémülve az
eretnek szekta terjedésétől, megpróbáltak nyilvános vitákon fellépni ellenük, de hiába. A
katharok egyre nagyobb térnyeréséről és jogbitorlásairól szóló jelentések Rómába is eljutot-
tak. Amikor egy hitbuzgó kasztíliai, Guzman Domonkos [a későbbi Szent Domonkos], az
osmai székesegyház kanonokjainak perjele 1205-ben látogatást tett III. Incénél, hogy pápai
engedélyét kérje a Visztulán túli pogányok körében az evangélium hirdetésére, a pápa áldását
adta a misszióra, csupán az úti célt változtatta meg, és a dél-francia grófságokba küldte Do-
monkost. Az egyházfő két évvel korábban már felkérte a cisztercieket, hogy térítsék vissza a
katharokat az egyház kebelére, de ők minden erőfeszítésük ellenére kudarcot vallottak.

Domonkos a parfait-khez hasonlóan, tökéletes szegénységben és szigorú önmegtartóztatásban

élt. A ciszterciek nyomdokaiban haladva a latin egyház ortodox tanításait hirdette, és vitába
szállt a kathar hittudósokkal. A meggyőzés módszere azonban ezúttal is megbukott. III. Ince
pápa, aki tökéletesen tisztában volt a languedoci klérus hibáival, eltávolított a posztjáról hét
püspököt, és helyükre megvesztegethetetlen cisztercieket nevezett ki, majd több ízben cselek-
vésre szólította Toulouse grófjait, akik azonban vonakodtak lépéseket tenni - talán azért, mert
a katharizmus már mélyre eresztette gyökereit: túl sokuknak voltak kathar fiú-, leány- és uno-
katestvérei, akik az emberek szemében példamutató életet éltek.

A keresztény papság döbbenten szemlélte az eretnek vallás diadalát. A katharizmus nem csu-
pán létjogosultságukat kérdőjelezte meg (bár a languedoci főpapok szemében nyilván ez is
szálka lehetett), de az Isten által rájuk bízott lelkeket is az örök kárhozat útjára vezette. A
katharok különös gyűlölettel viseltettek a feszület iránt, istenkáromlásnak tartották, amiért a
szenvedő istenséget ábrázolták rajta. Hasonlóképpen elítélték a misét is, amit szintén a blasz-
fémia vádjával illettek, mert azt hirdette, hogy átváltoztatáskor a kenyér Krisztus testévé lesz,
a keresztényekkel való együttélés helyett pedig leplezetlenül az egyház elpusztítására töreked-
tek: 1207-ben a Carcassonne-beli katharok elüldözték a városból az ottani keresztény püspö-
köt.

A középkori Európában egyház és társadalom szinonim fogalmak voltak; az évet a keresztény

kalendárium böjti és ünnepnapjai szerint számították, az emberek élete a szentségek körforgá-
sában zajlott, vagyis a katharok által elítélt fogadalmakra épült az egész feudális társadalom.
Következésképp az aposztázia anarchiához vezetett volna, és a legalapvetőbb emberi intéz-
ményeket és szokásokat ásta volna alá. Az, hogy mindez nem csupán a túlzó fantázia szüle-
ménye, megerősítést nyer a katharok házasságról szóló tanításában, ami a hitehagyott eretnek,
Rainier Sacchoni szavaival „halálos bűn,... amit Isten ugyanolyan szigorú büntetéssel sújt,
mint a házasságtörést vagy a vérfertőzést”.249
A meggyőzésre irányuló sorozatos kísérletek kudarca után a pápa felszólította a térség leg-
főbb előkelőségét, VI. Raymundot, Toulouse grófját, hogy erővel irtsa ki a kathar eretneksé-
get. 1205-ben Raymund ígéretet tett rá, hogy ekképpen cselekszik, fogadalma azonban üres
szó maradt. 1207-ben a pápai legátust, Pierre de Castelnau-t, a provence-i Saint-Gilles-ben
Raymunddal lezajlott találkozóját követően a gróf kíséretének egyik tagja meggyilkolta. A
felháborító gaztett arra késztette III. Incét, hogy keresztes hadjáratot hirdessen. Ezt húsz esz-
tendei háborúskodás követte, melynek során mindkét oldalon válogatás nélküli mészárlás
folyt. Ennek csak az vetett véget, hogy a francia király annektálta Landuedocot. A katharokat
kézre kerítették és megégették - sokan közülük boldogan adták át bűnös testüket a lángoknak.
Az eretnekséget végül sikerült megsemmisíteni, de ezzel együtt egy olyan életforma is elpusz-
tult, amit néhány történész páratlanul kifinomult kultúraként értékelt, mások szerint viszont
vele „a felbomlás előrehaladt állapotában lévő társadalom” pusztult el, „amely egy már rég
letűnt civilizáció kiüresedett burkához ragaszkodott”.250

Az albigensek elleni keresztes hadjárat első vezetője ugyanaz a Simon de Montfort lovag volt,
aki Boniface de Montferratot és a velenceieket otthagyta Záránál. Átmenetileg egész
Landuedoc tartományt a hatalmába kerítette, és mint a frankok Palesztinában, vagy a norman-
nok Antiochiában, az egyház szolgálatában talán dinasztiát alapíthatott volna, de a háború
forgandó szerencséje miatt ez a lehetőség kisiklott a kezéből, és végül Toulouse ostroma so-
rán megölték.

A helyi - keresztény vagy kathar - nemesség számára a keresztes hadjárat nem jelentett többet
megszállásnál, és állandóan változó lojalitásuk közepette elsősorban hazájuk megvédésére
törekedtek. A feudális hűség és a politikai érdekek kibogozhatatlanul összekuszálódtak a val-
lási buzgósággal, ami aztán látszólag ellentmondásos szövetségekhez vezetett: II. Péter
aragón király, aki 1212-ben Las Navas de Tolosánál döntő győzelmet aratott a mórok felett az
Ibériai-félszigeten, a rákövetkező évben életét vesztette, miközben Muret falain kívül Simon
de Montfort ellen harcolt.

Mi volt a lovagrendek szerepe ebben a pusztító háborúban és testvérgyilkos küzdelemben? A

Templomnak és az Ispotálynak egyaránt jelentős birtokai voltak a térségben. Raymund de
Saint-Gilles, Toulouse grófja ott harcolt az I. keresztes hadjárat vezetői között, leszármazottai
és vazallusai pedig tekintélyes adományokkal látták el a lovagrendeket, különösen a
johannitákat. A Mas-Deu praeceptoratus Roussillonban az egyik legfontosabb templomos
erődnek számított. Mindkét rend aktívan jelen volt az Aragóniái Királyság életében, és mind-
végig elkötelezett résztvevője maradt a mórok elleni küzdelemnek is.

A háború, amelyben az egyik oldalon a pápa nevében Simon de Montfort állt, a másik oldalon
pedig VI. Raymund gróf és II. Péter aragón király harcolt együtt a languedoci nemesség túl-
nyomó többségével, megosztotta a lovagrendek lojalitását. Nagy általánosságban mindkét
rend megpróbált semleges maradni, és a konfliktusnak véget vető párizsi békeszerződésben is
így szerepelnek. Ahol sikerült őket bevonni a küzdelembe, ott úgy tűnik, az Ispotály VI.
Raymund és II. Péter oldalán állt, a Templom pedig a keresztesekkel tartott. Bár Las Navas
de Tolosánál a templomosok II. Péter királlyal harcoltak a mórok ellen, „mindannyian fenn-
tartás nélkül tiszteletben tartották a pápa és az egyház iránti kötelezettségüket, [és] a templo-
mos lovagok ragaszkodása Simon de Montforthoz és a keresztesekhez sohasem lankadt”.251
1215-ben például Simont a templomosok Montpellier melletti rendházában találjuk.

Mindezek ellenére úgy tűnik, a templomosok elsődlegesen vállalt kötelezettsége az iszlám

elleni harc volt Keleten. III. Ince pápa biztosan nem kísérelte meg felfogadni őket a katharok
ellen, amit egy új rend - a Jézus Krisztus Hitének Katonasága [Militia lesu Chnsti] - létreho-
zása is igazolni látszik, amelyet a Templom mintájára Conrad de Urach alapított 1221-ben.
Feltehető, hogy a francia király vazallusaiként a templomosok 1219 tavaszán Marmande el-
foglalásánál Lajos herceg oldalán harcoltak, és szemtanúi voltak, hogyan mészárolták le a
keresztesek a város lakosságát, vagy talán részt is vettek benne. 1226-ban Avignon ostromá-
nál VIII. Lajos francia király távolléte esetére egy templomos lovagot, Everard testvért ruház-
ta fel teljhatalommal, és őt küldte Saint-Antoninba, hogy a nevében elfogadja a város feladá-
sát.232

A modern kor számos mesébe illő teóriáját megihlető vád, mely szerint a templomosok támo-
gatták a katharokat, sokkal hihetőbb, ha a johannitákat illeti, jóllehet semmilyen bizonyíték
nem támasztja alá, hogy ez utóbbiak rokonszenveztek volna az eretnek vallással. Az Ispotály
ugyanakkor lovagrenddé fejlődése során mindvégig szoros kapcsolatban állt a toulouse-i gró-
fokkal Európában és a Tengerentúlon egyaránt. Számos alapítás történt a rend javára
Languedocban, Szíriában pedig Krak des Chevaliers hatalmas erődjét II. Raymund, Tripolisz
grófja, IV Raymund de Toulouse dédunokája ruházta a johannita lovagokra. Az albigensek
elleni keresztes hadjárat során éppen ezért rokonszenvük nyilvánvalóan jótevőik leszármazot-
tai felé hajlott, akikkel a johanniták ráadásul - ellentétben a Templom lovagjaival - gyakori
kapcsolatban álltak, így a katharok legbátrabb védői közül néhányan, akik parfait-jaiktól
consolamentumot kértek, az Ispotálynak is adományokat tettek, és confraterkénti felvételükért
folyamodtak, ami azt sugallja, hogy vagy igen keveset értettek a teológiához, vagy a bizton-
ság kedvéért mindkét félre fogadtak.

A johanniták hasznot húztak a keresztesek ellenségeivel való kapcsolataikból. Miután Tou-

louse ostromakor Simon de Montfort meghalt és a keresztesek visszavonultak, a keresztény
püspökök és a ciszterci szerzetesek távoztak a térségből, a templomosok pedig elhagyták
praeceptoratusaikat Champagne-ban. A johanniták és a bencések azonban maradtak. (A ben-
céseket később a katharokkal való cinkosság vádjával kilakoltatták aleti apátságukból.253) A
johanniták hűségének talán legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a mureti csatában történt II.
Péter aragón király halálakor: a lovagok engedélyt kértek és kaptak rá, hogy megkeressék a
király testét a csatamezőn. Hasonlóképpen confraterként befogadták a rendbe VI. Raymundot,
majd 1222-ben bekövetkezett halála után ők gondoskodtak holttestéről, amelyet, mivel kiát-
kozott személyről volt szó, nem lehetett megszentelt földbe temetni. Maradványait a
johanniták rendházán kívül őrizték, míg VII. Raymund az egymást követő pápáknál megpró-
bálta kijárni az engedélyt, hogy a kápolnában eltemethessék. A helyzet a XIV századra sem
változott, azonban a XVI. századra „a patkányok szétrágták a fakoporsót, és Raymund csont-
jai eltűntek”.254

11. fejezet

II. (Stauf) Frigyes

III. Ince pápa 1213-ban adta ki Quia maior... kezdetű bulláját, amelyben újabb keresztes had-
járatra szólított fel a szaracénok ellen Keleten. Számos tényező utalt arra, hogy ez a kedvező
pillanat. Simon de Montfort egymás után aratta győzelmeit Languedocban. Egy jelentősebb
muszlim haderő a spanyolföldi Las Navas de Tolosánál döntő vereséget szenvedett a keresz-
tényektől. A gyermekek keresztes hadjárataként ismertté vált páratlan jelenség pedig, mely-
nek során hétezer zsenge korú „lovag” indult útnak a Francia Királyságból és a Rajna-
vidékről a Szent Sír felszabadítására, bár alapvetően elhibázott, végzetes és az egyház által is
ellenzett mozgalom volt, mégis a nép szent háború iránti mérhetetlen lelkesedését jelezte.

A pápa hajlott afelé, hogy még a IV. keresztes hadjárat botrányos eltérítését Konstantinápoly
ellen is egyfajta pozitívumként értelmezze, hiszen ezáltal az összes keresztény hatalom az ő
uralma alatt egyesült. Még bizonyos kedvezőtlen körülmények, mint francia földön a Capet és
a Plantagenet dinasztia, illetve német területen a Welfek és a Staufok állandó marakodása is
III. Ince céljait szolgálták, amennyiben a keresztes hadjárat vezetésétől távol tartottak minden
rivalizálást. Az 1215 -ös negyedik lateráni zsinatra összegyűlt ezerháromszáz püspök továbbí-
totta felhívását, ugyanakkor számos jogi és adminisztratív intézkedés született annak érdeké-
ben, hogy a terv megvalósításához szükséges anyagi feltételeket biztosítsák. Ezek között sze-
repelt például, hogy a keresztes búcsút immáron nemcsak azok nyerhették el, akik harcoltak,
hanem azok is, akik csupán anyagi áldozatot vállaltak. Ez a nők számára ugyancsak lehetővé
tette, hogy adományaik és hagyatékaik által felvegyék a keresztet.255 Másrészt arra is felhasz-
nálták őket, hogy férjeiket rábeszéljék a keresztes hadjáratban való részvételre. Jacques de
Vitry, miután lovait néhány genovai katonai célból egyszerűen rekvirálta, asszonyaiknak így
prédikált: „A polgárok elvették a lovaimat, én pedig keresztesekké tettem feleségeiket.”256 Az
előteremtett összeget Haimard testvérnek, a párizsi Temple kincstárnokának adták át megőr-
zésre.

III. Ince 1216-ban meghalt, még mielőtt tervei valóra váltak volna. Utódja, Savelli bíboros,
aki a III. Honorius nevet választotta, hasonló lelkesedéssel folytatta a szervezést. Már megle-
hetősen idős ember volt, amikor elfoglalta a pápai trónt, és hiányzott belőle elődje
vállalkozókedve és vezetői rátermettsége. A meghirdetett keresztes hadjáratot azonban immá-
ron saját lendülete vitte előre: a francia és angol lovagok erejét ugyan lekötötték királyaik
háborúi és az eretnekek ellen folytatott küzdelmek, keletebbre azonban V. Lipót osztrák her-
ceg és II. András magyar király csapatai gyülekezni kezdtek Spalatóban [Split] (A szerző által
említett Spoleto nyilvánvalóan elírás. [A ford. megjegyzése]), hogy a velenceiek a Szentföldre
szállítsák őket.

A jeruzsálemi koronát ekkoriban egy idősödő champagne-i lovag, Brienne-i János gróf birto-
kolta. Az Outremer alacsony presztízsét jelezte, hogy ő volt az európai nemesség körében a
legelőkelőbb vőlegény, akit a királyság örököse, Mária hercegnő számára találtak. Amikor
1210-ben összeházasodtak, a férj hatvan éves volt, míg a hercegnő csupán tizenhét. Két évvel
később Mária meghalt, miután életet adott egy Izabella nevű leánygyermeknek, aki Jolánta
néven vált közismertté.

János király ettől kezdve lánya régenseként uralkodott, és igen óvatos politikát folytatott
Szaladin testvérével és örökösével, al-Adillal. Mindkettőjük érdeke azt kívánta, hogy 1212-
ben megújítsák a fegyverszüneti megállapodást. Amikor 1217-ben II. András király a magyar
kontingenssel megérkezett, minden különösebb eredmény nélkül betört néhányszor a muszli-
mok fennhatósága alatt álló területekre. Fogadalmuk teljesítése után a magyarok egy halom
ereklyével, többek között Szent István protomártír fejereklyéjével és a kánai menyegző egyik
korsójával Anatólián át hazatértek.*

Amíg az osztrák hercegségből és magyar királyságból érkezett zarándokok a Szentföldön tar-

tózkodtak, az Atlit-félszigeten segítettek felépíteni a templomosoknak és a német lovagoknak
egy új erődöt, amely támogatásuk emlékére a Zarándokvár nevet kapta [Cháteaux Pelerins].
Ez a vizesárokkal és a szárazföld felőli oldalon kettős védőfallal körülvett hatalmas erődít-
mény Haifától délre egy tengerparti hegyfokra épült, hogy a környék útvonalait, szőlőligeteit,
gyümölcsöseit és megművelt földjeit védelmezze a muszlimok fosztogatásaitól. A német do-
monkos barát, Burchard de Mount Sión leírása szerint „falai, bástyái és őrtornyai olyan szilár-
dak és úgy meg vannak erősítve, hogy a világ összes serege sem lenne képes bevenni”.257 Az
erődfalakon belül három óriási csarnok épült és egy templom rotundával. A krónikás Olivér
de Paderborn [Olivér Scholasticus: Historia Damiatana] jóvoltából tudjuk, hogy raktáraiban
négyezer harcos számára elegendő élelmet halmoztak fel.

1218 áprilisában Akkon kikötőjébe egy fríz hajóhad érkezett, amelynek segítségével János
király támadást indíthatott Egyiptom ellen. Május 24-én a flotta kihajózott, majd három nap-
pal később a Nílus torkolatánál fekvő Damietta városával szemben a keresztesek partra száll-
tak, és tábort vertek. Augusztus 24-én sikeres ostrommal bevették a folyó torkolatát védő erő-
döt. A templomos kontingenst vezető Guillaume de Chartres nagymestert két nap múlva elvit-
te a láz. Helyébe egy tapasztalt „karrierista” templomos, Pedro de Montaigu lépett, aki koráb-
ban Provence és a Spanyol Királyság templomos nagymestere volt, és annak idején harcolt
Las Navas de Tolosánál.

Miután a keresztesek Damiettával szemben hídfőállást létesítettek, újabb európai csapatok

csatlakoztak hozzájuk. A jövevények között ott voltak Nevers és La Marche francia grófjai,
Chester, Arundel, Derby és Winchester angol earljei, Párizs, Laon és Angers püspökei vala-
mint Bordeaux érseke, végül pedig egy itáliai haderő, amelyet III. Honorius pápa legátusa, a
spanyol Pelagius de Santa Lucia bíboros vezetett.

A parancsnok immáron a pápai legátus, Pelagius bíboros lett, aki határozott, energikus,
ugyanakkor önelégült, tapintatlan és autokrata ember volt. 1219 nyarán, miközben járvány
tizedelte a lovagokat, Damietta ostroma tovább folytatódott. Al-Kamil szultán, Szaladin uno-
kaöccse képtelen volt elüldözni a támadókat, ezért a békekötés lehetőségét kereste. Szándéka
jeléül megengedte a keresztesek vendégeként éppen ott tartózkodó Assisi Szent Ferencnek,
hogy átmenjen a frontvonalon és fariszkuri táborában prédikáljon. Bár a két ember kölcsönös
tiszteletet és választékos udvariasságot tanúsított egymás iránt, hitelveikről egyiküknek sem
sikerült meggyőznie a másikat. Al-Kamil nem volt hajiadó ugyan keresztény hitre térni, de
kész volt átadni Jeruzsálemet, amennyiben a keresztesek lemondanak Damiettáról.

Ajánlata megosztotta az ellentábort: Pelagius bíboros és a jeruzsálemi pátriárka minden meg-

egyezést ellenzett a hitetlen szultánnal, míg János király, Palesztina és Európa báróinak támo-
gatásával, a kompromisszumra szavazott. A lovagrendek nagymesterei azt a nézetet vallották,
hogy Jeruzsálemet csak akkor lehet megtartani, ha a muszlimok Oultrejourdaint is feladják.
Ez azonban al-Kamil számára már elfogadhatatlannak bizonyult. Így a szultán békefeltételeit
visszautasították, és november 5-én a keresztesek sikeres támadást indítottak Damietta ellen: a
város helyőrsége és lakossága túl gyenge és beteg volt ahhoz, hogy ellenálljon.

A damiettai hídfőállás megszerzését követően a keresztények a német-római császár, II.

(Stauf) Frigyes által vezetett haderőre vártak, mielőtt továbbnyomultak volna a Nílus mentén.
1221-ben, nyilvánvalóan Frigyes csapatainak előőrseként, ötszáz lovag kíséretében megérke-
zett Bajor Lajos herceg. Pelagius, mivel rájött, hogy a közeljövőben nem számíthat további
erősítésre, elrendelte az indulást az egyiptomi szárazföld belseje felé. János király és a temp-
lomosok kétségeiknek adtak hangot, mivel azon a véleményen voltak, hogy a keresztesek
túlfeszítették erőforrásaikat, és Egyiptom meghódítása meghaladja erejüket.

Ellenvetésük azonban süket fülekre talált. Így a sereg a Nílus mentén elindult Manszúra irá-
nyába, ahová egy héttel később meg is érkezett. Mialatt a keresztesek a városon kívül táboruk
felállításával foglalatoskodtak, al-Kamil csapatai mögéjük kerültek, a Manzale-tóról pedig
egyiptomi hajók jöttek át a folyóra, hogy elvágják a keresztény flotta visszavonulásának útját.
A harapófogóba szorult csapatoknak talán sikerült volna átverekedniük magukat a köréjük
vont gyűrűn, ha az egyiptomiak nem nyitják meg a zsilipeket, és a folyó nem árasztja el azo-
kat a területeket, amelyen át menekülhettek volna. Ahogyan később a templomos nagymester
az angliai mesternek írta: „tehetetlenek voltunk, mint a hálóban vergődő halak”.258

Miután a szó szoros értelmében a Nílus-delta mocsaraiba süllyedtek, Pelagiusnak nem volt
más választása, mint hogy békét kérjen. Damiettát fel kellett adni, és a latin hadsereg vissza-
hajózott Akkonba anélkül, hogy bármit is elért volna. Az al-Kamil által Pelagiusnak felaján-
lott egyetlen engedmény az volt, hogy visszaszolgáltatja a Szent Keresztet, amelyet unoka-
testvére, Szaladin a hattíni ütközet után elkobzott. Amikor azonban parancsot adott rá, hogy
előhozzák és átadják a legbecsesebb keresztény ereklyét a kereszteseknek, sehol sem találták
azt.

Az V. keresztes hadjárat kudarcáért vitathatatlanul az indiszkrét és akarnok Pelagiust terhelte

a felelősség; semmi kétség afelől, hogy rámenős természete legalább annyira alkalmatlan
hadvezérré tette, mint amennyire vallásos buzgalma rossz irányba befolyásolta stratégiai szá-
mításait. A keresztes seregek ugyanakkor mindig is gyengének bizonyultak, ha élükön nem
egy tekintélyt és engedelmességet parancsoló katonai vezető állt. Oroszlánszívű Richárd nem-
csak bátorsága és karizmája miatt tudott ellenállni Szaladinnak, hanem mert király volt.
Brienne-i János ugyan szintén király volt, de a jeruzsálemi királyi cím iránti igénye túlságosan
közvetettnek számított ahhoz, hogy biztosítsa az európai, vagy akár a tengerentúli bárók loja-
litását; míg Pelagius papi rangjáról sokan úgy vélekedtek, hogy az eleve alkalmatlanná teszi
őt a parancsnokságra. Az egyetlen mindenki által elismert vezető, akire a hadjárat folyamán a
pápák, legátusaik és minden feudális herceg várt, Barbarossa Frigyes unokája, a Stauf házból
származó II. Frigyes császár volt.

1228. február 7-én, II. Frigyes partraszállt Akkonban, hogy tizenöt évvel az erre vonatkozó
első fogadalma után végre magára vállalja a keresztes hadjárat vezetését. Harminchárom éves
volt ekkor, és már olyan rendkívüli hírnévre tett szert, hogy kiérdemelte a stupor mundi et
immutator mirabilis [a világ különlegessége és csodálatos változáshozója] címet. Apja, VI.
Henrik császár meghalt, amikor Frigyes még csak három éves volt. Anyját, Konstanca csá-
szárnét, aki a Szicíliai Normann Királyság örököseként magával vitte őt Palermóba, egy évvel
később veszítette el. Halála előtt az asszony III. Incét nevezte ki gyámnak, és a leendő csá-
szárt a pápa által kiválasztott tanítók nevelték fel. A szülői gondoskodás teljes hiánya, vala-
mint a szicíliai udvar kultúráját befolyásoló normann, görög és muszlim hatások formálták
sajátságos jellemét és kivételes műveltségét. „Leleményes ember volt - írta a kortárs
Salimbene -, ugyanakkor ravasz, kapzsi, erkölcstelen, rosszindulatú és összeférhetetlen. Néha
azonban, ha hajlandó volt jobbik énjét és udvarias jellemvonásait a felszínre engedni, akkor
együttérző, szellemes, elbűvölő és kötelességtudó is tudott lenni.”259 Szépen énekelt, zenét
szerzett, ezenfelül beszélt németül, olaszul, latinul, görögül, franciául és arabul. Kiváló lovas
és képzett solymász volt. Salimbene jellemzése szerint „csinos férfi, nem túl magas, de jó
felépítésű”; ugyanakkor erősen kopaszodott, nagyapjától, Barbarossa Frigyestől örökölt vörös
haja és kissé duzzadt, rövidlátó szemei miatt pedig nem keltett túl rokonszenves benyomást.
Az egyik muszlim szemtanú például úgy vélekedett róla, hogy „ha rabszolga lett volna, nem
ért volna többet kétszáz dirhemnél”.260

Amikor 1212-ben Frankfurtban német királlyá koronázták, Frigyes elhamarkodottan esküt

tett, hogy részt vesz a keresztes hadjáratban. Mivel ez nem tartozott gyámja, III. Ince pápa
tervei közé, fogadalmáról akkoriban nem vettek tudomást. A rákövetkező évben Frigyes taní-
tója, Cencio Savelli foglalta el a pápai trónt III. Honorius néven. Ifjúkorában Frigyes az egy-
ház engedelmes gyermekének bizonyult. A király kamarása Richard testvér lett, az a templo-
mos lovag, aki azelőtt a pápa szolgálatában töltött be hasonló tisztet. Mindezek ellenére a ke-
reszténység világi és egyházi vezetői között soha nem szűnő rivalizálást tovább súlyosbította
az a tény, hogy Frigyes egyszerre volt német és szicíliai király. Mind ez ideig garantálta a
pápai állam és így a pápaság intézményének biztonságát, hogy a két említett királyság közötti
versengést kihasználva sikerült fenntartani a hatalmi egyensúlyt. Azáltal, hogy Frigyes mind-
két korona birtokosává vált, Rómát a bekerítés veszélye fenyegette.

Hasonlóan aggasztó volt az ifjú királyon egyre jobban eluralkodó szkepticizmus. Észak-
Európa többi uralkodójával szemben, akiknek műveltségét az egyház által előírt stúdiumok
korlátok közé szorították, Frigyes számára palermói neveltetése lehetővé tette, hogy az arab és
bizánci eszmékkel is megismerkedjen. Mindkettő fejlettebb volt latin ellenlábasánál, és Fri-
gyesben egyfajta tolerancia alakult ki e nézetek követői iránt. Magatartása éles ellentétben állt
más keresztény királyok fanatikus érzelmeivel. Egyébként a muszlimok iránti engedékenysé-
ge, amely sokakat megbotránkoztatott Frigyes keresztény kortársai közül, gyaníthatóan egy-
szerre fakadt gyakorlati és ideológiai megfontolásokból: a Spanyol Királyságban például a
templomosok annak érdekében, hogy birtokaikon tartsák a muszlimokat, lehetővé tették szá-
mukra a szabad vallásgyakorlást.

Az a tény, hogy muszlim alattvalói az ő kegyétől függtek, megbízhatóbbá tette őket Frigyes
szemében: testőrei között például egy szaracént is alkalmazott. Toleranciája azonban nem
puszta számítás kérdése volt. Egy csodáló életrajzírója szerint „bármely kor igazán művelt
emberének belső tulajdonságaival rendelkezett: őszinte és mély megbecsülést érzett az embe-
riségben rejlő kulturális lehetőségek iránt, fajra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül”.261
Ezzel együtt történelmi koroktól függetlenül is tapasztalható jelenségként, személyiségében
természetes elmozdulás figyelhető meg a toleranciától először a vallási közömbösség, majd a
leplezetlen szkepticizmus felé. Frigyes néhány kortársa kétségbe vonta, hogy egyáltalán hitt-e
Istenben.

Az ellenségei által kifejtett propaganda miatt nehéz különbséget tennünk a valóság és a puszta
képzelgés között. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy még muszlim kortársai,
köztük a damaszkuszi szónok és krónikás, Szibt Ibn al-Dzsauzi szerint is „minden valószínű-
ség szerint ateista” volt.262 A keresztény Salimbene szintén azt írta róla, hogy „ami Istent ille-
ti, bizony nem nagyon hitt benne”; és „ha jó keresztény lett volna és szerette volna Istent, az
Ő egyházát és a saját lelkét, egyenlő lehetett volna a világi császárokkal”. Frigyesről azt is
híresztelték, hogy gúnyt űzött az eucharisztiából - „Mennyi ideig tart még ez a hókusz-
pókusz?” (Itt érdemes megjegyezni, hogy a hókusz-pókusz szó eredete is az eucharisztiához
kapcsolódik. A mise átváltoztatáskor elhangzó latin hic est corpus christi [íme, Krisztus teste]
mondat népi torzításáról van szó. [A ford. megjegyzése]) - és Jézus szeplőtelen fogantatásá-
ból, mondván: „Tökéletesen őrültek, akik elhiszik, hogy Isten egy szűztől született. [...] Senki
nem jöhet világra, akinek fogantatását nem előzte meg egy férfi és egy nő nemi érintkezése.”
Jézus szeplőtelen fogantatásának megkérdőjelezése máskülönben az iszlám hit egyik tantétele
is, ugyanakkor a muszlimokkal való barátsága ellenére Frigyes nem tanúsított nagyobb tiszte-
letet Mohamed iránt, mint Krisztus iránt, akit Mózessel együtt „a világ három csalója” közé
sorolt.265

Bár ezeket a megjegyzéseket pápista ellenfelei talán eltúlozták, mondanivalójukat tekintve

egyáltalán nem mondanak ellent muszlim barátai megfigyeléseinek. Más szóval Frigyes a
legkevésbé sem illett a XIII. századba. Tudományos szellemiséggel kérkedett, ami sokkal
inkább modern, mintsem középkori vonás: a De arte venandi cum avibus [A sólyommal való
vadászat művészetéről] című traktátusának bevezetőjében azt írta, hogy „szándékunk ebben
az irományban az, hogy... a dolgokat olyannak mutassuk be, amilyenek”; majd más összefüg-
gésben a következőket olvashatjuk: „az ember ne higyjen semmiben, kivéve azt, ami a termé-
szet és az ész ereje által bizonyítható.”* Erősen úgy tűnik, hogy Frigyes személyiségében Sa-
lamon király, Isaac Newton és - ha hihetünk a kortársaknak - dr. Mengele keveredett.

Salamoni természete például abban nyilvánult meg, ahogyan a zsidók ellen 1235-1236-ban
német földön felhozott vádat kezelte, miszerint rituálisan meggyilkoltak volna egy keresztény
csecsemőt. Az általa kezdeményezett széles körű vizsgálat során nemcsak felmentő ítélet,
hanem egy rendelet is született „in favorem judaeorum” [a zsidók érdekében]. A tűzpróbát
szintén eltörölte - pedig ilyet még Assisi Szent Ferenc is bemutatott al-Kamil szultán előtt a
keresztény tanítások igazának bizonyítására - mondván, egy tüzesen izzó vas hogyan válhatna
langyossá, vagy hideggé „anélkül, hogy annak természetes oka lenne.”

Dr. Mengelét azon kísérleteiben érhetjük tetten, amelyeket állítólag bizonyos elméletei igazo-
lására vitt véghez. Egy férfit például boroshordőba záratott, hogy megvizsgálja, vajon látható-
e a lelke, amint a halál után elhagyja a testét. Két embert megöltek, majd kibeleztek, hogy az
alvás és mozgás relatív hatásait tanulmányozhassa rajtuk. Gyermekeket neveltek teljes néma-
ságban, ugyanis tudni akarta, vajon az emberiség anyanyelve a héber, a görög, az arab vagy a
latin: „de az erőfeszítés hiábavaló volt - írta Salimbene -, mert a gyermekek mind meghal-
tak.”264

Szexuális erkölcsei kétségkívül szöges ellentétben álltak a keresztény tanításokkal, bár ezen a
téren ismét nem könnyű elválasztani az igazságot a túlzásoktól és kitalációktól. Nicolas de
Carbio pápai apologéta, „a meghurcolás művészetének mestere” azzal vádolta Frigyest, hogy
bordélyokká változtatta a templomokat és mosdónak használta az oltárt. Azt írta, a császár
nemcsak fiatal lányokkal, hanem ifjakkal is kéjelgett, és „olyan bűnbe merült, amit elgondolni
vagy megemlíteni is gyalázatos dolog, de még visszataszítóbb elkövetni”. Nicolas szerint Fri-
gyes „nyíltan hirdette Szodoma fertőjét, eszébe sem jutott titkolózni”. Néhányan - talán kissé
naivan - azt gondolhatják, hogy általában a két nem iránti szenvedély kölcsönösen kizárja
egymást. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy Frigyes háremet tartott, amelyben muszlim és
keresztény hurik (Az arab haura, tsz. huri szó eredeti jelentése fekete szemű nő. [A ford.
megjegyzése]) egyaránt megfordultak, és számos törvénytelen gyermeket nemzett, köztük
Manfredet, a későbbi szicíliai királyt és Violantét, Caserta grófnőjét.

Amint a pápák gyámkodását lerázta magáról, Frigyes a fennhatósága alá tartozó területek
kormányzásában érvényre juttatta racionális és világi nézeteit. Miután 1220-ban III. Honorius
pápa német-római császárrá koronázta, a szicíliai közéletben az egyházi és feudális tisztségvi-
selőket jogászokkal váltotta fel, Nápolyban pedig egyetemet alapított, hogy ott az ókori római
közigazgatás törvényhozói és bírói tudományára oktassák leendő hivatalnokait.

Az idős pápa főként azért látta jónak a császári koronát önfejű tanítványa fejére tenni, hogy
ezáltal gondjaira bízza a keresztes hadjárat sorsát. Frigyes ezt a kötelezettséget kétségtelenül
komolyan is vette. Nem mintha különösebben érdekelte volna, hogy Jeruzsálem kinek a kezén
van, hanem mert a keresztes hadjárat vezetése megerősíthette őt a kereszténység legfőbb ural-
kodójának szerepkörében. Az antikvitás despotáinak nyomdokába lépve, ugyanakkor a mo-
dern kor diktátorainak előfutáraként, Frigyes császár messze elkerülte az alázat keresztény
erényét, és saját, Istentől kapott jogában hitt, abban, hogy az ókori Róma császáraihoz hason-
lóan korlátlan hatalommal bír. „Uralkodásunk legkorábbi napjai óta - írta - szívünk nem szűnt
meg égni a vágytól, hogy ősi méltóságukban helyreállítsuk a Római Birodalom alapítóját és
annak alapítónőjét, Rómát.”266

Emiatt érthető módon összeütközésbe került a pápákkal, akik hasonló, ha nem még nagyobb
hatalomra tartottak igényt; valamint a Milánó vezette lombard városállamokkal, amelyek ra-
gaszkodtak függetlenségükhöz. 1221-ben azonban mind II. Frigyes, mind pedig III. Honorius
érdeke úgy kívánta, hogy a császár tegyen eleget esküjének, és indítsa meg a keresztes hábo-
rút. Frigyes most is, mint már jó néhányszor, elhalasztotta az indulást. 1223-ban felesége,
Aragóniai Konstancia meghalt. Bár az asszony jóval idősebb volt nála, annak idején, amikor
1209-ben egybekeltek, hozománya felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett. Most, hogy a
megözvegyült uralkodó szabadon újraházasodhatott, Brienne-i Izabella [Jolánta] hercegnőt
ajánlották mennyasszonyként. A hercegnő apja, János jeruzsálemi király Európába jött, hogy
alkalmas férjet találjon lánya számára, és ezt a házasságot a német lovagok nagymestere,
Hermann von Salza is támogatta.

Kezdeti vonakodás után Frigyes végül beleegyezett. A tizenhat éves arát Akkonban jeruzsá-
lemi királynővé koronázták, aztán Európába hozták, ahol a brindisi székesegyházban 1225.
november 9-én feleségül adták a német-római császárhoz. A józan észbe vetett hite ellenére
Frigyes lépéseit az asztrológiai jövendölések irányították. Így például elhalasztotta nászéjsza-
káját, és csak az esküvő utáni nap reggelén hált együtt ifjú feleségével, a csillagok állása sze-
rint ugyanis ez volt a kedvező pillanat ahhoz, hogy fiú foganjon. Nem sokkal később elcsábí-
totta Izabella unokatestvérét, és megszegte a felesége apjának tett fogadalmát, miszerint lánya
régenseként továbbra is ő uralkodhat: Brienne-i Izabella férjeként jogot formált rá, hogy jeru-
zsálemi király legyen. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy felesége gyermeket vár, Frigyes pa-
lermói háremébe küldte őt, ahol az asszony megszülte később Konrádnak keresztelt fiát, majd
néhány nap múlva meghalt.

1227 márciusában III. Honorius távozott az élők sorából. IX. Gergely néven a Segni család
másik tagja, Ugo követte őt a pápai trónon. Unokabátyjához, III. Incéhez hasonlóan ő is ká-
nonjogász volt, és pápai legátusként ő adta a keresztet II. Frigyesnek 1220-es császárrá koro-
názásakor.
A mélyen vallásos Gergely pápa, Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc barátja és támoga-
tója, a nemtörődöm III. Honoriussal ellentétben határozott, megalkuvást nem ismerő, szokat-
lanul energikus és a politikában jártas ember volt. Mivel valamikor közeli kapcsolatban állt
Frigyessel, gyanakodva szemlélte szándékait. A császár, igéretéhez híven, 1227 augusztusá-
ban végre hajóra szállt, és elindult a Szentföld felé, Otrantóban azonban betegsége miatt meg-
szakította az útját. Emiatt Gergely pápa kiátkozta (azt gondolván, hogy ismét csak időhúzásról
van szó), amiért megszegte keresztes fogadalmát.

Valójában Frigyes útitársát, IV. Lajos thüringiai őrgrófot elvitte valamilyen láz, és igen való-
színű, hogy a császár is ugyanattól a betegségtől szenvedett. Miután a rákövetkező évben fel-
épült, anélkül folytatta útját, hogy az egyházi átok feloldását megvárta volna. Emiatt a pápa
másodszor is kiátkozta (mivel egy kiközösített nem vehetett részt keresztes hadjáratban). IX.
Gergely, aki mélyen hitte, hogy hivatalának tekintélyét mindenáron meg kell őriznie, habozás
nélkül vetette be az egyház végső szankcióját: egyértelműen osztotta Clairvaux-i Szent Bernát
nézetét, miszerint a világi kardot ugyan a császár forgatja, de a hüvelyéből csak a pápa paran-
csára ránthatja elő.

A kettős egyházi átok következtében a latin klérus igen ellenségesen fogadta Frigyest, amikor
1228-ban megérkezett Akkonba. Eleinte úgy gondolták, hogy most, miután végre eleget tett
keresztes fogadalmának, hamarosan megbékél az egyházzal. Frigyes azonban semmi jelét sem
mutatta megbánásnak, ráadásul elindulását követően Dél-Itáliában háború tört ki a Renaud
spoletói herceg irányítása alatt álló császári csapatok és a pápai hadsereg között, amelyet Fri-
gyes egykori megalázott apósa, a hajdani jeruzsálemi király, Brienne-i János vezetett.

IX. Gergely pápa kiátkozást megerősítő levelei Akkonba is eljutottak a pátriárkához. A csá-
szár elveszítette a jogát, hogy a keresztes hadjárat élére álljon, emellett az egyház szemében
vazallusainak hűbéresküje is érvénytelenné vált. A keresztény haderő amúgy sem volt túl
nagy: az Outremer bárói, közel nyolcszáz zarándoklovag és tízezer gyalogos katona. Ez a
csekély létszámú sereg most ráadásul két táborra bomlott. Az egyik társaság hű maradt a csá-
szárhoz, a másik pedig Gerold pátriárka vezetésével az egyházhoz. A teuton lovagok nagy-
mestere, Hermann von Salza barátját, Frigyest támogatta, de a templomosok és a johanniták
megtagadták, hogy parancsot fogadjanak el a kiközösített uralkodótól.

Frigyes számára a latinok lojalitásában bekövetkezett szakadás csak akkor okozott volna je-
lentősebb problémát, ha felmerült volna benne a háború gondolata. Valójában a rendelkezésé-
re álló haderő gyengesége csak megerősítette azon szándékát, hogy diplomáciával próbálja
meg elérni azt, amit erővel nem tudott. Az asztrológiai előjelek kedvezőek voltak. Még mie-
lőtt a császár elhagyta volna Szicíliát, palermói udvarában fogadta az egyiptomi szultán, al-
Kamil megbízottját, Fakhr ad-Dín asz-Saikh emírt. A szultán felajánlotta, hogy visszaadja
Jeruzsálemet a keresztényeknek, ha cserébe katonai segítséget kap keleti ellenfeleivel folyta-
tott küzdelméhez. Frigyes erre értékes ajándékokkal és a szultánt barátságáról biztosító üze-
nettel Kairóba küldte a palermói püspököt és Tomas de Acerrát. Fakhr ad-Dín nemsokára
ismét visszatért Palermóba, ahol szoros barátság szövődött kettejük között.

Mire azonban a császár megérkezett a Szentföldre, az ajjúbida birodalomban megváltoztak a

körülmények. Al-Kamil világosan felismerte, hogy az iszlám világban mennyire aláásná te-
kintélyét, ha visszaadná Jeruzsálemet a frankoknak. Frigyes követeket küldött az éppen
Nábluszban tartózkodó szultánhoz, hogy emlékeztesse őt a Jeruzsálem feladásával kapcsolat-
ban tett ígéretére. Miközben al-Kamil az időt húzta, és kifogásokat keresett, Frigyes szórvá-
nyos, javarészt eredménytelen kísérleteket tett rá, hogy tekintélyét a latinok körében helyreál-
lítsa. Megpróbálta birtokba venni a Zarándokvárat, de a templomosok bezárták a kapukat előt-
te. A rend iránta táplált gyűlöletét nyilván még tovább fokozta az a kegy és pártfogás, amely-
ben a német lovagokat részesítette; ráadásul a templomosok között számos apuliai nemes is
volt, akik korábban fellázadtak ellene, majd a fehér köpenyt felöltve a Templom falai mögött
leltek menedékre.

1228 novemberében Frigyes elhatározta, hogy erőfitogtatással bírja döntésre barátját, al-
Kamilt, és Akkonból megindult dél felé. A Templom és az Ispotály lovagjai elutasították,
hogy a parancsnoksága alá helyezzék magukat, de tisztes távolból - egynapos lemaradással -
követték őt. Amikor a hadsereg Arszufba érkezett, Frigyes végül beleegyezett, hogy olyanok-
ra ruházza a vezetést, akik nem állnak egyházi átok alatt, így a lovagrendek is csatlakoztak a
fősereghez.

Sem a császár, sem pedig a szultán nem akart háborút. Nemcsak azért, mert Frigyesnek nem
állt rendelkezésére megfelelő haderő és al-Kamil éppen Damaszkuszt ostromolta, hanem mert
gondolkodásukban igen közel álltak egymáshoz. A hosszú hónapokon át tartó kapcsolat során
Fakhr ad-Dín számos olyan eszmecserét közvetített kettejük között, amelyeknek semmi közük
sem volt Jeruzsálem ügyéhez. Fakhr ad-Dín útján Frigyes felkérte a szultánt, hogy bizonyos
alapvető filozófiai kérdésekben - mint például a világegyetem eredete, a lélek halhatatlansága
vagy az arisztotelészi logika - kérje ki tudósai véleményét. Al-Kamil, miután kevésbé volt
hitbuzgó muszlim mint Szaladin, rokonszenvezett ezzel a szkeptikus elmével, és ajándékokkal
kedveskedett neki, hogy kellemesebbé tegye a szentföldi tartózkodását. „Szégyenkezve jelent-
jük Felségednek - írta Gerold jeruzsálemi pátriárka IX. Gergely pápának -, hogy a híresztelé-
sek szerint a szultán, értesülve róla, hogy a császár mennyire kedveli a szaracénok életmódját,
énekes lányokat és zsonglőröket küldött neki, olyan embereket, akik nemcsak hogy rossz hí-
rűek, de a keresztények körében még csak említésre sem méltóak.”267

Talán a keresztes hadjáratok történetének legnagyobb iróniája, hogy két alapvetően hitetlen
ember egyezkedett arról a városról, amelynek sorsa egyiküket sem érdekelte igazán, de mind-
ketten tisztában voltak vele, hogy saját tekintélyük szempontjából mekkora jelentősége van.
Az arab krónikások szerint Frigyes császár azt írta al-Kamilnak: „A barátod vagyok. Te vettél
rá erre az utazásra. Most már a Pápa és minden nyugati király tud a vállalkozásomról. Ha üres
kézzel kell hazatérnem, elveszítem minden tekintélyem. Könyörgök, add át nekem Jeruzsále-
met, hogy ezentúl is emelt fővel járhassak!” Erre al-Kamil azt válaszolta: „Ha átadnám neked
Jeruzsálemet, nemcsak a kalifa ítélne el érte, hanem esetleg olyan vallásos felkelést robbanta-
nék ki, amely a trónomba kerülhet.”268 Végül a szultánban győzött a becsületérzet. Végtére is
Frigyes az ő hívására jött Keletre, ezért cserébe valamit nyújtania kell neki. Így aztán 1229.
február 18-án aláírtak egy szerződést, amely kimondta, hogy Jeruzsálem ismét a keresztények
uralma alá kerül. Hasonló megállapodás született Betlehemről, egy földfolyosóról a tenger-
parti Jaffáig, Názáretről és Galilea egyes részeiről, köztük Montfort és Toron erődjeiről. Jeru-
zsálemben a Templom-hegy, a Sziklakupolával és az al-Aksza mecsettel azonban a muszli-
mok kezén maradt, és szabad átjárást kellett biztosítani mindenkinek, aki ott kívánt imádkoz-
ni. A foglyokat kölcsönösen szabadon bocsátották, és tíz évre békét kötöttek.

Ezért a történelmi jelentőségű megegyezésért egyik uralkodó sem kapott köszönetet. Al-
Kamilt imámjai átkozták, amiért elárulta az iszlámot, míg a keresztény táborban csupán Fri-
gyes hívei, főként a szicíliaiak és a németek méltányolták a császár diplomáciai sikerét. „Mi
többet kívánhatnának még a bűnös lelkek - tette fel a kérdést Friedank, a német költő és ke-
resztes lovag -, mint a Szent Sírt és a dicsőséges Keresztet.” A pátriárka, a keresztes zarándo-
kok és a két fő lovagrend tagjainak fejében kész volt a válasz: katonai győzelmet. Ők ugyanis
úgy érezték, hogy a keresztes fogadalom igen sokat veszít bűnbánati értékéből, ha vérontás
nélkül eleget lehet tenni neki. Ráadásul a szerződésben egyetlen szó sem esett Krisztusról
vagy az egyházról; és a várost sem tisztították meg a hitetlenektől. Az pedig különösen feldü-
hítette a templomosokat, hogy székhelyük a Templom-hegyen továbbra is mecset maradt.

Stratégiai szempontból már akkor ugyanazt az ellenérvet hozták fel a most aláírt megegyezés
ellen, amikor al-Kamil az V. keresztes hadjárat idején Pelagius bíborosnak tett ajánlatot: Jeru-
zsálem és Betlehem elszigetelt marad a tengerparti városoktól, mivel csupán egy keskeny
földfolyosó köti össze őket. Azért sem akarták elismerni az elért eredmény jelentőségét, mert
azzal Frigyes hatalmát és tekintélyét növelték volna. Így 1229. március 17-én, amikor a csá-
szár ünnepélyesen bevonult a Szent Városba, a helyi bárók távol maradtak. Hasonlóképpen a
Templom és az Ispotály lovagjai, továbbá az egész latin papság; mindannyian engedelmes-
kedtek az egyházi tilalomnak, amely alá Gerold pátriárka vetette a várost, amennyiben Fri-
gyes belép annak kapuján. A császárt egyedül a mindvégig lojális Hermann von Salza és né-
met lovagjai, valamint Winchester és Exeter angol püspökei kísérték el, de a tiltásnak még ők
sem mertek ellenszegülni. Ezért aztán, amikor Frigyes ellátogatott a Szent Sír templomba,
egyetlen püspököt vagy papot sem talált ott. Így fogta a Jeruzsálemi Királyság koronáját, és
saját kezűleg tette a fejére. Majd Hermann von Salza latinul és németül ünnepélyes védőbe-
szédet mondott a nevében. Ebben megbocsátott a pápának, amiért szembeszállt vele, és meg-
ígérte, hogy mindent megtesz, ami Isten „földi helytartója”-ként a hatalmában áll, hogy „Is-
ten, a keresztény egyház és a birodalom dicsőségét” újjáélessze.

Ezt követően a Nyugat császára sétát tett a Szent Városban, felkeresve az iszlám és a keresz-
ténység szent helyeit. Al-Kamil tapintatosan elrendelte az al-Aksza mecset mullahjainak
[muszlim papjainak], hogy a müezzin ne szólítsa imára a híveket. Frigyes császár azonban
megdorgálta őket, mondván, éppen azért jött Jeruzsálembe, hogy a müezzin kiáltását hallhas-
sa. Amikor pedig egy keresztény pap megpróbált bemenni a Sziklamecsetbe, Frigyes kidobat-
ta: „Ki küldött ide téged? Istenemre, ha bármelyikőtök engedély nélkül be meri ide tenni a
lábát, a szeme világával fizet érte!”* Miután tudomására hozták, hogy a mecset bejáratánál
lévő fa rácskerítés azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa a madarakat, [valószínűleg a frankok-
ra utalva] azt mondta: „Helyettük Isten most disznókat küldött ide nektek.”*

Frigyes császár nem sokáig maradt Jeruzsálemben, az itáliai kudarcok híre ugyanis sürgőssé
tette, hogy visszatérjen Európába. Helyőrségként a német lovagokat hagyta hátra, utasításokat
adott a tornyok és a falak újjáépítésére, majd Akkonba indult. Gerold pátriárka a templomo-
sokkal együtt éppen sereget toborzott, hogy a pápa nevében birtokba vegyék Jeruzsálemet, és
támadást indítsanak a damaszkuszi szultán ellen, aki nem írta alá a békeszerződést. Frigyes
tiltakozott, a pátriárka azonban nem volt hajlandó meghallgatni a kiközösített uralkodót. Maga
Akkon forrongott az elégedetlenségtől. A helyi nemesek tomboltak, amiért a császár bele-
egyezésük nélkül kötött egyezséget; a velenceiek és a genovaiak nehezteltek, hogy Frigyes
állandó itáliai szövetségeseinek, a pisaiaknak kedvezett; a nép körében pedig lázadások törtek
ki a császári helyőrség ellen.

Tekintélyét helyreállítandó, Frigyes összehívott minden polgárt, főpapot, bárót és zarándokot,

hogy saját tetteit indokolja, ugyanakkor panaszt emeljen a pátriárka és a templomosok maga-
tartása miatt. Az egybegyűlteket azonban nem sikerült meggyőznie igazáról. Ekkor erőszak-
hoz folyamodott. Elrendelte csapatainak, hogy zárják be a város kapuit ellenségei előtt, bele-
értve a templomosokat is, és vegyék körül a pátriárka palotáját és a templomosok erődjét. Azt
tervezte, hogy elrabolja Pedro de Montaigu templomos nagymestert és Jean d'Ibelint, Bejrút
urát, de mindketten túlságosan jól őriztették magukat, így a császár nem mert kockáztatni.
Bailliket nevezett ki Akkon élére, hogy érdekeit képviseljék, ám mivel az általa kiválasztott
emberek elég jó kapcsolatban álltak riválisaival, kinevezésük valójában Frigyes vereségét
jelentette. Miután elpusztított minden fegyvert, amit esetlegesen ellene fordíthattak volna, úgy
döntött, hogy május l-jén vitorlát bont. Hajnalban, amikor palotájából a Hentesek utcáján a
kikötő felé tartott, Akkon lakói gúnyolódva szeméttel és tárgyával dobálták meg.

12. fejezet

Az Akkoni Királyság
Itáliába visszatérve, II. Frigyes nagyobb sikerrel hiúsította meg a pápa terveit, mint amivel az
egyházfő tengerentúli szövetségeseinek ellenállását igyekezett legyőzni. A két veterán,
Brienne-i János és Pelagius bíboros vezetése alatt álló pápai csapatok éppen Capuát ostromol-
ták, de kénytelenek voltak visszavonulni, és amikor Frigyes a város felmentésére sietett, a
sereg hamarosan szétszéledt. János arra kényszerült, hogy szülőföldjére, Champagne-ba me-
neküljön. A templomosok is megfizették az árát, hogy korábban szembeszegültek a császár-
ral: szicíliai rendházaikat elkobozták, ugyanakkor a templomosok és johanniták közel száz
foglyul ejtett rabszolgáját, a rendeknek fizetendő mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, vissza-
engedték a szaracénokhoz.269

Frigyes egyrészt egy felszabadított Jeruzsálemet hagyott a Szentföldön, amely azonban straté-
giailag annyira kiszolgáltatott helyzetben volt, hogy tulajdonképpen „nyílt város maradt”;270
másrészt pedig a nápolyi Ricardo Filangieri marsall irányításával olyan császári adminisztrá-
ciót, amely sem Palesztinában, sem Cipruson nem tudott dűlőre jutni a Jean d'Ibelin vezette
helyi bárókkal. Jeruzsálem névleges királya Brienne-i Izabella II. Frigyestől született Konrád
nevű fia volt, aki még a megfelelő kort elérve sem jött Keletre, hogy benyújtsa igényét a ko-
ronára. Így a helyi bárók megfosztották őt a tróntól, és elűzték Filangierit Türoszból. A jeru-
zsálemi legfelsőbb bíróság Aliz ciprusi királynőt nevezte ki régensnek, de a királyságot való-
jában a frank nemesség oligarchiája kormányozta, amelyben „szenvedélyes, sőt fanatikus ér-
deklődés alakult ki a törvények és a törvényesség iránt. A korabeli keresztény nemesek köré-
ben senki sem ismerte olyan tökéletesen és tartotta akkora becsben a szokásjogot és eljáráso-
kat, és nem igazodott el olyan jól az alkotmánytan útvesztőiben, mint a Latin Királyságban.”
A Tengerentúlon nem volt egyetem, és Türoszi Vilmos kivételével nem voltak tudósok vagy
írástudó férfiak. „Úgy tűnik, minden intellektuális energia a jog tanulmányozására koncentrá-
lódott.”271

A kínosan aprólékos és tudálékos anarchia eme állapotában a lovagrendek szinte a szuverén

államok autonómiájával rendelkeztek. Az 1220-as és 1230-as években a templomosok észa-
kon, az amanosz-hegységbeli Gasztun erődből megpróbáltak Aleppo rovására terjeszkedni, és
olyan „fél-függő területet hoztak létre, ahol a maguk útját járták, nem sokat törődve névleges
hűbéruraikkal Kilikiában”.272 A rend vagyona és hatalma Szíriában és Palesztinában is növe-
kedett. A Tengerentúl nemesei, akiknek birtokai immáron csupán a tengerparti városok körüli
kisebb földdarabokra korlátozódtak, nem engedhették meg maguknak, hogy váraikban helyőr-
séget fizessenek, így átadták azokat a lovagrendeknek. 1168-ban például Szíria egyik legna-
gyobb és legerősebb várát, Markabot a johanniták megvásárolták, mivel az erőd korábbi ura
nem volt képes tovább állni a védelem költségeit.273

A helyi nemesség egy része nem akármilyen jólétben élt, különösen az Ibelin család, melynek
bejrúti luxuspalotája még a német császári udvar egyik követét is lenyűgözte. Ám azokat az
anyagi erőforrásokat, amelyek révén ezt a luxust megengedhették magunknak, immáron sok-
kal kevésbé a földből, mint inkább a kereskedelemből lefölözhető profit biztosította számára.
Akkon Konstantinápollyal és Alexandriával egyenrangú kereskedelmi központtá vált: a jeru-
zsálemi királyok Akkonból befolyt éves jövedelmét ezüstben 50 000 fontra becsülték, ami
még az angol király bevételét is meghaladta. A városba tömegesen áramlottak a kereskedők
Damaszkuszból, hogy cukorral, festékanyagokkal és fűszerekkel üzleteljenek. Az Európában
elfogyasztott cukormennyiség legnagyobb része, az exotikus termékek sokféleségével együtt,
Akkonból származott. Innen nemcsak ellátták a Nyugatot, hanem egyúttal keresletet is terem-
tettek ott ezekre a luxuscikkekre.274 Cserébe az Outremer 250 000 lakosa biztos felvevőpiacot
jelentett az európai exporttermékek, mint például Champagne pelerinjei és barettsapkái, va-
lamint a muszlim hátország a vas, a faanyag, a textília és a szőrme számára.

Élénk volt a rabszolgakereskedelem is, az itáliai városállamokba muszlim foglyokat vagy

görög, bolgár, rutén és vlah szolgákat importáltak. Valamennyiüket muzulmánként adták el,
mert a törvény szerint egyetlen keresztényt sem lehetett rabszolgává tenni. A kereskedők fi-
gyelmen kívül hagyták ezt a rendelkezést, a tulajdonosok ugyanakkor megtiltották a rabszol-
gák áttérését. A XIII. század elején egy latin püspök arról panaszkodott, hogy „a muszlim
rabszolgák őszintén és sírva könyörögnek, hogy kikeresztelkedhessenek, keresztény uraik
mégsem engedélyezik nekik”.2'5 1237-ben IX. Gergely pápa éppen ez ellen tiltakozott Szíria
püspökeinél és a lovagrendek nagymestereinél.

A szabad jogállású muszlimok azonban egyénileg áttértek, és ennek nyomán asszimilálódtak

a szír keresztény lakosságba. Egyházak széles palettája állt rendelkezésükre - nyugati keresz-
tény, keleti (ortodox) keresztény, maronita, örmény, jakobita és nesztoriánus -; Róma és
Konstantinápoly ad hoc próbálkozása pedig, hogy ezeket az irányzatokat ellenőrzés alá vonja,
csak Libanonban, a maroniták esetében járt sikerrel. Ugyanakkor bármi volt is a pápák szán-
déka, a latin papságnak csak olyan egyesülés állt az érdekében más egyházakkal, amely az ő
primátusát biztosította. Nemcsak a különböző egyházak egyesítése vallott kudarcot, de maguk
a keresztény közösségek sem voltak egységesek. A latinok bánásmódja az őshonos kereszté-
nyekkel csak egy árnyalattal volt jobb annál, ahogyan a muszlimokkal, zsidókkal vagy a sza-
maritánusokkal bántak.276

Annak ismeretében, hogy a nyugati keresztény egyház milyen széles körű misszionárius tevé-
kenységet fejtett ki a IX. és X. század folyamán, elgondolkodtató, hogy a győztes keresztesek
szinte semmilyen erőfeszítést sem tettek az uralmuk alatt álló muszlimok megtérítésére. Maga
a térítés persze sohasem tartozott a keresztesek céljai közé. Bár II. Orbán pápa kétségkívül
segítséget akart nyújtani a bizánci császárnak, és talán a frank harcosok öncélú, romboló ag-
resszióját is nemes ügy felé kívánta fordítani, elsődleges szándéka mégis - Clairvaux-i Szent
Bernáthoz hasonlóan - a szent helyek visszafoglalása és a keresztesek lelki üdvének megmen-
tése volt.

Csak a XIII. század elején bukkannak fel a missziós tevékenység bizonyos nyomai, ráadásul
egyáltalán nem meglepő módon az Ibériai-félszigeten, ahol a reconquista sikere nyomán ren-
geteg mór került keresztény uralom alá. Nevezetesen Diego osmai püspök és társa, Guzman
Domonkos [Szent Domonkos] III. Ince pápa engedélyét kérték, hogy - ha nem is a szaracé-
nok, hanem - a Visztulán túli pogányok körében terjeszthessék az evangéliumot. 1255-ben
Humbert de Romans domonkos rendfőnök azonban már arra szólította fel a barátokat, hogy
tanuljanak meg arabul, és kötelezzék el magukat a szaracénok megtérítésére.

Assisi Szent Ferenc azzal, hogy Damietta ostromakor, átlépve a keresztesek és a muszlimok
közötti frontvonalat Kairóba ment al-Kamil szultánnak prédikálni, példát állított koldulórendi
társai elé, amelyet követniük kellett. Békeszerető és békéltető magatartásuk miatt a ferencesek
kiérdemelték azt a privilégiumot, hogy az arab uralom alatt álló keresztény szent helyek őrzői
lehettek. Ugyanakkor Szent Ferenc nem helytelenítte a keresztes háborút. Csodálta a Chanson
de Roland-ban [Roland-ének] megénekelt roncesvalles-i hősöket, és mártíroknak tartotta
mindazokat, akik a hitetlenekkel folytatott harc során életüket veszítették. Elfogadta a keresz-
tények jogát a Szentföldre, és úgy gondolta, hogy a Biblia igazolja a keresztes hadjáratot mint
a szaracénok törvényes büntetését, amiért erőszakkal keresztény területeket hódítottak meg, és
azokért az istenkáromlásokért, amiket Krisztus ellen elkövettek.277

Szinte az egyetlen latin püspök, aki a Szentföldön valamiféle erőfeszítést tett a muszlimok
megtérítésére, az Akkon püspökévé kinevezett francia főpap, Jacques de Vitry volt. Elég le-
sújtóan vélekedett palesztinai hittársairól: azt írta a pápának, hogy az őslakos keresztények
úgy utálják a latinokat, hogy inkább állnának a hitetlenek uralma alatt; a latinok pedig már
olyannyira őshonosakká váltak, hogy tétlen, fényűző és erkölcstelen életet élnek. A helyi pap-
ság kapzsi volt és korrupt, míg az itáliai kereskedők állandóan egymás torkának estek. Egye-
dül a lovagrendek intézményeit tudta tisztelni.

Bár Jacques de Vitry egyedülálló jelenségnek számított azzal, hogy a Tengerentúl muszlimjai
között prédikált, a térítés számára sem a keresztény uralom erőszakos kiterjesztésének alterna-
tívájaként merült fel. Lelkes keresztes volt, aki elkísérte Pelagius bíborost a Nílus-deltába.
Kiállt a lovagrendek, különösen a templomosok mellett, amikor azzal vádolták őket, hogy
megszegték Jézus Máté evangéliuma szerint Péternek adott parancsát („Tedd vissza a kardo-
dat a helyére. Mert mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el.” Mt26,52. [A ford. megjegy-
zése]). Ez a vád szerte Európában nemcsak az eretnek katharok és valdensek között terjedt el,
hanem bizonyos egyházférfiak, mint például a saint-albani szerzetes Walter Map, is hangoz-
tatták. Jacques de Vitry az egyik fennmaradt prédikációjában, amelyet a templomosokhoz
intézett, arra szólította fel őket, hogy ne hallgassanak a „hamis keresztények, szaracénok és
beduinok”278 érvelésére.

Maga a tény, hogy Jacques de Vitry szükségesnek vélte ily módon megerősíteni a templomo-
sokat, arra utal, hogy a lovagok még mindig úgy érezték, vallási elhivatottságuknak tesznek
eleget. Bár a történeti feljegyzésekben főként a harci események résztvevőiként jelennek meg,
az átlag templomos a troyes-i zsinat által megfogalmazott szigorú szabályzat szerint élt. Ab-
ban a korban, amikor a szerzetesrendeket gyakran illették az erkölcsi lazaság és romlottság
vádjaival, ilyeneket az egyes lovagokkal szemben, úgy tűnik, nem találunk. Nem éppen töm-
jénillatú, inkább lótrágya, bőr és verejtékszagú mindennapjaikban nyilvánvalóan tisztában
voltak azzal, mekkora a halálozási arány a Palesztinában szolgáló társaik körében, és azt is
tudták, hogy előbb-utóbb tőlük is életüket követelheti a hitért való küzdelem.

Ha ismét vetünk egy pillantást a regulára és a XII. század közepén keletkezett penitenciás
könyvre, az a benyomásunk támad, hogy a lovagok szigorúan fegyelmezett, önmegtartóztató
életet éltek, amelyben igen súlyos büntetés járt a szabályzat legapróbb megszegéséért is. Em-
berileg talán egyik legfőbb vigaszuk a hasonló háttérrel rendelkező többi lovag társasága lehe-
tett. Ahogyan korábban láthattuk, a ciszterciek nagyra értékelték a barátságot, és a templomos
regulából szintén kitűnik, hogy a két rend közötti rivalizálás ellenére, ami alkalmanként akár
nyílt konfliktussá is fajult, a templomos lovagok és sergentek valamint a johannita testvérek
között bajtársiasság alakult ki. A templomosoknak minden esetben elöljárójuk engedélyére
volt szükségük, hogy más rendbeli szerzetesekkel ételt vagy italt fogyasszanak, illetve szál-
láshelyükön meglátogassák őket, kivéve, ha az illető johannita volt. A csatában, amennyiben
egy templomos lovag szem elől veszítette rendjének fehér-feketén tarka lobogóját, a johannita
zászló alá kellett igyekeznie. 1260-ban pedig, amikor a nagymester egy templomos csapatnak
elrendelte, hogy vonuljon vissza Jeruzsálemből, parancsnokuk nem engedelmeskedett volna,
ha a johanniták nem csatlakoznak hozzájuk.

A lovagok közötti homoszexuális kapcsolatot a szabályzat a legfőbb kihágások közé sorolta,

olyan bűnnek számított, ami „a természet és az Isten törvénye ellen való”. A penitencialajst-
rom a Krisztusba vetett hit megtagadása és a csatamezőről való dezertálás között említi, ame-
lyeket egyaránt a rendből való kizárással büntettek. A [bűnöket és a rájuk kiszabható bünteté-
seket felsoroló] penitenciás könyv az 573. pontban leír egy esetet, amikor felhívták a nagy-
mester figyelmét három zarándokvárbeli testvérre, „akik gonosz bűnt követtek el, és egymást
becézgették éjjel a hálótermükben”. Ő azonban el akarta kerülni, hogy a templomos káptalan
elé vigye az ügyet, „mivel az olyan visszataszító volt”. Ehelyett a testvéreket Akkonba hívták,
elvették tőlük szerzetesi öltözetüket, és vasra verték őket. Egyikük, egy bizonyos Lucas elme-
nekült, és a muszlimokhoz szökött; egy másik testvér is megpróbált elillanni, de menekülés
közben meghalt; míg a harmadik „hosszú ideig börtönben maradt”.279

A templomosok ellen felhozott legfőbb vádak között szerepelt a kapzsiságuk. Birtokaikon a

jámbor adományozók nagylelkűségét hatékony igazgatással aknázták ki, az így felhalmozott
vagyon azonban jelentős irigységet és neheztelést váltott ki Európában. Sokan nem voltak
ugyanis tisztában a rend által a Szentföldön és szerte az egész keresztény világban viselt ha-
talmas költségekkel. A Templom, az Ispotályhoz hasonlóan soknemzetiségű haderő volt, ame-
lyet egy soknemzetiségű testület finanszírozott, hogy az egyház ellenségeivel számos fronton
felvegye a harcot. Kelet-Európában 1241-ben hat templomos lovag halt meg a mongolokkal
vívott legnicai csatában. Továbbra is jelentős erőt képviseltek a Spanyol és a Portugál Király-
ságban, bár a reconquistában egyre kisebb mértékben vettek részt: amikor a keresztények
1229-ben megtámadták Mallorcát, a templomosok a hadsereg alig négy százalékát tették ki.
Még az Aragóniai Királyságban is elfogadták, hogy a templomosok legfőbb küldetése a
Szentföld védelme: a rendbe felvett újoncok, a lovak és a jövedelem harmadát illetve tizedét
Keletre küldték.280

Hasonlóképpen, ahogyan a modern jótékonysági intézmények törekszenek a jó befektetések-

re, a templomosok meglévő anyagi eszközeiket nemcsak arra használták fel, hogy a szaracé-
nokkal harcoljanak, hanem arra is, hogy birtokaikat Kelet felé kiterjesszék. Amikor Jean
d'Ibelin kétségbeesetten próbálta előteremteni a II. Frigyes császár elleni háborújához szüksé-
ges anyagi fedezetet, végül úgy sikerült pénzhez jutnia, hogy földeket adott el a Templomnak
és az Ispotálynak. A templomos jövedelem ilyen újbóli befektetését IX. Gergely pápa erősen
bírálta: „Sokan kénytelenek voltak arra a következtetésre jutni - írta a nagymesternek -, hogy
legfőbb célotok a keresztények földjén birtokaitokat növelni, amikor pedig a Krisztus vérével
megszentelt földeket kellene a hitetlenektől visszafoglalnotok.”281 Azzal is vádolták őket,
hogy túl elnézőek a muszlimokkal, megvendégelik őket, és lehetővé teszik számukra, hogy
templomos rendházakban Allahhoz imádkozzanak: ironikus módon ezt a vádat éppen II. Fri-
gyes császár hozta fel ellenük egyik levelében, melyet Richard, cornwalli grófhoz írt 1245-
ben.

A rend ugyanakkor igen bőkezűen költött akkoni székhelyére. A várost egy kommuna irányí-
totta, miután lakói elutasították, hogy II. Frigyes császár kormányzója, Ricardo Filangieri
marsall igazgassa őket. A különböző negyedek „miniköztársaságok voltak, falakkal és tor-
nyokkal”,282 az utcákon pedig, ahogyan a muszlim író, Ibn Dzsubair leírta „fojtogató tömeg
tolong, hogy alig lehet talpalatnyi földet találni. A város bűzlik és mocskos, telve szeméttel és
ürülékkel.”283 A templomosok negyede a tenger felőli kiszögellésben volt, és védelmi szem-
pontból kulcsfontosságú területnek számított. Egy türoszi templomos az alábbiakat írta róla:
„A bejáratot egy hatalmas és erős vár védte, igen vastag, nyolcméteres falakkal. Az erőd min-
den oldalán állt egy kisebb bástya, mindegyiken egy-egy, arannyal borított, jobb mellső lábát
emelő oroszlán, akkora, mint egy kövérre hízott ökör. Anyagban és munkában a négy szobor
1500 szaracén besantba került. Lenyűgöző látványt nyújtott. A pisaiak negyede felőli oldalon
egy őrtorony állt. A közelében, a Szent Anna apácakolostor felett egy óriási harangtorony és
egy csodálatos, égbenyúló templom magasodott. A tengerparton volt egy másik torony is;
régi, százesztendős építmény, amit még Szaladin parancsára emeltek. A templomosok itt őriz-
ték a kincseiket. Olyan közel feküdt a parthoz, hogy lábait a tenger hullámai nyaldosták. Eze-
ken kívül számos gyönyörű lakóhely található a Templomban, amelyek leírásától most elte-
kintek.”284

A templomosok ellen felhozott vádak közül azonban sokat megcáfoltak. Amikor I. Jakab
aragón király a második lyoni zsinaton azzal vádolta őket, hogy szándékosan hátráltattak a
mórok ellen egy újabb keresztes hadjáratot, a vádat a spanyol delegáció többi tagja nem erősí-
tette meg.285 Ráadásul az angol ferences Roger Bacon épphogy nem a templomosok gyávasá-
gát, hanem aggresszivitását támadta, amely szerinte gátolta a muszlimok keresztény hitre térí-
tését. Másfelől, a karthauziak kivételével ekkortájt minden szerzetesrendet - a templomosokat
összeségében talán kevésbé, mint más rendeket - a tékozlás és az eredeti eszmék elárulása
miatt támadtak. Az aranyoroszlánok kétségkívül szükségtelen luxustárgyak voltak, és annak
idején Hugues de Payns nyilván nem úgy képzelte, hogy Jézus Krisztus szegény katonáinak
nagymestere palotában lakik majd. Ám ha megvizsgáljuk, hogy a Templom milyen arányban
fordította anyagi erőforrásait eredeti, alapításkori céljaira, azt látjuk, ebben felülmúlta a kor
többi szerzetesrendjét, sőt néhány mai jótékonysági intézményt is. Bár alkalmanként megdor-
gálták a Templomot, a pápák bulláikban nem fukarkodtak a lovagok dicséretével sem, és to-
vábbi privilégiumokkal és mentességekkel ruházták fel őket.

Az is nyilvánvaló volt, hogy a lovagrendek anyagi erőforrásai igencsak megszenvedték a kér-

lelhetetlenül emelkedő költségeket. 1180 körül egy burgundiai lovag felszerelése és eltartása
körülbelül 300 hektár földet igényelt; a XIII. század közepére ez ötszörösére, majdnem 1600
hektárra emelkedett.286 A ráfordítások, illetve katonai értéke alapján egy teljesen felfegyver-
zett lovag az őt kísérő fegyverhordozókkal és sergentekkel együtt egy mai nehézharckocsival
ért fel. Habár a Templom majdnem mindig rendelkezett készpénzzel, a folyó kiadásai szintén
igen jelentős méreteket öltöttek: az Outremer latin államaiban legalább ötvenhárom kisebb-
nagyobb várat láttak el helyőrséggel és tartottak fenn, a Zarándokvárhoz hasonló hatalmas
erődítményektől kezdve egészen a zarándokútvonal mentén felállított egyszerű őrtornyokig.
Fénykorában a templomos rendnek közel ezer rendháza volt Európában és Keleten, körülbelül
hétezer felesküdött lovaggal. A kisegítő személyek és szolgák számát ennek hét-
nyolcszorosára becsülik. A harcosok és az őket kiszolgáló személyzet aránya 2:3 körül volt. A
XIII. század közepére a templomosok kiépítették saját hajóflottájukat, amely lovakat, gabo-
nát, fegyvereket, zarándokokat és lovagokat szállított. A jól jövedelmező zarándokforgalom
terén így kialakult versenyt a hagyományos fuvarozók nehezen viselték, és 1234-ben
Marseilles-ben például elrendelték, hogy a templomosok évente csak egy zarándokszállít-
mányt vihetnek a Tengerentúlra.288

Annak ellenére, hogy a templomosoknak egyaránt foglalkozniuk kellett a háborúskodás anya-

gi, logisztikai és katonai részleteivel, minden jel szerint a Szentföld védelmére és Jeruzsálem
visszaszerzésére vállalt elsődleges kötelezettségükről sem feledkeztek meg. A Templom
megbízásából latinról népnyelvre legkorábban lefordított bibliai könyv az ószövetségi Bírák
könyve volt, bevezető szavai szerint azért, hogy abból a kor „lovagságát” tanulmányozhassák,
és lássák „micsoda dicsőség ekképpen szolgálni Istent, és az Úr hogyan jutalmazza meg az
övéit”.289 A lovagok, fegyverhordozók és sergentek legnagyobb hányada tanulatlan volt, ezért
az ilyen olvasmányok nemcsak felvilágosításukat, hanem harci szellemük ébren tartását is
szolgálták. A Bírák könyve jó választás volt. Míg Józsué könyve azt beszéli el, hogy a zsidók
egy sor sikeres katonai hadjárattal hogyan foglalták el az ígéret Földjét, addig „a Bírák könyve
mindezt jóval összetettebb és fokozatosan bekövetkező jelenségként láttatja, hangsúlyozva a
részleges győzelmeket és a kudarcokat is”. Volt egyfajta szoros és feltétlen azonosítás a szent-
földi keresztények és a régi idők izraelitái között. Az Ószövetség elbeszélései, ellentétben
Jézus újtestamentumi kijelentéseivel, a háború szerves részének fogadják el az ellenség mód-
szeres kifosztását, sőt bennük Isten nem csupán engedi, hanem valósággal elrendeli azt.290

II. Frigyes al-Kamil egyiptomi szultánnal kötött szerződése 1239-ben hatályát veszítette. IX.
Gergely pápa ennek tudatában újabb keresztes hadjáratot hirdetett meg. Erőfeszítését a francia
és angol uralkodók is támogatták, de egyikük sem vette fel a keresztet. Helyettük, ahogyan az
I. keresztes háború napjaiban, a champagne-i Thibaud gróf vezetésével az alacsonyabb rangú
frank nemesek indultak a Szentföldre. Thibaud, aki az angol, a francia és a ciprusi királyok
unokatestvére volt, az udvari lovagi létforma csúcsának tartotta a keresztes-séget: „Vak - írta -
, aki legalább egyszer életében nem kelt át a tengeren, hogy megsegítse Istent.”291

A szentföldi politikai helyzet összetettsége zavarba ejtette az új hadjárat résztvevőit, ráadásul

igen ellentmondásos tanácsokat kaptak. Az ajjúbidák egymással harcoltak, és Ismá'il damasz-
kuszi szultán szövetséget ajánlott a frankoknak unokaöccse, Ajjúb ellen, aki al-Kamil fia és
akkoriban Kairó szultánja volt. A Sínai-sivatag mentén húzódó határ védelmezéséért cserébe
Beaufort és Szafed átadását ajánlotta. A hattíni vereség előtt Szafed vára a templomosok ke-
zén volt, akik most égtek a vágytól, hogy visszatérhessenek.

Az üzletet megkötötték, minek folytán a latinok szentföldi birtokai nagyobb területeket ölel-
tek fel, mint Hattín óta bármikor; de mindkét félnek igencsak meg kellett fizetnie a szövetség
árát. Számos hitbuzgó muszlim a damaszkusziak oldaláról átállt az egyiptomiakhoz, míg a
keresztények táborában a megegyezés nyílt ellenségeskedést robbantott ki a templomosok és a
johanniták között, akik ezidáig közös frontot alkottak II. Frigyes kegyeltjei ellen. A Damasz-
kuszban Iszmá'illal kötött egyezményt semmibe véve, Kairóban a johanniták aláírtak egy
megállapodást Ajjúbbal.

Szentföldre érkezésekor ezzel a zűrzavaros helyzettel szembesült a cornwalli Richard gróf,

aki Oroszlánszívű Richárd unokaöccse, III. Henrik király testvére és II Frigyes német-római
császár sógora volt. Bár még csak harmincegyedik évében járt, bátorságával és rátermettségé-
vel már megalapozta a hírnevét. Jelentős erőforrásokkal rendelkezett, ráadásul teljhatalommal
ruházta fel őt a császár, aki a szerencsétlen Brienne-i Izabella jeruzsálemi királynő halála után
Angliai Izabellát vette feleségül.

Richard gróf a teljes káosz állapotában találta a Jeruzsálemi Királyságot, de tapintatosan és

megfelelő határozottsággal egyezségre jutott mind Damaszkusszal, mind pedig Egyiptommal.
Ennek eredményeként a Kairóban raboskodó keresztények kiszabadultak, és az újonnan meg-
szerzett földek is latin tulajdonban maradtak. Azonban nem sokkal azután, hogy Richárd visz-
szahajózott Angliába, az általa teremtett rend ismét felbomlott. A templomosok nagymestere,
Armand de Périgord figyelmen kívül hagyta az Egyiptommal kötött szerződést, és 1242-ben
megtámadta Hebron városát, amely előzőleg a muszlimok kezén maradt. Ezt követően, le-
küzdve az egyiptomiak gyenge ellenállását, a templomosok elfoglalták Nábluszt, „felégették a
nagymecsetet, sok lakost lemészároltak, köztük rengeteg helybéli keresztényt is”.292
Nagyjából ezzel egyidőben a császári bailli, Ricardo Filangieri a johanniták segítségével
megpróbálta helyreállítani II. Frigyes hatalmát Akkonban. Az akció elbukott, a johannita ne-
gyedet Balian d'Ibelin és az általa vezetett latin bárók csapatai a templomosok támogatásával
hathónapos ostrom alá vették. Ez a két lovagrend közötti nyílt konfliktus igencsak megbot-
ránkoztatta az európai közvéleményt, és a császárpárti krónikások - például Matthew Paris, a
Saint-Alban apátság szerzetese - mindezért a templomosokat okolták. A templomosok - írta
Matthew Paris - nem engedték, hogy élelmet vigyenek be az Ispotály területére, vagy hogy a
johanniták kihozzák onnan halottaikat. Néhány birtokukból még a német lovagokat is kipen-
derítették: milyen botrányos, hogy „azok, akik akkora pénzekkel tömték tele zsebeiket, hogy
hatékonyan harcolhassanak a szaracénok ellen, most szentségtörő módon az erőszakot és a
mérget a keresztények, sőt mi több, saját testvéreik ellen fordítják, és ezzel a legkomolyabban
magukra vonják Isten haragját”.293

Ahhoz nem fér semmi kétség, hogy a Templom, Armand de Périgorddal az élén, a császárel-
lenes táborhoz tartozott. Aliz ciprusi királynőt támogatta, mint a Jeruzsálemi Királyság régen-
sét, és elfogadta, hogy Brienne-i Izabella királynő II. Frigyestől született fia törvényesen meg-
fosztható a koronához való jogától. Ennek indokául az szolgált, hogy Konrád 1243 áprilisá-
ban, nagykorúságát elérve sem jött a Szentföldre elfoglalni a trónt. Ezt a nézetet mások is osz-
tották. A velenceiek és a genovaiak hasonlóan vélekedtek, és 1243 nyarán mindannyian csat-
lakoztak az Outremer báróihoz, hogy elűzzék Filangierit és a császárpártiakat Türoszból. Ez
azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy a templomosokat az irigység vagy a rend önös
érdekeinek hajszolása vezérelte volna. Egy Robert of Stanfordnak írott 1243-as levelében
Armand de Périgord kifejtette, hogy mi motiválta a politikáját. A Kairóba küldött templomos
követeket lényegében fogva tartották. Az egyiptomiakban nem lehetett megbízni, ők csak az
időt húzták. Ezzel szemben a Damaszkusszal kötött szövetség nemcsak számos erőd és óriási
földterület visszaadását biztosította, hanem Jeruzsálem hátramaradt muszlim lakosságának
kitelepítését is.

A damaszkuszi szövetség megszilárdítása érdekében Homsz muszlim hercegét, al-Manszúr

Ibrahimot Akkonba hívták, és a Templomban pazarul vendégül látták. Az ünneplés azonban
korainak bizonyult. Ajjúb egyiptomi szultán, hogy az ellene felsorakozott erőkkel szembe-
szállhasson, az Edessza közelében letelepedett horezmi törökök nomád törzsét fogadta zsold-
jába. 1244 júniusában egy tízezer lovasból álló horda özönlötte el a damaszkuszi emírség te-
rületét, majd Damaszkusz városát elkerülve, benyomult Galilea földjére, és elfoglalta
Tiberiászt. Július 11-én elérték Jeruzsálemet, és áttörtek a város gyenge védelmén. A helyőr-
ség még egy ideig kitartott, de augusztus 23-án Kerak muszlim urának menlevelével a védők
és az egész keresztény lakosság felkerekedett, hogy Jaffába menjen. Hátratekintve frank lobo-
gókat pillantottak meg Jeruzsálem falain, így abban a hiszemben, hogy a várost sikerült fel-
menteni, visszafordultak. A törökök azonban csak arra vártak, hogy lemészárolhassák őket. A
menekülők közül alig háromszázan értek el Jaffába.

A horezmi törökök kirabolták a várost, kiásták a sírjából Bouillon Gottfried és a Szent Sír
templomban eltemetett többi jeruzsálemi király csontjait, és mielőtt felgyújtották a templo-
mot, meggyilkolták az ottmaradt papokat. Aztán elvonultak az immár kihalt városból, és a
tengerparthoz lovagoltak, hogy Gázánál csatlakozzanak Ajjúb szultán egyiptomi főseregéhez,
amely egy fiatal mameluk tiszt, Rukn ad-Dín Bajbarsz parancsnoksága alatt állt.

1244. október 17-én a Herbiya melletti homokos síkságon, amelyet a frankok La Forbie néven
ismertek, ez az egyiptomi sereg Damaszkusz és Akkon egyesült erejével találta szemben ma-
gát. A damaszkuszi csapatokat al-Manszúr Ibrahim homszi herceg irányította, és Kerak ura,
an-Nasszir vezetésével köztük volt egy beduin lovassági ezred is. A keresztények részéről a
hattíni csata óta nem gyűlt csatára egybe akkora sereg, mint most: hatszáz világi lovag Philip-
pe de Montfort és Gautier de Brienne zászlaja alatt, valamint a Templom és az Ispotály hat-
száz lovagja a nagymesterek, Armand de Périgord és Guillaume de Cháteauneuf vezetésével.
Számos német lovag is volt közöttük, és egy kontingens Antiochiából.

Ahogyan Hattínnál, a szövetségesek között most is vita alakult ki arról, hogy támadjanak,
vagy védekező állást foglaljanak-e el: al-Manszúr Ibrahim az utóbbi, míg Gautier de Brienne
az előbbi mellett érvelt. Végül Gautier álláspontja győzött, és a szövetséges erők nagy része
az egyiptomiak ellen indult, akik azonban feltartóztatták őket, a horezmi török lovasság pedig
oldalba kapta a támadókat. A damaszkuszi csapatok elmenekültek, velük együtt an-Nasszir is.
Néhány óra leforgása alatt a latin sereg vereséget szenvedett. Legalább ötezer harcos maradt a
csatatéren, és nyolcszáz hadifoglyot vittek Egyiptomba, köztük a templomosok nagymesterét,
Armand de Périgordot. A Templom teljes vesztesége kétszázhatvan és háromszáz lovag kö-
zött volt. A lovagrendi testvérek közül csupán harminchárom templomos, huszonhat johannita
és három német lovag élte túl az ütközetet.

13. fejezet

IX. (Szent) Lajos

Ebben a helyzet ki menthette meg a Szentföldet? Nyugat-Európában a pápaság és II. Frigyes
német-római császár közötti elkeseredett küzdelem kizárta, hogy a kereszténység világi ura
vállalhassa ezt a szerepet. Ráadásul Frigyes úgy gondolta, hogy szentföldi ellenfelei, különö-
sen a templomosok, maguk keresték a bajt, amikor felrúgták az általa Egyiptomban az
ajjúbidákkal gondosan felépített békét.

Csupán egyetlen európai uralkodó volt abban a helyzetben, hogy egy új keresztes hadjárat
élére álljon, mégpedig IX. Lajos francia király. A gondviselésnek köszönhetően, vagy talán
egyszerűen csak véletlenül a La Forbie-nál elszenvedett katasztrofális vereség évében Lajos
királyt valamilyen láz, vélhetően malária döntötte le a lábáról. Igen közel járt a halálhoz és a
végítélethez, így megfogadta, hogy ha felépül, felveszi a keresztet.

Anyja, a nagyhatalmú Kasztíliai Blanka és felesége, Provence-i Margit mindketten olyan csa-
ládból származtak, amelyben az iszlám elleni küzdelemnek nagy hagyományai voltak. Lajos
még csecsemőként örökölte a francia trónt, és anyja erőskezű kormányzásának köszönhetően
meg is tartotta azt. Tizenöt évesen már hadjáratot vezetett III. Henrik angol király ellen. A jó
megjelenésű, kedélyes, heves és néha szeszélyes természetű Lajos király mélyen vallásos em-
ber volt, és - II. Frigyessel ellentétben - semmilyen kétségek sem gyötörték őt a keresztény
hittel kapcsolatban. Uralkodásának korai éveiben a párizsi békeszerződés nyomán kiterjesztet-
te a francia uralmat Languedoc felett, és ezzel véget vetett a kathar eretnekségnek. Nem csi-
nált lelkiismereti kérdést abból, hogy erővel védelmezze a kereszténységet: „egy lovagnak -
mondta barátjának, Jean de Joinville-nek - bármikor, ha meghallja, hogy a keresztény hitet
ócsárolják, nem az elveket kell védelmébe vennie, hanem kardját egyenesen a gazember
gyomrába kell döfnie, amilyen mélyen csak tudja.”294 Még ha Lajos szavai nem is voltak
olyan durvák, mint ahogyan azokra Joinville idős korában visszaemlékezett, éles ellentétben
álltak II. Frigyes császár szkeptikus nézeteivel.
II. Frigyestől eltérően Lajos boldog volt egyetlen feleségével. Provence-i Margit iránt táplált
érzései még anyja féltékenységét is felébresztették: a fiatal házasoknak külön hálószobájuk
volt, csak a lépcsőnél mertek találkozni, és azonnal visszatértek a szobájukba, ha szolgálóik
az anyakirálynő közeledtét jelezték. A keresztes hadjárat idején Joinville szemrehányást tett
Lajosnak, amiért bevárta a mise végét, mielőtt felesége üdvözlésére sietett, aki éppen akkor
érkezett meg újszülött gyermekükkel. Emögött azonban alighanem inkább a király mély val-
lásossága, semmint az asszony iránti közömbössége állt. Semmi jel sem mutat kettejük érzel-
mi eltávolodására: Margit tizenegy gyermeket szült férjének.

IX. Lajos szenvedélyes érdeklődést mutatott az ereklyék iránt. Balduintól, Bizánc latin csá-
szárától megvásárolta a töviskoronát, és utóbb mezítláb vitte végig azt Párizs utcáin a páratlan
szépségű Sainte-Chapelle kápolnába, amelyet az Ile de la Citén az ereklye számára építtetett.
Számos vallási alapítványt tett, így Royaumont apátsága is neki köszönheti létét. Mindezek
ellenére nem hagyta, hogy a francia püspökök megfélemlítsék, a császár és a pápa közötti
konfliktusban pedig közvetítő szerepet vállalt. Bár igazságszeretete és a szegények iránti köte-
lességtudata alapozták meg szenthez illő hírnevét és páratlan tekintélyét, királyságát mégis a
kereszt felvétele tette teljessé: „a nyugati arisztokrácia még mindig a keresztességet tartotta a
lovagi eszmények legméltóbb kifejezésének.”295

Miután fogadalmát megtette, Lajos király ugyanazzal a hatékonysággal készült a keresztes

hadjáratra, mint amit lázadó vazallusai megfékezésében és a Francia Királyság közigazgatá-
sának újjászervezésében tanúsított. Első feladata a tengerentúli expedíció pénzügyi feltételei-
nek megteremtése volt. Ezt az egyházi jövedelmek után beszedett huszaddal és a városok
anyagi támogatásával sikerült elérnie. Marseilles kikötője ekkoriban a császár uralma alá ke-
rült, így Lajos a saját fennhatósága alá tartozó területen, Aigues Mortes-nél új földközi-
tengeri kijáratot épített országa számára. 1248. augusztus 25-én itt szállt hajóra a Szentföld
felé. Testvérei és vazallusai vonakodva bár, de szintén vele tartottak, ahogyan felesége, Mar-
git királyné és gyermekei is. A hazai ügyeket pedig anyjára, Kasztíliai Blankára bízta.

A hadjárathoz a királyság határain túlról is csatlakoztak, például Jean de Joinville, Cham-

pagne tartományi kormányzója. A keresztesek gyülekezőhelye Cipruson volt, ahol a gondos
előkészítés következtében összegyűjtötték az ellátmányt Lajos közel huszonötezer emberből,
köztük ötezer íjászból és kétezerötszáz lovagból álló serege számára. A király itt töltötte a
telet. 1249 januárjában két domonkos prédikátort küldött követként a mongol kánhoz, azt re-
mélve, hogy ez az erősödő ázsiai hatalom, amelyről az a hír járta, hogy rokonszenvez a ke-
reszténységgel, talán csatlakozik az iszlámellenes erőkhöz.

Lajos, akárcsak korábban Pelagius bíboros, azt a nézetet vallotta, hogy a Szentföld biztosítása
csak Egyiptom leigázásával lehetséges. Nem rettent vissza az előző keresztes hadjárat kudar-
cától sem, és seregével május végén Ciprusról a Nílus-delta felé vette az irányt. Június 5-én
hajnalban a latin flotta Damietta előtt lehorgonyzott. A II. Frigyes császár barátja, Fakhr ad-
Dín parancsnoksága alatt álló muszlim sereg a parton figyelte a kikötést. „Pompás látvány
tárult a szemünk elé - emlékezett vissza Joinville idős korában -, mivel a szultán fegyverei
színaranyból készültek, a napfény pedig megcsillant az aranyos címerpajzsokon. A lármát,
amelyet az üstdobokkal és a szaracén kürtjeikkel csaptak, hallgatni is rémítő volt.”* A latin
sereg legalább ennyire színpompás látványt nyújtott: Jaffa grófjának hajóját „a víz alatt és a
víz felett egyaránt a gróf óriási, festett címerpajzsa borította. [...] Legalább háromszáz evezős
volt a gályán; mindenki mellett egy kis pajzs a gróf címerével, és minden pajzshoz egy lán-
dzsazászló volt erősítve, rajta ugyanazon címer arannyal kirakva.”296
Lajos, bár azt a tanácsot kapta, hogy várja be a flotta viharban szétszóródott részét, elrendelte
a partraszállást. Amikor a tengerparton kitűzték az oriflamme-ot, lovagjait a szaracénok ellen
vezette, akik képtelenek voltak visszaverni a frankok támadását. Először visszahúzódtak
Damiettába, majd felégetve a bazárt maguk mögött, elhagyták a várost. A keresztesek gyors
és könnyű győzelmet arattak, amiért a francia uralkodó hálát adott Istennek; emlékezve azon-
ban a Pelagius bíboros vezette V. keresztes hadjárat sorsára, nem vette üldözőbe a Níluson
felfelé visszavonuló egyiptomiakat. Ehelyett Damiettát ideiglenes tengerentúli fővárosává
nyilvánította, elküldetett Margit királynőért Akkonba, és várta a Nílus vizének apadását, to-
vábbá azt, hogy Alfonso testvére, Poitou grófja vezetésével francia földről erősítés érkezzen.

November 20-án a király elég felkészültnek érezte magát ahhoz, hogy továbbinduljon Egyip-
tom belsejébe. Az Outremer bárói azt tanácsolták, hogy Alexandria kikötője ellen vonuljanak,
de nem hallgatott rájuk, mert fivére, Robert de Artois gróf meggyőzte őt, hogy inkább délnek,
Manszúra felé menjenek a Nílus keleti partján. A sereg előőrsében lovagoltak a templomosok,
élükön Guillaume de Sonnac nagymesterrel, akit azután választottak meg, hogy Armand de
Périgord egyiptomi börtönében meghalt. Mögöttük haladt Artois grófja és egy angol kontin-
gens Salisbury grófjának irányításával. Egy renegát beduin egy gázlóhoz vezette ezt a kis elő-
csapatot, amely Lajos király parancsa ellenére nem várta be a főerőket, hanem rátámadt a sza-
racén táborra. Fakhr ad-Dín éppen fürdőt vett. Meg sem várva, hogy fegyverzetét ráadják, a
csatába lovagolt, és a templomos lovagok keze által lelte halálát.

Robert gróf üldözőbe akarta venni a Manszúrába visszavonuló szaracénokat, a templomos

nagymester, Guillaume de Sonnac azonban megpróbálta megállítani őt. A nagymester már
amúgy is dühös volt, amiért a király testvére elbitorolta a templomosok helyét az élcsapatban.
A rákövetkező eseményekről a krónikások eltérően tudósítanak. A fősereggel még mindig a
folyó déli partján tartózkodó Jean de Joinville szerint Guillaume de Sonnac ragaszkodott hoz-
zá, hogy Artois grófja várja meg a támadás vezetésére hivatott többi templomost; ám a gróf
lovának kantárját tartó lovag süket volt, s ezért nem továbbította üzenetét a grófnak.*
Matthew Paris beszámolója szerint azonban Robert gróf nagyon is jól hallotta a nagymester
szavait, de azokra sértésekkel válaszolt, elismételve II. Frigyes császár rágalmát, miszerint a
templomosoknak nem áll érdekükben a teljes győzelem, mert valójában a háború folytatásá-
ból származik hasznuk. Amikor Salisbury grófja felvetette, hogy a templomos nagymester
talán tapasztaltabb a szaracénok elleni küzdelemben, Robert gróf gyávának nevezte, majd
megsarkantyúzta a lovát, és francia katonái élén elvágtatott.

A templomosok és az angol lovagok, miután úgy érezték, nincs más választásuk, követték a
király öccsét, és egészen Manszúráig üldözték a menekülő szaracénokat. Itt a helyzet nem volt
olyan kaotikus, mint amilyennek látszott. Bár Fakhr ad-Dín meghalt, a mameluk elit őrség
parancsnoka, Rukn ad-Dín Bajbarsz Bundukdari átvette az irányítást. Eleinte alig tanúsított
ellenállást a latinokkal szemben, megvárta amíg jó mélyen behatolnak a városba és elérik a
fellegvár kapuit, majd elrendelte a mellékutcákban rejtőző embereinek, hogy támadják hátba
őket. A szűk utcákban a lovagok képtelenek voltak manőverezni, a tetőkről ledobált fageren-
dák pedig elzárták az útjukat, így a szaracénok könnyűszerrel lemészárolták őket. Közel há-
romszázan veszítették életüket, köztük Salisbury és Artois grófjai. A templomosok vesztesége
kétszáznyolcvan főre rúgott; csupán ketten tértek vissza élve - egyikük a nagymester,
Guillaume de Sonnac volt, aki a csetepaté során fél szemére megvakult.

Bár a kudarcot Robert gróf elbizakodott gőgje és meggondolatlansága okozta, ez csupán ízelí-
tőt jelentett abból, ami ezután következett. Miután a fősereg is átkelt a Níluson, csatába keve-
redett a muszlim csapatokkal. A már sebesült Joinville egy kiemelkedő töltésen hadserege
élén megpillantotta Lajos királyt, aki úgy állt ott, mint a lovagság és a becsület szobra. „Soha-
sem láttam még nemesebb és szebb lovagot! Úgy tűnt, mintha alakja emberei fölé tornyosul-
na; fején aranyozott sisak volt, kezében pedig német acélból készült kard.”297 Egynapos elke-
seredett küzdelem után az egyiptomi erőket visszakényszerítették Manszúrába. Amikor a
johanniták egyik elöljárója Lajos tudomására hozta, hogy Robert testvére „már a Paradicsom-
ban van [...], hatalmas könnyek gördültek ki a király szeméből”.*

Azon az éjjelen az egyiptomiak kitörtek a városból, de ismét sikerült visszaverni őket. Február
11-én újabb rohamot intéztek a keresztesek ellen - a küzdelem hevében Guillaume de Sonnac,
aki néhány megmaradt templomos lovagja élén harcolt, a másik szemét is elveszítette, majd
meghalt. Bár Lajos serege kis híján megsemmisült, a központi mag kitartott, így az egyipto-
miak megint arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak Manszúrába. Ekkorra világossá vált,
hogy a keresztesek nem győzhetők le, viszont ők sem tudják bevenni a várost. Lajos király
minden reményét abba vetette, hogy az Ajjúb szultán és parancsoka, Fakhr ad-Dín halálát
követően Kairóban kirobbant politikai felfordulás kedvező fordulatot hoz. Tábort ütve
Manszúra falai alatt, nyolc héten át várakozott. A szultán megözvegyült (első) felesége azon-
ban megfékezte az ajjúbida udvarban eluralkodott káoszt, február végén pedig Ajjúb fia,
Turansáh visszatért Szíriából, hogy átvegye a parancsnokságot.

A muszlimok teveháton egy flottányi könnyű hajót szállítottak a Nílushoz, és a keresztes had-
sereg háta mögött vízre eresztve azokat, elvágták a Damiettával való összeköttetést és az
élelemutánpótlás útját. A keresztény táborban eközben járvány ütötte fel a fejét. Maga a király
vérhasban szenvedett: Joinville beszámolója szerint, mivel az uralkodónak „igen sűrűn kellett
az árnyékszékre járnia, a szolgálók kénytelenek voltak kivágni alsónadrágjának az ülepét”.*
Lajos elrendelte a visszavonulást Damiettába, de betegsége ellenére sem hagyta magára em-
bereit, és visszautasította az ötletet, hogy egy gályán elmeneküljön. Az őt üldöző egyiptomiak
végül fogságba ejtették, és megadásra kényszerítettek. Joinville azért menekülhetett meg a
halál torkából, mert a feleségéről kiderült, hogy Frigyes császár egyik unokatestvére. A ran-
gosabb foglyokat váltságdíj reményében életben hagyták; a kevésbé előkelőket kivégezték.
Damiettában a pisai és genovai helyőrséget Margit királyné lebeszélte a szökésről, és a ké-
sőbbi alku során a város értékes adut jelentett, amelyen az egymillió besant, azaz félmillió
livres tournois [tours-i font] összegű váltságdíjjal együtt megvásárolták a király és serege sza-
badságát.*

A pénz előteremtésekor bekövetkezett egyik incidens rávilágít a templomosok lelkiismeretes-

ségére, vagy ha úgy tetszik, makacsságára. Amikor a kialkudott összeg átadására került a sor,
az érmék leszámolása közben kiderült, hogy a királynak harmincezer livre-rel kevesebbje van:
márpedig ezen testvérének, Poitiers grófjának szabadon bocsátása múlott. Jean de Joinville azt
javasolta, kérjenek kölcsön a templomosoktól, és Lajos felhatalmazásával el is ment, hogy
intézkedjen az ügyben. A kérést azonban a Templom commamdeurje, Etienne d'Otricourt
visszautasította, mondván, a lovagok „esküjük szerint senki másnak azt a jövedelmet ki nem
szolgáltathatják, csak azoknak, kik e tisztet rájuk ruházták”.*

Mindezt heves szóváltás követte Joinville és Otricourt között, majd a Templom maréchalja,
Renaud de Vichiers az alábbi javaslattal állt elő. Bár a templomosok nem szeghetik meg fo-
gadalmukat, a királyt semmi sem gátolja meg abban, hogy erővel hozzájusson a kívánt pénz-
hez. Mivel a Templom főkincstára Akkonban volt, visszatérte után Lajos kártalaníthatta őket
a kierőszakolt kölcsönért. [„Vegye el tőlünk azt, amire szüksége van, hiszen van Önnek
Akkonban elég, amiből minket kárpótolhat.”] Így tehát Joinville a templomos gályához ment,
és miután a kincsesládát egy bárddal feltörte, a pénzzel visszatért urához.*
Mivel fivére szabadulását ekképpen sikerült biztosítania, a király kíséretével együtt Akkonba
hajózott. Itt anyja, Kasztíliai Blanka levele várta, amelyben visszatérését sürgette a Francia
Királyságba. Ugyanezt tanácsolták neki testvérei és bárói is. A Nílusnál azonban nemcsak a
francia sereg szenvedett vereséget; az Outremer keresztény haderejét is komolyan meggyen-
gítette a katasztrófa. Lajos vonakodott ilyen kiszolgáltatott helyzetben hátrahagyni a Szentföl-
det, és nem akarta sorsukra hagyni az Egyiptomban még fogva tartott frankokat sem. Így az-
tán, míg a király áldásával a legtöbb francia vazallusa és velük együtt testvérei is hazaindul-
tak, ő maga feleségével és gyermekeivel Akkonban maradt. A törvényes jeruzsálemi király
talán II. Frigyes és Brienne-i Izabella gyermeke, Stauf II. Konrád volt, a helyiek mégis Lajost
fogadták el de facto uralkodónak, aki most diplomáciai úton próbálta meg elérni azt, amit
erővel nem sikerült.

Kairóban időközben a mameluk katonák gárdája ragadta magához a hatalmat. A mamelukokat

még kisgyermekekként ragadták el a dél-orosz sztyeppéken élő nomád kipcsak törökök közül,
majd a rabszolgakereskedők eladták őket az ajjúbida szultánoknak. Ők kihasználva, hogy
semmilyen réteghez vagy csoporthoz sem kötődtek, elit harcosokká képezték ki őket. Az arab
krónikás, Ibn Wasil által „az iszlám templomosai”-nak298 nevezett mamelukok az ajjúbida
szultánok alatt jelentős befolyásra tettek szert, amit Ajjúb fiának, Turansáhnak az uralomra
kerülése veszélyeztetni látszott. 1250. május 2-án, a Lajos királlyal folyó tárgyalások közepet-
te, a mamelukok meggyilkolták Turansáhot, véget vetve ezzel a Szaladin dinasztia uralmának
Egyiptomban. Az ajjúbidák ugyanakkor Szíriában továbbra is hatalmon maradtak, és miután
Szaladin unokája, an-Nasszir Juszuf aleppói szultán az akcióról értesült, elfoglalta Damasz-
kuszt, és azonnal követséget küldött Lajos királyhoz, hogy a segítségét kérje.

Ezt a közeledési kísérletet a király arra használta fel, hogy végre megegyezésre jussanak, és
ennek érdekében megbízottként Kairóba küldte Jean de Valenciennes-t. Arról azonban nem
volt tudomása, hogy a templomosok önálló diplomáciai lépéseket tettek. Guillaume de Sonnac
nagymesteri posztjára a rend korábbi maréchalja, Renaud de Vichiers lépett. Renaud kétség-
kívül Lajos jelöltje volt: annak idején, amikor az uralkodó a keresztes hadjáratra készülődött,
ő volt a templomos mester a Francia Királyságban, ő segített a királyi csapatokat elszállítani
Marseilles-ből, Cipruson marsalli tisztet töltött be, majd vele együtt részt vett a Nílus-menti
harcokban. Mindemellett pedig őt kérték fel Margit királyné Zarándokvárban született fiának,
Alencon grófjának keresztapaságára (amit azonban tisztelettel visszautasított).

Amikor Renaud de Vichiers nagymester lett, úgy tűnt, a fejébe szállt a pozíciójával járó hata-
lom. Anélkül, hogy Lajos királlyal tanácskozott volna, Hugues de Jouey templomos
maréchalt Damaszkuszba küldte, hogy a szultánnal a vitatott földterületről tárgyaljon. Miután
egyezségre jutottak, Hugues egy damaszkuszi emír kíséretében visszatért, hogy Akkonban
jóváhagyassa a megállapodást.

Amikor Lajos rájött, mi folyik a háta mögött, iszonyú dühbe gurult. Nemcsak a szerződés
érvénytelenítéséhez ragaszkodott, hanem ahhoz is, hogy a templomos nagymester összes lo-
vagjával együtt, mezítláb vonuljon végig a táboron, megalázkodva az egész hadsereg előtt, és
behódolása jeleként hajtson térdet a király előtt. Hugues de Jouey lett a bűnbak, akit az ural-
kodó száműzött a Jeruzsálemi Királyságból, és ezt a büntetést a nagymester és a királyné kö-
nyörgései ellenére sem vonta vissza. Semmi kétség, e gesztussal nem annyira a latinok köré-
ben akarta a hatalmát bizonyítani, hanem a mamelukokkal kívánta megértetni, hogy ő a pa-
rancsnok. Politikája helyesnek bizonyult. 1252 márciusában a mamelukok szabadon engedtek
minden, addig fogva tartott keresztényt.
A király két másik hatalommal is tárgyalt, amíg Akkonban tartózkodott. Közülük az egyik a
Hegy Öregje néven ismert asszaszin vezető volt, aki nem sokkal azután, hogy Lajos visszatért
Damiettából, követeket küldött hozzá. Védelmi pénzt követelt tőle, amiről azt állította, hogy
annak idején II. Frigyes császár, a magyar király és a kairói szultán is fizették. Az adófizetés
alternatívájaként az emír felajánlotta, hogy a király mentesítse az asszaszinokat a Templom-
nak és az Ispotálynak fizetendő sarc alól. Ahogyan az egyezkedésről beszámolva Joinville
megjegyezte, az asszaszinok tudták, hogy nincs értelme megölniük egyik nagymestert sem,
mert a helyükre egy másik „hasonlóan kitűnő lovag kerül”.299

A nagymesterek, akiket a király meghívott erre a tárgyalásra, felháborodtak a Hegy Öregjének

arcátlanságán: küldötteit azzal a „tanáccsal” küldték vissza, hogy más hangnemben közeled-
jen Lajos királyhoz. Két héten belül a követek bőkezű ajándékokkal tértek vissza. Lajos
mindezt hasonlóan értékes apróságokkal viszonozta, és egy arabul beszélő koldulórendi bará-
tot, Yves le Bretont is elküldte az asszaszinokhoz, hogy a keresztény hitet terjessze közöttük.

A küldöttek második csoportja a mongoloktól érkezett, amely hatalom utóbb legyőzte a Hegy
Öregjét, 1256-ban elfoglalva a mindaddig bevehetetlennek hitt asszaszin erődöt, Almutot.
Követeik azzal a két domonkos szerzetessel érkeztek Akkonba, akiket még annak idején Lajos
küldött a mongol kánhoz, hogy szövetséget ajánljon az iszlám ellen. A kán válaszképpen azt
követelte, hogy a francia uralkodó hódoljon be, és „évente elegendő pénzt küldjön nekünk,
hogy a barátai maradjunk. Ha nem így cselekszik, elpusztítjuk.” A király nem egészen ilyen
válaszra számított, és Joinville szerint „keserűen megbánta, hogy valaha is követeket küldött a
tatárok nagy királyához”.300

Lajos Nílus-deltában elszenvedett veresége véget vetett a latinok törekvésének, hogy Jeruzsá-
lemet a muszlim haderő utánpótlásának megtámadásával foglalják vissza. Ebben a helyzetben
a lehető legjobban ki kellett aknázni az iszlám hatalmak közötti rivalizálást, és a még meglévő
területek erődítésein kellett javítani. Így a király elrendelte a tengerparti városok, Akkon,
Caesarea, Jaffa és Szidon újbóli megerősítését, a helyőrséget pedig mindenütt francia csapa-
tokkal egészítette ki.

A szárazföld belsejében lévő erődök az Outremer báróinak már túl költségesek voltak, ezért a
lovagrendek tartották fenn őket: a német lovagrend birtokolta Montfortot, a johanniták
Belvoirt, a templomosok pedig Chastel Blanc és Szafed várát. Szafedet az 1240-es években
óriási befektetéssel újjáépítették, és most egész Galileát és a Damaszkusz-Akkon útvonalat
uralva a Jeruzsálemi Királyság legnagyobb erősségének számított. Helyőrsége békeidőben
ezerhétszáz főre rúgott, ami háború esetén ötszáz harcossal egészült ki. Közöttük ötven temp-
lomos lovag és harminc sergent, valamint ötven turcopol és háromszáz íjász volt. Az újjáépí-
tés költségét 1,1 millió szaracén besantra becsülték, és közel négyszáz rabszolgát foglalkoz-
tattak, hogy a képzett kőműveseknek segédkezzenek. A vár fenntartása évi tizenkétezer ösz-
vérrakományra való árpát és gabonát igényelt, amelynek bizonyos hányadát immáron a temp-
lomosok európai praeceptoratusaiból szállították.301

Amikor Szidon védelmi rendszerének megerősítése befejeződött, Lajos úgy határozott, vissza-
tér a Francia Királyságba, ahol már égető szükség volt a jelenlétére. A jeruzsálemi pátriárka
és a helyi bárók kijelentették, hogy ő mindent megtett, amit csak lehetett, és ideje hazatérnie.
1254. április 24-én Lajos egy templomos hajóval elhagyta Akkont. Amennyire tőle tellett,
teljesítette keresztes fogadalmát; az életét kockáztatta, és négy évet töltött még el a Szentföl-
dön, miután testvérei és bárói távoztak. Elképesztő összegeket költött, kincstárnoka becslése
szerint 1,3 millió livres tournois körül, ami tizenegy-tizenkétszeresen meghaladta királyságá-
nak éves bevételét.302 Bár távozásakor a Tengerentúlon béke honolt, a keresztények helyzete a
Szentföldön továbbra is meglehetősen ingatag volt, ráadásul Jeruzsálem is a hitetlenek kezén
maradt.

A francia uralkodó képviseletében Geoffroi de Sargines maradt Akkonban, aki a királyság

kormányzója lett. Ugyanakkor, mivel II. Frigyes császár 1250-ben meghalt, és 1254-ben Kon-
rád fia is követte őt, a jeruzsálemi királyi cím törvényes örököse a Konrádin nevű unoka, nem
pedig IX. Lajos volt. Ráadásul a Geoffroi kormányzó rendelkezésére álló francia helyőrség
elégtelennek bizonyult, hogy a rivális frakciók, különösen az itáliai tengeri kereskedővárosok
között rendet tegyen. 1256 elején a velenceiek és a genovaiak vitába bonyolódtak az akkoni
Szent Szabász kolostor felett, ami fegyveres konfliktushoz vezetett: a templomosok és a né-
met lovagok a velenceieket támogatták, míg a johanniták a genovaiak mellé álltak. Ugyaneb-
ben az évben meghalt a templomos nagymester, Renaud de Vichiers, akinek örökébe Thomas
Bérard lépett.

1258-ban a mongolok elfoglalták Bagdadot, meggyilkolták a kalifát, és lemészárolták a lakos-

ságot. Az ázsiai horda közeledése pánikot keltett a szíriai és palesztinai latinok körében. Fel-
ismerve, hogy ilyen helyzetben mekkora könnyelműség a belső széthúzás, Thomas Bérard
békét kötött a többi nagymesterrel, azaz a johannita Hugues de Revellel és Anno von
Sangerhausen német lovaggal. 1260 januárjában elesett Aleppo, márciusban pedig Damasz-
kusz kapitulált. Ekkor Bérard levelet küldött a Templom európai tisztségviselőinek, amelyben
beszámolt a mongolok okozta pusztításokról, és segítséget kért tőlük: a helyzet olyannyira
sürgető volt, hogy a templomos futár, Amadeus testvér alig tizenhárom hét alatt ért Londonba,
egyetlen nap alatt téve meg az utat Dover és London között. A nagymester leírta, hogy a
mongolok keresztény foglyokat, köztük nőket is, élő pajzsként használtak ellenségeikkel
szemben. Kellő segítség híján „borzalmas megsemmisülés vár hamarosan a világra” - tette
hozzá.305

A mongolok szándékai egyenlőre nem voltak egészen világosak: Bagdadban a muszlimokat

lemészárolták, a keresztények életét ugyanakkor megkímélték. Ezért aztán az egyiptomi ma-
melukok készültek revansot venni a mongolokon, ehhez pedig csapataik akadálytalan átvonu-
lásán túl katonai segítséget kértek a frankoktól. A Jeruzsálemi Királyság legfelsőbb tanácsa az
első kéréshez beleegyezését adta, a tényleges szövetség ellen azonban a német lovagok nagy-
mestere, Anno von Sangerhausen tiltakozott. A mameluk hadsereg bevonult Palesztinába, és
1260. szeptember 3-án, Kutuz szultán vezetésével Názárettől délre, Ain Dzsálutnál [Góliát-
forrás] győzelmet aratott a Kitboga vezette mongolok felett. Az ütközetben a mongol vezér az
életet vesztette, egy hónappal később pedig Manszúra hőse, Bajbarsz meggyilkolta Kutuz
szultánt.

A kipcsak török Al-Malik asz-Zahir Rukn ad-Dín Bajbarsz a Fekete-tenger északi partjáról
származott, és a mongolok adták el rabszolgaként Kairó ajjúbida urának. A szultáni testőrség
tagjaként a Nílus egyik szigetén nevelkedett, majd a testület parancsnoki rangjáig vitte, és az
egyiptomi hadsereg egyik legtehetségesebb tisztje lett. Bajbarsz irányította az egyiptomi lo-
vasságot az 1244-es La Forbie-i csatában. Ő volt Manszúra parancsnoka Lajos király keresz-
tes hadjárata idején, amikor csapdába ejtette és lemészárolta Robert de Artois-t és franciákból,
angolokból valamint templomosokból álló csapatát. Más mameluk tisztekkel együtt ő gyilkol-
ta meg az ajjúbida szultánt, Szaladin unokaöccsét, Turansáhot. És végül ő volt az, aki az
egyiptomi sereg előőrsét vezette a mongolok ellen Ain Dzsálutnál.
Feldühödve azon, hogy Kutuz szultán nem akarta jutalmul nekiadni Aleppót, Bajbarsz meg-
gyilkolta urát és megszerezte a trónját. Ugyanolyan tehetséges uralkodónak bizonyult, mint
amilyen katona volt: ismét megerősítette a mongolok által lerombolt fellegvárakat, újjáépítette
az egyiptomi flottát, idővel pedig kiűzte erődjeikből az asszaszinokat és szíriai fejedelemsége-
ikből Szaladin utódait. Majd ahogyan annak idején Szaladin tette, uralma alatt egyesítette
Szíriát és Egyiptomot.

A hatalmi egyensúly szempontjából a tengerentúli latinok eleinte nem tulajdonítottak nagy

jelentőséget a mamelukok Ain Dzsálut-i győzelmének. 1261 februárjában Jean d'Ibelin és
Jean de Giubelet, a királyság marsallja kilencszáz lovag, ezerötszáz turcopol és háromezer
gyalogos katona élén, jelentős templomos kontingensekkel Akkonból, Beaufortból és Zarán-
dokvárból, a fosztogató türkmén törzsek ellen indult. A latin sereg vereséget szenvedett; a
templomos maréchal, Etienne de Sissey azon kevesek közé tartozott, akik megmenekültek. A
keresztények szabadon bocsátásáról ezt követően folytatott tárgyalások pedig kudarcot vallot-
tak, mert a templomosok és a johanniták, tisztában lévén képességeikkel, nem voltak hajlan-
dóak bizonyos muszlim foglyok átadására.

Bajbarsz, felbőszülve a lovagok általa kapzsiságnak értékelt magatartásán, kifosztotta Názáre-

tet és rohamot intézett Akkon ellen, ahol a városfalon kívüli harcok során megsebesítette a
királyi kormányzót, Geoffroi de Sargines-t. Mivel hátországát a mongolok Észak-Szíriában
még mindig fenyegették, Bajbarsz nem volt olyan helyzetben, hogy módszeres ostrom alá
vehette volna Akkont. A frankok azonban nem tudtak jelentősebb erőket felsorakoztatni, hogy
megakadályozzák tetszés szerinti csapatmozgásait Egyiptomból Palesztinába. Amikor pedig
sikerült némi haderőt összetoborozni, erről fejlett postagalamb szolgálatuk révén a muszlimok
azonnal értesültek. 1265-ben Bajbarsz egyszer csak óriási sereggel jelent meg Caesarea IX.
Lajos király által újonnan megerősített falainál. A város február 27-én megadta magát; a fel-
legvár egy héttel később. Néhány napra rá Haifára került a sor, ahol legyilkoltak mindenkit,
akinek korábban nem sikerült elmenekülnie.

Bajbarsz következő célpontja Zarándokvár templomos erődje volt: a falakon kívüli települést
elfoglalták és felégették, de maga a vár bevehetetlennek bizonyult, ezért a muszlim vezér to-
vábbvonult a johanniták kezén levő Arszuf ellen. Miután az egyiptomi ostromgépek rést ütöt-
tek a falon, és a kétszázhetven johannita lovag egyharmada elesett, egyezség született a meg-
adás feltételeiről, ami elvileg biztosította a túlélők szabadságát. A megállapodást azonban
Bajbarsz utóbb megszegte, és az életben maradt lovagokat fogságba ejtette.

1266 júniusában a szultán Szafed hatalmas várát vette ostrom alá. A nemrég újjáépített masz-
szív erődítmény az első támadásnak ellenállt. A vár óriási méretei miatt azonban a helyőrség
nagy része szíriai keresztényekből állt, akiknek Bajbarsz követei azt ígérték, hogy megkímélik
az életüket, ha megadják magukat. Miután a templomos parancsnok tisztában volt vele, hogy
nem számíthat segítségre, ráadásul a turcopol katonák egyre nagyobb számban dezertáltak,
elküldte egyik őslakos szír sergentjét, León Cazelier-t, hogy a vár feladásának feltételeiről
tárgyaljon. A követ azzal az ígérettel tért vissza, hogy Bajbarsz mindenkinek menlevelet biz-
tosít Akkonba; de az egyetlen ember, aki ép bőrrel megúszta, Cazelier volt. Amint a vár az
egyiptomiak irányítása alá került, a nőket és a gyermekeket foglyul ejtették, majd Kairóban
eladták rabszolgának, a templomosokat pedig lefejezték.

Szafed alig tizenhat napos ostrom utáni elvesztése tragédiát jelentett a tengerentúli frankok
számára, és szégyent hozott a Templomra. Bajbarsz újból erődítésekkel látta el a várat, ahon-
nan a mamelukok ellenőrzésük alatt tarthatták Galileát, és megközelíthették Akkon, Türosz és
Szidon tengerparti városait. A frankok emlékezetébe vésendő, milyen sors vár rájuk, a sánco-
kat a kivégzett templomos lovagok fejével rakták körbe.

Jelképes ellenállás után rövidesen Toron is elveszett. Bajbarsz katonái feltartóztathatatlanul

nyomultak tovább a Földközi-tenger partvidékén, és megöltek minden fogságukba eső keresz-
tényt. 1268 tavaszán Jaffa kevesebb, mint egy nap alatt került a mamelukok kezére. A védők
szabadon visszavonulhattak Akkonba, a várost azonban lerombolták, és a keresztény lakossá-
got lemészárolták. Ezután Beaufortra került a sor, ahová nem sokkal korábban templomos
helyőrséget helyeztek. Az ellenállás itt tíznapos kőzápor után, április 18-án omlott össze.

Május 14-én Bajbarsz megérkezett Antiochiába. A település, bár kereskedelmi központként

hanyatlóban volt, még mindig az Outremer legnagyobb keresztény városának számított. A
város ura, Boemund herceg éppen Tripoliszban tartózkodott, a Simon Mansel várkapitány
parancsnoksága alatt álló helyőrség pedig túl csekély volt ahhoz, hogy védőkkel lássa el a
kiterjedt falakat, amelyek egykor olyan hosszú ideig útját állták az I. keresztes hadjárat kato-
náinak. Május 18-án a mamelukok egy hasadékon át beözönlöttek a városba, a kapukat bezár-
ták, és a lakosságot legyilkolták, vagy rabszolgaként elhurcolták. A suqokat [arab, jel. piac] és
az irgalmas házakat kifosztották, majd később veszni hagyták. A Római Birodalom hajdani
metropolisza, amely elsőként került a latin keresztesek kezére, sohasem heverte ki ezt a pusz-
títást: hanyatlása folytatódott, míg végül a neve is lekerült a világtérképről.

Miután a mamelukok elfoglalták Antiochiát, illetve korábban Sist, Kilikiai Örményország

fővárosát, szabaddá vált az út az Amanosz-hegységbeli templomos erődök felé. A Szíriai Ka-
pukat védelmező, bevehetetlennek tartott Gasztun (Bagrasz) helyőrsége, tudomást szerezve
arról, hogy Antiochia alig néhány nap alatt elesett, úgy ítélte meg, képtelenség lenne kitartani.
Ugyanakkor a határvidéken feladni egy várat a nagymester engedélye nélkül a rendi szabály-
zat komoly megsértését jelentette volna, ezért a commandeur végül mégis elhatározta, hogy
amennyire tőlük telik, megpróbálják feltartóztatni a mameluk hadsereget. Az egyik étkezés
alatt azonban Guis de Belin testvér a kapu kulcsaival elhagyta az erődöt, és átadta azokat
Bajbarsznak, mondván, a védők meg kívánják adni magukat.

A commandeur és a templomos lovagok készek lettek volna figyelmen kívül hagyni ezt az
önkényes lépést, a sergentek ellenben kevesebb elszántságot tanúsítottak. Miután az erődpa-
rancsnok mérlegelte, hogy ez utóbbiak esetleg dezertálnak, és felismerte, hogy mostanra Guis
de Belin révén Bajbarsz valószínűleg értesült a védelem gyengeségéről, elrendelte Gasztun
kiürítését. Ezzel a lépésével tulajdonképpen előre teljesítette a nagymester parancsát, aki
Pelestort testvér révén utasította a helyőrséget, hogy vonuljon vissza La Roche Guillaume-ba.
Ennek ellenére az Akkonba érkező gasztuniakat azzal vádolták, hogy önkényesen adták fel a
várat. A körülményekre való tekintettel az előírt büntetést - ami hivatalosan a rendből való
kizárás lett volna - csökkentették, és így a lovagoknak csak egy évre kellett megválniuk rendi
öltözetüktől. Az ítélet enyhébb is lehetett volna, ha távozásuk előtt megsemmisítik a fegyve-
reket és a Gasztunban őrzött készleteket.304

Szafed 1267-es elestéről tudomást szerezve IX. Lajos ismét felvette a keresztet. A király
szándékainak tisztaságát ezúttal azonban beszennyezték testvére, Anjou Károly gróf ambíciói,
aki a pápa áldásával nem sokkal korábban elorozta a Staufoktól a szicíliai koronát. II. Frigyes
császár fiatal unokája, Konradin megkísérelte visszaszerezni örökségét, de 1268-ban a
Tagliacozzónál vívott ütközetben vereséget szenvedett, majd a csata után kivégezték. Anjou
Károly azt a nagyravágyó célt tűzte ki maga elé, hogy a keleti Mediterráneumban birodalmat
alapít. Ennek érdekében meggyőzte fivérét, hogy Egyiptom elleni hadjáratának nyitányaként
foglalja el Tuniszt. Ahogyan húsz évvel korábban a Nílus-deltában, Lajos Karthágó elfoglalá-
sával kezdetben most is sikert aratott, majd ismét megbetegedett. Ezúttal azonban nem épült
fel, és 1270. augusztus 25-én meghalt. Holttestét Lyon és a clunyi apátság érintésével szállí-
tották haza. Az út mentén óriási tömegek gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek a szent-
életű uralkodótól, akinek földi maradványait Suger Saint-Denis apátságában - a Capet kirá-
lyok mauzóleumában - helyezték végső nyugalomra.

A király halála véget vetett a keresztes hadjáratnak, Bajbarsz pedig, aki korábban visszavonult
Egyiptomba, hogy felkészüljön a franciák esetleges támadására, most ismét feltartóztathatat-
lanul folytathatta a latin erődök bevételét Keleten. 1271 februárjában a nagymester jobbnak
látta feladni Chastel Blanc templomos várát, melynek helyőrsége engedélyt kapott, hogy visz-
szavonuljon Tortoszába. Márciusban a johanniták pompás erődje, Krak des Chevaliers követ-
kezett. A lovagok elkeseredetten küzdöttek, mígnem április 8-án megtört az ellenállásuk. A
másik johannita erőd, Akkar két heti ostrom után, május 1-én került a mamelukok kezére.
Bajbarsz ezt követően a német lovagok védte Montfort várához vonult, amely hét napig kitar-
tott, és végül június 12-én esett el. Ezt volt a frankok utolsó szárazföldi támaszpontja.

A keresztények kezén maradt tengerparti városok megerősítésére újabb csapatok érkeztek

Európából. Az egyik jelentősebb kontingenst Thibaud Visconti, Liége érseke vezette, aki pá-
pai legátusként Londonban szolgált, és a Szent Pál székesegyházban vette fel a keresztet. Lé-
nyegesebb azonban, hogy Edward angol herceg, Richard cornwalli gróf unokaöccse, III. Hen-
rik angol király fia és örököse is megjelent a Szentföldön. A harmincas éveinek elején járó,
rátermett és energikus Edwardot apja bátorította, hogy helyette váltsa valóra az általa igen
gyakran tett, de sohasem teljesített keresztes fogadalmakat. Mivel Lajos hadjáratához kívánt
csatlakozni, Edward először Tuniszba indult, ám mire odaért, a király már halott volt. Ezért
aztán továbbhajózott nagybátyjához, Anjou Károlyhoz Szicíliába, majd Ciprusra és végül
Akkonba ment, ahová nem sokkal Krak des Chevaliers eleste után, 1271 májusában érkezett
meg.

Edwardot igencsak megdöbbentették a Tengerentúlon uralkodó állapotok: nem pusztán az

ottani erők tehetetlensége, melynek folytán a szárazföldi erődök kicsúsztak a keresztények
markából, hanem sokkal inkább az a buzgalom, amivel az itáliai városállamok kalmárai az
ellenséggel kereskedtek. Bajbarszot a velenceiek látták el a fegyverekhez és az ostromgépek-
hez szükséges fémmel és fával, a mameluk ezredek utánpótlásához pedig a genovaiak szállí-
tották a rabszolgákat, tették ezt mindketten az akkoni legfelsőbb bíróság engedélyével. A cip-
rusi lovagok húzódoztak attól, hogy a szíriai szárazföldön harcoljanak, a mongolok pedig,
akikhez Edward három főből álló követséget küldött, nem voltak olyan helyzetben, hogy je-
lentős segítséget tudtak volna nyújtani. Az angol bárókat nem sikerült rávenni a csatlakozásra,
Edward saját erői így csupán ezer emberre korlátozódtak. Ezzel a kis létszámú hadsereggel
legfeljebb néhány portyát lehetett végrehajtani a muszlim területeken, arra azonban teljesen
alkalmatlan volt, hogy az adott hatalmi helyzeten bármit is változtasson.

Ezt Bajbarsz is jól tudta, de mivel a mongolok még mindig veszélyt jelentettek a hátországára,
nem engedhette meg magának, hogy a keresztények tengerparti birtokai ellen támadjon. Ed-
ward 1271. májusi érkezése végül arra indította, hogy békét ajánljon Boemund tripoliszi gróf-
nak, amit az megkönnyebülten el is fogadott. Egy évvel később hasonló egyezményre került
sor az Akkoni Királysággal, melynek területi integritását az elkövetkező tíz évre és tíz hónap-
ra biztosították. Egyik fél sem tekintette azonban tartósnak ezt a megállapodást: Edward őr-
tornyot emeltetett Akkonban, s az építményt az általa alapított Szent Edward lovagrend gond-
jaira bízta. Ezt követően azzal a szándékkal hajózott Angliába, hogy nemsokára jelentős erők-
kel tér majd vissza. Hazaérve értesült apja haláláról és arról, hogy I. Edwardként immár ő
Anglia királya.

14. fejezet

Akkon eleste
A másik európai keresztes, aki távollétében magasabb tisztségre emelkedett, Edward bajtársa,
Thibaud Visconti liége-i érsek volt: mialatt Akkonban tartózkodott, két küldött érkezett hozzá
Európából, és tudatták vele, hogy ő lett az új egyházfő. Egyéves eredménytelen huzavona
után a Viterbóban összegyűlt pápaválasztó bíborosokat a város prefektusai bezárták a pápai
palotába, hogy így kényszerítsék döntéshozatalra őket. Mivel ez sem segített, a tetőt eltávolít-
va kiszolgáltatták a főpapokat a természet erőinek, végül pedig megtagadták tőlük az élelmet,
amíg egyezségre nem jutottak.

A X. Gergely néven megválasztott pápa visszatért Európába. Először Viterbó-ba, majd a két
elődje által elkerült Rómába ment, ahol 1272. március 27-én a pápai tiarával (Jelképes érte-
lemben, mert a tiara, azaz a hármas pápai korona először V Kelemen pápa
fejére került, [A ford. megjegyzése]) megkoronázták. Lélekben azonban Palesztinában ma-
radt: „Jeruzsálem élénken élt az emlékezetében, és annak visszaszerzésén munkálkodott. A
Szentföld ügye iránti őszinte elkötelezettség politikájának lényegi vonásává vált.”305 Alig egy
hónappal megválasztása után egyetemes zsinatot hívott össze Lyonba, melynek leglényege-
sebb napirendi pontja az új keresztes hadjárat kérdése volt. A pápa IX. Lajos két évvel koráb-
ban kudarcba fulladt tuniszi expedíciójának tapasztalatait figyelembe vevő, építő jellegű ja-
vaslatokat várt.

Az esetleges hadjárat sikerének nélkülözhetetlen feltételeként, X. Gergely mindent elkövetett,

hogy az Európában egymással hadban álló feleket összebékítse. Egyúttal a Konstantinápoly-
ban székelő VIII. Palaeologosz Mikhaél bizánci császár felé is megpróbált lépéseket tenni, és
a két egyház egyesítésének reményében felkérte őt, küldje el meghatalmazottait Lyonba. Az
óriási kudarcok után többé már nem volt olyan könnyű feladat a keresztes hadjáratról szóno-
kolni: Humbert de Romans, Szent Domonkos prédikáló rendjének ötödik rendfőnöke a De
predicatione sancte crucis [A Szent Kereszt hirdetéséről] című kézikönyvében arra figyel-
meztette a domonkos barátokat, hogy keresztes szentbeszédeik gyakran „gúny és megvetés
tárgyai lesznek”.306 Írásában felsorolta az ellenzők által említett érveket: például azt, hogy
Krisztus tanításával összeegyeztethetetlen az egyház nevében embereket ölni. „A második
lyoni zsinat idején igen nagy volt azok száma, akik a hitetlenek közötti békés missziókat tá-
mogatták.”307 Abban azonban az újabb háború hívei is széles körben egyetértettek, hogy nem
olyan népfelkelést - passagium generálé - kellene meghirdetni, amire az I. keresztes hadjárat-
kor sor került. Ehelyett, ahogyan Gilbert de Tournai felvetette, hivatásos katonák harci egysé-
gét - passagium particulare - kellene a Szentföldre küldeni.

Az európai uralkodók közül egyedül I. Jakab aragón király jött el X. Gergely lyoni zsinatára,
amely 1274. május 7-én nyitotta meg kapuit. A pápa korábbi harcostársának, I. Edward angol
királynak a távolléte különösen nagy csalódást okozott, hiszen ő megoszthatta volna tapaszta-
latait az egyházatyákkal. Edward és III. Fülöp francia király nélkül Gergely pápa kénytelen
volt a lovagrendek nagymestereivel beérni: az Ispotály élén ekkor Hugues de Revel állt, a
Templom nagymestere pedig az egy évvel korábban elhunyt Thomas Bérard helyére megvá-
lasztott Guillaume de Beaujeu volt.

Guillaume de Beaujeu „hivatásos” templomosként jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a

szentföldi harcok és a rend igazgatása terén: 1261-ben egy portya során fogságba esett, majd
váltságdíj ellenében kiszabadult; 127 l-ben a Tripoliszi Grófság, megválasztásának idején
pedig a Szicíliai Királyság templomos mestere volt. Mindezek ellenére nagymesteri címét
bizonyosan a francia koronával fennálló kapcsolatainak köszönhette. Nagybátyja a Nílusnál
együtt harcolt IX. Lajos királlyal, és atyai nagyanyja, Sybille de Hainault személyén keresztül
rokonságban állt a Capet dinasztiával. A francia kapcsolatok nemcsak azért voltak fontosak,
mert e terület uralkodói jelentették a Szentföld megsegítésének legbiztosabb támaszát (hiszen
Akkonban egy lovagokból és íjászokból álló reguláris haderőt állomásoztattak), hanem azért
is, mert miután a tagliacozzói csatában Anjou Károly győzelmet aratott Stauf riválisán, a fran-
cia hatalom immáron a Földközi-tenger egész medencéjére kiterjedt. Guillaume de Beaujeu a
lyoni zsinaton kétségbe vonta I. Jakab aragón király javaslatának helyességét - miszerint a
passagium generale elé ötszáz lovagból és kétezer gyalogosból álló előőrsöt küldjenek -,
mondván, a lelkes, de fegyelmezetlen és csupán átmeneti ideig bevethető keresztes hordák
nem lennének elég hatékonyak. Szerinte a Szentföldön először is állandó helyőrségre lenne
szükség, amelyet időnként kisebb csapat hivatásos katonával erősíthetnének meg, másodszor
pedig Egyiptomot kereskedelmi blokád alá kellene venni, hogy aláássák a gazdaságát. Egy
ilyen blokád előfeltétele pedig szerinte az volt, hogy a keleti Mediterráneumban a kereszté-
nyek olyan tengeri fölényre tegyenek szert, amely független az itáliai köztársaságoktól - Ve-
lencétől, Genovától és Pisától -, az általuk Egyiptommal folytatott kereskedelem ugyanis „túl
nagy hasznot hajtott ahhoz, hogy felhagyjanak vele”.308 A velenceiek még Akkon kikötőjét is
felhasználták, hogy Európából származó tiltott hadianyagokat szállítsanak Egyiptomba. A
lyoni zsinat résztvevői megszívlelték a tanácsot, és utasították a Templom, valamint az Ispo-
tály nagymestereit, hogy hozzanak létre egy hadiflottát.

Volt egy másik oka is annak, hogy a templomosok I. Anjou Károlyt támogatták: 1 000 arany-
fontért és 4 000 livres tournois évjáradékért megvásárolta az egyik esélyes trónkövetelőtől,
Jeruzsálemi Máriától a jeruzsálemi koronához való jogát. A templomosok - és kétségkívül a
pápa - szemében a francia királyi házból származó uralkodó, akinek személyében egyesült
volna a Szicíliai és a Jeruzsálemi Királyság, messze a legmegfelelőbb politikai biztosítékot
jelenhette arra nézve, hogy a latin jelenlét fennmaradjon a Szentföldön. Így azonban a rend
összetűzésbe került az Akkoni Királyság helyi nemeseivel, akik Hugó ciprusi király trónigé-
nyét támogatták. Amikor Guillaume de Beaujeu 1275 szeptemberében megjelent Akkonban,
nem volt hajlandó elismerni Hugó törvényes hatalmát. A ciprusi uralkodó emiatt rendkívül
dühösen hazatért, és panaszlevelet írt a pápának arról, hogy a lovagrendek kormányozhatat-
lanná teszik a Szentföldet.

A X. Gergely támogatását is élvező Anjou Károly Roger de San Severinót küldte Akkonba,
hogy bailliként a nevében kormányozzon. A helyi nemesség végül nem látott más lehetőséget,
mint hogy elfogadja Roger Guillame de Beaujeu-val közösen gyakorolt uralmát. Hugó király
katonai erővel kétszer is megkísérelt visszatérni, 1279-ben Türoszban, 1284-ben pedig Bej-
rútban, de főként a templomosoknak köszönhetően kudarcot vallott. A rend nagy árat fizetett
ezért, ciprusi birtokait elkobozták és ottani rendházait lerombolták, ami ellen viszont a pápa
tiltakozott.309

Guillaume de Beaujeu a Templomot egy másik, hosszúra nyúlt vitába is belekeverte, amely
VII. Boemund tripoliszi gróf és legfőbb vazallusa között egy örökösnő kezéért robbant ki, és
kisebb polgárháborúhoz vezetett. Ez a latin keresztények közötti testvérgyilkos viszálykodás
akkoriban, amikor országuk enélkül is elég veszélyes helyzetben volt, igencsak felháborította
az európai közvéleményt. Ugyanakkor aláásta a nagymester erkölcsi tekintélyét is: személyé-
ről „a megbízhatatlan portyázó lovag képe alakult ki, és ez a templomosok utolsó szentföldi
éveiről szóló néhány későbbi ítéletben is visszatükröződött”.310

Guillaume politikája alapjaiban rendült meg, amikor 1282 márciusának végén a szicíliaiak
fellázadtak I. Anjou Károly ellen [ez volt a híres szicíliai vecsernye]. Az egész felfordulás a
palermói székesegyház előtt az esti istentiszteletkor [vesperas] kitört csetepatéval indult,
amely a francia helyőrség elleni támadásba torkollott. Az arrogáns és kőszívű Károly, aki
szentéletű Lajos testvére egyetlen, józan ítélőképességre valló tulajdonságával sem rendelke-
zett, elnyomó uralmával már amúgyis maga ellen hangolta a szicíliaiakat általánosságban, a
palermóiakat pedig különösen, hiszen székhelyét Nápolyba helyezte és ezzel felgyorsította
Palermo gazdasági hanyatlását. A rivális szicíliai trónkövetelő, III. Péter aragón király buzdí-
tására a város lakói a francia katonák elleni támadás folytatásaként a székesegyház előtt két-
ezer francia polgárt mészároltak le.

Amikor néhány hónappal később Trapaninál az aragón király serege partraszállt, és háború
tört ki Szicíliában, a Szentföldön a latinok minden reményének befellegzett. IV. Márton pápa
immáron nem a szaracénok, hanem az aragónok ellen indított keresztes hadjáratot. A XIV.
század folyamán a pápaság ellenfelei ellen meghirdetett többi keresztes hadjárathoz hasonló-
an, a szicíliai is alapjaiban kérdőjelezte meg a szent háború gondolatát. Nem csupán azért,
mert Európát megbotránkoztatta, hogy a pápa keresztények ellen visel háborút, hanem azért
is, mert az anyagi forrásokat nyíltan ennek a szolgálatába állította. 1282. december 13-án IV
Márton pápa - a francia Simon de Brie - felhatalmazta III. Fülöp francia királyt, hogy a párizsi
Temple-től a keresztes adóból előteremtett pénzösszegből 100 000 livres tournois-t vonjon el
a szicíliaiak és az aragónok elleni háborújának finanszírozására. A Magyar és a Szicíliai Ki-
rályságokban, Szardínián, Korzikán, Provence-ban és az Aragóniái Királyságban begyűjtött
egyházi tizedet - 15 000 unciányi aranyat - Salernói Károlyra, Anjou Károly fiára és örökösé-
re ruházta. Az, hogy mindez miféle következményekkel járt a Szentföldre nézve, már akkori-
ban is világosan látható volt, legalábbis a pápaellenes propagandisták számára. Bartholomeo
de Neocastro beszámolt róla, hogy egy templomos lovag szemrehányással illette IV. Miklós
pápát, mondván: „Királyok hatalmával és Krisztus híveinek erejével megsegíthette volna a
Szentföldet [...], de Felséged ehelyett egy keresztény uralkodót és a keresztény szicíliaiakat
támadta meg, királyokat fegyverzett fel egy király ellen, csakhogy Szicília szigetét visszasze-
rezhesse.”311

A Szentföldön a szicíliai vecsernye következtében Odo Poilechien, Anjou Károly új

baillijének helyzete tarthatatlanná vált, így a templomosok átpártoltak II. Henrik ciprusi ki-
rályhoz, Hugó fiához és örököséhez. A templomosok, a johanniták és a német lovagok nagy-
mesterei ritkán tapasztalható egyetértést tanúsítva meggyőzték Odót, mondjon le a javukra
Akkon fellegváráról, amit aztán ők maguk adtak át a ciprusi uralkodónak. Hat héttel később,
miután Henriket Türoszban megkoronázták, az udvar visszatért Akkonba, ahol a fiatal király
trónralépését az őt vendégül látó johanniták udvari játékokkal, látványos parádékkal és lovagi
tornákkal ünnepelték meg.

A Szentföldön eddig a latinok malmára hajtotta a vizet, hogy egy muszlim uralkodó halálát -
mint például 1193-ban Szaladinét - általában hatalmas káosz követte. Miután azonban 1277-
ben Bajbarsz meghalt, cselekvésképtelen fiai helyébe három év múltán legtehetségesebb pa-
rancsnoka, Kaláun lépett. Az új szultán lényegében csak azért nem indult rögtön teljes erejé-
vel a frankok ellen, mert elődjéhez hasonlóan tartott Anjou Károlytól. Amint eme félelme a
szicíliai vecsernye 1282-ben eloszlatta, semmi sem állíthatta meg, hogy Bajbarsz ambícióit
követve a frankokat a tengerbe kényszerítse.

1287-ben egyik emírjét az Antiochiai Fejedelemség utolsó keresztény kézen maradt kikötővá-
rosa, Latakia ellen küldte. A város, melynek megsegítésére kísérlet sem történt, jelképes el-
lenállás után elesett. A VII. Boemund halálát követő hatalmi harcokat kihasználva, 1288-ban
Kaláun titokban Tripolisz megtámadására készült, terveit azonban a templomosok egyik fize-
tett kéme, al-Fakri emír felfedte. Guillaume de Beaujeu figyelmeztető levelet küldött Tripolisz
polgárainak, akik az önző kétszínűségéről terjengő hírek miatt nem hittek neki, s ezért Kaláun
seregének megjelenése felkészületlenül érte őket. Amikor a mameluk csapatok betörtek a vá-
rosba, a templomos commandeur, Pierre de Moncada nem menekült el, így az összes férfi
fogollyal együtt őt is kivégezték. A nőket és gyermekeket rabszolgaként hurcolták el. Miután
a város a muszlimok kezére került, Kaláun elrendelte földig rombolását, hogy ezáltal a fran-
kok esetleges visszatérését megakadályozza.

Az Akkoni Királyság sérthetetlenségét elméletileg még biztosította egy érvényben lévő béke-
szerződés, de a szultán hamarosan talált rá ürügyet, hogy megszeghesse azt. Észak-Itáliából
újonnan érkezett lelkes, de fegyelmezetlen keresztesek, miután a fülükbe jutott egy kósza hír,
miszerint egy szaracén férfi elcsábított egy keresztény asszonyt, Akkon muszlim lakói ellen
támadtak. A latin bárók és a lovagrendek mindent megtettek, hogy megfékezzék a pogromot,
ám néhány ember így is életét veszítette. Amikor Kaláun tudomást szerzett az öldöklésről, a
bűnösök átadását követelte. Az akkoni hatóságok visszahőköltek attól, hogy kereszteseket
önként a hitetlenek kezére juttassanak. Guillaume de Beaujeu azzal a javaslattal állt elő, hogy
a vétkes lovagok helyett küldjék el a város tömlöceiben őrzött elítélteket, ezt azonban elvetet-
ték. Ehelyett Henrik király követeket menesztett, hogy értessék meg a szultánnal: a lombar-
dok csak most érkeztek, így nem voltak tisztában a helyi törvényekkel; különben is az egész
felfordulást a muszlim kereskedők robbantották ki.

A magyarázatot Kaláun nem találta kielégítőnek. Mivel tanácsadói szerint ez jogos indítékul
szolgált a békeszerződés megszegésére, utasította katonáit, hogy titokban készülődjenek az
Akkon elleni támadásra. Al-Fakri emír ismét értesítette Guillaume de Beaujeu-t, de a temp-
lomos nagymesternek ezúttal sem hittek. Végső kétségbeesésében saját követét küldte Kairó-
ba, hogy Kaláun-nal tárgyaljon. A szultán hajlandó lett volna megőrizni a békét, ha cserébe
Akkon minden lakosáért egy velencei zecchinot [aranyérmét] fizetnek neki. Amikor a nagy-
mester ezt az ajánlatot ismertette az akkoni legfelsőbb bíróság előtt, megvetően elutasították.
Guillaume-ot árulónak bélyegezték, mire ő a tömeg sértegetése közepette elhagyta a termet.

1290. november 4-én Kaláun hadserege élén megindult Akkon ellen, de megbetegedett és egy
héten belül meghalt. Helyébe fia, al-Asraf lépett, aki apja halálos ágyánál ígéretet tett, hogy
folytatja a frankok elleni háborút. Az Akkonból küldött újabb követeket - köztük Bertrand
Pizan templomos lovagot - bebörtönözték, és 1291 márciusában al-Asraf szíriai és egyiptomi
seregei gyülekezni kezdtek a város körül, több mint száz ostromgéppel, óriási hajítógépekkel
és kőágyúkkal. Április 5-én al-Asraf is megérkezett, így megkezdődhetett az ostrom.
Akkon 1291-ben

A keresztények jó hat hónappal korábban értesültek a muszlimok Akkon elleni terveiről, de

igen keveset tettek, hogy szentföldi váraikat megerősítsék. A lovagok áthívták szerzettársaikat
Európából; I. Edward király Otto of Grandson vezetésével küldött néhány lovagot; és Henrik
is útnak indított egy kisebb kontingenst Ciprusról. Az egyesített keresztény erők létszáma
legfeljebb ezer lovag és tizennégyezer gyalogos katona lehetett, beleértve a fegyelmezetlen
lombardokat is. Akkon lakosságát negyvenezerre becsülték, és közülük minden jó erőben lévő
férfit a bástyákra küldtek. Az északon elhelyezkedő, kettős védőfallal és sáncárokkal körülvett
Montmusard külvárost a tényleges városmagtól egy újabb várárok és egy fal választotta el,
amely a kiemelkedő keresztesek - mint Edward angol herceg - által épített erődített tornyokat
kötötte össze.

A védők különböző egységeit a fal meghatározott szakaszainak védelmére rendelték. A

Guillaume de Beaujeu irányítása alatt álló templomosok a legészakibb szakaszra kerültek,
ahol Montmusard védművei a tengerrel érintkeztek. Mellettük harcoltak a johanniták, a legse-
bezhetőbb pontot pedig, ahol a külső kettős városfal Akkon egyes falával találkozott, a király
lovagjaira és a német lovagokra bízták, akiket az uralkodó öccse, Amalrich vezetett. Jobb fe-
lől voltak a franciák, az angolok, a velenceiek, a pisaiak és végül az akkoni kommuna csapa-
tai.

Április 6-án megindult a támadás, a szultán ostromgépei és katapultjai folyamatos kőzáport

zúdítottak a városra. Az íjászok nyílfelhőkkel árasztották el a falakon felbukkanó védőket,
miközben a mameluk mérnökök hozzáfogtak a tornyok aláaknázásához. Bár a tengeren át a
keresztények rendszeres élelemellátásban részesültek, kevés volt a fegyver és nem volt ele-
gendő emberük sem. Április 15-én éjszaka Guillaume de Beaujeu kitört a muszlimok táborá-
ba, de a tettének váratlansága okozta kezdeti sikerek után a lovagok a sötétben belegabalyod-
tak a sátorkötelekbe, és tizennyolc halottat hátrahagyva visszakényszerültek a városba. Május
8-án az első aláaknázott torony már védhetetlennek bizonyult, így őrsége kénytelen volt fel-
gyújtani, és visszavonulva hagyni, hogy összedőljön.

Az ezt követő héten további tornyok kezdtek omladozni, majd május 16-án a mamelukok
nagyerejű támadást indítottak a Szent Antal-kapunál, amit a templomosok és a johanniták
hősiesen visszavertek. Május 18-án Guillaume de Beaujeu éppen pihenőt tartott, amikor tu-
domására jutott, hogy az ostromlók elfoglalták az Elátkozott-tornyot. Meg sem várva, hogy
teljesen felfegyverezzék és páncélját ráadják, azonnal ellentámadást vezényelt, ami azonban
kudarcot vallott, és a nagymester halálos sebet kapott. Rendtársai visszavitték őt a város dél-
nyugati kiszögellésében lévő templomos erődbe. Még azon az éjjelen meghalt.

Matthieu de Clermont johannita maréchal, aki ott volt Guillaume de Beaujeu halálos ágyánál,
később visszatért a csatába és ugyancsak életét vesztette. Az Ispotály nagymestere, Jean de
Villiers szintén megsebesült, de nem végzetesen, így testvérei a kikötőbe vitték, és hajóra
tették. A tengerparton óriási volt a felfordulás, mindenki megpróbálta elhagyni a pusztulásra
ítélt várost. Henrik király és öccse, Amalrich elindultak Ciprusra. Otto of Grandson és Jean de
Grailly szintén rekviráltak egy hajót. Az elkeseredett menekülők a tengerbe ugráltak, hogy a
partoktól távolabb horgonyzó gályákra felkapaszkodjanak. Nicolas de Hanape könyörületből
olyan sok embert engedett csónakjába, amely a gályához vitte volna, hogy a túlsúly miatt a
lélekvesztő felborult, és a pátriárka megfulladt.

Roger de Flor, az egyik templomos gálya parancsnoka, kalózként alapozta meg későbbi va-
gyonát, ugyanis egy-egy helyért óriási összegeket csikart ki a gazdag akkoni nemesasszony-
októl. A menekülés útját elvágva hamarosan megérkeztek azonban a kikötőbe a mameluk
katonák, akik, miközben átverekedték magukat a város utcáin, válogatás nélkül legyilkoltak
mindenkit, öregeket, nőket és gyermekeket egyaránt. A házaikba rejtőző és a csata hevének
elültére váró polgárokat fogságba ejtették, és rabszolgává tették: az óriási kínálat miatt a da-
maszkuszi rabszolgapiacon egy leány ára egy drachmára csökkent, és „sok nő és gyermek
örökre eltűnt a mameluk emírek háremjeiben”.312

Május 18-án alkonyatkor már egész Akkon a muszlimoké volt, a város tenger felőli kiszögel-
lésében lévő templomos székhely kivételével. Az életben maradt lovagok, Pierre de Sevrey
maréchal vezetésével, az erőd vastag falai mögött menedéket kereső polgárokkal együtt el-
lenálltak. A Ciprusról visszatért hajók biztosították számukra az ellátmányt, így maradék ere-
jük elegendő volt ahhoz, hogy al-Asraf szultán bizonyos engedményeket ajánljon fel. Megál-
lapodás született: amennyiben a templomosok feladják az erődöt, szabadon hajóra szállhatnak
mindazokkal, akik velük együtt ott tartózkodnak, és javaikat is magukkal vihetik. Ám az emír
és száz mameluk, akikre a fegyverszünet felügyeletét rábízták, azonnal fosztogatni kezdték a
polgárokat, illetve bántalmazták a keresztény asszonyokat és gyermekeket. A felháborodott
templomosok megölték őket, és eltávolították a szultán zászlaját, amelyet korábban kitűztek a
toronyra.

Azon az éjjelen, a sötétség leple alatt, Thibaud Gaudin templomos kapitány a maréchal pa-
rancsára a rend kincstárával és néhány civillel hajóra szállt, és szidoni társaihoz menekült.
Másnap reggel al-Asraf szultán kérésére felújították az erőd átadásáról folyó tárgyalásokat,
így Pierre de Sevrey maréchal néhányadmagával menlevél oltalma alatt elhagyta az erődöt.
Ám amint a szultán táborába értek, elfogták, és azonnal lefejezték őket. Azok a lovagok, akik
a Templom falai mögött maradtak, bezárták a kapukat, és várták a muszlimok végső rohamát.
Május 28-án a fal egyik szárazföld felé eső részét aláaknázták a mamelukok, majd az omlado-
zó falon át elözönlötték az erődöt. Az utolsó percig kitartó védőket lerohanták és meggyilkol-
ták, Akkon pedig végérvényesen elesett.

Szidonban a halott Guillaume de Beaujeu nagymester utódjává Thibaud Gaudint választották,

mint tapasztalt katonát, aki hosszú ideig szolgált a Szentföldön: először a rend turcopolja,
majd harminc éven át Akkon commandeurje volt. Akkon eleste után egy hónapig Szidonban
maradt. Amikor egy mameluk sereg érkezett a város alá, a templomos helyőrséggel visszavo-
nult a parttól távolabbi sziklára épített fellegvárba. Türoszt már átadták a mamelukoknak, míg
Akkont a szultán parancsára módszeresen lerombolták, és al-Asraf dicsőséges győzelmének
emlékére a Szent András-templom gyönyörű kapuzatát Kairóba szállították.

Miután a templomosok elhatározták, hogy ellenállnak, Thibaud Gaudin nagymester elhajózott

Ciprusra, hogy csapatokat hozzon Szidon védőinek megsegítésére, ugyanakkor magával vitte
a rend kincstárát. Sohasem tért vissza. A ciprusi testvérek tanácsára, hogy hagyják veszni
Szidont, és látva, hogy a mamelukok töltéseket kezdtek építeni a tengerben, a templomosok
végül feladták a várat és a part mentén Tortoszába hajóztak. Haifa július 30-án esett el, Bejrút
egy nappal később. Itt a mamelukok a várfalakat rövidesen lerombolták, a székesegyházat
mecsetté alakították. Tortoszát augusztus 3-án ürítették ki, és tizenegy nap múlva a templo-
mosok kivonultak legnagyobb erődjükből, a bevehetetlen Zarándokvárból is. Már csak a
Tortoszától két mérföldre a tengerben fekvő Ruad szigeti helyőrség maradt.

Ezt az erődöt a lovagok még tizenkét éven át tartották. Ezalatt a muszlimok elpusztították a
városokat, és a Földközi-tenger partmenti övezetében hihetetlenül rövid idő alatt mindent leta-
roltak. A frankok jelenlétére az ázsiai szárazföldön immáron csupán a homoksivatagból elő-
bukkanó romok emlékeztettek.

Harmadik rész

A templomosok bukása
15. fejezet

A száműzött Templom
Akkon eleste, bár előre látható volt, sokkolta az európai kereszténységet, és nagyon is idősze-
rűvé tette IV Miklós pápa új keresztes hadjáratra vonatkozó terveit. Ezeket az egyházfő 1291.
március 29-én hozta nyilvánosságra, két hónappal azelőtt, hogy a hír elért Európába és egy
hónappal azután, hogy a brignolesi békeszerződés végre rendezte a zűrzavaros ügyeket Szicí-
liában. A kereszteseket a tervek szerint I. Edward angol király vezette volna. Ő, miután elbánt
a walesiekkel, végre elérkezettnek látta az időt, hogy régi vágyát teljesítse, és hatalmas sereg
élén visszatérjen a Szentföldre: az indulás napját Keresztelő Szent János ünnepére, 1293. jú-
nius 24-re tűzték ki.
Akkon elestét akkoriban nem a latinok szentföldi jelenléte végének tekintették. Széles körben
elfogadott véleménynek számított, hogy talán a mongolok lesznek a keresztények megmentői.
A második lyoni zsinaton néhány mongol követ megtérése felkeltette a reményt, hogy esetleg
mások is követik a példát, majd a vágy már-már elvárássá változott. IV. Miklós pápa, az első
ferences Szent Péter trónján, Giovanni di Monte Corvino barátot a nagy Kubilaj kán udvarába
küldte téríteni. Ezenfelül az ázsiai szárazföldön nem szűnt meg teljesen a keresztény jelenlét,
hiszen Kilikia örmény királyságában még számosan követték e hitet, ráadásul Ciprus is a
frankok kezén maradt. A pápa stratégiai elképzelése az volt, hogy ezeket az előretolt állásokat
megerősíti, és Edward király hadjáratát megelőzően tengeri blokád alá veszi, s ezáltal gazda-
ságilag meggyengíti Egyiptomot.

Az ellenvéleményeket elhallgattatták, különösen miután felidézték a II. keresztes hadjárat

tapasztalatait. A lombardokat, akik ürügyet szolgáltattak Kaláunnak a fegyverszüneti megál-
lapodás megszegésére; az Outremer lakosságának bűnös dekadenciáját; és - különösen az
alacsonyabb társadalmi rétegek - a kereszténység vezetőinek késlekedését egyaránt okolták.
„Sírjatok Sión lányai - írta a De Exidio Urbis Acconis [Akkon városának elestéről] című
traktátus szerzője -, sírjatok vezéreitek miatt, akik elhagytak benneteket. Sírjatok pápátok,
bíborosaitok, főpapjaitok és az egyház egész papsága miatt. Sírjatok a királyok, hercegek,
bárók és a keresztény lovagok miatt, akik bár nagy harcosoknak nevezik magukat, mégsem ...
védelmezték ezt a keresztényekkel teli várost, bárányként magára hagyták a farkasok kö-
zött.”313

A keresztények laza erkölcseit a muszlimok vallásos buzgalmával állították szembe. Csak-

hogy az Úr kész volt megkímélni Szodomát tíz igaz emberért, és Akkonban minden dekaden-
cia ellenére, az igazak jóval többen voltak tíznél. A város eleste után a mamelukok harminc
domonkos barátot gyilkoltak le, és egyik hittestvérük, az akkortájt Bagdadban térítő Ricoldo
di Monte Croce igen sokat szenvedett a gúnyolódó megjegyzésektől, miszerint Krisztus azért
nem sietett a keresztények segítségére, mert csupán ember volt és nem Isten. „A zsidók és a
mongolok is kötekedtek a keresztényekkel. [...] Számos keresztény szélsőséges következtetés-
re jutott, és áttért az iszlám hitre.”314

Miután Ricoldo a bagdadi kasbában [arab, jel. fellegvár] rátalált az egyik kifosztott akkoni
templom kincseire, magához vett egy missálét és Nagy Szent Gergely pápa Magna Moralia in
lob [Kommentárok Jób könyvéhez] című munkájának egyik példányát. A szerzetes a végső
kétségbeesés határára jutott. Krisztus szülőföldjén Mohamed győzedelmeskedett. Körülötte
mindenütt hitehagyottak és behódoltak. A papokat lemészárolták, az apácákat ágyasokká tet-
ték, és „ha a szaracénok tovább folytatják, amit az elmúlt két évben Tripoliszban és Akkonban
cselekedtek, akkor néhány év múlva nem marad egyetlen keresztény sem az egész vilá-
gon”.315

Európában, távol a muszlimok gúnyolódásaitól, és a keresztények ázsiai pusztulásának tényét

csupán hallomásból ismerve, senki sem volt olyan vakmerő, hogy Krisztust tegye bűnbakká.
Visszamenőleges vádakkal sokkal inkább az itáliai városállamokat és a lovagrendeket illették.
Jean de Villiers, az Ispotály nagymestere, aki Akkon ostroma idején megsebesült, de utóbb
biztonságban eljutott Ciprusra, az eseményeket követően levelet írt Guillaume de Villaret-
nek, Saint-Gilles johannita perjelének. Levelének hangneme elárulja, nagyon is tisztában volt
azzal, hogy a közvélekedés szerint az utolsó leheletéig harcolnia kellett volna. 316 Guillaume
de Beaujeu hősi halála ellenben nem feledtette teljesen a szóbeszédet, miszerint a Latin Ki-
rályság megosztottsága elsősorban neki volt köszönhető. IV. Miklós pápa nyilvánosan kije-
lentette, hogy a johanniták és a templomosok vitái nagymértékben hozzájárultak Akkon buká-
sához, és felvetette, hogy éppen ezért egyesíteni kellene a két rendet. Ezt 1291 után majd
minden zsinat helybenhagyta, és egyéb követelésekkel toldotta meg. Az 1292 februárjában a
londoni Temple-ben összeült canterbury-i zsinaton például azzal álltak elő, hogy az új keresz-
tes háborút a két rend kincstárából kellene pénzelni. Amikor azonban IV. Miklós 1293-ban
meghalt, vele együtt enyésztek el a hadjárat határozott tervei is.

A Templom és az Ispotály egyesítésének javaslatát az érintett lovagrendek igen rosszul fogad-

ták. Egyikük sem kívánta feladni a függetlenségét, és mindkettő tagjai úgy érezték, hogy őket
kiáltották ki bűnbaknak, amiért másoknak nem sikerült megszervezniük Akkon hatékony vé-
delmét. Mindkét rend magabiztos volt, nemcsak azért, mert túl nagy hatalommal rendelkezett
ahhoz, hogy csak úgy rákényszerítsék az egyesülést, hanem azért is, mert nélkülözhetetlennek
számított minden jövőbeni keresztes hadjáratban. Mindazonáltal létjogosultságuk alapját a
Szentföld védelmezése jelentette, és bár Akkon ostrománál tanúsított bátorságukat a javukra
írták, Szidon és Zarándokvár harc nélküli feladása, noha stratégiailag kétségkívül igazolt lépés
volt, mégsem növelte tekintélyüket.

Mintha valamit megsejtett volna, a német lovagrend vezetése Akkon eleste után székhelyét
először Velencébe [1291], majd 1309-ben a poroszországi Marienburgba [Malbork] költöztet-
te: ettől kezdve kizárólag a pogány poroszok és litvánok ellen harcolt. Az Ispotály, ahogyan a
Templom is, Ciprus szigetére menekült, ahol terjedelmes birtokai voltak, és 1292-ben
Limassolban alapított rendházat. A második lyoni zsinat határozata értelmében a johanniták
kibővítették hadiflottájukat, hogy az Egyiptom elleni blokádot biztosíthassák, és hamarosan
olyan támaszpont után néztek, amely kívül esett a ciprusi király hatáskörén. Az 1305-ben
megválasztott nagymester, Foulques de Villaret Rodosz szigetére vetett szemet.

A névleg még mindig a Bizánci Birodalomhoz tartozó Rodoszon az elmúlt harminc évben a
kalózkodó genovaiak kormányoztak. Az égei-tengeri térségben nem létezett kizárólagos hata-
lom: Dél-Görögországban még mindig a latin fejedelmek uralkodtak, Krétán és néhány ión
szigeten pedig Velence. Ugyanakkor igen csekély volt a különbség a kereskedők, a kalózok és
a zsoldosok között. 1302 márciusában a Templom 45 000 ezüstérme váltságdíjat fizetett a
ciprusi várából kalózok által elrabolt Gui d'Ibelin és családja szabadságáért.

A Földközi-tengeren uralkodó káoszról jellemző adalékként szolgál Roger de Flor karrierje. A

lovag az akkoni nemesasszonyok minden vagyonát kisajtolta cserébe azért, hogy az ostrom
idején a hajóján helyet biztosítson a számukra. A Staufok bukása után II. Frigyes császár
solymászának, Richard von der Blume-nek állítólagos fiaként, nyolc évesen, mint hajósinas
került egy templomos gályára Brindisihen. Roger de Florra latinosítva a nevét, belépett a
templomosok rendjébe, és egészen a Faucon [Sólyom] nevű hajó parancsnokságáig vitte.

Miután akkoni viselkedése miatt kizárták a rendből, először Marseilles-be, aztán Genovába
ment, ahol egy új hajó, az Olivetta kapitányává nevezték ki. A kalózkodásból, illetve a Szicí-
liában harcoló katalán zsoldosok vezetőjeként szerzett jövedelméből hihetetlenül meggazda-
godott, 1302-re már egy harminckét hajóból álló flotta élén állt, és kétezerötszáz harcosnak
parancsolt. Ezt a haderőt Andronikosz Palaeologosz bizánci császár rendelkezésére bocsátotta
Mária unokahúga kezéért, no meg a megas dux [főherceg] címért cserébe, és
katalán csapatának a szokásos tarifa dupláját kérte. Anatóliában a törökök elleni győzedelmes
hadjáratot követően Rogert meggyilkolták. Katalánjai az új parancsnok vezetésével 1311-ben
elfoglalták az Athéni Hercegséget, ahol aztán hetvenhét éven át tartották magukat.317

Roger de Flor egyike volt azon kevés renegát templomos lovagoknak, akikről feljegyzés ké-
szült. Gyors felemelkedése és hirtelen bukása jól példázza, hogy harcosok jól szervezett testü-
letének vezetői számára viszonylag könnyű volt erőszakkal megszerezni egy kiválasztott terü-
letet. Az anarchiát kihasználva, 1306 júniusában egy johannita csapat partra szállt Rodoszon,
és az év végére bevette a fővárost, Filermót. 1307-ben V. Kelemen pápa jóváhagyta hódításu-
kat. Bár még három évig tartott, amíg az egész szigetet leigázták, az Ispotály egy jól védhető
és önellátó fejedelemségre tett szert, biztosítva ezáltal függetlenségét.

A templomosok nem voltak ilyen agyafúrtak. Jelentős birtokokkal rendelkeztek Cipruson,

köztük egy erőddel Famagustától északra és erődített őrtornyokkal Limassolban,
Yermasoyián és Khirokitián, de meghaladta erejüket, hogy kormányozzák vagy legalábbis
uralják a szigetet. Ráadásul Hugó ciprusi király korábban büntető intézkedéseket hozott elle-
nük, amiért a jeruzsálemi korona megszerzésében I. Anjou Károlyt támogatták: elkobzott
limassoli rendházukat csak azután kapták vissza, hogy az 1280-as években IV. Márton pápa
közbenjárt az érdekükben.

A ciprusi uralkodó és a templomosok kapcsolata akkor sem javult jelentős mértékben, amikor
Akkon eleste után a Templom Ciprusra költözött - II. Henrik király aligha fogadta örömmel,
hogy a templomos lovagok, sergentek és segédcsapatok elözönlötték a szigetet. A katasztófát
követően Nicosiában tartott generális káptalanon négyszáz lovagtestvér vett részt; 1300-ban
pedig a Ruad szigeti templomos helyőrség megerősítésére a rend százhúsz lovagot, ötszáz
íjászt és négyszáz szolgálót tudott küldeni. Kiváltságaikért és mentességeikért a templomoso-
kat ezúttal is sok bírálat érte. 1298-ban II. Henrik követséget küldött a pápához, hogy viselke-
désük miatt panaszt emeljen; és, amikor a ciprusi bárók 1306-ban arra kényszerítették a ki-
rályt, hogy testvére, Amaury javára mondjon le, a templomosok a bárókat támogatták.318

A rend irányítása ekkorra az 1293 áprilisában meghalt Thibaud Gaudintól az új nagymester,

Jacques de Molay kezébe került. Jean de Longwy fia a Nagy Károly kora után a birodalom
középső részén létrejött Lotharingiai Királyság Franche-Comté tartományának kisnemesi csa-
ládjából származott, amely területről már korábban is igen sok lovag került a templomosok
közé. Anyja révén az előkelő Rohan családdal állt rokonságban. Nevét Besancon egyházme-
gye Molay nevű birtokáról vette. A rendbe 1265-ben a burgundiai Beaune-ban két magas ran-
gú elöljáró, Humbert de Pairaud angol és Amaury de la Roche francia nagymester közremű-
ködésével került. Életének legnagyobb részét a Tengerentúlon töltötte, de nem tudni, hogy
vajon ott volt-e Akkon ostrománál.

Jacques de Molay harminc, szolgálatban eltöltött év után minden kétséget kizáróan tapasztalt
lovag lehetett, és valószínűleg számos dologban jártasságra tett szert; ugyanakkor fantáziátlan
és rugalmatlan ember volt, akiből hiányzott a johannita nagymester, Foulques de Villaret ra-
vaszsága és dörzsöltsége. A Templom számára egyedül az előcsapat szerepét tudta elképzelni
a Szentföld visszafoglalásakor. Evégből tartotta fenn a Ruad szigeti helyőrséget és hívott lo-
vagokat és sergenteket Európából, hogy a rend Akkonnál elszenvedett veszteségeit pótolja.

1294-ben a nagymester Európába utazott, hogy utánpótlást szerezzen. Decemberben éppen

Rómában volt, ahol a nyugati kereszténység különleges pillanatának lehetett a tanúja: az egy-
ház történetében először és utoljára egy pápa, V. Celestin lemondott, hogy helyét VIII. Boni-
fác néven egyik bíborosa vegye át. Rómából Jacques de Molay először Közép-Itáliába, majd
Párizsba és Londonba ment. Személyesen vagy levelezés útján Nyugat-Európa minden ural-
kodójával kapcsolatot tartott; különösen szívélyes baráti viszonyban állt I. Edward angol ki-
rállyal. Ez utóbbi 1302-ben azt írta neki, csak a Francia Királyságban és Skóciában folyó há-
borúi tartották vissza attól, hogy „fogadalmának eleget téve Jeruzsálembe menjen ... hiszen
teljes szívét ennek az utazásnak szentelte”.319 Edward felmentette a rendet a kincsek kivitelére
vonatkozó általános tilalom alól, így a londoni Temple által összegyűjtött pénzt Ciprusra
küldhették.

Jacques de Molay „lobbizása” Rómában ugyancsak gyümölcsözőnek bizonyult: az új pápa,

VIII. Bonifác által kiadott bulla kimondta, hogy a Templom ugyanazon előjogokat és mentes-
ségeket élvezheti Cipruson, amelyeket korábban a Szentföldön. II. Anjou Károly Nápolyban
pedig elrendelte, hogy a templomosok által a dél-itáliai kikötőkből kivitt élelem, amíg az saját
ellátásukat szolgálja, adómentes legyen. A Templom javainak szállítására teherhajókat építet-
tek, és 1293-ban hat gályát is vásároltak Velencétől. Ezek szintén részei lettek annak a flottá-
nak, amellyel a rend 1300 júliusában portyákat vezetett Egyiptom és Szíria tengerparti telepü-
lései ellen, novemberben pedig egy Tortosza ellen tervezett támadáshoz hatszáz lovagból álló
haderőt szállított Ruadra.

A Szentföldre való visszatérést egy összetett hadművelet keretében képzelték el, amelyben Il-
kán Gazán vezetésével a mongolok és Hetum királlyal az élen az örmények is részt vettek
volna; de mire 1301 februárjában seregeik elérték Tortoszát, a latin csapatok felhagytak a vá-
rakozással, és visszatértek Ciprusra. A templomosok folytatták Ruad megerősítését, és továb-
bi utánpótlást küldtek a szigetre. Egyiptomban a mamelukok ugyanakkor felismerték, hogy az
erőd támaszpontként szolgálhat Palesztina visszafoglalásához, ezért tizenhat gályából álló
flottával ostromot indítottak ellene. A helyőrség egészen az éhhalál küszöbéig szilárdan ellen-
állt. Ekkor a parancsnok, Hugues de Dampierre testvér a vár feladásáért cserébe menlevelet
alkudott ki a védők számára, a; mamelukok azonban most is megszegték adott szavukat, és
távozáskor a templomosokat legyilkolták, vagy fogságba ejtették. A későbbi utazók beszá-
moltak róla, hogy Kairóban találkoztak nagy szegénységben élő templomos lovagokkal, és
még az 1340-es években is említést tettek néhányukról, akik a Holt-tengernél favágóként dol-
goztak.

A Tortosza elleni támadás jelentősen növelte a lelkesedést Nyugat-Európában egy új szentföl-

di keresztes hadjárat iránt, amelyben a lovagrendeknek vezető szerepet szántak, őket tartván
„a keresztes tervek legfontosabb és egyedülálló forrásainak”.320 1300-ban, szinte az egész év
folyamán féktelen optimizmus uralkodott a pápai Kúriában, ahol úgy hitték, hogy a mongol
Il-kán Gazán már elfoglalta Jeruzsálemet, és hamarosan vissza fogja adni a keresztényeknek.
A bizakodást indokolta, hogy az év első felére nem maradtak egyiptomi csapatok Szíriában,
és a mongolok ténylegesen uralták a Szentföldet. Az optimizmus azonban túl korainak bizo-
nyult, mert a rákövetkező évben a mamelukok visszatértek.

Ruad elestével, úgy tűnt, egy sikeres keresztes hadjárat minden reménye ismét a francia ki-
rálytól függ. IV. (Szép) Fülöp 1285-ben lépett a trónra, amikor apját, a IV. Márton pápa
aragónok elleni „keresztes” hadjáratában résztvevő III. Fülöpöt a küzdelem során elvitte a láz.
A néhai anyja testvére elleni háborút csak nyűgnek tekintő IV. Fülöp rövidesen békét kötött
Aragóniával, és minden energiáját a Francia Királyság közigazgatásának korszerűsítésére for-
dította. Uralkodásának ezen korai szakaszában csekély érdeklődést tanúsított egy keresztes
hadjárat iránt, és 1290 decemberében megkérte IV. Miklós pápát, hogy mentse fel a Szentföld
felügyeletének felelőssége alól, amit még apjától örökölt.

II. Frigyes császárhoz hasonlóan IV Fülöp király is még csecsemőkorában veszítette el az

anyját. Az apját alig látta; hatodik életévétől pedig az ármánykodó mostohaanya, Brabanti
Mária jelenléte nagyban csökkentette biztonságérzetét. Amikor ugyanis két évvel később La-
jos bátyja meghalt, az a hír járta, hogy Mária mérgezte meg, és másik mostohafiától is meg
akar majd szabadulni. Fülöp mindinkább egyfajta gyanakvó vallásosságba menekült, szentéle-
tű nagyapját, IX. Lajost tekintve példaképének.

Tizenhat évesen feleségül vette gyermekkori játszótársát, Navarrai Johannát, aki hozomány-
ként nemcsak Navarrát, hanem Champagne-t is magával hozta. Alig egy évre rá király lett. IV
Fülöp tizenegyedik tagja volt annak a dinasztiának, amelyet 987-ben Capet Hugó alapított, és
családjának a királyi rangról alkotott fennkölt eszméi mélyen áthatották a gondolkodását. Az
udvari emberek és az egyháziak egyaránt támogatták: a sens-i zsinat szerint ő volt a „legke-
resztényibb” francia király, Guillaume de Romé pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy Fü-
löp „több, mint ember, teljesen isteni”.321

IV. Fülöp vallássossága őszinte volt: különböző penitenciákat hajtott végre, hogy testét sa-
nyargassa, többek között például ruhája alatt szőringet viselt. A magas és csinos, ugyanakkor
zárkózott férfit szőke haja és sápadt arca miatt Szép Fülöp néven emlegették. Gyakorlott va-
dász volt és tökéletes lovagnak tartották. Bemard Saisset, Pamiers püspöke [mellesleg pápai
legátus] elismerte, hogy Fülöp „szebb férfi, mint bárki a világon”, ugyanakkor szerinte távol-
ságtartó modora csak álca volt, amely üres fejet takart: „nem tud semmit azonkívül, hogy úgy
meresztgeti a szemét az emberekre, mint egy bagoly, amely bár gyönyörű, máskülönben
hasznavehetetlen madár”. A püspököt ezért a megjegyzéséért 1301-ben istenkáromlás, bo-
szorkányság, eretnekség, árulás, szimónia és paráznaság vádjával letartóztatták. A modern
történész IV. Fülöpben egy jóval összetettebb, de hasonlóképpen nem túl vonzó személyiséget
lát: „gáncsoskodó, könyörtelenül moralista, kínosan lelkiismeretes, humortalan, makacs,
aggresszív és bosszúálló ember volt, aki evilági tetteinek esetleges következményeként félt az
örök kárhozattól”.322

Fülöp boldog házasságban élt Navarrai Johannával, aki határozott és megfontolt asszony volt,
ráadásul mélységes tisztelettel viseltetett férje nagyapja, IX. (Szent) Lajos iránt. A királyné és
anyja ellenséges viszonyba kerültek Guichard troyes-i püspökkel, ezért amikor Johanna 1305
áprilisában meghalt, a fópapot azzal vádolták, hogy boszorkánysággal és fekete mágiával ő
okozta a halálát. Az uralkodó, akit mélyen lesújtott a gyász, sohasem nősült újra.

Fülöp király nemcsak a vallásosság hagyományát örökölte a családjától, hanem a Capet-ház

uralkodói politikáját is. Ez egyrészről megállíthatatlan területi terjeszkedést jelentett a kör-
nyező fejedelemségek (például Toulouse) rovására, másrészről pedig a királyi felségjog foko-
zott érvényesítését a nemesség, a városok és az egyház kárára. A későbbi történészeknek - de
már a kortársaknak is - nehéz volt felmérni, mekkora hatást gyakoroltak a király miniszterei,
akik a Fülöp uralkodására jellemző abszolutista ideológiát támogatva ezt a politikát kierősza-
kolták. A jogászok - légistes - egyre erősödő és magasabbra emelkedő rétegéből kikerülő ál-
lamférfiak semmilyen kötelezettséggel nem tartoztak sem az egyháznak, sem a nemességnek,
hatalmuk kizárólag a király kegyétől függött. Az 1290-es években a miniszterek között a leg-
kiemelkedőbb egyéniség a királyi pecsétőr és egyben a kancellária feje, Pierre Flote volt; az ő
1302-ben bekövetkezett halála után a pecsét a Toulouse grófságbeli Saint-Félix-de-Caraman
közeléből származó jogtudós, Guillaume de Nogaret kezébe került.

Keveset tudni Nogaret származásáról és ifjúkoráról, ami bizonyos történészeket arra indított,
hogy valamiféle rejtegetnivalót, lehetséges kathar ősöket feltételezzenek a múltjában. „Kü-
lönböző krónikások arra utaltak, hogy Guillaume apját, anyját és számos rokonát eretnekség
miatt elevenen megégették.”323 Ráadásul Niquinta kathar „pápa” Nogaret szülővárosában,
Saint-Félix-de-Caramanban 1167-ben egy zsinatot is tartott. Az eretnek családi háttérre vo-
natkozó híresztelésekkel kapcsolatban mind a mai napig pusztán feltételezésekre hagyatkoz-
hatunk, s ugyanez igaz a legyőzött katharok iránt érzett rokonszenvét és az egyházzal szem-
ben táplált gyűlöletét illetően. Nyilvánvalóan nem lett volna bölcs lépés Nogaret részéről, ha
felfedi az eretnekség iránti esetleges szimpátiáját; sőt Fülöp vallásosságának ismeretében sok-
kal kifizetőbb volt, ha a legnagyobb ellenszenvvel nyilatkozik a katharokról, és uralkodóját a
„legkeresztényibb” királyként, „a hit buzgó bajnokainak és az Anyaszentegyház erős védel-
mezőinek”324 gyermekeként dicsőíti.

A modern történészek között abban is egyetértenek, hogy Fülöp királyt nem miniszterei moz-
gatták, sokkal inkább „a királyság erős emberének”325 tartják őt. Fülöp hite, hogy ő az Úr fel-
kentje, nem vonta el őt a gyakorlati politika kérdéseitől. Ellenkezőleg, még határozottabbá
tette törekvését, hogy megszerezze azon eszközöket, amelyekkel beteljesíthette Isten által
kijelölt küldetését. A legnagyobb akadályt fő vazallusának, Gascogne hercegének, I. Edward
angol királynak a hajthatatlansága jelentette. Először is múltban szerzett érdemei alapján Ed-
ward királyt tekintették bármilyen szóba kerülő keresztes hadjárat magától értetődő vezetőjé-
nek és ezáltal a kereszténység élenjáró fejedelmének; másodszor pedig angliai hátországa
lehetővé tette számára, hogy szembeszegüljön a IV. Fülöp által folytatott dinasztikus terjesz-
kedő politikával, amely a vazallusok rovására a királyi hatalmat kívánta növelni. Edward el-
lenállása végül háborút robbantott ki a Francia és az Angol Királyság, valamint az Angliával
szövetséges Flandria között. Fülöp 1298-ben békét kötött Edwarddal, Flandria ügye azonban
továbbra is bizonytalan maradt. 1302 májusában Brugge-ben lemészárolták a franciákat, Fü-
löp király bosszúhadjárata Courtrai-nál [Kortrij] pedig vereséggel végződött. Ekkor ölték meg
a királyi pecsétőrt, Pierre Flote-t is.

A királyság háborúi óriási pénzeket emésztettek fel, ráadásul Fülöp még apja azon tartozásait
is megörökölte, amelyek az Aragónia ellen vívott küzdelmek során gyülemlettek fel. Az ural-
kodó minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta előteremteni a körülbelül 1,5 millió
livres tournois-nyi összeget. A feudális kötelezettségeket a végsőkig kiaknázták, a városokban
pedig erőszakkal hajtották be az adókat. Amikor minden elfogadott és törvényes adóforrás
kimerült, a miniszterek a gazdag, de népszerűtlen kisebbségek felé fordultak. Először a Pá-
rizsban élő lombard kereskedőkre került sor, akik Fülöp uralkodásának első éveiben a király
bankárai voltak, és a majdan behajtandó jövedelmek terhére hitelekkel látták el őt. E csoport
tagjait külön adókkal és bírságokkal fokozatosan kiszipolyozták, áruikat állandóan lefoglalták,
végül vagyonukat nyíltan elkobozták, és kiűzték őket az országból. 1306-ban a zsidók követ-
keztek. Tulajdonaikat elszedték és őket is kiutasították.

A másik bevethető eszköz a pénzrontás, a livres, a sous és a denirs leértékelése volt. 1295 és
1306 között a királyi pénzverde kétszáz százalékkal csökkentette a pénzérmék nemesfém tar-
talmát. Majd 1306 júniusában Fülöp higgadtan bejelentette, hogy visszatérnek a nagyapja, IX.
Lajos idejében használt „jó pénz” veréséhez, minek következtében a Francia Királyságban
forgalomban levő pénz értéke egyharmadára csökkent. A fővárosban emiatt lázadások törtek
ki, amelyek elől a király a párizsi Temple-ben lelt menedékre.

A további jövedelmek messze legígéretesebb forrását az egyház jelentette. Mind ez ideig az

egyházra adót csak a pápa engedélyével lehetett kivetni, de I. Edward Angliában és IV. Fülöp
a maga fennhatósága alatt álló területeken egyaránt anélkül tették. A franciákat már 1296 előtt
eltávolították a pápától VIII. Bonifác közvetítési kísérletei a két királyság közötti háborúban.
1296-ban a Clericis laicos... kezdetű bullájában annak megújította a klérus pápai beleegyezés
nélküli megadóztatásának tilalmát. Fülöp király válaszul megtiltotta az arany- és ezüstpénz
kivitelét, és ezáltal azt, hogy az egyházi tized eljusson Rómába. Mivel a pápának szüksége
volt a Francia Királyságból befolyó jövedelmekre, nem volt más választása, mint meghátrálni,
és a kibékülés megpecsételéseként 1297. augusztus 11-én kinyilatkoztatta Fülöp nagyapjának,
IX. Lajosnak a szentté avatását.

III. Ince és IX. Gergely pápákhoz hasonlóan VIII. Bonifác is a Rómától délre fekvő Anagni
nevű kisvárosban született. Bár családja, a Caetanik, nem voltak olyan előkelőek, mint a
Segni família, amely az előző pápákat adta az egyháznak, más tekintetben ő sem maradt el
azok mögött. Kánonjogot végzett Bolognában, majd az 1260-as évek folyamán diplomáciai
küldetéseket teljesített a francia és az angol királyságban. IV. Miklós pápa idején lett bíboros.
Elődje, az V. Celestin néven uralkodó Pietro da Murrone [Murrone Péter], valamikor remete
volt. Barlangjának magányát elhagyva, Pietro Nápolyban megalapította a Santa Spiritu kolos-
tort, és kapcsolatokat épített ki a „spiritualista” ferencesekkel, akik a rendalapító Szent Ferenc
által hirdetett abszolút szegénységre törekedtek. Amikor 1294-ben megtették pápának, immá-
ron nyolcvannégy éves volt, és újfent barlangi magányban élte az életét.

A bíborosi kollégiumban igen hosszú vajúdás után került sor V. Celestin megválasztására, és
annak reményében döntöttek az ő személye mellett, hogy talán egy őszintén lelki beállítottsá-
gú egyéniség képes lesz megújítani az egyházat. II. Anjou Károly, Nápoly francia királya is őt
támogatta: a bíborosok akarata ellenére a nápolyi Castel Nuovoba költöztette, a bíborosi testü-
letbe pedig saját embereit ültette. Celestin szentéletű, ám naiv, tanulatlan és a pápai tisztre
teljesen alkalmatlan ember volt, aki még latinul sem tudott eléggé ahhoz, hogy az egyház napi
adminisztrációját követni tudta volna.

V. Celestin vonakodott elfogadni a pápai koronát, és 1294 végére világossá vált számára,
hogy nem tud megbirkózni a feladattal. Miután megkísérelte az egyház kormányzását egy
három bíborosból álló testületre átruházni, kikérte vezető kánonjogász bíborosa, Benedetto
Caetani véleményét, hogy lehetséges-e egy pápának lemondania. Nem létező irányadó esete-
ket felsorakoztatva a bíboros megfogalmazott számára egy lemondó nyilatkozatot. Majd a
december 13-i konzisztóriumon V. Celestin letette pápai hatalmának jelvényeit, azt remélve,
hogy visszatérhet remete életformájához. Utódja azonban attól félve, hogy személye egy eset-
leges szkizma gyújtópontjába kerülhet, bezáratta őt a Ferentinótól nem messze fekvő Fumone
várába [Castello di Fumone], ahol 1296-ban meghalt. Az említett utód Benedetto Caetani bí-
boros volt, aki a VIII. Bonifác nevet vette fel.

VIII. Bonifác és IV. Fülöp kapcsolata, nem sokkal kibékülésük után - melynek nyomán Szent
Lajos 1297-es kanonizációjára sor került - újabb szakítópróba elé került, amikor a pápa és a
campagnai földeket uraló nagyhatalmú Colonna család között heves vita robbant ki. A két
Colonna bíboros, aki annak idején támogatta VIII. Bonifác megválasztását, most ellene for-
dult, azt állítva, hogy V. Celestin lemondása ellenkezett a kánonjoggal, és hogy az új pápa
meggyilkolta őt. Miután a Colonnák megkaparintottak egy pápai pénzküldeményt, Bonifác
támadást indított ellenük, leromboltatta váraikat, földjeiket pedig saját családtagjainak adta. A
bíborosok IV. Fülöp udvarába menekültek.

Az 1300-as év VIII. Bonifác pápaságának csúcspontját jelentette, és akkoriban úgy látszott, az

egyetemes egyházi és világi hatalomra vonatkozó pápai törekvések is tetőfokra hágtak. A pá-
pa nemcsak a Colonnák felett diadalmaskodott, de látszólag Keleten is a győzelem küszöbén
állt: egy keresztes sereg éppen útban volt Tortosza visszafoglalására, míg Jeruzsálemet a
mongolok készültek visszaadni az egyháznak. Ráadásul a kereszténység abban az évben ün-
nepelte Krisztus születésének ezerháromszázadik évfordulóját, így a kitüntetett alkalomból
Bonifác jubileumi szentévet hirdetett, teljes bűnbocsánatot ígérve mindazoknak, akik bűneik
megvallása után felkeresik a római Szent Péter székesegyházat és a Lateránt. Ez volt a pápai
„kötés és oldás” hatalmának legdrámaibb kinyilvánítása, amióta II. Orbán meghirdette az I.
keresztes hadjáratot. A lehetőséggel legalább kétszázezer zarándok élt: a zsúfoltság miatt a
Leoninus-falon rést kellett ütni, hogy a tömeg bejuthasson a városba. A diadalittas Bonifác
pápa karddal, koronával és jogarral jelent meg a zarándokok előtt, és Konstantin trónján ülve
azt kiáltotta: „Császár vagyok!”326

Aki felmagasztalja magát, megaláztatik. 1301-ben Bernard Saisset-t, Pamiers püspökét, aki-
nek IV. Fülöpre vonatkozó gúnyos megjegyzéséről már korábban szót ejtettünk, a király pa-
rancsára letartóztatták, börtönbe vetették, és miután szolgáit megkínozva bizonyítékokat gyűj-
töttek ellene, istenkáromlással, eretnekséggel, szimóniával és árulással vádolták. Mindez az
egyház joghatóságának égbekiáltó semmibe vételét jelentette, és a pápai hatalom elleni nyílt
támadással ért fel. Az 1301. december 5-én kiadott Ausculta fili... kezdetű bullájában VIII.
Bonifác elítélte az egyház kiváltságainak ilyetén megsértését, és zsinatra Rómába hívta a
francia püspököket. Összesen harminckilencen mertek elmenni. 1302. november 18-án a pápa
újabb bullát adott közre Unam sanctam... kezdettel, amelyben megismételte a VII. Gergely
pontifikátusa óta elhangzott, a pápa szupremáciájára vonatkozó valamennyi követelést: „Vé-
gezetül kijelentjük, állítjuk és hirdetjük: mindenképpen szükséges az üdvözüléshez minden
emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának.”*

A bulla szabadon idézett a korábbi egyházfők írásaiból, Aquinói Szent Tamástól és Clairvaux-
i Szent Bernáttól, akit most IX. Lajos királyhoz hasonlóan szintén szentté avattak. Miután IV
Fülöp semmi jelét sem adta annak, hogy kész elfogadni az Unam sanctam... követeléseit,
meghajolni a legfelsőbb főpap akarata előtt és megbánni bűneit, Bonifác elkészítette a király
[és az egész francia nép] kiátkozásáról szóló bullát. Ám abban, hogy kiadhassa, egy példátlan
merészségre és arcátlanságra valló akcióval megakadályozták. Éppen Anagniban tartózkodott,
amikor egy csapat francia katona - velük a két Colonna bíboros barátai és emberei - Fülöp
király miniszterének, Guillaume de Nogaret-nek a vezetésével betört a palotájába, és foglyul
ejtette őt.

Az alig néhány templomos és johannita lovagból álló őrség által védett, pápai jelvényekkel
felékesített VIII. Bonifác arra provokálta foglyul ejtőit, hogy öljék meg. „Itt a nyakam! - kiál-
totta. - Itt a fejem!” Nogaret és a Colonnák azonban haboztak egy ilyen visszavonhatatlan
lépést megtenni. Ehelyett erőszakkal magukkal akarták vinni Bonifácot a Francia Királyság-
ba, hogy ott egy zsinat előtt adjon számot az ellene felhozott vádakról: egyebek között eret-
nekséggel, szodómiával és V. Celestin meggyilkolásával vádolták. A gyalázatos tett híre elter-
jedt Anagni polgárai között, akik a pápa védelmére keltek. A franciákat elkergették a város-
ból, VIII. Bonifác pedig visszatért Rómába, de a megaláztatás lélekben teljesen összetörte.
Négy héttel később meghalt, és vele együtt enyésztek el a pápák egyeduralmi törekvései.

16. fejezet

A megtámadott Templom
Az Anagniban történtek megbotránkoztatták egész Európát. Dante - aki ugyan ellenszenvvel
viseltetett VIII. Bonifác iránt - Krisztus újbóli keresztre feszítéséhez hasonlította a pápa elfo-
gatását. A szentségtörésen felháborodott pápaválasztó konklávé kiátkozta a két Colonnát, és
kirekesztette őket a bíborosi kollégium vitáiról. A testület egyhangúlag Niccolo Boccasinóra,
Ostia bíboros érsekére szavazott, aki azonban a beiktatását követő évben, feltehetően vérhas-
ban, megbetegedett és meghalt.

Így aztán a bíborosok Perugiában ismét összeültek, hogy utódot válasszanak. A helyzetet
jócskán bonyolította, hogy azok, akik az anagni merénylet miatt bosszúért kiáltottak és azok,
akik a megegyezés lehetőségét keresték a Colonnákkal és a francia királlyal, nem tudtak dűlő-
re jutni egymással. Az előbbiek frakciója volt többségben, de őket is megosztotta az Orsini
családból származó két bíboros személyes ambíciója. Miután tizenegy havi tanácskozás után
sem sikerült döntést hozniuk, a bíborosok úgy határoztak, hogy tágabb körből is fontolóra
vesznek jelölteket. Egyértelmű külső nyomásnak voltak kitéve: II. Anjou Károly Nápolyból
Perugiába jött, hogy egy IV. Fülöphöz készülő küldöttséghez csatlakozzon.

1305 júniusában a tizenöt bíboros közül tíz választása ugyanarra a francia jelöltre, Bertrand de
Got bordeaux-i érsekre esett. Villandraut urának, Béraud de Gotnak harmadik fia kisnemesi
családból származott. Rokonai tevékenyen részt vettek Gascogne politikai és egyházi életé-
ben. A hűbérúr, I. Edward angol király által megbecsült Got család tagjai kényes diplomácia
küldetéseket teljesítettek, Bertrand bátyja, Béraud pedig egészen a bíborosi rangig, és Lyon
érsekségéig vitte. Bertrand az ő nyomdokaiban lépdelt felfelé a ranglétrán, először bátyja mel-
lett érseki helynök lett, majd pápai káplán, püspök és végül Bordeaux érseke.

Az V. Kelemen néven trónra lépő Bertrand de Got kétségkívül tisztában volt azzal, hogy a
legmagasabb főpapi méltóság elnyerését nem valamely pozitív tulajdonságának köszönhette,
hanem csakis annak, hogy ő tűnt a legkevésbé kifogásolható jelöltnek a különböző pápavá-
lasztó frakciók számára. IV. Fülöp joggal gondolta, hogy az új pápa majd hallgatni fog a „ta-
nácsaira”. I. Edward a pápa koronázásának idején Bordeaux-ba és Lyonba küldött gazdag
ajándékokkal juttatta kifejezésre jóváhagyását vazallusa fiának megválasztásához. Az itáliaiak
ellenben Fülöp király bábjának tartották V. Kelement, amit a szemünkben az a tény is alátá-
masztott, hogy pápaként sohasem tette be a lábát Rómába.

Igaz, ami igaz, noha a megelőző két évszázadban a pápák csupán nyolcvankét éven át székel-
tek Rómában - gyakran egészségügyi, máskor biztonsági okokból jobban szerettek
Orvietóban, Viterbóban, Anagniban vagy Nápolyban udvart tartani -, mindent egybevéve a
pápai államon belül, de legalábbis Itáliában választottak székhelyet maguknak. V. Kelemen
azonban sohasem kelt át az Alpokon. Bár olyan városokban tartózkodott - mint Lyon, Vienne
és végül Avignon -, amelyek jogilag a francia király fennhatóságán kívül estek, katonái szá-
mára azonban mégsem voltak elérhetetlenek, ahogyan ez nem sokkal később a vienne-i zsinat
alkalmával kiderült.

Miért maradt V. Kelemen pápa olyan közel a Francia Királysághoz? Két itáliai krónikás,
Agnolo de Tura és Giovanni Villani beszámolója szerint sor került egy Niccolo da Prato bíbo-
ros által megszervezett találkozóra Bertrand de Got és Szép Fülöp között, amikor a leendő
pápa még csak Bordeaux érseke volt. A király, támogatása fejében, bizonyos feltételeket tá-
masztott. Ezek közé tartozott a Colonnák és mindazok felmentése, akik az anagni emberrab-
lásban részt vettek; VIII. Bonifác pápa hivatalos megbélyegzése [bulláinak eltörlése és az
általa menesztett bíborosok visszehelyezése]; franciabarát bíborosok kinevezése; és egy tit-
kos, „rejtélyes és nagy horderejű” záradék (A történet szerint ez a templomos rend feloszlatá-
sára vonatkozott. [A ford. megjegyzése]), amelyet Fülöp csak később kívánt Bertrand tudo-
mására hozni.

A fenti összeesküvés-elmélet szerint Bertrand így válaszolt Fülöpnek: „Te parancsolsz, én

engedelmeskedem.” A történészek ezt az elbeszélést ma már pusztán a képzelet szüleményé-
nek tartják, mégis híven „tükrözi Kelemen megválasztásának körülményeit, ahogyan azt az
Itáliai-félszigeten érzékelték”.327 Későbbi tetteiből az is nyilvánvaló, hogy V. Kelemen eleget
tett a király követeléseinek: 1305 decemberében tíz új bíborost nevezett ki, közülük kilenc a
Francia Királyságból (részben az Anjouk birtokairól) származott, a fennmaradó egy pedig
Angliából. Négyen rokonságban álltak a pápával, Arnaud de Poyanne pedig régi barátja volt.
Az, hogy a választás éppen rájuk esett, nem tekinthető pusztán nepotizmusnak, hivatalba lépé-
sükkel ugyanis egy olyan csapat állt az új pápa rendelkezésére, amelyben megbízhatott. 328 A
mérleg nyelvét még jobban a francia bíborosok javára billentette az 1310-ben kinevezett
újabb öt bíboros, hiszen mindannyian franciák voltak, ráadásul ketten a pápa unokaöccsei. A
francia egyházférfiak ilyetén túlsúlya azonban nem egyszerűen valamiféle számla kiegyenlíté-
sét célozta. A pápa sokkal inkább azért pártolta Szép Fülöpöt, mert „a francia királlyal való
együttműködés... Kelemen legdrágább céljának, a keresztes hadjáratnak a megvalósítása
szempontjából elengedhetetlen volt”.329

Az 1300-ban a pápai Kúriát a Szentfölddel kapcsolatban jellemző mámorító optimizmus

vágyálomnak bizonyult. A mamelukok újra elfoglalták Palesztinát; Ruad elesett; a mongol Il-
kán Gazán pedig, akiről azt gondolták, hogy Jeruzsálemet majd átadja a keresztényeknek,
1304-ben az uralma alatt álló területeken az iszlámot tette hivatalos vallássá. Az ázsiai száraz-
föld utolsó keresztény államát, a Kilikiai Örmény Fejedelemséget a mongolok és a mamelu-
kok egyaránt megtámadták. 1305. november 14-én a lyoni Saint-Just templomban Szép Fülöp
király, testvére, Valois Károly herceg, II. János, Bretagne hercege és Henrik, Luxembourg
hercege jelenlétében Kelemen fejére tették a pápai tiarát. Az új egyházfő két nappal később
kiadott enciklikájában újabb keresztes hadjáratra szólított fel.

Kelemen annak a korábbi pápának a nevét vette fel, aki kiválóan tudott együttműködni IX.
(Szent) Lajossal. Elképzelése szerint egy keresztes hadjárat csak akkor lehetett sikeres, ha azt
a francia uralkodó vezette. Ennek érdekében nemcsak meggyőzte Szép Fülöpöt, hogy vegye
fel a keresztet (amire 1305. december 29-én Lyonban sor is került), hanem kitartóan azon
munkálkodott, hogy megoldjon minden olyan vitás ügyet, amely a fogadalom teljesítését eset-
leg megakadályozhatta volna, mint például az angol és a francia király közötti nézeteltérés.
Közvetítésével IV Fülöp és I. Edward békét kötöttek. Ezen túlmenően Fülöp anyagi lehetősé-
geinek korlátozottságát felismerve, a francia területeken befolyó egyházi tizedet - a királyi
jövedelem öt-hatszorosát - a keresztes hadjárat finanszírozására ajánlotta fel.

Az adott pillanatban Fülöp királynak valóban szándékában állt keresztes fogadalmát teljesíte-
ni, nemcsak azért, hogy a szent helyek hitetlenektől való megszabadítása révén dicsőségre
tegyen szert, hanem mert a Földközi-tenger keleti partvidékén egy francia birodalmat terve-
zett létrehozni. A bizánci császár gyengesége, ami lehetővé tette a johanniták számára Rodosz
szigetének birtokba vételét, arra sarkallta Fülöpöt, hogy a keleti birodalom trónját testvérének,
Valois Károlynak akarja megszerezni. Ez talán nem állt összhangban V. Kelemen tervével, de
a Francia Királyság, Velence, az Aragóniai Királyság és Nápoly „nyilvánvalóan elkötelezte
magát Konstantinápoly elfoglalása mellett”.330

Fülöp király úgy vélte, egy sikeres keresztes hadjárat előfeltétele a lovagrendek összeolvasz-
tása: az egyesített rend az ő parancsnoksága alá került volna, majd nagymesterként valamelyik
fia lépett volna a helyébe. A gondolat nem volt újkeletű, és megtalálható a kor számos
traktátusában, amely tanácsokkal látta el a pápát a Szentföld visszahódításával kapcsolatban.
Különös jelentőséggel bírt a De recuperatione Terrae Sanctae [A Szentföld visszaszerzése]
című alkotás, amelyet egy normann jogtudós, a francia kormányzat propagandistája, korának
gyors észjárású jogásza, Pierre Dubois írt. Javaslata lényegében nem volt más, mint „nyuga-
ton és keleten egy keresztes hadjárat révén a francia hegemónia biztosításának terve”.331 Fel-
vázolt tervezetének központi eleme a Templom és az Ispotály egyesítése, illetve a rendek va-
gyonának a francia király általi hasznosítása volt. Traktátusának utószavában Dubois vészjós-
lóan hozzátette, hogy ezt követően „célszerű lenne a templomosok rendjét felszámolni, és a
méltányosság kedvéért teljes egészében megsemmisíteni”.332 A két rend egybeolvasztásának
gondolata mindazonáltal szinte egyetemesnek számított akkoriban: a Mallorca szigetéről
származó költő és misztikus Ramón Lull [Raimundus Lullus], aki rengeteget foglalkozott az
iszlám által felvetett problémákkal, sőt végső soron életét is azoknak szentelte, egyenesen
elátkozta az ellenzőket.

Nem sokan akadtak ilyenek, a Templom nagymestere, Jacques de Molay azonban közéjük
tartozott. V. Kelemen pápa felkérésének eleget téve elkészített egy memorandumot, amelyben
kifejtette nézeteit. Bevezetésül arról szólt, mikortól eredeztethető a két rend összevonásának
ötlete, visszanyúlva az 1274-es második lyoni zsinatig, majd sorra vette a pápákat, köztük
VIII. Bonifácot, akik a felvetés ellen foglaltak állást. A nagymester elismerte, hogy az egyesü-
lés bizonyos előnyökkel járna - a létrejövő rend erősebb lenne, így jobban meg tudná védeni
magát az ellenséggel szemben - de úgy gondolta, hogy inkább szolgálná a hatékonyságot, ha
önállóak maradnának. A templomosok és a johanniták közötti versengés hasznos volt, és bár
hasonló fegyverekkel küzdöttek, eltérő szellemiség hatotta át rendjeiket, hiszen az Ispotály
előbbre helyezte a jótékonyságot, míg a Templom elsősorban katonai erő volt, amelyet „fő-
ként lovagok testületeként alapítottak”. Összességében Molay úgy érezte, hogy a két testület
sokkal valószínűbben teljesítheti feladatait - az alamizsnaosztást, a zarándokok védelmezését
és a szaracénok elleni háborúskodást -, ha megőrzi a függetlenségét.

A pápa kérésére előterjesztett második memorandum a jövendő keresztes hadjárat szervezési

kérdéseit érintette. A nagymester ezúttal ismét a korszakban uralkodó felfogás ellen foglalt
állást. Ez előnyben részesítette a passagium particularét, melynek értelmében korlátozott
számú hivatásos katonából álló csapatokat kell küldeni a Kilikiai Örmény Fejedelemség tá-
mogatására. Molay szerint a templomosok ruadi vereségének tanulsága éppen az volt, hogy az
ilyen hadműveletek eleve kudarcra vannak ítélve. Az örményekkel való szövetséget sem java-
solta, ugyanis amíg a rend tagjai az amanoszi határvidéken kapcsolatban álltak velük, meg-
győződhettek róla, hogy megbízhatatlanok. Mivel nem szeretik a frankokat, és gyanakvóak
szándékaikat illetően, az örmények be sem engednék őket a váraikba. Ráadásul a térség éghaj-
lata elviselhetetlen és egészségtelen - a nagymester kételyeinek adott hangott, hogy a keresz-
tes hadsereg nagy része egyáltalán túlélné-e.

Ezek után mi lehet a megoldás? Jacques de Molay passagium generálét javasolt, átfogó ke-
resztes támadást a klasszikus modell alapján, amilyen IX. Lajosé volt. A Szentföld visszaszer-
zésének egyetlen módja a memorandum szerint az egyiptomiak szárazföldi erejének meg-
semmisítése lehetett. Ezt megvalósítandó a francia, angol, német, szicíliai és aragón királyok-
nak tizenkét-tizenötezer lovagból és ötezer gyalogos katonából álló sereget kellene hadba kül-
deniük, amelyet azután az itáliai tengeri köztársaságok hajóikon Ciprusra, Palesztina vissza-
foglalásának előretolt bázisára szállítanának.

Minden más szerző, és különösen azok, akik a francia királyhoz hasonlóan gondolkodtak,
idejétmúltnak és teljesen hitelét vesztettnek tartották az elképzelést. Ami pedig a két rend
egyesítésének ellenzését illette, Jacques de Molay-t makacs, fantáziátlan és saját érdekeit haj-
szoló öregembernek bélyegezték. Álláspontja népszerűtlenségével kétségtelenül tisztában
lévén, a nagymester azt írta V. Kelemen pápának, hogy könnyebb lenne számára, ha nézeteit
szemtől szembe fejthetné ki neki: mint a korszak legtöbb lovagja, ő is írástudatlan volt.
Így aztán V. Kelemen a Templom és az Ispotály nagymesterét Mindenszentek napjára - 1306.
november 1-jére - Poitiers-be hívta, hogy eszmecserét folytasson velük. A találkozót azonban
elnapolták, mert a pápát levette a lábáról egy roham - endemikus gyomorbajban szenvedett,
ami gyakran hónapokra munkaképtelenné tette őt. Jacques de Molay valamikor 1306 végén,
vagy 1307 elején érkezett meg Európába Ciprusról, és május végére Poitiers-ben volt.
Foulques de Villaret johannita nagymestert a rend rodoszi hadműveletei késleltették ugyan, de
augusztus végére már ő is odaért. A jövendő keresztes hadjárat még mindig eldöntetlen kérdé-
sének megtárgyalása mellett Jacques de Molay azt is szóba hozta, hogy a Templom tagjai
ellen bizonyos vádakat fogalmaztak meg. Kijelentette, szeretné, ha a pápa vizsgálatot indítana
„ezeket a dolgokat illetően, amelyeket úgymond tévesen nekik tulajdonítanak, és amennyiben
ártatlannak bizonyulnak, amiben egyébként teljesen biztosak, akkor mentse fel őket, ha pedig
bűnösnek találtatnak az ellenük felhozott vádpontokban, amit semmiképpen sem gondolnak,
akkor mondjon ítéletet felettük”.

A rend néhány korábban kizárt tagja - Esquin de Floyran, Montfaucon perjele; Bernard Pelet,
Mas-d'Agenais perjele; és egy Gérard de Byzol nevű lovag Gisors-ból - otromba valótlansá-
gokat terjesztett egykori társairól. Esquin először II. Jakab aragón király előtt említette e bot-
rányos vádakat, de miután ő nem hitt neki, IV. Fülöphöz ment. A francia uralkodó több ízben
beszélt a híresztelésekről V. Kelemennek, először 1305-ben Lyonban a pápa koronázásakor,
majd 1307-ben, amikor a király Poitiers-ben járt. 1307. augusztus 24-én V. Kelemen a tudo-
mására hozott vádakkal kapcsolatban azt írta Fülöpnek, hogy bár „az egész olyan képtelen-
ségnek tetszett akkoriban, hogy nem hihettünk benne”, azóta „rengeteg különös és soha nem
hallott dologról szereztünk tudomást” a Templommal kapcsolatban, ezért „nem csekély bánat-
tal, aggodalommal és fájdalommal a szívünkben [...] úgy határoztunk, hogy vizsgálatot indí-
tunk”.333 A pápa mindazonáltal arra kérte az uralkodót, hogy amíg ő fel nem épül betegségé-
ből, ne tegyen elhamarkodott lépéseket.

Jacques de Molay, valószínűleg elégedetten, hogy a vizsgálat iránti kérelme meghallgatásra

lelt, Poitiers-ból Párizsba ment, ahol 1307. október 12-én Fülöp király sógornőjének, Valois
Károly feleségének, Courtenay-i Katalinnak [Valois Katalin] a temetésén az a megtiszteltetés
érte, hogy egyike lehetett a koporsóvivőknek. A rákövetkező napon, 1307. október 13-án pén-
teken a Párizs melletti Temple-ben a király emberei - Guillaume de Nogaret és Renauld Roy -
letartóztatták.

Három héttel korábban Fülöp titkos parancsot küldött intézőinek és udvarnagyainak szerte a
Francia Királyságban, elrendelve a Templom összes tagjának letartóztatását mindazért, amire
„borzalmas rágondolni és rettenetes hallani róla... megvetésre méltó bűncselekmény, förtelem,
visszataszító cselekedet, undorító becstelenség, szinte embertelen, velejéig idegen az emberi
természettől”.* A király parancsát rendkívüli hatékonysággal hajtották végre: egyetlen nap
alatt közel tizenötezer lovagot, sergentet, káplánt, confratert, szolgálót és napszámost fogdos-
tak össze az uralma alatt álló területeken. Alig két tucat lovagnak sikerült elmenekülnie, köz-
tük volt a Francia Királyság nagymestere, Gérard de Villiers és Auvergne praeceptora, Imbert
Blanke. Az egyik lovagot, Pierre de Boucle-t, hiába szabadult meg templomos öltözetétől és a
szakállától, felismerték és letartóztatták.

Ahogyan néhány hónappal korábban a zsidókkal és a lombardokkal történt, a templomosok

minden tulajdonát elkobozták; a király Templom elleni támadása azonban mégis más jelleggel
bírt. A templomosok nem voltak idegenek, mint a lombardok, a hitetlenek vagy a zsidók. Egy
büszke és hatalmas, egyházi fennhatóság alá tartozó szervezet tagjaiként nem a király, hanem
a pápa alattvalóinak számítottak. IV. Fülöp egy mentességet élvező lovagrend embereit fogat-
ta el és tulajdonát foglalta le. Az elfogató parancsban rejlő burkolt célzás, miszerint az ügyben
előzetesen már tanácsot tartott „Krisztusban legszentebb atyánkkal, a pápával” jelzi, hogy
nagyon is tisztában volt tettének vitatható törvényességével.

Valójában azonban egyáltalán nem kérte ki V. Kelemen véleményét, és a pápa az akció után
felháborodottan rendreutasította a királyt: „Te, kedves fiam... távollétünkben megszegtél min-
den szabályt, és kezet emeltél a templomosok embereire és tulajdonára. Ráadásul bebörtönöz-
ted őket, és ami még jobban elszomorít bennünket, egyáltalán nem a nekik kijáró tisztelettel
és kegyelemmel bántál velük [...] és rabságuk nyomorúságát újabb megpróbáltatással tetézted.
Ezeket a támadásokat azon személyek és az ő jószágaik ellen követted el, akik a római egyház
közvetlen alattvalói. [...] E váratlan tetteidre mindenki úgy tekint, mégpedig okkal, hogy sértő
megvetést tanúsítasz irányunkban és a római egyház iránt.”334

Kelemen nem említette, hogy hiszi-e, vagy sem a templomosok ellen felhozott vádakat; min-
denekelőtt felségjogának elbitorlása ellen volt kifogása, illetve a király cselekedete mögött
rejlő, kimondatlan bizalomhiány sértette. Az újabb „megpróbáltatás” alatt, amellyel Fülöp a
templomosok rabságának nyomorúságát tetézte, a pápa kétségkívül a kínvallatást értette, ami-
nek egy másik egyházi intézmény, az inkvizíció azonnal alávetette a vádlottakat.

A Szent Hivatal, vagyis az egyház ítélőszéke, amelyet a languedoci eretnekség kiirtására ho-
zott létre IV. Ince pápa, és amelynek irányítását főként az 1234-ben kanonizált Szent Domon-
kos által alapított prédikáló rend [ordo praedicatorum] szerzeteseire bízták, francia földön az
állam kényszerítő eszközévé vált. A főinkvizítor, Guillaume de Paris, IV. Fülöp gyóntatója
volt, és a király vallásosságát figyelembe véve kétségtelen, hogy terveit is ismerte. A templo-
mosok letartóztatását követő vasárnap az uralkodó tisztviselőinek oldalán megjelenő domon-
kos prédikátorok adtak először magyarázatot a történtekre egy nyilvános gyűlésen, melyet a
király kertjében tartottak.335

Az inkvizítorok vizsgálódását segítendő a kínvallatást fél évszázaddal korábban IV Ince pápa

engedélyezte. Ezzel a kiömlő vér mennyiségét és törött végtagok számát kívánták csökkente-
ni. A korban kedvelt módszerek között szerepelt az áldozat kínpadra vonása, amelyen aztán
addig nyújtóztatták, amíg végtagjainak ízületei ki nem ugrottak a helyükről. Másik lehetőség
volt az úgynevezett strappado. Ez esetben az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál
összekötözték, majd egy gerendára erősített csigával felhúzták őt a levegőbe. Egy harmadik
eljárás során zsírral bedörzsölték a talpát, amit aztán a tűzhöz közelítettek. Néhanapján a val-
latók elszámították magukat: Albi templomos papjának, Bernard de Vadónak a lábáról egé-
szen a csontokig leégett a hús. Az egyik lovag, Jacques de Soci azt állította, hogy tudomása
szerint huszonöt társa halt meg „a kínvallatások és szenvedések során” - a cambridge-i Corpus
Christi College-ban található névtelen levél harmincnégyre teszi az így elhalálozottak számát.

Ezen sajátos, iszonyatos fájdalmakkal járó eljárásokon túl a gyanúsítottakat vasra verve, ke-
nyéren és vízen tartották, és nem engedték őket aludni. Miután a letartóztatottak legnagyobb
hányada nem harcedzett lovag, hanem földműves, pásztor, molnár, kovács, ács vagy tiszttartó
volt, a döbbenet és a zavarodottság, no meg persze a kínzástól való puszta félelem hatására
sokuk bevallott bármit, amit a király emberei és az inkvizítorok sugalltak. 1308 januárjára a
Párizsban letartóztatott százharmincnyolc templomosból százharmincnégyen elismertek min-
dent, vagy néhányat az ellenük felhozott vádak közül, és ebben maga a nagymester, Jacques
de Molay járt az élen, hiszen már a letartóztatását követő tizedik napon vallomást tett.
Mik voltak azok a „különös és soha nem hallott dolgok”, amikkel vádolták őket, és a bűnök,
amelyekre „borzalmas rágondolni és rettenetes hallani róluk”, továbbá az a „megvetésre méltó
bűncselekmény, förtelem, visszataszító cselekedet, undorító becstelenség, ami szinte emberte-
len, velejéig idegen az emberi természettől”? A vádlók szerint a Templom rendje átadta magát
az ördög imádatának és szolgálatának. Beavatáskor a rend minden új tagjának azt mondták,
hogy Jézus Krisztus hamis próféta volt, akit nem az emberiség bűneinek megváltójaként, ha-
nem saját bűneiért feszítettek keresztre. A felvételre jelentkezőnek megparancsolták, hogy
tagadja meg Krisztust, és köpdösse le, tapossa meg, vagy vizelje le Krisztus képmását a ke-
reszten, azután az őt befogadó templomost csókolja szájon, ezenfelül illesse csókkal a köldö-
két, ülepét, végbélnyílását és „néha a péniszét”. Majd a jelölt tudomására hozták, hogy „testi
kapcsolatba” léphet a testvérekkel; ami nemcsak megengedett volt, „de így kellett tenniük és
kölcsönösen engedelmeskedniük kellett egymásnak”, sőt kijelentették, hogy „nem bűn ekkép-
pen cselekedni”.

Azt állították, hogy Krisztus tagadásának jeléül a templomos papok mellőzték az átváltozta-
tást és az úrfelmutatást, amikor misét celebráltak. Titkos szertartásokon egy Baphometnek
nevezett démont imádtak, aki macska, koponya, vagy háromarcú fej formájában jelent meg. A
bálvány „iránti tiszteletből” minden testvér kötelet viselt a dereka körül, amely valamikor
érintette a fejet. A templomosok „többsége” mindenütt így cselekedett: akik nem így tettek,
azokat bebörtönözték vagy megölték.

Ezekhez az elképesztő valótlanságokhoz kisebb bűnöket is társítottak, amelyek a közvéle-

mény már meglévő hiedelmeit erősítették. A Templom káptalani gyűléseit ezek szerint éjsza-
ka, titokban tartották, szigorúan őrzött helyeken. A nagymester és a rend idősebb tisztségvise-
lői, bár nem voltak felszentelt papok, meghallgatták templomos társaik gyónását, és feloldoz-
ták őket. Pénz-sóvárak és fösvények voltak: „nem tartották bűnnek... törvényes vagy törvény-
telen eszközökkel megszerezni mások tulajdonát”, és „a nevezett rend gyarapodását és hasz-
nát hajszolták minden módon, ahogyan csak tudták...”. Később árulás vádjával is illették a
lovagokat: állítólag a muszlimokkal folytatott titkos tárgyalásaik vezettek a Szentföld elvesz-
téséhez.

Teljesen érhető, hogy amikor V. Kelemen pápa és II. Jakab aragón király először meghallot-
ták ezeket a vádakat, képtelennek tartották őket. Az eretnekséget és a szodómiát a korszak
propagandistái mindig szívesen vetették ellenfeleik szemére - például a keresztények a
katharokéra, vagy Guillaume de Nogaret és Guillaume de Plaisians VIII. Bonifác pápáéra.
Ebben az esetben azonban a tárházukban fellelhető rutinvádakat nemcsak a bírálói által a
rendnek tulajdonított gyarlóságokkal társították, hanem kihasználták a nép boszorkányságtól
és a démonok hatalmától való félelmét, amely később a XV. és XVI. századi boszorkányüldö-
zésekben tört igazán a felszínre.

A pápa kételyei és a Templom feletti felségjogának széles körű elfogadása talán hátráltathatta
volna, ha nem is lett volna képes megakadályozni Fülöp király támadását a templomosok el-
len, amennyiben Jacques de Molay nem ismeri be, hogy ténylegesen megtagadta Jézus Krisz-
tust és leköpte Krisztus képmását, amikor Beaune-ban felvették a lovagok közé. Az egyetlen
vád, amelyet a nagymester tagadott, hogy homoszexuális bűnöket követett volna el. Mind-
azonáltal Guillaume de Nogaret számára az istenkáromlás több volt, mint elég.

A többi magas rangú fogoly vallomása sem váratott magára: Geoffroi de Charney, Normandia
mestere; Jean du Tour, a párizsi Temple kincstárnoka, ezidáig IV. Fülöp király közeli pénz-
ügyi tanácsadója; és Hugues de Pairaud, a Templom francia visitatora, akit - miután sokakat ő
vett fel a rendbe a francia templomosok közül - többen bűneik felbujtójának neveztek, mind-
annyian megtörtek. Hugues de Pairaud november 9-én tett vallomásában minden vádat beis-
mert, többek között azt, hogy „engedélyezte az általa felvett rendtársaknak, hogy ha a termé-
szet heve bujálkodásra serkenti őket, akkor a testvérekkel kedvüket töltsék”. Eleinte vissza-
utasította, hogy másokat gyanúba keverjen, ezért aztán őrei elhurcolták és „később, még
ugyanazon a napon” bevallotta az inkvizítoroknak, hogy az ilyesmi általános gyakorlat volt.
„Nyilván megfenyegették, vagy megkínozták, hogy mindezt kikényszerítsék belőle.”336

Hogyan kezdődtek ezek az ördögi üzelmek? Geoffroi de Gonneville, Aquitánia és Poitou

templomos mesterének vallomása szerint „a rend egyik gonosz nagymestere... valamelyik
szultán börtönében sínylődött, és csak úgy szabadulhatott onnan, ha megesküdött: miután
visszanyeri szabadságát, bevezeti azt a szokást a rendünkben, hogy minden újonnan belépő
tagnak meg kell tagadnia Jézus Krisztust...” - valószínű, hogy az utalás Bertrand de
Blanquefort vagy Guillaume de Beaujeu nagymesterre vonatkozott. Geoffroi állítólag elutasí-
totta, hogy megtagadja Krisztust, és a praeceptor elnézést kért tőle, talán azért, mert nagy-
bátyja befolyásos ember volt az angol király udvarában. Meg kellett azonban esküdnie a Bib-
liára, hogy sohasem hozza nyilvánosságra azt, ami a tudomására jutott.

Csupán négy lovag tagadta nyíltan a vádakat - Jean de Châteauvillars, Henri de Hercigny,
Jean de Paris és Lambert de Toysi -, olyan kevesen, hogy nyugodtan figyelmen kívül lehetett
hagyni őket. Fülöp király vakmerő fellépése, a beismerések nyomán úgy tűnt, igazolást nyert.
Bár az uralkodó indítékaival kapcsolatos gyanakvás - különösen a Francia Királyságon kívül -
továbbra sem szűnt meg, V. Kelemen úgy érezte, nincs más választása, mint hogy kész tény-
ként elfogadja Fülöp akcióját, és megkísérli ismét magához ragadni a kezdeményezést. 1307.
november 22-én, alig egy hónappal Jacques de Molay vallomástétele után, a pápa Pastoralis
praeeminentiae... címmel körlevelet küldött a kereszténység összes királyának és fejedelmé-
nek, felszólítva őet, hogy „körültekintően, diszkréten és titokban” tartóztassanak le minden
templomost, és vegyék biztos őrizetbe vagyonukat és tulajdonukat az egyház számára. Dicsér-
te IV. Fülöp jóhiszeműségét és vallásos buzgalmát, de kijelentette, hogy immáron kézben
tartja az irányítást.

Erről elsőként maga a nagymester, Jacques de Molay győződhetett meg, aki visszavonta be-
ismerő vallomását, amikor az V. Kelemen által Poitiers-ból Párizsba küldött két bíboros (A
szerző három bíborost említ, de ez nyilvánvalóan elírás, lévén az általa is használt szakiroda-
lom szerint a pápa csupán két bíborost küldött. Lásd Malcolm Barber idézett művét a temp-
lomosok peréről. [A ford. megjegyzése]) színe elé vitték. Az egyik beszámoló szerint feltépte
az ingét, hogy megmutassa testén a kínzás nyomait, melyek láttán a főpapok „keserves köny-
nyekre fakadtak, és meg sem tudtak szólalni”.337

További templomosok vonták vissza vallomásaikat, és ez már valószínűleg nem is okozott

különösebb meglepetést: a megszentelt testület [ti. a bíborosok] tíz tagja az első konzisztóri-
umon állítólag azzal fenyegetőzött, hogy a pápa Fülöp királlyal szemben tanúsított pipogya
viselkedése miatt lemond. A pápai Kúriában kétségtelenül elégedetlenség uralkodott, a Temp-
lom barátai pedig, mint például Jacques de Molay testvére, Langres főesperese, megpróbáltak
közbenjárni a rend érdekében. Ráadásul a Párizsba küldött bíborosok számos magas rangú
templomost igen jól ismertek: Hugues de Pairaud például éppen velük vacsorázott, amikor
visszavonta vallomását.

Ez a viselkedés némi kockázattal járt, hiszen az inkvizíció szabályzata értelmében a visszaeső

eretnekeket a világi hatalom kezére kellett adni, hogy elevenen megégessék őket. Jacques de
Molay nyilvánvalóan biztos volt benne, hogy a pápa majd igazságot szolgáltat neki, és ez a
meggyőződése eleinte indokoltnak is tűnt. Amikor Fülöp király, útban Poitiers felé, tudomást
szerzett róla, hogy a bíborosok nem erősítették meg a templomosok elítélését, sietve vissza-
fordult Párizsba, és levélben megfenyegette Kelement, hogy őt is hasonló bűnökkel fogja vá-
dolni. A pápa azonban hidegvérét megőrizve azt válaszolta neki, hogy inkább meghalna,
semmint ártatlan embereket ítéljen el, és 1308 februárjában utasította a Szent Hivatalt a temp-
lomosok elleni eljárás felfüggesztésére.

Ugyanakkor, bár a törvény talán a pápa hatáskörébe utalta a templomosok sorsát, a foglyokat
Szép Fülöp börtöneiben őrizték. Az összes rendű és rangú lovag közül Olivier de Penne,
Lombardia mestere volt szinte az egyetlen, akit Kelemen pápa tartott házi őrizetben Poitiers-
ben, ő pedig február 13-án éjjel megszökött: 10 000 florenos [fiorino, firenzei forint] jutalmat
tűztek ki a fejére. Ráadásul a Templom jókora birtokait is a királyi tisztviselők ellenőrizték, a
pápának pedig nem álltak rendelkezésére fegyveres csapatok. Poitiers közelebb volt Párizs-
hoz, mint Anagni, és a pápa de iure hatalma eltörpült a király de facto hatalma mellett.

Ennek ellenére Fülöpnek tekintettel kellett lennie a közvéleményre, így amikor Kelemen az
első fenyegetést nem vette komolyan, a király propagandistái léptek színre, hogy megbélye-
gezzenek mindenkit, akinek eszébe jutott védelmezni a templomosokat. Névtelen pápaellenes
gúnyiratokat terjesztettek azzal a szándékkal, hogy kifejezésre juttassák a francia nép sérelme-
it. Az egyik ilyen pamflet, amelyet talán a normann jogtudós, Pierre Dubois írt, azt állította,
hogy Kelemen nepotizmusa minden kétséget kizáróan bizonyította az egyházfő korruptságát,
és azt, hogy képtelen igazságot szolgáltatni. Csakis egyvalami magyarázhatja, miért nem ítélte
el a bűnösségüket bevalló templomosokat, nevezetesen az, hogy megvesztegették.

A királyság két jelentős testületét, a párizsi egyetemet és a rendi gyűlést szintén megpróbálták
felhasználni a királyi propaganda széles körben való elterjesztésére. 1308 februárjának végén
Fülöp király kikérte az egyetem teológiadoktorainak véleményét, hogyan kellene eljárnia a
templomosok ügyében. Törvényes lenne-e, ha a pápára való hivatkozás nélkül bíróság elé
állítaná őket? Amennyiben pedig bűnösnek találtatnának, mi a teendő a rend javaival, birtoka-
ival és pénzével? Nem azt a választ kapta, amire vágyott: bár dicsérték keresztény buzgalmá-
ért, megerősítették, hogy a Templom a pápa joghatósága alá tartozik, és emlékeztették rá,
hogy a király jogai nem hatálytalanítják mások jogait vagy igazolják azok elbitorlását. Ezen-
felül a király az eretnekek ellen sem tehetett semmit, csakis az egyház felkérésére.

A teológusokban csalódott Fülöp három héttel húsvét utánra összehívta az általános rendi
gyűlést - a nemesség, a papság és a városi polgárság képviselőit - Tours-ba, hogy támogassák
őt az eretnek templomosok elleni küzdelmében. A királyi tisztviselőknek parancsba adta,
gondoskodjanak róla, hogy minden piacot tartó város küldjön egy képviselőt, míg a király
vazallusai és a felsőbb klérus tagjai személyre szóló meghívó levelet kaptak az uralkodótól. A
későbbiekről nem maradt feljegyzés, de majdnem biztos, hogy a tanácskozás résztvevői a
király minisztereinek, köztük Guillaume de Nogaret-nek hosszú szónoklatát hallgathatták
végig a templomosok és V. Kelemen elődjének, VIII. Bonifácnak a romlottságáról.

Míg némely képviselők hazatértek, hogy továbbadják a templomosokról szerzett értesülései-

ket, a rendi gyűlés küldöttei közül sokan Fülöp királlyal maradtak, és elkísérték őt Poitiers-be.
E hatalmas, sőt egyenesen megfélemlítő kíséret - amelyben másokkal együtt ott találjuk Fülöp
fivérét, Valois Károlyt, fiait és a rendi gyűlés mágnásait - szintén jelen volt, amikor a király
alázatosan leborult a pápa előtt, Kelemen pedig a tisztelet és ragaszkodás minden látványos
külső jelével emelte fel őt a földről. Május 29-én nagyszámú bíboros, püspök, nemes és városi
polgár részvételével nyilvános konzisztóriumot tartottak, melyen a király minisztere,
Guillaume de Plaisians nyilvánosság elé tárta a templomosok ügyét. A szónoklat szerint bű-
nük nemcsak az eretnekség és boszorkányság volt, de a Szentföld elvesztéséért is őket terhelte
a felelősség. Egyedül Fülöp király vallásos elkötelezettségének és a francia népnek köszönhe-
tő, hogy lelepleződtek. Ők már elvégezték a pápa helyett a feladatát, és amennyiben Kelemen
nem ismeri el azonnal a templomosok bűnösségét, akkor a francia nép fiai, „a keresztény hit
legbuzgóbb bajnokai” maguk fogják Isten ítéletét végrehajtani.

V. Kelement azonban ezzel a módszerrel nem lehetett elhamarkodott lépésre kényszeríteni.

Bár Guillaume de Plaisians kifejezetten tagadta, hogy Fülöp király szemet vetett volna a
templomosok javaira, a pápa kijelentette, hogy addig nem hoz semmilyen ítéletet, amíg a rend
tagjai, ingó és ingatlan vagyona nincsenek az ő kezében. Látszatra az álláspontok kibékíthe-
tetlennek voltak, de valószínű, hogy a színfalak mögött kompromisszum született.

A pápai követeléseknek részben eleget téve, Fülöp hetvenkét templomost Poitiers-be küldött,
hogy Kelemen előtt megismételjék a vallomásukat. Bár ezt az intézkedést kétségkívül úgy
„tálalták”, mintha a francia király elismerte volna a pápa joghatóságát, ugyanakkor arra is jó
volt, hogy azt a látszatot keltsék, mintha az egyházfő mindkét felet meghallgatná. A szóban
forgó hetvenkét foglyot nyilvánvalóan gondosan kiválogatták. Elsőként Jean de Folliaco
templomos pap tett tanúságot a pápai Kúria színe előtt, azt állítva, hogy ő már a letartóztatá-
sok előtt felhívta a hatóságok figyelmét a rendben uralkodó viszonyokra. Hasonló szellemben
nyilatkozott Etienne de Troyes sergent is, aki életszerű leírást adott a fejről, amelyet egy pap
hozott be a Templom káptalantermébe, „előtte két testvér haladt, kezükben ezüst gyertyatartó
hatalmas viaszgyertyákkal”.338 Kijelentette továbbá, hogy megverték, amiért elhárította az
egyik templomos testvér homoszexuális közeledését, később pedig, amikor mindezt elpana-
szolta Hugues de Pairaud-nak, azt a választ kapta tőle, hogy nem kellett volna visszautasító-
nak lennie. Egy másik sergent, Jean de Châlons azt bizonygatta, hogy Gérard de Villiers, a
Francia Királyság mestere az ellenszegülő templomosokat egy verembe zárta, amelyben ki-
lenc testvér meg is halt. Hozzátette még: a mestert figyelmeztették rá, hogy le akarják tartóz-
tatni, így ötven lóval elmenekült, és tizennyolc hajón magával vitte Hugues de Pairaud kincse-
it.

A fennmaradt tanúvallomások közül negyvenben a vádlottak a letartóztatás idején eredetileg

felhozott vádak egyikét vagy másikát beismerték. A bálványról szóló leírások ellentmondáso-
sak, az egyik tanú azt állította, hogy „ocsmány és fekete bálványszobor”, a másik azt, hogy
„fehér volt és szakállas”, míg ketten ragaszkodtak hozzá, hogy háromarcú volt. Részletes
elemzések kimutatták, hogy a tanúvallomások hatvan százaléka olyan templomosoktól szár-
mazott, akik vagy elhagyták a rendet, vagy kínzások hatására tettek beismerést. Nem volt köz-
tük egyetlen magasabb rangú tisztségviselő sem: a pápának azt mondták, hogy ők mindannyi-
an túl betegek ahhoz, hogy Poitiers-be jöjjenek, de a chinoni börtönben rendelkezésére állnak.
A vallomástevők megválogatása ugyanakkor egyszerre szolgálta a pápa és a király érdekeit.
V. Kelemen immáron presztízsveszteség nélkül utasíthatta az inkvizíciót a vizsgálat folytatá-
sára, ennek fejében Fülöp a rend vagyonát hivatalosan erre a célra kijelölt kurátorok felügye-
letére bízta, és kijelentette, hogy a templomosokat „az egyház kérésére” tartja fogva.

A Poitiers-ben 1308 júliusában és augusztusában kibocsátott bulláiban, különösen a Faciens

misencordiam... kezdetűben, V. Kelemen megerősítette Fülöp király változatát az események-
ről, elfogadva, hogy „nem a kapzsiság” vezérelte tetteit, hanem „tisztalelkű őseinek nyomdo-
kait követte, az igaz hit buzgalmától hevítve” cselekedett. A pápa felhatalmazott minden püs-
pököt, hogy a joghatósága alá tartozó bűnös templomosok elleni eljárás lefolytatására egy-
házmegyéjében helyi zsinatot hívjon össze. Ennek az „egyházi bíróságnak” két-két domonkos
és ferences barátból, valamint két székesegyházi kanonokból kellett állnia. A rend egészét
nyolc pápai megbízott vizsgálta, a vezetők kihallgatására pedig Chinonba küldtek három bí-
borost. Végül az egyházfő 1310-re egyetemes zsinatot hívott össze Vienne-be, hogy a temp-
lomosok, a keresztes hadjárat és az egyházi reform kérdését megvitassák.

Mi okozta V. Kelemen magatartásának ezt a nyilvánvaló változását? Lehetséges, de nem va-

lószínű, hogy a Poitiers-be hurcolt lovagok vallomásai győzték meg; ehhez ugyanis túlságo-
san jól ismerte mind a templomosokat, mind pedig Fülöp király módszereit. Sokkal hihetőbb,
hogy úgy határozott, a templomosokat fel kell áldozni az egyház érdekében. Az említett en-
ciklikában a királyra használt kifejezése - „őseinek nyomdokait követte” - erről árulkodik.
Fülöp örökölte nagyapja, IX. (Szent) Lajos tekintélyét és hatalmát nemcsak a pápa, hanem
alattvalói szemében is, és ezáltal, eltérően a pápasággal titáni küzdelmet folytató II. Frigyes-
től, ő valódi veszélyt jelenthetett a főpap világi és lelki hatalmára. A párizsi hittudósok ítélete
ellenére, miszerint az eretnekség az egyház és csakis az egyház ügye, a templomosok elleni
királyi propaganda a vádlottakhoz hasonlóan hibáztatható fautores-ként [vétkesekként] emle-
gette mindazokat, akik nemtörődömségük és tétlenségük révén részeseivé és felbujtóivá vál-
tak a gonosz cselekedeteknek.

A Capet-ház propagandistái a közhangulatra igyekeztek rájátszani akkor is, amikor a templo-

mosokat az európai társadalom más kitaszított csoportjaival - a leprásokkal, a zsidókkal és a
muszlimokkal - hozták kapcsolatba. Fülöp király unokatestvére, II. Károly, aki Nápolyból
Dél-Itália felett uralkodott, például ekkor határozott úgy, hogy elűzi királysága területéről a II.
Frigyes császár által Lucerában letelepített szaracén közösséget. E kampány sikere lemérhető
Foix grófjának II. Jakab aragón királyhoz írott leveléből, amelyben a gróf arról érdeklődik,
hogy a templomosok tényleg iszlám hitre tértek-e, és valóban szándékukban állt-e Granadá-
ban szövetségre lépni a zsidókkal és a mórokkal. Azt is terjesztették, hogy néhány szökevény
templomos a szaracénoknál keresett menedéket, és mint minden sikeres propagandafogásnak,
ennek is volt némi igazságtartalma: 1313 szeptemberében Corberis korábbi praeceptora, Ber-
nard de Fontibus a tuniszi szultán követeként érkezett II. Jakab barcelonai udvarába.

Még hatékonyabbnak bizonyult, ha ezeket a kirekesztett társadalmi csoportokat a sötétség

erőivel társították. A boszorkányság és az ördögimádás vádja óriási hatással bírt a középkori
ember gondolatvilágára. A démonok képmásai mindenütt jelen voltak a székesegyházak és
templomok freskóin illetve faragványain, és nemcsak a tudatlan parasztok félték e sötét ha-
talmakat. Jacques Dueze, V. Kelemen gascogne-i földije, aki tőle kapta a bíborosi kalapot és
XXII. Jánosként később az örökébe lépett; bár egy cahors-i gazdag kereskedő fia volt, és a
montpellier-i egyetemen jogot végzett, mégis rettegett attól, hogy boszorkányfondorlat végez
vele. Pápaként elrendelte inkvizítorainak, hogy leplezzenek le mindenkit, aki „lepaktált a sö-
tétség erőivel”. Meg volt róla győződve, hogy „vannak olyan keresztény bőrbe bújt emberek,
akik titkos szövetséget kötöttek az ördöggel”.339

Vajon a Sátán a pápát is bűnre csábíthatta? Az elképzelés egyáltalán nem volt túlzott az olyan
emberek számára, mint Guillaume de Nogaret és Guillaume de Plaisians, akiknek nézetei
Szép Fülöp királynál meghallgatásra leltek. Felfogásuk szerint ez lehetett az egyetlen elfo-
gadható magyarázat azok tetteire, akik a „legkeresztényibb” uralkodóval gáncsoskodtak. Va-
jon Pamiers püspökéről, aki annak idején Fülöpöt bagolyhoz hasonlította, valamint csendes és
buta emberként jellemezte, a kínvallatás során nem ismerték-e be szolgálói, hogy gonosz szel-
lemekkel társalgott? És ami a legfontosabb, vajon Fülöp fő ellensége, VIII. Bonifác, nem volt-
e eretnek, szodomita és az ördög cinkosa?
Az idős pápa álláspontja több volt elméleti kérdésnél, mert IV Fülöp amellett, hogy a temp-
lomosok elítélését sürgette, a VIII. Bonifác ellen eretnekség vádjával indítandó posztumusz
perhez is ragaszkodott. A kánonjognak akadt rendelkezése az ilyen eljárásra, és léteztek
irányadó esetek is, mint például Formosus pápa exhumálása és az ellene 897-ben lefolytatott
vizsgálat. Bonifác bűnösségének megállapítása ex post facto [visszaható érvénnyel] igazolta
volna Fülöp anagni akcióját, semmissé tette volna Guillaume de Nogaret kiátkozását, és biz-
tosította volna a király jogát nemcsak elítélni, „hanem letartóztatni és megbüntetni egy eret-
nek pápát”.340

A halott főpap elleni rágalomhadjárat részeként Szép Fülöp annak érdekében is latba vetette
befolyását, hogy kanonizálják a remetepápát, V. Celestint, akit a franciák szerint lemondásra
kényszerítettek, majd bebörtönöztek és végül utódja, VIII. Bonifác parancsára meggyilkoltak.
Annak csalhatatlan kinyilatkoztatása, hogy Celestin a Mennyben van, Fülöp gondolkodásában
azt bizonyította volna, hogy Bonifác ellenben a Pokolra került. Celestin pápa állítólagos cso-
datételei és széles körű vallásos tisztelete a nép körében segítették az ügyet.

A nagyhatalmú francia uralkodó, úgy vélve, hogy csakis Isten előtt felelős tetteiért, igen ko-
moly nyomást gyakorolt V. Kelemenre, aki a kényszerítő erőknek kiszolgáltatva ismét kedvelt
halogatási taktikájához folyamodott. Ugyanakkor megpróbált kikerülni Fülöp befolyása alól.
Az Itáliát jellemző politikai zűrzavar lehetetlenné tette számára, hogy visszatérjen a pápai
államba; de a Provence szélén található Venaissin grófság és az igen kellemes fekvésű
Avignon városa a Rhône-folyó mentén a rendelkezésére álltak. 1308 augusztusában Kelemen
bejelentette, hogy a pápai udvar elhagyja Poitiers-t és Avignonba költözik. Bár lépését átme-
neti megoldásnak szánta, utódai végül az elkövetkező hetven évben ebben a városban székel-
tek.

Ez a költözés, amelyre 1309 márciusáig egyébként sem került sor, egyáltalán nem enyhítette a
nyomást Szép Fülöp részéről. Még mielőtt Poitiers-t elhagyta, Kelemen beleegyezett VIII.
Bonifác ügyének posztumusz vizsgálatába. Meglehetősen vonakodva és nem kis gyötrelem
árán tett így, mert felismerte, milyen mértékben veszélyeztetné a pápaság hatalmát, ha VIII.
Bonifácot eretnekként elítélnék. A tárgyalás híre a Francia Királyság határain túl igencsak
megbotránkoztatta a közvéleményt, és azt a benyomást erősítette, hogy V. Kelemen csupán
sakkfigura Fülöp kezében. II. Jakab aragón király a pápának írott levelében adott hangot
nyugtalanságának.

Mindazonáltal, amikor a per végül is kezdetét vette, Kelemen pápa személyesen vette védel-
mébe elődjét a francia király ügyvédei előtt, felidézve jámbor vallásosságát, az egyháznak tett
szolgálatait és igaz hitének számtalan bizonyítékát. Ezek után engedélyezte az eljárás folyta-
tását, de római jogi ismereteinek köszönhetően ügyesen húzta az időt; bizonyos esetekben
írásos vallomásokat kért, illetve 1310 decemberében, azzal az indokkal, hogy ismét erőt vett
rajta a szokásos betegség, felfüggesztette az ügyet.

Lábadozása idején az egyezkedések a tárgyalótermen kívül folytatódtak, és végül

kompomisszum született: a pápa elismerte, hogy Fülöp király és alattvalói Anagniban jóhi-
szeműen cselekedtek, és egyszerűen csak egy általános gyűlésre szóló meghívást szándékoz-
tak kézbesíteni VIII. Bonifácnak. A néhai egyházfő ellen elkövetett erőszakról szóló minden
híresztelés a király ellenfeleinek személyes bosszújából fakadt. Fülöpöt „a hit bajnoka” és „az
egyház védelmezője” jelzőkkel illették, és V. Kelemen visszavont minden olyan pápai bullát,
amely sérelmes volt a király vagy a francia nép számára. Guillaume de Nogaret-t felmentet-
ték, aminek fejében fogadalmat kellett tennie, hogy keresztes hadjáratra megy, továbbá szá-
mos francia és spanyol kegyhelyet végiglátogat. Ezekért az engedményekért cserébe Fülöp
kijelentette, hogy teljes mértékben elfogadja a döntést, amelyet V Kelemen hoz majd Bonifác
igazhitűségének kérdésében.

Ez a kompromisszum a francia határokon túl kedvezőtlen fogadtatásban részesült. Dante

Alighieri úgy vélekedett, hogy a pápai udvar ismét eladta magát IV. Fülöpnek. Az Aragóniai
Királyság kúriai követe azt írta uralkodójának, hogy Fülöp immáron „király, pápa és császár”.
Széles körben elterjedt hiedelemnek számított, hogy Guillaume de Nogaret felmentése 100
000 florenosba került a királynak. A modern történész számára azonban „a kutatások fényé-
ben nem állják meg a helyüket” ezek a Kelemen politikáját bíráló megállapítások Bonifác
ügyével kapcsolatban. A tények ismeretében világossá válik, „hogy Kelemen cáfolhatatlan
győzelmet aratott. Egyetlen kompromisszumra kényszerült, mégpedig Fülöp viselkedésének
nagylelkű felmagasztalására - de ez elméleti engedménynek számított, amit a pápának gyak-
ran egyáltalán nem esett nehezére megtenni.”341 Ugyanez volt elmondható a remetepápa ügyét
illetően is, akit V. Kelemen 1313-ban szentté avatott, de nem pápai nevén, azaz Celestinként,
hanem Pietro da Murrone néven; és nem mártírként, ahogyan Fülöp király szerette volna, ha-
nem hitvallóként.

Ily módon a türelem és a halogatás fegyvereivel V. Kelemen megőrizte az egyház hatalmát és

függetlenségét. Nagynevű elődeitől - a német-római császárokkal hatalmas csatákat vívó VII.
Gergelytől és III. Incétől - eltérően gyakorlatilag cselekvésképtelen volt egy fanatikus és
bosszúszomjas királlyal folyó alantas küzdelemben. VIII. Bonifác és utódja, V. Celestin vitás
kérdésében sikeres utóvédharcot folytatott, csupán lényegtelen részletekben téve engedmé-
nyeket. De vajon lényegtelen volt-e a Templom ügye? Úgy tűnik, Kelemen nem tudott dönte-
ni.

Amikor 1308 augusztusában a pápa elhagyta Poitiers-t, IV. Fülöp úgy érezte, minden eszköz a
rendelkezésére áll, hogy viszonylag rövid idő alatt eldöntse a rend sorsát. A templomosok a
királyi börtönőrök felügyelete alatt maradtak, és immáron további tanúvallomásokra lehetett
számítani, mivel a pápa felhatalmazta az inkvizíciót a vizsgálat folytatására. A Chinonban
kihallgatott elöljárók mindannyian ismét bevallották a nekik tulajdonított bűnöket. Egyikük
sem ismerte be valamennyit, de az összesített vallomások hiánytalanul lefedték azokat. Mind-
annyian megbánták, amit elkövettek, és kérték, hogy fogadják vissza őket az egyházba.

Guillaume de Nogaret és Guillaume de Plaisians jelenléte Chinonban valószínűleg befolyásol-

ta, hogy a templomosok mit mondtak. Minden okuk megvolt beismerni a vádakat, hiszen ha
továbbra is ártatlanságukat bizonygatják, azzal újabb kínvallatásokat és az életfogytiglani bör-
tönt kockáztatták volna. Ha megszöknek, nem lett volna hova menekülniük: Kelemen pápa
nem sokkal korábban ismét körlevelet küldött minden keresztény uralkodónak, felszólítva
őket, hogy a fennhatóságuk alá tartozó területen vegyék őrizetbe és adják át a püspöki bizott-
ságoknak a szökevény lovagokat. A püspökök közül sokan, különösen az észak-franciák Fü-
löp király kegyeltjei voltak: ráadásul a pápa az egész papságot figyelmeztette, hogy aki a
templomosokat segíti, a velük való érintkezés révén eretnekségben válik bűnrészessé.

Fülöp a pápai bizottság összetétele felól is nyugodt lehetett. Hiszen ő maga küldött egy listát
V. Kelemennek, rajta az általa alkalmasnak ítélt személyek nevével, és a végül létrejött nyolc-
fős testületben voltak elegen, akik a királyt támogatták. A bizottság elnöke Gilles Aicelin,
Narbonne érseke volt, aki már 1308-ban, Poitiers-ben szót emelt a templomosok ellen. Mende
és Bayeaux püspökei szintén a király embereinek számítottak, az utóbbit Fülöp gyakran al-
kalmazta államügyekben. A tagok közül négyen ugyan nem voltak franciák, de egyikük,
Trident főesperese, az egyik Colonna bíboros mellett dolgozott, egy másik, Aix-la-Chapelle
[Aachen] prépostja pedig Fülöp király unokatestvérének, II. Károly nápolyi király diplomatá-
jaként szolgált.

Az V. Kelemen által előírt bonyolult eljárás és nyolc ilyen kiemelkedő egyházférfi összeválo-
gatásának nehézségei miatt a grénium első ülésszaka csupán egy évvel a megalakulást köve-
tően kezdődhetett el. 1309. augusztus 8-án a párizsi Sainte-Geneviéve kolostorban megfogal-
maztak egy felhívást, miszerint minden tanú, aki bizonyítékokat kíván feltárni, novemberben
jelenjen meg a bizottság előtt, amely végül az utolsó pillanatig való halogatás után, november
22-én a párizsi püspöki palotában kezdte meg munkáját.

A tanúk között elsőként Hugues de Pairaud, a Francia Királyság templomos visitatora jelent
meg, aki semmit nem hozott fel a vádlottak védelmében. Amikor november 26-án Jacques de
Molay tanúvallomására került a sor, a nagymester azt mondta, kész megvédeni a rendet, mert
felfoghatatlan, hogy az egyház most egyszerre el akarja pusztítani, de kétli, hogy segítség
nélkül erre képes lenne. Mégis „hitványnak és nyomorultnak tartaná magát, és mások is annak
tartanák, ha nem törekedne oltalmazni a testületet, amely annyi mindenben a javát szolgálta,
és amelytől annyi megbecsülést kapott.”

Nemcsak az volt a baj, hogy Jacques de Molay - ahogyan azt letartóztatásakor bevallotta -
írástudatlan volt; hanem az is, hogy nagymestersége alatt a Templom nem tudott eligazodni a
korszak igazságszolgáltatására mindinkább jellemző útvesztőkben. Mások, a johanniták és a
szerzetesrendek igénybe vették szakképzett tanácsadók szolgálatait, a templomos lovagok
azonban éberségük ellenére, amellyel jogaikat és mentességeiket óvták, „úgy tűnik, kevés
erőfeszítést tettek, hogy jogtudósokat vegyenek fel a rendbe, vagy annak tagjai közül joghoz
értő szakembereket képezzenek ki”.342 Az érzelgős, zavart, saját és mások megítélésében áb-
rándokat kergető Jacques de Molay az adott pillanatban kétségkívül bánta ezt a mulasztást.
Amikor a bíborosok előtt, Chinonban megtett vallomásáról készült jelentést felolvasták neki,
a hallottak teljesen felizgatták, kétszer is keresztet vetett, és olyasmit mondott, amit a bizott-
ság „bizonyos emberek” (feltehetően a vallomását felvevő bíborosok) párbajra hívásaként
értelmezett. A rendreutasításra azt felelte, hogy nem állt szándékában ilyen provokáció, de
„Istennek talán tetszene, ha a tatárok és a szaracénok gyakorlatához folyamodnának, akik az
ilyen elvetemült gonosztevőknek... levágják a fejét, vagy kettéhasítják őket”.343

A bizottság tagjait nem hatotta meg ez a harciasság, de hajlandóak voltak szünetet tartani,
hogy Molay felkészülhessen a védekezésre. Fülöp király minisztere, az ülésen jelenlévő
Guillaume de Plaisians, akihez - ironikus módon - egy alkalommal Jacques de Molay még
segítségért is fordult, meghökkent az engedékenység láttán: két évi kínvallatás és börtön után
a nagymester már maga sem tudta, mit vallott be és mit vont vissza, mégis azt várták tőle,
hogy védje meg a rendet. Guillaume de Plaisians intette őt, vigyázzon, nehogy „a saját nyaka
köré tekerje a kötelet”.

Amikor Jacques de Molay november 28-án, pénteken másodszor is megjelent a bizottság

előtt, ismét kijelentette, hogy nem érzi képesnek magát rendjének védelmére, mert „ő csak
egy egyszerű lovag, tudatlan és szegény”. Hozzátette, hogy mivel ismeri a pápa egyik apostoli
levelét, amelyben Kelemen az ő [ti. a nagymester] ügyében magának tartotta fenn az ítélkezés
jogát, elhatározta, hogy csakis az egyházfővel hajlandó beszélni. A bizottságnak mindössze
három dolgot kívánt mondani: először is, hogy a lovagrend templomaiban bemutatott egyházi
szertartás sokkal csodálatosabb volt, mint a katedrálisok kivételével bármely más templom-
ban; másodszor, hogy ő és társai bőkezűen adakoztak jótékony célokra; harmadszor pedig,
hogy senki „sem ontotta olyan készségesen a vérét a keresztény hit védelmében”, mint a
templomosok, és a szaracénok senkitől sem tartottak annyira, mint tőlük. Vajon nem Artois
grófja volt-e az, aki a templomosokat Szent Lajos seregének élére állította a Nílusnál? És va-
jon nem élne-e még most is, ha hallgatott volna a nagymester tanácsára?

Amikor a bizottság tagjai szárazon azt válaszolták, hogy mindez mit sem ér hit nélkül,
Jacques de Molay igazat adott nekik, de kijelentette, hogy hisz „az egy Istenben, a Háromság-
ban és az egyház minden tanításában [...] és amikor lelke majdan elhagyja testét, akkor nyil-
vánvalóvá válik, ki volt igaz és ki nem, és mindenki tudni fogja az igazságot azon dolgokkal
kapcsolatban, amelyek most történnek”.*

November 28-án a bizottság felfüggesztette az első ülésszakot, és egészen 1310. február 3-ig
nem ült újból össze. Időközben a kishitűség és a belenyugvás, amely a letartóztatások után a
legtöbb templomoson erőt vett, elszántságnak és határozottságnak adta át a helyét. Az első
ülésszakon Payns praeceptora, Ponsard de Gizy kijelentette a bizottság előtt, hogy a rend el-
len felhozott összes vád hamis; továbbá, hogy a vallomások „veszély és félelem miatt” szület-
tek; és miután részletesen ecsetelte, miként vallatták, azt mondta, amennyiben hasonló kínzá-
sokkal fenyegetnék, beismerne mindent, amit csak akarnának. Február 7-e és 27-e között szer-
te a Francia Királyságban ötszázharminckét templomos követte a példáját.

Március 14-ére a rend elleni vádakat részletesen taglaló százhuszonhét cikkelyt állítottak ösz-
sze, amelyet felolvastak mind a kilencven templomosnak, aki önként vállalta a védekezést. Az
utóbbiak száma a hónap végére ötszázkilencvenhétre emelkedett. Közöttük volt egy Jean Ro-
bert nevű pap is, aki elmondta, hogy megszámlálhatatlan lovagtársa gyónását hallotta, de
egyikben sem esett szó olyan vétkekről, amelyeket nekik tulajdonítanak. Ilyen nagy számú
védővel szembesülve a bizottság felszólította a vádlottakat, hogy válasszanak ki néhány
procuratort az önkéntesek közül. Annak rendje és módja szerint a választás két papra esett:
Renauld de Provins-ra, Orléans praeceptorára és Pierre de Bolognára, aki a Templom
procuratora volt a római pápai Kúriában. A negyvennégy éves Pierre de Bologna huszonöt
éve állt a Templom szolgálatában felszentelt papként. Valószínűleg lombard származású volt,
és a bolognai egyetemre járt, ahol némi jogi képzettségre is szert tehetett Guillaume de Noris
lombard praeceptor jóvoltából. Az, hogy a Templom procuratorává nevezték ki a római Kú-
riába, intellektuális rátermettségéről tanúskodik, ami a lovagrendben ritkaságszámba ment.
1307 novemberi letartóztatását követően bevallotta, hogy megtagadta Krisztust, és leköpte a
keresztet. Tagadta, hogy a szodómia bűnébe esett, de beismerte, hogy az a rendben megenge-
dettnek számított.

A közel nyolc évvel fiatalabb Renauld de Provins szintén pap volt. Az a tény, hogy eleinte
inkább a domonkosokhoz szándékozott belépni és nem a templomosokhoz, szintén magasabb
iskolázottságot valószínűsít, a mód pedig, ahogyan első kihallgatásakor a nyílt beismerést
elkerülte, fürge elmét takar. Tizenöt évvel korábban, Brie-ben csatlakozott a rendhez.

A két pap első perbeszédében a templomosok fogvatartásának körülményei ellen tiltakozott,

mondván: megtagadták tőlük a szentségeket, vagyontárgyaikat és szerzetesi öltözetüket elko-
bozták, alig kaptak enni, és vasra verték őket, a börtönben meghaltakat pedig szenteletlen
földbe temették. Később, amikor a fogvatartása helyszínéül szolgáló párizsi Temple-ben a
bizottság jegyzői kihallgatták, Pierre de Bologna a vádakról elítélően így nyilatkozott: „Gya-
lázatos, igen gonosz, esztelen és gyűlöletes dolgok [...], amelyek a rosszindulatú tanúk, riváli-
sok és hazug ellenségek rágalmai, koholmányai és agyszüleményei.” Ragaszkodott hozzá,
hogy „a Templom rendje tiszta és szeplőtelen, mindig is az volt, minden vád, bűn és vétek
tekintetében”. A vallomások szerinte nyilvánvalóan hamisak voltak; kínvallatás vagy az attól
való félelem kényszerítette ki őket.

Április 1-én szerdán Pierre de Bologna és Renauld de Provins az Outremer két lovagjával,
Guillaume de Chambonnet-val, az auvergne-i Blaudeix és Bertrand de Sartiges-zsel, a
rouergue-i Carlat praeceptorával együtt jelentek meg a pápai bizottság előtt. Korábban mind-
két lovag szolgált a Szentföldön, és egyikük sem ismert be egyetlen vádpontot sem, amikor
Clermont püspöke először kihallgatta őket.

Renauld de Provins azonnal védekezésre kényszerítette a bizottságot: először is kitartott amel-

lett, hogy csak a nagymester és a rendi káptalan lett volna jogosult procuratorokat kijelölni a
Templom védelmére, másodszor pedig azt állította, hogy a rend ellen eretnekség vádjával
indított eljárás szabálytalanul zajlott, így jogérvényessége kétséges. A megfelelő védelem
előfeltétele szerinte az lett volna, hogy a vádlottak kapjanak pénzt ügyvédek fogadására,
ugyanakkor az egyház, ne pedig a király őrizetébe helyezzék őket. Amióta a templomosokat
1307-ben letartóztatták, most először álltak elő hatékony védelemmel.

Pierre de Bologna szavai még majd hétszáz évvel később is gyakorlott ügyvédre és általában a
mindenkori vádlottak jogainak avatott védelmezőjére vallanak. A templomosok ellen indított
eljárást - mondta a bizottság előtt -, „romboló dühvel” hajtották végre, a testvéreket „úgy hur-
colták el, mint a birkákat a vágóhídra”, és „a legkülönfélébb kínzásoknak vetették alá őket,
amibe sokan belehaltak, mások örökre nyomorékok lettek, sokak pedig arra kényszerültek,
hogy saját maguk és rendjük ellen hazudjanak”. A kínzás - állította - mindenkit megfosztott „a
gondolkodás szabadságától, amivel pedig minden jóravaló embernek rendelkeznie kellene”.
Ennek híján az áldozat elvesztette „tudását, emlékezetét és felfogóképességét”. Éppen ezért
mindazt, amit bárki kínvallatás során ismert be, figyelmen kívül kell hagyni. Azt is feltárta a
bizottság előtt, hogy a templomos testvéreknek megmutattak egy Fülöp király pecsétjével
ellátott levelet, amelyben nemcsak azt ígérték nekik, hogy megkímélik őket a kínzásoktól,
hanem azt is, hogy „jó ellátásban részesítik és évjáradékkal látják el őket életük végéig, az
elején persze hangsúlyozva, hogy a Templom rendje teljes egészében bűnös”.344

Így szerinte a lovagok ellen felhozott minden vád mocskos rágalom volt, ráadásul ellentmon-
dott a józan észnek. Feltette a kérdést, vajon hihető-e, hogy oly sok kitűnő, nemeslelkű és
nagyhatalmú férfiú annyira „ostoba és őrült” lett volna, hogy „csatlakozni akarjon a rendhez
vagy tagja óhajtson maradni annak, ha ezáltal lelki üdvét kockáztatta”? Bizonyos, hogy az
ilyen tulajdonságokkal megáldott személyek, ha hasonló romlottságot fedeztek volna fel a
Templomban, különösen, ami Jézus Krisztus káromlását illeti, azonnal „világgá kürtölik, és az
emberek tudomására hozzák ezeket a dolgokat”.

A Templom erőteljes védelme és a pápai bizottság véget nem érő vitái felingerelték IV. Fülö-
pöt. Az 1310 októberére Vienne-be, végső soron a rend feloszlatására összehívott zsinatot egy
évvel el kellett halasztani, mert a bizottság nem nyújtotta be a jelentését. Ezért a király úgy
határozott, hogy Philippe de Marigny sens-i érsek közreműködésével felgyorsítja az ügyme-
netet. Nevezettet a cambrai egyházmegyéből nem sokkal korábban léptették elő testvére,
Enguer-rand de Marigny befolyásának köszönhetően, aki éppen azon mesterkedett,
hogy a király első minisztereként Guillaume de Nogaret helyére kerüljön. Fülöp Enguerrand
kérésére járta ki a pápánál, hogy ő nevezhesse ki az új sens-i érseket, aki ennek következtében
a királynak és saját testvérének egyaránt lekötelezettje volt. 1311 tavaszán eljött az idő, hogy
adósságát törlessze.
A Római Birodalom idejére visszanyúló egyházmegyei határvonalaknak köszönhetően a pári-
zsi püspökség a sens-i érsekség felügyelete alá esett. Ezért aztán az érseknek jogában állt a
fennhatósága alá tartozó egyes templomosok ügyében ítéletet hozni. Május 10-én, vasárnap,
amikor a pápai bizottság éppen nem ülésezett, az érsek tartományi zsinatot hívott össze Pá-
rizsba, hogy fellépjen a lovagok ellen. Pierre de Bologna azonnal felismerte, mi készül, és
tüstént a bizottsághoz folyamodott, hogy oltalmazza meg azokat, „akik védelmükbe vették az
említett rendet”. Arra kérte a testület tagjait, érjék el a sens-i érseknél, hogy ne indítson külön
eljárást.

Gilles Aicelin elnök, Narbonne érseke tüstént elhárította, hogy a kérvénnyel foglalkozzon,
azon az alapon, hogy „misét kell mondania”. Így a döntéshozatal a többi tagra maradt. Ők, bár
nem csekély rokonszenvet éreztek a kérvényezők iránt, úgy vélték, hogy a pápai bizottság
illetve a sens-i érsek által összehívott tartományi zsinaton folyó eljárás „két teljesen eltérő és
egymástól kölcsönösen független” dolog. E logika szerint mivel az érsek hatalma közvetlenül
a pápától származott, a bizottságot hatásköre nem jogosította fel a beavatkozásra.

Május 11-én, hétfőn a testület az elnök távollétében ismét összeült, hogy tovább hallgassa a
rendet védeni kívánó templomosok tanúvallomásait. Az ülés szünetében kiderült, hogy [az
érsek ítélete értelmében] a Templomot védelmező ötvennégy lovagot, akik visszavonták ko-
rábbi beismerő vallomásukat, visszaeső eretnekekként még aznap elevenen megégetik. A bi-
zottság rögtön menesztette az orléans-i főesperest és a templomosok egyik, Philippe de Voet
nevű börtönőrét, hogy a kivégzés elhalasztására kérjék az érseket. Voet elmondta a zsinat
résztvevőinek: az örökkévalóság kapujában igen sokan megesküdtek a börtönben elhunyt
templomosok közül, hogy a rend elleni vádak hamisak.

Közbenjárásuk teljesen hiábavaló volt. Az ötvennégy vádlottat összeterelték és szekerekre

rakták, majd a városon kívüli Saint-Antoine kolostor melletti mezőre vitték őket. Ezen a he-
lyen mindannyian máglyahalált haltak. „Valamennyien, kivétel nélkül, tagadták a nekik tulaj-
donított bűnöket, és ragaszkodtak hozzá, hogy igaztalanul végzik ki őket [...], ami nagy cso-
dálkozást és roppant meglepetést keltett.”345 Azokat, akik sohasem ismerték be az állítólagos
bűnöket, nem lehetett visszaeső eretnekként máglyára küldeni, így őket életfogytiglani bör-
tönre ítélték. Kizárólag azokat oldozták fel és engedték szabadon, akik megerősítették vallo-
másukat, és megbánást tanúsítottak.

Négy nappal később újabb négy templomost adtak a sens-i érsek kezére, hogy kövessék társa-
ikat a tűzhalálba; a párizsi Temple korábbi kincstárnokának, Jean du Tournak a holttestét pe-
dig kihantolták, hogy a tűz azt is eleméssze.

A történések hatása nyilvánvalóan érezhető volt a pápai bizottság elé idézett tanúk magatartá-
sán: egy Aimery de Villiers-le-Duc nevű szolgáló templomos testvér a langres-i egyházme-
gyéből kitartott amellett, hogy a rendnek tulajdonított kihágások nem igazak, de könyörögve
kérte, nehogy elárulják ezt a király embereinek, mert nem akart máglyán elégni. A bizottság
csak akkor tiltakozott, amikor a procuratorok egyike, Renauld de Provins eltűnt a börtönből.

A határozott kiállás viszont eredménnyel járt: Renauld de Provins-t két másik lovag,
Guillaume de Chambonnet és Bertrand de Sartiges társaságában visszahozták. Ezúttal azon-
ban Pierre de Bolognát nem találták sehol, és hiába küldtek három kanonokot a keresésére,
nem került elő. Mindezek után a vizsgálat meglehetősen akadozva folytatódott, mert a bizott-
ság tagjai közül különböző okokra hivatkozva valaki mindig kimentette magát. December 17-
én, amikor Guillaume de Chambonnet és Bertrand de Sartiges közölték, hogy Renauld de
Provins és Pierre de Bologna nélkül nem tudják feladatukat tovább vállalni, mert ők csak „ta-
nulatlan világiak”, tudomásukra hozták, hogy mindkét templomos pap megtagadta a rend vé-
delmét, és visszatért eredeti vallomásához. Állítólag Renauld de Provins-t a sens-i zsinat eltá-
volította papi hivatalából, Pierre de Bologna pedig megszökött. Ennél azonban sokkal való-
színűbb, hogy börtönőrei meggyilkolták. Bármi lett is a templomos papok sorsa, a két lovag
nélkülük elvesztette az önbizalmát, és „távozott a bizottság színe elől”.346

17. fejezet

Az elpusztított Templom
Mi magyarázza, hogy a nyugati világ legfélelmetesebb hadseregének katonái, Pierre de Bolo-
gna szavaival élve, úgy mentek a halálba, „mint a birkák a vágóhídra”? Az egyik ok nyilván a
Francia Királyságban élő lovagok többségének magas életkora volt. Miután egy ideig Keleten
szolgáltak, sokan visszatértek Európába, hogy elfoglalják helyüket a rendi adminisztrációban.
A fiatalabbakat Ciprus szigetére küldték; az 1307-ben meglévő templomos haderő több mint
hetven százalékát egyébként az évszázad kezdete óta toborozták.347 Cipruson készítették fel
őket az eljövendő feladatokra: harcoltak a szaracénokkal Tortoszáért, és várták a sziget elleni
mameluk támadást.

V. Kelemen Pastoralis praeeminentiae... kezdetű bullája, amely az egész keresztény világban

elrendelte a templomosok letartóztatását, 1307 novemberében jutott el Ciprusra. A sziget de
facto uralkodója János király testvére, Amaury volt, akit a templomosok támogattak, amikor
1306 augusztusában magához ragadta a hatalmat. A pápai parancs igencsak kínos helyzetbe
hozta Amauryt. Hálával tartozott a lovagoknak, és egyébként is, mint majd' mindenki Cipru-
son, szinte kizártnak tartotta, hogy a rend elleni vádak igazak lennének. Ugyanakkor vonako-
dott a pápával dacolni, vagy netán IV. Fülöp francia királyt magára haragítani, ezért végül
elrendelte embereinek, hogy járjanak el az Ayme de Oselier maréchal vezette templomosok
ellen. Az utóbbiak megpróbáltak ellenállni, így harcokra került sor.

Végül a templomosok megadták magukat, és nyolcvanhárom lovagot, valamint harmincöt

sergentet a rendi birtokokon házi őrizetbe vettek. Vagyonukat elkobozták, de Amaury embe-
rei a kincs legnagyobb részét nem találták. A rákövetkező májusig egyetlen perre sem került
sor, amíg két, Kelemen pápa által kinevezett bíró meg nem jelent a szigeten. A foglyok közül
senki sem ismerte be a vádakat. Vallomásokat renden kívüli tanúktól szereztek, köztük volt
tizenhat lovag és a királyság udvarnagya, Philippe d'Ibelin, valamint a király marsallja,
Renaud de Soissons. A legtöbben II. Henriket támogatták Amaury ellen, ezért feltételezték
róluk, hogy esetleg ellenséges érzülettel viseltetnek a templomosok iránt, de minden bizonyí-
tékuk a lovagok mellett szólt. Az első tanú, Philippe d'Ibelin szerint talán a tagfelvételt körül-
lengő titokzatosság keltett olyan látszatot, mintha a rendben gonosz dolgok folynának.
Renaud de Soissons megerősítette, hogy a templomosok hittek a szentségekben, és kifogásta-
lanul végezték vallási szertartásaikat.

Egy Jacques de Plany nevű lovag igen szókimondóan védelmezte a templomosokat, emlékez-
tetve a bíróságot, hogy vérüket ontották Krisztusért és a keresztény hitért, emellett legalább
olyan kiváló és becsületes férfiak, mint amilyeneket a szerzetesrendekben találni. Egy genovai
úr, Perceval del Mar beszámolt egy, a szaracénok fogságába esett templomos csapatról,
amelynek tagjai inkább a halált választották, semmint megtagadják hitüket. Alacsonyabb ran-
gú tanúk, bár megemlítették a rendbe való belépést övező titkolózást és a lovagok kapzsiságát,
semmi olyat nem mondtak, ami az istenkáromlás vagy az eretnekség vádját alátámasztotta
volna. Egy bizonyos pap, Laurent de Beirut előadta, hogy hatvan templomos gyónását hallgat-
ta meg, de semmit sem tud felhozni ellenük. A további vallomásokból világossá vált, hogy
számos templomos testvér nem feltétlenül a rend saját káplánjánál, hanem domonkosoknál,
ferenceseknél és világi papoknál végezte a gyónását.

Egyetlen tanú akadt a ciprusi latinok között, aki valamiféle bizonyítékot szolgáltatott a vádlot-
tak ellen, méghozzá Simon de Sarezariis, a Szent János Ispotály perjele. Ö sem tudott azonban
szilárd tényeket felsorakoztatni, csupán bizonyos beszélgetésekre utalt, amelyeket a múltban,
ismeretlen nevű személyekkel folytatott. Simon kivételével, a nemes rangú tanúk mindannyi-
an a templomosok mellett tettek bizonyságot, annak ellenére, hogy II. Henrik hívei voltak.

Ezt az eredményt V. Kelemen nem találta elfogadhatónak, ezért új tárgyalást rendelt el, mely-
nek levezetésével keleti legátusát, Pierre de Plaine-Cassagne-t, Rodez püspökét bízta meg.
Erre a vizsgálatra Amaury meggyilkolása és Henrik király restaurációja után, 1310 nyarán
került sor, és bár feljegyzések nem maradtak ránk, úgy tűnik, a pápa által gyakorolt politikai
nyomás megtette hatását: a krónikások feljegyzése szerint a templomos maréchal, Ayme de
Oselier és számos társa Kyrenia [Kirínia] erődjében, rabként fejezte be életét.

Itáliában a templomosokkal szembeni magatartás az érintett uralkodók politikai hovatartozá-

sának függvényében alakult. II. Károly nápolyi király, Szép Fülöp unokatestvére, amennyire a
kevés fennmaradt dokumentumból kitűnik, feltehetően kínzás alkalmazásával szerezte meg a
szükséges vallomásokat. E módszerrel a pápai államban is sikerült kicsikarni néhány vallo-
mást, amelyekben a vádlottak beismerték Krisztus megtagadását, a kereszt leköpését és a bál-
ványimádást, de egészében véve a sutri püspök által, több helyen lefolytatott inkvizíciós eljá-
rás csekély eredménnyel járt. Lombardiában számos püspök a templomosok pártját fogta, és
néhányan elég bátrak voltak ahhoz, hogy ezt ki is mondják. Ravenna, Rimini és Fano püspö-
kei nem találtak bizonyítékot az eléjük idézett lovagok bűnösségét illetően. Firenzében tizen-
három megkínzott templomos közül hat vallott.

Német területen Burchard, Magdeburg érseke nem késlekedett a lovagok elleni fellépéssel,
különösen a német mester, Frederik von Alvensleben elítélésével. Trierben az érsek által ösz-
szehívott tartományi zsinat nem talált bizonyítékot a rend ellen. Mainzban Peter von Aspelt
érsek elnökletével hasonló zsinatot tartottak. A bizottsági ülést azonban húsz talpig felfegy-
verzett templomos, élükön Grumbach praeceptorával, Hugo von Salmmal, erőszakosan félbe-
szakította. A megrémült főpapot arra kényszerítették, hogy hallgassa végig panaszaikat. Sze-
rintük társaik nem kaptak esélyt rá, hogy megvédhessék magukat; azokat pedig, akik ragasz-
kodtak ártatlanságukhoz, megégették. Hugo von Salm azt is állította, hogy az áldozatok bűn-
telenségének csodás bizonyítékaként Párizsban a templomosok fehér köpenye sértetlen ma-
radt, nem lett a tűz martalékává.

Egy későbbi meghallgatáson Hugo von Salm testvére, Frederik, a Rajna-vidék praeceptora
felajánlotta, hogy a rend ártatlanságának bizonyítására istenítéleti próbának veti alá magát.
Közölte, hogy keleten együtt szolgált Jacques de Molay-val és „olyan becsületes embernek
ismerte meg, amilyen csak egy keresztény lehet”.* Más tanúk a templomosok jótékonykodá-
sáról tettek vallomást: egy pap például elmondta, hogy egy korábbi éhínség idején a maistre-i
praeceptoratus naponta majd' ezer szegényt látott el élelemmel. Végül az érsek az eléidézett
lovagok ügyében kedvező döntést hozott, ami nem nyerte el a pápa tetszését.
A Francia Királyságot és Ciprust nem számítva a legjelentősebb templomos tartomány az
Ibériai-félszigeten, azon belül is Aragóniában volt, ahol a rend kiemelkedő szerepet játszott a
mórok által elfoglalt területek visszaszerzésében. A reconquista hősi napjaiban szerzett renge-
teg kiváltságot az állam már egy ideje csorbítani igyekezett, és a tekintélyes adománybirtok-
okra is szívesen rátette volna a kezét. Bár a rendnek még mindig komoly javai voltak az Ara-
góniai Királyságban, a Szíriában és Palesztinában felmerülő anyagi szükségletek, valamint az
aragón uralkodók követelései egyre súlyosabb terhet jelentettek. A Templom ugyan még min-
dig bankként funkcionált, de maga is eladósodott. 1307 október közepén II. Jakab király leve-
let kapott IV. Fülöptől, aki felsorolta a templomosok minden gonoszságát, és javasolta, hogy
Jakab kobozza el a rend tulajdonát és tartóztassa le a tagjait, miként az francia földön történt.
Az aragón uralkodó hitetlenkedett. A templomosok - írta válaszlevelében Szép Fülöpnek - „a
közvélemény szerint mind ez ideig dicséretre méltó szerzetesi életvitelt folytattak ezen a vi-
déken, és a hitbéli eltévelyedés semmilyen vádja sem merült fel ellenük. Éppen ellenkezőleg,
uralkodásunk alatt úgy találtuk, hogy odaadóan nagy szolgálatokat tettek nekünk, bármit kér-
tünk tőlük, a hit ellenségeinek visszaszorításában.”

Amikor azonban elérkeztek a hírek az Aragóniai Királyságba, hogy Jacques de Molay beis-
merte az állítólagos bűnöket, II. Jakab elrendelte országában a lovagok letartóztatását, és le-
foglalta birtokaikat. Néhány templomos közösség nem volt hajlandó megadni magát - a Fran-
cia Királyságtól eltérően, Aragóniában a rendnek számos fegyveres állt a rendelkezésére, és
lehetősége is volt felkészülni egy ilyen támadásra. A templomosok peníscolai várát elfoglal-
ták, és Aragónia nagymesterét, Exemen de Lendát foglyul ejtették, Ascó, Cantavieja, Villel,
Castellote, Chalamera és Monzón erődei azonban egyenlőre ellenálltak. Ramón Sa Guardia, a
roussilloni Mas Deu praeceptora Miravet várában szintén kitartott. Innen küldött II. Jakabnak
egy levelet, emlékeztetve őt arra az áldozatra, melyet kevéssel azelőtt, Granadánál, a mórok
elleni harcokban hoztak érte a templomosok. Arról is írt, hogy egy korábbi éhínség idején a
lovagok húszezer embert etettek Gardenynél és hatezret Monzónnál. Sőt, amikor a francia
csapatok megszállták Aragóniát, és már Barcelonát fenyegették, a templomosok voltak azok,
akik állták a sarat. Mindezen okoknál fogva a királynak szabadon kellene engednie a nagy-
mestert és társait, akik valamennyien „hűségesek, igazhitűek és jó keresztények”.

Mostanra azonban a kocka el volt vetve. Nem mintha Jakab meggyőződött volna a templomo-
sok bűnösségéről, hanem mert biztosítani akarta magának birtokaikat, mielőtt azokat az egy-
ház kisajátítaná: quid pro quo [kárpótlásként] még azt is felajánlotta V. Kelemennek, hogy két
unokafivérét földhöz juttatja királyságában, ha lemond a Templom aragóniai vagyona feletti
jogáról.348 Ramón Sa Guardia, talán tudatában annak, hogy az uralkodót ezúttal elsődlegesen
a kapzsiság motiválta, levelében azt írta: „Isten a tanúm rá, hogy jobban szánlak Téged, a
francia királyt, és minden keresztényt azokért a bajokért, amelyek emiatt érnek majd bennete-
ket, mint önmagunkat, akiknek el kell viselnünk a gonoszságot.”* Aggódott a király lelki üd-
véért; szerinte Jakab azzal áltatta magát, hogy Isten művében segédkezik, nem pedig a Gono-
széban. Ahogyan Pierre de Bologna, Ramón is feltette a kérdést, vajon hihető-e, hogy bár a
legkiválóbb családok fiai oly nagy számban - néhányan rövid időre, alig hat évre - csatlakoz-
tak a Templomhoz, mégsem jelentette közülük senki az állítólagos kihágásokat?

1308. február 1-én az aragón uralkodó úgy határozott, hogy ostrom alá veszi a templomos
kézen lévő várakat. Miután nem akart, vagy nem tudott frontális támadást intézni ellenük, a
kiéheztetés taktikájával igyekezte megadásra kényszeríteni a helyőrségeket. Ramón Sa
Guardia, aki továbbra is levelezésben állt a királlyal, figyelmeztette őt, hogy készek mártír-
ként az életüket áldozni, hacsak Jakab nem nyújt védelmet a számukra mindaddig, amíg V.
Kelemen Szép Fülöp befolyása alatt áll. Jakab azonban nem érezte szükségét, hogy alkudoz-
zon, és november végére a kiéheztetett templomosok feladták Miravet várát. Monzón egészen
1309 májusáig kitartott, majd július végére - Chalamera elestével - a rend ellenállása megtört.

Ezt követően sor került az aragón templomosok perére, de mivel az itteni törvények nem tet-
ték lehetővé a kínzást, nem sikerült vallomásokat kierőszakolni. A foglyokat egészen elfogad-
ható körülmények között őrizték, és tűrhető étrendet biztosítottak nekik. Ramón Sa Guardia
éppen olyan szókimondó volt az inkvizíció színe előtt, mint korábban a királyhoz írott levele-
iben. Azt állította, hogy a rendbe való felvétel teljesen konvencionális keretek között zajlott,
ahogyan a templomosok keresztény vallásgyakorlata is. A rágalmak, miszerint a lovagok
megtagadták volna Krisztust „visszataszítóak, szerfelett utálatosak és ördögiek”; és „azt a
testvért, aki a természet ellen vétkezett (vagyis a szodómia bűnébe esett)” súlyosan megbün-
tették: „megfosztották szerzetesi öltözetétől és örökkétartó börtönre ítélték [...] nehéz bilin-
csekkel a lábán és láncokkal a nyakában...”. A vádak „egy rosszindulatú és sátáni lélektől”
eredtek, és mindazok, aki beismerték őket, hazudtak.

1311 márciusában a pápa utasította Tarragona érsekét és Valencia püspökét, hogy a vallomá-
sok kicsikarására vessék be a kínvallatás fegyverét, de az a módszer, ami a Francia Királyság-
ban olyan látványos eredményt hozott, Aragóniában nem használt. A Barcelonában megkín-
zott nyolc templomos mindvégig kitartott ártatlansága mellett; egy Tarragonába összehívott
tartományi zsinat pedig 1312. november 4-én felmentette a templomosokat, „bár még kínpad-
ra is vonták őket, hogy bűneiket bevallják”.

Az Aragóniai Királyságban látottakhoz hasonlóan végződött a templomosok ügye a León-

Kasztíliai és a Portugál Királyságban is. A lovagokat letartóztatták, és püspöki bizottságok
előtt vádat emeltek ellenük, de sehol sem tudtak bizonyítékokat szerezni a híresztelések alá-
támasztására. Szerte az Ibériai-félszigeten (a francia befolyás túlsúlyának köszönhetően)
egyedül Navarrában sikerült néhány beismerő vallomást kihúzni a templomosokból.

Akárcsak II. Jakab, 1307 októberének közepén II. Edward angol király is kapott egy levelet
francia földről. Szép Fülöp beszámolt róla, miképpen tárta fel a korrupció fertőjét a Temp-
lomban, és azt javasolta vejének, hogy kövesse a példáját, vagyis tartóztassa le az istentelene-
ket és sajátítsa ki a vagyonukat. Jakabhoz hasonlóan, eleinte Edward is kétségeinek adott han-
got. Bár országában a templomosok nem voltak olyan sokan, mint a Francia Királyságban -
Angliában, Skóciában, az ír szigeten és Walesben száznegyvennégy és kettőszázharminc kö-
zött volt a lovagok száma -, a rend mégis fontos szerepet játszott a királyi közigazgatásban
azóta, hogy az első nagymester, Hugues de Payns 1129-ben először Londonba látogatott. A
templomosok bankárokként szolgálták a Plantagenet-Anjou uralkodókat, akik rájuk bízták a
Becket Tamás gyilkosai által kifizetett bírság kezelését. Ezen kívül közvetítő szerepet töltöt-
tek be az angol és francia királyok közötti vitákban, és a Margit francia hercegnő hozományá-
nak részét képező normandiai várakat is nekik kellett ellenőrizniük az angol trónörökös nagy-
korúságáig.

Fentebb már esett szó arról a bizalomról, amellyel Oroszlánszívű Richárd viseltetett a rend
iránt; az akkori nagymester, Robert de Sablé a király vazallusa és bizalmas barátja volt
egyszemélyben. A londoni Temple biztos raktáraként szolgált az uralkodói jövedelmeknek;
ugyanakkor a lovagok erőteljesen jelen voltak a sziget kereskedelmi életében, kiaknázva azt a
sok kiváltságot és exemptiot, amelyet a királyok és pápák adományoztak nekik. Bár a Temp-
lom gazdagsága némi irigységet keltett, földbirtokaiból származó éves jövedelme nem haladta
meg a 4 800 livres-t. Ez nem volt akkora összeg, hogy „erős féltékenységet” vagy „általános
gyűlöletet” váltson ki.349 1294-ben I. Edward szívélyes fogadtatásban részesítette az udvarába
látogató Jacques de Molay-t. Abban az időben a rend angliai nagymestere William of La Mo-
re volt, az öreg király bizalmas tanácsadóinak egyike. II. Edward, aki alig három hónappal a
botrány kipattanása előtt lépett trónra, teljes képtelenségnek tartotta a templomosok ellen fel-
hozott vádakat. Azonnal levelet intézett a francia, az aragón, a kasztíliai, a portugál és a nápo-
lyi uralkodókhoz, hogy ezt a tudomásukra hozza. A rend - állította - komoly érdemeket szer-
zett a Szentföld ügyének szolgálatában és „hite fényesen ragyog”. A király V. Kelemen pápá-
nak is írt, hangoztatva, hogy a templomosok „mindig hűen őrizték tiszta hitüket”, míg azok,
akik ilyen hitvány és aljas vádakat terjesztenek, bűnösök és hazugok.

Ez a december 10-én kelt levél keresztezte az útját az Edward által négy nappal később kéz-
hez kapott Pastoralis praeeminentiae... pápai bullának, amely elrendelte az összes templomos
letartóztatását szerte a keresztény világban, így a fiatal királynak nem maradt választása, és
december 26-án parancsot adott az angol templomosok „leggyorsabb és leginkább megfelelő
módon” történő őrizetbe vételére. Jacques de Molay vallomásának híre ez idő tájt érte el Ang-
liát, és ahogyan II. Aragóniai Jakab, talán Edward is ráébredt, hogy előnyösebb számára, ha ő
veszi a felügyelete alá a templomosok birtokait, mielőtt valaki más tenné rájuk a kezét.

Mindazonáltal gyanúja, hogy a pápát valójában Szép Fülöp mozgatja, továbbra sem szűnt
meg; és az a mód, ahogyan Angliában a templomosokat kezelték, arra utal, hogy nem hitt a
vádaknak. A január 9-én letartóztatott William of La More, bár Canterburyben bebörtönözték,
két templomos testvér a társaságában maradhatott, bizonyos holmikat, ágyneműt vihetett ma-
gával, megtarthatta hagyományos öltözetét valamint személyes vagyontárgyait, és per diem
[napi] eltartására két schilling hat penny járadékot kapott. Számos praeceptor számára enge-
délyezték, hogy rendházában maradjon, amíg közel két évvel később az inkvizíció elé nem
idézték őket.

Letartóztatásukkor jegyzéket készítettek a templomosok vagyontárgyairól, amely pillanatfel-

vétel gyanánt rávilágít életmódjukra, és meghazudtolja bírálóik vádjait, miszerint bővelkedtek
volna a javakban. A yorki grófságban felvett leltárakból kiderül, hogy a miseruhák, az állatál-
lomány és a mezőgazdasági szerszámok voltak az egyedüli, úgymond értékes „vagyontár-
gyak”. Hiányoztak a fegyverek, igen kevés pénzt őriztek, a rendház bútorzata pedig meglehe-
tősen szegényesnek és hiányosnak számított. Néhány helyen sózott birkahús, szalonna, sózott
hal, hering, szárított tőkehal, sajt és némi sózott marhahús készletekre bukkantak, de bort
szinte sehol sem találtak.350

1309. szeptember 13-án két, a pápa által kijelölt inkvizítor érkezett Angliába: Dieudonné,
Lagny apátja és Sicard de Vaur narbonne-i kanonok, aki egyházjogilag mellesleg Gilles
Aicelin érseknek, a Párizsban a rendet vizsgáló pápai bizottság elnökének tartozott felelős-
séggel. Ez volt az első alkalom, hogy a Szent Hivatal megjelent Britannia földjén: a Francia
Királysággal ellentétben, ahol az inkvizíció bevett intézménynek számított, az angol törvé-
nyek nem tették lehetővé az alkalmazását. Ráadásul a perek normális esetben esküdtek jelen-
létében zajlottak, és a kínvallatást sem engedélyezték. Ebből következően az angol templomo-
sok kihallgatása, amelyre október 20-a és november 18-a között került sor a két inkvizítor és a
londoni püspök előtt, nem hozott eredményt. Senki sem ismert be semmilyen gonosztettet. A
francia letartóztatások elől Angliába menekült auvergne-i praeceptor, Imbert Blanke állítása
szerint a rendbe való felvétel körüli titkolózás csupán „balgaságból” fakadt, és az égvilágon
semmilyen visszásság nem történt.

Miután az inkvizítoroknak nem sikerült egyetlen vallomást sem kicsikarniuk, rávették a can-
terburyi tartományi zsinat résztvevőit, hogy november 24-én Londonba jöjjenek, és II. Ed-
ward királynál eszközöljék ki a kínvallatás engedélyezését. Ezt a kérésben finomkodva „az
egyházi dekréták szerinti” eljárásnak nevezték. Az engedélyt megkapták, de így sem született
meg a kívánt eredmény. Egyetlen szabálytalanságra derült csupán fény: a templomosok köré-
ben igen elterjedt tévhitnek számított, hogy a nagymester által a káptalani gyűlésen gyakorolt
bűnbocsánat egyenértékű a szentségi feloldozással.

A pápa számára készített jelentésében a két inkvizítor csalódottan állapította meg, hogy Ed-
ward vonakodott ígéretet tenni a templomos birtokok átadására az egyháznak. A király azzal
érvelt, hogy nem cselekedhet országa grófjainak és báróinak megkérdezése nélkül, ami az
adott esetben nem csupán időhúzás volt. Míg ugyanis a pápa teljes joggal arra hivatkozott,
hogy ezeket az adományokat eredetileg a templomosok szentföldi küldetésére szánták, a ki-
rály legalább annyira indokoltan mondhatta, hogy a szóban forgó földek az angol nemesektől
származnak, és amennyiben a rendet felosztlatják, ők jogosultak visszakapni azokat. Ezt az
álláspontot bárói élénken támogatták.

V. Kelemen, mivel az angliai vizsgálatok semmilyen eredménnyel nem jártak, nyomatékosan

felszólította Canterbury és York érsekeit, hogy nagyobb buzgalommal lássák el feladatukat a
templomosok ügyében. Máshonnan is nyomás nehezedett rájuk: William of Greenfield, York
érseke korábban az együttműködést sürgető levelet kapott IV. Fülöptől. Az egyházi hatóságok
minden tőlük telhetőt megtettek, de ahogyan a yorki érsek az általa 1310 májusában összehí-
vott tartományi zsinaton fogalmazott: „a kínvallatás az angol királyságban ismeretlen dolog-
nak számított.” A legtöbb, amivel elő tudott állni, néhány másodkézből, renden kívüli tanúk-
tól szerzett értesülés volt. John of Nassingtonnak például valaki elmondta, hogy a templomo-
sok a hirsti rendházban egy borjút imádtak; egy John of Ure nevű lovag szerint pedig
Westerdale praeceptora mutatott a feleségének egy könyvet, amelyben az állt, hogy Krisztus
nem szeplőtelenül fogant, hanem József gyermeke volt. Szodómiára vonatkozó vallomás
egyedül Adam of Heton koldulórendi barát szájából hangzott el, aki azt mesélte, hogy amikor
gyermek volt, a fiúk gyakran mondogatták neki: „Óvakodj a templomosok csókjától.” Egy
másik, szintén koldulórendi szerzetes pedig ismert egy asszonyt, aki egyszer az árnyékszéken
talált egy templomos alsóneműt, melynek ülepébe a kereszt jele volt bevarrva.331

V. Kelemen pápa nyilván azt gyanította, hogy az angolok szándékosan húzzák az időt, ezért
írt Edwardnak, és teljes búcsút ígért neki, amennyiben a joghatósága alá tartozó templomoso-
kat átszállítja a Francia Királyságba. Az angol egyházférfiakra is megpróbált nyomást gyako-
rolni a Faciens misericordiam... kezdetű bullával, amelyben kijelentette, hogy a templomosok
bűnössége immáron bizonyítást nyert, ezért bűnrészessé válik mindenki, aki megpróbálja vé-
deni őket. A yorki tartományi zsinat, mivel sem elítélni, sem felmenteni nem tudta a vádlotta-
kat, megbízta az érseket, hogy a Vienne-ben összeülő egyetemes zsinaton az egész ügyet utal-
ja a pápai udvar hatáskörébe. Addig is előhozakodtak egy jellemzően angol nyilatkozatformu-
lával, amelyet minden templomosnak nyilvánosan el kellett mondania: „Elismerem, hogy az
Őszentsége, a Pápa bullájában említett vádpontok súlyos rágalmakat jelentenek rám nézve, és
minthogy nem vagyok képes ezeket lemosni magamról, alávetem magam az Isteni Kegye-
lemnek és a Szent Zsinat döntésének.” Miután a lovagok mindezt a yorki katedrális előtt kije-
lentették, visszafogadták őket az egyházba, és különböző kolostorokba küldték őket: William
of Graftont Selbybe, Richard of Kerwicket Kirkhambe, John of Walpole-t Bylandbe, Thomas
of Stanfordot Fountains-ba, Henry of Kirbyt pedig Rievaulx-ba. Később a ciszterci apátok
Thomas of Stanford és Henry of Kirby rossz magaviseletéről panaszkodtak a yorki érseknek.

A templomosok elleni eljárások Skóciában és az ír szigeten sem elégítették ki sokkal nagyobb

sikerrel Kelemen pápa és a francia király elvárásait. Az egyetlen valamirevaló eredményt vé-
gül Angliában sikerült elérni: két szökevény templomos, Stephen of Stapelbrugge és Thomas
of Thoroldeby, amikor 1311 júniusában elfogták, beismerte, hogy a rendbe való felvételekor
istenkáromló tettekre kényszerült. Valószínűleg mindkettőt megkínozták. Júliusban egy John
of Stoke nevű templomos pap szintén bevallotta, hogy a belépése után egy évvel Jacques de
Molay Krisztus megtagadását követelte tőle. Miután mindannyian bűnbánatot gyakoroltak,
feloldozást nyertek és ismét az egyház tagjaivá fogadták őket. Ugyanez történt azzal az öt-
venkét lovaggal, akik hajlandóak voltak elmondani a yorki zsinaton megszületett nyilatkoza-
tot. Ugyanakkor a rend két legfontosabb angliai tagja, William of La More nagymester és
Auvergne praeceptora, Imbert Blanke továbbra is kitartott saját és társai ártatlansága mellett.
William még azt is tagadta, hogy kiszolgáltatta volna a feloldozás szentségét, amikor megbo-
csátott a vétkező templomos testvéreknek a regula áthágásáért. A londoni Towerbe küldték,
hogy ott várjon a pápa kegyelmére, és az itteni börtönben is halt meg 1313 februárjában.
Imbert Blanke ítélete így szólt: „Zárassék a leghitványabb börtönbe kettős vasra verve, és ott
őriztessék, amíg másképpen nem rendeltetik. Néhanapján látogattassék meg, hátha vallomást
kívánna tenni.”352 A praeceptort szintén a fogságban érte a halál.

1311. október 16-án, szombaton - egyéves késéssel - összeült az egyetemes zsinat Vienne-
ben. Ez a Rhône-parti város, Lyontól alig húsz kilométerre délnek, ókori romokra épült. A
Pipet-hegy lejtőit díszítő római amfiteátrum több mint tizenháromezer férőhellyel rendelke-
zett; az Augustus császárnak szentelt, egykor pogány templomot pedig immáron keresztények
használták. Augustus császár annak idején ebbe a városba száműzte Arkhelaoszt, Heródes
király egyik fiát; és a Blandina nevű csúnya szolgálóleány itt szenvedett mártírhalált Krisztu-
sért - „miután megkorbácsolták, vadállatok elé vetették és megsütötték, végül belekötötték
egy hálóba és egy bika elé dobták.” A kor másik mártírját, egy Mauritius nevű római légioná-
riust [több társával együtt] a folyó felsőbb szakaszánál, a mai Svájc területén található
Agaunumban [ma Saint-Maurice en Valais] végezték ki, amiért megtagadta, hogy pogány
isteneknek áldozzon. Neki szentelték Vienne-ben azt a Rhône partján épült óriási székesegy-
házat, amelyben V. Kelemen pápa fogadta a keresztény világ minden szegletéből összesereg-
lett egyházatyákat, és megnyitotta a zsinat első ülésszakát.

A gyülekezet csalódást keltett. Kelemen számtalan püspököt és fejedelmet várt, köztük a kele-
ti (ortodox) egyház négy pátriárkáját is, de a százhatvanegy meghívott főpap több mint egy-
harmada csupán megbízottat küldött maga helyett. Azok sem voltak túl lelkesek, akik szemé-
lyesen eljöttek: a város zsúfolásig telve volt, így megfelelő szállást is alig lehetett találni, és az
évnek ebben a szakában, ahogyan azt Valencia püspöke II. Jakab aragón királynak elpana-
szolta „ezen a vidéken elviselhetetlen a hideg”.

Az első hat hónapban egyetlen uralkodó sem jelent meg a zsinat vitáin, bár a tárgyalt témakö-
rök egyikéhez, a Szentföld visszafoglalásához nagyon is sok közük lett volna. A második
megvitatásra szánt ügy, az egyház reformja, szinte magától értetődően szerepelt a napirenden.
Azonban az egyház korrupciótól való megtisztítása iránti lelkesedést, amely a korábbi zsina-
tokat jellemezte, igen nehéz volt fenntartani egy olyan pápával, aki négy rokonát nevezte ki a
bíborosi kollégiumba, és minden lehető eszközt bevetett, hogy pénzt csikarjon ki a hívekből.
A zsinat résztvevőinek körében alapvetően a cinizmus uralkodott: Jean de Saint-Victor francia
krónikás leírása szerint „sokan azt állították, a pápa azért hívta egybe zsinatot, hogy pénzt
szerezzen”.353

Harmadikként a templomosok ügyét terjesztették a főpapok elé. Kelemen számára rendkívül

fontos volt, hogy a zsinat a rend feloszlatása mellett döntsön. Ennek érdekében összegyűjtött
minden bizonyítékot, amit a különböző királyságokban lefolytatott vizsgálatok során sikerült
kierőszakolni, és kínvallatást sürgetett ott, ahol a vádlottak nem tették meg a kívánt beisme-
rést. Mindez sokkal tovább tartott, mint azt feltételezte, ezért kellett a zsinat megnyitását egy
évvel elhalasztania. A jelentések közül sok még 1311 nyarára sem érkezett meg. Amikor vég-
re benyújtották őket, a pápa tanácsadóival a grazeani kolostorban áttanulmányozta azokat, de
messze nem volt elégedett az eredménnyel. Egyedül a francia dokumentumok tartalmaztak
hihető vallomásokat; a Francia Királyság határain túlról, különösen az Angliából, Aragóniá-
ból és Ciprusról küldött bizottsági beszámolók csupán másodkézből származó bizonyítékokat
említettek a vádak alátámasztására, ráadásul nem templomos tanúktól.

Azonkívül, hogy elkészítették a jelentések rövid összefoglalásait, amelyeket majd a zsinat elé
terjeszthettek, V. Kelemen kikérte két bíborosának véleményét, mi legyen a Templom sorsa.
Egyikük a pápa gascogne-i földije, Jacques Dueze avignoni püspök, másikuk pedig Guillaume
Le Maire, Angers püspöke volt. Mindketten úgy ítélték meg, hogy a rendet, mivel bűnössége
igazolást nyert, be kell tiltani; de nem zsinati szavazás által, hanem a pápának, mint az egyház
fejének, saját hatalmánál fogva - de plenitudine potestatis. Visszautasították az ellenvetéseket,
miszerint „meg kellene védeni a Templomot, és nem kellene az Anyaszentegyház ily nemes
tagját csak úgy egyszerűen, minden szigorú igazságszolgáltatás és széles körű megvitatás nél-
kül kimetszeni a testéből”; a pápai udvaron és a francia királyhoz hű körökön kívül azonban
egyértelműen ilyen nézetek uralkodtak. II. Jakab aragón királyt zsinati megbízottja arról tájé-
koztatta, hogy „Azon az alapon, amit a bíborosoktól és a papoktól hallottunk, nem lehetséges
magát a Templomot elítélni, hiszen nincs bizonyíték annak, mint egésznek a bűnösségére.”
Jacques de Thérines ciszterci apát [teológiadoktor a párizsi egyetemen] azon tűnődött, vajon
ama nemesi születésű férfiakról, akik életüket áldozták a Szentföld védelmében, ténylegesen
elképzelhető-e, hogy eretnekek, és az inkvíziós eljárás számos következetlenségére hívta fel a
figyelmet. Egy Walter of Guisborough nevű angol klerikus szerint „a legtöbb főpap a temp-
lomosok pártját fogta, kivéve a franciákat, akik, úgy tűnt, nem mertek ekképp cselekedni,
mert féltek a királytól, az egész botrány elindítójától”.354

V. Kelemen nehéz helyzetben volt. Formálisan meghívta ugyan a templomosokat Vienne-be,

de nyilvánvalóan nem számított rá, hogy valaki is elmegy közülük. Október végén azonban a
legnagyobb döbbenetére hét templomos lovag jelent meg a zsinaton, mondván, azért jöttek,
hogy védelmükbe vegyék a rendet. Azt is bejelentették, hogy ezerötszáz-kétezer testvérük a
közelben tartózkodik, készen arra, hogy őket támogassa.

A pápa elrendelte, hogy vegyék őrizetbe a jövevényeket, és felszólította a zsinati atyákat, ala-
kítsanak maguk közül egy ötvenfős bizottságot annak eldöntésére, vajon engedélyezzék-e a
templomosoknak a védekezést. Amennyiben engedélyezik, akkor csupán azok számára te-
gyék-e, akik megjelentek a zsinat előtt, vagy a templomosok szerte a keresztény világban vá-
lasszanak maguknak egy védőügyvédet erre a célra? Ha pedig ez utóbbi túl nagy bonyoda-
lommal járna, a pápa kijelölhet-e egyet közülük? A bizottság nagy szavazattöbbséggel úgy
határozott, hogy lehetővé kell tenni a templomosok számára a védekezést. Csupán a Fülöp
királyhoz közel álló francia püspökök - Reimsből, Sens-ből és Rouenből - voltak más véle-
ményen.

Ez a döntés annál is inkább rendkívüli volt, mert a Vienne-ben uralkodó állapotok erősen le-
romlottak, az élelemhiány miatt magasba szöktek az árak, és a terjengő járvány a zsinat né-
hány résztvevőjének halálát okozta. A bizottság makacssága ilyen körülmények között igen-
csak felbosszantotta V. Kelement, Fülöpöt pedig még jobban kihozta a sodrából. Hogy nyo-
mást gyakoroljon, a francia uralkodó ugyanahhoz a taktikához folyamodott, mint négy évvel
korábban. Februárra összehívta a rendi gyűlést; ezúttal nem Tours-ba, hanem a folyó mentén
északi irányban alig húsz kilométerre fekvő Lyonba.

A pápa még mindig tartott attól, hogy Fülöp esetleg ismét előszedi VIII. Bonifác ügyét; mind-
azonáltal eltökélte, hogy végre útnak indítja az újabb keresztes hadjáratot, s ezért állandó le-
velezésben állt a királlyal. Február 17-én titokban egy magas rangú delegációt fogadott,
melynek tagjai Fülöp fia, Navarrai Lajos, Boulogne és Saint-Pol grófjai, valamint a király
főminiszterei - Enguerrand de Marigny, Guillaume de Plaisians és Guillaume de Nogaret -
voltak. A küldöttség, a Kúria bíborosainak belső köre és a pápa tanácsot tartottak, mi legyen a
következő lépés.

A határozathozatal más okból is sürgős volt: II. Jakab határozottan a templomos rend feloszla-
tását kívánta, továbbá, hogy annak aragóniai birtokait az egyházfő a spanyol Calatrava-rendre
ruházza át. A Templom vagyonának sorsa a pápa és a francia király között folyó tárgyalások
folyamán is sarkalatos kérdésnek számított. Fülöp továbbra is hasonló megállapodáshoz ra-
gaszkodott, mint II. Jakab. Az alig kilencven kilométerrel északra, a Saône-folyó völgyében
fekvő Mâconból az alábbiakat írta a pápának: „Az igaz hit buzgalmától hevítve, és arra az
esetre, ha a Krisztuson esett óriási sérelem büntetlenül maradna, szívből, odaadóan és alázato-
san kérjük Szentségedet, hogy szüntesse meg a fent említett rendet, és ha úgy tetszik, alapít-
son egy másikat, amelyet felruházhat a nevezett testvériség jogaival, tisztjeivel és felelősségé-
vel.”

Tudván, hogy Fülöp király egyik fiát szánta egy ilyen új lovagrend nagymesteréül, V. Kele-
men meglepően szilárdan kitartott amellett, hogy amennyiben a templomos rendet feloszlat-
ják, tulajdonait az Ispotályra kell átruházni. Miután az egész ügyből kezdett elege lenni, Fülöp
úgy döntött, enged. Ígéretet tett rá, hogy elfogadja, bármiképpen is határozzon a pápa, csupán
azt a jogot tartva fenn, „ami nekünk, a főpapoknak, a báróknak, a nemeseknek és királysá-
gunk más alattvalóinak megmarad”.

Kelemen még mindig habozott, de a döntést hamarosan meghozták helyette. Március 20-án
ugyanis IV. Fülöp személyesen, két testvére, három fia és egy erős fegyveres csapat kíséreté-
ben belovagolt Vienne-be. Két nappal később a pápa titkos konzisztóriumot tartott, amelyen a
templomosok ügyének rendezésére felállított zsinati különbizottságot korábbi döntésének
megváltoztatására szólította fel. A főpapok többsége, miután felismerte, hogy a játéknak vége
- az sem kizárt, hogy a franciák megvesztegették vagy megfélemlítették őket -, a rend felosz-
latására szavazott. E döntés az egyik szakadár, Valencia püspökének véleménye szerint „a
józan ész és az igazságosság ellen való” volt.

Április 3-án a zsinati atyák ünnepélyesen egybegyűltek a Saint-Maurice székesegyházban,

hogy meghallgassák V. Kelemen szentbeszédét az 1. zsoltár 5. verséről: „A gonoszok meg
nem állnak ítéletkor, sem a vétkesek az igazak gyülekezetében.” A legfelsőbb főpap középen,
egy trónuson ült, mellette - alig valamivel alacsonyabb piedesztálon - egyik oldalán a francia
uralkodó, másik oldalán pedig Szép Fülöp legidősebb fia, Navarrai Lajos király. A szentbe-
széd befejeztével, még mielőtt a tényleges zsinati procedúra elkezdődött volna, az ülést „leve-
zető” pap figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ez alkalommal a pápa engedélye vagy kérése
nélkül minden közbeszólás tilos, és aki a tilalmat megszegi, azt kiközösítéssel büntetik.

Ezután Kelemen felolvasta Vox in excelso... kezdetű bulláját a Templom rendjének feloszlatá-
sáról. A bulla igen óvatosan fogalmazott, kerülve a rendnek mint testületnek a nyílt elmarasz-
talását: „nem bírósági ítélettel, hanem egyszerű intézkedéssel, vagyis apostoli rendelettel”
tiltotta be, „tekintettel a gyanúsításokra, az erkölcstelenségre vonatkozó, égbekiáltó vádakra
és egyebekre, amelyeket ellene felhoztak”. Megemlített néhány cáfolhatatlan tényt - „a rend
tagjainak titokzatos és tilalmas felvételi szokásait, és ezen testvérek különbözőségét az átlag-
emberektől, eltérő életvitelüket és szokásaikat a többi Krisztusban hívő kereszténytől” -;
ugyanakkor szintén kész ténynek fogadta el „a temérdek szörnyűséget, amit a rend szerfölött
sok tagja [...], akik a Miurunk Jézus Krisztus ellen a bűnös hitehagyás valamint a gyűlöletes
bálványimádás vétkébe és a szodomiták förtelmes gyalázatosságába estek...” elkövetett.*

A bulla szövege egyrészt önigazoló, emlékeztetve a híveket, hogy „a római egyház már más
kiváló rendet is feloszlatott, az említetteknél összehasonlíthatatlanul csekélyebb okokból, akár
anélkül is, hogy vád érte volna a testvéreket”. Másrészt viszont bocsánatkérés is érzékelhető a
szövegben, mely szerint a pápa „szívből jövő keserűséggel és bánattal” jutott erre a döntésre.
A zsinati atyákat mindenesetre nem kérdezték, hogy egyetértenek-e Kelemen határozatával:
„...a templomos rendet megmásíthatatlan és örökérvényű rendelettel feloszlatjuk és a szent
zsinat egyetértésével örökös tilalom alá vonjuk. Szigorúan megtiltjuk mindenkinek, hogy a
jövőben az említett rendbe belépni merészeljen, vagy felvegye és viselje annak öltözetét, il-
letve templomosként tevékenykedjék. Bárki, aki ez ellen cselekszik, ipso facto a kiközösítés
büntetését vonja magára.”*

Az Ad providam... kezdetű május 2-i keltezésű bullájával a pápa a templomosok ingatlanait a

johannitákra ruházta át, „akik a tengereken túl állandóan az életüket kockáztatják”. Kivételt
csupán az Aragóniában, Kasztíliában, Portugáliában és Mallorcán lévő birtokokkal tett, ame-
lyek ügyének rendezését későbbi időpontra halasztotta.

A három elsősorban érintett király - II. Edward, II. Jakab és mindenekelőtt IV. Fülöp -, bár
nyilvánosan egyetértést színlelt a templomosok javaira vonatkozó pápai tervekkel, végül elér-
te, hogy a vagyon egy része saját vagy vazallusai kezében maradjon. II. Edward néhány temp-
lomos uradalmat már korábban bérbe adott, és figyelmeztette a johannitákat, hogy eszükbe ne
jusson érvényesíteni a pápai bulla biztosította jogokat a szóban forgó földek „kisajátítására”.
Az Ispotály és a pápai legátusok által indított perek egészen 1336-ig elhúzódtak. A londoni
Temple-t végül ügyvédek kezelésére bízták - az épület a mai napig áll.

Aragóniában II. Jakab makacsul bizonygatta, hogy országának biztonsága a templomos várak
királyi kézben tartásától függ - a lovagok ellenállása 1308-as letartóztatásukkor megmutatta,
milyen veszélyt jelenthet, ha egy fegyveres testület elsődlegesen nem az uralkodónak tartozik
hűséggel. Ebben az esetben is csak több évi egyezkedés után sikerült a kérdést rendezni. Vé-
gül - a valenciai Montesa székhellyel - új lovagrendet alapítottak, amelyet a Calatrava-rend
nagymesterének és Stas ciszterci apátjának rendeltek alá. Az Aragóniai Királyság más részein
a templomos birtokok az Ispotály tulajdonába mentek át, ezt megelőzően azonban a johannita
Castellan de Amposta kénytelen volt hűségesküt tenni a királynak. Maguk a templomosok,
már akiket az egyház visszafogadott, továbbra is saját praeceptoratusaikban maradtak, vagy
átköltöztek különféle szerzetesrendi kolostorokba, ahol a Templom egykori vagyonából fo-
lyósított évjáradékból éltek. A feloszlatás ténye nem jelentette azt, hogy felmentették őket
szerzetesi fogadalmuk alól.

Az egykori harcosoknak azonban sehol sem volt könnyű átállni addig megszokott mindennap-
jaikról a szerzetesi életvitelre. Voltak, akik elszöktek a kolostorból, levetették öltözetüket, és
visszatértek a világiak közé. Talán a történtek miatti kiábrándultságukban, vagy egyszerűen
csak felszabadulva a szigorú fegyelem alól, néhány hajdani templomos zsoldoskatona lett, és
megnősült. Néhány esetben az elöljárók arról panaszkodtak, hogy a fizetett évjáradék túl ma-
gas, így némelyek tétlenségbe és nemtörődömségbe süppednek. Egy Berenguer de Bellvís
nevű lovag például szeretőt tartott; egy másikat nemi erőszakkal vádoltak, de jelzés értékű,
hogy egyetlen feljegyzés sem gyanúsította a rend egykori tagjait szodómiával.

A felmerült panaszok nyomán V. Kelemen pápa utóda, XXII. János ismételten megkísérelte
rábírni a volt templomosokat, hogy térjenek vissza a szerzetesi életformához. Egyik levelében
felkérte Tarragona püspökét, hogy intézkedjen: a mondott személyek „ne keveredjenek hábo-
rúkba vagy más világi ügyekbe”, és ne viseljenek fényűző ruhákat. Azt sem tartotta kívána-
tosnak, hogy egy kolostorban kettőnél többen tartózkodjanak a feloszlatott testület hajdani
tagjai közül; azoktól pedig, akik vonakodnának visszatérni a szerzetesi élethez, meg kívánta
vonni az évjáradékot. Előfordult néhányszor, hogy erre a szankcióra sor került, de mindent
összevetve „a túlélők anyagiakban nem szenvedtek hiányt, még akkor sem, ha némelyikük
csalódottnak érezte magát; és ahogyan egyre kevesebben lettek, valószínűleg az egyház is
mind kevésbé törődött velük, így szinte zavartalanul végezhették be életüket”.355

Portugáliában Dénes király engedélyt kapott egy új lovagrend - a Krisztusrend - megalapításá-

ra, és ennek adományozták a templomos birtokokat: a lenyűgöző központi erőd Tomarban, a
rotundával együtt a mai napig fennmaradt. A mallorcai Sancho király kiegyezett a Kúriával,
miszerint éves bérleti díj fejében a templomosok vagyona az Ispotály tulajdonába kerül. Kasz-
tíliában néhány templomos birtokot a korona kaparintott meg, másokat a bárók illetve az
Ucles és a Calatrava lovagrendek. A pápaság még jóval később, 1366-ban is tiltakozott az
ellen, hogy a kasztíliai király nem biztosította a johannitáknak az őket megillető javakat. Ha-
sonló gyakorlat volt megfigyelhető Itáliában, a német fejedelemségekben és Csehországban
is, ahol a helyi uralkodók jó néhány ingatlanra rátették a kezüket, odavetve az Ispotálynak a
maradékot. Hildesheimben a templomosok megpróbáltak ellenállni, míg aztán erőszakkal meg
nem fosztották őket birtokuktól. Az inkvizíciót vezető domonkosok rendházakat kaptak Bécs-
ben, Strassbourgban, Esslingenben és Wormsban. A Nápolyi Királyságban és Provence-ban öt
évnek kellett eltelnie, mire II. Anjou Károly átengedte a templomos földeket. A tulajdon-
átruházás kizárólag Cipruson volt gyors és zökkenőmentes, kétségtelenül a sziget frontvonal-
beli helyzete miatt.

Francia földön IV. Fülöpöt testvére, Valois Károly és legfőbb minisztere, Enguerrand de
Marigny meggyőzték, hogy a Templom vagyonának kérdésében érdemes fejet hajtani V. Ke-
lemen előtt, ha ezzel biztosítható a rend végleges feloszlatása. Mindazonáltal a király utóvéd-
harcot indított. Megírta a pápának, hogy azzal a feltétellel járul hozzá a templomos vagyon
Ispotályra ruházásához, ha az egyházfő „újraalapítja” a rendet; egyébként pedig a tulajdon
átadása előtt „levonja belőle az ezen javak őrzése és igazgatása során felmerült költségeket”.
Vejéhez, II. Edwardhoz hasonlóan fenntartotta „a király, a főpapok, a bárók, a nemesek és a
királyság más alattvalóinak az említett vagyonnal kapcsolatos jogait”. Végül az Ispotálynak
fizetnie kellett: a velencei johannita perjel 200 000 livres tournois-t utalt át a francia királyi
kincstárba, feltehetően azért, hogy kárpótolja a koronát az elveszett kincsekért, amelyeket
annak idején a párizsi Temple-ben őriztetett. Még eme „busás borravaló” után sem került sor
minden birtok átadására. 1316-ban az említett velencei perjel további 60 000 livres tournois-t
fizetett, hogy utólagosan fedezze a templomosok perének költségeit; majd 1318-ban a király
még egy utolsó, 50 000-es összeget kapott. Ezáltal az Ispotály rövid időn belül rosszabb hely-
zetbe került, mint valaha.

A francia uralkodónak egyéb haszna is származott a vienne-i zsinatból. 1312. április 13-án,
kevesebb mint két héttel a templomos rend feloszlatása után, végre sor került arra, ami V.
Kelemen pontifikátusának kezdete óta a tekervényes pápai politika egyik legfőbb célja volt. A
Saint-Maurice székesegyházban a kereszténység egybegyűlt főpapjai előtt elhangzó szentbe-
szédében, amelynek szövegét ezúttal a Példabeszédek könyvéből vette - „A gonoszt utoléri,
amitől retteg, az igazak pedig azt kapják, amire vágynak.”* -, az egyházfő meghirdetett egy új
keresztes hadjáratot. Nem passagium particulare formájában, ahogyan pedig sokan tanácsol-
ták, hanem passagium generaleként, amely változatnak egyetlen támogatója a Templom egy-
kori nagymestere, Jacques de Molay volt, aki láncra verve sínylődött börtönében. A hadjárat
vezetését Kelemen a francia királyra bízta, de az anyagi hátteret a következő hat év egyházi
tizedéből a pápa biztosította.

Egy év múlva Szép Fülöp ünnepélyes ceremónia keretében Párizsban felvette a keresztet. A
pápai nuncius, Nicolas de Fréauville bíboros saját kezűleg tűzte azt a ruhájára. Az uralkodó
három fia, veje, II. Edward angol király és mindkét országból sok nemes követték Fülöp pél-
dáját. Nehézségeiket maguk mögött tudva, Szent Lajos unokája és a gascogne-i pápa egy
szent cél érdekében végre összefogtak, hogy a hitetlenektől visszaszerezzék a Szentföldet: a
vallásos áhítat és a lovagság folyója egymásba torkollott, hogy ellenállhatatlan vízözönné
duzzadjon. Eme jelentős esemény megünneplésére Párizs városát fényes lobogókkal ékesítet-
ték, a levegő telve volt muzsikával és vidámsággal. A páratlanul fényűző ünnepség több mint
egy hétig tartott.

Már csak egyetlen lezáratlan ügy maradt hátra: az udvari mulatságok közvetlen szomszédsá-
gában, a király börtönében a Templom egykori rendjének magas rangú tisztségviselői V. Ke-
lemen ítéletére vártak. A nagymester, Jacques de Molay kitartóan elutasította, hogy a pápán
kívül bárki másnak végső vallomást tegyen, és úgy tűnt, teljesen meg van róla győződve,
hogy amint szemtől szembe kerül az egyetlen hatalommal, amelyet az egyház föléje rendelt,
minden bizonnyal képes lesz helyreállítani saját és társai becsületét.

Ilyen személyes találkozásra azonban már nem került sor. 1313-ban, december vége felé Ke-
lemen egy háromfős bizottságot, mégpedig a nunciust, Nicolas de Fréauville-t, továbbá
Arnaud de Auchot és Arnaud Nouvelt jelölte ki, hogy a templomos vezetők sorsáról döntsön.
A három bíboros 1314. március 18-ára teológusokat és kánonjogászokat hívott össze Párizsba
Philippe de Marigny sens-i érsek színe elé. E testület előtt emeltek vádat Jacques de Molay,
Hugues de Pairaud, Geoffroi de Gonneville és Geoffroi de Charney ellen. Az ítélet pedig így
szólt: „mivel ezek négyen, kivétel nélkül, nyilvánosan és nyíltan bevallották a bűnöket, ame-
lyekkel megvádolták ó'ket, majd kitartottak ezen vallomásaik mellett és mindebben rendíthe-
tetlennek tűntek, [...] kíméletlen és örökkévaló börtönbüntetésre ítéltetnek.”356

A vádlottak közül ketten, Hugues de Pairaud és Geoffroi de Gonneville, tiltakozás nélkül be-
letörődtek a határozatba; de Jacques de Molay számára a büntetés szigorúsága az addig fog-
ságban töltött hét év után végül túl soknak bizonyult. Ugyan mi haszna lett volna behódolni
egy hetvenes éveiben járó idős embernek, ha jutalmul lassú haldoklás várt volna rá? A pápa
elárulta, így minden reményét csupán Isten igazságosságába vethette. Ezért aztán, amikor a
három bíboros már éppen úgy érezte, hogy a templomosok ügyét sikerült egyszer s minden-
korra lezárnia, Jacques de Molay Normandia mesterével, Geoffroi de Charney-val együtt szó-
lásra emelkedett, és végleg visszavonta vallomását, ragaszkodva ártatlanságához és a rend
bűntelenségéhez az összes vádpontban.

Az események ilyetén alakulása meghökkentette a bíborosokat, és a gondosan koreografált

finálét teljes zűrzavarrá változtatta. A két ellenszegülőt a királyi udvarmester elvitette, a tör-
téntekről pedig sietve értesítették az uralkodót, aki, amint a fülébe jutott a hír, magához hívat-
ta a rendi gyűlés világi tagjait. A döntés megszületett: a két lovag a visszaeső eretnekek jól
ismert sorsát érdemli. Még azon az estén, „valamikor vesperás idején”, Jacques de Molay-t és
Geoffroi de Charney-t a Szajna egyik kis szigetére, Ile-des-Javiaux-ra vitték, hogy ott mág-
lyán megégessék őket.

Mielőtt kilehelték lelküket - ahogy azt később híresztelték -, Jacques de Molay utolsó kíván-
ság gyanánt azért fohászkodott, hogy Kelemen pápa és Fülöp király még az év vége előtt Isten
ítélőszéke elé kerüljenek. [Pontosabban: ha a templomosokat igaztalanul ítélték el, akkor Ke-
lemen negyven napon, Fülöp pedig egy esztendőn belül jelenjék meg Isten ítélőszéke előtt.] A
tudósítások szerint mindketten „nyugodt lelkiismerettel, elszántan várták, hogy a tűz elemész-
sze őket”, és „mindenkit meglepetéssel és csodálattal töltött el, hogy mily állhatatosak és hatá-
rozottak végső tagadásukban haláluk óráján”. A két idős embert odakötözték a karóhoz, és
elevenen megégették őket. Később, a sötétség leple alatt, a folyóparton lévő ágostonrendi ko-
lostor szerzetesei és más jámbor hívők a szigetre osontak, hogy az elhunyt lovagok elszenese-
dett csontjait szent ereklyékként összeszedegessék.

Ahogyan a vienne-i zsinat cinikus résztvevői megjósolták, a pápa tervezett keresztes hadjára-
tából nem lett semmi. Kelemen alig egy hónappal a templomos nagymester halála után, 1314.
április 20-án távozott az élők sorából. A hálószobájában talált néhány vagyontárgyáról készült
leltár megemlített „két kisebb, cserzettbőr-borítású, vasreteszes könyvet »a lovagregények
nyelvén« [ti. franciául], ... amely tartalmazta a templomosok reguláját”.357 Szép Fülöp ugyan-
azon év november 29-én vadászbaleset következtében követte őt a sírba. A keresztes hadjárat-
ra összegyűjtött rengeteg pénzt egyrészt a francia államkincstár nyelte el, másrészt Kelemen,
még életében, magáncéljaira használta fel. Végrendeletében a pápa 300 000 florenos nagysá-
gú összeget hagyott Betrand de Got nevű unokaöccsére, Lomagne vikomtjára azzal a feltétel-
lel, hogy az keresztes fogadalmat tesz. Erre persze sohasem került sor. Ahogyan akkoriban
egy névtelen krónikás megfogalmazta: „A pénzt a pápa őrizte és kuzinja, a márki is megkapta
a részét; a király és mindenki, aki annak idején felvette a keresztet, itthon maradt; a szaracé-
nok pedig békében éltek a tengereken túl, és úgy hiszem, hogy továbbra is nyugodtan alhat-
nak.”

Epilógus

A történelem ítélete
Mi a történelem ítélete a templomosokról? A fentebb taglalt per óta megoszlanak a vélemé-
nyek, vajon a lovagok ténylegesen elkövették-e a nekik tulajdonított bűnöket, vagy sem. Dan-
te Alighieri úgy gondolta, hogy ártatlanul estek áldozatául IV. Fülöp kapzsiságának, míg Ra-
món Lull, a mallorcai költő, misztikus, misszionárius és keresztes teoretikus, bár kezdetben
kétségei voltak, végül elfogadta, hogy a rend ellen felhozott vádak igazak. Mindkettejük vé-
leményére politikai hovatartozásuk nyomta rá bélyegét: Dantét az Anjou Károly-pártiak
száműzték Firenzéből, míg Lull - Szép Fülöphöz hasonlóan - a két legfőbb lovagrend egyesí-
tésének fanatikus elkötelezettje volt.

A következő századokban a Templomról alkotott visszamenőleges ítéleteket mindvégig poli-

tikai megfontolások befolyásolták: a későbbi római pápák és a francia királyok hívei vona-
kodtak elismerni, hogy uralkodóik elődei igazságtalanságot követtek el, míg a demokraták és
az alkotmánypártiak hajlamosak voltak a templomosokat a zsarnokság áldozataiként beállíta-
ni. Így a XVI. század elején Heinrich Cornelius Agrippa De occulta philosophia sive de
magia [Az okkult filozófiáról avagy a mágiáról; 1531/1533] című művében a templomosokat
a boszorkányokhoz hasonlította; kevéssel utóbb viszont ugyanazon század francia politikai
gondolkodója, Jean Bodin a zsidókkal együtt, mint egy sebezhető kisebbség tagjait említette
őket, akiket először a társadalom peremére szorított, majd mindenükből kiforgatott egy pénz-
éhes király.

A XVII. és a XVIII. században a templomosok ügyét a protestánsok és a szkeptikusok egy-

aránt amolyan „bunkósbotként” használták a római katolikus egyházzal folytatott vetélkedés-
ben. Thomas Fuller anglikán lelkész szerint „részben gonosz természetük, részben pedig a
vagyonuk” eredményezte a templomosok „végső kiirtását”; míg Edward Gibbon a History of
the Decline and Fall of the Roman Empire [A Római Birodalom felemelkedésének és bukásá-
nak története] című munkájában „ezen keresztény katonák büszkeségét, kapzsiságát és rom-
lottságát” jelölte meg okként.358 A templomosok ilyetén megítélése ihlette Sir Walter Scott
templomos karaktereit.

A XVII. században a felvilágosodás korának beköszöntével ugyanakkor egy harmadik véle-

mény is napvilágot látott a templomosokról, amely nem ortodox [ti. igazhitű] keresztények-
nek, sem pedig eretnekeknek, hanem egy Krisztus előtti, ősi és okkult vallás főpapjainak vélte
a lovagokat. Azt gondolhatnánk, hogy egy intellektuális mozgalom, amely azzal kérkedett,
hogy általa a józan ész tölti majd be a babona helyét, szétszakítani igyekezett a templomosok
történetét borító sötétség szőtte pókhálókat. Azonban, ahogyan Peter Partner a templomosok-
ról írott The Murdered Magicians [A meggyilkolt mágusok] című könyvében rámutatott „a
felvilágosodás messze nem csupán a józan ész adta képességek érvényre juttatását jelentette,
ahogyan azt hívei szeretik hangoztatni. A templomosokról alkotott vélemények XVIII. száza-
di átalakulása jelzi, hogy a felvilágosodás embere milyen mértékben el tudott távolodni a szi-
gorúan vett tudományos racionalizmustól. A racionalizálás és demisztifikálás elsődleges cél-
pontját az egyház története jelentette. Ennek legmélyebb bugyraiban a XVIII. századi ember
rátalált a templomosokra, és élénk fantáziájának tárgyává tette őket, miközben misztikumra
való hajlam és zavarosság tekintetében aligha maradt el a katolikus történetírás művelői mö-
gött. A vállalkozás szerfelett sikeresnek bizonyult: még napjainkban is lehetetlen a templomo-
sok témájához közelíteni anélkül, hogy a XVIII. századi előítéletek és szemléletmód foszlá-
nyaira, vagy akár egész tarkabarka szövevényére ne bukkanánk.”3'9

A templomosok és a „templomosság” történelemből mítosszá alakításában a szabadkőműve-

sek jártak az élen, a titkos testvériségek tagjai, akik egymás kölcsönös támogatását fogadták,
és akiket nehezen körülhatárolható deizmusuk a római katolikus egyház ellenségeivé tett.
Nem ők voltak azonban az elsők, akik a rend tagjait héroszokká magasztalták: a templomosok
már a rend feloszlatása előtt felbukkantak hősköltemények és lovagregények szereplőiként,
gyakran mint a szerelmesek védelmezői, akik vigaszt nyújtanak, ha a szenvedély viszonzat-
lan, vagy elősegítik annak beteljesedését, amennyiben viszonzásra talál. A történetírók és köl-
tők képzeletét egyaránt megragadták, sokkal inkább, mint a johanniták vagy a német lovagok.
A Grál lovagjai Wolfram von Eschenbach Parzivaljában templomosokként jelennek meg,
jóllehet „versében semmi jele, hogy ez a szegény német lovag bármilyen titkos tudás birtoká-
ban lett volna a Templom rendjéről, amelynek akkoriban német területeken még volt néhány
kisebb birtoka, és amelynek ugyanakkor a legtöbb tagja francia volt”.360

A szabadkőművesek feltevése legalább annyira a fantázia szüleménye volt, mint a Parzivalé.

Andrew Ramsay, a Franciaországba menekült skót jakobita [II. Jakab-párti], aki az 1730-as
években a Francia Nagypáholy kancellárja volt, azt állította, hogy az első szabadkőművesek a
keresztes államok kőfaragómesterei voltak, akik elsajátították a titkos szertartásokat, és az
ókori világ különleges bölcsességének birtokába jutottak. Ramsay nem említette külön a
templomosokat, talán mert nem akarta maga ellen hangolni az őt vendégül látó francia
királyt. Németországban azonban egy másik skót számkivetett, George Frederick Johnson
egyenesen mítoszt teremtett, amely „a templomosokat... a fanatikus katonaszerzetesek színlelt
tudatlanságából kiemelve felvilágosult, bölcs és lovagias látnokokká változtatta, akik átmeneti
ott tartózkodásukat arra használták, hogy a Kelet legrejtettebb titkainak újra a birtokába jussa-
nak, és a középkori »katolikus« hiszékenységtől függetlenítsék magukat”.361

A német szabadkőművesek szerint a templomos rend nagymesterei feltárták a zsidó

esszénusok titkait, és megszerezték kincseiket, amelyeket azután generációról generációra
hagyományoztak. Jacques de Molay kivégzésének éjjelén a párizsi Temple kriptájába küldte
Beaujeu grófját, hogy magához vegye ezeket a kincseket, köztük a Titus császár által elkob-
zott hétágú gyertyatartót, a jeruzsálemi királyság koronáját és egy halotti leplet. A hírhedt per
során egy bizonyos Jean de Châlons nevű sergent vallomásában kétségkívül azt állította, hogy
Gérard de Villiers-t, a Francia Királyság nagymesterét figyelmeztették az őt fenyegető letar-
tóztatásra, így a templomosok vagyonát magához véve tizennyolc hajóval elmenekült. Kérdés,
hogy ha ez valóban így történt, vajon mi lehetett a kincsek későbbi sorsa? George Frederick
Johnson úgy tudta, hogy az egész vagyont Skóciába vitték; követőinek egyike még azt is tudni
vélte, hogy a kincsek Mull szigetére kerültek.

A feltevések sora nem ért véget a XVIII. században. Igazából a templomosokkal kapcsolatos
képzelgés sohasem volt élénkebb, mint manapság, és ennek köszönhetően - Anglia legkivá-
lóbb szaktörténészének, Malcolm Barbernek a szavaival élve - „igen aktív kisipar született,
amely a tudósoknak, művészettörténészeknek, újságíróknak, kiadóknak és tévés szakértőknek
egyaránt jövedelmező”.362 A szabadkőművesek ezoterikus állításaiból kiindulva a templomo-
sokról egyesek azt feltételezik, hogy ők őrizték a Szent Grált, ami valójában nem más, mint a
kehely, amelyet Krisztus az Utolsó Vacsoránál használt; mások szerint a lovagok a Meroving
királyoktól származtak, akik egyébiránt Krisztus és Mária Magdolna nászának gyümölcsei
voltak,363 néhányan egyszerűen csak annyit állítanak, hogy a templomosoktól ránk maradt
legbecsesebb ereklye a torinói lepel.364

A puszta tényeket némelyek kitalációkkal színesítik. Michel Lamy francia író a Les
Templiers: Ces Grands Seigneurs aux Blancs Manteaux [A templomosok: fehérköpenyes
nagyurak; 1997] című munkájában a Jézus Krisztus szegény katonái rendjének 1118-as alapí-
tása kapcsán egészen Clairvaux-i Szent Bernát barátja és tanítója, Harding (Szent) István -
későbbi citeaux-i apát - személyéig nyúlik vissza. Emlékezteti az olvasót, hogy István apát
hogyan kereste a zsidó rabbik segítségét az ószövetségi könyvek héberről történő lefordításá-
hoz. „Vajon mi okozta ezt a hirtelen támadt érdeklődést a zsidó szövegek iránt?” - tűnődik
Lamy. Szerinte némelyek rájöttek, hogy kincsek vannak elrejtve a Templom-hegy alatt. A
ciszterciek világi patrónusa, Hugues champagne-i gróf valójában ezért ment Jeruzsálembe, és
ezért ösztönözte vazallusát, Hugues de Payns-t, hogy alapítsa meg a szóban forgó rendet a
Templom-hegyen: „Feltehető, hogy a dokumentumok, amelyeket valószínűleg Hugues gróf
hozott magával a Szentföldre, kapcsolatban álltak azzal a hellyel, amely később a templomo-
sok közponjává vált.”365

Ugyanez a hipotézis olvasható két, angol szerző által írt könyvben is - a The Holy Blood and
the Holy Grail [A Szent Vér és a Szent Grál; 1982] című munkában Michael Baigent, Richard
Leigh és Henry Lincoln tollából, illetve Keith Laidler The Head of God: The Lost Treasure of
the Templars [Isten feje: a templomosok elveszett kincsei; 1998] című művében -, amelyek az
alapítást követő feltűnően óvatos tagtoborzást azzal magyarázzák, hogy az elásott kincs kere-
sését csupán néhány beavatott személyre kívánták korlátozni. „A renddé fejlődés első idősza-
kában a templomosok látszólagos tétlenségét - írta Laidler - feltehetően az indokolta, hogy a
Salamon temploma alatt, vagy annak közelében folyó titkos kutatásokat csak igen kevés ma-
gas rangú nemesembernek hozták a tudomására.”366

Ezen írók számára nem kétséges, hogy a lovagok valami rendkívülire bukkantak. „Vajon ez a
frigyláda volt? - teszi fel a kérdést Michel Lamy. - A külső hatalmakkal, istenekkel, természe-
ti erőkkel, szellemekkel, földönkívüliekkel vagy másokkal való kommunikáció eszköze? Va-
lamiféle szent rítus, az építészet mágiájának titka? Krisztus életének és üzenetének misztéri-
umát feltáró kulcs? A Szent Grál? Az eszköz, amely felismerhetővé teszi azokat a helyeket,
ahol az ember könnyedén kapcsolatot teremthet a Mennyországgal és a Pokollal, a Sátán
avagy Lucifer kiszabadításának kockázata nélkül?” Egyáltalán nem - állítja Laidler -: Krisztus
bebalzsamozott fejére bukkantak.

Ez volt a Baphometként ismert fej, amelyet állítólag a templomosok titokban imádtak. Ha

esetleg nem Hugues de Payns talált rá a Templom alatt, akkor elképzelhető, hogy Mária Mag-
dolna hozta a franciák földjére; ott a katharok tulajdonába került, akik azután Montségur vá-
rában őrizték. Amikor a vár már éppen a keresztesek kezére jutott volna, három parfaits
[perfecti] elmenekült a katharok kincseivel. „Mi volt a katharok kincse? Mennyi aranyat és
ezüstöt tudott három perfecti magával vinni? Nyilvánvalóan nem pénzről lehetett szó [...].
Valami más kellett, hogy legyen. Valami, amit egészen a végső pillanatig Montségur várában
tartottak. Valami, ami nélkülözhetetlen kelléke volt annak a rituális szertartásnak, amelyre a
tavaszi napéjegyenlőségkor, egy nappal a vár kapitulációja előtt került sor.” - Más szóval
Krisztus feje. És vajon hová máshová vihették volna a menekülő katharok ezt az ereklyét,
mint „az egyedüli helyre francia földön, amely hozzáférhetetlen volt a király számára, egy
olyan intézményhez, amely minden tekintetben autonómnak számított, és amely mindenek-
előtt osztotta a katharok gnosztikus világnézetét: vagyis a Templom rendjéhez”?367

Így amikor Gérard de Villiers 1307-ben elmenekült a párizsi Temple-ből, magával vitte ezt a
minden ereklyénél értékesebb és szentebb ereklyét. A La Rochelle-ből kihajózó templomos
flotta különvált, a gályák egy része délnek fordult, a Portugál Királyság irányába, ahol a lova-
gok később a Dénes király által alapított Krisztus-rend tagjai lettek; a többi hajó ellenben
észak felé, Skóciába vitorlázott, és a Firth of Forth nevű öbölben vetett horgonyt. Edinburgh-
tól délre állt Rosslyn vára, a régi templomos kapcsolatokkal rendelkező Saint-Clair család
birtoka, amelynek kápolnája az adott helyzetben „Salamon Templomaként szolgált”. Itt a szö-
kevény templomosok egy oszlop alá ásták el „Isten fejét”.

Bármennyire is érdekfeszítőek az ilyen elméletek, nyelvhasználatuk arról árulkodik, hogy

minden hiteles történeti alapot nélkülöznek: „a válasz talán abban rejlik, hogy...”; „nagyon
valószínűnek tűnik, hogy...”; „köztudomású, hogy...”; „könnyen előfordulhat, hogy...”; „biz-
tosnak tűnik, hogy...”. „Némi kutatás után - írja Andrew Sinclair a The Discovery of the Grail
[A Szent Grál felfedezése] című könyvében -, ezek a képzelet szülte ötletek hipotézissé állnak
össze. Vajon Krisztus feje vagy a Szent Grál egy dél-francia hegy alatt rejlik? Vajon Jézus
feleségül vette Mária Magdolnát, és valóban tőle származtak a Meroving királyok? Néhány
oldalas fejtegetést követően bizonyos állítások tényekké válnak, és az ötletből bizonyíték
lesz...”.368 Vagy, ahogyan Peter Partner a templomosok kapcsán tömören megfogalmazta: „A
templomosság... egyfajta hiedelem volt, amit a sarlatánok agyaltak ki könnyen rászedhető
kuncsaftjaik számára.”369

A templomosok rejtélye azonban nem csupán kontárok kíváncsiságát keltette fel, hivatásos
történészek is komoly tanulmányokat írtak róla. Az 1789-es nagy francia forradalom, lerom-
bolva a két intézményt - a királyságot és a katolikus egyházat -, amelynek hagyományosan
érdeke fűződött a templomosok bűnösségének hirdetéséhez, utat nyitott egy kevésbé részre-
hajló kutatás előtt.

A templomosok védelmezői - akik szerint azzal, hogy a francia királyi család tagjait a párizsi
Temple őrtornyába zárták, és onnan vezették őket a vesztőhelyre, jelképesen Jacques de
Molay halála bosszultatott meg - 1808 márciusában, a nagymester halálának évfordulóján
gyászmisét tartottak. Ugyanebben az évben, a Temple donjonját végül lerombolták, mert a
kivégzett király emlékéhez hű royalisták zarándokhelyévé vált.

Három évvel korábban, 1805-ben a Théâtre français színpadán bemutatták egy provence-i
ügyvéd, Francois Raynouard Les Templiers [A templomosok] című darabját, amelyben a
szerző a néhai lovagok ártatlanságát hangoztatta. Az előadás sokak érdeklődését felkeltette,
így Napóleonét is, aki kritikát írt a darabról. Amikor 1810-ben a pápai levéltárat Párizsba hoz-
ták, Raynouard engedélyt kapott rá, hogy olyan dokumentumokat keressen, amelyek talán új
megvilágításba helyezhetik a templomosok perét. Bár kutatásaival semmilyen döntő jelentő-
ségű bizonyítékot nem tárt fel, mégis a rend ártatlanságát hangoztatók számára szolgáltatott
érveket. „Semmi esetre sem azoknak a nézeteit támasztotta alá, akik a templomosokat mági-
kus üzelmekkel vagy gnosztikus vallási szertartások végzésével gyanúsították.”370

Később azonban a XIX. századi német történész, Hans Prutz a hajdani vádlottak vallomásai-
nak alapos tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy számos templomost meg-
fertőztek a kathar nézetek, és sokan elkövették az ördögimádás bűnét.371 Másrészt viszont az
inkvizíció történetével foglalkozó amerikai Henry Charles Lea - alig tíz évvel Prutz után -
kijelentette, hogy a templomosok majdnem biztosan ártatlanok voltak: egyikük sem vállalta a
halált eretnek nézeteiért; és az ördögimádással kapcsolatban semmilyen konkrét bizonyíték
nem került elő. A kínzással kicsikart vallomások pedig szerinte nem bizonyítottak mást, mint
- ahogyan annak idején Pierre de Bologna megfogalmazta - „a kétségbeesést, függetlenül at-
tól, milyen magas rangú volt az áldozat, akinek az eretnekség halálos bűnét a fejére olvasták,
és az inkvizíció közreműködésével annak beismerésére kényszerítették”.372

Sztálin XX. századi kirakatpereinek tapasztalatai megmutatták: még a kínvallatásnál jóval

kevésbé erőszakosnak tűnő eszközök (például az alvás akadályozása) is szerfelett hatékonyan
rá tudják bírni az embereket, hogy saját maguk ellen hamis vallomást tegyenek. Szép Fülöp
börtönőreinek kegyetlensége az NKVD és a Gestapo pribékjeivel is felért; a király propagan-
distáinak - köztük Guillaume de Nogaret-nek és Guillaume de Plaisians-nak - tehetsége pedig
Paul Joseph Goebbels náci propagandaminiszterével vetekedett. A valódi történések eltúlzása
és elferdítése révén a vádlott - különösen, ha „kissé hiányos műveltsége folytán nem képes
érzékelni a különbséget... az ártalan és bűnös között”373 -, adott esetben meggyőzhető arról,
hogy bizonyos dolgokra rosszul emlékszik. Így Krisztus vagy Keresztelő Szent János képmá-
sainak tiszteletét bálványimádásnak is be lehet állítani; a derékra kötött kötél - ami egyébként
megszokott viseletnek számított a templomosok körében - kegyes ereklyéből rövid úton ördö-
gi amuletté torzítható; a jelképes csók pedig, amely „az üdvözlés szertartásos cselekedeteinek
betetőző aktusaként mind a szerzetesi, mind a világi élet szerves része volt”,374 kis rásegítéssel
a homoszexuális szenvedély kifejeződésévé válhat.

Vajon a Templom valóban a homoszexualitás melegágya lett volna? Kétségtelen, hogy a XX.
század utolsó évtizedeiben, amikor Európában és Amerikában a jelenség megítélése a megbé-
lyegzéstől erőteljesen a tolerancia irányába mozdult el, szinte „homofóbiának” tűnne azt állí-
tani, hogy a templomosok között alig volt homoszexuális. Jean Favier francia történész úgy
ítélte meg, hogy „a nője hiánya és a keleti hatások egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a szo-
dómia mélyen beépüljön a Templom mindennapi életébe”. Amerikai kollégája, Joseph
Strayer- talán az angol középiskolákkal kapcsolatos híresztelések következtében - azonos vé-
leményre jutott, mondván, homoszexuális megnyilvánulások bármilyen, kizárólag férfiakból
álló intézményben gyakran fordul elő.

Kérdés, hogy efféle XX. századi feltételezések egyáltalán segítenek-e bennünket a valóság
kiderítésében? A homoszexualitás bizonyíthatóan nem volt ismeretlen fogalom a középkori
társadalomban: az angol II. (Vörös/Rufus) Vilmos király udvarában például mindennapos
jelenségnek számított. Oroszlánszívű Richárd, mint arról már szó esett, úgy tűnik, nem von-
zódott a saját neméhez, II. Frigyes német-római császár azonban állítólag válogatás nélkül
ölelgette a fiúkat és lányokat; szentföldi kormányzóját, Ricardo Filangierit pedig Ibelin ellen-
felei azzal vádolták, hogy viszonyt folytatott Akkon császári baillijével, Philippe de
Maugustellel.375

A szodómiára a lovagok között is akadt példa, amint azt a templomos regula a „penitenciák
részletezéséről” szóló cikkelyében hivatkozott esetleírás igazolja.376 Lényeges azonban, hogy
az ügy „olyan visszataszító volt”, hogy a nagymester és „a rendház érdemes testvéreinek ta-
nácsa” úgy határozott, nem viszi a rendi káptalan elé. Ugyanez a heves undor érhető tetten
abban, hogy a per során számos templomos lovag, köztük Jacques de Molay, szinte mindent
hajlandó volt bevallani a szodómia kivételével. Ezért aztán, ha levetkőzzük XX. század végi
előítéleteinket és szemléletmódunkat, egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem volt intéz-
ményesített szodómia a Templomban; ugyanakkor az eretnekség, az istenkáromlás és a bál-
ványimádás vádjai sem bizonyítottak, így azokat is elvethetjük. Ahogyan Malcolm Barber
The Trial of the Templars Revisited [A templomosok perének felülvizsgálata] című legújabb
tanulmányában írta: „a modern történészek körében általánosan elfogadott a vélemény, misze-
rint a templomosok nem voltak bűnösök abban, amivel vádolták őket”.377

Mi lehet a történelem tágabb értelemben vett ítélete a Templom rendjének lovagjairól? Peter
Partner számára, aki a The Murdered Magicians című munkájában olyan hatékonyan tisztítot-
ta meg a templomosok hírnevét mind Szép Fülöp diabolizmusától, mind pedig a szabadkőmű-
ves páholyok „misztikumától és zavarosságától”, a lecsupaszított valóság nem túl izgalmas.
„A középkori templomosok legszembetűnőbb jellemvonása hétköznapiságuk volt; az átlag-
embert képviselték, nem pedig a kivételes álmodozót.” A rend bukását „középszerűségük és
öntudathiányuk idézte elő; [...] legtöbbjükről, a vezetőket is beleértve, a megpróbáltatás pilla-
natában kiderült, nincs mit mondaniuk”.378

Bizonyos szempontból a templomosok ilyen megítélése legalább annyira kártékony, mint a

szabadkőművesek kritikátlansága vagy Szép Fülöp rágalmai. Valóban középszerűek lettek
volna? Tény, ha az Eu grófjához hasonló frank templomos lovag faragatlan alakját vetjük
össze egy olyan muszlim harcoséval, mint például Uszáma Ibn-Munkid, ebben az összehason-
lításban az utóbbi sokkal több, számunkra vonzó tulajdonsággal rendelkezik. Uszáma nem-
csak jámboran vallásos, bátor és gyakorlott vadász, hanem költő is. Ezzel szemben Eu grófja -
Jean de Joinville elbeszélése szerint - sokkal kevésbé verseket írt, mint inkább „miniatűr ost-
romgépet fabrikált, amellyel köveket hajigálhatott a sátramba. Kifigyelte azt a pillanatot, ami-
kor éppen lakomáztunk, az asztalunk hosszának megfelelően beállította masinájának lőtávol-
ságát, aztán tüzelt, apróra zúzva korsóinkat és poharainkat.”379 Ráadásul Joinville baromfiját
is leölte. Ehhez hasonló otromba tréfára manapság legfeljebb az angol hadsereg étkezdéjében
kerülhetne sor.
Vajon a Templom katonaszerzetesei különböztek Eu grófjától? És vajon milyen mértékben
tette őket különbbé vallásos elhivatottságuk más lovagoknál? Ha a templomosok ugyanazt az
elképesztő bátorságot tanúsították a csatamezőn, mint világi bajtársaik, akkor nyilván tanulat-
lanságukban és durvaságukban is osztoztak. Egy XIII. századi flamand trubadúr, Jacquemart
Giélée szatirikus versében, a Renalt le nouvelben [Az új Renalt] a templomos lovagot sokkal
kevésbé kifinomult egyéniségnek ábrázolja, mint a johannitát: „nem képzett szónok, egysze-
rűen érvel, mondatai ügyetlenek, csak azt ismétli újra meg újra: »mi vagyunk az Anyaszent-
egyház védelmezői«, és azt harsogja, hogy Európát mekkora veszély fenyegeti a muszlimok
részéről...”.380 E versből igen hasonló kép tárul elénk, mint amilyen benyomást Jacques de
Molay nagymester gyakorol ránk a századok távolából. A kifinomultság hiánya azonban még
nem zárja ki a szentéletűséget. Giélée szatírájának keletkezésével egyidőben a ferences John
Peckham canterbury-i érsek templomosok iránt tanúsított nagy tisztelete, amellyel „feddhetet-
len jellemű és szigorúan önmegtartóztató életet élő férfiak”-nak nevezte őket, arra utal, hogy a
renden belül a kegyesség magas színvonalon állt.

Így a templomosokról alkotott végső ítélet attól függ, hogyan vélekedünk a nyugati keresz-
ténységről és különösképpen annak az iszlámmal folytatott hosszú küzdelméről, a keresztes
háborúkról. Mindent egybevéve, e hadjáratokat - éppúgy, mint az inkvizíciót - napjainkban
negatív jelenségként szokás értékelni. Ebben a kérdéskörben ismét a Peter Partner által fen-
tebb említett „XVIII. századi előítéletek és szemléletmód ... tarkabarka szövevényével” szem-
besülünk. Denis Diderot írta Encyclopaediajának keresztes hadjáratokról szóló szócikkében a
Szent Sírról, hogy „csupán egy kőszikla, amely nem érdemli meg, hogy egyetlen csepp vért
kiontsanak érte”; szerinte a kereszteseket kapzsiság, „ostobaság és hamis lelkesedés” motivál-
ta. David Hume skót filozófus szemében az említett háborúk „az emberi oktalanság legemlé-
kezetesebb és legmaradandóbb megnyilvánulásai voltak, amelyekre bármely nemzet törté-
nelme során valaha is sor került”.381

Ez az ítélet Edward Gibbonon keresztül egészen napjaink legelismertebb keresztes háborúk-

kal foglalkozó történészéig, Sir Steven Runcimanig hagyományozódott. Runciman monumen-
tális munkájának epilógusában megfogalmazott álláspontja szerint a nyugati egyház által indí-
tott szent háború „nem volt más, mint az Isten nevében évszázadokon át tanúsított vallási tü-
relmetlenség, vétek a Szentlélek ellen”.382 A szerző különösen elítélően nyilatkozott Konstan-
tinápoly latinok általi kifosztásáról: „sohasem követtek el nagyobb bűnt az emberiség ellen a
IV. keresztes hadjáratnál”. Érdekes kijelentés alig tíz évvel a II. világháború után, ahogyan
arra a történész Christopher Tyerman rámutatott. Runciman azonban nem állt egyedül ezzel a
véleményével. Az izraeli Joshua Prawer a Jeruzsálemi Királyságot az európai gyarmatosítás
korai termékének tartotta; a teológus Michael Prior szerint pedig a keresztes háborúk kirívó
példái annak, hogyan „használták fel a Szentírást az elnyomás eszközéül”.383

A történészek csupán a legutóbbi időkben próbálták behatóan megvizsgálni a keresztesek

gondolatvilágát, és jutottak kevésbé elítélő következtetésre. „A keresztes háborúkkal foglal-
kozó kutatók - írta Jonathan Riley-Smith, a Cambridge-i Egyetem Egyháztörténeti Tanszék-
ének professzora - egyszer csak ráébredtek ... az általános anyagi motivációkra vonatkozó
érveléseik alapvető gyengeségeire, és egyre világosabbá vált számukra, hogy azok mennyire
hiányos bizonyítékokra épülnek. A kalandvágyó nemesifjak végre kezdtek kilovagolni a kép-
ből. Úgy tűnik, kevés történész hisz már bennük.”384

A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a keresztes tisztán lelki jutalom reményében igen
gyakran minden evilági vagyonát eladta, vagy elzálogosította. A muszlim dzsiháddal ellentét-
ben a keresztes hadjárat mindig önkéntes volt. Egy világi lovag esetében talán némi kaland-
vágy és a kecsegtető hírnév motiválhatta a kereszt felvételét, de a lovagrendhez csatlakozó
társa számára a kaszárnyakolostor zordsága után nem ritkán hosszú ideig tartó rabság vagy
korai halál következett.

A templomos rendben a halálozási arány már a kezdetektől igen magas volt. A huszonhárom
nagymester közül hatan csatában vagy fogságban veszítették életüket. Az eredetileg előírt
egyéves próbaidőszakot hamarosan eltörölték, mert égetően szükség volt a lovagokra Keleten.
A per idején a védelem érvei között az is szerepelt, hogy húszezer templomos halt meg a Ten-
gerentúlon. Néhányukat a csatamezőn gyilkolták le, mások azonban, miután fogságba kerül-
tek, inkább a halált választották, semmint hogy megtagadják hitüket. „Ha értékelni akarjuk e
mártírok teljesítményét - írta Jonathan Riley-Smith -, emlékezetünkbe kell idézni, hogy a már-
tíromság, miközben magában foglalja a hitért önként vállalt halált, és ugyanakkor Krisztus
kereszthalálát idézi, a szeretet legteljesebb megnyilvánulási formája, amelyre egy keresztény
ember egyáltalán képes lehet. A mártírhalál tökéletes keresztény halál. A mártír saját életét
adja, amivel azonnal kiérdemli az Úr színelátását.”385

Éppen ezért keresztény nézőpontból a templomosokra nagyon is illenek János apostol Jelené-
sek könyvében leírt szavai: „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták
ruhájukat a Bárány vérében.”

Tagadhatatlan, hogy a Templom lovagjai szintén emberi életeket oltottak ki, de a keresztes
háborúkban harcolók motivációját illetően célszerű végre szakítanunk egy gyakran hangozta-
tott tévképzettel. A felvilágosodás korától kezdve eluralkodó katolikusellenes érzület miatt,
illetve abból fakadóan, hogy a keresztes háborúkról szóló legtöbb munka in medias res az I.
hadjárat taglalásával kezdődik, ezt a hadjáratot gyakorta a keresztény Nyugat iszlám Kelet
elleni agressziójának első hullámaként értékelik, amelyet azután még számos további köve-
tett. Mindazonáltal az iszlám volt az, nem pedig a kereszténység, amely létrejötte óta támogat-
ta a hódítás általi térítést. Még ha a kereszténység bizonyos korokban és helyeken karddal
keresztelt is, terjedése az első három évszázadban - amikor szinte az egész Római Birodalom-
ban megjelent - teljesen békés körülmények között zajlott. Ezért Mohamed próféta első „raz-
ziája” óta a keresztény felfogás szerint az iszlám elleni háborúkat a kereszténység védelmé-
ben, a Krisztus híveit jogosan megillető területek felszabadításáért vagy visszafoglalásáért
indították.

Ez a szemlélet nyilvánult meg a reconquistaban, a bizánciak manzikerti veresége után II. Or-
bán pápa szentbeszédében, majd a rákövetkező században a domonkos Humbert de Romans
prédikációjában is. Humbert „jórészt azzal érvelt, hogy az iszlám fegyveresen terjeszkedett a
keresztény uralkodók rovására, és hogy a keresztény seregeknek joguk és kötelességük meg-
állítani az iszlám expanziót és visszaszerezni a muszlimok által elfoglalt földeket”.387 Az el-
képzelés, miszerint adott esetben valaki akkor is mártírrá válhatott, ha ő maga szintén követett
el erőszakot, nem volt újdonság, de a nyugati kereszténységben egyértelműen a VIII. század
végétől honosodott meg.

Felvetődik a kérdés: ha ez így van, akkor miért nincsenek templomos szentek, hiszen a
johanniták közül néhányat kanonizáltak? Erre részben az egyes lovagok szerénysége szolgál-
hat magyarázatként, nagyobb részt azonban az a szerep, amelyet az egyház játszott a rend
gyászos végében. A Templom végső feloszlatása, számos tagjának kegyetlen halála - ahogyan
láthattuk - nem a muszlimok fegyverei, hanem a „legkeresztényibb” francia király szolgálatá-
ban álló inkvizíció „keze” által következett be. A Templom rendjének mintegy kétszáz évig
tartó működése majdnem pontosan egybeesik a pápaság világuralmi törekvéseinek időszaká-
val. A rend eredeti hivatásához való céltudatos ragaszkodását jelzi, hogy a német-római csá-
szárokkal vívott állandó küzdelmeiben a pápaság szinte sohasem vette igénybe e soknemzeti-
ségű haderő szolgálatait.

A pápák mindazonáltal olyan elszántan törekedtek a győzelemre ebben a hatalmi vetélkedés-

ben, hogy csak túl későn ismerték fel a falánk nemzetállamban rejlő fenyegetést. A veszede-
lem II. (Stauf) Frigyes részéről nyilvánvaló volt, a császár pogány megalomániáját mindenki
világosan érzékelhette. De vajon kinek jutott volna eszébe, hogy IX. (Szent) Lajos király uno-
kája okozza majd a római pápák bukását - az a férfi, „akinek vallásos áhítata... néha a miszti-
kusság határát súrolta”, és „politikáját gyakran királyi érdekeivel ellentétes lépésekre sarkall-
ta”?388 VIII. Bonifácban, ahogyan az 1300-as jubileumi szentév ünnepségei során Nagy Kons-
tantin császári trónusán ült, a pápai nagyravágyás netovábbja öltött testet. V. Kelemen alig
néhány esztendóvel később kijelentette, hogy a pápaság elveszítette „azt az erkölcsi, lelki és
irányadó hatalmát, amelyet évszázadok során aprólékos, állhatatos, alapos, lendületes és jö-
vőbe tekintő munkával szerzett meg magának Európában”.389

Angliában több mint két évszázaddal később, kihasználva az új társadalmi erők önzését, VIII.
Henrik éppen úgy dúlta fel a szerzetesrendek kolostorait, ahogyan annak idején IV. Fülöp
francia földön a Templomot elpusztította. Fülöp királlyal ellentétben azonban neki nem sike-
rült térdre kényszerítenie saját korának pápáját, ezért kivonta magát a Szentszék fennhatósága
alól. Ahogyan a felvilágosodás a keresztes háborúktól, úgy a whig történetírás VIII. Henrik
uralkodásától eredezteti az angol nemzetállam létrejöttét. Az ezt követően Angliában, Skóciá-
ban és a kontinentális Európában elterjedt reformáció a nyugati kereszténység egységének
széttöredezéséhez vezetett, amely egységet pedig Szent Péter utódai olyan sokáig próbáltak
fenntartani. Az 1789-es nagy francia forradalom szintén kifosztotta, és majdnem elpusztította
a katolikus egyházat - Citeaux és Molesmes apátságai romokban hevertek, Clairvaux pedig
börtönné változott. Napóleonnak sikerült, ami Guillaume de Nogaret-nek nem, Párizsba ho-
zatta a foglyul ejtett pápát, hogy az a Notre-Dame székesegyházban tehetlenül végignézze,
amint a korzikai kalandor császárrá koronázza magát.

Ezzel a szertartással Krisztus földi helytartójának ismét fejet kellett hajtania a nyers erőszak
előtt. Az európai történelem végül átlépte a kereszténység szabta korlátokat, és óriási sebes-
séggel vágott neki a modern kornak. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az emberi-
ség a keresztes háborúkat, az inkvizíciót és a vallásháborúkat kitermelő középkor, vagy a lö-
vészárok-háborúk mészárlásait, a gulágokat és a koncentrációs táborokat felmutató nemzetál-
lamok korában szenvedett-e többet.

A későbbi keresztes hadjáratok

A keresztények és a muszlimok közötti háborúk a templomos rend feloszlatása után még
hosszú évszázadokon át folytatódtak. A XIV. században az iszlám expanzió legfőbb erejeként
az egyiptomi mamelukok helyét az oszmán törökök vették át, akik nevüket a Nikaiától délre,
Anatóliában hűbérbirtokokkal rendelkező szeldzsuk Oszmán emírről [a későbbi I. Oszmán
szultánról, 1281-1326] kapták. A XIV. század folyamán az oszmánok hihetetlen sebességgel
terjeszkedtek: leigázták egész Kis-Ázsiát, majd a Dardanellákon át, Konstantinápoly elkerülé-
sével végigsöpörtek Makedónián és Bulgárián, és északon egészen a Dunáig jutottak. 1389-
ban a rigómezei [ma Koszovó] ütközetben legyőzték a keresztény szerbeket.
A keresztények számára immáron nem Jeruzsálem visszaszerzése, hanem Konstantinápoly
megsegítése vált égetően szükséges feladattá. 1396-ban a Zsigmond magyar király és János,
Nevers grófja vezetése alatt álló jelentősebb nyugat-európai haderő a Duna-menti Nikápoly-
nál [ma Nikopol] megsemmisült. A IV. Jenő pápa által 1443-ban indított keresztes sereg
1444-ben Várnánál szintén vereséget szenvedett, alig tíz évvel később, 1453-ban pedig Kons-
tantinápoly is az oszmán törökök kezére került.

A katasztrófa hasonló hatással volt a kereszténységre, mint két évszázaddal korábban Jeruzsá-
lem eleste. V. Miklós pápa Kapisztrán (Szent) János [Giovanni da Capestrano] ferences test-
vért küldte a Magyar Királyságba, hogy újabb keresztes hadjáratot hirdessen. Az összetobor-
zott keresztes csapatok 1456-ban megsemmisítették a Nándorfehérvárt [a mai Belgrádot] ost-
romló, túlerőben lévő oszmán haderőt. Ennek ellenére csak átmenetileg sikerült időt nyerni:
Nándorfehérvár 1521-ben elesett, és a törökök 1526-ban a mohácsi csatában döntő győzelmet
arattak a magyarok felett.

Az oszmán törökök vezette iszlám ezzel egy időben a Földközi-tenger medencéjében is ter-
jeszkedett. A johannita lovagok 1522-ben elveszítették Rodoszt, és 1571-ben a Ciprusi Latin
Királyság is elbukott. Ugyanebben az évben egy keresztény flotta a lepantói tengeri ütközet-
ben győzelmet aratott a törökök felett, ami lehetővé tette a velenceiek számára, hogy Krétát
egészen 1669-ig megtartsák. A XVII. század előtt a keresztényeknek egyedül az Ibériai-
félszigeten sikerült előrenyomulniuk: 1482 és 1492 között a reconquista a granadai arab kali-
fátus elestével végleg befejeződött.

A XIV. századot követően a korai keresztesek idealizmusát a keresztény uralkodók hideg

számítása, valamint alattvalóik mély cinizmusa váltotta fel. Rotterdami Erasmus a XVI. szá-
zadban a keresztes háború egész koncepcióját elítélte, a rákövetkező reformáció pedig alapja-
iban ásta alá a keresztesség vezeklő értékét azzal, hogy tagadta a pápák hatalmát a bűnbánat
elengedésére és a bűnök bocsánatára. Az iszlám ellen induló legfőbb haderők ekkortól kezdve
azon nemzetek köréből kerültek ki, akiknek érdekei veszélyben forogtak: a Földközi-tengeren
a velenceieké, Kelet-Európában pedig az osztrák Habsburgoké.

A Próféta életében (VII. század) elkezdődött iszlám terjeszkedés 1683-ban hágott a tetőfok-
ára, amikor az oszmánok a német-római császár, I. Habsburg Lipót fővárosát, Bécset ostro-
molták. A környező német államok és a lengyelek Sobieski János király vezetésével seregeket
toboroztak a város megsegítésére, 1684-ben pedig pápai védnökség alatt létrejött a török elő-
renyomulás visszaszorítását célzó Szent Liga, miközben a XVIII. században a muszlim ura-
lom alatt élő ortodox keresztények védelmezőjének szerepét Oroszország vállalta magára. A
Habsburg Birodalomhoz tartozó Buda 1686-ban, Nándorfehérvár pedig 1688-ban szabadult
fel, és az 1699-es karlócai [karlovaci] békével Közép-Európa legnagyobb része, valamint Gö-
rögország is újból keresztény uralom alá került. A szerbek, akik az öt évszázados török ura-
lom alatt hűek maradtak az ortodox egyházhoz, az 1878-as berlini békével nyerték vissza füg-
getlenségüket. Az 1912-es és az 1913-as balkáni háborúk után az oszmán Török Birodalom
határát visszaszorították egészen Thrákiáig - a mai Törökország határáig.

A XIX. és XX. században spanyol, francia és olasz gyarmatok jöttek létre Észak-Afrikában,
Anglia pedig Egyiptom és Szudán tényleges urává vált. Ezeket a hódításokat azonban a ke-
reskedelem és a politikai rivalizálás, nem pedig a vallási elkötelezettség motiválta. Edmund
Allenby brit tábornagy, aki miután Gázánál vereséget mért a törökökre, 1917-ben bevonult
Jeruzsálembe. Mint azt a brit hadügyminisztérium távirata tanúsítja, tisztában volt tettének
történelmi jelentőségével: „A kapunál kéretik a lóról leszállni. Amikor a német császár belo-
vagolt, azt suttogták, »egy nála jobb ember gyalogolt«. A különbség nyilvánvaló előnyökkel
járhat.”390 - szólt az üzenet. A jobb ember, akire a hadügyminisztérium utalt, ebben az esetben
nem Jézus Krisztus volt, aki szamárháton érkezett Jeruzsálembe, hanem Mohamed apósa,
Omár kalifa. Allenby tábornagy leszállt lováról, és gyalog lépett a Szent Városba.

Az angoloknak az Outremer feletti uralmat 1917 után meg kellett osztaniuk a franciákkal,
akik 1941-ig protektorátusuk alatt tartották Szíriát. A britek 1947-ben kivonultak Palesztiná-
ból, és a zsidó lakosság a következő évben kikiáltotta a modern Zsidó Államot. Jeruzsálemet
1967 júniusáig a jordániai hasemita királyság [I. Husszein Jordán király] kormányozta, ekkor
azonban a hatnapos háború során az izraeli haderők megszállták a várost, melynek pontos
státusza nemzetközi jogi szempontból máig megoldatlan. A Templom-hegy a muszlimok ke-
zén maradt, a Szent Sír templomon pedig hat különböző keresztény felekezet osztozik, gyak-
ran igen nagyokat marva egymásba.

Milyen szerepet játszottak a lovagrendek a későbbi keresztes hadjáratokban? Akkon eleste

után a német lovagok felhagytak a Szentföld védelmezésének ügyével, hogy a Baltikumban
minden erejüket a pogány poroszok és litvánok ellen összpontosítsák. 1309-ben székhelyüket
Velencéből Marienburgba [Malbork], Danzigtól [Gdansk] délre helyezték, és miután a XIII.
században Livóniában bekebeleztek egy kisebb lovagrendet - a Livón Kardtestvérek rendjét -,
északon egészen a Finn-öbölig magukhoz ragadták a Balti-tenger partvidéke feletti hatalmat.
E háborúk során - melyek kapcsán a római pápák gyakran bírálták őket, amiért elsődlegesen
pogány foglyaik rabszolgasorba döntése, nem pedig megtérítése lebegett a szemük előtt -, a
német fejedelemségekből parasztokat hoztak, hogy a meghódított porosz földeket gyarmato-
sítsák, a Hanza-szövetség tagjaként pedig a kereskedelemből húztak hasznot. A Szentföld
elvesztését követően a német lovagok idényjellegű hadjáratai a pogány litvánok ellen - ame-
lyeket Reisennek [utazásoknak] hívtak - jelentettek kedvező alkalmat az európai lovagok
számára, hogy tudásukat megcsillogtathassák. Henry Bolingbroke számos ilyen Reisen részt-
vevője volt, mielőtt IV. Henrik néven megszerezte az angol trónt.

1386-ban II. Jagelló [Jagiełło] Ulászló, Litvánia nagyhercege egész népével Rómához csatla-
kozva megkeresztelkedett, és feleségül vette a lengyel trón várományosát, I. (Nagy) Lajos
lányát, Hedvig [Jadwiga] hercegnőt. 1410-ben az általa újonnan egyesített királyságok seregei
a tannenbergi [grünwaldi] ütközetben vereséget mértek a német lovagrendre: négyszáz lovag
veszett oda a csatában, köztük a nagymester is. Ezt követően a rend hanyatlásnak indult: egy-
részt a területet gyarmatosító világi németek, másrészt pedig erősebb szomszédja, a lengyel
király miatt gyakorlatilag elveszítette a hatalmát. 1525-ben az utolsó nagymester, Albert von
Brandenburg-Ansbach áttért a protestáns hitre, feloszlatta a rendet, és az általa birtokolt terü-
letet világi fejedelemséggé alakította. A Poroszországban maradt ötvenöt lovag közül alig
néhányan őrizték meg katolikus hitüket. A legtöbben megházasodtak és beleolvadtak a helyi
nemesség, a porosz Junkers-rétegbe. 1561-ben a teuton lovagok livóniai ágának utolsó
Landmeistere is követte a példát, és Kurland világi fejedelme lett. A rend megmaradt része
némi tulajdonnal a katolikus német fejedelemségben élt tovább, amíg 1809-ben Napóleon fel
nem oszlatta őket, hogy 1834-ben a Habsburg Birodalomban tiszteletbeli egyházi testületként
éledjen újjá.

Az Ibériai-félszigeten a lovagrendek - immáron a királyok irányításával - továbbra is a mórok

ellen harcoltak. A Kasztíliai Királyságban a Santiago de Compostela-rend, az Alcántara-rend
és a Calatrava-rend védelmezte és telepítette be a móroktól visszahódított területeket, az
Alcántara-rend az Estremadura-térségben pedig a portugál határvidéket őrizte. Az összes his-
pániai lovagrend hozzájárult a Saldo-folyónál 1340-ben kivívott keresztény győzelemhez,
amely a Gibraltári-szorost védő Algeciras 1344-es elfoglalásához vezetett. A rákövetkező
másfél évszázadban harci tevékenységük néhány fegyveres betörésre korlátozódott az utolsó
arab kalifátus, Granada területén. A különböző rendek lovagjai mindannyian részt vettek a
végső hadjáratban, amelynek során - 1492-ben kiűzve a mórokat a félszigetről - a reconquista
elérte végső célját.

A lovagrendek ezt követően is megőrizték gazdagságukat és hatalmukat az ibériai királysá-

gokban. Aragóniában az Ispotály volt a legnagyobb földbirtokos, Kasztíliában pedig az
Alcántara-rend Estremadura felét a kezében tartotta. A nagymesterek hatalmuk révén elkerül-
hetetlenül belekeveredtek a különböző politikai intrikákba, a királyok és a nemesek pedig
továbbra is megpróbálták a maguk jelöltjei - gyakran saját törvényes vagy törvénytelen gyer-
mekeik - számára biztosítani a nagymesteri címet. 1487 és 1499 között a kasztíliai rendek a
király fennhatósága alá kerültek, Montesát pedig 1587-ben az aragón korona kebelezte be.

Portugáliában a Templom rendjét pápai engedéllyel Krisztus-rendként újraalapították. A lo-

vagok itt is a portugál uralkodók ellenőrzése alatt álltak, akiknek hatalmában állt királyi her-
cegeket vagy más kegyenceket a nagymesteri méltóságba beiktatni. A rend legjelentősebb
teljesítménye az 1418-ban kinevezett Henrik herceg nagymesterségéhez kapcsolódik, aki a
rend vagyonát felhasználva az afrikai partok mentén, a Jóreménység-fokán át egészen az ázsi-
ai kontinensig merészkedő felfedező utakat finanszírozott. A XVI. században a lovagrendek a
korona felügyelete alá kerültek, és az egymást követő pápai bullák a szegénységi, tisztasági és
engedelmességi fogadalmakat jelentős mértékben enyhítették, így a rendi tagság lassacskán
tiszteletbeli ranggá és presztízskérdéssé vált.

Az egyetlen lovagrend, amely továbbra is jelentős mértékben hozzájárult a kereszténység isz-

lám elleni szent háborújához, az Ispotály volt. Foulques de Villaret nagymesterük vezetésével
a templomosok perének idején Szent János lovagjai figyelemre méltó hallgatásba burkolódz-
tak, részben attól félve, mi történne-e velük, ha magukra haragítanák Szép Fülöp királyt, rész-
ben pedig hasznot remélve a Templom vagyonából. Őket vajon miért kímélték meg? Ha
Guillaume de Nogaret-nek valóban kathar felmenői voltak, akkor talán a szemében érdemnek
számított, hogy az albigensek elleni keresztes hadjárat idején a johanniták rokonszenvező
magatartást tanúsítottak az eretnekek iránt. Annak valószínűsége, hogy az istenkáromlás, az
eretnekség és a szodómia az egyik rendet megfertőzte, a másikat ellenben elkerülte volna,
igen csekélynek tűnik. Mindazonáltal az Ispotály bizonyos szempontból előnyösebb helyzet-
ben volt: több képzett jogtudós állt az alkalmazásában, és rodoszi székhelye kívül esett min-
den jelentősebb hatalom hatósugarán. Ugyanakkor hajlandósága, hogy bármely jövőbeni
passagium particulare élére álljon, összhangban állt IV. Fülöp király és V. Kelemen pápa
keresztes gondolkodásával.

A Templom és az Ispotály rivalizálása ellenére nincs rá bizonyíték, hogy a johanniták kár-

örömmel figyelték volna testvéreik sorsát. A két rendnek mindig is több közös vonása volt,
mint amekkora különbség húzódott kettejük között, és a johanniták nagy tisztelettel viseltettek
a templomosok iránt. „A korábbi templomos tulajdonok öröklése növelte a tekintélyüket, nem
annyira azért, mert nagyobb földesurakká váltak, hanem inkább mert megtiszteltetésnek szá-
mított egy ilyen nemes testület nyomdokaiba lépni.”391 Azáltal, hogy a templomos birtokok
hozzáadódtak a már meglévő földjeikhez, IV. Fülöp és más európai uralkodók „levonásai”
ellenére jelentős mértékben megnövekedett az Ispotály vagyona, ám egy idő múlva - ahogyan
azt Jacques de Molay megjósolta -, a versengés hiánya hanyatláshoz és stagnáláshoz vezetett.
Mint azt 1343-ban VI. Kelemen pápa írta, „a papság és a világiak gyakorlatilag egyhangú és
általános véleménye” értelmében a johanniták nem tettek semmit a hit védelmezéséért. Egye-
sek szerint új rendet kellett volna alapítani, és annak adományozni az Ispotály vagyonának
egy részét.392

1522-ben az oszmán törökök elfoglalták Rodoszt a johannitáktól, 1530-ban azonban V. Ká-

roly német-római császár nekik adta Málta szigetét. 1565-ben az új fővárosukat, Vallettát is
ostrom alá vették, de a lovagok Jean Parisot de La Valette nagymester vezetésével hősiesen
ellenálltak: az ezerötszáz halott között közel kétszázötven lovag volt. Öthónapos ostrom után
a törökök végül visszavonultak. Hat évvel később a lepantói ütközetben néhány johannita hajó
is hozzájárult az oszmán tengeri flotta megsemmisítéséhez.

A XVII. század folyamán az ispotályosok - immáron ismertebb nevükön a Máltai Lovagok -

hasznos tengeri támogatást nyújtottak az iszlám hatalmak elleni hadjáratokhoz, illetve az
Észak-Afrika kikötőiben horgonyzó hajóik kárára elkövetett kalózakciókhoz. A gályák evező-
sei rabszolgák, míg a tisztek a rend különböző nyelveit beszélő fiatal arisztokraták közül ke-
rültek ki, akik később visszavonultak, hogy a számos európai komtúrság valamelyikét igaz-
gassák. A rendi tagság „gondtalan állást biztosított egy privilegizált arisztokrata testületben,
amely kényelmes megélhetésről gondoskodott”.393 Az életet Vallettában - a rend máltai fővá-
rosában - Roderick Cavaliero történész egyhangúnak és lehangolónak nevezte: „A sziget min-
dennapjait alapvetően az unalom határozta meg. A hangnemet a felsőbb körökben a mérsékelt
udvariasság jellemezte, valamint a fegyelemhez és a rangelőnyhöz való kínos és kicsinyes
ragaszkodás.”

A XVIII. század végére a rend hanyatlása olyan méreteket öltött, hogy Valletta korábban be-
vehetetlen erődjét Bonaparte Napóleon egyetlen nap alatt elfoglalhatta, mivel a helyőrség há-
romszázharminckét lovagja közül sokan túl öregek voltak a harchoz. Amikor a waterloo-i
csatában az európai hatalmak végérvényesen legyőzték Napóleont, Máltát az angolok szállták
meg, akiknek nem állt szándékában visszaadni azt a johannita rendnek. Miután elűzték a szi-
getet elvesztő Ferdinand von Hompesch zu Bolheim nagymestert, Szent János lovagjai I. Pál
orosz cárt választották a helyébe, „aki nem volt sem katolikus, sem nőtlen, sem pedig feleskü-
dött lovag, de minden kétséget kizáróan őrült volt”.394

Ezután olyan időszak következett, amit az Ispotály egyik történésze „a rend történetének leg-
borzalmasabb húsz esztendejeként” említett: „húszévnyi, kicsinyes önérdekből eltékozolt le-
hetőség, amely állandósította a forradalmi időszak átmeneti katasztrófáit”.395 Mindazonáltal
később, a XIX. században a rend visszatért eredeti, alapításkori jótékony feladatköréhez: jám-
bor római katolikus testületté vált, melynek arisztokrata tagjai a betegek, szegények és ki-
semmizettek megsegítéséért munkálkodtak. Mint ilyen, máig működik.

Korunk máltai lovagjainak elkerülhetetlenül fel kellett hagyniuk katonai hivatásukkal, miután
az egyház visszavonta a fegyveres keresztes hadjáratra vonatkozó tanítását: a második vatiká-
ni zsinat óta tiszteletben tartja az eretnekek és a más hitet vallók vallási jogait, ami Clairvaux-
i Szent Bernátnak valószínűleg nagy csalódást okozott volna. A tolerancia szellemisége azon-
ban nem vetett véget a keresztények és a muszlimok közötti gyűlölködésnek. Mecsetek épül-
nek a valaha keresztény hátországnak nevezett területeken - Párizsban, Londonban és Rómá-
ban -, de a keresztény vallásgyakorlás az iszlám arab hátországaiban továbbra is tilos. Bizo-
nyos államokat, Iránt, Szudánt, Afganisztánt és Pakisztánt a Korán tanításai szerint kormá-
nyoznak. A keresztények és a muszlimok közötti fegyveres konfliktusok Afrikában, a Balká-
non, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken tovább folynak. Az elmúlt években iszlám funda-
mentalisták keresztény misszionáriusokat gyilkoltak meg Pakisztánban, kopt szerzeteseket
Egyiptomban, trappista szerzeteseket és katolikus püspököket Algériában.
A konfliktus a Szentföldön is tovább folytatódik a főként muszlim palesztinok és a többnyire
zsidó izraeliek között. Hosszú tétovázás után a Vatikán végül elismerte Izraelt, és bár tovább-
ra is amellett érvel, hogy Jeruzsálemet nemzetközi fennhatóság alá kellene helyezni, többé
már nem támogatja a Szent Város visszafoglalását, ami oly sok esztendőn át számos pápa
elsődleges célja volt. Az egyház ugyanakkor döbbenten figyeli a tömeges elvándorlást a
Szentföldről, az őslakos keresztények ugyanis érzik, hogy vallásuk bölcsőjében többé már
nincs jövőjük. A következő évezredben - ha a jelen tendenciák nem változnak -, a jeruzsálemi
Szent Sír templomban a vallásukat gyakorló keresztények már csak az óriási utasszállítógépe-
ken érkező zarándokok lesznek.
A Templom nagymesterei
Hugues de Payns 1119 - 1136
Róbert de Craon 1137 - 1149
Everard de Barres 1149 - 1152
Bemard de Trémélay 1152 - 1153
André de Montbard 1153 - 1156
Bertrand de Blanquefort 1156 - 1169
Philippe de Nablus 1169 - 1171
Odo de Saint-Amand 1171 - 1179
Arnold de Torroja 1180 - 1184
Gérard de Ridefort 1185 - 1189
Róbert de Sablé 1191 - 1193
GilbertErail 1194 - 1200
Philippe de Plessiez 1201 - 1209
Guillaume de Chartres 1210 - 1219
Pedro de Montaigu 1219 - 1232
Armand de Périgord 1232 - 1244
Richárd de Bures 1244 - 1247
Guillaume de Sonnac 1247 - 1250
Renaud de Vichiers 1250 - 1256
ThomasBérard 1256 - 1273
Guillaume de Beaujeu 1273 - 1291
Thibaud Gaudin 1291 - 1293
Jacques de Molay 1293 - 1314
A jeruzsálemi királyok
Bouillon Gottfried, advocatus S. Sepulchri 1099 - 1100
I. (Boulogne-i) Balduin, király 1100 - 1118
II. (Le Bourg-i) Balduin 1118 - 1131
(Anjou) Fulko 1131 - 1143
III. Balduin 1143 - 1163
I. Amalrich 1163 - 1174
IV. Balduin 1174 - 1185
V Balduin 1183 - 1186
(Lusignani) Guido 1186 - 1190
I. (Montferrati) Konrád 1190 - 1192
I. (Champagne-i) Henrik 1192 - 1197
II. (Lusignani) Amalrich 1197 - 1205
I. Izabella 1205
Mária (Marie la Marquise) 1205 - 1210
I. (Brienne-i) János 1210 - 1212
II. Izabella 1212 - 1225
II. (Stauf) Frigyes 1225 - 1228
II. (Stauf) Konrád 1228 - 1254
III. (Stauf) Konrád (Konradin) 1254 - 1268
I. (Antiochiai Lusignani) Hugó 1268 - 1284
I. (Anjou) Károly - ellenkirály 1277 - 1285
II. (Antiochiai Lusignani) János 1284 - 1285
II. (Anjou) Károly - ellenkirály 1285 - 1286
II. (Antiochiai Lusignani) Henrik 1285 – 1291
Rendi hierarchia
Irodalomjegyzék
Karen Armstrong, Muliammad: A Biography of the Prophet, London, 1991.
Saint Augustine, Confessions, fordította Henry Chadwick, Oxford, 1991.
Michael Baigent, Richard Leigh and Henry Lincoln, The Holy Bloodand the Holy Grail, Lon-
don, 1982.
Malcolm Barber, The Trial of the Templars, Cambridge, 1978.
Malcolm Barber, The New Knighthood: A History of the Order of the Temple, Cambridge,
1994.
Malcolm Barber (szerk.), The Military Orders: Fightingfor the Faith and Caringfor the Sick,
Aldershot, 1994.
D. Barker (szerk.), Studies in Church History, Oxford, 1978.
T S. R. Boase, The Cilician Kingdom of Armenia, Edinburgh, 1978.
John Boswell, Christianity, Social Tolerance and Homosexuality: Gay People in Western
Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century, Chicago, 1980.
A. Bothvvell-Gosse, The Templars, London, 1918.
Adriaan H. Bredero, Bemard of Clairvaux: BetU'een Cult and History, Edinburgh, 1996.
Christopher N. L. Brooke, The Medieval Idea of Marriage, Oxford, 1989.
E. A. R. Brown, „The Prince is Father of the King: The Charaeter and Childhood of Philip the
Fair of France”, Medieval Studies, 49.
Peter Brown, The World of Late Antiquity: From Marcus Aurelius to Muhammad, London,
1971.
James Bryce, The Holy Roman Empire, London, 1904.
G. K. Chesterton, The Everlasting Man, London, 1925.
Dan Cohn-Sherbok, The Crucified Jew: Twenty Centuries of Christian Antisemitism, London,
1992.
Roger Collins, Early Medieval Europe, 300-1000, London, 1991.
Thomas Curtis van Cleve, The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, Immutator Mundi, Ox-
ford, 1972.
Philippe Delacroix, Vrai Visage de Saint Bemard, Abbé de Clairvaux, Angers, 1991.
Ives Dossat, „Guillaume de Nogaret, petit fils d'heretiques”, Annales du Midi, no. 212, Tou-
louse, 1941.
Eamon Duffy, Saints and Sinners: A History of the Popes, New Haven, CT, 1997.
Peter W. Edbury, The Kingdom of Cyprus and the Crusades, 1191-B74, Cambridge, 1991.
Peter W. Edbury and John Gordon Rowe, William of Tyre, Cambridge, 1988.
Amos Elon, Jerusalem: City of Mirrors, London, 1989.
Eusebius, The History ofthe Church from Christ to Constantine, fordította G. A. Williamson,
London, 1965.
J. Favier, Philippe le Bel, Párizs, 1978.
Richard Fletcher, The Conversion of Europe: From Paganism to Christianity, 371-1386 AD,
London, 1997.
A. J. Forey, The Templars in the Corona de Aragon, Oxford, 1973.
Alan Forey, The Military Orders: From the Twelfth to the Early Fourteenth Centuries, Lon-
don, 1992.
E. L. Ganshof, Feudalism, fordította Philip Grierson, Toronto, 1996.
Edward Gibbon, The Decline and Fall of the Roman Empire, London, 1960.
John Gillingham: Richard the Lionheart, London, 1978.
Gustave E. von Grunebaum, Medieval lslam: A Study in Cultural Orientation, Chicago, 1946.
F. Holmes Duddon, The Life and Times of Saint Ambrose, Oxford, 1935.
Norman Housley, The Later Crusades: From Lyons to Alcazar, 1274-1580. Oxford, 1992.
Stephen Howarth, The Knights Templar, London, 1982.
Ann Hyland, The Medieval Warhorse: From Byzantium to the Crusades, Stroud, 1994.
Paul Johnson, A History of the Jews, London, 1987-
Jean de Joinville, The Life of Saint Louis, fordította M. R. B. Shaw, Harmondsworth, 1963.
Alexander Jones (szerk.), The Jerusalem Bible, London, 1966.
Josephus, The Jewish War, fordította és bevezetővel ellátta G. A. Williamson, London, 1959.
Gabriel Josipovici, The Book of God: A Response to the Bible, London, 1988.
Benjamin Z. Kedar, Crusade and Muston: European Approaches towards the Muslims,
Princeton, 1984.
Benjamin Z. Kedar (szerk.), The Horns of Hattin, London, 1992.
Maurice Keen, The Penguin History of Medieval Europe, London, 1968.
Matirice Keen, Chivalry, London, 1984.
David Knowles, ChristUin Monatieism, London, 1969.
Ronald Knox, Enthusiasm, Oxford, 1950.
Keith Laidler, The Head of God: The Lost Treasure of the Templars, London, 1998.
Michel Lamy, Les Templiers. Ces Grand Seigtteurs aux Blancs Manteaux, Bordeaux, 1997.
Robin Lane Fox, The Unauthorised Version: Truth and Fiction in the Bible, London, 1991.
H. C. Lea, A History of the Inquisiion in the Middle Ages, New York, 1888.
Bernard Lewis, The Assassins: A Radical Sect in Islam, London, 1967.
Ferdinand Lot, The End of the Ancient World and the Beginnings of the Middle Ages, fordítot-
ta Philip és Mariette Leon, London, 1931.
Amin Maalouf, The Crusades through Arab Eyes, fordította Jon Rothschild, London, 1984.
Hyam Maccoby, The Mythmaker: Paul and the Invention of Christianity, London, 1986.
E. Martin, The Templars in Yorkshire, York, 1929.
Hans Eberhard Mayer, The Crusades, fordította John Gillingham, Oxford, 1972.
Marion Melville, La Vie des Templiers, Párizs, 1978.
Sophia Menache, Clement V, Cambridge, 1998.
Colin Morris, The Papal Monarchy: The Western Churchfrom 1050 to 1250, Oxford, 1989.
Jerome Murphy-O'Connor, OP, The Holy Land: An Archaeological Guide from Earliest
Times to 1700, Oxford, 1986.
Janet L. Nelson (szerk.), Richard Coeur de Lion in History and Myth, London, 1992.
Helen Nicholson, Templars, Hospitallers and Teutonic Knights: Images of the Military
Orders, 1128-1291, Leicester, 1993.
Helen Nicholson (szerk.), The Military Orders, II. kötet, Aldershot, 1998.
John Julius Norwich, Byzantium: The Apogee, London, 1991.
John Julius Norwich, Byzantium: The Decline and Fall, London, 1995.
Zoe Oldenbourg, Massacre at Monsegur, fordította Peter Green, London, 1961.
Peter Partner, The Murdered Magicians: The Templars and their Myth, Oxford, 1982.
Joshua Prawer, The Latin Kingdom of Jerusalem: European Colonialism in the Middle Ages,
London, 1973.
Michael Prior, The Bible and Colonialism, Sheffield, 1997.
H. Prutz, Geheimlehre and Geheimstatuteu des Templerherren-Ordens, Berlin, 1879.
Raimonde Reznikov, Cathares et Templiers, Portet-Sur-Garonne, é.n.
Jonathan Riley-Smith, The Feudal Nobility and the Kingdom of Jerusalem, 1174-1277, Lon-
don, 1973.
Jonathan Riley-Smith, The Atlas of the Crusades, New York, 1991.
Jonathan Riley-Smith, The First Crusade and the Idea of Crusading, London, 1986.
Jonathan Riley-Smith (szerk.), The Oxford lllustrated History ofthe Crusades, Oxford, 1995.
Steven Runciman, A History of the Crusades, I. kötet: The First Crusade and the Foundation
of the Kingdom of Jerusalem, Cambridge, 1951.
Steven Runciman, A History of the Crusades, II. kötet: The Kingdom of Jerusalem and the
Frankish East 1100-1187, Cambridge, 1952.
Steven Runciman, A History of the Crusades, III. kötet: The Kingdom of Acre and the Later
Crusades, Cambridge, 1954.
E. P. Sanders, The Historical Figure of Jesus, London, 1993.
Sylvia Schein, Fidelis Crucis: The Papacy, the West, and the Recovery of the Holy Land,
1274-1314, Oxford, 1991.
Bruno Scott-James (szerk.), The Letters of Saint Bernard of Clairvaux, London, 1953.
Andrew Sinclair, The Discovery of the Grail, London, 1998.
H. J. A. Sire, The Knights of Malta, New Haven and London, 1994.
R. C. Smail, Crusading Warfare, 1097-1193, Cambridge, 1995.
R. W. Southern, Western Society and the Church in the Middle Ages, Harmondsworth, 1970.
R. W. Southern, Saint Anselm: A Portrait in a Landscape, Cambridge, 1990.
Jonathan Sumption, The Albigensian Crusade, London, 1978.
Christopher Tyerman, England and the Crusades, 1095-1588, Chicago, 1988.
Christopher Tyerman, The Invention of the Crusades, London, 1998.
J. M. Upton-Ward, The Rule of the Templars: The French Text of the Rule of the Order of the
Knights Templar,fordította és bevezetővel ellátta J. M. Upton-Ward, Woodbridge, 1992.
Geza Vermes, Jesus the jew. A Historiaris Reading of the Gospels, London, 1973.
W Montgomery Watt, Muhammad, Prophet and Statesman, Oxford, 1961.
A. N. Wilson, Paul: The Mind of the Apostle, London, 1997.
Ian Wilson, The Blood and the Shroud, London, 1998.
Robert S. Wistrich, Anti-Semitism: The Longest Hatred, London, 1991.
Jegyzetek
A bibliai és koránbeli szöveghelyeket az alábbi kiadásokból idéztük:
Ó és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. Budapest, 1997, Szent Jeromos Bibliatár-
sulat.
Korán. Prométheusz Könyvek, 17. Budapest, 1987, Helikon Kiadó.
A templomosok eredeti regulájához (lásd első rövid regula) az alábbi fordítást vettük alapul:
Stossek Balázs: A Templomos Lovagrend regulája. Szeged, 1998. kézirat
Amennyiben a szerző által használt könyvnek van magyar fordítása, úgy a jegyzetben feltün-
tettük és annak az oldalszámait szerepeltettük, illetve néhány esetben a szerző által feltüntetett
eredeti mű mellett adtuk meg. Bizonyos jegyzeteknél a szerző jegyzeteit kibővítve a forrás-
szövegek fellelhetőségét is megjelöltük. A számozott jegyzetek az eredeti mű részét képezik,
míg a csillagozottak a szerző által nem jelölt idézetek szöveghelyei, illetve a rájuk vonatkozó
irodalom.

Rövidítések:
PL = Patrologiae cursus completus: Series Latina. Szerk. J.-R Migne. (Párizs, 1844-1864)
MGH = Monumenta Germaniae Historica. Szerk. G. H. Pertz, et als. (Hannover, 1926-)
RHC Occ = Recueil des historiens des croisades: Hisloriens occidentaux. 5 kötet. (Párizs,
1844-1895)
RRT.S. = Palestine Pilgrims' Text Society. 13 kötet + index. (London, 1896-1897)
RHG = Recueil des historiens des Gaules et de la France. Szerk. M. Bouquet, et als. (Párizs,
1737-1904)

Előszó

Walter Scott: lvanhoe. A világirodalom remekei. (Budapest, 1966, Európa Kiadó), 3. fejezet,
36. o.

1. fejezet
1
Ter 18,13-14.
* Ter 22,2.
2
Ter 22,12-18.
3
Paul Johnson: A History of the jews. (London, 1987), 6-7. o.
4
Kiv 32,1-6.
5
Bír 2,13.
6
l Sám 15,19-20.
7
2 Sám 11,14-15.
* Josephus Flavius: The Jewish War. Fordította és bevezetővel ellátta G. A. Williamson.
(London, 1959). Magyar kiadás: Flavius Josephus: A zsidó háború. Görögből fordította Révay
József. (Budapest, 1964, Gondolat), 1/7. fejezet, 40. o.
8
Flavius: A zsidó háború, 1/7. fejezet, 39. o.
9
Idézve Robert S. Wistrich: Anti-Semitism: The Longest Hatred. (London, 1991), 8. o. Ma-
gyar kiadás: Tacitus összes művei. Bibliotheca Classica. 1. kötet. Latinból fordította Borzsák
István. (Budapest, 1980, Európa Kiadó), 5. könyv/5, 37l. o.
10
Flavius: A zsidó háború, 1/22. fejezet, 89. o.
* Flavius: A zsidó háború, 1/33. fejezet, 129. o.
11
Flavius: A zsidó háború, 215. o.
12
Jer 23,5-6.
13
Zsolt 72,8-11.
* Flavius: A zsidó háború, II/9. fejezet, 154. o.
14
Flavius: A zsidó háború, IV/9. fejezet, 322. o.
* Flavius: A zsidó háború, V/10, fejezet, 377.o.
15
Flavius: A zsidó háború, VI/3. fejezet, 413.o.
* Flavius: A zsidó háború, Vl/4. fejezet, 419.o.

2. fejezet

* Mt.5,39.
16
Gabriel Josipovici: The Book of God: A Response to the Bible. (London, 1988), 230. o.
17
G. K. Chesterton: The Everlasting Man. (London, 1925), 233. o. Magyar kiadás:
Chesterton, Gilbert Keith: Igazságot! Az örökkévaló ember. (Budapest, 1985, Szent István
Társulat).
18
E. P. Sanders: The Historical Figure of Jesus. (London, 1993), 280. o.
19
Geza Vermes: Jesus the ]ew: A Historian's Reading of the Gospels. (London, 1973), 129. o.
Magyar kiadás: Vermes Géza: A zsidó Jézus. (Budapest, 1995, Osiris), 169. o.
* Iz 42,1.
* Iz 49,6.
20
Iz 53,3-4.
21
Zsolt 109,25.
22
Lásd a Szent Lukács evangéliumáról írottakat in Rohin Lane Fox: The unauthorised Vers-
ion: Truth and Fiaion in the Bible. (London, 1991), 31. o.
21
Flavius: A zsidó Iráború, ez a magyar kiadásban nincs benne, az angolban 406. o.
24
Flavius: A zsidó háború, ez a magyar kiadásban nincs benne, az angolban 407. o.
27
Lk 21,5-6.
26
Jn 2,19.
27
Mt 26,61.
28
Eusebius: The History ofthe Churchfrom Christ tu Constanüne. Fordította G. A.
Williamson. (London, 1965). Magyar kiadás: Caesareai Eusebios Egyháztörténete. Latinból
fordította Baán István. Ókeresztény írók, 4. (Budapest, 1983, Szent István Társulat), 105-106.
o.
29
Mt 27,25.
30
Jn 11,50.
31
APCsel 9,15.
32
A. N. Wilson: Paul: The Mind of the Apostle. (London, 1997). Lásd még Hyam Maccoby:
Tlie Mythmaker: Paul and the Invention of Christianity. (London, 1986).
* ApCsel 18,13.
33
ApCsel 18,16-17.
34
ApCsel 24,5-6.
35
Idézi Edward Gibbon: The Decimé and Fali of the Roman Empire. (London, 1960), 197. o.
* Tertullianus művei. Szerkesztette Vanyó László. Ókeresztény írók, 12. (Budapest, 1986,
Szent István Társulat), Apologeticum, L/13, 148. o.
* Vértanúakták és szenvedéstörténetek. Szerkesztette Vanyó László. Ókeresztény írók, 7.
(Budapest, 1984, Szent István Társulat). - Ignatiosz, 2. szöveg, 26-30.o.
36
Caesareai Eusebios Egyltáztörténete, 165-66. o.; Vértanúakták és szenvedés-történetek. -
Polükarposz, 5. szöveg, 49-50. o.
37
Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 362. o.
* Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 192. o.
38
Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 200. o.
* Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 229. o.
39
2 Pét 2,1.
* Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 432-433. o. (császári levél másolata).
40
F. Holmes Duddon: The Life and Times of Saint Ambrose. (Oxford, 1935).
41
Saint Augustine: Conjessions. Fordította Henry Chadwick. (Oxford, 1935). Magyar kiadás:
Aurelius Augustinus: Vallomások. Etikai gondolkodók. Latinból fordította Városi János. 2.
változatlan kiadás. (Budapest, 1987, Gondolat), 8. könyv 7/17, 230. o.
* Aurelius Augustinus: Vallomások, 8. könyv 12/ 29, 241. o.
42
Róm 13,13-14.
43
Peter Brown: The World of Late Antiquity: From Marcus Aurelius to Muhammad. (Lon-
don, 1971), 122. o.
44
Roger Collins: Early Medieval Europe, 300-1000. (London, 1999), 91. o.
45
James Bryce: The Holy Roman Empire. (London, 1904), 12. o.
46
Brown: The World of Late Antiquity, 174. o.
47
Brown: The World of Late Antiquity, 135. o.
48
Maurice Keen: The Penguin History of Medieval Europe. (London, 1968), 78.o.
* Tertullianus művei, Apologeticum, XXXIX/11, 129. o.
* 1 Kor 7,3.
* 1 Kor 7,9.
* Ter 1,28.
49
Mt 19,12.
50
Caesareai Eusebios Egyháztörténete, 363-363. o.
51
Lk 18,22 és 18,24-25.
* Sulpicius Severus: Szent Márton élete. (Pannonhalma, 1998, Bencés Kiadó), 9. fejezet, 39.
o.
52
David Knowles: Chnstian Monasticism. (London, 1969), 12. o.
* Szent Benedek regulája. Fordította Söveges Dávid OSB. (Pannonhalma, 1995, Bencés Ki-
adó), 64. fejezet, 126. o.
53
Knowles: Christian Monasticism, 23. o.
54
Ferdinand Lot: The End of the Ancient World and the Beginnings of the Middle Ages. For-
dította Philip és Mariette Leon. (New York, 1931), 395. o.
55
Lot: The End of the Ancient World..., 394. o.
56
Lot: The End of the Anctent World..., 389. o.
57
Richard Fletcher: The Conversion of Europe: From Paganism to Christianity, 371-1386
AD. (London, 1997), 213. o.
58
Bryce: The Holy Roman Empire, 69. o.
* Liber Pontificalis, XCVIII. Leo 111. MÜH, Libri Pontificalis II., 7. o. Idézve in Középkori
egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osi-
ris), 142. o.
59
Bryce: The Holy Roman Empire, 49. o.

3. fejezet
60
W. Montgomery Watt: Muhammad, Prophet andStatesman. (Oxford, 1961), 51. o.
61
U.o., 129. o.
62
U.o., 129. o.
63
Gustave E. von Grunebaum: Medieval Islam: A Study in Cultural Orientation. (Chicago,
1947), 68. o.
64
Watt: Muhammad, Prophet and Statesman, 220. o.
65
Karen Armstrong: Muhammad: A Biography of the Prophet. (London, 1991), 139. o.
66
Grunebaum: Medieval Islam, 78. o.
67
U.o., 79-80. o.
68
Robert S. Wistrich: Anti-Semitism: The Longest Hatred. (London, 1991), 20. o.
69
Fletcher: The Conversion of Europe, 341. o.
70
Grunebaum: Medieval Islam, 201. o.
71
Joshua Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem: European Colonialism in the Middle
Ages. (London, 1973), 4. o.
72
Grunebaum: Medieval Islam, 182. o. Idézve in Középkori egyetemes történeti szöveggyűj-
temény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), Al-Dzsabari: „Ebben az év-
ben al-Muta-vakkil kalifa parancsára minden keresztényt arra köteleztek, hogy sárga nyaksá-
lat és övet viseljen [...] ruhájára két olyan foltot varrjon, mint amilyen rabszolgáik ruháján
van, mégpedig úgy, hogy a folt színe elüssön a felsőruha színétől, amelyre rávarrják, továbbá
az egyik folt elöl legyen, a mellen, a másik hátul, az ember hátán, nagysága négy ujjnyi, a
színe sárga. Ha keresztény ember csalmát [turbánt] visel, az is sárga színű legyen.” 57-58. o.
73
Gibbon: The Decline and Fall of the Roman Empire, 721. o.
74
Keen: The Penguin History of Medieval Europe, 47. o. Abbo Floriancensis műveit lásd PL,
139. kötet.
* Korán, 4:171.
75
Jerome Murphy-O'Connor, OP: The Holy Land: An Areliaeological Guide from Earliest
Times to 1700. (Oxford, 1986), 78. o.

4. fejezet
76
F L. Ganshof: Feudalism. Fordította Philip Grierson. (Toronto, 1996), l. o.
77
U.o., 19, o.
78
Eamon Duffy: Saints and Sinners: A Hislory of the Popes. (New Haven, CT, 1997), 82. o.
79
Hans Eberhard Mayer: The Crusades. Fordította John Gillingham. (Oxford, 1972), 4. o.
80
Bryce: The Holy Roman Empire, 78. o.
81
Keen: The Penguin History of Medieval Europe, 12. o.
82
Bryce: The Holy Roman Empire, 93. o.
83
Gibbon: The Decline and Fall of the Roman Empire, 723. o.
* Székely György: VII. Gergely. Életek és korok. (Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó), 344. o.
84
John Julius Norwich: Byzantium: The Apogee. (London, 1991), 13l. o.
* De legatione Conslantinopolitana. Fordította Gaál Lajos, in Gombos Ferenc Albin: Liuprand
történeti munkái. Középkori krónikások, VI.-VII. (Budapest, 1908, Athenaeum), 257. o.
85
Fletcher: The Conversion of Europe, 232. o.
86
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 7. o.
87
Jonathan Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading. (London, 1988), 9.
o.
88
Marcus Bull, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 15. o.
89
Lásd Christopher Tyerman: The Invention of the Crusades. (London, 1988), 9. o.
90
Michael Prior: The Bible and Colonialism. (Sheffield, 1997), 35. o.
91
Mayer: The Crusades, 7. o.
92
Norman Housley: „Jerusalem and the Deve-lopment ofthe Crusade Idea, 1099-1108.” in
The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 32. o.
93
Riley-Smith, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 77. o.
94
Mayer: The Crusades, 3l. o.
95
Marcus Bull, in The Oxford illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 17. o.
96
Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 52. o.
97
Fletcher: The Conversion of Europe, 3l. o.
98
Idézve Dan Cohn-Sherbok: The Crucified Jew. Twenty Centuries of Christian Anti-
Semitism. (London, 1992), 40. o. Albertus Aquensis [Aacheni Alberich]: Liber Christianae
expeditionis pro ereptione, emundatione et restitutione sanctae Hierosolymitanae Ecclesiae.
RHC Occ, 4. kötet. Idézve in Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette
Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), 210. o.
99
Mayer: The Crusades, 44. o.
100
Idézve Riley-Smith: The First Crusade and the Idea ofthe Crusading, 96. o.
101
Idézve R. C. Smail: Crusading Warfare, 1097-1193. (Cambridge, 1995), 96. o.
* Blois-i István első levele feleségéhez, Adélához. in Az első és második keresztes háború
korának forrásai. Középkori keresztény írók, 1. Szerkesztette Veszprémy László. (Budapest,
1999, Szent István Társulat), 136. o.
102
Idézve Amin Maalouf: The Crusades through Arab Eyes. Fordította Jon Rothschild. (Lon-
don, 1984). Magyar kiadás: Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel. Fordította V.
Tóth László. (Budapest, 1997, Európa), 69. o.
* Raymund de Aquilers: Historia Francorum qui ceperunt Iherusalem. RHC Occ, 3. kötet.

5. fejezet

* Szíriai Mihály: Krónika. Ed. B. Chabot. 4 vols. (Paris, 1899-1910)

* Jacques de Vitry: Historia orientalis. P.P.T.S., 11. kötet.
103
Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 154. o.
104
Michel Lamy: Les Templiers: Ces Grand Seigneurs aux Blancs Manteaux. (Bordeaux,
1997), 26. o.
105
Christopher N. L. Brooke: The Medieval Idea of Marnage. (Oxford, 1989), 136. o.
106
U.o., 138. o.
I07
R. W. Southern: Western Society and the Church in the Middle Ages. (Harmondsworth,
1970). Magyar kiadás: R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban.
(Budapest, 1987, Gondolat), 388. o.
l08
„Traité du Précepte et de la dispense,” Idézve Phillipe Delacroix: Vrai Visage de Saint
Bernard, Abbé de Clairvaux. (Angers, 1991), 52. o.
109
Idézve Adriaan H. Bredero: Bernard of Clairvaux: Between Cult and History. (Edinburgh,
1996), 95. o. PL, 185. kötet, 303. o.
110
Knowles: Christian Monasticism, 78. o.
* The Saxon Chronicle AD l. to AD 1154. Fordította Reverend J. Ingram. (London, 1993,
Studio Editions): „1. Henrik király nagy tisztelettel fogadta őt, drága arany és ezüst kincseket
adott neki... mindenféle kiváló úr fogadta őt... és csupa aranyból és ezüstből álló óriási va-
gyont küldtek vele Jeruzsálembe.” 357-358. o.
111
Lásd A. J. Forey: The Templars in the Corona theAragon. (Oxford, 1973), 5. o.
* The Saxon Chronicle AD l to AD 1154. Fordította Reverend J. Ingram. (London, 1993,
Studio Editions), A.D. 1128-nál, 358. o.
112
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 254. o.
113
R. W. Southern: Saint Anselm: A Portrait in a Landscape. (Cambridge, 1990), 169.o. An-
zelm módosított ezen, amikor egyik kellemetlenkedő sógorától meg akart szabadulni.
114
Bemard of Clairvaux: Epistolae in Sancti Bernardi Opera. 8. kötet. Szerk. J. Leclerq, H.
Rochais (Romé, 1977), 377. levél, 305. o. Idézve Malcolm Barber: The New Knighthood: A
History of the Order of the Temple. (Cambridge, 1994), 13. o.
115
The Rule of the Templars: The French Text of the Rule of the Order of the Knights
Templar. Fordította és bevezetővel ellátta J. M. Upton-Ward. (Woodbridge, 1992), 20. o. Ma-
gyar kiadás: kéziratos regulafordítás Stossek Balázs, bevezető.
116
Marion Melville: La Vie des Templiers. (Paris, 1978), 3. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 21. o. / Stossek, bevezető, 4. o.
117
The Rule of the Templars, i.m., 19. o. /Stossek, bevezető, l. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 21. o. / Stossek, 1. fej., 6. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 22. o. / Stossek, 2. fej., 6. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o., illetve a bibliai idézet helye:
Zsid 12,14.
* The Rule ofthe Templars, i.m., 36. o. / Stossek, 56. fej., 18. o.
118
The Rule ofthe Templars, i.m., 36. o. /Stossek, 72. fej., 22. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 36. o. / Stossek, 70. fej., 22. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 24. o. / Stossek, 20. fej., 11. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 24-25. o. / Stossek, 23. fej. és 29. fej., 12. o.
* The Rule ofthe Templars, i.m., 26. o. / Stossek, 10. fej., 8. o.
* The Rule ofthe Templars, i.m., 26. o. / Stossek, 10. fej., 9. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 26-27. o. / Stossek, 12-15. fej., 9. o.
* The Rule ofthe Templars, i.m., 31. o. / Stossek, 42. fej., 15. o.
* The Rule ofthe Templars, i.m., 31. o. / Stossek, 36. fej., 14. o.
119
The Rule ofthe Templars, i.m., 28. o. / Stossek, 39. fej., 14. o.
* The Rule of die Templars, i.m., 29. o. / Stossek, 34. fej., 13. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 29. o. / Stossek, 35. fej., 14. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 29. o. / Stossek, 33. fej., 13. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 28. o. / Stossek, 59. fej., 18. o.
120
Colin Morris: The Papal Monarchy: The Western Church from 1050 to 1250. (Oxford,
1989), 280. o.
121
Lettres des Premiers Chartreux. 1. kötet. S. Bruno Guiges, S. Anthelme. Sources
Chrétiennes, 88. (Paris, 1988), 115-116. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 49. o.
122
Maurice Keen: Chivalry. (London, 1994), 8. o.
* Clairvaux-i Szent Bernát: A templom lovagjainak ajánlott könyv: Az új lovagság dicséreté-
ről (De laude novae militiae), 1/1. in Az első és második keresztes háború korának forrásai.
Kiadta Veszprémy László. Középkori keresztény írók, 1. (Bp., 1999, Szent István Társulat),
169-170. o.

6. fejezet
l23
Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 271. o.
124
Rev. Dr. E. Martin: The Templars inYorkshire. (York, 1929), 380. o.
123
Alan Forey: The Military Orders: From the Twelfth to the Early Fourteenth Centuries.
(London, 1992), 189. o.
126
H. J. A. Sire: The Knights of Malta. (New Haven and London, 1994), 4. o.
127
Nicolo de Martoni: „Hedificium magnum et mirabile, ita quod impossibile videretur nisi
quis videret.” Idézve Sire: The Knights of Malta, 8. o.
128
Cartulaire général de l'ordre Temple 1119-1150. Recueil des chartres et des bulles,
relatives a l'ordre du Temple. Szerk. Marquies d'Albou. (Paris, 1913), no. 40, 30-31. o. Idézve
Barber: The New Knighthood, 27. o.
129
Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 22. o.
130
Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 44. o.
131
Forey: The Military Orders..., 123. o.
132
Mt 16,24-25.
133
Cartulaire général de l'ordre Temple 1119-1150. Recueil des chartres et des bulles,
relatives a l'ordre du Temple. Szerk. Marquies d'Albou. (Paris, 1913), no. 371, 237. o. Idézve
Barber: The New Knighthood, 261. o.
134
Alan Forey, in The Oxford lllustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 204. o.
135
Helen Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights: Images of the Military
Orders. (Leicester, 1995), 62. o.
136
The Rule of the Templars, i.m., 22. o. / Stossek, 57. fej. 18. o.
* Aelredus Rievallensis: De Amicitia. PL, 40 kötet.
137
Brooke: The Medieval Idea of Marriage, 267. o.
* The Letter of Saint Anselm of Canterbury. Szerkesztette és fordította Walter Fröhlich. 1-3.
kötet. Cistercian Publications 96, 97 és 142. (Kalamazoo, 1990, 1993 és 1994)
138
John Boswell: Christianity, Social Tolerance and Homosexuality: Gay People in Western
Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century. (Chicago, 1980).
139
Southern: Saint Anselm, 150. o.
140
„Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a
természet szerint való szokást azzal, amely a természet ellen van.” Róm 1,26.
141
Aurelius Augustinus: Vallomások, 4. könyv 8/13, 106-107. o.
142
Southern: Saint Anselm, 130. o.
143
Forey: The Military Orders..., 189. o.
144
The Rule of the Templars, i.m., 112. o.
145
Denys Pringle: „Templar Castles on the Road to the Jordan.” in The Military Orders:
Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield,
1994), 148. o.
146
Imád ad-Dín al-Isfahani. Conquete de la Syrie et de la Palestine per Saladin. Fordította H.
Massé. (Paris, 1972), 142. o. Idézve Judi Upton-Ward: „The Surrender of Gaston and the Rule
of the Templars.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and Caringfor the Sick.
Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 181. o.
147
John Julius Norwich: Byzantium: The Decline and Fall. (London, 1995), 107. o.
148
Mayer: The Crusades, 99. o.
149
Riley-Smith, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 81. o.
150
Idézve Steven Runciman: A History of the Crusades. 3 kötet. (Cambridge, 1952). Magyar
kiadás: Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. (Budapest, 1999, Osiris Kiadó),
461-462. o.
151
The Letters of Saint Bernard of Clairvaux. Szerkesztette és fordította Bruno Scott-James.
(London, 1953), 461-462. o. [391. levél: To the English People, 461-463. o.]
* U.o., 462. o.
152
U.o., 462. o.
* Otto Frisingensis: Gesta Friderici I. imperatons. Freisingi Ottó: Frigyes császár tettei. Fordí-
totta Gombos F. Albin. Középkori krónikások XV-XVI. (Budapest, 1913, Athenaeum), 116.
o. A kereszt felvételének tényét említi. Az idézetre lásd Runciman: A keresztes liadjáratok
története, 463. o.
153
Stephen Howard: The Knights Templars. (London, 1982), 199. o. Magyar kiadás: Stephen
Howard: A templomosok titka. (Budapest, 1986, Kossuth), 85. o.
154
Melville: La Vie des Templiers, 92. o.
155
Christopher Tyerman: England and the Crusades 1095-1588. (Chicago, 1988), 182. o.
156
Barber: The New Knighthood, 66. o.
157
Jane Martindale: „Eleanor of Aquitaine.” In Richard Coeur de Lion in History and Myth.
Szerk. Janet Nelson. (London, 1992), 40. o.
158
Idézve Brebero: Bernard of Clairvaux, 150. o.

7. fejezet
159
Brunebaum: Medieval Islam, 58. o.
160
R. C. Smail: Crusading Warfare, 1097-1193. (Cambridge, 1995), 43. o.
161
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 67. o.
162
Lásd Jonathan Riley-Smith: The Feudal Nobility and the Kingdom of Jerusalem, l174-
1277. (London, 1973), 81. o.
163
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 506. o.
164
U.o., 504. o.
165
Jonathan Phillips, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan
Riley-Smith. (Oxford, 1995), 116. o.
166
Prawer: The Lalin Kingdom of Jerusalem, 238. o.
167
U.o., 383. o.
168
Idézve Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 203. o.
169
Susan Edgington: „Medical Knowledge in the Crusading Armies: The Evidence of Albert
of Aachen and Others.” in The Mihtary Orders: Fightingfor the Faitli and Canngfor the Sick.
Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 326. o.
170
Robert Irwin: „Islam and the Crusades.” in The Oxford Illustrated History of the Crusades.
Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 235. o.
* Theoderich: Guide to the Holy Land. Fordította Aubrey Stewart. 2. kiadás. (New York,
1986, Italica Press), Part 1/17, 30, o. Lásd még Jerusalem Pilgrimage 1099-1185. Szerk. John
Wilkinson, et als. (London, 1988, The Hakluyt Society), 293-294. o.
171
Theoderich, i.m., 30-31. Idézve Barber: The New Knighthood, 93. o.
172
Barber: The New Knighthood, 93. o.
173
Jaroslav Folda: „Art in the Latin East, 1098-1294.” in The Oxford Illustrated History of the
Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 150. o.
174
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 416. o.
175
Jaroslav Folda, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 416. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 94. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 102. o.
176
Ann Hyland: The Medieval vvWiorse: From Byzantiurn to the Crusades. (Strout, 1994),
153. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 95. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 60. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 59. o.
* The Rwle of the Templars, i.m., 112. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 87. o.
177
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 117. o.
* The Rule of the Templars, i.m., 91. o.
178
The Rule of the Templars, i.m., 91. o.
179
Knowles: Christian Monasticism, 84. o.
180
Smail: Crusading Warfare, 39. o.
181
Helen Nicholson: „Before William of Tyre: European Reports on the Military Orders.
Deeds in the East 1150-1185.” in The Military Orders. Szerk. Helen Nicholson. 2. kötet
(Aldershot, 1998), 114. o.
182
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 542. o.
183
Barber: The New Knighthood, 76. o.
184
Smail: Crusading Warfare, 201. o.
185
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 409. o.
186
Bernard Hamilton: „Queens of Jerusalem.” In Studies in Church History. Szerk. D. Barker.
(Oxford, 1978), 157. o.
* Guillelmus Tyrensis: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum. PL, 201. kötet.
187
Bernard Lewis: The Assassins: A Radical Sect in Islam. (London, 1967), 27. o.
188
Guillelmus Tyrensis: Historia rerum in partibus transmarinis gestarum. PL, 201. kötet.
Idézve Bernard Hamilton: „The Elephant of Christ: Reginald of Châtillon.” in Studies in
Church History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 98. o.
189
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 530. o.
190
Kamal al-Dín. Idézve Lewis: The Assassins, 111. o.
191
Walter Map: De nugis curialium. Szerkesztette és fordította M.R. James, et als. (Oxford,
1983), 66. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 103. o.
192
Walter Map: De nugis curialium, 67. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 104. o.

8. fejezet
193
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 454. o.
194
Bernard Hamilton: „The Elephant of Christ: Reginald of Châtillon.” in Studies in Church
History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 99. o. Sir Steven Runciman A keresztes hadjáratok
történetében nem említ váltságdíjat.
195
U.o., l00. o.
196
Guilelmus Tyrius: Willelmi Tyrensis archiepiscopi chronikon. Kritikai kiadás R. B. C.
Huygens. (Brepols, 1986), 20/30, 955. o. Barber: TheNew Knighthood, 109. o.
197
Tyerman: England and the Crusades, 46. o.
198
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 569. o.
199
U.o., 598. o.
200
U.o., 594. o.
201
Bemard Hamilton: „The Elephant of Christ: Reginald of Châtillon.” in Studies in Church
History. Szerk. D. Barker. (Oxford, 1978), 104. o.
202
U.o., 107. o.
* Stephen Howard: A templomosok titka. (Budapest, 1986, Kossuth), 155. o.
203
Pierre de Blois [Petrus Bonevallensisj: Passio Reginaldi. „Si in eum crederes, evadere
posses supplicia damnationis eterne que tibi parata esse non dubites.” PL, 207. kötet, 969C.
Idézve Michael Markowski: „Peter of Blois and the Concept of the Third Crusade.” in The
Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 264. o.
* Runciman: A keresztes hadjáratok története, 606. o.
204
Prawer: The Latin Kingdomof Jerusalem, 81. o.
205
J. Sourdel-Thomine: „Les Conseils du Shayh al-Harawi á un prince Ayyubide.” Bulletin
des étudesorientales 16 (1961-1962), 205-266. o. Fordítás idézve William J. Hamblin:
„Saladin and Muslim Military Theory.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London,
1992), 236. o.
* U.o., 237-238. o.
206
Smail: Crusading Warfare, 38. o.
207
Barber: The New Knighthood, 117. o.

9. fejezet
205
Michael Markowski: „Peter of Blois and the Concept of the Third Crusade.” in The Horns
of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 263. o. Lásd Pierre de Blois 219. levele. PL,
207. kötet, 508C.
209
Mayer: The Crusades, 136. o.
210
Lásd Tyerman: The invention of the Crusades, 28. o.
211
Alfred Richard: Contes. 1. kötet, 457. o. Idézve Jane Martindale: „Eleanor of Aquitaine.”
in Richard Coeur de Lion in History and Myth. Szerk. Janet Nelson. King's College London
Medieval Studies VII. (London, 1992, Centre for Late Antique and Medieval Studies), 42. o.
212
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 185. o.
213
Tyerman: England and the Crusades, 58. o.
214
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 650. o.
215
Norwich: Byzantium: The Decline and Fall, 129. o.
216
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 679. o.
217
Peter W. Edbury: The Kingdom of Cyprus and the Crusades, 1191-1374. (Cambridge,
1991), 17. o.
2l8
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 694. o.
219
Lásd John Gillingham: Richard the Lionlieart. (London, 1978), 161. o.
220
H. E. Marshall: Our Island Story. (London), 167. o.
221
J. O. Prestwich: „Richard Coeur de Lion: Rex Bellicosus.” in Ricliard Coeur de Lion in
History and Myth. Szerk. Janet Nelson. (London, 1992), 16. o.
222
Gillingham: Richard the Lionheart, 285. o. és 288. o.

10. fejezet
223
A. Bothwell-Gosse: The Templars. (London, 1918), 11. o. Amikor Foulques de Neilly pré-
dikátor megparancsolta neki, hogy hagyjon fel e három bűnével, Richard király ezeket a szer-
zetesrendekkel „házasította össze.” Lásd Runciman: A keresztes hadjáratok története, 723.o.
224
Duffy: Saints and Sinners, 110. o.
225
Tyerman: The Invention of the Crusades, 89. o.
226
Norman Housley, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan
Riley-Smith. (Oxford, 1995), 266. o.
227
Idézve Peter Partner: The Murdered Magicians: The Templars and their Myth. (Oxford,
1982), 30. o.
* Johannes de Würzburg: Descriptiones Terrae Sanctae ex saeculis VIII, IX, XII et XV.
P.P.T.S., 5. kötet. Lásd még Jerusalem Pilgrimage 1099-1185. Szerk. John Wilkinson, et als.
(London, 1988, The Hakluyt Society), 251. o.
228
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knighis, 102. o.
229
Michael Gervers: „Pro defensione Terre Sancte: The Development and Exploitation of the
Hospitallers' Landed Estate in Essex.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and
Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Broke-field, 1994), 5. o.
230
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 131. o.
231
Barber: The New Knighthood, 267. o.
232
Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 349. o.
233
U.o., 351. o.
234
U.o., 48, o.
235
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 21. o.
236
Peter W. Edbury and John Gordon Rowe: William of Tyre. (Cambridge, 1988), 128. o.
237
Alan Forey, in The Oxford lllustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 213. o.
238
Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 136. o.
239
Edbury and Rowe: William of Tyre, 148. o.
240
Mayer: The Crusades, 188. o.
241
U.o., 189. o.
242
Idézve u.o., 191. o.; PL, 212. kötet.
243
Peter Lock: „The Military Orders in Mainland Greece.” in The Military Orders: Fighting
for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994),
333. o.
244
Norman Housley: The Later Crusades, 1274-1580. (Oxford, 1992), 153. o.
245
Alan Forey, in The Oxford Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-
Smith. (Oxford, 1995), 189. o.
246
Jonathan Sumption: The Albigensian Crusade. (London, 1978), 38. o.
247
Zoe Oldenbourg: Massacre at Monségur. Fordította Peter Green. (London, 1961), 27. o.
248
Pére D'Avrigny. Idézve Ronald Knox: Enthusiasm. (Oxford, 1950), 319. o.
249
Idézve Sumption: The Albigensian Crusade, 53. o.
250
U.o., 31. o.
25l
Raimonde Reznikov: Cathares et Templiers. (Portet-Sur-Garonne, dátum nélkül), 21. o.
252
U.o., 31. o.
253
U.o., 46. o.
254
Sumption: The Albigensian Crusade, 208. o.

11. fejezet
255
Tyerman: The Invention ofthe Crusades, 75. o.
256
Lettres de Jacques de Vitry. Szerk. R. B. C. Huygens (Leiden, 1960), 77. o. Idézve James
M. Powell: „The Role of Women in the Fifth Crusade.” in The Horns of Hattin. Szerk. B. Z.
Kedar. (London, 1992), 301. o.
* Ahogyan arról Thuróczy János krónikájában beszámolt róla Szent Margit feje, Szent Tamás
és Szent Bertalan jobb keze és Áron vesszejének egyik darabja is az ereklyék között volt.
[Joannes de Thurocz: Chronica Hungarorum.] Thuróczy János: A magyarok krónikája. (Bu-
dapest, 1980, Európa), 195. o.
257
Burchard de Mount Sion: Descriptio Terrae Sanctae. Kiadta J. C. M. Laurent. (Leipzig,
1864), 10. fejezet, 82-83. o. Idézve Barber: The New Knighthood, 163. o.
258
Idézve Barber: The New Knighthood, 130. o.
259
Lásd Salimbene de Adam: Chronica. MGH SS 32. Angol kiadás: The chronicle of
Salimbene de Adam. Szerkesztette és fordította Joseph L. Baird. (Binghampton, 1986). Idézve
Thomas Curtis van Cleve: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, lmmutator Mundi.
(Oxford, 1972), 64.o.
260
Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 351. o.
261
Cleve: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, 239. o.
262
Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 351. o.
261
Idézve Cleve: The Emperor Frederick II of Hohenstaufen, 421. o.
* L’art de la chase des oisiaus: De arte venandi cum avibus. Facsimile és kritikai kiadása a Fr.
12400 Bibliotheque Nationale de France kéziratának. Szerk. Laura Minervini. (Napoli, 1995).
264
Idézve u.o., 335. o.
265
U.o., 420. o.
266
Idézve u.o., 101. o.
267
Idézve u.o., 217. o.
268
Idézve Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 349. o.
* Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, 350. o.

12. fejezet
269
Barber: The New Knighthood, 240. o.
270
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 784. o.
271
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 75. o.
272
T. S. R. Boase: The Cilician Kingdom of Armenia. (Edinburgh, 1978), 110. o.
273
Smail: Crusading Warfare, 101. o.
274
Az átfogó listához lásd Riley-Smith: The Feudal Nobility..., 62-63. o.; vagy Prawer: The
Latin Kingdom of Jerusalem, 404. o.
275
Idézve Riley-Smith: The Feudal Nobility..., 63. o.
276
Lásd Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 509-510. o.
277
Lásd Benjamin Z. Kedar: Crusade and Mission: European Approaches towards the
Muslims. (Princeton, 1984), 157. o.
278
Idézve u.o., 126. o.
279
The Rule of the Templars, i.m., 148. o. (573. cikkely)
280
Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 323. o.
281
Idézve Forey: The Military Orders..., 208. o.
282
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 93. o.
283
Idézve Jonathan Phillips: „The Latin East.” in The Oxford Illustrated History of the
Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 119. o.
284
„Le Templier de Tyre.” Idézve Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 326. o.
285
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 30. o.
286
Barber: The New Knighthood, 230. o.
287
Malcolm Barber: „Supplying the Crusader States: The Role of the Templars.” in The
Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 319. o.
288
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 197. o.
289
Keen: Chivalry, 120. o.
290
Lásd Prior: The Bible and Colonialism, 34. o.
291
Keen: Chivalry, 56. o.
292
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 803. o.
293
Idézve Barber: The New Knighthood, 142. o.

13. fejezet
294
Jean de Joinville: The Life of Saint Louis. Fordította M. R. B. Shaw. (Hamiondsworth,
1963), 175. o.; illetve Memoirs of the Crusades: Villehardouin and De Joinville. Fordította
Frank T. Marzials. (New York, 1958), 148. o.
295
Keen: The Penguin History of Medieval Europe, 133. o.
* Memoirs, 172. o.
296
Joinville: The Life of Saint Louis, 201.o.; Memoirs, 174. o.
* Memoirs, 189. o.
297
U.o., 222. o.; Memoirs, 192. o.
* Memoirs, 196. o.
* Memoirs, 211. o.
* Memoirs, 220. o.
* Krónikások - Krónikák. Szemelvények a középkori krónikákból. I-II. Szerkesztette Mezey
László. (Budapest, 1960, Gondolat), II./210-212. o.; Memoirs, 230-231. o. A történet szerint
valójában Joinville csak felkapta a bárdot, hogy majd azt tekinti kulcsnak és azzal nyitja fel a
ládát, mire a templomos kincstárnoka látván, hogy erőszakot kívánt elkövetni ellenük, inkább
átadta a kulcsot, amit korábban megtagadott.
298
Lásd Robert Irwin: „Islam and the Crusades.” in The Oxford Illustrated History of the
Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 238. o.
299
Joinville: The Life of Saint Louis, 277. o.; Memoirs, 248. o.
300
U.o., 288. o.; Memoirs, 257-258. o.
301
Prawer: The Latin Kingdom of Jerusalem, 414. o.
302
Mayer: The Crusades, 253. o.
303
Flores Historiarum. [Szerk. H. R. Luard. (London, 1890)] Idézve Barber: The New
Knighthood, 157. o.
304
Lásd Judi Upton-Ward: „The Surrender of Gaston.” in The Military Orders: Fighting for
the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 186-
187. o.

14. fejezet
305
Sylvia Schein: Fidelis Crucis: The Papacy, the West, and the Recovery of the Holy Land,
1274-1314. (Oxford, 1991), 20. o.
306
James A. Brundage: „Humbert of Romans and the Legitimacy of Crusader Conquest.” in
The Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 311. o.
307
Schein: Fidelis Crucis, 25. o.
308
U.o., 41. o.
309
Lásd Peter Edbury: „The Templars in Cyprus." in The Miíitary Orders: Fighting for the
Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 193. o.
310
Barber: The New Knighthood, 176. o.
311
Bartholomeo de Neocastro: Historia Sicula. Rerum Italicarum Scriptores NS, 13. kötet.
Szerk. G. Carducci.et als. (Bologna, 1900.), 108-109. o. Idézve in Schein: Fidelis Crucis, 67.
o.
312
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 949. o.

15. fejezet
313
De Exadio Urbis Acconis. Veterum Scriptorum et Monumentorum Amplissima Collectio.
Szerk. E. Marténe, et als. (Paris, 1724-1733), 757. o. Idézve in Schein: Fidelis Crucis, 115. o.
314
Schein: Fidelis Crucis, 125-126. o.
315
Ricoldo di Monte Croce: Epistolae commentatoriae de perditione Acconis 1291. Archives
de l’Orient latin (1884), 291. o. Idézve Schein: Fidelis Crucis, 126. o.
316
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 125. o.
317
Norwich: Byzantium, 264-273. o.
318
Edbury: „The Templars in Cyprus.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and
Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 1994), 194. o.
319
Idézve in Tyerman: England and the Crusades, 233. o.
320
Schein: Fidelis Crucis, 140. o.
321
Aegidius Romanus: De regimine princípium. (Romé, 1607). Idézve Schein: Fidelis Crucis,
145. o.
322
E. A. R. Brown: „The Prince is Father of the King: The Character and Childhood of Philip
the Fair of France.” Medieval Studies 49, 282-334. o.
323
Lásd Reznikov: Cathares et Templiers, 21. o., Ives Dossat: Guillaume de Nogaret, petitfils
d'hérétiques. Annales du Midi 212. (Toulouse, October 1941)
324
Guillaume de Nogaret Fülöp királyról szóló dicshimnuszából, amely a VIII. Bonifác pápa
elleni poszthumusz eljárás során hangzott el. Idézve in Malcolm Barber: The Trial of the
Templars. (Cambridge, 1978), 29. o.
325
U.o., 30. o.
326
Bryce: The Holy Roman Empire, 109. o.
* Unam sandám... kezdetű bulla teljes szövegét lásd in Középkori egyetemes történeti szö-
veggyűjtemény. Szerkesztette Sz. Jónás Ilona. (Budapest, 1999, Osiris), 339-341. o. A szö-
vegben idézett hely a bulla befejezése, 341. o.

16. fejezet
327
Sophia Menache: Clement V. (Cambridge, 1998), 19. o.
328
U.o,, 40. o.
329
U.o., 86. o.
330
Schein: Fidelis Crucis, 180. o.
331
U.o., 210. o.
332
Pierre Dubois. De recuperatione Terrae Sanctae. Kiadta C. V. Langlois. (Paris, 1891), 134.
o. Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 16. o.
333
Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 48. o.
* Howard: A templomosok titka, 296. o. A maubuissoni parancsot bár Fülöp írta alá, de jog-
tudósa Guillaume de Nogaret fogalmazta. Lizerand: Le Dossier de l'affaire des Templiers.
(Paris, 1923), 16. o.
334
Idézve in Menache: Clement V, 207. o.
335
Jean de Saint-Victor: Prima Vita, idézve in Menache: Clement V, 206. o.
336
Barber: The Trial of the Templars, 67. o.
337
U.o., 76. o.
338
Idézve u.o., 100. o.
339
U.o., 184. o.
340
Menache: Clement V, 192. o.
341
U.o., 199. o.
342
James Brundage: „The Lawyers of the Military Orders.” in The Military Orders: Fighting
for the Faith and Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barber. (Aldershot-Brokefield, 994),
351. o.
343
Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 125. o.
* Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 128-129. o.
344
Idézve u.o., 148. o.
345
Guillaume de Nangis: Gesta Sanctae Memoriae Ludovici Regis Franciae. RHG, 20. kötet.
Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 157. o. Magyarul idézve: Howard: A templomo-
sok titka, 319. o.
346
Lásd Barber: The Trial of the Templars, 161. o.

17. fejezet
347
Forey: The Military Orders..., 87. o.
* Howard: A templomosok titka, 322. o.
* Howard: A templomosok titka, 334. o.
348
Lásd Barber: The Trial of the Templars, 206. o.
349
Menache: Clement V, 229. o.
350
Martin: The Templars in Yorkshire, 142. o.
351
U.o., 147. o.
352
Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 202. o.
353
Jean de Saint-Victor: Excerpta e memoriali historiarum. RHG, 21. kötet, 656. o. Idézve in
Barber: The Trial of the Templars, 221. o.
354
Walter of Guiborough krónikája, 396.o. Idézve in Menache: Clement V, 236. o.
* Howard: A templomosok titka, 326. o.
* Howard: A templomosok titka, 326. o.
355
Forey: The Templars in the Corona de Aragon, 364. o.
* Péld 10,24.
356
Guillaume de Nangis: Gesta Sanctae Memoriae Ludovia Regis Franciae. RHG, 20. kötet,
402. o. Idézve in Barber: The Trial of the Templars, 241. o.
357
Lásd Simonetta Cerrini: „A New Edition of the Latin and French Rule of the Temple.” in
The Military Orders. Szerk. Helen Nicholson. 2. kötet. (Aldershot, 1998), 211-212. o.

Epilógus
358
Idézve in Barher: The New Knighthood, 316. o.
359
Partner: The Murdered Magicians, 100. o.
360
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 94. o.
361
Partner: The Murdered Magicians, xix.
362
Barber: The Neiv Knighthood, 331. o.
363
Lásd Michael Baigent, Richard Leigh and Henry Lincoln: The Holy Blood and the Holy
Grad. (London, 1982)
364
Lásd lan Wilson: The Blood and the Shroud. (London, 1998)
365
Lamy: Les Templiers: Ces Grand Seigneurs aux Blancs Manteaux, 28. o.
366
Keith Laidler: The Head of God: The Lost Treasureof the Templars. (London, 1998), 177.
o.
367
U.o., 199. o.
318
Andrew Sinclair: The Discovery of the Grail. (London, 1998), 264. o.
369
Partner: The Murdered Magicians, 112. o.
370
U.o., 138. o.
371
H. Prutz: Geheimlehre und Geheimstatuten des Templerherren-Orders. (Berlin, 1879), 62.,
86., 100. o. Idézve in Malcolm Barber: „The Trial of Templars Revisited.” in The Military
Orders. Szerk. Helen Nicholson. 2. kötet. (Aldershot, 1998), 330. o.
372
H. C. Lea: A History of the Inquisition in the Middle Ages. (New York, 1889), 334. o.
Idézve in Barber: „The Trial of Templars Revisited,” 329. o.
373
J. Favier: Philippe le Bel. (Paris, 1978), 447. o. Idézve in Barber: „The Trial of Templars
Revisited,” 330. o.
374
Southern: Saint Anselm, 153. o.
375
Lásd Riley-Smith: The Feudal Nobility..., 201. o.
376
Lásd The Rule of the Templars, i.m., 148. o. (573. cikkely)
377
Barber: „The Trial of Templars Revisited,” 331. o.
378
Partner: The Murdered Magicians, 180. o.
379
Joinville: The Life of Saint Louis, 310. o.; Memoirs, 282. o.
380
Nicholson: Templars, Hospitallers and Teutonic Knights, 74. o.
381
David Hume: History. I./209. o. Idézve in Tyerman: The Invention of the Crusades, 111. o.
382
Runciman: A keresztes hadjáratok története, 993. o.
383
Prior: The Bible and Colonialism, 35. o.
384
Jonathan Riley-Smith: „The Crusading Movement and Historians.” in The Oxford
Illustrated History of the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 7. o.
385
Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of the Crusading, 115. o.
386
Jel 7,14.
387
Brundage: „Humbert of Romans and the Legitimacy of the Crusader Conquests.” in The
Horns of Hattin. Szerk. B. Z. Kedar. (London, 1992), 306. o.
388
Menache: Clement V, 177. o.
389
U.o., 86. o.

Kiegészítés
390
Idézve in Amos Elon: Jerusalem: City of Mirrors. (London, 1989), 167. o.
391
Michael Gervers: „Pro defensione Terre Sancte: The Development and Exploitation of the
Hospitallers' Landed Estate in Essex.” in The Military Orders: Fighting for the Faith and
Caring for the Sick. Szerk. Malcolm Barher. (Aldershot-Brokefield, 1994), 20. o.
392
Lásd Schein: Fidelis Crucis, 245. o.
393
Anthony Luttrell: „The Military Orders, 1312-1798.” in The Oxford Illustrated History of
the Crusades. Szerk. Jonathan Riley-Smith. (Oxford, 1995), 347. o.
394
Jonathan Riley-Smith: The Atlas of the Crusades. (New York, 1991), 156. o.
395
Sire: The Knights of Malta, 250. o.

Név- és tárgymutató
(...mely „ebben a formában nem igaz”, ugyanis a megadott oldalszámok az eredeti könyvre
vonatkoznak. [korrektor megjegyzése])

Abbászidák [Abbászida dinasztia] 57, 315

Ábrahám 12-14, 17, 20, 51, 52, 58, 315
Adhemar de Monteil, Le Puy püspöke 70, 73, 315
Ágoston, Szt., Hippo püspöke [Augustinus] 36-38, 41, 44, 46, 74, 94, 95, 106, 110, 180, 315
ágostonosok [Ágoston-rend] 90, 91, 107, 315
Aimery, antiochiai pátriárka 136, 315
'Ain Dzsálut, -i csata 216, 315
Ajjúb, kurd emír 143, 177,315
ajjúbidák [Ajjúbida dinasztia] 177, 195,208,212-216
Akkon [Akkó, Acre] -eleste 5, 221-228
- Frigyes, II. 196-197, 205-206
- Károly, Anjou 219-220, 222-224, 233-234, 238, 253, 257, 264, 280, 298
- kereskedelem 199, 222-293
- keresztes hadjárat, III. 160, 177
- mamelukok 216, 218-220, 227-228, 234-235
- Szaladin, szultán 155, 158, 160
al-Aksza mecset [al-Aqsa] 58, 125-127, 154, 196
Alamut 135, 140, 315
al-Asraf, mameluk szultán 9, 225, 226, 228, 315
Albigens keresztes hadjárat 180-185 ld. még katharok
Aleppo [ma Haleb] 68, 82, 88, 97, 112, 119, 120, 125, 137, 142, 144, 150, 199, 213, 216, 315
Alexiosz, I., Komnénosz, bizánci császár 69, 70, 74, 78-50,83, 117
Alexiosz, IV, Angelosz, herceg (1203-1204 bizánci császár) 177
Alexiosz, V, Dukász, bizánci császár 179
Alfonz, I. (Hadverő), aragón király 105, 107, 315
Aliz, ciprusi királynő 198, 206, 315
Aliz, jeruzsálemi királynő 122, 133, 158, 161
al-Adil, ajjúbida uralkodó 164, 187
al-Fakri, emír 225
al-Kamil, egyiptomi szultán 188-189, 192, 194-197, 200, 204-205
al-Manszúr Ibrahim, Homsz hercege 206-207
Alp Arszlán, szeldzsuk szultán 69
Alphonse-Jourdain, Toulouse grófja 105, 115, 119-120, 134-135
Amalrich, I., jeruzsálemi király 132, 137, 139-143, 148, 152, 161, 170, 298
Amaury, ciprusi uralkodó 233, 263-264
András, II., magyar király 187
André de Montbard, templomos nagymester 98, 122, 132-133,297
an-Nasszir Juszuf, aleppói szultán 213
Antiochia [gör. Antiokheia, ma Antakya] 68-69, 81-82, 153,218
Antiochiai Fejedelemség 91, 112, 135, 139, 156, 225
Anzelm, Szt., Canterbury-i 98, 109-110, 306
Aqabai-öböl 149 Aragóniai Királyság 76, 174, 184, 202, 243, 256, 266-267
Armand de Périgord, templomos nagymester 205-207, 297
Arnold de Torroja, templomos nagymester 146-147, 297
Arszuf 87, 164, 195, 217
Asszaszinok 8, 88, 134-134, 140-141, 165, 214, 216
Aszkalon [Ascalon] 88, 106, 111, 120, 131-132, 134, 137-138, 145, 153, 164-166
Atlit-félsziget 187
Attalia [Adalia] 118, 122

Bajbarsz, al-Malik asz-Zahir Rukn ad-Dín, mameluk szultán 207, 211, 216-220, 224
Balduin, I., Flandria grófja (Balduin de Boulogne), jeruzsálemi király 79, 82, 86-87, 89-90,
126, 298
Balduin, II., (Balduin du Bourg) jeruzsálemi király 79, 87, 90, 96-97, 106, 111-112, 120, 123,
298
Balduin, III., jeruzsálemi király 119,131-134, 136-137, 139, 142, 298
Balduin, IV, jeruzsálemi király 126, 142, 144-148, 298
Balduin, V, jeruzsálemi király 147, 298
Baphomet 248, 283
Beaufort 138, 145,205,217-218
Becket, Tamás, Szt. 109, 146, 267
Bécs, -i zsinat 75, 166, 276, 292
Bejrút 17, 86, 88, 138, 197, 199, 223, 228
Belvoir l54, 215
bencések 45, 62-63, 72, 92, 110, 171-172, 185
Benedek, Szt., Nursiai 44-46, 63, 92-93, 100, 102
Bérard, Thomas, templomos nagymester 215-216, 222, 297
Bernard de Trémélay, templomos nagymester
Bernát, Szt., Clairvaux-i 92-96, 98-99, 101-103, 107, 114-117, 131-132
Bertrand de Blanquefort, templomos nagymester 133, 140, 249, 297
Bethgibelin 111, 131
Bizánc 34-35, 49, 54, 68, 70, 121, 125, 136, 142, 144, 180, 209
Bizánci Birodalom 37, 48
- Ciprus 136-137
- Fülöp, IV. 243
- iszlám 51, 53-55, 67-69
- Itália 64, 66-67, 71
- keresztes hadjáratok 5, 37, 91, 135, 159, 172, 195, 287, 291, 293, 295, 308-312, 314
- rivalizálás a pápasággal 125
- szeldzsuk törökök 67-69, 135
Blanka, Kasztíliai [Blanche de Castille], IX. Lajos francia király anyja, régens 208-209, 212
Boemund de Taranto [Tarantói Boemund], antiochiai fejedelem 79, 81, 86
Boemund, II., antiochiai fejedelem 112
Boemund, III., antiochiai fejedelem 139, 144
Boniface, Montferrat őrgrófja [Boniface de Montferrat], thesszaloniki uralkodó 177, 179, 184
Bonifác, VIII., pápa 234, 238-242, 244, 248, 251, 254-256, 273, 290, 312

Caesarea [Kaiszareia] 15, 19, 21-22, 30, 87-89, 120, 134, 138, 146, 164, 214, 217, 304
Callixtus, II., pápa 91
Cassianus, Johannes 44-45
Celestin, V, pápa 234, 238-240, 254-256
Chartres, -i zsinat (1150) 122, 307
Ciprus [Ciprusi Királyság] 136-137
- keresztes hadjárat, III. 160, 177
- Lajos, IX. 209-210
ciszterciek 92-94, 100, 104-105, 158, 169, 171-172, 182-183, 201, 282
Citeaux, -i apátság 92
Clairvaux, -i apátság 92, 96, 98, 105, 114
Clermont, -i zsinat 8, 73
Cluny, -i apátság 62-63, 71, 92, 94, 219
cölibátus 41-42, 53, 95, 100, 180

Daimbert, (pisai érsek) jeruzsálemi pátriárka 86, 90

Damaszkusz 17, 29, 57, 82, 96-97, 11, 120, 121, 123, 132-133, 135, 143, 145, 150, 152, 191,
197, 199, 205-207, 213, 215-216, 227
Dandolo, Enrico, velecei dózse 177-179
Darbszak 112, 138
Dávid 14-15, 20
Domonkos, Szt.Guzman 182-183, 193, 200, 221, 247
Dorülaion [Dorylaeum] 80
Durazzo [gör. Dürrhakhion] 69, 75, 80
dzsihád 142-143, 288

Edessza 69, 82, 86-88, 114, 119-120, 206

Edward, I., angol király 219-222, 226, 230, 234, 237-238, 241-243
Edward, II., angol király 267-270, 275-277, 280, 287, 301, 304
Efezus [Epheszosz] 29, 118
Egyiptom 7, 13-16, 21, 42-44, 53-55, 72, 83, 87
Eleonóra, Aquitániai, francia királynő 104, 114, 117-119, 134, 145, 157-158, 162 életszabály-
zat/regula 6, 43-46, 63, 68, 90, 92-93, 99-102, 106, 109, 116, 129-130, 160, 171, 201, 222,
271, 279, 286, 303, 304-306
ereklyék 13, 34, 54, 71, 152, 179, 187, 189, 209, 278, 282-285, 311
eretnekség 185, 187, 201, 208, 236-237, 239-240, 247-248, 250-255, 257, 260-261, 264, 272,
276, 278, 281, 285-286, 294
Etienne, Blois grófja 79-80, 82
Etienne de Otricourt 212 Eustache, Boulogne grófja 79, 83
Euszebiosz [Eusebius] 27-28, 32, 42
Everard de Barres, templomos nagymester 104, 117-119, 122, 131, 297

Fakhr ad-Dín, ibn asz-Saikh, emír [Fakreddin] 194-195, 210-212

farizeusok 18, 20, 25
fátimidák [Fátimida dinasztia] 57, 83
Ferenc, Szt., Assisi 170, 181, 188, 192-193, 200, 238
ferencesek 171,200, 264
Filangieri, Ricardo, császári marsall 198, 203, 205-206, 286
Flandriai Robert - ld. Robert, II. 79
Flavius, Josephus, történetíró 6, 15, 18, 21, 27, 303
frankok 8, 37-39, 47-48, 55, 60, 64, 80, 83-84, 91, 103, 118-120, 123-125, 131, 133, 135 Fri-
gyes, I. (Barbarossa), német-római császár 159-160, 176
Frigyes, II., Stauf, német-római császár 5, 8, 175, 186-198, 202-206, 208-215, 218, 232, 235,
253, 286, 289, 298, 388
frigyláda 13-14, 283
Foucher de Angouléme, jeruzsálemi pátriárka175
Foulques de Villaret, johannita nagymester 232, 234, 245, 294, 310
Fulko, Anjou [Fulko, Anjou grófja], jeruzsálemi király 91, 96-97, 112, 131, 133, 158, 298
Fülöp, I., francia király 73, 77
Fülöp, II., Ágost, francia király 79, 158, 161-164, 167, 175
Fülöp, IV. (Szép), francia király 235-243, 245-247, 249-250, 254, 256, 260, 263, 265, 269,
274-276, 280, 290, 295

Gastrial 76
Gasztun [Bagrasz] 112, 138, 155, 199, 218-219
Gautier de Mesnil 141
Gautier de Brienne, Jaffa grófja 207
Gautier Sans-Avoir [Nincstelen Valter] 77
Gáza 131, 145, 153, 164, 207, 292
Godefroy de Saint-Omer 90, 97, 99, 108
Geoffroi de Sargines, az Akkoni Királyság kormányzója 215, 217
Gérard de Ridefon, templomos nagymester 109, 147-148, 150-151, 153, 155, 161-162, 297
Gergely, I., Szt. (Nagy), pápa 40-41, 46, 48, 65, 231
Gergely, VII., pápa 65-67, 70, 74, 239, 256, 305
Gergely, VIII., pápa 156-157
Gergely, IX., pápa 193-195, 199, 202, 204, 238
Gergely, X., pápa 221-223
gnoszticizmus 32, 283, 285
Gottfried, Bouillon, advocatus s. sepulchri 79, 80, 83, 86-87, 106, 207, 298
Grál, Szt. 7, 281-284
Guido, Lusignani, jeruzsálemi király 147-153, 156, 160-165, 176, 298
Guillame de Burres, Galilea hercege 96, 111
Guillaume de Beaujeu, templomos nagymester 231, 228-225, 223-222
Guillaume de Chartres, templomos nagymester 188, 297
Guillaume de Nogaret, francia királyi pecsétőr 236, 240, 246-249, 251, 254-256, 261, 273,
285, 290, 294, 300, 312-313
Guillaume de Sonnac, templomos nagymester 210-211, 213, 297
Guiscard Róbert, herceg, normann fejedelem 67, 69, 79
Hadrianus, római császár 24, 28, 83
Haifa 15, 87, 88, 138, 164, 187, 217, 228
Harding, (Szt.) István, clunyi apát 93, 94, 98, 282
Hasszán asz-Szahbáh, iszmá'ilita vezér 135, 156
Hattín,-i csata [Hittín] 9, 88, 151, 153, 155, 158, 161, 163, 164, 172, 174, 189, 205, 207 Hen-
rik, I., angol király 97, 104, 113
Henrik, II., angol király 145-146, 150, 154, 156-158, 161, 174
Henrik, II., ciprusi király 224, 233, 263-264
Henrik, IV., német-római császár 65-67, 79
Henrik, VI., német-római császár 167, 189
Heraclius, jeruzsálemi pátriárka 146, 148, 153-154
Hérakleiosz, bizánci császár 54
Hermann von Salza, a német lovagrend nagymestere [Salzai Hermann] 175, 193, 194, 196
Heródes, Agrippa, I., Júdea királya 29
Heródes, Nagy 15-19, 21-22, 126
Hetum, örmény király 234
Hirkanosz, Júdea királya 15, 18
homoszexualitás 110-111, 202, 249, 252, 285-286
Honorius, III., pápa (Savelli bíboros) 175, 187-188, 190, 192-193
horezmi törökök 206-207
Hugó, I„ ciprusi király 223-224, 233
Hugues, Champagne grófja 89-93, 98, 108, 282-283
Hugues de Payns, templomos nagymester 90-93, 96-99, 102-104, 108, 111-112, 133, 283
Hugues de Vermandois, gróf [Vermandois-i Hugó] 79

Iftikhar ad-Daula, Jeruzsálem muszlim kormányzója 83-84

Il-kán Gazan, mongol vezér 234-235, 243
Inab, -i [Nepa] csata 135
Ince, II., pápa (Gregorio Papareschi) 107, 113-114, 176
Ince, III., pápa 169-170, 175-178, 182-184, 186-187, 189, 193
inkvizíció 247, 250, 253-254, 256, 264, 267-269, 276, 285, 287, 289-290
István, VI., pápa 62
iszlám
- Ábrahám 12-14, 17, 20, 51-52, 58
- Bizánci Birodalom 67-69
- kényszerített áttérés 132, 140-141, 289
- megosztottság (szunnita és sí'ita) 53, 57, 69, 135
- térkép 56
- vallásalapítás 49-51
iszmá'iliták 135, 140
Iulianus (Apostata), császár 35-36, 58
Iustianus, I. (Nagy), kelet-római császár 39, 46, 81
Izabella, (I. Amalrich lánya), jeruzsálemi királynő 142, 161, 165
Izabella, Brienne-i, jeruzsálemi királynő 187, 193, 198, 205-206, 213
Izsák Komnénosz, herceg, ciprusi király 162

Jacques de Mailly, templomos maréchal 150

Jacques de Molay, templomos nagymester 233-234, 244-250, 254, 257-258, 265-268, 270,
272, 277-278. 282, 284, 286-287, 295
Jacques de Vitry, Akkon püspöke 91, 186, 200-201
Jakab, I. (Hódító), aragón király 203, 222
Jakab, II., aragón király 245, 248, 253-255, 265-268, 271-275, 281
Jákob gázlója [Chastelet] 138, 145
János, (Földnélküli), angol király 158, 164, 167
János, Brienne-i, jeruzsálemi király 187-189, 193-194, 198
János, Szt., Keresztelő 24-29
János, VIII., pápa 62
János, X., pápa 62
János, XI., pápa 62-63
János, XII., pápa 64
János, XXII., pápa 254, 276
Jean de Giubelet, királyi marsall 216
Jean de Joinville, lovag, történetíró 208-211, 287
Jean de Villiers, johannita nagymester 227, 231
Jean d'Ibelin, Jaffa grófja, régens [Ibelini János] 197-198, 202, 216
Jean Michel, zsinati írnok [troyes-i zsinat] 99
Jenő, III., pápa 113-117, 121-122
Jeruzsálem
- horezmi törökök 206-207
- iszlám hódítás 55, 58, 68, 157-158
- keresztes hadjáratok 74, 77-84, 98, 119, 136, 164, 177, 192
- korai keresztények 24-35
- orai történelem 12-22
- latinok uralma 86-88, 125-126
- Mohamed 51-52, 15
- perzsa hódítás 14, 54
- Római Birodalom 15-22, 24-27
- Szaladin, szultán
- XX. század 292
- zarándoklat 58, 70-72, 74, 89, 91, 106, 124, 166, 296
Jeruzsálemi (Latin) Királyság 9, 111, 126, 129-134, 141-144, 147-148, 158, 164-165, 196,
199, 205-206,214-216
Jézus Krisztus 7, 24-29
Jézus Krisztus hit harcosai [Militia Iesu Christi] 185
johanniták - ld. Szent János ispotály lovagjai
judaizmus 28-29, 49, 95
- Ábrahám 12-15, 51-52, 58
- antiszemitizmus 28-29, 55, 116, 124-125
- görög-római világ 14-24
- Jézus Krisztus 24-29
- korai története 12-15

Kába 49, 51-52

Kadmusz 118, 135
Kaláun, mameluk szultán 224-225, 230
karolingok [Karoling dinasztia] 61, 72
Károly, Anjou grófja 219-226
Károly, I., Nagy, császár 48-49, 62-63, 79
Károly, II., Anjou, Nápoly királya 234, 238, 241, 253, 257, 264, 276
karthauziak 70, 92, 203
katharok 7, 170, 180-185, 201, 208, 236-237, 283-285
Kelemen, V, pápa 233, 241-258, 263-264, 266
Kerak 143, 148, 154, 161, 207
Kerboga [Karbuka, Curbara], moszuli atabég 81-82
Kereszt, Szt. 54, 152, 163, 189
keresztes hadjáratok
- első 75-76, 77-84
- Frigyes, II. 189, 193-198
- harmadik 158-168
- Lajos, IX. 208-216
- második 113-122
- negyedik 176-179, 186, 288
- ötödik 186-189, 196, 210
Khalkédón [Chalcedon] 35, 178
Kilidzs Arszlán, II., szeldzsuk szultán 144
Kilikia [Kis-Örményország] 75, 81, 88, 112, 136, 160, 176, 199, 218, 230, 240, 244
Kitboga, mongol uralkodó 216
Klodvig [Chlodvig], frank uralkodó 39, 44, 47
Konrád, II., német király 198, 206, 213, 215
Konrád, III., német király 116-122
Konrád, jeruzsálemi király 155, 160-163, 165
Konrád, Montferrat őrgrófja ld. Konrád, jeruzsálemi király
Konradin, (Stauf), német és jeruzsálemi király 215, 219
Konstancia, Antiochia fejedelemnője (régens hercegnő) 112, 118-119, 134-136, 139, 144
Konstantin, I. (Nagy), császár 33-35, 42-43, 64
Konstantinápoly [Bizánc, Isztambul]
- a város alapítása 35
- iszlám 55-56
- keresztes hadjáratok 79-80, 178-180, 243
- ottomán törökök 291
- perzsák 54
konstantini adománylevél (Donatio Constantini) 64
Korán 51-52, 58, 296
Krak des Chevaliers 135, 154, 185, 219-220
Kutuz, mameluk szultán 216

La Colée 135, 138, 140

La Féve 150
La Forbie, -i csata [Herbiya] 88, 207-208, 216
Lajos, Bajor, herceg 188
Lajos, VII., francia király 114-122, 145, 157, 160, 178
Lajos, VIII., francia király 185
Lajos, IX. (Szent), francia király 208-216, 219, 235, 237-239, 245
Lándzsa, Szt. 82, 225
Languedoc-és a katharok 115, 170, 180-185, 208, 247
Leo, Kis-Örményország hercege
Leó, I., (Nagy) Szt., pápa 40
Leó, III., pápa 48, 55, 63
Leó, IX., pápa 67
Limassol 162, 176, 232-233
Lipót, osztrák herceg 160, 163, 167
Lyon, -i zsinat (1274) 203, 221-223, 230, 232, 244

Magyar királyság 60, 75, 77, 159, 177, 187, 213, 224, 291, 299
magyarok 64, 71, 78, 144, 187, 291
Maiolus, clunyi apát 63, 71, 72
Malik asz-Szalih Iszmá'il, Núr ad-Dín fia 142
Málta 295-296
mamelukok 213-214, 216-220, 225, 227-228, 231, 234-235, 243, 263, 291
manicheusok 180
Manszúra 88, 189, 210-212, 216
Mánuel, I., Komnénosz, bizánci császár 117-118, 121
Manzikert, -i csata 69, 74, 144, 289
Margit, Provencei [Marguerite de Provence], IX. (Szt.) Lajos felesége 208-210, 212-213
Marienburg [Mal'bork] 232, 293
Markab 199
Marcell, Károly, frankok majordomusza 47, 55, 60
Márton, IV., pápa 224, 233
Márton, Szt., Tours-i 39, 44, 65
Maszada erőd 15, 19, 22, 24, 78
Mekka 49-52, 58, 72, 149
Melisende, jeruzsálemi királyné 96-97, 119, 122, 133-135, 158
merovingok 47-48, 55, 72, 282, 284
Mikhaél, VIII., Palaiologosz, bizánci császár 221
Miklós, IV., pápa 224, 230-231, 235, 238
Milites Templi... 113
Milicia Dei... 113
Mohamed 49-54, 57-58, 72, 149, 289
mohamedánok 55-57
- áttérés a kereszténységre 199-201
- Francia Királyság 63
- keresztes államok 123-126
- Róma elleni fenyegetés 67
- zarándokok elleni támadások 89, 91
mongolok 202, 209, 214-217, 220, 234-235, 239, 243
monofizita kereszténység 43, 55
montanisták 32
Morra, Alberto de - Id. Gergely, VIII.
Moszul 82, 142, 150
Mózes 3, 51, 191
Müriokephalon, -i csata 144

Náblusz 91, 138, 195, 205

nagymesterek 101, 109, 126-128 ld. még külön a neveknél
Naszr ad-Dín, egyiptomi vezír 132
Navarrai Johanna, IV. (Szép) Fülöp felesége 235-236
Német Lovagrend 160
- áttelepülés Poroszországba 232, 293
- és a templomosok 129-130
- Frigyes, II.
- La Forbie 207
- mamelukok 220, 226
- mongolok 215-216
- szentföldi erődök 187, 215
Nicosia 165, 176, 233
Nikaia [Nicea], keresztes hadjárat, I. 69, 75, 79, 80, 118
nikaiai [niceai] hitvallás 35-36
normannok 66-67, 71, 73, 79-80, 113
Núr ad-Dín, Aleppo, Moszul és Damaszkusz uralkodója 120, 137-139, 142-144, 154

Odo de Lagery - ld. Orbán, II.

Odo de Saint-Armand, templomos nagymester 141, 145-146, 297
Odo Poilechien, bailli 224
Odo, clunyi apát 63 Odoaker 38
Omár, kalifa 53-54, 58, 84, 292
Omne datum optimum... (1139) 113, 141, 176
Onofroi de Toron 143, 148, 152, 161-162
Orbán, II., pápa (Odo de Lagery) 70-74, 77, 79-80, 82, 84, 86, 92-94, 97, 115, 170, 200, 239,
289
Orbán, III., pápa 156-157
Orbán, IV., pápa 175
Ottó, I. (Nagy), Szászország hercege 64, 67
oszmán törökök 181, 291-292, 295
Origenész 32, 42
öltözködés 90, 99-100, 108, 111, 128, 275-276

Pakhomiosz, Szt. 43
Pál, Szt., Tarszoszi 29-30, 32, 37, 41-42, 94, 100, 110
Papareschi, Gregorio - ld. Ince, II.
Pápaság
- egyezség a frankokkal 47-48
- és a Bizánci Birodalom 64-65, 67-69, 177-179
- konfliktus a világi uralkodókkal 65-67, 175, 190, 208
- konstantini adománylevél 64
- korai kereszténység 40-42
- lovagrendek privilégiumai 112-113, 141, 170-172, 203, 233-234
- Nagy Károly birodalmának felbomlása 62-64
- szupremácia/felsőbbség 40, 67, 239-240, 289
Payen de Montdidier, templomos lovag 90, 99, 104
Pedro de Montaigu, templomos nagymester 188, 197, 297
Pelagius, Santa Lucia bíborosa 175, 188-189, 196, 198,201,209-210
Perzsia
- iszlám meghódítása 54
Péter, II., aragón királya 184-185
Péter, III., Nagy, aragón és szicíliai király 224
Péter, Szt. 29, 32-33, 40
Petrus Venerabilis, clunyi apát 63, 94, 121
Philippe de Montfort, Toron és Türosz ura 207
Philippe de Nablus, Oultrejourdain ura 139, 141, 297
Piacenza, -i zsinat 70, 74
Pierre de Bologna, templomos pap, procurator 256, 259-263, 266, 285
Pierre de Rovira, templomos lovag 104
Pierre de Sevrey, templomos maréchal 227-228
Pierre Debois 156-157, 251, 244
Pierre Flote 236-237
Pietro da Murrone [Murrone Péter] - ld. Celestin, V, pápa
Pilátus, Poncius
Pippin, Kis, frank király 47-48
Pippin, Nagy, frank király
pogányság
- arab törzsek 50-51, 57-58
- Észak-Európa 41, 46, 48, 60, 117, 182, 200, 232, 293
- mártírok 31, 41, 47, 71, 103, 157, 171, 200, 271, 288
- Római Birodalom 24, 29-31, 34-36, 40
Poitiers, -i csata 60
Portugália 106-107, 275-276, 294, 299

Quantum praedecessores... (1145) 114-115

Raymund de Poitiers 118-120, 134-135, 139, 144, 158

Raymund de Saint-Gilles, Toulouse grófja [Toulouse-i Rajmund] 70, 80-86, 184-185
Raymund du Puy, johannita nagymester 106, 131
Raymund, Berenguer, IV, Barcelona grófja 106-107
Raymund, II., Tripolisz grófja 134-135
Raymund, III., Tripolisz grófja 141-152, 166
Raymund, VI., Toulouse grófja 183-185
Raymund, VII., Toulouse grófja 185 reconquista 60, 74, 105, 107, 200, 202, 265, 289,
292, 294
Remete Péter (Pierre de Amiens) [Amiens-i Péter] 77-81
Renaud de Châtillon, antiochiai fejedelem [Châtillon-i Rajnald] 135-137, 144-145, 148-149,
152-153, 157, 161
Renaud de Provins, templomos pap, Orleáns praeceptora, procurator 259-260, 262
Renaud de Vichiers, templomos maréchal 212-213, 215, 297
Richárd, I., Oroszlánszívű, angol király 156-158, 161-169
Robert de Craon, templomos nagymester 112-113, 297
Robert de Molesmes, apát 92-93
Robert de Sablé, templomos nagymester 162, 165-167, 268, 297
Robert, Artois grófja 210-211, 216
Robert, Normandia hercege [Normann Róbert] 72, 79
Robert, II., Flandria grófja 79, 83
Roche la Roussel vára
Rodosz 17, 162, 232-233, 243, 291, 295
Roger de Flor 227, 232-233
Roger des Moulins, johannita nagymester 146, 150
Roger de San Severino, Marsico grófja 223
Roger of Mowbray, Northumbria grófja 172
Roger, II., szicíliai király 113, 116-117, 121, 123, 134
Róma
- gótok 38, 40, 46
- iszlám hódítások 55, 57, 62, 67, 71
- konstantini adománylevél 64-65
- korai keresztények 29-36
- korai pápaság 39-41, 48, 64-67
Római Birodalom 15, 33, 37-39, 44, 49, 54, 58, 62-64, 81, 180, 193, 261, 280, 289
Ruad szigete 88, 138, 228, 233-235, 243

Salamon temploma 8, 12-14, 19-20, 29, 35, 284

- elásott kincsek 282-283
- Heródes általi újjáépítése 16-17
- Jézus Krisztus szegény katonái 90, 126-127
- Jézus próféciái 26-28
- Pompeius általi megszentségtelenítése 15-16
- rómaiak általi elpusztítása 21-22
Salamon, király 14-15, 191
Salimbene, ferences krónikás 190-192
Sándor, VI., pápa 78
Santiago-rend [Santiago de Compostela-rend] 105, 294
Sebasté 18
sí'iták 53, 57, 135
Simeon, Oszlopos [Baszileosz] 43
Simon de Montfort [Simon, Montfort grófja, Narbonne hercege] 177, 184-186
Szent Simeon [Saint-Symeon]
Szinán, Rasid ad-Dín, a Hegy öregje
Suger, Saint-Denis apátja 114, 119, 121-122, 219
szabadkőművesek 7, 281-282, 286
szadduceusok 19-20, 25
Szafed 138, 154, 205, 215, 217, 219
Szaladin [Szaláh ad-Dín], egyiptomi szultán 9, 143-155, 158-165, 174, 177. 187-189, 195,
203, 213, 216, 224
szaracénok - ld. ajjúbidák, fátimidák, mamelukok, mohamedánok, szeldzsuk törökök 57, 62,
66, 70-71, 74, 77-78, 82, 91, 103-107, 121, 133, 170, 178, 186, 195, 198, 200-202, 206, 210-
211, 224, 231, 244, 254, 258, 263-264, 279
szeldzsuk törökök
- Bizánci Birodalom 69, 71, 73-74
- keresztes hadjárat, I. 79-81
- keresztes hadjárat, II. 117-119, 137, 144
- keresztes hadjárat, III. 160
Szent jános ispotály lovagjai 90, 104,106-107,127, 160, 232, 281, 287, 289, 294
- Ajjúb 205, 207
- Akkon eleste 224, 226-227, 231
- Albigens keresztes hadjárat 184-185, 294
- Ciprus 232, 264, 291
- csőd 133, 277
- erődök 111, 131,154, 199, 215,. 217, 219, 294
- és a templomosok 129-130, 140, 144, 147, 170-171, 175, 201-202, 205-206, 214-215, 232,
244-245, 264, 274-277, 295
- Frigyes, II. 195-196, 205-206
- johanniták, mint köztisztviselők 175, 257, 295
- kereszteshadjárat, III. 120, 139, 207, 216-217, 211
- Málta 295-296
- Rodosz 233-234, 243, 291, 295
- Szicília 176, 198
Szent Sír kanonokjai 90, 106, 107, 112., 127. 170
Szent Sír templom 34, 58, 103, 107, 287, 293
- Frigyes, II. 196
- Jeruzsálem iszlám meghódítása 58, 72, 154, 207
- keresztes hadjárat, I. 84
- mintájára készült templomok 172
- templomosok fogadalma 90
- újjáépítés 126
- zarándoklat 71, 74, 89, 296
Szentföld [Palesztina] 90, 99, 103-108, 113, 179, 200, 222, 243-245
- iszlám hódítás 57, 72, 87
- korai története 13-14
- latinok uralma 86-87, 91, 123-126, 153-155, 159, 170, 179, 200, 213-214, 215
- perzsa hódítás 54
- Római Birodalom 15-24
- templomos erődök 126, 140, 142
- XX. század 292-293, 296
- zarándoklat 34, 58, 71-72, 106, 145, 170, 187
szerzetesség 41-48, 62-63, 70-72, 77, 90-99, 100-101, 128, 130-131, 171,201, 203
Szibilla, jeruzsálemi örmény királyné 147-148, 153, 161
Szicília (Szicíliai Normann Királyság] 54, 57, 66-67, 77, 162, 189, 194, 220, 223-225, 230,
232
Sziklatemplom; Sziklamecset 58, 84, 89, 127, 130, 153-154, 196-197
szunniták 53, 57, 69, 135

Tagliacozzo, -i csata 219

Tankred, Antiochia és Edessza régense 79, 81, 83-84, 87, 123
Tankréd, szicíliai király 161
Templom-hegy 24, 84, 90, 293 ld. még al-Aksza mecset; Sziklatemplom; Salamon temploma
- Frigyes, II 195-196
- iszlám kegyhely 58
- Mohamed 51, 58, 153
- Szaladin, szultán 153-154
- templomos épületek 127
- zarándokok 71, 74, 89, 296
Tertullianus 31, 32, 41
Theodosius, császár 36, 38
Thesszaloniké [Thesszaloniki] 69, 75, 80, 121, 179
Thibaud, Champagne grófja 91, 98, 114-115, 176-177, 205
Thibaud Gandhi, templomos nagymester 228, 233, 297
Tiberiász151, 153, 206
titoktartás 171, 248, 264, 274
Titus, római császár 21-22, 84, 282
Toron (des Chevaliers) [Latrun] 138, 164, 196, 218
Torosz, Örmény-Kilikia királya 136-137
Tortosza 88, 135, 138, 140, 155, 219, 228, 234-235, 239, 263
Tripolisz,-i grófság 86, 88, 115, 134, 138, 141, 152, 155, 181, 218, 222, 225, 231, 299
Troyes, -i zsinat 98, 76, 89, 90, 92
turcopolok 126, 128-129, 139, 215, 217, 228, 299
Türosz 87-88, 96, 138, 141, 154-155, 159, 161-163, 198, 206, 218, 223-224, 228
Türoszi Vilmos (Guillaume de Tyre), történetíró 132-134, 136, 139, 141, 146, 170, 175

Uszáma Ibn-Munkid 9, 123, 125, 133, 287

Vagyon 47, 61-62, 172

- adományok/javadalmak 90-93, 97, 101, 104-106, 108, 130, 139, 141, 154, 162, 172, 174,
182, 184, 186, 202
- elkobzása 244, 250, 252-253, 259, 265-269, 273, 275, 276, 295
- legendák róla 8, 282
- pénzügyi szolgáltatások 171, 174-175, 249
Valdes, Pierre [Valdo Péter| 181
valdensek 181, 201
várak és erődítmények 138, 173
Viktor, I. (Szt.), Róma püspöke (189-199) 33

Walter Map 133, 141, 171,201

Zarándoklat 34,55, 58, 66, 71-74, 83-84, 87,89-92, 106-107, 111, 145, 166, 174, 179, 204,
239, 244, 284, 296
zelóták 8, 20, 22-23, 36, 78, 134
Zengi, Imád ad Dín, Aleppo és Moszul uralkodója 112, 114, 120, 125, 143
zoroasztrizmus [Zoroaszter, avagy Zarathusztra tanai] 54, 180
zsidóság 12-24, ld. még judaizmus
antiszemita megnyilvánulások 28, 36, 77-78, 116, 191-192
- és a korai keresztények 25-31, 35-36, 41
- és az iszlám 49-52, 54, 55, 57, 58
- keresztes államok 123-124, 174, 181, 200, 231
- keresztes hadjárat, I. 77-78, 83-84
Zsigmond, magyar király, német-római császár 291