LION FEUCHTWANGER

A zsidó háború
ELSŐ KÖTET

FORDÍTOTTA
TERÉNYI ISTVÁN

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
1976
 LION FEUCHTWANGER

A zsidó háború

2
 LION FEUCHTWANGER
DER JÜDISCHE KRIEG DIE SÖHNE
DER TAG WIRD KOMMEN
AUFBAU-VERLAG, 1959
© AUFBAU-VERLAG, BERLIN
HUNGARIAN TRANSLATION
© TERÉNYI ISTVÁN, 1972

A VERSEKET FORDÍTOTTA
SZABÓ EDE

3
 A ZSIDÓ HÁBORÚ

4
 Első könyv

RÓMA

Hat híd vezetett át a Tiberisen. Ha az ember a folyó jobb partján maradt,

biztonságban tudhatta magát; itt az utcákon sok olyan járókelő nyüzsgött,
akiknek már a szakálla elárulta, hogy zsidó; mindenütt héber, arám feliratok
voltak láthatók, és némi görög nyelvtudással könnyen el lehetett igazodni. De
aki átment valamelyik hídon, és a Tiberis bal partjára merészkedett, az valóban
Rómában, a nagy, vad városban találta magát, ahol idegen volt és reménytelenül
magányos.
József az Aemilius-híd túlsó végéről mégis visszaküldte buzgó vezetőjét, a
kis Cornelius gyereket; végre egyedül akart nekivágni, már csak azért is, hogy
önmaga előtt bebizonyítsa talpraesettségét és ügyességét. Cornelius szívesen
kísérte volna tovább is az idegent. József utánanézett, amint a gyerek tétova
léptekkel megindult visszafelé a hídon. Amikor még egyszer hátrapillantott, a
zsidó József kedvesen mosolyogva, tréfás gesztussal hirtelen felemelte karját,
nyitott tenyérrel, római módon köszöntötte, Cornelius meg, a zsidó fiú, apja
tilalma ellenére ugyancsak római módon viszonozta az üdvözlést. A fiú aztán
balra fordult, eltűnt egy magas ház szöglete mögött, és József egyedül maradt.
Most majd elválik, mennyit ér a latintudománya.
Helyismerete ennyiből állott: ez itt előtte a Marhapiac, az ott jobbra a Nagy
Lóversenypálya, és amott valahol, a Palatinuson meg amögött, ahol a sok ember
nyüzsög, a császár új palotája épül; itt balra a Tuscus úton el lehet jutni a
Forumra, és a Palatinus meg a Forum a világ szíve.
Sokat olvasott Rómáról, de mindennek most vajmi kevés hasznát veheti.
Három hónapja tűzvész pusztított, amely nagyon megváltoztatta a város képét.
Éppen a centrum négy kerülete pusztult el, háromszáznál több hivatalos épület,
mintegy hatszáz palota és családi ház, több ezer bérház vált a lángok
martalékává. Valóságos csoda, hogy ezek a rómaiak mennyi új épületet emeltek
ilyen rövid idő alatt. Ő igazán nem szereti a rómaiakat, sőt egyenesen gyűlöli
őket, de ami igaz, az igaz: nagyon értenek a szervezéshez, és megvan a
technikájuk. Technika. Tűnődve forgatja elméjében az idegen szót, többször
ismételgeti magában az idegen nyelven. Nem olyan buta ő, majd elles
egyet-mást a rómaiak technikájából.
 Határozott léptekkel megy tovább. Kíváncsian és izgatottan szimatolgatja az
idegen házak és az idegen emberek levegőjét; itt laknak hát azok, akik
felemelhetik vagy lenyomhatják őt, ahogyan éppen kedvük tartja. Odahaza,
Jeruzsálemben, ennek a Tisri hónapnak még az utolsó hete is nagyon meleg; itt
Rómában szeptembernek hívják, és friss, kellemes a levegő, legalábbis ma.
Könnyű szél turkál a hajában, amely római szemmel nézve némileg hosszú.
Tulajdonképpen kalapot kellene viselnie; az ő rendjében egy zsidónak csak
fedett fővel illik kimennie az utcára, nem úgy, mint a rómaiak teszik. Eh, nem
számít.
Itt Rómában a legtöbb zsidó éppúgy hajadonfővel járkál; mint a többi ember,
legalábbis olyankor, ha átjönnek a Tiberisnek erre a partjára. Attól még nem
lazul meg zsidó meggyőződésének szilárdsága, ha nem tesz kalapot a fejére.
Most a Nagy Lóversenypálya előtt áll. Itt minden romokban hever, mert itt
tört ki a tűzvész. De az alapforma kőrészei épen maradtak. Óriási dolog ez a
Nagy Lóversenypálya. Tíz perc is kell hozzá, mire az ember végigmegy rajta. A
jeruzsálemi meg a caesareai stadion igazán nem nevezhető kicsinek, de ehhez az
építményhez viszonyítva játékszernek tűnik mind a kettő.
A lóversenypálya területén kőtömbök és faanyagok tornyosulnak, serényen
folyik a munka. Kíváncsi bámészkodók nézik, gyerekek, naplopó felnőttek.
József öltözéke még nem igazodik egészen a fővárosi ízléshez; mégis, ahogyan
ide-oda sétálgat, fiatalon, karcsúan, tekintélyesen, fürkésző szemmel tekingetve
maga körül, elegáns úrnak hat, nem holmi szűkmarkú alaknak. Odatolakodnak
hozzá, amuletteket, emléktárgyakat kínálgatnak neki, annak az obeliszknek
apró mását, amely idegenül és ünnepélyesen áll a versenypálya közepén. Egy
hivatásos idegenvezető ajánlkozik, hogy apróra megmutogat neki mindent, a
császári páholyt, az új építmény makettjét. József azonban, közönyt színlelve,
elhárítja az ajánlkozást. Egyedül jár-kel a kőpadok között, mintha a versenyek
állandó látogatója lett volna azelőtt.
Ezeken az alsó padokon minden bizonnyal a legfelső arisztokrácia, a
szenátus tagjai foglaltak helyet. Senki sem szól amikor letelepszik e hőn
sóvárgott helyek egyikére. Jó itt üldögélni a napon. Testtartását meglazítja, s
fejét a kezére támasztva révetegen bámulja a középen álló obeliszket.
Szándékainak megvalósítására keresve sem találhatott volna kedvezőbb
időszakot, mint a nagy tűzvész utáni hónapokat. Az embereknek most jó a
hangulatuk, fogékonyak. Az az energia, amellyel a császár hozzáfogott a város
újjáépítéséhez, serkentően hat mindenkire. Mindenütt serény mozgás,
bizakodás, iparkodás, tiszta és friss levegő. Mennyire más ez, mint Jeruzsálem
nehéz, fullasztó atmoszférája, amelyben sehogy sem bírt előrejutni.
A Nagy Lóversenypályán, a szenátus padsorán üldögélve, a lustálkodásra
csábító, kora délutáni, kellemes napfényben, az újjáépülő Róma lármás hangjai
közepette József szenvedélyesen és ugyanakkor hűvös tárgyilagossággal
mérlegeli esélyeit. Huszonhat esztendős, rendelkezik a nagy karrier minden
6
feltételével: nemesi család sarja, alapos nevelésben részesült, megvan benne a
politikai ügyesség, a féktelen becsvágy. Nem, nem akar ott Jeruzsálemben
megsavanyodni. Hálával gondol apjára, aki hisz benne, s kieszközölte, hogy
Rómába küldjék.
Római megbízatása mindenesetre erősen kétséges. Jogi szempontból nézve a
dolgot, a jeruzsálemi Nagy Tanácsnak sem indoka, sem felhatalmazása nincs
arra, hogy ebben az ügyben különmegbízottat küldjön Rómába. Józsefnek agya
minden zugocskájából kellett összekaparnia az érveket, mire a jeruzsálemi urak
nagy nehezen beadták a derekukat.
Tehát: a Nagy Tanács három tagját, akiket Antonius Felix kormányzó immár
két éve mint lázítókat a római Császári Törvényszék elé küldött, igazságtalanul
kényszermunkára ítélték. Igaz, a három úr Caesareában tartózkodott akkor,
amikor ott a zsidók a választási zavargások során leverték és összetörték a
kormányzói rezidencia előtt felállított császári felségjelvényeket. Ők maguk
azonban nem vettek részt a lázadó aktusban. Az a tény tehát, hogy a kormányzó
éppen ezt a három magas állású aggastyánt ragadta ki, ártatlan személyek
sérelmére elkövetett önkény, botrányos túlkapás, az egész zsidó nép
megsértése. József ebben az ügyben látta a régóta sóvárgott nagy alkalmat arra,
hogy kitűnjék. Új tanúkat hajtott fel, akik a három elítélt ártatlanságát
bizonyíthatták, s remélte, a császári udvarnál sikerül elérnie, hogy mind a három
rehabilitációban vagy legalábbis kegyelemben részesüljön.
A Rómában élő zsidók persze – ezt már észrevette – nem nagyon fogják
magukat megerőltetni, hogy missziójában segítsék. A bútorgyáros Cajus
Barzaarone, az Agrippa kerületi hitközség elnöke, akinél lakott, s akinek apjától
ajánlólevelet vitt, ravasz, jóindulatú és óvatos célzások formájában
megvilágította előtte a helyzetet. Rómában százezer zsidó él, és nincs rossz
dolguk. Békében élnek a többi lakossággal. Nem tetszik nekik, hogy
Jeruzsálemben az Izrael Bosszúállói nevű nacionalista, Róma-ellenes párt
befolyása egyre növekszik. Semmi kedvük kellemes helyzetüket veszélyeztetni
azzal, hogy belekeveredjenek a jeruzsálemi urak dolgaiba, akik folyton
súrlódásokat provokálnak Rómával és a császári közigazgatással. Nem, ami a
feladat lényegét illeti, azt magának Józsefnek kell elintéznie.
Elnézte az előtte felhalmozott sokféle követ, faanyagot, téglát, oszlopot,
mindenféle színű márványt. Az építkezés szemmel láthatóan gyors ütemben
halad. Mire fél óra vagy egy óra múlva elmegy innét, az építmény még
magasabb lesz, nem sokkal, talán a tervezett mérték egy ezredrészével, de az
biztos, hogy pontosan annyival, amennyit addig az időpontig el kell érni. Ám ő
is elért valamit ezalatt. Feltörési vágya forróbb, égetőbb, ellenállhatatlanabb
lett. Az építőmunkások kalapácsolása és fűrészelése, amely fülébe hatol, rajta is
munkálkodik, lelkét kalapácsok és fűrészek dolgozzák meg, verik, ütik,
alakítják, formálják, miközben ott gubbaszt a napon, látszólag nyugodtan, mint

7
a többi tétlenkedő. Hát igen, sokat kell küzdenie, míg a három ártatlanul elítéltet
kihozhatja a börtönből, de küzdeni fog.
Már nem érzi magát olyan kicsinek és szegényesnek, mint az első napon.
Most már nem tekint olyan tisztelettel az itteni emberek húsos, zárkózott arcára.
Ezek a rómaiak alacsonyabbak nála. Karcsú, magas termetével kiválik közülük,
és az utcán a nők éppoly gyakran megnézik, mint Jeruzsálemben vagy
Caesareában. Iréné, Cajus hitközségi elnök leánya, apját megzavarva visszatért
a szobába – nyilván csak azért, mivel ő is ott volt akkor. Jó kiállású férfi, agya
fürgén dolgozik. Huszonegy éves korában megszerezte a jeruzsálemi templomi
főiskola nagydoktori címét, abszolút biztonsággal mozog a jogi és a teológiai
írásmagyarázat szövevényes területén. És mindezeken felül nem töltött-e két
teljes esztendőt sivatagi remeteségben, az esszénus Banusz mellett, hogy
elsajátítsa a tiszta látást, az önmagába mélyedést, az intuíciót? Nem hiányzik
más, csak az érvényesülés létrájának legalsó foka, egyetlen kedvező pillanat. De
az is eljön, el kell jönnie.
A fiatal literátus és politikus, József, Matthiasz fia – Joszef Ben Matthiasz –
összeszorította ajkát. Várjatok csak, ti urak ott a Nagy Tanácsban, ti dölyfös
urak a templomcsarnokban. Lenyomtátok a fejemet, nem akartátok engedni,
hogy felemelkedjek. Ha atyám nem toldja meg a sajátjából azt, amit ti a
templomalapból kiutaltatok, nem utazhattam volna ide. De most itt vagyok,
Rómában, mint a ti delegátusotok. És legyetek meggyőződve, ki fogom
használni az alkalmat. Majd megmutatom én nektek, ki vagyok én, mélyen
tisztelt doktorok és urak.
A Nagy Lóversenypályán dolgozó emberek egyszerre csak kiáltozni kezdtek
egymásnak, felálltak, s valamennyien egy irányba néztek. A Palatinusról
csillogó, népes csapat ereszkedett lefelé, kengyelfutók, apródok, kísérők,
gyaloghintók. József is felkelt, hogy többet lásson. Az idegenvezető, aki az
imént felajánlotta szolgálatait, ismét ott termett mellette, és József ezúttal nem
utasította vissza. Nem a császár jön, nem is a testőrség főparancsnoka, hanem
egy szenátor vagy valami más efféle nagyúr, aki meg akarja tekinteni az
építkezést. Celer, az építész fogja kalauzolni.
A kíváncsiak közelebb nyomultak, de a rendőrség és az építész meg a
kísérők szolgái visszatartották őket. Az ügyes idegenvezetőnek sikerült
Józseffel az első sorba furakodnia. Igen, mondta az idegenvezető, már az előbb
felismerte az apródok, kengyelfutók, lakájok libériájáról: Marullus szenátor az,
aki eljött megnézni, hogyan halad az építkezés. Úgy nagyjából József is tudta, ki
is az a Marullus. Mint minden provinciában, Jeruzsálemben is vad történetek
forogtak közszájon róla, az egyik leghírhedtebb élvhajhász udvaroncról, aki a
rafinált gyönyörök minden elképzelhető formáját ismeri, és ezekben a
dolgokban a császár szaktanácsadója. Állítólag ő a szerzője bizonyos népies
bohózatoknak is, például azoknak az arcátlan színpadi jeleneteknek, amelyeket
Demetrius Libanus, a híres komikus szokott előadni. József mohó érdeklődéssel
8
nézte a sokat emlegetett urat, aki gyaloghintójában ülve unott arccal hallgatta az
építész magyarázatait, s időnként szeméhez emelte nyeles keretbe foglalt
csiszolt smaragdját, amely élesebbé teszi a látást.
Józsefnek feltűnt egy másik úr is, akit igen nagy tisztelettel vettek körül. De
lehet-e egyáltalán úrnak nevezni? Kiszállt a gyaloghintójából; rosszul és
hanyagul van öltözve; csoszogva mászkál a felhalmozott építőanyagok között;
pocakos ember, húsos arca borostás, előreugró homloka alól ólmos pillantású,
álmos szemek merednek a világba. Csak fél füllel figyelt az építész
fejtegetéseire, felemelt egy darabka márványt, ide-oda forgatta kövér ujjai
között, egészen közel tartotta a szeméhez, megszagolta, aztán eldobta, majd az
egyik kőműves kezéből kivette a szerszámát, megtapogatta. Végül leült egy
kőtömbre, nyögdécselve szorosabbra húzta meglazult cipőfűzőjét, mogorván
elutasítva egy odasiető lakáj segítségét. Az idegenvezető persze őt is ismerte:
Claudius Reginus.
– A könyvkiadó? – kérdezte József.
Lehetséges, hogy könyvekkel is foglalkozik mondta az idegenvezető, de
erről nincs tudomása. Ő úgy ismeri, mint a császár udvari ékszerészét.
Mindenesetre igen befolyásos úr, nagy pénzember, noha szegényesen
öltözködik, és egyáltalán nem ad arra, hogy sok cifra szolga nyüzsögjön
körülötte. Ami elég furcsa, mivel még rabszolgasorban született, apja szicíliai,
anyja zsidó volt, és az efféle felkapaszkodott uraságok szerfölött kedvelik a
fényűzést. Annyi bizonyos, hogy ez a Claudius Reginus mesés karriert futott be,
pedig még csak negyvenkét esztendős. A mostani császár vállalkozó kedvű
kormányzása alatt sok az üzlet, a jó kövér üzlet, és Claudius Reginus keze
mindegyikben benne van. Az egyiptomi meg a líbiai gabonaszállító flotta nagy
része az övé, és Puteoliban, Ostiában olyan gabonaraktárai vannak, hogy azok a
legnevezetesebb látnivalókkal is vetekednek.
Marullus szenátor és Claudius Reginus udvari ékszerész olyan fesztelenül és
hangosan beszélgetett, hogy a kíváncsiak első sorában, ahol József is
szorongott, minden szót hallani lehetett. József azt várta volna, hogy a két férfi,
akit az egész világ irodalmi köreiben tisztelettel emlegettek – Claudius Reginus
Róma legnagyobb könyvkiadójának számított –, magasröptű esztétikai
eszmecserét folytat a lóversenypálya újjáépítésével kapcsolatban. Feszült
figyelemmel hallgatózott. A gyorsan pergő latin mondatokból nem sokat értett,
de annyit azért meg tudott állapítani, hogy nem esztétikai vagy filozófiai
kérdésekről beszélgettek: árakról, árfolyamokról, üzletről folyt a szó. Tisztán
hallotta a szenátor magas orrhangját, amint gyaloghintójából kedélyes
évődéssel odaszólt a másikhoz, de olyan hangosan, hogy messzire elhallatszott:
– Gondolom, ezen az építkezésen is jócskán keresel, Claudius Reginus, nem
igaz?
Az ékszerész egy kőtömbön ült a napon, kezeit kényelmesen pihentette
vastag combjain. Éppoly fesztelenül, hangosan felelte:
9
 – Sajnos, nem, Marullus szenátor. Ha jól tudom, építészünk a szállításoknál
téged vett be az üzletbe.
József még többet is hallhatott a két úr beszélgetéséből, de fogyatékos
nyelvtudása és hiányos szakismeretei miatt nem értett meg többet. Az
idegenvezető, bár neki sem voltak pontos információi, megpróbálta
elmagyarázni, miről van szó. Claudius Reginus is, Marullus szenátor is még
régebben hatalmas területeket vásárolt fel olcsó pénzért a külső kerületek
gyéren beépített negyedeiben; most, a nagy tűzvész után, a császár a város
belterületét igénybe vette nyilvános jellegű építkezéseihez, és a bérházakat a
külső kerületekbe szorította; fel sem lehet becsülni, hogy ennek következtében
mennyire felszökött a kültelkek értéke.
– De hát úgy tudom, hogy a szenátus tagjainak nem szabad üzletekkel
foglalkozni. Nem így van? – kérdezte József.
Az idegenvezető elképedve bámult rá. A közel állók, akik hallották József
szavait, elnevették magukat. A többiek átvették a nevetést, továbbadták
egymásnak a provinciából jött fiatalember kérdését, és pár pillanat leforgása
alatt harsogó kacagás hullámzott végig az egész hatalmás versenypálya
területén.
Marullus szenátor tudni akarta a hahotázás okát. Józsefnek helyet
szorítottak, hogy odamehessen, s így adódott, hogy szemtől szembe állhatott a
két nagy urasággal.
– Mi az, talán nem tetszik valami, fiatalember? – kérdezte agresszív hangon,
de azért félig tréfásan a kövér; alsó karjait masszív combjain nyugtatva úgy ült a
kőtömbön, mint valami egyiptomi királyszobor. Fényesen sütött a nap, de nem
árasztott nagy forróságot, könnyű szél mozgatta a levegőt, mindenki jó
hangulatban volt. A nagyszámú kíséret derülten hallgatta a két úr és a
provinciából jött idegen beszélgetését.
József szerényen állt ott, de korántsem volt zavarban.
– Csak három napja vágyok Rómában – mondta görögül, keresgélve a
szavakat. – Olyan nagy ostobaság az, ha még nem ismerem ennek a
nagyvárosnak a bérleti viszonyait?
– Hát honnan jöttél? – szólt ki gyaloghintójából a szenátor.
– Talán Egyiptomból? – kérdezte Claudius Reginus.
– Jeruzsálemi vagyok – válaszolta József, majd megmondta teljes nevét és
titulusát: – Joszef Ben Matthiasz, első rendbeli pap.
– Á, nagy dolog az Jeruzsálemben – jegyezte meg a szenátor, és József nem
tudta, komolyan mondta-e, vagy csak gúnyolódni akart. Celer, az építész,
türelmetlenül toporgott, szerette volna végre elmagyarázni az uraknak a terveit,
nagyszabású tervek voltak, tele ötletekkel, merész elgondolásokkal, és
idegesítette, hogy ez az idétlen provinciabeli itt lábatlankodik. De Claudius
Reginus kíváncsi természetű ember volt, komótosan tovább üldögélt a meleg
kőtömbön, és kikérdezte a fiatal zsidót. József készségesen válaszolgatott.
10
Ígyekezett lehetőleg új és érdekes dolgokat mesélni, hogy saját személyét és
népét fontosnak tüntesse fel.
– Előfordul-e itt Rómában is – kérdezte –, hogy egy ház bélpoklossá válik?
– Nem, Rómában ilyesmi nem fordul elő – hangzott a válasz. Mire József:
– Júdeában bizony megesik néha. Olykor kis pirosas vagy zöldes
mélyedések mutatkoznak a falakban. Néha olyan sok, hogy le kell bontani a
házat. Van úgy, hogy a pap segíteni tud, de a ceremónia nem egyszerű. Ki kell
töretnie a falakból a megbetegedett köveket, és amikor ez megvan, szüksége van
két madárra, cédrusfára, skarlátszínű gyapjúra és izsópra. Az egyik madár
vérével meghinti a házat hétszer, a másik madarat a városon kívül, nyílt mezőn
szabadon bocsátja. A ház akkor megtisztul. – József szavait a körülállók
érdeklődéssel hallgatták, és a legtöbben nem is gúnyosan; mert fogékonyak
voltak a furcsaságokra, és kedvelték a kísérteties dolgokat.
Claudius, Reginus ékszerész álmos szemeivel komolyan nézte a buzgón
magyarázgató, nyurga fiatal férfit.
– Üzleti ügyben jársz itt, vagy egyszerűen csak városunk újjáépítését akarod
megtekinteni, Josephus doktor? – kérdezte.
– Üzleti ügyben vagyok itt. Három ártatlanul elítélt embert kell
kiszabadítanom. Ez minálunk sürgős üzleti ügynek számít.
– Igen, igen – szólt közbe könnyedén ásítva a szenátor. – De mi jelenleg
nagyon el vagyunk foglalva az újjáépítéssel. Attól tartok, nemigen lesz időnk
három ártatlanul elítélt ember ügyének aprólékos kivizsgálására.
Az építész is megszólalt, már nagyon türelmetlen volt:
– A császári páholy mellvédjéhez ezt a zöld és fekete pettyezésű kígyókövet
fogom felhasználni. Különlegesen szép darab, Spártából küldték.
József azonban nem akarta engedni, hogy kiszorítsák a társalgásból, ezért
kijelentette:
– Rómába jövet láttam az új alexandriai építkezéseket. Az utcák szélesek,
világosak és egyenesek.
– Eh, Alexandriát minden kőtörő fel tudja építeni – fakadt ki megvető
hangon az építész. – Ott van tér, sík terep.
– Nyugodj meg, mester – mondta magas, zsíros hangján Claudius Reginus. –
Még a vak is látja, hogy Róma nem olyan, mint Alexandria.
– Hadd világosítsam fel én a fiatalurat – szólalt meg mosolyogva Marullus
szenátor. Most egyszerre felélénkült, kedve támadt, hogy produkálja magát,
úgy, ahogyan Nero császár is, meg oly sok udvari nagyúr szerette. A
gyaloghintó függönyeit még jobban félrevonatta, úgyhogy mindenki láthatta
sovány, ápolt arcát, ruhájának szenátori bíborszegélyét. Smaragdján keresztül
néhány pillanatig elnézegette a provinciából idevetődött idegent.
– Igen, fiatalúr – szólalt meg ironikus orrhangján –, még az újjáépítés
időszakában vagyunk, még nem készült el minden. De azért csekélyke

11
fantáziával már most is fogalmat alkothatsz róla, micsoda város leszünk mi,
mielőtt véget ér ez az esztendő.
Kissé kihúzta magát, előrenyújtotta egyik lábát, hogy jól lehetett látni vastag
talpú piros cipőjét, amilyet csak a legelőkelőbb nemesség tagjai viselhettek, s a
vásári kikiáltók hangnemét finoman parodizálva folytatta:
– Túlzás nélkül állíthatom: aki nem ismeri az arany Rómát, nem mondhatja
el magáról, hogy igazán élt. Bármely részében vagy Rómának, uram, mindig a
közepén vagy, mert nekünk nincsenek határaink, mi egyre-másra nyeljük el a
környező helységeket. Százféle nyelvet hallhatsz itt, és tanulmányozhatod a
legkülönfélébb népek sajátosságait. Több itt a görög, mint Athénban, több az
afrikai, mint Karthágóban. Nem kell a világot beutaznod, mert itt a világ minden
portékája megtalálható. Indiából és Arábiából olyan töméntelen mennyiségben
érkeznek ide a szállítmányok, hogy láttukra azt kell hinned: azokban az
országokban az égvilágon semmi sem maradt, és ha a jövőben az ottani
népeknek szükségük lesz saját termékeikre, ide kell jönniük hozzánk, mert csak
nálunk szerezhetik be azokat. Mit óhajtasz, uram, hispániai gyapjút, kínai
selymet, alpesi sajtot, arab illatszereket, szudáni gyógynövényeket? Jutalmat
kapsz, ha nem találsz itt meg valamit. Vagy a legújabb hírekre vagy kíváncsi? A
Forumon és a Marsmezőn pontos információkat kaphatsz bármiről, mert ott
tudják, ha Felső-Egyiptomban esik a gabona árfolyama, ha egy tábornokunk
ostoba beszédet mondott a Rajnánál, ha követünk a parthus király udvarában túl
hangos tüsszentésével kellemetlen feltűnést keltett. Nincs valamirevaló tudós,
aki nélkülözhetné könyvtárainkat. Szobraink száma vetekszik a lakosságéval. A
legmagasabb árakat fizetjük erényért és bűnért. Amit csak ki tud gondolni a
fantáziád, azt megtalálod nálunk; de sokkal több olyat találsz, amit a fantáziád
nem tud kigondolni.
A szenátor kihajolt a gyaloghintóból; körös-körül mindenki figyelemmel
hallgatta, még a távolabb állók is hegyezték a fülüket. Mindvégig megtartotta
ironikus pózát, az ügyvédet vagy kikiáltót imitáló hangnemet, de azért
szavaiban őszinte melegség bujkált, és mindenki érezte, hogy a város dicséretét
zengő nagy tiráda nem csupán paródia. Elragadtatással hallgatták, miként
magasztalja a várost, az ő városukat, áldott erényeivel és áldott bűneivel együtt,
a leggazdagabbak és a legszegényebbek városát, a világ legelevenebb városát.
Amikor befejezte, olyan kitörő ujjongással ünnepelték, mint színházban a
leghíresebb komédiásokat szokás. Marullus szenátor azonban erre már nem is
figyelt, Józsefet sem méltatta többé egyetlen pillantásra sem. Eltűnt a
gyaloghintójában, magához intette az építészt, és elmagyaráztatta magának az
új építménykomplexum modelljét. Claudius Reginus ékszerész sem szólt már
Józsefhez. Amikor az ifjút elragadta a szétszéledő tömeg, derűs iróniával
pislogott utána, ami sajátságosan ravasszá tette húsos arcát.
József gondolataiba merülve sodródott tovább, nem nézett se jobbra, se
balra, még azt is alig vette észre, ha sűrű emberáradatba kerülve ide-oda
12
lökdösték, ami pedig elég gyakran megtörtént. Nem értette meg egészen a
szenátor latin beszédét, de érezte, hogy neki is átmelegedett a szíve, és
gondolatai szárnyakat kaptak. Felment a Capitoliumra, magába szívta a
templomok, utak, emlékművek, paloták panorámáját. Ott emelkedik az Arany
Ház, onnan kormányozza a római császár a világot. A Capitoliumon születnek a
szenátus és a római nép határozatai, amelyek megváltoztatják a világot. És ott,
az archívumokban, ércbe vésve látható a világ rendje, ahogyan azt Róma
megszabta. Róma, az maga az erő. József félhangon ismételgette a szót: Róma,
Róma. Majd elmondta héberül: Gevurah, így már korántsem hangzott olyan
félelmetesen. Végül arám nyelven: Kochah, és ebben a hangzásban már nem
volt semmi fenyegető zönge. Nem, ő, József, Matthiasz fia, első rendbeli pap,
nem retteg Rómától.
Végigtekintett a városon. Az egyre élénkebbé vált, elérkezett a délutáni
csúcsforgalom ideje. Kiabálás, nyüzsgés, sürgés-forgás. Szeme magába itta a
város képét, de mögötte, valóságosabban, mint ez a valóságos Róma, a saját
szülővárosát látta, a templom Nagy Csarnokát, amelyben a Nagy Tanács
ülésezik; és a Forum lármájánál is valóságosabban hallotta az óriási kürtök éles
rivalgását, amely napkeltekor és napnyugtakor Jeruzsálemtől egész Jerichóig
hirdeti, hogy Jahve oltárán most mutatták be a mindennapi égőáldozatot. József
mosolygott. Szenátor csak az lehet, aki Rómában született. Ez a Marullus úr
büszkén tekint ki gyaloghintójából, toronymagasságban érzi magát, és lábán
piros, vastag talpú, fekete fűzős cipőt visel, amilyet csak a négyszáz szenátor
hordhat. De ő, József, mégse bánja, hogy Jeruzsálemben született, s így még a
római nemesség második rendjének jelképét, a gyűrűt sem viselheti. Ezek a
rómaiak mosolyogtak rajta: de ő még jobban mosolygott rajtuk. Amit ők, a
Nyugat emberei adhatnak, a technikájukat, a logikájukat, azt el lehet tanulni
tőlük. Amit nem lehet megtanulni, az a Kelet látványos ereje, szentsége. Nemzet
és Isten, ember és Isten ott elválaszthatatlan egységet alkotnak. Az Isten
azonban láthatatlan, nem lehet szemlélni, és nem lehet megtanulni. Vagy benne
lakozik az emberben, vagy nem. Benne, Józsefben, megvan ez a
Megtanulhatatlan. És hogy a többit, a Nyugat technikáját és logikáját meg fogja
tanulni, abban egy pillanatig sem kételkedett.
Leereszkedett a Capitoliumról. Hosszú metszésű, tüzes pillantású szeme
szinte lángolt halványbarna, csontos arcában. Rómában tudták, hogy a keletiek
között sok az olyan, aki a maga istenének megszállottja. A járókelők
utánafordultak, sokan kissé gúnyosan, néhányan némi irigységgel, de a
legtöbben – kiváltképpen az asszonyok – tetszéssel nézték, amint ott lépdelt,
telve álmodozással párosult becsvággyal.

Cajus Barzaarone, az Agrippa kerületi hitközség elnöke, akinél József lakott,

Róma legvirágzóbb díszbútorgyárának tulajdonosa volt. Fő raktárai a Tiberis
13
túlsó partján, a voltaképpeni városban voltak: egy kispolgári igényeket
kiszolgáló bolt a Suburában, két nagy luxusüzlet a Marsmező árkádjai alatt;
munkanapokon az üzeméből való különféle holmikkal volt tele tágas
magánháza is, amely a zsidónegyedben, a Háromutca Kapu közelében állott.
Ma azonban, szombat előestéjén, mindebből semmit sem lehetett látni.
Józsefnek úgy tűnt, hogy az egész ház, de főleg a nagy ebédlő megváltozott.
Máskor a terem az udvar felé nyitva állott; ma hatalmas függöny takarta el a
kijáratot, és József jóleső érzéssel állapította meg, hogy itt is él még a hazai föld
szokása, Jeruzsálem erkölcse. Tudta: ameddig ez a függöny le van eresztve,
addig mindenki szívesen látott vendég az ebédlőben. Amikor felvonják a
függönyt, hogy beengedjék a szabad levegőt, akkor kezdődik a lakoma, és aki
azután jön, az már elkésett. A helyiséget ma nem római módon, hanem júdeai
szokás szerint világították meg: ibolyafüzérekkel díszített ezüstlámpások
függtek alá a mennyezetről. A tálalón, az étkészleten, a kupákon, a sótartókon,
az olajat, ecetet, fűszereket tartalmazó üvegeken Izrael emblémája, a szőlőfürt
ragyogott. A sokféle asztali holmi között azonban – és ez minden pompánál
jólesőbb érzéssel töltötte el József szívét – szalmába burkolt ládikák álltak,
amelyek melegen tartják a beléjük rakott ételt. Szombaton ugyanis nem szabad
főzni, ezért már előző napon készítették el a finom fogásokat, amelyek
illatokkal árasztották el a szobát.
Az otthonias környezet ellenére József mégis elégedetlen volt. Titokban arra
számított, hogy neki, mint első rendbeli papnak és a jeruzsálemi nagydoktori
titulus viselőjének, a házigazda a három étkezőkerevet egyikét fogja felkínálni.
De ennek a beképzelt rómainak nyilván a fejébe szállt, hogy a nagy tűzvész óta
olyan nagyszerűen megy a bútorüzlet. Eszébe sem jutott, hogy valamelyik
díszhelyet jelölje ki számára. Úgy látszik, a nagy közös asztalnál kell majd
ülnie, a nőkkel meg a kevésbé tekintélyes vendégekkel együtt.
De miért álldogálnak, miért nem húzzák már fel a függönyt, miért nem
kezdenek hozzá az evéshez? Cajus már megáldotta gyermekeit, fejükre téve
kezét, és elmondta az ősrégi formulát; a fiúknak: „Az Isten téged olyanná
tegyen, mint Efraimot és Manassét”, a leányának: „Az Isten téged olyanná
tegyen, mint Ráchelt és Leát.” Mindenki türelmetlen, mindenki éhes: mire
várnak még?
Némi idő múltán az udvar felől, a függöny mögül ismerős hangot hall, majd
egy kövér férfiú lép a szobába. József meglepődik: hiszen ez Claudius Reginus,
a nagy pénzember. Tréfásan, római módon köszönti a házigazdát és annak
aggastyán apját, Áront, a jelentéktelen vendégeknek is vet néhány nyájas szót,
és lám, József egyszerre nagyon büszke lesz: a híres ember megismeri őt, ólmos
pillantású, álmos szemével ráhunyorog, és mindenki füle hallatára így szól
hozzá magas, zsíros hangján:
– Jó napot, béke legyen veled, Joszef Ben Matthiasz, első rendbeli pap.

14
 Feltekerik a függönyt, és Claudius Reginus minden teketória nélkül
letelepszik a középső étkezőkerevetre, a díszhelyre. A másodikat Cajus, a
harmadikat az öreg Áron foglalja el. Majd a házigazda elmondja a szombat esti
imádságot egy kehely fölött, amely júdeai borral, eskoli borral van megtöltve;
megáldja a bort, és az öblös kehely szájról szájra vándorol. Utána megáldja a
kenyeret, megtöri, szétosztja; mindenki áment mond, és végre nekiláthatnak az
evésnek.
József a terebélyes háziasszony és Iréné, a csinos, tizenhat esztendős
házikisasszony között ül, aki tartózkodás nélkül rajta legelteti szelíd szemeit.
Elég sokan vannak még a nagy asztal körül, többek között Cajus fiai, a
Cornelius gyerek meg a kamaszkorú bátyja; két alázatos, jelentéktelen külsejű
teológus-diák, akiknek minden vágyuk, hogy ma este jóllakjanak; és egy
barnássárga, markáns arcú fiatal úriember, aki szemben ül vele, és leplezetlen
érdeklődéssel nézegeti őt. Beszélgetés közben megtudja, hogy asztaltársa is
Júdea szülötte, a félgörög Tibériás városból származik, Justus a neve, igen,
Tibériási Justus, és mind belső, mind külső helyzete sajátosan hasonlít az
övéhez. Justus is teológiát, jogbölcseletet és irodalmat tanult. Jelenleg főleg
politikával foglalkozik, s mint Agrippa címzetes király ügynöke tevékenykedik
Rómában; családja nem olyan előkelő, mint Józsefé, viszont éppen családi
körülményei folytán már gyermekkorában jól megtanult görögül és latinul; már
három éve lakik a római fővárosban. A két fiatal úriember óvatosan Ígyekszik
kipuhatolni egymást, mindketten kíváncsiak, udvariasak és nagyon
bizalmatlanok.
Odaát a kereveten hangosan, fesztelenül társalognak. A tulajdonképpeni
Rómában mind a két pompás zsinagóga leégett, de itt, a Tiberis jobb partján
épen maradt a három nagy imaház. Természetesen a zsinagógák pusztulása
fájdalmas dolog, tragikus csapás volt, de azért a jobb parti gyülekezetek
elöljárói mégis örültek egy kicsit. Az öt római zsidó hitközség mindegyikének
külön elnöke volt, és a közösségek élesen rivalizáltak egymással, de főleg az
odaát levő, igen exkluzív Velia-zsinagóga és Cajus sok tagot számláló,
korántsem válogatós Agrippa-hitközsége között folyt nagy vetélkedés. Az apa,
a fogatlan, agg Áron, most is zsörtölődött a túlsó parti dölyfös tökfejűek miatt.
Nem azt parancsolja-e a Törvény és az ősi hagyomány, hogy a zsinagógákat
mindig a környék legmagasabb pontjára kell építeni? Hogy uralják az egész
várost, mint a jeruzsálemi templom? No de persze az a Julianus Alfus, a
Velia-hitközség elnöke, mindenáron azt akarta, hogy az ő zsinagógájuk a
Palatinus közvetlen közelében legyen. Bánta is ő, hogy emiatt alacsonyabb
helyre kell építeni! Isten büntetése volt, hogy házai leégtek. De főleg azért
sújtott le Isten büntető keze, mert a túlsó parti zsidók a rómaiaktól vásárolják a
sót, pedig hát mindenki tudja, hogy a római sót disznózsírral szokták bekenni,
mert akkor a darabok szebben csillognak. Így zsörtölődött az aggastyán,
kifogásolva, ócsárolva mindent és mindenkit. Ahogy József a nem egészen
15
összefüggő, zsémbes motyogásból ki tudta venni, most azokat kezdte szapulni,
akik szent héber nevüket divatból és üzleti érdekből latin vagy görög
hangzásúra formálták. Fia, Cajus, akit eredetileg Chajimnak hívtak, elnézően,
megértően mosolygott, bár nem szerette volna, ha a gyermekei meghallják.
Claudius Reginus azonban nagyot nevetett, vállon veregette az aggastyánt, és
kijelentette, hogy őt már születése óta Reginusnak hívják; rabszolgának
született, és a gazdája ezt a nevet adta neki. Voltaképpen azonban a Melek nevet
kellene viselnie, mert anyja sokszor nevezte így; semmi kifogása sincs az ellen,
ha az öregapó is Meleknek akarja szólítani.
A barnássárga bőrű Tibériási Justus időközben valósággal körültapogatta
Józsefet. József egész idő alatt érezte, hogy figyeli. Az volt a benyomása, hogy
ez a Justus magában kineveti őt, a társalgási módját, a kiejtését, jeruzsálemi
étkezési szokásait, például azt, hogy a szantálfából faragott, illatosított
fogpiszkálót hüvelykujja és harmadik ujja közé fogva emeli a szájához. Most
meg váratlanul ezt kérdezi tőle Justus, és hangja megint olyan átkozottul
világvárosiasan fölényes:
– Talán te is politikai ügyekből kifolyólag tartózkodol itt, tisztelt uram;
Joszef Ben Matthiasz doktor?
József nem bírja megállni, hogy egy kicsit vissza ne vágjon ennek a
pökhendi római ficsúrnak. Éreztetni kívánja, hogy valóban nagy és fontos ügy
az, amiért Rómába küldték. Elmondja a három ártatlanul elítélt esetét. Tűzbe
jön, szavai túl patetikusan hangzanak e szkeptikus római társaság fülében; de
azért csend támad a helyiség mindkét részében, a kereveteken és a nagy
asztalnál egyaránt, mindenki a fiatalembert hallgatja, akit saját lendülete és az
ügy valósággal magával ragad. József észreveszi, milyen rajongó tekintettel néz
rá Iréné, mennyire mérgelődik Justus kollégája, látja, hogy maga Claudius
Reginus is jóindulatúan hunyorog. Ez szárnyakat ad neki, szavai egyre
ünnepélyesebbek, átfűti őket a küldetésébe vetett hit, beszéde szónoklattá
emelkedik. Míglen az aggastyán dohogva félbeszakítja: szombatnapon ne
beszéljen az ember üzleti meg hivatalos dolgokról. József tüstént elhallgat,
alázatos ijedelemmel. De magában elégedett, érzi, hogy beszéde nem maradt
hatástalan.
A lakoma végeztével Cajus elmondja a hosszú asztali imádságot, mindenki a
dolga után megy, csak a komoly férfiak maradnak a szobában. Cajus most
Józsefet meg Justust is a kerevetekre invitálja. Felrakják az asztalra a
terjedelmes bor- és vízkeverő edényt. A rigorózus aggastyán visszavonulása
után leteszik a rituálisan előírt fejfedőket.
Ott terpeszkedik tehát a négy férfi, bor, sütemény és gyümölcs mellett,
jóllakva, elégedetten, diskurálásra hangoltan. Kellemes, sárgás fény világítja
meg a helyiséget, a függönyt már felvonták, jólesően hűs levegő árad be a sötét
udvarból. A két idősebb úr Júdeáról cseveg Józseffel, kérdezgetik erről-arról.
Cajus, sajnos, csak egyszer járt Júdeában, még fiatal korában, jó régen; a
16
zarándokok százezreivel ő is elvitte a maga húsvéti áldozati bárányát a
Templomba. Sok mindent látott azóta, diadalmeneteket, kiadós látványossá-
gokat az Arénában, a Nagy Lóversenypályán, de legnagyobb élménye mind a
mai napig az a látvány maradt, amelyet a fehérben és aranyban tündöklő
jeruzsálemi templom és az óriási térséget megtöltő buzgó hivők százezres
tömege nyújtott. A Rómában élő zsidók valamennyien szívvel-lélekkel
csüngenek az óhazán. Nincsen-e saját zarándokzsinagógájuk Jeruzsálemben?
Nem küldözgetnek-e adományokat és ajándékokat a Templom részére? Nem
kuporgatnak-e, hogy ha majd meghalnak, Júdeába vigyék tetemüket, mert ott
akarnak nyugodni az ősi földben? De a jeruzsálemi urak a maguk részéről
mindent elkövetnek, hogy az idegenbe szakadt zsidósággal megutáltassák az
óhazát.
– A fene egye meg, hát miért nem tudtok összeférni a római közigazgatással?
A császári hivatalnokokkal igazán jól ki lehet jönni, toleráns emberek, gyakran
tapasztaltuk. De nem, ti ott Júdeában mindig csak a saját hóbortjaitok szerint
akartok csinálni mindent, a véretekben van a csökönyösség. Addig jár a korsó a
kútra, míg egy napon eltörik. Jánoskenyérre fanyalodtok majd, meglátjátok –
tette hozzá, arámra fordítva a szót, mosolyogva, de érezni lehetett, hogy amit
mondott, komolyan gondolja.
Claudius Reginus, az ékszerész, csendes derűvel konstatálja, hogy József a
szigorú jeruzsálemi etikett szerint nem egyszerre üríti ki kupáját, hanem közben
kétszer leteszi az asztalra; Claudius Reginus pontosan ismeri a júdeai
viszonyokat, legutóbb két éve járt ott. Nem a római tisztviselők hibásak abban,
hogy Júdeában nincs nyugalom, nem is a jeruzsálemi nagyurak: hanem egyedül
és kizárólag a kis agitátorok, az Izrael Bosszúállói. Ezek, minthogy másként
nem tudnak politikai karriert csinálni, kilátástalan fegyveres felkelésre
uszítanak. Pedig a zsidóknak soha nem ment jobban a soruk, mint most, ennek
az áldott Nero császárnak az uralkodása alatt. Minden területen befolyásuk van,
és befolyásuk még nagyobb lesz, ha elég okosak, és nem kérkednek vele.
– Mi fontosabb: hatalommal bírni, vagy hatalmat mutatni? – fejezte be
mondókáját, és néhányat kortyolt langyos borából.
József időszerűnek találta, hogy szóljon Izrael Bosszúállói védelmében.
– Az uraknak itt Rómában – kezdte – nem szabad elfelejteniük, hogy
Júdeában nem egyedül a hűvös értelem uralkodik, hanem szükségképpen a szív
is beleszól a dolgokba. A lakosság ott lépten-nyomon beleütközik a római
hatalom jelvényeibe. Cajus Barzaarone úr az imént meleg szívvel emlékezett
meg arról a húsvétról, amelyet egykor a Templomban ünnepelt meg. De ha látná
például, milyen brutálisan és cinikusan viselkednek a Templom területén a
római rendőrök, akiket húsvétkor azért vezényelnek oda, hogy ügyeljenek a
rendre… Még a leghiggadtabb embernek is fejébe tódul ilyenkor a vér. Nem
könnyű megünnepelni az Egyiptomból való szabadulást, ha az ember minden
szónál a rómaiak öklét érzi a nyakán.
17
 – Itt Rómában nyugton maradni nem nagy művészet, itt valószínűleg nekem
se esne nehezemre – mondta végül. – De elviselhetetlenül nehéz azon a földön,
amelyet Isten választott ki, ahol Isten lakozik, Izrael országában.
– Isten nincs már Izrael országában, Isten most Itáliában van – szólalt meg
egy éles hang. Mindhárman a sárgaarcúra néztek, ő ejtette ki ezeket a szavakat.
Kezében tartotta boroskupáját, nem pillantott senkire, mondatát csak saját
magának szánta. Nem volt abban sem elutasítás, sem gúny. Justus csak éppen
egy tényt állapított meg, és most hallgatott.
Mindnyájan hallgattak. Ezekre a szavakra nem volt mit mondani. József
maga is kelletlenül érezte, hogy igazság van bennük.
– Isten most Itáliában van – ismételte meg magában arám nyelven. Így még
megrendítőbben hatottak.
– Hát ebben valószínűleg igazad van, fiatalúr – törte meg a csendet Claudius
Reginus, a pénzember, majd Józsefhez fordulva így folytatta: – Tudnod kell,
hogy én voltaképpen nem is vagyok zsidó, apám szicíliai rabszolga volt, az
anyám zsidó, és a gazdám nem engedte, hogy körülmetéljenek, amiért őszintén
szólva még ma is hálás vagyok neki. Üzletember vagyok, elkerülöm ennek a
dolognak a hátrányait, ahol tudom, másfelől viszont megragadom az előnyeit,
ahol tudom. A ti Jahvétokat jobban kapiskálom, mint a vele konkurrens
isteneket. Rokonszenvezek a zsidókkal.
A nagy pénzember kényelmesen terpeszkedett a kereveten, kezében tartva a
langyos borral töltött kupát, ravasz, álmos szemeit a sötét udvar felé meresztve.
Jobbjának harmadik ujján hatalmas gyöngyszem tompa fénye derengett. József
tekintete minduntalan odatévedt.
– Remek gyöngy, ugye, József doktor? A legszebb példány, amit a négy
tengerben valaha is találtak – szólalt meg Cajus Barzaarone.
– Csak szombatnapon viselem – mondta Claudius Reginus.
József arra gondolt, hogy ha ő most nem használja ki ezt az estét, ha nem tud
valami hasznot húzni a nagy hatalmú férfiú jóllakottságából, kellemes
közérzetéből, a lakoma érzelgős hangulatából, akkor félkegyelmű hülye, és
sohasem lesz képes a három ártatlanul elítélt ügyét kedvezően elintézni.
– Ha a szimpatizánsok közé tartozol, Claudius Reginus úr – mondta
szerényen, de nyomatékosan a pénzembernek –, nem volnál szíves befolyásodat
latba vetni a három ártatlan caesareai ügyének érdekében?
Az ékszerész heves mozdulattal letette a boroskupáját.
– Caesarea – mondta, és máskor oly álmos szemeiben éles fény villant fel,
magas hangja fenyegetővé vált. – Jó város. Remek a kikötője, kivitele jelentős,
halpiaca kitűnő. Nagyszerű lehetőségek. Magatokra vessetek, ha kicsavarják a
kezetekből. Köszönhetitek majd a ti agyalágyult aspirációitoknak. A bor ecetté
válik a számban, ha Izrael Bosszúállóiról hallok.

18
 Józsefet megijesztette a mindeddig oly nyugodt úr hirtelen felfortyanása.
Még szerényebben válaszolta: a három ártatlan megszabadítása tisztára etikai
ügy, kizárólag a humanitás elvéhez kapcsolódik, semmi köze a politikához.
– Nem akarunk politikai érvekhez folyamodni, jogi argumentumokkal sem
szándékozunk próbálkozni. Tudjuk, hogy csak úgy érhetünk el valamit, ha
sikerül megnyerni olyan személyiségek pártfogását, akiknek befolyásuk van az
udvarnál.
Alázatosan, könyörögve nézett Claudius Reginusra.
– No és legalább igazán ártatlan az a három ártatlan? – kérdezte az végül,
hunyorogva.
József szenvedélyes buzgalommal kezdte magyarázni, hogy amikor a
zavargások kitörtek, mind-a hárman a városnak egészen más részében
tartózkodtak. Claudius félbeszakította: ez nem érdekli. Azt akarja tudni, melyik
politikai párthoz tartoznak.
– Beszéltek a Kék Csarnokban?
A Kék Csarnok volt az a hely, ahol Izrael Bosszúállói szoktak gyűlésezni.
– Igen, felszólaltak ott – ismerte el József kényszeredetten.
– No látod – mondta Claudius Reginus, és ezzel a maga részéről szemmel
láthatóan lezártnak tekintette az ügyet.
Tibériási Justus ránézett József szép vonású, kihevült, szenvedélyes arcára.
József nyilvánvalóan vereséget szenvedett, Justus is ezt kívánta neki.
Ellenszenvvel figyelte fiatal kollégáját, bár ugyanakkor furcsamód vonzalmat is
érzett iránta. Olyan akar lenni ez a József, mint ő: nagy író és politikai
befolyással rendelkező személyiség. És az eszközei, az útjai, a céljai
ugyanazok, mint neki. A gőgös Róma megérett a Kelet ősibb kultúrájára,
ahogyan százötven évvel korábban éretté vált a görög kultúrára. Rómát a keleti
kultúra által belülről fellazítani, ebben közreműködni: gyönyörű és izgató
feladat. Ezt érezte ösztönösen, amikor három éve Rómába jött, mint most ez a
József. Neki, Justusnak, azonban könnyebb is, nehezebb is a dolga. Akarása
tisztább, tehetsége izmosabb. Csakhogy nagyon is igényes, egyenesen finnyás
az eszközök megválogatásában. Mélyen betekintett a főváros politikai és
irodalmi üzemébe, megundorodott a kompromisszumoktól, az olcsó sikerektől.
Ez a József nyilván kevésbé válogatós. A legotrombább eszközöktől sem riad
vissza, mindenáron fel akar kapaszkodni, színészkedik, hízeleg, paktál; a
hozzáértő számára remek mulatság az ilyen gátlástalanságot megfigyelni. Az ő,
Justus zsidósága szellemibb, mint Józsefé, ebből majd összecsapások adódnak.
Kemény verseny lesz, nem mindig lesz könnyű a korrekt magatartás: de ő
minden körülmények között becsületesen megtartja a versenyszabályokat.
Megad a másiknak minden esélyt, ami megilleti.
– Én azt tanácsolnám neked, Joszef Ben Matthiasz – szólalt meg –, hogy
fordulj Demetrius Libanushoz, a színészhez.

19
 A többiek megint csak rábámultak, a sárgás arcú fiatal vendégre. Hát persze!
Hogy erre nem gondoltak! Demetrius Libanus, a főváros legnépszerűbb
komikusa, az udvar kényeztetett kedvence zsidó, aki minden adandó
alkalommal hangsúlyozta zsidó voltát – igen, ő a legalkalmasabb ember arra,
hogy József ügyét felkarolja. A császárné szívesen látja, minden héten meghívja
összejöveteleire. Nem vitás, Józsefnek hozzá kell fordulnia.
Nem sokkal később eltávoztak a vendégek. József felment a szobájába.
Lelkét elégedettség töltötte el, hamar elaludt. Tibériási Justus egyedül
bandukolt haza a sötét éjszakában. Mosolygott; Cajus Barzaarone, a hitközségi
elnök még arra sem tartotta őt érdemesnek, hogy egy fáklyavivőt adjon melléje.

Alig valamivel napkelte után József a házigazda egyik rabszolgájának

kíséretében a Tibur Kapuhoz ment, ahol már várta az utazási kereskedelmi
társaság kocsija. A jármű kicsi volt, kétkerekű, meglehetősen szűk és
kényelmetlen. Megeredt az eső. A mogorva kocsis körülbelül három órára
becsülte az utazás idejét. József didergett. A rabszolga, akit Cajus főleg azért
adott melléje, hogy legyen tolmácsa, nem volt valami beszédes természetű,
hamarosan el is bóbiskolt. József a köpenyébe burkolódzott. Júdeában ilyenkor
még kellemesen meleg az idő. De azért mégis jobb, hogy itt van. Ezúttal
sikerülnie kell a dolognak, a szerencse melléje fog szegődni.
A római zsidók az ő ártatlanul elítélt három emberének ügyét mindig az
Izrael Bosszúállóinak politikájával, a caesareai eseményekkel hozzák össze-
függésbe. Persze, az egész ország szempontjából egyáltalán nem közömbös,
hogy a zsidókat kitúrják-e abból a hatalmi helyzetből, amelyet Caesarea
városában elfoglalnak. József azonban nem akarja, hogy a három ártatlan ügyét
ezzel a kérdéssel kapcsolják össze. Ezt cinikusnak találja. Ő csak az etikai
elvvel törődik. A fogságba esettek megsegítése, egyike a zsidó tanítás legelső
erkölcsi követelményeinek.
Igaz, ha nagyon őszinte akar lenni önmagához, fel kell tételeznie, hogy az, a
három ártatlan nem merő véletlenségből tartózkodott Caesareában éppen a
választások idején. Az akkori kormányzónak, Antonius Felixnek a maga
szempontjából nézve alighanem megvoltak rá az indítékai, hogy letartóztassa
őket. Viszont neki, Józsefnek, nincs oka arra, hogy az időközben szerencsére
leváltott kormányzó indítékaival foglalkozzék. Az ő szemében a három ember
ártatlan. A fogságba esetteket meg kell segíteni.
A kocsi zötyögött. Átkozottul rossz az út. Nicsak, már itt a téglaégető telep.
Szürkéssárga sivárság, körös-körül cölöpkerítés, a mögött még egy
cölöpkerítés. A kapu előtt katonai őrszemek lődörögnek, bizalmatlanul,
kíváncsian bámulnak a jövevényekre, örülve a változatosságnak. Cajus
rabszolgája tárgyal velük, igazolásokat mutogat nekik. József kelletlenül
feszengve áll mellette.
20
 Az igazgatóhoz vezetik őket. Komor és nyomasztó az út. Mindenfelől
tompa, monoton dúdolás hallatszik; munka közben énekelni kell, ez az előírás.
A felügyelők kezében fütykös meg korbács; csodálkozva néznek az idegenekre.
Az igazgató is csodálkozik, kínosan érinti a nem várt látogatás. Máskor
mindig előre értesítik, ha látogatók jönnek. Ellenőrzést, kellemetlenségeket
szimatol, József latinját nem érti, vagy nem akarja érteni, görögtudása pedig
fölöttébb gyatra. Cajus rabszolgáját kell igénybe venni, hogy megértsék
egymást. Aztán bejön egy írnokféle, suttogva jelent valamit az igazgatónak,
mire az utóbbi magatartása tüstént megváltozik. Nyíltan meg is mondja, miért.
A szóban forgó három személy egészségi állapota nem a legjobb; attól tartott,
hogy ennek ellenére munkára vitték őket, de amint most hallotta, emberséges
módon a cellában hagyták mindhármukat. Örül, hogy megúszott egy kellemet-
lenséget, felenged, most már sokkal jobban érti József latinját, ő is érthetőbben
fejezi ki magát görögül, beszédessé válik.
Tessék, itt vannak a három elítélt aktái. Először a szardíniai bányákban
dolgoztatták őket, de azt a munkát nem bírták. A kényszermunkára ítélteket még
útépítésre, szennycsatornák tisztogatására szokták felhasználni, továbbá velük
hajtatják a taposómalmok kerekeit meg a közfürdők szivattyúit. A téglagyári
munka a legkönnyebb. A gyárak igazgatói nem szívesen foglalkoztatnak zsidó
kényszermunkásokat. Mindig baj van velük az élelem miatt, meg azért, mert a
szombatnapjukon nem akarnak dolgozni. Ő igazán nagyon emberségesen bánt a
három rabbal, nem dicsekvésből mondja, de valóban így van. De hát, sajnos, a
humanitásnak is megvannak a határai. A város újjáépítése miatt az állami
téglaégetőktől roppant erőfeszítéseket követelnek meg. Mindenkinek keményen
kell dolgoznia.
– A kívánt mennyiséget minden körülmények között le kell szállítani, és
elképzelheted, uram, hogy a római építőmesterek nem szerények. Jelenleg
tizenöt munkaóra a hivatalosan megállapított minimum. A létszám nyolcszáz és
ezer közt mozog, és hetenként átlag négy ember fordul fel. Örülök, hogy az a
három még életben van.
Az igazgató egy írnokra bízza Józsefet. Megint keresztülhaladnak a telepen,
a fütykössel és korbáccsal felszerelt felügyelők mellett; ismét a tompa, monoton
dúdolás, agyag és hőség, ijedező, térdelő, teher alatt ziháló munkások. József
emlékezetében megelevenedtek az írás szavai a fáraóról, aki Izraelt elnyomta
Egyiptom földjén. „És az egyiptomiak kegyetlenül dolgoztatták Izrael fiait. És
kemény munkával keseríték életüket, sárcsinálással és téglavetéssel… És
rendelének föléjük robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák
őket… És építék a fáraónak Piton és Ramszesz városokat.” Minek ünneplik
örömujjongással és nagy fénnyel a húsvétot, ha itt Izrael fiai még mindig cipelik
a téglákat, hogy ellenségeiknek legyen miből városokat építeniük? Az agyag
súlyos koloncként tapadt a cipőjére, behatolt lábujjai közé. És körülötte még
mindig ugyanaz az egyhangú, tompa dúdolás.
21
 Végre odaértek a börtönépület elé. A katona elment a főporkolábért. József
az előtérben várakozik. Elolvassa a kapura írt szavakat, Senecának, az ünnepelt
kortárs írónak a mondását: „Rabszolgák? De emberek is. Rabszolgák? De
lakótársaink is. Rabszolgák? De alsórendű barátaink is.” Egy asztalon kis
könyv, Columellának, az írónak, a nagyüzem szakértőjének irányelveit
tartalmazza. József találomra beleolvas: „A kényszermunkásokat mindennap fel
kell sorakoztatni. Azt is naponként meg kell vizsgálni, hogy a bilincsek és a
cellák megfelelő állapotban vannak-e. A cellákat legcélszerűbb úgy építeni,
hogy mindegyikben tizenöt kényszermunkást lehessen elhelyezni.”
Jön egy őr, Józsefet elvezeti a három elítélthez. A cella a föld alatt található,
keskeny ablakrése olyan magasan van, hogy kézzel sem lehet elérni. Szorosan
egymás mellett áll a tizenöt szalmapriccs, s bár most csak öten vannak bent –
József, az őr meg a három rab –, elviselhetetlenül szűk a helyiség.
A három elítélt egymás mellett gubbaszt. Félmeztelenek, ruháik cafatokká
rongyolódtak, bőrük fakó, mint a pergamen. Bokájukon vasgyűrű a láncnak;
homlokukon billog, beégetett E betű. Fejük teljesen kopaszra van nyírva, amivel
groteszk ellentétet alkot óriási, kócos, szinte mohává sűrűsödött, sárgásfehér
szakálluk. József ismeri a nevüket: Natan, Gadja, Jehuda. Gadját és Jehudát
csak ritkán, akkor is csupán futólag látta, nem csoda, hogy nem ismer rájuk. De
Natan Ben Baruch doktor, a Nagy Tanács tagja, a tanítómestere volt, négy éven
át naponta több órát töltött a társaságában. Őt meg kellene ismernie. De nem
ismeri fel. Natanra úgy emlékszik vissza, mint kissé kövér, közepes termetű
férfira. Most három élő csontváz kuporog előtte, két középmagas és egy nagyon
hosszú. És József nem tudja kitalálni, hogy a két közepes nagyságú csontváz
közül melyik lehet Natan, a tanítómestere.
Köszön. A nyomorúságos helyiségben különösen cseng egészséges hangja,
amelyet nehezére esik tompítania:
– Béke veletek, uraim, doktor urak.
Azok hárman felpillantanak, és akkor József az egyiknek vastag
szemöldökéről felismeri régi tanítóját. Eszébe jut, mennyire félt egykor e vastag
szemöldök alatt villogó szempártól, és nagyon haragudott is rá, mert ez az
ember meggyötörte, gúnyosan megalázta, önérzetében tudatos kegyetlenséggel
megtaposta a kilenc- vagy tízéves tanítványt, ha az nem tudta követni bonyolult
fejtegetéseit. Akkoriban – ó, mily gyakran! – mindenféle rosszat kívánt a
komor, mogorva embernek; most, amikor a beszáradt szemek élettelen
pillantása rávetődik, úgy érzi, mintha súlyos kő nehezedne a szívére, és a
szánalomtól elszorul a torka.
Sokáig és óvatosan kell beszélnie, mire a három ember tompa kimerültségén
keresztül elhatol az értelmükig. Végre válaszolnak, köhécselve, akadozva.
Nekik már végük van. Mert ha Jahve tilalmainak megszegésére nem is tudták
őket kényszeríteni, abban megakadályozták őket, hogy parancsait teljesíthessék.
Így hát elveszítették ezt az életet is, meg a másikat is. Ha addig korbácsolják
22
őket, amíg az agyagos földre esnek, ha keresztre szögezik őket oly elvetemült
módon, ahogyan ez a római fajzat szokta emberek életét kioltani: az Úr adja, az
Úr elveszi, minél gyorsabban jön el a vég, annál jobb, áldott legyen az Úr neve.
A szűk, homályos helyiségben nyomasztó, nyirkosan hideg a levegő, a
keskeny ablakréseken behatol az eső, a nehéz szag nem oszlik el, a távolból
behallatszik a tompa éneklés. József szégyenkezik, hogy egészséges testén ép
ruhadarabokat visel, hogy fiatal és tetterős, hogy egy óra múlva kijuthat innen,
maga mögött hagyhatja az agyagnak és a borzalomnak ezt a helyét. A három
rab, gondolatai képtelenek túllépni iszonyatos mindennapjaik szűk körét. Nincs
értelme, hogy ő most a küldetéséről beszéljen nekik, hogy elmondja, milyen
lépéseket akar tenni az érdekükben, hogy ismertesse a politikai helyzetet, az
udvarnál kialakult kedvezőbb konstellációt. Az ő számukra az a legszörnyűbb,
hogy nem tarthatják be a tisztálkodási törvényeket, a rituális mosakodások
szigorú parancsait. Sokféle felügyelő és őr váltogatta egymást; némelyek
keményebbek voltak hozzájuk, elvették az imaszíjaikat, nehogy felakaszthassák
magukat; mások elnézőbbek voltak, visszaadták az imaszíjakat – de
körülmetéletlenek, vétkesek és átkozottak valamennyien. A három rabnak
mindegy volt, hogy a kényszermunkások élelmezése javult-e vagy
rosszabbodott; mert ők nem ettek olyan állatok húsából, amelyeket nem a
rituális előírások szerint öltek le. Gyümölcs- és főzelékhulladékon tengették
életüket. Felmerült az a gondolat is, hogy talán megengedhető, ha elfogadják a
húsadagjaikat, s azokat kenyérért meg gyümölcsért odaadják más foglyoknak.
Hevesen vitatkoztak a kérdésen. Gadja doktor eleinte számos érvvel bizonyí-
totta, hogy a dolog megengedhető. Végül azonban egyetértett a másik kettővel
abban, hogy csak akkor engedhető meg, ha már küszöbön a halál. Ámde ki
tudhatja, hogy az Úr, áldassék a neve, ebben a hónapban vagy a következőben
küldi a halált? Így hát mégsem engedhető meg. Amikor nem túlságosan
kimerültek és eltompultak, teológiai érvekkel azon disputálnak, mi megengedett
és mi nem, és olyankor a Templom Nagy Csarnokának képe lebeg a szemük
előtt. Józsefnek az a benyomása, hogy az ilyen viták gyakran hevesek, és
féktelen civakodássá fajulnak, de nélkülük már egyik sem élne. Nem,
egyszerűen lehetetlen velük akár félig-meddig is értelmesen szót érteni. Amikor
a császárné zsidóbarát érzületeiről beszélt nekik, azt motyogták: kérdéses,
szabad-e egyáltalán a mélységnek és a mocsoknak ezen a helyén imádkozni;
meg hogy nem tudják számon tartani a napokat, s talán az imaszíjak
feltekerésével megsértik a szombatot, máskor pedig nem veszik magukra,
miáltal a hétköznapokat sértik meg.
József csüggedten hallgatta őket. Amikor egyikük az Írásból idézett valamit,
hirtelen támadt ötlettel mondott egy másik idézetet, amely cáfolni látszott az
előbbit. És lám csak, tüstént visszatért beléjük az élet. Vitatkozni kezdtek,
erőtlen torkukból érvek törtek elő, és József velük vitatkozott, és nagy nap volt

23
ez a számukra. De nem bírták sokáig energiával, hamarosan visszasüllyedtek a
tompultság állapotába.
József elnézte őket, amint ott kuporogtak börtönük félhomályában, testi
nyomorúságukban, piszokban, a mélység mélyén. Pedig valaha nagyok voltak
Izraelben, nevük fényesen ragyogott a Templom Nagy Csarnokának
törvényhozói között. Segíteni a fogságba esetteken… Erről van szó. Nevetséges
és hívságos azzal törődni, hogy Caesarea városában a zsidóké-e a hatalom, vagy
sem. Ezen a három nyomorulton kell segíteni, erről van szó. A döbbenetes
látvány megrázta őt, tüzeket gyújtott a lelkében. A jámbor szánalom annyira
eltöltötte, hogy a szíve majd megszakadt. Megragadta és felemelte a gondolat,
hogy ínségükben is mereven ragaszkodnak a Törvényhez, foggal-körömmel
kapaszkodnak a Törvénybe, hogy csak a Törvény lehel életet beléjük, másként
már rég elpusztultak volna. Arra az időre gondolt, amelyet maga is a sivatagban
töltött, szent nélkülözések közepette, az esszénusoknál, Banusznál, a
tanítómesterénél. És eszébe jutott, hogy ott, a sivatagi remeteségben, a
megismerés boldog pillanatait nem az értelem ajándékozta neki, hanem az
elmélyedés, a belső szemlélődés, az Isten.
Megszabadítani a foglyokat. Ajkait keményen összeszorítva szilárdan
eltökélte, magában, hogy minden gondolatát a három nyomorult ügyének
szenteli. A kényszermunkások keserves roboténekét túlszárnyalták az isteni
parancs nagyszerű héber igéi. Nem, ő nem hiúságból, önzésből van itt, Jahve
küldte ide. Amikor elindult visszafelé a vigasztalan esőben, nem érezte az
arcába verődő cseppeket, nem érezte a cipőjére tapadó agyagkoloncokat. A
foglyokat ki kell szabadítania.

Júdeában az olyan politikai nézeteket valló ember, amilyen József is volt,

képtelenségnek tartotta, hogy kocsiversenyekre vagy színházba járjon. József
egyetlenegyszer ment el egy színházi előadásra, Caesareában, de akkor is
titokban és rossz lelkiismerettel. De amit ott látott, semmivé törpült amellett,
amit ma a Marcellus-színházban nézett végig. Kóválygott a feje a táncoktól, a
ripők jelenetektől, a balettől, a nagy, patetikus pantomimjátéktól, a káprázatos
pompától és a szüntelen váltakozástól, mert a hatalmas színpad hosszú órákon
keresztül egyetlen percre sem maradt üresen. Justus, aki mellette ült, mindezt
unott kézlegyintéssel intézte el. Ő csak a burleszkrevüt tudta élvezni, amelyet a
nép méltán kedvelt annyira, és fanyalogva nézte a műsort, hogy meglegyen a
helye Demetrius Libanus komikus színész bohózatra.
Igen, ez a Demetrius Libanus nagyszerű komikus – sok kellemetlen vonás
van benne, de azért emberarcú művész tudott maradni. Rabszolgának született,
a császári háztartáshoz tartozott, Claudius császár szabadította fel, azóta roppant
vagyont szerzett, és kivívta magának a Korszak Első Színésze címet. Nero
császár, akit szónoklatra és színjátszásra tanít, igen kedveli. Bonyolult ember ez
24
a Libanus, zsidósága felemeli és lenyomja. Még a császár kérései és parancsai
sem tudták elérni, hogy szombatnapon vagy nagy zsidóünnepeken fellépjen. A
zsidó egyetemek doktoraival gyakran vitatkozik, kétségbe vonja azt a
véleményüket, hogy Isten eltaszítja magától az olyan zsidót, aki színészetre adja
a fejét. Hisztériás rohamokat kap, valahányszor női ruhában kell megjelennie a
színpadon, mert ezzel megszegi az Írás parancsát: férfiember ne öltsön magára
asszonyi köntöst.
Tizenegyezer ember ül a Marcellus-színház nézőterén. Belefáradtak az első
rész órákig tartó produkcióiba, s most tombolva, ordítozva követelik, hogy
kezdjék már el a bohózatot. A színház vezetősége húzza az időt, a császárt és a
császárnét várják. A császári páholyban minden előkészületet megtettek. A
publikum azonban már öt óra hosszat várt, megszokta, hogy a színházban még
az udvarral szemben is előjogai vannak, s most fenyegetőzik, kiabál. El kell
kezdeni a burleszket.
A függöny fölülről lefelé tekeredve eltűnik a színpad előtti mélyedésben, és
megkezdődik Demetrius Libanus komédiája. Címe „A billog”, úgy hírlik,
Marullus szenátor a szerzője. A darab hőse Isidorus – ezt alakítja Libanus –, aki
rabszolga Ptolemaisz egyiptomi városban, és sokkal több esze van, mint
gazdájának és egész környezetének. Libanus jóformán minden kellék nélkül
játszik, nem visel maszkot, drága ruhákat, magasított talpú cipőt. Egyszerűen
csak Isidorus, az egyiptomi tartományban élő rabszolga, álmos, szomorú,
furfangos fickó, akinek mindig helyén az esze, aki minden helyzetben feltalálja
magát. Nehézkes észjárású, szerencsétlen flótás gazdáját kisegíti számtalan
bajából, pénzt és állást szerez neki, amellett a feleségével hál. Gazdája egyszer
pofoncserdíti, mire Isidorus szomorúan és határozottan kijelenti: sajnos, most el
kell őt hagynia, és csak akkor tér majd vissza, ha az úr minden nyilvános helyen
bocsánatkérő plakátokat ragasztat ki. Az úr erre láncra vereti, értesíti a
rendőrséget, persze Isidorusnak sikerül megszöknie, és a publikum határtalan
örömére újra meg újra orránál fogva vezeti a rendőrséget. Sajnálatos módon
éppen a legizgalmasabb pillanatban, amikor úgy látszik, hogy Isidorust
mégiscsak elfogják, félbe kell szakítani az előadást – megérkezik a császárné.
Az egész közönség feláll, tizenegyezer hang üdvözli a filigrán termetű szőke
hölgyet, aki kinyújtott karral, tenyerét a publikum felé fordítva viszonozza a
köszöntést. Megjelenése egyébiránt kettős szenzációt kelt, mert kíséretében
feltűnik a Vesta-szüzek főpapnője, márpedig ezek az arisztokrata szüzek eddig
sohasem tekintették meg a Marcellus-színházban előadott népszerű bohózatot.
Elölről kellett kezdeni az egész darabot. József örült neki, a játék hallatlan,
arcátlan realitása lenyűgözően új volt számára, és másodszor sokkal jobban meg
tudta érteni. Égő szemmel figyelte Libanust, hetyke és szomorú száját, beszédes
kezét, egész testét, amely csupa mozgás és beszéd volt. Most következett a
dalbetét, a „Billog” című énekes játék híres dalbetétje, amelyet József, noha
csak rövid ideje tartózkodott Rómában, legalább százszor hallott már; ezt
25
énekelték, kurjongatták, bömbölték, fütyülték városszerte. A komédiás a
rivaldán állott, tizenegy bohóc vette körül, ütőhangszerek csinnadrattáztak,
trombiták brummogtak, fuvolák sivítottak, s ő rákezdte: „Ki itt az úr? Ki fizeti a
vajat? Ki fizeti a lányokat? És kicsoda, kicsoda fizeti a szíriai illó olajat?” A
publikum talpra ugrott, vele énekelt, a páholyban még a borostyánsárga
császárné is mozgatta az ajkait, és az egyébként oly ünnepélyesen viselkedő
főpapnő teli szájjal nevetett. De most… most Isidorust, a rabszolgát bekerítik,
nem nyerhet egérutat többé, szorosan körülfogják a rendőrök. Esküdözik
égre-földre, hogy ő nem Isidorus, a rabszolga. De hogyan bizonyítsa be ezt a
rendőröknek? Egy tánccal. Igen. És következett a tánc. Isidorusnak lábán még
ott volt a lánc. Táncot lejteni és közben a láncot eltakarni, ez rettentően nehéz
valami volt, komikus és megrázó egyszerre: egy ember, aki a szabadságáért és
az életéért táncol. Lenyűgözte Józsefet, lenyűgözte az egész közönséget. Ahogy
Libanus lába a láncot, úgy vonta magával testének minden mozdulata a
tizenegyezer szempárt. József ízig-vérig arisztokratának érezte magát,
természetesnek vette, hogy rabszolgák a legalantasabb munkákat is elvégzik a
számára. A legtöbb ember ugyanilyen beállítottságú volt itt a színházban; a sok
tízezer kivégzett rabszolga világosan példázta, hogy fenn akarják tartani az úr és
a rabszolga közti különbséget. Most azonban, amikor odafenn a színpadon
láncával táncolt Isidorus, a rabszolga, aki úrnak adta ki magát, mégis mindenki
vele rokonszenvezett, a gazdája ellenében. Valamennyien neki szurkoltak, a
rómaiak és a császárnéjuk tomboló lelkesedéssel ünnepelték a szemtelen fickót,
aki megint csak lóvá tette a rendőröket, s most halkan, ravaszul ismét dúdolni
kezdte: „Ki itt az úr? Ki fizeti a vajat?”
És most tetőfokára hágott a játék arcátlan vakmerősége. Isidorus gazdája
annak rendje-módja szerint kiragasztatta bocsánatkérő plakátjait, és rabszolgája
visszatért hozzá. Az úr időközben ostobaságokat követett el, összeveszett
bérlőivel, akik erre nem fizettek neki. Bizonyos okokból nem állt módjában
kiebrudalni őket, s így drága házai értéktelenné váltak számára. Itt nem segít-
hetett senki, csak a fortélyos eszű Isidorus, és ő segített is. Úgy segített, ahogyan
a nép vélekedése szerint a császár és néhány nagyúr segített hasonló esetben:
felgyújtotta azt a negyedet, ahol az értéküket vesztett bérházak álltak. Ahogyan
a jelenetet Demetrius Libanus előadta, az pimaszul szemtelen és nagyszerű volt,
minden egyes mondatával elevenébe talált a telekspekulánsoknak és
mindazoknak, akik horribilis nyereségeket húztak a város újjáépítéséből. Nem
kímélt senkit, mindenki megkapta a magáét: Celer és Severus építészek éppúgy,
mint az öreg Seneca, a híres politikus és irodalmár, aki elméletben a
szegénységet magasztalja, gyakorlatban a dúsgazdagok fényűző életét éli;
Claudius Reginus, a pénzember sem maradt ki, akinek óriás gyöngy csillog a
harmadik ujján, de sajnos arra nincs pénze, hogy megfelelő saruszíjat vásároljon
magának; még magának a császárnak is kijutott az epés célzásokból. Minden
egyes szó telitalálat volt, az egész színház tombolt a gyönyörűségtől, az
26
emberek annyira nevettek, hogy elállt a lélegzetük. Amikor pedig a végén a
komédiás felszólította a közönséget, hogy a színpadon égő házat fossza ki,
akkora ribillió támadt, amekkorát József még soha életében nem látott. Egy
szellemes gépezet segítségével a nézők felé fordították az égő ház csábító
belsejét. Ezrek tódultak fel a színpadra, rávetették magukat a bútorokra, az
edényekre, az ételekre. Ordítoztak, tolongtak, tiporták egymást. És a színházat,
az előtte elterülő teret, az óriási, elegáns oszlopcsarnokot meg az egész, messze
nyúló Marsmezőt betöltötte a kurjongás: „Ki itt az úr? Ki fizeti a vajat?”

Amikor Demetrius Libanus – Justus szorgalmazására – meghívta Józsefet

vacsorára, az némi szorongással fogadta a meghívást. Pedig természeténél
fogva magabiztos ember volt. Amikor bemutatták a főpapnak, Agrippa
királynak, a római kormányzónak, elfogulatlanul és fesztelenül viselkedett. De
ezzel a színésszel szemben másként érzett, mélyebb és őszintébb tisztelettel
gondolt rá. A komédiája magával ragadta. Csodálattal töltötte el, mert egyetlen
ember, ez a zsidó Demetrius Libanus, sok ezer nézőt, előkelőket és alacsony-
rendűeket, rómaiakat és idegeneket kényszeríteni tudott rá, hogy úgy gondol-
kodjanak, úgy érezzenek, mint ő maga.
József kereveten fekve találta a színészt, kényelmes, zöld köntösben:
hanyagul nyújtotta vendége felé sok gyűrűvel felékszerezett kezét. József
meghökkenéssel elegyes ámulattal konstatálta, milyen alacsony termetű az a
férfi, aki lényével megtöltötte az egész hatalmas Marcellus-színházat.
A házigazda szűk körű vacsorát adott. A fiatal Antonius Marullus volt ott, a
szenátor egyik fia, meg egy másik, még tejfelesszájú arisztokrata, aztán egy
zsidó úriember, a Velia-zsinagóga elöljáróságának tagja, bizonyos Licinus
doktor, akit affektáló modora miatt József már az első percekben ellenszen-
vesnek talált.
József, aki életében először volt asztali vendég egy nagyúri módon vezetett
római házban, meglepő gyorsan illeszkedett bele a számára merőben új
környezetbe. Az edények, evőeszközök, halmártások, fűszerek, használata
persze zavarba ejtette, de az ellenszenves Licinus doktortól, aki vele átellenben
feküdt az étkezőkereveten, elleste a legfontosabb illemszabályokat. Félóra
múltán már ő is ugyanolyan fölényesen elegáns fejmozdulattal utasította el
azokat a fogásokat, amelyekre nem volt gusztusa, és kisujjának intésével
parancsolta magához azt, amit megkívánt.
A színész keveset evett. Panaszkodott, hogy átkozott hivatása miatt diétát
kell tartania. No persze, az asszonyok miatt is. Néhány obszcén megjegyzést tett
bizonyos színházi vállalkozók módszerével kapcsolatban, akik színész-
rabszolgáik testére ötletesen kiagyalt szerkezetet erősítenek, amely megaka-
dályozza, hogy kirúgjanak a hámból. De bizonyos előkelő hölgyek kedvéért – jó
pénzért persze - meglágyul a szívük, és egy-egy éjszakára megszabadítják
27
szegény színészeiket a furfangos mechanizmustól. Majd más témára ugrott át,
és saját kollégáit figurázta ki, akik más játékstílus hívei, epés megjegyzésekkel
illusztrálta a hagyomány, a maszk, a magasított talpú cipő nevetségességét.
Felugrott, karikírozta Strathocles színészt, peckesen végiglejtett a szobán,
úgyhogy zöld köntöse bő redőket vetett; sarkatlan szandál volt a lábán, mégis
azt a benyomást keltette, hogy magasított talpú cipőben lépked, és általában
egész lénye feszességet, merevséget árasztott.
József nekidurálta magát, és szerényen megemlítette, hogy a Reginus
pénzember rovására elhangzott célzások mennyire diszkrétek és ugyanakkor
mennyire világosak voltak. A színész felpillantott:
– Úgy, tehát tetszett neked az a passzus? Örülök neki, mert én úgy éreztem,
nem volt annyira frappáns, mint szerettem volna.
József lelkesen, de szerény hangnemét megőrizve próbálta ecsetelni,
mennyire feldúlta az egész előadás. Talán milliónyi rabszolgát is látott már
életében, de csak most döbbent rá, mi az: rabszolgának lenni. A színész feléje
nyújtotta felgyűrűzött kezét, s megjegyezte: nagy bizonyság számára, hogy
olyan valakit győzött meg ügye igazáról, aki éppen Júdeából jött. Józsefnek
részletesen el kellett mondania, melyik jelenet milyen hatással volt rá. A színész
elgondolkodva hallgatta, s közben egy bizonyos salátafajtát eszegetett, amely
elősegíti az emésztést.
– Szóval Júdeából jöttél, József doktor – terelte aztán más mederbe a
beszélgetést: – Ó, azok az én kedves zsidóim… – Hangjában panasz és
rezignáltság csengett. – Mindent megtesznek, hogy megkeserítsék az életemet.
A héber zsinagógában átkozzák a nevemet, csupán azért, mert értékesítem
tehetségemet, amelyet az Úristen adott nekem. Elrettentő példaként állítanak a
gyermekeik elé. Sokszor annyira mérgesít a korlátoltságuk, hogy vörös karikák
táncolnak a szemem előtt. De ha valami elintézni való ügyük van a császári
rezidenciában, bezzeg mindjárt ideszaladgálnak, és elárasztanak a fecsegé-
sükkel. Olyankor jó nekik Demetrius Libanus.
– Hát, istenem – mondta a fiatal Antonius Marullus a zsidók már olyanok,
hogy mindig nyavalyognak valami miatt. Ezt mindenki tudja.
– Kikérem magamnak! – csattant fel a színész, egész hosszában kiegyene-
sedve. – Kikérem magamnak, hogy az én házamban a zsidókat ócsárolják.
Magam is zsidó vagyok.
Antonius Marullus elvörösödött, mosolyogni próbált, ami nem sikerült neki.
Bocsánatkérő szavakat dadogott. Demetrius Libanus már nem is figyelt rá.
– Júdea – mondta –, Izrael országa, Jeruzsálem. Sohasem jártam ott,
sohasem láttam a Templomot. De egyszer majd elmegyek, és az oltárhoz viszem
az áldozati bárányomat.
Sápadt, kissé puffadt arcából sóvárgást és rajongást sugároztak szürkéskék,
szomorú szemei.

28
 – Többet tudok én annál, amit te láttál – fordult hirtelen Józsefhez, s hangja
fontos titkot sejtetett. – Van egy elgondolásom. Ha az sikerül, akkor… igen,
akkor valóban megérdemlem a címemet, és igazán én leszek a Korszak Első
Színésze. Pontosan tudom, hogyan kellene csinálnom. Az egész csak bátorság
kérdése. Imádkozz, uram, Joszef Ben Matthiasz, hogy Isten adjon nekem
elegendő bátorságot.
Antonius Marullus bizalmaskodó, kedveskedő gesztussal átkarolta a színész
nyakát.
– Mondd el nekünk az elgondolásodat, kedves Demetriusom – kérlelte. –
Már harmadszor hoztad szóba.
Demetrius Libanus azonban mereven elzárkózott:
– A császárné is unszol, hogy áruljam el neki. Azt hiszem, sokat adna érte, ha
megvalósítanám – mondta, és valami feneketlenül mély, határtalanul szemtelen
mosoly suhant át az arcán. – De neki sem mondom meg, nem én.
– Mesélj valamit Júdeáról – fordult ismét Józsefhez. És József beszélt neki a
húsvétról, a Fahordás ünnepéről, az Engesztelés napjáról, amikor a főpap igazi
nevén szólítja meg Jahvét, amit egész évben csak egyetlenegyszer szabad
kimondani, ezen a napon; és amikor a nép meghallja a nagy és rettenetes nevet,
arcra borul a láthatatlan Isten színe előtt, és ötvenezer homlok érinti a Templom
padlózatának kőlapjait. A színész behunyt szemmel hallgatta, majd megszólalt:
– Igen, egyszer majd én is hallani fogom a nevet. Évről évre halogatom a
jeruzsálemi utazást, egy színésznek nem sok olyan éve van, amikor erejének
teljében érezheti magát, jól kell gazdálkodnia az éveivel. De egyszer majd
hajóra szállok. És ha megöregszem, házat és kis birtokot vásárolok Jeruzsálem
környékén.
Miközben a színész beszélt, József villámgyorsan felmérte a helyzetet:
Libanus lelke most fogékony, olyan hangulatban van, amelyet ki lehetne
használni:
– Elmondhatok még valamit Júdeáról, uram?
És elbeszélte a három ártatlan történetét. Közben a téglaégetőre gondolt, a
nyirkos-hideg, föld alatti odúra, a három élő csontvázra, meg arra, hogy nem
ismerte fel Natant, régi tanítómesterét. A színész tenyerébe hajtotta homlokát,
szemét behunyta. József beszélt, és amit mondott, annak színe és lendülete volt.
Amikor befejezte, valamennyien hallgattak. Végül megszólalt Licinus
doktor, a Velia-zsinagóga vezetőségi tagja:
– Nagyon érdekes.
A színész indulatosan nekitámadt; ő hinni akart, meg akart rendülni egész
lelkében. Licinus védekezett. Hol a bizonyíték, hogy az a három valóban
ártatlan? Nem vonja kétségbe, hogy Joszef Ben Matthiasz doktor meg van
győződve ártatlanságukról, de az ő tanúságtétele miért érne többet, mint az
Antonius Felix kormányzó által összegyűjtött bizonyíték, amelyet egy római

29
császári törvényszék is igaznak talált. József bizakodva, komolyan a színészre
pillantott, majd egyszerűen válaszolta:
– Nézd meg magad azt a három embert. A tiburi téglaégetőben vannak.
Beszélj velük. Ha azután is bűnösnek hiszed őket, egyetlen szót sem szólok
többé:
A színész fel-alá járkált, szeméből eltűnt a mélabú, egész lénye egyszeriben
levetkőzte addigi lanyhaságát.
– Jó ötlet! – kiáltott fel. – Örülök, hogy eljöttél hozzám, József doktor.
Elmegyünk Tiburba. Látni akarom azt a három ártatlant. A segítségedre leszek,
uram, Joszef Ben Matthiasz doktor.
Megállt József előtt, kisebb volt nála, mégis jóval magasabbnak látszott.
– Tudod-e, hogy ez az utazás egybeesik az én elgondolásom irányával? –
mondta komoran.
Felélénkült, csak úgy vibrált, maga kezelte a borvegyítő edényt,
mindenkinek mondott valami kellemeset. Sokat ittak. Később valaki kockázást
indítványozott. Négy elefántcsont kockával játszottak. A házigazdának aztán
eszébe jutott valami. Valahol meg kell lennie azoknak a héber betűs kockáknak,
amelyekkel még gyerekkorában játszadozott. Furcsa kockák, tengelyük van,
melynek kiálló felső része hosszabb egy kicsit, mint az alsó, azzal lehet
megpergetni a kockát. Igen, mondta József, ő is ismeri az ilyen kockákat. Némi
keresgélés után előkerültek valahonnét. Otromba, primitív kockák voltak,
komikusak, és mulatságos módon pörögtek. A kis társaság élvezettel játszott.
Nem nagy összegekben, de József elképesztően magasnak tartotta a téteket.
Fellélegzett, amikor az első három játszmát megnyerte.
Négy kocka volt. Mindegyiken négy héber betű: a „gamel”, a „he”, a „nun”
és a „sin”. A „sin” volt a legrosszabb dobás, a „nun” a legjobb. A szigorúan
ortodox zsidók kárhoztatták ezt a játékot, tudni vélték, hogy a „sin” betű
Saturnus isten régi képjele, a „nun” pedig. Noga-Istar istennőt jelképezi, akit a
rómaiak Venusnak neveznek. Minden játszma után az asztal közepére dobták a
kockákat, és a következő játszmához ki-ki bármelyiket választhatta magának a
négy közül. József a játék folyamán igen gyakran vetette a „nun”
szerencsebetűt. Élesen figyelt, és hamarosan felfedezte, hogy az egyik kocka
minden dobásnál a „nun” betűt mutatta; nyilván azért, mert egyik sarka alig
láthatóan kopott már.
Amikor József rájött a dologra, hideg futkározott a hátán. Mi lesz, ha a
többiek is észreveszik, hogy a kopott sarkú kockával sikerült neki oly sok „nun”
betűt vetnie? Oda a mai este minden eredménye, a nagy ember kegye… Attól
fogva igen óvatosan játszott tovább, csökkentette a nyereségét. Ami
megmaradt, az is elég volt ahhoz, hogy Rómában ne kelljen fogához vernie a
garast.

30
 – Ha nem veszed szerénytelenségnek, volna egy kérésem – mondta a
házigazdának, amikor abbahagyták a játékot. – Szeretném, ha emlékül nekem
ajándékoznád ezeket a kockákat.
A színész elnevette magát. Az egyik kockába ügyetlenül belekarcolta
nevének kezdőbetűjét.
– Mikor látogassuk meg a három ártatlant? – kérdezte.
– Öt nap múlva – indítványozta bizonytalanul József.
– Nem, holnapután megyünk – mondta határozottan a színész.

A téglaégetőben nagy cécóval fogadták Demetrius Libanust. Az őrség

fegyverrel tisztelgett a Korszak Első Színésze előtt, ahogyan az a legmagasabb
rangú személyiségeknek kijár. A felügyelők, az őrök a kapuhoz csődültek,
felemelt karral, kifelé fordított tenyérrel köszöntötték, és harsányan kiáltozták:
– Légy üdvözölve, Demetrius Libanus!
Ragyogó kék volt az ég, az agyag, a görnyedező kényszermunkások kevésbé
siralmas látványt nyújtottak, és monoton éneklésükbe mindenütt beleszövődött
a híres dal refrénje: „Ki itt az úr? Ki fizeti a vajat?” József elfogódottan lépdelt a
színész oldalán; talán a színházi nézők ezreinek viharos ovációjánál is
erősebben hatott rá az a tisztelet, amely Demetrius Libanust még a végső
nyomorúságnak ezen a helyén is övezte.
A föld alatti, nyirkos-hideg börtönhelyiségben azonban egy csapásra eltűnt
az az ünnepi máz, amely ma a téglaégetőt bevonta. A magasan fekvő keskeny
ablaknyílások, a bűz, a monoton zümmögés. A három rab most is ugyanott
gubbasztott, szinte kiszáradt múmiák voltak, lábukon a szabályzatban előírt
vasgyűrű, homlokukon a beégetett E betű, állukon a nemezzé sűrűsödött
szakáll, amely oly groteszk módon elüt a kopaszra nyírt fejtől.
József megkísérelte beszédre bírni őket. Ugyanazzal a szerető fáradsággal,
mint az első alkalommal, kibányászta belőlük a nyomorúságnak, a reménytelen
beletörődésnek a mondatait.
A színész megindultan nyeldeste a levegőt. Le nem vette szemét a kiaszott,
megtört aggastyánokról, akik nehezen mozgó ádámcsutkáikkal nyomorúságos
szavakat préseltek ki magukból. Füle mohón fogta fel a nyers, töredezett
dadogásokat. Kedve lett volna fel-alá járkálni, de ez bajos lett volna a szűk,
alacsony helyiségben, így hát mereven állt egy helyben, felkavart lélekkel.
Gyorsan működő fantáziája láttatta ezeket az embereket, amint ünnepélyes
méltósággal, fehérbe öltözve bevonulnak a Templom Nagy Csarnokába, hogy
törvényeket hirdessenek Izrael népének. Könnyek szöktek a szemébe, nem
törölte le őket, leperegtek kissé duzzadt orcáján. Egy ideig különös kényszer
hatására mozdulatlanul állt ott, mint a cövek, majd fogait összeharapva, egészen
lassan felemelte felgyűrűzött kezét, s hirtelen végighasította ruháját, úgy,
ahogyan a zsidók szokták tenni, amikor súlyos gyász sújt le rájuk. Utána
31
lekuporodott a három nyomorult mellé, egészen közel, szinte hozzásimult bűzös
rongyaikhoz, olyan közel, hogy rossz szagú leheletük az arcába csapódott, és
piszkos szakálluk a bőrét csiklandozta. És arám nyelven beszélni kezdett
hozzájuk; akadozva beszélt, nem volt gyakorlata az arám nyelvben,
nagyon-nagyon messziről próbálta emlékezetébe visszacsalogatni a szavakat.
De mégis olyan szavak voltak, amelyeket megértettek, jobban illettek
kedélyállapotukhoz és helyzetükhöz, mint József szavai, a részvét szavai voltak,
megfeleltek törpe, nyomorult hétköznapjaiknak, nagyon emberi szavak voltak,
és az aggastyánok megáldották őt, amikor elment.
Visszafelé menet Demetrius Libanus sokáig hallgatagon ült a kocsiban. Már
az út nagy részét megtették, amikor hangot adott gondolatainak. Az egyszeri
katasztrófa nagy pátosza, az eleven fáklyaként égő Héraklész, az orvul
legyilkolt Agamemnon tragédiája – mi ahhoz az alattomosan csúszó-mászó,
bőrt, szívet lassan felemésztő borzalomhoz képest, amely a három
szerencsétlent sújtja? Micsoda végtelen hosszú, gonosz úton jutottak el oda Sion
e nagyjai, akik továbbvitték a Tan fáklyáját, hogy agyuk eltompult,
testük-lelkük megtört, s olyanok lettek, mint három rongycsomó…
A városba érve, a Tibur Kapunál, ahol elvált Józseftől, még ezt mondta:
– És tudod, mi volt a legszörnyűbb? Nem az, amit mondtak, hanem az a
furcsa mód, ahogyan a felsőtestüket ide-oda himbálták, mindig egyformán.
Csak olyan emberek tesznek így, akik sokat gubbasztanak a földön, és idejük
nagy részét sötétben töltik. A szavak hazudhatnak, de ez a mozgás iszonyatosan
őszinte. Gondolkodnom kell ezen. Erős hatások kiváltására nyújt lehetőséget.
Ezen az éjszakán József nem feküdt le, hanem memorandumot szerkesztett a
három ártatlan ügyében. Mécseséből kifogyott az olaj, tövig égett a kanóc.
Újratöltötte, új kanócot tett bele, és folytatta a munkát. A caesareai ügyet csak
röviden érintette, többet írt a három aggastyán nyomorúságos állapotáról, még
többet az igazságosságról. A zsidók – írta – a legrégibb időkben is a legelső
erénynek tekintették az igazságosságot. Ínséget, elnyomatást el tudnak viselni,
de igazságtalanságot nem; magasztalnak mindenkit, aki helyreállítja a jogrendet
– még az elnyomójukat is, ha ezt cselekszi. „A jog szélesen hömpölygő folyam,
az igazságosság soha ki nem apadó patak” – mondja egyik prófétájuk. „Az lesz
az aranykor, ha majd a sivatagban is jogrend lakozik” – mondja egy másik.
József lázban égett. Saját tüzét még izzóbbra hevítette a régiek bölcsessége. Ült
és írt. A lámpás kanóca kormozta a lángot: csak írt. A kapu felől társzekerek
dübörgése hatolt a szobába, nappal tilos volt a város utcáin közlekedniük. József
meg sem hallotta, csak írt, csiszolgatta tanulmányát.
Három nappal később Demetrius Libanus egyik szolgája levelet hozott
Józsefnek. Kurta és száraz hangú levél volt: a színész felszólította Józsefet,
legyen készenlétben, holnapután tíz órakor magával viszi a császárnéhoz.
A császárné… Józsefnek elakadt a lélegzete. A városban mindenfelé ott
állnak a mellszobrai, amelyeket úgy tisztelnek, mintha istenszobrok lennének.
32
Mit mondjon majd a császárnénak? Milyen szavakkal férkőzhet ennek az
idegen asszonynak a lelkéhez, akinek élete és gondolkodása magasan fölötte áll
minden más ember életének és gondolkodásának? De miközben ezen a kérdésen
töprengett, már tudta, hogy meg fogja találni a kellő szavakat, hiszen a
császárné is csak asszony. József enyhe megvetést érzett minden nő iránt, és
tudta, hogy éppen ezzel fogja őt megnyerni.
Átolvasta a kéziratát. Fennhangon olvasta, fesztelen taglejtésekkel kísérve
szavait, úgy, mintha Jeruzsálemben tartana felolvasást. Arám nyelven írta meg
az egészet, s most nekilát, hogy fáradságos munkával átültesse görögre.
Gyatrára sikerült – jól tudja –, nehézkes, hemzsegnek benne a hibák. Nem hat-e
majd illetlenségnek, ha ilyen pongyola, hibákkal tarkított szöveggel járul a
császárné elé? Vagy talán éppen a hibák miatt fog naivnak, rokonszenvesnek
hatni?
Nem beszél senkinek a küszöbönálló audienciáról. Az utcákon kószál. Ha
ismerőst pillant meg, gyorsan más irányba fordul, beugrik a fodrászhoz, új
illatszert vásárol, egyik percben mélységes bizalom, másik percben a
legsötétebb depresszió keríti, hatalmába.
Nézegeti a császárné mellszobrait: alacsony, tiszta és finom homlok, hosszú
vágású szemek, nem túlságosan kicsiny száj. Még az ellenségei is elismerik,
hogy szép. Sokan úgy mondják, hogy zavar fog el mindenkit, aki először látja.
Hogyan fogja a császárné előtt megállni a helyét ő, József, a vidéki kisember?
Szüksége van valakire, akivel mindent megbeszélhet. A szállására siet.
Megkeresi Irénét, a ház leányát, titoktartást kér a sugárzó arcú hajadontól,
valami nagyon fontos dolgot szeretne elmondani neki, aztán kitálal mindent:
hogyan képzeli el a császárnéval való találkozást, mit fog majd mondani.
Kipróbálja Iréné előtt a szavakat, taglejtéseket.
És másnap Demetrius Libanus díszes gyaloghintójában a császári palota felé
viszik. Elöl helycsináló fullajtárok, fényes kíséret. Amerre a gyaloghintó
elhalad, megállnak a járókelők, éljenzik a színészt. József a császárné
mellszobrait látja mindenütt, fehér szobrokat és festett szobrokat. A borostyán-
sárga hajat, a halovány, finom arcot, a nagyon piros ajkakat. Poppaea, gondolja.
Poppaea babát jelent, játékbabát, kisgyermeket. Eszébe jut a megfelelő zsidó
szó: Janiki. Valamikor őt is így becézték. Á, nem lesz nehéz a császárnéval, nem
fog felsülni.
Azok után, amiket a császárnéról hallott, úgy hitte, hogy keleti fejedelem-
asszonyok módjára gazdagon hímzett vánkosokra támaszkodva fogja őt találni,
rafinált pompájú ruhákban, legyezőt tartó szolgáktól és illatszerekkel készen-
létben álló komornáktól körülvéve. Legnagyobb meglepetésére azonban a
császárné közönséges halandók módjára kényelmes karosszékben ült, egészen
egyszerűen volt öltözve, hosszú stólába, amilyet a római matrónák viselnek;
igaz, a stóla abból a leheletfinom fátyolszövetből készült, amelyet Kósz
szigetén gyártanak, és amelyet Júdeában szemérmetlennek bélyegeznek. A
33
császárné arca diszkréten volt kifestve, sima, elválasztott haja egyszerű
kontyban végződött, össze sem lehetett hasonlítani azokkal a magasra
tornyozott, ékszerekkel telitűzdelt hajépítményekkel, amilyeneket általában az
előkelő hölgyek szoktak viselni. A császárné fiatal, bájos leánynak hatott;
hosszúkás, piros szája mosolygott, fehér gyermekkezét az urak felé nyújtotta.
Igen, jól illik rá a neve: Poppaea, Baba, Janiki; mindamellett valóban zavar
fogja el az embert, ha előtte áll – gondolta József, és kínosan feszengett, nem
tudta, mit is mondjon.
– Tessék, urak – szólalt meg a császárné. Mivel a színész leült, József is leült.
Rövid hallgatás következett. A császárné haja valóban borostyánsárga, ahogy a
császár saját költeményeiben emlegeti, de zöld szemeinek pillái és a
szemöldöke sötétek. Egészen más, mint amilyennek a szobrai ábrázolják –
futott át József agyán a gondolat –, gyermek, de olyan gyermek, aki habozás
nélkül megölet akárkit. Mármost hogyan beszéljen ő egy ilyen gyermekkel?
Amellett minden bizonnyal átkozottul okos is ez a gyermeki külsejű asszony.
A császárné fesztelen közvetlenséggel bámulta Józsefet, aki Ígyekezett
alázatos és buzgó arcot vágni, erőlködve, úgyhogy még bele is izzadt egy kicsit.
A császárné aztán félrehúzta a száját, egészen apró, alig-alig észrevehető
mozdulattal: egyszeriben nem látszott gyermeknek többé, hanem nagyon is
tapasztalt és gúnyos asszony benyomását keltette.
– Most jöttél Júdeából? – szólalt meg görögül, hangja igen tisztán, bár kissé
érdesen csengett. – Mondd csak, hogyan vélekednek Jeruzsálemben
Arméniáról?
Ez aztán valóban meglepő kérdés volt; mert jóllehet Róma keleti
politikájának kulcskérdését jelentette, hogy mit döntenek Arméniáról, József a
maga Júdeáját mindennél fontosabbnak tartotta, azt önmagában szemlélte, s
esze ágába sem jutott összefüggésbe hozni olyan barbár országgal, mint
Arménia. Jeruzsálemben is ugyanígy gondolkodtak erről, vagy legalábbis
József nem gondolt Arméniára, így hát fogalma sem volt róla, mit feleljen a
kérdésre.
– Arméniában jó soruk van a zsidóknak – nyögte ki végül, hosszú és kínos
szünet után, kissé bambán.
– Valóban? – mondta a császárné, és most már szélesen mosolygott, cseppet
sem leplezve derültségét. Folytatta a kérdezgetést, hasonló modorban,
szemlátomást mulatságosnak találta ezt a hosszúkás szemű, heves tekintetű
fiatalurat, akinek nyilvánvalóan halvány sejtelme sincs arról, mi történik a
szülőhazája körül.
– Köszönöm – biccentett végül, miután József nagy keservesen befejezett
egy nyakatekert mondatot a parthus határvidék stratégiai viszonyairól. – Most
már sokkal többet tudok.
Elégedetten rámosolygott Demetrius Libanusra: miféle komikus keleti
figurát hozott ide neki?
34
 – Meg vagyok róla győződve – jelentette ki a színésznek, csodálkozva,
elismerőn –, hogy valóban tiszta szívből kelt a három ártatlanjának védelmére.
Majd kegyes jóindulattal és igen udvariasan Józsefhez fordult:
– Kérlek, mesélj nekem a pártfogoltjaidról.
Kényelmesen hátradőlt karosszékében; nyaka fehérlett, mint az alabástrom,
lábszára és karja tisztán kirajzolódott a szigorú szabású ruha pókhálóvékony
anyaga alól.
József elővette a memorandumát. Alighogy belekezdett görögül a szöveg
felolvasásába, a császárné félbeszakította:
– Ugyan, hová gondolsz? Beszélj csak arám nyelven.
– Igenis… de hát meg fogod-e úgy egészen érteni? – kérdezte balga
naivsággal József.
– Miből gondolod, hogy meg akarom érteni? – mondta a császárné.
József vállat vont, inkább gőgösen, mint sértődötten, aztán elkezdte, arám
nyelven, úgy, amint beszédét eredetileg megszerkesztette, sőt a régi iratokból
vett idézeteket, semmivel sem törődve, héberül mondta el. De nem tudott
koncentrálni, észrevette, hogy lendület nélkül beszél, állandóan a császárnét
nézte, eleinte alázatosan, majd kissé ostobán, később érdeklődéssel, végül
éppenséggel szemtelenül. Fogalma sem volt róla, odafigyel-e az asszony, arról
még kevésbé, hogy ért-e egyáltalában valamit az egészből. Amikor befejezte,
szinte rögtön az utolsó szó elhangzása után ezt kérdezte a császárné:
– Ismered Cleót, az én júdeai kormányzóm feleségét?
József fülét megütötte az egyes szám első személyű birtokos névmás
használata. Milyen különösen hangzik: az én júdeai kormányzóm. Úgy
képzelte, hogy az ilyen szavaknak úgy kell elhangzaniuk, mintha azonnal kőbe
kívánkoznának, rendeletté válnának. S lám, itt ül egy gyermek, és mosolyogva
mondja: az én júdeai kormányzóm; és magától értetődő természetességgel
hangzik az ajkáról, mert így van valóban: Gessius Florus az ő kormányzója
Júdeában. Mindazonáltal József eltökélte magában, hogy neki ez az „én
kormányzóm” nem fog imponálni.
– Nem ismerem a kormányzó feleségét – felelte, és hetykén hozzátette: –
Kaphatnék választ az előterjesztésemre?
– Előterjesztésedet tudomásul vettem – mondta a császárné.
– Tudhatja az ember, mit jelentsen ez?
A színész jónak látta, hogy közbelépjen.
– József doktornak nemigen jut ideje arra, hogy társaságban forgolódjon –
mentegette védencét. – Irodalommal foglalkozik.
– Ó, a héber irodalom – mondta Poppaea, egyszerre egészen komoly lett, és
eltűnődött. – Valami keveset ismerek belőle. Amit ismerek, az szép, de nagyon
nehéz.
Józsefben minden idegszál megfeszült, Ígyekezett összeszedni magát.
Sikerülni kell, sikerülni kell! Fel kell melegítenie ennek a hölgynek a szívét, aki
35
olyan könnyedén és gúnyosan ül ott. Arról kezdett beszélni, hogy egyetlen
törekvése feltárni a rómaiak számára a mérhetetlenül gazdag zsidó irodalmat.
– Ti, rómaiak, gyöngyöket, fűszereket, aranyat, ritka állatokat hoztok a
Keletről – jelentette ki. – De a Kelet legértékesebb kincseit, a könyveit,
otthagyjátok.
Poppaea megkérdezte tőle, hogyan akarja a rómaiakkal megismertetni a
zsidó irodalmat.
– Ugyan tárj fel most belőle valamicskét – mondta, és zöld szeme
figyelmesen szegeződött rá.
József behunyta szemét, amint azt hazája mesemondói szokták tenni, és
beszélni kezdett. Arról mesélt, ami éppen eszébe jutott: Salamon királyról,
bölcsességéről, hatalmáról, építkezéseiről, templomáról, asszonyairól,
bálványimádásáról; az etiópiai királynő látogatásáról; milyen bölcs bírónak
bizonyult, amikor két asszony ugyanazt a gyermeket követelte magának az anya
jogán; hogy két igen mélyenszántó könyvet írt, egyet a bölcsességről, amelyet a
Prédikátor Könyvének neveznek, egyet a szerelemről, amelynek Menyegzői
Ének vagy Énekek Éneke a neve. József megpróbált az utóbbiból néhány strófát
idézni, görög-arám keveréknyelven. Nem volt könnyű. Most már nem tartotta
csukva a szemét, s nem csupán a szájával fordított, hanem gesztusokkal,
sóhajtásokkal, egész testével is Ígyekezett megértetni a forró szenvedélytől
fűtött verseket. A császárné kissé előbbre csúszott a székében. Egyik karját
feltette a szék támlájára, ajkai szétnyíltak.
– Szép dalok – mondta, amikor József elhallgatott, zihálva a megerőltetéstől.
– Kedves fiatalember ez a te barátod – tette hozzá, a színész felé fordulva.
Demetrius Libanus, aki kissé háttérbe szorítottnak érezte magát, felhasználta
az alkalmat, hogy ismét magára irányítsa Poppaea figyelmét. A zsidó irodalom
kimeríthetetlen kincsesbánya – jegyezte meg –, ő maga is gyakran merít belőle,
hogy felfrissítse művészetét.
– Nagyszerűen közönséges voltál legutóbb, Demetrius, amikor Isidorust, a
rabszolgát alakítottad – mondta a császárné. – Annyit nevettem.
A színész arca kissé elfanyalodott. A császárnénak tudnia kell, hogy ilyen
megjegyzéseket éppen tőle kívánt a legkevésbé hallani. Ez a szemtelen és
otromba jeruzsálemi fiatalember nem hozott neki, Demetrius Libanusnak
szerencsét. Az egész audiencia nagy melléfogásnak bizonyult, kár volt
kieszközölnie.
– Egyébiránt még tartozol nekem egy válasszal – folytatta a császárné. - Már
annyiszor célozgattál arra, hogy valami nagy, forradalmi gondolatot forgatsz a
fejedben. Nem akarnál végre előhozakodni vele? Őszintén szólva, már kezdek
kételkedni a létezésében.
A színész komoran és ingerülten ült a székén.
– Nincs okom rá, hogy tovább is hallgassak róla – szólalt meg végül
harciasan. – Azzal függ össze, amiről egész idő alatt beszéltünk.
36
 Rövid, hatásos szünetet tartott, majd könnyedén odavetette:
– Szeretném eljátszani Apellát, a zsidót.
József megdöbbent. Apella a zsidóságot megtestesítő figura az epés római
néphumorban, rendkívül ellenszenves alak, babonás, büdös, tele undorító
furaságokkal; Horatius, a nagy római költő vitte be fél századdal ezelőtt ezt a
figurát az irodalomba. És most ezt akarja eljátszani Demetrius Libanus? József
megrémült.
És megdöbbenése még csak fokozódott, amikor a császárnéra pillantott.
Poppaea halvány arca kipirult. Csodálatos és egyben félelmetes volt lényének
sokrétű elevensége.
A színész élvezte kijelentésének hatását.
– Színpadainkon – magyarázta – alakítottak görögöket és rómaiakat és
egyiptomiakat és barbárokat, de zsidót nem alakítottak még soha.
– Igen – mondta halkan, feszülten a császárné –, jó és veszélyes ötlet.
Mind a hárman hallgattak, töprengtek.
– Túlságosan is veszélyes – törte meg a csendet a színész, szomorúan, mint
aki már bánja, hogy kimondta. – Félek, nem valósíthatom meg. Nem lett volna
szabad kiszalajtani a számon. Pedig szép volna Apellát, a zsidót eljátszani, nem
az idétlen bolondot, akit a nép csinált belőle, hanem az igazit, egész fájdalmával
és komikumával, böjtjeivel és láthatatlan Istenével együtt. Valószínűleg az
egész világon én vagyok az egyetlen, aki el tudnám játszani. Nagyszerű lenne.
De túlságosan veszélyes. Felséges asszonyom, te valamelyest megértesz
bennünket, zsidókat, de rajtad kívül vajmi kevesen Rómában. A közönség
nevetne, csak nevetne, és életem legnagyobb alakítása gúnykacajba fulladna.
Rossz lenne ez minden zsidónak.
S rövid szünet után így fejezte be:
– És saját magam számára is veszedelmes lenne, láthatatlan Istenem előtt.
József dermedten ült. Vad és fölöttébb aggasztó dolgokba keveredett itt.
Minden porcikájával érezte, milyen szörnyű hatása lehet az ilyen színházi
előadásnak. Gyors fantáziájával már látta Demetrius Libanust a színpadon,
amint ijesztő lényét beletölti Apella zsidó alakjába, táncolva, ugrálva,
imádkozva, beszédes testének ezer nyelvén szavalva. Az egész világ tudja,
milyen kiszámíthatatlan egy római színház közönségének hangulata. Senki sem
tudhatja, milyen hatást válthat ki egy ilyen előadás egészen a parthus határokig.
A császárné felemelkedett. Leírhatatlanul kecses mozdulattal kezét össze-
kulcsolta a tarkóján, a konty alatt, úgyhogy ruhájának ujja felcsúszott. Járkálni
kezdett fel-alá a terem egyik végétől a másikig, komoly szabású ruhájának
uszálya hullámzott utána. Mihelyt felkelt a székéről, a két férfi abban a
pillanatban talpra ugrott.
– Hallgass, hallgass! – mondta Poppaea a színésznek, csupa tűz és láng volt.
– Ne légy gyáva, ha egyszer ilyen valóban jó ötleted támadt.
Megállt mellette, s majdnem gyengéden a férfi vállára tette a kezét.
37
 – A római színház olyan unalmas – panaszolta. – Vagy durva és együgyű,
vagy ki sem látszik a száraz tradíciókból. Kérlek, játszd el nekem azt az Apella
zsidót, kedves Demetrius! Beszéld rá Demetriust – fordult Józsefhez. – Hidd el,
ti valamennyien sokat tanulhattok abból, ha ő eljátssza Apella zsidót.
József kínosan feszengett, hallgatott, nem tudta, mitévő legyen. Halvány-
barna orcáit elöntötte a pír. Beszélje rá Demetriust? Tudta, a színész egész lénye
szomjazik arra, hogy zsidóságát a maga meztelen valóságában ennek a nagy
Rómának a szeme elé tárja. Neki, Józsefnek, csak egyetlen szót kell szólnia, és a
kő gördülni kezd. De hogy hová-merre gördülne, azt nem tudja senki.
– Eh, unalmasak vagytok – duzzogott a császárné.
Visszaült a székébe. A két férfi állva maradt. A színész, aki pedig
megszokta, hogy mozdulatait ellenőrizze, most sután, gyámoltalanul állt.
– Beszélj hát vele, beszélj – sürgette a császárné Józsefet.
– Isten most Itáliában van – mondta József.
A színész felpillantott, látszott, hogy a sokat jelentő szavak célba találtak, a
kétely, amely súlyos teherként nehezedett rá, szertefoszlott.
A császárnét is megigézte a mondat.
– Kitűnő mondás – mondotta tapsolva. – Okos ember vagy – s megjegyezte
magának József nevét.
József szorongást és boldogságot érzett egyszerre. Fogalma sem volt róla,
hogy miért éppen ez a mondat tört ki belőle. És vajon az övé-e ez a mondás?
Mondta-e már egyszer valahol? Mindenesetre a kellő mondás volt, a kellő
pillanatban. Teljesen közömbös, hogy tőle származik-e, vagy valaki mástól: az a
fontos, mit milyen alkalomkor mond az ember. „Isten most Itáliában van” – ez a
mondat csak most, az általa kiváltott nagy hatás pillanatában nyert önálló létet.
De hatott-e egyáltalán? A színész még mindig határozatlanul állt ott, vagy
legalábbis megjátszotta, hogy tétovázik.
– Mondj már igent, Demetrius – unszolta a császárné, majd Józsefhez
fordult: – Ha rá tudod venni, hogy igent mondjon, a három ártatlanod szabad
lesz.
József tüzes szeméből szinte kicsapott a láng. Mélyen meghajolt, gyengéden
ajkához vonta a karosszék támláján nyugvó fehér kezet, és hosszú csókkal
illette.
– Nos, mikor játszod el nekem a zsidót? – kérdezte közben a császárné a
színésztől.
– Nem ígértem semmit – hárította el gyorsan és aggodalmasan Demetrius.
– Kérlek, felséges asszonyom, add neki írásban, hogy pártfogoltjaink
visszanyerik szabadságukat – könyörgött József.
A császárné mosolygott, tetszett neki a „neki” meg a „pártfogoltjaink”.
Behívatta a titkárát, és a következőket diktálta:
– Ha Demetrius Libanus színész eljátssza Apellát, a zsidót, kieszközlöm a
tiburi téglaégetőben levő három zsidó kényszermunkás szabadon bocsátását.
38
 Elkérte az írótáblácskát. Odaírta nevének kezdőbetűjét: P. Aztán átnyújtotta
Józsefnek, ráfüggesztve zöld, ragyogó fényű, gúnyos szemeit. József viszonozta
a pillantást, alázatosan, de olyan állhatatosan és hosszan, hogy Poppaea
szemében kialudtak a gúny szikrái, és a ragyogó fény elhomályosodott.

József az audiencia után a fellegekben érezte magát. Mások hódolattal

tekintenek fel a császárné szobraira, az emberek fölött álló, isteni asszony
képmásaira, aki mosolyogva ölette meg hatalmas ellenségét, az anyacsászárnőt,
s aki mosolyogva térdre kényszerítette Róma szenátusát és népét. De ő, József,
úgy beszélt a világ legelső hölgyéhez, mintha az holmi közönséges leányzó lett
volna. Jildi, Janiki. Elég volt hosszan a szemébe néznie, s lám, mindjárt
megígérte annak a három embernek a szabadon bocsátását, akiket a jeruzsálemi
Nagy Tanács minden bölcsessége és politikai ügyessége ellenére sem bírt
kiszabadítani.
Mintha szárnyai nőttek volna, úgy járt-kelt a Tiberis jobb partján épült
negyedekben, a zsidók között. Az emberek tisztelettel bámultak utána.
Összesúgtak a háta mögött: itt megy Joszef Ben Matthiasz doktor,
Jeruzsálemből jött, első rendbeli pap, a császárné kegyeltje. Iréné úgy terítette
tiszteletét a lábai elé, mint valami szőnyeget. Elmúlt az az idő, amikor szombat
előestéjén Józsefnek az alantasabb vendégek között kellett ülnie. Cajus
Barzaarone megtisztelve érezte magát, ha József elfogadta a díszhelyet az
étkezőkereveten. Sőt mi több, a ravasz öregúr már nem volt olyan óvatos, olyan
tartózkodó iránta, mint azelőtt, s bepillantást engedett neki bizonyos
nehézségekbe, amelyeket mások előtt gondosan leplezett.
Nagy bútorgyára most is kitűnően jövedelmezett. De egyre fenyegetőbben
jelentkezett egy veszély, amelynek ártalmát már évek óta érezte, bár akkor még
nem kellett komolyan számolnia vele. Rómában egyre inkább lábra kapott az a
divat, hogy a bútorokat állatfigurákkal díszítik, ezeket alkalmazzák
asztallábnak, reliefek gyanánt, és még százféle egyébre. Ám az írásban az
olvasható: „Ne csinálj magadnak faragott képet”; ennélfogva zsidóknak tilos
élőlényeket ábrázoló figurákat készíteniük. Cajus Barzaarone eddig nem is
gyártott állatfaragványokkal díszített bútorokat. Konkurrensei azonban egyre
gátlástalanabb módon kihasználták ezt, elhíresztelték, hogy bútorai ósdiak,
emiatt sok régi vevője elpártolt tőle. Most, a nagy tűzvész után, Cajus
Barzaaronénak százezrekbe került, hogy nem gyártott állatornamensekkel
díszített bútorokat. Kibúvókat, kiutakat próbált tehát keresni. Azzal érvelt, hogy
nem maga használja gyártmányait, hanem eladja. Egész sor teológustól szerzett
be szakvéleményt; tekintélyes jeruzsálemi, alexandriai, babiloni doktorok úgy
nyilatkoztak, hogy a szóban forgó faragványdíszek előállítása bocsánatos bűn,
vagy éppenséggel megengedett. Cajus Barzaarone mégis habozott. Senkinek
sem szólt ezekről a szakvéleményekről. Jól tudta: ha ezekre támaszkodva
39
túlteszi magát az ortodoxok skrupulusain, komolyan veszélyezteti az
Agrippa-hitközségben elfoglalt pozícióját. Apja, a vén Áron, annyira szívére
venné fia liberalizmusát, hogy talán bele is halna, amitől Isten mentsen.
Egyszóval Cajus Barzaaronét, ezt a látszatra oly határozott férfiút kételyek és
gondok gyötörték.
József nem ragaszkodott kínos pontossággal az ortodox rítusok előírásaihoz.
De a „Ne csinálj magadnak faragott képet” több törvénynél – egyike a zsidóság
alapigazságainak. Szó és kép kizárja egymást. József ízig-vérig irodalmár volt.
Szenvedélyes ragaszkodással csüggött a szón. Nincs a világon csodálatosabb
valami a szónál, amely alaktalan, mégis erősebben hat bárminél, aminek alakja
van. Csak olyan ember bírhatja igazán Isten igéjét, a szentet és a láthatatlant,
akit nem szennyeznek be érzéki gondolatok, aki szíve mélyéből lemond a
képfaragók hívságos műveiről. József zárkózott arccal, elutasító hűvösséggel
hallgatta Cajus Barzaarone fejtegetéseit. De éppen ez vonzotta az öreget. Igen,
Józsefnek az volt az érzése, hogy Cajus szívesen fogadná őt vejéül.
Időközben lassan kiszivárgott, hogy a három ártatlan szabadon bocsátásának
mi a feltétele. Amikor a zsidók ezt megtudták, örömük ürömmé változott.
Micsoda? Hogy Demetrius Libanus játssza el Apella zsidót, méghozzá a
Pompeius-színházban, negyvenezer néző előtt? A zsidó Apellát. A zsidóknak
lúdbőrzött a hátuk, ha ezt a gonosz gúnynevet hallották, amelybe Róma a
Tiberis jobb partján letelepedett jövevényekkel szemben érzett minden
ellenszenvét belesűrítette. Ez a csúfnév ominózus szerepet játszott a Tiberius és
Claudius uralkodása alatt kitört pogromokban, vérfürdőt és fosztogatást
jelentett. Most szunnyad a gyűlölet, de nem ébredhet-e fel bármely pillanatban?
Nem ostobaság és egyben vétek is megbolygatni azt, ami nyugalmi állapotban
van? Számos ijesztő példa mutatja, mire ragadtathatja magát a felizgatott
színházi publikum. Hallatlan önteltség volt Demetrius Libanustól, amikor
elvállalta, hogy színpadra viszi Apella zsidó alakját.
A zsidó doktorok közül a szigorúbb felfogásúak újra és az eddiginél még
hevesebben támadták a színészt. Nem bűn-e már az is, ha valaki fellép a
színházban, ha más emberek bőrébe bújik, idegen ruhákat ölt magára? Nem
adott-e Isten, áldassék az Ő neve, mindenkinek saját arcot és alakot, hogy azt
viselje? Nem zendülés-e, ha valaki fel akarja cserélni? No de még mindezen
felül egy zsidót megjeleníteni a színpadon, Ábrahám ivadékát, egy kiválasz-
tottat, a körülmetéletlenek szórakoztatására – ez halálos bűn, ez felfuvalkodott-
ság, amely szükségképpen bajt hoz valamennyi zsidó fejére. És ezek a doktorok
Demetrius Libanus kiközösítését követelték.
Ezzel szemben a liberális szellemű doktorok melegen védelmükbe vették a
színészt. Vajon nem a három ártatlan érdekében teszi majd azt, amit tervez?
Nem ez az egyetlen mód a megmentésükre? Nem az Írás egyik legfőbb
parancsa-e, hogy segíteni kell a fogságba esetteken? Szabad-e azt mondani a

40
színésznek: Ne tedd, hagyd elrothadni azt a hármat, pusztuljanak el úgy, mint az
ősök ezrei Egyiptom téglavetőiben?
Heves viták robbantak ki. A teológus diákok szemináriumaiban éles elméjű
vitatkozók bibliai idézetekkel harcoltak bibliai idézetek ellen. A zsidó
főiskolákon mindenütt tárgyalták az érdekes problémát, erről folyt a vita
Jeruzsálemben, Alexandriában, Babilon híres doktorai között, a távoli Keleten.
Kitűnő alkalmat nyújtott teológusoknak és jogászoknak, hogy tudásukat
csillogtassák.
Demetrius Libanus pedig olyan arccal járt-kelt a világban, hogy mindenki
leolvashatta róla a vallásos meggyőződése és művészi lelkiismerete közt dúló
tragikus konfliktust. De lelke mélyén már rég elhatározta, hogy lesz, ami lesz, el
fogja játszani Apella zsidót. Azt is tudta pontosan, miképpen csinálja majd az
egészet. Szövegírói – elsősorban a ravasz, éles nyelvű Marullus szenátor – már
hatásos cselekményt, remekül kiaknázható helyzeteket komponáltak. Sok
groteszk, hátborzongató ötletet sugalmazott neki az a különös, gépies, rezignált
testhimbálás is, amelyet a börtönben kuporgó három aggastyánnál figyelt meg.
Amit meg akart mutatni, az a tragikum és a komikum merész keveréke volt.
Egyes jeleneteket az üzleti negyed, a raktár-negyed népszerű kocsmáiban
óvatosan előadott, hogy hatásukat lemérje. Aztán visszasüllyedt letargiájába,
hogy a játékot valószínűleg mégsem mutatja majd be, mert a lelkiismerete nem
fogja engedni. Elégedetten tapasztalta, hogy lassanként egész Rómát
foglalkoztatja a kérdés: eljátssza-e Demetrius Libanus a zsidó Apellát? Ha
valahol feltűnt a gyaloghintója, vidám lárma támadt, az emberek tapsoltak, és
kiabáltak:
– Légy üdvözölve, Demetrius Libanus, játszd el nekünk Apellát, a zsidót!
A császárnénak is beszélt arról, milyen zavaros, kockázatos vállalkozás
volna az, amibe belefogna, és hogy milyen súlyos kétségek gyötrik. A császárné
nevetett, a császárné kikacagta az ingadozó színészt. A tiburi téglaégetőbe
utasítás ment, tartsák jól a három zsidó kényszermunkást, nehogy közben
elhalálozzanak. Egyébiránt Poppaea a kérvényekkel és panaszokkal foglalkozó
hivatal véleményezését várta. A három zsidó szabadon bocsátása nem nagy ügy;
mindazonáltal Róma keleti politikája bonyolult volt, és Poppaea megmaradt
rómainak, hogy azonnal elejtse az amnesztiát, ha akár a legcsekélyebb politikai
megfontolások ellene szólnának. Mosolyogva visszavonná ígéretét, ha
szükségessé válna.
Egyelőre azonban kedvét lelte abban, hogy a színészt egyre inkább
belelovalja tervébe. Elmesélte neki, hogy a szenátusban az arisztokrata ellenzék
máris az amnesztia ellen dolgozik. Demetriusnak tehát mielőbb el kell szánnia
magát, nem szabad a három szegény rab szenvedéseit meghosszabbítani, ez
igazán nem volna szép tőle.
– Mikor játszod el nekünk Apella zsidót, Demetrius? – kérdezte
mosolyogva.
41
 Philippus Talassus miniszter, a császári kancellária keleti ügyekkel
foglalkozó osztályának főnöke, másodszor hívatja magához a masszőrt, hogy
kezét és lábát bedörzsöltesse. Még csak kora ősz van, a nap csak az imént
nyugodott le, senki sem fázik, de a miniszter nem tud átmelegedni. Nyugágyán
fekszik az alacsony növésű, keselyűorrú úr, párnák között, takarókba burkolva,
két izzó parázzsal megrakott serpenyő áll előtte, az egyik a kezét, a másik a lábát
melengeti. Az ágy másik oldalán a rabszolga masszőr kínos Ígyekezettel
dörzsölgeti a ráncos, öreg bőrt, amelyből kéken és aszottan dudorodnak ki az
erek. A miniszter szitkozódik, fenyegetőzik. A masszőr Ígyekszik kikerülni az
öregúr vállain látható régi forradásokat; tudja, ezek a hegek régi korbácsütések
maradványai, amelyeket a miniszter akkor kapott, amikor még rabszolga volt
Szmirnában. Az orvosok ezerféle módon próbálták eltüntetni a nyomokat,
megoperálták, és Scribonius Largus, a híres specialista sorra kísérletezett
valamennyi kenőcsével, de hiába, a régi hegeket nem lehetett eltávolítani.
Rossz nap ez a mai, fekete nap, a miniszter házának egész szolganépe a saját
bőrén érezhette, hogy az úr rosszkedvében van. A titkár az okát is tudta. Akkor
romlott el a kedve, amikor ő, a titkár, egy levelet adott át neki, amelyet a
kérvényekkel és panaszokkal foglalkozó hivatalból küldtek át. Rövid, formális
kérdést tartalmazott a levél. Annak a minisztériumnak az urai, főleg a kövér,
ravasz Junius Thrax, nem szívlelik Talassus minisztert, ha tőlük függne,
kutyába se vennék. Csakhogy a mostani császár alatt a keleti osztály az egész
birodalmi politika középpontja lett, és azok az urak tudják, milyen förtelmes
patáliát csap Philippus Talassus, ha nem kérik ki a véleményét olyan ügyben,
amelynek akár a legcsekélyebb mértékben is köze van az ő reszortjához. Ezért
amikor a császárné kabinetjétől egy bizonyős megkeresés érkezett hozzájuk,
nem mertek véglegesen és érdemben dönteni addig, amíg Talassus véleményét
ki nem kérik.
Voltaképpen nem nagy ügy. Néhány öreg zsidóról van szó, akiket évekkel
ezelőtt a caesareai zavargásokkal kapcsolatban kényszermunkára ítéltek. A
császárné újabb szeszélye, ki tudja, hányadik már, kegyelmet akar ezeknek a
gonosztevőknek, a felséges asszony veszedelmes gyengéje, hogy vonzódik a
zsidó söpredékhez. Átkozott ringyó! – gondolja a miniszter, és mérgében a
könyökével oldalba böki a masszőrt. Valószínűleg zsidó vér van abban a
nőszemélyben, ősnemesi neve ellenére. Ezek a dölyfös római arisztokraták már
régóta hírhedtek arról, hogy minden elképzelhető bűn melegágyai, romlottak a
csontjuk velejéig.
Ami azt illeti, a császárné szeszélye ellen nem sok érvet lehet felhozni.
Csupán egészen általános szempontokat: a keleti helyzet látszatra jelentéktelen
dolgokban is rendkívül nagy körültekintést követel, meg efféléket.

42
 A kis, keselyűorrú miniszter méregbe gurul. Elzavarja a masszőrt, ez az
idióta úgysem tud segíteni rajta. Oldalára fekszik, hegyes térdét felhúzza a
melléig, erősen gondolkodik, rosszkedvű.
Mindig ezek a zsidók. Mindig megzavarják az ember terveit, mindig baj van
velük.
Corbulo tábornagynak a parthus határon kivívott sikerei óta örvendetesen
aktivizálódott a keleti politika. A császárt tüzeli a becsvágy, egy második Nagy
Sándor babérjaira áhítozik, a birodalom befolyási szféráját ki akarja terjeszteni
egészen az Indusig. Róma száz év óta álmodozik nagy, titokzatos, távol-keleti
hadjáratról; ezek egy nemzedékkel ezelőtt még a gyerekes fantázia világába
tartoztak, de most már eljutottak a komoly mérlegelések stádiumába. Mértékadó
katonai körök kidolgozták a terveket, és a pénzügyminisztérium alapos
vizsgálat után úgy nyilatkozott, hogy az anyagi eszközök előteremthetők.
Az új Nagy Sándor-i hadjárat merész tervének csupán egyetlen sebezhető
pontja van: Júdea provincia. Éppen a felvonulási terület közepén fekszik, a nagy
művet addig nem lehet elkezdeni, amíg ezt a bizonytalan provinciát teljesen
meg nem szilárdítják. A császári kabinet többi tagja csak mosolyog,
valahányszor Talassus miniszter erről beszél, azt hiszik, hogy rögeszméje a
zsidógyűlölet. Pedig hát ő, Philippus Talassus, jól ismeri a zsidókat még abból
az időből, amikor Kisázsiában élt. Tudja, hogy nem lehet békét tartani velük,
fanatikus, babonás, tébolyultan gőgös népség, nem férnek a bőrükbe mindaddig,
amíg végképp meg nem zabolázzák őket, amíg pimasz fővárosukat a föld
színével egyenlővé nem teszik. A kormányzók mindig beugranak nekik, amikor
békés húrokat pengetnek, fogadkoznak, de aztán mindannyiszor kiderül, hogy
hazudtak. Az az idétlen kis provincia sohasem illeszkedett bele lojálisan a
birodalom kereteibe, mint oly sok más, nagyobb és hatalmasabb terület. A
zsidók istene nem tud összeférni a többi istennel. Júdeában voltaképpen háború
folyik az utolsó király halála óta, akinek még Jeruzsálem volt a székvárosa, és
Júdea nyugtalan marad, és háború lesz ott, és a Nagy Sándor-i hadjárat
lehetetlen mindaddig, amíg Jeruzsálem el nem pusztul.
Talassus miniszter tudja, hogy mindez így van. De azzal is tisztában van,
hogy nemcsak emiatt érez gyomorégést és rekeszizomszúrást, valahányszor
zsidókról hall. A múltjára gondol: hogyan került egy művelt, kulturált görög úr
birtokába, ráadásként egy értékes kandeláberhez; rendkívüli szívóssággal,
emlékezőtehetsége és nyelvtudása révén miként küzdötte fel magát annyira,
hogy ura érdemesnek tartotta a taníttatását; hogyan került ama kevesek közé,
akik közül a legtehetségesebbeket császári szolgálatba vették át; amikor a
császári személyzet főnöke, Cajus, őt vizsgáztatta, az a zsidó tolmács,
Theodorus Zachaeus, hogyan csúfolta arám nyelvtudásának fogyatékosságai
miatt, s ezért a császári kancellária hajszál híján elutasította. Pedig egyetlen apró
hibát ejtett csak, sőt lehetett volna rajta vitatkozni, hogy egyáltalán hibának
számít-e. Az a büdös zsidó azonban nem vitatkozott, hanem csak kijavította.
43
„Nablion”, mondta ő, mire a zsidó helyesbítette: „Nabla”, vagy talán „Nebel”,
de semmi esetre sem „Nablion”, és aljasan, pimaszul vigyorgott. Mi történt
volna akkor, mit tett volna vele az ura, ha annyi évi verejtékes tanulás után,
amelybe gazdája oly sok pénzt fektetett be, nem sikerül a felvétel, és ő nem
kerül Rómába? Halálra korbácsoltatta volna. S amikor a miniszter arra gondolt,
hogyan vigyorgott a zsidó, még most is kilelte a hideg a félelemtől meg a dühtől.
De nemcsak a személyes indulat hangolja őt a zsidók ellen, hanem
egészséges politikai ösztöne is. A világ római, a világ az egységes római-görög
rendszerben meglelte békéjét. Csak a zsidók zúgolódnak ellene, nem akarják
elismerni ennek a hatalmas, népeket összefogó szervezetnek az áldásait.
Valóban: az Indiába vezető nagy kereskedelmi utat megnyitni, hogy a görög
kultúrát a legtávolabbi Keletre elvigyék, mindaddig nem lehet, amíg ezt a
fennhéjázó, nyakas népet végleg le nem tiporják.
Sajnos, az udvarnál azok a vakok nem látják, mekkora veszedelmet jelent
Júdea. A császári palotában átkozottul kedvező szelek fújdogálnak a zsidók
számára. Haspók kollégája, Junius Thrax, az igazságügy-miniszter pártfogolja
őket. A pénzügyi apparátusban is ott ülnek. Csak a legutóbbi három év alatt
huszonkét zsidót vettek fel a nemesség listájára. Betolakodnak a színpadra, az
irodalomba. Vajon nem lehet-e már szinte kézzelfoghatóan érzékelni, hogy
ostoba, babonás könyveikkel mennyire bomlasztják a birodalmat? Ez a
Claudius Reginus hajórakományszámra dobja piacra mindazt, amit a zsidók
összefirkáltak. Az öreg miniszter még magasabbra húzza fel a térdeit, amikor
eszébe jut Reginus neve. Utálja ezt az embert, de a ravaszsága imponál neki.
Meg aztán van ennek a Reginusnak egy gyöngye, hatalmas, hibátlan példány,
halvány rózsaszínű. Kész örömest megvásárolná tőle. Aki ilyet visel az ujján,
annak kevésbé szárad ki a bőre. A gyöngy valószínűleg kedvező hatással lenne a
vállán levő hegekre is; de hát az a büdös zsidó gazdag, a pénz nem csábítja, nem
adja el a gyöngyöt.
Talassus miniszter gondolatai ide-oda csaponganak. A caesareai zavargások.
Reginus meg a gyűrűje. Nem kellene mozgósítani a szenátust? Lehet utalni a
parthus háborúra. Mégis neki volt igaza, amikor azt mondta: „Nablion”.
Hirtelen mozdulattal a hátára fordul, mereven kinyújtózik, véreres, rideg
szemével a mennyezetre mered. Gyomorfájdalmai megszűntek, vacogása
eltűnt. Egy ötlete támadt, nagyszerű ötlete. Nem, nem lesz kicsinyes. Mit ér el
vele, ha az a három kutya ott gebed meg a tiburi téglaégetőben? Csak hozzák ki
a zsidó urak a kedvenceiket. Felőle akár fokhagymamártásba dughatják mind a
hármat, vagy berakhatják őket a szombati főzőládáikba. Remek dolog jutott az
eszébe. A szabadon bocsátásért majd benyújtja a számlát a zsidóknak,
borsosabb számla lesz, mint amilyet a pénzügyminisztérium urai ki tudnának
kalkulálni. A rendelet, a Caesareára vonatkozó rendelet. A caesareai ügyet
összekapcsolja a három zsidó amnesztiájával. Holnap újra a császár elé terjeszti
a Caesareára vonatkozó rendeletet. Hét hónap óta vár az aláírásra: ezúttal meg
44
fogja kapni. Nem lehet mindent megengedni a zsidóknak. Nem lehet odaadni
nekik a három bűnöst és hozzá Caesarea városát. Vagy az egyik, vagy a másik.
Mivel a császárné úgy óhajtja, drágalátos mártírjaikat visszakapják a zsidók. De
akkor végképp le kell mondaniuk Caesareával kapcsolatos minden
követelésükről.
Hívatja a titkárt, és elkéri a Caesareára vonatkozó memorandumot.
Emlékezete szerint rövid és velős. Így szereti a császár; nincs kedve sokáig
politikával bíbelődni, más dolgok érdeklik őt. Egyébként gyors felfogású a
császár, agya fürge, hamar megérti a lényeget. Ha sikerül rávennie, hogy
figyelmesen végigolvassa a memorandumot, akkor egészen biztosan alá is írja
az ediktumot. És ennek a három kényszermunkásnak az ügyét egyáltalán nem
lehet elintézni addig, amíg az egész Caesarea-komplexum végleges rendezése
meg nem történik. Igen, a császárnak ezúttal el kell szánnia magát erre a lépésre.
Áldott ötlet Poppaeától, hogy a három zsidó szabadon bocsátását kívánja.
Visszajön a titkár, hozza a memorandumot. Talassus átfutja. Igen világosan
és meggyőzően foglalta össze az ügy lényegét.
Caesarea nem rabszolga lakosságának negyven százaléka zsidó, hatvan
százaléka görög és római. A városi magisztrátusban mégis a zsidók vannak
többségben. Gazdagok, és a választási szabályrendelet gazdasági elvek szerint
határozza meg a szavazati jogok arányát. Az ilyen elveken alapuló választási
jog általánosságban jól bevált Szíria és Júdea provinciákban. Mert valóban: akik
a közösség adójövedelmének nagyobbik részét előteremtik, azoknak miért ne
lehetne joguk arra, hogy az adók hovafordítása felől határozzanak? De
Caesareában ez a választási jog rendkívül súlyos következményekkel sújtja a
lakosság többségét. A zsidók ugyanis hallatlan önkénnyel használják ki a városi
magisztrátusban élvezett hatalmukat. A közpénzeket nem a lakosság
szükségleteire fordítják, hanem hatalmas összegeket küldözgetnek
Jeruzsálembe a templomkincstárnak és vallási célokra. Nem csoda, hogy a
választások idején mindig véres zavargások törnek ki. A caesareai görögök és
rómaiak keserűen gondolnak arra, hogy amikor Heródes alatt megalapították a
várost, ők voltak annak első lakosai, ők építették a kikötőt, amelynek
jövedelmei táplálják a várost. Elvégre a római kormányzó is Caesareában
székel, és a provincia hivatalos fővárosában kétszeresen tűrhetetlen, hogy a
zsidók ennyire erőszakosak a görögökkel meg a rómaiakkal szemben. A zsidók
érzékenységére igazán eléggé tekintettel voltak azzal, hogy Jeruzsálemben
teljes autonómiát biztosítottak nekik. Nem szabad ennek a mindig elégedetlen
népnek további kedvezményeket adni. Caesarea története, a lakosság nagy
részének származása és vallása, törzsöke és ereje nem zsidó. Caesarea városa,
amelyen az egész provincia nyugalma és biztonsága áll, nem fogja megérteni,
hogy lakosságának éppen attól a részétől vonják meg továbbra is jól
megérdemelt választójogát, amely a császárhoz és a birodalomhoz a
leghűségesebb.
45
 Philippus Talassus miniszter okos és alattomos szakvéleményében a zsidók
érveit sem hallgatta el. Utalt arra, hogy a választási statútum megváltoztatása
esetén a görög-római lakosság rendelkezne a városi pénztárba befolyó zsidó
adók teljes összegével, ami gyakorlatilag a zsidó tőkések messzemenő
kisajátítását jelentené. De igen ügyesen bebizonyította, hogy ez a baj eltörpül
ama roppant igazságtalanság mellett, hogy az egész keleti politika
szempontjából oly fontos Júdea provincia hivatalos fővárosát a jelenlegi
választójog valójában egy kis csoport gazdag zsidó kénye-kedvére szolgáltatja
ki.
Még egyszer átolvasta a fogalmazványt. Gondosan latolgatta a mondatok
súlyát: úgy találta, hogy érvei átütő erejűek. Szilárdan eltökélte magát,
mosolygott. Igen, odaengedi a zsidóknak a kicsit, a három kényszermunkást, és
cserébe elragadja tőlük a nagyot, Caesareát, a szép kikötővárost.
Szolgákat szólított be, dohogva, szitkozódva. Kivitette a parázstartókat, a
vánkosokat, a kispárnákat. Mi jutott eszükbe ezeknek a tökfilkóknak, azt
akarják, hogy megfulladjon a hőségben? Fel-alá szaladgált ösztövér lábain,
csontkezei megelevenedtek. Holnap délelőtt sürgős audienciára jelentkezik a
császárnál. Most már tisztán látja az utat, lehetetlen, hogy ne sikerüljön a dolog.
Nem sietett eddig, ráért a bosszúval, most is élvezni fogja. Több évtized telt
el azóta, hogy az a zsidó tolmács, az a Theodorus Zachaeus megmosolyogta.
Nablion most már annál inkább és örökre Nablion. Tud ő várni. Ha a császár
aláírja az ediktumot, amely Caesareában kiebrudalja a zsidókat bitorolt hatalmi
pozíciójukból, nem kell mindjárt nyilvánosságra hozni. Nyugodtan lehet vele
várni néhány hónapig, vagy akár egy évig, amíg a Nagy Sándor-hadjárat
megindítása világosan kirajzolódik.
Igen, holnap ebben a formában terjeszti a császár elé a caesareai ügy
elintézését. Biztos benne, hogy ebben a formában keresztülviszi. Mosolyog.
Még vacsora előtt lediktálja a választ a kérvény- és panaszügyi hivatal
megkeresésére. Tárgy: szakvélemény a császárné kabinetjétől érkezett átiratra,
a tiburi téglaégetőben dolgozó három zsidó kényszermunkás kegyelmi ügyében.
Igen. Az a kövér Junius Thrax csodálkozni fog, ha látja, hogy Talassus
miniszternek semmi, abszolút semmi kifogása sincs a három rab szabadon
bocsátása ellen.
A miniszter vacsoravendégei meglepődve és némi tűnődéssel konstatálják,
mennyire víg kedélyű tud lenni ez a mogorva öregúr.

Demetrius Libanus egyre jobban megkedvelte Józsefet. A színész már nem

volt fiatal, élete és művészete sok erejét felemésztette, s valahogy úgy érezte,
hogy ennek a jeruzsálemi fiatalembernek a tüzénél ő is újra lángra kaphat. Nem
éppen József volt-e az indítéka annak, hogy végre napvilágra hozta nagy és
veszélyes ötletét, azt, hogy eljátssza Apellát, a zsidót? Egyre gyakrabban hívta
46
meg Józsefet a házába. József levetkőzte vidékies modorát, fogékony
értelmével elsajátította a főváros fürge, hajlékony életbölcsességét, világiassá
vált. A sok irodalmártól, akikkel a színész révén megismerkedett, elleste
technikájukat, sőt a szakmai zsargont is. Politikai és világszemléleti
beszélgetéseket folytatott fontos emberekkel, szerelmi kalandokba bocsátkozott
asszonyokkal, akik megtetszettek neki, rabnőkkel éppúgy, mint arisztokrata
hölgyekkel.
Az elismerés fényében sütkérezett, és kellemesen teltek napjai. Mégis;
amikor egyedül volt, gyakran furdalta valami kínos érzés. Természetesen
tisztában volt azzal, hogy a három ártatlan szabadon bocsátása nem történhet
meg egyik napról a másikra. De hát már hetek, hónapok múltak el, ő meg csak
vár és vár, ahogy Júdeában várt. Rágta-marta a türelmetlenség, nagy erőfeszí-
tésébe került, hogy ki ne essen a bizakodó ember szerepéből.
Claudius Reginus felszólította, küldje el neki azt a memorandumot,
amelynek felolvasásával oly nagy hatást tett a császárnéra. József elküldte, és
izgatottan várta a nagy könyvkiadó reagálását. De az hallgatott. József négy
hosszú hétig várt – Reginus hallgatott. Talán Justusnak adta oda a kéziratot
elolvasásra? Józsefet kellemetlen érzés fogta el, ha a hűvös modorú, éles nyelvű
kollégára gondolt.
Végre üzenet jött Reginustól: meghívás ebédre. Józsefen kívül csak egy
vendég volt még, éppen Justus, Tibériási Justus. Józsefben csak úgy vibrált a
belső feszültség, összecsapást szimatolt. Nem kellett sokáig várnia. Már az
előétel után kijelentette a házigazda, hogy elolvasta József memorandumát.
Figyelemre méltó formai készség, de a tartalom, az érvelés gyenge. Úgy tudja,
Justus a maga részéről, Agrippa király megbízásából, szintén kialakította.
véleményét a három elítélt ügyében. Szeretné, ha Justus volna olyan szíves
elmondani, miként vélekedik a dologról. József érezte, hogy megremeg a térde.
Egész Róma véleménye egyszerre jelentéktelenné törpült ennek a kollégának,
Tibériási Justusnak a véleménye mellett.
Justus nem kérette magát. A három elítélt ügyét nem lehet másként kezelni,
mint a caesareai problémával összefüggésben. A caesareai kérdést pedig nem
lehet másként kezelni, mint Róma egész keleti politikájával összefüggésben.
Amióta Keleten Corbulo a katonai főparancsnok, Róma formailag gyakran,
érdemileg sohasem tett engedményeket. ő, Justus, elismeri József formai
készségét, de nem hiszi, hogy a császári kancelláriában a memoranduma dönti
el az ügy kimenetelét, hanem a pénzügyi hivatal, a vezérkar jelentésein és
kimutatásain fordul meg a dolog. Maga is szerkesztett egy memorandumot,
amelyet királya, Agrippa megbízásából nyújtott be a kancellária keleti
osztályának; ebben elsősorban a caesareai probléma jogi oldalát világította meg.
Utalt Alexandria példájára: ebben a városban Róma nem engedte, hogy a
zsidóellenes elemek manipulációi sikerüljenek. Félő azonban, hogy Talassus
miniszter, aki megrögzött antiszemita, és akit a caesareai görögök valószínűleg
47
megvesztegettek, minden jogi érv ellenére a nemzsidó lakosság törekvéseit
fogja támogatni. A római keleti politika egészének szempontjából nézve,
sajnos, nyomós oka van erre.
Justus felült étkezőkerevetén, s úgy beszélt, mint valami oktató, éles hangon,
logikusan, nyomatékosan. József a kerevetén fekve hallgatta, kezeit a tarkójára
kulcsolva. Hirtelen felült, az asztal fölött Justus felé hajolt, és ellenséges hangon
mondta:
– Nem igaz, hogy a tiburi mártírok ügye politikai ügy, hanem igazságról,
emberségről van szó. Csak az igazság vezérelt engem ide. Igazságot! Ezt
kiáltom az emberek arcába, amióta csak Itáliában vagyok. Igazságot akarok, és
ezzel győztem meg a császárnét.
Reginus húsos feje hol az egyik, hol a másik vendég felé fordult.
Figyelmesen nézte József halványbarna, sovány arcát, Justus sárgásbarna,
sovány arcát.
– Tudjátok-e, uraim – szólalt meg, és magas, zsíros hangján valami
meghatottság érződött –, hogy hasonlíttok egymásra?
Azok ketten meghökkentek. Egymásra bámultak: az ékszerésznek igaza van.
Gyűlölik egymást.
– Egyébiránt bizalmasan közölhetem veletek – folytatta Reginus –; hogy
olyan ügyről vitatkoztok, amely már el van intézve. Igen – mondta, egyenesen
bele az elképedt arcokba –, a caesareai probléma eldőlt. Még eltarthat egy ideig,
mire a rendeletet nyilvánosságra hozzák; de a császár már aláírta, és már
elküldték a szíriai főkormányzóhoz. Neked van igazad, Justus doktor. A
caesareai ügyben a zsidók ellen döntöttek.
A két fiatal férfi mereven bámult Claudius Reginusra, aki most álmos
szemekkel révedezett maga elé. Annyira elképedtek, hogy egyszeriben
megfeledkeztek egymásról meg a vitájukról.
– Több mint száz esztendő óta ez a legsúlyosabb csapás, amely Júdeát érte –
törte meg a csendet József.
– Félek, e miatt a rendelet miatt még sok vér fog kiomolni – mondta Justus.
Megint hallgattak, ittak.
– Legyen rá gondod, József doktor – szólalt meg Reginus –, hogy a zsidóid
értelmesen viselkedjenek.
– Könnyű ezt mondani itt Rómában – válaszolta József, és hangjában őszinte
keserűség csengett. Összehúzta magát, fáradtan, kimerülten. Ennek az
ellenszenves, kövér embernek a közlése annyira eltöltötte szomorúsággal, hogy
szívében már nem maradt hely annak a megalázó érzésnek, milyen nevetségessé
vált most maga is, a küldetése is. Hát persze, vetélytársának volt igaza, aki
mindezt előre látta; amit ő, József, összehordott, puszta légbuborék volt, üres
szalmát csépelt.
– Egyébként – mondta Claudius Reginus Justusnak – megjelentetem a
memorandumodat, még mielőtt a rendeletet nyilvánosságra hozzák.
48
 Majd tőle szokatlan élénkséggel József felé fordult:
– Meg kell hallgatnod ezt az emlékiratot. Valóságos kis remekmű.
És felkérte Justust, olvasson fel egy fejezetet. József, noha igazán nyomott
hangulatban volt, egyre jobban odafigyelt, akár akarta, akár nem. Hát igen,
ezekkel a világos, jó mondatokkal az ő szegényes, patetikus fogalmazványa
nem vehette fel a versenyt.
Elismerte kudarcát. Lemondott a további harcról. Elhatározta, hogy visszatér
Jeruzsálembe, szerény állást vállal a Templom szolgálatában. Rosszul aludt
azon az éjszakán, és másnap is nyomott maradt a kedélyállapota. Keveset evett,
azt is csak ímmel-ámmal, és nem kereste fel Lucillát, azt a lányt, aki várta
aznap. Bár sose jött volna Rómába, gondolta, ülne inkább Jeruzsálemben, és
nem tudna semmit azokról a gonosz és fenyegető fondorlatokról, amelyeket itt
Júdea ellen szőnek. Jól ismerte Caesarea városát, kikötőjét, nagy
raktárnegyedét, hajóstársaságait, zsinagógáit, boltjait és bordélyházait. Még a
rómaiak által emelt épületek, a kormányzói palota, Róma istennőjének és az
első császárnak óriási szobrai – gyűlöletes voltuk ellenére még ezek is Júdea
dicsőségét gyarapították, amíg a várost zsidók igazgatták. De ha görögök és
rómaiak kezébe kerül a közigazgatás, ha a provincia fővárosa rómaivá válik,
akkor minden visszájára fordul, egész Júdea, sőt Jeruzsálem zsidói is csupán
megtűrtek lesznek saját földjükön. Amikor erre gondolt József, úgy érezte,
mintha a talaj kicsúszna a lába alól. Szívét-lelkét annyira eltöltötte a
szomorúság és a harag, hogy szinte belebetegedett.

Amikor azonban Demetrius Libanus ünnepélyes elszántsággal közölte vele:

most már igenis eljátssza Apella zsidót, hogy a három tiburi mártír végre
kiszabaduljon, József lelkében újra felragyogott első sikerérzetének elhomá-
lyosult fénye. A római zsidók nyugodtabban fogadták a színész elhatározását,
mint az első felindulásuk után várni lehetett volna; mert beköszöntött a tél, és az
előadást egyelőre nem a nagy nyilvánosság előtt rendezik, hanem a császári
kertekben levő kis magánszínházban. Tulajdonképpen már csak a vén Áron volt
az, aki nem hagyta abba háborgását; ő rendületlenül motyogta átkait,
kárhoztatva a színész istentelen szándékát és az egész bűnös, új divatoknak
hódoló nemzedéket.
Az „Apella zsidó” volt az első népies hangvételű énekes darab, amely a
császári magánszínházban előadásra került. A színház nézőterét mindössze ezer
személyre tervezték, s az előkelő római társaság irigyelte azokat, akik az első
előadásra meghívót kaptak. Ott voltak az összes miniszterek, köztük az ösztövér
Talassus, a kövér, jóindulatú Junius Thrax, a kérvény- és panaszügyi hivatal
vezetője; ott volt Tigellinus, a testőrgárda parancsnoka; ott volt a Vesta-szüzek
kíváncsi, életvidám főpapnője. Természetesen Claudius Reginust sem
felejtették el meghívni. A zsidók közül alig egynéhányan voltak jelen: az
49
elegáns Julianus Alfus, a Velia-hitközség elnöke, a fiával; József nagy
üggyel-bajjal Cajus Barzaaronénak és Iréné leányának is szerzett meghívót.
A függöny letekeredett a süllyesztőnyílásba. A színpadon ott áll Apella, a
zsidó, középkorú férfi, hosszú, hegyes szakállt visel, amelybe már deresedő
szálak vegyülnek. Júdea egyik vidéki városában él, háza kicsiny, ő, felesége és
sok gyermekük egyetlen szobában laknak. Kevéske jövedelmének felét elveszik
tőle a jeruzsálemi nagyurak; a, maradéknak a felét elveszik tőle a caesareai
rómaiak. Amikor felesége meghal, Apella kivándorol. Magával viszi a
hitvallását tartalmazó kis tekercset, amelyet a hithű zsidók ajtófélfájukra
szoktak kiszegezni, magával viszi az imaszíjait, a szombatnapon használatos
főzőládát, a szombatnapi gyertyatartót, a sok gyerekét és a láthatatlan Istenét.
Kelet felé vándorol, a parthusok országába. Ott apró házacskát épít, az
ajtófélfára kiszögezi a kis imatekercset, feje köré és karjára tekeri az
imaszíjakat, arcát nyugat felé, Jeruzsálem irányába fordítja, ahol a Templom
van, és imádkozik. Szűkösen táplálkozik, nem telik mindenre, de ő kevéssel
beéri, sőt még Jeruzsálembe is elküldi szerény adományát, a Templomnak. De
íme, megjelennek a többiek, a tizenegy bohóc, ők a parthusok, kigúnyolják
Apellát, a zsidót. Elveszik tőle az imaszíjakat, az ajtófélfáról letépik a kis
imatekercset, megnézik, mi van benne, teleírt pergament találnak, és nagyokat
kacagnak ennek az embernek fura istenein. Kényszeríteni akarják Apellát, hogy
az ő isteneiket imádja, a fényben tündöklő Ormuzdot és a sötét Arimant; a zsidó
vonakodik, mire addig cibálják-rángatják a szakállát meg a haját, míg térdre
nem rogy, és ez nagyon mulatságos. Apella nem ismeri el a parthusok látható
isteneit, a parthusok pedig nem ismerik el az ő láthatatlan Istenét. Mindenesetre
elszedik tőle azt a kevés pénzt, amit összekuporgatott, elveszik saját isteneik
oltárai számára, és hét gyermeke közül hármat agyonvernek. Apella eltemeti a
három gyermeket, jár-kel a három kis sír között, majd leül, és elénekel egy régi
dalt: „Hogy a babiloni vizeknél ültünk, ott mi nagy siralomban keseregtünk…”
Mozdulataiban van valami különös himbálózás, ami groteszk és szomorú
egyszerre. Azután megmossa kezét, és tovább vándorol, ezúttal délnek,
Egyiptomba. A házacskát, amelyet épített magának, otthagyja, de magával viszi
a tekercset, az imaszíjakat, a főzőládát, a gyertyatartót, megmaradt gyermekeit
és láthatatlan Istenét. Új otthont épít, új feleséget hoz a házhoz, évek jönnek és
mennek, új pénzt szerez, a három agyonvert gyermek helyett négy új gyermeket
nemzett. Most, ha imádkozik, arcát északnak fordítja, mert abban az irányban
van Jeruzsálem és a Templom, s nem feledkezik meg róla, hogy minden évben
elküldje adományát Izrael országába. De délen sem hagyják nyugton ellenségei.
Megint előjön a tizenegy bohóc, ezúttal egyiptomiak ők, azt kívánják Apellától,
hogy saját isteneiket imádja, Íziszt és Oziriszt, a Bikát, a Kost meg a Karvalyt.
De megjelenik a római kormányzó, és megparancsolja nekik, hagyják békében a
zsidót. A bohócok nagyon mulatságosak, amint csalódottan elkotródnak. De
Apella zsidó még komikusabb látványt nyújt, amikor örvendezik a
50
győzelmének. Most is olyan furcsán himbálja sovány testét; ám most Isten előtt
táncol, a szent könyveket tartalmazó láda előtt táncol. Groteszk mozdulatokkal
emelgeti térdeit egészen az elszíneződött szakálláig, rongyos köntöse
libeg-lobog, aszott, piszkos kezével csörgődobot ver. Hajladozik, minden
porcikája magasztalja láthatatlan Istenét. Úgy táncol a szent könyvek ládája
előtt, ahogyan valamikor Dávid király táncolt a frigyláda előtt. A nézőtéren ülő
előkelő római urak nagyokat nevetnek, az általános derültségből világosan
kihallatszik Talassus miniszter zörgő nevetése. De a többség kissé idegenkedve
nézi az egészet, a jelenlevő néhány zsidó pedig meghökkenve, sőt ijedten bámul
a színpadon szökdécselő, táncoló, testét himbáló alakra. A levitákra gondolnak,
amint tiszteletteljesen, ezüsttrombitáikkal a Templom magas lépcsőin állnak,
meg a főpapra gondolnak, amint a díszruhában és a templomi ékszerek
pompájában magasztos méltósággal az Isten elé járul. Nem szentségtörés-e,
amit az az ember ott a színpadon művel? Végül azonban már a római
kormányzó sem képes megvédeni Apella zsidót. Az egyiptomiak túlságosan
sokan vannak, a tizenegy bohóc száma tizenegyszer tizenegyre szaporodik,
mérgezett vádakat sugdosnak a császár fülébe, fura táncokat lejtenek, kis,
halálos nyilakkal szurkálnak, döfködnek, lövöldöznek, és megint elpusztítanak
Apella gyermekei közül hármat, sőt a feleségét is megölik. Apella zsidó végül
ismét továbbvándorol a tekerccsel és a szíjakkal és a ládával és a gyertyatartóval
és a gyermekekkel és a láthatatlan Istenével. Ezúttal Rómába. És most nagyon
merésszé és arcátlanná válik a játék. A bohócok nem merik tettlegesen
bántalmazni, a színpad szélére húzódnak vissza. De azért majmok módjára
ugrándozva felkúsznak házának tetejére, g belsejébe is benyomulnak,
megnézik, mi van a tekercstokban, megnézik, mi van a főzőládában.
Parodizálják őt, amint imádkozni készül, ezúttal keletnek fordulva, Jeruzsálem
és a Templom irányába. A tizenegy főbohóc most igen merész maszkokat visel,
portrémaszkokat, könnyű felismerni Talassus minisztert, Cassius Longinust, a
szenátus nagy jogászát, filozófus Senecát és más, igen nagy befolyással
rendelkező zsidógyűlölőket. Ezúttal azonban nem tehetnek semmit Apella zsidó
ellen, mert védelmezi őt a császár és a császárné. De leskelődnek, várják, mikor
mutat sebezhető pontot. És lám, Apella sebezhető pontot mutat. Bennszülött
nőt, szabadost vesz feleségül. Ekkor a bohócok az asszony mögé bújnak, és
minden gúnyos pökhendiségüket beleöntik a szívébe. Néhány rendkívül pimasz
dalocskát énekelnek a körülmetéltről; a fokhagymájáról, büdösségéről, undorító
leheletéről, amikor böjtöl, a főzőládájáról. Annyira befolyásolják az asszonyt,
hogy az gyermekei jelenlétében kigúnyolja férjét, amiért körül van metélve.
Apella erre elkergeti, egyedül marad gyermekeivel és láthatatlan Istenével, a
római császár oltalma alatt. Megadással, vadul emésztő sóvárgással, testét
himbálva megint elénekli a régi dalt: „Hogy a babiloni vizeknél ültünk…”
Énekét távolról egészen halkan parodizálja a tizenegy bohóc.

51
 A nézők egymásra pislognak, és nem tudják eldönteni, vidám vagy szomorú
arcot vágjanak-e. Mindenki a császári páholy felé kémlel. A császárné tisztán
csengő, messzire hallatszó gyermekhangján megjegyzi: nemigen tudna a
korabeli produkciók közül megnevezni olyat, amely annyira érdekes volna,
mint ez a darab. Elismerő szavakat mond Marullus szenátornak, aki színlelt
szerénységgel hárítja el magától a szövegkönyv szerzőségét. A császár
tartózkodó; irodalomtanára, Seneca, annyit prédikált neki a hagyományokról,
hogy egyelőre nem tud mit kezdeni ennek a játéknak újszerű technikájával. A
császár fiatal, szőke, arca intelligens, kissé duzzadt; kissé szórakozottan
mustrálja a nézőket, akik nem hagyhatják el a színházat addig, amíg ő el nem
távozik. A zsidó urak zavartan álldogálnak. Claudius Reginus nyögdécselve
bajlódik a saruszíjával, és ha valamit kérdeznek tőle, érthetetlenül nyafog.
József a mérgelődés és az elismerés között hánykolódik. Az a rikító
életszerűség, amelynek valóságát ez az Apella zsidó megmutatta a színpadon,
fájt a szemének. Hogy valaki olyan kíméletlenül elegyítse Apella szomorú
sorsát és nevetséges tulajdonságait, kínos érzést keltett benne, de ugyanakkor
csodálattal töltötte el. Tulajdonképpen a legtöbb néző így van vele. Zavartak,
elégedetlenek, a zsidó urak meg határozottan szomorúak. Valójában csak
Talassus miniszter elégedett.
A császár őt és Junius Thrax igazságügy-minisztert a páholyba hívatja, és
tűnődve megjegyzi: nagyon kíváncsi rá, hogyan reagálnak majd a zsidók egy
bizonyos döntésre. A császárné, közvetlenül távozása előtt, közli Józseffel,
hogy a három ártatlan még holnap visszanyeri szabadságát.
Másnap, nem sokkal napkelte után, a három mártírt szabadlábra helyezték.
Tibur villanegyedében, Julianus Alfusnak, a Velia-hitközség elnökének
nyaralójában orvosok felügyelete alatt megfürdették, megetették őket, majd
drága ruhákat adtak rájuk. Utána beültették mindhármukat Julianus Alfus szép
utazókocsijába. A Tiburból Rómába vezető út mentén mindenütt zsidók
csoportjai várakoztak. Amikor arra gördült a kocsi, előtte fullajtárokkal,
mögötte kísérettel, a zsidók elmondták azt az áldást, amelyet nagy vesze-
delemből való menekvés után kell elmondani, és így kiáltoztak a három
aggastyán felé:
– Áldottak, akik itt jönnek. Béke veletek, doktor urak!
A Tibur Kapunál már hatalmas tömeg szorongott A rendőrség és a katonaság
által lezárt térség közepén itt várta a mártírokat az öt zsidó hitközség elnöke, a
kérvény és panaszügyi hivatal képviselőjeként Polübiosz államtitkár, a
császárné egyik ceremóniamestere, no és főleg Joszef Ben Matthiasz író, a
jeruzsálemi Nagy Tanács megbízottja, valamint Demetrius Libanus, a színész.
Természetesen itt is a színész keltette a legnagyobb feltűnést; de azért a
jelenlevők valamennyien, a római urak és a zsidók egyaránt, felhívták egymás
figyelmét a sovány, fanatikus arcú, merész orrú és heves tekintetű, karcsú fiatal
férfira az ott Joszef Ben Matthiasz doktor, aki a három elítéltnek kieszközölte az
52
amnesztiát. Nagy pillanat volt ez József számára: Fiatalon, komolyan,
izgatottan és méltóságteljesen állt ott, még a színész mellett is igen jó benyomás
keltett.
Végre megérkezett a kocsi. Kiemelték belőle a három aggastyánt. Nagyon
gyengék voltak, testük furcsa gépiességgel hintázott ide-oda. Kifejezéstelen
szemmel néztek a sok arcra, a sok fehér ünnepi ruhára, kábán hallgatták az őket
magasztaló beszédeket. Az emberek megindultan mutogatták egymásnak a félig
kopaszra nyírt koponyákat, a billoggal beégetett E betűket, a lánckarikák
nyomát a bokákon. Sokan könnyeztek. Demetrius Libanus színész pedig
letérdelt, fejét az út poráig hajtva csókkal illette azoknak a lábait, akik Jahvéért
és Izrael országáért szenvedtek. Az emberek megszokták, hogy a komikus
színészt lássák benne, a nép nevetéssel fogadta, ahol csak megjelent, de most
senki sem találta őt komikusnak, amint ott feküdt a porban a három mártír előtt,
a lábukat csókolva és sírva.
A legközelebbi szombatnapon nagy istentisztelet volt az
Agrippa-zsinagógában. A három mártír legidősebbje olvasta fel az első verseket
az írásnak erre a szombatra rendelt szakaszából; erőlködve, torka mélyéről
bányászta ki a hangokat, a szavakat, a tágas imaház zsúfolásig megtelt, még egy
tűt sem lehetett volna leejteni, és odakint az egész utcát ellepte a némán,
meghatottan álló tömeg. A felolvasás után Józsefet kérték fel arra, hogy a
tóratekercset a magasba emelje. Karcsún és komolyan állt az emelvényen,
mindkét kezével magasba tartotta a tekercset, megfordult, hogy a tórát mindenki
láthassa, s lángoló tekintetét végighordozta a roppant gyülekezeten. És a római
zsidók a fiatal, izzó szemű férfira függesztették tekintetüket, amint az magasra
emelte előttük az írás szent tekercsét.
Ezen a télen igencsak ünnepelték a három mártírt. Lassacskán felépültek,
kiaszott testük újra életnedvvel telt meg, kopasz fejüket új, bár gyér hajzat
takarta, Scribonius Largus kezelése eltüntette bokájukról a lánckarikák okozta
hegeket. Egyik hitközség a másiknak, egyik befolyásos zsidó úr a másiknak adta
tovább őket. Ők a tiszteletadást meglehetősen érzéketlenül fogadták, mint kijáró
adót.
Azután, hogy erejük visszatért, beszédesebbek lettek. Kiderült róluk, hogy
zsémbes, veszekedő, civakodó öreg, urak. Semmi sem volt nekik elég jámbor,
semmi sem felelt meg pontosan az előírásoknak. Vitatkoztak egymással,
vitatkoztak mindenkivel, úgy jártak-keltek a római zsidók között, mintha Róma
Jeruzsálem volna, és ezek a zsidók mind az ő alattvalóik volnának;
parancsolgattak nekik, tilalmakat állítottak elébük. Végül Julianus Alfus igen
udvariasan, de határozottan emlékeztette őket arra; hogy a Velia-zsinagóga nem
tartozik hatáskörükbe. Erre átkokat zúdítottak a fejére, ki akarták közösíteni a
Nagy Átokkal, általános bojkottot akartak hirdetni ellene. Végül mindenki
fellélegzett, amikor a hajózási idény megkezdődött, és mindhármukat
felrakhatták Puteoliban a Júdea felé induló hajóra.
53
 József elvégezte feladatát. De azért Rómában maradt. Ismét világosan látta
maga előtt a célt, amely valójában Rómába vezérelte: meg kell hódítania ezt a
várost. Egyre jobban tudatára ébredt annak, hogy céljához egyetlen út vezet: az
irodalom. Hazája történetében volt egy nagy téma, amely ellenállhatatlan
vonzotta. Népének régi könyveit böngészve már régóta ez ragadta meg
leginkább a fantáziáját: a Makkabeusok szabadságharca a görögök ellen. De
csak most ismerte fel, hogy tulajdonképpen mi hozta őt ide. Róma megérett rá,
hogy magába fogadja a Kelet bölcsességét és titkát. Neki, Józsefnek, az a
feladata, hogy a világ előtt feltárja Izrael régi történetének ama patetikus,
heroikus szakaszát, hogy mindenki megértse: Izrael kiválasztott ország, Isten
lakozik benne.
Szándékáról nem szólt senkinek. Látszatra a jó társaságbeli fiatal úriember
életét élte. De mindazt, amit látott, hallott, átélt, művére vonatkoztatta.
Bizonyára lehetséges megérteni mind a kettőt, a Keletet is, a Nyugatot is.
Bizonyára lehetséges a Makkabeusok hittel és csodákkal átszőtt történetét abba
a kemény ötvözetű, világos formába önteni, amelyet a fiatalabb prózaírók
elmélete igényel. A régi könyveket olvasva átélte azokat a gyötrelmeket,
amelyeket az ősök vállaltak, hogy meg ne szegjék Jahve parancsait; a Forumon,
a Lívia-oszlopcsarnokban, a Marsmező oszlopfolyosóin, a közfürdőkben, a
színházban pedig átélte Róma városának csípős elmeélét és „technikáját”,
amely lakosait elbűvölte, de úgy, hogy a várost szidták is, szerették is egyszerre.
Már végigkóstolta a város nagy kísértéseit, amikor alkalom kínálkozott arra,
hogy örökre Rómában maradhasson. Cajus Barzaarone ugyanis hozzá akarta
adni leányát, Irénét. Az anya kívánságára eredetileg a fiatal Licinus doktort, a
Velia-hitközség tagját szemelte ki vejének, de ez a kapcsolat valahogy nem volt
szíve szerint való, meg aztán a leány most is ugyanolyan rajongó lelkesedéssel
függeszti tekintetét József sovány, fanatikus arcára, mint a legelső napon.
Halogatták a házasságot, és Józsefnek egyetlen szavába került volna, hogy mint
a gazdag ember veje végleg letelepedhessék Rómában. Ez csábító volt, ez
nyugodt és szélesen áradó életet, tekintélyt és bőséget, ugyanakkor azonban
tétlenséget és megalkuvást is jelentett. Nem túlságosan kicsiny cél ez?
Kettőzött buzgósággal vetette magát a könyvekre. Végtelen lelkiismere-
tességgel készítette elő művét, „A Makkabeusok történeté”-t. Nem szégyellte
iskolás fiú módjára biflázni a latin és a görög grammatikát. Nehéz részletek
kidolgozásával fejlesztette fogalmazási készségét. Ilyen aprólékos és fáradságos
munkákat végezve dolgozta végig az egész tavaszt, míg végül érettnek érezte
magát ahhoz, hogy hozzáfogjon magának a műnek a megírásához.
És akkor történt valami, ami szinte letaglózta.
A nyár elején meghalt Poppaea császárné, nagyon hirtelen és nagyon
fiatalon. Kívánta a korai halált, üdén és fiatalon akart meghalni, gyakran beszélt
54
a halálról, s most teljesült a kívánsága. Még halála után is bizonyságot tett a
Kelet iránt érzett vonzalmáról; mert végrendeletében úgy rendelkezett, hogy
testét ne égessék el, hanem balzsamozzák be, amint az Keleten szokás.
A császár méltó ünnepséget rendezett a gyász alkalmából, ezzel is szerelmét
tisztelve. Az óriási gyászmenet keresztülvonult a városon, zenekarok,
siratóasszonyok, szavalókórusok. Az ősök végtelen sorának processziója. Ők
fogadták most be a császárnét mint utolsót menetükbe. Erre a célra szent
tiszteletben tartott fülkéikből kivették a halott ősapák viaszból formált
maszkjait. Színészek viselték most a maszkokat, hozzá pompás díszruhákat,
amilyeneket hivatalos alkalmakkor hordtak ezek a halott konzulok, elnökök,
miniszterek. Mindegyik halott előtt liktorok lépkedtek, bárddal és vessző-
nyalábbal. Majd, groteszk módon, az egész menet megismétlődött, ezúttal is
táncosok és színészek alkották, akik az előttük haladókat parodizálták. Még a
halott császárné is köztük volt. Demetrius Libanus nem tagadta meg magától,
hogy ezt a legutolsó, ijesztő szívességet megtegye protektorának. És amikor a
zsidók hatalmas pártfogónőjüknek ezt az ugráló, szökdécselő, fájdalmasan
nevetséges alakmását megpillantották, üvöltöttek nevettükben és bánatukban.
Azután az elhunyt személyzete következett, hivatalnokainak, rabszolgáinak és
szabadosainak óriási menete, majd a testőrgárda tisztjei, végül a halott maga –
négy szenátor vitte karosszékben, úgy ült benne, ahogy mindig szeretett,
komoly szabású, elvetemülten átlátszó ruháinak egyikében, amiket, szeretett,
zsidó orvosoktól művészi módon bebalzsamozva, illatszerek felhőitől
körüllebegve. Mögötte a császár, elkendőzött fejjel, egyszerű fekete ruhában,
hatalmának minden jele nélkül. És mögötte a szenátus és a római nép.
A Forumon emelkedő szónoki emelvény előtt megállt a menet. Az ősök
leszálltak kocsijaikról, elefántcsont székeikre ültek, és a császár elmondta a
halotti beszédet. József Poppaeát nézte, úgy ült a székében, mint akkor, őelőtte,
borostyánszínű volt a haja, ajka kissé gúnyosan mosolygott, és aztán a császár
befejezte beszédét, és Róma utoljára üdvözölte császárnéját. Tíz- és tízezrek
álltak felemelt karral, nyitott tenyérrel, az ősök felkeltek székeikről, ők is
felemelték a karjukat, nyitott tenyérrel, és így maradt mindenki, üdvözlő pózba
merevedve, egy hosszú percig, és csak a halott ült egyedül.

József eddig kerülte a Justusszal való találkozást. Most azonban felkereste.

A két fiatal úriember a Marsmező oszlopfolyosóin sétálgatott. Justus annak a
véleményének adott kifejezést, hogy most, Poppaea halála után, Talassus és
társai nem sokáig fognak várni a rendelet kihirdetésével. József vállat vont.
Hallgatva mentek tovább az elegáns léhűtők között. Amikor Cajus Barzaarone
szép üzletéhez értek, Justus megállt, és kijelentette:
– És ha most a caesareai zsidóktól elorozzák jogaikat, senki sem fog rajta
megütközni. A zsidóknak ebben az ügyben bizonyára nincs igazuk. Mert ha
55
olyan panaszokkal hozakodnak elő, amelyek legalább némileg indokoltak,
Róma meghallgatja őket, segít rajtuk. Nem kapott-e kegyelmet az a három
elítélt is? Róma nagyvonalú. Róma kegyes jóindulattal bánik Júdeával, sokkal
inkább, mint a többi provinciával.
József elsápadt. Igazat beszél ez az ember? A három mártír szabadon
bocsátása, az ő sikere, kárt okozott a zsidók általános politikájának? Róma
szelídséget mutatott egy jelentéktelen ügyben, csak azért, hogy a lényegbe vágó
döntés szigorát enyhíthesse? Üres tekintettel meredt az üzlet előtt kiállított
bútorokra.
Nem válaszolt semmit Justus szavaira, és hamarosan elvált tőle. Amit
Justustól hallott, egészen beteggé tette. Nem, nem lehet igaz. Szó se róla, neki is
vannak napjai, amikor elfogja a hiúság, kinek nincsenek? De a három ártatlan
ügyében tiszta szívvel fáradozott, és nem holmi kis személyes siker kedvéért
ártott népe érdekeinek.
Elkeseredett buzgalommal dolgozott a művén. Böjtölt, sanyargatta magát,
megesküdött, hogy mindaddig nem érint asszonyt, amíg a mű el nem készül.
Dolgozott. Behunyta a szemét, hogy vizsgálódjék, kinyitotta a szemét, hogy
helyes megvilágításba helyezze könyvének tárgyát. Elmesélte a világnak azt a
csodálatos szabadságharcot, amelyet népe vívott egykoron. Együtt szenvedett a
könyv mártírjaival, és együtt győzedelmeskedett velük. Makkabeus Júdással
együtt szentelte újra a Templomot. Úgy burkolta be lelkét a hit, mint valami
puha kelméjű, pompás palást. Hitet, szabadítást, diadalt, a régi könyvekből
áradó minden magasztos érzést beleöntött a művébe. Amíg írt, addig Jahve
kiválasztott harcosa volt.
Caesareát elfelejtette.
Újrakezdte korábbi életmódját, társaságba járt, asszonyokat keresett
magának, a világfi szerepében tetszelgett. Fiatal irodalmárok válogatott körében
felolvasta a Makkabeus-könyvét. Gratuláltak neki. Elküldte Claudius
Reginusnak, aki mindjárt elvállalta a kiadását.
De a könyvével egyidejűleg, ugyancsak Claudius Reginus kiadásában,
Justusnak is megjelent egy munkája, „A zsidóság eszméjéről” című tanulmány.
József alattomosságnak érezte, hogy sem Reginus, sem Justus nem említette ezt
neki előre. Gáncsoskodva olvasta el Justus könyvét, elmondta, hogy lapos
írásmű, nincs benne lendület. De lelke mélyén érezte: amit ő maga csinált,
bizony csak dagályos frázishalmaz a másik újszerű, tömör és meggyőző
gondolatsoraihoz képest. Justus portréját, amely könyve elején volt látható,
összehasonlította a magáéval. Kétszer, háromszor is elolvasta Justus kis
munkáját. Saját íróskodását reménytelenül gyerekesnek érezte.
De lám, a Makkabeus-könyvet nemcsak Iréné (most már Licinus doktor
felesége), meg a Tiberis jobb partján lakó jóindulatú olvasók fogadták
tetszéssel, hanem a bal parti elegáns fürdőkben tanyázó irodalmárok és fiatal
sznobok is. József hírneve nőttön-nőtt, zsidó háborús könyve úgy hatott, mint a
56
hősi eposz érdekes és termékeny megújulása. Fiatal irodalmárok keresték József
társaságát, már utánzói is akadtak, már egy új irodalmi iskola fejének számított.
A nagynevű családok felkérték, olvasson fel a körükben részleteket a
könyvéből. A Tiberis jobb partján az ő könyvéből tanították a gyermekeket.
Tibériási Justus művét pedig nem ismerte senki, nem olvasta senki. Claudius
Reginus házában a kiadói vállalkozás könyvelője elpletykálta Józsefnek, hogy
Justus Művéből százkilencven, Józseféből viszont négyezer-kétszáz példány
kelt el, és a Makkabeus-könyv iránt egyre nagyobb az érdeklődés, főleg a
Keleten. Justus alighanem elutazott már Rómából; József legalábbis sehol sem
találkozott vele irodalmi sikerének ezekben a hónapjaiban.

Elmúlt a tél, és a kora tavasz a római hatalom impozáns megnyilvánulását

hozta magával: Róma hosszan előkészített diadalát a Kelet fölött, az új Nagy
Sándor-i hadjárat büszke nyitányát. A keleti szomszédos birodalom,
Vologazész király parthus birodalma, Rómán kívül az ismert világ egyetlen
nagyhatalma, a hosszú háborúskodásba belefáradva feladta Arméniát, a
konfliktus tárgyát képező területet. Ünnepi szertartások keretében a császár
személyesen zárta be a római Janus-templomot annak jeléül, hogy békesség
honol a földön. Az újra meghódítandó Keleten aratott első győzelmet a császár
káprázatos színjátékkal ünnepelte meg. Tiridatész arméniai királynak szemé-
lyesen kellett megjelennie előtte, hogy vazallussága jelképe gyanánt a kezéből
vegye át a koronát. A keleti uralkodó óriási kíséretével, lovasokkal és gazdag
ajándékokkal, arannyal és mirhával, hónapokig vonult nyugati irányban, hogy
hódolatát bemutassa a római császárnak. Az egész Keleten legendák terjedtek el
három napkeleti királyról, akik útra keltek, hogy imádják a Nyugaton
felemelkedő csillagot. Egyébiránt a római pénzügyminisztériumnak súlyos
gondot okozott a kérdés, miből fogja fedezni az óriási cécó költségeit, mert
természetesen a császári kincstár számláját terhelte az egész.
Amikor végre Tiridatész király kíséretével megérkezett Itáliába, egy
proklamáció felszólította Róma szenátusát és népét, legyenek jelen, amikor a
Kelet bemutatja hódolatát a császárnak. Az utakat ellepték a kíváncsiak. A
császári gárda katonái sorfalat álltak. Közöttük lépdelt a keleti király, hazai
viseletben, fején tiara, övében rövid perzsa szablya: a fegyver azonban
hüvelyébe volt szegezve, nem lehetett kihúzni. Így vonult keresztül a Forumon,
majd felment az emelvényre, ahol a római császár ült trónusán, és homlokát a
földig hajtotta előtte. A császár levette Tiridatész fejéről a tiarát, és a diadémot
tette a helyébe. A katonák erre összeütötték pajzsukat és dárdájukat, s
mennydörgő szavalókórusban elharsogták a napokig gyakorolt kiáltást:
– Légy üdvözölve, császár! Uralkodó! Imperátor! Isten!
A Forumot átszelő Szent Út mentén emelt tribünök egyikén provinciákból
meghívott díszvendégek nézték a látványosságot. József is köztük volt.
57
Mélységes izgalommal figyelte Tiridatész megaláztatását. Ősrégi idők óta folyt
a harc Kelet és Nyugat között. Annak idején a perzsák messzire visszanyomták
a Nyugatot, de azután Nagy Sándor évszázadokra visszavetette a Keletet. Száz
esztendővel ezelőtt a parthusok felmorzsoltak egy nagy római hadsereget;
azóta, kiváltképpen a legutóbbi évtizedekben, úgy látszott, hogy ismét a Kelet
nyomul előre. A Kelet mindenesetre szellemi fölényben érezte magát, és a
zsidókban újjáéledt a reménység, hogy a Keleten felkél a Messiás, aki majd
Jeruzsálemet teszi a világ fővárosává, amint azt a régi jövendölések ígérik. És
most Józsefnek látnia kellett, tisztán és világosan, a tulajdon két szemével, hogy
Tiridatész, a leghatalmasabb keleti uralkodó testvére, porba hajtja homlokát
Róma előtt. A parthus birodalom messze van, hallatlanul nehéz ellene katonai
expedíciókat indítani, ott még élnek azoknak az unokái, akik megverték a nagy
római tábornokot, Crassust, és egész seregét, gyalogságát is, lovasságát is. S
mégis, a parthusok elfogadták ezt a siralmas kompromisszumot. Ez a parthus
fejedelem engedte, hogy kardját a hüvelyébe szögezzék. Így legalább
megmarad neki valamelyes autonómia, és bár diadémját a császártól kapta
hűbérbe, mégiscsak királyi korona az. De ha a hatalmas parthus megelégszik
ennyivel, nem őrültség-e, amit a kis Júdeában gondolnak? Hogy ujjat húzhatnak
a római hatalommal? Júdea könnyen elérhető, romanizált provinciák veszik
körül, ott már több mint száz év óta gyökeret vert a római közigazgatás és a
római katonai technika. Amit Izrael Bosszúállói a jeruzsálemi Kék Csarnokban
összefecsegnek, merő bolondság. Júdeának bele kell illeszkednie a világba,
mint a többieknek, Isten Itáliában van, a világ római.
Egyszer csak Justus állott mellette.
– Tiridatész király siralmas figura a Makkabeusaid mellett, József doktor.
József ránézett a sárgás, szkeptikus, kissé keserű arcra. Justus most sokkal
idősebbnek látszott nála, pedig valójában nem volt köztük nagy korkülönbség.
Gúnyolódik vele ez az ember, vagy ha nem, mit jelentsenek a szavai?
– Szerintem a hüvelyébe szögezett kard kevésbé rokonszenves, mint a kivont
kard – szólalt meg.
– De sok esetben okosabb, és gyakran talán még hősiesebb is – vélte Justus.
– Komolyan mondom, kár, ha olyan tehetséges ember, amilyen te vagy,
kártevővé válik.
– Micsoda? Kártevő? Én? – háborgott József. Agyát elöntötte a vér. Lám, ez
a Justus olyan világosan és lemeztelenített formában fogalmazta meg azokat a
ködös szemrehányásokat, amelyek annyiszor meggyötörték már éjszaka.
– Az én Makkabeus-könyvem – mondta – megmutatta Rómának; hogy mi
zsidók még zsidók vagyunk, nem rómaiak. Ártottam én ezzel?
– A császár most majd bizonyára visszavonja aláírását a caesareai
ediktumról, nemdebár? – kérdezte szelíden Justus.

58
 – A rendeletet még nem hirdették ki – válaszolta mogorván József, és idézte
a közismert mondást: – Vannak emberek, akik még azt is tudják, mit súgott
Jupiter Juno fülébe.
– Félek – vélekedett Justus –, hogy miután Róma elrendezte ügyét a
parthusokkal, nem kell sokáig várnod az ediktum kihirdetésére.
Ott ültek a tribünön, odalent éppen a lovassági alakulatok vonultak el,
díszegyenruhában, de laza, kényelmes tartásban, a tömeg tapsolt, a tisztek
dölyfösen néztek előre, nem pillantva se jobbra, se balra.
– Ne ámítsd magad – mondta Justus majdnem megvető hangon. József
mondani akart valamit, de leintette: – Jó, jó, tudom. Klasszikus stílusban
megírtad a szabadságharcaink történetét, te vagy a zsidó Titus Livius. De
hallgass csak ide. Ha a most élő görögök a rég elporladt Leónidaszról olvasnak,
az csak ártalmatlan, akadémikus gyönyörködés. De ha a jeruzsálemi Izrael
Bosszúállói a te Makkabeus-könyvedet olvassák, kigyúl a szemük, és a
fegyvereiket nézegetik. Kívánatosnak tartod ezt?
Odalent most vonult el az a férfi, akinek a kardja hüvelyébe volt szögezve. A
tribünön mindenki felállt. A nép tombolt, ujjongott.
– Caesareát végképp elragadták tőlünk – mondta Justus. – Bizonyos
mértékben te voltál az, aki ezt megkönnyítette a rómaiak számára. Most majd
újabb ürügyekkel akarsz nekik szolgálni, hogy Jeruzsálemből is római várost
csinálhassanak?
– Mit tehet ma egy zsidó író? Nem akarom, hogy Júdea felolvadjon
Rómában.
– Egy zsidó írónak mindenekelőtt azt kell felismernie, hogy manapság a
világot nem lehet vassal és arannyal megváltoztatni.
– A vas és az arany is szellemmé válik, ha szellemi célok érdekében
használják fel.
– Szép mondat, beírhatod valamelyik könyvedbe, Livius úr, amikor éppen
semmi ténybeli mondanivalód nincs – gúnyolódott Justus.
– Mit tegyen Júdea, ha nem akar elsüllyedni? – vágott vissza József. – A
Makkabeusok azért győztek, mert készek voltak meghalni meggyőződésükért
és felismert igazságukért.
– Nem látom, mi értelme van meghalni egy felismerésért. Meggyőződésért
meghalni, az harcosnak való. Az író hivatása az, hogy a meggyőződést, a
felismert igazságot továbbadja másoknak. Nem hiszem, hogy Jeruzsálem
láthatatlan Istene ma olyan méltányos volna, mint a te Makkabeusaid Istene.
Nem hiszem, hogy sokat tesz valaki azzal, ha meghal érte. Többet kíván.
Rettenetesen nehéz ennek a láthatatlan Istennek a láthatatlan házát építeni.
Mindenesetre korántsem olyan egyszerű, ahogyan te gondolod, József doktor. A
könyved talán elvisz valamit a római szellemből Júdeába, de a júdeai szellemből
minden bizonnyal semmit sem visz el Rómába.

59
 Ez a beszélgetés erősebben foglalkoztatta Józsefet, mint szerette volna.
Hiába hajtogatta magában, hogy Justusból csak az irigység beszélt, mert József
könyve sikert aratott, Justusé meg nem. Amit Justus felhozott ellene, az annyira
befészkelte magát a lelkébe, hogy képtelen volt kitépni onnan. Újra meg újra
elolvasta a Makkabeus-könyvét, az éjszakák magányos csendjéből segítségül
hívta mindazokat a magasztos érzéseket, amelyeknek ihlető bűvöletében a
könyvet megírta. Hasztalan. Le kell ráznia magáról ezt a Justust. Így nem bír
tovább élni.
Elhatározta, hogy a caesareai ügyet ómennek tekinti. Idestova egy eszten-
deje, hogy ezzel az átkozott ediktummal vagdalkoznak körülötte. Egyedül a
caesareai ügy igazolja Justus gondolatait vele szemben. Hát jó. Ha valóban a
zsidók hátrányára dől el, akkor ő, József, meghajol a tények előtt, akkor nincs
igaza, akkor a Makkabeus-könyve nem az igazi zsidó szellem megnyilatkozása,
akkor Justus a nagy ember, és ő csupán jelentéktelen, öntelt akarnok.
Hosszú napokig jár-kel így, a várakozás gyötrelme nem hagyja nyugton.
Végül már nem bírja elviselni a feszültséget. Előkeresi a kockákat. Ha kedvező
állásban dőlnek el, akkor a zsidók ügye is kedvezően dől el. Az egyik kockát
megpörgeti: nem a szerencsebetűt mutatja. Megint megpörgeti: rossz. Harmad-
szor is próbálkozik. Ezúttal kijön a szerencsebetű. Józsefet ijedtség fogja el,
amikor észreveszi, hogy véletlenül a lekopott élű kockát pörgette meg.
Visszakívánkozik Júdeába. Tizennyolc hónapja tartózkodik Rómában, sokat
felejtett, nem látja már Júdeát, vissza kell térnie, hogy erőt merítsen Júdeából.
Lázas sietséggel készül az elutazásra. A római zsidóság fele összegyűl
búcsúztatására a Háromutca Kapunál, ahonnan a kocsi az ostiai kikötőbe viszi.
Hárman egészen odáig elkísérik: Iréné, Licinus doktor felesége, Demetrius
Libanus, a színész, és Tibériási Justus, az író.
Demetrius útközben arról beszél, hogy egyszer majd ő is elutazik Sionba, és
akkor ott marad örökre. Nem, nem kell már nagyon sokáig várnia. Nem hiszi,
hogy hét vagy nyolc évnél tovább fog játszani. És akkor végre-valahára
meglátja Jeruzsálemet. Maga elé képzeli a Templomot, amint ragyogó
szépségében a város fölött trónol, óriási teraszaival, fehérben és aranyban
tündöklő csarnokaival. Elábrándozik a halványan csillogó függönyről, amely a
Szentek Szentjét takarja el, ennél művészibb szövésű függöny nincs az egész
világon. Ó, igen, ismeri ő a szentély minden apró részletét, valószínűleg jobban,
mint sokan, akik tulajdon szemükkel látták, oly gyakran meséltetett magának
róla.
Megérkeznek az ostiai kikötőbe. A napóra a nyolcadik órát mutatja. József
gyerekesen, fáradságosan és makacsul számolgat magában. Egy esztendő, hét
hónap, tizenkét nap és négy óra telt el azóta, hogy Júdeát elhagyta. Hirtelen
szinte testi sóvárgást érez Jeruzsálem után, szeretné fújni a vitorlát, hogy
gyorsabban vigye a hajót.

60
 A három barát a rakparton áll. Iréné komolyan és elmélázva, Justus
gúnyosan és szomorúan, Demetrius Libanus pedig széles gesztussal emeli fel
karját, tenyerével kifelé, felsőteste előrehajlik. Üdvözlete több, mint Józsefnek
szóló búcsú – az egész távoli, forrón áhított föld köszöntése ez.
Eltűnnek az emberek. Eltűnik Ostia, Róma, Itália. József a nyílt tengeren
van. Hajója Júdea felé tart.
Ugyanazon a hajón utazik egy titkos futár. Júdea kormányzójának viszi a
parancsot, hogy Caesarea városának hirdesse ki a választási statútumra
vonatkozó császári döntést.

61
 Második könyv

GALILEA

Május 13-án, reggel kilenc órakor fogadta Gessius Florus kormányzó a

caesareai magisztrátust, és közölte a választási statútumra vonatkozó császári
rendeletet, amely a provincia hivatalos fővárosában véget vetett a zsidók
hatalmi helyzetének. Tíz órakor a kormányzat szóvivője a nagy Forumon álló
szónoki emelvényről kihirdette az ediktumot. A Zacynthus fivérek műhelyeiben
már dolgoztak a rendelet szövegének bronzba öntésén, hogy ilyen formában
örök időkre megmaradjon a város archívumában.
A görög-római lakosság öröme nem ismert határt. A kikötő bejáratánál
emelkedő szoborkolosszusokat, Róma istennőjének és a monarchia megala-
pítójának oszlopon álló képmásait, az uralkodó császár útkereszteződéseknél
felállított mellszobrait ünnepélyesen megkoszorúzták. Zenekarok, szavaló-
kórusok járták az utcákat, a kikötőben ingyenbort mértek, a rabszolgák kimenőt
kaptak.
A zsidónegyedben a máskor oly lármás házak elnéptelenedtek. A boltok
bezártak, a pogromtól való rettegés roppant súlya nehezedett az átforrósodott
utcákra.
A következő nap szombat volt. Amikor a zsidók fel akarták keresni fő
zsinagógájukat, a kapu előtt egy görög rohamosztagot találtak, amelynek a
vezére éppen madáráldozatot készült bemutatni. Ilyen áldozatokat bélpoklosok
szoktak felajánlani, és Elő-Ázsiában az volt a zsidógyalázás legkedveltebb
formája, hogy egyiptomi bélpoklosok ivadékainak nevezték őket. A
zsinagógaszolgák felszólították a görögöket, keressenek maguknak más helyet,
ha áldozatot akarnak bemutatni. A görögök gúnyosan kijelentették: elmúltak
már azok az idők, amikor a zsidóknak olyan nagy pofájuk lehetett. A zsidó
tisztségviselők a rendőrséghez fordultak. A rendőrség azt mondta, előbb
instrukciókat kell kérnie. A zsidók között akadtak forrófejűek, akik nem voltak
hajlandók tovább nézni a görögök kihívó ceremóniáját, és megpróbálták
erőszakkal elvenni tőlük az áldozati edényt. Tőrök, késpengék villantak. Végül,
amikor már halottak és sebesültek voltak, beavatkoztak a római csapatok. Egy
csoport zsidót rendbontás vádjával letartóztattak, a görögöktől pedig elkobozták
az áldozati edényt. A zsidók közül aki csak tehette, gyorsan összeszedte ingó
vagyonát, és futott, menekült Caesareából; a szent irattekercseket sietve
biztonságba helyezték.
62
 A Caesareában történt előzmények, a császári rendelet és annak következ-
ményei – mindez együttvéve azt eredményezte, hogy az az „apróháború”,
amelyet Júdea immár száz esztendő óta vívott a római védőhatalom ellen;
országszerte újult erővel, vad elkeseredéssel lángolt fel. Eddig, legalább
Jeruzsálemben, a rend két pártja, az arisztokrata Tántoríthatatlanul Igazak és a
polgári Valóban Íráshivők pártja meg tudta akadályozni a rómaiak ellen
irányuló erőszakcselekményeket; de most, a caesareai ediktum után, a harmadik
párt kerekedett felül, amelynek tagjai Izrael Bosszúállóinak nevezték magukat.
A Valóban Íráshivők közül egyre többen léptek a soraikba, még a
templomgondnokság igazgatója, Eleázár Ben Simon doktor is nyilvánosan
csatlakozott hozzájuk. Mindenütt látni lehetett a jelüket, a Makkabi szót, e héber
mondat kezdőbetűit: „Ki olyan, mint te, ó, Urunk?”, a felkelés jelszavát.
Galileában hirtelen felbukkant az agitátor Náhum, Júdának, a rómaiak által
kivégzett patrióta vezérnek a fia. Majdnem egy évtizedig hírét sem lehetett
hallani, mindenki halottnak hitte, és most váratlanul végigvonult az északi
tartomány városain és falvain; mindenütt tömegek verődtek össze.
– Mire vártok még? – tüzelte fanatikus hévvel a komor és elkeseredett
embereket. – A körülmetéletlenek puszta jelenléte is bemocskolja országotokat.
Seregeik pimasz pökhendiséggel csörömpölnek végig a Templom padozatának
kőlapjain, trombitáik ocsmányul belerecsegnek a szent zene hangjaiba.
Választott nép vagytok, arra hivatottak, hogy Jahvét szolgáljátok; nem
imádhatjátok a caesart, aki disznóhúst zabál. Gondoljatok azokra, akik nagyok
voltak az Úr buzgó szolgálatában: Pinkászra, Élire, Júdára, a Makkabeusokra.
Nem nyomnak eléggé a saját kizsákmányolóitok? Közömbösségtek miatt még
azokat a javakat is idegenek rabolják el, amelyeket Jahve nektek rendelt? Hogy
az idegeneknek legyen miből gladiátorjátékokat meg állatviadalokat rendezni?
Ne engedjétek, hogy a Valóban Íráshivők gyávasága megfertőzzön benneteket!
Ne hunyászkodjatok meg a Tántoríthatatlanul Igazak haszonlesése előtt, akik az
elnyomók kezét simogatják, mert az a kéz védi a pénzeszsákjukat. Az idő betelt.
Közel a mennyeknek országa. Ott a szegény éppen annyit számít, mint a hájas
hasú. A Messiás megszületett, csak arra vár, hogy megmozduljatok, akkor majd
megmutatja magát. Verjétek agyon azokat a nyúlszívűeket, akik a jeruzsálemi
Nagy Tanácsban ülnek! Verjétek agyon a rómaiakat!
Izrael Bosszúállóinak fegyveres kötelékei, amelyekről azt hitték, hogy már
kipusztultak, újra felbukkantak mindenfelé az országban. Jeruzsálemben
viharos tüntetések voltak. A tartományban a katonai kíséret nélkül utazó
rómaiakat megtámadták, túszként elhurcolták. Mivel a császári pénzügyigaz-
gatóság éppen akkoriban könyörtelenül behajtatott bizonyos adóhátralékokat,
Izrael Bosszúállóinak ifjú hívei gyűjtőperselyekkel kiálltak az utcára, és kolduló
szavakkal fordultak a járókelőkhöz: „Adakozzatok a szegény, szerencsétlen
kormányzó számára!” Gessius Florus elhatározta, hogy kemény kézzel teremt
rendet, és a főkolomposok kiadatását követelte. A zsidó hatóságok kijelentették,
63
hogy nem tudják kézre keríteni őket. Erre a kormányzó katonaságot vezényelt
ki, hogy házról házra fésüljék át a Felső Piacteret meg a szomszédos utcákat,
ahol Izrael Bosszúállóinak fő fészkét gyanította. A házkutatások
fosztogatásokká fajultak. A zsidók védekeztek, néhány ház tetejéről nyilaztak.
A rómaiaknak is voltak halottjaik. A kormányzó kihirdette a statáriumot. A
felbőszült katonák bíróság elé hurcoltak vétkeseket és ártatlanokat; már az a
puszta vád is elegendő volt, hogy valaki Izrael Bosszúállói közé tartozik.
Záporoztak a halálos ítéletek. A törvény értelmében római polgárjoggal
rendelkező személyt csak pallossal végezhettek ki. Gessius Florus
megcsúfolásként még azokat az elítélt zsidókat is keresztre feszíttette, akik a
második római nemesi rend, a lovagság tagjai voltak, és a lovagi aranygyűrűt
viselték.
Amikor a Nagy Tanács két tagja is a rögtönítélő bíróság elé került, a hadbíró
tisztek előtt, néma, megrendült tömegtől kísérve, megjelent Bereniké hercegnő,
Agrippa címzetes király nővére. Egyszer, amikor beteg volt, súlyos fogadalmat
tett, és azt felgyógyulása óta szigorúan be is tartotta: haját mindig rövidre
vágatta, és sohasem viselt ékszert. Szép asszony volt, Jeruzsálemben nagyon
szerették, és a római udvarnál is szívesen látták. Az egész világon híres volt a
járásáról. A germán határtól Szudánig, Britanniától az Indusig nem volt
hízelgőbb bók egy asszony számára, mint amikor azt mondták neki, olyan a
járása, mint Bereniké hercegnőé. De most ez a nagyvilági dáma alázatosan járult
a bíróság elé, ahogyan az oltalomért könyörgők szoktak, mezítláb, fekete
ruhában, amelyet csak egy zsinór fogott össze, rövid hajzatú fejét lehorgasztva.
Meghajolt a bíróság elnöke előtt, és kegyelmet kért a két pap számára. A tisztek
eleinte udvariasak voltak hozzá, gálánsan tréfálkoztak. Amikor azonban látták,
hogy a hercegnő komolyan veszi a dolgot, hűvösek lettek, kurtára fogták a szót,
végül már gorombaságokra ragadtatták magukat, és Berenikének csúfosan
megalázva vissza kellett vonulnia.
Öt nap alatt, május huszonegyedikétől huszonhatodikáig, Jeruzsálemben
több mint háromezer ember vesztette életét, köztük ezer nő és gyermek.
A város forrongott, általános volt a felháborodás. Eddig leginkább parasztok
és proletárok álltak be Izrael Bosszúállói közé, most egyre több polgár
csatlakozott hozzájuk. Mindenütt suttogták, sőt nyíltan beszélték, hogy
holnapután, nem, már holnap felkel az egész ország a római hatalom ellen. A
helyi kormányzat, a Főpapi Kollégium és a Nagy Tanács, aggodalommal nézte,
milyen fordulatot vettek a dolgok. Az egész felső réteg a Rómával való
kiegyezést kívánta, félt a háborútól. A Tántoríthatatlanul Igazak, főleg
arisztokraták és gazdag emberek, akik a legfontosabb állami pozíciókban ültek,
attól tartottak, hogy egy Róma elleni háború múlhatatlanul a saját uralmukat
fenyegető forradalomba csap át; mert ők a földbérlő parasztok, kispolgárok,
proletárok szerény követeléseit mindenkor mereven és dölyfösen elutasították.
A Valóban Íráshivők pedig, a jeruzsálemi Templom doktorainak pártja,
64
tudósok, demokraták, akiket a nép nagy tömege követett, úgy vélekedtek,
Istenre kell bízni az állam szabadságának visszaállítását, és óva intettek minden
erőszaktól mindaddig, amíg a rómaiak nem sértik meg a Tant, Mózes
hatszáztizenhárom parancsát.
A két párt vezetői sürgősen Agrippa királyhoz fordultak segítségért, aki
akkor Egyiptomban tartózkodott. Felkérték, vállalja el a közvetítő szerepét a
felkelők és a római kormány között. Ennek a királynak a rómaiak csak
Transzjordániában és Galilea néhány városában hagyták meg a tényleges
hatalmat, Júdeában csupán a Templom főfelügyeleti jogkörét gyakorolhatta. De
azért még megvolt a királyi címe, a zsidók között a legelső embernek számított,
és közkedveltségnek örvendett. A zsidó vezetők kérésére sietve Jeruzsálembe
utazott, és elhatározta, hogy személyesen szól majd a tömegekhez.
Tízezrek mentek el a Makkabeus-palota előtti nagy térre, hogy meghall-
gassák. Szorosan, egymáshoz zsúfolódva álltak; mögöttük volt a régi városfal és
a völgyszoros, amelyet keskeny híd ívelt át; azon túl pedig fehéren és aranyosan
csillogott a Templom nyugati csarnoka. A tömeg nyomott hangulatban, ideges
várakozással, kissé bizalmatlanul köszöntötte a királyt. Azután hajlongó tisztek
sorfala között Bereniké hercegnő lépett ki a palota kapuján, most is feketében,
de ezúttal nem az oltalomért könyörgők ruhájában, hanem nehéz brokátban.
Rövid haja alatt hosszúkás, nemes vonású arca még merészebbnek tűnt.
Mindenki elhallgatott, amikor Bereniké kilépett, a palotából; így hallgatnak el
az imádkozók, akik az újholdra várakoznak: eddig a felhők közt rejtőzött,
láthatatlan volt, de íme, most előtűnik, és ők örvendeznek látásán. A hercegnő
lassan ment le a lépcsőn fivéréhez, fenségesen, lépteitől széles redőket vetett a
brokát. Mindkét kezét felemelte, tenyérrel a nép felé, és a nép forró
lelkesedéssel viszonozta a köszöntést:
– Légy üdvözölve, Bereniké hercegnő, aki itt jössz az Úrnak nevében.
Azután a király elkezdte beszédét. Nyomatékos mondatokban fejtegette,
mennyire reménytelen a római protektorátus elleni felkelés. Az elegáns úr
felhúzta a vállát, majd leengedte, egész testével szemléltette az efféle vállal-
kozás értelmetlenségét. Nem a tények talajára helyezkedett-e a világ
valamennyi népe? A görögök, akik egykoron egész Ázsiával szemben helyt
tudtak állni, a makedónok, akiknek a királya, Sándor, egy világbirodalom nagy
magvát hintette el valaha – és most vajon nem elegendő-e kétezer római katona
ahhoz, hogy megszállva tartsa mind a két országot? Galliának háromszázöt
különböző törzse van, remek természetes erődítményekkel rendelkezik, minden
szükséges nyersanyagot a maga földjén termel meg – és most nem elegendő-e
ezerkétszáz katona, nem több, mint ahány város van az országban, hogy a
lázadás legapróbb csíráját is elfojtsa? Két légió képes biztosítani a római rendet
az óriási, gazdag, ősi kultúrájú Egyiptomban. A németeket, akiknek vad
természete a tigrisekével vetekszik, négy légió kordában tudja tartani, és a

65
Rajnán meg a Dunán innen éppoly biztonságban érezheti magát az utasember,
mintha Itália útjain járna.
– Hát nincs szemetek? – csóválta fejét aggodalmasan a király. – Képtelenek
vagytok felmérni saját gyöngeségeteket és Róma erejét? Mondjátok meg
nekem, hol a ti flottátok, hol a ti haderőtök, milyen pénzügyi lehetőségeitek
vannak? A világ római: honnan akartok szövetségeseket és segítséget szerezni?
Talán a lakatlan sivatagból?
Agrippa király úgy beszélt a zsidóihoz, mint aki értetlen gyermekeknek akar
megmagyarázni valamit. Ha meggondolják, nem is olyan túlságosan nagyok
azok az adók, amelyeket Róma kíván tőlük.
– Alexandria városa egymagában több adót fizet havonta, mint egész Júdea
egy év alatt. És Róma nem nyújt-e nektek mindenfélét az adóitokért? Nem
építtetett-e kitűnő utakat, modern vízvezetékeket, nem teremtett-e gyorsan
dolgozó, jól képzett közigazgatási apparátust?
Széles, nyomatékos gesztus kíséretében kérte a gyülekezetet:
– Most még kikötőben a hajó. Legyetek okosak. Ne hajózzatok egyenesen a
szörnyű viharba, a biztos pusztulásba.
A király beszéde nem maradt hatás nélkül. Sokan kiabálni kezdték, hogy ők
nem Róma ellen vannak, csak ez ellen a kormányzó ellen, Gessius Florus ellen
vannak. Ekkor azonban ügyesen akcióba léptek az Izrael Bosszúállói. A fiatal,
elegáns Eleázár doktor hatásos mondatokban mindenekelőtt azt követelte:
ultimátumot kell küldeni Rómának, hogy azonnal hívja vissza a kormányzót. És
felszólította a királyt, hogy elsőként írja alá az ultimátumot. Agrippa
húzódozott, habozott, kitérő szavakkal próbálta elodázni a dolgot. Eleázár
egyértelmű választ követelt. A király erre nem volt hajlandó. Egyre többen és
többen kiáltozták:
– Az aláírást! Az ultimátumot! Le Gessius Florusszal!
A hangulat megváltozott.
– A király egy gyékényen árul a kormányzóval – kiáltozták –, mindketten
csak a népet szipolyozzák! – Néhány elszánt kinézésű fiatalember már utat tört a
királyhoz, aki kíséretének védelme alatt sietve visszavonult a palotába. Másnap
elhagyta a várost, igen rosszkedvűen, és transzjordániai tartományaiba utazott,
ahol biztonság honolt.
A hűbérurak és a kormányzat e veresége után a radikálisok minden eszközt
felhasználva a végletekig élezték a helyzetet. A monarchia megalapítása, tehát
úgy száz esztendő óta az a szokás alakult ki, hogy a császár és a római szenátus
hetente áldozati ajándékot küldött Jahve és temploma számára. Eleázár doktor,
a templomgondnokság igazgatója most utasította a szolgálattevő papokat, hogy
ezt az áldozati ajándékot ezentúl ne fogadják el. A főpap és kollégiuma
hasztalan rimánkodtak neki, hiába magyarázták, hogy a római fennhatóságot
nem szabad ilyen hallatlan módon provokálni. Eleázár doktor gúnyosan
visszaküldte a császár áldozati ajándékát.
66
 Ez volt a jel a zsidó kispolgároknak, parasztoknak, proletároknak, hogy
nyíltan felkeljenek a rómaiak és saját hűbéruraik ellen. A római helyőrség
gyenge volt. Izrael Bosszúállói hamar elfoglalták a város stratégiai fontosságú
pontjait. Felgyújtották a pénzügyigazgatóság épületét, örömujjongások
közepette megsemmisítették az adólajstromokat és a jelzálog-nyilvántartásokat.
Feldúlták és kifosztották sok gyűlölt arisztokrata házát. A római csapatokat
beszorították a Makkabeus-palotába. A rómaiak nagy bátorsággal tartották ezt
az utolsó, jól megerősített támaszpontot. Helyzetük azonban kilátástalan volt, és
amikor a zsidók fegyverletétel fejében szabad elvonulást ígértek nekik,
örömmel elfogadták az ajánlatot. A megállapodást mindkét fél megbízottai
esküvel és kézfogással pecsételték meg. Mihelyt azonban az ostromlottak
lerakták fegyvereiket, Izrael Bosszúállói megrohanták a védteleneket, és
kaszabolni kezdték őket. A római katonák nem tanúsítottak ellenállást, az
életükért sem könyörögtek, hanem ezt kiabálták: „Eskü! Szerződés!” Kórusban
kiabálták, egyre kevesebben kiabálták, egyre gyengébben szólt a kórus, végül
már csak egyetlen ember kiáltotta: „Eskü! Szerződés!”, azután ő is elnémult. Ez
történt szeptember hetedikén, zsidó időszámítás szerint Elul huszadikán, egy
szombati napon.
Mihelyt a tett mámora szertefoszlott, mélységes szorongás ülte meg az egész
várost. A rossz közérzetet még fokozták a hamarosan befutó hírek, amelyek
arról szóltak, hogy számos vegyes lakosságú városban a görögök rátámadtak a
zsidókra. Egyedül Caesareában húszezer zsidót mészároltak le a fekete
szombaton, a többieket pedig a kormányzó a dokkokba hajtatta, és rabszolgává
nyilvánította. Válaszul a zsidók azokban a városokban, ahol ők voltak
többségben, feldúlták a görög lakónegyedeket. Már évszázadok óta gyűlölték és
megvetették egymást azok a görögök és zsidók, akik a partvidéken, Samariában,
Galilea peremén, közös városokban laktak. A zsidók büszkék voltak láthatatlan
Istenükre, rendületlenül hitték, hogy a Messiás csak őérettük lészen eljövendő,
és kiválasztottságuk érzete pöffeszkedővé tette őket. A görögök kicsúfolták a
zsidók rögeszméit, hallatlan babonáit, mulatságos, barbár szokásait, és ott
ártottak zsidó szomszédaiknak, ahol csak tudtak. Már azelőtt is napirenden
voltak a véres verekedések. És most Júdea határain túlra is átcsapott a
fosztogatás, az öldöklés, a gyújtogatás, és temetetlen hullák hevertek
mindenfelé.
Amikor idáig fajultak a dolgok, Gessius Florus hivatali fölöttese, Cestius
Gallus szíriai főkormányzó elhatározta, hogy most már legfőbb ideje kemény
kézzel rendet teremteni Júdeában. Szkeptikus öregúr volt, azt a nézetet vallotta,
hogy amit az ember nem tett meg, ritkábban és kevésbé keserűen bánja, mint
azt, amit megtett. Mivel azonban az események ilyen fölöttébb kellemetlen
fordulatot vettek, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy itt most már nem szabad
gyengeséget mutatni: Jeruzsálemet erélyesen meg kell fenyíteni.

67
 Cestius Gallus mozgósította az egész Tizenkettedik Légiót, hozzácsapott
nyolc szíriai gyalogezredet, és a vazallus államoktól is jelentős létszámú
egységeket követelt. Agrippa, a zsidók címzetes királya buzgón Ígyekezett
kimutatni, hogy Rómának milyen hűséges szövetségese: kétezer lovast és
három ezred íjászt szedett össze, és maga állt az élükre. Cestius Gallus a
legapróbb részletekig menő alapossággal dolgozta ki a büntetőexpedíció
programját. Még arra is volt gondja, hogy előre megszervezze a győzelmi
jelentések továbbítására szolgáló jelzőtűz-állomásokat. Róma még aznap meg
fogja tudni, hogy a szíriai főkormányzó mint bíró és megtorló bevonult
Jeruzsálembe.
Nagy lendülettel, észak felől tört be a lázongó országba. Programszerűen
bevette a szép Zabulon-Férfiváros települést, kirabolta, porig égette. Program-
szerűen bevette Joppe parti várost, kirabolta, porig égette. Kifosztott, üszkös
városok, lemészárolt emberek jelezték az útját, amerre ment, míglen program-
szerűen, szeptember huszonhetedikén Jeruzsálem előtt állott.
Ott azonban elakadt. Úgy számította, hogy október kilencedikén elfoglalja
az Antonia-erődöt, tizedikén a Templomot. De már tizennegyedike volt, és az
Antonia-erőd még mindig tartotta magát. Izrael Bosszúállói tétovázás nélkül
felfegyverezték a sátoros ünnep alkalmával odaérkezett zarándokok nagy
tömegeit, a várost elárasztották az önkéntes csapatok. Eljött október
huszonhetedike, Cestius Gallus immáron egy hónapja állt Jeruzsálem előtt, de a
gondosan előkészített jelzőtűz-állomásokon még mindig tétlenül várakoztak a
híradósok, már-már attól félve, hogy az összeköttetés megszakadt, s őket majd
megbüntetik. Cestius csapaterősítéseket rendelt oda, nagy áldozatok árán
minden ostromgépet felállíttatott a falak tövében, november másodikára döntő
rohamot készített elő akkora erőkkel, hogy emberi számítás szerint a siker nem
maradhatott el. A zsidók bátran tartották magukat. De mit érhetett az egyéni
bátorság a rómaiak fölényes katonai szervezettségével szemben? Mit használt
példának okáért annak a három öreg zsidónak megrendítő hősiessége, akik
november elsején – a roham előtti napon – egymaguk kiszaladtak a falak elé,
hogy felgyújtsák a római hadigépeket? Fényes nappal bukkantak fel váratlanul a
római őrszemek előtt, három zsidó aggastyán, mindegyiken az Izrael
Bosszúállói jelvénye, az öv, rajta a Makkabi szó, amely e héber mondat
kezdőbetűiből alakult: „Ki olyan, mint te, ó, Urunk?” A római őrszemek először
azt hitték, hogy azok hárman hadikövetek, az ostromlottaktól hoztak üzenetet;
de nem hadikövetek voltak, hanem reszkető aggastyánkezükkel gyújtónyilakat
kezdtek lődözni az ostromgépekre. Ez nyilvánvaló őrültség volt, és a rómaiak –
mit is kezdhettek volna őrültekkel? – csodálkozva, jóindulatúan tréfálkozva,
majdnem szánakozva vágták le őket. Még aznap kitudódott, hogy a Nagy
Tanács tagjai voltak, Gadja, Jehuda és Natan, akiket a császár bíróságai annak
idején kényszermunkára ítéltek, később azonban nagylelkűen
megkegyelmeztek nekik. A rómaiak ezt az amnesztiát mindig úgy emlegették,
68
mint saját jóakaratuk nagyszerű példáját, s vele akarták bizonyítani, hogy nem a
római keménység, hanem a zsidó konokság volt a zavargások fő oka. A
Tántoríthatatlanul Igazak és a Valóban Íráshivők beszédeiben fontos szerepet
játszott az amnesztia, mint a római nagylelkűség bizonyítéka. A három mártír
azonban nem akart a gyűlöletes ellenség nemes gondolkodásának eleven
példájaként járkálni a városban. Szívük az Izrael Bosszúállói ügyéért dobogott.
Ezért szánták el magukat, mint fanatikus pedagógusok, erre a példamutató,
hitvalló és hősies tettre.
A Makkabi-emberek vezetői természetesen nagyon jól tudták, hogy az
érzület egymagában nem sokat ér a rómaiak ostromgépeivel szemben. Látták a
rómaiak előkészületeiből, hogy másnap döntő rohamot akarnak indítani.
Megvolt bennük az elszántság, hogy nem adják fel a várost, de hiányzott
belőlük a reménység, hogy meg tudják tartani.
A roham azonban elmaradt. Az éjszaka folyamán Cestius Gallus parancsot
adott az ostrom abbahagyására és a visszavonulásra. Betegnek és feldúltnak
látszott. Mi történt? Senki sem tudta. Valósággal megrohanták Paulinus
ezredest, Cestius Gallus hadsegédjét. Az csak a vállát vonogatta. A tábornokok
a fejüket csóválták. Cestius nem indokolta meg a meglepő parancsot, és a
fegyelem tiltotta a kérdezősködést. A hadsereg megindult és elvonult.
A zsidók először meghökkentek, nem akartak hinni a szemüknek, azután
fellélegeztek, végül eget verő ujjongás következett, amikor látták, hogy az
ostromló sereg elvonul. Azután megkezdték az ellenség üldözését, eleinte
tétovázva, óvatosan, félve, hogy taktikai manőver csapdájába esnek, később
azonban egyre növekvő lendülettel vetették magukat a visszavonulók után.
Nehéz visszavonulás volt ez a rómaiaknak. Jeruzsálem felől a felkelők
keményen szorongatták őket. Az északi területen, amelyen át kellett haladniuk,
egy Simon Bar Giora nevezetű galileai szabadcsapatvezér ádáz gerillaháborút
szervezett. És most ez a Simon Bar Giora erőinek zömével gyors, megkerülő
hadmozdulattal megszállta a Beth Horon-i hegyszorost. A zsidó szabadság-
harcosok fülében kedvesen csengett ez a név. Itt állította meg az Úr a napot,
hogy Józsua vezér győzelmet harcolhasson ki Izrael számára; és Júdás, a
Makkabeus, itt aratott diadalt a görögökön. Simon Bar Giora manővere is
sikerült: a rómaiak olyan vereséget szenvedtek, amilyen Ázsiában a parthus
háborúk óta nem érte őket. A zsidók embervesztesége nem érte el az ezer főt, a
rómaiak viszont ötezer-hatszáznyolcvan gyalogost és háromszáznyolcvan
lovast vesztettek. A halottak közt volt Gessius Florus kormányzó is. Az
ostromgépek, mindenféle egyéb, hadianyag és felszerelések, a légió aranysasa, a
teli hadipénztár – mindez a zsidók zsákmány lett.
Ez történt a római naptár szerint november harmadikán, a görög naptár
szerint Dión havának nyolcadik napján, a zsidó naptár szerint Marchesván
tizedikén, Nero császár uralkodásának tizenkettedik esztendejében.

69
 Ünnepélyesen álltak hangszereikkel a léviták a Szent. Csarnok lépcsőin,
mögöttük, a Szent Csarnokban mind a huszonnégy rend papjai. A Cestius
Galluson aratott meglepő győzelem után Anan főpap, noha a Tántoríthatatlan
Igazak pártját vezette, kénytelen volt hálaadó istentiszteletet hirdetni, és most
megtartották a nagy Hallelt. Az utóbbi napok eseményeinek híre sok idegent
hozott a városba, minden utca tele volt velük; most elfogódott lélekkel nézték a
szigorú, fenséges pompát. Az óriási, fehérben és aranyban tündöklő csarnokon
keresztül szirtfalakhoz csapódó tengerhullámok morajához hasonlóan
zúgtak-harsogtak a szavak: „Az Úrnak napja ez! Ujjongjunk és örvendezzünk!”
És újra meg újra, az előírásos százhuszonhárom variáció mindegyikén:
„Dicsérjétek az Urat!”
József egészen elöl állt, tisztének fehér köntösében, kék övvel, amelyet
hímzett virágok díszítettek. Miként a többiek, ő is az elragadottság révületében
mozgatta felsőtestét az előírt ritmus szerint. Mindenkinél mélyebben érezte át,
milyen, csodálatos ez a győzelem, amelyet a kiképzetlen szabadharcosok
arattak egy római légió fölött. Pedig az ilyen légió a technika és a pontosság
mesterműve; noha sok ezer emberből áll, mégis egyetlen testként mozog,
amelyet egyetlen agy irányít. Beth Horon, Józsua: csoda!
Milyen nagyszerű bizonyítéka annak, amit már régóta érez: a mai Jeruzsálem
szorongatottságában az értelem önmagában nem elegendő. Az egészen nagy
tettek nem az értelem, hanem az isteni sugallat szülöttei. A lépcsők előtt
szorongó hivők ezrei megindultan nézték az izzó szemű fiatal papot, aki oly
forró áhítattal énekelte a többiekkel együtt a hálahimnuszokat.
Mindamellett jámbor lelkesedése sem tudta elvonni azon gondolatoktól,
hogy a Makkabi-emberek előre nem látott győzelme milyen következmé-
nyekkel jár majd személyesen rá nézve.
Jeruzsálem nemigen ért rá, hogy ünnepelje őt, amiért a három ártatlan
ügyében eredményesen fáradozott. Hazatérése után alig egy héttel kitörtek a
zavargások. De azért római sikere népszerűvé tette, a mérsékelt irányzatot
követő kormány már nem vehette semmibe a fiatal arisztokratát, jóllehet
gyakran látták őt az Izrael Bosszúállóinak gyűlésein, a Kék Csarnokban. Titkári
hivatalt és címet adtak neki a templomszolgálati apparátusban. Kevés, nagyon
kevés. Most, a nagy győzelem után esélyei erősen megnövekedtek. A hatalmi
pozíciókat újra el kell osztani. A néphangulat kényszeríti a kormányt, hogy a
Makkabi-emberek közül néhányat a hatalom részesévé tegyen. Holnap vagy
holnapután összeül a három törvényadó testület. Nem lehet az, hogy az
osztozkodásnál őt, Józsefet, egyszerűen mellőzzék.
„Dicsérjétek az Urat! – zengett az ének. – Dicsérjétek az Urat!” Hát igen, ő
meg tudja érteni, hogy a kormányzat eddig minden tőle telhető módon
Ígyekezett elkerülni a Rómával való háborút. Még tegnap is, a nagy győzelem
után, több igazán jóeszű ember menekült el nagy sietve a városból. Cestius
70
Gallus főkormányzó után loholtak, veresége ellenére is arról biztosították, hogy
nekik semmi közük a lázadókhoz, akik orvul rátámadtak a császár hadseregére.
A gazdag öreg Chanan, az Olajfák Hegyén levő nagy áruraktár tulajdonosa
eliszkolt a városból; Zebulon államtitkár otthagyta a házát, és elpárolgott;
Zefanja és Heródes papok a Jordán túlsó partjára szöktek át, Agrippa király
területére. Sok esszénus is kivonult a városból, mihelyt híre jött Cestius
vereségének, és azok a szektások, akik Krisztus követőinek nevezik magukat,
továbbálltak valamennyien. József nem sokra tartja őket; ki nem állhatja sem a
sótlan jámborságukat, sem a sivár okosságukat.
A szent cselekmény véget ért. József keresztülfurakodott a roppant
sokaságon, amely ellepte az óriási templomkörzetet. A legtöbben szalagot
viseltek, rajta Izrael Bosszúállóinak jelvényével, a Makkabi szóval. Sűrű
csoportok álltak körül a zsákmányolt hadigépeket, tapogatták a faltörő kosokat,
a könnyű katapultákat és a nehéz ballisztákat, amelyek hatalmas lövedékeket
tudnak messzire hajítani. A kellemes novemberi napsütésben mindenütt vidám,
jókedvű alkudozás folyt a római hadizsákmány körül; volt ott minden, ruha,
fegyver, sátor, ló, öszvér, tábori konyhaedény, ékszer, emléktárgy, liktori
vesszőnyaláb és bárdok. Kíváncsian, kárörömmel mutogatták egymásnak
azokat a szíjakat, amelyeket minden római katona magánál hordott, hogy
megkötözze velük a foglyait. A Templom pénzváltóinak sok munkát adott a
megölt rómaiaknál talált idegen pénzek felbecslése.
József izgatott, hevesen vitatkozó csoportba keveredett: katonák, polgárok,
papok disputáltak. A császár arcképével díszített aranysasról volt szó, a
Tizenkettedik Légió jelvényéről, amely szintén a zsidók zsákmánya lett. A
szabadcsapatok tisztjei azt akarták, hogy a sast erősítsék fel a Templom külső
falára, Júda Makkabi és Heródes trófeái mellé, jól látható helyen, hogy
szimbólum legyen a város és az ország számára. A Valóban Íráshivők azonban
hallani sem akartak róla; állatábrázolásokat semmiféle ürüggyel nem szabad
megtűrni, ezt a Törvény szigorúan tiltja. Javasoltak egy közbülső megoldást:
vigyék a sast a templomi kincstárba, rendelkezzék vele Eleázár doktor, a
templomgondnokság igazgatója, aki maga is az Izrael Bosszúállói közé tartozik.
Az indítványt azonban a tisztek nem fogadták el. Az emberek, akik a sasjelvényt
idáig szállították, tétován álltak; ők is szívesebben vették volna, ha a trófea nem
tűnik el a templomkincstárban. A vastag póznára erősített sast lerakták a földre.
A római sereg rettegett jelvénye közelről esetlenül és otrombán hatott, a sas alatt
a császár ékszerkeretbe foglalt képmása is durva kidolgozású, csúnya
mázolmány volt, korántsem keltett félelmet. Tovább folyt a heves vita, hogy mi
legyen a sassal. Józsefnek hirtelen ragyogó ötlete támadt. Kieresztette erőteljes,
fiatal hangját, amelynek parancsoló csengése egyszeriben elhallgattatta a
vitatkozókat. A sas ne kerüljön se a falra, se a templomkincstárba. A sast szét
kell zúzni, darabokra kell vagdalni. A sasnak el kell tűnnie. József indítványát
mindenki szívből helyeselte. Végrehajtása persze nem ment olyan könnyen. A
71
sas tömör figura volt, jó órába tel, lett, mire sikerült teljesen szétroncsolni, és
mindenki elvonulhatott a maga darabka aranyával. József, a caesareai három
ártatlan ügyének hőse, újabb rokonszenvet ébresztett.
József fáradt, de nincs kedve hazamenni, tovább sodródik a templom-
körzetben. Ki az, aki ott jön, aki előtt önként utat nyit a tömeg? Egy fiatal tiszt,
magasnak nem mondható, szakálla rövid és ápolt, orra markáns és egyenes
vonalú, szeme barna, keskeny metszésű. Simon Bar Giora, a galileai szabad-
csapatvezér, a győztes. Előtte makulátlan, hófehér állatot vezetnek, nyilván
hálaáldozatra szánták. József kínosan meglepődik: Simon Bar Giora fegyverben
van. Csak nem akar így, vasba öltözötten az oltárhoz járulni, amelyet vas nem
érintett soha, sem amikor épült, sem később? Nem, ezt nem szabad. József elébe
lép.
– Joszef Ben Matthiasz a nevem – mondja.
A fiatal tiszt ismeri a nevet, tisztelettel, szívélyesen köszön.
– Áldozatot készülsz bemutatni? – kérdezi József.
Simon igennel felel. Mosolyog, de komoly a mosolya, egész lényéből
mélységes elégedettség és bizakodás árad. József tovább kérdezi:
– Így, fegyverben?
Simon elvörösödik.
– Igazad van – mondja, és odaszól az állatot vezető embereknek, álljanak
meg, le akarja rakni a fegyverzetét. Utána ismét Józsefhez fordul. Hangja
szívélyes, nyílt, körülötte mindenki hallja szavait:
– József doktor, te voltál az első. Amikor a rómaiak börtönéből kihoztad a
három ártatlant, éreztem, hogy a lehetetlen nem lehetetlen. Velünk az Isten,
József doktor.
Kezét a homlokához emelve köszön; szeméből hitbuzgalom, merészség,
szerencse sugárzik.
József végigment az újváros enyhén emelkedő utcáin, a ruhakereskedők
bazárain, a kovácsok piacán, a fazekasok utcáján. Most is jóleső érzéssel
állapította meg, hogy az újváros pezsgő életű kereskedelmi és kézműves
negyeddé fejlődött. Voltak itt neki telkei, amelyeket szívesen megvásárolt volna
tőle Nachum Ben Nachum, az üvegműves. József korábban úgy határozott,
hogy eladja neki. De most, a nagy győzelem után már nem akarta. Nachum, az
üvegfúvó, végleges válaszra vár. József most hozzá iparkodik, hogy közölje
vele a nemleges választ. Magának fog házat építtetni itt az újvárosban.
Nachum Ben Nachum a műhelye előtt üldögélt, párnákon, keresztbe rakott
lábszárakkal. Ajtaja fölött tarka üvegből nagy szőlőfürt lógott, Izrael
emblémája. Az üvegműves felállt, üdvözölte Józsefet, betessékelte és leültette.
József lekuporodott egy párnára, kissé nehézkesen, már elszokott ettől az
ülésmódtól.
Nachum Ben Nachum jól megtermett, testes, ötven év körüli férfiú volt,
szép, eleven szemekkel, amilyenekről a jeruzsálemiek híresek voltak.
72
Egészséges színű arcát sűrű, négyszögletesre nyírt, fekete szakáll keretezte,
amelyben még csak itt-ott akadtak ezüstös szálak. Kíváncsian várta József
döntését, de leplezte kíváncsiságát, és megfontolt politikai beszélgetést kezde-
ményezett. Talán jó, ha a fiatalokat is a kormányrúdhoz engedik egyszer. Mivel
ezt a győzelmet a Bosszúállók vívták ki, a hatalmat gyakorló uraknak a Nagy
Csarnokban meg kell velük egyezni. Élénken beszélt, mindamellett
méltóságteljesen és határozottan.
József figyelmesen hallgatta. Érdekelte, hogyan ítéli meg a helyzetet
Nachum Ben Nachum a Beth Horon-i nagy győzelem után. Amit mondott, az
voltaképpen a jeruzsálemi polgárság túlnyomó többségének véleményét
tükrözte. Nyolc napja még mindenki az Izrael Bosszúállói ellen volt; most erről
megfeledkeztek, most valamennyien azt hangoztatták, hogy már régen
hatalomhoz kellett volna engedni a Makkabi-embereket.
Nittai doktor jött ki a házból, egy idősebb, mogorva úriember, akivel József
anyai ágon távoli rokonságban állott. Nittai doktor rokona volt az
üvegművesnek is, aki bevette őt az üzletbe. Igaz, nem értett semmit az üzlethez;
de egy cég tekintélyét emeli, ha a tulajdonos bevesz az üzletbe egy tudóst, részt
ad neki a jövedelemből, „a falatot a szájába rakja”, ahogyan jámborul és kissé
megvetően mondani szokták. Így hát Nittai doktor is ott lakott az üvegfúvó
házában. Szófukar volt, mindig rosszkedvű. Nagy jótéteménynek tartotta, hogy
a cég doktor Nittai és Nachum néven működjék, és Nachumtól elfogadta a teljes
eltartást. Amikor éppen nem a Templom egyetemén vitatkozott, a ház előtt ült a
napfényben, felsőtestét himbálva, a Szent írás egyik tekercsével a kezében,
zümmögő hangon latolgatva valamelyik passzus magyarázatának különféle
érveit és ellenérveit. Olyankor nem volt szabad őt zavarni; mert aki az Írás
tanulmányozását félbeszakítja, mondván: ”Nézd csak, milyen szép ez a fa” – az
megérdemli, hogy kiirtassék.
Ezúttal azonban nem tanulmányozott semmit, így hát Nachum megkérdezte
tőle: nem gondolja-e ő is, hogy az Izrael Bosszúállóit be kell venni a
kormányba? Nittai doktor a homlokát ráncolta, és barátságtalanul válaszolt:
– Ne csináljatok a Tanból ásót, hogy ássatok vele. Az Írás nem arra való,
hogy politikát olvassanak ki belőle.
Nagy volt a forgalom Nachum boltjában és műhelyében. A római zsákmány
pénzt sodort a városba, és az emberek szívesen vásárolták Nachum messzi
földön híres üvegkészítményeit. Nachum méltóságteljes udvariassággal fogadta
a vevőket, hóban hűtött itallal, némi édességgel kínálta meg őket. Nagyszerű,
remek győzelem, nemde? Az üzlet jól megy, Istennek legyen hála. Ha így
marad, nemsokára áruraktárat lehet majd építeni, nagyot, amilyen a Chanan
fivéreké az Olajfák Hegyének cédrusai alatt. Aki két kezének munkájából él, az
magasabban áll, mint aki csak féli az Istent – idézte, nem egészen odaillő
módon. Célját azonban elérte: Nittai doktor mérgelődött.

73
 Nittai doktor sok ellenidézettel tudott volna visszavágni, de inkább lenyelte a
mérgét; mert ha elkapta az indulat, beszédén erősen megérződött a babilóniai
akcentus, és József doktor e babilóniai akcentus miatt ingerkedni szokott vele,
bár egyébként mindig tiszteletet tanúsított iránta.
– Ti, babilóniaiak, romboltátok le a Templomot – tréfálkozott József,
márpedig Nittai nem bírta elviselni, ha évődnek vele.
Nem vett részt a beszélgetésben, tanulmányokkal sem foglalkozott most,
hanem csak úgy lekuporodott a kellemes napsütésben, és álmodozva révedezett
maga elé. Amióta babilóniai szülővárosából, Nehardeából Jeruzsálembe
költözött, gyakran kisorsolták templomi szolgálatra a nyolcadik papi rendet, az
Abija-rendet, amelybe ő is tartozott. Gyakran a sorsolás jóvoltából ő vihette az
oltárhoz az áldozati állat részeit. De legnagyobb álma, hogy az aranyedényből ő
szórja a tömjént az oltárra, sohasem teljesült. Valahányszor megszólalt a
magrefa, a százhangú lapátsípból álló hangszer, hírül adva, hogy most kerül sor
a füstölőáldozatra, mindig mélységesen irigyelte azt a papot, akire ez a nagy
áldás esett. Pedig hát ő is rendelkezik minden szükséges előfeltétellel,
egyetlenegy testi hibája sincs abból a száznegyvenhét fajtából, amelyek a papot
alkalmatlanná teszik a szolgálatra. De már nem fiatal. Megadja-e Jahve, hogy
egyszer ő mutathassa be a füstölőáldozatot?
József időközben tudomására hozta az üvegfúvónak, hogy nem adja el a
telkeit. Nachum arcán a bosszankodás legapróbb jele sem látszott.
– Adja Isten, hogy elhatározásod mind a kettőnknek javára váljék, doktor
uram – mondta udvariasan.
Megjött a tizennégy éves Efraim, Nachum legkisebbik fia. A
Makkabi-jelvényt viselte. Csinos, üde ifjú volt, ma kétszeres erővel lobogott
benne az életöröm. Látta Simon Bar Giorát, a hőst. Melegbarna arca ragyogott,
hosszúkás metszésű szemében a lelkesedés szikrái csillogtak. Talán nem volt
helyes, hogy ma otthagyta a műhelyt. De úgy érezte, nem szalaszthatja el a nagy
Hallelt a Templomban. És meg is kapta érte a jutalmát, láthatta Simon Bar
Giorát.
József már távozni készült, amikor megjött Nachum legidősebb fia, Alexasz
is. Tekintélyes, nagydarab ember, akár az apja, ugyanolyan sűrű, négyszögletes
szakáll keretezte arcát, amely szintén pirospozsgás volt.. De a szemében
szomorúság bujkált, sokszor ingatta a fejét, s gyakran simogatta a szakállát
tenyerével, amely a forró anyag fogdosásától érdes volt és repedezett. Nem volt
olyan nyugodt természetű, mint az apja, mindig gondterheltnek, elfoglaltnak
látszott. Amikor megpillantotta Józsefet, felélénkült. Kérlelte, ne menjen még,
segítsen neki rábeszélni apját, hogy hagyják el Jeruzsálemet, amíg nem késő.
Te jártál Rómában. Ismered Rómát. Mondd meg hát: nem vezet-e
szükségképpen katasztrófához, amit a Makkabi-emberek művelnek? Nekem
nagyon jó kapcsolataim, üzletbarátaim vannak Nehardeában, Antiochiában,
Batnában. Gyermekeim életére esküszöm, hogy bármelyik külföldi városban
74
három év leforgása alatt olyan üzleti kört építek ki, amely semmivel sem lesz
kisebb a mostaninál. Kérlek, beszéld rá apámat, hogy menjen el innen erről az
immár veszedelmes helyről!
A kamasz Efraim haragtól szikrázó szemmel förmedt a bátyjára:
– Nem érdemled meg, hogy ebben a korban élj! Mindenki görbén néz rám,
hogy micsoda testvérem van nekem. Eredj hát csak a disznóhús-zabálókhoz,
eredj csak! Jahve kiköpött téged a szájából.
Nachum rászólt a fiúra, de csak úgy szelíden. Maga sem hallgatta szívesen
Alexasz beszédeit. Igaz, nemegyszer ő is megbotránkozott az Izrael
Bosszúállóinak vad szertelenségein, és a többi szigorú igazhitűvel egyetemben
elítélte azokat, de most, hogy majdnem egész Jeruzsálem a
Makkabi-embereknek adott igazat, senki sem beszélt úgy, mint Alexasz.
– Ne hallgass Alexaszra, József doktor – mondta. – Jó fiam ő nekem, de az a
baja, hogy mindig mindent másképp akarna, mint a többiek. Mindig teli a feje
hóbortos gondolatokkal.
József tudta, hogy Nachum éppen ezeknek a hóbortos gondolatoknak
köszönhette üzleti forgalmának fellendülését. Nachum Ben Nachum hosszú
ideig úgy üzemeltette műhelyét, mint előtte az apja meg a nagyapja. Mindig
ugyanazt gyártotta, mindig ugyanazt árulta. Üzleti tevékenységét a jeruzsálemi
piacra korlátozta. Eljárt a börzére, a Kippára, az illetékes közjegyzők segít-
ségével megszerkesztette az ünnepélyes, körülményes adásvételi szerződéseket,
és gondoskodott róla, hogy azokat elhelyezzék a városi levéltárban. Ennél
többet tenni: ezt már a Gonosz művének tartotta. Amikor Jeruzsálemben egy
másik üvegműves kezdte meg tevékenységét, Nachum a maga szimpla elveivel
okvetlenül alulmaradt volna az igen fürge versenytárssal szemben. És akkor
avatkozott be a dologba Alexasz. Addig Nachum műhelyében leginkább kézzel
dolgoztak; Alexasz modernizálta az üzemet, attól fogva kizárólag a hosszú
üvegfúvó csövet használták, és szép, kerek edényeket fújtak ki belőle, úgy,
ahogyan Isten belefújta leheletét az emberi testbe. Alexasz továbbá nagy
mennyiségben hozatott be porrá zúzott kvarckavicsot. A felsővárosban igen jól
jövedelmező fiókboltot létesített, ahol csak luxustárgyakat, díszedényeket
árusítottak. Termékeket küldött a gazai, a caesareai nagy árupiacokra meg a
mezopotámiai vásárokra, amelyeket évről évre Batnában rendeztek meg. Az
akkoriban alig harmincesztendős Alexasz mindezeket az újításokat elég
nehezen tudta megvalósítani, mert állandóan szívós harcot kellett vívnia apja
maradisága ellen.
Lám, Nachum ma is felfortyant a fia miatt, nem tetszett neki, hogy ennyire
óvatoskodik, okosabb akar lenni mindenkinél. A rómaiaknak e nagy vereség
után soha többé nem lesz merszük Jeruzsálem ellen vonulni. És ha mégis, akkor
majd visszaűzik őket a tengeren túlra. Mindenesetre, Nachum Ben Nachum, a
nagykereskedő, sohasem lesz hajlandó itt hagyni az üvegfúvó üzemét, és

75
elmenni Jeruzsálemből. Ebben a műhelyben kézzel is formázták az üveget, és
csővel is fújták az üveget, és Jahve megáldotta a munkájukat.
– Évszázadok óta Jeruzsálemben csináltunk üveget, és a jövőben is
Jeruzsálemben fogunk üveget csinálni.
Párnákon kuporogva ültek, látszatra nyugodtan, valójában izgatottan, s
mindketten idegesen cirógatták négyszögletesre nyírt, fekete szakállukat. A
kamasz Efraim vad pillantásokat lövellt bátyjára; szemmel láthatóan csak apja
iránti tisztelete tartotta vissza attól, hogy tettlegességre vetemedjék. József
egyikről a másikra nézett. Alexasz nyugodtan ült, fegyelmezte magát, még
mosolygott is, de József jól látta, mennyire elkeseredett és szomorú. Alexasznak
nyilván igaza van, de óvatossága üresnek, szánalmasnak tűnt az apa
konokságával és öccse magabiztosságával szemben.
Alexasz ismét megpróbált az értelemre hatni:
– Ha a rómaiak nem engedik be többé azokat a homokszállítmányokat,
amelyeket a Belus folyótól hozatunk, akkor becsukhatjuk az üvegfúvó üzemet.
Te politikus vagy, József doktor, neked természetesen Jeruzsálemben a helyed.
De mi egyszerű kereskedők vagyunk…
– Nagykereskedők – helyesbítette szelíden Nachum, a szakállát cirógatva.
– Nem akkor cselekszünk-e leghelyesebben, ha minél előbb elhagyjuk a
várost?
Nachum azonban már hallani sem akart többé ezekről a dolgokról. Minden
átmenet nélkül témát változtatott:
– A mi családunk szívós fajta – fordult Józsefhez. – Amikor nagyapám,
áldott legyen emléke az igaznak, elhunyt, még huszonnyolc foga volt, és apám,
áldott legyen emléke az igaznak, harminc foggal halt meg. Jómagam túl járok az
ötvenen, de megvan mind a harminckét fogam, a haja még majdnem fekete, és
nem is hullik.
Amikor József távozni készült, Nachum felszólította, menjen be vele a
műhelybe, és válasszon magának valami ajándékot. Mert hát a Beth Horon-i
győzelem ünnep, és nincsen ünnep ajándékozás nélkül.
A kemence elviselhetetlen hőséget árasztott, és a helyiségben vágni lehetett a
füstöt. Nachum pompás díszedényt akart rátukmálni Józsefre, nagy, tojás alakú
üvegserleget, amelynek külső oldala áttört munka volt, mintha az egészet
üvegháló fonná körül. Nachum a régi dalocska egyik strófáját idézte:
– Csak egyszer, csak ma legyen enyém a pompás kehely, holnap akár össze
is törhet.
József azonban visszautasította a drága díszserleget, amint az illem kívánta,
és szerényebb ajándékot választott magának.
A fiatal Efraim nem tudta megállni, hogy a műhely füstjében és hőségében
újabb vad politikai vitát ne kezdjen a bátyjával.

76
 – Ott voltál a nagy Hallelon? – támadt rá. – Persze hogy nem voltál ott. Jahve
vaksággal vert meg téged. De nekem már nem lehet telebeszélni a fejemet.
Vedd tudomásul, hogy belépek a polgárőrségbe.
Alexasz félrehúzta a száját. Nem állt oda vitatkozni a heveskedő fiúval, csak
hallgatott, és zavartan mosolygott. Feleségével és két kisgyermekével oly
szívesen elhagyta volna Jeruzsálemet. De szívvel-lélekkel csüngött a családján,
az ő szép, balga apján és az ő szép, bolondos öccsén. Józan esze egyedül neki
van itt. Maradnia kell, hogy mindkettőjüket megvédje a legrosszabbtól.
József végre elmehetett. Kilépett a ház ajtaján, amely fölött a nagy üveg
szőlőfürt ékeskedett, és a műhely izzó melege, fojtó Füstje után jólesően szívta
magába a kellemesen friss levegőt. Alexasz elkísérte egy darabon.
– Látod, milyen gyorsan terjed az oktalanság – mondta –, akár a ragály.
Apám egy héttel ezelőtt még a leghatározottabban elítélte a Makkabi-emberek
tevékenységét. Legalább te őrizd meg nekünk a józanságodat, József doktor.
Rokonszenveznek veled. Nos, Ígyekezz megjátszani az esélyeidet, de közben el
ne veszítsd a fejedet. Nagy reménységünk vagy nekünk. Szívből kívánom, hogy
holnap a Nagy Csarnokban bevegyenek téged a kormányba.
„Azt akarja, hogy én is olyan ellenszenves legyek, mint ő maga” – gondolta
József.
Amikor elváltak, Alexasz szomorúan megjegyezte:
– Ez a győzelem elmaradhatott volna.

A gyűlést a Templom Nagy Csarnokában hívták össze. József a meghirdetett

kezdeti időpontnál félórával előbb jelent meg, de a törvényadó testület tagjait
majdnem teljes létszámban már ott találta. Hivatali díszruhájukban voltak: a
Főpapi Kollégium urai kékben, a Nagy Tanács urai fehérben és kékben, a
Legfelső Törvényszék urai fehérben és pirosban. Sajátos kontrasztként hatott
közöttük néhány fegyveres: Simon Bar Giora a tisztjeivel.
Alighogy József belépett a terembe, odarohant hozzá egyik barátja, Amram.
Azelőtt a Tántoríthatatlanul Igazak fanatikus híve volt, később azonban az
Izrael Bosszúállóihoz csatlakozott. Amióta Józsefnek sikerült elérnie a három
mártír kiszabadítását, Amram valósággal rajongott érte, pedig azelőtt is nagyon
respektálta.
Fontos közlendője volt, olyasmi, ami nagy elégtételt jelentett József
számára. Galileai szabadharcosok elfogtak egy római futárt, és találtak nála egy
fontosnak tűnő levelet. Simon Bar Giora odaadta a levelet Amram doktornak,
akit nagyra becsült. A levelet Paulinus ezredes, Cestius hadsegéde írta nagy
sietve és bizalmasan egyik barátjának, értesítvén őt a Tizenkettedik Légió
vereségéről. A szerencsétlen visszavonulási parancsot nem indokolta semmi,
írta, egyszerűen az történt, hogy a főparancsnok idegei felmondták a szolgálatot.
És milyen furcsa, ugyanakkor elkeserítő szeszélye a sorsnak: a főparancsnok
77
idegrohamát egy igazán jelentéktelen epizód idézte elő. Öngyilkosságba rohant
az a tiburi téglagyárból szabadult három bolond kényszermunkás. Az öregúr
világéletében a józan értelem mindenható erejében hitt. A három öreg zsidó
ostoba és hősies halálának híre földhöz vágta. Nem látta semmi értelmét, hogy
reguláris hadsereget vessen be olyan nép ellen, amely fanatikusokból és
őrültekből áll. Nem harcolt tovább. Feladta.
József olvasta a levelet, és papi kalpagja alatt forróság öntötte el a fejét,
pedig csípős novemberi nap volt. A levél nagyszerűen, csodálatosan igazolta.
Az utóbbi időben gyakorta fogta el a kétség, tépelődve gondolt római akciójára,
s nem tudta eldönteni, helyesen cselekedett-e vagy sem. Amikor a rómaiak, sőt
a Tántoríthatatlanul Igazak is a császári kormányzat toleranciájának
bizonyítékául hozták fel unos-untalan a három aggastyán amnesztiáját, úgy
érezte, hogy Justusnak volt igaza a maga rideg matematikájával. De most
bebizonyosodott, hogy mégiscsak üdvös kihatása lett annak, amit Rómában
elvégzett.
„Igen, igen, Tibériási Justus doktor uram, lehet, hogy a magatartásom akkor
nem volt ésszerű, de vajon a következmények nem igazolták-e fényesen?”
Anan főpap megnyitotta az értekezletet. Ma nem volt könnyű dolga. A
Tántoríthatatlanul Igazak élén állott, a szélsőséges arisztokraták szárnyát
vezette, azokét, akik a római fegyverek oltalmában keményen és dölyfösen
megtagadtak minden könnyebbítést a kispolgároktól, parasztoktól,
proletároktól. Apja is főpap vált, három fivére szintén betöltötte már előtte a
főpapi tisztséget, a Templom és az állam legelső hivatalát. Világos, hűvös,
korrekt tárgyalási modora kiválóan alkalmassá tette őt arra, hogy a rómaiakkal
elboldoguljon; most azonban tárgyalási alapon álló politikája csúfosan
megbukott, küszöbön a háború, vagy már itt is van. És Anan főpap mit fog most
tenni és mondani? Mint mindig, most is higgadtan állt ott jácintszínű ruhájában,
mély hangját nem erősítette fel, de tüstént csend támadt, amikor szólásra
emelkedett. Bátor ember volt valóban. Úgy beszélt, mintha semmi különös nem
történt volna:
– Megütközéssel látom ezt az urat, Simon Bar Giorát itt, a Templom Nagy
Csarnokában. Véleményem szerint a katonának csak a harcmezőn van döntő
szava. Bármi történjék is a Templommal és Izraellel, egyelőre a Főpapi
Kollégium, a Nagy Tanács és a Legfelső Törvényszék határoz. Felkérem tehát
Simon Bar Giora urat és a tisztjeit, hogy távozzanak.
Minden oldalról kiáltozás támadt. A szabadcsapatvezér úgy nézett maga
körül, mint aki nem akar hinni a fülének. Anan azonban ugyanazon a nem erős,
de mély hangon folytatta:
– De ha már itt van Simon Bar Giora úr, hadd kérdezzem meg tőle: melyik
hatóságnak szolgáltatta be a rómaiaktól zsákmányolt pénzeket?
A kérdés tárgyilagossága hideg zuhanyként hatott. A kérdezett bíborvörösre
gyúlt arccal, kimérten felelte:
78
 – A pénzek a templomgondnokság igazgatójánál vannak.
Minden fej a fiatal, elegáns Eleázár doktor felé fordult, aki mereven nézett
maga elé, mintha egyáltalán nem érdekelné az egész. Simon Bar Giora pedig
kurta köszönés után eltávozott.
Alig ment el, Eleázár doktor felpattant, és szabad folyást engedett
indulatainak. A nép nem fogja megérteni, hogy a főpap hogyan zárhatta ki az
ülésből ilyen fennhéjázó módon Beth Horon hősét. Izrael Bosszúállói nem
hajlandók tovább tűrni az urak üres racionalizmusát. Az urak kishitűek, csak a
számokat nézik, és folyton azt hajtogatták, hogy a római csapatok ellen nem
lehet tenni semmit. Nos: hol a Tizenkettedik Légió? Isten azok mellé állt, akik
nem akartak tovább várni; Isten csodát tett.
– Rómának huszonhat légiója van! – kiáltott közbe egy fiatal arisztokrata. –
Gondolod, hogy az Úr még huszonöt csodát fog tenni?
– Ki ne mondj ilyesmit e falakon kívül! – fenyegette meg Eleázár. – A
népnek nincs már kedve efféle ócska szellemeskedéseket eltűrni. A helyzet úgy
kívánja, hogy a hatalmi pozíciókat újra el kell osztani. Titeket
valamennyiőtöket, akik nem tartoztok az Izrael Bosszúállói közé, elsöpör a nép
haragja, ha a most megalakítandó nemzeti védelem kormányában nem adtok
helyet és szót Simon Bar Giorának.
– Nem szándékozom. Simon úrnak helyet felajánlani a kormányban jegyezte
meg Anan főpap. – És ti, urak és doktorok? Melyikőtök gondolt ilyesmire?
Szürke szemét lassan körbejártatta, keskeny, hosszúkás arca szenvtelen
maradt a kék-arany főpapi homlokkötő alatt. Senki sem szólt.
– Mi a véleményed azoknak a pénzeknek a felhasználásáról, amelyeket
Simon Úr adott át neked? – kérdezte Anan a templomgondnokság igazgatójától.
– A pénzeknek a nemzeti védelem céljait kell szolgálniuk – felelte Eleázár
doktor.
– A kormány egyéb céljait nem?
– A kormánynak most nem lehetnek egyéb feladatai.
– A te barátod merész rajtaütése folytán úgy alakultak a viszonyok, hogy
kívánatosnak tűnik, miszerint lemondjunk a templomgondnokságot érintő
bizonyos hatásköreinkről. De azt be kell látnod, hogy ha ennyire leszűkítve
értelmezed a feladatainkat, akkor nem oszthatjuk meg veled a hatáskörünket.
– A nép nemzetvédelmi kormányt akar – mondta makacsul a fiatal Eleázár.
– Lesz ilyen kormány, Eleázár doktor – válaszolta a főpap –, de tartok tőle,
hogy majd le kell mondania a te közreműködésedről. Voltak már Izraelben
szükségkormányok, de azokban nem ültek sem pénzemberek, sem katonák,
hanem csakis papok és államférfiak. És Izraelnek nem a legrosszabb kormányai
voltak azok.
Anan most az egybegyűltekhez intézte szavait:
– A törvény feljogosítja Eleázár Ben Simon doktort, hogy önállóan
rendelkezzék a templomgondnokság pénzösszegeivel. A kormány pénztárai
79
üresek, az Eleázár doktor rendelkezésére álló pénzalapok a Beth Horon-i
zsákmány révén legalább tízmillió sestertiusszal megnövekedtek. Óhajtjátok-e,
urak és doktorok, hogy Eleázár doktort bevegyük a kormányba?
Sokan felemelkedtek, ingerülten figyelmeztető szavakat kiabáltak, mások
mérsékletre intettek.
– Nincs semmi visszavonnivalóm, sem hozzátennivalóm – kondult meg
ismét a főpap mély hangja. – A pénz fontos ezekben a nehéz időkben, viszont a
heves természetű Simon doktornak a kormányba való felvételét tehertételnek
tartom. Az igen és a nem kérdése világos. Szavazzunk.
– Nincs szükség szavazásra – jelentette ki Eleázár doktor, és a felindulástól
ónszürkére fakult az arca. – Ebbe a kormányba nem óhajtok belépni.
Felkelt, és köszönés nélkül eltávozott. Mindenki hallgatott. Doktor Jannai, a
Nagy Tanács pénzügyigazgatója törte meg a csendet:
– Se pénzünk, se katonánk…
– De mellettünk az Isten, a jog és az értelem – mondta a főpap.
Meghatározták a kormány akcióprogramját a legközelebbi hetekre. A Főpapi
Kollégium, a Nagy Tanács, a Legfelső Törvényszék tagjai a kialakult helyzet
tüzetes elemzése után arra az eredményre jutottak, hogy Izrael nincs
hadiállapotban Rómával. A lázadó cselekmények egyéni akciók voltak, azokért
a hatóságokat nem terheli felelősség. A körülmények mozgósításra kényszerítik
a jeruzsálemi zsidó központi kormányt, amely azonban tiszteletben tartja a
közvetlenül római közigazgatás alatt álló területet, Samariát, a partvidéki sávot.
A jeruzsálemi kormány szigorúan megtilt minden olyan akciót, amelyet
támadásnak lehetne minősíteni. A kormány programja: fegyveres béke.
Az idős urak hűvös, higgadt magatartásával nem lehetett versenyre kelni.
Mindjárt megmutatkozott, hogy a Beth Horon-i győzelem ellenére továbbra is a
Tántoríthatatlanul Igazak meg a Valóban Íráshivők maradnak hatalmon. Pedig
József oly nagy bizakodással jött el erre az ülésre. Bizonyosra vette, hogy az
országot felosztják, ő is kap egy darabot belőle, ezúttal biztosan sikerül a
jóllakott és mégis telhetetlen nagyok közé beugrania, és valamicskét elragadnia
tőlük. Ha más nem, hát a mohó vágyakozás jogos színben csillogtatta meg előtte
a reményt. Most azonban, az akcióprogram megvitatása közben, úgy folyt el
szívéből a remény, mint kilyukadt tömlőből a bor. Úgy érezte, hogy teljesen
üres az agya. Amikor belépett ide, biztos volt benne, hogy lesz valami jelentős
mondanivalója, aminek hatására ezek az emberek felajánlanak neki valami
vezető pozíciót. De most már látta, hogy ez a nap is, ez a nagy alkalom is
tovasiklik, és ő kénytelen lesz továbbra is alulmaradni, megmaradni annak, aki
eddig volt, serénykedő törtetőnek.
A fegyveres béke programjának végrehajtására diktátori teljhatalommal
felruházott biztosokat neveztek ki, az országnak mind a hét körzetébe
kettőt-kettőt. József ernyedten ült a helyén, a hátsó sorok valamelyikében. Mi
köze neki mindehhez? Senkinek sem fog eszébe jutni, hogy őt is javasolja.
80
 Odaadták Jeruzsálem városát és vidékét, odaadták Idumeát, odaadták
Tamnát, Gophnát. Most az északi határvidék került sorra, a gazdag parasztföld,
Galilea. Az Izrael Bosszúállóinak itt volt a legtöbb hívük. Itt keletkezett a
szabadságmozgalom, itt voltak a legerősebb fegyveres kötelékek. Valaki azt
indítványozta, küldjék Galileába Jannai doktort, ezt a józan, tárgyilagos
öregurat, a Nagy Tanács legjobb pénzügyi szakemberét. József felriadt üres
révedezéséből. Galilea. Gyönyörű vidék, jómód, gazdagság, lassú, megfontolt
emberek. Csodálatos, nehezen kezelhető, bonyolult tartomány. És ezt akarják
odaadni az öreg Jannainak? Kitűnő teoretikus, nem vitás, érdemekben
bővelkedő közgazdász: de nem ilyen ember való Galileába. József nemet akart
kiáltani, félig felemelkedett helyéről, előrehajolt, szomszédai ránéztek – de
aztán mégsem mondott semmit, hiszen úgyis mindegy, csak sóhajtott, nehezen
sajtolva ki a lélegzetét, mint akinek sok mondanivalója lenne, de lenyeli.
A közelében ülők mosolyogtak a fiatal férfin, aki nem tud magán uralkodni.
De rajtuk kívül még valaki látta őt, a felháborodását és a lemondását. Az a
valaki nem mosolygott. Több sorral József előtt ült. Merő véletlen vált, hogy
észrevette a fiatalember heves mozdulatait; mert szokása szerint többnyire
behunyva tartotta sárga, ráncos szemhéjait. Alacsony emberke, vénségesen vén,
fonnyadt – ilyen volt Jochanan Ben Szakkai nagydoktor, az ország főbírája, a
templomegyetem rektora. Amikor Jannai egyhangú megválasztása után
bizonytalan várakozás következett, mindenki a többiektől várta a második
biztos személyére vonatkozó javaslatot, szólásra emelkedett. Ezernyi redőtől
keresztül-kasul szántott kis arcában feltűnő élénkséggel világított az okos
szempár.
– A Galileába küldendő második biztosnak Joszef Ben Matthiasz doktort
ajánlom.
Minden tekintet Józsefre szegeződött, aki különös módon meg sem mozdult.
Ezen a napon tízszer is megízlelte a várakozást és a csüggedést, fantáziájában
fenékig ürítette előbb a teljesülés, majd a csalódás poharát: most már nem
váltott ki belőle semmi emóciót, hogy elhangzott a neve. Üres tekintettel ült a
helyén, mintha valaki másról volna szó.
A többieket meglepte az indítvány. A szelíd és száraz Jochanan Ben Szakkai
nagydoktor, a nagy tekintélyű törvénytudós vajon miért éppen ezt a fiatalembert
ajánlotta? Hiszen eddig semmiféle felelős hivatalban nem bizonyította be
alkalmasságát, sőt amióta a három ártatlan ügyében elért jelentéktelen sikere
népszerűséget szerzett neki a tömegekben, szájaskodva fitogtatja, mennyire
rokonszenvez a Kék Csarnokkal. A nagydoktor talán tanácsosnak véli, hogy az
öreg Jannai mellé olyan valakit nevezzenek ki, akinek a neve jól cseng az Izrael
Bosszúállói fülében? Igen, alighanem ez a megfontolás vezérli. Jó az indítvány.
A Makkabi-emberek tüze gyorsan le szokott lohadni, mihelyt hivatalba,
méltóságba ülhetnek. József doktor Galileában feltehetően szelídebb lesz, mint
Rómában és Jeruzsálemben, és Jannainak, az öreg pénzügyi teoretikusnak
81
színjózan okossága egészen jól elbírja, ha ennek a heveskedő Józsefnek ifjú
tüzéből belevegyül egy kevés.
József közben magához tért merevségéből. Nem mondta ki a nevét valaki?
Valaki? Jochanan Ben Szakkai, a nagydoktor. Gyerekkorában sokszor érezte
fején a jóságos ember könnyű, áldó kezét. Rómában megtudta, hogy az öreget
ott is a világ egyik legbölcsebb emberének tartják. Pedig Jochanan nem tolta
saját dicsőségének szekerét, nem érdekelte a hírnév, egyszerűen lényének
hatása által emelkedett ennyire magasra. Az ilyen csendes, minden becsvágytól
mentes természet idegen, sőt egyenesen kellemetlen volt Józsefnek, ingerelte,
nyomasztotta őt; ha csak tehette, kitért a nagydoktor elől. És most éppen a
nagydoktor ajánlotta őt.
Mély megindultságot érzett, amikor a gyűlés jóváhagyta az indítványt. Akik
megszavazták, bölcs és jó emberek. Ő is bölcs lesz és jó. Nem mint Izrael
Bosszúállóinak egyike utazik el Galileába, és levetkőzi magáról a becsvágyat.
Csendesen, alázatosan fog viselkedni, és bízik benne, hogy igaz szellem lakozik
majd a lelkében.
Az öreg Jannai doktorral együtt köszön el a főpaptól. Anan lényéből
hűvösség és világos megfontoltság árad, mint mindig. Irányvonala egyértelmű.
Galilea a leginkább veszélyeztetett. Ebben a tartományban minden körül-
mények között fenn kell tartani a nyugalmat.
Kétes esetekben inkább ne tegyetek semmit, mintsem hogy elhamarkodjátok
a dolgot. Várjátok be a Jeruzsálemből jövő utasításokat. Szemeteket mindig
Jeruzsálem felé fordítsátok. Galileának jelentős polgárőr-erői vannak. Nektek,
doktor urak, az a feladatotok, hogy ezeket az erőket Jeruzsálem rendelkezésére
készenlétben tartsátok.
Józsefnek még külön is mondott valamit, miközben a jóindulat legcseké-
lyebb jele nélkül mustrálgatta:
– Nagy felelősséggel járó hivatalt bíztak rád. Remélem, nem fognak csalódni
benned.
József udvariasan, majdnem alázatosan hallgatta a főpap utasításait. De azok
csak a fülét érték el. No igen, amíg Jeruzsálemben tartózkodik, meg kell
hallgatnia a főpapot. De mihelyt átlépte Galilea határát, csupán egyetlen
embernek tartozik felelősséggel: saját magának.
Aznap este Anan így szólt Jochanan Ben Szakkaihoz:
– Remélem, nem lesz elhamarkodott lépés, hogy ezt a Joszef Ben Matthiaszt
küldjük Galileába. A saját nagyravágyásán kívül egyebet nem ismer.
– Meglehet, hogy vannak nála megbízhatóbbak – felelte Jochanan Ben
Szakkai. – Talán hosszú évekig úgy tűnik majd, hogy csak a maga érdekében
cselekszik. De amíg csak él, nem szűnök meg hinni abban, hogy végül
mégiscsak a mi érdekünkben fog cselekedni.

82
 Joszef Ben Matthiasz, az új kormánybiztos keresztülutazott a tartományán.
Jó, esős idő volt ebben az évben, Jahve kegyes, a ciszternák megteltek,
Felső-Galilea hegyein hó fehérlett, vidáman rohantak lefelé a hegyi patakok. A
síkságon a parasztok lekuporodtak a földre, szagolgatták a talajt zivatar után.
Igen, gazdag vidék volt, termékeny, változatos a maga völgyeivel, dombjaival,
hegyeivel, Genezáreti-tavával, Jordán folyójával, tengerpartjával, kétszáz
városával. Bűvöletesen tiszta levegőjével valóságos édenkert. József mellkasa
kitágult. Elérte, amire vágyott, nagyon magasra emelkedett, csodálatos dolog,
hogy ennek a tartománynak ő az ura. Aki teljhatalommal felruházva jön ide,
mint ő, az messzi földön és egyszer s mindenkorra érvényt szerez a nevének,
mert ha nem, akkor ostoba és tehetségtelen ember.
De már néhány nap elteltével valami kellemetlen érzés kerítette hatalmába,
és mindennap erősebben bántotta. Tanulmányozta az aktákat, az archívumot,
magához hívatta a járási elöljárókat, tárgyalt a polgármesterekkel, a papokkal, a
zsinagógák és tanintézmények vezetőivel. Próbált szervezni, utasításokat adott,
udvariasan helyeseltek neki, utasításait végrehajtották; de határozottan érezte,
hogy meggyőződés nélkül teszik mindezt, és hogy intézkedései nem hozzák
meg a várt eredményt. Ugyanazok a dolgok másként festettek Jeruzsálemben és
másként Galileában. Ha Jeruzsálembe panaszok érkeztek Galileából, hogy az
adóterhek elviselhetetlenül súlyosak, a jeruzsálemi illetékes urak csak a vállukat
vonogatták, számadatokat soroltak fel, Galilea panaszait hallva mosolyogtak,
ahogy minden egyéb jajgatásra mosolyogtak, és a római fegyverek oltalma alatt
továbbra is behajtották az adókat. József összeszorítja ajkait, és a galileai
valóságot egybeveti a jeruzsálemi számokkal. Elkomorodik, szeme elsötétül.
Ezeknek a galileai parasztoknak, halászoknak, kézműveseknek, kikötői és
műhelymunkásoknak a panaszai nem üres jajgatások. Az Ígéret Földjén élnek,
de ennek a földnek a szőlőtőkéi nem nekik növekednek. Ennek a földnek a zsírja
Caesareába megy a rómaiakhoz, olaja a jeruzsálemi nagyurakhoz. Itt van a
földdézsma: gabonából harmadrész, borból és olajból a termés fele,
gyümölcsből negyedrész. Aztán. a templomi tized, a Templom számára évente
fizetendő fejadó, a zarándokokra kivetett illetékek. Aztán az árverési adók, a
sóadó, az út- és hídpénzek. Adók itt, adók ott, adók mindenütt.
Igaz, ezek a pénzügyi dolgok nem rá tartoznak, hanem Jannaira. De azért
nem tudja rossz néven venni a galileai emberektől, ha sötéten néznek a Nagy
Csarnok doktoraira, akik az írás ravasz és körmönfont értelmezésével bűvész-
kedve elszedik tőlük javaikat, és azt sem veheti zokon tőlük, ha rá is sötéten
néznek, hiszen ő a jeruzsálemi urak képviselője. Rómában és Jeruzsálemben
megtanulta, hogyan szokták kezelni az elégedetlenkedőket: apró könnyíté-
sekkel, komoly és nyájas beszédekkel, ünnepélyes nyilatkozatokkal és olcsó
kitüntetésekkel. De itt az ilyen eszközökkel nem boldogulhat.
Jeruzsálemben gúnyos ajkbiggyesztéssel emlegetik a galileai embereket: ó,
azok bárdolatlan falusiak, műveletlenek, tudatlanok. József már az első héten
83
leszokott erről a pöffeszkedő fölényeskedésről. Igaz, az itteni emberek
meglehetősen lazák a parancsolatok teljesítésében, az írástudós fejtegetéseire
nem sokat adnak. Ezzel szemben rendkívül szigorúak, fanatikusak. Egyáltalán
nem akarnak megelégedni azzal, ami van. Azt mondják, alapjaiban kell
megváltoztatni az államot és az életet, mert csak akkor teljesedhetnek be az írás
szavai. Itt mindenki fejből tudja Ézsaiás próféta könyvét. A marhahajcsárok az
örök békéről, a kikötőmunkások Isten országának földi megvalósulásáról
beszélnek; nemrégiben egy takács kiigazította József tévedését, mert nem szó
szerint idézett egy passzust Ezékiel próféta könyvéből. Lassú emberek,
nehézkes mozgásúak, külső magatartásukban nyugodtak és békések, de belül
korántsem békések, hanem erőszakosak, mindent elvárnak, és mindenre készek.
József határozottan érzi: ezek a neki való emberek. Komor, szilaj erejű hitük
szilárdabb alap egy férfi és egy nagy vállalkozás számára, mint a sivár tudósság,
Jeruzsálem sima szkepszise.
Nekihevült buzgalommal Ígyekszik magát megértetni a galileai emberekkel.
Nem Jeruzsálemért akar itt lenni, hanem őérettük. Öreg kollégája, Jannai
doktor, szabad kezet enged neki, sohasem keresztezi az útját. Jannai doktort
nem érdekli semmi, csak a pénzügyigazgatás. Roppant aktakötegeivel bevette
magát Szeffóriszba, a tartomány nyugodalmas, lassú életritmusú fővárosába, és
kedélyesen, de nyakas szívóssággal foglalkozik az adórendszer
újjászervezésével. Minden egyéb ügyet átenged fiatalabb kollégájának. József
tehát azt teheti, amit akar, de valahogy mégsem jut előbbre. Levetkőzi a tudós,
az arisztokrata, a pap önteltségét és gőgjét; úgy beszél halászokkal, hajóépítő
munkásokkal, parasztokkal, kézművesekkel, mintha maga is közéjük tartozna.
Az emberek barátságosak, megtisztelve érzik magukat, de szavaik és viselke-
désük mögött József belső tartózkodást szimatol.
Galileának más vezetői vannak. József ezt nem akarja tudomásul venni, nem
óhajt együttműködni velük, de a nevüket jól ismeri. A polgárőr-csapatok
vezetői ők, akiket Jeruzsálem nem hajlandó elismerni. Ketten vannak: a
giszkalai János, a parasztvezér, meg egy bizonyos Szapita, Tibériásból. József
látta, hogyan csillan fel az emberek szeme, ha valaki e két nevet kiejti. Szeretné
látni őket, jó volna beszélni velük, megtudni tőlük; hogyan kezdték el. Mert ő
tapasztalatlannak, ügyefogyottnak, meddőnek érzi magát. Hivatala van, magas
címe-rangja, talán még hatalma is – de az erő amazokban lakozik.
Rengeteget dolgozik, nem kíméli magát. Egyre hevesebben sarkallja a vágy,
hogy megnyerje magának éppen ezt a Galileát. De a tartomány elzárkózik előle.
Öt hete van már itt, de ugyanott tart, ahol az első napon.
E téli esték valamelyikén Kapernaum utcáit rója. Kisváros, az Izrael
Bosszúállóinak egyik központja. Egy szegényes, elhanyagolt házon zászlócska
jelzi, hogy ott csapszék van, és hogy újbort kapott a tulajdonos. Tanácsüléseken,
bizottsági megbeszéléseken, zsinagógákban, tanintézményekben már elég sok
galileait látott József. Most szeretné látni őket bor mellett is. Belép a kocsmába.
84
 Alacsony, nyomorúságos helyiség, egyszerű parázstartóval, benne szárított
trágya ég, bűzös füstöt árasztva. Legalább egy tucat férfi ül a szobában. Amikor
a jól öltözött úr belép, felpillantanak, tartózkodva mustrálgatják, de nem
barátságtalanul. Előjön a kocsmáros, megkérdezi, mit parancsol az úr,
megjegyzi, hogy véletlenül finom ennivalóval is szolgálhat. Egy kereskedő
utazott át a karavánjával, sokat főzetett, úgyhogy még maradt némi tejjel sült
szárnyas. Húst tejjel enni szigorúan tilos; Galilea vidéki lakossága azonban a
szárnyast nem tartja húsnak, és nem hajlandó szakítani azzal a szokásával, hogy
a szárnyast tejjel főzze vagy süsse meg. A vendégek tréfás, de nem
rosszindulatú megjegyzéseket tesznek, amikor József udvariasan visszautasítja
az ínyencfalatot. Kérdezgetik, kicsoda, hol tölti az éjszakát, hanghordozásából
kitalálják, hogy jeruzsálemi. József barátságosan felelget, de a határozott
válaszokat kerüli; nem tudja, felismerték-e.
A kocsmáros leül hozzá, beszédes ember, közlékeny. Eredetileg Theophilus
a neve, de most Giorának, azaz Idegennek nevezi magát, mivel szimpatizáns, és
az a szándéka, hogy áttér a zsidó hitre. Galileában a lakosság erősen keveredik
nemzsidókkal, sok a szimpatizáns, aki vonzódik Jahvéhoz, a láthatatlan
Istenhez. A doktorok az előírásoknak megfelelően őt, Theophilus-Giorát is
Ígyekeztek lebeszélni a zsidó vallás felvételéről; mert amíg nem zsidó, addig
üdvösségét nem veszíti el még akkor sem, ha nem tartja be a hatszáztizenhárom
parancsolatot. De mihelyt magára veszi a zsidó vallással járó kötelezettségeket,
lelkének üdvét fenyegeti, ha nem tartja be a Törvényt, márpedig a Törvény
nehéz és szigorú. Theophilus-Giorát még nem metélték körül, a doktorok szavai
hatással voltak rá; másfelől azonban éppen ez a szigorúság vonzotta.
A vendégek, széles vállú, lassú mozgású, kissé esetlen emberek, felélén-
külnek a jeruzsálemi úr jelenlététől. Megint a legnagyobb gondjukra terelődik a
szó: nem lehet már bírni a kormányzat nyomását. Chalafta, az asztalos
kénytelen volt eladni legutolsó darab szőlőföldjét. Kecskéket hozott át a
Jordánon túlról; a rómaiak magas vámot vetettek ki a kecskékre, ezért át akarta
csempészni az állatokat, de rajtakapták. Akárhogy csinálja az ember, megjárja a
vámosokkal. Jaj annak, aki bevallja a portékáját, és jaj annak is, aki nem vallja
be. A kecskék miatt a vám tízszeresét rótták rá büntetésül, mert másodszor
próbálta meg a csempészést, és hát el kellett adnia a szőlőt, hogy kifizethesse a
bírságot. Asarja, a takács, elpanaszolja, hogy a magdalai piacfelügyelő
zálogként lefoglaltatta a harmadik szövőszékét, mert hátralékban van az
iparadóval. Ágrólszakadt emberek ezek itt valamennyien, nyomorognak ebben
a gazdag tartományban. Galileában rengeteg a baromfi, olcsó a kecsketej; és
ezek az emberek mégis mohón csettintettek, amikor a kocsmáros a tejjel sütött
szárnyast kínálgatta neki. Ilyesmit ők csak nagy ünnepeken engedhetnek meg
maguknak. Gürcölnek, de nem a saját hasukért, hanem Caesarea és Jeruzsálem
bendőjéért. Nehéz az élet, nagyon nehéz.

85
 Betelt az idő? Az agitátor Júda már ezt hirdette itt Galileában, és
megalapította az Izrael Bosszúállói pártot, de a rómaiak keresztre feszítették.
Most a fia, Náhum, járja a tartományt, és hirdeti ugyanezt. Még egy próféta is
támadt Galileában, Theuda, aki csodákat tett, majd Jeruzsálem alá vonult, és
kijelentette, hogy kettéválasztja a Jordán vizét. De a rómaiak keresztre
feszítették, és a Nagy Tanács urai helyeseltek nekik.
Teradjon, az olajtermelő annak a véleményének adott kifejezést, hogy ez a
Theuda próféta közönséges csaló volt. Chalafta, az asztalos, nehézkesen és
szomorúan ingatta a fejét:
– Csaló? Azt mondod, hogy csaló? A Jordán vize talán nem vált volna szét a
parancsára. De akkor sem lett volna csaló. Előfutár volt. Mert mikor
beszélhetünk az idő beteljesedéséről, ha nem most, amikor Góg és Magóg újra
Izraelre fenekedik, amint az meg vagyon írva Ezékielnél és a
Jonatán-targumban?
Asarja, a takács csavarosan így okoskodott: az a Theuda semmiképpen sem
lehetett az igazi Messiás, mert igen szavahihető valakitől hallotta, hogy
egyiptomi volt, márpedig a Messiás nem lehet egyiptomi.
Jó volt a bor, és jócskán fogyott belőle. Az emberek megfeledkeztek a
jeruzsálemi úrról, és a parázstartóban égő szárított trágya bűzös füstjében
lassan, de szenvedélyesen és nyomatékkal a Messiásról beszéltek, akinek, el kell
jönnie, ma vagy holnap, de minden bizonnyal még ebben az esztendőben.
Chalafta, az asztalos, komoran és makacsul hangoztatta: igenis, lehet a Messiás
egyiptomi. Nem szól-e az írás a vasseprűről, amely minden rothadtságot kisöpör
Izraelből és a világból? És nem a Megváltó-e ez a vasseprű? De ha az, csak nem
küld Jahve egy zsidót, hogy verje a többi zsidót? Nem küld-e inkább egy
körülmetéletlent? Miért ne lehetne körülmetéletlen a Messiás?
Tarfon, az utcai árus azonban így kesergett a galileai dialektus sötét, súlyos
torokhangjain:
– Ajjaj, egészen biztos, hogy zsidó lesz. Mert nem azt tanítja-e Dossza Ben
Natan doktor, hogy a Messiás összegyűjti a világon szerteszóródott zsidókat, és
aztán, ajjaj, megölik őt, és temetetlenül hever a jeruzsálemi utcán, és hogy
Messias Ben Joszef lesz a neve? No de hogy lehetne egy nemzsidónak a neve
Messias Ben Joszef?
Most a kocsmáros, Theophilus-Giora is beleszólt a vitába, és érveivel
Chalafta asztalos segítségére sietett. Bántotta az a feltevés, hogy a Messiás nem
lehet idegen. Komoran és konokul kijelentette: márpedig ő nem enged abból,
hogy a Messiás csakis nemzsidó lehet. Mert nem áll-e az írásban, hogy a
Messiás úgy göngyöli össze az ég kárpitját, mint egy könyvtekercset, meg hogy
először a büntetés jön és a nagy csata és a tűzvész a gyilkos városban?
Többen helyeseltek neki, mások ellenérvekkel hozakodtak Mindannyiuk
lelkét feldúlta a téma. Vontatottan, komoran, panaszosan, felháborodva vitat-
koztak, áhítattal idézgették a homályos és egymásnak ellentmondó próféciákat.
86
Ezek a galileai férfiak valamennyien sziklaszilárdan hittek a Megváltóban. Csak
éppen mindegyikük más képet alkotott róla, és mindegyikük a benne kialakított
képet védelmezte, pontosan látta a képet, tudta, hogy neki van igaza, hogy a
többiek tévednek, és mindegyikük lázas buzgalommal Ígyekezett az írásból
merített bizonyítékokkal körülbástyázni a benne élő képet.
József feszült figyelemmel hallgatta őket. Szeme és orra érzékeny volt
ugyan, de most nem törődött a maró, undorító bűzt árasztó füsttel. Nézte az
embereket, amint érveiket görgették kemény kopónyájúkban. Mert valóban
szinte látni lehetett, hogyan ássák ki érveiket, hogyan öntik fáradsággal
szavakba. Valaha, amikor Banusznál, a remeténél élt egy ideig a sivatagban, a
próféták üdvöt hirdető jóslatai fenségesen és szüntelen ott lebegtek fölötte, a
levegővel együtt szívta magába őket. De azután Jeruzsálemben elhalványultak a
próféciák, és az írás passzusai közül éppen azok váltak számára a leghígabb,
legvékonyabb, legidegenebb mondatokká, amelyek a Megváltóról szólnak. A
Nagy Csarnok doktorai nem vették jó néven, ha valaki ezeket a próféciákat a
jelenre akarta vonatkoztatni. Sokan a nagy törvénytudónak, Hillelnek a
véleményét fogadták el, aki szerint a Messiás réges-rég megjelent már, Hiskia
király alakjában. Ezek a Tizennyolc Kérésből egyszerűen kihagyták a Megváltó
eljövetelére vonatkozót. József, ha őszinte akart lenni önmagához, kénytelen
volt bevallani, hogy a Megváltóban való reménykedésnek hosszú évek óta nincs
helye sem a gondolataiban, sem a tetteiben. De most, ezen az estén, ebben a
homályos, füstös csapszékben a Megváltó várása újra testet öltött, boldog
érzésként és szorongásként jelentkezett, az egész élet sarkkövévé vált. Nyitott
füllel, nyitott szívvel figyelt az emberekre, és ezeknek az együgyű, tanulatlan
takácsoknak, árusoknak, asztalosoknak, olajtermelő parasztoknak a vélekedései
fontosabbnak tűntek a jeruzsálemi doktorok éles elméjű kommentárjainál. Az
olajágat vagy a kardot hozza-e majd a Megváltó? József jól látta, hogy ezek az
emberek erőszakos hitük ellentmondásaitól mindinkább felhevülnek, és minden
jámborságuk ellenére egyre fenyegetőbben méregetik egymást.
Végül már annyira elfajult a vitatkozás, hogy Chalafta asztalos ököllel akart
nekimenni Tarfonnak, az utcai árusnak. A fiatalabbak közül valaki hirtelen
rájuk szólt, fogain át szűrve a szót:
– Hagyjátok abba, várjatok, figyeljetek! Ő most éppen „lát”.
Mindenki a parázstartó felé nézett. Amellett ült egy fakó arcú, sovány, púpos
ember, aki a jelekből ítélve még rövidlátó is volt. Eddig alig nyitotta ki a száját.
Most erőlködve pislogott a füstbe, szemét összehúzta, mintha a látóhatár szélén
valamit fel akarna ismerni, majd. ismét tágra meresztette, s hunyorgott.
Az emberek szólongatták:
– Látsz valamit, Akavja? Mondd el nekünk, mit látsz.
Akavja, a szandálkészítő, még mindig erőlködve mered maga elé. Aztán
megszólalt bortól és füsttől rekedt hangon, erős tájszólásban, józanul:
– Igen, látom őt.
87
 – Milyen? – kérdezték az emberek.
– Nem magas, de zömök – felelte a látnok.
– Zsidó? – kérdezték.
– Nem hiszem – felelte. – Nincs szakálla. De ki tudná leolvasni valakinek az
arcáról, hogy zsidó vagy nemzsidó?
– Fegyveres?
– Kardot nem látok nála – válaszolta a látnok –, de azt hiszem, páncél van
rajta.
– Hogyan beszél? – Ezt József kérdezte.
– Mozgatja a száját – felelte Akavja, a szandálkészítő – de nem hallom, mit
mond. Azt hiszem, nevet – tette hozzá fontoskodva.
– Már hogyan nevethet, ha ő a Messiás? – kérdezte elégedetlenül Chalafta,
az asztalos.
– Nevet, és mégis félelmetes – válaszolta a szandálkészítő.
Azután szemét dörzsölve kijelentette, hogy nem lát már semmit. Fáradtnak
és éhesnek érezte magát, morcos képet vágott, sok bort ivott, a tejjel sült
szárnyasból is enni akart. A kocsmáros felvilágosította Józsefet, hogy
kiféle-miféle ez az Akavja szandálkészítő. Nagyon szegény ember; mégis
minden évben elzarándokol Jeruzsálembe, és elviszi a maga áldozati bárányát.
A Templom belső udvaraiba, mivel nyomorék, nem léphet be; de nagyon csügg
a Templomon, szívvel-lélekkel, és pontosabban ismeri a belső udvarokat, mint
sokan, akik valóban megfordultak ott. Talán mert nem szabad látnia a
Templomot, Jahve megengedte neki, hogy olyasmit láthasson, amit mások nem
láthatnak.
Az emberek még sokáig együtt maradtak; de már nem beszéltek többet a
Megváltóról. Inkább arról beszéltek, mennyire megnövekedett a
Makkabi-emberek száma, milyen a szervezetük, milyenek a fegyvereik.
Hamarosan eljön a nap, amikor. odacsapnak. Akavja, a szandálkészítő ismét
nekividámodott, ugratta a körülmetéletlen kocsmárost, hogy amikor eljön a nap,
óriási mosogatás lesz, és majd neki is hinnie kell. Aztán megint a jeruzsálemi
úrhoz fordultak, és a maguk otromba, de nem barátságtalan módján ingerkedtek
vele. József nem sértődött meg, velük együtt nevetett. A végén felszólították,
legyen a vendégük, és egyék abból a tejjel sütött szárnyasból. Különösen
Akavja, a szandálkészítő, a látó ember ragaszkodott a megvendégeléshez.
– Egyél, ember, egyél – hajtogatta csökönyösen.
József Rómában nem sokat törődött a szokások betartásával, Jeruzsálemben
viszont szigorúan vette a parancsolatokat és a tilalmakat. De ez a föld itt Galilea.
Egy ideig töprengett. Azután evett.
József Magdalát választotta főhadiszállásának, ezt a Genezáreti-tó mellett
elterülő kellemes, nagy helységet. Ha a tavon hajókázik, déli irányban fehéren
csillogó pompás várost lát, a tartomány legszebb városát, de az nem tartozik a
hatáskörébe, Agrippa király uralma alatt áll. Tibériás a neve annak a városnak.
88
És ott lakik Justus, akit a király kormányzóvá nevezett ki. A várost nem könnyű
kormányozni, a lakosságnak több mint egyharmada görög és római, akiket a
király elkényeztetett, no de nem fér hozzá kétség, hogy Justus doktor jó rendet
tart. József udvariassági látogatást lett nála, amikor Galileába jött, amit Justus
udvariasan viszonzott. De politikáról egyáltalán nem beszélt. Úgy látszik, a
jeruzsálemi kormánybiztos teljhatalmát nem tartja teljesnek. Józsefet bosszantja
ez. Ég a vágytól, hogy megmutassa a másiknak, nem akármilyen pozíciót tölt ő
be.
A Tibériás fölött emelkedő magaslaton szélesen, imponálóan ragyog
Agrippa király, palotája, amely most Justus székhelye. A tengerpart mentén, a
rakpart közelében szép villák és nagy üzletházak állnak. De sok a szegény
ember is Tibériásban, halászok és hajósok, teherhordók és ipari munkások.
Tibériásban a görögök meg a rómaiak a gazdagok, és a zsidók a proletárok.
Sokat kell dolgozni, az adók magasak, a városban a szegény még erősebben érzi
a nélkülözés keserveit, mint falun. Sok az elégedetlenkedő Tibériásban. Minden
csapszékben lázongó beszédeket hallani a rómaiak ellen és Agrippa király ellen,
aki a rómaiak bábuja. Az elégedetlenek hangadója az a bizonyos Szapita, a
halászok szövetségének titkára. Ézsaiásra hivatkozik: „Jaj azoknak, akik a
házhoz házat ragasztanak, és mezőt foglalnak a mezőkhöz.” Justus minden
rendelkezésére álló eszközzel Ígyekszik elnyomni a mozgolódást, de hatalma
nem terjed túl a város határán; nem tudja megakadályozni, hogy Szapita
fegyveres csoportjai Galilea többi részében támaszpontokat ne szerezzenek
maguknak, meg az ellen sem tehet semmit, hogy azokon a vidékeken egyre
többen csatlakoznak hozzájuk.
József nem nézi rossz szemmel, hogy Szapita követőinek tábora egyre
erősödik, és bandái a jeruzsálemi kormányzat fennhatósága alá tartozó területen
is mindenfelé szaporodnak. Szapita emberei azt követelik a József alá tartozó
közösségektől, hogy anyagilag támogassák a nemzeti ügyet; a hozzájárulás
megtagadói ellen büntetőexpedíciókat indítanak, amelyeket bízvást lehet
rablásnak és fosztogatásnak nevezni. József rendőrsége csak ritkán avatkozik
be, s a bíróságok enyhén kezelik ügyüket.
Józsefet viharos öröm fogja el, ‚amikor Szapita felkeresi. Végre! Galilea
kezdi megérteni őt, Galilea eljött hozzá. Érzi, most már hamarosan ki fogja
zökkenteni azt az öntelt Justust is a tartózkodásából. Örömét azonban okosan
elrejti. Szemügyre veszi Szapitát. Izmos, zömök férfi, fél válla kissé csapott.
Gyér szakállát két ágban viseli, kis szemében a megszállottság tüze izzik. József
beszélget vele, tárgyal vele, fél szavak is elegendők. Ezzel könnyebben még
tudja értetni magát, mint Justusszal. Semmit nem rögzítenek írásban; de amikor
Szapita távozik, mind a ketten tudják, hogy olyan megegyezés jött létre, amely
hatékonyabb, mint egy körülményesen megfogalmazott szerződés. Aki Szapita
emberei közül már nem érzi magát biztonságban Tibériásban, nyugodtan
átszökhet József területére; nem lesz bántódása. És Józsefnek ezentúl nem kell
89
véres verejtékkel a hadialapja számára pénzeket kicsikarnia a fukar Jannai
doktorból; amit az megtagad tőle, megkapja Szapitától.
És mindkét fél állja a szavát. József most már valóban rá tudja kényszeríteni
Justust, hogy politikáról beszéljen. Justus egyik levelében nyomatékosan
követeli: a jeruzsálemi urak ne szabotálják tovább az ő fáradozásait, amelyek a
galileai banditizmus felszámolására irányulnak. Az öreg Jannai doktor néhány
kellemetlen kérdést tesz fel Józsefnek. József azonban csodálkozást színlel:
Justust nyilvánvalóan kényszerképzetek gyötrik. Mihelyt egyedül marad,
elégedetten mosolyog. Örül a harcnak.
Személyes megbeszélésre kerül sor Justusszal. A két jeruzsálemi
kormánybiztos átlovagol Tibériásba. József délcegen üli meg szép arab lovát, a
város ápolt utcáin kíváncsian megbámulja a nép. Tudja, hogy jól mutat lóháton,
közönyös arccal, kissé gőgösen néz előre. Fellovagolnak a dombra, Agrippa
király palotájához. A bejárat előtt fehérlik Tiberius császár óriási szobra; az ő
nevét viseli a város. A szobor előtt árkádsor, abban is szobrok. Ez bosszantja
Józsefet. Nem csügg görcsösen a régi szokásokon, de szívét eltölti Jahve, a
láthatatlan Isten, és lelke mélyén felháborodik, ha Jahve országában a tiltott
szobrokat kell látnia. Az alakformálás a teremtő Isten kizárólagos joga: Isten
megengedte az embernek, hogy nevet adjon ezeknek az alakoknak; de az
embernek tilos a formálás – ha megteszi, hallatlanul vakmerő, és bűnt követ el.
Ezek a köröskörül itt álló szobrok meggyalázzák a láthatatlan Istent. Amikor
József elindult erre a tibériási útra Justushoz, még némi bűntudatos
nyugtalanság motoszkált benne; de most, a szobrok láttán, tiszta és nemes
felindulás ragadja magával, s úgy érzi, fölényben van Justusszal szemben.
Justus a rideg politikát képviseli: ő, József, úgy jött ide, mint Jahve katonája.
Justus, aki halálos ellensége mindenféle ünnepélyességnek, azon van, hogy a
megbeszélés ne legyen hivatalos jellegű. A három úr egymással szemben foglal
helyet a kereveteken. Reggeliznek. Justus görögül kezdte a beszélgetést, de
aztán udvariasságból áttért az arámra, bár ezt a nyelvet nem beszéli olyan jól.
Lassan politikai vizekre siklik a társalgás hajója. Jannai doktor nyájas, kedélyes,
mint mindig. József védelmezi saját politikáját; belelovalja magát, érzi, hogy
nem kellene ennyire heveskednie. A háborús pártot csak oly módon lehet
visszatartani a meggondolatlan támadásoktól, ha kifogják vitorláiból a szelet.
– Úgy gondolod, hogy aktívvá kell tenni a békét? – kérdezte Justus, és
kellemetlen irónia csengett a hangjában.
– Kénytelen vagyok a Makkabeus-könyv szerzőjének kijelenteni, hogy a
gyakorlati politikában most is hibásnak ítélem a Makkabeus-gesztusokat,
bármilyen célról legyen is szó.
– A legkellemetlenebb Makkabeusok itt ülnek a városodban, igaz? –
kérdezte kedélyesen Jannai doktor.
– Sajnos, nem áll hatalmamban, hogy elfogjam Szapitát – ismerte el őszintén
Justus. – Ti, uraim, könnyebben megtehetnétek. De amint már megírtam nektek,
90
éppen a ti bíróságaitok elnéző magatartásának köszönhető, hogy az Izrael
Bosszúállói még pimaszabbak lettek itt a városomban.
– Szerintünk nem olyan egyszerű ez a dolog – mentegetőzött Jannai doktor.
– Elvégre ezek az emberek nem közönséges rablók.
– Ézsaiásra hivatkoznak – mondta József, és keményen, harciasan
hozzáfűzte: – Hisznek abban, hogy betelt az idő, és nemsokára eljön a Messiás.
– Ézsaiás azt tanította, hogy szelíden kell tűrni a hatalmat – jegyezte meg
halkan, de szúrósan Justus. – Csendesen várni és bizakodni, ezt tanította
Ézsaiás.
Józsefet felingerelte az idézet. Ez a Justus rendre akarja őt utasítani?
– A nyugtalanságok tűzfészke a te Tibériásod! – vágta oda élesen.
– A nyugtalanságok tűzfészke a te Magdalád, József doktor – válaszolta
szelíden Justus. – Ha a te bíróságaid felmentik az én tolvajaimat, az ellen nem
tehetek semmit. De ha a hadialapodat továbbra is ezeknek a tolvajlásoknak a
hozamából gyarapítod, József doktor – ezt rendkívül udvariasan mondta –,
akkor nem kezeskedhetem róla, hogy királyom nem veszi vissza erőszakkal
ezeket az összegeket.
Jannai doktor felpattant:
– Hát neked Szapitától származó pénzeid vannak a kasszádban, József
doktor?
József dühöngött. Ez az átkozott Justus kitűnően dolgozó kémszolgálatot tart
fenn, máskülönben nem tudna a titkos pénzküldeményekről. Ígyekezett
elködösíteni a dolgot; igaz, Tibériásból is érkeztek pénzek a galileai
honvédelem céljaira, de el sem tudja képzelni, hogy azok a Szapita-féle banda
zsákmányából származnának.
– Hidd el nekem, hogy abból származnak – jelentette ki barátságosan Justus.
– Nagyon kérlek, ne támogasd tovább ily módon ezt a csőcseléket. Hivatali
kötelességemmel nem férne össze, ha tovább is tűrném, hogy lázadásra
bujtogasd az én Tibériásomat.
Még mindig igen udvarias hangon beszélt; izgatottságát legfeljebb az árulta
el, hogy ismét görögre fordította a szót. De az öreg Jannai doktorról egyszeriben
lefoszlott minden kedélyesség. Felugrott, és hevesen gesztikulálva ráförmedt
Józsefre:
– Pénzt kaptál Szapitától? Pénzt fogadtál el Szapitától?
József feleletét meg sem várva, Justushoz fordult:
– Ha megfelel a valóságnak, hogy pénzek érkeztek Tibériásból, ígérem,
mindent visszaküldünk hozzád.
Mihelyt a két kormánybiztos kiért a városból, útjaik elváltak.
– Figyelmeztetlek – mondta Jannai doktor fagyosan hogy nem az Izrael
Bosszúállóinak egyikeként ülsz Magdalában, hanem mint Jeruzsálem
megbízottja. Kikérem magamnak az efféle túlzásokat és pittoreszk kalandokat!

91
 József sápadt volt a dühtől, de nem tudott mit válaszolni. Belátta, hogy
túlbecsülte erejét. Ennek a Jannai doktornak jó szimata van ahhoz, hogy
megkülönböztesse a tényeket a fikcióktól. Ha ennyire rá mer ripakodni, mint
egy vásott iskolás gyerekre, akkor átkozottul rosszul állhat a szénája. Még várni
kellett volna, még nem lett volna szabad ujjat húzni Justusszal. Most majd
Jeruzsálem az első adandó alkalommal visszahívja, és Justus mosolyogni fog,
megjelenik arcán az a gyűlöletes mosolygás, amelyet József olyan jól ismer.
Nem, nem fog mosolyogni, József megakadályozza, meg tudja akadályozni.
Mit ért ez a Justus Galileából? De ő, József, már eléggé tapasztaltnak érezheti
magát. Már nem fél a galileai vezetőktől, nincsenek gátlásai velük szemben.
Szapita a maga jószántából kereste fel, a másikat, a giszkalai Jánost, majd
hívatni fogja. Bebizonyosodik, hogy nem Jeruzsálem gyakorolja a tényleges
hatalmat Galileában, hanem a János-Szapita-József triumvirátus. Bánja is aztán,
minek nevezik őket, rablóbandának vagy csőcseléknek vagy bárminek. Esze
ágában sincs megszakítani a kapcsolatot Szapitával. Éppen ellenkezőleg, a
jeruzsálemi kormány területén és azon túl alakult fegyveres szervezeteket, akár
legálisak, akár nem, egyetlen egységes szövetséggé fogja majd össze. Nem mint
Jeruzsálem megbízottja, hanem mint az Izrael Bosszúállói pártjának vezére.
Giszkalai János, a jól felfegyverzett galileai parasztmozgalom vezetője,
szemmel láthatóan szívesen jelent meg József hívására. Giszkala kis hegyi
városkában született, arról nevezte el magát; a hivatalos anyakönyvekben mint
Jochanan Ben Levi szerepelt. Szülővárosa közelében volt egy birtokocskája,
főleg olajbogyó és füge termett rajta, de nem valami sokat jövedelmezett. Ez a
János zömök termetű, lassú mozgású, jólelkű, csavaros eszű férfi volt, éppen az
a fajta, akit a galileaiak a szívükbe tudnak zárni. Cestius hadjárata idején
Felső-Galileában ügyes és elkeseredett gerillaháborút szervezett a rómaiak
ellen. Sokat volt úton, a tartomány minden zegét-zugát ismerte. József nem is
értette, miért nem keresett már korábban kapcsolatot ezzel az emberrel. Elnézte,
amint ott ült előtte: nem magas, de erős alkatú, arca barna és széles, kurta
kecskeszakállt visel, orra belapított, szeme szürke, furfangos nézésű. Minden
ravaszsága ellenére jóindulatú, nyílt ember.
Mindjárt egy félreérthetetlenül világos indítvánnyal kezdte. Agrippa király
országában mindenütt gabonakészleteket halmozott fel, kétségkívül a rómaiak
részére. János ezt a gabonát le akarja foglalni csapatainak, a szükség törvényt
bont, József engedélyét kéri hozzá. Sajnos, a pénzeszsákok meg az arisztokraták
befolyása alatt álló jeruzsálemi kormányzat nem hajlandó kapcsolatot teremteni
János fegyveres szervezeteivel. Józsefről azonban az a véleménye, hogy más,
mint azok az alattomos urak ott a Templomban.
– Te szíved szerint Izrael Bosszúállói közé tartozol, József doktor. Ezt három
mérföldről meg lehet érezni. Neked készséggel hajlandó vagyok alárendelni a
csapataimat – mondta őszinte bizalommal, és átadta Józsefnek a szervezet

92
pontos névsorát. Tizennyolcezer ember neve szerepelt a hosszú listán. József
hozzájárult a gabona elkobzásához.
Nem félt a vihartól, amelyet a rekvirálásnak fel kell majd kavarnia. Ha
minden gátlás nélkül kihasználja pozícióját, ha Galileában övé lesz a tényleges
hatalom, Jeruzsálem talán nem meri visszahívni. No és ha mégis visszahívná,
lehet-e őt kényszeríteni? Szinte vidám izgalommal várta, mi fog történni.
Giszkalai Jánost is megelégedéssel töltötte el a Józseffel folytatott
megbeszélés. Bátor ember volt, de a humorérzék sem hiányzott belőle. Egész
Galilea tudta, hogy ő volt az, aki lefoglalta Agrippa király gabonakészleteit. De
úgy tett, mint aki ártatlan a dologban, és nem tud semmiről. Ami, történt, az a
jeruzsálemi kormánybiztos parancsára történt. Teljesen nyíltan elutazott az
ellenség területére, Tibériásba, hogy az ottani hévizekben gyógyítsa reumáját.
Tudta, ha Justus bármit is tenne ellene, emberei azonnal megrohanják a várost.
Justus azonban csak nevetett. Amennyire kártékonynak tartotta a parasztvezér
akcióit, annyira tetszett neki csavaros esze.
De Jeruzsálembe és Szeffóriszba felháborodott hangú jegyzéket küldött. Az
öreg Jannai doktor magából kikelten, dühében hápogva állított be Józsefhez. A
gabonát természetesen azonnal vissza kell adni. József nagyon udvariasan
fogadta a feldúlt öregurat. A gabonát, sajnos, nem lehet visszaadni, mivel már
eladta. Jannai dolgavégezetlenül távozott Józseftől, aki udvarias sajnálkozással
vonogatta a vállát. Csupán az szolgált neki némi vigaszul, hogy József az
eladásból befolyt összeg tekintélyes részét Jeruzsálembe küldte.

Tibériás városában Izrael Bosszúállóinak egyik legkedveltebb agitációs

módszere az volt, hogy élesen támadták az uralkodó réteg istentelenségét és azt
a hajlamát, hogy asszimilálódni akarnak a rómaiakhoz és a görögökhöz. Amikor
Szapita megint Józsefnél járt, az megjegyezte, milyen mélységes felháborodást
váltott ki belőle is a királyi palota előtt a napfényben hivalkodó szobrok
látványa. A komor, alacsony férfi felvonta ferde vállát, kis szemét Józsefre
szegezte, majd lesütötte, és idegesen cibálgatta kétfelé fésült szakállának egyik
hegyét. József tovább tüzelte, és idézte a próféta szavait:
– A borjú itt van az országban, Jahve elveti. Emberkéz csinálta, nem lehet
isten.
Várta, hogy majd Szapita folytatja a híres idézetet: „Ezért a borjút porrá kell
zúzni.”
Szapita mosolygott, ezt a részt kihagyta, és egy később következő mondatot
idézett, nagyon halkan, inkább saját magának, mint Józsefnek:
– Szelet vetnek, és vihart fognak aratni.
Majd józanul tárgyilagos hangon hozzáfűzte:
– Állandóan tiltakozunk a megbotránkoztató gyalázatosság ellen. Hálásak
volnánk a jeruzsálemi biztosnak, ha ő is szót emelne Tibériásban.
93
 Szapita nem volt annyira nyílt, mint Giszkalai János, de burkolt célzásaiban
meg lehetett bízni. Aki szelet vet, vihart arat. József anélkül, hogy Jannai
doktorral megtanácskozta volna a dolgot, egy második megbeszélésre kérte fel
Justust.
Ezúttal egyszerűen, egyetlen szolga kíséretében ment át Tibériásba. Justus
római módon üdvözölte, de hirtelen leengedte a karját, mosolyogva, mintegy
korrigálva magát, a héber köszöntésre váltott át:
– Béke legyen veled!
Aztán leültek egymással szemközt, egyedül voltak, mindegyikük sokat
tudott a másikról, mindegyikük szívből gyűlölte a másikat. Római összekülön-
bözésük óta mindketten vitték valamire, hatalmuk volt embereken és sorsokon,
idősebbek lettek, vonásaik megkeményedtek, de azért még mindig hasonlítottak
egymásra, a halványbarna József és a sárgásbarna Justus.
– Amikor nemrég beszélgettünk, Ézsaiás prófétát idézted – kezdte József.
– Igen. Ézsaiás azt tanította, hogy a kis Júdeának nem szabad harcot
kezdenie világbíró ellenfelével.
– Ezt tanította – bólintott József –, és élete végén egy cédrusfa üregében
keresett menedéket, és szétfűrészelték.
– Inkább fűrészeljenek szét egy embert, mint egy országot – mondotta
Justus. – Voltaképpen mit akarsz te, József doktor? Ígyekszem valami értelmes
összefüggést felfedezni lépéseid között. De vagy buta vagyok a megértésükhöz,
vagy pedig egyetlen célra összpontosul minden törekvésed: arra, hogy Júdea
hadat üzenjen Rómának az új Makkabeus, Joszef Ben Matthiasz vezérlete alatt.
József fékezte magát. Sajnos, már Róma óta ismeri Justusnak ezt a
rögeszméjét: háborús uszítónak tartja. Pedig ő nem háborús uszító. Nem akarja
a háborút. Csak nem is fél tőle. Egyébiránt, még Justus álláspontjáról nézve is,
hibásnak ítéli Justus módszereit. A békére való folytonos hivatkozás éppoly
szükségszerűen háborúhoz vezet, mint a háború állandó hangoztatása. Okos
megelőzéssel kell megfosztani a háborús pártot ürügyeitől és érveitől.
– Hát nem ezt tesszük mi itt Tibériásban? – kérdezte Justus.
– Nem – felelte József –, nem ezt teszitek Tibériásban.
– Hallgatlak – mondta udvariasan Justus.
– Hát hogy csak egy példát mondjak, itt van Tibériásban ez a királyi palota,
amely ember- és állatábrázolásaival botránykő az egész tartomány szemében.
Szüntelen háborúra izgat.
Justus ránézett, majd széles mosolygás ült ki az arcára.
– Azért jöttél, hogy ezt közöljed velem?
József felkorbácsolta magában egész gyűlöletét, amelyet az arcátlan
szobrászkodással szemben érzett.
– Igen – felelte.
Justus felkérte, menjen vele. Végigvezette a palotán. Méltán volt híres ez a
palota, a legszebb építészeti alkotás egész Galileában. Justus keresztülvezette
94
vendégét a termeken, az udvarokon, a csarnokokon, a kerteken. Mindenütt
szobrok és szobrok, a szobrászat itt valósággal összenőtt az építészettel.
Agrippa király, elődje és annak elődje fáradságot, pénzt nem kímélve,
kifinomult ízléssel a világ minden sarkából szép műtárgyakat hordott össze ide,
ügyelve arra, hogy egymással összhangban legyenek. Voltak köztük nagyon
régi és híres műalkotások. Az egyik barnás terméskővel burkolt udvarban Justus
megállt egy kis szobor előtt. Nagyon régi, már meglehetősen kopott egyiptomi
munka volt, faágat ábrázolt, rajta madárral. Szigorú stílusú volt, még kissé
merev is, és mégis, az a kismadár még pihent ugyan, de már látszott rajta a
repülés boldog könnyedsége, ahogyan szárnyát kissé megemelve felrebbenni
készült. Justus egy kis ideig elragadtatással állt a szobor előtt. Majd, mint aki
álomból ocsúdik, Józsefhez fordult:
– Ezt távolítsam el? – kérdezte szelíden, és maga köré mutatott: – És azt?
Meg azt? Értelmetlenné válna az egész épület.
– Akkor rombold le az épületet – mondta József, és olyan mérhetetlen
gyűlölet izzott a hangjában, hogy Justus nem szólt többet.
József már másnapra magához hívatta Szapitát. Az érdeklődött, sikerült-e
valamit elintézni a tibériási uraknál. Nem, válaszolta József, megátalkodott a
szívük. De hát, sajnos, az ő hatásköre csak a város határáig terjed. Szapita
hevesen cibálta a szakállának egyik ágát. Ezúttal kimondta azt a mondatot,
amelyet a múltkor magában tartott:
– Samaria borját porrá kell zúzni.
József megjegyezte: ha a buzgó hitű tibériásiak el akarnák távolítani szemük
elől állandó felháborodásuk okát, megértené őket.
– Menedéket is nyújtanál nekik? – kérdezte Szapita.
– Talán azt is – felelte József.
Amikor Szapita eltávozott, Józsefben vegyes érzelmek keltek birokra
egymással. Ez a Szapita ferde válla ellenére erős fickó, ez nem fog finomkodni.
Ha ő meg az ember behatolnak a palotába, aligha érik be a szobrok
eltávolításával. Szép alkotás a palota, tetőzete cédrus és arany, termei teli
drágaságokkal. Nem vitás, hogy a palota Agrippa király tulajdona, és az sem
vitás, hogy a rómaiak védelme alatt áll. Most egy idő óta csend van az
országban, és Jeruzsálemben azt remélik, hogy Rómával sikerül megegyezésre
jutni. A szandálkészítő Akavja ott a kapernaumi füstös csapszékben látta a
Messiást: és a Messiás nem visel kardot. Bizonyos személyek Rómában csak
arra várnak hogy a jeruzsálemi kormány valami olyan lépést tesz, amelyet
támadásnak lehet majd minősíteni. Amit ő, József, az imént mondott,
megindíthat egy súlyos követ, amelyet eddig sok kéz nagy erővel tartott vissza.
Másnap éjszaka megrohanták Agrippa király palotáját: Nagy kiterjedésű
épület volt, szilárd falazatú, nem volt könnyű munka a föld színével egyenlővé
tenni. Nem sikerült. Az egész gyenge holdvilágban zajlott le, és különös módon,
ordítozások nélkül. Az emberek – sokan voltak – konok elkeseredéssel, vad
95
buzgalommal estek neki szilárd falaknak, puszta kézzel mindent ledöntöttek,
széttiportak. Széttaposták a kerti virágágyakat. Különösen ádáz indulattal
rombolták szét a szökőkutakat. Szorgosan szaladgálták ide-oda, hogy
maguknak biztosítsák a drága szőnyegeket, kelméket, a tetők aranyvereteit, a
pompás asztali edényeket. Mindezt kiabálás nélkül. Justus hamarosan belátta,
hogy csapatai túlságosan gyengék, az eredményes beavatkozásra semmi
remény, ezért minden ellenállást megtiltott. De Izrael Bosszúállói már a palota
megrohanásakor valami száz katonát és görög lakost lemészároltak, akik meg
akarták akadályozni a fosztogatást. Maga az épület majdnem egy teljes napig
égett.
A tibériási palota feldúlásának hírét dermedten fogadta egész Galilea. A
hatósági személyek Magdalában aggályosan irányvonalat, állásfoglalást kértek
Józseftől. József csökönyösen hallgatott. Azután hirtelen, nagy sietséggel, már
az égést követő napon átment Tibériásba, hogy a nagy szerencsétlenség
alkalmából részvétét fejezze ki a jeruzsálemi kormány nevében Justusnak, és
egyben felajánlja neki segítségét. Justust a romok között találta, ott bolyongott
kábultan és nyugtalanul. Justus nem kért a királyától csapatokat, nem kezdett
semmilyen akciót Szapita és emberei ellen. Ő, aki mindig olyan tevékeny és
erélyes férfi volt, most csüggedten, karjait ernyedten lógatva botorkált a
pusztulás színhelyén. Amikor Józsefet meglátta, nem gúnyolódott, nem tett
maró élű megjegyzéseket. Sápadt arcával ránézett, és izgatottságtól, bánattól
fátyolos hangon így szólt:
– Nem tudod, mit műveltél. Nem a templomáldozat megszüntetése volt a
legrosszabb, nem is Cestius megtámadása, még csak nem is a caesareai
ediktum. Ez, ez, ez itt jelenti véglegesen a háborút.
A düh és a gyász könnyeket préselt a szemébe.
– Elvakított a becsvágy – mondta még Józsefnek.
Szapita a palotából összehordott zsákmány nagy részét Józsefhez vitette.
Aranyat, nemes fát, szobortöredékeket. József önkéntelenül kereste köztük a
barnás kőből faragott ágat a madárral, de nem találta; bizonyára gyatra anyagból
volt, könnyen széjjel lehetett zúzni.
A Tibériásból érkező hírek valósággal letaglózták a jeruzsálemi urakat. A
békeszerető Paulinus ezredes közvetítésével félig-meddig már sikerült kedvező
ígéretet kieszközölniük a császári kormánytól. Róma úgy nyilatkozott, hogy ha
Júdea békében marad, megelégszik Simon Bar Giora, Eleázár doktor, a néhány
főkolompos kiadatásával. Jeruzsálemben örültek, hogy megszabadulhatnak az
uszító vezérektől. Most azonban minden reménységüket pozdorjává zúzta a
tibériási értelmetlen, esztelen cselekedet.
Izrael Bosszúállói, akiket már-már sikerült falhoz szorítani, ismét léleg-
zethez jutottak. Gyűléseik színhelye, a Kék Csarnok, Júdea központja lett.
Kierőszakolták, hogy Eleázár doktort meghívják a kormányba. A fiatal, elegáns
úr nagyon élvezte, hogy a kormány tagjai megalázkodtak előtte, és gőgösen
96
kérette magát, míg végül kegyesen elfogadta a felkínált helyet. Galilea rebellis
kormányzóját, aki olyan szembeszökő módon megszegte kormányának
utasításait, természetesen még a Kék Csarnok sem tudta hivatalában megtartani.
Jannai doktor személyesen tett jelentést a Nagy Tanácsnak, szenvedélyes
haraggal követelve a gazember Joszef Ben Matthiasz elcsapását és felelősségre
vonását. Izrael Bosszúállói nem merték Józsefet védelmükbe venni;
tartózkodtak a szavazástól. Egyetlen úr volt az egész kormányban, aki József
mentségére szólt valamit, az agg, szelíd nagydoktor, Jochanan Ben Szakkai.
– Senkit meg ne ítéljetek, amíg a végéhez nem ér – mondta.
József idős apja, a sovány, vérmes természetű Matthiasz, most épp annyira
kétségbeesett, amennyire boldog volt fia kinevezésekor. Sürgette Józsefet: még
mielőtt a visszahívó rendeletet megkapná, siessen Jeruzsálembe, jelentkezzék,
tisztázza magát. Ha Galileában marad, az mindannyiuk biztos pusztulását
jelentené. Halálosan szomorú. Nem akar sírba szállni addig, amíg nem látja fiát
még egyszer.
József mosolygott a levélen. Apját nagyon szerette, de az volt róla a
véleménye, hogy az öregúr mindent túlságosan a szívére vesz. Apjával
ellentétben ő maga tele volt bizakodással. Hát igen, a dolgok ismét másként
festenek Galileában, mint Jeruzsálemben. A tibériási képrombolás óta Galilea
ujjongva ünnepli őt; az egész tartomány tudja, hogy az ő beleegyezése nélkül
erre a tettre sohasem került volna sor. Ledöntötte azt a falat, amely eddig közte
és Galilea népe között állott, most valóban ő lett Galilea második Júdás
Makkabija, aminek Justus gúnyosan nevezte. A fegyveres szervezetek rá
hallgatnak. Nem ő függ Jeruzsálemtől, Jeruzsálem függ tőle. Írásbeli rendelettel
akarják hivatalától megfosztani, nevetséges, egyszerűen összetépi az írást.
Éjjel nyomasztó álmot látott. Minden utcán római légiók meneteltek feléje,
lassan, elkerülhetetlenül, szigorú rendben, hatos sorokban, sok ezer katona,
mégis egyetlen lény. Maga a háború volt az, a „technika”, vak biztonsággal
mozgó, iszonytatóan súlyos gépezet, amely ellen a védekezésnek puszta
gondolata is esztelenség. Látta a légiók egy ütemre dobbanó lépteit, egészen
világosan látta, de – ez volt a legborzalmasabb – nem hallotta. Nyögött. Az
egész egyetlen óriási lábbá változott, roppant katonacsizmában, felemelkedett,
lépett, felemelkedett, lépett, nincs előle menekvés, öt perc múlva, három perc
múlva eltapossa, lovával együtt. Szapita, Giszkalai János meg a többiek
komoran, kihívóan néznek Józsefre, várják, hogy kardot rántson. Ő a kardjához
kap, de nem tudja kirántani, bele van szegezve a hüvelyébe. József nyög
kínjában, Tibériási Justus gúnyosan vigyorog, Szapita dühöngve cibálja kétfelé
fésült szakállának egyik ágát, Chalafta asztalos hatalmas ökleit emelgeti.
Akavja, a szandálkészítő szajkó módjára ismételgeti: „Egyél, egyél, egyél…” és
közben az óriás katonacsizmába bújtatott láb felemelkedik, lép, felemelkedik,
és egyre közeledik.

97
 Amikor József felriadt lidérces álmából, sugárzóan tiszta téli reggel volt, és a
katonacsizmától való borzalmas, örökkévalóságnak érzett rettegés semmivé
foszlott. Minden úgy volt jó, ahogyan történt. Nem Jeruzsálem, maga Isten
állította. őt erre a helyre. Isten a háborút akarja.
Nagy buzgalommal látott neki a szent háború előkészítésének. Miként volt
lehetséges, hogy ő Rómában közös asztalról evett az idegenekkel, együtt hált
asszonyaikkal? Most ő is, mint a többiek, undorodott a bőrük kipárolgásától,
ezeknek még a lehelete is megfertőzi az országot. Lehetséges, hogy a rómaiak
közigazgatása jó, jók az utaik, a vízvezetékeik: de ez a Szent Föld, Júdea
bélpoklossá válik, ha nem zsidó, de idegen módon élnek itt. Józsefet ugyanaz a
megszállottság kerítette hatalmába, amely annak idején a Makkabeus-könyv
megírására ihlette. Megsejtette saját jövendőjét, s azt írta meg akkor. Ereje
nőttön-nőtt. Éjjel-pappal fáradhatatlanul dolgozott. Feszesre vonta a
közigazgatási apparátus hálózatát, készleteket halmozott fel, katonai
fegyelemre szoktatta a fegyveres szervezeteket, megerősítette a várakat. Bejárta
egész Galileát, a városokat, a terjedelmes, csendes, vidéki tájakat, hegyeket és
völgyeket, folyó- és tópartokat, a tengermelléket, szőlőkerteket, olajfaligeteket,
fügefaberkeket. Nyíl nevű lován ment mindenhová, fiatalon, erőtől duzzadva,
egész lényéből csillogó derű és bizakodás sugárzott, előtte zászló lengett, a
Makkabi-betűkkel, „Ki olyan, mint te, ó, Urunk?”, és megjelenése, szava,
zászlaja lángra gyújtotta Galilea ifjúságát.
Sokan, amikor hallották buzdító beszédeit, Edom megsemmisítését ígérő
magabiztos szavait, amelyek úgy törtek ki belőle, mint vulkánból a kő és a láng,
felkiáltottak, hogy íme, új próféta támadt Izraelben.
– Marin, marin, urunk, urunk! – kiáltozták szenvedélyes odaadással az
emberek, amerre ment, és csókolták a kezét, a köpenye szegélyét.
Ellovagolt a felső-galileai Meronba. Jelentéktelen város volt ez, csak az
olajfái, az egyeteme meg a régi sírjai miatt örvendett hírnévnek. Itt nyugodtak a
régmúlt leghíresebb törvénytudói, a szigorú Sammai nagydoktor és a szelíd
Hillel nagydoktor. A meroniak kiváltképpen hitbuzgó emberek hírében álltak.
Azt tartották róluk, azért ilyenek, mert a nagy tanítók poraiból kisarjadó hit és
bölcsesség mélyebb gyökereket vert bennük, mint másokban. Talán ezért ment
József Meronba. Beszédet mondott a régi zsinagógában; az emberek némán
hallgatták, többségükben doktorok és diákok, itt még nagyobb csendben voltak,
mint másutt, testüket himbálták, feszülten figyelve, és izgatottan lélegeztek. És
hirtelen, amint József egy hatalmas erővel szárnyaló mondat után elhallgatott,
egy sápadt arcú, egészen fiatal ember lázas izgalomtól remegő, fojtott hangon
belemormogta a mélységes csendbe:
– Ő az.
– Kicsoda vagyok én? – kérdezte haragra gyúlva József. És a fiatalember,
odaadó alázattal, kissé eszelősen ismételgette:
– Te vagy az, igen, te vagy az.
98
 Mint kiderült, a kisváros lakosai a fiatalembert Jahve prófétájának tartották,
és egy héttel azelőtt éjszakára tárva-nyitva hagyták kapuikat, mivel azt jósolta
nekik, hogy azon az éjjelen eljön hozzájuk a Megváltó.
József megborzongott, amikor a magyarázatot hallotta. Rákiabált a
fiatalemberre, és a haragos szavak özönét zúdította a fejére. Még lelkének
legtitkosabb rejtekén sem bírta megtűrni azt a gondolatot, hogy ő maga lenne az,
akit várnak; iszonyodva taszította el magától, mint a legsúlyosabb bűnt, az
istenkáromlást és szentségtörést. Ugyanakkor egyre szilárdabban hitt isteni
küldetésében. Akik őt magát Megváltónak tartják, gyermekek és bolondok. De
arra igenis elhivatott, hogy előkészítse a Messiás birodalmát.
A meroniak rendíthetetlenül ragaszkodtak hozzá, hogy ők látták a Messiást.
József lovának, Nyílnak patanyomait rézzel öntötték ki, és azt a helyet még a
törvénytudók sírjánál is szentebbnek tartották. József mérgelődött, nevetett, és
szidta a bolondokat. De egyre szorosabban érezte magát összekötve azzal, aki
eljövendő lészen, és egyre növekvő vágyakozással, mohóságig fokozódó
sóvárgással várta, hogy testi szemeivel megláthassa őt.
Jeruzsálemből megérkezett egy bizottság, és átadta Józsefnek a rendeletet,
amely megfosztja őt hivatalától. József mosolyogva kijelentette: nyilván
tévedésről van szó, Jeruzsálemből biztos információkat kell szereznie, addig is
kénytelen az urakat védőőrizetben tartani, nehogy zavargások törjenek ki a
tartományban. A jeruzsálemiek megkérdezték, ki adott neki felhatalmazást arra,
hogy meghirdesse a Rómával való háborút. Azt válaszolta, hogy megbízatása
Istentől származik. A jeruzsálemiek idézték a Törvényt: „Aki az én nevemben
merészel szólni, noha nem parancsoltam meg neki, hogy beszéljen, halálnak
halálával lakoljon.” József megint mosolygott, szívélyesen, derűsen vonogatta a
vállát: ki kell várni, ki beszél az Úr nevében, és ki nem. Ragyogott, biztos volt
önmagában és Istenben.
Milíciáját egyesítette Giszkalai János alakulataival, és Tibériás elé vonult.
Justus védekezés nélkül átadta neki a várost. Ismét egymással szemben ültek; de
most az öreg Jannai helyett az erőteljes, jóindulatú-ravasz Giszkalai János volt a
harmadik jelenlevő.
– Eredj csak nyugodtan a te Agrippa királyodhoz – mondta János Justusnak.
– Okos úr vagy, túlságosan okos egy szabadságharchoz. Ide hit kell, meg olyan
fül, amelyik meghallja a belső hívást.
– Mindent magaddal vihetsz, Justus doktor – mondta barátságosan József –,
minden pénzt és értéket, ami a királyé. Csak a kormányzati iratokat hagyd itt,
kérlek. Távozásodnak semmi akadálya.
– Rád nem neheztelek – fordult Justus Jánoshoz. – Rólad elhiszem, hogy
belső hívást hallasz. Ügyetek azonban eleve reménytelen, és észokoktól
eltekintve már csak azért is, mert ez az ember a vezéretek.
Nem nézett Józsefre, de hangjából mélységes megvetés csendült ki.

99
 – Úgy látszik, a mi József doktorunk nincs ínyedre – mosolygott Giszkalai
János. – De az igazság az, hogy kitűnő szervező, remek szónok, vezetőnek
született.
– A ti József doktorotok rongy ember – jelentette ki Justus.
József nem szólt rá semmit. Justus vereséget szenvedett, elkeseredett és
igazságtalan, nem érdemes vele vitatkozni, civódni. Semmi értelme.
József a felmagasztosult boldogság állapotában élte át ezt a galileai telet.
Jeruzsálem nem mert erőszakkal fellépni ellene; sőt hallgatólagosan tudomásul
vette, hogy néhány héttel később újra a központi kormány teljhatalmú
megbízottjának nevezte magát. József minden nehézség nélkül tartotta határait a
rómaiak ellenében, sőt benyomult a területükre, Agrippa királytól elvette a
Genezáreti-tó nyugati partvidékét, és megszállta, megerősítette az ottani.,
városokat. Szervezte a háborút. Meglepő, remek ötletei támadtak, mintha az
ország szent levegője sugallta volna őket.
Róma hallgatott, Rómából nem jött semmi hír. Paulinus ezredes minden
érintkezést megszakított jeruzsálemi barátaival. Ez az első győzelem igen
könnyen született meg. A rómaiak Samariára és a tengerparti városokra
szorítkoztak, ahol a lakosság görög többségére támaszkodva biztosan kezükben
tartották a hatalmat. Agrippa király csapatai is kerültek minden összetűzést.
Csend volt az országban.
Akinek ingóságokban volt a vagyona, s nem tartozott szívvel-lélekkel Izrael
Bosszúállóinak hívei közé, Ígyekezett mindenét átvinni római területre, mert
úgy érezte, hogy ott biztonságban élhet. József emberei ilyen menekülésben
akadályoztak meg egy asszonyt, aki Agrippa király Ptolemaiosz nevű
intendánsának volt a felesége. Ez Dabarita falu közelében történt. A hölgynél
sok csomag volt, drága holmik, nyilván a király értéktárgyaiból is akadt ott egy
és más, jó zsákmány, és akik elcsípték, örültek, mert kiadós részesedésre
számítottak. De nagyon csalódtak. József az egész poggyászt átszállíttatta római
területre, udvarias levél kíséretében, Paulinus ezredes kezeihez.
Nem ez volt az első eset, hogy így járt el, és emberei zúgolódtak. Elmentek
panaszkodni Giszkalai Jánoshoz. Szenvedélyes vitára került sor János, Szapita
és József között. József utalt arra, hogy a korábbi háborúkban rómaiak és
görögök gyakran tettek ilyen lovagias gesztusokat. János azonban őrjöngött
dühében. Szürke szeme vérben forgott, gonoszul szikrázott, kecskeszakálla
vadul előremeredt, az egész ember olyan volt, mint egy nekilódult hegy.
– Megbolondultál, uram? – harsogta. – Azt hiszed, hogy mi itt olimpiai
játékokat rendezünk? Lovagiasságról mersz locsogni, amikor a rómaiak ellen
harcolunk? Háború ez itt, uram nem sportrendezvény. Itt nem tölgykoszorú
elnyeréséért vetélkedünk. Itt hatmillió ember van, akik már nem bírják a
rómaiaktól megfertőzött levegőt, fulladoznak. Érted, uram?
József nem tudott mit szólni erre a vad kifakadásra, meghökkent, úgy érezte,
igazságtalan sérelem érte. Szapitára nézett. Az csak komoran állt ott, nem
100
mondott semmit; de magatartása elárulta: János pontosan mondta ki, amit maga
is érzett.
Egyébiránt mind a hárman sokkal értelmesebbek voltak annál, mintsem
hogy civakodással veszélybe sodorják a közös ügyet. A telet arra használták ki,
hogy minél erősebbé tegyék Galilea védelmét.
Az országban tovább tartott a csend, de ez a csend már nyomasztóvá kezdett
válni. József változatlanul boldognak és magabiztosnak vallotta magát. De azért
e derűs magabiztosságon keresztül nemegyszer hallotta Justus gyűlölettől
átitatott szavait. Bár napjainak jóformán minden percét kitöltötte a munka,
hivatalnokainak és tisztjeinek mondatain keresztül, a népgyűlések zúgásán
keresztül egyre gyakrabban hallotta, halkan, de tisztán a keserű szavakat: „A ti
József doktorotok rongy ember.” És szíve legmélyén megőrizte a szavakat,
hangsúlyukat, megvető csengésüket, a bennük rezgő rezignációt, nehézkesen
megformált arám hangjaikat.

A világ közepén terült el Izrael országa, annak közepén feküdt Jeruzsálem,

Jeruzsálem közepén állott a Templom, a Templom közepén volt a Szentek
Szentje, az egész földkerekség köldöke. Dávid király koráig Jahve vándorolt,
sátorban és ideiglenes kunyhóban lakozott. Dávid király elhatározta, hogy házat
épít neki. Megvásárolta Aravna szérűjét, az ősidők óta szent Sion-hegyet. De
csupán a fundamentumokat rakhatta le; a templom felépítése megtagadtatott
tőle, mivelhogy vad csatáiban sok vért ontott. Csak a fia, Salamon lett arra
méltó, hogy a szent művet bevégezze. Hét esztendeig tartott az építés. Ezalatt
egyetlen munkás sem halt meg, még csak megbetegedés sem fordult elő köztük,
egyetlen szerszám sem ment tönkre. Mivel a szent építkezéshez vasat nem volt
szabad használni, Isten csodálatos kővágó férget küldött a királynak: samir volt
a neve, és ez hasogatta a kőtömböket. A kövek gyakran maguktól foglalták el a
helyüket, emberi beavatkozás nélkül. Büszkén és szentségesen ékeskedett az
áldozati oltár, mellette a tizenkét, bikaalakon nyugvó, ércből öntött
mosdómedence a papok számára. Az előcsarnokban két különös, bronzból
mintázott fa meredt az ég felé, az egyiknek Jachim, a másiknak Boász volt a
neve. A templom belső falait cédrusfatáblák burkolták, padlózatát
ciprusdeszkák fedték; falazás, kőművesmunka nem látszott sehol. Mindegyik
falnál öt arany gyertyatartó állott, meg az asztalok az áldozati kenyerekkel. A
Szentek Szentjében pedig, amelyet függöny takart el mindenki szeme elől,
óriási, szárnyas emberalakok álltak, kerubok, vadolajfából faragottak, merev
madárfejükkel iszonyatot keltve. Hatalmas, bearanyozott szárnyaikat védőn
terjesztették Jahve ládája fölé, amely a zsidókat végigkísérte a sivatagon. Több
mint négyszáz évig állt ez az épület, akkor Nebukadnecár király lerombolta, és a
szent tárgyakat Babilonba hurcolta.

101
 Amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, új templomot építettek.
Ám az elsőhöz képet nyomorúságos épület volt az. Végül támadt egy nagy
király, Heródes volt a neve, és ő uralkodásának tizennyolcadik évében
hozzákezdett a felújításhoz. Munkások ezreivel kiszélesítette azt a dombot,
amelyen az épület állott, háromszoros terasszal falaztatta alá, és oly sok
művészetet, munkát adott bele, hogy temploma vitathatatlanul Ázsia legszebb
épülete lett, sőt sokan a világ legszebb alkotásának tartották. Jeruzsálemben ez a
mondás járta: a világ szemgolyó, amelynek fehérje a tenger, szivárványhártyája
a föld, pupillája pedig Jeruzsálem, és a pupillában megjelenő kép a Templom.
Festő ecsetje, szobrász vésője nem dolgozott a díszítésén; egyedül nagy
arányainak tökéletes harmóniája, anyagának választékossága volt az, aminek
hatását köszönhette. Hatalmas kettős csarnokok vették körül minden oldalról,
amelyek védelmet nyújtottak az eső ellen, és árnyékot a nap ellen, bennük
sétálgatott a nép. Közülük Nagy Csarnok, más néven Faragottkő Csarnok volt a
legszebb, a Nagy Tanács ülésterme. Zsinagóga is volt ott meg sok elárusítóhely,
ahol áldozati állatokat, szent és világi célokat szolgáló illatszereket árultak,
aztán egy nagy vágóhíd, továbbá a pénzváltók asztalai.
Ezeket a profán helyiségeket kőrácsozat választotta el szent helyiségektől.
Szembeszökő helyeken kifüggesztett görög és latin nyelvű feliratok figyelmez-
tették a nem zsidókat, hogy nem szabad tovább menniük, és hogy tilalom
megszegői halállal bűnhődnek. Egyre szűkebbé vált azoknak a köre, akik
beljebb mehettek. Betegek nem léphettek a szent udvarokba, sem nyomorékok,
sem olyanok, akik előzőleg holttest közelében tartózkodtak. A nők számára
egyetlen nagy térség volt engedélyezve; de a menstruálás időszakában ide sem
tehették be a lábukat. A belsőbb udvarokba csak a papok mehettek be, de
közülük is csak a hibátlan növésűek.
Fehérben és aranyban tündökölve állt a Templom, s teraszaival kiemelkedett
a város fölé; a távolból hófedte dombnak látszott. Tetőzetéből hegyes végű,
aranyozott nyársak meredeztek felfelé, hogy a madarak be ne piszkít hassák.
Mind a csarnokokat, mind az udvarokat művészi mozaikok borították.
Teraszok, kapuk, oszlopok mindenütt, márványból majdnem valamennyi, sok
bevonva arannyal, ezüsttel, vagy a legnemesebb anyaggal, korinthusi érccel,
azzal az egyetlenegyszer létrejött ötvözettel, amelyet a Korinthus égésekor
cseppfolyóssá vált értékes fémek egymásba olvadása eredményezett. A fölé a
kapu fölé, mely a Szentek Szentjéhez vezetett, Heródes király Izrael emblé-
máját, a szőlővenyigét helyeztette el. Büszkén pompázott ott, színaranyból,
fürtjei embernagyságúak voltak.
A templomház belsejét világhírű műalkotások díszítették. Ott volt a hétágú
gyertyatartó, ágai a hét bolygót jelképezték: a Napot, a Holdat, a Merkúrt, a
Vénuszt, a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt. Ott volt az asztal a tizenkét
kenyérrel, ezek az állatövet és az évet jelentették. Ott volt az edény a tizenhárom
különböző fajta füstölőszerrel, amelyek a tengerből, a lakatlan pusztaságból és a
102
lakott földről vétettek, bizonyságául annak, hogy minden Istentől való, és
Istenért van.
Mélyen bent, a legvédettebb helyen, a föld alatt voltak a Templom
kincseskamrái, itt őrizték az állam kincsét, a világ aranyának és értékeinek
jelentős hányadát. A főpap ornátusát is itt őrizték, a szent mellkötőt, a templomi
ékszereket, az aranyabroncsot, amelyet Jahve neve ékesített. A főpapi ornátus
miatt hosszú ideig vita folyt Róma és Jeruzsálem között, mielőtt végleg a
templomkincstár kapta meg az őrzés jogát, és sok vér omlott ebben a vitában.
A templomház szívében, bíborfüggönnyel elkülönítve, volt a Szentek
Szentje. Üres és sötét helyiség, csupán egy nyers kő állt ki a csupasz
padlózatból, a Setijah nevű szikladarab. A zsidók szerint itt lakott Jahve. Ide
senki sem léphetett be, egyedül a főpap, ő is csak évente egyszer, azon a napon,
amelyen egykor Jahve megengesztelődött népe iránt. A nagy napot böjttel
ünnepelték meg a zsidók, laktak légyen a világ bármelyik zugában. Ilyenkor a
Templom csarnokait és udvarait zsúfolásig megtöltötték a hivők. Arra vártak,
hogy a főpap a nevén szólítsa Jahvét. Mert Jahve nevét nem volt szabad
kimondani, már a kísérlet is halálos véteknek számított. Csakis ezen az egy
napon szólította a főpap Istent a nevén. Nem sokan hallhatták a nevet, amikor a
főpap ajkáról elhangzott, de mindenki hallani vélte, és százezer térd koppant a
Templom kőpadlóira.
A világot izgatta a titokzatosság, és sokat beszéltek arról, mit tisztelnek a
Szentek Szentjének függönye mögött. A zsidók váltig hangoztatták, hogy Jahve
láthatatlan, következésképpen a képmása sem lehet ott a szentélyben. A világ
azonban nem akarta elhinni, hogy az a helyiség teljesen üres. Egy istenségnek
áldoznak, tehát egy istenségnek jelen kell lennie, mégpedig látható formában,
vagyis képmás alakban ábrázolva. Bizonyára az a Jahve istenség is ott van
abban a szentélyben, csak az önző zsidók eltitkolják, nehogy mások elhódítsák
tőlük, és a maguk, számára nyerjék meg. A zsidók ellenségei, főleg a gunyoros
természetű, felvilágosult görögök azt állították, hogy a szentélyben szamárfejet
tisztelnek. A gúnyolódás azonban hatás nélkül maradt. A világos fejű, okos
rómaiak és a sötét fejű tudatlan barbárok egyaránt elcsendesedtek, és magukba
mélyedve eltűnődtek, valahányszor a zsidók istene került szóba; a világ számára
továbbra is félelmet gerjesztő rejtély maradt az a kísérteties Láthatatlan, aki a
jeruzsálemi szentélyben lakozik.
Az egész földkerekség zsidói a Templomot tekintették igazi otthonuknak,
kiapadhatatlan erőforrásuknak. Bárhol laktak is, az Ebro mellett vagy az Indus
partján, a britanniai tenger mellékén vagy a Nílus felső szakaszának vidékén,
valahányszor imádkoztak, arcukat mindig Jeruzsálem felé fordították, ahol a
Templom állott. Valamennyien örvendező szívvel adóztak a Templom javára,
mindannyian elzarándokoltak oda; vagy legalábbis feltett szándékuk volt, hogy
egy húsvéti ünnepen majd elviszik a bárányukat a Templomba. Ha sikerült
valamely vállalkozásuk, a Templomban lakozó Láthatatlannak mondtak hálát,
103
ha gyengék voltak és bajba kerültek, az ő segítségéért könyörögtek. Csak a
Templom körzetében volt tiszta a föld, a külföldön lakó zsidók ide küldték
halottaikat, hogy legalább holtukban térjenek haza. Bármennyire szerteszét
szóródtak is a világban, itt volt a közös hazájuk.

Amikor a tibériási palota feldúlásáról szóló jelentés megérkezett Rómába, a

császár éppen Görögországban utazgatott, a művészeti alkotásokat tanulmá-
nyozta. Távollétének idejére házi miniszterét, Claudius Helust bízta meg a
kormányzati ügyek intézésével. A miniszter azonnal összehívta a kabinetet.
Megjelentek mind a harmincheten, mindegyikük fontos udvari tisztséget töltött
be. Nagyon felzaklatta őket, hogy Júdeában újra kitört a lázadás. Tíz évvel
korábban ez a hír nem lett volna több, mint egy jelentéktelen provinciából
érkezett jelentéktelen beszámoló. Most azonban a lehető legkínosabban
érintette a kormányt, veszélyeztette legfontosabb tervét, az új Nagy Sándor-i
hadjáratot.
Ez a harminchét úr hozta létre a hatalmas vállalkozás reális alapjait.
Támaszpontokat szereztek Dél-Arábiában, hogy lehetővé tegyék India elérését
tengeri úton; előteremtették az anyagi eszközöket az etiópiai hadjárathoz, meg
egy még merészebb katonai expedícióhoz, amelynek a Káspi Kapu irányában
kell majd előretörnie. A Corbulo és Tiberius Alexander marsallok által
kidolgozott haditerv szerint már elindultak a csapatok. A Huszonkettedik Légió,
továbbá minden olyan haderő, amelyet Germániában, Britanniában,
Dalmáciában nélkülözni lehetett, úton volt a Kelet felé, a Tizenötödik Légiót
pedig Egyiptomba irányították. És most az egész nagyszerű tervet felborítja ez a
minduntalan lángoló tartomány, éppen a felvonulási terület kellős közepén. Ah,
de szívesen elhitték volna a helyi hatóságok derűlátó jelentéseit, hogy a
provinciában hamarosan magától is helyreáll a nyugalom! Most azonban napnál
is világosabban megmutatkozott, hogy ilyesmiben nem lehet reménykedni,
hogy a felkelést el kell fojtani, ami nagyon sok embert és nagyon sok drága időt
követel.
A miniszterek többsége nem római volt, hanem görög; ezek szenvedélyesen
akarták, hogy az ő Görögországuk, az ő Keletük váljon a birodalom bázisává.
Az új Nagy Sándornak ezek a tanácsnokai és hadvezérei tajtékoztak dühükben,
hogy az ő nagyszerű hadjáratuk most ilyen lappália miatt halasztást szenved, sőt
végképp meghiúsulhat.
Külsőleg azonban nyugodtak és ünnepélyesek maradtak. Sokan közülük, sőt
a legtöbben, rabszolgák fiai vagy unokái voltak, s éppen ezért a hatalom
polcaira jutva a régi római szenátorok fagyos méltóságát Ígyekeztek utánozni.
Claudius. Helus kommentálja a Júdeából érkezett rossz hírt, rámutat annak
jelentőségére a nagy keleti elgondolások szempontjából. Claudius Helus még
rabszolgasorban született. Termete hibátlan, arcvonásai szabályosak,
104
energikusak, egész lényén valami komor szépség ömlik el. Ujján a császár
pecsétgyűrűje. Az ő helyében mindenki más elkísérte volna a császárt Görög-
országba, mert veszedelmes dolog a császárt oly hosszú időre átengedni idegen
befolyásoknak. Claudius Helus azonban inkább Rómában maradt. Majdnem
bizonyosra vehető, hogy egyik vagy másik intézkedése nem tetszik majd a
császárnak. Feltehetően Claudius Helus fiatalon fog meghalni, aranyfüstöt
lélegez be, vagy felvágja ereit. De ez nem túlságosan magas ár azért, ha az
ember a világ ura lehet.
Higgadtan beszél, kurta és világos mondatokban, nem szépítgeti a valóságot.
Eddig túlságosan könnyen vették a zendülést, most annál komolyabban kell
felfogni.
– Valamennyien tévedtünk – ismeri be kertelés nélkül. – Egyetlen kivétellel.
Felkérem azt, aki nem tévedett, mondja el a véleményét.
Az urak nemigen szívelik az aszott, keselyűorrú Philippus Talassust, de azért
most tisztelettel néznek a keleti osztály főnökére. Igen, ő már kezdettől fogva
hangoztatta, hogy nem szabad felülni Jeruzsálem alattomos, mézes-mázos
békeszólamainak. Kissé már nevetségessé vált a zsidóktól való örökös
félelmével, öreges gyűlöletével. Most kiderült, hogy a gyűlölet szeme jobban
látott, mint a többiek toleráns szkepticizmusa.
Philippus Talassus miniszter egyetlen jellel sem árulta el, milyen nagy
elégtétel számára, hogy neki lett igaza. Úgy ült ott, mint máskor, kis, görnyedt,
jelentéktelen figura. De szívét majd szétvetette a duzzadó öröm és boldogság;
úgy érezte, hogy a rabszolgakorából származó sebhelyek is egészen elhalvá-
nyultak a vállán. Most, miután a kegyes istenek akaratából kifolyólag a zsidók
feldúlták és kirabolták a tibériási palotát, most, az ígéreteknek és fogadkozá-
soknak e mértéktelenül pimasz megszegése után megérett, az idő a nagy
leszámolásra. Most már nem lehet az ügyet enyhe bíráskodással, pár ezer lázadó
kivégzésével vagy néhány millióban megszabott pénzbírsággal elintés ni. Ezt
most már a többieknek is be kell látniuk.
– Jeruzsálemet le kell rombolni – mondta.
Nem emelte fel a hangját, amely még csak nem is remegett. De ez volt
életének legnagyobb pillanata; bármikor jön érte a halál, most már elégedetten
halhat meg. Diadalmasan ujjongott magában: Nablion, és Zachaeus tolmács
ellenére is: Nablion. Elképzelte, amint majd az ezredek rávetik magukat az
arcátlan Jeruzsálemre, lakosait a szakálluknál fogva rángatják elő, és agyon-
verik őket; felgyújtják házaikat, lerombolják városuk falait, és a föld színével
teszik egyenlővé dölyfösen terpeszkedő templomukat. De mindebből semmi
sem érződött a hangjában, amikor magától értetődő módon, szinte kissé
zsémbesen megállapította:
– Jeruzsálemet le kell rombolni.
Mély csend támadt, és a csendben egy sóhajtás hallatszott. Claudius Helus
szép, sötét arcát Reginus felé fordította, és megkérdezte, kíván-e valamit
105
megjegyezni a császári gyöngyhalászat igazgatója. Claudius Reginus kijelen-
tette, hogy nincs mondanivalója. Ezek a galileaiak ostobán viselkedtek. Most
már valóban nem marad más hátra, mint bevetni a hadsereget.
Claudius Helus összefoglalta az ügyet. Ő tehát, amennyiben az urak is
helyeslik, kérni fogja a császárt, hogy a lehető leghamarabb indítsa meg a
hadjáratot Júdea ellen. Eddig a Görögországba küldött futárok mindig a jó hírt
jelző babérkoszorút tűzhették lándzsájukra; ezúttal a kurír dárdájára a rossz hírt
jelző tollat kell erősíteni, hadd lássa őfelsége, mennyire súlyosnak ítélik meg a
helyzetet Rómában.
Claudius Helus indítványára a szenátus kinyittatta a Janus-templomot annak
jeléül, hogy háború van a birodalomban. A szertartást végző Marullus szenátor
némi iróniával sajnálkozását fejezte ki Claudius Helusnak, hogy nem valami
dicsőbb alkalomból kerül sor e ceremóniára. A világ egy év óta békében élt.
Róma népe meglepődött, amikor a Janus-templom súlyos ajtószárnyai
csikorogva széttárultak, és megjelent a kétarcú istennek, a kétely istenének a
képmása: ismerjük a kezdetet, de senki sem ismeri a véget. Sokan igen
kellemetlenül érezték magukat, amikor megtudták, hogy az ő Capitoliumuk
nagyon jóságos, nagyon nagy Jupitere háborút kezdett a furcsa, alaktalan keleti
istenség ellen.
A kispolgári negyedekben élénken helyeselték, hogy a császár végre
keményen fellép ellenük. Mindenhová befészkelik magukat ezek a zsidók, már
tele van velük az egész üzleti negyed. A kereskedők örültek, hogy szabad
folyást engedhetnek a versenytárssal szemben táplált vad gyűlöletüknek,
amelyet csupán a hazafiság lenge leplébe kellett burkolniuk. A csapszékekben
felelevenítették a szavahihető emberektől hallott régi históriákat, hogy a zsidók
szamárfejet imádnak a szentélyükben, meg hogy a húsvéti ünnepeiken görög
kisgyermekeket áldoznak a szent szamáristenségnek. A zsinagógák falaira
trágár és fenyegető szavakat karcoltak. A Flora-fürdőben megverték és kidobták
a körülmetélteket. A Subura egyik lacikonyhájának vendégei azt követelték
néhány arra haladó zsidótól, hogy disznóhúst egyenek, s mikor azok tiltakoztak,
erőszakkal szétfeszített szájukba tömték a förtelmes és tiltott eledelt. A
Háromutca Kapu közelében feltörtek egy raktárt, amely tele volt kóser
halmártással, összezúzták a palackokat, és tartalmukkal bemázolták a zsidók
arcát meg szakállát. A rendőrség mindenesetre hamar véget vetett
kilengéseknek.
A szenátus, a diplomácia, a pénzarisztokrácia urai fontoskodtak. Számtalan
új állást kellett szervezni és betölteni, zsákmányszag volt a levegőben. Az öreg,
kiszolgált tábornokok megélénkültek. Egymás körül settenkedte lesték
egymást, fény csillogott a szemükben. A Forum élénk nevetéstől volt hangos, a
Lívia oszlopcsarnokban, Marsmező kolonnádjai között, a fürdőkben nagy volt
forgalom. Mindenkinek megvoltak a maga jelöltjei, maga külön érdekei; még a

106
Vesta-szüzek főpapnője naponta felvitette magát a Palatinusra, hogy a
minisztereknek előadja a kívánságait.
A déloszi és a római értéktőzsdén esett az arany, a finom kelmék, a
rabszolgák árfolyama, hiszen ilyesmit tömegével fognak majd zsákmányolni
Júdeában. A gabona ára viszont felszökött, a hadműveletekben részt vevő
csapatoknak sok élelmiszer-utánpótlásra lesz szükségük. A hajózási vállalatok
nagy üzleteket kötnek, lázasan folyt a munka Ravenna, Puteoli, Ostia
hajóüzemeiben. Claudius Reginus és Junius Thrax urak házában, Marullus
szenátor palotájában egymás sarkát taposták a futárok. Ezek az urak őszintén
sajnálták a júdeai háborút. De ha már egyszer üzleti lehetőségeket is kínál a
háború, miért fölözzék le mások a hasznot?
A zsidók között zavarodottság és szomorúság uralkodott. Pontos értesü-
léseket kaptak Jeruzsálemből, ismerték József szerepét. Hát lehetséges-e, hogy
az az ember, aki velük élt, úgy öltözködött, mint ők, úgy beszélt, mint ők, aki
tudta, mit jelent Róma – elképzelhetőe, hogy ez a Joszef Ben Matthiasz ilyen
kilátástalan kaland élére álljon? Claudius Reginus nagyon dühös volt a Nagy
Tanács uraira. Hogy küldhették azt a kis esszéírót Galileába? Az efféle
embereket hagyni kell, hadd tombolják ki magukat az irodalomban, de nem
szabad őket a nagypolitikának még a közelébe sem engedni. A tekintélyesebb
római zsidók közül többen sietve biztosították a kormányt, hogy mélységes
felháborodással ítélik el mindazt, amit az a fanatikus gazember Galileában
művel. A kormány megnyugtatta az aggodalmaskodó urakat. Júdeán kívül
mintegy ötmillió zsidó élt szétszórtan a birodalom területén; lojális alattvalók,
rendesen fizették kiadós adóikat. A kormánynak esze ágában sem volt bántani
őket.
Demetrius Libanust, a színészt súlyosan érintették a Galileából érkező hírek.
Szomorúság és valami magasztos érzés dolgozott egyszerre a lelkében.
Meghívta néhány meghitt zsidó barátját, és gondosan bezárt ajtók mögött több
fejezetet recitált el nekik a Makkabeus-könyvből. Ő kezdettől fogva tudta,
mekkora tűz lobog a fiatal József doktorban. De mindenki másnál jobban tudta
azt is, menynyire dőre és kilátástalan bármilyen harc Róma ellen. Mellesleg
szólva egyelőre ő volt Rómában az egyedüli zsidó, akinek komoly kellemet-
lenségei támadtak a júdeai zavargásokból. Mert most újra hangosak lettek az
utcák az uszító jelszavaktól, amelyekben mindig ott szerepelt Apella zsidó. Már
erősen szorongatták a színészt, játssza el végre a nagy nyilvánosság előtt is
Apella szerepét. Ha megtagadja, éppoly szenvedélyesen fogják szidalmazni,
amilyen szenvedélyesen ünnepelték eddig.
A római zsidóság nagy tömegén megrendültség, zavar, kétségbeesés lett
úrrá. Ezt olvasták a próféták könyveiben:
„Kiáltást hallok, mint aki szül, jajveszékelést, mint vajúdik. Sion leánya kiált
és jajgat, és tördeli kezeit: Jaj nékem, gyilkosok által kell elvesznem.” Ezt
olvasták, szívük megtelt szorongással. Házaikat bezárták, böjtöltek, a
107
zsinagógákban könyörgéseket tartottak. Egyetlen római sem zavarta meg
istentiszteleteiket.
Akadtak a római zsidók között egynéhányan, akik Júdea felkelésében az
üdvöt, a Megváltóról szóló régi jövendölések beteljesedését látták. Közéjük
tartozott Iréné, Licinus doktor felesége. Némán hallgatta férjét, amikor az
undorral beszélt a Galileában garázdálkodó őrült gonosztevőkről; de lelke
mélyén ujjongott. Nem pazarolta méltatlanra érzelmeit, mindig tudta, hogy
József Izrael kimagasló alakjai közé tartozik, egy a próféták csapatából, Jahve
katonája.

A rossz hírt jelző lándzsát és a jelentést vivő futár Görögország provincia

fővárosában, a vidám, ünnepségektől hangos Korinthusban érte el a császárt.
A világ fiatal ura még sohasem érezte magát ilyen boldognak, mint
Görögországban. Hellász, a világ legkulturáltabb földje, ujjongó örömmel
fogadta, s őt a görög művészet, a görög szeretetreméltóság, a görög derű őszinte
lelkesedéssel töltötte el. Meg az a tudat is, hogy az egész görögországi utazás
tulajdonképpen egy sokkalta nagyobb vállalkozás bevezetője. Most majd a
világ másik, nemesebb, bölcsebb felét egyesíti azzal a felével, amely már az
övé. Véghezviszi a művet, és ő lesz a legnagyobb ember, aki valaha is élt.
Császári nevének jegyében gazdaggá és boldoggá teszi a világ mindkét felét.
Ma nagyszerű tettel koronázta meg görögországi utazását. Aranyásóval
beleszúrt a földbe, s ezzel megadta a jelet a munkára, a korinthusi földszoros
átvágására. Holnap ünnepi színjátékkal teszi emlékezetessé a csatornaépítés
megkezdését. Ő maga írta a záróverseket, amelyekben az istenség teljes
felségében megjelenik, és megparancsolja a sasnak, hogy szárnyait terjessze ki
a nagy repülésre.
A csatornaépítés jelképes megkezdése után visszatért a korinthusi palotába, s
nem sokkal később érkezett meg a futár a júdeai hírekkel. A császár átolvasta a
jelentést, majd az asztalra dobta, úgyhogy a levél félig eltakarta az ünnepi
színdarab kéziratát. Pillantása ráesett ezekre a verssorokra: „Aki az Óceánt
hajtja körbe-körbe, / S ahogy akarja, úgy kering a Nap.” Felállt, alsó ajkát
előretolta. Íme, az istenek irigysége. Meg akarják fosztani őt a Nagy Sándor-i
hadjárat dicsőségétől. „Aki az Óceánt hajtja körbe-körbe, / S ahogy akarja, úgy
kering a Nap.” A záró verssoroknak csak abban az esetben van értelmük, ha
prológus gyanánt szolgálnak a Nagy Sándor-i hadjárathoz. Most nincs értelmük.
Gessius Florus, a júdeai kormányzó könnyen túltette magát a bajon. Elesett.
Azt a Cestius Gallust természetesen elcsapja. Egy ilyen pipogya fickó nem való
az elszemtelenedett Júdeába.
A császár gondolkodik. Kit küldjön Júdeába? Jeruzsálem az egész Kelet
legerősebb vára, és a nép ott fanatikus, konok, ezt Poppaeától tudja. Vaskézzel
kell lesújtani. És gyorsan. A Nagy Sándor-i hadjáratot semmi szín alatt nem
108
engedi egy évnél tovább elodázni. Kemény és jófejű ember kell neki most
Júdeában. És olyan, akinek nincs fantáziája. Olyan ember legyen, aki a rábízott
hatalmat csakis Jeruzsálem ellen fordítja, s nem jut eszébe, hogy a végén császár
ellen forduljon.
De hol talál ilyen embert? Neveket mondanak neki. Igen keveset. Azok is
keresztülhullanak az élesebb kritika rostáján. Végül egyetlen név marad:
Mucianus.
A császár kelletlenül összevonja szemöldökét. Mucianus szenátorral is
vigyázni kell. A császár jól emlékszik rá. Alacsony emberke, gyönyöröktől
elcsigázott test, éles, redőktől szántott arc, igen ápolt külső. Kissé sántít, ezért:
botot hord magával; a botot azonban rendszerint a háta mögé dugott kezében
tartja, ami a császárt fölöttébb idegesíti. Arca folyton rángatózik, ezt sem bírja a
császár. Az igaz, hogy Mucianus gyors és éles eszű, hamar rendet csinálna a
lázongó provinciában. Viszont gátlástalanul becsvágyó, egyszer már lecsúszott,
és újra feltornászta magát a magasba; s most, az öregkor küszöbén, ha hatalmat
kap a kezébe, könnyen megeshet, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek, és
veszedelmes kísérletekre adja a fejét.
A császár rosszkedvűen sóhajt, megint odaül az ünnepi színjáték kézirata
elé. Nehéz szívvel töröl sorokat a szövegből. S ahogy akarja, úgy kering a
Nap… Éppen a legjobb részeket kénytelen kihúzni. És most már nem bízhatja a
zárójelenetet egy színészre, neki magának kell az istenséget alakítania. Nem,
ennek a Mucianusnak nem szabad túl nagy hatalmat adni, nem szabad senkit
kísértésbe ejteni. Későre jár, éjszaka van már. A császár nem tud koncentrálni,
képtelen összeilleszteni azokat a töredékeket, amelyek a törlések következtében
keletkeztek az istenség által elmondandó záróversekben. Félretolja a kéziratot.
Hálóköntösben átcsoszog barátnője, Calvia szobájába. Bosszúsan lekuporodik
Calvia ágyára, halkan sóhajtozik, duzzadt arca verejtékben fürdik. Még egyszer
latolgatja a pro és a kontra érveket. Ez meg ez Mucianus mellett szól. Hát akkor
küldjed őt, mondja Calvia. De ez meg ez Mucianus ellen szól. Jó, akkor ne
küldjed. Talán sikerül is találni valaki mást. A császár már nem akarja tovább
törni a fejét. Eleget töprengett; most már döntsön az ihlet, a szerencse, az ő
szerencséje. Most kizárólag a színdarabbal akar foglalkozni. Holnap, az ünnepi
előadás után majd elhatározza magát.
Rómában izgatottan várták a döntést.
A döntés hamarább megszületett, mint a császár gondolta, nem a színjáték
után, hanem már az előadás közben. A császár ott ült az öltözőjében, fején a
nehéz álarccal, lábain a magasított talpú cipőkkel, istenségnek maszkírozva, és
várta a pillanatot, amikor ki kell mennie a színpadra. És akkor jött az ihlet. Igen,
kinevezi Mucianust; de melléje kinevez még valakit, aki majd ellenőrzi. Már
tudja is, ki lesz az a második. Környezetében jó ideje cselleng egy öreg
tábornok, aki mindig csak épp hogy beleszagolhatott a legmagasabb tisztsé-
gekbe, mert alig kapaszkodott fel, mindjárt le is bukfencezett; állandó
109
balszerencséje miatt már szinte komikusnak tűnt. Vespasianusnak hívják.
Inkább vidéki üzletembernek látszik, mint tábornoknak; de az angliai hadjárat-
ban jól megállta a helyét, és kitűnő katona hírében áll. Igaz, a császár mérges rá
egy kicsit. A fickó alig bírja leplezni, milyen nehezére esik végighallgatnia Nero
recitálásait, sőt nemrég, három nappal ezelőtt, egyszerűen elaludt; miközben a
császár Danaé szép verssorait szavalta a szélben hintázó falevelekről,
Vespasianus minden kétséget kizáró módon hortyogott. A császár először arra
gondolt, hogy megbünteti, de aztán mégsem bántotta. Tulajdonképpen inkább
szánja ezt az alakot, akitől az istenek megtagadták a magasabb rendű szellemi
gyönyörök felfogásának képességét: Eddig semmit sem tett ellene, de azóta nem
engedi a színe elé. Tegnap is, ma is látta távolról, amint kíséretének perifériáján
toporgott, szárnyaszegetten, bánatosan, fáradhatatlanul. Igen, ez az ő embere.
Ez aligha fog vakmerő gondolatokra vetemedni. Ezt küldi Júdeába. Kettős
haszna lesz így: először, hosszú időre elkerül a szeme elől; másodszor, mivel
furfangos és erőteljes a fickó, jól körmére néz majd annak az elegáns
Mucianusnak. Ő, a császár, megosztja kettejük között a teljhatalmat, Mucianust
Szíria főkormányzójává, Vespasianust pedig Júdea katonai főparancsnokává
nevezi ki. Az egyiknek nem lesz katonai hatásköre, a másiknak nem lesz
politikai hatásköre, és kémkedni fognak egymás ellen.
A császár elmosolyodik az istenség izzasztóan nehéz maszkja alatt. Valóban
kitűnő megoldás, ihlet sugallta. Aztán kimegy a színpadra, eldeklamálja az
istenség csengő verseit. A szerep kurta lett: mégis úgy érzi, sohasem volt olyan
tökéletes a dikciója, mint ma. Megérdemelte a közönség tapsait.
Titus Flavius Vespasianus tábornok az ünnepi színjáték után visszatért abba
a külvárosi házacskába, amelyet Lakhész kereskedőtől bérelt arra az időre, amíg
Korinthusban tartózkodik. Levetette köpenyegét és díszruháját, ráripakodott a
szolgájára, amiért a gondosan kímélt holmikat nem elég óvatosan hajtogatta
össze, aztán tiszta, de már kissé kopott háziköntösbe bújt. Nem feledkezett meg
a vastag alsóneműről sem; mert hát meglehetősen hideg volt azon a kora tavaszi
napon, ő meg már az ötvennyolcadik évét taposta, és a reumája újra elővette.
Nehéz léptekkel járkált fel-alá, rosszkedvűen, széles homlokán elmélyültek
a ráncok, kerek parasztarcán komorság tükröződött, hosszú száját összezárta, de
egymásra préselt ajkai közül hangosan és bosszúsan fújtatta ki a levegőt. Az
ünnepi előadás nagyon ünnepietlenül zajlott le a számára. Bármerre fordult,
mindenütt fagyos hallgatás fogadta, köszönését alig viszonozták, és Gortynus
kamarás, az a kinyalt ficsúr… Amikor megkérdezte tőle, van-e reménye, hogy a
közeli napok valamelyikén tiszteleghet őfelsége előtt, a maga szemtelen,
provinciális görögségével ezt felelte neki:
– Zabáld meg, amit tojtál.
Hát igen, ha meggondolja, ez a helyzet. A fene egye meg, hogy három napja
éppen vele esett meg az a buta história. Most aztán semmi haszna sem lesz az
egész költséges görögországi utazásból. Amellett nem is csinált olyan
110
botrányosan nagy balfogást, amikor a császár felolvasást tartott. Igaz, elbóbis-
kolt, nem is tagadja. De hogy horkolt volna, az a kutyafi kamarás pimasz
rágalma. Csak természeténél fogva hangos a lélegzése.
Az öreg tábornok a karjait lóbálta, hogy felmelegedjék egy kicsit. A császár
elé nem eresztik többé, az biztos. A színházban meggyőződhetett róla,
nagyítóüveg nélkül is láthatta, mi a valóság. Még örülhet, ha állítólagos
hortyogása miatt nem akasztanak felségsértési pert a nyakába. Az lesz a legjobb,
ha szép csendben visszautazik itáliai birtokára.
Tulajdonképpen nem is bánja, hogy nyugalmasan végzi majd a napjait.
Igazán nem a saját jószántából szedte össze öreg csontjait, s utazott a császár
után Görögországba, hogy még egyszer utoljára szerencsét próbáljon: Csak
azért tette, mert Caenis, a barátnője, nem hagyott neki békét. Sohasem engedték,
hogy zavartalanul élvezhesse a jó, falusi, nyugodalmas életet. Mindig
piszkálták, addig rágták a fülét, amíg felkapaszkodott valamilyen pozícióba,
ahonnan aztán le is pottyant szerencsésen.
Már fiatal korában kezdődött a dolog, és anyjának az az átkozott paraszti
babonássága volt az oka az egésznek. Amikor megszületett, egy Marsnak
szentelt öreg tölgyfából valószínűtlenül dús gyökérhajtás sarjadt. Anyja, aki
nagyon határozott, önfejű asszony volt, kijelentette, hogy szerencsés ómenről
van szó: fia a sors kegyéből többre fogja vinni, mint azok az adóbérlők, vidéki
bankárok és csapattisztek, akiktől származott. Pedig ő, a fia, gyerekkorától
fogva örömét lelte a gazdálkodásban, legszívesebben egész életében ott maradt
volna a szülői birtokon, hogy a vele született paraszti, gyakorlatias, üzleti
érzékét felhasználva jó áron értékesítse mindazt, amit a birtokból ki lehet
sajtolni. De hát a konok anya nem nyugodott addig, amíg a fényes jövőbe vetett
rendíthetetlen hitét át nem plántálta a fiába. Így került a politikai-katonai
pályára, bár igazán semmi kedve sem volt hozzá.
Az öreg tábornok végiggondolta mindazokat a kudarcokat, amelyeket ez a
pálya hozott neki, s ettől nem javult meg a kedve. Még hevesebbeket szusszan-
tott, hosszú ajkai még szorosabban préselődtek egymásra. Egymás után három-
szor bukott meg. Végül felvergődött odáig, hogy a főváros polgármestere lett.
Két hónapig minden kitűnően ment. Rendőrsége jól működött, a biztonsági
szolgálat a sportrendezvényeken meg a színházakban pontosan teljesítette
kötelességét, az élelmiszerfelhozatal nem akadozott, a piacokon rend uralko-
dott, az utak példásan tiszták voltak. És mégis éppen a köztisztaság volt az a
botránykő, amely kis híján a vesztét okozta. Claudius császár valamiféle
külföldi követeknek meg akarta mutatni a fővárosát, és egy igazán csak
szerencsétlennek nevezhető szeszélyből éppen olyan mellékutcába fordult be
vendégeivel, amelyet nem takarítottak rendesen. Pedig csak kevés ilyen akadt
egész Rómában. Az egész ünnepi menet beleragadt a sárba. A császár nem sokat
teketóriázott: a kíséretében levő Vespasianus polgármester díszöltönyét
bemázoltatta sárral és lócitrommal.
111
 Amikor erre az esetre gondolt vissza Vespasianus tábornok, ravasz
parasztarca somolygásra fintorult. No, azért mégis szerencsés kimenetele lett a
dolognak. Siralmasan komikus látványt nyújtott ő akkor, ahogyan ott állt,
kívül-belül koszosan, hiszen még a tunikája alá is undokságokat tömködtek; és
ez a siralmasan komikus látvány alighanem mulatságos emlékként rögződött
meg a császár koponyájában. Mert csakis ezzel magyarázható, hogy ő,
Vespasianus, egyáltalán nem tapasztalta később a kegyvesztettség jeleit, sőt
ellenkezőleg. A méltóságteljesség sohasem tartozott ambíciói közé, s attól
fogva a birodalom legfelső testületében, a szenátusban, céltudatosan, ártatlan
arckifejezéssel olyan pojácaszerűen szervilis indítványokat terjesztett elő, hogy
még ez a vastagbőrű testület sem tudta, nevessen-e vagy sírjon rajtuk.
Mindenesetre megszavazták az indítványait.
Ha ma, annyi év után, végiggondolja, mit tett és mit nem tett, igazán nem
vádolhatja magát következetlenséggel. Feleségül vette Domitillát, Capella
lovag megunt barátnőjét, és ennek a nagyon ügyes úriembernek az összekötte-
tései révén üzleti kapcsolatba került Narcissus miniszterrel, Claudius császár
kegyencével. Narcissus nagyon kedvére való ember volt. Szót értett vele.
Províziót követelt, de keresni is hagyta a jóravaló embert. Azok voltak a jó idők,
amikor Narcissus elintézte, hogy a császár tábornoki rangban őt küldje a
nyugtalankodó Angliába. Ott az ellenségek nem sznob udvaroncok voltak, akik
alattomos intrikával harcolnak, hanem nagyon is reális vademberek, akikre lőni
lehetett, akiket kaszabolni lehetett. És kézzelfogható dolgok voltak ott, földek,
partok, erdők, szigetek, amelyeket meg kellett hódítani, és sikerült is
meghódítani. A szent tölgy jóslata akkoriban állt legközelebb a beteljesedéshez.
Amikor a tábornok visszatért, diadalmenetet engedélyeztek neki, és két hónapra
a legmagasabb tiszteletbeli méltóságot ruházták rá.
A tábornok leheletével melengette ujjait, kézfejeit dörzsölgette. No persze, a
két hónap után, mivel olyan magasra kapaszkodott fel, annál mélyebbre bukott.
Hiába, ilyen a sorsa. Új császár jött, új miniszterek jöttek, ő meg kegyvesztett
lett. Közben meghalt az anyja, nem volt már, aki fanatikus hitével ösztökélje,
így hát azt remélte, hogy most már szép csendesen, otthon tevékenykedve
töltheti életének hátralevő esztendeit. Kényelmesen berendezkedett falusi
birtokán, és csöppet sem irigyelte a fivérét, Sabinust, aki magas polcra
verekedte fel magát, de pozícióját meg is tartotta.
De akkor belépett az életébe egy asszony, Caenis. Alulról kezdte,
rabszolgasorban született. Az eleven eszű lányt Antonia anyacsászárné
taníttatta, és maga mellé vette titkárnőnek. Caenis megértést mutatott
Vespasianus életformája iránt, osztozott felfogásában, méltányolni tudta, mit
vár az élettől. Ő is fittyet hányt az ünnepélyességre, a méltóságra, a pózolásra, ő
is kedvelte a vaskos tréfákat, a katonás szókimondást, a furfangos észjárást. Ő is
gyorsan és józanul számolt, s vele együtt nevetett vagy mérgelődött a merev
Sabinuson. Sajnos, Vespasianusnak hamarosan konstatálnia kellett –
112
sóhajtozott is miatta, meg örült is neki –, hogy anyja halálával nem szűnt meg a
fényes jövőbe vetett makacs hit. Maga már-már kezdte kiheverni a
mesterségesen beléje oltott nagyravágyást. Nem így Caenis: kiderült, hogy
benne még makacsabb lánggal lobog anyjának fanatikus hite, mint az ő lelkében
bármikor. Caenis addig ösztökélte, míg a békés vidéki életből – nyögve és
káromkodva – még egyszer belevetette magát Róma lármás forgatagába.
Ezúttal sikerült megkaparintania Afrika provincia kormányzóságát. Életében
sok rossz éve volt már, de ez a hivatal hozta a legrosszabbat. A gazdag provincia
lakói ugyanis – a tömegek éppúgy, mint a nagyurak – reprezentatív kormányzót
akartak, nem egy otromba parasztot. Szabotálták az intézkedéseit. Ahol
megjelent, botrányok törtek ki. Hadrumetum városában rothadt répákkal
hajigálták meg. Ő ugyan a rothadt répákat éppúgy eltűrte volna, mint Claudius
császár idején a lócitromokat, de sajnos ennek a demonstrációnak súlyos
következménye lett: visszahívták. Érzékeny csapás, mert egész vagyonát a
provinciában fektette be, sötét üzletekbe invesztálta, amelyekből mint
kormányzó rengeteg pénzt tudott volna előteremteni, mint magánember
azonban egyetlen garast sem kereshetett rajtuk. Ott állt kifosztva, üzleti
tehetségével. Visszatért a jószágaira, amelyeket nem is egymaga birtokolt,
hanem a fivérével közösen, és a büszke Sabinustól kénytelen volt nagy összegű
jelzálogkölcsönt felvenni, hogy legnyomasztóbb kötelezettségeinek eleget
telessen. Ő, a mindig jó kedélyű ember, egyetlenegyszer nevetett abban az
esztendőben. Afrika provincia emlékoszlopot emeltetett, ezzel az ironikus
felirattal: „A becsületes kormányzónak”. Még most is mosolyognia kell, ha
afrikai tevékenységének erre az egyetlen pozitív eredményére gondol.
Attól fogva aztán balul ütött ki minden. Szállítási vállalatot alapított, és a
mindenre elszánt Caenis támogatásával hivatali állások és nemest titulusok
kieszközlésével foglalkozott. Egyszer aztán rajtakapták egy nagy suskuson;
csak annak a kellemetlen Sabinusnak köszönhette, hogy kimászott a csávából.
És most itt áll, ötvennyolc éves fejjel, az emberek már rég elfelejtették, hogy
valamikor diadalkocsin vonult végig a Forumon, meg hogy a konzuli
méltóságot is viselte. Ha valahol megjelenik, az emberek vigyorognak, és a
rothadt répákat emlegetik. Csak ez a neve: a speditőr. Tulajdon testvére, az a
Sabinus, aki most a római rendőrség főparancsnoka, elfintorítja a száját, ha
valaki rá tereli a szót, és keserűen mondja:
– Hallgass. Lócitromszagot érzek, valahányszor erről a speditőrről
beszélnek.
Most, a görögországi kudarc után, végleg befellegzett, nincs tovább.
Tulajdonképpen örülnie kell, hogy legalább életének szánalmasan kurta
maradékát kedve szerint töltheti. Már holnap elutazik innen. Csak előbb
elszámol Lakhész kereskedővel, akitől a házat bérbe vette. Az is úgy viselkedik,
mintha nagy kegy lenne tőle, hogy drága pénzért megtűri házában a levitézlett
tábornokot. Vespasianus előre örül, hogyan fogja majd kemény, igazi római
113
módon móresre tanítani a finomkodó, negédes görögöt, aki lépten-nyomon
becsapta. Ha ezt elintézi, elégedetten tér vissza Itáliába. Az év egyik felét a
cosai, másik felét a nursiai birtokon öszvéreket tenyészt, az olajfáit gondozza,
iddogálva tereferél a szomszédokkal, elszórakozik Caenisszel vagy valamelyik
cselédlánnyal. És ha majd öt év múlva, tíz év múlva elhamvasztják a holttestét,
Caenis őszintén megsiratja, Sabinus örül, hogy megszabadult a testvérétől, aki
csak kompromittálta, a gyászszertartás többi résztvevője mosolyogva
sugdolózik a lócitromokról meg a rothadt répákról. És a szent tölgy bizony
hiába erőltette magát azzal a fiatal gyökérhajtással.
Titus Flavius Vespasianus, egy Angliába küldött légió exparancsnoka, római
exkonzul, afrikai exkormányzó, levitézlett egzisztencia, aki az udvarnál
kegyvesztett lett, akinek egymillió-százezer sestertius adósság nyomta a vállát,
akit Gortynus kamarás arra szólított fel, hogy zabálja meg, amit tojt – elkészült a
mérlegével. Nem volt elégedetlen. Most elmegy a hajózási vállalathoz, és
kialkudja ezekkel a csaló görögökkel a visszautazás árát. Aztán rápaskol Caenis
hátsó fertályára, és kijelenti neki: „No, nyanya, vége a dalnak. Ezentúl nem
fogsz te engem többé a kályha mögül előcsalogatni, akármilyen magasra emeled
is a lábadat.” Igen, alapjában véve örült. Elégedetten nyögött egyet, aztán
magára vette a köpenyét.
Az előcsarnokban a háztulajdonos jött eléje; zavart volt, sőt ijedt,
szokatlanul udvarias, hajlongott buzgalmában. Mögötte méltósággal, ünnepé-
lyesen hivatalos arccal egy császári futár, tisztét jelző lándzsáján a jó hírt jelző
babérág zöldellt.
A futár elvégezte az előírásos tisztelgést, és jelentette:
– Őfelsége üzenete Vespasianus konzul részére. Vespasianus régóta nem
hallotta megfakult titulusát, meglepődve vette át a lepecsételt írást, s még
egyszer a hírnöki lándzsára sandított. Igen, jól látta: a babér, nem a madártoll.
Az írás tehát nem függhet össze azzal, hogy a császári felolvasás közben rájött
az a szerencsétlen álmosság. A kíváncsi Lakhész és a futár jelenlétében,
ünnepélyesnek egyáltalán nem nevezhető sietséggel feltörte a pecsétet.
Hosszúkás ajkai szétnyíltak, kerek, szeles parasztkoponyáján összeszaladtak a
ráncok, vigyorgott. Rácsapott a futár vállára, és odakurjantott a háziúrnak:
– Lakhész, öreg csirkefogó, adj ennek a fickónak három drachma borravalót!
Várj, kettő is elég lesz.
A levelet lobogtatva felsietett az emeletre, rávert Caenis úrhölgy fenekére, és
ezt harsogta:
– Caenis, öreg nyanya, megcsináltuk!
Ők ketten szavak nélkül is mindig pontosan megértették egymás gondolatait
és érzéseit. Most azonban egymás szavába vágva beszéltek. Megragadták
egymás vállát, összenevettek, szétváltak, végigmasíroztak a szobán, hol
külön-külön, hol párba fogódzva. Nem törődtek vele, hogy esetleg mások is
meghallják, elementáris erővel tört ki belőlük a jókedv.
114
 Ezer mennykő és Jupiter! Ez az utazás kifizetődött. A lázongó Júdea
provincia leverése! Ez igen! Éppen Vespasianusnak való feladat. Azzal az
utópista izével, a Nagy Sándor-i hadjárattal csak foglalkozzanak a zseniális
stratégák, Corbulo meg Tiberius Alexander. Vespasianus, fülére húzta a
köpenyét, ha efféle ábrándkergető, nagyhatalmi tervekről beszéltek. De olyan
derekas munka, mint a júdeai hadjárat, felpezsdíti egy öreg tábornok szívét.
Most csak várjanak a marsall urak, most ő a fontos személy, most ő a tojásban a
sárgája. Azok az áldott zsidók.
Bravó és még egyszer bravó! Már rég fel kellett volna lázadniuk.
Remek a kedve, madarat lehetne fogatni vele. Caenis úrhölgy megbízza
Lakhész kereskedőt, szerezze be a tábornok kedvenc ételeit, ár nem számít. És
délutánra egy nagyon csinos, nem túlságosan sovány örömlányról is gondos-
kodjék. De úgy látszik, Vespasianus alig vesz tudomást e figyelmességekről,
agya már dolgozik. Már nem az öreg paraszt többé, hanem a tábornok, a
hadvezér, aki józanul mérlegeli, miként oldhatja meg a feladatát. A szíriai
ezredek disznó módjára elzüllöttek; majd ő megtanítja nekik, mi az a római
fegyelem. A kormány valószínűleg rá akarja majd tukmálni a Tizenötödik
Légiót, amelyet most Egyiptomba dobtak át. Vagy a Huszonkettediket, mert azt
már amúgy is elindították arra a levegőbe tervezett, Nagy Sándor-i hadjáratra.
De neki nem lehet kiszúrni a szemét. A katonai kabinetben minden egyes
emberért külön kell majd alkudoznia. De nem ijed meg, és ha másként nem
megy, az asztalra csap, kereken és világosan megmondja az uraknak. Uraim,
fogja majd mondani, itt nem primitív vadak ellen kell háborúzni, amilyenek a
németek, itt egy katonailag megszervezett népet kell legyőzni.
Még ma jelentkezik a palotában. Mosolyogva bújtatja öreg csontjait a
díszegyenruhába, amelyről három órával ezelőtt még azt hitte, hogy soha többé
nem lesz rá szüksége.
A császári rezidenciában Gortynus kamarás fogadja. Hivatalos üdvözlés,
felemelt karral, kifelé fordított tenyérrel. Kurta, merev párbeszéd. Igen, a
tábornok úr láthatja őfelségét, körülbelül egy óra múlva. És a testőrparancsnok?
A testőrparancsnok úr azonnal a tábornok úr rendelkezésére áll. Vespasianus
elindul, hogy tanácskozzék a testőrparancsnokkal. Amikor elhalad Gortynus
kamarás Mellett, könnyedén, kedélyesen megjegyzi:
– No, fiatalember, ki zabálja most meg, amit tojt?

Nagyon gyorsan repült el a tél József számára. Jó tél volt az neki.

Lázasan dolgozott. Kigúnyolta a rómaiak technikáját, de nem szégyellte
utánozni. Római tartózkodása alatt céltudatosan gyűjtötte a tapasztalatokat,
voltak elgondolásai. Minden kicsinyességet kitépett a szívéből, egyetlen cél
hevítette: a védelem előkészítése. Hite megizmosodott. Babilónia, Egyiptom, a
Szeleukidák királysága – nem voltak-e éppoly hatalmas birodalmak, mint
115
Róma? És Júdea mégis helyt tudott állni velük szemben. Mi a legerősebb
hadsereg is Isten lehelete előtt? Az Úr úgy fújja széjjel őket a földön, mint szél a
pelyvát, és hadigépeiket úgy söpri a tengerbe, mintha üres dióhéjak lennének.
A városokban, a zsinagógák csarnokaiban, a nagy gyűléshelyeken, a tibériási
meg a szeffóriszi lóversenytereken, és másutt, szabad ég alatt is, József maga
köré gyűjtötte a tömegeket.
– Marin! Marin! Urunk! Urunk! – kiáltozták feléje.
És ő karcsún állt ott a nagy gyülekezet előtt, lángra gyúlt arccal, égő
szemekkel, felemelt karokkal, és melléből a bizakodás hatalmas erejű igéi törtek
elő. Ezt a földet Jahve szentelte meg, és most a római poklosság meg a szú
emészti. Szét kell taposni, meg kell semmisíteni, ki kell irtani mindezt. Miben
bizakodnak ezek a rómaiak, hogy olyan arcátlanul pöffeszkednek itt? A
hadseregükben, a nevetséges „technikájukban”. Mindezt pontosan ki lehet
fejezni számokban, a légióikat, mindegyikben tízezer ember van, tíz cohors,
hatvan század, hozzá hatvanöt hajítógép. Izrael az Istenében bízik. Jahve
alaktalan, nem lehet számokban kifejezni. De egyetlen leheletére pozdorjává
törnek az ostromgépek, és a légiók semmivé foszlanak. Rómának hatalma van.
De hatalmának vége, mivel vakmerő kezét kinyújtotta Jahve és az ő választottja
ellen, akiben kedvét lelte, elsőszülöttje, örököse: Izrael ellen. Betelt az idő,
Róma volt, a Messiás birodalma azonban lesz, eljő. Eljő, ma, holnap; talán már
itt is van. Elképzelhetetlen, hogy ti, akikkel Jahve megkötötte a szent
szövetséget, ebben az ő országában a megtűrtek legyetek, és a
disznóhús-zabálók legyenek az urak. Hadd hozzák csak ide tengerjáró hajókon
meg a sivatagon át a légióikat. Ti pedig higgyetek és harcoljatok. Azoknak
megvannak a századaik meg a hajítógépeik: de tiveletek van Jahve meg az ő
seregei.
Elmúlt a tél, pompás tavasz árasztotta sugarait Galilea szőleire, olajfa-
teraszaira, fügeligeteire. Józsefnek még mindig Magdalában volt a főhadi-
szállása; a közeli Genezáreti-tó partján nehéz virágillat terjengett. Az emberek
könnyen, vidáman lélegeztek, jól érezték magukat. Ezekben a sugárzó tavaszi
napokban jöttek a rómaiak.
Először az előretolt csapatok kémleltek be, északról és a tengerparti városok
felől; már nem tértek ki József. csatározó előhadai elől, és aztán bezúdult három
teljes légió, lovakkal és kocsikkal és a vazallus államok nagy létszámú
egységeivel. Elöl könnyű fegyverzetű alakulatok, íjászezredek, felderítő
csapatok. Mögöttük a nehéz fegyverzetűek első osztagai. Utánuk az utászok,
akiknek az volt a feladatuk, hogy elegyengessék a hepehupás terepet, az
akadályokat elhordják, kiirtsák a bozótot, hogy a menetelő csapatokat semmi se
akadályozza. Utánuk a marsall és a vezérkar málhacsapata, a fővezér testőrsége
és ő maga. Majd a lovasság és a hadigépek, hatalmas ostrommasinák, faltörő
kosok, a sokak által megbámult lövegek, balliszták, katapulták. Majd a
hadijelvények, az istenként tisztelt sasok. Azután a had zöme, hatos sorokban.
116
Végül a csapatok óriási málhái, élelmezési oszlopai, jogászai és,
pénztárhivatalnokai. És egészen a legvégén a polgári személyek hada:
diplomaták, bankárok, rengeteg kereskedő – főleg ékszerészek és
rabszolgaügynökök –, a zsákmány elárverezésére kijelölt hivatalos közegek, a
diplomaták magánfutárai, birodalmi nagykereskedők, asszonynépek.
Nagy csend támadt Galileában, amikor a rómaiak megjelentek. Sok önkéntes
meglépett. Lassan, ellenállhatatlanul menetelt a hadsereg, Vespasianus
tervszerűen tisztogatta meg Galileát, a szárazföldet, a partvidéket és a tengert.
A Genezáreti-tó nyugati partján a rendcsinálás tulajdonképpen Agrippa
király dolga lett volna; ez a vidék Tibériás és Magdala városokkal hozzá
tartozott. Az elegáns király azonban kényelmes, jóindulatú ember volt. Irtózott
attól a gondolattól, hogy maga hajtsa végre mindazon megtorlásokat, amelyek a
lázadók megbüntetésének szükségserű következményei. Vespasianus
teljesítette az odaadóan Róma-barát fejedelem kérését, és saját hadseregére
bízta a büntetőexpedíciót. Tibériás ellenállás nélkül megadta magát. A jól
megerősített Magdala megkísérelte a védekezést. De a római hadigépek
ellenében nem sokáig tarthatta magát; a belső árulás aztán elvégezte a többit.
Amikor a rómaiak benyomultak a városba, igen sok felkelő a nagy
Genezáreti-tavon próbált elmenekülni. Az egész kis halászflottát igénybe
vették, úgyhogy a rómaiak kénytelenek voltak tutajokon üldözőbe venni őket.
Groteszk vízicsata volt az, a rómaiak sokat nevettek rajta, a zsidóknak rengeteg
emberük odaveszett; mert az egész tavat körülfogta az ellenség. A rómaiak
felborították a könnyű bárkákat, és nehézkes tutajaikkal üldözték a
vízbefúlókat. Mulatságos vadászat volt. A katonák érdeklődéssel figyelték a
hullámok közt vergődő zsidókat, és fogadásokat kötöttek, hogy ez vagy az a
kapálódzó mit választ inkább: a vízbefúlást vagy a fegyver általi halált? Meg
azon vitatkoztak: nyilazzák-e le őket, vagy várják be, amíg megragadják a tutaj
szélét, s akkor vágják le a kezüket? A szép tó, amely színeinek játékáról volt
híres, ezen a napon csak egyféle színt mutatott: a vöröset; kellemes illatairól
nevezetes partjai hosszú hetekig hullabűzt árasztottak; jó vize megromlott, de a
következő hónapok alatt halai meghíztak, és nagyon ízlettek a rómaiaknak. A
zsidók ellenben – még Agrippa királyt is beleértve – éveken keresztül nem ettek
olyan halat, amelyet a Genezáreti-tóból fogtak ki. Később egy dal is elterjedt a
zsidók között; így kezdődött: „Magdalánál vértől piroslik a tó
messzire-messzire, Magdalánál tetemek borítják a partot messzire-messzire.”
Végül pontosan megállapították, hogy ebben a vízicsatában négyezer-kétszáz
zsidó pusztult el. Ez Sulpicius századosnak négyezer-kétszáz sestertiust hozott a
konyhára. Arra fogadott ugyanis, hogy a halottak száma meghaladja a
négyezret. Ha kevesebb lett volna, akkor négyezer sestertiust kellett volna
fizetnie, és hozzá még annyi sestertiust, amennyivel a halottak száma alatta
marad a négyezernek.

117
 Két nappal később Vespasianus haditanácsra hívta össze a vezérkart. A
város legtöbb lakosáról egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy békésen
viselkedett-e vagy sem. Mi legyen azonban a foglyul ejtett rengeteg
menekülttel, akik Galilea minden részéből verődtek össze a jól megerősített
városban? Harmincnyolcezerre rúgott a számuk. Egyenként kinyomozni,
melyikük milyen mértékben lázadó, fölöttébb körülményes. Ahhoz viszont
túlságosan gyanúsak, hogy csak úgy szélnek eresszék valamennyit. Hosszú
fogságban tartani őket, az is bajos lenne. Másfelől viszont ezek az emberek
ellenállás nélkül, jóhiszeműen megadták magukat a rómaiaknak, és
Vespasianus nem tartotta korrekt eljárásnak, hogy egyszerűen lemészároltassa
őket.
A haditanács urai némi huzavona után mégis azt az egyöntetű véleményt
alakították ki, hogy zsidókkal szemben minden megengedett, s ha már a
hasznosat nem lehet egybekötni a tisztességessel, a hasznos mellett kell dönteni.
Vespasianus rövid habozás után elfogadta ezt az érvelést. A foglyoknak
kétértelmű, nehezen érthető görög mondatokban szabad elvonulást ígért, de
csakis a Tibériás felé vezető úton. A foglyok boldogan elhitték, amit maguk is
kívántak, és elindultak az előírt útvonalon. A rómaiak megszállták a Tibériásba
vezető utat, és nem engedték meg senkinek, hogy mellékútra térjen. Amikor a
harmincnyolcezer zsidó elérte a várost, a Nagy Lóversenytérre terelték
valamennyit. Ott lekuporodtak a földre, és izgatottan várták a római fővezér
további utasításait. Hamarosan megjelent Vespasianus, és kiadta a parancsot: az
ötven éven felüliek és a betegek álljanak külön. Sokan közéjük tolakodtak,
abban a hiszemben, hogy őket szekerekre ültetik, a többieknek pedig gyalog kell
hazatérniük. Tévedtek. Vespasianus a szétválasztás után lemészároltatta őket,
mint használhatatlan emberanyagot. A többiekből kiválogatta a hatezer
legerősebbet, s udvarias levél kíséretében a császárhoz küldte Görögországba,
hogy a korinthusi csatornaásásban segédkezzenek. A maradékot elárvereztette
rabszolgának, s a befolyt összegeket a hadsereg pénztárába utaltatta. Néhány
ezer foglyot Agrippának ajándékozott.
A zavargások kitörése óta már százkilencezer zsidót árvereztek el rabszol-
gának, és a rabszolgaárak aggasztóan csökkentek; a keleti provinciákban az
átlagos darabár kétezer sestertiusról háromszázra zuhant.

Jotapatának, ennek a kicsiny, de erős hegyi várnak egyik bástyatornyáról

nézte József, hogy immár a Tizedik Légió is megérkezett. A hadmérnökök már
kijelöltek a tábor helyét. József ismerte ezeket a római táborokat. Tudta, hogy az
évszázadok alatt beidegződött táborverési gyakorlat a légióknak a vérükben
van. Tudta, hogy két óra leforgása alatt készen áll a tábor. Ezerkétszáz sátor egy
légiónak, a sátorsorok között utcák, körös-körül falak, kapuk és tornyok, egy jól
megerősített város önmagában.
118
 Komoran és éber szemmel figyelte József, amint a rómaiak lassan, széles
körben nyomultak előre, megszállták a környező hegyeket, óvatosan behatoltak
a szurdokokba és völgyekbe. Most pedig összezárták a harapófogót.
Jotapatán kívül egész Galileában már csupán két megerősített hely maradt a
zsidók kezén: a Tabor-hegy és Giszkala, ahol János volt a parancsnok. Ha a
rómaiak beveszik ezt a három helyet, akkor nyitva az út előttük Jeruzsálem felé.
A vezetők elhatározták, hogy az erődöket addig tartják, ameddig csak lehet, ők
maguk azonban az utolsó pillanatban áttörnek a főváros felé; ott nagy
milíciatömegek vannak, de kevés a vezető és a szervező.
Amikor József látta, hogy már a Tizedik Légió is ott áll az erődje alatt,
valami dühös örömfélét érzett. Vespasianus tábornok nem az ideges Cestius
Gallus, nem egy légiója van, hanem három, mindegyik teljes értékű, az Ötös, a
Tízes és a Tizenötös; ő, József, aligha fogja zsákmányul ejteni valamelyiknek az
aranysasát. De azért ez az ő Jotapata erődjének jó falai és tornyai vannak,
magasan fekszik, örvendetesén meredek hegyen, élelmiszerben nincs hiány,
bőségesek a tartalékok, az emberek harci kedve töretlen, főleg Szapita
harcosaira lehet bizton számítani. Vespasianus sokat fog kínlódni, mielőtt az
erőd falait lerombolhatja, és az imaház törvénytekercseit elhurcolhatja.
Vespasianus nem indított rohamokat. Serege tétlen volt, mint egy tuskó;
igaz, olyan kemény is, mint egy tuskó. Vezére alkalmasint azt akarta kivárni,
hogy József végső kétségbeesésében kitörjön az odújából, vagy ott sorvadjon el.
Rejtekúton levél érkezett Józsefhez Jeruzsálemből. Apja, Matthiasz írta. A
főváros nem fog felmentő csapatokat küldeni. Igaz, Eleázár Ben Simon doktor
követelte, hogy sürgősen küldjenek felmentő sereget. De vannak olyanok
Jeruzsálemben, akik nem bánnák Jotapata elestét, mert akkor József is
ottveszne. Fel kell adni az erődöt, hiszen külső segítség nélkül két hétig sem
tarthatja magát.
József dacosan latolgatta az esélyeket. Május van. Ha Jotapata július
közepéig tartani tudja magát, akkor talán a rómaiak már nem merik rászánni
magukat, hogy olyan előrehaladott évszakban Jeruzsálem ellen vonuljanak. Hát
nem értik ezt meg azok, ott a Nagy Csarnokban? Jó, akkor majd akarata ellenére
menti meg az elvakult várost. Apjának küldött válaszlevelében megírta, hogy
nem két hétig, hanem hétszer hét napig fogja tartani Jotapatát. Hétszer hét
napig: mintha maguktól buggyantak volna ki ezek a szavak. Ilyen álomszerű
biztossággal hirdethették valaha látomásaikat a próféták. József levele azonban
nem jutott el az apjához. A rómaiak elfogták, és a vezérkari urak jót nevettek a
nagyszájú zsidó parancsnokon: merő képtelenség, hogy Jotapata addig tartani
tudja magát.
Eljött a második hét, és a rómaiak még mindig nem támadtak. A város
élelemben nem szenvedett hiányt, de a ciszternák vize aggasztóan megcsappant,
József kénytelen volt szűkre szabni a fejadagot. Forró volt a nyár, az
ostromlottak napról napra többet szenvedtek a szomjúságtól. Sokan föld alatti
119
rejtekutakon kilopakodtak a városból, hogy -vizet keressenek; a hegycsúcs alatt
ugyanis alagútjáratok labirintusa húzódott keresztül-kasul. Az ilyen kísérletek
azonban túlságosan nagy kockázattal jártak. A rómaiak keresztre feszítettek
mindenkit, aki a kezük közé került.
A kivégző osztagnak Lucianus százados volt a parancsnoka. Alapjában véve
jóindulatú úriember, de sokat szenvedett a hőségtől, s emiatt gyakran volt
rosszkedvű. Ha rájött a rossz hangulat, a kivégzendő embereket felkötöztette a
keresztre, ami lassúbb, kínosabb halált jelentett. Ha jobb volt a kedve,
megengedte a hóhéroknak, hogy az elítélt kezét rászögezzék a keresztfára;
ebben az esetben a hamarosan bekövetkező üszkösödés folytán gyorsabban állt
be a halál.
Estéről estére vánszorogtak fel a magaslatokra a siralmas processziók, a
halálra ítéltek vállukon cipelték keresztjük harántgerendáját, amelyhez már oda
volt kötözve széttárt karjuk. Az éjszaka lehűtötte a függő testeket, de az
éjszakák rövidek voltak, s mihelyt felkelt a nap, jöttek a legyek meg a rovarok.
Madarak meg kóbor kutyák gyűltek oda, és várták a lakomázás idejét. A
keresztrefeszítettek a haldoklók végfohászát hajtogatták: „Halljad, Izrael,
Jahve, a mi Istenünk, Jahve, az egyetlen.” Ezt ismételgették, amíg csak szavakat
bírt formálni a szájuk, ezt hajtogatták maguknak, és ezt mondogatták
egymásnak. A héber formula hamarosan a római táborban is közismertté vált, s
jó alkalmul szolgált mindenféle szellemeskedésre és tréfacsinálásra. A katona-
orvosok statisztikai kimutatásokat állítottak össze arról, meddig agonizáltak
azok, akiket rászögeztek a keresztre, s mennyi ideig tartott a haláltusája
azoknak, akiket rákötöztek a keresztre. Megfigyelték a különösen erős meg a
kiváltképpen gyenge alkatúakat, és megállapították, hogy a kánikulai meleg
milyen mértékben sietteti a halál bekövetkezését. Körös-körül minden
magaslaton ott álltak a keresztek, ugyanazok a keresztek, csak az áldozatok
változtak rajtuk estéről estére. A rómaiak nem adhattak mindenkinek külön
keresztet, mert bár erdőben gazdag volt a vidék, takarékoskodniuk kellett a
fával.
Szükségük volt a fára, hogy mesteri sáncokat és rohamfolyosókat építsenek
a konok város ellen. A környéken minden erdőt kivágtak, és a fákból ilyen
építményeket ácsoltak össze. Irhából, nedves bőrökből szerkesztett ötletes
védőtetők alatt dolgoztak, amelyekben az ostromlottak gyújtólövedékei semmi
kárt nem tehettek. A jotapataiak, irigyelték a rómaiakat, hogy ilyen célra is
bőven van mindenük. Időnként kirontottak, s többször sikerült is felgyújtaniuk
az ellenséges építményeket. De a rómaiak gyorsan pótolták az elpusztult
részeket, és a sáncok meg a rohamfolyosók egyre közelebb kúsztak.
József a bástyatornyokról minden este megtekintette, meddig jutott az
ellenség. Ha a rohamfolyosók az északi oldalon elérnek egy bizonyos pontot,
Jotapata elveszett. Még akkor is, ha Jeruzsálem netán felmentő csapatokat
küldene. József lassan körüljáratta tekintetét. A környező csúcsokon keresztek
120
álltak, a hegyi utakat kereszték szegélyezték. A megfeszítettek feje ferdén
előrehanyatlott, szájuk nyitva volt. József nézte, és félig öntudatlanul számlálni
kezdte a kereszteket. Ajka száraz és cserepes volt, nyelve az ínyéhez tapadt,
szeme fehérében finom vérerek piroslottak; ő is csak annyi vizet ivott naponta,
amennyit a többieknek engedélyezett.
Június huszadikán, zsidó időszámítás szerint Sziván hó tizennyolcadik
napján, érték el az ostromfalak azt a veszedelmes pontot az északi oldalon.
József másnap istentiszteletet tartott. Az egybegyűltekkel elmondatta a
bűnbánat igéit. A férfiak ott álltak bíborkék imazsinóros köpenyeikbe
burkolózva, vadul verték a mellüket, forró áhítattal kiáltották:
– Ó, Adonaj! Vétkeztem, hibáztam, bűnös vagyok a te orcád előtt!
József elöl állott, mint első rendbeli pap, ő is a többiekkel együtt vallott
buzgón Istennek:
– Ó, Adonaj! Vétkeztem, hibáztam, bűnös vagyok a te orcád előtt!
És szennyesnek, aljasnak, összetiportnak érezte magát. A bűnvallomás
harmadik mondatánál felkapta a fejét, és a hátsó sorok felé pillantott.
Megérezte, hogy onnan gyűlölettel mered rá valaki. Megszállott tekintetű, kis
szemek. És egy száj, amely nem mondja a többiekkel együtt kórusban, hogy
„vétkeztem, hibáztam”, hanem élesen és vadul ezeket a szavakat formálja: „Te
vétkeztél, te hibáztál.” Szapita szája. És amikor József az istentisztelet végén a
többi pappal elmondta az áldást, amikor felemelt kézzel, széttárt ujjakkal állott a
gyülekezet előtt, amikor a hivők földre hajtották a fejüket, mert az áldást mondó
papok fölött Isten lelke lebeg, akkor ismét látott egy szempárt, amely kihívóan
tekintett fel, gyűlölettel meredt rá, és Szapita arcáról világosan leolvashatta a
gúnyos véleményt: „Csukd be a szádat, Joszef Ben Matthiasz. Inkább az áldásod
nélkül gebedjünk meg, Joszef Ben Matthiasz.”
József elnémult. Ő nem riadt vissza semmilyen veszélytől, szomjúságot és
minden megpróbáltatást éppúgy vállalt, mint bármelyik katonája, intézkedései
jóknak és hatékonyaknak bizonyultak, Isten nyilvánvalóan vele van, a város
már most is hosszabb idő óta tartja magát, mint bárki is gondolta volna. Mit akar
hát ez a Szapita? De azért József nem haragudott rá. Ezt az embert elvakította az
irigység; káromlás, amit cselekszik.
Másnap József kirohanást rendelt el ama bizonyos északi sáncfal ellen. Vad,
fanatikus kitörés volt. Jobb harcban elesni, mint keresztre feszítve szenvedni
kínhalált. A zsidóknak olyan erőt kölcsönzött a harcos halál komor akarása,
hogy az ellenséges lövedékek sűrű záporában is a veszélyeztetett pontig tudtak
nyomulni. A védelmi osztagok katonáit levágták, az ostromsáncokat és
hadigépeket felgyújtották. A rómaiak hátráltak. Nemcsak ezen a helyen
hátráltak, hanem a déli oldalon is, ahol pedig alig nehezedett rájuk nyomás. A
jotapataiak hamarosan megtudták az okát: Vespasianust találat érte, a római
marsall megsebesült. A városban nagy volt az öröm, József dupla vízadagot
osztatott ki. Ez az ötödik hét. Ha sikerül a hetedik hetet is kihúznia, akkor már
121
közel lesz a nyár vége, akkor Jeruzsálemet ebben az évben nem fenyegeti
közvetlen veszedelem.
Majdnem egy hétig tartott, mire a rómaiak újra biztosították az északi pontot.
De közben három oldalról felállították az ostromgépeket, a faltörő kosokat is.
Ezek hajóárbochoz hasonló, hatalmas gerendák voltak, elöl kos-fejre
emlékeztető súlyos vastömbbel ellátva. Középső részüknél fogva kötelekkel
erős, gerendaállványzatra függesztették őket. Ezeket a felfüggesztett faltörő
kosokat nagyszámú katona hátrahúzta, majd hirtelen eleresztette. Nem volt az a
vastag fal, amely sokáig bírta volna a kosok csapásait.
Miután a faltörő kosok egy ideig dolgoztak, Vespasianus végre alkalmasnak
ítélte a helyzetet az általános rohamra. A támadás kora reggel kezdődött. Az
égbolt elsötétült a lövedékek sűrű tömegétől, félelmetesen és kitartóan rivalltak
a légiók trombitái, egyszerre valamennyi hajítógép repítette a nagy kőgolyókat,
a hegyek tompán verték vissza a faltörő kosok robaját. A sáncok tetején
három-három, vaslemezekkel borított torony emelkedett, mindegyik tizenhét
méter magas volt, mindegyik megrakva dárdavetőkkel, íjászokkal,
parittyásokkal, még kisebb hajítógépeket is elhelyeztek bennük. Az ostrom-
lottak tehetetlenek voltak e páncélozott szörnyek ellen, amelyeknek védelme
alatt az ostromfolyosókból óriási, rémületes teknősök kúsztak elő. Mindegyiket
száz római elitkatona alkotta, akik fejük fölött cseréptető módjára
összekapcsolták pajzsaikat, úgyhogy lövedékek nem érhették őket. A
páncéltornyok pontosan összedolgoztak ezekkel a teknősökkel, azokat a
falszakaszokat lőtték, amelyeket a teknősök kiszemeltek maguknak; a védők
kénytelenek váltak onnan visszahúzódni. A támadók egyidejűleg öt ponton
érték el a falat, már átvetették az ostromhidakat. Ezekben a pillanatokban a
rómaiak nem lőhettek, nehogy saját embereikben tegyenek kárt. Ezt a szünetet
felhasználva, a védők forró olajat zúdítottak a rohamozókra, amely a páncélok
vasa alá hatolt, meg görög főzetet locsoltak az ostromhidakra, amelytől azok
síkossá váltak, s a rohamozók elcsúsztak rajtuk.
Leszállt az este, de a római támadás nem lankadt. Egész éjszaka döngtek a
faltörő kosok, egyenletesen dolgoztak a páncéltornyok, a hajítógépek. Akiket
eltaláltak, groteszk bukfencezésekkel zuhantak le a falakról. Kiáltozás,
ordítozás, jajgatás mindenütt. Olyan iszonyatos volt a zaj az éjszakában, hogy a
zsidó vezetők parancsára a falakon küzdő harcosok viasszal dugaszolták be a
fülüket. József szinte vad elégedettséggel hallgatta a pokoli harci zajt. Ez a
negyvenhatodik nap: hétszer hét napig fogja tartani a várost. Utána következik
az ötvenedik nap, és akkor már csend lesz. Talán a halál lesz az a csend. És
mégis, a vad robaj közepette előre élvezte, boldogan, annak az ötvenedik
napnak a csendjét, és a hagyomány szavára gondolt: először van a vihar és a
nagy mennydörgés, de azután a csendben eljő az Isten.
Ezen az éjszakán az egyik védőnek roppant súlyú kőtömbbel sikerült
eltalálnia az egyik faltörő kost. A szikla akkora erővel zúdult rá, hogy a vasfej
122
levált a gerenda végéről. A zsidó lekúszott a falról, az ellenség közül kihozta a
kosfejet, és visszamászott vele. Süvítettek körülötte a nyílvesszők, öt a testébe
fúródott, de azért nagy kínnal felkapaszkodott, s a fal belső részén lehuppan. Az
a férfi Szapita volt.
József a haldokló fölé hajolt. Szapita nem távozhat a káromlás vétkétől meg
nem tisztult lélekkel. Tíz férfi állta körül, előimádkozták a haldoklónak:
„Halljad, Izrael, Jahve, a mi Istenünk, Jahve, az egyetlen”, hogy a bűntudat és a
megbánás szavaival lépjen át a halál küszöbén. Szapita kínjában kétágú
szakállának egyik végét tépdeste. Ajkai mozogtak, de József jól látta, hogy nem
a bűnbánat szavait formálják. Még közelebb hajolt föléje. A haldokló apró,
megszállott tekintetű szeme a gyűlölettől és a fájdalomtól hunyorgott, s kínosan
erőlködve mondani akart valamit. József egészen közel tartotta fülét a kiszáradt
ajkakhoz, nem értett semmit, de biztos volt benne, hogy Szapita valami
megvetőt akar mondani. Döbbent csodálkozás és szomorúság fogta el, hogy
ennek az elvakult embernek így kell meghalnia. Gyors elhatározással halkan és
szenvedélyesen így szólt hozzá:
– Figyelj rám, Szapita. Megakadályozom, hogy a rómaiak ezen a nyáron
Jeruzsálem ellen vonulhassanak. Még három napig tartom a várost. És nem
fogom átverekedni magam Jeruzsálembe, ahogy megbeszéltük. A negyedik
reggelig itt maradok a városban.
A férfiak kórusban, hogy a haldokló fülébe eljusson, kiáltották:
– Halljad, Izrael!
József félig unszoló, félig könyörgő, tekintettel meredt Szapitára. Be kell
látnia ennek az embernek, hogy igaztalan volt, megbékélten kell távoznia az
élők sorából. De Szapita vérben forgó szeme fennakadt, állkapcsa leesett: József
már egy halottnak mondta el ígéretét.
Ettől a naptól fogva József szinte le sem hunyta a szemét. Mindenütt ott volt
a falakon. Arca égett, szemhéja fájt, ínye megduzzadt, az ostromgépek zajától
félig meg-siketült, 'hangja nyers volt és rekedt, De nem kímélte magát, nem
takarékoskodott erejével. Három napig bírta így, a negyvenkilencedik napot
követő éjfélig. Akkor halálosan mély álomba zuhant.
Hajnali szürkületkor, július elsején, az ostrom ötvenedik napján a rómaiak
bevették Jotapata erődöt.

Még két órát sem aludt József, amikor felrázták, és a fülébe kiabálták: itt az
ellenség. Mihelyt az álom sötét barlangjából kibotorkált az értelem
világosságába, magához kapkodta, ami a keze ügyébe akadt, húst, kenyeret, a
virághímzésű papi övet, a kormánybiztosi kinevezését tartalmazó okmányt, a
játékkockákat, amelyeket Rómában Demetrius Libanus, a színész ajándékozott
neki. Kitámolygott az utcára, a hajnali derengésbe. Közvetlen környezetéből

123
néhányan magukkal ragadták, le egy föld alatti folyosóba, egy üres ciszterna
felé, amely meglehetősen tágas barlanggá szélesedett ki.
Tízvalahányan húzták meg magukat ebben a barlangban, köztük egy súlyos
sebesült. Élelem dolgában még csak megvoltak valahogy, de csak egyetlen kis
vödör vizük volt. Egész nap bizakodtak, de éjszaka rá kellett döbbenniük, hogy
a menekülés lehetetlen. A barlangból számos folyosó ágazott szerteszét, de
mindegyik visszakanyarodott oda, és csak a város felé volt kijárat, a városban
pedig a rómaiak éberen őrködtek.
A második napon meghalt a sebesült. A harmadik napon elfogyott a víz, a
negyedik napon a hosszú ostromtól legyengült emberek már félőrültek voltak a
szomjúságtól.
Az ötödik napon Joszef Ben Matthiasz lefeküdt a barlang egyik zugába, a
kék papi övet feje alá tette, ruháját arcára vonta, s várta, hogy a rómaiak
rátaláljanak és megöljék. Egész belseje égett, minduntalan nyelni próbált, noha
tudta, hogy semmi értelme, csak a kínját fokozza vele, pulzusa hol kihagyott,
hol vadul lüktetett, csontjaiban szúró fájdalmat érzett. Lehunyt szemhéja
dörzsölte gyulladt szemgolyóját. Sötét alapon pontok és körök táncoltak vadul
előtte, kitágultak, összezsugorodtak, villogtak, egymásba fonódtak. Édesen
kísértő volt a gondolat, hogy meg kellene gyorsítani a halált, az öngyilkosság
minden gyötrelemnek véget vetne. Csupán egyetlen remény tartotta vissza:
talán még egyszer utoljára ihat. Talán ha jönnek a rómaiak, inni adnak neki,
mielőtt keresztre feszítik. Jeruzsálemben van egy jótékonysági egylet, tagjai,
irgalmas szívű hölgyek, mirhával vegyített bort adnak a kereszthalálra ítélt
bűnösöknek, amikor elindulnak utolsó útjukra. Ez jó halál volna. Félrevonja
ruhájának felső részét, amellyel eddig eltakarta az arcát, és kiszáradt ajka
mosolyra húzódik.
Szinte tapintható valóságában látja maga előtt a nagy ciszternát, s benne a
vizet, a sok-sok vizet, amelyből csak oly csekély fejadagokat volt szabad
naponta kiosztani. Most, hogy a rómaiak itt vannak, már nem kell takarékos-
kodni a vízzel. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Látja magát, amint megy a
ciszterna felé. Sokan tartanak arra. Ő azonban keresztülhalad a kiáltozó zsidók
és az utat kereső rómaiak között, hiszen ő a hadvezér, és a tömeg kettényílik
előtte, és csak megy, egyenesen, tántoríthatatlanul, mohón a ciszternához. Inni!
A ciszternánál már nincsenek őrök. De valaki ott áll, és nem akarja őt
odaengedni a vízhez. Légy szíves, eredj innen, Szapita. Leütlek, ha nem
engedsz inni. Gyáva voltam én? Féltettem-e a bőrömet, amikor kardok
csattogtak, vasak repültek, tűzvészek lobogtak, emberek bukfenceztek alá a
falakról? Ne állj itt olyan hülyén azzal a kosfejjel az ép karodban. Tudom én
nagyon jól, hogy meghaltál. De ha százszor halott vagy is, közönséges
hazudozó maradtál. Eredj innen.
A kínos, meddő nyeldeklés olyan fájdalmasan karcolja József megduzzadt
torkát, hogy fantáziálásából visszazuhan a valóságba. Ruháját ismét az arcára
124
vonja. Legyen mindez távol tőle. Amikor a sivatagban volt, az esszénus
Banusznál, és sanyargatta magát, kellettek a látomások, de most világosságot
akar az agyában, rendet. Nem, esze ágában sincs megdögleni attól, hogy pár
napja nem ivott vizet. Igaz, ha valaki pár napig nem jut vízhez, akkor felfordul,
ez közismert tény. De ő nem. A többiek igen, azok végül szomjan halnak. De
hogy ő – nem, az lehetetlen. Neki még sok a teendője, nagyon sok mindent
elmulasztott. Hol vannak az asszonyok, akiket nem ölelt, hol a bor, amit nem
ivott meg, a földkerekség gyönyörűségei, amelyeket nem látott, a könyvek,
amelyeket nem írt meg? Tulajdonképpen miért is nem ragadta meg Poppaeát
akkor? A ruhája leheletfinom fátyolszövetből volt, amilyet Kósz szigetén
gyártanak, olyan vékony, hogy még testének pihéi is keresztülsejlettek rajta.
Bizonyára borostyánsárga pihék voltak. Oly sok asszonyt szalasztott el. Látja a
combjukat, a keblüket, az arcukat.
De hiszen nem arcok azok, hanem halom gyümölcsök, amilyeneket a
piacokon kínálgatnak, kerekded, zamatos gyümölcsök, fügék, almák, óriási
szőlőfürtök. Milyen pompás lesz beléjük harapni, kéjesen ízlelve zamatukat,
szürcsölve édes nedvüket. De ahogy hozzájuk nyúl, hirtelen mindegyik arccá
változik, ugyanazzá az infámis, sárgásbarna arccá, amelyet oly jól ismer. Nem,
te átkozott kutya, nem halok meg, nem teszem meg neked ezt a szívességet. És
egyáltalán, micsoda alak vagy te! Siralmas szőrszálhasogató, az értelem majma
azokkal a te szobraiddal, az egész szimmetriáddal és szisztémáddal. Te akarsz
nekem Júdeáról beszélni? Mit értesz te meg belőle? Álltál-e valaha is mellette?
Tettél-e érte valamit csak egyszer is? Nem vér folyik az ereidben, te gazember.
Ha Júdea pozdorjává zúzza a te átkozott bálványpalotádat, igaza van,
tízszeresen igaza van, és én segítek neki a rombolásban.
Nem fantáziálok, tisztelt uram. Nagyon szomjas vagyok, de egészen
pontosan tudom: aljasság onnan Rómából kiröhögni a Makkabi-embereket.
Ocsmány és hitvány dolog. Siralmas egy kreatúra vagy te, Tibériási Justus.
Fejében hangok zsonganak, sok-sok hang: „Marin! Marin!” És köztük egy
vékony, konokul alázatos hang egyre csak ezt hajtogatja: „Ő az, ő az.”
Nem, sohasem engedte, hogy ez a hang úrrá legyen a lelkén; nem
fuvalkodott fel, ezt a főbenjáró bűnt mindig távol tartotta magától. A Kísértő az,
aki most az ő gyöngeségét kihasználva, egyszerre azt a bizonyos hangot
hallattatja vele. Igen, minden bizonnyal a Kísértő pimasz csalása, a Kísértőé, aki
azon mesterkedik, hogy Jahve elfordítsa tőle az ő orcáját.
Üggyel-bajjal feltérdelt, homlokát a földhöz verdeste, kínosan, elmondta a
bűnbánati formulát, kínosan. Így beszélt nagy büszkén: „Ó, Adonaj, nem
vétkeztem én, nem hibáztam én. Kell, hogy innom adjál, megszenteltem a te
nevedet. Vizet akarok. Ne engedd szomjan veszni a te szolgádat, mert jól
szolgáltalak téged, és kell, hogy vizet adjál nekem.”
Hirtelen erős hang hatolt be a barlangba, recsegő hang, Józsefnek úgy
rémlett, ismerős hang, egy római tiszt hangja. Társai felrázták Józsefet, s a hang
125
nagyon is valódi volt, félreérthetetlen. Görögül szólt, és azt mondta: tudják,
hogy a galileai vezér a barlangban van, és ha őt a társai kiszolgáltatják,
kíméletre számíthatnak.
– Adj innom – mondta József.
– Egyórai gondolkodási időt kaptok – mondta a hang. – Azután kifüstöljük a
barlangot.
József arca boldog mosolyra húzódott. Győzött. Túljárt a halott Szapita
eszén és a szemtelen, az eleven Justusén is, aki nem akarta őt a gyümölcsökhöz
engedni. Lám, most mégis inni fog, és élni fog.
Társai között azonban voltak néhányan, akik hallani sem akartak arról, hogy
kiszolgáltassák. A magdalai eseményekre gondoltak, feltételezték, hogy ha a
rómaiak kezébe kerülnek, legfeljebb József számíthat kíméletre, őt egyelőre
életben hagyják, mert a levert lázadók vezérét mutogatni akarják a
diadalmenetben, de őket, többieket, vagy keresztre feszítik, vagy elárverezik
rabszolgának. Elhatározták, hogy harcolnak. A szomjúságtól félig tébolyultan
állták el József útját. Inkább megölik, de nem tűrik, hogy megadja magát a
rómaiaknak.
József csak egyet akart: inni. Hogy a rómaiak valóban megkímélik-e az
életét vagy sem, az majd elválik. Mindenesetre inni adnak majd nekik, és ezek a
bolondok nem akarják. Igenis, bolondok, veszett kutyák. Nevetséges volna, ha
annyi kínszenvedés után önmagát pusztítaná el, anélkül, hogy ivott volna.
Kimerült agyának zugaiból energiát szedett össze, hogy a többiekkel szemben
megállhassa a helyét, hogy ihasson, hogy élhessen.
Sokáig beszélt a lelkükre, de hiába. Érdes, rekedt hangja már csak suttogva
tudta előadni az utolsó indítványt: ne saját kezükkel vessenek véget életüknek,
hanem legalább egymást öljék meg; ez a kisebbik bűn. Az emberek belátták,
hogy igaza van, elfogadták az indítványát, és ez jelentette a menekvést. Ugyanis
sorsvetéssel döntötték el, hogy ki melyik társát döfje le, és a sorsoláshoz azokat
a kockákat használták, amelyeket József kért el egykoron a színész Demetrius
Libanustól. Bocsánatot kértek egymástól, és meghaltak, ajkukon a bűnbánat
formulájával. Amikor József másodmagával maradt, egyszerűen megindult
kifelé a barlangból, a rómaiakhoz. A másik egy ideig ernyedten állt ott, aztán
József után botorkált.

Paulinus ezredes volt az, aki Józsefet fogadta. Felemelt karral, kifelé
fordított tenyérrel vidáman üdvözölte, ahogy egy sportoló legyőzött ellenfelét.
József nem köszönt vissza. Lerogyott, és csak ennyit mondott:
– Vizet.
Vizet hoztak neki. És ő, ez volt életének legájtatosabb cselekedete, megálljt
parancsolt ösztöneinek, és előbb elmondta magában az áldást: „Dicsértessél, mi
Urunk és Istenünk, Jahve, akinek szava által keletkezik minden.” Csak azután
126
ivott. Kéjes boldogsággal csurgatta a vizet végig az ajkain, a száján keresztül, le
a torkába, ismét kért inni, és megint és megint. Sajnálta, hogy abba kellett
hagynia, hogy lélegzetet vegyen, és csak ivott. Széles, balga mosoly ült ki
arcára, és ivott. A katonák körülállták, jóindulattal, vigyorogva nézték.
Utána megengedték, hogy nagyjából tisztálkodjék, enni adtak neki, majd
megbilincselve a főhadiszállásra kísérték. Keresztül kellett mennie az egész
táboron. Mindenütt összecsődültek a katonák, mindenki látni akarta az ellenség
vezérét. Sokan elismerően mosolyogva bólogattak: ez hát az az ember, aki hét
héten keresztül annyi munkát adott nekik. Derék egy fickó. Mások
fenyegetőztek, vadul szitkozódtak, mert elesett bajtársaikra gondoltak.
Némelyek élcelődtek, amiért olyan fiatal, nyurga, sovány: „No, zsidócska, ha
majd a kereszten lógsz, nem sok zabálnivalója lesz rajtad a madaraknak meg a
legyeknek.” József, noha zilált és rendetlen volt a külseje, haja csapzott
csomókba gubancolódott össze, és orcáit piszkos szakáll övezte, néma méltó-
sággal lépdelt a zajos sokadalmon át, fenyegetések és élcelődések lepattantak
róla, sokan lesütötték tekintetüket szomorú, gyulladt szeme előtt. Amikor az
egyik katona leköpte, egyetlen szava sem volt a sértőhöz, hanem kísérőihez
fordulva a megbilincselt arra kérte őket, töröljék le róla a nyálat, mert illetlenség
volna így megjelennie a fővezér előtt.
Hosszú volt az út a táboron keresztül. Sátrak, sátrak, kíváncsi katonák. Aztán
a tábori oltár. Az oltár előtt a három légió otromba, ellenséges és erőszakos
aranysasai. Majd megint sátrak, sátrak. A legyengült embernek nagy
megerőltetésébe került, hogy egyenesen tartsa magát, de minden maradék
energiáját összeszedve, emelt fővel járta meg a szégyen és gyalázat hosszú útját.
Amikor végre a marsall sátrához értek, József Paulinus ezredesen kívül
egyelőre csak egy fiatal férfit látott ott. Tábornoki rangjelzés, nem magas
termet, de vállas, izmos alkat, kerek és nyílt arc, kurta, de éles háromszögként
előreugró áll. József azonnal tudta, hogy ez Titus, a fővezér fia. A fiatal
tábornok odalépett hozzá.
– Sajnálom, hogy balszerencséd volt – mondta nyíltan, kedvesen. – Remekül
verekedtél. Lebecsültünk titeket, zsidókat. Kitűnő katonák vagytok.
Észrevette, mennyire kimerült József, intett neki, üljön le.
– Forró a nyaratok – jegyezte meg –, de itt a sátorban kellemes hűvösség van.
A sátort két részre osztó függöny mögül előjött maga Vespasianus, igen
kényelmes öltözékben, meg egy sudár termetű, erélyes arcvonású hölgy. József
felkelt, római módon próbált köszönni, de a marsall kedélyesen leintette:
– Sose strapáld magad. Átkozottul fiatalnak látszol, zsidócskám. Hány éves
vagy?
– Harminc.
– Látod, Caenis – mosolygott Vespasianus –, harmincéves fejjel mire viheti
az ember.
A hölgy végigmérte Józsefet, tekintetében szikrányi jóindulat sem volt.
127
 – Nem nagyon tetszik nekem ez a zsidó – jelentette ki leplezetlen
őszinteséggel.
– Azért vagy neki ellenszenves – magyarázta Vespasianus Józsefnek –, mert
nagyon megrémült, amikor a lábamat eltaláltátok egy kőgolyóbissal. Mellesleg
vaklárma volt az egész, nyoma sem maradt.
De mikor most odament Józsefhez, látni lehetett, hogy még sántít egy kicsit.
– No, hadd nézzelek meg közelebbről – mondta, és megtapogatta Józsefet,
mint a vevő szokta a rabszolgapiacon. – Sovány vagy, sovány – állapította meg,
nagyot fújtatva. – Hát persze, sok mindent kellett kiállnotok. Olcsóbban is
megúszhattátok volna. Egyébiránt, úgy látszik, meglehetősen mozgalmas múlt
van a hátad mögött, fiatalúr. Hallottam egyet-mást. Például azt a históriát a te
három úgynevezett ártatlan mártíroddal, akik aztán annyira az idegeire mentek a
mi Cestius Gallusunknak. Nem mondom, jól kiagyaltad.
Elégedetten gondolt arra, hogy ennek a furfangos fickónak a három öregje
nélkül Cestius kormányzót aligha hívták volna vissza, s ő most nem állhatna itt.
– Mit gondolsz, fiatalúr – kérdezte joviálisan –, még az idén vonuljak
Jeruzsálem ellen? Kedvem volna végignézni a templomotokban azt a ti nagy
ünnepeteket, a szombatok szombatját. De ezzel a Jotapatával olyan sokáig
feltartóztattatok. Most már jól benne járunk az esztendőben. Meg aztán, ha a
jeruzsálemiek is olyan konokok, mint ti, akkor fenemód elhúzódhat a dolog.
Ezt mintegy mellékesen, tréfás hangon mondta. De József, aki látta a
kemény redőktől szántott, széles, parasztos arcból kitekintő világos, figyelő
szemeket, hallotta erős, fújtató lélegzését, villámgyors intuícióval rátapintott
valamire: ez a római lelke legmélyén egyáltalán nem akar Jeruzsálem ellen
vonulni, nem töri magát azért, hogy gyors győzelmet arasson Júdea fölött. Nem
olyan embernek látszik, aki gyorsan igyekszik visszaadni a hatalmat, amivel
egy feladat elvégzése céljából ideiglenesen felruházták. Ez meg akarja tartani
hadseregét, a három nagyszerű, összehangolt légióját. De ha vége a hadjáratnak,
visszaveszik tőle, befellegzett a főparancsnokságnak. József világosan látta: ez
a Vespasianus tábornok az idén már nem akar Jeruzsálem ellen vonulni.
A felismerés új erőfeszítésekre sarkallta. A barlangi napok izgalmai még ott
vibráltak lelkében. Tudta, most kezdődik csak igazán a küzdelem, versenyt kell
futnia az életéért, és a versenyfutásban hallatlan előnyt adott neki a felismerés,
hogy a római egyáltalán nem akar Jeruzsálem ellen vonulni. Halkan, de igen
határozottan kijelentette:
– Én mondom neked, Vespasianus tábornok, ebben az évben nem fogsz
Jeruzsálem ellen vonulni. Valószínűleg a jövő esztendőben sem.
Erősen a római szemébe nézett, s lassan, egyenként bányászva ki magából a
szavakat, így folytatta:
– Nagyobbra vagy te hivatott.

128
 Mindenki elképedt a váratlan felelettől: ez a zsidó tiszt, aki oly
kifogástalanul verekedett, furcsa dikciót enged meg magának. Vespasianus
összehúzta a szemét, úgy nézett a foglyára.
– Nocsak – ugratta Józsefet –, hát mégsem haltak ki a próféták Júdeában?
De öreg, csikorgó hangjából szelíd gúny csendült ki, több volt benne a
bátorítás, a jóindulat. Sok különös dolog adódik elő ebben a Júdeában. A
Genezáreti-tóban él egy hal, amelyik rikoltozni szokott; a szodomai földeken
minden elültetett növény megfeketedik, és hamuvá porlad szét a Holt-tenger
színén még az olyan ember is fennmarad, aki nem tud úszni. Itt minden
idegenebb, mint másutt. Miért ne volna lehetséges, hogy ebben a fiatal zsidóban
is, bár jó politikus és katona, egy adag őrültség és papi jóstehetség rejlik?
József agya lázas gyorsasággal dolgozott. Nézte a rómait, aki kezében
tartotta az életét, s közben olyan mondatok villantak fel emlékezetében,
amelyeket réges-rég tudatának legmélyére süllyesztett, a kapernaumi kocsma
nehézkes, egyszerű vendégeinek mondatai. Feszülten figyelt, az életéről volt
szó, s amit azok a galileai kisemberek tompa értelmükkel csak halványan
sejtettek, azt ő most hirtelen olyan tisztán és élesen látta, mintha villámfény
világította volna meg.
– Nem sok próféta akad Júdeában – felelte –, és a jövendöléseik homályosak.
Azt hirdették nekünk, hogy a Messiás Júdeában lészen eljövendő. Mi
félreértettük őket, és megkezdtük a háborút. De most, amikor előtted állok,
Vespasianus konzul, ebben a sátorban, tudom már, hogyan kell helyesen
értelmezni a próféciát.
Hódolattal meghajolt, de hangja józan és mértéktartó maradt:
– A Messiás Júdeában lészen eljövendő. De nem lesz zsidó. Te vagy az,
Vespasianus konzul.
Ez a bizarr és arcátlan hazugság mindenkit elképesztett a sátorban. Hallottak
már a Messiásról, hiszen az egész Keleten oly sokat beszéltek róla. A Messiás
az a félisten, akiről ez a földrész álmodozik, aki majd eljő, és bosszút áll Rómán
a leigázott Keletért. Homályos lény, titokzatos, földöntúli, egy kicsit
csúfolódásra ingerlő, mint a keleti babona minden terméke, de ennek ellenére
mégis vonzerőt és fenyegetést áraszt magából.
Caenis felállt, szája félig kinyílt ámulatában. Az ő Vespasianusa lenne a
Messiás? Eszébe jutott az a dolog a szent tölgyfával. A zsidó aligha tudhat róla.
Józsefre nézett, mereven, bizalmatlanul, zavartan. Amit a zsidó mondott, az
nagyszerű és örvendetes, teljesen egybevág az ő reménységével: de mégis, ez a
keleti ember valahogy ellenszenves neki; furcsa, de szinte fél tőle.
A fiatal Titus tábornok, a pontosság fanatikusa, szerette szaván fogni az
embereket. Beidegződött szokásává vált, hogy a beszélgetéseket gyorsírással
lejegyezze. Most is sztenografált, de hirtelen meglepetten pillantott fel.
Csalódottnak érezte volna magát; ha erről a fiatal, bátor katonáról kiderülne,
hogy csaló. De nem, igazán nem látszik annak. Lehetséges, hogy egyszerű és
129
természetes viselkedése ellenére megszállott ember, amilyen sok van itt
Keleten. De az is lehet, hogy a hosszú ideig tartó éhezés és szomjazás vette el az
eszét.
Vespasianus világos, ravasz parasztszemével fürkészve nézett József
szemébe, amelyben nem látott mást, csak mélységes tiszteletet. Hosszan, merőn
nézett. József állta a tekintetét. Izzadt, jóllehet a sátorban igazán nem volt
túlságosan meleg, a bilincs horzsolta, a ruha dörzsölte a bőrét. De azért állta a
fürkésző szempár merev tekintetét.
Tudta, döntő fontosságú pillanatok ezek. Lehet, hogy a római haragra
lobban, vagy megundorodik, elfordul tőle, és elhurcoltatja. Keresztre feszítteti,
vagy más rabszolgákkal hajóra rakatja, hogy az egyiptomi bányákban
senyvedjen élete fogytáig. Ám az is lehet, hogy a római hisz neki. Hinnie kell.
Mialatt válaszra várt, heves indulattal és buzgón így fohászkodott magában:
„Uram, add, hogy a római higgyen nekem. Ha nem akarod megtenni az én
kedvemért, tedd meg a Templomodért. Mert ha a római hisz nekem, ha az idén
már nem vonul a Város ellen, akkor a jövő évig talán még meg lehet menteni a
Városodat és a Templomodat. Meg kell tenned, Uram, hogy a római higgyen
nekem. Meg kell tenned, meg kell tenned.”
Így állt ott, imádkozva, az életéért remegve, tekintetét a római tekintetébe
kapcsolva, iszonyú lelki feszültségben várva a római válaszát. A római csak
ennyit mondott:
– Nono. Ne olyan hevesen, fiatalúr.
József fellélegzett. A római nem fordult el tőle, nem hurcoltatta el. Győzött
tehát. Halkan, gyorsan, bizakodva, nyomatékosan folytatta:
– Kérlek, higgy nekem. Eredeti tervünk az volt, hogy keresztülvágom
magam Jeruzsálemig. De én mindvégig itt maradtam Jotapatában. Csakis azért,
mert nekem rendeltetett, hagy közöljem veled, amit mondtam.
– Badar beszéd – dörmögte Vespasianus. – Sohasem tudtál volna eljutni
Jeruzsálemig.
– Leveleket kaptam Jeruzsálemből, és magam is küldtem oda leveleket –
jegyezte meg József –, következésképpen magam is átjuthattam volna.
Titus mosolyogva szólt oda az asztal mellől:
– A leveleidet elfogtuk, József doktor.
Paulinus ezredes szerényen közbeszólt:
– Az egyik elfogott levélben ez áll: „Jotapata erődöt hétszer hét napig fogom
tartani.” Nevettünk rajta. De a zsidók valóban hét hétig tartották a várat.
Mindnyájan elgondolkodtak. Vespasianus a hölgyére pillantott:
– No, Caenis – mondta –, tulajdonképpen ennek a fiatalembernek meg a
három ártatlanjának köszönhető, hogy éppen kapuzárás előtt Mars isten
mégsem fogott mellé túlságosan azzal a tölgyfasarjjal. A marsall felvilágosult
férfiú. No de azért miért ne hihetne bizonyos előjelekben, ha azok nem zavarják
a terveit? Igaz, az ómenek értelmezésében gyakran tévedtek az emberek,
130
másfelől azonban hiteles történetek bizonyítják némely látnok megdöbbentő
szavahihetőségét. És ami a zsidók alaktalan istenét illeti, aki jeruzsálemi
szentélyének sötétjében lakozik: nos, miért eressze el a füle mellett, ha ez a
zsidó isten olyan dolgokat üzen neki, amelyek nagyon jól egybevágnak a saját
terveivel? Eddig voltaképpen maga sem tudta, mit akarjon: menjen-e
Jeruzsálem ellen, vagy ne menjen. A kormány sürgeti, hogy még a nyár
folyamán végezze be a hadjáratot. De hát igazán nagy kár lenne – nemcsak neki,
az államnak is –, ha ezt a keleti hadsereget, amelyet jó, ütőképes, pontosan
egybehangolt egységgé kalapált össze, egy túlságosan gyors győzelem után
feloszlatnák, és megint dilettáns kezekbe juttatnák. Ez a fickó itt voltaképpen jó
szolgálatot tett neki azzal, hogy Jotapatát keményen védte, és az az isten, aki
belőle beszél, nem rossz tanácsadó.
József pedig kivirult, mint eső után a szikkadt mező. Isten kegyes volt; most
már nyilvánvaló, hogy a hadvezér hisz neki. Miért is ne hinne? Hiszen erről a
férfiúról, aki előtte áll, valóban el lehet mondani: Júdeából indul el, hogy
megítélje a világot. Az írásban ez áll: „A Libanon egy hatalmasnak a kezére
kerül.” A héber „adir” szó, amely hatalmasat jelent, nem felel-e meg pontosan a
caesar, az imperator fogalmának? És van-e szó, amely jobban illene erre a
zömök, ravasz, világos fejű emberre? Kezét homlokához emelve mélyen
meghajtotta fejét a római előtt. A Messiásról szóló jövendölés és az a régi,
komor prófécia, hogy Jahve megfenyíti Izraelt, így tisztítván meg bűneitől – egy
és ugyanaz, és ez a római fogja beteljesíteni. Amiképpen az olívabogyó csak
akkor adja oda olaját, ha kisajtolják belőle, úgy Izrael is csak akkor adja ki
magából azt, ami benne a legjobb, ha előbb megszorongatják, s aki sajtolni,
préselni fogja, annak a neve Vespasianus. Igen, József megtalálta az utolsó
érvet, a végkövetkeztetés záró argumentumát. Mélységes bizonyosság szállta
meg, elegendő erőt érzett ahhoz, hogy a próféciák újszerű értelmezését a
templomi főiskola legagyafúrtabb doktorai előtt is megvédelmezze: A jotapatai
barlang csupa görcsös fájdalom és szégyen volt, de ahogyan az asszonyi méh
gyümölcse vérből és szennyből vergődik a világra, úgy a barlangból is jó
gyümölcs sarjadt ki. József minden pórusa megtelt a bizakodás pezsdítő erőivel.
Caenis azonban kelletlenül járt-kelt a fogoly körül.
– Azért beszél így, mert fél a kereszttől – szájalt. – Én Rómába vagy
Korinthusba küldeném. Ítéljen fölötte a császár.
– Uram, ne küldj Rómába – esengett József. – Neked rendeltetett, hogy
határozz sorsom és mindannyiunk sorsa felől.
Nagyon fáradt volt, de kimerültsége valami jóleső bizonyossággal párosult,
nem félt többé semmitől. Lelke mélyén már fölényben érezte magát a rómaival
‘
szemben. Ott állt a római előtt, merész és hízelgő szavakat mondott neki,
meghajolt előtte, de már azzal a tudattal, hogy ő irányítja a másikat. A római
tudtán kívül fenyítő vessző Isten kezében; ő, József, viszont Jahve tudatos és
hithű eszköze. Amit akkor megsejtett, amikor a Capitoliumról elsőnek tekintett
131
végig Róma fölött, különös módon beteljesült. Kezét Róma sorsán tartja.
Vespasianus az, akit Isten kiválasztott, de ő, József az, aki Isten akarata szerint
irányítja Vespasianust.
A marsall megszólalt, és csikorgó hangjában halk fenyegetés lappangott:
– Zsidócska, jól vigyázz! Titus fiam, pontosan sztenografálj. Egyszer talán
majd kedvünk támad szaván fogni ezt az urat. Azt is meg tudod mondani –
fordult Józsefhez – mikor jön el az én messiási dicsőségem?
– Azt nem tudom – válaszolta József, majd váratlan hevességgel így
folytatta: – Tarts engem láncokban addig. Végeztess ki, ha úgy látod, hogy
nagyon hosszúra nyúlik az idő. De nem fog hosszúra nyúlni. Én jó szolgája
voltam az Izrael Bosszúállóinak, ameddig úgy hittem, hogy Isten Jeruzsálemben
van, és ők Isten megbízottai. Jó szolgád leszek, Vespasianus konzul, mert most
már tudom, hogy Isten Itáliában van, és te vagy a megbízottja.
– Kiveszlek a zsákmányból, és magánszolgálatomba fogadlak – mondta
Vespasianus. József szólni akart, de a marsall nem engedte: – Csak ne gratulálj
magadnak olyan hamar, zsidócskám. Továbbra is viselheted a papi övedet, de a
láncaidat is hordani fogod, amíg ki nem derül, hogy jó próféta voltál.
A marsall megírta a császárnak és a szenátusnak, hogy az idén már nem
nyomulhat tovább, előbb biztosítania kell az eddig elért eredményeket.
A Cestius Gallus által megszervezett jelzőállomásokon még mindig várták a
Jeruzsálem elestéről szóló hírt. Vespasianus visszavonta a híradós katonákat.

132
 Harmadik könyv

CAESAREA

Józsefet nemigen kényeztették Vespasianus szűkebb környezetében, de

rosszul sem bántak vele. A fővezér meghallgatta tanácsát olyan dolgokban,
amelyek a zsidó szokásokkal és egyes zsidók személyi viszonyaival kapcsolat-
ban felmerültek. Szívesen vette, hogy József ott van a közelében. De éreztette
vele, hogy nem bízik meg teljesen az információiban, adatait gyakran
ellenőriztette, csúfondáros megjegyzéseket tett, és néha érzékenyen megalázta.
József alkalmazkodó szerénységgel fogadta a gúnyolódást és megaláztatást, s
minden módon iparkodott magát hasznossá tenni. Stilizálta a zsidó lakossághoz
szóló fővezéri rendeleteket, szakértőként működött közre a megszálló hatóság
és a zsidó tisztségviselők közt előfordult vitás kérdésekben, tevékenysége
hamarosan nélkülözhetetlenné vált.
A galileai zsidók, bár annyit fáradozott értük, gyáva árulónak tartották.
Jeruzsálemben pedig halálosan gyűlölték. A rómaiaktól megszállt területre csak
kósza hírek jutottak el a fővárosból. Egy dolog azonban bizonyos volt: ott most
a Makkabi-emberek korlátlan urak, rémuralmat teremtettek, és kierőszakolták,
hogy Józsefre kimondják a Nagy Átkot. Harsonák rivalgása közepette hirdették
ki:
„Átkozott, kitaszított legyen Joszef Ben Matthiasz, aki első rendbeli pap volt
Jeruzsálemben. Senki ne érintkezzék vele. Senki meg ne mentse őt tűzből,
omlásból, vízből, semmiből, ami őt elpusztíthatja. Segítségét senki el ne
fogadja. Könyvei legyenek tiltottak, mint a hamis próféták könyvei, gyermekei
fattyúknak tekintessenek. Rá gondoljon mindenki, amikor a Tizennyolc Kérés
közül a tizenkettediket, az Átokfohászt mondja, és mindenki, aki az úton
találkozik vele, hét lépés távolságban maradjon tőle, mint egy bélpoklostól.”
A felső-galileai Meron hitközsége kiváltképpen tüntető módon juttatta
kifejezésre Józseftől való irtózását, jóllehet Meron a rómaiaktól megszállt
területen feküdt, és az ilyen tett nem volt veszélytelen. Meronban kiáltotta
egyszer valaki: „ő az”, és József lovának, Nyílnak patanyomait rézzel öntötték
ki, és szent tiszteletben tartották azt a helyet. Most a meroniak kerülő úton
közlekedtek, senki sem lépett többé a főútra, amelyet egykor virágokkal és
lombokkal szórtak fel, amikor a bevonuló Józsefet fogadták. Kövezetét
felszedték, fűmaggal vetették be az egész szakaszt, hogy eltűnjön örökre az út,
amelyen az áruló járt, és még az emlékét is elfelejtsék.

133
 József összeharapta ajkát, szeme keskeny réssé szűkült. A sértés csak
megkeményítette önérzetét. Vespasianust elkísérte Tibériásba. Ehhez a
városhoz fűződött élete sorsdöntő cselekedete, ezeken az utcákon vonult végig
Nyíl paripáján, délcegen, lelkesen, ő, a hős, hazájának vezére. Megkeményítette
szívét. Láncait szinte gőgösen hordozta Tibériás utcáin, ügyet sem vetve azokra,
akik kiköptek előtte, akik gyűlölettel és undorral messzi ívben elkerülték. Nem
szégyenkezett sorsa miatt, amely előbb Galilea diktátorává emelte, hogy aztán a
rómaiak megvető vállveregetéssel kezelt rabszolgájává aljasítsa.
Mesterkélt büszkesége csak egyvalaki előtt omlott össze, és ez a valaki
Justus volt, akinek megvetését nem bírta elviselni. Justus mondat közepén
elharapta a szót, ha József belépett a szobába, és kínosan elfordította
sárgásbarna arcát. József igazolni akarta magát előtte. Ez az ember oly sokat tud
az emberi szívről, lehetetlen, hogy ne értse meg őt. De Justus nem engedte meg,
hogy József szóljon hozzá.
Agrippa király elhatározta, hogy újjáépítteti lerombolt palotáját. József
megtudta, hogy Justus a nap java részét a nagy kiterjedésű építkezésen tölti.
Maga is gyakorta felment a dombtetőre, ahol az új palota épült, kereste az
alkalmat, hogy Justust megszólíthassa. Végre egyszer egyedül találta. Tiszta,
kora téli nap volt. Justus egy fal kiszögellésén kuporgott, felnézett, mihelyt
József beszélni kezdett hozzá. De rögtön fejére vonta köpenyét, mintha fázna, és
József nem tudta, hallja-e egyáltalán a szavait. De azért csak beszélt hozzá,
kérlelte, esdekelt, próbálta tisztázni magát. Vajon egy erőteljes tévedés nem
jobb-e, mint egy gyöngécske igazság? Nem kell-e az embernek alaposan
mérlegelnie a Makkabi-emberek érzelmeit, mielőtt elítélné őket?
De Justus nem szólt semmit. Amikor József elhallgatott, felkelt a kőről,
sietve, kissé ügyetlenül. Egyetlen szó nélkül elfordult Józseftől, aki a könyörgők
alázatosságával állt előtte. Körös-körül habarcs és friss faanyag erős szaga
terjengett. József megalázottan, keserűen nézett Justus után, amint az
engesztelhetetlen ellenfél kissé fáradtan és nehézkesen mászott át a nagy
kőtömbökön, hogy a lehető legrövidebb úton távozzék az építkezés területéről.
Tibériás városában sokan voltak, akik nem szívelték Justust. Ezekben a
háborús időkben sem a júdeai görögök és rómaiak, sem a zsidók között nem
örvendett népszerűségnek az értelem. Márpedig Justus józanul gondolkodó
koponya volt. Amíg a kormány megbízottjaként működött a városban, az
értelem szenvedélyességével közvetített zsidók és nemzsidók között, hogy
fenntartsa a békét. Fáradozásait nem kísérte szerencse. A zsidók túlságosan
görögnek tartották, a görögök túlságosan zsidónak. A görögök rossz néven
vették tőle, hogy nem lépett fel keményebben Szapita ellen, s hogy nem
akadályozta meg a palota lerombolását. Tudták, hogy Agrippa király milyen
nagyra becsüli, ezért a város visszavétele után hallgattak. Most azonban
felbátorította őket a római marsall jelenléte, és panaszt emeltek Justus zsidó

134
ellen, aki – úgymond – elsősorban felelős azért, hogy a lázadás Galileában és az
ő városukban oly nagy arányokat öltött.
Agrippa király, aki ezekben a bizonytalan időkben kettőzött buzgalommal
iparkodott kimutatni Róma iránti hűségét, nem mert kiállni hivatalnoka
védelmében. Longinus ezredes pedig, aki Vespasianus seregében a legfőbb
hadbíró tisztét töltötte be, azt az elvet vallotta, hogy jobb kivégezni egy
ártatlant, mint futni hagyni egy bűnöst. Ilyenformán tehát Justus ügye rosszul
állott. Justus azonban szívében mélységes megvetéssel az emberek iránt,
gőgösen, keserű rezignáltsággal védekezett, nem nagyon törte magát. Már az
sem fájt neki, hogy királya cserbenhagyta.
Tudta, ki idézte elő mindazt a bajt, ami Galileában történt. Annak a két színt
játszó, felületes fickónak bezzeg jól ütött ki minden. Hát csak dédelgessék most
a rómaiak. Minden mindegy. Justusnak még a pórusai is keserű fatalizmust
árasztottak.
Longinus ezredes Agrippa királyra való tekintettel nagyon lelkiismeretesen
foglalkozott az üggyel. Józsefet beidézte tanúnak. József, aki ezáltal kezében
tartotta Justus sorsát, kétségek között vergődött. Justus belelátott szívének
legszennyesebb zugába; most tőle, Józseftől függ, hogy ez az ember eltűnjön
örökre vagy sem. Justus mindenre tudott kielégítő magyarázatot adni, mindenki
számára tudott valami mentséget felhozni. Egyedül az ő esetében nem. Csak őt
sújtotta néma megvetésével. József sokat levetkőzött büszke önérzetéből,
megtanult tűrni, láncokban járt, de a megvetés még egy teknős páncélján is
keresztül tud hatolni. Olyan egyszerű örökre elhallgattatni azt az embert, aki
megvetésével annyira megsebezte. Még hazudnia sem kell, elegendő, ha
lagymatag tanúvallomást tesz.
Mégis, amikor kihallgatták, szenvedélyesen tanúskodott Justus mellett.
Heves meggyőződéssel és jól megalapozott indokokkal fejtette ki, hogy a béke
ügyét, a rómaiak ügyét soha senki sem képviselte olyan következetesen, mint ez
a Justus doktor. És akik bevádolták őt, azok vagy hazugok, vagy bolondok.
Tanúvallomását Longinus ezredes a fővezér elé terjesztette. Vespasianus
szuszogva hallgatta. Foglyát jól szemmel tartotta, és megsejtette, hogy József és
Justus között személyes jellegű viták vannak. Ez a József zsidó azonban okosan
viselkedett mindeddig, egyetlen hamis adattal sem próbálta őt félrevezetni.
Egyébiránt ez a Justus doktor tipikus irodalmár meg filozófus,
következésképpen veszélytelen. A marsall beszüntette a vizsgálatot, és Justus
doktort a gazdája, Agrippa király rendelkezésére bocsátotta.
Agrippa király udvariasan fogadta titkárát, akinek meghurcoltatásáért
lelkiismeret-furdalást érzett. Justus tisztán látta, mennyire kényelmetlen neki
személye. Mosolygott, ismerte az embereket. Felajánlotta, hogy elutazik
Jeruzsálembe, őrködik Agrippa jogai fölött, s a tél folyamán, mivel a hadmű-
veletek elakadtak, minden befolyását latba veti a békekötés érdekében. Ez
éppoly kilátástalan, mint veszedelmes vállalkozás volt, hiszen Izrael
135
Bosszúállói most korlátlanul uralkodtak Jeruzsálemben. Senki sem hitte, hogy a
király titkára élve fog onnan visszatérni.
Justus hamisított útlevéllel utazott. József ott állt az út szélén, amikor
kihajtatott a városból. Justus azonban most is néma megvetéssel nézett el a feje
fölött.

Caesareában, a nagy nyárutói vásár idején, József megpillantotta a

jeruzsálemi üvegfúvót, Alexaszt, Nachum fiát. József úgy hitte, ez is nagy ívben
elkerüli majd őt, mint a legtöbb zsidó. De nem, Alexasz egyenesen feléje tartott,
köszönt neki. József láncai és a fejére kimondott Nagy Átok sem riasztotta el
attól, hogy szóba álljon vele.
Melléje szegődött. Alexasz most is a régi daliás, testes férfi volt, de
szemében még nagyobb szomorúság és aggodalom tükröződött. Csak
üggyel-bajjal tudott kilopakodni Jeruzsálemből, mert a Makkabi-emberek
fegyverrel akadályozzák meg, hogy bárki is elhagyja a várost, és a rómaiak
hatalmába adja magát: Bizony, a téboly és a durva erőszak uralkodik most
Jeruzsálemben. Miután Izrael Bosszúállói majdnem minden mérsékelt irányzatú
ellenfelüket elpusztították, most egymással marakodnak. Simon Bar Giora
harcot folytat Eleázár ellen, és Eleázár a giszkalai János ellen és János Simon
ellen, és csupán egyvalami ellen tartanak össze: az értelem ellen. Ha ő, Alexasz,
józanul mérlegeli caesareai utazását, meg kell vallania, hogy a vállalt kockázat
nem érte meg az üzleti hasznot. Mert neki, Alexasznak, eltökélt szándéka, hogy
visszatér Jeruzsálembe. Abban a városban akar továbbra is élni, amelyet a
Makkabi-emberek esztelensége és vak gyűlölködése fojtogat. Persze, ostobaság
ez tőle. De hát szereti az apját meg a fivéreit, nem tud nélkülük élni, nem akarja
cserbenhagyni őket. Egyszerűen csak az történt vele, hogy a legutóbbi
napokban nem bírta már idegekkel a városban tomboló őrültséget. Szabadabb
levegőre vágyott, saját szemével akarta látni, hogy még létezik egy értelmesebb
világ.
Tulajdonképpen nem szabadna neki itt Józseffel beszélgetnie, és ha erről
Jeruzsálemben tudomást szereznek a Makkabi-emberek, baj lesz. Igaz: némileg
József is felelős azért, hogy így alakultak a dolgok. Sok mindentől
megkímélhette volna Galileát. No de József sok mindent jóvátett. Legalábbis ő,
Alexasz, nagy érdemnek, az értelem diadalának tekinti, hogy József nem akart
elpusztulni Jutapatában, mint a többiek, hanem fejét meghajtva átment a
rómaiakhoz. Jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán – idézte.
– Jeruzsálemben persze másként gondolkodnak – folytatta keserűen, és
elmesélte Józsefnek, hogyan fogadta Jeruzsálem Jotapata erődjének gyászos
hírét. Először olyan jelentés érkezett Jotapata bevételéről, hogy József is oda-
veszett. Az egész város részt vett a nagyszerű gyászünnepen, vad fájdalommal
siratva meg a hőst, aki oly hihetetlenül sokáig tartani tudta az erődítményt.
136
Alexasz részletesen beszámolt róla, hogy az öreg Matthiasz házában ünnepélyes
formák között, a főpapnak és a Nagy Tanács tagjainak jelenlétében miként
fordították fel azt az ágyat, amelyben József aludt valaha. Azután Alexasz apja,
Nachum Ben Nachum, megszaggatott köntösben, behamuzott fejjel vitte át az
öreg Matthiasznak a polgárság megbízásából a gyász lencseételét,
fűzvesszőkből font kosárban, amint a hagyomány előírja. És egész Jeruzsálem
ott volt, amikor az öreg Matthiasz először mondta el a kadist, a halotti Imát,
hozzáfűzve azt a három szót, amelyet csak akkor szabad kiejteni, ha nagy ember
halt meg Izraelben.
– És aztán? – kérdezte József.
Alexasz mosolygott, azzal a fatális mosolyával. Mihelyt kitudódott, hogy
József életben van, hogy megadta magát a rómaiaknak – mesélte –, a
közhangulat természetesen átcsapott a másik végletbe. József ifjúkori barátja,
Amram doktor volt az, aki a Nagy Átok kimondását indítványozta, és a Nagy
Tanácsban csak alig egypáran mertek az indítvány ellen felszólalni, köztük
Jochanan Ben Szakkai nagydoktor. Amikor a szentélyhez vezető lépcsőről
kihirdették az átkot és a kiközösítést, a templomcsarnokok olyan zsúfoltak
voltak, mint a húsvéti ünnepen.
– Ne vedd a szívedre – mondta Alexasz széles mosolygással; négyszögle-
tesre nyírott fekete szakállából elővillantak nagy, egészséges, fehér fogai. – Aki
az értelmet vallja életelvének, annak szenvednie kell.
Elköszönt Józseftől. A tekintélyes, testes ember, arcán nyomorúsággal,
folytatta útját a vásári bódék között. József később újra látta, éppen porrá őrölt
kvarcra alkudozott egy kereskedővel, gyengéden pergette ujjai közül a finom
kvarchomokot; nyilván régóta nélkülöznie kellett szeretett mesterségének
értékes anyagát.
József gyakran gondolt erre a találkozásra, és olyankor valami furcsa
kettősség jellemezte érzéseit és gondolatait. Már Jeruzsálemben az volt a
véleménye Alexaszról, hogy tisztábban lát, mint az apja, Nachum; mégis a
bolondos Nachummal rokonszenvezett, és idegenkedett az okos Alexasztól.
Most, amikor mindenki ellene fordult, lám, az okos Alexasz nem ítélte el, amit
tett. József már megszokta, hogy láncot kell hordania, de ha erre a találkozásra
gondolt, mindig erősebben érezte a lánc súlyát, a bilincs horzsolását. A
Prédikátornak igaza van, jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. De azért
néha azt kívánta József, bárcsak ott pusztult volna Jotapatában a többiekkel
együtt.

Marcus Licinius Crassus Mucianus, Szíria kormányzója, idegesen járkált

antiochiai palotájának tágas termeiben. Ez a Vespasianus eddig mindig
halogatta a hadjárat folytatását, de most már nem hozhat fel semmilyen
elfogadható ürügyet vagy mentséget a késlekedésre. Miután Izrael
137
Bosszúállóinak terroruralma Jeruzsálemben kiirtotta a mérsékelt párt embereit,
a lázadók egymás ellen folytatnak dühödt harcot. Polgárháború dúl
Jeruzsálemben, a hírek világosak és megbízhatóak. Esztelenség volna
kiaknázatlanul hagyni ezt az esélyt. Most már végképp itt az ideje, hogy
Vespasianus a város ellen vonuljon, elfoglalja, véget vessen a háborúnak.
Mucianus izgatottan várta, mit határoz a haditanács, amelynek most, a tél végén,
meg kell határoznia a tavaszi hadjárat irányelveit. Nos, most itt a jelentés. A
haditanács tagjainak túlnyomó többsége azon a véleményen volt, hogy
haladéktalanul Jeruzsálem ellen kell vonulni. Még Vespasianus fia, a fiatal
Titus tábornok is ilyen értelemben nyilatkozott. De az a speditőr, az a pofátlan,
otromba, ganéjszagú paraszt újabb trükköt talált ki. Szerinte a zsidók
belviszálya belátható időn belül annyira meggyöngíti a lázadók erőit, hogy a
várost jóval kisebb áldozatok árán lehet majd bevenni, mint jelenleg.
Jeruzsálem ellen vonulni most egyértelmű sok derék római legionárius vérének
pazarlásával, amelyet pedig meg lehet takarítani. Ő, Vespasianus, tehát a
kivárás mellett van, és az a véleménye, hogy előbb a még meg nem szállt déli
területet kell elfoglalni. Ravasz egy alak ez a Vespasianus. Zsugori fickó, de a
kibúvókkal nem fukarkodik. Nem fogja ez egyhamar kiadni kezéből a
főparancsnokságot.
A cingár Mucianus dühösen járkált fel-alá, botját a háta mögött tartva, szikár
fejét ferdén előrenyújtva. Nem volt már fiatal, túl járt az ötvenen, életében sok
gyönyörűséges, soha meg nem bánt vétket követett el, tanulmányozta a
természet kimeríthetetlen bőségű érdekességeit, egyszer hatalmat élvezett,
máskor mélyre zuhant, néha dúsgazdag volt, néha pénztelen senki. Most,
amikor még szellemi erőinek teljében volt, úr lett ebben a mélységesen izgató,
ősi Ázsiában, és forrt benne a méreg, amiért a minden hájjal megkent fiatal
császár akaratából éppen ezzel az utálatos paraszttal kell megosztania a
nagyszerű falatot. Idestova kerek esztendeje már, hogy a furfangos speditőrt
egyenlő rangú társként tűrnie kell maga mellett. No de most már elég volt. Átlát
ő a marsall szándékain, éppúgy, ahogyan a császár gondolataival is tisztában
van. A fickó nem állhat tovább az útjában. Ki kell takarodnia Ázsiából, az ő
Ázsiájából. És véget kell vetni ennek a nevetséges zsidó háborúnak. Okvetlenül
véget kell vetni.
Mucianus sietve és igen mérges hangulatban egész csomó levelet diktált, a
császárhoz, a miniszterekhez, azokhoz a szenátorokhoz, akikkel baráti
viszonyban volt. Érthetetlen a fővezér viselkedése. Annyi előkészület után még
az idei nyár elején sem tartja időszerűnek Jeruzsálem megostromlását, holott az
ellenséget a belső villongások meggyengítették. Mucianus, nem kíván keserű
elmélkedésekbe bocsátkozni arról, hogy ez a vajmi kevéssé energikus
hadviselés mennyire veszélyezteti a Nagy Sándor-i hadjárat terveit. Annyi
azonban bizonyos, hogy ha a halogatási stratégia folytatódik, akkor kockán
forog a császár, a szenátus és a hadsereg tekintélye az egész Keleten.
138
 Mindezek a levelek Mucianus szempontjából igen kedvezőtlen időpontban
érkeztek meg Rómába. A nyugati provinciák ugyanis éppen akkor sokkal
fontosabb és kellemetlenebb dolgokat jelentettek. A lyoni parancsnok, Vindex,
fellázadt, és a jelek szerint egész Gallia és Hispania rokonszenvét bírja. A
gyorsfutárral küldött jelentések fölöttébb aggasztó eseményekről adtak hírt.
Ilyen körülmények között Mucianus levelei közül csak egyetlen ért el teljes
hatást – az, amelyiknek Talassus miniszter volt a címzettje. Az öregúr személye
ellen irányuló sértésnek tekintette, hogy Vespasianus tábornok egyre csak
halogatja Jeruzsálem lerombolását. Válaszlevelében teljes egyetértéséről
biztosította Mucianust.
Amikor a kormányzó megkapta a miniszter levelét, elhatározta, hogy
kérdőre vonja a speditőrt, és ezúttal sarokba szorítja. Elutazott hát Caesareába,
Vespasianus főhadiszállására.
A marsall mosolyogva, szemmel láthatólag örömmel fogadta. Szívélyesen
diskurálva hevertek az érkező kereveteken, hármasban, Vespasianus, Titus,
Mucianus. Később, amikor a csemegék kerültek sorra, lassan politikai síkra
terelődött a beszélgetés. Mucianus hangsúlyozta, menynyire távol áll tőle még a
gondolata is annak, hogy beavatkozzon más dolgaiba. De hát Róma, ugyebár…
a római miniszterek sürgetik a hadjárat befejezését. Ő a maga részéről teljesen
megérti a marsall elgondolását, másfelől azonban Róma kívánságát annyira
fontosnak tekinti, hogy kész a saját szíriai légióiból csapatokat átengedni
Vespasianusnak, csak induljon már el Jeruzsálem ellen. A fiatal Titus tábornok,
aki égett a vágytól, hogy végre-valahára megcsillogtathassa katonai
képességeit, élénken helyeselt:
– Tedd meg, apám, tedd meg! A tisztjeim türelmetlenül várják, az egész
hadsereg türelmetlenül várja, mikor csapunk le Jeruzsálemre.
Vespasianus elégedetten figyelte Mucianus okos arcát, amelyen letörölhe-
tetlen nyomokat hagyott a sok kicsapongás, a kapzsiság és a becsvágy. Látta,
mennyire tetszik neki az ő Titus fia; s hogy a becsületes rokonszenv sóvár
vággyal keveredik benne. A marsall mosolygott. Bármennyire szerette a fiát,
valódi motívumairól egyetlen szót sem ejtett előtte. Biztosra vette, hogy a fiú
éppoly jól tudja, mint ez a ravasz Mucianus vagy József, a zsidaja. De azért örült
neki, hogy Titus olyan viharos lelkesedéssel állt ki a hadjárat folytatása mellett.
Ő maga viszont annál könnyebben tudta személyi indokait a tárgyilagosság
leplébe burkolni.
Később, amikor kettesben maradt vendégével, Mucianus elővette Talassus
miniszter levelét. Vespasianus olyasmit érzett e roppant szívósság láttára, amit
majdnem tiszteletnek lehetett volna nevezni. Undorító egy alak ez a Mucianus,
de van esze: nyíltan lehet vele beszélni.
– Hagyjad csak, excellenciás uram – legyintett –, sose fáradj vele. Úgyis
tudom, mi áll abban a levélben. Rám akarod tukmálni valamelyik befolyásos

139
római potentát véleményét, aki minden szirszarba beleüti az orrát. Azt írja
nyilván, hogy Róma elpusztul, ha én nem vonulok tüstént Jeruzsálem ellen.
Közelebb húzódott Mucianushoz, arcába lihegett. Mucianusnak minden
udvariasságát össze kellett szednie, hogy hátra ne hőköljön.
– Tisztelt uram – mondta kedélyesen a marsall –, mutathatsz te nekem akár
tíz ilyen levelet is, fütyülök rá.
Kihúzta magát, halk nyögéssel megtapogatta köszvényes karját, most már
közvetlen testközelségbe húzódott a másikhoz, és bizalmas hangon folytatta:
– Hallgass ide, Mucianus. Mind a ketten szagoltunk már mindenféle szelet,
nincs rá szükség, hogy megpróbáljunk port hinteni egymás szemébe. Ne
áltassuk egymást. Nekem megkeseredik a bor a számban, ha rád kell néznem, a
rángatódzó képedre meg arra a botra a hátad mögött. Téged pedig a tengeri-
betegség környékez, ha hallod az én hangos lélegzetemet, és orrodban érzed a
bőröm szagát. Így van?
Mucianus előzékeny hangon felelte:
– Folytasd csak, kérlek.
És Vespasianus folytatta:
– De hát, sajnos, ugyanahhoz a kocsirúdhoz vagyunk fogva. Átkozottul
ravasz ötlet volt ez őfelségétől. De kérdem én: nem lehetünk-e mi is éppoly
ravaszok? Egy dromedár meg egy bivaly nehezen fér össze ugyanazon
kocsirúdnál, görögöket és zsidókat eredményesen ki lehet játszani egymás ellen.
No de két olyan béljóst, amilyenek mi vagyunk!… Mi a véleményed?
Mucianus idegesen és szaporán hunyorgott:
– Figyelmesen követem gondolatmenetedet, Vespasianus konzul.
– Vannak híreid Nyugatról? – kérdezte kertelés nélkül a marsall, és világos
szemei élesen szegeződtek a másikra.
– Úgy gondolod, hogy Galliából?
– Látom, érted a dörgést – mosolygott Vespasianus. – Igazán fölösleges
megmutatnod annak a te római támogatódnak a levelét. Nincs értelme.
Rómának most egyéb gondjai vannak.
– A te három légióddal nem sokat tudsz elérni – jegyezte meg kelletlenül
Mucianus. Félretette a botját, s kicsi, ápolt keze fejével letörölte az ajka felett
kiütközött verejtékcsöppeket.
– Úgy van – bólogatott kedélyesen a marsall. – Éppen ezért alkut ajánlok
neked. A te négy szíriai légiód nyomorúságos banda, de az én három jó
légiómmal együtt mégiscsak hét légiót tesz ki. Tartsuk együtt mind a hetet, amíg
tisztábban lehet majd látni a nyugati helyzetet.
Mivel Mucianus hallgatott, tovább kapacitálta:
– Amíg Nyugaton nem tisztázódik a helyzet, addig úgysem szabadulsz meg
tőlem. Légy okos.
– Köszönöm a nyílt és következetes fejtegetéseidet – mondta Mucianus.

140
 Mucianust állítólag tudományos érdeklődése tartotta még néhány hétig
Júdeában. Nagy művön dolgozik –mondotta –, meg akarja írni a birodalom
földrajzát és néprajzát, és Júdea tele van érdekességekkel. A fiatal Titus szokta
elkísérni a kormányzót kirándulásaira, gyakran gyorsírással jegyezte le, amit a
bennszülöttektől hallottak. Felkeresték a jerikói forrást, amely időtlen időkkel
ezelőtt nemcsak a föld terményeit és a fák gyümölcseit semmisítette meg,
hanem az asszonyi méhek magzatait is, és általában minden élőre halált és
pusztulást hozott, míglen egy bizonyos Elizeus próféta istenfélő jámborságával
és papi tudományával kiengesztelte, úgyhogy most éppen ellenkező hatású a
vize. Megtekintették az aszfalttengert, a Holt-tengert, amely a legsúlyosabb
tárgyakat is felszínén tartja, és ha valamit erőszakkal belenyomnak, tüstént
feldobja. Mucianus erről tulajdon szemével is meg akart győződni; néhány
úszni nem tudó embert hátrakötött kezekkel behajíttatott a mélybe, és
érdeklődéssel szemlélte, hogyan hányódnak a víz felszínén. Majd bejárta
Szodoma vidékét, kereste az égből lezúdított kénköves tűzeső nyomait, a tóban
látta öt elpusztult város árnyékszerű körvonalait, szakított azokból a gyümöl-
csökből, amelyek színre és formára ehetőnek látszanak, de már a letépés
pillanatában porrá és hamuvá esnek szét.
Rengeteget kérdezősködött, mindenre kíváncsi volt, jegyzeteket készített és
készíttetett. Egy nap ilyen feljegyzéseket talált saját keze írásával, de
határozottan tudta, hogy nem ő írta azokat. Kiderült, hogy Titustól származnak.
Igen, a fiatalúrnak megvolt az a képessége, hogy rendkívül hamar úgyszólván
bele tudta élni magát mások betűvetési módjába, és utánzatait azok sem tudták
megkülönböztetni a saját írásuktól. Mucianus eltűnődött a dolgon, és megkérte
Titust, írjon neki néhány sort apja írásával. Titus készséggel megtette, és
Mucianusnak el kellett ismernie, hogy a hamisítványt lehetetlen felismerni.
De mindazon furcsaságok között, amelyeket Mucianus a Júdeában töltött
hetek alatt látott és tapasztalt, a legkülönösebb jelenség a hadifogságba esett
tudós tábornok, Joszef Ben Matthiasz volt. A kormányzónak már megérkezése
első napján feltűnt a fogoly zsidó, amint szerényen; de mégis feltűnően viselve
láncait, járkált Caesarea utcáin. Amikor érdeklődött felőle Vespasianustól, a
marsall furcsamód, néhány semmitmondó szó után más témára terelte a
beszélgetést. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a kíváncsi
Mucianus hosszasan elbeszélgessen Józseffel. Meg is tette gyakran. Hamarosan
rájött, hogy Vespasianus afféle orákulumnak használja, kétes esetekben az ő
véleménye szerint dönt, de természetesen nem köti foglya orrára, mennyire
fontosak a szolgálatai. Mucianust foglalkoztatta ez, mert a marsallt színjózan
racionalistának tartotta. Mindenféléről elbeszélgetett Józseffel, szóba került
minden, ami ég és föld között van. És a kormányzó csodálkozva állapította meg
újra meg újra, hogy a keleti bölcselet milyen különös módon változtatta meg
ebben a zsidóban a görög világtudatot. Mucianus ismert mindenféle papot,
ismerte Mithrasz és Aumu papjait, az angol Sulis és a német Rosmerta barbár
141
papjait: de Jahvénak ez a papja, jóllehet külsőre nem sokban különbözött egy
rómaitól, jobban vonzotta őt, mint a többiek.
Közben természetesen nem mulasztotta el, hogy a marsallhoz való viszonyát
tisztázza, amennyire lehet. Vespasianusnak igaza van: amíg Nyugaton és
Rómában nem látni tisztán a helyzetet, addig a Kelet két ura, a szíriai
kormányzó és a júdeai főparancsnok érdekei pontosan egybevágnak.
Vespasianus a maga nyers szókimondásával elmagyarázta, hogy ezt az érdek-
közösséget miként képzeli el a gyakorlatban. Egyikük sem kezd fontos politikai
vagy katonai akciókat a másik beleegyezése nélkül; Rómába küldendő
jelentéseikben viszont továbbra is intrikálnak egymás ellen, de ezentúl
természetesen pontosan megbeszélik a módját.
A bőkezűnek nem mondható Vespasianus félve gondolt arra, hogy a tékozló
és kapzsi kormányzó milyen ajándékot fog majd tőle kérni hazautazása előtt.
Mucianus csak egyet kívánt: a hadifogoly József zsidót. A marsall meglepődött
ettől a nagy szerénységtől, és már-már igent mondott. De aztán meggondolta
magát; nem, nem adja oda a zsidaját.
– Hiszen tudod – mondta kedélyes nevetéssel Mucianusnak –, a speditőr
smucig.
Valamit azért mégis elért a kormányzó: kérésére Vespasianus hozzájárult,
hogy Titus elkísérje őt Antiochiába, és nála vendégeskedjék egy darabig. A
marsall tüstént átlátott a szitán: Titust afféle kezesként akarja magával vinni
Mucianus, a fiú lesz a garancia arra, hogy az apa nem szegi meg a létrejött
megállapodást. De nem bánta. Mucianust elkísérte a kikötőbe, ahol már
indulásra készen állt az antiochiai hajó. Búcsúzás közben a kormányzó a maga
udvarias modorában megjegyezte:
– Vespasianus konzul, a te Titus fiad minden jó tulajdonságodat örökölte, a
rosszak nélkül.
A marsall nagyot szusszantott, majd ezt felelte:
– Sajnos, neked nincsen Titusod, excellenciás uram.

Vespasianus megszemlélte a caesareai dokkokban őrzött hadifoglyokat,

akiket holnap elárvereznek. A tábor parancsnoka, Fronto százados, időközben
hevenyészett listát állíttatott össze a foglyokról. Úgy háromezren lehettek.
Mindegyiknek kis tábla lógott a nyakában, arra volt felírva a száma, kora,
testsúlya, esetleges betegségei és különleges képességei. Kereskedők
jártak-keltek a foglyok között. Amelyik felkeltette érdeklődésüket, arra ráparan-
csoltak, hogy álljon fel, guggoljon le, mozgassa tagjait, tátsa ki száját megvizs-
gálták fogazatát, végigtapogatták izmait. A kereskedők lefitymálva nyilatkoztak
a választékról; nem jó minőségű az áru, a holnapi árverés elég sovány
eredménnyel zárul.

142
 Vespasianus kíséretében volt néhány tiszt, Caenis, meg József is, akit
tolmácsnak hozott magával. A marsallnak tíz rabszolga járt a zsákmányból;
ezeket akarta kiválogatni magának, még mielőtt piacra kerül az egész áru.
Caenisnek fodrásznőre meg egy kellemes külsejű felszolgáló fiúra volt
szüksége. A praktikus Vespasianus ellenben markos fickókat akart kiválogatni,
mert itáliai birtokain elkelne még néhány munkáskéz a mezőgazdaságban.
Jókedvében volt, élcelődött a zsidó rabszolgákon:
– Átkozottul nehézkesek a szombatjaikkal, az ünnepeikkel, bonyolult
étkezési előírásaikkal meg mindenféle körülményeskedésükkel. Ha a gazdájuk
eltűri, hogy betartsák úgynevezett vallási előírásaikat, akkor fél életüket
ellustálkodják; ha pedig nem tűri, akkor csökönyösek lesznek. Voltaképpen
csak arra jók, hogy a többi zsidó visszaváltsa őket. Igaz is – fordult hirtelen
Józsefhez –, lehetőséget akartam adni honfitársaidnak, hogy kiváltsanak
rabságodból. De nyomorúságos árakat kínáltak érted, nyilván fölöslegük van
prófétákban.
József csendesen és szerényen mosolygott. Belül azonban korántsem
mosolygott. Elkapott beszélgetésfoszlányokból arra következtetett, hogy Caenis
úrhölgy, aki látható ellenszenvvel viseltetett iránta, Vespasianus háta mögött
megpróbálta eladni őt Mucianus főkormányzónak. Az udvarias modorú,
irodalmi érdeklődésű Mucianus bizonyára nem űzött volna vele olyan durva
tréfákat, mint a marsall. De hát ha egyszer ehhez a Vespasianushoz van kötve…
Isten ehhez a rómaihoz kovácsolta, itt van az ő nagy esélye. Bágyadt, kissé torz
mosolygással hallgatta, amint Vespasianus arról tréfálkozott, hogy el akarta őt
adni.
Nők nagy csoportjához értek. Éppen enni adtak nekik; mohón és mégis
kábult közönnyel nyelték a lencselevest, rágták a jánoskenyeret. Ez volt az első
nagyon meleg nap, fülledt és rossz szagú volt a levegő. Az idősebb nőkön, akik
már csak munkára voltak jók, meghagyták a ruhát, a fiatalabbak meztelenek
voltak. Feltűnt köztük egy egészen fiatal lány, karcsú, de mégsem sovány. Nem
evett, keresztbe vetett lábbal kuporgott a földön, vállát összehúzta, kezével a
bokáját kulcsolta át, előrehajolt, hogy leplezze meztelenségét. Így kucorgott,
riadtan, nagy szemében a hajszolt vad rémülete vibrált, amint figyelemmel,
szemrehányóan nézett a férfiakra.
Vespasianusnak feltűnt a lány. A nők között lépkedve odament hozzá,
erősen szuszogva a hőségben. Megragadta a lány vállát, és hátrafeszítette. A
lány halálra rémülten pillantott fel rá.
– Állj fel! – parancsolt rá Fronto százados.
– Hagyd csak, maradjon ülve – mondta Vespasianus. Lehajolt, kezébe vette a
lány mellén függő fatáblácskát, és hangosan olvasta: – „Mara, Lakisz caesareai
színházi szolga leánya, tizennégy éves szűz.” No igen – mormogta, és nyögve
felegyenesedett.

143
 – Állj fel, te szuka – sziszegte oda egy felügyelő a lánynak, de az annyira
meg volt rémülve, hogy nem is hallotta.
– Azt hiszem, fel kellene állnod, Mara – mondta szelíden József.
– Nem, hagyd csak – mondta félhangon Vespasianus.
– Talán továbbmehetnénk – szólalt meg Caenis úrhölgy. – Vagy ezt akarod?
Nem tudom, alkalmas-e fejőscselédnek.
Caenis úrhölgynek semmi kifogása sem volt Vespasianus szórakozásai ellen,
de a szórakozások tárgyait maga szerette kiválasztani. A lány most felállt. Jól
láthatóvá vált hosszú, hollófekete haja, tojásdad formájú, finom vonású arca,
enyhén előreugró álla; telt ajkai kissé szétnyíltak, s látni engedték nagy, fehér
fogait. Gyámoltalanul, meztelenül, fiatalon, szánalmasan állt ott, fejét ide-oda
ingatva.
– Kérdezd meg tőle, tud-e valami különlegeset – fordult Vespasianus
Józsefhez.
– A nagyúr azt kérdezi, értesz-e valami különleges művészethez – mondta
József barátságosan és óvatos szelídséggel a lányhoz. Mara hevesen, szagga-
tottan lélegzett, hosszú metszésű, nagy szemével merőn nézett Józsefre.
Majd hirtelen a homlokára tette kezét, és mélyen meghajolt, de nem
válaszolt.
– Ne menjünk tovább? – türelmetlenkedett Caenis úrhölgy.
– Azt hiszem, válaszolnod kellene, Mara – unszolta József a lányt. – A
nagyúr azt kérdi, értesz-e valami különleges művészethez – ismételte
türelmesen.
– Nagyon sok imádságot tudok – bökte ki Mara félénken. Hangja meglepően
sötét tónusú volt, kellemes csengésű.
– Mit mond? – érdeklődött Vespasianus.
– Imádkozni tud – adta meg József a felvilágosítást. Az urak nevettek.
Vespasianus nem nevetett.
– No igen – mondta.
– Elküldhetem hozzád a lányt? – kérdezte Fronto százados.
Vespasianus habozott.
– Nem – jelentette ki végül –, munkások kellenek nekem, a birtokaimra.
Este Vespasianus megkérdezte Józseftől:
– Sokat imádkoznak a ti asszonyaitok?
– Nem kötelesek imádkozni – tájékoztatta József. A tilalmakat be kell
tartaniuk, de a parancsolatokat nem. Háromszázhatvanöt parancsolatunk van,
ahány napból áll az év, és kétszáznegyvennyolc tilalmunk, ahány csontja van az
embernek.
– Rengeteg sok – vélekedett Vespasianus, majd némi hallgatás után
megkérdezte: – Mit gondolsz, valóban szűz az a lány?
– A nő paráznaságát halállal bünteti a mi törvényünk.
Vespasianus vállat vont:
144
 – A törvény! Az a lány talán respektálja a törvényeket, József doktor, de az
én katonáim fütyülnek rá. Őszintén szólva nem csodálkoznék, ha ebben az
esetben sem fegyelmeznék magukat. Azok a nagy szemek. És hogyan néznek!
Mintha isten tudja miféle csodás titkok rejlenének mögöttük. Pedig
valószínűleg semmi sincs mögöttük. Minden ilyen a ti országotokban. Csupa
patetikus parádé, aztán ha az ember közelebbről szemügyre veszi, semmi sincs
mögötte. Nem ilyen az orákulumod is, próféta uram? – vált hirtelen epéssé a
hangja. – Ha Rómába küldtelek volna, azóta réges-rég elítéltek volna, s
valamelyik szardíniai bányában gürcölnél, és nem szórakoznál itt csinos zsidó
lányokkal.
József nem sokat törődött a marsall gonoszkodásaival. Már jó ideje
észrevette, hogy nemcsak maga van kötött helyzetben.
– Mucianus főkormányzó – felelte udvariasságba csomagolt szemtelen-
séggel – legalább két tucat bányamunkás árát fizette volna meg, ha engem
megkaphatott volna tőled. Nem hiszem, hogy rossz sorom lenne Antiochiában.
– Nagyon elpimaszodtál, zsidócskám – jegyezte meg a marsall.
József hangnemet változtatott:
– Az egész életem darabokra tört volna – mondta hevesen, alázatosan,
meggyőződéssel –, ha elküldtél volna magadtól. Hidd el nekem, Vespasianus
konzul. Te vagy a Megváltó, és Jahve engem küldött hozzád, hogy ezt
megmondjam neked, újra meg újra. Te vagy a Megváltó – ismételte makacsul,
dacosan, szenvedélyesen.
Vespasianus gúnyosan nézett rá, s kezével bizonytalan mozdulatot tett,
mintha el akarná hárítani a nagy szavakat.
Mert nem tehetett róla, ennek az embernek a tüzes bizonygatásai valósággal
beivódtak öreg vérébe. Dühös volt magára, amiért újra meg újra ilyen
próféciákat csiklandozott ki a zsidóból. Nagyon is hozzászokott már a
titokzatos, bizakodó hanghoz, túlságosan is erős kapcsok fűzték már a zsidóhoz.
– Ha nem siet a te istened, zsidócskám – mondta csúfolódva –, bizony elég
rozoga állapotban lesz a Messiás, mire végre megérkezik.
József maga sem tudta, honnan veszi a bizonyosságot, de csöndesen és
nagyon határozottan így felelt:
– Vespasianus konzul, ha a nyár derekáig nem történik valami olyan, ami
gyökeres változást idéz elő a helyzetedben, akkor adj el engem Antiochiába.
Vespasianus jólesően kortyolgatta a biztató szavakat. De nem akarta elárulni
magát, és másról kezdett beszélni:
– A ti Dávid királyotok meleg testű fiatal lányokat fektetett az ágyába. Nem
vetette meg a finom falatot. Azt hiszem, ti valamennyien nem vetitek meg a
finom falatot. Nem igaz, zsidócskám? Gondolom, magad is mesélhetnél
egyet-mást, mi?
– Minálunk azt mondják: ha egy férfi asszonnyal hált, utána hétszer kell
újholdnak lennie, mire Isten újra megszólal benne. Amíg én a Makkabeusokról
145
szóló könyvemet írtam, nem volt asszonnyal dolgom. És amióta átvettem
Galileában a főparancsnokságot, nem érintettem asszonyt.
– De ez nem sokat segített rajtad – jegyezte meg a marsall.
A másnapi árverésen Vespasianus megvásároltatta magának Marát, Lakisz
leányát. Aznap este vezették elébe. A lányon még rajta volt a koszorú, amely
jelezte, hogy a hadijog értelmében „lándzsa alatt” elárverezték, de Fronto
százados parancsára megfürdették, illatos olajjal megkenték, és áttetsző
fátyolruhába öltöztették. Vespasianus világos szeme kemény pillantásokkal
mustrálta.
– A hülyék – dohogta –, a hájfejűek! Hispániai szajhát csináltak belőle.
Olyanért száz sestertiust sem adtam volna.
A lány nem értette, mit mondott az öregember. Már annyi csapás zúdult rá,
hogy most riadtan, némán állt ott. József igyekezett megnyugtatni, szelíden,
nyájasan beszélt hozzá az anyanyelvén, arámul. A lány tétován felelgetett neki
sötét színezetű hangján. Vespasianus türelmesen hallgatta végig az idegen,
furcsa, torokhangokban bővelkedő párbeszédet. Végül József kijelentette:
– Szégyelli magát, mert meztelen. A meztelenség nagy bűn minálunk. Egy
nő még akkor sem tárhatja fel a testét, ha az orvos szerint az életét menthetné
meg ezáltal.
– Marhaság – mondta Vespasianus.
– Mara arra kéri a fejedelmet – folytatta József –, adasson neki olyan ruhát,
amelyik egyetlen darabból van, és négyszögletes. Mara még arra is kéri a
fejedelmet, adasson neki hálót a hajára és illatosított szandált a lábára.
– Nekem már így is elég szagos – vélekedett a marsall. –De jó, legyen.
Megkaphatja.
– Elküldte a lányt azzal, hogy ma már nem kell visszajönnie.
– Én tudok várni – közölte bizalmasan Józseffel. – Megtanultam várni.
Szeretem egy ideig félretenni magamnak a jó dolgokat, mielőtt élvezem őket.
Ez vonatkozik evésre, ágyra és minden egyébre. Egyébiránt arra is várnom
kellett egy kicsikét, mire az lettem itt, ami vagyok.
Nyögdécselve dörzsölgette köszvényes karját, még bizalmasabb lett.
– Találsz valamit ezen a zsidó lányon? Félős is, buta is, beszélni sem tudok
vele. Nem mondom, csinosnak csinos, de a fene egye meg, lehet errefelé még
szebbeket találni. A jó ég tudja, miért izgatja az embert egy ilyen kis állat.
Józsefet is izgatta Mara. Ismerte a galileai nőket; lassúak, félénkek, még
szomorúak is, de ha egyszer feltárulkoznak, akkor buják, dúsak.
– Ezt a szegény lányt ugyancsak megtaposta a balsors –mondta tőle
szokatlan nyíltsággal a rómainak. – Bizony, nem sok oka van elmondania az
áldást, ha most megkapja az új, négyszögletes ruháját.
Vespasianus méregbe gurult:
– Érzelegsz, zsidócskám? Kezdesz bosszantani. Túlságosan fontoskodtok.
Ha az ember egy lányt akar az ágyába fektetni, olyan előkészületeket kívántok
146
hozzá, mint egy hadjárathoz. Mondok neked valamit, prófétám. Értesd meg vele
a dolgot. Beszélj vele holnap délelőtt. De vigyázz, bele ne kóstolj, mert az
megártana a prófétaságodnak.
Másnap Józsefhez vezették Marát. A lány olyan viseletben volt, amilyenben
népének női járnak: egy darabból szabott, négyszögletes, sötétbarna, pirossal
csíkozott ruhában. A marsallnak jó szimata volt. Tojásdad arcának tisztaságát,
az alacsony, fénylő homlokot, a hosszú metszésű szempárt, az érzéki szájat az
egyszerű ruha sokkal jobban kiemelte, mint a felcicomázott meztelenség.
József tapintatosan kikérdezte. Mara apja, egész családja elpusztult. A lány
ezt annak tulajdonította, hogy apja bűnben élt, és az ő vétkeiért neki is
bűnhődnie kellett. Apját Lakisz Ben Simonnak hívták, a caesareai színházban
kapott munkát, egyszerű szolga volt ott. Mielőtt elvállalta, megkérdezett több
papot és doktort, akik habozva bár, de megengedték neki, hogy ily módon
keresse meg a kenyerét. Mások azonban jámborságukban uszítottak ellene,
foglalkozása miatt. Mara maga is hitt nekik, hallgatta a Makkabi-emberek
beszédeit, meg volt róla győződve, hogy apja foglalkozása bűn. Tudta, hogy
apja vétkéért neki is bűnhődnie kell. Lám, le is sújtott rá a büntetés. Meztelenül
kellett állnia a körülmetéletlenek előtt, és a rómaiak bámészkodva legeltették
szemüket az ő meztelen testén. Miért nem engedte Jahve, hogy meghaljon, hogy
ne kelljen megérnie a szégyent, a gyalázatot? Mara halkan sírdogált, mély
hangjában keserűség és fájdalom rezgett, telt ajkairól alázatosan peregtek a
szavak. Ahogy ott ült fiatalon, édesen és éretten, József azt gondolta: „Most
virágzik a szőlőskertje.” Hirtelen nagy-nagy vágyakozás fogta el, térde
meggyengült, és olyasféle kábulatot érzett, mint akkor, amikor a jotapatai
barlangban feküdt. Nézte, nézte a lányt; az nem fordította el hosszú metszésű,
esdeklő szemét, szája félig kinyílt, üde lehelete Józsefig hatolt. József nagyon
megkívánta.
– Most mitevő legyek, doktor uram? – kérdezte a lány. – Nagy vigasz, nagy
kegy az nekem Istentől, hogy a hangodat hallhatom – és elmosolyodott.
Mara mosolyára Józsefben vad, határtalan düh lobbant fel a rómaiak ellen. A
láncait tépte, abbahagyta, megint tépte, megint abbahagyta, csüggedten. Éppen
neki kell közreműködnie abban, hogy ezt a lányt odavessék annak a falánk
rómainak, annak az állatnak.
Mara hirtelen felállt, és mosolyogva, könnyű léptekkel fel-alá kezdett járni
fonott, illatosított szandáljaiban:
– Szombatnapon mindig illatosított szandált húztam. Érdem, ha valaki
szombatnapon szépen felöltözik. Isten betudja neki. Jól tettem, hogy illatosított
szandált kértem a rómaitól?
– Figyelj rám, Mara, Lakisznak hajadon leánya, hallgass ide, kislányom –
mondta József, és óvatosan próbálta vele megértetni, hogy Isten mindkettőjüket
ugyanazon cél érdekében küldte ehhez a rómaihoz. Beszélt neki Eszterről, akit

147
Isten azért küldött Ahasvérus királyhoz, hogy megmentse saját népét, és beszélt
neki arról, miként viselkedett Eiréné Ptolemaiosz király előtt.
– Neked az a feladatod, Mara, hogy megnyerd a római tetszését.
De Mara félt. Undorodott, irtózott a körülmetéletlentől. A bűnöstől, aki majd
megítéltetik a Hinom völgyében, az öreg férfitól. József, aki most éppúgy
gyűlölte önmagát, mint azt a másikat, szelíden, gyöngéden magyarázott neki,
előkészítette a finom falatot a rómainak.
Másnap reggel Vespasianus cinikus nyíltsággal, bárdolatlan szavakkal
mesélte el, hogy volt, mint volt ezzel a Marával. Némi félelem és szégyenkezés
– mondta – nem baj; no de ez a lány egész testében reszketett, szinte nem is volt
eszméleténél, utána pedig hosszú ideig mereven és mozdulatlanul feküdt. Ő,
Vespasianus, öregúr már; reumás is egy kicsit, neki megerőltető ez a lány,
hiába, no.
– Úgy látszik, tele van babonás hiedelmekkel. Azt hiszi, ha hozzáérek,
mindjárt felfalják őt a démonok, vagy mit tudom én, mi a csudát gondol. Neked
ezt jobban kell tudnod, zsidócskám. Ide hallgass, szelídítsd hozzám ezt a kis
vadócot. Vállalod? Jól van. És még valami. Hogyan mondják arámul: „Légy
kedves hozzám, kislány, ne légy buta, galambom”, vagy efféle?
Amikor József viszontlátta Marát, a lány valóban merev és zárkózott volt.
Gépiesen törtek elő szavai. Olyan volt, mint egy kifestett orcájú halott. Amikor
József közelebb akart lépni hozzá, hátrahőkölt, és gyámoltalanul, rémülten
kiáltott fel, mintha bélpoklos lenne:
– Tisztátalan vagyok! Tisztátalan vagyok!

A nyár még nem érte tetőpontját, amikor fontos hírek jöttek Rómából. A
nyugati lázadás sikeresnek bizonyult, a szenátus letette a császárt, Nero, az
ötödik Augustus öngyilkos lett, nem méltatlan módon, nagy színészi produkciót
nyújtott környezetének. Most a hadseregek urai a világ urai. Vespasianus
mosolygott. Nem volt patetikus ember, de azért e hírekre egy fejjel
magasabbnak érezte magát. Lám, milyen jó, hogy hallgatott a belső hangra, és
nem igyekezett gyorsan bevégezni a hadjáratot. Most három erős légiója van, a
Mucianuséival együtt hét.
Megragadta Caenist a vállánál fogva, és csak ennyit mondott:
– Nero halott. Ez az én zsidóm nem tökfilkó, Caenis.
Egymásra néztek, a két nehéz test ide-oda himbálózott, lassan, egyenletesen,
és a két száj mosolygott.
Amikor József meghallotta Nero császár halálhírét, lassan felkelt. Még fiatal
ember volt, harmincegy esztendős, de több sorsfordulatot ért meg, mint bárki
más az ő korában. Most ott állt, mélyeket lélegzett, kezét a mellére szorította,
ajkai kissé szétnyíltak. Vakon hitte, hogy Jahve benne lakozik, hallatlanul
merész játékot kezdett, és nem vesztette el. Megláncolt kezeivel nehézkesen
148
feltette fejére a papi kalapot, és elmondta az áldást: „Dicsértessél, Örökkévaló
Isten, aki életben tartottál, és engedted, hogy megérjük ezt a napot.” Aztán
lassan, nehezen felemelte a jobb lábát, majd a ballal váltogatva táncolni kezdett.
A vízmerés ünnepén járják így az előtáncot a nagyurak a nép előtt. Dobbantott,
csörgött a lánc; felugrott, szökellt, dobbantott, megpróbálta tenyereit
összeverni, a csípőit ütögetni. Mara belépett a sátrába, és meghökkenve bámult
rá. József nem hagyta abba, csak táncolt tovább, tombolt, kiabált:
– Nevess ki engem Mara, Lakisznak leánya! Nevess, ahogyan az ellenség
közül való nő kinevette a táncoló Dávidot. Ne félj. Nem a Sátánt, nem az
őstáncost látod. Dávid király táncol a frigyláda előtt.
Így ünnepelte meg József, Matthiasz ha, doktor és első rendbeli pap, hogy
Isten nem engedte meghiúsulni a próféciáját.
Este Vespasianus így szólt Józsefhez:
– Most már lerakhatod a láncaidat, József doktor.
– Ha megengeded, Vespasianus konzul, tovább hordom őket – felelte József.
– Addig akarom hordani, míg le nem veri rólam Vespasianus, a császár.
– Merész ember vagy, te zsidó – mondta Vespasianus, és széles mosolyra
húzódott a szája.
József a szállása felé menet szinte hangtalanul fütyörészett, az ajkak és a
fogak között. Ezt igen ritkán tette, csak olyankor, ha kivételesen jól érezte
magát. Amit most fütyült, az nem volt más, mint Isidorus rabszolga dalbetétje:
„Ki itt az úr? Ki fizeti a vajat?”

Futárok száguldoztak Antiochiából Caesareába, Caesareából Antiochiába.

Gyors hírek érkeztek Itáliából, Egyiptomból. A szenátus és a testőrgárda Galba
tábornokot kiáltotta ki császárrá, egy csúztól gyötört, mogorva, szeszélyes
vénembert. Ez nem lesz sokáig császár. Hogy ki lesz az új császár, azt a
hadseregek döntik el, a rajnai hadsereg, a dunai hadsereg, a keleti hadsereg.
Tiberius Alexander, Egyiptom kormányzója, szorosabb együttműködésbe
óhajtott lépni Ázsia két urával. Még Vespasianus savanyú fivére, Sabinus
rendőrfőnök is megmozdult, jelentkezett, homályos ajánlatokkal hozakodott
elő.
Bokros tennivalói közepette Vespasianusnak nem volt ideje arra, hogy Mara
kedvéért arám nyelvtanulmányokat folytasson. Mennykő és Jupiter! Tanuljon
meg végre latinul kedveskedni a kis ribanc! Mara azonban nem tanult meg
kedveskedni, se így, se úgy. Sehogyan. Valósággal őrizni kellett, hogy egy
óvatlan pillanatban hajtűt ne döfjön a szívébe.
Ez az értetlenség bántotta a marsallt. Úgy érezte, valami homályos módon
lekötelezettje a zsidó istennek, és nem akarta, hogy a lány miatt elromoljék
kettőjük viszonya. Józsefet ezúttal nem merte beavatni a bizalmába. Így hát más
közvetítő révén próbálta kicsalogatni a lányból, mi bántja annyira. Igen
149
meglepődött, amikor megtudta. Ez a kis semmi ugyanazzal a naiv gőggel van
telítve, mint a zsidaja, József. Vespasianus szélesen mosolygott, mosolyában
volt némi kajánság is. Már tudta, hogyan fog segíteni magán, a lányon és
Józsefen.
Még aznap, Caenis úrhölgy jelenlétében, így szólt Józsefhez:
– Ti zsidók nyakig ültök a szemtelen barbár babonákban. Képzeld csak,
József doktor, ez a kis Mara meg van róla győződve, hogy tisztátalan lett, mert
az ágyamba vittem. Érted te ezt?
– Értem, uram.
– Akkor te ravaszabb vagy nálam. Nos, mondd meg nekem, létezik-e olyan
mód, amely által megtisztulhat?
– Nem létezik, uram – adta meg József a felvilágosítást. Vespasianus
kortyolt néhányat a jó eskoli borból, majd komótosan ejtegetve a szavakat,
kijelentette:
– De ő tud rá egy módot. Ha egy zsidó feleségül venné, megtisztulna. Maga
mondta.
– Gyerekes fecsegés.
– Nem rosszabb babona, mint az első – jegyezte meg engedékenyen a
marsall.
– Bajosan fogsz olyan zsidót találni, aki hajlandó lenne őt feleségül venni –
mondta József. – Tiltja a Törvény.
– Bízd csak rám, én már találtam is egyet – mondta kedélyesen Vespasianus.
József kérdő tekintettel nézett rá.
– Te vagy az, zsidócska – mosolygott a római. József elsápadt. Vespasianus
tréfásan rászólt:
– Ejnye, de modortalan vagy, prófétám. Legalább annyit mondhattál volna:
„Köszönöm szépen!”
– Én első rendbeli pap vagyok – mondta József rekedtté vált, fakóvá szürkült
hangon.
– Átkozottul finnyásak ezek a zsidók – szólt oda Vespasianus Caenisnek. –
Amihez a magunkfajták egyszer hozzányúltak, az már nem ízlik nekik. Pedig
hát maga Nero császár is más asszonyát vette feleségül, és én magam szintén.
Nem igaz, Caenis, öreg fazék?
– Uram, én a Hasmoneusok leszármazottja vagyok – magyarázta nagyon
halkan József –, az én nemzetségem Dávid királyig nyúlik vissza. Ha feleségül
veszem ezt a nőt, örökre elveszítem papi jogaimat, és az ilyen egyesülésből
született gyermekek törvénytelenek, jogfosztottak. Én első rendbeli pap vagyok
– ismételte makacsul és kétségbeesett büszkeséggel.
– Egy rakás ganéj vagy te – jelentette ki egyszerűen Vespasianus, mintegy
lezárva az ügyet. – Ha gyereked lesz tőle, megnézem tízéves korában. Majd
akkor megvizsgáljuk, a te fiad-e vagy az enyém.
– Nos, feleségül veszed? – kérdezte kíváncsian Caenis úrhölgy.
150
 József hallgatott.
– Igen vagy nem? – csattant fel élesen Vespasianus.
– Nem mondok sem igent, sem nemet – válaszolta József. – Isten, aki úgy
határozott, hogy a marsall császárrá legyen, sugallta ezt a kívánságot a
marsallnak. Meghajlok Isten előtt.
És mélyen-fejet hajtott.
A következő éjszakákon rosszul aludt; horzsolta bőrét a lánc. Amilyen
magasra emelte az a tudat, hogy próféciája eddig teljesült, olyan mélyre
taszította a római arcátlan tréfája. Eszébe jutott, mire tanította őt a sivatagban
Banusz, az esszénus. A testi gerjedelem elűzi Isten szellemét; és ő, József,
magától értetődőnek tartotta, hogy tartózkodnia kell az asszonyoktól, amíg
jövendölése be nem teljesedik. Mara megtetszett neki, és lám, ezért most
fizetnie kell. Ha feleségül veszi a lányt, aki a hadifogság és a rómaival való
kéjelgés által szajhává züllött, akkor neki vége – Isten színe előtt elvetemedett
bűnös, büntetése a nyilvános megkorbácsolás. Pontosan ismerte az ide
vonatkozó rendelkezéseket; itt nincs kivétel, nincs kiút, nincs kimagyarázkodás.
„A szőlő ne fusson fel a töviscserjére”, ez az alapelv. És ehhez a mondathoz:
„Átkozott, aki állattal hál”, a doktorok autentikus kommentárja hozzáfűzi: a
ringyóval közösülő pap sem jobb az ilyennél.
József mégis lenyelte a mérget. A nagy játék nagy tétet követel. Ha már
egyszer sorsát hozzákötötte ehhez a rómaihoz, a gyalázatot is vállalnia kell.
Vespasianus nem sajnálta az idejét, alaposan ki akarta élvezni a remek tréfát.
A legapróbb részletekig elmagyaráztatta magának a körülményes és bonyolult
zsidó házasságjogot, nemkülönben az eljegyzési és a menyegzői ceremóniákat,
amelyek Galileában mások voltak, mint Júdeában. Gondosan ügyelt arra, hogy
minden szigorúan úgy történjék, amint a rítus előírja:
– A rítus úgy kívánta, hogy ha a menyasszony apja nem él, a vételár ügyében
gyámjának kell megállapodnia a vőlegénnyel. Vespasianus megtette magát
Mara gyámjává. A kialakult gyakorlat szerint a vőlegény kétszáz zuzt fizetett a
hajadon menyasszonyért, száz zuzt az olyanért, aki már özvegyasszony volt.
Vespasianus százötvenet íratott a szerződési okmányba, és ragaszkodott hozzá,
hogy József adóslevelet adjon neki erről az összegről. Felszólította a tibériási, a
magdalai, a szeffóriszi iskolák doktorait és hallgatóit, valamint a megszállt
terület egyéb notabilitásait, hogy mint tanúk legyenek jelen az esküvőn. Sokan
vonakodtak közreműködni a förtelmes aktusban. Az ilyeneket a marsall
bírsággal sújtotta, és hitközségükre sarcot vetett ki:
Hírnökök járták be az egész vidéket, és felszólították a lakosságot, vegyen
részt az ünnepségen. A lakodalmas menethez Vespasianus Tibériásból áthozatta
a legértékesebb menyasszonyi gyaloghintót, amint az a nagyurak menyegzőjén
szokás. Amikor Marát felültették a mirtuszfüzérekkel ékesített gyaloghintóra,
apja helyett Vespasianus mondta:
– Isten adja, hogy ne térj ide vissza.
151
 Azután végighordozták Marát a városon, a legelőkelőbb galileai zsidók
vitték a gyaloghintót, ugyancsak mirtusszal díszített ruhákban. Elöl fáklyákat
vivő lányok haladtak, meg diákok, akik illatszerekkel töltött alabástrom-
korsókat lóbáltak. Bort és olajat locsoltak az útra, diószemeket és pörkölt
kalászokat szórtak jobbra-balra. Zengett a dal:
– Te kedves gazella, nem szorulsz te kendőző festékre, kenőcsökre,
füvekre…
Táncoltak minden utcában; a hatvanesztendős matrónának éppúgy
ugrándoznia kellett a dudaszóra, mint a hatéves kislánynak, és még az öreg
doktoroknak is táncolniuk kellett, mirtuszággal a kezükben, mert Vespasianus
az ősi hagyomány szerint akarta ünnepeltetni az ifjú párt.
És Józsefet is végigvezették Caesarea városán, hosszú volt az út, és nem
kevésbé gyötrelmes, mint az az út a római táboron keresztül, amikor először
vitték Vespasianus elé. Végre aztán ott állt Marával a menyasszonyi sátorban, a
chuppában. A sátor falai arannyal átszőtt fehér vászonból voltak, a
mennyezetről szőlőfürtök, fügék és olajbogyók csüngtek alá. Vespasianus,
számos tisztje, valamint Galilea zsidó előkelőségei voltak a házasságkötés
tanúi. Ők hallották, amint József tisztán érthető hangon, kétségbeesett
elszántsággal mondta el a formulát, amely bűn volt az ő szájában:
– Ezennel kijelentem, hogy hites feleségem vagy Mózesnek és Izraelnek
törvénye szerint.
A föld nem hasadt meg, amikor pap létére kimondta a számára tilos szavakat.
A sátor mennyezetéről csüngő gyümölcsök könnyedén himbálóztak.
Felhangzott az ének:
– Nővérem, kedves arám, elzárt kert vagy te, elzárt forrás, lepecsételt kút.
Mara pedig, szégyentelenül és bájosan, József sápadt arcára szegezte
hosszúkás szemének esdeklő tekintetét, és elmondta a választ:
– Az én barátom jöjjön az ő kertjébe, és egyék az ő jó gyümölcseiből.
Vespasianus mindent lefordíttatott magának, és elégedetten mosolygott.
– Egyet azonban nagyon kérek tőled, barátocskám – mondta Józsefnek –,
mégpedig azt, hogy ne akarj túlságosan hamar eliszkolni a kertedből.

Bereniké hercegnő, az első Agrippa király leánya, a második Agrippa király

testvére, előbukkant pusztai elmélkedéseinek magányából, visszatért Júdeába.
Ő, aki minden érzését a szenvedély hőfokára hevítette, testi kínokat szenvedett,
amikor a rómaiak feldúlták Galilea városait. A déli sivatagba menekült,
belázasodott, undorodott ételtől-italtól, sanyargatta magát, haja olyan lett, mint
az elvadult bozót, a durva szőrcsuhától összekarcolt testét sem a déli hőségtől,
sem az éjjeli fagytól nem óvta. Így élt hetekig, hónapokig, egyedül, a
kétségbeesett töredelem állapotában, nem látta senki, csak a remeték, az
esszénus fivérek és nővérek.
152
 De felfoghatatlan módon még a sivatagba is eljutott a hír, hogy Rómában
vad dolgok történtek, Nero öngyilkos lett, és Galba császár képtelen úrrá lenni a
zavargásokon. Erre a hercegnő ugyanolyan hévvel vetette magát a politikába,
mint amilyen szenvedéllyel ugrott fejest a bűnbánat feneketlen tengerébe.
Természeténél fogva ilyen szélsőségek között csapongott mindig: hol a szent
iratokat bújva kereste Istent, vadul, parancsolóan, hol pedig a birodalom és a
provinciák kormányzásában mutatkozó zűrzavarokra fordította merész és fürge
szellemének minden erejét.
Már utazás közben megkezdte tevékenységét, lajstromokat állított össze,
számtalan levelet küldött és kapott, jöttek-mentek a futárok. Még mielőtt Júdeát
elérte, tisztán látta a Kelettől Nyugatig futó szálakat, az erőviszonyok
megoszlását a birodalomban, terveket kovácsolt, állást foglalt. Számos tényezőt
kellett összemérni: a rajnai hadsereget, a dunai hadsereget, a keleti hadsereget; a
szenátust, a gazdag urakat Rómában és a provinciákban; az angliai, galliai,
hispániai, afrikai kormányzók, a görögországi és a Fekete-tenger melléki
főtisztviselők jellemét, hatalmát; a vén császár fukar, mogorva egyéniségét; az
utódlásra áhítozó csendes és hangos önjelöltek népes csoportját. Minél nagyobb
a világban a zűrzavar, annál jobb. A káosznak már eddig is megvolt az a haszna,
hogy Jeruzsálem és a Templom ép és sértetlen maradt. Talán sikerül a világ
kormányzásának súlypontját újra Keletre tolni, úgy, hogy a világot ne Rómából,
hanem Jeruzsálemből dirigálják.
A hercegnő latolgat, számol, keresi azt a pontot, ahol belenyúlhat az
események menetébe. Keleten, az ő Keletén, három férfi kezében van hatalom:
az egyik Tiberius Alexander, Egyiptom ura; a másik Mucianus, Szíria ura; a
harmadik a Júdeába vezényelt római haderők főparancsnoka, Vespasianus. És
most Bereniké eljött ennek a marsallnak a főhadiszállására. Meg akarja nézni
magának, kiféle-miféle ez a Vespasianus. Már eleve ellenszenvet érez vele
szemben. Tudja róla, hogy így csúfolják: a speditőr, a lócitromos Vespasianus.
Bizonyára alattomos, agyafúrt paraszt, durva és bárdolatlan; mindenesetre
Júdeát, Bereniké Júdeáját brutálisan rohanta meg, és nem riadt vissza a
vérontástól. Bereniké undorral húzza félre hosszú, erős száját, ha a marsallra
gondol. Sajnos, gyakran kell rá gondolnia, nagyon is előtérbe került, kedvez
neki a szerencse. Az egész Keleten egyebet sem lehet hallani, mint isteni
előjelekről meg próféciákról szóló fecsegéseket, amelyek a rómaira
vonatkoznak.
Vespasianus udvariatlanul sokáig várakoztatja a hercegnőt, míg tisztelgő
látogatást tesz nála. Nincs valami jó véleménye róla. Hallott már a cicomás
dámáról, divathóbortjairól, túlfűtött szerelmi kalandjairól, a fivéréhez való
viszonyáról, amely – enyhén szólva – jóval szorosabb annál, semhogy normális
testvéri szeretetnek lehetne nevezni. Ennek a keleti dámának a sznobsága,
cikornyás mesterkéltsége sehogy sem tetszik neki. Ellenszenves egy perszóna.
De azért oktalanság lenne, ha szükségtelenül ellenségévé tenné. A hercegnőnek
153
kiterjedt kapcsolatai vannak Rómában, úgy mondják, nagyon szép asszony és
mérhetetlenül gazdag. Az építkezés éppoly nagy szenvedélye, mint a bátyjának,
ők ketten az egész Keletet teleszórták pompás palotákkal. Nem olcsó mulatság,
de Bereniké olyan gazdag, hogy megteheti. Hm…
A hercegnő komoly és szertartásos öltözékben fogadja a marsallt. Nemes
formájú feje királynői méltósággal emelkedik ki a sűrű redőkbe szedett ruhából,
arca még barna a sivatagi naptól, rövid, makrancos haját egyetlen ékszer sem
díszíti, a brokát ruhaujjak félig elfedik szép, hosszúkás kezét, amely még érdes a
sivatagi széltől. Néhány bevezető szó után a céljának megfelelő mederbe tereli a
társalgást:
– Köszönöm, Vespasianus konzul, hogy oly sokáig megkímélted
Jeruzsálemet.
Hangja mély, telt, sötét, de apró, ideges remegés vibrál benne, és olyan,
mintha kissé megtörné valami finom, izgató fátyolozottság. Vespasianus
hűvösen mustrálgatja kemény pillantású, világos szemével az asszonyt, majd
szusszan egyet-kettőt, és tartózkodóan válaszolja:
– Hogy őszinte legyek, nem a ti Jeruzsálemeteket kíméltem, hanem a
katonáimat. Ha honfitársaid továbbra is úgy csinálják, mint eddig, remélem,
nagy áldozatok nélkül bevehetem a várost.
– Kérlek, folytasd, Vespasianus konzul – mondja udvariasan Bereniké. –
Kellemes hallgatni a szabin dialektusodat.
Ő maga tökéletesen, könnyedén beszél latinul, kiejtésében a leghalványabb
akcentust sem lehet felfedezni. Vespasianus kedélyesen reagál a finom szúrásra:
– Hát igen. Paraszt vagyok, öreg paraszt. Megvannak ennek az előnyei, de a
hátrányai is. Már úgy értem, a te számodra.
Bereniké hercegnő felállt, és az ő híres, finoman ringó járásával egészen a
marsall közelébe ment:
– Miért vagy olyan morcos voltaképpen? Valószínűleg mindenféle vad
dolgot meséltek neked rólam. Nem kellene hitelt adnod az efféléknek. Zsidó
vagyok, Heródes unokája, Hasmoneus-ivadék. Kissé nehéz a helyzetem, amíg a
légióid itt vannak az országban.
– Meg tudom érteni, Bereniké hercegnő – felelte Vespasianus –, hogy
mindenféle kecsegtető illúziókban ringatod magad, ameddig nagyon öreg
császár van Rómában, aki nem jelölte ki utódját. Sajnálnám, ha kénytelen
volnék ellenségnek tekinteni téged.
– Agrippa fivérem Rómában tartózkodik, hogy hódolatáról biztosítsa Galba
császárt.
– Az én Titus fiam ugyanazon célból utazott Rómába.
– Tudom – mondta szenvtelen hangon Bereniké. –A fiad Galba császárnak
hódol, noha neked bizonyos elfogott levelekből pontos tudomásod van róla,
hogy ez a császár felbérelt emberekkel el akart téged tétetni láb alól.
Vespasianus még szenvtelenebb hangon válaszolta:
154
 – Ha egy nagyon öreg úr nagyon ingatag trónuson ül, egy kicsit csapkod
maga körül, hogy megtartsa az egyensúlyát. Ez természetes. Ha te meg én
egyszer olyan öregek leszünk, feltehetően ugyanazt fogjuk csinálni. Tulajdon-
képpen hova akarsz kilyukadni, Bereniké hercegnő?
– Hova akarsz te kilyukadni, Vespasianus konzul?
– Ti, keletiek, mindig a másik félből akarjátok kicsalni az árat.
A hercegnő élénk, változékony arca hirtelen kigyúlt, szemében merész
bizakodás tüze csillant meg.
– Én azt akarom – mondta mély, izgató hangján –, hogy az ősi, szent Kelet
kivegye a világuralomból az őt megillető részt.
– Ez túlságosan általános megfogalmazás az én szabin parasztkoponyámnak.
De attól tartok, hogy szándékaink keresztezik egymást. Én ugyanis azt akarom,
hogy vége legyen annak a nagyvonalú hanyagságnak, amely a Keletről hatolt be
a birodalomba. Látom, hogy Nero császár keleti tervei és az ő hangsúlyozottan
keleti mentalitása több milliárd adósságba verték az államot. Úgy vélem, kissé
túlfizettük a Kelet ősi szentségét.
Bereniké nyílt kérdésre szánta el magát:
– Ha meghal Galba császár, a keleti hadsereg nem kísérli majd meg, hogy
beleszóljon az új császár kinevezésébe?
– Én a törvény és a jog híve vagyok – mondta Vespasianus.
– Valamennyien azok vagyunk – felelte Bereniké –, de a törvény és a jog
értelmezésében a vélemények gyakran eltérnek egymástól.
– Igazán hálás volnék, hercegnő, ha világosan megmondanád, mit is akarsz
tulajdonképpen.
Bereniké összeszedte magát; arca mozdulatlanná vált. Halkan, szenvedélyes
őszinteséggel kimondta:
– Azt akarom, hogy Jahve temploma sértetlen maradjon.
Vespasianust azzal a megbízatással küldték ide, hogy minden, általa
helyesnek tartott eszköz igénybevételével kényszerítse térdre Júdeát. Egy
másodpercig kedve lett volna így válaszolni: „A világuralom fenntartása,
sajnos, nem mindig engedi meg az építészeti szempontok figyelembevételét.”
De ránézett Bereniké mozdulatlan, belső feszültségtől telített arcára,
meggondolta magát, és tartózkodóan, recsegő hangon csak ennyit mondott:
– Nem vagyunk barbárok.
Bereniké nem szólt rá semmit. Szemének ragyogását szomorú kételkedés
fátyolozta be. Tekintetét lassan Vespasianusra emelte, merően a szemébe
nézett. A marsall kínosan feszengett. Hát nem teljesen mindegy neki, hogy ez a
zsidó asszony barbárnak tekinti őt, vagy sem? Furcsa, de nem volt mindegy.
Ugyanazt a kis feszélyezettséget érezte előtte is, mint gyakran József
jelenlétében. Megpróbálta lerázni magáról:
– Nem a becsvágyamat kellett volna megcéloznod. Ahhoz már nem vagyok
elég fiatal.
155
 Bereniké úgy találta, hogy a speditőr kemény, nehezen kezelhető fickó, aki
minden nyíltsága ellenére átkozottul bizalmatlan: Más irányba terelte a
beszélgetést:
– Kérlek, mutass egy képet a fiadról.
Vespasianus elszalajtott valakit a képért. A hercegnő érdeklődéssel
nézegette, és sok olyasmit mondott, ami jól szokott esni az apai szívnek.
Vespasianus azonban öreg volt, ismerte az embereket, és nagyon jól látta, hogy
a kép egyáltalán nem tetszik Berenikének. Barátságosan váltak el, de a római
férfi és a zsidó asszony egyaránt tisztában voltak azzal, hogy ki nem állhatják
egymást.

Bereniké üzent Józsefért. Amikor Joszef Ben Matthiasz belépett, a hercegnő

elhárító mozdulattal nyújtotta feléje a kezét, s rákiáltott:
– Ne jöjj közelebb! Maradj ott állva. Hét lépés távolságnak kell lennie közted
és köztem.
József elsápadt, amiért a hercegnő távol tartja magát tőle, mint egy
bélpoklostól.
– Olvastam a könyvedet – kezdte Bereniké –, kétszer is elolvastam.
– Ki ne írna szívesen és lelkesen, ha olyan ősök tetteiről számolhat be, mint a
mieink?
Bereniké heves mozdulattal simította hátra rövid, makrancos haját. Igen, a
„mieink”; nem lehet tagadni, ugyanazoktól az ősöktől származnak mindketten.
– Sajnálom, hogy rokonok vagyunk, József bátyám –mondta. – Nagyon
higgadtan beszélt, hangjában csak egészen finoman vibrált a rekedtség. – Nem
értem, hogyan maradhattál életben, amikor Jotapata elesett. Azóta nincs senki
egész Júdeában, akit el ne fogna az undor, ha ezt a nevet hallja: Joszef Ben
Matthiasz.
József a tibériási Justusra gondolt, aki így nyilatkozott róla: „A ti József
doktorotok rongy ember.” De asszonyi beszéd nem okozott neki keserűséget.
– Bizonyára sok rosszat beszélnek rólam – mondta –, de nem hiszem, hogy
bárki is gyávának mert volna nevezni. Kérlek, gondold meg, hogy sokszor nem
nagyon nehéz meghalni. Ott könnyű volt meghalni, nagyon csábított a halál.
Elhatározás kellett hozzá, hogy éljek. Bátorság kellett hozzá. Azért maradtam
életben, mert tudtam, hogy Jahve eszköze vagyok.
Bereniké elhúzta a száját, egész arca csupa gúny volt és megvetés.
– Keleten az a hír járja, hogy egy zsidó próféta megjövendölte: római lesz a
Messiás. Te vagy az a próféta, ugyebár?
– Tudom, hogy Vespasianus az az ember, akiről az írás beszél – felelte
halkan József.
Bereniké kissé előrehajolt, de egyetlen arasszal sem csökkentette az általa
kiszabott hétlépésnyi távolságot. Kettejük között volt az egész szoba, meg a
156
parazsas medence is, mert hideg téli nap volt. Szemügyre vette a férfit; József
még mindig hordta a láncát, de ápolt ember benyomását keltette.
– Jól meg kell néznem magamnak ezt a prófétát – gúnyolódott Bereniké –,
aki parancsszóra készséggel lenyelte, amit a római kiköpött. Hányinger
környékezett, amikor hallottam, hogy a szeffóriszi doktorok kénytelenek voltak
végignézni a te „menyegződet”.
– Igen – mondta József csendesen –, ezt is lenyeltem.
Egyszerre hitványnak és megalázottnak érezte magát. Azon túl, hogy a lányt
feleségül vette, másvalami is nyomasztotta és megalázta. A menyegzői sátorban
megfogadta magában, hogy nem nyúl Marához. De azután Mara odajött hozzá,
lekuporodott az ágyra, fiatal, sima, forró teste csupa várakozás volt. József
magához rántotta, és ölelnie kellett, mint ahogyan innia kellett akkor, amikor
kijött a barlangból. Azóta Mara mindig ott van körülötte. Nagy szeme
ugyanolyan odaadással csüng rajta akkor is, amikor magáévá teszi, meg akkor
is, amikor utána haragos és megvető szavakkal elküldi magától. Berenikének
nagyon is igaza van. ő, József, nemcsak lenyelte, amit a római elhajított, hanem
még ízlik is neki.
Fellélegzett, amikor Bereniké nem kívánt tovább ennél a témánál Rátért a
politikára, hevesen kikelt a marsall ellen:
– Nem akarom, hogy ez a paraszt beleüljön a világ közepébe! Nem akarom.
Mély hangjában szenvedély izzott. József némán állt ott, szinte alázatosan.
De azért Bereniké jól látta rajta, hogy ironikusan figyeli tehetetlen kifakadását.
– Eredj csak oda hozzá, József rokonom – mondta epésen –, mondd el neki.
Árulj be engem. Talán még gazdagabb jutalmat kapsz érte, mint Marát, a
rabszolgalányt.
Ott álltak egymással szemközt, köztük a szoba – két zsidó ember,
mindketten fiatalok, mindketten szépek, mindketten céltudatosak, mindkettő-
jüket szenvedélyes akaraterő fűti. Tekintetük összekapcsolódott, gúnyosan
néztek egymásra, de lelkük legmélyén mégis rokonok voltak.
– Ha megmondanám a marsallnak, hogy te az ellensége vagy, Bereniké
rokonom, nevetne – csúfolódott József.
– Hát csak rajta, nevettesd meg a római gazdádat – vágott vissza a hercegnő.
– Hiszen alighanem azért tart téged, hogy szórakoztasd. Ami engem illet,
távozásod után jól megmosom a kezemet, megfürdöm, József rokonom.
József hazafelé menet mosolygott magában. Jól lehordta őt ez a Bereniké.
De nem bánta. Inkább szidja őt egy ilyen asszony, mintsem hogy közönyösen
nézzen rá.

Caesareában, Vespasianus főhadiszállásán, megjelent egy nagyon öreg zsidó

úr, akit a római hatóságok tisztelettel fogadtak. Apró a termete, óriási a
tekintélye: Jochanan Ben Szakkai, a templomegyetem rektora, Júdea főbírája,
157
jeruzsálemi nagydoktor. A caesareai zsidóknak gyenge hangján beszámolt
azokról a szörnyűségekről, amelyek a zsidó fővárosban történtek. A mérsékelt
párt vezető embereit majdnem egy szálig lemészárolták, megölték Anan
főpapot, az arisztokraták legtöbbjét, sőt a Valóban Íráshivők közül is sokat
meggyilkoltak. A Makkabi-emberek most egymást irtják tűzzel-vassal. Még a
Templom előcsarnokaiban is felállították hadigépeiket, és a lövedékek sok hivőt
eltaláltak, akik áldozati ajándékukat az oltár elé akarták vinni. Az öreg gyakran
ezzel a régimódi formulával erősítette meg szavait:
– Az én szemeim látták.
Maga is csak veszedelmek árán tudott kijutni Jeruzsálemből: Elterjesztette
saját halála hírét, és a tanítványai koporsóban kivitték a falakon túlra, mintha a
temetőbe szállítanák.
Kihallgatásért folyamodott a marsallnál, aki azonnal magához kérette.
Csakhamar ott állt a sárgává aszott, vénségesen vén zsidó nagydoktor a római
előtt; kék szeme azonban korát meghazudtoló frissességgel csillogott gyűrött
arcában, amelyet kurtára nyírt fakó körszakáll keretezett.
– Azért jöttem, Vespasianus konzul, hogy békéről és meghódolásról
beszéljek veled. Hatalom nem áll mögöttem. Jeruzsálemben Izrael Bosszúállói
birtokolják a hatalmat; de a Törvény nem halt meg, és én magammal hoztam a
főbírói pecsétet. Nem sok. De Rómánál senki sem tudja jobban, hogy egy nagy
birodalmat csak jog, törvény és pecsét által lehet tartósan összefogni, és ezért
talán nem is olyan kevés, amit hoztam.
– Örülök – válaszolta Vespasianus –, hogy azzal az emberrel beszélhetek,
aki a legtiszteltebb nevet viseli egész Júdeában. De hát engem azért küldtek ide,
hogy a kardot forgassam. Békéről nem tárgyalhatok, ez a császár és a szenátus
hatáskörébe tartozik Rómában.
Jochanan Ben Szakkai ide-oda ingatta öreg, kis fejét. Aztán furfangosan,
halkan, a keleti oktatók jellegzetes éneklő modorában előadta a gondolatát:
– Többen vannak, akik császárnak nevezik magukat. De csak egyvalaki van,
akivel hajlandó volnék pecsétet és okmányt cserélni: Galba által esett-e el a
Libanon? Csak aki által elesik a Libanon, az a Hatalmas, az az Adir. A Libanon
nem Galba által esett el.
Vespasianus bizalmatlanul nézett az aggastyánra.
– Beszéltél az én foglyommal, Joszef Ben Matthiasszal? – kérdezte.
Jochanan nemet intett, kissé csodálkozva.
– Bocsáss meg – mondta Vespasianus némileg röstelkedve és félszegen –,
természetesen nem beszéltél vele.
Leült, összehúzta magát, hogy ne kelljen lenéznie az öregemberre.
– Kérlek, közöld velem, mit adsz, és mit kívánsz érte.
Jochanan feléje nyújtotta petyhüdt kezét, mondván:
– Adok levelet és pecsétet, hogy a jeruzsálemi Nagy Tanács és a doktorok
alávetik magukat Róma szenátusának és népének. Cserébe egyet kérek: hagyjál
158
meg nekem egy kisvárost, hogy ott egyetemet alapíthassak, és azon szabadon
taníthassak.
– Hogy aztán ott megint a legsötétebb recepteket kotyvasszátok Róma ellen
– mosolygott Vespasianus. Jochanan Ben Szakkai még jobban összehúzta
magát:
– Hová gondolsz, uram? Egy aprócska gallyat fogok elültetni Jeruzsálem
fájáról. Add nekem, mondjuk, Jabne városkát. Jabne. Ilyen kicsike egyetem lesz
Jabnéban…
Rimánkodva, alázatosan könyörgött a rómainak, gesztusaival érzékeltetve az
ő egyetemének jelentéktelenségét: ó, az olyan kicsike lesz, az ő jabnei
egyeteme; és becsukta meg kinyitotta apró tenyerét.
– Nos, jól van, majd továbbítom Rómába az indítványodat – jelentette ki
Vespasianus.
– Nem, ne továbbítsd – kérte Jochanan. – Én egyedül csak veled óhajtok
tárgyalni, Vespasianus konzul. És makacsul megismételte:
– Te vagy az Adir.
Vespasianus felkelt; széles, parasztian robusztus alakja vaskos toronyként
állt a nagydoktor előtt, aki ülő helyzetében még törékenyebbnek látszott.
– Őszintén szólva nem egészen értem, miért ragaszkodsz éppen az én
személyemhez. Miért futsz utánam, mint a bolond? Öreg, bölcs és feltehetően
viszonylag tisztességes ember vagy. Nem magyaráznád meg a dolgot? Ebben az
országban, amelyet a ti Jahvétok nektek adott, éppen én lennék az Adir? Nem
elviselhetetlen gondolat ez számotokra? Hiszen tudomásom szerint valamennyi
nép között ti irtóztok leginkább attól, hogy másokkal érintkezzetek.
Jochanan lehunyta szemét, úgy magyarázott, oktató hangon:
– Amikor az őseinket üldöző egyiptomiak belevesztek a Nádak Tengerébe,
Istennek angyalai öröménekre akartak zendíteni, de Jahve így szólt hozzájuk:
„Az én teremtményeim vízbe fúlnak, és ti ujjongani akartok?”
A marsall az apró termetű tudóshoz lépett, könnyedén, bizalmasan
megérintette a vállát, és ravaszkodva kérdezte:
– De azért nem ismertek el bennünket igazi, teljes értékű embereknek, ugye?
Jochanan, még mindig csukott szemmel, csendesen felelte, s mintha nagyon
messziről jött volna a hangja:
– Van egy ünnepünk, a sátoros ünnep. Azon hetven bikát áldozunk fel, hogy
kiengeszteljük Jahvét a nem-zsidók vétkeiért.
Vespasianus tőle szokatlan udvariassággal mondta:
– Ha nem vagy nagyon fáradt, uram, Jochanan doktor, szeretnék még egy
magyarázatot kapni tőled.
– Szívesen válaszolok, Vespasianus konzul – felelte a nagydoktor.
A marsall az asztalra tenyerelt, s azon áthajolva, feszült érdeklődéssel
feltette a kérdést:
– Van-e a nemzsidónak halhatatlan lelke?
159
 – Hatszáztizenhárom olyan parancsolat létezik, amelyeket nekünk,
zsidóknak be kell tartanunk. A nemzsidóra csak hét parancsolat vonatkozik. Ha
azokat betartja, akkor az ő lelke is a Szent Lélek hajléka lesz.
– Melyik az a hét parancsolat? – kérdezte a római. Jochanan felvonta
szemöldökét, kék szemével tisztán és nagyon fiatalon nézett Vespasianus
szürke szemepárjába.
– Egy „igen” és hat „nem” – válaszolta. – Legyen igazságos, ne tagadja
Istent, ne hódoljon bálványképeknek, ne öljön, ne lopjon, ne legyen
fajtalankodó, és ne kínozza az állatokat.
Vespasianus némi gondolkodás után sajnálkozva jegyezte meg:
– Ha ez a helyzet, akkor sajnos kevés reményem van rá, hogy belém költözik
a Szent Lélek.
A nagydoktor hízelgő hangon kérdezte:
– Nagyon veszedelmesnek ítéled Rómára nézve, ha mi az én kis jabnei
egyetememen ilyen dolgokat tanítunk majd?
A marsall öblös hangon, kissé pöffeszkedve felelte:
– Veszedelmes vagy nem veszedelmes, nagy vagy kicsi, mi okom volna rá
egyáltalában, hogy teljesítsem, amit kérsz tőlem?
Az öreg furfangos arcot vágott, felemelte apró kezeit, széles ívet írt le a
levegőben, és visszaesve a keleti oktatók éneklő modorába, az alábbiakat adta
elő:
– Ameddig nem vagy az Adir, addig nincs indokod arra, hogy meghódítsad
Jeruzsálemet; mert talán szükséged lesz a csapataidra ahhoz, hogy te legyél az
Adir. Ha viszont azzá lettél, akkor talán nem lesz időd többé arra, hogy
meghódítsad Jeruzsálemet. Ám ebben az esetben talán érdekedben áll majd,
hogy ha nem is hódítottad meg Jeruzsálemet, legalább jogcímed legyen hozzá,
amit magaddal vihetsz Rómába. Talán ez a jogcím megéri neked azt a kis
engedményt, amelyet kérek tőled.
Elhallgatott, kimerültnek látszott. Vespasianus nagy figyelemmel hallgatta
végig a fejtegetést.
– Ha a zsidó urak mind olyan ravaszak lennének, amilyen te vagy – fejezte
be mosolyogva a megbeszélést –, akkor valószínűleg sohasem kerültem volna
abba a helyzetbe, hogy Adirnak tituláljál engem.

Bizonyos bűnökre még a jóságos nagydoktor sem találhatott mentséget, és

Józsefnek vadul vert a szíve, amikor egykori tanítómestere magához kérette.
Jochanan azonban nem maradt hét lépés távolságban. József homlokra tett
kézzel mélyen meghajolt, és az öreg tudós megáldotta kedvenc tanítványát.
– Kétértelműen használtam a próféta szavát, a hamisnyelvűség vétkébe
estem – mondta József. – Ebből sok baj származott.

160
 – Jeruzsálem és a Templom már a tetted előtt pusztulásra érett volt –
válaszolta Jochanan. – A Templom kapui felpattannak, ha csak rájuk fúj valaki.
Még a vétkedben is nagyképű vagy, fiam. No de hagyjuk ezt most. Beszélni
akarok veled. Jeruzsálemben úgy hiszik, hogy ingatag a szíved, és ezért
kiközösítettek. Én azonban bízom benned, és beszélni akarok veled.
Szavai felüdítették Józsefet, amiként a harmat felüdíti a mezőt. Szíve
kitárult.
–A birodalom elveszett – folytatta Jochanan. – De hát nem a birodalom az,
ami összetart bennünket. Mások is alapítottak birodalmakat, amelyek
felbomlottak, és jönnek majd új birodalmak, amelyek szintén szét fognak
hullani. Nem a birodalom a legfontosabb.
– Mi a legfontosabb, atyám?
– Nem nép és állam teremti meg a közösséget. A mi közösségünk értelme
nem a birodalom, a mi közösségünk értelme a Törvény. Amíg a Tan és a
Törvény fennmarad, addig az összetartásunk is megvan, és ez az összetartás
szilárdabb annál, amelyet az állam adhat. A Törvény pedig addig marad fenn,
amíg van egy hang, amely hirdeti. Ameddig Jákob hangja szól, addig Ézsau
karjai erőtlenek.
– És az én hangom Jákob hangja volna? – kérdezte József bátortalanul.
– A többiek úgy hiszik, hogy te végképp eljátszottad zsidó mivoltodat,
Joszef Ben Matthiasz. De ha a só fel is oldódik a vízben, azért mégis ott van, és
ha a víz elpárolog, a só visszamarad.
Az aggastyánnak ez a kijelentése felemelte és ugyanakkor megalázta
Józsefet. Hosszú ideig szólni sem bírt. Végül összeszedte magát, és halkan,
félénken kérte tanítómesterét, hogy térjen a tárgyra:
– És el akarod mondani nekem, mik a terveid, atyám?
– Igen, most el akarom mondani. Feladjuk a Templomot, Isten látható háza
helyett láthatatlan hajlékot emelünk, gránitfalak helyett szavakból rakott
falakkal vesszük körül Isten leheletét. Mi az Isten lehelete? A Tanítás és a
Törvény. Amíg van nyelvünk a Törvény hirdetésére, amíg van papirosunk a
Törvény leírására, addig nincs olyan erő, amely széttéphetné közösségünket.
Ezért a rómaitól azt kértem, adja nekem Jabne városát, hogy ott egyetemet
alapíthassak. Gondolom, megkapom tőle.
– A terved sok nemzedék munkáját követeli meg, atyám.
– Van időnk – felelte az aggastyán.
– De vajon a rómaiak nem fognak akadályozni minket? – kérdezte József.
Minden bizonnyal megkísérlik, mert a hatalom mindig bizalmatlan a
szellemmel szemben. Ám a szellem rugalmas. Nem lehet olyan sűrű rácsok
közé zárni, hogy azokon keresztül ne tudna hatolni. Ha szétzúzzák államunkat, a
Templomunkat, mi Tanítást és Törvényt építünk helyettük. Ha megtiltják
nekünk a szólást, jelbeszéddel fogjuk megérteni egymást. Ha megtiltják nekünk
az írást, titkos betűket fogunk kigondolni. Ha elzárják előlünk az egyenes utat:
161
nos, Isten akkor sem lesz kisebb, ha szolgái furfangos kerülő utakon
kénytelenek eljutni hozzá.
Jochanan nagydoktor behunyta szemét, majd felnyitotta, és mintegy
befejezésül még hozzátette:
– A mű befejezése nem adatik meg nekünk, de kötelességünk, hogy
szüntelen munkálkodjunk rajta. Erre választott ki minket az Úr.
– És a Messiás? – kérdezte József, ebbe a kérdésbe sűrítve végső reményét.
A nagydoktornak már kezdett nehezére esni a beszéd, de összeszedte magát,
fontos volt, hogy a tudást továbbadja kedvenc tanítványának. Intett neki, hogy
hajoljon le hozzá, és a petyhüdt száj ezt súgta a fiatal fülbe:
– Kérdéses, hogy eljön-e valaha is a Messiás. De hinni kell, Sohasem szabad
azzal számolni, hogy jön a Messiás, de mindig hinni kell, hogy majd eljön.
József nyomott hangulatban távozott. Ennek a nagy öregnek a hite tehát nem
ragyogás, amely mindenben megsegíti, hanem fáradságos, ravaszkodással teli,
eretnekséggel összekapcsolt, ugyanakkor eretnekség ellen védekező valami,
teher. Jochanan Ben Szakkai és Tibériási Justus között nincs nagy távolság,
bármennyire különböznek is látszatra egymástól. Józsefet szomorúság fogta el.

A nagydoktor sok rosszat hallott József házasságáról. Magához, hívatta

Marát, Lakisz leányát, és beszélt vele. Amikor Mara észrevette, hogy Jochanan
erősen szimatol a levegőben, megjegyezte:
– Amikor imádkozom, mindig ezt a szandált veszem fel. Jó illatban akarok
Isten elé járulni.
Aztán elmondta, hogy sok imádságot tud; imádságokat tilos feljegyezni,
azoknak szívből kell jönniük, és azokat a szívben kell megőrizni.
– Hallottam – mondta bizalmasan a nagydoktornak – hogy a földtől az égig
ötszáz esztendő a távolság, és az egyik égtől a másikig ugyancsak ötszáz
esztendő, és mindegyik égvastagsága is ötszáz esztendő. És mégis, ha odaállok
a zsinagóga valamelyik oszlopa mögé, és suttogok, úgy érzem, mintha
egyenesen Jahve fülébe suttognék. Mondd, doktor uram, vakmerő és bűnös
gondolat az tőlem, hogy Jahve oly közel van hozzám, mint fül a szájhoz?
Jochanan Ben Szakkai érdeklődéssel hallgatta, milyen gondolatokat forgat
alacsony gyermekhomloka mögött, és komolyan vitatkozott vele, mintha a
jeruzsálemi templomcsarnokban disputálna valamelyik tudós kollégájával.
Amikor elbocsátotta, fonnyadt kezét szelídén a fejére tette, és megáldotta a régi
mondással:
– Jahve tegyen olyanná, mint Ráchelt és Leát.
Hallotta, hogy József el akar válni Marától, mihelyt nem kell tartania
Vespasianus tiltakozásától. Nem lesz nehéz elválni. Az írás világosan és
egyszerűen kimondja: „Ha valaki asszonyt vesz magához, és feleségévé teszi
azt, és ha azután nem találja azt kedvére valónak, mivelhogy valami
162
illetlenséget talál benne, ír néki válólevelet, és kezébe adja azt annak, és elküldi
őt házától.”
– Két olyan dolog van – mondta Jochanan Józsefnek –, amelyeknek nesze
egy mérföldre sem hatol el, mégis hallani lehet a világ egyik végétől a másikig.
Az egyik, amikor valaki olyan fát vág ki, amelyik még gyümölcsöt terem. A
másik, amikor sóhajtozik egy asszony, mivel elküldi magától a férje, akit szeret.
– De nem találtam-e benne illetlenséget? – dacoskodott József.
– Nem találtál benne, mert megvolt az már, mielőtt feleségül vetted. Szállj
magadba, József doktor. Én nem vállalom a tanú szerepét, ha te megírod a
válólevelet ennek az asszonynak.

Vespasianusnak Galba császárhoz való viszonya nem volt egészen olyan

egyszerű, amilyennek ő Bereniké hercegnő előtt jellemezte. Titus nem csupán
hódolás végett utazott Rómába, hanem főként azért, hogy megszerezze
magának a még hiányzó magas állami rangokat. A végső cél pedig még
magasabb volt. Vespasianus fivére, a merev, mogorva Sabinus jelezte: az öreg,
gyermektelen császár szeretné magához kötni a keleti seregeket, s nincs kizárva,
hogy ennek érdekében hajlandó lesz adoptálni Vespasianus fiát. Sabinus levele
egyelőre véget vetett a Vespasianus és Mucianus közt folyó bonyolult
tárgyalásoknak. A két úr egyébiránt minden alkalommal nagylelkűen
kijelentette egymásnak, hogy esze ágában sincs a hatalom megszerzésére
törekedni; ha valakinek – úgymond – erre módja lesz, az a valaki csak a másik
lehet. Valójában nagyon jól tudták, hogy nem elég erősek egymás legyőzésé-
hez; így aztán Sabinus levele olyan kiutat mutatott, amelyet mindketten
szívesen fogadtak.
De még a tél közepén jött egy hír, amely semmivé foszlatta mindezeket a
terveket. A római testőrgárdára és a szenátusra támaszkodva olyan valaki
ragadta magához az uralmat, aki a Kelet kombinációiban egyáltalán nem is
szerepelt: Otho, Poppaea első férje. Az öreg császárt meggyilkolták, ez a fiatal
császár pedig – úgy hírlett – bátor, tehetséges ember, tekintélye van, sokak
rokonszenvét élvezi. Hogy Titus folytatja-e útját, hódol-e majd a birodalom új
urának, vagy visszafordul, nem lehetett tudni.
Itt, a Keleten, mindenesetre sem Vespasianus, sem Mucianus nem érezte
még magát olyan erősnek, hogy felvehesse a küzdelmet az új császár ellen. És ki
legyen a Kelet választottja? Az öreg Galbát túlságosan hamar tették el láb alól,
Vespasianus és Mucianus között még nem jött létre megállapodás. Egyelőre
mind a ketten feleskették csapataikat az új császárra, Othóra.
Mindamellett senki sem hitte, hogy az új uralom tartós lesz. Otho
számíthatott az itáliai csapatokra, de nem volt kapcsolata a provinciákban
állomásozó haderőkkel. A fiatal császár trónja éppoly ingatag lábakon állott,
mint az öregé.
163
 Bereniké hercegnő naponta részletes jelentéseket kapott Rómából. A
sivatagi nélkülözések után kettőzött szenvedéllyel vetette magát a politikába.
Levelezett a császári miniszterekkel, a szenátorokkal, a keleti tartományok
kormányzóival és katonai főparancsnokaival. Másodszor nem fordulhat elő,
hogy a Kelet kész tényekkel találja magát szemben. Most, még ezen a tavaszon
ütőképessé kell tenni a Keletet ahhoz, hogy meghódítsa a fővárost. Nem szabad
engedni, hogy a Kelet szétforgácsolódjon. A Keletnek egyetlen urat kell adni, és
ez az úr Mucianus lesz. Őt kell felléptetni trónkövetelőként a marsall ellen;
ehhez azonban előbb világos paktumra van szükség.
Bereniké fényes kísérettel elutazott Antiochiába. Óvatos puhatolózással
kezdte. Mucianus, a tapasztalt világfi, nagy szakértelemmel tudta méltányolni a
zsidó hercegnő előnyös tulajdonságait, szépségét, szellemességét, ízlését,
gazdagságát, politizáló szenvedélyét. Igen gyorsan megértették egymást. De
Bereniké mégsem tudta rábeszélni Mucianust arra, amire oly nagyon akarta. A
sovány római úr igen őszinte volt a hercegnőhöz. Elismerte, hogy becsvágyó, a
bátorság sem hiányzik belőle. De egy kicsit fáradt. Innen, a Keletről meghódí-
tani Rómát átkozottul kényes vállalkozás. Nem neki való feladat. Diploma-
tákkal tárgyalni, szenátorokkal, kormányzókkal, gazdasági vezetőkkel, az igen,
ahhoz ért. De sajnos manapság a katonáké a döntő szó, márpedig ő undorodik
attól, hogy holmi felkapaszkodott őrmesterekkel odaálljon alkudozni.
Okos, szomorú, telhetetlenül mohó tekintetét a hercegnőre függesztve így
folytatta:
– Ezeknek a Polyphemusoknak a szemét kiégetni olyan kalandos vállal-
kozás, amely idővel elveszti minden csábító erejét. A veszély és a nyereség nem
áll kellő arányban egymással. A jelenlegi helyzetben valóban Vespasianus a
megfelelő ember. Goromba és nyers, és napjainkban ezek a tulajdonságok
kellenek ahhoz, hogy valaki népszerű lehessen. Alapjában véve Vespasianus
éppoly ellenszenves nekem, mint neked, Bereniké hercegnő. De oly tisztán
öltött benne testet a korszellem, hogy már-már rokonszenvesnek kezdem érezni.
Belőle csinálj császárt, Bereniké hercegnő, nekem pedig hagyd meg a
nyugalmamat, hogy befejezhessem a birodalom természeti érdekességeiről
szóló könyvemet.
Bereniké azonban nem tágított. Nemcsak szavakkal harcolt; két kézzel
szórta a pénzt is, hogy hangulatot teremtsen jelöltje mellett. Egyre hevesebben
ostromolta Mucianust, hízelgett neki, a becsvágyát sarkantyúzta. Egy férfi,
akinek lelkében oly nagy energia lakozik, ne kényeskedjék, ne legyen lusta.
Mucianus mosolyogva megjegyezte:
– Ha olyan hölgy, amilyen te vagy, szívvel-lélekkel valóban mellettem
lenne, ez talán felizgatna annyira, hogy minden józan megfontolást félrerúgva
megkockáztassam a vakmerő játékot. De te nem vagy szívvel-lélekkel
mellettem, te csak Vespasianus ellen vagy.

164
 Bereniké elpirult, nem akarta elérteni a célzást, sokat beszélt, ügyesen, hogy
kiverje Mucianus fejéből ezt a gondolatot. A főkormányzó udvariasan hallgatta,
úgy tett, mintha az asszony meggyőzte volna. De miközben bizalmas hangon,
amelyből a melegség sem hiányzott, tovább folytatta a csevegést, Bereniké
észrevette, hogy botja hegyével szavakat rajzol a homokba, görög szavakat.
Minden bizonnyal nem neki íródtak a szavak, de a hercegnő azért ki tudta
betűzni őket: „Egyiknek tehetséget, másiknak szerencsét adnak az istenek.” A
hercegnő elolvasta, és beszéde megfakult.
Amikor pedig József is megjelent Antiochiában, Bereniké már biztosan
tudta, hogy ő maga hiába utazott Mucianushoz. Tüstént megsejtette az
igazságot: Józsefet Vespasianus küldte Antiochiába, hogy meghiúsítsa a
munkáját.
József nem ügyetlenül látott neki feladatának. Közel engedte magához a
másikat. Mucianus örült, hogy újra hallhatja a zsidó próféta különös, heves,
nyomatékos hangját. Órákat töltött azzal, hogy népének erkölcséről,
szokásairól, hagyományairól meséltetett magának. Egy alkalommal a zsidó
királyok kerültek szóba, és József elmondta Saul és Dávid történetét.
– Saul volt az első király Izraelben – fűzte hozzá –, de nálunk mégis kevés
embert hívnak Saulnak, annál többet Sámuelnak. Sámuelt mi nagyobbnak
tartjuk Saulnál.
– Miért? – kérdezte Mucianus.
– Aki a hatalmat adja, nagyobb annál, aki a hatalmat bírja. Aki királlyá tesz
valakit, az nagyobb, mint a király.
– Fennhéjázó emberek vagytok – mosolygott Mucianus.
– Talán azok vagyunk – ismerte el készséggel József. –De nem gondolod-e
te is, hogy a háttérből irányító hatalom finomabb, szellemibb, vonzóbb, mint az
a hatalom, amely az egész világ szeme előtt pöffeszkedik?
Mucianus nem mondott sem igent, sem nemet. József folytatta, és szavai sok
rossz tapasztalattal megfizetett felismerést hordoztak:
– A hatalom butít. Sohasem voltam butább, mint abban az időben, amikor
hatalmat tartottam a kezemben. Sámuel nagyobb, mint Saul.
– Én a fiatal Dávidot tartom a legrokonszenvesebbnek – mondta mosolyogva
Mucianus, majd sóhajtva tette hozzá: – Kár, hogy zátonyra futott az a terv a
fiatal Titusszal.
Nem sokkal azután, hogy József Antiochiába érkezett, Bereniké búcsút
mondott Mucianusnak. Reményét feladva, fivére elé utazott, akit a közeli
napokban vártak Galileába. Agrippa mostanáig Rómában időzött, de mivel úgy
látta, hogy Otho uralma aligha fog néhány hétnél tovább tartani, még idejében
és feltűnés nélkül távozott a fővárosból: Nem akarta elkötelezni magát egy új
császárnak. Bereniké fellélegzett arra a gondolatra, hogy nemsokára viszont-
láthatja fivérét, aki után forrón epekedett. Ez az öröme mérsékelte az
elszenvedett kudarc keserűségét.
165
 – Édes hercegnő – mondta búcsúzáskor Mucianus – most, hogy ezentúl
nélkülözni foglak, nem is értem, miért nem vállalom a trónkövetelő szerepét a
kedvedért.
– Nekem is nehéz ezt megérteni – válaszolta Bereniké.

Tibériásban találkozott a bátyjával. Az új palota már elkészült. Ott csillogott

a város és a tó fölött, szebb volt, mint a régi. Voltak benne ablaktalan termek,
amelyeknek a falait olyan áttetsző kappadókiai kőből rakták, hogy még akkor is
világosak maradtak, ha becsukták az ajtókat. Az egész palotában minden
könnyed volt és szellős, az építészek kerülték a Rómában divatozó zsúfoltságot.
A lakomaterem az építészeti tudás bravúros leleményességét dicsérte. Oly
magas kupola borult föléje, hogy a szem elfáradt, mire elérte az
elefántcsontborítású kazettákat; ezeket a kazettákat el lehetett forgatni, hogy
felülről virágesőt és illatos permetet szórjanak a lakomázókra.
A testvérek végigjárták a palotát, kéz a kézben, boldogan, hogy újra együtt
lehetnek. Beköszöntött a tavasz, a nappalok már hosszabbak lettek; a két szép
ember teli tüdővel szívta a jó levegőt, amely megtöltötte a szellős termeket;
műértők módján élvezték az épület szárnyaló arányait, választékos eleganciáját.
Agrippa enyhe iróniával beszélt a Rómában látott új palotákról, idétlenül óriási
arányaikról, ízléstelenül túlzsúfolt ornamentikájukról. Otho ötvenmilliót utalt ki
Nero Aranyházának befejezésére, de aligha fogja megélni. Bereniké
elbiggyesztette az ajkát:
– Ezek a római barbárok csak harácsolni tudnak. Azt hiszik, ha valamilyen
különlegesen ritka márványt bemetszenek egy másik, éppoly ritka márványba,
és a tetejére annyi aranyat raknak, amennyi csak ráfér, akkor az az
építőművészet netovábbja. Nincs tehetségük másra, csak a hatalomra.
– Egészen előnyös tehetség, mindenesetre – jegyezte meg Agrippa.
Bereniké megállt, és panaszos hangon kifakadt:
– Hát valóban el kell tűrnöm ezt a Vespasianust? Hogyan vagy képes ilyet
követelni tőlem? Borzalmas alak, otromba és faragatlan, úgy szuszog, mint a
futásban kifulladt kutya.
Agrippa elkomorodott.
– Amikor most nála voltam Caesareában – mondta –, halat tálaltatott fel
nekem, és többször is felhívta rá a figyelmemet, hogy a halat a Genezáreti-tóból
fogták. Amikor látta, hogy nem eszem az emberhullákon hízott halakból,
gunyoros megjegyzéseket tett. Sok találó feleletet mondhattam volna rájuk, de
nem vágtam vissza.
– Vérlázító! – háborgott Bereniké. – Ha azokat a hülye élceit hallom, úgy
érzem magam, mintha szúnyogok rajzanának körülöttem. És mi ilyen embernek
segítsünk, hogy császár legyen belőle?

166
 – Egy olyan császár, akit a Nyugat emelne trónra, vakon szétverne itt
mindent. A marsall okos, és tud mértéket tartani. Elveszi majd, amit használhat,
de a többit meghagyja nekünk.
Vállat vont:
– A hadsereg a császárcsináló, és a hadsereg Vespasianusra esküszik. Légy
hát okos, nővérkém… kérlek.

A fiatal Titus Rómába utaztában Korinthusban tartózkodott, amikor

megtudta, hogy Galbát meggyilkolták. Értelmetlenség lett volna továbbutazni.
A hír kemény csapásként érte, mert bizonyosra vette, hogy Galba adoptálni
fogja. Nem akart hódolni ennek az Othónak, akinek a helyére magát álmodta.
Korinthusban maradt, tizennégy duhaj napot töltött a könnyű erkölcsű városban,
ölelt asszonyokat és fiúszeretőket, belekóstolt a kicsapongások minden
fajtájába. Aztán hirtelen elutazott, és a rossz évszak, ellenére visszatért
Caesareába.
A hajón vadul mardosták a lelkét nagyanyjának magasra törő álmai. Titus
tábornoknak fiatal kora ellenére mozgalmas élet volt már a háta mögött.
Apjának fel-alállullámzó pályafutása, aki konzulból speditőrré vedlett, fényes
hivatalból nyomasztó szegénységbe zuhant – mindez közvetlenül az ő sorsára is
kihatott. Együtt nevelkedett Britannicus herceggel, közös asztalnál étkezett a
trón fiatal, ragyogó tehetségű várományosával, ő is evett ugyanabból a fogásból,
amelyet Nero megmérgezett: Britannicus belehalt, ő életben maradt, bár elég
sokáig beteg volt utána. Ismerte a Palatinus pompáját és apja sivár városi házát,
a csendes falusi életet és a kalandos portyázásokat a német meg az angol
határvidékeken. Szerette az apját, józan okosságát, pontosságát, egészséges
gondolkodását; de gyakran gyűlölte is parasztos lénye, óvatossága miatt, meg
azért, hogy nem tudott méltóságteljesen viselkedni. Titus hetekig, hónapokig
bírta a fáradalmakat, az éhséget, de aztán hirtelen ellenállhatatlan erővel rohanta
meg a fényűzés és a kicsapongásvágya. Imponált neki az ősnemes római
családok nyugodt méltósága, de a Kelet régi királyi nemzetségeinek buja
pompakedvelése is erősen hatott rá.
Nagybátyja, Sabinus unszolására nagyon fiatalon nősült, egy előkelő család
száraz, szigorú leányát vette feleségül, Marcia Furnillát, aki leánygyermeket
szült neki, de aki még ezáltal sem lett kedvesebb a szívének; az asszony sivár
egyhangúságban élt Rómában, férje nem látogatta meg soha, nem írt neki soha.
Az öreg Vespasianus vigyorogva; vidám sajnálkozással fogadta fiát:
– No fiam, Titus, úgy látszik, mind a kettőnknek ugyanazokon a dombokon
gördül a kereke. Egyszer fel, egyszer le. Legközelebb korábban kell kelnünk, és
okosabban kell nyélbe ütni a dolgot. A Megmentő Júdeából jön. Fiatal vagy,
fiam, nem szabad engedned, hogy az én zsidóm felsüljön a próféciájával.

167
 Agrippa és a nővére meghívókat küldött szét, hogy díszlakomával
ünnepeljék meg a tibériási új palotát. A marsallnak ellenszenves volt a
hercegnő, a fiát küldte el maga helyett.
Titus nem bánta a megbízatást. Kedvelte ezt az országot, Júdeát. A nép régi
és bölcs, s bár igen esztelen dolgokat vitt véghez, ösztönös érzéke van a
túlvilágihoz, az örökléthez. A különös, láthatatlan Jahve isten vonzotta,
ugyanakkor szorongással töltötte el a fiatal rómait. Agrippa király is imponált
neki, az eleganciája, a mélabús okossága. Titus szívesen ment el Tibériásba.
Amennyire tetszett neki Agrippa meg a palotája, annyira csalódott a
hercegnőben. Mielőtt bevonultak a lakomaterembe, Agrippa bemutatta a
nővérének. Titus megszokta, hogy gyorsan tud kapcsolatot teremteni az
asszonyokkal; első mondataira azonban csak közönyösen udvarias mosoly volt
a válasz, semmi több. Hidegnek és gőgösnek találta Berenikét, és az asszony
mély, kissé rekedtes hangja is kellemetlenül érintette. A lakoma alatt nem sokat
törődött a hercegnővel, annál élénkebben csevegett a társaság többi tagjával.
Vidám, szórakoztató társalgó volt, szívesen, figyelmesen hallgatták. Jóformán
meg is feledkezett a hercegnőről, és a hosszú lakoma alatt alig néhány szót
váltott vele.
Véget ért a díszebéd. Bereniké felállt; önkényes ízléssel öltözködött, most
ugyan egyetlen darabból szabott ruhát viselt, mint a nők általában errefelé,
drága, nehéz esésű brokát volt az anyaga. Közönyösen bólintott Titus felé, majd
kezét könnyedén fivére vállára téve, megindult a lépcsőfokokon felfelé. Titus
szórakozottan pillantott utána. Éppen valami haditechnikai kérdésben folytatott
tréfásan ádáz vitát. Hirtelen, mondat közepén, elhallgatott, kíváncsi, nyugtalan
szeme élessé vált, mint a sasé, tekintete rátapadt a lépcsőkön menő
asszonyalakra. Száját félig kitátotta, úgyhogy kilátszottak apró fogai, ami kissé
balga kifejezést adott széles arcának. Térde megremegett. Udvariatlanul
faképnél hagyta vitapartnereit, és a testvérpár után sietett.
Hogyan jár ez az asszony! Nem, nem is jár, erre csak egyetlen kifejezés
létezik, a görög, a homéroszi: lebegő léptekkel suhan. Nevetséges dolog
nagyszerű homéroszi kifejezéseket használni a mindennapi életben, de ennek az
asszonynak a járását nem lehet másként jellemezni.
– De sietsz – mondta neki Bereniké. Titus ezt a mély, kissé rekedtes hangot
eddig kellemetlennek, majdnem visszataszítónak találta. Most izgatta a
csengése, és úgy érezte, homályos csábítások vibrálnak benne. Mondott valamit
arról, hogy a katonának mindig sietnie kell. Nem volt nagyon szellemes válasz,
máskor frappánsabb ötletek jutottak az eszébe. Kamaszos félszegség vett rajta
erőt. Bereniké jól látta, milyen hatással van Titusra, és úgy találta, hogy valami
szögletes kedvesség vonzóvá teszi az ifjú katonát.
Fiziognómiáról, grafológiáról csevegnek. Ez nagy divat Keleten és
Nyugaton egyaránt. Bereniké szeretné látni Titus írását. Titus előhúzza
168
aranykeretes viasztáblácskáját, pajkosan mosolyog, ír. Bereniké ámuldozik: de
hiszen ez Vespasianus írása, a legapróbb görbületek és kacskaringók is
szakasztott másai a marsall cikornyáinak. Titus elismeri, hogy meg akarta
tréfálni a hercegnőt; tulajdonképpen nincs is már saját írása, oly gyakran szokott
kirándulni mások írásaiba. No de most a hercegnő mutassa meg az írását.
Bereniké még egyszer elolvassa, amit Titus írt. Verssor egy új eposzból: „A
légiók sasmadarai repülésre tárják szét szárnyaikat.” Bereniké elkomolyodik,
pár pillanatig tétovázik, majd eltörli a betűket, és ezt írja a helyükbe: „A sasok
szárnyai nem tudják befedni a Láthatatlant az ő Szentélyében.” A fiatal
tábornok szemügyre veszi az írást; iskolásan korrekt, némileg gyerekes.
Tűnődik, nem törli el a betűket, alájuk írja: „Titus szeretné látni a Láthatatlant
az ő Szentélyében.” Átnyújtja a viasztáblát meg az íróvesszőt. Bereniké most
ezt a mondatot karcolja a viaszba: „A jeruzsálemi Templomot nem szabad
lerombolni.” Most már csak kevés üres hely van a táblán. Titus ráírja: „A
jeruzsálemi Templom épen marad.”
El akarja tenni a táblácskát. Bereniké kéri, hagyja nála. Kezét Titus vállára
teszi, megkérdezi, mikor lesz már vége az iszonyatos háborúnak. Nincs
rosszabb a szívet emésztő, kilátástalan várakozásnál. A gyors vég, az az
irgalmas vég. Titus vegye már be végre Jeruzsálemet. A fiatal tábornoknak
jólesik a hízelgés, habozik, mit mondjon rá, végül ezt feleli:
– Nem rajtam áll.
Bereniké – ó, hogyan tarthatta valaha is ezt az asszonyt hidegnek és
dölyfösnek? – könyörögve és meggyőződéssel beszél a lelkére:
– De igen, rajtad áll.
Titus távozása után Agrippa bizalmasan megkérdezte testvérét, mi a
véleménye róla.
– Az a puha vonalú szája olyan kellemetlen benyomást kelt, nem?
Bereniké mosolyogva felelte:
– Sok kellemetlen vonást fedeztem fel a fickón. Több tekintetben az apjára
ütött. De hát előfordult már, hogy zsidó asszonyok jól elboldogultak
barbárokkal. Például Eszter Ahasvérussal. Vagy Eiréné a hetedik
Ptolemaiosszal.
– De azért például a mi Mariamne dédanyánk elvesztette a fejét az ilyen
játékban – jegyezte meg tréfás hangon Agrippa, és Bereniké megérezte, hogy a
könnyedén kiejtett szavak mögött finom figyelmeztetés lappang.
Bereniké felállt és hozzálépett:
– Sose aggódj, kedves fivérem – mondta halkan, de nagyon magabiztosan,
diadalának tudatában –, ez a Titus fiú nekem nem fogja leüttetni a fejemet.

Mihelyt Titus visszatért Caesareába, türelmetlenül nógatni kezdte apját,

kezdjen végre hozzá Jeruzsálem ostromához. Szokatlanul hevesen viselkedett.
169
Ő ezt nem bírja tovább. Szégyelli magát a tisztjei előtt. Az ilyen hosszú ideig
tartó halogatást nem lehet másként értelmezni, mint gyengeségnek. Veszélyben
forog Róma keleti presztízse, Vespasianus óvatossága már a gyávaság határát
súrolja.
Caenis úrhölgy méltóságteljesen, rosszallóan hallgatta.
– Mit akarsz te tulajdonképpen? Tényleg ilyen ostoba vagy, vagy csak
tetteted magad?
Titus gúnyos udvariassággal felelt: Caenis úrhölgytől nem lehet zokon
venni, hogy helyesli ezt a siralmas számítgatást; tőle nem lehet azt kívánni,
hogy kényes legyen a katonai becsületre.
Erre Vespasianus odacövekelte magát a fia elé:
– De én tőled, fiam, azt kívánom, hogy tüstént kérj bocsánatot Caenistől.
Caenis nem jött ki a sodrából, higgadtan megjegyezte:
– Titusnak igaza van, nincs sok érzékem a méltósághoz. A fiatalok között a
méltóság mindig népszerűbb, mint a józan értelem. Annyit azonban mégiscsak
meg kellene értenie, hogy ilyen helyzetben csak egy hülye pazarolja el a
hadseregét.
– Tibériásban hecceltek fel, mi, fiam? – kérdezte Vespasianus. – No persze.
De ide figyelj: sorrend is van a világon. Én még csak hatvanéves vagyok. Még
tíz esztendeig türelemmel kell várnod.
Miután Titus elviharzott, Caenis kifakadt a tibériási népség ellen. Hát persze
hogy azok a zsidók piszkálták fel Titust. A sunyi király, Bereniké, aki olyan hiú,
mint egy páva, meg az undok, kiállhatatlan József. Vespasianus jobban tenné,
ha az egész keleti csürhét kihagyná a játékból, és egyenesen, római módra
tárgyalna Mucianusszal.
A marsall figyelmesen végighallgatta, majd így szólt:
– Okos és határozott asszony vagy te, öreg fazék. De a Kelethez nem
konyítasz semmit. Ezen a Keleten én pénz nélkül meg a zsidaim agyafúrtsága
nélkül nem juthatok messzire. Ezen a Keleten a leggörbébb utak a legegyene-
sebbek.
Aztán megjött a hír, hogy az északi hadsereg a saját főparancsnokát,
Vitelliust kiáltotta ki császárrá. Otho elbukott, a római szenátus és a nép
elismerte Vitelliust. A világ feszült figyelemmel nézett a Kelet felé, és a tékozló,
flegmatikus új uralkodó összerezzent, valahányszor kiejtették előtte a keleti
hadsereg főparancsnokának nevét. Vespasianus azonban úgy viselkedett,
mintha mindebből semmit sem látna. Higgadtan, habozás nélkül feleskette
légióit az új császárra, és példáját – bár nem habozás nélkül, sőt kelletlenül –
követte Tiberius Alexander kormányzó Egyiptom nevében, Mucianus
kormányzó Szíria nevében. Mindenfelől noszogatták Vespasianust. Ő azonban
játszotta az értetlent, minden szavával lojális maradt.
A nyugati császár, hogy biztosítsa magát, kénytelen volt jelentős katonai
erőket vezényelni a fővárosba: a négy alsó-rajnai légiót, a két mainzi légiót,
170
továbbá negyvenhat segédezredet. Vespasianus összehúzta a szemét, élesen
figyelt, várta, mi következik. Jó katona volt, tudta, hogy százezer elzüllött
zsoldossal nem lehet jól összeférni olyan városban, amilyen Róma. Ezek a
katonák, akik Vitelliusból császárt csináltak, most jutalomra várnak. De
pénzből kevés van, és különben sem érnék be csak pénzzel; Vespasianus
biztosra vette ezt, kitűnően ismerte a katonák mentalitását.
Megerőltető szolgálatot teljesítettek Németországban, most Rómában
vannak, rövidebb szolgálati időre számítanak, és több zsoldot akarnak, annyit,
amennyit a fővárosi gárda katonái kapnak. Vitellius legfeljebb húszezer embert
tud állomásoztatni Rómában; de mihez kezd a többivel? A keleti egységek
között egyre erősebben terjedt az a hír, hogy Vitellius ezeket az alakulatokat
hálából szolgálatukért a szép, meleg Keletre akarja áthelyezni. A keleti légiók
már az eskütételen is csak igen gyatra hangerővel kiáltották az új császárt éltető,
előírásos formulákat, most pedig teljes nyíltsággal adtak kifejezést
elkeseredésüknek. Gyűléseket tartottak, szitkozódtak: próbálják csak őket a
rideg Németországba vagy abba az átkozott Angliába áthelyezni, majd
meglátják, mi lesz. A Kelet urai elégedetten vették ezt tudomásul. Amikor a
tisztek idegesen érdeklődtek náluk, van-e valami igazság a hadsereg
átcsoportosításáról keringő szóbeszédben, sokatmondó sajnálkozással vono-
gatták a vállukat. Rómából egyre vadabb hírek érkeztek. A pénzügyi helyzet
katasztrofális, a gazdasági élet akadozik, Itáliában mindenfelé fosztogató
bandák garázdálkodnak, már a fővárosban sincs közbiztonság, a rosszul
szervezett új udvar hanyag, nemtörődöm, pazarló, nagy lábon él; ha így megy
tovább, a birodalom hamarosan ebek harmincadjára kerül. A Keleten nőtt a
felháborodás. Tiberius Alexander és Agrippa király még szította, pénzzel is,
rémhírekkel is. Most már a Nílustól az Eufráteszig az egész hatalmas terület
visszhangozta a Vespasianusra vonatkozó próféciákat; mindenki ismerte azt a
csodálatos jövendölést, amelyet a fogságba esett zsidó tábornok, Joszef Ben
Matthiasz mondott a marsallnak, tanúk jelenlétében:
„A Megváltó Júdeából jön.” Amikor József, aki még mindig viselte láncát,
Caesarea utcáin járt-kelt, tisztelettel néztek rá, és összesúgtak a háta mögött.

Varázslatosan tiszta és üde volt a levegő ezen a kora tavaszi napon a

Zsidó-tenger partján. Vespasianus világosszürke szeme fürkészve nézte a
csillogó víztükröt. A marsall mostanában mindig figyelt, várt. Az utóbbi időben
egyre hallgatagabbá vált, kemény arca még keményebb, parancsolóbb lett, a
merev test kifeszült. A Rómából érkezett futárjelentéseket tanulmányozta.
Zűrzavarok mindenütt a birodalomban, a pénzügyi helyzet zilált, a hadsereg
ellomposodott, a közbiztonság gyenge lábon áll. A Megmentő Júdeából jön. De
Vespasianus összepréselte hosszú ajkait, fékezte magát. A dolgoknak meg kell
érlelődniük, várni kell, hadd jöjjenek még közelebb.
171
 Caenis a zömök férfit körüljárkálta, lopva nézegette. Ennek az embernek
eddig még sohasem volt titka előtte; de most bizalmatlan, érthetetlen. Caenis
tanácstalan volt, és nagyon szerette Vespasianust.
Meglehetősen ügyetlen, háziasszonyosan gondterhelt levelet írt
Mucianusnak. Egész Itália arra vár, hogy a keleti hadsereg felkeljen a haza
megmentésére. De Vespasianus nem tesz semmit, nem mond semmit, a kisujját
sem mozdítja. Ő, Caenis, odahaza Itáliában minden bizonnyal megtalálná az
ilyen különös közömbösség hatékony ellenszerét; de itt, ebben az átkozott,
kísérteties Júdeában nem képes eligazodni az ember. Nagyon kéri Mucianust,
mint római a rómait, hogy a maga okos és energikus módján rázza fel
Vespasianust.
Caenis május végén küldte el ezt a levelet. Június elején Mucianus megjelent
Caesareában. Maga is azonnal észrevette, hogy a marsall megváltozott.
Irigységgel és meghökkenéssel elegyes respektussal nézte, hogy ez az ember
egyre magasodik, amint a nagy dolgok egyre közelebb jönnek hozzá. Élcelődött
ugyan Vespasianus rendületlenségén, nehézkességén, termetességén, de
csipkelődései mögött őszinte csodálat is rejlett.
– Hát filozófiád, az van neked, barátom. De nyomatékosan kérlek, ne
filozofálj túlságosan sokáig – mondta, és botjával egy láthatatlan ellenség felé
bökött.
Csábította az a gondolat, hogy jó mulatság lenne furfangos keresztakciókkal
megzavarni a marsall magabiztos nyugalmát. A régi féltékenység még mindig
dolgozott benne. De most már késő: A hadsereg most a másikra esküszik, ő
most már csak a másiknak az árnyékában menetelhet. Mucianus felismerte a
könyörtelen tényeket, legyűrte féltékenységét, egyengette a másiknak az útját.
Gondoskodott róla, hogy sűrűsödjenek azok a híresztelések, miszerint az új
császár nyugati csapatokkal akarja felváltani a szíriai és a júdeai alakulatokat.
Már pontos határidőket is emlegettek. Állítólag július elején kell elindítani a
légiókat.
Június közepe táján beállított Vespasianushoz Agrippa király. Megint odaát
volt Alexandriában, barátjánál és rokonánál, Tiberius Alexandernél. Elmondta a
marsallnak, hogy az egész Kelet lázadozik Vitellius ellen. A Rómából érkező
vad hírek hatására Egyiptom és mindkét Ázsia türelmetlenül, forró epekedéssel
várja, hogy az istenáldotta Megmentő végié munkához lásson. Vespasianus nem
szólt semmit, ránézett Agrippára, makacs hallgatásba burkolózott. Erre
Agrippa, tőle szokatlan eréllyel, így folytatta: vannak férfiak, akik szilárdan
eltökélték, hogy tettel támogatják Isten szándékát. Tudomása szerint Tiberius
Alexander egyiptomi főkormányzó elhatározta, hogy csapatait július elsején
felesketi Vespasianusra.
Vespasianus fegyelmezte magát, de lélegzésén nem bírt uralkodni,
szuszogása ijesztően keménnyé vált, és felgyorsult. Egy ideig nem szólt semmit

172
a marsall, csak fel-alá járkált; végül ezt mondta, de hangjából inkább köszönet,
mint fenyegetés csendült ki:
– Ide figyelj, Agrippa király, ebben az esetben kénytelen lennék a te
rokonodat, Tiberius Alexandert, felségárulónak tekinteni.
Aztán egészen közel ment a királyhoz, mindkét kezét rátette a vállára,
erőteljesen az arcába szuszogott, és tőle szokatlan szívélyességgel megjegyezte:
– Sajnálom, Agrippa király, hogy kicsúfoltalak, amiért nem etted meg a
Genezáreti-tóból kifogott halakat.
Mire Agrippa csak ennyit mondott:
– Kérlek, számíts ránk, Vespasianus császár, egész szívünkre és egész
vagyonunkra.
Közeledett a július. A Keleten mindenfelé híre ment, hogy Otho császár,
közvetlenül halála előtt, levelet írt Vespasianusnak, és könyörögve kérte, legyen
az utódja, mentse meg a birodalmat. Egy nap Vespasianus a beérkező postában
csakugyan meg is találta ezt a levelet. A halott Otho fennkölt, nyomatékos
szavakkal kérlelte a keleti főparancsnokot, torolja meg halálát a dőzsölő
Vitelliuson, teremtsen rendet, ne engedje elsüllyedni Rómát. Vespasianus
figyelmesen végigolvasta az írást. Később azt mondta Titusnak, hogy valóban
nagy művész; olyannyira nagy, hogy már egyenesen félni kell a művészetétől.
Attól tart, egy szép napon arra ébred, hogy olyan okmányt talál az asztalán,
amelyben császárrá nevezte ki Titust.
Beköszöntött a negyedik júniusi hét. A feszültség elviselhetetlenné vált.
Caenis, Titus, Mucianus, Agrippa, Bereniké nem bírták idegekkel, valósággal
rágták Vespasianus fülét, hogy nyilatkozzék már végre. A nehéz embert
azonban nem lehetett kizökkenteni nyugalmából. Kitérő válaszokat adott,
mosolygott, élcelődött, várt.

Június huszonhetedikéről huszonnyolcadikára virradó éjjel Vespasianus a

legnagyobb titokban magához hívatta Jochanan Ben Szakkait.
– Nagy tudós vagy, ezért fordulok hozzád. Szeretnék még többet tudni
népedről, a gondolkodásmódjáról, a vallásáról. Van-e olyan alaptörvényetek,
olyan aranyszabályotok, amelyre vissza lehet vezetni azt a rengeteg félelmetes
parancsolatot?
A nagydoktor bólogatott, behunyta szemét, és elmondta az alábbi történetet:
– Száz esztendővel ezelőtt élt köztünk két, messze földön híres doktor,
Sammai és Hillel. Egyszer Sammait felkereste egy nemzsidó, és azt mondta:
kész áttérni a mi hitünkre, ha Sammai a vallásunk lényegét el tudja magyarázni
neki annyi idő alatt, amennyit kibír fél lábon állva. Sammai doktor haragosan
elzavarta. A nemzsidó ezután elment Hillelhez, aki teljesítette kívánságát. Így
foglalta össze a lényeget: „Ne tégy olyat másoknak, amit nem akarsz másoktól
elszenvedni.” Ennyi az egész.
173
 Vespasianus komolyan elgondolkodott, majd megjegyezte:
– Jók az ilyen alapelvek. De egy nagy birodalmat bajosan lehet ezekkel
rendben tartani. Ha nektek ilyen maximáitok vannak, jobban tennétek, ha bölcs
könyveket írnátok, és nekünk hagynátok a politikát.
– Vespasianus konzul, most ugyanazt a nézetet mondtad ki, amelyet a te
szolgád, Jochanan Ben Szakkai, kezdettől fogva vallott.
– Véleményem szerint, doktor uram, te vagy a legkiválóbb ember ebben az
országban. Nekem fontos, hogy megértsed az én elgondolásomat. Hidd el, én
viszonylag ritkán vagyok gazember, csak olyankor, ha a körülmények
rászorítanak. Hadd mondjam meg neked: országotokkal szemben sem haragot,
sem gyűlöletet nem érzek. De gondolj arra, mit tesz egy gondos paraszt.
Sövénnyel körülkeríti a birtokát. Ez természetes, nemde? Nos, így vagyunk a
birodalommal is, sövényt kell emelni köréje. Az arabok meg a parthusok ellen
Júdea a védősövényünk. Sajnos azonban ti rossz cölöpök vagytok, ha
magatokra hagyunk benneteket. Ezért nekünk magunknak kell őriznünk a
kerítést. Ennyi az egész. Hogy aztán ti egyébként mit csináltok, azzal mi nem
törődünk. Hagyjatok minket békén, mi is békén hagyunk titeket.
Jochanan fonnyadt, ráncos arcából nagyon tisztán és nagyon elevenen néztek
a rómaira azok a világos, fiatalos szemek.
– Kellemetlen, hogy a ti sövényetek éppen a mi területünkön fut keresztül.
Nagyon vastag kerítés, nem sokat hagy meg a földünkből. No de jól van,
csináljátok meg a magatok kerítését. Ám nekünk is szükségünk van egy
védősövényre. Egy másikra, amely a Törvényt veszi körül. Ezt a sövényt kértem
én tőled nemrég, Vespasianus konzul. Szerény, igénytelen és a tietekkel
összehasonlítva gyatra kis kerítés: néhány tudós meg egy kis egyetem. Mi nem
gátoljuk a katonáidat, te pedig megadod nekünk a jabnei egyetemet. Egy ilyen
kicsike kis egyetemet – tette hozzá rábeszélő hangon, s apró kezeivel megint
mutatta, hogy milyen parányi egyetemre gondol.
– Azt hiszem, nem rossz az ajánlatod – mondta lassan Vespasianus. Felállt, s
hirtelen nagyon megváltozott. Jochanan biztos ösztönnel tüstént felfogta ezt a
változást. Eddig egy öreg, alkudozó szabin paraszt beszélt egy öreg, alkudozó
jeruzsálemi tudóssal – de most Róma szólt Júdeához.
– Holnapután átveheted tőlem az okmányt, amely engedélyezi, amit kívánsz
– mondta a marsall. – Ugyanakkor leszel szíves átadni nekem, doktor uram, a
behódolási dokumentumot, a Nagy Tanács pecsétjével ellátva.
Vespasianus arra a napra ünnepélyes gyűlést hívott össze Caesarea fórumán.
Odarendelte a Rómától megszállt terület hatóságait, az ezredek küldöttségeit.
Mindenki azt várta, hogy most végre-valahára megtörténik az, amit a csapatok
már oly türelmetlenül kívántak: Vespasianust császárrá kiáltják ki. De valami
más történt. A fórum szónoki emelvényén megjelent a marsall, Jochanan Ben
Szakkai társaságában. Egy magas rangú igazságügyi tisztviselő közleményt
olvasott fel, amelyet harsogó hangú kikiáltó továbbított a sokaságnak: a
174
fellázadt provincia belátta tévelygését, bűnbánóan visszatér a római szenátus és
nép védnöksége alá. Ennek jeleként most Jochanan Ben Szakkai nagydoktor át
fogja nyújtani a marsallnak a legmagasabb jeruzsálemi hatóság ilyen
értelemben megfogalmazott és pecsétjével ellátott nyilatkozatát. A zsidó
háború, amelynek irányításával a birodalom Titus Flavius Vespasianust bízta
meg, ezzel véget ért. Ami tennivaló még hátra van, Jeruzsálem városának
megfenyítése, az már nem katonai, hanem rendőri jellegű akció. A katonák
egymásra néztek, csodálkozva, csalódottan. Ők azt várták, hogy vezérüket
császárként üdvözölhetik, biztos jövőt és esetleg valami ajándékot reméltek.
Ehelyett most holmi jogi aktusnál kell tanúként szerepelniük. Rómaiak lévén,
tudták, hogy a dokumentumok meg a jogi formaságok fontos dolgok, de ennek
az okmánynak az értelmével nem voltak tisztában. Csak kevesen – Mucianus,
Caenis, Agrippa – fogták fel az ünnepélyes aktus jelentőségét. Ők megértették,
mi a célja az egésznek: a pedáns Vespasianus, mielőtt császárként térne vissza
Rómába, az ellenféltől kapott pecsétes nyilatkozattal akarja bizonyítani, hogy a
rábízott feladatot teljesítette.
A katonák tehát fancsali képet vágtak, sokan dühösen morogtak.
Vespasianus azonban példás fegyelmet tartott, s ha most azt kívánta tőlük, hogy
nagy parádéval üdvözöljék a békekötést, magukra erőltették azt az örvendező
arckifejezést is, amelyet a katonai szabályzat ilyen alkalmakra előír. A hadsereg
díszmenetben elhaladt a kis jeruzsálemi doktor előtt. Sorra elvonultak előtte a
csapatjelvények, a zászlók. A római legionáriusok felemelt karral, kifelé
fordított tenyérrel köszöntötték.
Józsefnek eszébe jutott, hogy egyszer már tanúja volt ilyesminek. Rómában
egy keleti királynak tisztelegtek akkor Nero császár színe előtt. De annak a
királynak a kardja bele volt szegezve a hüvelyébe. Most a zsidó valláserkölcs
előtt tisztelgett a római hadsereg, de csak miután eltörte Júdea kardját. József a
nagy tér egyik sarkáról nézte a jelenetet, egészen hátul, kisemberek és
rabszolgák között. Lökdösték, taszigálták, ráförmedtek. Ő mereven nézett előre,
meg se moccant.
A kis aggastyán pedig csak állt az emelvényen; később, amikor már szemmel
láthatóan elfáradt, széket hoztak neki. Újra meg újra homlokához emelte kezét,
köszönte a tisztelgéseket. Sűrűn bólogatott, és fonnyadt arcán halvány mosoly
játszadozott.

A hadsereg végigcsinálta a parádét, de aztán kitört belőle az indulat.

Mucianus és Agrippa biztosra vették, hogy a marsall szántszándékkal fokozza a
csapatok felháborodását. Hevesen kapacitálták Vespasianust: a gyümölcs már
túlérett, proklamáltassa magát uralkodóvá. Ó azonban ezúttal is naivnak tettette
magát, és óvatos maradt. Erre elküldték hozzá Józsefet.

175
 Hűvös, kellemes éjszaka volt, a tenger felől friss szellő fújdogált, de József
egész testében forró izgatottság remegett. Így áll hát a dolog: az ő rómaijából
császár lesz, és neki, Józsefnek, ebben nem csekély szerepe van. Nem
kételkedett benne, hogy a tétovázót sikerül elhatározásra bírnia. Hiszen ez a
tétovázás nem valódi habozás, hanem okos fogás. A versenyfutók a versenyt
megelőző tíz napon át ólomcipőben járnak, hogy edzetté tegyék lábukat. Így
tesz a trón várományosa is: kibúvókkal, megjátszott vonakodással nehezítette
meg futását, hogy most annál gyorsabban elérje a célt. József most majd akkora
nyomatékkal teregeti Vespasianus elé az odaadást, a bizakodást, a sors
egyértelmű útmutatásait, hogy a római nem tehet egyebet: Isten és a sors előtt
meghajolva igent fog mondani.
Ám Vespasianus mást tett. Ez az ember valóban gőgös és olyan merev, akár
egy sziklatömb. Egyetlen aprócska lépést sem hajlandó magától megtenni; azt
akarja, hogy a körülmények sodorják és tolják egészen a célig.
– Bolond vagy te, zsidócskám – mondta a marsall. – A ti keleti királyocs-
káitok vérből meg sárból enyvezik össze a koronájukat. De nekem ez nem jelent
semmit. Én római paraszt vagyok, nekem nem kell az efféle titulus. Minálunk a
hadsereg, a szenátus és a nép tesz valakit császárrá, nem az önkény. Vitellius
törvényes császár. Nem vagyok lázadó. A törvényes rend híve vagyok.
József az ajkát harapdálta. Hiába vetette latba minden szenvedélyességét,
szavai hatástalanul pattantak le a konok rómairól. Ez az ember igazán a
lehetetlent akarja, mert egyszerre akarja a törvényest és a törvénytelent. Nincs
értelme tovább győzködni vele.
De azért nem tudta rászánni magát a távozásra, és Vespasianus nem küldte
el. Öt hosszú percig ültek némán az éjszakában. József üres aggyal, letörten,
Vespasianus magabiztosan, egyenletesen szuszogva.
A marsall hirtelen felvette a beszélgetés fonalát, s halkan, minden szót
mérlegelve kijelentette:
– Megmondhatod Mucianus barátodnak, hogy nem adom be a derekamat,
hogy csak a legerősebb kényszernek engednék.
József felnézett az égre, ránézett a marsallra, fellélegzett. Óvatosságból,
hogy egészen megbizonyosodjék, megkérdezte:
– De a kényszernek engednél?
Vespasianus vállat vont:
– Természetesen nem szívesen hagyom agyonverni magam. Hatvan
esztendő nem nagy kor olyan robusztus parasztnak, amilyen én vagyok.
József olyan gyorsan köszönt el, amennyire a kötelező udvariasság csak
engedte. Vespasianus tudta: a zsidó most azonnal elmegy Mucianushoz, őt
pedig holnap kényszeríteni fogják, hogy császár legyen. Sajnos, azazhogy
örvendetes. Józan ember volt a marsall, Caenisnek és önmagának is szigorúan
megtiltotta, hogy előre igyanak a medve bőrére. De most már meg lehet ízlelni a
diadal édességét. Hangosan, keményen fújta ki orrán a levegőt. Még nem volt
176
ideje hozzá, hogy kényelembe helyezze magát; nehéz katonacsizmában
lépkedett fel-alá a szoba hűvös kőpadlóján. „Titus Flavius Vespasianus császár,
uralkodó, isten” – hunyorgott, szélesen mosolyogva, de a következő pillanatban
arcvonásai újra élesek lettek. „No igen” – mondta. Összekeverve elsorolta
magában a latin és a keleti szavakat: Caesar, Adir, Imperátor, Messiás.
Tulajdonképpen komikus dolog, hogy elsőként a zsidaja kiáltotta ki őt
császárrá. Ez a gondolat kissé bosszantotta; úgy érezte, erősebben van ehhez az
emberhez kapcsolva, mint ahogyan maga akarta.
Kedve támadt felkelteni Caenist, az asszonyt, aki immár oly régóta osztozott
vele a bukásokban és a felemelkedésekben, és azt mondani neki: „Megvan.” De
ez a vágya csak röpke pillanatig tartott. Nem, most egyedül kell lennie, nem
akar most látni senkit.
De mégis, egyvalakit. Egy egészen idegen valakit, aki nem tud róla semmit,
és akiről ő sem tud semmit. Szája ismét kétfelé szaladt, egész arca széles,
komisz, boldog vigyorgássá terebélyesedett. Az éjszaka kellős közepén
elszalajtott egy szolgát József házába, és magához rendelte József feleségét,
Marát, a caesareai Lakisz leányát.
József nem sokkal előbb tért haza Mucianustól, emelkedett hangulatban,
hogy az ő rómaija holnap császár lesz, s ebben neki milyen nagy része van.
Vespasianus parancsa hirtelen a poklok fenekére taszította. Húsába mart a
szégyen és a csalódás, hogy a római ilyen módon megalázza őt, aki a nagy
eszmét sugallta neki. A pimasz körülmetéletlen nem fogja neki megengedni,
hogy valaha is kiemelkedhessék ennek a házasságnak a szennyéből. Elmor-
mogta a marsall gúnyneveit: „Koszos speditőr! Ganéjszagú!” És hozzá a
legtrágárabb szidalmakat, arámul, görögül, ahogyan éppen a nyelvére tódultak.
Mara, akit a marsall parancsa nem kevésbé ejtett kétségbe, halkan
megkérdezte:
– József, én uram, haljak meg?
– Bolond – mondta József.
Mara sápadtan, szánalmasan, egy szál vékony ingben kuporgott előtte.
– A vér, amelynek három hete jönnie kellett volna, nem jött. József, én
férjem, akit Jahve adott nékem, íme, halljad: Jahve megáldotta az én méhemet.
S mert József hallgatott, egészen halkan, alázatosan, reménykedő
várakozással hozzáfűzte:
– Nem akarsz visszatartani?
– Eredj! – taszította el József. Mara elesett. Kisvártatva feltápászkodott,
vánszorogva elindult az ajtó felé.
József látva, hogy abban az egy szál ingben akar kimenni, mogorván
ráparancsolt:
– A legjobb ruháidat vedd magadra.
Az asszony riadtan, tétován engedelmeskedett. József végigmustrálta, és
észrevette, hogy egyszerű cipő van a lábán.
177
 – Az illatosított szandálokat is! – förmedt rá.
Vespasianus mohón habzsolta az érzéki gyönyöröket azon az éjszakán, s
elégedetten élvezte az asszonyt. Tudta, holnap meglesz az a dolog, holnap
császárrá kiáltják ki, és neki erről a Keletről távoznia kell örökre, oda, ahová
tartozik, a városába, Rómába, hogy ott rendet és fegyelmet teremtsen.
Alapjában véve megvetette a Keletet, de megvetése valami leereszkedő
szeretettel párosult. Ez a Júdea mindenesetre nagyon tetszett neki, az idegen,
szerencsét hozó, megerőszakolt ország használható zsámoly volt a lába alatt, a
legnagyobb készséggel engedte, hogy meghódítsa, hogy hasznot húzzon belőle;
és ez a Mara, Lakisz leánya, aki szintén igen jól megfelelt neki, éppen azért,
mert olyan csendes és megvetően szelíd.
Recsegő hangját gyöngéd dörmögéssé tompította, Mara fejét szőrös mellére
vonta, köszvényes ujjaival cirógatta arcát, amely úgy derengett, mint a hold,
játszadozott fekete fürtjeivel, s közben azt a pár arám szót hajtogatta, amit
megtanult:
– Légy kedves, leánykám! Ne légy buta, galambom!
Ezt sokszor elmondta, a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel, de
ugyanakkor kissé szórakozottan és fölényesen. Szuszogott, kellemesen fáradt-
nak érezte magát. Aztán értésére adta az asszonynak, hogy mosdjon meg és
öltözzön fel; beszólította a komornyikját, meghagyta neki, kísérje vissza Marát
– egy perccel később elfelejtette az egészet, csak a holnapra gondolt, kellemes
várakozással, elégedetten, és hamarosan mély álomba merült.
Nagyon rövid éjszaka volt, és már derengeni kezdett, amikor Mara visszatért
Józsefhez. Nehezen vonszolta magát, mintha minden csontját külön-külön
cipelné, arca elmosódott, gyűrött volt, mint valami ázott, silány kelmedarab.
Levetette ruháját, és lassan, nagy erőfeszítéssel, szinte kínos gondossággal apró
foszlányokká szaggatta. Azután fogta a szandálokat, az annyira kedvelt,
illatosított szandálokat, azokat is szaggatta-tépte, körömmel és foggal, mindezt
lassan, egyetlen szó nélkül. József gyűlölte őt, amiért nem panaszkodott, amiért
nem támadt neki. Egyetlen gondolat izzott benne: „El ettől a nőtől, el ettől a
nőtől! Nem jutok felszínre addig, amíg egy levegőt szívok vele!”

Amikor Vespasianus kijött a hálószobájából, az őrt álló katonák azzal a

tisztelgéssel és köszöntéssel fogadták, amely csak a császárt illette meg.
Vespasianus vigyorgott:
– No, mi az, megbolondultatok, fiúk?
De már ott termett az ügyeletes tiszt és még más tisztek is, akik megismé-
telték a császárnak kijáró üdvözlést. Vespasianus úgy tett, mintha meghara-
gudott volna. Ám ekkor már ezredesek és tábornokok jelentek meg, élükön
Mucianusszal. Az egész épület hirtelen megtelt katonákkal, az előtte levő széles
teret is katonák lepték el, s egyre fokozódó hangerővel, miközben az egész
178
városon viharos lelkesedés lett úrrá, újra meg újra elharsogták a császári
köszöntést. Mucianus pedig nyomatékos hangon, rendkívül ügyesen megfogal-
mazott beszédben ostromolta a marsallt, hogy ne hagyja veszni a hazát.
Beszédét a többiek vad kiáltozásokkal támogatták, egyre merészebben
tolakodtak előre, végül már kardot rántottak, úgy fenyegetőztek: ha már egyszer
lázadók lettek, a marsall megölésétől sem riadnak vissza, amennyiben nem
akarna az élükre állni. Vespasianus kedvenc szavajárásával felelte:
– No, no, no, ne olyan hevesen, fiúk. Ha annyira ragaszkodtok hozzá, nem
mondok nemet.
Az őrség tizenegy katonájára harminc-harminc botütést rótt ki büntetésül az
előírásnak meg nem felelő tisztelgés miatt, ugyanakkor fejenként hétszáz
sestertius jutalmat utaltatott ki nekik. A harminc botot meg lehet váltani
háromszáz sestertiusszal. Öt katona kiállta a megcsapatást, és besöpörte a
sestertiusokat. Vespasianus mind az ötöt őrmesterré léptette elő.
Józsefnek ezt mondta:
– Gondolom, zsidócskám, most már leteheted a láncodat.
József homlokához emelte kezét, de nem mutatott valami nagy hálát,
halványbarna arca leplezetlenül dacos, kihívó maradt.
– Többet vártál? – ugratta Vespasianus, s mert József hallgatott, nyersen
hozzáfűzte: – Nyisd ki már a szádat! Én nem vagyok próféta.
Pedig már rég kitalálta, de szeszélyes tréfából azt akarta, hogy a zsidó maga
hozakodjék elő a kérésével. Erre azonban nem került sor, mert a jólelkű Titus
közbeszólt:
– József doktor nyilván azt várja, hogy szétvágják a láncot.
Ezen a módon szokták szabaddá tenni az igazságtalanul fogságba került
személyeket.
– No jó – vont vállat Vespasianus, és megengedte, hogy a láncot az ilyenkor
szokásos ceremóniával vágják szét.
József, immár mint szabad ember, mélyen meghajolt, és megkérdezte:
– Szabad-e ezentúl a császár nemzetségnevét viselnem?
– Hát ha ettől vársz valamit, én nem bánom – mondta Vespasianus.
És Joszef Ben Matthiasz, jeruzsálemi első rendbeli pap, attól a naptól fogva
Flavius Josephusnak nevezte magát.

179
 Negyedik könyv

ALEXANDRIA

Hosszú, keskeny téglalapként húzódott a tengerparton a Kelet fővárosa, az

egyiptomi Alexandria, az ismert világnak Róma után legnagyobb és minden
bizonnyal legmodernebb városa. Kerülete huszonöt kilométer volt. Hét nagy
sugárút szelte át hosszában, tizenkettő keresztben; házai magasra és tágasra
épültek, és mindegyikben volt vízvezeték.
Alexandria három világrész érintkezési pontján épült, itt keresztezte egymást
a Kelet és a Nyugat, itt vezetett az út India felé, ennélfogva a világ első
kereskedelmi csomópontjává fejlődött. Az ázsiai és afrikai partvonal kilencszáz
kilométer hosszú szakaszán, Joppe és Paraetonium között, az alexandriai kikötő
volt az egyetlen, amely védelmet nyújtott a viharok ellen. Raktáraiban a
legkülönfélébb értékes portékák halmozódtak fel: aranypor, elefántcsont,
teknőchéj, arábiai fűszerek, a Perzsa-tengerből halászott gyöngyök, indiai
drágakövek, kínai selymek. Legmodernebb technikával dolgozó ipara még
Angliába is szállított híres vásznaiból, drága szőnyegeket és gobelineket
gyártott, nemzeti viseleteket exportált arábiai és indiai törzseknek. Nemes
üvegárukat, híres illatszereket állított elő.
Az egész világot ellátta papirossal, az előkelő hölgyek által használt
leheletfinom levélpapírtól egészen a legdurvább csomagolóanyagig.
Dolgos város volt Alexandria. Itt még a vakoknak is akadt tennivalójuk, és a
kiaszott öregek sem ténferegtek tétlenül. A munka meghozta gyümölcseit, és a
város nem dugta el ezeket. Róma szűk utcáin és Jeruzsálem hepehupás utcáin
nappal tilos volt minden járműközlekedés, viszont Alexandria levegős
sugárútjain társzekerek tízezrei nyüzsögtek, és a két kocsikorzón luxusfogatok
szűnni nem akaró áradata hullámzott fel-alá. Terjedelmes parkok közepette
tornyosult magasba a régi királyok palotája, a múzeum, a büszke könyvtár, a
mauzóleum, ahol Nagy Sándor teteme pihent üvegkoporsóban. Az idegennek
hetekre volt szüksége, ha a sok látnivalót meg akarta tekinteni: Szerápisz
szentélyét, a színházakat, a lóversenypályát, a híres fehér világítótoronnyal
koronázott Phárosz-szigetet, az óriási ipari és kikötői létesítményeket, a
bazilikát, az értéktőzsdét, amely az egész világnak diktálta az árfolyamokat, s
nem utolsósorban a nagy szórakozónegyedet, amely a fényűző Kanóposz
fürdőhelybe torkollott.
180
 Könnyen és jól éltek az emberek Alexandriában. Se szeri, se száma nem volt
a lacikonyháknak meg a kocsmáknak, ahol a híres hazai árpasört mérték. A
törvény által engedélyezett napokon előadást tartottak a színházak, a
sportpalotában, az arénában pedig versenyjátékokat rendeztek. A gazdagok
rafináltan kiagyalt szórakozásokról gondoskodtak városi palotáikban, eleusziszi
és kanóposzi villáikban, luxushajóikon. Az Alexandriát Kanóposz fürdőhellyel
összekötő, húsz kilométer hosszú csatorna partját vendéglők szegélyezték.
Bárkákon hajókáztak a csatornán fel-alá, a bárkákon kényelmes kajütök voltak,
amelyeket elmés szerkezettel könnyen el lehetett függönyözni; a partnál
mindenfelé horgonyoztak ilyen bárkák, meghúzódva az egyiptomi bab indáinak
árnyékában. A közhit Kanóposzban vélte megtalálni az elíziumi mezőket,
amelyekről Homérosz énekelt; a birodalom minden provinciájában kanóposzi
kicsapongásokra sóvárogtak a kispolgárok, gyűjtögették a pénzt, hogy legalább
egyszer elutazhassanak Alexandriába.
A város gazdagsága azonban nemesebb élvezeteket is szolgált. Múzeuma
túlszárnyalta Róma és Athén műgyűjteményeit, hiánytalan könyvtára állandóan
kilencszáz másolóírnokot foglalkoztatott. Alexandria tanintézményei jobbak
voltak, mint Róma iskolái. A hadtudományban, meg talán a jogbölcseletben és a
nemzetgazdaságtanban, a birodalmi főváros többet tudott nyújtani a tanulni
vágyóknak; de minden egyéb ismeretágban az alexandriai akadémia vitte el a
pálmát. Az uralkodó réteghez tartozó római családok csak olyan orvosokkal
kezeltették magukat, akik az alexandriai anatómiai főiskolán végezték
tanulmányaikat. A város – éppen orvosainak kezdeményezésére – a
halálraítéltek kivégzésének humánus módját vezette be: erre a célra mérges
kígyókat tartott, amelyeknek marása gyors halált idézett elő.
Az alexandriaiak minden modernségük mellett is ragaszkodtak a hagyo-
mányaikhoz. Templomaikat és kultuszhelyeiket különlegesen szent és hatékony
intézményeknek tartották; nem vetették el az ősöktől örökölt óegyiptomi
mágiát, s általában szívvel-lélekkel csüngtek a régi szokásokon. Szent
állataikat, a bikát, a karvalyt, a macskát most is úgy tisztelték, mint egykor
ősapáik. Ha egy római katona véletlenül megölt egy macskát, semmilyen
hatalom nem menthette meg a kivégzéstől.
Így élt ez az egymillió-kétszázezer ember, munkából élvezetbe, élvezetből
munkába vetve magát szüntelen, mindig sóvárogva az újra, és áhítatos konok-
sággal ragaszkodva a régihez, nagyon szeszélyesen, hol szenvedélyesen
pártfogó hangulatban, hol a legvadabb ellenszenvet tanúsítva, pénzre éhesen,
szellemesen, gonoszkodó élcek gyártására mindenkor készen, zabolátlanul,
szabadosan, muzikálisan, mindig politizálva, mert a politizálás éppoly
életelemük volt, mint a levegő. A földkerekség minden részéből áramlottak
össze; de hamarosan elfeledték szülőhazájukat, és nem érezték magukat
másnak, csakis alexandriaiaknak. Alexandria nyugati és keleti volt egyszerre, az
elmélkedő filozófia, a derűs művészet, a józanul számító kereskedelem, a
181
serény munka, a túláradó gyönyörök, a legősibb tradíció, a legmodernebb
életforma városa. Az alexandriaiak roppant büszkék voltak városukra, és nem
törődtek azzal, hogy minden mértéket meghaladó, nagyszájú lokálpatrio-
tizmusuk miatt a birodalom más városai dühösek rájuk.
E közösség keretein belül élt egy csoport, amely még régibb, még
gazdagabb, még műveltebb; még fennhéjázóbb volt, mint a többi: a zsidó
kolónia. Az egyiptomi zsidók igen mozgalmas múltra tekinthettek vissza.
Hétszáz esztendeje, éltek Egyiptomban, amióta bátor zsidó zsoldosok nagy
diadalt vívtak ki Pszametik fáraónak. Később Nagy Sándor, majd a
Ptolemaioszok százezrével telepítettek zsidókat Egyiptomba. Most csak
egyedül Alexandriában majdnem félmillióra rúgott a számuk. Kultikus
elkülönülésük, gazdagságuk, kevélységük időnként vad pogromokat robbantott
ki. Legutóbb három éve, amikor Júdea provinciában kitört a felkelés,
Alexandriában ötvenezer zsidót mészároltak le. A Delta városrészben, ahol a
zsidók zöme lakott, egész kerületek pusztultak el akkor. Még most is sok épület
hevert romokban, a zsidók szándékosan nem tüntették el a rombolás nyomait, és
zsinagógáik falairól nem mosták le az odafreccsent vért. Még ezekre a
támadásokra is büszkék voltak, hatalmuk igazolását látták bennük. Mert
valójában ők kormányozták Egyiptomot, mint ahogyan valamikor József, Jákob
fia uralkodott az országon a fáraó nevében. Egyiptom főkormányzója, Tiberius
Alexander, zsidó származású volt, és a provincia vezető emberei, ügyvédek,
textilgyárosok, adóbérlők, fegyverkereskedők, bankárok,
gabona-nagykereskedők, hajótulajdonosok, papírgyárosok, orvosok, akadémiai
tanárok zsidók voltak.
Az alexandriai főzsinagóga a világ egyik legcsodálatosabb építészeti
alkotásának számított. Több mint százezer embert tudott befogadni; a
jeruzsálemi Templom után ez volt a földkerekség legnagyobb zsidó építménye.
Hetvenegy színarany szék állt benne a nagymester és a hitközségi elnökök
számára. Még a legharsányabb emberi hang sem volt képes az óriási épület
egyik végétől a másikig hatolni: zászlókkal kellett jelezni, hogy a gyülekezet
mikor mondja rá az előimádkozó fohászára az áment.
Az alexandriai zsidók lenézték a római zsidókat, ezeket a nyugati zsidókat,
akik többnyire szűkösen éltek, és nem tudtak kitörni a proletár életsorsból. Ők,
az alexandriaiak, a maguk zsidóságát okosan és harmonikusan össze tudták
egyeztetni a görög Kelet életformájával és világképével. Már százötven éve
lefordították a Bibliájukat görögre, és úgy találták, hogy az nagyon jól
beleilleszkedik a görög világba.-
De mindezek ellenére és annak ellenére, hogy Leontopoliszban saját
templomuk volt, a Sion hegyét tekintették központjuknak. Szerették Júdeát,
mélységes sajnálkozással látták, hogy Jeruzsálem politikai tehetetlensége miatt
a zsidó államot a széthullás veszélye fenyegeti. Legalább a Templom maradna
meg, annak ne essen baja. Mint minden zsidó, ők is adóztak a Templomnak,
182
elzarándokoltak Jeruzsálembe, saját vendégfogadóik, zsinagógáik, temetőik
voltak ott. Sok fogadalmi ajándékot küldtek a Templomnak, amelynek több
kapuját, számos oszlopát és egynémely csarnokát is ők emeltették. Az
alexandriai zsidók sem tudták elképzelni életüket a jeruzsálemi Templom
nélkül.
Büszkén jártak-keltek, gondosan leplezték, mennyire aggasztják őket a
júdeai események. Az üzleti élet virágzott, az új császár megértéssel viseltetett
irántuk. Pompás ruhákat hordtak, díszhintóikban hajtattak fel-alá a sétányon,
fejedelmi méltósággal ültek magas székükön a bazilika, a tőzsde elkerített
részében, nagy lakomákat adtak Kanóposzban, Phárosz szigetén. Ám ha maguk
között voltak, gyakran lefagyott arcukról a gőg. Lélegzetük elszorult, a büszke
tartású vállak lehorgadtak.

Az alexandriai zsidók szívélyesen és tisztelettel fogadták Józsefet, amikor az

új császár kíséretében kiszállt a hajóból. Pontosan tudták, milyen szerepe volt
abban, hogy Vespasianust császárrá kiáltották ki, bár a jelentőségét
túlbecsülték. József fiatalsága, visszafojtott energiája, heves temperamentumról
árulkodó halovány arcának komoly szépsége megejtette a szíveket. Mint annak
idején Galileában, most is ezzel a kiáltással üdvözölte a tömeg, amikor
megjelent a zsidók negyedében:
– Marin! Marin! Urunk, urunk!
Júdea komor fanatizmusa után, a római katonai uralom nyersesége után
József élvezettél szívta magába a világváros szabad levegőjét. Nyomasztó és
vad korábbi életét Galileában hagyta, Marával együtt. Nem az aktuális politika
intrikái, nem a katonai szervezés durva feladatai az ő területe; az ő területe
szellemi síkon fekszik. Büszkén viselte övén azt az arany írókészletet, amelyet a
fiatal Titus tábornoktól kapott ajándékba, amikor elhagyta Júdeát.
Szépen kiöltözve kocsikázott Theodorus Bar Daniel nagymester oldalán,
látni lehetett őt a könyvtárban, a fürdőkben, a kanóposzi luxusvendéglőkben.
Hamarosan közismertté vált az arany írókészletes zsidó. Sok tanteremben
felálltak tanítók és tanítványok, ha belépett. A gyárosok, a nagykereskedők
büszkék voltak, ha megtekintette üzemeiket, raktáraikat, magtáraikat, és az
irodalmárok megtisztelve érezték magukat, ha meghallgatta felolvasásaikat.
Életmódja olyan volt, mint egy nagyúré. A férfiak hallgattak a szavára, az
asszonyok repültek hozzá.
Hát igen, bevált a próféciája. Vespasianus valóban a Messiás. Persze, ennek
a Messiásnak a megváltói munkálkodása másként megy végbe, mint gondolta,
lassan, világosan, józanul. A megváltás abból áll, hogy ez az ember széttöri a
zsidóság burkát, amelynek tartalma kiárad az egész földre, és görögség és
zsidóság egymásba olvad. József életébe és világképébe egyre több hatolt be a
keleti görögök világos, szkeptikus szelleméből. Már nem is értette, hogyan
183
iszonyodhatott valaha is mindentől, ami nem zsidó. A görög mitológia héroszai
és a bibliai próféták nem zárják ki egymást, nincs ellentét Jahve mennyországa
és Homérosz Olümposza között. József kezdte gyűlölni azokat a határokat,
amelyek korábban kitüntetést, kiválasztottságot jelentettek neki. Az a fontos,
hogy ami benne jó, engedje átáramlani a másokéiba, az idegen jót pedig saját
magába kell felszívnia.
Ő lesz az első ember, aki példát mutat majd arra, hogyan kell ilyen
világnézet szerint élni. Újfajta ember, nem zsidó többé, de nem is görög, nem is
római: csiszolt szellemű világpolgár.
Alexandria mindig is a zsidók ellenségeinek centruma volt. Apion,
Apollóniosz, Molónosz, Lüszimakhosz és Manetho egyiptomi pap ebben a
városban hirdették, hogy a zsidók bélpoklosok ivadékai, szentélyükben
szamárfejet imádnak, templomukban görög gyermekeket hízlalnak, akiket
húsvéti ünnepükön leölnek, és áldozataik véréből kortyolva évente egyszer
megújítják titkos szövetségüket, amely minden más nép ellen irányul. Harminc
évvel ezelőtt a sportfőiskola két igazgatója, Dionüszosz és Lampon,
szakszerűen megszervezte a zsidóellenes mozgalmat. A sportiskolások fehér
cipője. lassanként szimbólummá vált, és most már egész Egyiptomban
„fehércipősök”-nek nevezték magukat a zsidók ellenségei.
A fehércipősök megítélése szerint József zsidó megjelenésével újabb csapás
szakadt Alexandriára. Kibírhatatlan, hogy ez az alak milyen pöffeszkedő módon
jár-kel a városban, ünnepelteti magát, róla lehetne megmintázni a zsidó
önteltség szobrát. Klubjaikban, összejöveteleiken borsos és néha igen szellemes
gúnydalokat énekeltek a zsidó szabadsághősről, aki átszökött a rómaiakhoz, a
sürgő-forgó Makkabeusról, aki mindenhová betolakszik, és úgy forgatja a
köpönyegét, ahogy éppen a szél fúj.
Történt egy napon, hogy amikor József be akart menni az Agrippa-fürdőbe,
az előcsarnokban egy csoport fehércipős fiatalúr mellett kellett elhaladnia.
Mihelyt a fehércipősök megpillantották, visszataszító orrhangon, gurgulázva és
nyivákolva rákezdték kórusban: „Marin! Marin!”
Nyilván parodizálni akarták a zsidók lelkes kiáltásait, amelyekkel Józsefet
szokták köszönteni.
József halványbarna arca még halványabbra vált. Egyenesen ment tovább,
nem pillantva se jobbra, se balra. Amikor a fehércipősök látták, hogy rájuk sem
hederít, kettőzött hangerővel folytatták a csúfolódást.
– Ne menjetek túl közel hozzá, mert megfertőz – élcelődött az egyik.
– Hogy ízlik a mi disznóhúsunk, Makkabeus úr? – kurjantott oda egy másik.
Aztán visítva, süvöltve, röhögve megint a szavalókórus következett:
– József, a Makkabeus! A körülmetélt Livius!
József a kaján, gyűlölettől tajtékzó arcok falát látta maga előtt.

184
 – Óhajtasz valamit? – kérdezte, belefúrva tekintetét a legközelebbi arcba,
egy olajbarna arcba, és a hangja nagyon nyugodt volt. A megszólított gúnyos
alázatossággal válaszolt:
– Ó, csupán egy felvilágosítást szeretnék kapni tőled, Makkabeus úr.
Atyádurad is bélpoklos volt?
József a szeme közé nézett, nem szólt semmit. Egy másik fehércipős az
arany írókészletre mutatva így szólt:
– Ezt talán egyik ősöd vitte véletlenül magával, amikor menekülni kellett
Egyiptomból?
József még mindig hallgatott. De a következő pillanatban villámgyors
mozdulattal kirántotta övéből a nehéz írókészletet, és olyan erővel sújtotta vele
főbe a kérdezőt, hogy az összeesett. Halálos csend támadt. József gőgösen,
anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a lerogyott emberre, bement a
fürdőbe. A fehércipősök utána akartak rohanni, de fürdőszolgák és vendégek
közbevetették magukat.
A fejbe vágott fiatalember, akit Chaereasnak hívtak, és tekintélyes családból
származott, súlyos sérülést szenvedett. Emiatt eljárás indult József ellen, de az
ügynek nem lett folytatása. A császár így szólt Józsefhez:
– No igen, fiam, egész ügyesen csináltad. De nem ilyen célra kaptad az
írókészletet.
Az alexandriai zsidók Phárosz szigetén minden évben ünnepélyes keretek
közt emlékeztek meg a görög bibliafordítás elkészültéről. Három évszázaddal
azelőtt, a második Ptolemaiosz és könyvtárának igazgatója, a phaléroni
Démétriosz ösztönzésére indult meg a munka. Hetvenkét zsidó doktor dolgozott
rajta, akik a héber és a görög nyelv legfinomabb árnyalatait egyaránt tökéletesen
ismerték. Ez a mű közvetítette Isten igéjét az egyiptomi zsidóknak, akik az
eredeti szöveget már nem értették meg. A hetvenkét doktor egymástól szigorúan
elkülönítve, magányos elvonultságban dolgozott, és amikor elkészültek, a
hetvenkét fordítás szóról szóra egyezett. Ezzel a csodával adta Jahve a zsidók
tudtára, hogy nem ellenzi, ha összebékülnek és együtt élnek a görögökkel. És
ezt a csodát ünnepelték meg minden évben az alexandriaiak.
Az emlékünnep napján mindenki ott volt Phárosz szigetén, aki számított
valamit a városban: férfiak, asszonyok, de nemcsak zsidók, hanem nemzsidók
is; egyedül a fehércipősök maradtak távol. Megjelent a császár, Titus herceg,
meg sok előkelő úr, akiket az udvar jelenléte vonzott Alexandriába Rómából és
a provinciákból.
Józsefnek jutott az a feladat, hogy az idegenek nevében köszönetet mondjon
a meghívásért. Formás beszédet mondott, derű és meghatottság ötvöződött
szavaiban, és őszinte melegséggel magasztalta a népeket összekötő írást, a
népeket összekötő világvárost, Alexandriát.
Gyakorlott szónok lévén, megszokta, hogy szavainak hatását figyelje, ezért
találomra kiválasztott a hallgatóságból egy arcot, azt kémlelte. Ezúttal egy
185
húsos, mégis szigorú vonású, jellegzetesen római arcra esett a pillantása. Az arc
azonban zárkózott maradt, még sem rebbent az egész beszéd alatt. Savanyúan,
sajátos közönnyel nézett Józsefen keresztül vagy József feje fölé ez a római arc,
és volt a közönyében valami tompa dölyf, amely a szónokot majdnem
kizökkentette a konceptusából.
József később érdeklődött az iránt, ki ez az úr. Megtudta, hogy Cajus
Fabullus, Nero császár egykori udvari festője, az Aranyház freskóinak alkotója.
József jól megnézte magának ezt az embert, aki olyan udvariatlan
egykedvűséggel hallgatta a beszédét. Tömzsi, vaskos, majdnem formátlan test,
erős, markáns koponya. Rendkívül gondosan öltözködött, mereven és
méltóságteljesen viselkedett, ami dagadt teste miatt nevetségesen hatott.
József Rómában sokat hallott ennek a Cajus Fabullusnak a hóbortjairól. A
festő szívvel-lélekkel hellenista volt, művészetét könnyedség, érzéki életöröm
jellemezte, ugyanakkor furcsamód valami komoly ünnepélyesség honolt a
lelkületében; mindig gálaruhát öltött, mielőtt ecsetet vett a kezébe, rendkívül
kevély volt, rabszolgáival szóba se állt, csak jelekkel meg intésekkel adta
értésükre, mit akar. Nagy hírnévre tett szert, művészetével valóságos iskolát
alapított – nem volt olyan kis provinciai város, amely ne tudott volna dicsekedni
az ő modorában készült freskókkal és képekkel –, de azért a nagy római
családok mégsem fogadták be maguk közé. Végül feleségül vett egy
hellenizálódott egyiptomi nőt, miáltal örökre elzárta maga előtt azt a
lehetőséget, hogy bekerüljön az uralkodó réteg közé.
József csodálkozott, hogy Fabullus egyáltalán megjelent az ünnepségen; azt
mondták róla, a fehércipősök legbuzgóbb hívei közé tartozik. József
mindennemű piktúrától idegenkedett, nem is szólította meg a festőt. Lelkének
legmélyébe vésődött a Tan parancsa: Ne csinálj képmást. Rómában is az írót
nagyra becsülték, a festőt viszont alacsonyabb kaszthoz tartozó lénynek
tekintették. Ezért József kétszeres megvetéssel és ellenszenvvel mustrálgatta a
hiú művészt.
A császár magához hívatta Józsefet. Abban a különlegesen szép kiállítású
görög Bibliában, amelyet ajándékul nyújtottak át neki, bizonyos erotikus
részeket fedezett fel, és tőle akarta hallani a magyarázatukat.
– Hej, zsidócskám, meghíztál egy kicsit – mondta csodálkozva, recsegő
hangján, majd a közelében álló Fabullushoz fordult: – Láttad volna csak
Galileában ezt az én zsidómat, mester. Remek figura volt akkor. Borostás,
sovány, mint a kutya, ágrólszakadt. Festeni való próféta.
Fabullus mereven, savanyú képpel állt ott; József udvariasan mosolygott.
– Szereztem itt magamnak egy orvost – folytatta Vespasianus Hekataioszt.
Hetenként egyszer böjtöt írt elő. Máris érzem, hogy jót tesz. Mi a véleményed,
Fabullus? Ha egy hétig koplaltatnánk a fickót, utána nem akarnád nekem
lefesteni?

186
 Fabullus csak állt, mereven, mint aki nyársat nyelt, arca kissé eltorzult.
József simulékonyan mondta:
– Örülök, felség, hogy ma módodban áll ilyen jóízűen tréfálkozni a jotapatai
dolgokon.
– Ha változik az időjárás, még most is sajog az a lábam, amelyiket az
embereid eltaláltak egy kőgolyóbissal – nevetett a császár, majd egy fiatal
hölgyre mutatott, aki a festő mellett állott. – A lányod, Fabullus?
– Igen, a leányom, Dorion – felelte száraz, tartózkodó hangon a piktor.
Erre mindenki megnézte a leányt. Meglehetősen magas, nyúlánk, törékeny
alkat, sárgásbarna bőr, hosszú és keskeny fej, magas és rézsútos homlok,
tengerszínű szemek. Kissé kiugró járomcsontok, tompa és némileg széles orr,
finom és tiszta vonalú profil; nagy és kihívó száj a puha, gőgös arcban.
– Csinos teremtés – mondta a császár, és búcsúzóul hozzátette: – Hát szóval,
Fabullus, vedd fontolóra, nem akarod-e megfesteni a zsidómat.
Vespasianus eltávozott. A többiek egy ideig némán és elfogódottan álltak/
ott. Fabullus kizárólag az új uralmi rendszerre való tekintettel jött el az
ünnepélyre. Doriont csak nehezen tudta rábeszélni, hogy elkísérje. Most már
bánta, hogy eljött. Esze ágában sem volt megfesteni ennek a lusta, hiú zsidó
irodalmárnak a portréját. Józsefnek pedig esze ágában sem volt, hogy modellt
üljön ennek a nagyképű, korlátolt piktornak. De a lánya, Dorion, tagadhatat-
lanul feltűnő jelenség. Csinos teremtés, mondta a császár. Ez lapos közhely,
amellett nem is fedi a valóságot. Hogy áll ott… alakja a törékenységig finom,
tartása laza és ugyanakkor mégis feszes, nagy szája körül egészen apró,
diadalmas és szemérmetlen mosoly játszadozik. Józsefet akarata ellenére is
mágnesként vonzotta Dorion szilaj bája.
– Hát szóval – ismételte meg a lány kissé gúnyosan a császár kedvenc
kifejezését –, ne menjünk mi is, apám?
Magas, vékony, gonoszkodó hangja volt. József kinyitotta a száját, meg
akarta szólítani, de nem jutott semmi az eszébe, pedig ha valakiről, róla igazán
el lehetett mondani, hogy könnyen forgott a nyelve. Ahogy ott erőlködött, törte
a fejét, hirtelen valami puhaság dörgölőzött a lábaihoz. Egy nagy, vörösesbarna
macska. Az egyiptomiak dédelgették a macskákat, szent állatok voltak, de a
rómaiak meg a zsidók ki nem állhatták. József megpróbálta elhessegetni. A
macska nem tágított, József lehajolt, megragadta. Felcsattant hirtelen a lány
hangja:
– Hagyd békén azt a macskát!
Éles, kellemetlen hang volt. De különös módon bársonyosan puhává
szelídült, amikor Dorion a macskához intézte szavait:
– Gyere ide, kicsi állatocskám! Kedvesem, kicsi istennőm! Az az ember nem
ért meg téged. Megijesztett, ugye?
Gyengéden cirógatta a macskát. A ronda jószág kéjesen dorombolt.

187
 – Bocsáss meg, kérlek – mondta József –, nem akartam bántani a macskádat.
Hasznos állatok olyan esztendőkben, amikor sok az egér.
Dorion jól megértette a szavakból kicsendülő gúnyt. Egyiptomi anya szülte,
egyiptomi volt a nevelőnője. A macska isteni lény, még benne van Basztet
oroszlánistennő egy része, az ősidők ereje és hatalma. Ez a zsidó le akarta
alacsonyítani az ő istenét, de ez a zsidó túl kicsi ahhoz, hogy válaszra méltassa.
Nem kellett volna eljönni erre az ünnepélyre. Apja művészete egyedülálló, őt
egyetlen kormány, egyetlen császár sem nélkülözheti, nem lett volna rá
szüksége, hogy ilyen engedményt tegyen az új kormányzatnak. Nem szólt egy
szót sem, némán állt ott, karján a macskával. Olyan volt, mint egy bájos
festmény: macskával játszó leány, díszes ruhában. A sok rátapadó tekintet
kellemes bizsergéssel töltötte el. Közben tovább gondolkodott. Csinos teremtés,
mondta a császár. Apja fesse le ezt a zsidót. Milyen otromba, ízetlen tréfa. A
császár durva alak, igazi római. Kár, hogy apja nem tudja feltalálni magát, nem
képes védekezni az efféle tréfák ellen. Most is csak az a kissé savanyú
komolysága volt az egyetlen fegyvere. Lám, a zsidó a szervilis iróniájával
jobban kivágta magát.
Dorion azt is észrevette, hogy József a macskáról tett szemtelen megjegyzése
ellenére tetszéssel legelteti rajta a szemét. Ha ő, Dorion, most mondana egy
rövid mondatot, akkor a férfi sok mondattal válaszolna, és a mondatai tele
volnának hízelgő és engesztelő szavakkal. No de lesheti, hogy ő mondjon
valamit. Ha a zsidó újra megszólal, akkor esetleg odavet neki néhány szót. Ha
nem szólal meg, akkor elmegy, és soha többé az életben nem fogja látni a zsidót.
József ugyancsak gondolkodott. Ez a lány, ez a Dorion gunyoros és
fennhéjázó. Ha odaáll vele beszélgetni, annak folytatása lesz, amiből minden-
féle kellemetlenségek származhatnak. Legokosabb volna faképnél hagyni a
ronda macskájával együtt. Érdekes, milyen kellemesen üt el kezének barnasága
a macska bundájának undok barnaságától. És milyen hallatlanul vékony,
hosszúkás a keze. Olyan az egész lány, mint azok a régi, szögletes, kemény
képek, amelyekkel tele van az egész ország.
– Nem találod túlzásnak, hogy még soványabbnak kell lennem ahhoz, hogy
atyád lefessen? – bökte ki végül, de ugyanabban a pillanatban már bánta, hogy
nem távozott.
– Úgy gondolom, egy kis böjt nem nagy ár azért, hogy valaki örökké éljen –
felelte magas gyerekhangján Dorion.
– Én azt hiszem, ha tovább élek,' akkor a könyveimben élek tovább – mondta
József.
Doriont bosszantotta a megjegyzés. Lám, megint a hírhedt zsidó
nagyképűség. Valami olyan választ keresett, amellyel leforrázhatja a pökhen-
diségét, de mielőtt megtalálhatta volna, megszólalt Fabullus száraz hangja:

188
 – Menjünk; leányom – mondta latinul. – Nem tőlünk és nem tőle függ, hogy
lefestem-e vagy sem. Ha a császár parancsolja, egy oszladozó disznótetemet is
lefestek.
József utánuk nézett, amíg csak el nem tűntek a szárazföldre átvezető töltést
szegélyező oszlopfolyosóban. Nem volt megelégedve magával, de mégsem
bánta, hogy beszélgetést kezdeményezett.
Ezekben a napokban írta József azt a zsoltárt, amely később a Világpolgár
Zsoltára néven vált ismeretessé:

Ó Jahve, adj hallóbb fület s látóbb szemet,

Lássam és halljam jobban tág világodat.
Ó Jahve, értőbb szívet adj nekem,
Sokszínű világod hogy jobban értsem.
Ó Jahve, sokszorozd meg hangomat,
Hirdesse fennen: Nagy a Te világod.

Figyelmezzetek, népek, s halljátok, nemzetek.

Ne rejtsétek véka alá, szól Jahve, szellemem, mit rátok
árasztottam.
Pazaroljátok magatokat, így szól az Úr szava,
Mert én kiköpöm számból a zsugoriakat.
S ki szívét s vagyonát lakatra zárja,
Orcámat attól elfordítom én.

Horgonyodról te tépd le magad, mondja Jahve.

Nem szeretem, akit elnyel a kikötő iszapja.
Iszonyodom a renyheségük bűzében rothadóktól.
Hogy földön hordja, vigye őt: combjait az embernek
Azért adtam, s hogy fusson: lábait,
Ne álljon, mint fa, földbe gyökerezve.

Mert a fának egyetlen tápláléka van,

Ám az emberé táplálékul mindaz,
Mit én teremtettem az ég alatt.
Mit ismer a fa? Mindig ugyanazt,
De látó szemmel él az ember, ami idegen, magába szívja,
S bőre tapintja, érzékeli mindazt, ami más.

Dicsérjétek Istent, áradjatok ki országokra.

Dicsérjétek Istent, ömöljetek ki tengerekre.
Ki egy országhoz köti magát, szolga az.
A néktek ígért ország nem Sion,
189
 A neve: Földkerekség.

Így lett József Júdea polgárából a világ polgára, és Joszef Ben Matthiasz
papból, Flavius Josephus, az író.

Alexandriában is voltak Izrael Bosszúállói. Noha a nyílt fellépés komoly

kockázattal járt, még az utcákon is látni lehetett a betiltott deréköveket, a
Makkabi szó kezdőbetűiből formált jelmondattal: „Ki olyan, mint te, ó, Urunk?”
A Makkabi-emberek József megérkezése óta minden lehető módon kimutatták,
mennyire megvetik ügyük árulóját. A fehércipős Chaereasszal történt
összecsapása után kissé csendesebbek lettek, de A Világpolgár Zsoltárának
megjelenése után kettőzött hangerővel gyalázták a kétszínű gazembert, aki oly
förtelmesen bemocskolta magát.
József kezdetben csak nevetett rajtuk. De hamarosan észre kellett vennie,
hogy Izrael Bosszúállóinak agitációja a mérsékelt irányzathoz tartozókat is
egyre jobban megdolgozza, s hogy még a Városi Nagy Tanács tagjai is
kezdenek húzódozni tőle. Alexandria zsidó vezető emberei szívük mélyén úgy
éreztek, mint ő – de a közösség szemében A Világpolgár Zsoltára hajmeresztő
eretnekség volt, és megjelenése után alig két héttel óriási botrány tört ki a
főzsinagógában.
Ha bármelyik alexandriai zsidó úgy vélte, hogy a nagymester vagy a
tisztviselői fontos ügyben igazságtalanul ítélkeztek, régi szokásjog alapján az
egész közösséghez apellálhatott, mégpedig szombatnapon, az Írás kigöngyölt
tekercse előtt. A szombatnapi szertartásra, az Írásból való felolvasásra addig
nem kerülhetett sor, amíg az egész gyülekezet ott a helyszínen nem döntött a
panasz ügyében. Ez a fellebbezés azonban veszedelmes volt; mert ha a gyüle-
kezet nem adott igazat a panaszosnak, az illetőt három évre kiközösítették. E
szigorúság folytán csak nagy ritkán éltek ezzel a joggal; a legutóbbi két
évtizedben mindössze háromszor fordult elő ilyen eset.
Most, amikor költeményének publikálása után József először jelent meg a
nagy főzsinagógában, történt meg negyedszer. Azon a szombatnapon az Írásnak
ama része rendeltetett felolvasásra, amely így kezdődik: „Megjelené pedig
őnéki az Úr a Mamré tölgyesében…” Az Írást felvitték a nagy szószékre, ahol a
felolvasás megtörténik; kivették drágamívű tokjából, de alig göngyölték ki a
tekercset, amikor a Makkabi-emberek vezére több hívének kíséretében
felrohant az emelvényre, és megtiltotta a felolvasást. Kijelentette, hogy panaszt
emelnek Joszef Ben Matthiasz ellen. Előzőleg a hitközség jogászai
megpróbálták lebeszélni őket, és mindenféle bonyolult klauzulákat idézve
kijelentették, hogy a Jeruzsálemben kimondott Nagy Átok Alexandriában most
nem hatályos. Az alexandriai zsidók túlnyomó többsége azonban másként
gondolkodott. Ez a Joszef Ben Matthiasz hozott szerencsétlenséget Galileára és
190
Jeruzsálemre, kétszeresen is áruló. Már egyedül az is nyomós ok a
kiközösítésre, hogy meghunyászkodva gyalázatos házasságot kötött
Vespasianus ágyasával. A szónok azzal a követeléssel fejezte be, hogy Józsefet
ki kell utasítani a megszentelt helyiségből. Szavait a gyülekezet viharos
helyesléssel kísérte.
József mozdulatlanul állt, összeszorított szájjal. Ez a sok ezer ember itt a
zsinagógában pár hete még ujjongva kiabálta neki: „Marin! Marin!” Hát most
egyszerre olyan kevesen lennének, akik melléje állnak? Ránézett Theodorus
Bar Daniel nagymesterre, és a hetven tanácsúrra. Ott ültek az aranyszékeken,
arcuk fehérebb volt, mint az imaköntösük, és ki sem nyitották a szájukat. Nem,
ezek nem védhetik meg őt, és nem is akarják. Az sem védi meg, hogy a császár
barátja. Szégyenszemre kiutasították a zsinagógából.
Miközben a néma csendben, a megvető pillantások kereszttüzében ment
kifelé, magányosan és kitaszítva, sokan ilyesféléket gondoltak: „Azért történt ez
így, mert van egy kerék a világban. Egy vízmerő kerék, hol magasba emelkedik,
hol alásüllyed, az üres vödör megtelik, a teli kiürül. Ez történt most ezzel az
emberrel is; mert tegnap még büszkén feszített, ma pedig szégyen zúdult a
fejére.”

Úgy látszott, maga József nem vette nagyon szívére a dolgot. Továbbra is
úgy élt, mint addig, csillogva, asszonyokkal, irodalmárokkal, színészekkel, és
nagyra becsült vendég volt Kanóposz fényűző köreiben. Titus herceg még
tüntetőbb módon adta tanújelét megbecsülésének, és jóformán mindig a
társaságában volt.
De amikor egyedül maradt, magányos éjszakákon, marcangolta a keserűség
és a szégyen. Gondolatai önnönmaga ellen fordultak. Tisztátalan ember ő,
bélpoklos kívül-belül, nincs az a Titus, aki ezt az ótvart levakarhatná róla.
Gyalázata kézzelfogható, mindenki láthatja. Neve is van, Mara a neve. Bajának
ezt a forrását be kell temetni, mégpedig örökre.
Néhány hét elteltével, anélkül, hogy bárkinek a tanácsát kikérte volna,
elment a közösség főbírájához, Basilides doktorhoz. Amióta kiutasították a
zsinagógából, az előkelő zsidó urak közül senkivel sem próbált érintkezésbe
lépni. A főbírót kínosan érintette a látogatás. Békéltető szavakat mondott,
ötölt-hatolt, néhány suta szólammal próbálta áthidalni a kellemetlen helyzetet.
József azonban elővette papi kalapját, amelyet előzőleg megszaggatott, amint
azt ilyen esetre a rítus előírta, letette a főbíró elé, majd behasította ruháját, és így
szólt:
– Doktor uram, szolgád és alárendelted vagyok, Joszef Ben Matthiasz,
egykor első rendbeli pap Jeruzsálemben. A gonosz ösztön bűnébe estem. Olyan
nőt vettem feleségül, akit tilos volt hitvesemmé tennem, egy fogságba esett

191
nőszemélyt, aki a rómaiakkal paráználkodott. Megérdemlem a kiirtás
büntetését.
A főbíró elsápadt e szavak hallatára; nagyon jól tudta, mit jelentenek.
Eltartott egy ideig, mire kimondta a formula által előírt választ:
– A kiirtás büntetése, te vétkes, nem az embereknél van, hanem Istennél:
József továbbment, és a formula szerint feltette a kérdést:
– Van-e mód rá, doktor uram, hogy a vétkes magáról és nemzetségéről
elháríthassa a kiirtás büntetését?
A főbíró válasza így hangzott:
– Ha a vétkes elszenved negyven ütést, Jahve megkegyelmez neki. De a
vétkesnek kérnie kell ezt a büntetést.
– Doktor uram, kérem a negyven ütés büntetését – mondta József.
Mihelyt kitudódott, hogy József hajlandó elszenvedni a megkorbácsolás
büntetését, óriási felbolydulás támadt egész Alexandriában; ezt a büntetésnemet
ugyanis nem alkalmazták gyakran, akkor is többnyire rabszolgákat fenyítettek
így meg. A Makkabi-emberek felvonták szemöldöküket, és elnémultak; sokan
már bánták, hogy a leghangosabb kiabálók között voltak, amikor Józsefet
kiűzték a zsinagógából. A fehércipősök azonban a házak falait telefirkálták a
megkorbácsolt Józsefet ábrázoló karikatúrákkal, és a kocsmákban gúnydalokat
énekeltek róla.
A zsidó hatóságok nem hozták nyilvánosságra a büntetés végrehajtásának
időpontját. A kitűzött napon mégis megtelt az Augustus-féle zsinagóga udvara,
és a környező utcákon hullámzott a kíváncsiak tömege. Halványbarnán és
soványan, égő szemeit előreszegezve mint oda József a főbíró elé. Kezét
homlokához emelte, és olyan hangosan, hogy a legtávolibb zugokban is hallani
lehetett, mondotta:
– Doktor uram, a gonosz ösztön bűnébe estem. Kérem az érte kijáró negyven
ütést.
Mire a főbíró így felelt:
– Úgy hát, te vétkes, átadlak téged a törvényszolgának.
A törvény végrehajtója, Ananiás Ben Akasja, intett két segédjének, mire
azok József testéről letépték a ruhát. Odalépett az orvos, megvizsgálta, képes-e
kibírni a megkorbácsolást anélkül, hogy közben hugyot és bélsarat engedne ki
magából; ez az emberi méltóság lealacsonyítása volna, márpedig a Törvény
előírta: „A te testvéred ne alacsonyítassék le a szemed előtt.” A közösség
főorvosa vizsgálta meg Józsefet, Julianusnak hívták. Végigtapogatta, és főként
a szívét meg a tüdejét figyelte. A nézők közül sokan úgy hitték, az orvos majd
kijelenti, hogy József egyáltalán nem képes kiállni a korbácsolást, vagy jóval
kevesebb csapásra kell mérsékelni a büntetést. Lelke mélyén maga József is
ilyesmiben reménykedett. De az orvos kezet mosott, s kijelentette:
– A bűnös kibírja a negyven ütést.

192
 A törvényszolga ráparancsolt Józsefre, hogy térdeljen le. A segédek mindkét
kezét egy-egy cölöphöz kötözték, úgy, hogy térde bizonyos távolságra volt a
cölöptől, és hátának sima, sápadt bőre megfeszült. Akkor nehéz követ kötöztek
a mellére, úgyhogy a felsőteste előregörnyedt. Ananiás Ben Akasja, a
törvényszolga, kezébe vette az ostort. Körülményesen, miközben József szíve
tisztán kivehetően lüktetett a bordák alatt, a kurta nyélhez erősítette az
ökörbőrből hasított széles szíjat, vizsgálgatta, lazított rajta, szorosabbra húzta,
megint lazábbra engedte. A szíj hegyének el kellett érnie a megfenyítendő
személy hasát. Ez volt az előírás.
A főbíró elkezdte olvasni az írás két versét az ostorozásról:
– Akkor, ha a bűnös ütleget érdemel, vonassa le azt a bíró, és üttessen arra
maga előtt annak bűnössége szerint való számban. Negyvenet üttessen rá, ne
többet, hogy netalán, ha ennél több ütést üttet rá, alávaló ne legyen előtted a te
atyádfia.
A szolga tizenhárom ütést mért József hátára. A másodbíró számolta. Utána
a segédek vizet locsoltak a vétkesre.
– Üsd – mondta a harmadik bíró.
Akkor tizenhárom ütés csapott le a mellére. Utána a segédek megint
lelocsolták. Majd tizenháromszor csapott le a szíj a hátára. Halálos csend volt,
miközben a törvényszolga a csapásokat mérte. Hallani lehetett a szíj éles
csattanásait, József sípoló, görcsös lélegzését, látni lehetett, hogyan verdes a
szíve.
József hörögve vergődött. Az ütések rövidek és élesek voltak, de a fájdalom
olyan volt, mint egy végtelen, háborgó tenger; magas hullámokban jött,
elborította Józsefet, visszahúzódott, leapadt, hagyta Józsefet felbukkanni,
megint visszajött, megint összecsapott a feje fölött. József zihált, sípolt, érezte a
vér szagát. És mindez Mara miatt történt, Lakisz leánya miatt, akit megkívánt,
akit meggyűlölt, akit most ostorral korbácsoltat ki a véréből. Imádkozott: „A
mélységből kiáltok hozzád, Uram…” Számolta az ütéseket, de a számok
összezavarodtak, már sok százat számolt, és még mindig nem volt vége. A
Törvény úgy van megfogalmazva, hogy negyven helyett harminckilenc is lehet.
Ó, milyen enyhe a doktorok törvénye. Ó, milyen kemény az írás törvénye. Ha
most nem hagyják abba a verést, belehal. Úgy tűnt neki, hogy Jochanan Ben
Szakkai mindjárt szólni fog, hagyják abba. A nagydoktor Júdeában van,
Jeruzsálemben vagy Jabnéban, de az nem számít, tüstént itt lesz, megszólal,
véget, vet a kínnak. Most csak az a fontos, hogy ő, József, addig kibírja. A föld
meg a cölöp eltűnt szeme elől, József azonban összeszedi magát. Tisztán kell
látnia a földet, a cölöpöt, amíg Jochanan Ben Szakkai megérkezik. De Jochanan
Ben Szakkai nem jelent meg, és József szeme előtt végül is elsötétült a világ. A
huszonnegyedik ütésnél elájult, és élettelenül lógott kötelékeiben. De miután
vizet locsoltak rá, magához tért, és az orvos azt mondta:
– Kibírja.
193
 És a bíró odaszólt a törvényszolgának:
– Üsd tovább.
A nézők között volt Bereniké hercegnő. A zsinagóga udvarán nem emeltek
tribünöket, nem tartottak fenn külön helyeket. De Bereniké már előző éjjel
elküldte legizmosabb kappadókiai rabszolgáját, hogy foglaljon neki helyet.
Most ott szorongott a második sorban, hosszú ajkai kissé szétnyíltak, keble
hullámzott, sötét szeme az ostorcsapásoktól vonagló férfira szegeződött. Néma
csend ülte meg az udvart. Csak a főbíró hangja hallatszott, amikor nagyon
lassan felolvasta az Írás idevonatkozó verseit, összesen háromszor, meg
messziről idehatolt az utcákon nyüzsgő tömegek ordibálása. Bereniké nagyon
figyelmesen szemlélte, miként fogadja az elbizakodott József a verést, hogy
megszabaduljon attól a szajhától, akihez hozzá kellett kötnie a nevét.
Voltaképpen rokona ez a József. Nem követ el kis bűnöket, és nem gyakorol
csekély erényeket. Mélységesen megalázkodik, hogy utána annál dölyfösebben
magasodjon fel – ezt meg tudta érteni Bereniké. Az ilyen megaláztatások
gyönyörét maga is megízlelte a sivatagban. Nagyon sápadtan állt ott Bereniké;
nem volt könnyű odanézni, de ő odanézett. Hangtalanul mozgatta ajkát,
gépiesen számolta az ütéseket. Örült, amikor elcsattant az utolsó; de még tovább
is bírta volna nézni. Ínye-nyelve kiszáradt.
József véres és eszméletlen testét bevitték a közösség házába. Julianus
doktor felügyelete alatt megmosták, balzsamokkal megkenték, borból és
mirhából kevert italt öntöttek szájába. Amikor magához tért, ez volt az első
mondata:
– Adjatok a szolgának kétszáz sestertiust.

Mara, Lakisznak leánya ezalatt boldogan, örvendezve gondolt születendő

gyermekére, akire ezernyi gonddal vigyázott. Bármennyire dolgos asszony volt
különben, a kézimalmot nem forgatta most, nehogy részeges legyen a gyermek.
Nem evett éretlen datolyát, hogy ne legyen csipás, nem ivott sört, hogy ne
legyen csúnya az arcbőre, nem evett mustárt, hogy ne legyen majd pazarló
ember. De evett tojást, hogy a gyermek nagy szemű legyen, tengeri márnát,
hogy az emberek szeressék, és édesített citromhéjat, hogy bőrének kellemes
illata legyen. Kínos aggállyal került mindenkit, aki csúnya, nehogy
rácsodálkozzék, szorgosan kereste tekintete a szép embereket. Nagy nehezen
sikerült szereznie egy bűvös erejű saskövet; ennek természettől fogva üreges
belsejében volt egy anyaméhet formázó kisebb kő, amely nem tudott onnan
kiesni.
Amikor eljött az óra, Mara beült a szülőszékbe, egy lécekből fabrikált vázba,
amelyben félig ülni, félig feküdni lehetett, és odakötözött egy tyúkot, hogy
annak szárnycsapkodásai meggyorsítsák a szülés folyamatát. Fájdalmas szülés

194
volt, Mara még napokkal később is keserves hideget érzett a csípője táján. A
bába varázsigéket olvasott rá, számolt, mindenféle nevekkel illette, számolt…
Végül világra jött a gyermek. Fiú. Kékesfekete, szennyes, nyálkás és véres
volt a bőre, de ordított, olyan erősen ordított, hogy visszhangzottak a falak. Ez
jó jel volt, meg az is jó jel volt, hogy szombatnapon született. Fürdővizet
melegítettek – noha szombat volt –, bort is öntöttek a fürdővízbe, finom eskoli
bort. Óvatosan nyújtogatták az újszülött tagjait, lágy koponyáját bekenték
éretlen szőlőből készített péppel, hogy elriasszák a férgeket. Testét bedörzsölték
meleg olajjal, behintették porrá őrölt mirhával, bebugyolálták finom gyolcsba;
Mara a saját ruháin takarékoskodott, hogy a gyermeknek a legeslegjobb
minőségű gyolcsot megvehesse.
„Janik, Janiki, Jildi, gyermekem, kicsikém, babuskám” – mondogatta Mara,
és másnap büszkén elültetett egy cédrusfát, mert fiúgyermeket szült.
Terhességének egész ideje alatt tűnődött, milyen nevet adjon majd neki. Még
most is bizonytalan volt, sokáig habozott, de végül is döntenie kellett, mert azon
a héten már körülmetélik a fiúcskát. Végül határozott. Magához kérette az
írnokot, és az alábbi levelet diktálta neki:
„Mara, Lakisznak leánya, köszönti az ő urát, Józsefet, Matthiasz fiát, aki első
rendbeli pap és a császár barátja.
Ó, József, én uram, Jahve látta, hogy a te szolgálód nem tetsző a te orcád
előtt, és megáldotta az én méhemet, és méltónak ítélt arra, hogy fiat szüljek
neked. Szombatnapon született, hét litrát és hatvanöt zuzt nyom, és olyan erősen
kiabált, hogy visszhangzottak a falak. Simeonnak neveztem el, a
meghallgattatás fia ő, mivelhogy Jahve meghallgatott engem, amikor nem
találtam tetszést a te szívedben. József, én uram, légy üdvöz, és nőj naggyá a
császár napjának fényében, és az Úr orcája világítson fölötted.
És ne egyél pálmalevélfőzeléket, mert attól mindig elszorul a melled.”

József az alexandriai zsidó közösség dísztermében állott. Még nem kapta

meg Mara levelét. Sápadtabb volt, mint általában, az ostorozás nagyon
megviselte, de egyenesen tartotta magát. Mellette álltak tanúi minőségben,
Theodorus Bar Daniel nagymester és Nicodemus, az Augustus-zsinagóga
elöljáróságának vezetője. Az elnöki székben Basilides főbíró ült, mellette
három doktor töltötte be a bírói tisztet. A közösség első titkára a főbíró
diktálására írt; az előírásoknak megfelelően borjúbőrből készült pergamenre írt,
lúdtollal, mélyfekete tintával, gondosan ügyelve arra, hogy az okmány pontosan
tizenkét sorból álljon, mivel a válólevelet jelentő héber „get” szónak tizenkettő
a számértéke.
A lúdtoll sercegett a pergamenen, s ahogy József hallgatta, emlékezetében
hangosabb neszek keltek életre. Éles, fülsértő zaj, amikor Mara, Lakisznak
leánya némán, aprólékos gonddal cafatokra hasogatta ruháját, szandálját. Azon
195
a szürke hajnalon, amikor visszajött a rómaitól, Vespasianustól. József úgy
hitte, már elfelejtette ezeket a neszeket, de lám, most megint itt vannak,
hangosak, hangosabbak, mint a toll sercegése. De fülét süketté, szívét tompává
tette.
A titkár az alábbi szöveget írta a főbíró diktálása nyomán:
„Kelt Alexandria városában, az Egyiptomi-tengernél, a világ teremtése utáni
háromezernyolcszázharmincadik esztendőben, Kiszlev havának tizenhetedik
napján.
Én, Joszef Ben Matthiasz, más néven Flavius Josephus, a zsidó, aki jelenleg
az Egyiptomi-tengernél levő Alexandria városában tartózkodom, szabad
akaratomból és kényszer nélkül úgy döntöttem, hogy elküldelek, elbocsátalak,
magamtól elválasztalak téged, a feleségemet, Marát, Lakisznak leányát, aki
jelenleg Caesarea városában, a Zsidótengernél lakozol. Te eddig az én
asszonyom voltál. Mostantól fogva szabad vagy, elbocsátottalak, elváltam
tőled, minélfogva a jövőben szabadon rendelkezhetsz magaddal, és szabadon
odaadhatod magad bárkinek.
Ezúton kapod meg tőlem az elbocsátási okmányt és a válólevelet Mózes és
Izrael törvénye szerint.”
Az okmányt külön meghatalmazottnak adták át, azzal az írásbeli utasítással,
hogy vigye el Marának, Lakisz leányának, és nyújtsa át neki, a caesareai
közösség elnökének, valamint még kilenc felnőtt zsidó férfiúnak jelenlétében.
Marát már azon a napon hívatták, amelyen a megbízott megérkezett
Caesareába. Sejtelme sem volt, mit akarhatnak tőle. József képviselője a
közösség elöljárójának jelenlétében átnyújtotta neki az iratot. Mara nem tudott
olvasni, kérte, olvassák fel neki. Felolvasták, nem értette; felolvasták másodszor
is, elmagyarázták neki – ájultan rogyott össze. A közösség titkára behasította az
okmányt, annak jeléül, hogy az irat szabályszerűen átnyújtatott, illetve
felolvastatott, majd elhelyezte az aktái közé, és mindeme körülményektől
igazoló írást adott az Alexandriából jött megbízottnak.
Mara, hazament. Most értette meg végképpen, hogy nem tudta elnyerni
József szeretetét. Ha egy asszony nem tudja elnyerni férje szeretetét, akkor a
férjnek joga van őt elküldeni. Mara egyetlen gondolattal sem lázadozott József
ellen.
Attól fogva napjait a kis Simeonnak, József elsőszülöttjének szentelte féltő
gondossággal. A legszigorúbban tartózkodott minden olyasmitől, ami a tejének
árthatott volna, nem evett sózott halat, hagymát, bizonyos főzelékfajtákat,
zöldségeket. Gyermekét nem Simeonnak szólította már, hanem Bar Meirnek, a
Fényességes Fiának, Bar Adirnak, a Hatalmas Fiának, Bar Niphlinek, a Felhő
Fiának. Ezt megtudta a közösség elnöke, másodszor is magához hívatta, és
megtiltotta, hogy gyermekének ilyen neveket adjon, mivel Felhő és Hatalmas és
Fényességes a Messiás melléknevei. Mara alacsony homlokához emelte kezét,
meghajolt, engedelmességet fogadott. De olyankor, amikor egyedül volt,
196
éjszaka, amikor nem hallotta senki, továbbra is ezeken a neveken szólongatta a
kis Simeont.
Hűséges ragaszkodással őrizte azokat a tárgyakat, amelyeket József
használt, a törülközőket, amelyekkel szárítkozott, a tányért, amelyből evett. Azt
akarta, hogy gyermeke egykor majd méltó legyen apjához. De előre látta, hogy
itt nagy nehézségek lesznek. Mert egy pap meg egy rabnő házasságából
született fiú törvénytelennek számít, akit nem fogad be a közösség. Mara mégis
reménykedett, hogy majd csak kitalálja a módját. Szombatnapokon, más
ünnepeken megmutogatta a kis Simeonnak József otthagyott tárgyait, a
törülközőket, a tányért, mesélt neki, milyen nagy ember az apja, és esküdözött,
hogy Simeon is úr lesz, doktor lesz.
József a válólevél kézbesítéséről szóló igazolást átadta az alexandriai
közösség illetékes tisztségviselőinek. A legközelebbi szombatnapon a
főzsinagógában ünnepélyesen, papi rangja folytán elsőnek őt szólították fel,
hogy olvassa fel az írásnak arra a napra rendelt szakaszát. Hosszú idő után most
először volt rajta a papi kalap és az első rendbeli papokat megillető,
virághímzésű kék öv. Felment a nagy emelvényre az írás nyitott tekercse elé,
arra a helyre, ahonnan néhány héttel ezelőtt nyilvánosan kiutasították. A
hatalmas tömeg lélegzetét visszafojtva várakozott. József elmondta az áldást:
– Dicsértessél, Jahve, mi Istenünk, aki az igaz tanítást adtad nekünk, és
belénk plántáltad az örök életet.
Utána érces hangon felolvasta az írásból azt a szakaszt, amely arra a
szombatnapra rendeltetett.

Tél derekán, úgy az új esztendő küszöbén Vespasianus már tudta, hogy a

birodalmat szilárdan tartja a kezében. A katonák elvégezték a maguk munkáját:
most következik a nehezebbik munka: a birodalom kormányzása. Ami jelenleg
Rómában az ő nevében történik, az mind csapnivalóan rossz, ostoba,
értelmetlen. Mucianus hideg sóvárgással préseli ki Itáliából a még fellelhető
pénzeket. És ott az ő kisebbik fia, Domitianus, akit soha nem kedvelt, az a
korhely, az a mákvirág, aki mint a császár helyettese válogatás nélkül osztogat
napsütést vagy zivatart. Vespasianus levelet írt Mucianusnak, figyelmeztette, ne
adjon be az Országnak túlságosan sok hashajtót, mert a hasmenésbe is bele lehet
halni. A mákvirágnak is írt, megkérdezte tőle, számíthat-e arra, hogy
őmákvirágsága kegyéből jövőre is megmaradhat-e hivatalában. Azután
Rómából Alexandriába rendelt három embert: az öreg Etruscust, a
pénzügyminisztert; Claudius Reginust, az udvari ékszerészt és a császári
gyöngyhalászat igazgatóját; harmadiknak pedig saját jószágkormányzóját, aki
szabin birtokait kezelte.
A három szakértő számításait egybevetette, felülvizsgálta. Nero császár
nagyhatalmi keleti politikája és a halálát követő zűrzavar óriási értékeket
197
emésztett fel, és amikor a három szakértő kiszámította a birodalom adósságait;
fantasztikus összeg kerekedett ki. Reginus vállalta a nem éppen hálás feladatot,
hogy ezt az összeget a császár tudomására hozza.
Vespasianus meg az üzletember még sohasem találkoztak. Most ott ültek
egymással szemben, kényelmes karosszékekben. Reginus hunyorgott, mint aki
álmos, keresztbe fektette kövér lábszárait, kibomlott saruszíjai lelógtak.
Reginus már korán feltette tétjét Vespasianusra, amikor csak nagyon sovány
üzleteket lehetett kötni vele. Érintkezésbe lépett Caenis úrhölggyel, és
tekintélyes jutalékokat fizetett neki, amikor nagy szállításokra kapott megbízást
Vespasianus júdeai és európai hadseregei részére. Vespasianus tudta róla, hogy
elszámolásaiban tisztességes fickónak bizonyult. Világos, kemény tekintetű
szemével fürkészve nézett Reginus húsos, szomorú, formáját vesztett arcába. A
két férfi igyekezett kipuhatolni egymást, és első benyomásaikat kölcsönösen
elég kedvezőnek ítélték.
Reginus megmondta az összeget. Negyvenmilliárd. Vespasianus szeme meg
se rebbent. Talán erősebben szuszogott, de hangja nyugodt maradt, amikor
válaszolt:
– Negyvenmilliárd. Bátor ember vagy. De nem gondolod, hogy egyes
tételeket esetleg túlságosan magasra taksáltál?
Claudius Reginus zsíros hangjával lassan, magabiztosan megismételte:
– Negyvenmilliárd. Szembe kell nézni a számokkal.
– Szembenézek velük – mondta a császár, keményet szusszantva.
Megbeszélték a szükséges pénzügyi intézkedéseket. Óriási összegeket
lehetne besöpörni, ha elkoboznák azoknak a vagyonát, akik a korábbi császár
pártján maradtak, amikor Vespasianust már imperátorrá kiáltották ki. A
megbeszélés történetesen a hétnek azon a napján zajlott le, amelyen a császár
Hekataiosz orvos javallatát megfogadva böjtölni szokott, és ilyenkor
Vespasianus szelleme különösen fogékony volt üzleti dolgokban.
– Mondd csak, zsidó vagy te? – kérdezte váratlanul.
– Félzsidó – felelte Reginus –, de évről évre zsidóbbnak látszom.
– Tudnék egy módot – mondta Vespasianus, szemét egészen keskeny réssé
szűkítve –, hogyan lehetne a negyvenmilliárd felétől egyszerre megszabadulni.
– Kíváncsi vagyok rá – mondta Reginus.
– Ha elrendelném, hogy a főzsinagógában fel kell állítani a szobromat… –
vetette oda Vespasianus.
Akkor a zsidók fellázadnának egészítette ki Reginus.
– Úgy van. És akkor én elvehetném a pénzüket.
– Úgy van. Becslésem szerint ez kitenne húszmilliárdot.
– Gyors számoló vagy – dicsérte a császár.
– Ezzel valóban fedezni tudnád az államadósságok felét, elismerem. De a
másik felét soha, mert a gazdasági élet, a hitel örökre elpusztulna. És nemcsak
itt a Keleten.
198
 – Tartok tőle, hogy igazad van – sóhajtott a császár. – De azt el kell
ismerned, hogy a gondolat csábító.
– Elismerem – mosolygott Claudius Reginus. – Kár, hogy mind a ketten
túlságosan okosak vagyunk hozzá.
Reginus ki nem állhatta az alexandriai zsidókat. Utálta a pöffeszkedésüket, a
magát fitogtató eleganciájukat. Az is dühítette, hogy lenézik a római zsidókat,
mint afféle szegény rokonokat, akik kompromittálják őket. Mégis túlzottan
radikálisnak ítélte meg a császár ötletét. Majd kitalál ő később olyan
módszereket, amelyekkel eret lehet vágni az alexandriai zsidókon, olyanokat,
amelyektől nem véreznek el, de amelyeket megemlegetnek sokáig.
Egyelőre olyan adót javasolt a császárnak, amely mindenkit érint, s amelyet
Keleten még senki sem mert bevezetni: adót kell kivetni a sózott halféleségekre
meg a halkonzervekre. Nem titkolta el, hogy a dolog nem veszélytelen. Az
alexandriaiaknak olyan éles a csőrük, akár a kardhalaké, és a császárnak lesz
majd mit hallgatnia tőlük. Vespasianus azonban nem félt a gúnydaloktól.
Mihelyt megjelent, az új adórendelet, egy csapásra megszűnt az a rokon-
szenv, amelyet az alexandriaiak a császár iránt éreztek. Vad szitkokat szórtak a
fejére, amiért megdrágította kedvenc táplálékukat, sőt egy alkalommal, amikor
Vespasianus kikocsizott, rothadt halakkal hajigálták meg. A császár harsogó
nevetésbe tört ki. Sár, lócitromok, répák, most meg rothadt halak. Mulat-
ságosnak találta, hogy még császár korában sem került ki az efféle matériából.
Vizsgálatot rendelt el, és a hajigálóknak pontosan annyi aranyhalat kellett
beszolgáltatniuk a császári magánkincstárba, amennyi rothadt halat össze-
számolt a kocsijában.
Józsefet ritkán látta mostanában Vespasianus. Méltóságával nagyra nőtt,
távolabb került a zsidajától, idegen lett; nyugati, római.
– Hallom, valamiféle babona miatt negyven ütést sózattál a bőrödre –
mondta neki egy alkalommal, és sóhajtva fűzte hozzá: – Nem bánnám, ha
negyven ütéssel én is megválthatnám a negyvenmilliárd adósságomat.
József és Titus annak a kanóposzi villának nyitott ebédlőjében heverészett,
amelyben a herceg idejének java részét töltötte. Kettesben voltak. Enyhe téli nap
lévén, kellemesen érezték magukat a nyitott teremben, pedig már alkonyodott.
A tenger tükre simán csillogott, a ciprusok meg sem rezdültek. A herceg
kedvenc pávája peckesen sétálgatott a helyiségben, ételhulladékokat csipegetve
fel a márványpadlóról.
József a kerevetéről a széles falnyíláson át kilátott a mélyebben fekvő
teraszra meg a kertre.
– Mi az, hercegem, te betű alakra nyíratod a bukszus-sövényedet? –
kérdezte; fejével az odalent dolgozgató kertészek felé bökve. Titus egy darabka
édességet rágcsált. Jókedvében volt, őszinte hangulatban; zömök, az átlagosnál
valamivel alacsonyabb teste kinyújtózott, széles fiúarca mosolygott.

199
 – Úgy van, kedves zsidóm. Betűvé formáltatom a bukszus-sövényt.
Alexandriai villámban is betű formájúra nyíratom a puszpángbokrot, sőt a
ciprusokat is.
– A B betűt mutatja majd mindegyik? – mosolygott József.
– Ravasz vagy, prófétám – mondta Titus, karjait a feje fölé kulcsolva, majd
bizalmasan így folytatta: – Tudod, ő úgy találja, hogy hasonlítok az apámra.
Nem kedveli az apámat. Ezt meg tudom érteni. De én úgy érzem, egyre kevésbé
hasonlítok rá. Hidd el, nem könnyű nekem az apámmal – panaszolta. – Remek
koponya, ismeri az embereket, és aki ismeri az embereket, hogyne mulatna
rajtuk. Ő is mulat rajtuk, de ezt néha nagyon vaskosan csinálja. Képzeld, a
múltkor is… Ülünk az asztalnál, amikor Priscus tábornok tiltakozott, hogy nem
olyan kövér ő, mire felséges császár atyám ráparancsolt, mutassa meg a hátsó
fertályát… Nagyszerű volt, ahogyan a hercegnő viselkedett. Mintha egyedül lett
volna. Szótlanul nézett maga elé, nem látott semmit, nem hallott semmit. Mi
erre képtelenek vagyunk – sóhajtotta. – Mi vagy zavarba jövünk, vagy
gorombán felfortyanunk. Miként lehet megszerezni azt a képességet, hogy az
ember tudomást se vegyen az efféle durvaságokról?
– Nem nehéz – mondta József, a kertészeket nézve, akik odalent a bokrokat
nyesegették. – Csak az kell hozzá, hogy háromszáz évig uralkodj egy birodalom
fölött, aztán magától jön a dolog.
– Nagyon büszke vagy az unokanővéredre – mondta Titus –, de meg is van rá
az okod. Ismerek én asszonyokat a világ minden tájáról. Alapjában véve mind
egyformák, és egy kis rutinnal könnyen célt lehet érni náluk. De vele sehogy
sem boldogulok. El tudod képzelni, hogy egy férfi az én koromban és az én
pozíciómban félénk legyen? Pár napja ezt mondtam neki: „Tulajdonképpen
hadifogolynak kellene nyilvánítani téged, mert szívvel-lélekkel Izrael
Bosszúállóinak híve vagy.” Egyszerű igennel felelt. Folytatnom kellett volna,
ezt kellett volna mondanom: „Nos, mivel hadifogoly vagy, zsákmányrészemül
magamnak foglallak le.” Minden más nőnek ezt mondtam volna, és biztos, hogy
az enyém lett volna.
Titus elkényeztetett fiúarcára mélabús szomorúság telepedett.
József elnézte a herceget. József vonásai egy idő óta megkeményedtek, és ha
nem látta senki, arca gyakran ijesztően sötét, gőgös kifejezést öltött. Most még
jobban tudta, mi a hatalom, mi az alázat és a megaláztatás, mi a gyönyör, a
fájdalom, a halál, a siker, a felemelkedés, a letörés, a szabad akarat és az
erőszak. Jó áron megszerzett tudás volt, nem adták ingyen. József kedvelte a
herceget. Hamar megértésre és együttérzésre talált nála, és sokat köszönhetett
neki. Most azonban, minden jóindulata ellenére, ennek az ő drágán vásárolt
tudásának a fellegvárából nézett le Titusra. Ő, József, elbánt az asszonyokkal,
számára Bereniké sohasem jelentett problémát, és a herceg helyében már rég
dűlőre vitte volna a dolgot. No de úgy volt jó, ahogyan volt, s amikor a herceg
gyerekesen, őszinte bizalommal, némi feszélyezettséggel arra kérte, adjon neki
200
tanácsot, milyen magatartással nyerhetné meg Bereniké vonzalmát, és vesse
latba befolyását az érdekében – József úgy tett, mintha nehéz ügyről lenne szó;
látszólag hosszú töprengésbe merült, csak aztán ígérte meg közbenjárását.
Nem volt nehéz feladat. Amióta Bereniké végignézte ostoroztatását,
megváltozott irányában. A gyűlölet vagy a vonzalom helyett csöndes egyetértés
kapcsolta őket egymáshoz, amely lényük rokonságából és céljuk
hasonlóságából táplálkozott.
Bereniké nem játszotta József előtt a megközelíthetetlent, minden tartóz-
kodás nélkül engedte, hogy bepillanthasson az életébe. Ó, ő sohasem kérette
magát sokáig, ha egy férfi megtetszett neki. Sok férfival hált, vannak tapasz-
talatai. De az ilyen kapcsolatok nem tartottak hosszú ideig. Csak két olyan férfi
van, akit nem tud kitörölni az életéből. Az egyik Tiberius Alexander, aki rokona
is. Nem fiatal már, van olyan idős, mint a császár… De minden keménysége és
határozottsága mellett is milyen csodálatosan csiszolt, udvarias, sima modorú!
Éppoly erős akaratú, mint a császár, de sohasem durva, parasztos. Remek
katona, légióit a legszigorúbb fegyelemben tartja, és ugyanakkor az udvariasság
és a jó ízlés finom árnyalatait is ismeri. No és ott van az ő tulajdon testvérbátyja.
Milyen bölcsek voltak az egyiptomiak, akik megkívánták királyaiktól, hogy
testvérházasságban éljenek. Agrippa a legokosabb, a legnemesebb ember a
világon, szelíd és erős, olyan, mint a kései szüretelésű szőlőből érlelt óbor.
Bereniké maga is bölccsé és jóságossá válik, ha csak rá gondol, és iránta érzett
gyengéd vonzalma gazdaggá teszi az életét.
József nem először figyeli meg, hogy Bereniké merész vonású arca
mennyire ellágyul, ha Agrippáról beszél, és hosszú metszésű szeme mennyire
elsötétedik. Mosolyog, nem érez irigységet. Más asszonyokon is ilyen
elváltozásokat észlel, amikor róla beszélnek.
Óvatosan Titusra tereli a szót. Bereniké tüstént megérti:
– Puhatolódzni jöttél, József doktor? Nos, lehet, hogy Titus pokolian okos,
de ha velem van, rendkívül sután viselkedik. Úgy látszik, az ügyetlensége még
olyan ügyes emberre is átragad, amilyen te vagy. Esetlen ez a Titus, egy óriás
csecsemő. Valóban nem lehet mást mondani neki, csak ezt: Janik. Erre a szóra
külön sztenográfiai jelet kreált magának, olyan gyakran mondom. Tudniillik
gyorsírással feljegyez majdnem mindent, amit mondok. Azt reméli, talál majd
olyan mondatokat, amelyekkel megfoghat engem. Római. És ügyes jogász. De
mondd csak, jólelkű ember voltaképpen? A nap legnagyobb részében jólelkű.
De időnként hirtelen megváltozik, merő kíváncsiságból olyan elgondolásokat
vet fel, amelyek sok ezer emberélet, egész városok pusztulását idéznék elő.
Olyankor kellemetlenül hideggé válik á tekintete, és én nem merek közbeszólni.
– Nekem nagyon tetszik, barátságban vagyok vele – mondta József
komolyan.
– Gyakran aggódom a Templom miatt – folytatta Bereniké. – Ha Isten
Titusba oltotta, hogy vonzalmat érezzen irántam, mondd meg magad, József:
201
nem azért tette-e, hogy megmentse az ő városát? Én nagyon szerény lettem.
Nem gondolok többé arra, hogy Jeruzsálemből kormányozzák a világot. De a
városnak meg kell maradnia. Nem szabad eltiporniuk Jahve házát.
És halkan, aggodalmasan, kifelé fordított tenyereivel egyszerű, széles
gesztust írva le, kérdezte:
– Ez is túlságosan sok?
József elkomorodott. Demetrius Libanusra gondolt, Justusra gondolt. De
Titusra is gondolt, ahogyan mellette feküdt a kanóposzi villa ebédlőtermében, s
nyílt, barátságos fiúszemével felnézett rá. Nem, lehetetlen, hogy ez a fiatal,
nyájas ember, aki annyira tiszteli az ősi, megszentelt hagyományokat, kezet
emeljen a Templomra.
– Jeruzsálemmel nem fog Titus gonosz kísérleteket végezni – jelentette ki
határozottan.
– Nagyon bizakodó vagy – mondta Bereniké. – Én nem vagyok az. Nem
tudom, Titus nem csúszott volna-e már ki a kezemből, ha csak egy szóval is
ellenezni mertem volna a kísérleti elgondolásait. Utánam bámul, csodálja a
járásomat, úgy találja, hogy szebb az arcom, mint más női arcok, no igen,
melyik férfi nem viselkedik így?
Szorosan József mellé lépett, vállára tette kezét, fehér, ápolt kezét, amelynek
bőrén már nyoma sem volt a sivatagi szél okozta repedezettségnek és
érdességnek.
– Mi ismerjük a világot, József rokonom. Tudjuk, hogy az emberi ösztön
mindenütt jelen van, hogy erős, és hogy egy okos ember sokat elérhet, ha
értékesíteni tudja az emberi ösztön hajtóerőit. Köszönöm Istennek, hogy ebbe a
rómaiba beoltotta az irántam való vágyakozást. De hidd el nekem: ha én ma vele
hálok, holnap már nem hallgat a szavamra, amikor szemében kigyúl az a
kíváncsiság.
Leült, mosolygott, és József tudta, hogy messze előretekint a maga útján.
– Kordában fogom őt tartani – foglalta össze gondolatait Bereniké, hűvösen,
józanul, mint aki végiggondolta számításait. – Nem engedem magamhoz
nagyon közel.
– Okos asszony vagy – ismerte el József.
– Azt akarom, hogy a Templom épségben maradjon –felelte az asszony.
– És mit mondjak az én Titus barátomnak?
– Jól figyelj, József rokonom. Előjelre várok. Ismered Thekoa falut,
Betlehem mellett. Amikor megszülettem, apám ott egy pínealigetet ültetett.
Annak ellenére, hogy most a polgárháborúban ádáz harcok dúltak Thekoa körül,
a liget épen maradt. Nos, jól jegyezd meg, amit mondok. Ha a liget még áll
akkor, amikor a rómaiak bevonulnak Jeruzsálembe, Titus menyegzői
nyoszolyát készíttethet nekem a píneáim faanyagából.
József agya fürgén mérlegelte az elhangzott szavakat. Mire utalnak? Titus
jellemére vagy az ország sorsára? Mit akar Bereniké? Attól teszi függővé
202
kegyeit, hogy Titus mennyire kíméli az országot? Vagy biztosítani akarja magát
Titus kíváncsi kegyetlenségével szemben? És ő, József, továbbítsa-e Titusnak
Bereniké szavait? Mit akar tulajdonképpen ez az asszony?
Már kinyitotta a száját, hogy megkérdezze. De a hercegnő hosszúkás, merész
arca gőgös zárkózottságot mutatott, az őszinteség órája elmúlt, és József tudta,
hogy a kérdezősködésnek nem volna semmi értelme.

Egy reggel, amikor József a korai fogadásra megjelent a császári palotában,

Vespasianus hálószobájában Caenis úrhölgy portréját látta kiállítva. A császár
megbízásából Fabullus festette, mégpedig a legnagyobb titokban. A kép a
császári magánkincstár főirodáját volt hivatva ékesíteni. Vespasianus eredetileg
úgy kívánta, hogy Caenis úrhölgy mellett pártfogóként ott álljon Mercurius
isten, meg Fortuna istenasszony a bőségszaruval, esetleg még a három Párka is,
aranyszálakat fonogatva. Fabullus azonban kijelentette, hogy ilyen zsúfolt
kompozícióval nem tud mihez kezdeni, és igen realisztikus módon ábrázolta
Caenis úrhölgyet, amint íróasztalánál ülve elszámolásokat ellenőriz. Széles,
erős. arc, barna szem, kemény, átható tekintet. A póz mozdulatlan, az egész kép
mégis kísértetiesen eleven. A császár tréfásan meg is jegyezte: éjszakára meg
kell kötni a képet, nehogy Caenis meglépjen a falról. Maradjon csak a
főpénztárnok íróasztala fölött, hiúzszemekkel őrködve, hogy hanyagságok,
megvesztegetések ne fordulhassanak elő. A császár sajnálta, hogy Mercurius
isten nincs rajta a képen, de azért így is tetszett neki. Caenis úrhölgy szintén meg
volt elégedve; csak azon bosszankodott, hogy a festő nem engedett neki
díszesebb hajtornyot.
Aki jobban szemügyre vette a képet, tüstént megállapíthatta, hogy a portrét
mester alkotta, de a művész nem tartozik Caenis úrhölgy tisztelői közé. Caenis
remek üzletasszony volt, elegendő képességekkel az egész birodalom
pénzügyeinek áttekintésére és rendezésére, szívvel-lélekkel ragaszkodott
Vespasianushoz, és őszintén szerette a római népet. Fabullus képén viszont nem
volt más, csupán számító, ravasz háziasszony. És ami a valóságban erős akarat,
határozottság, tekintélyt parancsoló külső volt, az a képen otromba vaskossággá
torzult. Fabullus, a régi szenátorok tisztelője, a felkapaszkodott kispolgárok
elleni gyűlöletét is belefestette a képbe.
A tágas fogadócsarnokból hatalmas ajtó nyílt a császár hálószobájába.
Ilyenkor tárva-nyitva volt, mert Vespasianust a kialakult ceremóniarendhez
alkalmazkodva nyilvánosság előtt öltöztették fel. És a hálószobában ült a festett
Caenis mellett az eleven Caenis. Barátja, akinek karrierjében már akkor hitt,
amikor a fényes jövőnek legcsekélyebb jele sem mutatkozott, császár lett, és ő
most mellette ült. Lényének kvintesszenciája ott volt a képen, ezt elismerte, bár
érezte, hogy szellemének praktikussága a kelleténél erősebben domborodik ki.
A tisztelgők lassan nyomakodtak a fogadócsarnokból a hálószobába, a
203
festményhez tolakodtak, s végtelen sorban vonultak el előtte; közben mindenki
talált néhány szóvirágot, hogy kifejezésre juttassa csodálatát és hódolatát.
Caenis komolyan fogadta a bókokat, és Vespasianus mosolygott.
Józsefet kellemetlen érzés fogta el a kép előtt Caenis úrhölgy miatt, és jól
látta, hogy a képen olyan vonások is vannak, amelyek alkalmasak viszoly-
gásának táplálására és igazolására. Mindazonáltal ismét csak a teremtés elleni
vétségnek találta, hogy emberek újjá akarnak teremteni dolgokat, amelyeket a
láthatatlan Isten megteremtett. Jahve volt az, aki ebbe az asszonyba belelehelte
az esetlenséget, a számító ridegséget; Fabullus a felfuvalkodás vétkébe esett,
amikor ezekkel a tulajdonságokkal szintén felruházta az asszonyt. Ellen-
szenvvel nézett a festőre. Az ott állt a császár közelében. Húsos, szigorú,
nagyon római arca keresztülnézett a látogatókon; fanyarul, gőgösen,
szenvtelenül állt ott, miközben mohón szívta magába a látogatók hízelgő
szavait.
Ott volt a leánya is, Dorion. Nagy, előreugró szája, duzzadt ajka mosolygott,
finom és öntelt arcát fénykévék foglalták világos keretbe. Nála jobban senki
sem ismerte apja bogarait, de azt is nagyon jól tudta, hogy a kép mesteri alkotás,
minden ecsetvonása művészetről és tudásról tanúskodik, és ez a Caenis úrhölgy
immáron örökké így fog élni, amilyennek apja látta és akarta; esetlensége,
fösvénysége éles megvilágításba került, s mindörökre a látható világnak egy
darabjává lett. Dorion szenvedélyesen szerette a képeket, a legutolsó
árnyalásokig ismert minden technikái részletet. Lehetséges, hogy apja festett
már ennél hatásosabb képet is, de a portréműfajban ez a legjobb munkája; itt
egészen kitöltötte tehetségének és tudásának kereteit, pedig azok roppant tágak.
A fogadócsarnok zsúfolásig. megtelt. Dorion egy oszlopnak támaszkodott;
magas, karcsú alakja szinte törékenynek hatott, sárgásbarna, keskeny arcát
hátravetette. Pisze orrával könnyedén szimatolgatott, kis fogai kifehérlettek,
élvezte a kép hatását, s nem kevésbé élvezte a szemlélők kissé elképedt zavarát,
mint csodáló elismerésüket. Megörült, amikor Józsefet meglátta. A férfi messze
volt tőle, Dorion azonban gyors oldalpillantással megállapította, hogy az is
észrevette őt, és tudta, hogy odafurakodik hozzá.
A Phárosz-szigeti ünnepség óta nem látta a fiatal zsidót. Amikor hallott
megostoroztatásáról, néhány gúnyosan tréfás megjegyzéssel reagált a dologra,
de lelke legmélyén úgy érezte magát, mint aki hintában ül, és a hinta olyan
magasra lendült már, hogy a következő pillanatban átbillen. Mert biztosan
tudta: a szemtelen, szép és tehetséges férfi csakis azért vállalta a
megostoroztatást, hogy szabaddá tegye az utat Dorionhoz.
A várakozás kellemes bizsergésével nézte, hogyan iparkodik feléje József.
Amikor József köszöntötte, mégis úgy tett, mintha emlékezetében keresgélne,
ki is lehet ez az ember. Ó, igen, persze, persze, az a zsidó fiatalúr, akit a császár
le akart festetni az édesapjával. A császár akkor bizonyos feltételt szabott, az
most teljesült; hallott róla, hogy időközben József önként mindenféle súlyos
204
sanyargatásoknak vetette magát alá. Mindenesetre az arca sokkal soványabb
lett, és szerinte nem sok fantázia kell hozzá, hogy az ember felfedezze rajta
azokat a prófétai vonásokat, amelyeket a császár hiányolt. Dorion lassú,
ingerlően kíváncsi tekintettel méregette a férfit, majd világos színezetű, vékony
hangon megkérdezte tőle, vajon még nagyon látszanak-e az ostorozás nyomai.
József a lány keskeny, barna kezére nézett, aztán Caenis úrhölgy portréjára
nézett, utána megint Dorionra, láthatóan párhuzamot vonva kettejük között,
végül megszólalt:
– Két nő van Alexandriában, aki nem szenvedhet engem. Te és Caenis.
Doriont bosszantotta ez az együvé osztályozás. József elégedetten állapította
meg, hogy megjegyzése elérte célját.
– Úgy hiszem, az a portré sohasem fog elkészülni – folytatta. – Atyádurad
nem szeret engem jobban, mint egy rothadó disznótetemet, te pedig, Dorion, azt
gondolod rólam, hogy böjtölés és megostoroztatás nélkül nem válhatok olyan
modellé, amely méltó az ő ecsetjéhez. Így hát az utókor kénytelen lesz engem a
könyveimből megismerni, mert Fabullus nem örökít meg.
Piszkálódó szavait tompított hangon mondta, úgyhogy szinte hízelgésnek
hatottak, és a lánynak fontosabb volt a hangzás, mint a tartalom.
– Igen, abban igazad van, hogy apám nem kedvel téged – válaszolta. – De fel
kellene venned a harcot az ellenszenvével. Hidd el nekem, megérné. Olyan
férfinak, mint te, József doktor, aki a negyven csapást kiállta, nem szabadna
mérgezett tüskeként hordoznia magában Fabullus festő egyetlen epés
megjegyzését.
Hangja már nem volt éles, hanem lágy és simogató, mint akkor, amikor a
macskájához beszélt.
A tolongás miatt József oly közel állott Dorionhoz, hogy már-már hozzáért.
Halkan beszélt, bizalmasan, mintha nem akarná, hogy a tömegből bárki is
meghallja.
– Lehet, hogy nagy ember az atyád, Dorion – mondta komolyan. – De mi
zsidók gyűlöljük a művészetét. Nem puszta előítéletből, hanem azért, mert
nyomós okaink vannak rá.
Dorion tengerszínű szeméből gúnyos pillantás röppent feléje.
– Nem szabadna olyan gyávának lenned, József doktor – mondta szintén
halkan és bizalmasan. – Mindez csak azért van, mert gyávák vagytok. Tudjátok
ti nagyon jól, hogy a dolgok lényegének megismeréséhez nincs jobb eszköz a
művészetnél. De nem mertek szembenézni a művészettel, ennyi az egész.
József szánakozva mosolygott le rá meggyőződése fellegvárából:
– Mi már elhatoltunk a látható mögött rejlő láthatatlanig. Csupán azért nem
hiszünk többé a láthatóban, mert az olcsó dolog.
Dorion lelke legmélyéről feltört a saját szenvedélyes meggyőződése, hangját
ismét metsző élességűvé tette a felfokozott indulat:

205
 – A művészet a látható és a láthatatlan egyszerre. A valóság kontár a
művészethez képest, csupán tökéletlen, hibás utánzata a művészetnek. Hidd el
nekem, a nagy művész írja elő a valóság törvényeit. Apám többször
megcselekedte ezt, akarva vagy akaratlanul.
Nagy gyermekfejét egészen közel hajtotta Józsefhez, és szinte a fülébe
mondta a titkot:
– Emlékszel, hogyan halt meg Drusilla? Tudod, annak a szenátornak a
felesége. A bal vállán keresztül tőrt szúrtak a szívébe. Senki sem tudja, ki szúrta
le. Egy évvel korábban apám megfestette Drusillát. A meztelen vállra foltocskát
festett, olyan volt, mint egy kis sebhely. Technikai megfontolásból csinálta,
annak a foltnak ott kellett lennie. És ugyanazon a helyen hatolt a tőr Drusilla
vállába.
Ott álltak a világos, magas teremben, körülöttük jól öltözött hölgyek és urak
csevegtek, józan keddi nap volt, de a két fiatalra titkok fátyla borult. Dorion
elmosolyodott, kisiklott a borongó homályból.
– Tulajdonképpen – mondta nyájas, könnyed stílusban – az ilyen dolgoknak
össze kellene kötniük a próféta Józsefet és a festő Fabullust.
Józsefről nem peregtek le nyomtalanul a leány érvei, de éppen ezért továbbra
is makacsul kitartott amellett, hogy a szó magasabb rendű, mint a kép. Főleg és
mindenekelőtt azért, mert az Isten sugallta, a zsidó ige. Dorion az ajkát
biggyesztette, mosolygott, majd kitört belőle a hangos nevetés, magas hangú,
éles, szinte csörömpölő, sértő nevetés. Kijelentette, hogy vajmi kevés értelmet
talált azokban a héber könyvekben, amelyeknek tartalmát véletlenül ismeri.
Telis-tele vannak ostoba babonákkal. Abból a könyvből is felolvastatott
magának, amelyet József írt a Makkabeusokról. Igazán sajnálja, de nem
mondhat róla egyebet, mint azt, hogy üresen kongó szavak tömkelege. Ha maga
József is olyan üres, mint a könyve, akkor egyáltalán nem fontos, hogy
festmény készüljön róla.
József az utóbbi időben megtagadta a Makkabeus-könyvet, nem vállalt vele
közösséget többé, de azért most mégis felbosszantotta Dorion véleménye,
amelyet arcátlanul kihívónak és idétlennek talált. Visszavágott: nyájas hangon
érdeklődött az egyiptomi istenek, pontosabban bizonyos állatistenek felől, s
főleg azt tudakolta, hogy tányért is nyalnak-e, tejet is lopnak-e. A lány hevesen,
sőt gorombán nyelvelt vissza. Kettőjük beszélgetése alighanem a
legudvariatlanabb dialógus volt, amely a tágas csarnokban valaha is elhangzott.

Mivel Titus herceg Fabullusnál megrendelte Bereniké képmását, Dorion

bekerült a kanóposzi villa csupa ünnep légkörébe. Most már szinte mindennap
találkozott Józseffel. A férfi látta, miként bánnak Dorionnal a többiek, nagyon
udvariasan, nagyon gálánsan és alapjában véve lekicsinylően, már ahogyan az
alexandriai urak szoktak viselkedni csinos nőkkel szemben. Máskor maga is
206
ilyen modort öltött magára; de Dorion jelenlétében sehogy sem sikerült. Ez
ingerelte. Féktelen szenvedélyességgel vetette magát ebbe a furcsa játékba.
Mások jelenlétében élesen gúnyolta a lányt, hogy aztán megint mások
jelenlétében mértéktelenül felmagasztalja. Dorion egy okos gyermek biztos
szemével átlátott rajta; nem volt előtte titok, hogy József csillogásra vágyik,
hogy hiú, hogy nincs benne méltóságérzet. Dorion megtanulta, mi az emberi
méltóság. Látta, mennyire emészti magát az apja, amiért az arisztokrácia nem
fogadta be; látta, hogy a rómaiak lenézik az egyiptomiakat. Egyiptomi anyja,
egyiptomi dajkája beléje oltották, milyen ősi, szent vér csörgedezik az ereiben,
hogy elődei magas, csúcsos, háromszögletű hegyek alatt alusszák örök álmukat.
A zsidók pedig… Vajon nem a leghitványabbak-e minden emberek között,
nevetségesek, mint a majmok, nem sokkal különbek a tisztátalan állatoknál? És
lám, most éppen egy zsidótól nem bír szabadulni; furcsamód éppen az vonzza,
hogy ebben az emberben nincs méltóságtudat, hogy határtalan odaadással csügg
mindenen, ami pillanatnyilag megigézte; hogy egyik hangulatból hirtelen átcsap
egy másikba; hogy szégyentelenül kifecsegi érzelmeit. Dorion megcirógatta a
macskáját:
– Az a zsidó képtelen megérteni téged, Immutfru. Vak és süket. Nincs szíve,
nem tudja, ki vagy te, mik a képek, mit jelent Kemet országa. Immutfru, kicsi
istenem, karmolj meg, de úgy, hogy a vérem kiserkenjék, mert bizonyára rossz a
vérem, ha úgy vonzódom hozzá, és nevetséges is vagyok, amiért úgy vonzódom
hozzá.
A macska Dorion ölében ült, és kerek, fénylő szemével felnézett rá.
Egyszer, amikor mások jelenlétében hevesen vitatkozott Józseffel, gyűlöl-
ködve és diadalmasan ezt vágta a szemébe:
– Ha olyan butának tartasz engem, miért szántad rá magad, hogy
megostoroztatásod árán szabadon közeledhess hozzám?
József elképedt, ki akarta őt nevetni, de fegyelmezte magát, hallgatott.
Amikor egyedül maradt, lelkében ellentétes gondolatok keltek birokra
egymással. Talán a sors útmutatása, ómen, hogy az egyiptomi lány így
értelmezte a megostoroztatását? Ő, József, mindenesetre okosan viselkedett,
amikor nem cáfolta meg; olyan nővel szemben, akit az ember meg akar kapni,
az ilyen hallgató hazugság megengedett fogás. No de hazugság volt-e valóban?
Hiszen mindig is kívánta ezt a nőt; de gondolhatott-e valaha is arra, hogy Dorion
minden áldozat és ceremónia nélkül hajlandó lesz vele hálni? Erős csábítás,
hogy Doriont a feleségévé tegye. Csakhogy nem teheti, tilos; papi személy nem
vehet feleségül egyiptomi nőt, még akkor sem, ha az zsidó hitre tér. Minek is
vállalta a megostoroztatást, ha utána megint csak megszegi a Törvényt? A
Makkabi-emberek majd megint ordítoznak, vagy ami még rosszabb,
kigúnyolják. Csináljanak, amit akarnak. Milyen édes gyönyörűség lesz
áldozatot hozni az egyiptomi lányért. Amikor azt a nőt vette feleségül, akit a
római kiköpött, akkor undorító, ocsmány bűnt követett el. De ez a bűn fényes,
207
ragyogó. Nagyon nagy bűn. Ne házasodj össze az idegenek leányaival, mondja
az Írás, és Pinkász, amikor látta, hogy egy izraelita férfi midianita nővel
paráználkodik, dárdát ragadott, és mind a kettőt keresztüldöfte. Igen, nagyon
nagy bűn. Másfelől viszont: névrokona, a bibliai József, egy egyiptomi pap
leányát vette feleségül, Mózesnek midianita, Salamonnak egyiptomi felesége
volt. A kisemberek elé tilalomfát kellett állítani, mert náluk fennáll a veszély,
hogy az idegenek leányai megrontják őket, és elfogadtatják velük az isteneiket.
Ő, József, azonban az erősek közé tartozik, akik úgy képesek magukba fogadni
az idegent, hogy nem merülnek el abban. Horgonyodról te tépd le magad,
mondja Jahve. Most érti csak meg, mit jelent ez a homályos mondás. Istent mind
a két ösztönnel kell szeretni; a rosszal és a jóval.
Amikor megint találkozott Dorionnal, úgy beszélt neki eljegyzésről és
esküvőről, mint egy régi tervről, amelyről már sokszor esett szó. Dorion csak
nevetett, azzal a vékony, zörgő nevetéssel. József úgy tett, mintha nem hallaná,
a megszállottak szenvedélye izzott benne, csak a terve-lebegett előtte, áhítattal
gondolt a bűnére. Már részletekbe bocsátkozott, dátumokat emlegetett, és
elmagyarázta a formaságokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy Doriont a
zsidó vallás közössége befogadja. Nem olyan ritkaság az ilyesmi: Rómában és
Alexandriában gyakran igen előkelő hölgyek térnek át a zsidó vallásra. Kissé
bonyolult az eljárás, de nem fog nagyon sokáig tartani. Dorion már nem is
nevetett, úgy nézett rá, mint egy őrültre.
S talán éppen a terv őrültsége vonzotta. Apjára gondolt, akit szeretett és
tisztelt. Anyja őseire gondolt, akik bebalzsamozva alusznak a csúcsos kőhegyek
alatt. De ez a zsidó a maga tébolyodott fanatizmusával minden kifogást elsöpört.
Számára nem voltak nehézségek, az értelem ellenérvei légvárként omlottak
össze vágya előtt. Boldogságtól sugárzó arccal, lángoló szemmel újságolta el
Titusnak és a kanóposzi villában időző vendégeknek, hogy eljegyezte Doriont.
A lány nevetve hárította el a gratulációkat. Bolond az a zsidó. József azonban
nem törődött ezzel. Vajon nem tartottak-e eleinte minden nagy és fontos dolgot
esztelenségnek? És Dorion lassan-lassan engedett a férfi szenvedélyességének,
konok szívósságának hatására. Már ellentmondott, amikor mások eszelős
rögeszmének bélyegezték József házassági tervét. József érveivel válaszolt a
kifogásokra. Már nem tartotta képtelenségnek a gondolatot. Már élénken
figyelt, amikor József a részletkérdéseket fejtegette, sőt már alkudozott is e
részletkérdések kapcsán.
A zsidó vallásra való áttérés nem nehéz. A nők nem kötelesek betartani a
sokféle parancsolatot, csak a tilalmakat. József azonban további enged-
ményekre is hajlandónak mutatkozott: megelégszik azzal, ha Dorion megfo-
gadja, hogy nem szegi meg a nemzsidók számára megállapított hét parancso-
latot. Dorion nevetett, ellenkezett, tiltakozott. Micsoda, hogy ő tagadja meg az
isteneit, tagadja meg Immutfrut, az ő kis macskaistenét? József nem tágított,
beszélt, beszélt. Azt mondogatta magában: amit az ember meg akar puhítani, azt
208
előbb hagyni kell egészen megkeményedni, amit össze akar nyomni, azt előbb
hagyni kell egészen kiterjedni. Kitartott, szívósan, türelmesen. Nem fáradt bele
ugyanazon gondolatmenet folytonos ismétlésébe.
Titus előtt azonban kiöntötte a szívét, és keserűen panaszkodott a lány
önfejűsége miatt. Titus jóindulattal hallgatta. Maga sem idegenkedik –
úgymond – zsidó tanoktól és szokásoktól; egy közösség, amely olyan asszo-
nyokat termel ki magából, mint Bereniké, méltán tarthat igényt tiszteletre. No
de hogy valaki, aki születésénél fogva más valláshoz kötődik, tagadja meg
őseinek látható istenségeit, és pártoljon át a láthatatlan zsidó istenhez – nem
túlzott kívánság? A herceg sztenográfiai jegyzetei között turkált, előkereste
azokat a feljegyzéseket, amelyeket a zsidó doktorok egynémely különösképpen
zavaros hittételéről és tanításáról készített. Nem, igazán nem lehet kívánni
Doriontól, hogy ilyen babonákat elfogadjon.
Hárman hevertek az asztal körül: József, a herceg és Dorion, s buzgón,
komolyan vitatkoztak arról, mit lehet megkövetelni egy prozelitától, mit nem
lehet. A kis Immutfru isten Dorion vállán kuporgott, hol tágra nyitotta, hol
lehunyta fénylő szemét, ásítozott. Immutfrut detronizálni? Nem – mondta Titus
–, neki is az a véleménye, hogy ami sok, az sok. Hosszas huzavona után József
belement abba, hogy Dorion csupán formális nyilatkozatot tegyen az illetékes
hitközségi tisztségviselők előtt, miszerint áttér a zsidó vallásra.
De most meg az egyiptomi lány ellenkövetelései jöttek sorra. Dorion
hanyagul elnyúlt teste a kereveten még karcsúbbnak, még törékenyebbnek tűnt;
pisze orra alatt érzékien duzzadtak nagy ívű ajkai. Mosolygott, nem
heveskedett, hangja vékony és udvarias maradt, de követeléseiből sem engedett.
Apjára gondolt, aki egész életében a társadalmi érvényesülésért küzdött. József
szerezze meg magának a római polgárjogot – mondta gyermeteg kedvességgel,
halkan, vékony hangon, de nagyon önfejűen.
József kifejtette, hogy ez fölöttébb nehéz és hosszadalmas procedúra. Titus
is támogatta ebbeli véleményét. Dorion csak a vállát vonogatta.
– Lehetetlent kívánsz! – kiáltott fel József elkeseredve. Dorion erre megint
vállat vont, elsápadt, lassan, fokozatosan, ahogyan ő szokott, először a szája.
körül jelent meg a haloványság, majd átterjedt az egész arcára.
– Római polgár felesége akarok lenni – mondta konokul.
József komor szemébe nézett, és vékony, magas hangján megfogalmazta
kívánságát:
– Kérlek, József doktor, tíz napon belül szerezd meg a római polgárjogot.
Ebben az esetben hajlandó vagyok a ti közösségeteket képviselő személyek
előtt kijelenteni, hogy elismerem az isteneteket. Ha azonban tíz napon belül nem
leszel római polgár, akkor jobb, ha nem látjuk többé egymást.
József csak nézte a lány keskeny, barna kezét, amely a macska hosszú, rőt
bundáját simogatta, nézte a rézsútos gyermekhomlokot, a finom és tiszta arcélt.
El volt keseredve, és sóváran kívánta Doriont. Teljes bizonyossággal tudta: így
209
lesz, igen, így lesz. Ha tíz napon belül nem szerzi meg a római polgárjogot,
akkor valóban sohasem fogja látni többé ezt a sárgásbarna arcú lányt, aki oly
nyugodtan, tagjait puhán elernyesztve hever a kereveten.
Titus ismét közbelépett. Dorion sokat követel, de vajon József követelését
lehet-e csekélynek nevezni? Tárgyilagosan mérlegelte József esélyeit, az egész
ügyet sportszerűen fogta fel, mintha egy versenyfogadásról volna szó. Nincs
kizárva, hogy a császár, aki jóindulattal van József iránt, megadja neki a
polgárjogot. Persze, nem lesz olcsó mulatság. Feltehetően Caenis úrhölgy fogja
megszabni a taksát, márpedig mindenki tudja, hogy Caenis úrhölgy semmit sem
ad olcsón. És tíz nap, az bizony rövid idő.
– Nagyon kell igyekezned, kedves zsidóm. No de rajta! Gyürkőzz neki! Le
az ólomcipőkkel! – biztatta mosolyogva azzal a kifejezéssel, amellyel a
versenyfutókat szokták buzdítani.
Dorion figyelmesen hallgatta a két férfi tanakodását. Tengerszínű szeme hol
az egyikre, hol a másikra siklott.
– Neki se legyen könnyebb, mint nekem – mondta. –Nagyon kérlek, Titus
herceg, maradj pártatlan, és ne tégy semmit sem érte, sem ellene.

József felkereste Claudius Reginust. Ha valaki egyáltalán hozzá tudja őt

segíteni ahhoz, hogy tíz napon belül megkapja a polgárjogot, akkor az csakis
Claudius Reginus lehet.
Reginus Alexandriában még halkabb, még jelentéktelenebb, még ágról-
szakadtabb figurának látszott, mint Rómában. Nem sokan tudták, milyen
szerepet tölt be. De József tudta. Tudta, hogy Reginus az oka, amiért
mostanában például a zsidó közösség urai egészen más szemmel néznek a
nyugati zsidókra, mint azelőtt. Tudta, hogy amikor már mindenki tanácstalan,
Reginusnak mindig akad valami ötlete. Milyen egyszerű eszközökkel érte el,
hogy Vespasianus, aki a sózotthal-adó kivetése óta igen népszerűtlen lett
Alexandriában, hirtelen ismét a nép kedvencévé vált. Egyszerűen csodát
műveltetett a császárral. A Keleten mindig is jól bevált módszer volt ez, de
Vespasianus esetében valahogy senki sem gondolt rá; ennek a Nyugatról jött
embernek jutott az eszébe, mit kell csinálni.
József maga is jelen volt, amikor a császár kézrátevéssel meggyógyított egy
városszerte ismert bénát meg egy vakot – a béna járt, a vak látott. Azóta József
még jobban meg volt győződve Reginus képességeiről.
A kövér, ápolatlan külsejű üzletember álmosan pislogva hallgatta meg
Józsefet, aki kissé mereven és feszélyezetten adta elő, hogy római polgárjogra
van szüksége. Némi hallgatás után rosszallóan megjegyezte, hogy Józsefnek
mindig ilyen költséges passziói vannak. A polgárjog adományozásából
származó bevételek a provincia legfontosabb jövedelemforrásai közé tartoznak.
A polgárjoggal takarékosan kell gazdálkodni, hogy az ne veszítsen értékéből.
210
Ugyanez a szempont teszi szükségessé azt is, hogy csak magas összegű illeték
lefizetése ellenében lehessen hozzájutni.
– Meg kell kapnom a polgárjogot, mégpedig gyorsan – mondta makacsul
József.
– Milyen gyorsan?
– Kilenc napon belül.
Reginus lustán terpeszkedett a székében, hájas keze lelógott a karfáról.
– Szükségem van a polgárjogra, mert házasodni akarok – mondotta József
elkeseredetten.
– Kit akarsz feleségül venni?
– Dorion Fabullát, a festő leányát.
Reginus elutasítóan a fejét csóválta:
– Egyiptomi nő. És mindjárt házasságkötés. És polgárjog is kell hozzá.
József gőgösen, mereven hallgatott.
– Először megírtad A Világpolgár Zsoltárát – folytatta Reginus tűnődve,
mint aki hangosan gondolkodik. – Az jó volt. Aztán nagyon radikális módon
visszaszerezted a papi övedet. Az még jobb volt. Most pedig újra el akarod
dobni. Forrófejű ember vagy te, uracskám.
– Akarom azt a nőt.
– Te mindig mindenből akarsz – korholta Reginus zsíros hangján. – És
mindent egyszerre akarsz, Júdeát és a világot, a könyveket és az erődítmé-
nyeket, a Törvényt és a gyönyört. Bátorkodom felhívni a figyelmedet valamire:
nagyon fizetőképesnek kell lennie annak, aki ezt a sok számlát ki tudja
egyenlíteni.
– Akarom azt a nőt – ismételte eszelős konoksággal József. És nyomaté-
kosan hozzátette: – Segíts rajtam, Claudius Reginus. Szerezd meg nekem a
polgárjogot. Jusson eszedbe, te is némi hálával tartozol nekem. Nem áldás-e
valamennyiünk számára, de a te számodra kiváltképpen, hogy Vespasianus a
császár? Nem volt-e nekem is ebben szerepem? Hamis próféta voltam-e, amikor
Adirnak neveztem őt?
Reginus tenyerét nézegette, majd a keze fejét fordította maga felé, aztán
megint a tenyerét bámulta.
– Áldás valamennyiünk számára – szólalt meg végül. – Igaz. Más császár
jobban hallgatott volna Talassus miniszterre, mint az öreg Etruscusra meg
énrám. – Hirtelen meglepően élessé vált a pillantása: – De azt hiszed, hogy mert
ő a császár, Jeruzsálem megmarad?
– Igen, azt hiszem – felelte József.
– Én nem hiszem – mondta fáradtan Claudius Reginus. – Ha hinném, akkor
nem nyújtanék neked segédkezet ahhoz, hogy feleségül vegyed ezt a lányt, és
eldobjad a papi övedet.
József megborzongott, és hevesen tiltakozott:
– A császár nem barbár.
211
 – A császár politikus – válaszolta Claudius Reginus. – Feltehető, hogy
igazad van. Feltehető, hogy valóban áldás valamennyiünk számára az ő
császársága. Feltehető, hogy jó szándékkal valóban meg akarja menteni
Jeruzsálemet. De…
Közelebb intette magához Józsefet, zsíros hangját letompította, ravaszul,
titokzatosan folytatta:
– Köztünk maradjon, mondok én neked valamit. Alapjában véve egyre
megy, ki a császár. Tíz politikai döntés közül kilencet a körülmények diktálnak.
Így van ez minden felelős helyen. És minél magasabban áll valaki, annál
korlátozottabb a döntési szabadsága. Olyan az egész, mint egy piramis. A csúcs
a császár, és az egész piramis forog. De nem a császár forgatja, hanem alulról
forog. A látszat úgy mutatja, hogy a császár szabad akaratából cselekszik. De
valójában ötvenmillió alattvalója írja neki elő, miként cselekedjék. Tíz
cselekvés közül kilencet bármely más császár pontosan úgy volna kénytelen
végrehajtani, mint ez a Vespasianus.
József kelletlenül hallgatta.
– Akarsz-e segíteni a polgárjog kieszközlésében? – kérdezte nyersen.
Reginus kissé csalódottan fordult el tőle.
– Kár, hogy nem lehet veled komolyan beszélgetni – jegyezte meg. –
Nagyon hiányzik nekem egykori kollégád, a tibériási Justus.
De azért megígérte, hogy ami a kérést illeti, előkészíti a talajt a császárnál.

Vespasianus most, hogy uralma biztosítottnak látszott, és Itáliába való

elutazásának ideje közeledett, egyre jobban elzárkózott a Kelet elől. Nagy
ember volt; római paraszt, aki majd Rómából viszi be a világba a római rendet.
Az ő talaja Itália, lelkiismerete Caenis. Örömmel gondolt a hazautazásra.
Erősnek érezte magát, szilárdan állt a lábán. Rómától nincsenek messze szabin
birtokai. Nemsokára a jó szabin föld szagát fogja teli tüdőre szívni,
gyönyörűséggel szemlélgeti szántóföldjeit, szőlőit és olajfaligeteit.
Magánéletében is nagyon ügyelt a rendre, jobban, mint azelőtt. Pedáns
pontossággal ragaszkodott az előre megállapított napirend betartásához.
Hekataiosz orvos előírása szerint hetenként egyszer – minden hétfőn – böjtölt.
Háromszor egy héten – vasárnap, kedden, pénteken – közvetlenül étkezés után
lányt hozatott magának, minden alkalommal másikat. Az enyelgés utáni
órákban jó hangulatban szokott lenni. Caenis úrhölgy tekintélyes províziót
követelt azoktól, akik e kedvező időben óhajtottak kéréseikkel a császár elé
járulni.
Ilyen órában történt, egy pénteki napon, hogy Reginus közbenjárására
Józsefet fogadta a császár. Vespasianust mulattatta, hogy ismét láthatja zsidaját.
Nagyon szerette a tenyésztési kísérletezéseket. Azt tervezte például, hogy
szabin birtokain megpróbálja bizonyos afrikai fácán- és flamingófajták,
212
valamint ázsiai citrom- és szilvafajták meghonosítását. Miért ne adja meg neki,
a zsidónak, a római polgárjogot? No de előbb alaposan megizzasztja a fickót.
– Túlságosan nagyok az igényeid, Flavius Josephus – korholta komoly
hangon. – Ti zsidók átkozottul finomkodók vagytok. Ha nekem például
szándékomban állna áldozatot bemutatni a jeruzsálemi templomotokban, vagy
mondjuk, csak itt Alexandriában arra szottyanna kedvem, hogy felolvassak a ti
szent tekercsetekből, a legnagyobb nehézségeket támasztanátok. Az a legkeve-
sebb, hogy körül kellene metélkednem, és még mi mindent kellene végig-
csinálnom, jóságos egek! Most pedig te azt kívánod tőlem, hogy csak úgy
akasszak le neked a szögről egy római állampolgárságot. Gondolod, hogy
valójában olyan nagy szolgálatokat tettél az államnak?
– Azt hiszem – felelte szerényen József –, mindenesetre érdem, hogy én
voltam az első, aki kijelentette: te vagy hivatva a birodalom megmentésére.
– Mondd csak, zsidócskám – somolygott a császár –, nem csapsz te
túlságosan is erős szelet a nőszemélyek körül? Egyébiránt mit csinál a kicsike?
Elfelejtettem a nevét. Összekeresgélte az arám szavakat:
– Hogy is van csak? „Légy hozzám kedves, galambom, légy gyengéd,
kislány…” Tudod már. Van gyereke?
– Van.
– Fiú?
– Fiú.
– Negyven ütés – vigyorgott Vespasianus. – Ti zsidók valóban exkluzívak
vagytok. Nem adjátok olcsón.
Kényelmesen ült, nézte a zsidaját, aki tiszteletteljes tartásban állott előtte.
– Tulajdonképpen nincs jogod korábbi teljesítményedre hivatkozni. Úgy
hallom, derekasan kurválkodsz. Következésképpen a saját elméleted szerint el
kellett vesztened minden prófétai képességedet.
József hallgatott.
Vespasianus elégedetten szusszantott, és így folytatta:
– Különben majd meglátjuk mindjárt, maradt-e még belőle valami. Rajta.
Jövendöld meg, megadom-e neked a polgárjogot, vagy nem adom meg.
József csak pár röpke pillanatig habozott, aztán mély meghajlás után
kijelentette:
– Csupán az értelem, nem a prófétai képesség mondatja velem, hogy egy
bölcs és jó uralkodónak nincs miért megtagadnia tőlem a polgárjogot.
– Ne kerülgesd a választ, te angolnába oltott zsidó – makacskodott a császár.
József látta, hogy amit mondott, az nem elég. Valami jobbat kell kitalálnia.
Görcsösen töprengett. Megvan.
– Most, hogy mindenki felismerte, ki a Megváltó, az én korábbi küldetésem
véget ért. Új feladatot kaptam.
A császár nagyot nézett. József rászögezte tüzes szemét, s merészen, hirtelen
elhatározással kivágta:
213
 – Azzal bízattam meg, hogy immáron ne a jövőt, hanem a múltat tegyem
jelenné, mégpedig az idők végezetéig. Könyvet írok Vespasianus júdeai tetteiről
– fejezte be elszántan.
A császár meglepődve emelte kemény, világos tekintetét a kérelmezőre.
Közelebb hajolt hozzá, leheletét az arcába fújta.
– Hm, nem is olyan rossz ötlet, fiam. Hát persze, azért másmilyennek
képzeltem el az én Homéroszomat.
József homlokához emelte kezét, és alázatosan, de nagy önbizalommal
jelentette ki:
– Nem lesz méltatlan könyv.
Látta, hogy a császárt izgatja a gondolat. Lázas buzgalommal ütötte tovább a
vasat. Feltépte mellén a ruhát, könyörgött:
– Add meg nekem a római polgárjogot! Mérhetetlenül nagy kegy volna, és
én térden állva, szívből zengeném a hála dalait életem utolsó pillanatáig.
És egészen kitárulkozva, szilaj és alázatos bizalmassággal rimánkodott:
– Kell nekem az a nő. Minden cselekedetem kudarcba fúl, ha nem lesz az
enyém. Nélküle nem foghatok munkához. Nélküle nem tudok élni.
A császár elnevette magát, de nevetésében nem volt semmi kajánság, inkább
jóindulat:
– No, te ugyan viharos tempóban csörtetsz előre, zsidócskám. Nagyon
hajszolod a lovaidat, azt már észrevettem. Lázadó, katona, írnok, agitátor, pap,
vezeklő, bujálkodó kurafi, próféta: amit csinálsz, azt teljes odaadással csinálod.
De mit is akartam kérdezni?… Igen. Küldesz a kicsikének elég pénzt Galileába?
Hallod-e, zsidó, ki ne bújj a fizetés alól! Nem akarom, hogy a fiam éhezzék.
József kiesett az alázatos könyörgő szerepéből. Kihívóan és meggondolat-
lanul felelte:
– Nem vagyok fösvény.
Vespasianus összehúzta a szemét. József attól félt, hogy a következő
pillanatban fejére zúdul a vihar. De elszántan várt. A császár fegyelmezte
magát, és atyai hangon korholta:
– Nem vagy fösvény, fiam? Ez bizony hiba. Olyan hiba, amely most
mindjárt megbosszulja magát. Én ugyanis fösvény vagyok. Eredetileg az volt a
szándékom, hogy százezer sestertiust fogok kívánni tőled a polgárjogért. Most
másként határoztam. Nekem lefizeted a százezret, és még ötvenezret küldesz a
kicsikének Caesareába.
– Ennyi pénzt sohasem tudnék felhajtani – mondta József ernyedten.
Vespasianus odalépett hozzá.
– De hát könyvet akarsz írni. Sokat ígérő könyvet. Zálogosítsd el a könyvet –
tanácsolta.
József csüggedten állt ott. Vespasianus kedélyesen hátba vágta:

214
 – Fel a fejjel, zsidócskám. Hat vagy hét év múlva Caesareából Rómába
hozatjuk a gyereket, és majd jól megnézzük. Ha hozzám hasonlít, visszakapod
azt az ötvenezret.

József sohasem törődött valami sokat a pénzzel. A jeruzsálemi újvárosban

levő telkeit a Makkabi-emberek természetesen elkobozták; de azokat majd
visszakapja, mihelyt a rómaiak rendet teremtettek. Egyelőre abból a fizetésből
élt, amelyet mint a császári titkárság tolmácsa és hivatalnoka húzott. Egy részét
Marának utaltatta át. Jómaga gondtalanul, sőt nagy lábon élhetett még így is,
minthogy majdnem mindig Titus vendége volt. De arra még csak nem is
gondolhatott, hogy saját erejéből teremtse elő azt a százötvenezer sestertiust,
amit a császár kívánt tőle.
A zsidó közösség gazdag uraitól talán kölcsönt kaphatott volna, de félt a
szóbeszédtől, a Makkabi-emberek vad, patetikus szitkaitól, a fehércipősök
sebesen terjedő, mocskos élceitől. Gyors fantáziájával már látta a házak falaira
firkált gúnyrajzokat, amelyek őt és Doriont a legocsmányabb módon rántják a
gyalázat sarába. Nem, más utat kell keresni.
Keserű vívódásokban eltöltött éjszaka után rászánta magát, hogy felkeresi
Claudius Reginust.
– Nem tudom elképzelni, hogy a szíved még igazán hisz a Templom
fennmaradásában – ismételte makacsul, fejét ingatva az üzletember. – Különben
nem akarnád eldobni a papi övedet.
– A szívem hisz a Templom fennmaradásában – felelt József –, és
ugyanakkor sóvárogva kívánja az egyiptomi lányt.
– Hatszor jártam Júdeában – mondta Reginus. – Hatszor voltam a
Templomban, természetesen csak a nemzsidók előudvarában, és álltam a kapu
előtt, amelyen körülmetéletlenek nem léphetnek be. Nem vagyok zsidó, de
szívesen állnék hetedszer is az előtt a kapu előtt.
– Ott fogsz állni – mondta József.
– Én talán igen. De ott fog-e még állni a kapu?
– Hajlandó vagy ideadni a százötvenezer sestertiust? –kérdezte József.
– Tudod, mit? Kocsizz ki velem a városból. Ott majd megfontolom a dolgot.
A városon kívül kiszálltak a kocsiból, Reginus elküldte a kocsit, gyalog
mentek tovább. József eleinte nem tudta, hol járnak. Később megpillantott egy
magányos, fehér falú, háromszögletes oromzatú, nem nagy építményt. Bár még
sohasem volt itt, képekről eszébe jutott, hogy ez Jeremiás próféta sírja.
Vakítóan, kopáran, nyomasztóan állt a puszta homoktalajon, a fehéren izzó
napfényben. Délelőttönként sokan zarándokolnak el a nagy ember sírjához
imádkozni, ő jósolta meg az első Templom pusztulását, és ő fagyta az utókorra
szívet tépő sirámait. Most azonban délután volt, a két emberen kívül senki sem
tartózkodott a közelben. Reginus egyenesen a síremlék felé tartott, József
215
kellemetlen érzéssel lépkedett utána a homokon. Húszlépésnyire a síremlék
előtt József megállt: neki mint papnak nem volt szabad közelebb mennie a
halotthoz. Reginus azonban egészen a falig ment, ott leguggolt a földre,
ahogyan a gyászolók szokták. József húszlépésnyi távolságban várta, mit tesz
vagy mond majd a másik. De Reginus nem mondott semmit, csak ott guggolt a
nehéz testének oly kényelmetlen helyzetben, a homokon, a fehér porban, hájas
felsőtestét kissé himbálva. József végre megértette: ez az ember Jeruzsálemet és
a Templomot siratja. Miként a próféta, akit ide temettek, több mint hatszáz
esztendeje, amikor a Templom még csillogott és Júdea keblét kevélység
dagasztotta, alázatot prédikált, s felolvastatta a feldúlt város szenvedélyes, vad
fájdalommal átszőtt megsiratásáról szóló írástekercset, azt a várost gyászolva,
amely akkor még teljes szépségében virult, úgy kuporgott most a nagy
pénzember a homokban, egy batyu gyász és semmi, szótlanul, siratva a várost és
a Templomot. A nap lemenőben volt, borzongatóan hűvössé vált a levegő, de
Reginus nem mozdult. József meg csak állt és várt. Összeszorította ajkát,
testsúlyát váltogatva hol egyik, hol másik lábára helyezte, didergett, állt és várt.
Kénytelen végignézni, hogyan gyászol ez az ember. Micsoda arcátlanság
Reginustól, hogy erre kényszeríti. És mi akar ez lenni egyáltalán? Vád? József
háborgott e vád ellen. De a pénz miatt állt itt, nem beszélhetett. Gondolatai
lassan elfordultak Reginustól meg a pénztől, és szívén akarata ellenére
keresztülhatoltak az ide temetett próféta panaszai, könyörgései, átkai, a jól
ismertek, az oly gyakran idézettek, amelyeknél vadabbak, szenvedélyesebbek,
fájdalmasabbak ember lelkéből nem szakadtak fel soha. Egyre hidegebb lett,
József gondolatai egyre keserűbbé váltak, a hideg és a keserű gondolatok
felőrölték, kizsigerelték. Amikor Reginus végre feltápászkodott, József úgy
érezte, mintha minden egyes csontját külön-külön kellene cipelnie. Reginus
még mindig hallgatott.
Úgy kullogott utána, mint egy kutya; nyomorult senki volt, akit megvetett az
a másik, és aki önmaga előtt úgy szégyenkezett, mint még soha életében.
Amikor a kocsihoz érve Reginus a maga megszokott, zsíros hangján felszólí-
totta, hogy szálljon be, József elhárította az invitálást, és egyedül ment vissza a
hosszú, poros úton, magával hurcolva keserűségét és fájdalmát.
Másnap Reginus magához kérette. A könyvkiadóban, mint mindig, volt
valami esetlen szívélyesség.
– Már rég nem írtál semmit – mondta. – A császártól hallottam, hogy a júdeai
háborúról szándékozol könyvet írni. Teszek neked egy ajánlatot, Flavius
Josephus. Ajánld nekem a könyvet.
József nagyot nézett. Amit Reginus mondott, az a kiadói ajánlat szokásos
formulája volt, s bármennyire utálta József most ezt az embert, ítélőképességét
nagyra becsülte, és ajánlata büszkeséggel töltötte el. Vele van a szerencse, vele
van az Isten. Bosszús rá mindenki, nem szereti őt sem Jochanan Ben Szakkai,

216
sem a császár, sem Claudius Reginus. De ha nagyon kell a segítség, mégis
bíznak benne, melléje állnak.
– Megírom a könyvet. És köszönöm a jóságodat.
– A pénz a rendelkezésedre áll – mondta zsíros hangján, kissé nyersen
Claudius Reginus.
Miután Dorion megbizonyosodott afelől, hogy József teljesíti a feltételét, ő
is állni akarta a szavát, bármilyen nevetséges és képtelen gondolat volt is ez a
házasságkötés. Vasenergiával látott hozzá a szükséges előkészületekhez.
Mindenekelőtt – és ez volt a legnehezebb – közölte apjával az elhatározását.
Kissé idétlen hangnemben tette ezt, mintha mellékes dologról lenne szó, maga is
mulatna rajta. Fabullus egy pillanatig nem is értette, miről van szó. De aztán
megértette. Szeme vészjóslóan tágra nyílt, majd kiugrott szigorú arcából, szája
egészen keskeny vonallá préselődött. Nem állt fel. Dorion ismerte az apját, nem
várt tőle dühös szidalmakat és szenvedélyes kirohanásokat, de néhány kemény,
gúnyos megjegyzésre azért el volt készülve. Most, hogy a festő csak ült ott
szótlanul, összeszorított ajkakkal, ez rosszabb volt mindennél. Dorion elhagyta
a házat, oly gyorsan, hogy az már menekülésnek is beillett, csak a macskáját,
Immutfrut vitte magával. Józsefhez ment.
Némán és gőgösen tűrte az áttérés formaságait, majd az esketési ceremóniát.
Csak olyankor szólalt meg vékony gyermekhangján, amikor igent vagy nemet
kellett mondania. A császárnak nem csekély kedve lett volna ahhoz, hogy
zsidajának az egyiptomi lánnyal való esküvőjét éppoly nagy cécóval rendezze
meg, mint annak idején a Marával kötött frigyet. Titus is szívesen vállalta volna
egy fényes esküvő költségeit. József azonban nem akarta. A fiatal pár
csendesen, minden feltűnés nélkül költözött be abba a csinos kanóposzi házba,
amelyet Titus bocsátott rendelkezésükre addig, amíg ő maga Alexandriában
tartózkodik. Felmentek a ház emeletére. Ott egy sátor volt felállítva, és ebben a
sátorban háltak először együtt. József érezte, mekkora bűn, hogy ezzel az
asszonnyal fekszik. „Ne házasodj össze velük.” De a bűn könnyű volt, és
nagyon jólesett. Az asszony bőre olyan illatot árasztott, mint a szantálfa,
lehelete olyan üde volt, mint Galilea levegője tavaszidőben. De különös módon
József nem tudott visszaemlékezni a nevére. Behunyt szemmel, kábultan feküdt
mellette, töprengve, de a név nem jutott az eszébe. Erőlködve felnyitotta a
szemét. Ott feküdt mellette az asszonya, a felesége, magas és karcsú,
sárgásbarna test, szemhéja félig csukva, keskeny résein átsütöttek a tengerszínű
szemek. József szerette a szemét, a keblét, az ölét, a félig nyitott száj pihegő
leheletét, az egész nőt – de a nevére képtelen volt visszaemlékezni. A takaró
könnyű volt, az éjszaka hűvös, az asszony bőre sima és nem forró. József
nagyon finoman megsimogatta, keze Alexandriában puha lett és sima, és mivel
nem tudott ráeszmélni asszonya nevére, becéző szavakat suttogott bele a
testébe, héberül, görögül, arámul: szerelmem, pásztorleánykám, kedvesem.
Janiki.
217
 Odalentről felhallatszott az asszony egyiptomi szolgáinak halk, egyenletes,
torokhangú éneklése, alig néhány dallamhang, mindig visszatérő egyszerű
melódiák. Mert ezeknek az embereknek nincs szükségük sok alvásra, gyakran
üldögélnek az éjszakában, és nem fáradnak bele kevés számú dalaik
ismételgetésébe. Most éppen azt éneklik: „Ó, én szerelmes párom, oly édes
gyönyörűség lemenni a tóhoz, és annak vizében megfürödni a te szemed előtt.
Hadd mutassam meg neked az én szépségemet, legfinomabb királyi gyolcsból
készült ingemet, amikor nedves, és szorosan hozzátapad a testhez.”
József csendesen feküdt asszonya mellett, és ezt gondolta: „Az egyiptomiak
arra kényszerítettek minket, hogy városokat építsünk nekik, Pitont és
Ramszeszt. Az egyiptomiak arra kényszerítettek minket, hogy a házak falaiba
elevenen befalazzuk elsőszülöttjeinket. Ám azután a fáraó leánya kiemelte
Mózest a Nílus folyóból, és amikor kivonultunk Egyiptomból, akkor a falakból
kiugráltak a gyermekek, és eleven volt valamennyi.” És ismét simogatni kezdte
az egyiptomi asszony bőrét.
Dorion csókjaival illette a hátán meg a mellén levő hegeket. Milyen erős
férfi, és a bőre mégis sima, akár egy leányé. Talán el lehet tüntetni a
forradásokat; van egy híres orvos, Scribonius Largus, annak a módszerével már
sokan eltüntették sebhelyeiket. De ő, Dorion, nem akarja, hogy József is ilyen
kezelésnek vesse alá magát. Nem, soha. Nem engedi. József őérte szenvedett,
drága forradások ezek, minden kitüntetésnél értékesebbek, viselnie kell őket.
Senkit sem engedtek magukhoz, egyetlen szolgát sem, egész nap. Nem
mosakodtak, nehogy egymás bőrének szaga elillanjon testükről, nem ettek
semmit, nehogy egymás ízei elvegyüljenek. Szerették egymást, rajtuk kívül
semmi nem létezett a világon. Ami kettőjük bőrén kívül volt, nem létezett.
A következő éjszakán, hajnalhasadás előtt, ébren feküdtek, és minden
nagyon megváltozott. József mérlegelt, fontolgatott. Dorion gyakran ült modellt
az apjának; alakja ott látható azokon a gyűlölt képeken, tányérnyaló, tejlopó
istenével együtt: Dorion idegen. Mara férges gyümölcs, amelyet a római
kiköpött, de nem volt idegen, sohasem volt idegen. Fiat szült neki, no persze
fattyút. De amikor Marát ölelte, dobogó szívet ölelt. És mit ölel, amikor ezt az.
egyiptomi nőt öleli?
Dorion ott feküdt mellette, duzzadt, kívánatos szája félig nyitva, egyenletes
fogsorai közül üde és könnyű lehelet finom ritmusa pihegett. A földszintről
halkan szűrődött fel az egyiptomi szolgák egyenletes, torokhangú éneklése.
Most azt énekelték: „Ha megcsókolom szeretett asszonyomat, és az ő ajkai
megnyílnak, olyankor az én szívem bor nélkül is boldogan örvendezik.” Néha
Dorion is velük dúdolt egy-egy sort. Mennyi áldozatot hozott ő ennek a férfinak,
egy zsidónak, de köszönet és hála legyen az isteneknek, megérte, mert ez olyan
jó. A nevetséges és undok zsidó jogszokás szerint eladta magát, de köszönet és
hála legyen az isteneknek, megérte, mert ez olyan jó. Megtagadta tulajdon apját,
a kor első művészét, egy olyan férfi kedvéért, aki süket és vak a művészet előtt,
218
aki a képet nem tudja megkülönböztetni az asztallaptól, de köszönet és hála
legyen az isteneknek, mert ez olyan jó. Felesküdött annak az idétlen jeruzsálemi
démonnak, akinek szentélyében szamárfejet imádnak, vagy talán semmi sincs
ott; és ha ettől a férfitól azt kívánná, mutasson be áldozatot az ő kedves kicsi
istenének, Immutfrunak, egyszerűen kinevetné; és mégis, köszönet és hála
legyen az isteneknek, mert ez olyan jó.
József elnézte, amint ott fekszik meztelenül, olyan pózban, mint egy egészen
kicsi lány, sárgásbarna arcán a szeretkezés fáradalmainak nyomaival. Sápadt
volt, teste hideg, szeme olyan színű, mint a tenger, és idegen volt, nagyon
idegen.
Aztán jött a ragyogó délidő. Addig aludtak néhány órát, frissen ébredtek,
egymást nézték, tetszettek egymásnak, és nagyon éhesek voltak. Erős, vaskos,
közönséges ételeket ettek, amelyeket a szolgáknak saját ízlésük szerint kellett
elkészíteniük: lisztpempőt, lencsefőzeléket, gyanús húspástétomot, hozzá sört
ittak. Remek hangulatban voltak, elégedettek magukkal és a sorsukkal.
Délután feltúrták az egész házat. József holmijai között Dorion talált néhány
különös játékkockát, amelynek oldalaiba héber betűk voltak bevésve. József
elkomolyodott, amikor megmutatta neki a kockákat. Majd azt mondta:
szerencsét hozó amulett ez a kockakészlet, de most, hogy Dorion az övé, már
nincs szüksége amulettre. Magában pedig megfogadta, hogy soha többé nem
játszik hamis kockákkal. Alapjában véve még Dorionért is hamisan kockázott,
amikor elhitette vele, hogy őmiatta vállalta a megostoroztatás kínjait. Dorion
szeme láttára nevetve a tengerbe dobta a kockákat.

Vespasianus nagyon élesen figyelte a fiát, és Caenis úrhölgy is szemmel

tartotta. Sok nyelv és kéz dolgozott azon, hogy a fiatalt tolja az öreg helyére. A
fiatalból nem hiányzott sem a bátorság, sem a józanság, csapatai rajongtak érte.
A hisztériás zsidó hercegnő is folyton rágta a fülét; ő fanatizmusában Júdea
javára sokkal többet remélt elérni az érte bolonduló fiatal hercegtől, mint a
hideg Vespasianustól. A császár nagyon jól látta mindezt. Helyesnek ítélte, ha
nevén nevezi a dolgokat. Gyakran felbosszantotta a fiát, orra alá dörgölte, hogy
csak ne türelmetlenkedjék, mert még jócskán kell várnia, míg eltemetheti apját.
Sokszor igen éles szóváltás támadt köztük. Titus arra hivatkozott, hogy öccse, a
drágalátos Domitianus mekkora hatalmasság Rómában, és magának is nagyobb
hatáskört követelt itt Keleten. Csípős, nyers hangnemben beszéltek egymással.
Vespasianus zsörtölődve, élcelődve, atyailag óvta fiát attól a zsidó nőtől.
Antonius az egyiptomi asszonnyal kurválkodott, teljesen elzüllött, de róla
legalább el lehet mondani, hogy előbb meghódította Rómát. De Titus? Titus
eddigelé mindössze néhány hegyi fészket hódított meg Galileában,
következésképpen még nem formálhat igényt arra, hogy keleti dámák karjaiban
henteregjen: Titus visszavágott. Kijelentette, hogy a keleti hölgyekhez való
219
vonzalma nem hirtelen fellobbant szenvedély, hanem a vérében van.
Emlékeztette apját Marára. Vespasianus örvendező nevetésben tört ki. Igaz,
igaz, Marának hívják azt a nőcskét. Most legalább tudja a nevét. Teljesen
kiment a fejéből, és a zsidaja, az a kutya József, amikor legutóbb róla beszéltek,
úgy tekerte a szót, hogy egyszer sem említette a nevét.
Egyébiránt bízott fia okosságában. Nem olyan buta ez a Titus, hogy
bizonytalan esélyekkel most nyúlkáljon a hatalom felé, amely néhány esztendő
múlva minden bizonnyal érett gyümölcsként fog az ölébe pottyanni. Szerette a
fiát, biztosítani akarta a dinasztiát, elhatározta, hogy fiának hírnevet fog
szerezni. Ő maga elvégezte a munka nehezét Júdeában. A feladat mutatósabb
részét, amely még végrehajtásra vár, Titusra bízza.
De azért még jó darabig váratta idegesen tépelődő környezetét, mielőtt
elhatározását közölte. Az alexandriai tél vége felé közeledett. Kora tavasszal
folytatni kell a júdeai hadműveleteket, máskülönben bizonytalan kimenetelű
ellentámadástól lehet tartani. Maga a császár fejezi be a hadjáratot? Megbíz vele
valakit? Kit? Miért habozik?
Ebben az időben történt, hogy Józsefet hívatta a császár. Szokásához híven
csipkelődéssel kezdte:
– Úgy látom, boldog házaséletet élsz, zsidócskám. Meglehetősen elnyűttnek
látszol, és gondolom, soványságod nem a belső szemlélődés és eksztázis
következménye.
A továbbiak során is megtartotta az ingerkedő hangnemet, de József érezte a
tréfás tónus mögött a komoly várakozást.
– De most megint dolgoztatnod kell egy kicsit azt a te belső hangodat.
Feltéve, hogy még mindig szándékodban áll megírni a zsidó dolgokat. Ezeket a
dolgokat ugyanis a következő hónapokban véglegesen elrendezem. Lázadástok
végső elintézését azonban átengedem Titus fiamnak. Választhatsz: vagy
elkísérsz majd Rómába, vagy Titusszal tartasz Jeruzsálem ellen.
József oly mélyet lélegzett, hogy majd szétpattant a mellkasa. A döntést,
amelyre mindenki kínzó feszültséggel várakozott, az öreg vele közölte
legelőször. Ugyanakkor azonban éles fájdalommal hasított tudatába, milyen
keserves válaszút elé állította a császár. Menjen Júdeába, legyen szemtanúja
annak, amiből ízelítőt kapott Jeremiás síremlékénél? Fogadja szemébe városa
pusztulásának borzalmas képeit? Milyen átkozottul keményen, összevont
szemöldökkel szegezi rá tekintetét ez a római! Tudja, milyen nehéz a döntés,
fürkészi őt, vár.
Valami belső kötelék fűzi őt ehhez a rómaihoz, amióta csak ismeri. Ha
elmegy vele Rómába, a kötelék még erősebbé válik; Vespasianus hallgat a
szavára, és ő emelkedik, sokat elérhet. De van egy másik kötelék is, amely az
egyiptomi asszonyhoz fűzi. Dorionnak sima és barna a bőre, keze keskeny és
barna, teste úgy vonz, mint a mágnes. József féltékeny, amikor az a keskeny
barna kéz Immutfrut cirógatja. Egy nap nem bírja majd türtőztetni magát, és
220
agyonveri Dorion istenét, Immutfrut, nem a bálványimádás ellen érzett
gyűlöletből, hanem féltékenységből. Mégis, itt kell hagyni az egyiptomi
asszonyt. Mert ha továbbra is mellette marad, lejtőre kerül. Belső szemei máris
majdnem vakok, szíve eltompult, már nem reagál a szellem hangjaira. És ettől a
rómaitól szintén meg kell szabadulnia, mert ha továbbra is vele marad, egyre
erősebben eluralkodik rajta a hatalomvágy. Márpedig a hatalom elbutítja az
embert, és a belső hang sohasem szólal meg többé.
Édes a hatalom. Az ember nem is jár, hanem szinte lebeg, ha van hatalma.
Könnyedén suhan a földön, teli tüdővel szívja az éltető levegőt. Sima és barna
Dorion bőre. Végtagjai hosszúak, lazák, mégis olyanok, mint egy kislányéi, és a
bűn vele olyan könnyű és olyan jóízű. Ha Rómába megy, nappalai jók lesznek,
mert a császár hallgat a szavára, és az éjszakái is jók lesznek, mert Doriont
ölelheti. De ha Rómába megy, nem láthatja városa pusztulását, országa és Isten
hajléka úgy fognak elpusztulni, hogy végnapjait nem örökíti meg írásban senki,
örökre és nyomtalanul alámerülnek, és a későbbi nemzedékek sohasem tudják
meg végpusztulásának körülményeit.
Hirtelen irtózatos erővel rohanja meg a vágy: Júdeába, Júdeába! Eszelős
sóvárgás, hogy ott legyen, hogy szeme és szíve magába szívja, amint a
Templom fehér és arany pompája a föld porával vegyül, amint a papokat
hajuknál fogva elvonszolják a katonák, letépik kék díszköntösüket, és a belső
kapu fölött ragyogó arany szőlőfürt megolvad, csöppjei pedig aláhullanak a
vérből-sárból képződött síkos pocsolyába. És az ő egész népe leroskad a
Templommal együtt, elemésztődik lángban-füstben, vad mészárlásban, égő
áldozatként az Úr előtt…
Egymást hajszoló látomásaiba belerecseg a császár hangja:
– Várom a válaszodat, Flavius Josephus.
József a homlokához emeli kezét, mélyen meghajol, zsidó módra, és így
válaszol:
– Ha a császár megengedi, saját szememmel akarom végignézni annak az
akciónak a befejezését, amelyet a császár kezdett meg.
Vespasianus halványan, rezignáltan és haragosan mosolyog: hirtelen nagyon
öregnek tűnik. Ragaszkodik a zsidajához, sok jót tett a zsidóval. És most a zsidó
mégis a fia mellett döntött. Hát igen, Titus fiatal, neki magának pedig tíz éve
van hátra, talán csak öt, legfeljebb tizenöt.

Dorion csendes visszavonultságban éldegélt a kanóposzi kis villában,

amelyet Titus átengedett nekik. Remek volt a tél, Dorion a bőrével és a szívével
élvezte a levegő frissességét. Immutfru isten összefért a karvalyával, és a páva
fejedelmi méltósággal sétálgatott egyik helyiségből a másikba. Dorion boldog
volt. Azelőtt sok embert kellett maga körül látnia; apjának becsvágya őt is
magával ragadta, létszükségletnek érezte, hogy társaságban csillogjon,
221
elbűvölően csevegjen, csodáltassa magát. Most még Titus ritka látogatásai is
terhére estek, és minden becsvágyának egyetlen célja József volt.
Milyen szép férfi. Milyen tüzes és élénk a szeme, milyen finom és erős a
keze, milyen perzselő és édes a lehelete, és nincs nála okosabb ember széles e
világon. Mesélt róla az állatainak. Vékony hangján, amely nem sokkal volt
szebb, mint a pávája hangja, elénekelte előttük azokat az ősi szerelmi dalokat,
amelyeket a nevelőnőjétől tanult. „Ó, simogasd a combjaimat, én kedvesem!
Irántad érzett szerelmem úgy tölti el testemnek minden porcikáját, ahogyan az
illatos olaj beivódik a bőrbe.” Józsefet folyton arra kérte, mondja el az Énekek
Énekét, s mikor már kívülről tudott minden verset, akkor az eredeti héber
szövegre volt kíváncsi, amelyet akadozó nyelvvel, boldogan gügyögött utána. A
kurta nappalok oly hosszúnak tűntek neki, és a hosszú éjszakákat oly rövidnek
érezte.
József gondterhelten töprengett. „Nehéz lesz megmondani neki, hogy
hazamegyek, és őt itt hagyom. Keserves lesz nekem is, de meg kell tennem,
mégpedig habozás nélkül.”
Amikor megmondta, Dorion eleinte meg sem értette. Amikor megértette,
elsápadt, egészen lassan, ahogyan ő szokott elsápadni, előbb a szája körül
ütközött ki a halványság, majd átterjedt az orcájára, végül a homlokára. Aztán
előreesett, puhán, különös lassúsággal, hangtalanul.
Amikor magához tért, József ült mellette, és óvatos szavakkal próbálta
megnyugtatni. Dorion rábámult, tengerszínű szemét vad, kusza, tébolyodott
zavar fátyolozta el. Majd csúnya fintorral felvetette ajkait, és József arcába
kiabálta mindazokat a gyalázó szavakat, amelyek csak eszébe jutottak, a
legdurvább szidalmakat, egyiptomiakat, görögöket, latinokat, arámokat. Büdös
rabszolga és leprás kurva fia. A világ összes dögtetemeiből gyúrták össze. A
világ nyolc szele hordta össze a föld minden szemetét, abból nőtt ki… A férfi
szótlanul nézett rá. Határozottan csúnya volt most az asszony, amint ott
kuporgott zilált testtel, zilált lélekkel, és eltorzult hangon rikácsolta szitkait. De
nagyon is megértette Doriont, szíve csordultig megtelt részvéttel önmaga és a
felesége iránt, akit oly nagyon szeretett. Dorion váratlanul átkarolta, csókolgatni
kezdte, megenyhült, puha arcán a gyámoltalanság vonalai rajzolódtak ki.
Halkan suttogta József fülébe a gyönyörnek mindazokat az apró beceszavait,
amelyeket addig tőle kapott, könyörögve, hízelegve, teljes odaadással és
kétségbeeséssel.
József hallgatott. Gyengéden cirógatta a lankadt asszonyi testet. Majd
óvatosan, messziről lopakodva a rideg valóság felé, magyarázni próbált. Nem,
dehogyis akarja Doriont elveszíteni. Elismeri, súlyos dolgot kíván tőle, hogy
eleven természetű, pezsgő életvágytól duzzadó asszony létére türelmesen várjon
rá. De hát szereti, nem akarja elveszíteni, ezért kívánja tőle. Nem, ő, József, nem
gyáva és nem állhatatlan, nem is érzéketlen, mint egy fadarab, ahogyan Dorion
szidalmaiban állította. Éppen ellenkezőleg, nagyon is él benne a vágy, hogy
222
Doriont, a legdrágább kincsét, szüntelen lássa, ölelje, ízlelje, mert képtelen
betelni vele. No de hiszen nem is marad távol sokáig, legfeljebb egy évig.
– Az annyi, mint örökre – szakította félbe Dorion.
József folytatta, komolyan, nyomatékosan, elsöpörve az ellenvetést: el kell
mennie, de utazása nem kevésbé fontos és hasznos lesz Dorion számára, mint
önmaga számára. E szavak hallatára az asszony szemében feszült figyelem
csillant fel, amelyben reménység és némi bizalmatlanság vegyült. József nem
hagyta abba a simogatást, s óvatosan kezdte fejtegetni a tervét, Dorion
értelméhez és szívéhez hangolva érveit. Elmondta, hogy ő hisz a szó
hatalmában, a saját szava hatalmában. Szavának erejével el fog érni valamit,
amire szíve legmélyén Dorion is forrón áhítozik.
Igen, könyve majd megszerzi Dorionnak azt a helyet és rangot a társaságban,
amelyért az apja egy életen át hasztalan emésztette magát.
Dorion hevesen tiltakozott, neki sohasem voltak efféle ambíciói. József
azonban észrevette, hogy kecsegtetőnek érzi ezt. József halkan, fanatikusan
beszélt a fülébe, a szájába, a keblébe. A birodalom a Keletről fog kiindulni, az
uralkodás a Keletnek rendeltetett. A Kelet azonban mindeddig nagyon
otrombán, ügyetlenül, túlságosan anyagi módon próbálta elérni célját. Az
uralkodás és a hatalom, az nem ugyanaz. A Kelet irányítja majd a világ sorsát,
de nem kívülről, hanem belülről. A szó által, a szellem által. És az ő könyve
fontos mérföldkő lesz ezen az úton.
– Dorion, édesem, gyönyörűségem, kicsi pásztorlánykám, nem látod, hogy
egy másik, mélyebb közösség is egymáshoz fűz bennünket? Apád majdnem
belepusztul abba, hogy a rómaiak nem tekintik többnek, mint valami ritka
állatnak, királyfácánnak vagy fehér elefántnak. De én, a férjed, megszerzem a
második nemesség aranygyűrűjét, a római lovagrend tagja leszek. Te, a rómaiak
által megvetett egyiptomi nő, és én, a zsidó, akire bizalmatlanul, idegenkedve és
bizonyos tisztelettel tekintenek – mi ketten együtt fogjuk meghódítani Rómát.
Dorion a fülével és a szívével hallgatta, magába szívta szavait. Úgy figyelt
rájuk, mint egy gyermek, letörölte könnyeit, még szipogott egy kicsit, de hitt a
férjének, hiszen József olyan okos, és amit mond, az igazán olyan szép, kedves
és sokat ígérő. Apja világéletében mindig csak festett, ami minden bizonnyal
nagyszerű valami; de ez itt fellázította a népét, csatákat vívott, és veresége után
meggyőzte a győztest, úgyhogy az most is ragaszkodik hozzá. Az ő férje, az ő
szép, erős férje okos, birodalma Jeruzsálemtől Rómáig terjed, a világ bor neki,
amit a kancsójába tölt; minden, amit cselekszik, helyes.
József simogatja, csókolgatja, Dorion ízlelgeti a leheletét, a kezét, a bőrét, és
miután eggyé forrott vele, teljesen meg van győzve. Boldogan sóhajt, a férfiba
csimpaszkodik, összezsugorítja magát, térdeit felhúzza a melléig, mint magzat
az anyaméhben, és elszenderedik.

223
 József ébren fekszik. Könnyebben győzte meg Doriont, mint várta. Neki
magának nem lesz olyan könnyű. Óvatosan lefejti magáról az asszony karjait,
fejét is arrébb fekteti. Dorion mormog valamit, de alszik tovább.
József ébren fekszik, a könyvére gondol. Lelki szemei előtt áll a könyve,
nagy, fenyegető valami, teher, feladat, de mégis boldogító. Vespasianus azt
mondta neki, legyen a Homérosza. Erős húrt pendített meg benne. De nem lesz
Vespasianus Homérosza, Titusé sem. A népét fogja megénekelni, népének nagy
háborúját.
Ha valóban keserűség és pusztulás következik be, akkor ő lesz ennek a
keserűségnek és pusztulásnak a szája. De már nem is hisz keserűségben és
pusztulásban, hanem örömben és megmaradásban. Ó maga fogja a békét
kieszközölni Róma és Júdea között, jó béke lesz, a tisztesség, az értelem és a
boldogság békéje. Győzni fog a szó. A szó pedig azt kívánja most, hogy menjen
Júdeába.
Elnézte az alvó Doriont. Mosolygott, gyöngéden megsimogatta, finoman.
Szerette, de lélekben már messze járt tőle.

Azt a megbeszélést, amelynek során Vespasianus közölte Titusszal, hogy őt

bízza meg a júdeai háború befejezésével, a nyers szívélyesség légköre
jellemezte. A császár fia vállát átkarolva járkált fel-alá, s közben bizalmasan, jó
családapa módján magyarázott neki. Széles körű felhatalmazással ruházta fel,
amely az egész Keletre kiterjedt. A júdeai hadjárat befejezéséhez pedig négy
légiót adott neki, jóllehet maga csak hárommal kezdhette el. Titus szívét
csordultig eltöltötte a hálás öröm, és szavaiból őszinteség sugárzott. Ő valóban
nem törekszik arra, hogy idő előtt megszerezze a trónt. Belőle hiányzik
mákvirág öccsének hatalmi tébolya, az ő mellében római szív dobog. Szilárdan
bízik abban, hogy egyszer majd, amikor atyja belefárad az uralkodás gondjaiba,
átveszi tőle az akkor már jól megszervezett és rendezett birodalmat. Nem
bolond ő, hogy a jövő szilárd talajáról ingoványra lépjen.
Vespasianus jólesően hallgatta, hitt az őszinteségében. Tekintetét fürkészve
nyugtatta fia arcán. Ez az arc, amely vörösbarnára sült a júdeai nyárban, az
alexandriai télben fehérebb lett, de még mindig eléggé markáns maradt ahhoz,
hogy a hadseregnek meg a tömegnek imponálni tudjon. A homloka nem rossz,
az álla rövid, kemény és katonás, csak az orcája lágy egy kicsit. És néha valami
furcsa, zavaros fény csillan fel a tekintetében, ami egyáltalán nem tetszik az
apának. Titus anyja, Domitilla nézett gyakran így, s utána hülye, hisztérikus
dolgokat művelt; valószínűleg ezért igyekezett megszabadulni tőle Capella
lovag, az első férje. No, mindegy, a fiú nem buta, és a júdeai feladat hátralevő
részével bizonyára megbirkózik, meg aztán nagyon jó eszű vezérkari főnököt
kap maga mellé, Tiberius Alexandert. A mennykőbe is, minden a legnagyobb

224
rendben volna, ha a fiú többet foglalkoznék a keleti férfiakkal, mint a keleti
asszonyokkal.
Óvatosan, igyekezve megőrizni a meghitt hangulatot, Vespasianus
megpendíti a régi, kellemetlen témát: Berenikét.
– Meg tudom érteni – kezdi baráti hangon, mint férfi a férfival –, hogy ez a
zsidó nő az ágyban olyan izgalmas csáberőket tud felvonultatni, amilyeneket
görög vagy római nő nem ismerhet.
Titus felvonja szemöldökét, most valóban óriási csecsemőre emlékeztet,
szeretne tiltakozni, a kijelentés ellentmondásra ingerli, de hát csak nem vallhatja
be, hogy még egyetlenegyszer sem hált a zsidó asszonnyal; apja a gunyoros
élcek zuhatagát zúdítaná a fejére. Összepréseli hosszú ajkát, és hallgat.
– Elismerem – folytatta az öreg –, hogy ezek a keleti emberek bizonyos
képességeket kaptak isteneiktől, amelyek belőlünk hiányzanak. De hidd el
nekem, ezek nem fontos képességek.
Titus vállára fekteti kezét, úgy magyaráz tovább:
Nézd, fiam, a Kelet istenei öregek és gyöngék. Itt van például ezeknek a
zsidóknak a láthatatlan istene. Jó könyveket sugalmazott a híveinek, igaz, de
megbízható forrásokból tudom, hogy csak a vízen képes harcolni. Az egyiptomi
fáraóval másként nem bírt elbánni, csak úgy, hogy elborította vízzel. És
uralmának mindjárt az elején is csak azzal tudta megfenyíteni az embereket,
hogy vízözönt zúdított rájuk. Szárazföldön azonban gyenge. A mi isteneink
viszont fiatalok, édes fiam. Nem követelnek olyan sok lelkiismereti teketóriát,
aggályoskodást, mint a keleti istenek; kevésbé finnyásak, beérik néhány
ökörrel, disznóval, meg egy erős férfiszóval. Azt tanácsolnám neked, ne
legyenek túlságosan szoros kapcsolataid a zsidókkal. Nem mondom, néha jó
tudni; hogy a világban egyebek is léteznek, mint a Forum meg a Palatinus
eszméi. Nem árt, ha időnként zsidó prófétákkal és zsidó asszonyokkal
csiklandoztatod a szívedet, a bőrödet. De hidd el nekem, fiam, a római katonai
szabályzat és Augustus császár politikai kézikönyve olyan dolgok, amelyekkel
jobban helyt tudsz állni az életben, mint a Kelet valamennyi szent iratával
együttvéve.
Titus némán hallgatta apját. Az öregnek sokban igaza van. De lelki szemei
előtt megjelent Bereniké alakja, amint egy terasz lépcsőfokain lépdel felfelé – és
a hercegnő ringó járása egyszeriben semmivé foszlatott minden római
állambölcsességet. Azt mondta neki a hercegnő: „Engedj nekem időt, kedves
Titus, amíg majd Júdeában leszünk, és júdeai földet érzek a talpam alatt. Csak
akkor tudom eldönteni magamban, hogy mit tehetek és mit nem…” Titusban
felbizsergett Bereniké sötét tónusú, nyugtalanító, finoman fátyolozott hangja –
és ennek a hangnak a hatását semmiféle győzelmes császári akarat nem törhette
meg. Uralkodhat valaki akár az egész világ fölött, és a föld egyik sarkából a
másikba dobhatja át a légióit, tetszése szerint: ennek az asszonynak a királysága
sok anyai őse révén törvényesebb, királyibb, mint az ilyen szilárd, józan uralom.
225
Vespasianus öregember. Ami ennek az öregembernek a szavaiból szól, az nem
egyéb, mint a félelem. Fél, hogy egy római nem bír majd megküzdeni a Kelet
belső támadásaival, finomabb logikájával, mélyebb moráljával. Csakhogy
Róma meg tudta emészteni a görög bölcsességet és a görög érzelemvilágot.
Róma most elég művelt ahhoz, hogy a zsidó érzelemvilágot és a zsidó
bölcsességet is le tudja nyelni minden veszedelem nélkül. Ő, Titus,
mindenesetre elég erősnek érzi magát arra, hogy egyesítse a kettőt: a Kelet
homályos mélységét és Róma egyenes, világos uralkodási módját.

Alexandriát izgalomba hozta a hír, hogy Titus fejezi majd be a júdeai

hadjáratot, a császár pedig belátható időn belül visszatér Rómába. A
fehércipősök fellélegzettek. Örültek, hogy rövidesen megszabadulnak a
császártól meg a szigorú kormányzótól, Tiberius Alexandertől. De még jobban
örültek annak, hogy végre-valahára négy légió móresre tanítja a pimaszkodó
Júdeát. Újra feléledt a régi uszító jelszó, és ha valahol feltűnt egy zsidó,
kórusban harsogták utána: „Apella, Apella!” Ezt azonban kiszorította egy
másik, kurtább, élesebb gúnyszó, amely gyorsan elterjedt a városban, a Keleten,
az egész világon. A fehér cipős Chaereas agyalta ki, az a bizonyos uracs, akit
József egyszer az írókészletével leütött. A gúnyszó ennek a latin mondatnak a
kezdőbetűiből állott: „Hierosolyma est perdita” („Jeruzsálem elveszett”).
„Hep, hep” – hangzott fel most mindenütt, ahol zsidókat lehetett látni. „Hep,
hep!” – kiabálták, s kiváltképpen a gyerekek. Aztán az új csúfszót
egybekapcsolták a régivel, és városszerte kurjongatták, rikoltozták: „Hep,
Apella! Hep, Apella! Apella, hep!”
József nem törődött az üvöltözéssel. Bereniké, Agrippa, a zsidónak született
Tiberius Alexander marsall voltak a zsidók reménységei. Ha József megjelent, a
zsidók ismét úgy köszöntötték: „Marin! Marin!” Sugárzott belőle a bizakodás
derűje. Ismerte Titust. És az is lehetetlen, hogy Tiberius Alexander, akinek apja
a legszebb ajándékokkal ékesítette a Templomot, engedné ebek harmincadjára
jutni Jahve hajlékát. Kemény, de rövid lesz a hadjárat. Jeruzsálem megadja
magát, az Izrael Bosszúállóitól megtisztított ország új virágzásnak indul. József
már látja magát, mint az első emberek egyikét, akár a római provincia
közigazgatási apparátusában, akár a jeruzsálemi kormányban.
A közvetlenül előtte álló feladat természetesen nehéz. Becsületes közvetítő
akar lenni a zsidók és a rómaiak között. Mindkét fél bizalmatlan lesz iránta. Ha a
rómaiak valahol kudarcot vallanak, az ő nyakába varrják a felelősséget; ha a
zsidóknál lesz baj, azok is őt fogják hibáztatni. De ő rendíthetetlen marad,
nyitva tartja szemét és szívét, keserűség nélkül. „Ó, Jahve, értőbb szívet adj
nékem, Sokszínű világod, hogy jobban értsem. Ó, Jahve, sokszorozd meg
hangomat, Hirdesse fennen: Nagy a Te világod.” Néz, fürkészik, és az

226
elkövetkezendő nemzedékek általa fogják újra átélni ezt a háborút, ennek a
háborúnak az értelmetlenségét, borzalmait és nagyságát.

Véget ért az egyiptomi tél, elmúlt a Nílus áradása. Megszűntek a nagy

felhőszakadások, amelyek Pelusium felé szinte járhatatlanná tették a mocsaras
vidéket; lehetővé vált, hogy a hadsereg Nikopolisztól a Níluson hajózzék
fölfelé, majd a régi sivatagi úton meneteljen tovább Júdea irányában.
Az alexandriai zsidóság vezetői büszkén jártak-keltek, tartásuk kimért volt,
mint mindig, arcukon nyugalom ült, de lelküket nyugtalanság emésztette.
Maguk is tevőlegesen részt vettek a mozgósításban, jó üzleteket csináltak, sokat
nyertek a hadsereg számára rendelt élelmiszer-szállítmányokon és egyebeken.
Amellett fojtott haraggal gondoltak a júdeai lázadókra, és szívük mélyéből
helyeselték, hogy Róma most felemelte a lábát, végképp eltiporni készül őket.
De könnyen megtörténhet, hogy nemcsak a lázadókat tapossa szét, hanem a
várost, sőt a Templomot is. Jeruzsálem a világ legerősebb erődje, a lázadók
elvakultságukban önmagukat is készek felkoncolni, és ha egy várost erőszakkal
kell bevenni, vajon hol ér véget az erőszak, és ki tud megálljt parancsolni az
erőszaknak?
Róma korrekt és jóakaratú magatartást tanúsított az alexandriai zsidók iránt.
Júdea provincia lázadói ellen viselt hadat, nem a birodalomban élő zsidók ellen.
A kormányzat ezt világosan kifejezésre juttatta, ám a tömegek nem tettek ilyen
megkülönböztetést. A katonai főparancsnokság Alexandria helyőrségének nagy
részét a hadba vonuló csapatokhoz osztotta be. A zsidók nem mutatták, de
magukban nagyon aggódtak, pogromtól tartottak, amilyen négy esztendeje
robbant ki.
Ezért kettőzött buzgalommal iparkodtak kimutatni hűségüket a császár és fia
iránt. Theodorus Bar Daniel nagymester búcsúlakomát adott Titus tiszteletére.
A hangulat nem volt a legvidámabb, a zsidó közösség vezetői közül sokan
nehezen tudták álcázni szorongásukat. Ott volt a császár, Agrippa, Bereniké,
Tiberius Alexander, Titus vezérkari főnöke. József és Dorion is meghívást
kapott. Komolyak, feltűnően haloványak voltak, nagyon fegyelmezték
magukat, és mindenki nézte őket.
Hevertek vagy százan, zsidók és rómaiak, a lakomaasztalnál, ünnepeltek,
búcsúztattak. Holnap elindul a hadsereg, a megerősített hadsereg, amely most
már négy légiót foglal magában, az Ötödiket, a Tizediket, a Tizenkettediket, a
Tizenötödiket. Megindulnak a csapatok Szíria felől, Egyiptom felől, hogy
körülzárják és végképp térdre kényszerítsék a zsidó fővárost, amely pimaszul
dacolni mert a római hatalommal. „Ám a te mesterséged, római, az, hogy
uralkodj, és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.” Így énekelt a költő,
amikor a monarchia alapítója megalkotta a birodalom rendjét, és most, ezen a

227
lakomán rómaiak és zsidók egyaránt úgy gondolkodtak, hogy a költő szavának
érvényt kell szerezni. A rómaiaknak karddal, a zsidóknak az írás fegyverével.
A lakoma nem tartott sokáig. A nagymester rövid beszédére Titus válaszolt.
Főparancsnoki díszruháját öltötte fel erre az alkalomra, most egyáltalán nem
látszott fiúsnak, tekintete kemény volt, hideg és átható, mindenki
megállapította, mennyire hasonlít az apjára. A római katonáról beszélt, a
fegyelmezettségről, a könyörületességről, a keménységről, a hagyományairól.
– Mások mélyebben gondolkodnak, megint mások szebben éreznek –
mondotta. – Nekünk azt a képességet adták meg az istenek, hogy a kellő
pillanatban helyesen tudunk cselekedni. A görögöknek szobraik vannak, a
zsidóknak szent irataik, nekünk viszont ott a katonai tábor. Erős és mozgékony a
tábor, mindennap újból felépül, valóságos kis város. Megoltalmazza azokat,
akik meghódolva engedelmeskednek a birodalom törvényeinek, és könyör-
telenül eltiporja azokat, akik dacolni mernek a törvényeinkkel. Ígérem neked,
atyám, ígérem Rómának és a világnak, hogy Róma lesz az én táboromban, a régi
Róma, kemény, ahol kell, és elnéző, ahol lehet. Nem lesz könnyű háború, de jó
háború lesz, római módra viselt háború.
Nem egyszerűen egy dikció szavai voltak ezek. A fiatal tábornok egész
fajtájának gondolkodásmódja és lényege szólt belőlük, maga a férfiasság
beszélt, a férfierény, amely a Tiberis menti dombok kis településeinek lakóit
Latium, Itália, a földkerekség uraivá tette.
A császár elégedetten és helyeslően hallgatta fiát, s közben gépiesen
simogatta köszvényes lábszárát. Nem, a zsidó asszony nem fogja hálójába
keríteni a fiút. És magában mosolyogva tekintett Berenikére.
A hercegnő sötét, merész arcát tenyerébe hajtva, mozdulatlanul hallgatta
Titus beszédét. Szíve megtelt szomorúsággal. Ez az ember teljesen elfelejtette
őt, szívének legparányibb zugából is kitépte, kigyomlálta. Katona, semmi
egyéb, katona, aki megtanult szúrni, lőni, ölni, legázolni. Nehéz lesz visszafogni
a kezét, ha egyszer felemeli.
Mély csend ülte meg a fényesen kivilágított termet, mialatt a herceg beszélt.
Fabullus is ott volt, a festő; Bereniké arcképével már elkészült. A herceg
azonban nem akarta magával vinni, és ez nagy elégtétel volt a festőnek. A kép –
mondotta a herceg – annyira élő, hogy nyugtalanítja, amikor a közelében van;
márpedig most hadjáratot kell vezetnie, és nem engedhet meg magának efféle
nyugtalanságokat. Fabullus hirtelen megöregedett, arcának szigorúsága még
keményebb lett, de a teste nem olyan korpulens. Mereven nézett maga elé, üres
tekintettel, amint szokása volt, de ez a kifejezéstelen tekintet látszat volt. A
hetek alatt megöregedett ember nagyon jól látott. Látta a száz arcot, a rómaiakat,
az urakat, akik kivonulnak, hogy megfenyítsék fellázadt rabszolgáikat és a
zsidókat, a kordában tartottakat, akik uraik kezét nyaldossák. Fabullus kevés
beszédű ember volt, szűken mérte a szót, neki nem kellettek a szavak, anélkül is
pontosan olvasott az arcokban, még a legzárkózottabb vonások mögött is
228
meglátta a kendőzetlen valóságot. Ott ült például hűvösen és elegánsan Tiberius
Alexander marsall, aki teljes mértékben elérte azt, amiért Fabullus égész életén
át hiába gyötörte magát. És a mester mégis meglátta, hogy ez a kemény, okos és
hatalmas úr nem boldog. És a többi zsidó sem boldog, a király sem, Claudius
Reginus sem, a nagymester sem, senki az egész teremben. Csak a rómaiak
boldogok és elégedettek önmagukkal, a sorsukkal. Gondolkodásuk sekélyes, a
bölcsesség és a szépség nem probléma számukra. Útjuk egyenes és egyszerű.
Nehéz út és nagyon hosszú, de nekik erős a lábuk, és bátor a szívük:
végigmennek az úton. Ezek a zsidók és egyiptomiak és görögök itt a teremben
jól teszik, ha mint uraikat ünneplik őket.
Fabullus látta annak az embernek az arcát is, aki elrabolta tőle a lányát. A
rongy, a kutya, a szemét. És egy ilyennek dobta oda magát Dorion. De nicsak…
ez nem egy rongy ember arca, hanem egy küzdő emberé, aki sokáig ellenszegült
a hatalomnak, de most megokosodva alkalmazkodik hozzá, elismeri, de ezernyi
ravasz fenntartással; harcos, aki meghajol az övénél nagyobb erő előtt, de nem
hódol be. Fabullus nem ért semmit az irodalomhoz, nem is akar tudni róla
semmit, gyűlöli, tele van keserű haraggal, mert Róma az irodalmárokat
dédelgeti, a művészeket kutyába se veszi. Fabullus nem ért az irodalomhoz, de
ért az arcokhoz. Figyeli Józsefet, amint az Titus beszédét hallgatja, és tudja:
lányának ágyasa, a rongy, a kutya, most majd elmegy Alexandriából, elkíséri
Titust, végignézi városa pusztulását, és arról könyvet fog írni. Mindezt tisztán
látja a férfi arca mögött. És nem sokkal Titus beszéde után átmegy Józsefhez,
kissé tétován, nem olyan határozottan és méltósággal, mint máskor. Dorion
aggodalmasan pillant rá, fél, hogy mi lesz most. De nem történik semmi.
Fabullus így szól Józsefhez, és hangja nem olyan biztos csengésű, mint máskor:
– Szerencsét kívánok neked, Flavius Josephus. A könyvedhez, amelyet majd
a háborúról fogsz írni.
Másnap József Nikopoliszban felszáll a hosszú hajóra, amely majd fölfelé
viszi a Níluson. A rakpart tele van katonákkal, ládákkal, csomagokkal. Csak
kevés polgári személyt engednek a kikötőbe, mert a hadvezetőség rendelkezése
értelmében a búcsúztatás már Alexandriában megtörtént. Valaki azonban
ragaszkodott hozzá, hogy Józseftől Nikopoliszban vegyen búcsút: Claudius
Reginus.
– Aztán tágra nyisd ám a szívedet meg a szemedet, barátocskám – mondja,
amikor József hajóra száll. – Jó könyvet írj, hallod-e. Százötvenezer sestertius
hallatlanul nagy előleg.
Titus, még mielőtt felmegy a hajóra, kiadja a parancsot: újra meg kell
szervezni azokat a jelzőtűz-posztokat, amelyeknek annak idején a Jeruzsálem
elestéről szóló hírt kellett volna továbbítaniuk egészen Rómáig, s amelyeket
Vespasianus megszüntetett.

229
 Ötödik könyv

JERUZSÁLEM

Nisszan hó elsejétől feltünedeztek Júdea útjain a zarándokok, akik

Jeruzsálem felé vonultak, hogy ott Jahve oltáránál levágassák a húsvéti
bárányukat, és a szent városban elköltsék a pászka-ünnepi vacsorát.
Polgárháború dúlt, az utakon rablók és katonák nyüzsögtek, de ezek az
érthetetlenek nem hagyták magukat megfosztani a pászkazarándoklatuktól.
Csak jöttek, jöttek, egyenként és kisebb-nagyobb csoportokban, férfinembeliek
mind, tizenhárom éves kortól felfelé. A legtöbben gyalogszerrel, útisaruban,
vándorbottal, hátukon az ivóvizes tömlővel meg a szaruból készített
elemózsiatartóval. Sokan szamárháton, lóháton, teve nyergében, gazdag
emberek kocsin vagy gyaloghintóban. A leggazdagabbak
asszonyostul-gyerekestül.
Jöttek Babilon felől, a nagy, széles Királyi Úton. Jöttek délről a rossz mezei
utakon. Jöttek a rómaiak három jó hadi útján. Fogcsikorgatva haladtak el
Mercurius isten oszlopai mellett, amelyek a római utak mentén álltak,
fogcsikorgatva fizették le a magas út- és hídvámokat. De aztán megint
felvidultak, és örvendező arccal mentek tovább, amint a Törvény előírja. Este
megmosták a lábukat, megkenték magukat olajjal, elmondták az áldást, előre
örültek a Templom és a szent város látványának, az egyéves, rituális
szempontból makulátlan húsvéti hím bárányból sütendő pecsenyének. A
zarándokseregek után más seregek is jöttek, rómaiak. Négy teljes, hadi létszámú
légió, meg a vazallusok csapatai, összesen vagy százezer ember. Április
huszonharmadikán, a zsidó naptár szerint Nisszan hó tizedik napján indultak el
Caesareából, huszonötödikén tábort vertek Gabathszaulnál, amely az utolsó
nagyobb helység Jeruzsálem előtt.
A hatos sorokban menetelő katonák az utat egész szélességében elfoglalták,
és a zarándokokat a mezei utakra szorították le. Egyébként nem zaklatták őket.
Csak az olyanokat fogták el, akik a lázadó Makkabi-szalagot viselték. A
zarándokok borzongással nézték, hogyan kúszik a város felé a légiók
óriáskígyója. Némelyikük talán habozott is, nem volna-e okosabb
visszafordulni. A tétovázás azonban csupán pillanatokig tartott. Az értetlenek
nem fordultak vissza, sőt meggyorsították lépteiket. Tekintetüket félrefordítva,
230
riadtan tolongtak a város felé, végül már inkább menekülésnek tűnt az egész. És
Nisszan hó tizenegyedikén, az ünnep előtti napon, az ünnepi vacsora napján,
mihelyt a legutolsó zarándokok is beértek a városba, bezárultak a kapuk; mert az
utolsó zarándokok mögött a magaslatokon már megjelentek a rómaiak előőrsei.
A zsidók mindig is ama tíz csoda egyikének tartották, amelyekkel Jahve
kitüntette az ő választott népét, hogy pászka-ünnep idején az a rengeteg
zarándok mind elfért Jeruzsálem falai között. Ebben az évben a szokottnál is
többen szorongtak a városban, mert máskor a környező falvak is sok
zarándoknak nyújtottak szállást, de most erre nem volt lehetőség, el voltak
vágva a várostól. A zarándokok azonban fel sem vették a roppant zsúfoltságot.
Megtöltötték a Templom óriási csarnokait és udvarait, csodálták Jeruzsálem
pompáját, ott tolongtak a bazárokban, mivel aki csak tehette, elég sok pénzt
hozott magával. Barátságosan szorongtak egymás mellett, udvariasan helyet
engedtek egymásnak, jó hangulatban alkudoztak az árusokkal, ajándékokkal
kedveskedtek ismerőseiknek. Ebben a hónapban, Nisszan havában mentette ki
Jahve a zsidókat az egyiptomiak kezéből. Ámulva és kíváncsian, de félelem
nélkül néztek az előrenyomuló rómaiakra. Lábuk alatt érezték a megszentelt
talajt. Biztonságban voltak, boldogok voltak.

Titus és kíséretének tagjai a domb tetejéről nézték az elébük táruló látványt.

Lábuk alatt terült el a verőfényben fürdő város, amelyet mély völgyek
barázdáltak.
A herceg most, hogy először pillantotta meg az ő híres, lázongó
Jeruzsálemét, mohón ízlelgette a város szépségét. Ott fehérlik a város merész
hajlatú dombjain, és kihívóan tekint fel rá. Mögötte messzire nyúló kopár táj,
csupasz csúcsok, cédrus- és pinealigetekkel benőtt lankák, a völgyekben
szántóföldek, olajfaültetvények, szőlőskertek, még távolabb a Holt-tenger
csillogó tükre; de maga a város rengeteg embert szorít a keblére, alig marad hely
a mély utcáknak, keskeny sikátoroknak, minden talpalatnyi helyet hajlékok
foglalnak el. És ahogyan a csendes táj a nyüzsgő városba, úgy torkollik a
nyüzsgő város abba a csupa fehérbe és aranyba odafent, a templomi negyedbe,
amely hatalmas arányai ellenére végtelenül lágyan és tisztán lebeg a térben.
Igen, Jeruzsálem legmagasabb pontjai, az Antonia-erőd, meg a templom
tetőzete, sokkal mélyebben fekszik, mint az a dombtető, ahol most Titus áll, és
mégis úgy érzi, mintha lovastul beleragadt volna a talajba, ugyanakkor a város
és a Templom könnyedén és elérhetetlenül lebeg a levegőégben.
A herceg nézi a város szépségét. Ugyanakkor a katona szemével azt is látja,
hogy a város hozzáférhetetlen. Három oldalon szakadékok. Az egész körül
óriási fal. És ha azt a falat sikerülne is áttörni, az elővárost második fal védi, a
felsővárost egy harmadik; és a magas, meredek dombon álló Templom meg a
hasonló magaslatra épült felsőváros külön-külön is erődítmény. Csak észak
231
felől, ahol most áll, lejt a terep mély bevágás nélkül le a városig és a
Templomig. De a falak és erődök ott a legerősebbek. Legyőzhetetlenül,
dacosan, kihívóan néznek fel rá. Titus egyre féktelenebb vágyat érez, hogy
lerontsa ezeket a széles, konok építményeket, hogy a vastag falakon át
tűzzel-vassal utat törjön magának a rátarti város testébe.
Fejét apró mozdulattal megrándítja, s hirtelen kényelmetlen feszengés fogja
el. Tiberius Alexander tekintetét érzi magán. Tudja róla, hogy a kor legkiválóbb
katonája, a Flavius-ház legbiztosabb támasza. Őszintén csodálja; merész vonású
arca, ruganyos járása Berenikére emlékezteti. De iskolás elfogódottságot érez a
jelenlétében, nyomasztóan hat rá a marsall fölénye, amelyet előzékeny modora
sem tud csökkenteni.
Tiberius Alexander nem fiatal ember már, de kifogástalan, délceg tartással
üli meg fekete arabs paripáját. Arca hosszú, orra éles metszésű. Mozdulatlanul
néz le a városra. Mennyire összekuszált ügy ez az egész. Milyen-őrültség
ezektől az emberektől, hogy zarándokünnepeiken ennyire összezsúfolódnak a
városban, mint sózott halak a hordóban. Hosszú évekig kormányzó volt
Jeruzsálemben, ismeri a viszonyokat. Hogyan fogják huzamos ideig élelmezni
azt a sok százezer embert? Vajon a vezérek, Simon Bar Giora és Giszkalai János
azt hiszik, hogy hamarosan megszabadulnak tőle? Huszonnégyezer emberükkel
el akarják kergetni az ő százezer katonáját? A hajítógépeire gondol, a Tízesek
faltörő kosaira, főként a Kemény Juliusra, erre a nagyszerű, korszerű hadigépre.
Az öregedő, tapasztalt katona szinte szánakozó tekintettel néz le a városra.
Azok odalent, a falakon belül, még mindig ugyanúgy marakodnak.
Javíthatatlanok. Jobban gyűlölik egymást, mint a rómaiakat. Esztelen
belháborúskodásuk alatt felgyújtották roppant mennyiségű gabonakészleteiket,
János még a Templom oszlopcsarnokaiban is hajítógépekét állíttatott fel Simon
ellen. Lassan, kissé fáradtan, de otthonosan jártatja végig tekintetét a marsall a
templomnegyeden. Tulajdon apja adományából készültek a kilenc kapu
fémveretei, csupa arany, ezüst, korinthusi érc, értéke felér egy egész provincia
teljes esztendei adóbevételével. És mégis, noha apja az alexandriai zsidók
nagymestere volt, megengedte, hogy ő, Tiberius Alexander, még
gyermekkorában kiváljon a zsidóságból. Bölcs apa, ma is csak hálával gondol
rá. Bűnös ostobaság, ha valaki kizárja magát a görög kultúra kiegyensúlyozott,
értelemmel telített világából.
Alig-alig észrevehető, gúnyos mosollyal emeli pillantását a herceg titkárára
és tolmácsára, aki kábultan mereszti szemét a városra. Ez a Josephus egyszerre
akarja magának mind a kettőt: a judaizmust és a hellenizmust. Hát ez nem
megy, barátocskám. Jeruzsálemet és Rómát, Ézsaiást és Epikuroszt egyidejűleg
nem mondhatod a magadénak. Tessék dönteni: vagy az egyik, vagy a másik!
Tiberius Alexander mellett nézelődik Agrippa király, szép, kissé már
kövéredő arcán rendíthetetlenül tartja magát a szokványos, udvarias mosolygás.
Szívesebben lenne itt most zarándok, mint ötezer lovas parancsnoka. Négy
232
esztendeje nem látta a várost, amióta ez a megkergült nép lehurrogta az ő nagy
békeszónoklatát, és neki szégyenszemre menekülnie kellett. Agrippa, a
szenvedélyes építkező nagy szeretettel és mély sajnálkozással néz le
Jeruzsálemre. Milyen fehér. És milyen nagy iparkodással kúszik felfelé a
dombjaira. Maga is sokat építtetett itt. Amikor a templomépítkezés befejeztével
a tizennyolcezer munkás kenyér nélkül maradt, újraköveztette a város
valamennyi utcáját. Most a Makkabi-emberek az építőmunkások egy részét
katonáskodásra kényszerítették. Egyiküket, bizonyos Phaniasz nevezetűt,
megtették főpapnak, hogy csúfot űzzenek az arisztokráciából. És mit műveltek
az ő épületeivel, a Heródes-palotával, a régi Makkabeus-palotával. Nehéz a
szívnek és az arcnak nyugodtságot parancsolni, ha ilyen látvány tárul a szem
elé.
Körös-körül katonák dolgoznak. A magaslaton némán, mozdulatlanul
nézelődnek az urak a könnyű szélben, de a katonák ásóinak és fejszéinek
hangjai szaporán hasogatják a csendet. Építik a tábort, az ostrom céljainak
megfelelően egyengetik a talajt, itt feltöltik, ott elhordanak belőle. Jeruzsálem
környéke egyetlen nagy kert. A katonák kivágják az olajfákat, a gyümölcsfákat,
a szőlőtőkéket. Lerombolják az Olajfák Hegyén épült villákat, elpusztítják a
Chanan fivérek raktárépületeit. A föld színével teszik egyenlővé az egész
környéket. „Solo adaequare” („a föld színével egyenlővé tenni”): ez a technikai
kifejezés erre a műveletre. Ostrom előtt ez a legelső teendő, elemi szabály, ezt
verik elsőként minden stratéga-jelölt fejébe. A zsidó király hanyagul, de
biztosan ül a lován, arca kissé fáradtnak látszik, mind mindig. Negyvenkét
esztendős. Mindig csak igent mondott a világnak, pedig a világ teli van
ostobasággal és barbársággal. De most az egyszer nehezére esik.
József az egyetlen, aki nem bírja fegyelmezni arckifejezését. Jotapatából már
látta egyszer, hogyan zárják be szorító gyűrűjüket a légiók. Tudja, hogy az
ellenállás reménytelen. Agya azokat szolgálja, akik között van. De szíve
amazokhoz húz, akik a városban vannak. Oly fájdalmas hallani, ahogy a
katonák fejszékkel, pörölyökkel, ásókkal pusztítják a város ragyogó szépségű
környékét. Iszonyatos zaj.
Hirtelen mennydörgő robaj hallatszik a templomkörzetből. A lovak
megriadnak.
– Mi ez? – kérdezi a herceg.
– A Magrefa – magyarázza József. – Százhangú síp. Jerikóig elhallatszik.
– Hatalmas hangja van a ti Jahve isteneteknek – jegyzi meg elismerően
Titus.
Végre megtöri a hosszú, feszélyezett hallgatást:
– Mi a véleményetek, urak? – Hangja keményen recseg, inkább vezény-
szónak hat, mint kérdésnek. – Mennyi idő kell hozzá? Becslésem szerint, ha jól
megy, három hét, ha rosszul megy, két hónap. Mindenesetre októberben
Rómában szeretném végignézni a szüreti mulatságot.
233
 Eddig három diktátor volt Jeruzsálemben, s ezek egymás ellen hadakoztak.
Simon Bar Giora tartotta csapataival a felsővárost, Giszkalai János az alsóvárost
és a templomkerület külső, déli fertályát. Eleázár Ben Simon doktor pedig a
templomkerület belső részét, a templomházat és az Antonia-erődöt. Amikor a
pászka-ünnepet megelőző napon a zarándokok csapatostul özönlöttek fel a
Templomhoz, hogy ott Jahve tiszteletére leölessék a maguk bárányát, Eleázár
nem merte kirekeszteni őket a belső udvarokból. Giszkalai János sok katonáját a
zarándokok közé csempészte; azok a templomkörzet belsejében, az égő
áldozatok óriási oltárával szemközt ledobták magukról a zarándoköltözéket, ott
álltak teljes fegyverzetben, levágták Eleázár tisztjeit, őt magát foglyul ejtették.
Miután Giszkalai János ily módon az egész templomkörzet birtokába jutott,
javaslatot tett Simon Bar Giorának, hogy közös erővel küzdjenek meg a falak
előtt álló ellenséggel. Meghívta, költse el vele az ünnepi bárányt a
főhadiszálláson, Grapte hercegnő palotájában. Simon elfogadta a meghívást.
Így történt, hogy estefelé az alacsony termetű János, arcán ravasz és
elégedett kifejezéssel, Grapte hercegnő házának nyitott kapujában fogadta
eddigi ellenfelét, jövendő fegyvertársát. Simon elhaladt János őrszemei mellett,
akik tisztelegtek neki, majd felment a házhoz vezető lépcsőkön. Ő is, kísérői is
fegyveresen érkeztek. Ez bosszantotta Jánost, mert maga fegyvertelenül várta
őket. de indulatát legott legyűrte. Tiszteletteljesen, amint a szokás követelte,
három lépést hátrált, mélyen meghajolt, és így szólt:
– Szívből köszönöm, hogy eljöttél, Simon.
Beljebb tessékelte a vendéget. Grapte transjordániai hercegnő háza fényes
pompával volt berendezve valaha, de most kopott kaszárnyává lett. Simon Bar
Giora, miközben János oldalán csörtetve végigment a csupasz helyiségeken,
keskeny metszésű barna szeme sarkából fürkésző pillantásokkal nézett a
házigazdára. Ez az ember, ez a János sok gonosz dolgot művelt vele. Elfogatta a
feleségét, hogy ily módon engedményekre kényszerítse őt. Úgy küzdöttek ők
ketten egymás ellen, mint a dühödt fenevadak. Most is gyűlöli. A gyűlölet
mellett azonban bizonyos tiszteletet is érez, szinte csodálja a másik ravaszságát.
Meglehet, Jahve nem fogja megbocsátani ennek a Jánosnak, hogy az oltára
előtt, amelyet faragatlan kövekből raktak össze, mivel vasnak nem szabad
hozzáérnie, zarándoknak álcázott emberei kardot rántottak. De annyi bizonyos,
hogy vakmerő, furfangos és sikeres hadicsel volt. Mogorván, de tisztelettel
lépdelt János mellett.
A bárányt nyílt tűzön sütötték meg, ahogyan a Törvény parancsolja, majd
behozták, és felszolgálták egészben, a porcogókat és a belsőségeket mellé
helyezve. Az asztalnál többen ültek: a két vezér, a háznépe, Simon kísérete.
Elmondták az imákat, az Egyiptomból való kivonulásról szóló előírt
elbeszéléseket, jó étvággyal falatoztak, a húshoz kovásztalan kenyeret ettek
előírás szerint, meg keserű gyökereket rágtak előírás szerint, így emlékezvén az
Egyiptom földjén átélt keserűségekre. Jahve csapásokkal sújtotta Egyiptomot,
234
erről is szó esett természetesen. Az Egyiptomot ért csapások voltaképpen kissé
nevetségesen hatottak azokhoz a csapásokhoz képest, amelyeket a zsidók most
magukra vállaltak, és a rómaiak serege minden bizonnyal félelmetesebb volt,
mint annak idején az egyiptomiaké. De ez nem tett semmit. A két vezér most
együtt ült egy teremben, úgy-ahogy megbékélve. A bor is jó volt, eskoli,
felmelegítette az elvadult szíveket. Simon Bar Giora komoly maradt, de a
többiek derűs kedvre hangolódtak.
A vacsora végeztével közel húzódtak egymáshoz, közösen itták meg a
búcsúáldomásként elrendelt néhány kupa borból az utolsót. Aztán a házigazda
elküldte az asszonynépet, az embereit, Simon is a maga kíséretét. Ketten
maradtak a helyiségben.
– Nem adnád át hajítógépeid egy részét nekem és embereimnek? – kezdte
némi hallgatás után Simon Bar Giora a komoly beszélgetést, bizalmatlanul,
inkább követelő, mint kérő hangon.
János ránézett. Mind a ketten soványak, elnyűttek voltak, a sok fáradság,
erőlködés, kínlódás, csalódás, keserűség erősen megviselte őket. Hogyan lehet
valaki ilyen fiatalon ennyire mogorva? – gondolta János. Még három éve sincs
annak, hogy ez az ember úgy sugárzott, mint maga a Templom.
– Megkaphatod valamennyit – felelte nyíltan, majdnem gyöngéden. – Én
nem Simon Bar Giorával akarok megküzdeni, hanem a rómaiakkal.
– Köszönöm – mondta Simon, és keskeny metszésű barna szemében most
először csillant meg valami a régi, fanatikus bizakodás fényéből. – Jó
pészach-este ez nekünk. Áldassék Jahve, amiért felém hajlította értelmedet. Így
majd meg tudjuk védeni Jeruzsálemet, és porrá zúzzuk a rómaiakat.
Karcsún, egyenes testtartásban ült a zömök Jánossal szemközt, most nagyon
látszott rajta, mennyire fiatal. Giszkalai János otromba parasztujjai a nagy
boroskupával játszadoztak. Üres volt a kupa, és több bort ma este már nem volt
szabad inni.
– Jeruzsálemet nem fogjuk megvédeni, Simon, uram és testvérem – mondta
csöndesen. – És nem mi zúzzuk porrá a rómaiakat, hanem ők zúznak porrá
minket. De azért jó, hogy akadnak még olyan szilárd hitűek, amilyen te vagy –
tette hozzá, és barátságosan, szívélyesen nézett rá.
– Tudom, hogy Jahve nekünk adja a győzelmet – jelentette ki a szenvedélyes
meggyőződés hangján Simon. – És te is hiszel ebben. Ha nem hinnél, elkezdted
volna-e a háborút?
János tűnődve nézte övén a Makkabi szót.
– Nem akarok én most perlekedni veled. Ne firtassuk, hogy az én hitem miért
nem olyan szilárd Jeruzsálemben, mint volt Galileában.
Simonban ágaskodni kezdett az indulat, de legyűrte.
– Kérlek – mondta –, ne essék többé szó arról a vér- és tűzfolyóról, amely
minket elválasztott. Nem te voltál az oka, és én sem voltam az oka. Az
arisztokraták meg a doktorok, igen, ők a felelősek mindenért.
235
 – Hát ami őket illeti – bökte meg a karját bizalmaskodva János –, jól elbántál
velük. A doktor urak a hosszú köntöseikben úgy ugráltak, akár a szíriai
kötéltáncosok. A vén Anan, a főpap, aki a Nagy Tanácsban mindig úgy
viselkedett, mintha maga lenne a haragvó Jahve, ott hevert a márványpadlón,
holtan és csupaszon és bemocskolva, és nem volt többé fenséges látvány. Hát
igen, az sem fog téged másodszor kidobni a Nagy Csarnokból.
– Nos, te sem voltál éppen a legszelídebb – jegyezte meg Simon, és elgyötört
arcán halvány mosolyféle jelent meg. – Ahogyan az utolsó arisztokrata főpapi
ivadékokat elintézted, ahogyan utána azt az építőmunkást, Phaniaszt, főpappá
kisorsoltad, meg ahogyan a bamba fajankóval végigcsináltattad a beöltözési
ceremóniákat és az egész cirkuszt, azt bajosan lehetne a jámbor viselkedés
mintaképének tekinteni.
János elmosolyodott:
– Ne mondj semmi rosszat az én Phaniasz főpapomról, Simon testvér.
Elismerem, hogy kicsit nehézkes, de jó ember. És munkás, nem arisztokrata.
Közénk tartozik. No és hát a sorsolás az ő javára dőlt el.
– Nem segítettél egy kicsit a sorsolásnál?
– Ugyanarról a vidékről származunk – nevetett János. –A te Garaszád meg
az én Giszkalám nincs messze egymástól. Jöjj, Simon testvérem, földim,
csókolj meg.
Simon tétovázott egy pillanatig. Aztán ölelésre tárta karjait, és a két férfi
összecsókolózott.
Úgy éjféltájban elindultak, hogy körbejárják a falakat, és ellenőrizzék az
őrségeket. Gyakran alvó zarándokokba botlottak; a házakban már nem fért el
több ember, és a kapuk alatt, az utcákon mindenfelé zarándokok feküdtek, néhol
kezdetleges sátorfélét hevenyésztek maguknak, sokan csak a köpenyükbe
burkolóztak. Friss volt az éj, a levegőben emberszag, füst, tűzifa, sült hús szaga
terjengett, mindenfelé a polgárháború nyomai éktelenkedtek, a falakat
körülvette az ellenség. Jeruzsálem utcái igazán nem nyújtottak kényelmes
ágyat. A zarándokok mégis jól aludtak. Az oltalom éjszakája borul rájuk, és
amiképpen Jahve annak idején a tengerbe fojtotta az egyiptomi sereget, embert,
lovat, harcikocsit egyaránt, úgy fogja most elpusztítani a rómaiakat. Simon és
János igyekeztek óvatosan lépkedni, és nemegyszer kitérőket tettek, hogy ne
zavarják fel az alvókat.
Mint szakemberek, kíváncsiak voltak egymás védelmi intézkedéseire.
Mindenütt jó fegyelmet és rendet találtak, az őrségek éberen figyelve
virrasztottak, kérdezték a jelszót, ahogyan kell.
Közeledett a reggel. A falakon túl felharsantak a rómaiak jelzései. De aztán a
Templom felől erős robaj jelezte, hogy kinyitották a szent helyiség kapuját, és a
templomszolgálat kezdetét hirdető Magrefa száz hangon bömbölő
mennydörgése elnyelte a rómaiak kürtjeleit.

236
 A légiók sáncot ástak, a falakról lőtték őket, mire a rómaiak is viszonozták a
tüzet. A római hadigépeket figyelő őrszemek arám nyelvű kiáltására: „Lövedék
jön!”, a katonák nevetve húzódtak fedezékbe.
Simon és János a Pszephinusz nevű bástyatoronyból nézte a kezdődő harcot.
– Jó nap lesz, János testvérem – mondta Simon.
– Jó nap lesz, Simon testvérem – mondta János. Jöttek a rómaiak lövedékei,
surrogva-zizegve, fehér színük miatt már messziről láthatóan.
– Lövedék jön! – hangzott a kiáltás, és a katonák nevettek, és hasra vágódtak.
De aztán olyan lövedékek jöttek, amelyeket nem lehetett látni, a rómaiak
befestették őket. A védők egyik csoportját lesöpörték a falakról, és akkor már
senki nem nevetett.

Május tizenegyedikén Alexasz, az üvegfúvó, kilépett a kenőcskészítők

utcájában levő házából, ahol a lakása meg a boltja volt, és elindult az újvárosba,
hogy felkeresse apját, Nachumot. Az éjszaka folyamán a rómaiak, leküzdve a
védők ellenállását, a falakhoz vontatták romboló hadigépeiket, az egész
újvárosban hallani lehetett a legnagyobb faltörő kos, a Kemény Julius ütéseinek
tompa dörrenéseit. Most már csak nem makacskodik tovább az öreg – gondolta
Alexasz –, hanem hallgat a józan ész szavára, és embereivel, legértékesebb
ingóságaival átköltözik hozzá, a veszélyeztetett újvárosból a felsővárosba.
Nachum Ben Nachum keresztbe vetett lábakkal kuporgott a párnáin, háza
belső udvarán, a boltja előtt, a nagy üveg szőlőfürt alatt. Vevők voltak nála,
alkudoztak egy aranyozott üvegből készült remek női fejdíszre, amely olyan
volt, mint Jeruzsálem parányi mása. Kissé arrébb ült Nittai doktor, aki az
alkudozással mit sem törődve dünnyögte örökös meditációit, miközben
felsőtestét ide-oda himbálta. Nachum Ben Nachum egyetlen szóval sem
próbálta rábeszélni a vevőket. Azok végül is vétel nélkül távoztak.
Nachum így szólt a fiához:
– Visszajönnek. Meglesz az üzlet. Legkésőbb egy hét múlva ott lesz a
pecsétes adásvételi szerződés a levéltárban. Nachum négyszögletes szakálla
ápolt volt, mint mindig, orcáin az egészség színe virult, mint mindig, szavai
magabiztosan csengtek. De azért Alexasz tudta, hogy a nyugodt felszín alatt
aggodalom lappang. Hiába tesz úgy az apja, mintha minden a megszokott
kerékvágásban haladna. A Kemény .Julius hangjának rá kell ébresztenie, hogy
veszélyben forog az egész újváros, benne az ő háza és műhelye is. Néhány hét,
sőt talán néhány nap múlva itt lesznek a rómaiak, ezen a helyen, ahol most ők
ketten ülnek és beszélgetnek. Be kell látnia, ilyen körülmények között legjobb
lesz sürgősen felköltözni a felsővárosba, hozzá, a, fiához. Hiszen pár lépésnyire
innen, a falakról látni lehet, hogyan dolgoznak a rómaiak hadigépei.
Nachum Ben Nachum csak csevegett tovább, ráérősen, derűsen. Butaság, sőt
egyenesen vétek volna, ha Alexaszra hallgatva elmenekülne innen, éppen most,
237
a pászka-ünnep előtt. Még sohasem volt ilyen az üzleti idény, mint most. Hát
nem valóságos áldás, hogy a zarándokok egyelőre nem juthatnak ki a városból?
Így unalmukban naphosszat a boltokban meg a bazárokban ténferegnek.
Szerencse, hogy eddig sem engedett a fia unszolásának.
Alexasz egy ideig hagyta az apját fecsegni, de aztán szelíden és konokul
unszolta:
– Most már azok ott a Phazael-erődben maguk is azt mondják, hogy nem
bírják tovább tartani a külső falat. A kovácsok meg a ruhakereskedők utcáiban
már nagyon sokan becsukták a boltjukat. Valamennyien felköltöztek a
felsővárosba. Vedd elő a józan eszedet, apám, oltsd ki a kemence tüzét, költözz
fel hozzám.
Efraim, az öccse lépett hozzájuk, és dühösen támadt Alexaszra:
– Megvédjük az újvárost! – lelkendezett. – Téged pedig fel kellene jelenteni
a Phazael-erődben. Rosszabb vagy te még a Sárgaképűnél is.
A Sárgaképű próféta volt, aki még most is éles gúnnyal ostorozta a
Makkabi-embereket, és tárgyalásokat, kapitulációt követelt. Alexasz mosoly-
gott, az ő fatális mosolyával:
– Bárcsak olyan erős lelkű és erős szavú lehetnék, mint a Sárgaképű!
Nachurri Ben Nachum helyeslően bólogatva megsimogatta kisebbik fia sűrű,
szurokfekete haját. Ugyanakkor azonban szíve mélyén mérlegelte az ő hétokos
idősebbik fiának szavait. Igaz, ami igaz, a Kemény Julius szabályos
időközökben ismétlődő dübörgései valóban ijesztőek. Az is igaz, hogy az
újvárosból sokan költöztek a biztonságos felsővárosba. Nachum saját szemével
látta; és hogy a város mostani urai, Izrael Bosszúállói megengedték az átköltö-
zéseket, az jelent valamit, mert Izrael Bosszúállói nagyon szigorúak.
Túlságosan is szigorúak, gondolta az üvegfúvó. Ezt azonban csak gondolta. A
Makkabi-embereknek éles a fülük, és Nachum nemegyszer volt szemtanúja
annak, hogy ismerőseit, a tekintélyes polgárokat, akik meggondolatlan
kijelentéseket tettek, a Phazael-erődbe vitték, vagy egyenesen a falakra
hurcolták, és kivégezték őket.
Nachum odafordult Nittai doktorhoz:
– Alexasz fiam azt tanácsolja, költözzünk fel hozzá a felsővárosba. Efraim
fiam azt mondja, hogy az újvárost biztosnak tartják a mieink. Mondd, kérlek,
mit tegyünk, doktor uram?
Az ösztövér Nittai doktor rámeresztette keskeny szemét, amelyben vad láng
lobogott.
– Háló és csapda az egész világ – mondta –, már a Templomban van csak
biztonság.
Nachum aznap még nem döntött. De másnap magára öltötte öreg,
négyszögletes szabású munkaruháját, amelyet rég nem hordott már, mivel
hosszú évek óta csak a vevőkkel foglalkozott. Most azonban előkereste,
belebújt, és leguggolt a kemence elé. Fiai és segédei értetlenül álltak körülötte.
238
Nachum a régimódi mester módszerével, amelyet Alexasz a maga műhelyében
már rég nem alkalmazott, munkához látott. A kemencében izzó, megolvadt
Beluszhomok híg, folyékony masszájából kiemelt egy lapátra való mennyi-
séget, fogóval lecsípett egy darabot, és szép, gömbölyded serleget formált
belőle. Azután utasította segédeit, hogy oltsák ki a tüzet a nagy, tojás alakú
kemencében, amely oly sok évtizeden át olvasztotta a kvarcot. Nézte, nézte,
amint kihamvadt a tűz, és elmondta azokat a szavakat, amelyeket akkor kell
elmondani, amikor halálesetről értesül az ember:
– Dicsértessél, Jahve, igaz bíró.
Utána pedig feleségével, fiaival, segédeivel, szolgáival, lovaival,
szamaraival és minden ingó vagyonával felkerekedett, hogy Alexasz felsővárosi
házába költözzék.
– Aki magától veszedelembe megy, előbb-utóbb otthagyja a fogát – mondta.
– Aki túlságosan sokáig vár, arról Jahve leveszi kezét. Ha helyet adsz nekünk,
Alexasz, a te házadban maradunk, amíg a rómaiak el nem takarodnak innen.
Alexasz tekintetéből eltűnt a szorongó, aggodalmas kifejezés. Hosszú évek
óta először látszott frissnek. Most nagyon hasonlított az apjára. Tiszteletteljesen
három lépést tett hátrafelé, kezét homlokához emelte, mélyen meghajolt, és így
felelt:
– Atyám végzései az én végzéseim. Szerény házam boldog, ha atyám
jelenlétével megtiszteli.
Három nappal később a rómaiak bevették a külső falat, Feldúlták az újvárost,
kifosztották és elpusztították a ruhakészítők, a kovácsok, az ötvösök, a
fazekasok boltjait és műhelyeit, lerombolták Nachum, az üvegfúvó műhelyét is.
Az egész negyedet a föld színével tették egyenlővé, hogy helyet csináljanak
sáncfalaknak, hadigépeknek a második fal ostromához.
Nachum Ben Nachum megsimogatta sűrű, szögletesre nyírt, fekete szakállát,
amelyben most már néhány ősz szál fehérlett, bólogatott, és bizakodva
mondogatta:
– Ha majd a rómaiak eltakarodnak, nagyobb kemencét építünk.
Ám ha egyedül volt, szép szemét elfátyolozta az aggodalom, az egész ember
szomorúnak látszott, Alexasz fiához hasonlóan.
„ Jaj és százszor is jaj – tépelődött keserűen. – Nachum üveggyára száz év
óta a legjobb volt egész Izraelben. A doktorok megengedték nekem, hogy
szakállamat, amelyet Jahve oly hosszúvá és széppé növesztett, rövidebbre
nyírva viseljem, nehogy az izzó massza megpörkölje. És Nittai doktor Nachum
üveggyárából élt. És hol van most Nachum üveggyára? Lehet, hogy a
Makkabi-emberek bátrak és istenfélők. De az nem lehet, hogy Jahve
győzelemmel áldjon meg egy olyan vállalkozást, amely Nachum üveggyárát
pusztulni engedte. Tárgyalni kellett volna. Alexasz fiam is mindig mondta. Még
most is azt kellene tenni, tárgyalni. De sajnos nem szabad róla beszélni, mert az
embert elhurcolják a Phazael-erődbe.”
239
 Ebben az időben már nagyon magasra kúsztak az élelmiszerárak. De Alexasz
minden élelmet összevásárolt, amihez csak hozzájutott. Apja a fejét csóválta.
Öccse, Efraim, dühösen pocskondiázta borúlátása miatt. Alexasz folytatta az
élelemgyűjtést. A készlet egy részét eldugta és elásta.

Május harmincadikán a rómaiak rohammal bevették a második falat. Ezért a

győzelmükért nagy árat fizettek, sok embert és hadianyagot vesztettek; Simon
Bar Giora szívósan és ügyesen védte a falat. A rómaiak egy teljes héten
keresztül, éjjel-nappal fegyverben voltak.
Titus pihenőt engedélyezett kimerült katonáinak. Úgy rendelkezett, hogy a
harci szünetben legyen zsoldfizetés és díszszemle, amelynek keretében ő maga
fogja átnyújtani a kitüntetéseket a legvitézebb tiszteknek és katonáknak.
Amióta elindult Caesareából, távol tartotta magát Berenikétől. Még
portréját, Fabullus mesterművét sem állította fel a sátrában, attól félve, hogy az
asszony képbeli jelenléte is elvonhatja figyelmét katonai feladatairól. Most
azonban magának is engedélyezett némi pihenőt, kikapcsolódást, és gyorsfutárt
küldött a hercegnőhöz, kérve, hogy látogassa meg őt.
Amikor az asszony elé lovagolt, már tudta: rosszul tette, hogy idehívta. Csak
tőle távol érezte magát világos fejű, magabiztos férfinak, jó katonának. Most,
hogy a hercegnő megjelent, gondolatai szertefutottak. Az asszony arca, illata,
járása, sötét tónusú hangjának könnyed fátyolozottsága egyszeriben
kizökkentették egyensúlyából.
Június harmadikán rendezték meg a parádét. Titus fogadta a hadsereg
tisztelgését, Bereniké is vele volt. Az alakulatok lőtávolon kívül vonultak fel, de
azért az ostromlottak jól láthattak mindent. A légiók katonái hatos sorokban
meneteltek, teljes fegyverzetben, kivont karddal. A lovasok kantárszáron
vezették feldíszített paripájukat. A csapatjelvények messzire csillogtak a
napfényben, arany és ezüst szikrázott rajtuk. Jeruzsálem falairól sokan nézték a
parádét. Az egész északi falat, a Templom oszlopcsarnokainak és főépületének
tetőzetét ellepték, és a tűző napon kuporogva figyelték ellenségeik erejét,
számát, ragyogását.
A díszfelvonulás végeztével Titus kiosztotta a kitüntetéseket. Nagyon
takarékoskodtak ezekkel a zászlócskákkal, díszlándzsákkal, arany- és ezüst-
láncokkal. Az ostromló hadsereg százezer katonája között még százra sem
rúgott a kitüntetettek száma. A legnagyobb feltűnést egy beosztott tiszt keltette,
Pedanus százados, az Ötödik Légió első cohorsa első manipulusának centuriója,
ötven év körüli, robusztus, csupaszra borotvált, vörös ábrázatú, kissé deresedő
szőke férfi. Kihívó formájú, tág cimpájú orra fölött felemás szempár
hökkentette meg, aki beléje nézett: egy hunyorgó kék szem meg egy merev
csillogású üvegszem. Pedanus százados már viselte a legmagasabb kitüntetést,
amelyet egy katona elérhet: a fűből font koszorút. Ezt nem a fővezér, hanem a
240
hadsereg adományozta, és csak olyanok kaphatták meg, akik körültekintésükkel
és bátorságukkal veszedelemtől mentették meg az egész sereget. Pedanus
százados koszorúját egy arméniai fennsík füveiből fonták. Corbulo marsall
hadtestét ott a parthus túlerő bekerítéssel fenyegette, és Pedanus furfangos
hadicselének és hidegvérének volt köszönhető, hogy a csapatok kivágták
magukat. A hetyke, vakmerő, bárdolatlan nyelvvel okosakat mondó százados a
hadsereg kedvence volt.
Az a nyaklánc, amelyet Titus most átnyújtott neki, nem volt valami nagy
dolog. Az Ötödik Légió első centuriója meglehetősen hanyagul mondta el az
előírásos köszönő szavakat. Majd nyafogó, de messzire hallható hangján így
folytatta:
– Egy kérdés, fővezér. Neked is vannak már tetveid? Nincsenek? Majd
lesznek, ha nem végzünk itt hamarosan. Ha szívességet akarsz tenni Pedanus
századosnak, akkor vedd vissza a láncodat, és engedd meg neki, hogy elsőként
hajítson gyújtófáklyát abba az átkozott odúba, ahol a szarházi zsidók az
istenüket rejtegetik.
A herceg érezte, hogy Bereniké feszült figyelemmel várja, mit fog erre
válaszolni. Kényszeredetten mondta Pedanusnak:
– Hogy mit kezdjünk a Templommal, az atyám, a császár akaratától függ.
Egyébiránt nagyon fogok örülni, ha másodszor is kitüntetést nyújthatok át
neked.
Bosszankodott, hogy csak ilyen suta felelet jutott az eszébe.
József is kapott kitüntetést, pajzs formájú ezüstlemezt, amelyet a mellvérten
kellett viselni.
– Fogadd, Flavius Josephus – mondta Titus –, a fővezér és a hadsereg
köszönetét.
József vegyes érzelmekkel meredt az ezüstplakettre, amelyet a herceg feléje
nyújtott. Medúza-fő volt rajta. Titus minden bizonnyal boldoggá akarta tenni
azzal, hogy az amúgy is kevés számú kitüntetettek közé felvette őt is, a zsidót.
De annyira nem törődik az érzelmeivel, a vallási meggyőződésével, hogy a
kitüntető jelvények közül éppen a Medúza-főt választotta ki számára, tiltott
emberábrázolást, sőt bálványszimbólumot. Hiába, nem lehet megértés zsidók és
rómaiak között. A herceg örömet akart szerezni neki, de fel sem merült benne a
gondolat, hogy az ilyen érem egy zsidónak inkább sértés, mint kitüntetés.
József mélységes szomorúságot és zavart érzett, de legyűrte zavarát,
tiszteletteljes hangon elmondta ő is a formulát:
– Én tartozom köszönettel a fővezérnek és a hadseregnek. Iparkodni fogok,
hogy méltó legyek erre a kitüntetésre.
És átvette a medáliát. Bereniké fenségesen kiegyenesedve állt Titus mellett,
merész vonású arcának egyetlen izma se rándult. Odafönt a falakon fej fej
mellett szorongtak a zsidók a tűző napon, némán nézték a jelenetet.

241
 A herceg közben egyre bosszúsabb lett. Mi a csudát akart is ezzel a
parádéval? Bereniké éppoly jól tudja, mint ő, milyen a római hadsereg.
Hivalkodva felvonultatni előtte – ez tapintatlanság, otrombaság volt. Meg azok
a zsidók. Ott szoronganak ezerszám a falaikon, tetőiken. Csak bámulnak és
hallgatnak. Ha legalább ordítoznának, gúnyolódnának. Hallgatásuk erős
elutasítást jelent. Bereniké sem szólt egyetlen szót sem az egész felvonulás alatt.
Ez a zsidó hallgatás megzavarta, kihozta a sodrából Titust.
Zavarodottsága és bosszúsága közepette felvillan agyában egy ötlet. Új,
komoly közvetítő akciót kezdeményez. A díszszemle így értelmet nyer, okos és
hatásos bevezetése egy ilyen akciónak. A fővezér nyugodtan meghívhatja
tárgyalásra az ellenfelet, nem kell attól tartania, hogy gesztusát a gyengeség
jelének vélhetik.
Azért nem olyan könnyű az elhatározás. Apja még mindig fenntartja azt a
fikciót, hogy nem hadjáratról, hanem rendcsinálási akcióról van szó. Titusnak
más a véleménye. Ő és katonái fáradozásuk végső jutalmaként diadalmenetet
látnak maguk előtt, Rómában, ragyogó felvonulást. Ha kiegyezéssel végződik a
hadjárat, akkor a római diadalmenetből nem lesz semmi. Viszont ő, Titus, nem a
saját céljait kergeti itt. Róma széles látókörű politikát folytat. Neki is ez a
kötelessége. Igen, meg fogja tenni a közvetítésre vonatkozó indítványt.
Most, hogy végleg elhatározta magát, mindjárt derűsebb színekben látja a
világot. A díszszemlének így értelme van, az asszony jelenlétének is értelme
van. A herceg tekintete és hangja újra fiúsan vidámmá válik, sugárzik belőle a
bizakodás. Örömét leli katonáiban, örömét leli az asszonyban.

A római és a zsidó küldöttség találkozása a Pszephinusz-torony közelében

zajlott le, a zsidó fegyverek lőtávolságán belül. A római katonák táboruk
sánchányásairól, a zsidók a városfalakról nézték a jelenetet. A rómaiak
szóvivője József volt, a zsidóké Amram doktor, József ifjúkori barátja. A zsidók
kínosan ügyeltek arra, hogy hét lépés távolságban maradjanak Józseftől, és
merev, fagyos arccal hallgatták. Ha pedig ők beszéltek, sohasem hozzá, hanem
két római kísérőjéhez intézték a szót.
A napsütötte, csupasz földre ültek. József fegyvertelen volt. Nagy buzga-
lommal készült feladatára, égett a vágytól, hogy a jeruzsálemieket a józan
értelem útjára térítse. Azok szinte mindennap éreztették vele gyűlöletüket. A
katonák gyakran vittek oda hozzá ólomgolyókat meg más lövedékeket,
amelyekre a védők arám nyelven ezt karcolták: „Találd el Józsefet.” Apja,
testvére a Phazael-erőd börtönében sínylődött. József igyekezett nem gondolni
rájuk. Szívéből kigyomlált minden keserűséget. Szigorúan böjtölt, imádkozott,
hogy Jahve erőt adjon beszédének.
Most, hogy beszélni kezdett, nem bírt nyugton ülve maradni. Talpra ugrott,
ott állt szikáran, tekintete még lángolóbb volt, mint máskor, részint a böjttől,
242
részint a meggyőződésre törekvő elszánt akarattól. Maga előtt látta Amram
doktor zárkózott, eldurvult arcát. Jotapata óta nem hallott felőle, csupán annyit,
hogy Amram követelte a kiközösítését. Nem jó jel, hogy a zsidók tárgyaló
félnek éppen ezt a régi diáktársát küldték ki, aki őt valaha szenvedélyesen
szerette, s most éppoly szenvedélyesen gyűlöli. De az a lényeg, hogy a római
feltételek, melyeket József közvetített, szokatlanul enyhék. Fontolóra kell venni
őket; akiben szemernyi józan értelem van, nem gondolkodhat másként.
Éles logikával és nyomós érvekkel, könyörögve igyekezett meggyőzni a
zsidó küldötteket. A rómaiak kötelezik magukat, hogy az egész országban
visszaállítják a korábbi viszonyokat. Az ostromlott városban tartózkodó
valamennyi polgári személy életét garantálják, a templomszolgálat
autonómiáját biztosítják. Egyetlen követelésük van: a helyőrség feltétel nélküli
megadása.
Amram doktor felé fordulva, félig éneklő hangon folytatta, a teológiai-jogi
disputák szokványos módján, úgy, ahogyan azt tanulóéveikben szokták:
– Mit veszthettek, ha átadjátok a várost? Mit nyerhettek, ha nem adjátok át?
Ha átadjátok, akkor megmarad a polgári lakosság, meg van mentve a Templom,
meg van mentve Jahve szolgálata. Ha azonban fegyverrel kell bevenni a várost,
akkor elveszett minden, a hadsereg, lakosság, a Templom. Erre talán azt
mondod, hogy a sereg nem vétkesebb nálatok, mivel csupán a ti akaratotokat
hajtotta végre. Lehetséges. De vajon nem hajthatjátok-e ki a pusztába a
kecskebakot is, és nem rakjátok-e rá mindenki bűneit? Adjátok ki a sereget a
rómaiaknak, egyesek bűnhődjenek mindenki helyett.
Szenvedélyesen, könyörögve, közelebb ment Amram doktorhoz. Az tüstént
hátrált, szigorúan ügyelt a hét lépés távolságra.
Miután József befejezte, Amram doktor hűvös hangon előterjesztette a
zsidók feltételeit. Szívesebben beszélt volna arámul, de nem akart Józsefhez
szólni, így hát a latin nyelvet használta. A rómaiak biztosítsanak szabad
elvonulást a helyőrségnek, katonai tiszteletadással üdvözöljék a zsidók két
vezérét, Simon Bar Giorát és Giszkalai Jánost, továbbá tegyenek kötelező
ígéretet arra, hogy a római katonaság soha többé nem fog Jeruzsálem területére
lépni. Hallatlanul arcátlan követelések voltak ezek, nyilvánvalóan csak arra
szolgáltak, hogy az érdembeli tárgyalásokat már eleve lehetetlenné tegyék.
Az elvadult arcú Amram szájából lassan, nehezen megfogalmazott latin
mondatokban, a tárgyilagosság mezébe bújtatva jött elő ez a felháborító
pimaszság, ez az őrültség. József a földre kuporodva hallgatta, ólomsúllyal
nehezedett rá a szomorúság, a saját tehetetlenségének gyászos tudata. A falakról
sok-sok arc bámult lefelé. Az egyik konok, fanatikus, eszelős tekintetű arc
kiváltképpen gyötörte Józsefet, szinte megbénította; olyan volt, mint a fal egy
darabja, a falhoz is éppúgy lehetett volna szólni, mint ahhoz az archoz. Amellett
úgy rémlett, már látta valahol. Ilyenek voltak azok az arcok, amelyek egyszer

243
Galileában révült csodálattal bámultak fel rá. Talán ez a fiatalember is egyike
azoknak, akik akkor eksztázisban kiáltozták neki: „Marin! Marin!”
Paulinus ezredes még megpróbálkozott néhány barátságos, értelmes szóval.
– Ne váljunk el így, uraim. Tegyetek más indítványt, olyat, amelyet
mérlegelni lehet.
Amram doktor kis ideig suttogva tanácskozott két kísérőjével. Azután a
maga nehézkes latinján, udvariasan, de nagyon hangosan kijelentette:
– Jó, van egy másik indítványunk. Adjátok ki nekünk azokat az embereket;
akiket mi vétkesnek tartunk, és mi elfogadjuk a feltételeiteket.
– Kik azok az emberek? – kérdezte gyanakodva Paulinus ezredes.
– Az egyik Agrippa, a zsidók volt királya. A másik Bereniké, egykori júdeai
hercegnő. A harmadik Flavius Josephus, valamikor első rendbeli pap.
– Sajnálom – mondta Paulinus ezredes, és a római urak megfordultak, hogy
eltávozzanak.
Ebben a pillanatban éles rikoltás hallatszik a városfalról:
– Találd el Józsefet!
A kiáltással együtt jött a nyílvessző is. József még látta, hogy az íjászt
visszarántják. Akkor összeesett. Az a fanatikus arcú fiatalember lőtt rá. A nyíl
csak a felső karját találta el. Inkább az izgalom, mint a sebesülés vágta földhöz.

Titus herceget nagyon elkeserítette a közvetítési akció siralmas kimenetele.

Bereniké az oka, hogy ezt a dőreséget elkövette. Az asszony megfosztotta a
tisztánlátástól, terveinek egyenes vonalát elgörbítette. Dűlőre kell vinni ezt az
egész ügyet, a Bereniké-ügyet, de minél hamarabb, annál jobb.
Milyen feltételt is szabott a hercegnő? Igen. Ha abban az időben, amikor a
rómaiak bevonulnak Jeruzsálembe, még áll a thekoai liget, Titus elkészíttetheti
Bereniké píneáiból a nászágyat. Nos, a feltétel teljesült. Hogy Jeruzsálemet
beveszi, az nem lehet kétséges. Valens századosnak, Thekoa parancsnokának
már utasítást adott, hogy a ligetben három píneát vágasson ki. Ma estére
elkészülhet az ágy. Ma kettesben fog vacsorázni Berenikével. Nem vár tovább.
Elküldött néhány embert, hozzák el az ágyat.
És akkor kiderült, hogy az ágy nincs meg. A thekoai liget elpusztult, a herceg
parancsát nem lehetett teljesíteni. Titus tajtékzott. Hát nem adott rá világosan
parancsot, hogy a ligetet meg kell kímélni? De igen, Valens százados megkapta
a parancsot, de amikor a futóárkokhoz és sáncokhoz szükséges faanyag
kevésnek bizonyult, Tiberius Alexander marsall ellenparancsot adott ki. Valens
százados habozott, írásbeli parancsot kért a marsalltól. Meg is tudja mutatni:
„Ki kell vágni az első parancs ellenére a liget fáit.”
A herceg vonásai ezek hallatára ijesztő módon megváltoztak. A katona
józan, kemény arca esztelenül őrjöngő kamaszábrázattá torzult. Magához
rendelte Tiberius Alexandert, morgott, fújt dühében. Minél féktelenebbül
244
tombolt, annál hidegebb lett a marsall. Udvariasan közölte: van egy
rendelkezés, amelyet minden illetékes aláírt, köztük a herceg is, és ez a
rendelkezés szigorú szankciók terhe alatt előírja, hogy minden rendelkezésre
álló faanyagot a hadiszükségletek kielégítésére kell felhasználni. A háború
szükségletei előbbre valók, mint az egyén szükségletei. Azokban a
hadjáratokban, amelyeket eddig vezetett, mindig ehhez az elvhez tartotta magát,
és sohasem engedett meg kivételeket.
Titus erre nem tudott mit felelni. A vezérkari főnöknek igaza van. Utálja
most ezt az embert, utálja önmagát is. Heves főfájást érez. Minden olyan
zavaros körülötte. Szereti Berenikét. Dűlőre kell vinnie ezt az ügyet. Még is
teszi.
Bereniké végigment a jeruzsálemi táboron. Szép volt és nyugodt, mint
mindig. Nyugodtságát azonban csak magára erőltette, a felszín alatt sűrű
indulatok kavarogtak. Caesareában számlálta a napokat, amelyeket Titus nélkül
kellett eltöltenie. Magának sem akarta bevallani, de hiányzott neki a fiatal
herceg. Amióta átvette a hadsereg vezetését, már nem az a jólelkű, gyerekarcú
ifjú többé; férfi, hadvezér, feladatának megszállottja. Bereniké makacsul
hajtogatta magában, hogy csak Jeruzsálem érdekében van vele, de tudta, hogy
ez hazugság.
Amikor Titus a táborba kérette, boldogan kelt útra Caesareából. Amikor
azonban meglátta, milyen állapotban van Jeruzsálem környéke, az ő
Jeruzsálemének környéke, öröme bánattá fonnyadt. Mintha sáskák faltak volna
fel mindent a pompás vidéken, a gyümölcsösöket, az olajfaligeteket, a
szőlőskerteket. Eltűntek a nyaralóházak, az Olajfák Hegyén épült gazdag
raktárépületek. Minden iszonyatosan csupasz volt, mintha óriások sima és
meddő pusztasággá taposták volna az egész vidéket. A katonai szemle alatt,
amikor Bereniké az emelvényen állt, a római fővezér mellett, állandóan az volt
az érzése, hogy a falakon meg a Templom tetőin szorongó tízezrek csak őt
nézik, rá szögezik vádló tekintetüket.
Viharos sors jutott osztályrészéül, nem volt érzelgős, megszokta a táborok és
a katonák szagát. De itt, Jeruzsálem falai előtt nehezebben bírt meglenni, mint
gondolta.
A tábor rendezett bősége és a túlzsúfolt várost fojtogató ínség, a herceg
katonai buzgalma, Tiberius Alexander udvariasságba csomagolt keménysége,
Jeruzsálem kopár, meggyalázott környéke, mindez kínozta, gyötörte. Ő is
dűlőre akarta vinni a dolgot, mint a herceg. Többször volt úgy, hogy már-már
megkérdezte: Mi van a thekoai ligettel? Áll-e még a thekoai liget? De nem,
tudta, hogy igent kívánjon-e vagy nemet.
Fáradt és zaklatott volt, amikor ezen az estén Titushoz ment. A herceget
sötét, izzó, elkeseredett hangulatban találta. Ő maga szomorúnak és sivárnak
érezte a lelkét, az erő és az akarat elillant belőle, lankadtan védekezett. A herceg

245
nyers szenvedéllyel tette magáévá, vad volt a szeme, keze, brutális volt az egész
férfi.
Bereniké aléltan feküdt ott, mint akit összetörtek, kiszáradt szájjal, megtört
fényű, üveges szemekkel, tépett ruhában. Öregnek és szomorúnak érezte magát.
A herceg mereven nézte, száját fintorítva, arca olyan volt, mint egy
tehetetlen, rossz gyermeké. Igen, elérte, amit akart. Megérte? Nem érte meg.
Nem érzett gyönyört, minden volt ez, csak nem gyönyör. Már sajnálta, hogy
megtörtént. Haragudott magára, és gyűlölte a hercegnőt.
– Ha netán valóban azt hiszed – mondta kajánul –, hogy a thekoai liget még
áll, és ezt az ágyat thekoai fákból ácsolták, vedd tudomásul, becsaptalak. Azokat
a fákat merőben más célra használtuk fel. Tulajdon unokafivéred adta ki a
parancsot, hogy a ligetet ki kell vágni.
Bereniké lassan felállt, nem nézett Titusra, nem tett neki szemrehányást.
Titus férfi, katona, alapjában véve jó fiú. Ez a tábor az oka mindennek, ez a
háború felelős mindenért. A háború lezülleszt mindenkit, állatokká és
barbárokká tesz. Minden elképzelhető szörnyűséget elkövetnek a falakon kívül
és belül, meggyalázzák az embereket, az országot, Jahvét, a Templomot. Olyan
az egész, mint amikor gladiátorok és fenevadak viaskodnak egymással a
cirkuszi arénában, nem tudni, melyik a fenevad és melyik az ember. Ez a Titus
is. Leteperte, holott ő nem akarta; rászedte, és utána még ki is gúnyolta, annak
ellenére, hogy szereti. A tábor, a háború. A zabolátlan, bűzlő férfikloáka.
Megérdemelte, ami történt vele; minek jött ide.
Nyomorultul, nagy kínnal összeszedte magát, úgy érezte, hogy tagjai
ólommá nehezedtek. Fogta a ruháját, kirázta, jelképesen eltávolítva magáról a
tábor mocskát. Aztán elment. Egyetlen szemrehányó szóval sem illette Titust,
de a búcsú szavai is elmaradtak. Nyomorultan, megalázottan ment el, de a járása
még most is Bereniké járása volt.
Titus ernyedten, leverten bámult utána. Neki az volt a terve, hogy az
asszonyt kiveti a véréből. Nem akarta, hogy a hadjáratát, a feladatát elrontsa az
asszony miatt. Szerette volna maga mögött tudni, azután bevenni Jeruzsálemet,
és ha majd lábát rátette a legyőzött Jeruzsálemre, fontolóra venni, érdemes-e
újra foglalkozni az asszonnyal. Szép terv volt, de sajnos balul ütött ki. Az
asszonynál erőszakkal nem lehetett elérni semmit. Hiába volt az egész. Az
asszony most is ott van a vérében. Nem ért el azzal semmit, hogy a magáévá
tette. Bereniké idegenebb a számára, mint valaha. A herceg töpreng, töri a fejét,
erőlteti emlékezetét – de nem tud Berenikéről semmit. Nem ismeri illatát,
ellankadását, fellángolását, gyönyörét, összeomlását. Hat zárral és hét fátyollal
zárkózik el előle, a fátylak most sem hullottak le. Pokolian okosak ezek a
zsidók. Mély értelmű, gúnyos kifejezésük van a nemi aktusra. Nem azt
mondják: együtt hálni, közösülni, egymásba olvadni. Hanem azt mondják: egy
férfi megismer egy asszonyt. És ő ezt az átkozott Berenikét nem ismerte meg.
Nem is fogja megismerni soha, hacsak az asszony önként oda nem adja magát.
246
 Bereniké közben sietve ment végig a tábor utcáin. Nem találta
gyaloghintóját, szinte futva igyekezett a sátrába. Gyors utasításokat adott.
Elhagyta a tábort, Caesareába menekült. Elhagyta Caesareát is, és
Transjordániába menekült, a fivéréhez.

Titus június tizennyolcadikán haditanácsot hívott össze. A harmadik fal ellen

indított támadások nem hoztak eredményt. A rómaiak roppant fáradsággal négy
sáncot emeltek e városfal és az Antonia-erőd tövében, hogy felállíthassák
rohamtornyaikat, hadigépeiket, faltörő kosaikat. A zsidók azonban föld alatti
vájatokat ástak odáig, majd az aknák tartóoszlopait leöntötték szurokkal,
kátránnyal, és meggyújtották. A tűz és nyomában a földomlás a római sáncokat
és hadigépeket is elpusztította. Az oly sok munkával és kockázattal felállított
ostromművek megsemmisültek.
A haditanácsban ideges, keserű hangulat uralkodott. A fiatalabb tisztek
amellett kardoskodtak, hogy minden rendelkezésre álló erővel általános
támadást kell indítani. Ez az egyenes, bár meredek út vezet a győzelemhez. Az
idősebbek ellenezték a gondolatot. Ostromtornyok és faltörő kosok nélkül
megrohamozni egy minden hadifortéllyal ellátott erődöt, amelyet huszonötezer
elszánt katona véd, nem tréfadolog, és még siker esetén is óriási veszteségekkel
járna. Nem, bármilyen hosszadalmas is, nincs más megoldás, mint új sáncokat
és falakat építeni.
A vélemények és ellenvélemények elhangzása után ingerült csend támadt. A
herceg, aki eddig komoran, figyelmesen, beleszólás nélkül hallgatta a vitát, a
marsall véleményét kérte.
– Ha már úgy alakult a helyzet – kezdte Tiberius Alexander –, hogy az
általános támadás ideje eltolódott, miért ne tegyük az ellenségnek is keservessé
a késlekedést?
Az urak feszült várakozással, értetlenül függesztették tekintetüket a keskeny
szájra.
– Megbízható értesüléseink vannak – folytatta halk, udvarias hangján a
vezérkari főnök –, de saját szemünkkel is látjuk, hogy a városban egyre
súlyosabbá váló élelemhiány a mi szövetségesünk. Fenség, uraim, nekem az a
véleményem, hogy erre a szövetségesre jobban kell támaszkodnunk, mint
eddig. Indítványozom e célból a városnak blokádfallal való körülzárását,
úgyhogy még egy egér se tudjon se bemenni, se kijönni.
– Ez volna az egyik indítványom. De van még egy. Eddig mindennap
büszkén hoztuk nyilvánosságra azoknak a számát, akik az ostromlottak szigorú
rendszabályait kijátszva átszöktek hozzánk. Ezekkel az uraságokkal nagyon jól
bántunk. Úgy hiszem, ez inkább válik becsületére a szívünknek, mint az
értelmünknek. Nem látom be, miért kellene nekünk a jeruzsálemi urakat
megszabadítanunk olyan sok ember élelmezésének gondjától. El lehet-e várni
247
tőlünk, hogy a hozzánk átszökőkről megállapítsuk, valóban polgári
személyek-e, vagy olyanok, akik fegyverrel harcoltak ellenünk?
Indítványozom, fenség és uraim, hogy a jövőben a szökevényeket kivétel nélkül
tekintsük fogságba esett lázadóknak, és minden nélkülözhető fagerendát e
lázadók keresztre feszítésére használjunk fel. Remélhetőleg ez majd arra
ösztönzi az ostromlottakat, hogy falaik között maradjanak. Nagy részük már
most is üres asztal előtt ül. Remélem, hamarosan mindannyian üres asztal előtt
ülnek majd, a katonáikat is beleértve.
A marsall halkan és nagyon nyájasan beszélt:
– Minél keményebbek vagyunk ezekben a hetekben, annál humánusabbak
lehetünk a jövőben. Fenség, uraim, javaslom, utasítsuk Lucianus századost, a
kivégző osztagok parancsnokát, hogy a lázadók keresztre feszítését illetően
könyörtelen szigorúsággal járjon el.
Egyetlen mondatát sem hangsúlyozta, könnyed fesztelenséggel beszélt,
mintha csak asztali csevegésben venne részt. De mialatt beszélt, halálos csend
uralkodott. A herceg katona volt. Most mégis idegenkedéssel nézett a zsidóra,
aki ilyen irgalmatlan intézkedéseket javasolt a zsidók ellen. A haditanácsban
senki sem szólalt fel Tiberius Alexander indítványa ellen. Megszületett a
döntés: fel kell építeni a blokádfalat, és keresztre kell feszíteni mindazokat, akik
a városból a római táborba szöknek.

Simon Bar Giora és Giszkalai János a Phazael-erődből nézte, hogyan

magasodik a római blokádfal. János hozzáértő szemmel figyelte, hét
kilométerre becsülte a hosszát, és tizenhárom olyan pontot mutatott Simonnak,
ahol a rómaiak minden bizonnyal bástyatornyokat emelnek.
– Kissé ócska módszer, Simon testvérem, nem gondolod? – jegyezte meg
mélabús, torz mosollyal. – Ha a vén róka csinálja, nem is csodálkoznék. De a
fiától, aki úgy kevélykedik a férfiasságával meg a katonai erényeivel, tulajdon-
képpen valami előkelőbb módszert várna az ember. Hát igen. Most aztán benne
vagyunk a kutyaszorítóban.
Elkészült a blokádfal, és a Jeruzsálem környéki utakon meg magaslatokon
egyre sűrűsödtek a keresztfák. A hóhérok leleményesek voltak, változatosságra
törekedtek. Fejjel lefelé szögezték fel a kivégzendőket, vagy haránthelyzetben,
rafináltan kificamítva tagjaikat. A keresztre feszítések hatására eleinte csökkent
a szökevények száma. De aztán a városban egyre nagyobb lett az éhínség és a
terror. Sokan úgy látták, hogy mindenképpen elvesztek. Mit tegyenek inkább?
Maradjanak a városban, állandóan szemtanúi legyenek azoknak a bűnöknek,
amelyeket a Makkabi-emberek Isten és emberek ellen elkövetnek, és végül
forduljanak fel éhen? Vagy szökjenek át a rómaiakhoz, és feszíttessék magukat
keresztre? Nincs menekvés a falakon belül, nincs menekvés a falakon kívül. Ha

248
a kő ráesik a korsóra, jaj a korsónak. Ha a korsó esik a kőre, akkor is jaj a
korsónak. Mindig jaj a korsónak.
Egyre növekedett azoknak a száma, akik inkább a kereszthalált választották,
mint a jeruzsálemi halált. Ritka volt az olyan nap, amikor a rómaiak nem
fogdostak össze több száz szökevényt. Hamarosan nem volt már hely a
keresztfáknak, és nem volt már elég keresztfa az emberi testeknek.

Nachum Ben Nachum, az üvegfúvó, ideje legnagyobb részét a kenőcs-

készítők utcájában levő ház tetején töltötte. Alexasz felesége és a két gyermek is
ott feküdt, mert szabad ég alatt kevésbé érezték az éhséget. A ruha vagy az öv
nagyon szoros összehúzása is enyhítette valamelyest az éhségérzetet; de csupán
kurta ideig.
Nachum Ben Nachum erősen lefogyott, sűrű szakálla nem volt már ápolt,
nem volt már akkurátusan szögletes, és sok szürke szál vegyük beléje. Nachum
gyakran kínosnak érezte a ház csendjét, mert az elcsigázott embereknek
nemigen volt kedvük beszélni. Időnként átment a keskeny hídon, amely a
felsővárost a templomnegyeddel összekötötte, és meglátogatta rokonát, Nittai
doktort. Templomszolgálatra a nyolcadik papi rendet sorsolták ki, az Abiját,
minélfogva Nittai doktor most a templomkörzetben lakott. Vad tüzű szeme
beesett, elgyengült ajkaival bágyadtan mormolta az egykor oly energikusan
ejtett formulákat. Csoda volt, hogy a kiszáradt ember meg tudott állni a lábán,
de meg tudott állni. Sőt, kevésbé volt szűkszavú, mint azelőtt, nem röstellte
babilóniai akcentusát, boldognak érezte magát. Háló és csapda az egész világ,
csak a Templomban van biztonság. Nachum szíve is felvidult kissé, amint látta,
hogy a körös-körül uralkodó nyomor ellenére a templomszolgálat változatlan
rendben folyik tovább, ezernyi nagyszerű, bonyolult szertartással, reggeli
áldozattal és esti áldozattal. Az egész város elpusztul, de Jahve háza és asztala
éppoly dús maradt, mint évszázadok óta mindig.
A templomkörzetből Nachum gyakorta átment a tőzsdére, a Kippára. Mindig
sok polgár ácsorgott ott, ők is éhesek voltak, de azért csak összejöttek, régi
szokásból. Sőt még alkudoztak is, persze nem karavánok hozta nagy
fűszerszállítmányokra vagy hajókon érkezett farakományokra, hanem csip-csup
ennivalókra. Egy-két font kukacos lisztre, maréknyi szárított sáskára, kis bödön
halmártásra. Június elején a kenyér súlyban annyit ért, mint az üveg, majd
annyit, mint a réz, azután már annyit, mint az ezüst. Június huszonharmadikán
egy véka búzáért – 8,7 literért – negyven mínát, július legelején már egy egész
talentumot fizettek.
A Kippán folyó kereskedelmi tevékenységet természetesen titokban kellett
tartani; a katonai vezetők már régóta minden élelmiszert a csapatoknak
foglaltak le. A katonák a legkisebb zugig átkutatták a házakat. Durva tréfál-

249
kozások közepette tőreikkel és kardjaikkal az utolsó uncia ennivalót is
kipiszkálták.
Nachum áldotta Alexasz fiát. Mi lett volna nélküle? Alexasz táplálta az
egész háznépet a kenőcskészítők utcájában, és mindig apja kapta a legnagyobb
porciót. Nachum nem tudta, hol rejtegeti Alexasz a készleteit, nem is akarta
tudni. Egyszer Alexasz támolyogva, mély sebből vérezve jött haza. Valószí-
nűleg portyázó katonák támadták meg, amikor valamelyik rejtekhelyéről
élelmet akart kihozni.
Nachum még a veséjében is az aggodalom és a düh remegését érezte,
miközben ott ült elsőszülöttje mellett, aki elszürkült arccal, eszméletlenül
feküdt az ágyán. Jaj! Miért nem követte a fiát eddig? Alexasz a legokosabb
ember a világon, és ő, a tulajdon apja, nem mert hozzá csatlakozni, csak azért,
mert félt a hatalom embereinek besúgóitól. De most már ő sem tartja a száját.
Mihelyt Alexasz felépül, elmegy vele a Sárgaképűhöz. Mert minden terror
ellenére a Jeruzsálem alatt húzódó, föld alatti járatok és üregek kusza
labirintusából újabb és újabb próféták bukkantak elő, békét és meghódolást
prédikáltak, majd megint eltűntek az alvilágban, mielőtt a Makkabi-emberek
elfoghatták volna őket. Nachum bizonyosra vette, hogy Alexasz bizalmas
viszonyban van e próféták vezérével, azzal a sötét, titokzatos valakivel, akit
mindenki csak így emleget: a Sárgaképű.
Annyira forrt benne a düh a Makkabi-emberek ellen, hogy már gyomra
korgását is alig érezte; a heves felindulás elveri az éhet. Mindenekelőtt a másik
fiára, Efraimra gondolt lobogó haraggal, aki közéjük tartozik, a katonájuk,
bőséges fejadagokat kap. Igaz, juttat belőlük a családnak is ezt-azt, de nem bírt
megszabadulni attól a szörnyű gondolattól, hogy talán Efraim uszította azokat a
katonákat Alexasz nyomába. A gyanú, a magatehetetlenség és a düh az őrület
határáig kergette Nachumot, az üvegfúvót.
Alexasz lábadozott. De az ínség egyre keservesebb lett, a szűkös táplálék
mindig ugyanaz volt, a nyári hőség elviselhetetlen. Meghalt Alexasz kisebb
fiacskája, a kétesztendős, és alig pár nappal utána meghalt a nagyobbik is, a
négyesztendős. A kétévest még el tudták temetni. De amikor meghalt a
négyéves, már oly sok volt a halott, és oly kevés az erő, hogy a tetemeket
levetették a várost körülvevő szakadékokba. Nachum, a fiai és a menyei elvitték
a kis holttestet a délkeleti kapuhoz, hogy dobassa le a mélybe Manneus Bar
Lázár kapitány, mert ő volt a hullaügyi parancsnok. Nachum akarta elmondani a
halotti beszédet, mivel azonban nagyon gyönge volt, elméjében
összekuszálódtak a gondolatok, és nem a kis Jannai Bar Alexaszt búcsúztatta el,
hanem azt motyogta, hogy Manneus kapitány már
negyvenhétezer-kétszázhárom halottat intézett el, és ezért
negyvenhétezer-kétszázhárom sestertiust kapott, amiért a tőzsdén majdnem két
véka búzát vehet magának.

250
 Alexasz otthon lekuporodott a földre, és megtartotta a gyász hét napját.
Ingatta a fejét, simogatta piszkos szakállát. Fizetett egyet s mást azért, hogy
szerette apját és testvéreit.
Amikor ismét kilépett a házból, és keresztülvonszolta magát a városon,
csodálkozott. Azt hitte, a nyomor már nem lehet nagyobb, pedig nagyobb lett.
Azelőtt Jeruzsálem híres volt a tisztaságról, most rettentő bűz ülte meg. Némely
városrészben a középületekbe hordták a hullákat, s mikor már nem fért beléjük
több, bezárták a kapukat. De még a bűznél is döbbenetesebb volt a máskor oly
eleven város kísérteties csendje; mert most már a legbuzgóbbaknak is elment a
kedvük a beszédtől. Némán és bűzölögve, férgek sűrű rajaitól ellepve feküdt a
fehér város a nyári verőfényben.
A háztetőkön, az utcákban kiszáradt szemmel, tátott szájjal hevertek a
végsőkig legyöngült emberek. Sokan betegesen felfúvódtak, mások csontvázzá
aszalódtak. Már a katonák rúgásai sem bírták őket arra kényszeríteni, hogy
húzódjanak félre az útból. Ott feküdtek az éhhalál küszöbén, szanaszéjjel,
szemüket a Templomra meresztve, amely odaát fehéren és aranyosan lebegett a
kéklő levegőégben, s várták a halált. Alexasz látott egy asszonyt, aki kutyákkal
együtt turkált a szemétben, valami ehető hulladékot keresve. Ismerte az
asszonyt. Az öreg Hanna volt, Anan főpap özvegye. Valamikor szőnyegeket
kellett teríteni elébe, ha kiment az utcára, mert a lába túlságosan előkelő volt
ahhoz, hogy az utca porát tapossa.
És aztán elkövetkezett az a nap, amelyen Alexasz, a legokosabb ember is
tanácstalanul meredt maga elé. Alvilági rejtekhelyét üresen találta; felfedezték a
maradék szerkészletet.
Miután Nachum nagy nehezen kiszedte fiából a lesújtó hírt, sokáig ült, és
töprengett magában. Halottat eltemetni érdem; Jahve előtt végső érdem, ha
önmagát temeti el valaki, ha senki más nem gondoskodik róla. Nachum Ben
Nachum elhatározta, hogy ezt a végső érdemet megszerzi magának. Az őrök
kiengedik a kapun azokat, akikről látják, hogy nem élnek egy-két napnál
tovább. Őt is ki fogják ereszteni. Kezét rátette Alexasz fejére, és megáldotta.
Alexasz kétségbeeséssel nézte haldokló feleségét. Nachum fogott egy ásót,
előkereste az üzleti könyvét, a régi üvegfúvó műhely kulcsát, néhány
mirtuszgallyat és némi tömjént is vett magához, s vánszorgó léptekkel elindult a
déli kapuhoz.
A déli kapu előtt nagy barlang húzódott, amelyet csontháznak használtak a
jeruzsálemiek. Az volt a szokás, hogy az eltemetett halottakat körülbelül egy
évig hagyták pihenni a földben. Addigra az enyészet elvégezte munkáját, és
csak a csontok maradtak meg. A csontokat kicsiny kőkoporsókba rakták át,
amelyeket barlangok falaiban helyeztek el egymás mellett és egymás fölött. A
déli kapu előtti csontbarlang sem kerülte el az ostrom pusztításait, nem honolt
benne a kegyelet, szétzúzott kőlapok és szétszórt csontok hevertek szanaszét.
De azért mégiscsak zsidó temető volt.
251
 Nachum lekuporodott a csontbarlang előtt, a sárgásfehér, napsütötte földre.
Körülötte mások is feküdtek, tekintetüket a Templomra függesztve várták az
éhhalált. Néha erőtlenül motyogták: „Halljad, Izrael, Jahve, a mi Istenünk,
Jahve, az egyetlen.” Néha a katonákra gondoltak; a templomnegyedben levőkre,
akiknek kenyerük meg halkonzervük van; és a római táborban lévőkre, akik
kövér húst ehetnek. Olyankor a harag még a belüket szaggató éhséget is elűzte,
bár csupán néhány röpke percre.
Nachum nagyon bágyadt volt, de nem érezte kellemetlennek ezt a
bágyadtságot. Örült a forró napsütésnek. Valamikor, amikor még csak tanulni
kezdte az üvegcsinálás mesterségét, rettenetesen fájt, ha a forró massza
megégette. De aztán megszokta a bőre. Nem tette helyesen Alexasz, hogy a
kézzel való formálást teljesen megszüntette, s mindenhez az üvegfúvó csövet
használja. És egyáltalán, túlzottan öntelt ez az Alexasz. És mert olyan
elbizakodott, azért haltak meg a gyermekei, azért halt meg a felesége, és azért
lopták el a készleteit is. Hogyan is van megírva? „A javakat, miket elnyele, ki
kell köpnie. A csűrjében felhalmozott gabona elvitetik tőle.” De melyikük
voltaképpen a Jób? Ő vagy a fia? Fogas kérdés. Nála itt van ez az ásó, de vajon
vakarja-e vele az ótvarát? Nem vakarja. Következésképpen nem ő a Jób, hanem
a fia, Alexasz.
Aki halottnak megadja a végtisztességet, érdemet szerez vele, kiváltképpen
ha ő maga az a halott. Igen. De előbb még meg kell nézni az üzleti könyvben,
rendben vannak-e a tételek; korrekt, pontos számviteli könyvvel akar sírba
szállni. Hallott egy történetet bizonyos Maria Beth Ezob nevezetű asszonyról. A
Makkabi-emberek katonái benyomultak ennek az asszonynak a házába, sült hús
szaga hatolt az orrukba. És valóban, sült húst találtak odabent. Az asszony a
saját gyermekét sütötte meg. És alkut ajánlott a katonáknak: mivel ő szülte a
gyermeket, a hús fele legyen az övé, a másik felét átengedi-a katonáknak.
Rendes asszony volt. Tulajdonképpen az ilyen megállapodást írásba kellene
foglalni, és letétbe helyezni a tanácsházban. De ez most bajos lenne. A
hivatalnokok sohasem tartózkodnak ott. Azt mondják, éhesek. Pedig az mégsem
járja, hogy egyszerűen távol maradnak csupán azért, mert éhesek. Igaz, többen
belehaltak az éhezésbe, jobb a halál napja, mint a születés napja, és bizonyos
mértékben mentesek a felelősség alól.
Ott ül a fia, Alexasz, a hétokos, a legeszesebb ember a világon, és lám,
minden eszessége ellenére nincs mit ennie. Nachum Ben Nachum hirtelen
szívszaggató részvétet érez Alexasz iránt. Persze hogy Alexasz a Jób. Alexasz
szakálla sokkal szürkébb az övénél, pedig milyen nagy a korkülönbség köztük.
Igaz, a saját szakálla sem szép szögletes már, és ha egy viselős asszony
rácsodálkoznék, bizony attól nem lenne szebb majd a gyermeke.
Mindazonáltal mégiscsak bosszantó, hogy ő, Nachum Ben Nachum, az
üvegfúvó, a nagykereskedő, nem kapja meg az illendő végtisztességet. Hogy ő
maga legyen saját gyászkísérete, az kemény megpróbáltatás Jahvétól. És
252
megérti Jóbot, és most egészen világosan látja: nem Alexasz a Jób, hanem ő
maga. „A sírnak mondom: Te vagy atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én
anyám és néném.” És most gyere, ásóm, ássál, ásóm.
Nagy kínnal felül, halkan nyögdécselve. Akármilyen nehéz, most már hozzá
kell fogni az ásáshoz. Undok legyek lepik el az arcát, minden olyan homályos.
Lassan végigjártatja pillantását a szürkéssárga talajon, a csontokon, a
kőkoporsók maradványain. Alig néhány lépésnyire valami opálos fényű tárgy
csillog. Érdekes, hogy eddig nem vette észre. Egy darab murrha-üveg.
Valódi-e? Ha nem valódi, akkor tökéletes utánzat, ilyesmit csak valami egészen
különleges művészi eljárással lehet előállítani. Hol ismernek ilyen eljárást? Hol
csinálnak ilyen üveget? Tyrusban? Carmaniában? Meg kell tudnia, hol
gyártanak ilyen művészi üveget, és hogyan csinálják. Alexasz bizonyára tudja.
Ő a legokosabb, ő ne tudná? Majd megkérdezi tőle.
Odakúszik az üvegdarabhoz, felveszi, gondosan elhelyezi tüszőjében.
Alighanem egy illatszeres üvegcse darabja, ilyen üvegcséket tesznek a
kőkoporsókba. Most az övé az üvegdarab. Nem valódi, de olyan tökéletes
utánzat, hogy csak szakember tudja felismerni a hamisítást. Nachum már nem
gondol a sírba szállásra, egyetlen vágy tölti el: meg kell kérdezni Alexasztól,
mit tud erről a csodaüvegről. Feltápászkodik, valóban, talpra áll, előbbre tolja a
jobb lábát, aztán a bal lábát, csoszog, botladozik a csontok és kövek között, de
mégiscsak jár. Visszamegy a kapuhoz. Nyolcpercnyire van a kapu, de lám, csak
elérte, neki nem kell hozzá sok idő, talán még egy órába sem tellett, és elérte.
A zsidó kapuőrök mulatságosnak tartják, hogy visszajött, kinyitják neki a kis
ajtócskát, megkérdik:
– Találtál valami harapnivalót, te halott? Ha igen, akkor nekünk is adj belőle.
Nachum büszkén mutatja nekik a darabka üveget. Az őrök nevetnek, útjára
engedik, ő pedig visszavánszorog a kenőcskészítők utcájába, fiának,
Alexasznak a házába.

A rómaiak négy új sáncfalat emeltek a város körül. Azok a katonák, akiket

nem ehhez a munkához osztottak be, ellátták az előírt tábori szolgálatot,
gyakorlatoztak, lustán kódorogtak, nézték a csendes, fehér, bűzös várost,
várakoztak.
A tisztek vadászgatással próbálták elűzni gyötrő unalmukat. Volt mire
vadászni, mert a dögszag sok állatot csalt a város közelébe. Érdekes vadak
tűntek fel, olyanok, amilyeneket emberemlékezet óta nem láttak ezen a
környéken. A Libanonból farkasok ereszkedtek alá, a Jordán vidékéről
oroszlánok jöttek, Gileádból és Básánból párducok. A rókák kevés ravaszsággal
kövérre zabálhatták magukat, a hiénáknak, a sakálok üvöltő falkáinak is jól
ment a soruk. Az utakat szegélyező keresztfákon kövéren gubbasztottak a
hollók, a magaslatokon leskelődve keselyűk ültek.
253
 Az íjászok gyakorta azzal szórakoztak, hogy a temetkezési helyek körül
heverő, élőhalott zsidókra lövöldöztek. Más római katonák egyenként vagy
csoportosan a falakhoz mentek; lőtávolon kívül maradva, de mégis halló-
távolságban, és mutogatták, mennyi ennivalójuk van, nagyokat faltak, és
felkiabáltak az ostromlottaknak:
– Hep! Hep! Hierosolyma est perdita!
Hét hét telt el immár az ostrom kezdete óta. A zsidók a tóraadást ünnepelték,
szomorú ünnep volt; és nem történt semmi változás. Eltelt az egész július, nem
történt semmi változás. A zsidók időnként kirontottak, megtámadták az új
sáncokat, de próbálkozásaik meghiúsultak. Mégis, ez a hadjárat erősebben
megviselte a római legionáriusok idegeit, mint más, veszélyesebb és
keményebb hadjáratok. A csendes és bűzlő város állandó látása lassanként
valami tehetetlen dühöt gerjesztett bennük. Ha a zsidóknak sikerül
elpusztítaniuk a négy új palánksáncot, akkor nincs mód új ostromműveket
építeni: fogytán a faanyag. Ebben az esetben nem lehet mást tenni, mint kivárni,
amíg azok odabent éhen vesznek. Mérgesen néztek a katonák a Templomra,
amely még mindig érintetlenül, fehéren és aranylón csillogott a magaslaton.
Annyira gyűlölték, utálták, hogy nem is nevezték templomnak, csak így
emlegették: az az izé ott. Örökké itt fognak rostokolni e fehér, kísérteties erőd
előtt? Az egész római táborban komor feszültség izzott. Egyetlen más város sem
bírt volna ki ilyen sokáig belvillongást, éhínséget, háborút. Hát sose lehet észre
téríteni ezeket az őrülteket, ezeket a kiéhezett fantasztákat? Megette már a fene
azt a reményt, hogy októberre, a szüreti áldozat idejére Rómában lehetnek. A
légiók tábornokaitól kezdve a szövetséges alakulatok legutolsó szállító
segédkatonájáig mindenki ádáz gyűlölettel gondolt arra a Jahve istenre, aki
megakadályozza, hogy a római hadtudomány legyőzze a zsidó barbárok
fanatizmusát.
Július utolsó napjainak egyikén Titus felszólította Józsefet, kísérje el
szokásos szemleútjára. Csak ketten mentek, Titus fővezéri rangjelzés nélkül,
József fegyvertelenül. Hallgatagon lépkedtek a nagy csendben. A kellő
helyeken felállított őrszemek felszólítására Titus mindenütt megmondta az
aznapi jelszót: „Róma előre”, mire tisztelegve továbbengedték őket. Jeruzsálem
környéke most húsz kilométeres körzetben kopár pusztaság volt, és
beteljesedett az írás szava: „Jahve bősz haragja kiömlik e helyre, az emberekre
és a barmokra, a mezőnek fáira és a földnek gyümölcseire, és égni fog és el nem
aluszik.”
Elértek egy szakadékhoz, ahová a városbeliek a hullákat dobják le.
Orrfacsaró, lélegzetet elállító, erős bűz áradt a szurdok fenekéről, ahol egymás
hegyén-hátán hevertek az oszladozó tetemek. Titus megállt. József engedel-
mesen követte példáját. Titus a szeme sarkából nézte, amint türelmesen
ácsorgott a dögletes bűzfelhőben. A herceg ma ismét bizalmas információt
kapott arról, hogy József kémkedik, titkos kapcsolatot tart fenn az ostrom-
254
lottakkal; Titus egyetlen szót sem hitt el az egészből. Pontosan tudta, milyen
nehéz József helyzete, hogy a zsidók éppúgy árulónak tartják, mint a római
katonák. Kedvelte, becsületes barátnak tekintette. De azért voltak órák, amikor
Józsefet éppoly idegennek és kellemetlenül titokzatosnak érezte, mint a katonái.
Itt, a hullákkal teleszórt szakadéknál azt figyelte, nem ülnek-e József arcára az
ellenszenv és a gyász jelei. De József arca kifürkészhetetlen maradt, és a herceg
hideg idegenkedéssel gondolta magában: hogyan képes ez a zsidó ekkora
érzéketlenségre?
Valójában Józsefet gyötrelmes belső kényszer hajtotta olyan helyekre, ahol
az ostrom borzalmai a legiszonyatosabb formákban nyilvánultak meg. Azért
küldetett ide, hogy ő legyen a szem, amely mindezeket a szörnyűségeket
végignézi. Megrendülni, az könnyű. Nyugodtan állva végignézni, az sokkal
nehezebb. Gyakran éles fájdalom mardosta, amiért ő a falakon kívül van,
esztelen vágyakozás fogta el, hogy azokkal lehessen, akik a falakon belül
vannak. Azoknak jó. Ha együtt lehet harcolni, együtt lehet szenvedni
százezrekkel, az jó.
Kinyomozhatatlan rejtekutakon át névtelen levelet kapott a városból:
„Jelenléted zavar. Tűnj el!” Tudja, hogy Justus küldte. Ennek a Justusnak
megint csak igaza van vele szemben. Közvetítő kísérletei reménytelenek,
személye zavaróan hat minden közvetítésre.
Nagyon keserves ez a nyár Józsefnek, ez a nyár itt, Jeruzsálem falai előtt.
Jobb karján a nyíl ütötte seb nem súlyos, szépen heged, de annyira sajog, hogy
lehetetlenné teszi az írást. Titus néha tréfálkozva kérdezi tőle, nem akarna-e
diktálni neki; elvégre ő a legjobb gyorsíró az egész táborban. De talán jó is,
hogy most nem tud írni. Nem akar művészetet, ékesszólást, érzelmeket. Azt
akarja, hogy egész teste szem előtt legyen most, semmi mást.
Így áll tehát Titus mellett a kopár tájon, amely valaha a földkerekség
legszebb vidékei közé tartozott, és amely az ő hazája. Most olyan puszta és üres,
mint a káosz a teremtés előtt. A város utolsó fala is inog már, de elszántan védik
honfitársai, pedig tudják, hogy küzdelmük reménytelen. Vadul, ádázul, a halálra
szántak konok elszántságával, foggal-körömmel harcolnak. És gyűlölik őt,
mindenki másnál erősebben gyűlölik. Vérdíjat tűztek ki a fejére, óriási vérdíjat,
amilyennél nagyobbat a jelenlegi körülmények között el sem tudnak képzelni:
egy egész véka búzát.
Némán áll, maga elé meredve. Mögötte, előtte, mellette a keresztek erdeje,
amelyeken az ő törzséből való emberek függnek, lábánál a szakadék, amelyben
az ő törzséből való emberek hullái rothadnak, a levegőben, a kopár földön
fenevadak gyülekeznek döglakomára.
Titus töri meg a hallgatást. Halkan beszél, de a puszta ürességben úgy kong a
hangja, mint egy óriási teremben:
– Kegyetlenségnek veszed tőlem, hogy itt tartalak?
József még halkabban, lassan, minden szavát mérlegre téve feleli:
255
 – Magam akartam így, Titus herceg.
Titus a vállára teszi kezét:
– Derekasan tartod magad. Józsefem, nincs valami kívánságod? Szívesen
teljesítem.
József most sem néz Titusra, és ugyanazon a kimért hangon válaszol:
– Kíméld meg a Templomot, Titus herceg.
Ezt éppúgy akarom, mint te. Szeretném, ha magadnak kérnél valamit.
József csak most fordult a herceg felé. Látta, hogy tekintete kíváncsi,
fürkésző, de jóság is van benne.
– Ha elesik a város, adjál nekem – mondta lassan, óvatosan – a
zsákmányból…
Itt elakadt a hangja, Titus biztatta:
– Mit adjak, kedves zsidóm?
– Adjál nekem hét írástekercset és hét embert – kérte József.
Kettejük alakja szinte kimagaslott á kopár, letarolt tájból. Titus
elmosolyodott.
– Kedves József, hetven tekercset kapsz tőlem és hetven embert.

A szolgálattevő rend papjai mindennap összejöttek a Nagy Csarnokban,

hogy kisorsolják, kik végezzék el az áldozati teendőket. Augusztus ötödikén,
zsidó naptár szerint T'ammuz hó tizenhetedik napján betoppantak közéjük
fegyveresen a sereg vezérei: Simon Bar Giora és Giszkalai János. Velük volt a
titkáruk, Amram, és sok fegyveres kísérte őket. A templomszolgálat főnöke, aki
a sorsolást vezette, görcsös erőfeszítéssel iparkodott megőrizni nyugalmát, és
megkérdezte tőlük:
– Mit akartok itt?
– Doktor uram, ma nincs sorsolás – mondta Giszkalai János. – A jövőben
sem lesz rá szükség. Hazamehettek, uraim, valamennyien, papok, leviták,
laikusok. A templomszolgálat megszűnt.
Rémület fogta el a papokat. Az éhezés megfonnyasztotta arcukat, amely
fehér volt, akár a köntösük, alig álltak a lábukon, sokukban, mint Nittai
doktorban is, csak a megtisztelő kötelesség tudata tartotta a lelket. János
szavaira felháborodott kiáltások helyett csak halk torokhangok és nyögések
törtek elő az erőtlen torkokból.
– Hány áldozati bárány van még a báránycsarnokban? – kérdezte nyersen
Simon Bar Giora.
– Hat – felelte a templomszolgálat főnöke, aki alig bírta palástolni
reszketését.
– Tévedsz, doktor uram – helyesbített szelíden Amram titkár, és udvariasan,
alattomosan mosolygott. – Kilenc.

256
 – Adjátok ide a kilenc bárányt – mondta majdnem kedélyesen Giszkalai
János. – Ebben á városban hosszú idő óta Jahve az egyetlen, aki húst eszik. A
bárányokat nem szabad elégetni. Az égő áldozatok oltárán elegendő édes
illatban részesült már Jahve. Méltányos, hogy akik a szentélyért harcolnak, azok
a szentélytől kapjanak enni. Adjátok ide a kilenc bárányt, doktor uraim.
A templomszolgálat főnöke idegesen nyeldeste a levegőt, válaszolni akart,
keresgélte a szavakat. De mielőtt megszólalhatott volna, kilépett a sorból Nittai
doktor. Száraz, égő szemeit Giszkalai Jánosra szegezte.
– Háló és csapda mindenütt – gurgulázta kemény, babilóni akcentusában –,
csak a Templomban van biztonság. Most már a Templomban is fel akarjátok
állítani csapdáitokat? Kudarc vár rátok.
– Majd elválik, doktor uram – mondta nyugodtan Giszkalai János. –; Talán
észrevetted, hogy az Antonia-erőd elesett. A háború a Templomig kúszott. A
Templom nem Jahve hajléka, hanem Jahve erődje.
Nittai doktor haragosan vágott vissza furcsa torokhangján:
– Jahve oltárát akarjátok megrabolni? Aki Jahvétól ellopja a kenyerét meg a
húsát, egész Izraelt lopja meg, elorozza egyetlen és legfőbb támaszát…
– Hallgass! – mordult rá komoran Simon. – A templomszolgálat megszűnt.
Amram titkár pedig odalépett Nittai doktorhoz, vállára tette kezét, és sárga
fogait mutogató széles, békéltető mosolygással így szólt hozzá:
– Nyugodj bele, tisztelt kollégám. Gondolj arra, mi van megírva Jeremiás
próféta könyvében. „így szól az Úr: Égő áldozataitokat rakjátok a ti véres
áldozataitokhoz, és egyetek húst; mert nem szóltam a ti atyáitokkal, amikor
kihoztam őket Egyiptom földjéről, az égő áldozatok és a véres áldozatok felől.”
Giszkalai János szürke szemét körbejártatta á zavarodott papokon. Tekintete
elidőzött Nittai doktor koponyáján, eszelősen konok arcán.
– Uraim – mondta aztán békítő, szelídebb hangon –, ha folytatni kívánjátok a
templomszolgálatot, az éneklést, a zenélést, az áldásmondást, annak semmi
akadálya. De ami kenyér, bor, olaj és hús van itt, azt lefoglaljuk.
Megjött Phaniasz főpap, akit időközben értesítettek. Amikor Giszkalai János
őt sorsolta ki a város és a Templom legmagasabb tisztségére, a robusztus
termetű, eszesnek éppenséggel nem mondható ember szorongó félelemmel
fogadta Istennek ezt a rendelését. Tisztában van együgyűségével, hiszen nem
tanult semmit, nem ismeri a titkos tanokat, nem ismeri az írás legegyszerűbb
magyarázatait, csak ahhoz ért, hogyan kell habarcsot keverni, kövekből falat
rakni. S íme, Jahve felruházta őt a szent ornátussal, amelynek nyolc része a
nyolc legsúlyosabb bűntől tisztítja meg viselőjét. Phaniasz híján van ugyan az
értelemnek, a tudománynak, de a szentség érzete nem hiányzik belőle. Ám
nagyon nehéz teher a szentség. Ezek a katonák most azt parancsolják, hogy meg
kell szüntetni a templomszolgálatot. Ez lehetetlenség. De mit tegyen? Mindenki
őt nézi, tőle várja, hogy mondjon valamit. Ó, ha magára öltötte volna a főpapi
ornátust, Jahve minden bizonnyal megfelelő szavakat is adna a szájába.
257
Phaniasz úgy érzi, mintha csupaszon állna ott, gyámoltalanul néz maga körül.
Végre megszólal, Giszkalai Jánoshoz fordulva:
– Kilenc báránnyal nem lakatod jól a seregedet. De a szent szolgálatot még
négy napig el tudjuk látni ennyivel.
A papok úgy találják, hogy Phaniasz szavaiban a nép egyszerű és józan
értelme nyilatkozik meg. A templomszolgálat főnöke tüstént a segítségére siet,
és a papok karéjára mutatva kijelenti:
– Már csupán az a szent akarat élteti őket, hogy az írás parancsai szerint
ellássák Jahve szolgálatát.
Simon Bar Giora nem hatódik meg.
– A Templom kapui elég hosszú ideig lehettek tanúi annak, hogy tömtétek
meg a bendőtöket Jahve áldozataiból.
A katonák benyomulnak a báránycsarnokba. Kihajtják a bárányokat.
Behatolnak a bortároló csarnokba, kicipelik a bort meg az olajat. A szentélybe is
betörnek. A Templom fennállása óta nem léphetett be ide olyan személy, aki
nem tartozott a papi rendbe. Most nehéz léptekkel, zavartan vigyorogva
mászkálnak a katonák a hűvös, szigorú, félhomályos csarnokban. Ott áll a
hétkarú gyertyatartó, a füstölőedény, az asztal az aranyból formált tizenkét
kenyérrel és a lisztből sütött tizenkét kenyérrel. Az arannyal senki sem törődik,
de az illatozó búzakenyerekre mutatva Simon megparancsolja:
– Vigyétek!
Hangja még a szokottnál is nyersebb, bizonytalanságát leplezi vele. A
katonák önkéntelenül is félősen, óvatos léptekkel közelednek a szent kenyerek
asztalához. Aztán gyors mozdulatokkal felkapkodják a kenyereket, ügyetlenül
viszik, mintha a kenyerek kisgyermekek volnának, akikkel gyöngéden kell
bánni.
Phaniasz főpap esetlenül kullog a katonák után. Szerencsétlennek érzi
magát, beteggé teszi a kétely. Mit is kellene tennie? Aggodalomtól reszketve
néz a függönyre, amely mögött a Szentek Szentje rejlik, Jahve hajléka, ahová
csak a főpap léphet be, ő is csak évente egyszer, az Engesztelés napján. De
Simon és János hozzá sem érnek a függönyhöz, visszafordulnak. Phaniasz
főpapnak óriási kő gördült le a szívéről.
A katonák is fellélegzenek, amikor kijönnek a tiltott helyiségekből. Épen
maradtak, nem csapott alá az égből Jahve tüze. Viszik a kenyereket. Finom
fehér lisztből sütött kenyerek, de csak kenyerek, nem származik abból semmi
baj, ha megfogják.

Aznap este Simon és János meghívta vacsorára főtisztjeit, meg Amramot, a

titkárt. Hetek óta húsnak a színét sem látták, s most valamennyien mohón
szívták magukba a sült szagát. Jócskán volt az asztalon bor is, nemes eskoli bor,
meg kenyér, bőségesen, nemcsak falásnyi darabok, hanem akkorák is, hogy a
258
húst ki lehet velük emelni a tányérból, ahogy a vendégek nevetve megjegyezték.
Valamennyien megfürödtek, testüket megkenték a Templom olajával,
hajukat-szakállukat megnyíratták, megfésülték. Ámulva néztek egymásra:
milyen jóképű, elegáns urakká vedlettek át a torzonborz vademberek.
– Tessék, helyezzétek magatokat kényelembe, és egyetek – mondta
Giszkalai János. – Alighanem utoljára tehetjük, és ami azt illeti, megszolgáltuk.
Katonái kezet mostak, Simon Bar Giora elmondta az asztali áldást,
megszegte a kenyeret, bőséges vacsora volt, a katonáknak is jutott belőle.
A két vezér jó hangulatban volt. Szülőföldjükre gondoltak, Galileára.
– Eszembe jutottak városodnak, Geraszának a jánoskenyérfái, Simon
testvérem – mondta János. – Szép város.
– Nekem meg a te városodnak, Giszkalának a fügefái és olajfái jutottak
eszembe, János testvérem – mondta Simon. – Te északról jöttél Jeruzsálembe,
én pedig délről. Már akkor össze kellett volna fognunk, amikor megjöttünk.
– Igaz – mosolygott János. – Bizony bolondok voltunk. Úgy viselkedtünk,
mint a kakasok. A szolga lábaiknál fogva kiviszi az udvarra a kakasokat, hogy
elvágja a nyakukat, de ők még fejjel lefelé lógva is egymást vagdossák a
csőrükkel.
– Add ide nekem azt a mellehúsát, ami a tányérodon van, János testvérem –
mondta Simon –, és vedd helyette ezt a combdarabot. Kövérebb és ízesebb.
Nagyon szeretlek és csodállak, János testvérem.
– Köszönöm neked, Simon testvérem – mondta – János. – Sohasem tudtam,
hogy ennyire jóképű és daliás férfi vagy. Csak most látom, amikor a halál
küszöbéhez érkeztünk.
Elcserélték egymás sültjét, elcserélték egymás borát. János rázendített arra a
dalra, amely Simont magasztalta, amiért felgyújtotta a rómaiak ostromgépeit.
Majd Simon zendített rá arra a dalra, amely Jánost magasztalta, amiért az
Antonia-erőd első fala mögött második falat emelt.
– Ha a szerencsénk akkora lenne, mint a bátorságunk – mosolygott János –, a
rómaiak már rég nem volnának itt.
Aztán korhely bordalok, parázna kocsmanóták, Galilea szépségéről szóló
énekek következtek. Majd eldiskuráltak Szeffórisz városáról, Tibériás városáról
és Magdala városáról, amelynek nyolcvan szövőműhelye volt, s azokat a
rómaiak mind elpusztították. Erről is eszükbe jutott egy dal: „Magdalánál vértől
piroslik a tó messzire-messzire, Magdalánál tetemek borítják a partot
messzire-messzire…” Makkabi-övükre ráírták a nevüket, és egymás szalagját
öltötték fel.
Kintről egyforma időközökben tompa dörejek hallatszottak. A Tizedik Légió
híres ostromgépe, a Kemény Julius döngette az alapfalat.
– Hadd döngesse – nevettek a tisztek –, holnap elégetjük.
Kényelmesen elterpeszkedtek, ettek, tréfálkoztak, ittak. Jó lakoma volt, és ez
volt az utolsó.
259
 Leszállt az éjszaka. A kedélyek borongósra váltak, de aztán valami szilaj
derű lett úrrá a nagy teremben, amelyet beárnyékolt a halál. A halottakra
emlékeztek.
– Lencsénk és tojásunk nincs ugyan – mondta Giszkalai János –, de a gyász
tíz poharát megisszuk, és felfordítjuk a fekhelyeket.
– Nagyon sok a halott – mondta Simon Bar Giora –, és ennél jobb tort
érdemelnek. Én az elesett tisztekre emlékezem most.
A nyolcvanhét tiszt közül, akik elsajátították a római hadtudományt,
hetvenkettő esett el.
– Áldott legyen emlékük – és mindannyian ittak.
– Én Anan főpapra emlékezem – mondta Giszkalai János. – Amit ő a falakért
tett, az jó volt.
Anan gazember volt – jelentette ki hevesen Simon Bar Giora –, meg kellett
ölnünk.
– Meg kellett ölnünk – ismerte el készségesen János –, de jó ember volt.
Áldott legyen emlékezete.
És ittak.
– Én egy másik halottról emlékezem – mondta komoran Amram, a titkár. –
Ifjúkori barátom volt, mocskos disznó lett belőle. Valaha ugyanabban a
teremben tanultuk a Tan titkait. A neve Joszef Ben Matthiasz. Átkozott legyen
emlékezete.
Mulatságosnak ígérkező ötlete támadt. Hunyorogva közölte Simonnal és
Jánossal, akik beleegyeztek. A Phazael-erőd börtönéből elővezették Matthiasz
doktort, József apját.
A kiaszott öregember hosszú, borzalmas napokat kínlódott át egy sötét
tömlöc bűzében, szörnyen megviselte a szenvedés, de igyekezett összeszedni
magát. Pedig nagyon félt ezektől a vad katonáktól. Oly sok embert vertek már
agyon, csoda, hogy őt életben hagyták, a szájuk íze szerint kell beszélni.
Reszkető kezét a homlokához emelte, köszönt.
– Mit akartok, uraim, egy öreg és védtelen embertől? –motyogta, pislogva a
világosságban, és önkéntelenül a pecsenyeszagot szimatolva.
– Nem jól állnak a dolgok, Matthiasz doktor – mondta János. – Itt, ahol most
vagyunk, nemsokára a rómaiak lesznek. Még nem döntöttük el, öregúr, mi
legyen veled. Vagy itt hagyunk téged a rómaiaknak, vagy agyonverünk, mielőtt
elfoglalják a várost.
Az aggastyán görnyedten, minden ízében remegve hallgatta.
– Ide figyelj – szólalt meg Amram –, a városban már alig akad valami
ennivaló. Talán te is tudod. Húskészleteink teljesen kifogytak, jánoskenyéren
tengődünk. Látod ezeket a csontokat? Az utolsó kilenc bárány maradványai. A
bárányok Jahvénak szánt áldozati állatok voltak. Megettük. No, mit bámulsz,
mint a sült hal? Nagyon ízlett. Látsz talán a falon egy Menetekel-jelet? Én nem
látok. Vállalkozásunk kezdetén a te fiad a mi oldalunkon állott. Időközben
260
elpártolt tőlünk. Úgy illik, hogy most, a végén, te állj az oldalunkon. Jó modorú
emberek vagyunk. Meghívtunk utolsó lakománkra. Amint látod, még bőven
vannak itt csontok. Meg az a kenyér is rendelkezésedre áll, mivel a húst
kiszedegettük a tányérokból.
– A te fiad mocsok alak – mondta Giszkalai János, és ravasz, szürke
szemében kigyúlt a harag. – Egy szemét. Egy darab ganéjt nemzettél, uram,
Matthiasz doktor, első rendbeli pap. A csontok meg a kenyér sokkalta inkább a
katonáinkat illetnék meg, mint téged. De azért csatlakozunk Amram doktor
meghívásához, meginvitálunk a lakomára.
Simon Bar Giora nem volt ennyire udvarias. Sötét, fenyegető pillantást vetett
az aggastyánra, és rámordult:
– Egyél!
Matthiasz erősen reszketett. Határtalanul büszke volt fia felemelkedésére. Ő
maga sohasem mert messzire merészkedni. Megértette, jaj, nagyon jól
megértette, hogy József később átment a rómaiakhoz. De ezek az emberek nem
értik meg, ezek halálosan gyűlölik a fiát. Most tehát azt akarják, hogy egyék.
Talán valami próbatétel; ha eszik, akkor majd diadalmaskodva kigúnyolják,
majd agyonverik, amiért ilyen bűn árán próbálta megmenteni azt a kis időt,
amely életéből még hátra volt. A sötét börtön rothadó bűze után itt érezte csak
igazán, mennyire legyengült és kimerült. Nézte a csontokat, jó zsenge csontok,
teli velővel, egyesztendős, válogatott állatok csontjai, bizonyára szét lehet rágni,
meg lehet enni. És hozzá a kenyér, a pompás illatú kenyér, amely teleszívta
magát jóféle húslével.
Megparancsolta magának, hogy ne menjen az asztalhoz, de lábai nem
engedelmeskedtek a parancsnak. Vitték a testét, noha nem akarta. Piszkos
ujjaival mohón kapott á csontokhoz. Harapdálta, nyeldeste, a lé belecsorgott
lompos fehér szakállába. Nem mondott asztali áldást, az csak megkettőzte volna
a vétek súlyát. Így is halálos. bűnt, tízszeresen halálos bűnt követ el, amikor
tudván tudja, hogy a húst Jahve oltárának szánták, és a kenyér Jahve asztaláról
való. Ezzel magát és ivadékait örökre kizárta az üdvösségből. A padlóra
kuporodva ült, mindkét kezében csont, rossz, öreg fogaival tépett, harapdált,
rágcsált, őrölt, és boldog volt.
A többiek nézték.
– Nézzétek – mondta Amram doktor –, hogyan zabálja fel a lelke
üdvösségét.
– És mi ilyen emberek miatt jutottunk idáig, János testvérem – mondta
Simon.
– Ilyen emberekért halunk mi meg, Simon testvérem – mondta János.
Többet nem szóltak. Hallgatva nézték Matthiasz doktort, amint a csarnok
padlóján kuporogva, a fáklyák fényében rágta a csontokat.

261
 Másnap, augusztus hatodikán reggel Nittai doktor felköltötte a nyolcadik
rend, az Abija-rend soros papjait. A templomszolgálat tanácstalan főnöke
helyett Nittai doktor vette át az irányítást, és a papok engedelmeskedtek neki.
Követték őt a csarnokba, ahol így szólt hozzájuk:
– Gyertek, most következik a sorsolás, hogy ki öli le az áldozati állatot, ki
hinti el a vért, ki viszi az oltárhoz az egyes darabokat, ki viszi a lisztet, ki viszi a
bort.
Sorsot húztak. Utána így szólt Nittai doktor:
– Te, aki mást megfigyelő vagy, eredj ki, és állapítsd meg, eljött-e a vágás
ideje.
A megfigyelő kiment, és egy idő múlva bekiáltotta:
– Virrad. Keleten világosság dereng.
– Elér már Hebronig? – kérdezte Nittai doktor.
– Igen – felelte a megfigyelő, mire – Nittai doktor így rendelkezett:
– Akkor menjetek be a báránycsarnokba, és hozzatok ki egy bárányt.
És azok, akik a sorsolás folytán a feladatot kapták, elmentek a bárány-
csarnokba. Nem vették tudomásul, hogy ott nincs semmi, kihozták a bárányt,
amely nem létezett, és előírás szerint megitatták az aranyserlegből.
Mások, ugyancsak a sorsolás szerint, közben két óriási aranykulccsal a szent
csarnokhoz mentek, és kinyitották a nagy kaput. Abban a pillanatban, amikor a
másik helyiségben várakozó, áldozatölő pap meghallotta a nyíló kapu hatalmas
robaját, levágta a bárányt, amely nem volt ott. Majd a márványasztalra vitték a
nem létező áldozati állatot, megnyúzták, feldarabolták, előírás szerint, és kilenc
pap az oltárfeljáróról az oltárra vitte az áldozati részeket. Bejöttek az
alacsonyabb rangú szolgálattevők, és beöltöztették az áldozásra kijelölteket.
Utána meggyújtották az áldozati tüzet, és aranyedényből aranykanalakkal
füstölőszert szórtak rá. És megszólaltatták a hatalmas hangszert, a száz sípút,
mind a száz hangot egyszerre. A mennydörgő hangok minden zajt túlharsogtak
Jeruzsálemben; a városban mindenki erről tudta meg, hogy a Templomban most
mutatják be az áldozatot, és valamennyien földre borultak.
A kisorsolt papnak átnyújtották a bort. Nittai doktor fellépett az oltár egyik
szarvára, ott állt várakozva, kendővel a kezében. Az arra kijelöltek a tűzbe
vetették az áldozati részeket. Mihelyt a kelyhet tartó pap előrehajolt, hogy
kiöntse a bort, Nittai doktor jelt adott, meglengette a kendőt. És miközben
felszállt a füstoszlop, a szent térség lépcsőin a leviták rázendítettek a zsoltárra,
az oltár feljáróján álló papok pedig elmondták az áldást, a leborult nép fölött.
Így áldoztak augusztus hatodikán a nyolcadik rend, az Abija-rend sorsolással
kijelölt papjai, teljes pompával, szigorúan betartva a sok száz előírást. Ezek a
végsőkig kimerült emberek, akik mára vagy holnapra várták a halált,
egyszerűen nem látták meg, hogy a bárányok csarnoka üres, és az Úr oltárán
nem ég semmilyen áldozat. Nittai doktor hite lobogott bennük. Ez a hit tette,
hogy látták a bárányt. Feláldozták, és ez az áldozat volt életük értelme és
262
csúcspontja. Csakis azért préseltek nagy kínnal levegőt a tüdejükbe, s engedték
ki újra. Már csak ez választotta el őket a haláltól.

Amikor Titusnak jelentették, hogy a zsidók az utolsó kilenc áldozati bárányt

elzabálták istenük elől, a herceg elképedt. Iszonyatos, tébolyult, istenverte
lények. Megfoghatatlan, hogy miért rabolták meg Jahve oltárát, amikor Jahve az
egyetlen oltalmazójuk.
Annyi bizonyos, hogy az ostromlottak már végképp kifogytak erejükből.
Most kellene általános rohamot indítani a kimerült város ellen. A hosszú,
idegeket őrlő ostrom után a hadsereg ég a vágytól, hogy megrohamozza a
falakat. Amellett ez a legrövidebb és legbiztosabb út a diadalmenethez. Apjának
nincs oka továbbra is fenntartani azt a látszatot, hogy rendcsinálási akcióról van
szó. Helyzete akkor is szilárd marad Rómában, ha nem maga fejezi be a
hadjáratot. Ha ő, Titus, most rohammal beveszi a várost, Róma nem tagadhatja
meg tőle a diadalmenetet.
A hercegnek rossz éjszakája volt, kétségek közt hánykolódott. A diadal-
menet jó dolog. De nem fogadta-e meg esküvel Berenikének, hogy haragját
csupán a felkelőkre zúdítja, de megkíméli a jeruzsálemi Templomot?
Erőszakkal nem ment semmire Berenikével. Ha most megkíméli „azt az izét”,
ha vár, amíg önként kapitulál, ezzel jóváteszi, amit Berenikével szemben
elkövetett.
Józsefet megbízta, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen a tárgyalásra.
Olyan ajánlat megtételére hatalmazta fel, amely minden eddiginél nagyobb
engedményeket foglalt magában.
József szívét majd szétrepesztette a büszkeség. Mélyen meghajolt Titus előtt,
zsidó szokás szerint kezét homlokához emelve. Nagy ajándék, amit a római
adott; erős kéz nyújtotta, amely igazán nem kénytelen ajándékul kínálni azt,
amit bármikor összezúzhat. Neki, Józsefnek, okvetlenül meg kell értetnie ezt a
városbeliekkel. Most mindenek ellenére értelmet kapott az, hogy ő a rómaiaknál
van Jeruzsálem alatt, nem pedig, a falakon belül, mint az a Justus.
A kitűzött órában előrement a falakig, egyedül, egyszerű öltözékben,
fegyvertelenül, papi jelvények nélkül. Megállt az ostromlók és az ostromlottak
között, kis emberi alak a roppant faltömeg előtt, puszta talajon. Előtte a falon
zsidók szorongtak, mögötte az ostromsáncokon rómaiak szorongtak. Tikkasztó
hőség, orrfacsaró bűz és nyomasztó csend, hogy csak a tulajdon vére lüktetését
hallotta. Hátában érezte Tiberius Alexander hideg, gunyoros tekintetét, maga
előtt látta Simon Bar Giora gyűlölettől parázsló szemét, ifjúkori barátjának,
Amramnak vad pillantását, János megvető tekintetét. Egész testét hidegség járta
át, pedig forrón sütött a nap.
Beszélni kezdett. Eleinte üresen és idegenül kongtak fülében saját szavai, de
aztán magára talált, és olyan egyszerűen, olyan hévvel, olyan nyíltsággal
263
beszélt, mint még soha életében. Ha a város megadja magát, a rómaiak foglyul
ejtik ugyan a fegyvereseket, de mindenkinek meghagyják az életét. A rómaiak
még a mai napon áldozati állatokat küldenek a Templom számára, feltéve, hogy
a papok a császár, a római nép és szenátus áldozati ajándékait is elfogadják, és
bemutatják Jahvénak, mint azelőtt.
A falon szorongó zsidók komoran és szomorúan nézték Józsefet, amikor
feléjük közeledett. Most pedig a Makkabi-emberek között is sokan néztek
sóvárgó reménnyel Simonra és Jánosra. Valóban nagylelkű, méltányos ajánlat,
igazán elfogadhatják a vezérek.
De azoknak eszük ágában sem volt elfogadni. Milyen élet vár rájuk, ha
megadják magukat? Szégyenszemre mutogatják őket a római fővezér
diadalmenetében, aztán mint rabszolgák gürcölhetnek valamelyik bányában. De
ha szabadon bocsátanák is őket a rómaiak, vajon a történtek után
megmaradhatnának-e a zsidók között? A vesztett háború után a zsidóság
törvényen kívül helyezné őket. És nemcsak ezeket fontolgatták magukban;
mélyebb okok is voltak. Olyan messzire mentek, ahonnan nem lehet
visszafordulni. Az ő művük, hogy az ország meddő sivatag lett, a Templom
pedig temetőkert és véres erőd; megzabálták Jahve bárányait; nem, most már
végig kell menni a megkezdett úton.
Így hát előre elkészítették, válaszukat, még mielőtt tudták volna, milyen
feltételeket fognak kínálni a rómaiak. Nem köptek ki, amikor József befejezte
beszédét, nem rázták le a port ruháikról és saruikról, s arra sem gondoltak, hogy
haragtól izzó, megvetéstől csöpögő hosszú válaszdikciót mondjanak. Nem.
Kinyitották a nagy kapuba vágott kis kaput: és egy visító, röfögő disznó lódult
ki onnan. Igen, egy kitörés alkalmával a zsidók elhajtottak néhány disznót a
rómaiak állatállományából, s most az egyiket József elé kergették.
József elsápadt. Röfögve, szimatolva jött feléje a disznó, és a falon álló
zsidók nevetésben törtek ki. Majd szavalókórusban, méghozzá latin nyelven,
ami nem volt könnyű az elcsigázott embereknek, sokáig kellett gyakorolniuk.
Ezt harsogta a szavalókórus:
– Fitymád nőtt, Flavius Josephus?
Aztán megint nevettek, és a rómaiak is kénytelenek voltak nevetni. Mi
tagadás, pokolian jó tréfát eszeltek ki ezek az átkozott zsidók. József pedig ott
állt a két tábor között a disznóval, tekintetét a meggyalázott, lövedékektől
megrongált Templomra szegezve, és harsányan röhögték a zsidók, röhögték a
rómaiak.
Ezekben a pillanatokban, amelyek hosszú éveknek tűntek, József életének
minden önteltségét levezekelte. „A ti József doktorotok rongy ember”, mondta
egyszer egy sárga arcú valaki; Meronban fűvel ültették be az utat, amelyen
odament; hét lépés távolságot tartottak tőle, mint egy bélpoklostól; harsonaszó
közepette mondták ki fejére a kiközösítő átkot; Alexandriában megostorozták.
De mivé törpült mindez most, ezekben a pillanatokban? Tiszta szívvel jött ide,
264
meg akarta menteni a várost, a férfiakat, nőket, gyermekeket és Jahve házát. De
ők egy disznóval feleltek. Tudta, hogy most távoznia kell, mégis tétovázott.
Visszatartotta, nem engedte a fal. Minden akaraterejét össze kellett szednie,
hogy elmozduljon. Lassan lépkedett visszafelé, hátrálva, tekintetét még mindig
a falakra szegezve. Nagy hidegség fogta el, lepergett róla minden, fájdalom és
gőg. Nem tartozik a rómaiakhoz, nem tartozik a zsidókhoz, a világ üres káosz,
mint a teremtés előtt, ő egy szál maga lebeg, és körülötte nincs egyéb, csak
gúnykacaj.
Titus nem nevetett, amikor a zsidók József elé kergették a disznót.
„Voltaképpen meg lehetek elégedve – gondolta. – Felülmúltam önmagamat.
Jóvá akartam tenni, amit ezek az elmeháborodottak az istenükkel elkövettek;
most jobb viszonyban vagyok ezzel a Jahvéval, mint az ellenségeim.” Így
meditált, de nem sokáig. Felnézett „arra az izére”, a fehérre, az aranylóra. És
hirtelen félelmetes erővel örvénylett fel benne a vágy, hogy lába alá tiporja azt a
zavaró, bosszantó jelenséget. Maguk a zsidók gyalázták meg, nos, ő majd
végképp behajítja a sárba azt ott, azt a gúnyosat, magasat, az átkozott
tisztaságával együtt. Agyában vad ritmusban, ahogy a katonáitól hallotta,
zakatolt a gúnyszó : „Hep! Hep! Hep!”, és minden egyes „Hep!” kurjantásra
recsegve tört be egy koponya, és leomlott egy házfal.
Megrettenve ocsúdott fel. Nem, gondolni sem akar erre. Egyáltalán nincs
szándékában ujjat húzni ezzel a Jahvéval. Ezt átengedi a falak közé szorult
uraknak.
Sötét szomorúság fogta el, és vad sóvárgás a zsidó hercegnő után. Tehetetlen
haraggal gondolt a zsidók fanatizmusára, elvakultságára. Bereniké is közülük
való, éppoly érthetetlen, mint azok, sohasem lesz igazán az övé.
Elment Józsefhez. Az halálosan kimerülve feküdt az ágyán, és a nyári nap
forrósága ellenére hideg verejtékben fürdött. Fel akart kelni.
– Maradj csak fekve. Így is tudunk beszélgetni. A véleményedet akarom
hallani. Engem talán elvakít a harag, nem látok tisztán. Te zsidó vagy, mondd
meg hát nekem: mit akarnak ezek? Céljukat már nem érhetik el. Miért akarnak
inkább meghalni, mint élni? Megtarthatják a Házat, amelyért harcolnak: miért
akarják, hogy porrá égjen? Érted te ezt, zsidó barátom?
– Értem – mondta József, végtelenül fáradtan, és arcán ugyanaz a gyászos
kifejezés ült, mint azokén, ott a falakon.
– Ellenségünk vagy te? – kérdezte Titus nagyon halkan.
– Nem, hercegem – mondta József.
– Azokhoz tartozol, akik a falakon belül vannak? – kérdezte Titus.
József összehúzta magát, hallgatott.
– Azokhoz tartozol, akik a falakon belül vannak? – ismételte meg nyoma-
tékosabban Titus.
– Igen, hercegem – felelte József.

265
 Titus gyűlölet nélkül nézett rá, de sohasem voltak egymásnak annyira
idegenek, mint most. Aztán a herceg távozott, tekintetét még egyszer a zsidóra
fordította, és nyomasztó érzések nehezedtek a lelkére.

Bereniké csendes, szép tibériási házában, amely a tó partján emelkedő

magaslaton épült, megkísérelte elmondani fivérének, Agrippának, mi történt a
római táborban. Amikor zavartan és feldúltan megérkezett, Agrippa nem
kérdezett tőle semmit. Most Bereniké teljes őszinteséggel igyekezett feltárni
mindent. Megvetést érez-e Titusszal szemben a durvasága miatt? Nem. Az
egészben éppen az a legrosszabb, hogy a barbársága sem keltett benne
gyűlöletet. A kajánul fintorgó kamaszarc mögött, amelyet Titus utoljára
mutatott neki, az erős, céltudatos katonaarcot látta. Nem segített semmi:
önmaga előtt és fivére előtt hiába csúfolta ki Titus merev pedantériáját, buta
gyorsíráskodó mániáját. Abban a bűzös katonatáborban, a Jeruzsálem körüli
széttaposott pusztaságban Titus férfi volt, a férfi.
Agrippa jól megértette nővére kínos és gyötrelmes magyarázkodását. Ez a
keserves háború az ő idegeit is kikezdte. Köteles volt ennyi meg ennyi katonát
kiállítani; megtette, a csapatokat maga vezényelte a rómaiakhoz, utána tüstént
visszatért transjordániai királyságába, és minél kevesebbet akart hallani
mindarról, ami a táborban történik. De nem tudta élvezni szép tibériási palotáját,
a képeit, a könyveit, a szobrait.
– Neked mégis könnyebb, húgom – mondta, és szomorkás mosoly jelent
meg szép vonású, kissé húsos arcán. –A szíved legyen Júdeáé, maradj hű az
országhoz és szellemiségéhez, és hálj a rómaiddal. Ezzel meg is oldottad a
magad problémáját. Szeresd őt, Nikion, szeresd a te Titusodat. Irigylem őt, de
nem beszélhetlek le róla. Mi marad azonban nekem, Nikion? Én megértem a
zsidókat, és megértem a rómaiakat. De hogyan tartsam meg egyszerre
mindkettőt? Ha olyan lehetnék, mint azok ott Jeruzsálemben, ha olyan lehetnék,
mint a rómaiak! Látom az egyik fanatizmusát, a másik barbárságát, de nem
bírok szabadulni, képtelen vagyok határozni.
A csendes Tibériásban Bereniké feszült figyelemmel leste a jeruzsálemi
táborból szállingózó híreket. Eleinte még szemében volt a kietlen pusztaság,
amellyé a város sugárzó szépségű környéke változott, orrlyukában a tábor bűze,
fülében a dögevők üvöltése. Az emlékezés azonban lassanként elvesztette
undorító hatását, és az asszonyra átragadt a háború tébolya. Háború, vér és tűz,
nagyszabású színjáték, a háború szaga kellemes, a háború vadul jámbor
férfiarcok tömege, amelyek a gyors, boldogító halálra sóvárognak. Tibériás
méla szépségéből Bereniké egyre hevesebben vágyódott el a tábor nagy,
patetikus kavarodásába. Miért hallgat az a férfi? Miért nem írt? Talán nem
tetszett neki, szebbnek képzelte el a testét? Dühös indulat és szégyenkezés
lángolt fel benne, de csak önmagára haragudott, nem a férfira.
266
 Amikor híre jött, hogy a Templom sorsáról való döntés már a küszöbön áll,
hogy már a császári tanács is foglalkozik a kérdéssel, Bereniké nem bírta
tovább. Most elegendő oka volt rá, hogy visszatérjen a táborba.
A hercegben nagy diadalérzés ujjongott fel, amikor Bereniké bejelentette
látogatását. Amióta az asszony elszökött tőle, két keserves hónapot vészelt át; a
forró, dögletes levegőjű nyárban nehezen kordában tartott idegekkel leste, várta
a város végóráját. Lázas munkával próbálta elnyomni nyugtalanságát, jó
eredményeket is ért el, a háborút egészen a templom közeléig vitte előre, és ahol
azelőtt az Antonia-erőd volt, ott áll most az ő háromrészes sátra,
dolgozószobára, hálóhelyiségre, ebédlőre osztva. Bereniké képmását már nem
tagadja meg magától. A kép nyugtalanítóan elevenen, mint minden, amit
Fabullus alkotott, ott áll a dolgozószobájában. Titus gyakran néz az asszony
aranybarna, hosszú metszésű szemébe. Hogyan is juthatott eszébe az az őrült
gondolat, hogy úgy bánjon vele, mint egy hispániai örömlánnyal? Ez idegen
asszony, igen, nagyon magasan álló és nagyon idegen. Titus most is éppúgy
vágyódott rá, mint amikor először találkozott vele.
Előkereste feljegyzéseit, Bereniké szavait, amelyeket gyorsírójelekbe
rögzített, egybevetette őket, mérlegelte őket. Sokáig álldogált a képmás előtt,
szemlélve az arc vonásait, kételyekkel telve. Fegyelmet kényszerített magára,
nem kezdeményezett semmit, várt.
És most magától jött az asszony. Titus messzire kilovagolt elébe a táborból.
Bereniké szelíd volt, nem tett szemrehányást. A Jeruzsálemet környező táj
élettelen fakósága, a keresztre feszítettek sokasága, a dögmadarak, a katonák
elvadult, baljós arckifejezése, ez az egész Ge Hinnom, ez a halottak országa már
nem rémítette. Mert e Hadészen át biztos léptekkel haladt a herceg, a férfi, s
mivel Bereniké mellette volt, nagy nyugalom költözött a szívébe.
Együtt vacsoráztak. Titus a katonáiról mesélt, akiket fiainak nevezett. A
zsidók? Hát igen, ők átkozottul megnehezítik a dolgot. Fanatikusak, eszeve-
szettek, dühödtek, mint a sebzett vaddisznók. Egy zsák búzáért kockára teszik
az életüket. Új, fantasztikus fortélyokat eszelnek ki. A minap az Antonia-erődöt
a templomkörzettel összekötő csarnokfolyosó tetejére gyantát, száraz fát,
szurkot hordtak, s felcsalva a rómaiakat, rájuk gyújtották az egészet, és az
emberek odaégtek, mint a sült halak. No de az ő fiaival sem lehet ám tréfálni. A
herceg mesélt, mintha nem veszteségről és nyereségről, hanem jó sportról lenne
szó. Magát sem kíméli, ha kell, ő is beleveti magát a harc sűrűjébe, kétszer is
megsebesült, egyszer ledöfték alatta a lovát, tisztjei folyton papolnak neki, hogy
a fővezér csak bízza a közönséges harci munkát a közkatonákra.
Jó hangulatban, szakadatlanul csevegett, s alig törődött azzal, hogy Bereniké
hallgatja-e. Egyszer csak elkapta az asszony tekintetét. Más tekintet volt ez,
mint a festményen ábrázolt szemeké. Titus tudta, mit mondanak a ráfüggesztett,
elhomályosult asszonyi szemek. Beszéd közben finoman, olyan mozdulattal,
amely birtokba vevő és gyöngéd volt egyszerre, mindkét karjával magához
267
ölelte az asszonyt. Bereniké hozzátapadt, Titus nem fejezte be a meg-kezdett
mondatot, egymásba ölelkezve a kerevetre omlottak.
Utána Bereniké némán, behunyt szemmel, mosolyogva feküdt. Titus a
mellére szorította, szinte a testébe fúrta széles parasztarcát, amely most üdének
és fiatalnak hatott.
– Tudom – mondta, és kemény katonahangja simulékony lett –, tudom, hogy
nem miattam jöttél. De hadd higgyem, hogy mégis… Te édes, te gyönyörű, te
királynő, én szerelmem. Valószínűleg a templomod miatt jöttél. Áldott legyen a
templomod, mert eljöttél. Szilárd elhatározásom, hogy a templomod állni fog.
Édes, ha tízezer emberembe kerül is, állni fog. A te templomod. Keretül szolgál
neked, és tízezer ember nem nagy ár érte. Őseid házát is újjáépítem. Majd
felmégy a lépcsőkön, Nikion, azzal a te járásoddal, amely kimondhatatlan
gyönyörűség a szívemnek, és mögötted ott lesz a te templomod.
Bereniké csak feküdt, csukott szemmel, mosolyogva: magába itta Titus
szavait. Majd egészen halkan csak ennyit mondott:
– Férfi, gyermek, Janik, Janiki. Miattad jöttem, Janiki.

Augusztus huszonegyedikén, a zsidó Ab hó első napján kezdett el a Kemény

Julius dolgozni a templomkörzet külső védőfala ellen. Hat napig dolgozott
megszakítás nélkül, más faltörő gépek is munkához láttak, augusztus
huszonhetedikén minden gép egyszerre dolgozott. Eredménytelenül. A rómaiak
megpróbálkoztak közvetlen támadással, létrákat támasztottak a falhoz, két
cohorsnyi katona teknősbéka-formációban indult rajtuk felfelé. A zsidók a
létrákat eltaszították felülről, az ostromlók lezuhantak, és nyakukat szegték.
Csak néhány legionárius jutott fel a falra, köztük egy csapatjelvény-hordozó;
ezeket a zsidók lekaszabolták, és a csapatjelvényt zsákmányul ejtették.
Titus tüzet rakatott a kapuk tövében. Magát és Berenikét azzal nyugtatta
meg, hogy a külső oszlopcsarnokok még nem szerves tartozékai a Templomnak.
A tűz megolvasztotta a kapuk ezüstjét, a lángok belekaptak a fagerendázatba.
Egész nap és a következő éjjel is dühöngött a tűzvész. A templomkörzet északi
és nyugati oszlopcsarnokai megsemmisültek, és az ostromlók most már
közvetlenül a magas templomépület előtt álltak.
Augusztus huszonnyolcadikán, a zsidó Ab hó nyolcadik napján, miközben a
római tűzoltóosztagok azon dolgoztak, hogy a törmelékhalmokon, hamun,
omladékokon keresztül közvetlen utat nyissanak a templomépülethez, Titus
haditanácsot hívott össze. El kellett dönteni a templomépület sorsát.
A haditanácson Tiberius Alexander marsallon kívül a négy légió vezénylő
tábornokai vettek részt: Cerealis az Ötösöktől, Lepidus a Tizesektől, Liternus a
Tizenkettesektől, Phrygus a Tizenötösöktől, továbbá Marcus Antonius Julianus
Júdea kormányzója. A titkári-jegyzői teendők ellátására Titus Józsefet vitte
magával.
268
 Titus azzal kezdte, hogy felolvastatta a császár levelét. Bereniké értesülése
helyesnek bizonyult: a császár valóban összehívta minisztereit, hogy
meghallgassa véleményüket, mi legyen a jeruzsálemi templommal. A
miniszterek egy része kijelentette, hogy a lázadásnak ezt a fellegvárát, a rebellis
zsidó nemzeti gőgnek ezt a központját és szimbólumát a föld színével kell
egyenlővé tenni. Csakis ily módon lehet egyszer s mindenkorra megfosztani a
zsidókat gyűjtőpontjuktól. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy a háború
emberek ellen, nem élettelen dolgok ellen folyik, és Róma kulturális presztízse
szerint ilyen csodálatos építészeti remekművet meg kell kímélni. Maga a
császár – így végződött a levél – arra az elhatározásra jutott, hogy az építmény
megkímélését ajánlja a fővezérnek, ha lehetséges.
A haditanács urai komolyan, feszült figyelemmel hallgatták végig a levelet.
Tudták, miről van szó lényegében: a diadalmenetről. Ha a templomot rohammal
elfoglalják, akkor az a hadjárat dicső befejezése, akkor senki sem beszélhet
többé büntetőexpedícióról, akkor a szenátusnak meg kell szavaznia a
diadalmenetet. Csábítóan lebegett előttük az ilyen diadalmi nap csillogó
mámora, az élet csúcspontja mindazok számára, akik mint győzők ott lépked-
hetnek a menetben. Erről azonban nem volt szabad beszélni, a hadsereg
érdekeiről itt éppúgy hallgatni kellett, mint a császári koronatanácsban.
Jól el tudták képzelni, miként zajlott le az a koronatanács. A pocakos Junius
Thrax alkalmasint néhány nyugodt mondattal a templom megkímélését
indítványozta; valószínűleg a hájtömeg Claudius Reginus is ejtett egypár
bizonytalan, közvetítő szót. Talassus miniszter viszont bizonyosan igen éles
formában fejtette ki, hogy a templomot le kell rombolni. Végül megszületett ez
a kompromisszum, a „ha lehetséges” formula, ez a levél, amely a hadseregre
hárítja a felelősséget mindenért, ami történik vagy nem történik. Nos, a
hadsereg elbírja a felelősséget. A hadsereg a maga diadalmenetét akarja, a
csapatok bőszülten vágynak arra, hogy „azt az izét ott” a csizmájukkal
széttiporják, ilyen a hangulatuk, és sok parancsnok is velük érez. Bennük
szintén felzúgott á „Hep! Hep!”. Az építményt megkímélni, „ha lehetséges” –
könnyű azt mondani Rómából. Hol kezdődik a „lehetséges”, és hol végződik?
Elsőként Tiberius Alexander szólalt fel. Tudja, hogy a többiek a maguk
római diadalmenetét akarják; ő a maga részéről az ország értelmes meghódítását
akarja. Röviden és udvarias modorban beszélt, mint mindig. Az építmény
megkímélése áldozatokba fog kerülni. De tízezer katonát pótolni lehet, a maga
nemében páratlan építészeti remekmű viszont pótolhatatlan. A falakon belül
most legfeljebb tizenötezer védő van, ezeket százezer ember mindenképpen
legyűri. Az építmény megkímélése lehetséges.
Phrygus, a Tizenötösök parancsnoka ellenkező véleményen volt, s érvelését
Liternus tábornok helyeslő közbeszólásokkal támogatta. Hozzávetőleg tízezer
római legionárius feláldozásával – mondotta – kétségkívül meg lehet menteni a
templomot a birodalom és a világ számára. De a maga részéről nem hiszi, hogy
269
a császár, a katonabarát, ilyen messzire akarná kitolni a „lehetséges” határát. A
zsidók tisztességtelen hadviselésének már eddig is sok ezer ember esett
áldozatul, zúzódások és égési sebek következtében, katonához méltatlan
halállal. Nem szabad további ezreket kockáztatni. A katonák égnek a vágytól,
hogy „azt az izét ott” porrá égessék, és kihozzák az aranyát. Ha ezt az igazságos
bosszút megtagadják tőlük, a hadsereg hangulatának kedvezőtlen változására
kell számítani.
Tiberius Alexander, miközben Liternus tábornok zajosan helyeselt,
udvariasan mosolygott, mint mindig. Ez a Phrygus valósággal díszpéldánya
annak a tiszt-típusnak, amelyet ki nem állhat, konok, csökönyös, korlátolt. Az
ilyen csak a diadalmenetét akarja, semmi mást. Az ilyen sohasem lesz képes
megérteni egy építészeti alkotást, amely évszázadok szellemi örökségét
hordozza. Az ilyen csak gázol könyörtelenül és érzéketlenül katona-
csizmájában, egyenesen a diadalmenete irányában, és a legkisebb kerülő útra
sem hajlandó.
A következő hozzászóló Marcus Antonius Julianus volt, Júdea kormányzója.
Hivatalnokember lévén, csak a saját reszortjával törődött, a provincia
jövendőbeli kormányzásával. Ezen túlmenően semmiféle felelősséget nem
óhajtott vállalni. A maga részéről – fejtegette – nem kételkedik abban, hogy a
hadsereg most már le fogja verni a lázadást akkor is, ha megkíméli a templomot.
Ez azonban csak rövid időre jelentene megoldást, hosszú távra nem. Ő igazán
őszintén csodálja a műalkotást. Ugyanakkor azonban nem szabad
megfeledkezni róla, hogy a zsidók a templomukat erőddé építették ki, és a
lázadás leverése után is megmaradna erődnek. Előfordult-e valaha is, hogy
Róma erődöket hagyott meg ép állapotban olyan területen, ahol lázadást kellett
letörnie? Le kell rombolni a templomot, ha nem akarják, hogy a zsidók már a
csapatok egy részének kivonása után újabb lázadás terveit szövögessék. A
templom meghagyását ez a nyughatatlan, gőgös nép minden bizonnyal nem a
nagylelkűség, hanem a gyengeség jelének fogná fel. Ő mint Júdea kormányzója
Rómának felelősséggel tartozik azért, hogy ebben a nehezen kezelhető
provinciában végre nyugalom és rend legyen. Ezért nyomatékosan kéri a
templom teljes lerombolását. Az építmény megkímélése nem lehetséges.
Titus mindent végighallgatott; időnként gyorsírással feljegyzett néhány
érvet, kissé gépiesen. Jól megértette a katonák vágyát és a tábornokok vágyát.
Nem ég-e benne is sóvárgás a diadalmenet után?
Csakhogy ez a Jahve veszedelmes ellenfél. Már az a konokság is, amellyel a
zsidók védelmezik, bizonyítja, hogy minden nevetséges vonása ellenére nem
holmi jelentéktelen istenecske, akit félvállról lehet venni. „Ha lehetséges.”
Sóhajt, de csak magában. Bizony, Vespasianus levele világosabb is lehetne.
Közben mindenki elmondta a véleményét. Hárman a templom meghagyása
mellett szavaztak, hárman a lerombolását tartották szükségesnek. Feszülten

270
várták a herceg döntését. Még a fegyelmezett Tiberius Alexander arcán is apró,
ideges rándulás futott keresztül.
József idegesen kapargatta íróvesszejével az asztal lapját. Feszülten figyelt
minden szóra, az írással el-elmaradt, de bízhatott jó emlékezőtehetségében. A
katonák által felhozott indokok nem rosszak. De van mögöttük egy még
nyomósabb: a római diadalmenet vágya. Titus megígérte neki, Berenikének,
saját magának, hogy megkíméli a templomot. De hát Titus katona. A katona
legfőbb célja egy diadalmenet Rómában. Állhatatos marad-e Titus?
Kockáztatja-e a római diadalmenetet, hogy megmentse Jahve házát?
Titus gondolkodik. De nem az érveket és ellenérveket mérlegeli. „Ez a Jahve
nagyon fondorlatos isten. Valószínűleg ő oltotta belém azt a szenvedélyt,
amelyet az asszony iránt érzek, és amely megzavart. Bereniké odaadta magát
nekem, de tudom, miért: ez a Jahve azt akarja, hogy mindig szomjazzam az
asszony ölelését. Hogy kuncogna az apám, ha megtudná, hogy felégettem a
templomot. »No, Caenis, öreg fazék – mondaná elégedetten –, mégsem állhatta
meg a fiú. Engedélyezzük neki a diadalmenetet.«„
Néhány másodpercnyi hallgatás után Titus így szól:
– Azoknak a véleményéhez csatlakozom, akik lehetségesnek tartják a
templom megkímélését. Gondolom, a római légiók akkor is tudják, mi a
fegyelem, ha olyan parancsot kapnak, amely nincs kedvükre. Köszönöm, uraim.

Régi tábori szokás szerint minden este, így ezen az estén is összegyűltek
Titus sátra előtt a zenekarok, hogy elfújják a takarodót meg harsonázzanak, ami
a legmagasabb katonai hatalom szimbóluma volt. Titus a sátor bejáratában
állott. A harsonaszó mindig különös öröm volt számára. Felsorakoztak a
zenészek, kétszázra rúgott a számuk. Adott jelre a levegőt megremegtetve kitört
a fülsiketítő, kellemesnek nem mondható, de tagadhatatlanul impozáns
hangorkán, dobok dübörgése, kürtök bömbölése, fuvolák sivítása, trombiták
harsogása, lovaskornétok rikoltása, és Titus szívét örömmel töltötte el a színes,
vidám zenészcsapat meg a tiszteletére produkált, eget verő lárma.
A zenekarok elvonultak. És most valami fontosabb aktus következett, a
jelszó és a napiparancs kiadása. Ez mindig körülményesen, ünnepélyesen ment
végbe. A négy légió első centuriói játszottak ebben a főszerepet. Mindennap
más centurio volt a soros, jelentkezett a fővezérnél, átvette tőle a napiparancsot
meg a jelszót, és éppoly körülményesen adta tovább.
Titus némi kellemetlen meglepődésfélét érzett, amikor ezen az estén,
augusztus huszonnyolcadikán, az Ötödik Légió első centuriója, Pedanus
százados jelentkezett a parancs átvételére. Rég nem volt ilyen nagyon fontos
parancs, és a herceg háromszor is átfogalmazta. Átnyújtotta a centuriónak a
viasztábláit. Pedanus százados széles, kurta, piszkos mancsába fogta. „Jelszó:
Pusztulj, Júdea! – olvasta. – Parancs: Augusztus huszonkilencedikén a templom
271
északi és nyugati oldalán folyó oltási és eltakarítási munkálatokat minden
körülmények között be kell fejezni, mégpedig oly módon, hogy augusztus
harmincadikán kora reggelre a terepet a támadásra megtisztítsák, Ha az ellenség
az oltási és eltakarítási osztagokat zavarni próbálná, erélyesen vissza kell verni,
de kímélni kell azokat az építményeket, amelyek a tulajdonképpeni
templomházhoz tartoznak.”
Pedanus százados a parancsot előírás szerint hangosan olvasta fel. Az
Ötösök centuriója gyors felfogású ember volt, szeme fürgén továbbította
furfangos agyának a szavakat, s mire nyivákoló hangja kimondta, amit olvasott,
a lényeg tisztán világított a koponyájában. Lassan, tagolva olvasott. Húsos
alakjával, csupaszra borotvált, rózsás arcával, széles vállával, izmos nyakával
ott állt a fővezér előtt. Széles szájából lassan sorjáztak elő a parancs szavai.
„Erélyesen vissza kell verni” – ezt nagyon érthetően és nyomatékosan
hangsúlyozta. „Kímélni kell azokat az építményeket” – ezt sem mondta
gyorsabban, mégis úgy hangzott, mint egy mellékesen odavetett megjegyzés.
Közben Pedanus hol a fővezérre, hol a táblára sandított azzal a felemás
szempárjával, az élő meg a holt szemgolyójával, fürkészve, tétován, mint
akinek az az érzése, hogy hibásan olvas, más áll a szövegben. A ráfüggesztett
szempár zavarba hozta Titust. Ebből az izgága, nagyszájú, drabális emberből
ugyanaz az ellenkezés áradt, amelyet oly sokszor magában is érzett, s amely a
tábornokok szavaiból is oly gyakran csendült ki. Ellenkezés, pontosabban erős
csábítás, hogy a tüzet nem kell megfékezni, égő csóvát kell hajítani „abba az
izébe ott”. Pár pillanatig néma csend volt. A százados hitetlenkedve,
várakozással meredt Titusra. „Igen, ez az ember kétségkívül vár. Igazad van,
Pedanus, de a többieknek is igazuk van. Tegyetek, amit akartok. Az emberek
mindig egymás nyakába varrják a felelősséget. Mindenki meg akarja tenni, de
senki sem akarja, hogy azt mondják: ő tette. Te férfi vagy, Pedanus: tedd meg
te.” Talán ilyen érzés vibrált Titusban, miközben a százados ott állt és várt. Az
érzés azonban nem érlelődött gondolattá, és egyáltalán nem formálódott
szavakká, Titus uralkodott magán. Csupán egészen apró, alig észrevehető
mosoly suhant át az arcán. Más talán meg sem látta volna, de az Ötösök első
centuriója azzal az egy ép szemével mégis elkapta. Mondott is valamit? A
fővezérnek úgy tűnt, mintha mondott volna valamit, ami így hangzott: „Hep,
Hep.” De ez persze merő képtelenség.
Pedanus százados a szolgálati szabályzat előírása szerint eltette a táblácskát,
majd tisztelgett, felemelt karral, tenyérrel kifelé.
– Köszönöm – mondta a fővezér.
Pedanus százados távozott, és nem történt semmi.
Titus ezen az éjszakán Berenikével hált. Nyugtalanul aludt, és Bereniké
hallotta, hogy ezt mondja: „Add ide a táblát.”

272
 Pedanus százados elindult a sátra felé. A parancs szavai pontosan ott voltak a
fejében, mégis elővette a táblácskát, és elolvasta még egyszer. Széles száját még
szélesebbre húzta, elégedett volt. Igaz, mélységesen utálta az itteni állapotokat,
a forró éghajlatot, az átkozott szúnyogokat, amelyek világos, rózsás bőrét
különösképpen kedvelték, a hosszúra nyúlt ostrom idegőrlő izgalmát. Pedanus
centurio, a fűből font koszorúval kitüntetett hős, a hadsereg kedvence mindezt
elkerülhette volna. Tavaly, amikor itt elakadtak a hadműveletek, Mucianus
egyik alakulatával Itáliába ment, hogy ott részt vegyen a Vitellius elleni
hadjáratban. Módja lett volna ott maradni, belépni a testőrgárdába, ezredessé,
sőt tábornokká előlépni. De most, amikor a táblácskát kezében tartotta, már nem
bánta, hogy mint első centurio visszatért az Ötöseihez, a tetves Jeruzsálem falai
alá, ehhez az átkozott ostromhoz.
Pedanus katona volt. Alulról verekedte fel magát. Szeretett nagyokat enni, jó
vaskos ételeket, szeretett kurválkodni, tivornyázni, trágár nótákat kornyikálni.
Megtanult szúrni, lőni, vívni, és hústorony külsejét meghazudtolva hallatlanul
ügyes is volt, nemcsak erős. Önmagával a legteljesebb mértékben elégedett volt.
Gyakran nézegette az arcát értékes aranytükrében, amelyet minden hadjáratra
magával vitt; de megnézte magát minden víztükörben, amely mellett elhaladt,
sőt a pajzsában is. Csinosnak találta az arcát. Amikor fél szemét elvesztette, a
legügyesebb mesterrel csináltatott üvegszemet azok közül, akik a szobrok
arcába illesztik be a szemeket. Úgy találta, hogy így még tetszetősebb lett az
arca, s egyáltalán nem bánta fél szemének elvesztését. Szerette a veszélyt. A
zsákmányt is szerette. Zsákmányrészesedéseiből, különleges teljesítményeiért
kapott jutalmakból és ügyes tábori üzletelésekből tekintélyes vagyont szedett
össze, amely megbízható helyen, egy veronai bankárnál jelentős kamatokat
fiadzott. Egyszer majd, öregen és foghíjasan, visszavonul Veronába, ahol mint
vagyonos polgár, fűkoszorúval kitüntetett hős, a hadsereg kedvence nagy
szerepet visz majd a közéletben, az egész városban ő lesz a legnagyobb
tekintély.
Egyelőre egyéb teendők várják. Itt van például ez a fura parancs. Igen
örvendetes parancs, amelyet lényegében véve csak ő ért meg helyesen, amelyet
csak ő tud megfelelően felhasználni. Ez a fura parancs már egymagában is
megéri neki, hogy a dús Itáliából visszatért az Ötödik Légióhoz. Az Ötösök első
centuriója ugyanis, aki általában közönyös az emberekkel szemben, aki az
ellenfelet sportszerűen vágja le, az illető személye egyáltalán nem érdekli, nos,
ez a Pedanus százados egyetlen mély gyűlöletet ismer csak: gyűlöli a zsidókat.
Minden ingerli, ami a zsidókkal kapcsolatos, utálja a nyelvüket, a szoká-
saikat, a vallásukat, még a levegőtől is undorodik, amelyben élnek és léleg-
zenek. Nem vitás, a keleti emberek, mármint a többiek, szintén lusta, büdös
barbárok, akik mindenféle ízléstelen szokásoknak hódolnak. No de ezek a
zsidók, bármily hihetetlen, még rajtuk is túltesznek a henyélésben. Nincs az az
erő, amely rá tudná kényszeríteni őket, hogy a hetedik napjukon valamit
273
csináljanak. Inkább meghalnak. Van egy folyójuk is, a Sabbat-folyó, amely a
hetedik napon egyszerűen megáll. És a háború elején saját szemével látta – azon
a hetedik napon védekezés nélkül engedték magukat lemészárolni, elvből, a
törvényük által elrendelt restségből. Azt hiszik a hülyék, ha betartják koszos
parancsolataikat, akkor istenük konzerválja a lelküket, amely így örökké fog
élni. Ez teszi a pofátlanokat érzéketlenné mindennel szemben, ami másokat
csábít vagy rémít. Különbnek tartják magukat másoknál, mintha éppenséggel
római legionáriusok lennének. Gyűlölnek és megvetnek mindenki mást.
Körülmetélkednek, csak azért, hogy legyen valami megkülönböztető jegyük.
Bosszantóan mások, csökönyösek, mint a bősz bakkecskék. Ha meghalnak, ha
keresztre feszítik őket, ezt óbégatják: „Jah. Jah. Jah a mi istenünk.” Pedanus, a
jahjahozás miatt eleinte azt hitte, hogy szamár az istenük. Sokan most is azt
állítják róluk, hogy szamarat imádnak a szentélyükben. De ez nem igaz. Ezek az
őrültek, ezek az elvetemült gazemberek olyan istenben hisznek, akit nem lehet
látni, érzékelni, olyan istent, aki éppoly pofátlan, mint ők maguk, mert csak a
fejükben létezik. Ő, Pedanus, merő szórakozásból gyakran megtette, hogy
mielőtt keresztre feszítettek egy zsidót, fenyegetésekkel és ígéretekkel
megpróbálta észre téríteni. De nem és nem. Ezek valóban hisznek a láthatatlan
istenükben, jahjahoznak, és meghalnak. Pedanus százados bősz, kérlelhetetlen
ellensége az efféle képtelenségeknek. Ezt a badarságot ki kell irtani. Az élet
fabatkát sem érne, ha abban, amit a zsidók óbégatnak, az igazságnak akár
parányi morzsája is lenne. De nincs benne semmi igazság, és ne is legyen.
Pedanus százados ringó léptekkel, széles száját gúnyos mosolyra húzva
megy be a sátrába. Ha tényleg létezne ez a Jahve isten, meg kellene védelmeznie
a házát. De nem fogja, erre gondja lesz az Ötödik Légió első centuriójának.
Csakis ebből a célból áll itt, ebben a büdös nyári hőségben, a tetves Jeruzsálem
előtt. Majd ellátja a baját ennek a Jahve istennek. Bebizonyítja neki, hogy
egyáltalában nem is létezik, hogy „az az izé” ott, az ő hajléka, nem egyéb üres
csigaháznál.
Pedanus százados maga előtt látja a herceg arcát. Jól megnézte, miközben a
táblácska szövegét felolvasta. „Kímélni kell azokat az építményeket, amelyek a
tulajdonképpeni templomházhoz tartoznak.” Mi az, hogy kímélni kell? Mi az,
hogy tulajdonképpeni templomház? „Az ellenséget erélyesen vissza kell verni.”
Ez már világos beszéd. Valami, amihez igazodhat az ember.
Hep, hep, gondolja Pedanus százados. Kivételesen jó hangulatban van ma
este. Vedel, trágár históriákat mesél, gyilkos humorral élcelődik, az egész
ivókompánia el van ragadtatva tőle, s még az arra vetődő főtisztek is elismerik:
méltán tartják őt a hadsereg kedvencének.

Másnap reggel Pedanus kivonult embereivel az oltási és romeltakarítási

munkálatokhoz. Félrelapátolták az üszkös törmeléket, szorgosan, görnyedten
274
dolgoztak, hogy széles, egyenes út nyíljon a kapu felé. Ez az aranyveretekkel
díszített kapu nem volt nagy; balra tőle, rézsút, úgy két ember magasságban
arannyal keretezett kis ablaknyílás helyezkedett el. De maguk a falak tömören,
hatalmasan, fehéren, rendületlenül álltak, roppant felületüket csak néhány kis
nyílás bontotta meg, igen nagy magasságban.
A romeltakarítás piszkos, verejtékes, nehéz munka volt. A zsidók nem
mozgolódtak, a felső nyílásokban egyetlen arc sem mutatkozott, a kapu zárva
maradt. Pedanus mérgelődött. A fene egye meg, neki kell az embereivel
eltakarítani ezt a rengeteg zsidó szemetet. Izzadva, rosszkedvűen dolgoztak a
katonák. Pedanus kiadta a parancsot, hogy énekeljenek. Maga kezdett rá
nyivákoló hangján az Ötösök otromba humorú nótájára:

Mire jó a mi légiónk?
Az Ötös az a mindenes:
Hadakozik és gatyát mos,
Trónokat dönt, főz ebédet,
Ganét villáz, császárt véd meg,
Ha kell, hát szoptatósdajka.
Mindenhez ért a légiónk,
Az Ötös az a mindenes.

Amikor harmadszor énekelték a nótát, megjelent az ellenség. A kapu

mégsem volt olyan kicsi, amilyennek látszott; mindenesetre elég nagy volt
ahhoz, hogy hihetetlenül rövid idő alatt hihetetlenül sok zsidót köpjön ki
magából. A katonák ledobták a lapátot, pajzsot, és kardot ragadtak. Átkozottul
szűk volt a hely, és akit az ellenség beszorított a füstölgő törmelék közé, azon
nehezen lehetett segíteni.
– Makkabi! – ordítozták a zsidók.
– Pusztulj, Júdea! – ordítozták a rómaiak.
Igazi ütközet fejlődött ki. A zsidók nem törődtek azzal, hogy közülük is
sokan az izzó zsarátnok közé kerültek. Sűrű gomolyban rajzották körül a római
csapatjelvényt. A jelvényhordozó elesett, valamelyik katona kiragadta kezéből
a jelvényt, magasra emelte, de nem sokáig, mert őt is lekaszabolták.
– Makkabi! – ordítozták a zsidók, megkaparintották a római hadijelvényt.
Diadalittasan vitték be a kapun.
A rómaiak erősítéseket kaptak. A következő kirohanáskor a zsidók nem
jutottak olyan messzire, mint először, de a kis kapu egyre újabb csoportokat
köpött ki magából. Pedanus káromkodott, szőlővenyige-pálcájával csapkodott
az embereire. Visszanyomták a zsidókat, Pedanus emberei közül többen
benyomultak a kapun. A kapu bezárult. A bennrekedt ötösök sorsa megpecsé-
telődött. De az ellenséget sikerült erélyesen visszaverni.

275
 Pedanus vigyorgott. Még mindig nem elég erélyesen verték vissza az
ellenséget. Kiadta a parancsot: teknőspáncél-alakzatot kell formálni. Az
emberek csodálkoztak a parancson. A fal fenemód magas, faltörő kosok ezen a
szakaszon nem dolgoztak, egyetlen lövőgép sincs a hátuk mögött. Mi a csudát
akar az első centurió? Talán puszta kézzel rombolják le a falat? De a parancs az
parancs: fejük fölött összekapcsolták pajzsaikat, és teknőcalakzatban
megindultak. De különös módon Pedanus nem a kaput támadtatta meg velük,
hanem attól balra rézsút azt a helyet, ahol az aranykeretbe foglalt ablaknyílás
volt.
Mentek, mentek, odaértek a falhoz, az első sor emberei már a falhoz tapadva
megálltak. És ekkor olyasmi történt, amit az ötösök sokat tapasztalt első cohorsa
még sohasem látott. Pedanus százados nehéz páncélzata ellenére feltornázta
magát a teknőcalakzat hátsó pajzsaira, majd szögekkel kivert talpú csizmáiban,
combjait szétterpesztve, óvatosan lépkedett előre a meg-megreccsenő
pajzsokon. Herculesre, nem esett el, megőrizte egyensúlyát. Egyik kezében
tüzes üszköt tartott; amikor a falhoz ért, keresztülhajította az aranykeretű
nyíláson, és elkiáltotta magát:
– Adjatok még egyet!
A katonák a parázsló törmelékből felnyújtottak egy tüzes üszköt. Aztán még
egyet. Akik izzadva, egymáshoz préselődve, szuszogva, lihegve tartották a
pajzstetőt, nem tudták, mi történik a fejük fölött, csak a századosuk hangját
hallották: „Adjatok még egyet!”, meg „Hep! Hep!”
De nagyon izgatottak voltak, éppúgy, mint azok, akik az üszköket
nyújtogatták fel Pedanusnak. A hadsereg kedvence mindig tudja, mit csinál,
most is tudja, biztos, hogy történik valami.
Pedanus százados valóban tudta, mit csinál. Ismerte a templom alaprajzát, s
tudomása volt róla, hogy az aranykeretű ablaknyílással ellátott helyiségben
nagy farakások vannak. A zsidóknak van egy ünnepük, amelyet a Fahordás
napjának neveznek, azon a napon Jeruzsálem polgárai meg a zarándokok fát
szoktak odacipelni, mindenki egy hasábot.
Az ellenséget erélyesen vissza kell verni. A katonák egymás után nyújtották
fel Pedanusnak az üszköket, ő meg behajigálta azokat az ablaknyíláson.
– Hep! Hep! – kiabálta. – Még egyet! No, még egyet!
A pajzsokat emelő katonák hallották a szögekkel kivert csizmatalpak
csikorgását, görnyedten, megfeszülő nyakizmokkal tartották a terhet, nagyokat
nyögve a várakozás izgalmában.
Végre!… Kiáltozások hallatszottak belülről, majd füst szivárgott kifelé, a
füst egyre sűrűbb lett.
– Ide a létrát – parancsolta Pedanus.
A létra rövid volt. Pedanus felvonta magához a teknőcalakzatra, onnan
támasztotta neki a falnak. Lassan, óvatosan mászott fel a fokokon, a létra
hajmeresztően imbolygott, de a pajzsosok keményen tartották magukat.
276
Pedanus a gomolygó füstben elérte az ablaknyílást, bemászott, és leugrott a
helyiségbe. Keresztültörte magát a sűrű füstben kiáltozó zsidókon, félrehúzta a
kapu reteszét, és a következő pillanatban katonái meglátták koromtól fekete,
vigyorgó arcát. És a kapu, amely azelőtt hihetetlenül rövid idő alatt hihetetlenül
sok embert köpött ki, most pillanatok alatt elnyelte Pedanus katonáit, most
ötvenet, most százat.
A templomház belső falait cédrusburkolat vonta be, a nyár forró volt, a fa
száraz. Már nem füst gomolygott, hanem lángok lobogtak. S mielőtt
köztudomásúvá vált volna, mi is történt voltaképpen, a római táborban
fergeteges kiáltozás támadt:
– Hep! Hep!
– Bele a tüzet!
– Rohamra! Rohamra!
Nem várták be a parancsokat, nem lehetett őket visszatartani. A kis kapu
százával nyelte el őket, s hamarosan a többi kaput is feltépték. A zsidók
tűzoltóosztagait leöldösték, a légiók nyomultak előre, kettes sorokban, váll váll
mellett, a pajzsokból védőfalat alkotva, jobbra-balra kaszálva az ellenséget.

A zsidó katonák zöme a felsőváros erődjeiben és bástyatornyaiban volt

elhelyezve, magában a templomépületben mindössze ezren teljesítettek
szolgálatot. Mihelyt észrevették a tüzet, vad kiáltozások közepette
megkísérelték az oltást. Kezdetben nem volt nagy a tűz, de szívósnak bizonyult,
nem bírták elfojtani. Hamarosan be kellett látniuk, hogy lehetetlenség
egyidejűleg tüzet oltani és harcolni a benyomuló rómaiakkal. A felsővárosból
azonnal odahívott János és Simon Bar Giora megállapította, hogy a Templomot
a tűz ellen és a rómaiak ellen nem lehet megvédeni. Kiadták a parancsot, hogy a
főerő vonuljon vissza a felsővárosba, és a visszavonulás fedezése végett kisebb
alakulatok próbálják tartani a Templom egyes kapuit.
A visszamaradó csapatokra a biztos pusztulás várt, ezt valamennyien tudták,
mégis önként jelentkeztek. A kamasz Efraim is jelentkezett, bevették az egyik
osztagba. Giszkalai János távozóban a fiú fejére tette kezét, s ezt mondta neki:
– Méltó vagy. Add tovább a hitünket, fiam.
Így szokták a nagydoktorok tanítványaikra tenni a kezüket, s ezt a formulát
szokták mondani, amikor felhatalmazzák őket a Tan továbbadására.
A rómaiak gyorsan elsöpörték annak a kis csapatnak az ellenállását, amely a
templomház kapuját védelmezte. Elfoglalták a lépcsőket, lerohantak az
udvarba, ahol az égő áldozatok oltára állott, hatalmas feljárójával, sarkain szarv
alakú, négy roppant kiugrójával, faragatlan kőtömbökből összeillesztve, az
örökkévalóságnak szántan; mert vas nem érinthette. Most vagy ötven zsidó
katona lövőgépet állított fel rajta.
– Makkabi! – kiáltozták.
277
 – Hep! Hep! Pusztulj, Júdea! – üvöltötték a rómaiak, és rohamra indultak az
oltár ellen. A lövőmasina köveket meg vasgolyókat hajigált feléjük, de ők csak
nyomultak előre, az oltár két szárnya felé. Bekerítették az oltárt, s most a feljárót
ostromolták. Ötösök voltak, Pedanus emberei. Pokoli volt a harci lárma, de
fokozatosan áttört rajta egy arrogáns, nyafogó hang, amely az Ötösök idétlen
nótáját énekelte. Egyre többen vették át, míglen valamennyien harsogták, végül
már nem hallatszott a „Makkabi”, csak a nóta:

Mire jó a mi légiónk?
Az ötös az a mindenes:
Hadakozik és gatyát mos…
Mindenhez ért a légiónk,
Az ötös az a mindenes.

Ennek a falszakasznak a többi külső kapuját is elfoglalták és kinyitották, és

most már mindenfelől özönlenek befelé. Kettős rendekben, a pajzsokat
előretartva, az arcok félfordulattal kifelé, váll váll mellett, ütemesen, döngő
léptekkel, vagdalkozva nyomulnak beljebb és beljebb az udvaron, a nagy oltár
felé terelve a bekerítetteket. Az oltár jobb oldali szarván, ahonnan a templom-
szolgálat főnöke szokott jelt adni az áldozópapoknak meg a levitáknak, most ott
áll Pedanus százados, körülötte az Ötösök idétlen nótája harsog. Pedanus is
velük énekel, forgatja a kardját, de a változatosság kedvéért a venyigepálcát is.
A zsidókat felszorítják az oltár tetejére, azok kétségbeesetten kiáltozzák:
– Halljad, Izrael!…
Az oltár szarvának csúcsán pedig Pedanus százados kurjongatja:
– Hep! Hep!
Szaporán emelgeti venyigepálcáját, és csapkodja a zsidó koponyákat.
Kaszálnak a kardok, a feljáróról patakokban folyik a vér, és az oltár körül
egymás hegyén-hátán hevernek a hullák.

Titus nem sokkal előbb dőlt le pihenni egy keveset. A zajra felugrott, látta a
légiók roppant nekilódulását, amelyre nem adott parancsot senki. És aztán látta
a felszálló füstöt meg a lángokat. Kirohant a sátrából, úgy, ahogy volt,
rangjelzés nélkül, fegyverzet nélkül. Bevetette magát a vad és jókedvű áradatba.
Sokan felismerték, de nem sokat törődtek vele. Odakiabálták neki, sebtében,
vidáman:
– Tarts velünk, bajtárs! Gyere, röpítsük a vörös kakast! Hep! Hep!
Titus tiltakozni akart, véget akart vetni a féktelen tombolásnak. De valójában
akarta-e?
– Hep! Hep! – kiabálta a többiekkel, akarata ellenére. – Röpítsük a vörös
kakast, bajtársak!
278
 A fővezéri sátor előtt álló őrség észrevette, hogy a herceg elvegyült az
áradatban. Riasztották a tiszteket, a testőrgárdát, utat törtek hozzá a tömegen
keresztül. Amikor a közelébe férkőztek, már a kapun át a templomház belsejébe
sodródott.
Titus ismét ura lett önmagának. Hihetetlennek tűnt, hogy az imént még
együtt ordítozott a többiekkel.
– Oltani! Vizet! – harsogta.
– Oltani! Vizet! – harsogták utána a tisztek.
Az őrjöngő katonák közé vetették magukat:
– Oltani! Vizet!
A centuriók venyigepálcáikkal verték a nekivadult katonákat.
Csakhogy a dühöngők megfékezése lehetetlen volt. Eszeveszett düh,
gyilkolási mámor lett úrrá az egész hadseregen. Oly végtelenül sokáig vártak,
oly keservesek voltak ezek a hosszú, forró, idegőrlő hónapok, olthatatlan
lánggal lobogott bennük a vágy, hogy „ezt az izét” a szöges csizmájukkal
megtapodják. Most megfizethetnek mindenért. És csak jöttek, jöttek pusztító és
gyilkoló vággyal, római légiók, szíriai, arab segédcsapatok, egymással
elkeveredve. Nem akartak elkésni, siettek, az elsőbbségért vetélkedtek. Az út,
amelyet a romeltakarító osztagok kezdtek egyengetni, nem készült el. Az izzó
törmeléken nyomultak előre, egymást letaposva, a füstölgő romok közé
taszítva. Hullahegyeken gázoltak keresztül.
Amikor Titus látta, hogy a hadsereg hömpölygő áradatának nem lehet gátat
vetni, tisztjeivel behúzódott a templomház középső hajójába, amelyet vastag fal
választott el az égő résztől. A magas mennyezetű szent helyiségben hűvös volt,
nem hatolt be sem a tűzvész hősége, sem a vad tombolás. Itt állt a gyertyatartó, a
szent kenyerek asztala, a füstölőoltár. Titus lassan, tétován ment előre, egészen
a függönyig, amely mögött ott rejlett a Titok, a Szentek Szentje. Pompejus óta
nem lépett erre a helyre római. Mi van a függöny mögött? Talán mégis valami
babonás kísértet, egy szamárfej, egy állatból és emberből összegyúrt
szörnyalak? Titus kurta, széles kezét kinyújtja a függöny felé. Háta mögött a
tisztek, csupa feszülten figyelő arc, az első sorban egy széles, pirospozsgás arc,
Pedanus századosé. Mi van a függöny mögött? A herceg félrehúzza. Homályos,
nem nagy, négyzet alapú helyiség. Titus belép. Föld és nagyon öreg faanyag
szaga érződik. Csupasz, faragatlan kő a templomdomb csúcsa, nyomasztó, nagy
magányosság, egyéb semmi.
– No persze – mondja nyávogó hangján Pedanus százados, s vállat von. –
Őrültek.
A herceg fellélegzett, amikor ismét a külső terem világosabb négyszögében
állott. 'Tekintetét végigjártatta a nemesen egyszerű, arányos csarnokon, a szent
eszközökön, amelyek szintén egyszerűek voltak, mégis fenség áradt belőlük.
– Ezt meg kell mentenünk, uraim – mondta, nem hangosan, de nyomaté-
kosan. – Nem szabad engednünk, hogy elpusztuljon.
279
 Pedanus százados vigyorgott. Az ajtókat már a lángok nyaldosták. Késő.
A katonák sietve cipelik el a szent eszközöket. Nehéz tárgyak, tömör
aranyból vannak. Tíz ember nyög a gyertyatartó súlya alatt. Nem bírják,
leroskadnak. A gyertyatartó a padlóra zuhan, egy embert agyonzúz. A herceg
biztatásától és a centuriók pálcáitól sarkallt katonák újra hátukra emelik, s
támolyogva bár, de valahogy kicipelik az égő, már beomlással fenyegető
szentélyből. Kihurcolják a többi tárgyat is, a tizenkét szimbolikus arany-
kenyeret, az áldozati ajándékokat, a papok ezüsttrombitáit, sebtében össze-
hajtogatják a pompás babilóniai függönyt, amelynek hímzése az égbolt arculatát
ábrázolja. A herceg kimegy, a templomház lépcsőjén áll, háta mögött már
magasba törnek a lángok, és nézi a gyertyatartót meg a szent kenyerek asztalát,
amelyek testek, fejek, pajzsok fölött imbolyogva úsznak a kavargó
embertömegen keresztül a római tábor felé, mint bárkák a hullámzó tengeren.
A vértől és diadaltól megrészegült legionáriusok romboltak, fosztogattak.
Magukhoz ragadták, amit csak lehetett, a kapukról, a falakról leszaggatták az
arany és ezüst díszvereteket. Nyakukat kockáztatva felmásztak a külső
templomfalon, hogy lehozzák az oda kiszögezett trófeákat: régi szír királyok
hadi jelvényeit és fegyvereit, meg a Tizedik Légió jelvényeit, amelyeket négy
éve vettek el a zsidók Cestius Gallustól. Kifosztották a ruháskamrákat, a
fűszerkamrát, a hangszerek csarnokát. Értékes, különleges holmikkal megra-
kodva sietve gázoltak keresztül az egész hatalmas templomkörzeten. Ez volt a
hadjárat koronája. Azért vállalták az undorító és döglesztő fáradalmakat, azért
haltak meg tízezrek, hogy lerombolhassák és kifoszthassák a láthatatlan isten
házát. Most maradéktalanul ki akarták élvezni a diadal kéjes gyönyörét.
Ordítoztak, döfködtek, együgyűen hahotáztak, szöges talpú csizmáikban vad
táncot jártak a padlózaton, amelynek márványát és mozaikjait holttestek és
véres Makkabi-karszalagok borították.
A sötét folyosókban, amelyek a föld alatti kincseskamrákhoz vezettek,
összetorlódtak a tömegek. A kamrákat jól elzárták, de a türelmetlenek nem
akarták megvárni, míg a zárakat feszítővasakkal, hadi felszereléssel kinyitják,
hanem tüzet gyújtottak a fémborítású ajtók tövében. De az történt, hogy mire az
ajtók engedtek, a tűz már elharapódzott odabent, s a (kamrákból megolvadt
fémek vastag, sűrű patakjai csorogtak kifelé – római császárok és parthus
királyok áldozati ajándékai, galileai szegények összekuporgatott adományai,
Jeruzsálem és a tengerparti városok gazdagjainak kincsei, arany-, ezüst- és
rézpénzek százezrei, amelyeket Izrael Bosszúállói verettek, a
Makkabi-felségjellel és a dátummal: a Szabadság Első Éve, a Szabadság
Második Éve, a Szabadság Harmadik Éve.
Pattogva, sercegve lobbantak lángra a hatalmas függönyök, parázsló
foszlányaik a levegőben szállongtak. Recsegve-ropogva omlott le a
templomház gerendázata, utána faltörmelékek zuhantak alá. Majd hirtelen
olyan hang hallatszott, amely túlharsogta a lángok sistergését, a gerendázat
280
zuhanását, a katonák üvöltő éneklését, a haldoklók kiáltozását, egy hang, amely
egyszerre volt metszően éles, süvöltő és vinnyogó, egy hang, amelyet a
környező hegyek félelmetesen visszhangoztak. A százhangú Magrefa szólalt
meg. A katonák el akarták cipelni a fura alkotmányt, de aztán otthagyták, mint
értéktelen limlomot; a lángok fuvallata most belehuhogott a sípokba, és
megszólaltatta mind a százat.
A hang mintha felrázta volna a felsővárost, amely, miután a zsidó katonák
szétrombolták a Templomhoz vezető hidakat, elszigetelten feküdt a maga
dombján. A felsőváros kiéhezett, elcsigázott lakosai látták a füstöt, az első tüzet,
látták az elharapózó lángokat, amelyek nyomán fokozatosan olyanná vált az
egész fehér templomhegy, mintha belülről izzana. De kiszáradt torkukból csak
gyönge nyöszörgés tört elő. Hanem amikor felbődült a Magrefa roppant hangja,
felgyúlt a testükben lappangó élet utolsó szikrája, és a felsővárosi százezrek
vinnyogása kiáltássá erősödött, éles, hosszú-hosszú kiáltássá, amely szinte
fehéren izzott, és a hegyek átvették és visszaüvöltötték.

Egyébiránt ezen a napon a felsővárosból sokan mentek a Templomba. Nittai

doktor hívta őket. Látomása volt, és egy hangot hallott. Bejárta a felsővárost,
nehezen vánszorogva, de makacs kitartással, és lelkére beszélt az embereknek:
menjenek fel a Templomhoz, ott ma megmutatkozik nekik Jahve, mint
Megmentő és Megváltó. A megszállott ember öreg hangjából annyi hit és
parancsoló erő csendült ki, hogy akik még mozogni bírtak, követték. Sok százan
voltak. Amikor a védők visszavonultak, e hivő tömegből csak kevesen
menekültek velük. A felsővároshoz vezető hidak ugyanis keskenyek voltak,
maguknak a katonáknak volt szükségük rájuk, és a csapatok mindjárt le is
szakították maguk után. Felülről, a templomház felől pedig jöttek a lángok és a
rómaiak. A hivőknek nem maradt más választásuk, mint hogy a Templom
legalsó körzetébe meneküljenek, a déli perem nagy oszlopcsarnokába, amely
közvetlenül a szakadék mellett épült.
A rómaiak, miután a Templom belsejében talált zsidókat kardélre hányták,
folytatták az ellenség felgöngyölítését, s eljutottak ehhez a legalsó körzethez.
Lementek a lépcsőkön, és meglátták a csarnokban meghúzódott férfiakat, nőket,
gyermekeket, előkelőket és kisembereket. Nagyon sokan voltak, nagy halom
eleven hús. Jóllehet a sok fogoly miatt a rabszolgák árfolyama mélyre zuhant, ez
a tömeg itt mégis valamelyes értéket képviselt. Legrosszabb esetben tucatszám
el lehetett adni őket ünnepi játékok rendezőinek. A katonák azonban most nem
akartak üzleti számítgatásokba bocsátkozni. Most jó tréfát akartak, elég drága
árat fizettek érte. Az Ötösök elreteszelték az oszlopcsarnokot. A zsidókkal
szemben a rómaiak álltak, hátuk mögött a szakadék tátongott. Tisztek érkeztek,
ezredesek. Megjelent Lepidus is, a Tízesek tábornoka. Várakozási parancsot
adott: ki kell kérni a fővezér utasítását. Az Ötösöknek azonban eszük ágában
281
sem volt várni. Az imént szerezték vissza azokat a hadijelvényeket, amelyeket a
Tízesek négy éve elvesztettek, és most engedjék, hogy éppen a Tízesek
tábornoka rontsa el a tréfájukat? Még csak nem is tiltakoztak, csak nevettek,
kedélyesen. Maguk a tiszt urak sem gondolhatják komolyan, hogy a hadsereg
engedi elvenni magától ezt az eleven hústömeget. Szakszerűen záróállásba
fejlődtek, négysoros tagolással, aztán meggyújtották a tető cédrusfa
gerendázatát. Igazán pompás mulatság volt nézni, hogyan kezdtek táncolni a
bezárt zsidók, hogyan törtek ki némelyek, hogyan kaszabolták le őket, hogyan
próbáltak lekúszni a meredélyen, hogyan ugrottak a szakadékba, hogyan
tétováztak, melyik halálnemet válasszák: a kardhalált, a szakadékhalált vagy a
tűzhalált. Izgalommal figyelték a katonák, milyen nehezen jutottak
elhatározásra a bezártak. Elégedetten hallgatták a zsidók jól ismert
halálkiáltását:
– Halljad, Izrael, Jahve, az egyetlen!…
Sokszor hallották már, de egyszerre ennyi embertől még soha.
– Jahve, Jahve – utánozták őket.
– Jah, Jah! – üvöltözték, mint a szamarak.
A csarnokba zártak között volt a Nagy Tanács két tagja, akiket Paulinus
ezredes személyesen ismert, Meir Bar Belgasz és Joszef Bar Daleusz. Paulinus
felszólította őket, jöjjenek ki, és adják meg neki magukat. Megígérte, nem lesz
bántódásuk. Ők azonban bent maradtak, míglen az oszlopcsarnok összeomlott.
A többiekkel együtt akartak elpusztulni, égő áldozatul felajánlva magukat
Jahvénak.

A sorsolással kijelölt papok aznap úgy kezdték meg szolgálatukat, mintha

semmi rendkívüli nem történne körülöttük. Beöltöztek, megtisztogatták az
oltárt, a szent eszközöket, éppúgy, mint máskor. Már fellobogtak az első lángok,
már ott voltak az első rómaiak, de a papok úgy jártak-keltek a halál
forgószelében, mintha mindebből nem látnának semmit.
A rómaiak eleinte nem bántották a fehér ruhát és kék papi övet viselő
embereket. De aztán őket is lekaszabolták, mint a többieket. Némi elégedett-
séggel konstatálták, hogy ha vasat döfnek egy ilyen Jahve-papba, nem használ
annak a kék öv, éppúgy kiadja a lelkét, mint bármely más földi halandó.
Amikor Giszkalai János csapataival elhagyta a Templomot, felajánlotta
Phaniasz főpapnak, hogy magával viszi. Phaniasz azonban elhárította az
ajánlatot. Csak tudná, mit akar tőle Jahve. Nagyon nehéz ezt kiokoskodni,
mivelhogy Jahve csak együgyű értelmet adott neki. Milyen szép lenne, ha
megmaradhatott volna építőmunkásnak. Most itt bolyong, gyámoltalanul,
siralmasan, szomorú barna szemével keresve valakit, akitől tanácsot kérhetne,
aggályosan figyel befelé, nem szólal-e meg lelkében Jahve hangja, de nem hall
semmit. Bizonyára azért nem, mert a kincstárnokok rábeszélésének engedve
282
beleegyezett, hogy nyolc részből álló, bűnöktől tisztító főpapi ornátusát
hozzáférhetetlen rejtekhelyen eldugják. Ha most az ornátust viselné, meg a
Nagy Szolgálat szent ékszereit, akkor a lángok engedelmes ebek módjára
kushadnának a lábai elé, és a rómaiak holtan rogynának össze.
Más papokkal együtt a rómaiak kezébe került. A katonák nekikészülődtek,
hogy végezzenek velük. A papok irgalomért könyörögtek. Kiáltoztak, hogy a
főpap is köztük van. A katonák Titus elé hajtották őket.
Titusnak sietős a dolga, a déli templomkapuhoz kell mennie, üzentek érte.
Kíséretében van Liternus tábornok. A herceg észreveszi, hogy a tábornok
feszült figyelemmel nézi, szája szélén apró mosoly bujkál. Ez a Liternus akkor a
haditanácsban nem tudta megérteni, miért emelt szót a Templom kímélése
érdekében, biztosan afféle esztétizáló szépléleknek tartja. Úgy, szóval ez az
esetlen fickó itt a zsidók főpapja.
– Vigyázzatok rá – mondja Titus. – Fel akarom majd vonultatni a
diadalmenetben.
Aztán szemügyre veszi a többi papot. Húsz elcsigázott, kiaszott test. Lötyög
rajtuk a fehér, ünnepélyes, bő ruha. Titus arca szeszélyes, gyerekes, gonosz
kifejezést ölt. Elfordul, mint aki már menni készül, s csak úgy a vállán keresztül
odaszól a papoknak:
– Templomotok kedvéért talán meghagytam volna az életeteket, urak. Mivel
azonban istenetek nyilvánvalóan nem óhajtotta megtartani templomát, úgy van
rendjén, hogy a papjai is elpusztuljanak a templommal együtt. Nincs igazam,
urak?
Ezzel elment, és a katonahóhérok megragadták a papokat.
Az öreg Nittai doktor, miután a felsővárosból a Templomba vezette híveit,
paptársaihoz hasonlóan komolyan és bizalommal telve végezte szolgálatai
teendőit. Amikor feltörtek a lángok, örökké morcos arcát átszellemült mosoly
derítette fel. Lám, tudta ő, hogy a mai napon jelt lát. Amikor már égett az egész
templomház, nem menekült az udvarokon keresztül, mint a többiek, hanem a
vele levő nyolc paptársával együtt megindult a templomházhoz vezető
lépcsőkön. Jó érzés volt felfelé menni. Most még csak egy emberkéz alkotta
épületben vannak, de mindjárt odafönt lesznek, az ég kárpitja alatt, Jahvéhoz
közel.
S íme, feljutottak a tetőre, a Templom legmagasabb ormára, alattuk voltak a
lángok meg a rómaiak. Felhatolt hozzájuk a haldoklók hörgése, a légiók durva
nótázása, a felsővárosból a fehéren izzó üvöltés. Aztán önkívületbe estek, az
éhség arcokat láttatott velük. Testüket ritmikusan himbálva, előírásos éneklő
hangon harci és győzelmi dalokat zengtek az Írásból. Letörték az aranyozott
nyársakat, amelyek a madarak elriasztására szolgáltak a tetőn, és azokat a
rómaiak közé hajigálták. Nevettek, a lángok fölött voltak, és fölöttük volt Jahve,
és ők érezték Jahve leheletét. Amikor eljött a papi áldás elmondásának ideje,
felemelték mindkét kezüket, szétterpesztették ujjaikat, amint az előírás
283
parancsolta, és a lángok pattogása közepette elkántálták a papi áldást meg az
utána következő hitvallást; lelküket könnyűnek és megszenteltnek érezték.
Amikor elvégezték, Nittai magasra emelte a nagy templomkapu súlyos
kulcsát, hogy körülötte mindenki láthatta, s így kiáltott:
– Ó, Jahve, nem találtál bennünket méltónak arra, hogy hajlékodat
gondozzuk. Ó, Jahve, vedd vissza a kulcsot!
Feldobta a kulcsot a magasba, és ismét kiáltott:
–Látjátok? Látjátok a kezet?
És mindannyian látták, hogy az égből lenyúlt egy kéz, és elkapta a kulcsot.
Aztán recsegni-ropogni kezdett a gerendázat, leomlott a tető, és ők a
kegyelem állapotának boldog hitében zuhantak a halálba.

Nem sokkal délidő előtt dobálta be Pedanus az égő üszköt. Délután öt órakor
már lángokban állt az egész hegy. A Titus által felállíttatott jelzőtűz-lánc első
őrszeme észlelte az égést, és mihelyt leszállt az alkonyat, leadta a jelzést: a
Templom elesett. Aztán kigyúlt a következő jelzőtűz, azt továbbította a
harmadik, és így tovább. Egyetlen óra leforgása alatt megtudta a hírt egész
Júdea, egész Szíria.
Jabnéban is megtudta Jochanan Ben Szakkai nagydoktor: a Templom elesett.
A töpörödött aggastyán megtépte ruháit, és hamut hintett a fejére. De még azon
az éjszakán összehívta a tanácsot.
– A mai napig – jelentette ki – a jeruzsálemi Nagy Tanács volt illetékes arra,
hogy Isten igéjét értelmezze, hogy meghatározza, mikor kezdődnek az idők,
mikor új a Hold, mikor teli, mi a jog és mi a jogtalanság, mi a szent és mi a
tisztátalan, és neki volt hatalma a kötésre és az oldásra. Mától fogva a jabnei
tanácsot illeti meg ez a hatáskör.
– Első feladatunk – folytatta – a Szent írás határainak pontos rögzítése. A
Templom nincs többé, egész birodalmunk most az írás. Az írás könyvei a mi
tartományaink, mondatai a mi városaink és falvaink. A mai napig Jahve szava
emberi szóval keveredett. Most hajszálnyi pontossággal meg kell határoznunk,
mi tartozik az íráshoz, mi nem.
– Második feladatunk, hogy a Doktorok Kommentárját maradandóvá tegyük
az elkövetkező nemzedékek számára. A mai napig átok terhe alatt tilos volt a
szent Kommentárt másként továbbadni, mint szájról szájra. Mi feloldjuk az
átkot. Jó pergamenre feljegyezzük a hatszáztizenhárom parancsolatot, elejétől a
végéig az egészet körülkerítjük és aláfalazzuk, hogy Izrael szilárdan állhasson
rajta örökkön-örökké.
– Mi hetvenegyen vagyunk most mindaz, ami Jahve birodalmából
megmaradt. Tisztítsátok meg szíveteket, hogy birodalom legyünk, tartósabb
birodalom, mint Róma.

284
 Áment mondtak rá. Még azon az éjszakán kimondták, hogy huszonnégy
könyvet kell szentnek tekinteni. Tizennégy könyvet, amelyeket sokan szentnek
tartottak, kizártak. Kemény vita volt köztük, de igen szigorúan vizsgálták saját
lelküket, hogy csakis Jahve igéi szóljanak, úgy, amint nekik mestereik
tanították, s ne engedjék szóhoz jutni a maguk hívságos bölcsességét. Nem
álmosodtak el, Jahve szellemét érezték lelkükben, miközben a rostálást
végezték, amelynek eredménye kötelező erejű lészen minden időkre.
Már felkelt a nap, amikor elköszöntek egymástól. Csak most érezték,
mennyire kimerültek, mégsem volt ez boldogtalan kimerültség, bár a szentély
pusztulása fájdalommal töltötte el őket.
Miután a többiek eltávoztak, Jochanan Ben Szakkai nagydoktort
figyelmeztette a tanítványa, Arach:
– Erre a napra még nem diktáltál nekem szentenciát, doktor uram.
A nagydoktor gondolkodott egy ideig, majd így szólt:
– Írd, fiam: „Ha uralkodó hív meg téged asztalához, inkább késsel messed el
önnön torkodat, mielőtt mohón vágyakoznál az ő ínyenc csemegéire; mert
bizony csalókák azok.”
Arach felnézett a nagydoktor fáradt, keserű arcára, s kitalálta: a mester
kedvencéért, Joszef Ben Matthiaszért aggódik, őt félti, miatta gyötrődik a szíve.
A Templom pusztulása történt pedig a Róma alapítását követő
nyolcszázhuszonharmadik esztendő augusztus havának huszonkilencedik
napján, zsidó időszámítás szerint a háromezernyolcszázharmincadik év Ab
hónapjának kilencedik napján. Amikor Nebukadnécár elpusztította az első
Templomot, akkor is Ab hónap kilencedike volt. Ez a második Templom
hatszázharminckilenc évig, egy hónapig és tizenhét napig állott a helyén.
Fennállásának egész ideje alatt minden reggel és minden este égő áldozatot
mutattak be Jahve tiszteletére, papok ezrei végezték a szertartásokat a Mózes
Harmadik Könyvében olvasható utasítások szerint, amelyeket a doktorok
nemzedékei a legapróbb részletekig megmagyaráztak.

Még két nap és két éjszaka égett a Templom. A harmadik napon sok
kapujából csak kettő maradt meg. A romok között, az égő áldozatok oltárának
hatalmas kőtömbjein, a magányosan és értelmetlenül álló keleti kapuval
szemközt állították fel most a rómaiak sasaikat, s bemutatták nekik a győzelmi
áldozatot. Az volt a szokás, hogy ha hatezernél több ellenség hullája borítja a
csatateret, a hadsereg Imperátorrá kiáltja ki fővezérét. Így hát Titus most az oltár
legmagasabb pontján állva fogadta csapatainak hódolatát.
Kezében a marsallbottal, vállán a piros fővezéri köpennyel, háta mögött az
aranysasokkal – így állt most ott, ahonnan azelőtt Jahve füstoszlopa szállt a
magasba, hús-vér bálvány a láthatatlan Isten helyett. A légiók elvonultak előtte,
pajzsaikat összecsattogtatva, s így kiáltoztak:
285
 – Üdv neked, Titus Imperátor!
Órák hosszat zúgott Titus fülébe az egymáshoz vert fegyverek csörgése és a
katonák üdvrivalgása.
Erre az órára várt, amióta apja Alexandriában őt bízta meg a hadjárat
vezetésével. És most mégis hidegen hagyta. Bereniké elment, elmenekült az égő
szentély látványától, elmenekült előle, a szószegőtől. De hát megszegte ő a
szavát? Világos parancsot adott, hogy a Templomot meg kell kímélni. Az
istenek határoztak másként, valószínűleg maga a zsidó isten, akit felbőszítettek
népének vétkei és megátalkodottsága. Nem, nem őt, nem a fővezért terheli a
felelősség, amiért a szentély elpusztult. Sürgősen tisztázni fogja az események
körülményeit, hogy az egész világ megtudja.
Néhány fogságba került zsidó azt állította, hogy a tűz a faraktárban ütött ki.
Ők megpróbálták eloltani. A római katonák azonban egyre újabb és újabb
csóvákat dobáltak be a farakások közé. Ezt csakis az oltási és eltakarítási
osztagok tehették. Pedanust és embereit Titus haditörvényszék elé állította,
amelyen maga elnökök.
A bíróság ülése előtt megbeszélést folytatott Tiberius Alexander marsallal.
– Mondd csak, kérlek, de őszintén: gyűlölsz te engem, amiért ennek a
Jahvénak a temploma leégett? – kérdezte a marsalltól.
– Te gyújtottad fel, Titus Caesar? – kérdezte vissza előzékeny hangján a
marsall.
– Nem tudom – mondta Titus.
Kikérdezték a vádlottakat:
– Az első cohors dobta a templomépületbe a tüzes üszköket?
– Nem tudjuk, Titus Caesar – jelentették ki a katonák, harsány hangon,
nyíltszívűen, bajtársiasan. Senki sem látta, hogy Pedanus százados csóvát
hajigált volna.
– Lehetséges – magyarázta Pedanus –, hogy tűzcsóvákkal is védekeztünk a
zsidók ellen. A parancsban az állt, hogy az ellenséget erélyesen vissza kell
verni. Az „erélyesen” szó alatt nyilvánvalóan tüzet is szabad érteni, ha
történetesen égő fahasáb akad az ember keze ügyébe.
– Szándékodban állt-e az épületek megkímélése?
Pedanus a vállát vonogatta. Az öreg harcos, a derék katona becsületesen
együgyű tekintetével nézett bíráira.
– Hát az úgy volt, hogy előttünk állt egy vastag kőfal, olyan erős, hogy azt
semmilyen masina meg nem tudta volna ingatni. Belül meg kőpadlók meg
kőlépcsők voltak. Ki gondolhatta volna, hogy a kő tüzet fog? Nyilvánvaló, hogy
az istenek akarták így.
– Láttad a templomépület alaprajzát? Tudtad, hogy az aranykeretű nyílás a
faraktár ablaka?
Pedanus százados nem sietett a válasszal. Ép szemével a hercegre
hunyorgott, majd a bírákra pislogott, aztán megint a hercegre. Furfangosan
286
mosolygott, érzékeltetve, hogy összejátszott Titusszal. Ez sikerült is. Azután
nyávogó hangján, szemtelenül és hanyagul Titus szemébe mondta:
– Nem, Titus Caesar, nem tudtam, hogy abban a helyiségben farakások
voltak.
Tiberius Alexander világosan látta, hogy ez a Pedanus százados hazudik.
Ugyanakkor éppoly világosan látta azt, hogy a százados igaza tudatában van, és
meg van győződve róla, hogy a herceg szavakba nem foglalt parancsát hajtotta
végre. A herceg és a százados – ezt is világosan látta a marsall –, látszatra
bármennyire különbözik egymástól, alapjában véve egyformák: barbárok. A
herceg esküvel fogadta meg magának és mindenki másnak, hogy nem engedi
elpusztítani a Templomot, és valószínűleg komolyan is gondolta. De lelke
legmélyén, éppúgy, mint Pedanus, kezdettől fogva le akarta rombolni, szét
akarta taposni „azt az izét” ott.
A többiek, tisztek, altisztek, közkatonák kitartottak amellett, hogy nem láttak
semmit. Egyikük sem tudott a legcsekélyebb mértékben sem magyarázatot adni
arra, hogyan keletkezett a tűzvész. Minden kérdésre ugyanazt a nyíltszívűen
harsogó választ adták:
– Titus Caesar, nem tudjuk.
Mialatt a bíróság tanácskozott, Titus feltűnően szórakozottan és nyugtalanul
viselkedett. Az arcátlan, cinkos pillantás, amellyel a pimasz Pedanus hunyorgott
rá, feldúlta. Az imént még homályos, szorongó érzéssel gondolt arra, nem
vállalt-e közösséget a durva fickó barbár lelkületével, de most messzire
taszította magától ezt a gondolatot. Nem volt-e világos a parancsa? Nem
tartott-e mindig vasfegyelmet? Feszülten várta, milyen véleményre jutnak a
tábornokai. Eltökélte magában, ha a hadbíróság halálos ítéletet hozna,
megtagadja a kegyelmet a hadsereg kedvencétől.
Az urak azonban egyáltalán nem gondoltak halálbüntetésre.
Hímeztek-hámoztak. Talán egyik vagy másik altisztet büntetőszázadba kellene
áthelyezni.
– És Pedanus? – kiáltott fel Titus olyan indulatosan, hogy megbicsaklott a
hangja.
Kínos csend támadt. A fűkoszorúval kitüntetett Pedanusnak a fejére ütni?
Nem, ezt senki sem akarta megkockáztatni. Cerealis, az Ötösök tábornoka már
éppen nekikészülődött, hogy ilyen értelemben mondjon valamit, amikor
Tiberius Alexander ragadta magához a szót. Amit Pedanus valószínűleg tett,
vagy legalábbis szántszándékkal történni engedett – fejtette ki véleményét –, azt
az egész hadsereg akarta. Nem egyetlen személy felelős a gyalázatos tettért,
amely örökre foltot ejtett a római néven. Halk, udvarias hangján azt
indítványozta, hogy az eltakarítási munkákra kivezényelt osztagok katonáit, a
tiszteket is beleértve, sorakoztassák fel, és minden tizediket végezzék ki.
A marsall érvelésének logikus voltát nem lehetett megcáfolni, s éppen ezért
egyhangú felháborodás és heves tiltakozás fogadta a megtizedelésre vonatkozó
287
indítványt. Szemtelenség, hogy ez az ember zsidó eredetéből fakadó dühét
római legionáriusokon akarja kitölteni. Az ítélethozatalt elnapolták.
Végül aztán nem történt semmi. A hadvezetőség egy meglehetősen
lagymatag hangú parancsban megdorgálta az Ötösök első cohorsát, amiért a
tűzvészt nem akadályozta meg.

Titust nagyon bosszantotta, hogy az általa kezdeményezett vizsgálat így

megfeneklett. Most már nem remélhette, hogy az asszony előtt igazolni tudja
magát. Nem is volt bátorsága megtudakolni, hová-merre ment Bereniké. Attól
félt, hogy megint megrohanja az a szilaj szeszély, amely már háromszor hajtotta
ki a sivatagba, hogy testét elhanyagolva istenének hangjára figyeljen.
Aztán tudomására jutott, hogy Bereniké Thekoába ment. A kis helység alig
pár órányira volt Jeruzsálemtől. A hír nem hangolta derűsebb kedvre Titust. Mit
keres Bereniké abban a félig romba dőlt fészekben? Ligetének csonkjait akarja
maga előtt látni, szüntelen emlékezve arra, hogy Titus még azt a kis kérését sem
teljesítette?
A herceg széles arca elsötétült, háromszögletű, bevágott álla még a
szokottnál is előbbre ugrott, fintorba torzult ábrázata olyan lett, mint egy vásott
parasztfiúé. Mitévő legyen most? Nem mondhat az asszonynak semmit, amivel
igazolhatná magát. Beszéljen neki durván recsegő hangon a hadijogról,
éreztesse vele, hogy ő az úr, a római? Eh, ezzel nem érne el többet, mint azon az
éjszakán, amikor erőszakkal magáévá tette.
Megparancsolta magának, hogy többé ne gondoljon az asszonyra. Van
munkája épp elég, hogy más irányba terelhesse gondolatait. Még áll az óváros, a
felsőváros. Vastag, hatalmas falai vannak, azokat nem lehet csak úgy
egyszerűen megrohamozni, megint a hadigépekre lesz szükség, a kapuk alá
pedig aknákat kell ásni. Terminust szabott ki magának. Mihelyt bevette a
felsővárost, felkeresi az asszonyt.
Először is kiadta a parancsot, hogy a föld színével kell egyenlővé tenni
mindent, ami az elfoglalt körzetből elérhető. Szétdobálni köveket, ledönteni a
falakat. Gyönyörűségét lelte most a pusztításban. A templomtér peremein épült
előkelő házak, az Ophla proletárnegyed, az alsóvárós régi, szolid épületei mind
semmivé lettek. A tanácsházat és a levéltárat, amelyeket már a polgárháború
elején felgyújtottak, most másodszor is feldúlták. A záloglevelek, az adásvételi
szerződések, az érctáblákra vésett állami dokumentumok, a Kippán, a börzén
folytatott hosszú és szenvedélyes alkudozások pergamenre jegyzett eredményei
– mind, mind megsemmisültek. Az egész templomkörzetben és a hozzá
csatlakozó városrészekben szabadrablásra kaptak engedélyt a katonák. Még
hetek múltán is találtak aranyat meg egyéb értéktárgyakat a szétkotort
törmelékben. A templomdomb alatt húzódó folyosókba is lemerészkedtek, ami
nem volt veszélytelen vállalkozás; sokan eltévedtek, és többé nem látták meg a
288
napvilágot, sokan pedig az odahúzódott menekültekkel vívott küzdelemben
lelték halálukat. A katonák mégis vállalták a kockázatot, mert az alvilág arany-
bányának bizonyult. Aknáiból, zugaiból újabb és újabb értékes holmik kerültek
elő, az elrejtett templomi kincsek is, köztük a híres, nyolcrészes ornátus,
amelyet Phaniasz főpap oly fájdalmasan nélkülözött. Ékszerek, nemesfémek,
ritka anyagok halmozódtak fel a római raktárban, volt dolguk a kereskedőknek,
az arany ára huszonhét százalékkal esett az egész Keleten.
Az alsóvárosban volt a zsidóknak egy szentélyük, Dávid és Salamon király
mauzóleuma. Nyolcvan esztendővel azelőtt Heródes titokban, az éj leple alatt
felnyitotta a sírboltot, hogy elorozza azokat a kincseket, amelyek a fáma szerint
töméntelen mennyiségben voltak ott felhalmozva. Amikor azonban be akart
hatolni a belső sírkamrákba, ahol a régi királyok csontjai porladtak, lángok
csaptak fel körülötte, mert fáklyájától meggyulladt a földgáz. Titus nem félt.
Kíséretével benyomult a sírbolt belsejébe. Ott feküdt a két király csontváza,
aranyfegyverzetben, koponyájukon diadém, csontujjaikon óriási, színes kövű
gyűrűk. Lámpásokat, tálakat, tányérokat, korsókat helyeztek el mellettük azok,
akik eltemették őket, még a Templom számviteli könyveit is odahelyezték,
hogy feddhetetlenségüket be tudják majd bizonyítani Jahve színe előtt. Tiberius
Alexander marsall kigöngyölte a könyvtekercseket, nézegette a megfakult
írásjeleket. Titus levette az egyik koponyáról a hatalmas diadémot, széles, kurta
kezeivel a saját fejére illesztette, s tetszelegve fordult az urak felé.
– Nem áll jól neked, Titus Caesar – mondta szárazon a marsall.

József olyan feszült figyelemmel szemlélte a Templom égését, ahogyan a

tudós figyel egy természeti jelenséget. Megkeményítette szívét, nem akart
egyéb lenni, mint egy szem, látni akarta az események sorozatát, hiánytalanul,
az elejét, a közepét, a végét. Újra meg újra elment egészen a tűz széléig,
százszor meg százszor járta be keresztül-kasul az égő négyszöget, nagyon
fáradtan és mégis lankadatlan éberséggel. Nézett, hallott, szagolt, észlelt, és
kitűnő memóriája elraktározott mindent.
Szeptember huszonötödikén, egy hónappal a Templom bevétele és öt
hónappal az ostrom megkezdése után, a felsőváros is elesett. Miközben a
cohorsok kockavetéssel sorsolták ki egymás között, hogy ki melyik negyedet
rabolja ki, József a Phazael-erődbe sietett, ahol a zsidó vezérek a foglyaikat
tartották. Ki akarta hozni a börtönből apját és testvérét. Az erődben egyetlen élőt
sem talált, csak halottakat, akik éhen pusztultak. Akiket keresett, nem voltak
azok között. Talán a rómaiak betörése előtt a Makkabi-emberek elhurcolták
foglyaikat, és valahol másutt végeztek velük; de az is lehet, hogy el tudtak
menekülni, s most a föld alatti labirintusban rejtőzködnek.
József innen leereszkedett a városba, égő romok és hullák közé, lelkére a
krónikás hűvös, görcsös tárgyilagosságát erőltetve. Az egész hosszú, forró nyári
289
napon a hepehupás utcákat rótta, a lépcsőket, az átjárókat, a Heródes-palotától a
Kerti Kapuig, a Felsőpiacig, az Esszénusok Kapujáig, majd megint vissza a
Heródes-palotáig. Harminc esztendeig járt-kelt ezekben az utcákban,
sikátorokban, mint gyermek, mint ifjú, mint férfi. Ismert itt minden követ. De
legyűrte fájdalmát, most nem akart más lenni, mint szem és íróvessző.
Fegyvertelen volt; csak az arany írókészletét vitte magával az övére erősítve.
Nem volt veszélytelen dolog így kószálni a kiszolgáltatott, összeomló
Jeruzsálemben, főleg zsidó külsejű embernek. Nem kellett volna tartania
senkitől, ha viseli a Titustól kapott kitüntetést, a Medúza-fővel díszített ezüst-
érmet. Erre azonban nem tudta magát rászánni.
Már harmadszor kanyarodott be a halászok utcájába, a fivére házához. Az
épület kongott az ürességtől, a katonák már minden elmozdíthatót kihurcoltak
belőle. Már a szomszédos házat is kirabolták, most a gyújtogatásra készülődtek.
József a nyitott kapun át benézett az udvarra. Ott a zsivaj és pusztítás közepette
egy öregember állott, lábszárát összezárva, vállán imaköpeny, fején és karján
imaszíjak. József közelebb ment. Az öreg felsőtestét himbálva hangosan
imádkozott; mert éppen a Tizennyolc Kérés órája volt. Buzgón fohászkodott,
egész testével, ahogyan az előírás parancsolja, és amikor a tizennegyedik
kéréshez ért, azt a régi forma szerint mondta el, amely a babilóniai fogság idején
volt szokásban:
– Add, hogy szemünk láthassa, amint visszatérsz Cionba, irgalmadban.
Ősi, feledésbe merült szavak voltak, csak a tudósok őrizték meg őket, maga a
történelem áradt belőlük, hatszázötven esztendeje senki sem imádkozta. De
most, ezen az első napon, amikor ismét értelmet nyert, az öreg elimádkozta,
bizakodva, magától értetődő természetességgel. És amire Józsefet nem bírták
rákényszeríteni e szörnyűséges nap borzalmai, azt elérte az öreg imádsága. A
tárgyilagos szemlélő kemény páncélja, amelyet magára erőltetett, hirtelen
lefoszlott róla, és megrendült lélekkel siratta városa végpusztulását.
A katonák, akik a gyújtogatással voltak elfoglalva, eddig nem törődtek az
öreggel. Most vigyorogva körülállták, utánozták: „Jah! Jah!”, megragadták,
letépték róla az imaköntöst, és azt követelték, mondja utánuk: „Jahve szamár, és
én egy szamár szolgája vagyok.” Cibálták a szakállát, ide-oda lökdösték. Ekkor
József közbelépett. Parancsoló hangon felszólította a katonákat, hagyják békén
az öreget. Azoknak eszük ágában sem volt. Kicsoda ez a fickó, és mi jogon mer
itt parancsolgatni? József közölte velük, hogy a fővezér magántitkára, és
engedélye van rá, hogy hetven foglyot kikérjen. Akárki állíthat effélét, mondták
a katonák. Dühösek lettek a katonák, fegyvereikkel hadonásztak József orra
előtt. Zsidó ez maga is – vélekedtek –, hiszen még fegyvere sincs, meg olyan
zsidósan ejti a latin szavakat. Bort ittak a katonák, most vérre szomjaztak.
József rádöbbent, hogy esztelenség volt a beavatkozása, írásos parancsot nem
tud. felmutatni. Jotapatából ép bőrrel jutott ki, annyi más veszedelemből

290
menekült meg, és most itt éri utol csúf módon a halál, áldozatul esik néhány
részeg katona tévedésének. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Jól nézzetek meg – mondta a katonáknak. – Ha valóban az ostromlottak
közé tartoznék, nem kellene soványabbnak lennem?
A katonák rábámultak, aztán legyintettek: menjen a fenébe.
József felkereste a herceget. Rosszkedvében találta. A határidő, amelyet
Titus szabott magának, lejárt. Jeruzsálem elesett, s ő holnap, legkésőbb
holnapután Thekoába fog lovagolni. Nem lesz kellemes a találkozás, annyi
bizonyos.
József szerényen írásbeli utasítást kért, hogy kiválthassa azt a hetven
személyt, akiknek szabadságát a herceg megígérte. Titus mogorván bár, de
teljesítette a kérést. Írás közben a vállán keresztül odavetette Józsefnek:
– Miért nem kértél soha engedélyt tőlem arra, hogy a te Dorionod
idejöhessen?
József kis ideig meglepetten hallgatott, majd így felelt:
– Dorion akadályozott volna. Ha velem van, nem tudtam volna úgy átélni a
hadjáratodat, hogy azután képes legyek jól megírni.
– Undorítóan következetesek vagytok, ti zsidók – jegyezte meg kedvetlenül
Titus.
Józsefet szíven ütötte a szó: következetes. Az volt a szándéka, hogy
hetvennél több embert kér. Amikor meglátta Titus zord ábrázatát, nem mert
kérésével előhozakodni. Most hirtelen érezte: minden, minden attól függ, hogy
Titus hajlandó-e több embert is ajándékozni neki.
Óvatosan, nagyon alázatosan mondta:
– Ne hetvenet írj, Titus Caesar. Írjál százat.
– Még mit nem? – pattant fel a herceg. Mérgesen nézett rá, hangja most
éppúgy recsegett, mint az apjáé. – Ma még ezt a hetvenet is sajnálom tőled.
Máskor József nem merte volna tovább kérlelni. De most belülről hajtotta
valami. Ki kell tartani. Gyalázatos marad még az emléke is, ha most nem tart ki.
– Kérlek, adj nekem hetvenhetet, Titus Caesar.
– Hallgass. Ha nem kötne a szavam, ezt a hetvenet is visszavenném tőled.
József átvette a viasztáblácskát, megköszönte, majd néhány kísérőt kért, és
visszament a városba.
Övében az életet hozó táblácskával megint végigjárta az utcákat. Mindenütt
kaszált már az, erőszakos halál. Kiket mentsen meg? Már nem remélte, hogy
apját és testvérét életben találja. Voltak barátai Jeruzsálemben, voltak
asszonyok is, akiket tetszéssel nézegetett. De tudta, hogy nem ezek miatt történt,
hogy akkor, ott, a hullákkal teli szakadéknál Jahve meglágyította Titus szívét.
És nem ezek miatt történt, hogy az imént arcátlan makacssággal ostromolta a
herceget, kért a hercegtől. Nemes és elismerésre méltó cselekedet embereket
menteni meg a haláltól, de mi az a nyomorúságos hetven azokhoz a
százezrekhez képest, akik itt meghalnak? És miközben töpreng, valahonnan
291
belülről felbukkan egy határozott arc; még nem akar tudomást venni róla, és
minden erővel próbálja visszanyomni a tudata alá.
Igen. Ez az, Ezt keresi.
És keresi. Meg kell találnia. Nem ér rá, sietnie kell, százezrek vannak itt, és
neki meg kell találni azt az egyet. Nem hetven valakikről van szó, hanem arról a
bizonyosról. Körülötte tombol az öldöklés, neki ott az övében az életet hozó
táblácska, és mellében vadul zakatol a szíve. Tovább kell mennie, feladata van,
meg kell találnia azt a bizonyos arcot. De jaj, amikor látod, hogy embereket
gyilkolnak le, és megvan rá a módod, hogy azt mondjad: élj – nehéz
továbbmenni, józanul, némán, egy bizonyos arc felbukkanására várva. És József
nem tudott érzéketlenül továbbmenni, azt mondta: élj; ezt azért jelölte meg,
mert a rettegése megindította, azt azért, mert olyan fiatal, amazt azért, mert
megtetszett az arca. És -mondta: élj, mondta ötször, tízszer, hússzor. Akkor
megint összeszedte józan értelmét: neki feladata van; erőt vett magán,
továbbment emberek mellett, akik meghaltak, mert nem mutatott rájuk. De nem
bírta sokáig, a legközelebbinek ismét azt mondta: élj, és a következőnek megint,
és még többeknek. Csak amikor az ötvenediket ragadta el a parancsnak
kelletlenül engedelmeskedő, morgó katonáktól, csak akkor kerekedett felül
ismét a feladat. Abbahagyta. Nem engedheti meg magának az ilyen olcsó
szánalmat; különben üres kézzel áll majd, ha megtalálja azt a bizonyosat.
Maga elől menekülve bemegy az alexandriai zarándokok zsinagógájába.
Most majd elviszi az írás hetven tekercsét, Titus ezeket is neki ígérte. A
fosztogatók már kirabolták a zsinagógát. A ládákból kiszórták a szent
könyveket, az értékes, hímzett tokokat elvitték. A nemes tekercsek, a drága
írásjelekkel telerótt pergamenek szanaszét hevertek megtépve, vérfoltosan,
katonacsizmáktól megtapodva. József nehézkesen lehajolt, gyöngéd
óvatossággal kiemelte az egyik meggyalázott pergamentekercset a szennyből, a
vérből. Két helyen valamit kivágtak belőle. A vágás körvonalai emberi láb
formáját mutatták. Valamelyik katona talpbetétet szabott a csizmájába. József
agya gépiesen rekonstruálta az első hiányzó darab szövegét: „A jövevényen ne
hatalmaskodjál, és ne nyomorgasd azt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom
földjén.”
Lassan felszedegette a tépett tekercseket, magasba tartotta, gyöngéden és
tisztelettel a homlokához, majd az ajkához érintette, amint a szokás kívánta, és
megcsókolta őket. A tekercseket nem bízhatta római kezekre. Kiment az utcára,
hogy zsidókat keressen, akik majd a sátrába viszik a szent könyveket. Látott egy
menetet felfelé jönni, az Olajfák Hegyének irányában, nyilván olyan zsidók,
akiknek fegyver volt a kezében, amikor fogságba kerültek. Megostorozták őket,
véres vállukra keresztgerendát raktak, ahhoz kötözték szétfeszített karjukat.
Maguk cipelték a vesztőhelyre a fát, amelyen kínhalált fognak szenvedni. József
látta a kihamvadt tekintetű szemeket, az eltorzult arcokat. Újra csak
elfeledkezett a feladatáról. Megálljt parancsolt, a menetet vezető századosnak
292
felmutatta a táblácskát. Még húsz életet menthetett meg, a foglyok azonban
huszonhárman voltak. Húszról leoldották a keresztgerendát; bambán néztek
körül, félholtak voltak az ostorozástól, nem tudták, mi történik velük. A gerenda
helyett az írástekercseket vitték, és az Olajfák Hegye helyett a római tábor felé
mentek, József sátrához. Különös menet volt, a katonák mindenütt harsogó
hahotába törtek ki, amerre csal elhaladt: elöl. József, övében az arany írókészlet,
mindkét karján egy-egy írástekercs, amelyeket olyan gyengéden szorított
magához, mintha kisdedeket vinne; mögötte a megostorozott, támolygó zsidók,
akik a többi tekercset cipelték utána.

Titus sebesen nyargalva tette meg az utat Betlehemig, de onnan Thekoa felé
lassú ügetésre fogta lovát. Nehéz feladat várt rá. A feladat neve Bereniké. Az a
legrosszabb, hogy nem lehet verekedni, nem lehet tenni semmit. Csak odaállni
az asszony elé, és várni a döntését. Vagy kell neki, vagy nem kell neki.
Meredekké válik az út. Thekoa kopár sziklatetőn fekszik, mögötte már a
sivatag kezdődik. A helység katonai parancsnoka felsorakoztatta katonáit a
fővezér fogadására. Titus meghallgatja a jelentését. Hát ez az a bizonyos Valens
százados, aki kivágatta a liget fáit. Nézi az arcát: nem okos, nem buta, nyílt,
férfias arc. Amikor megkapta a parancsot, hogy a ligetet meg kell kímélni:
megkímélte. Amikor megkapta azt a parancsot, hogy a ligetet ki kell vágatni:
kivágatta. Titusnak nem sikerült megtartania szavát, amelyet az asszonynak
adott. Különös.
Ez itt Bereniké háza. A szikla legmagasabb pontján áll, kicsi, viharvert ház,
annak idején a Makkabeus hercegek számára épült, akiket a sivatagba küldtek.
Igen, innét ki lehet látni a sivatagba. Bereniké mindennek ellenére a sivatagba
ment.
Kopott szolga jelenik meg a ház előtt, libéria nélkül. Titus beküldi, mondja
meg úrnőjének, hogy itt van. Érkezését nem jelentette előre, hátha Bereniké
látni sem akarja. Vár, mint vádlott a bíróra. Nem azért, mert felperzselte a
templomot. Nem az áll bíróság előtt, amit tett, hanem ő maga, a lénye, egész
mivolta. Arca, magatartása egyszerre vád is, védekezés is. Így áll ott, százezer
kiváló katona és rengeteg hadiszerszám ura, a császár teljhatalmú megbízottja a
Keleten, Alexandriától az indiai határig – és egész további élete attól függ, igent
vagy nemet mond majd neki az asszony, gyámoltalannak érzi magát, várakozik,
nem tehet egyebet.
Odafönt nyílik a kapu. Megjelenik Bereniké. Tulajdonképpen természetes
dolog, hogy tisztelettel fogadja a fővezért, az ország urát, de Titusnak már az is
megkönnyebbülés, hogy egyáltalán előjött, hogy ott áll a lépcső tetején.
Egyszerű ruha van rajta, négyszögletes, egyetlen darab kelméből szabva,
amilyet a falusi asszonyok vitelnek. Szép, királyi asszony. Titus áll, és aláza-
tosan, megszállottan bámul fel rá. Vár.
293
 Bereniké ezekben a pillanatokban jól tudja, hogy most még egyszer, utoljára
kezében tartja saját sorsát. Előre látta, hogy a férfi egyszer eljön, de nem készült
fel rá, bízott benne, hogy Isten, az ő Istene, Jahve, a kellő pillanatban a kellő
tettet sugallja majd neki. S most ott áll a lépcső tetején, nézi a férfit, látja őrült
vágyakozását, megszállottságát, alázatosságát. Titus… Mindig megszegte a
szavát, erőszakkal tette a magáévá, és újra erőszakot fog elkövetni rajta.
Megvan benne a jó szándék, de hát barbár, barbárok ivadéka, és ez erősebb jó
szándékainál. Őt, Berenikét, már nem kényszeríti semmi, a férfi mindent
széttépett, a múlt végképp nem számít többé. Újra kell döntenie, egészen új
döntést kell és szabad is hoznia. Eddig azt, mondhatta, hogy a Templom miatt
ment Titushoz. Most már nincs ürügye többé, a férfi felperzselte a Templomot.
Kikhez tartozzék ezentúl, a zsidókhoz vagy a rómaiakhoz? Itt az utolsó alkalom,
amikor még dönthet. Hová menjen? Ehhez a Titushoz? Vagy Jabnéba, Jochanan
Ben Szakkaihoz, aki ravasz és nagyszerű módon újraépíti a zsidóságot,
titkosabbá, szellemiebbé, hajlékonyabbá és mégis szilárdabbá, mint volt
azelőtt? Vagy a fivéréhez menjen, és élje az előkelő dáma elfoglalt és mégis
üres életét? Vagy menjen a sivatagba, várni, mikor jön egy hang?
Áll, és néz lefelé, a férfira. Érzi rajta a vérszagot, hallja az iszonyú „hep,
hep”-et, amit a táborban hallott, és ami minden bizonnyal ennek az embernek a
szívében is kiáltozott. Jobb lenne visszamenni a házba. A ház mögött a sivatag,
ott jó. Ráparancsol magára, hogy menjen vissza. De nem megy vissza, állva
marad, bal lába még a küszöbön, jobb lába már a küszöbön kívül. És most a bal
lába is előrelép, mintha húzná valami. Vissza! – parancsolja magának. De nem
megy vissza. Lelép az első fokon, majd a következőn. Tisztán látja, hogy
elveszett. Vállalja, el akar veszni. Lemegy a lépcsőn.
Az odalent álló férfi nézi, ahogyan lépked. Lefelé jön, feléje jön, Bereniké
drága, szeretett léptei közelednek. Titus nekiiramodik a lépcsőnek. Sugárzik.
Arca egészen fiatal, egy boldog fiú arca, akit valamennyi isten megáldott. Az
asszony felé nyújtja karját, tenyerével kifelé, rohan felfelé, ujjongva:
– Nikion!
Az éjszakát a kicsi, viharvert házban tölti. Másnap boldogan lovagol vissza
Jeruzsálembe. Ott elébe kerül József.
– Ugye, hetvenhét foglyot kértél tőlem, Józsefem? – kérdi tőle. – Megkapod.

József, övében a fővezér meghatalmazásával, a viasztáblácskával, elindult

arra a helyre, amely azelőtt a nők templomudvara volt. A rómaiak itt tartották a
mindenhonnan összeterelt foglyokat. Egész mostanáig nyomasztotta a tudat,
hogy fogolykiváltási lehetőségeit olyan meggondolatlanul elpazarolta. Most
újrakezdhette a reménységgel és kínnal teli keresést.
A fogolytábor parancsnoka most is Fronto, időközben ezredessé lépett elő.
Személyesen vállalja József kalauzolását. Ki nem állhatja a zsidót, de tudja róla,
294
hogy legmagasabb megbízásból könyvet készül írni a háborúról, és hát, ugye,
szeretné a saját nevét is olvasni abban a könyvben, természetesen a lehető
legelőnyösebb megvilágításban. Elmagyarázza, mennyire nehéz ekkora
fogolytábor igazgatás. A rabszolgapiac dugig van áruval, reménytelen a helyzet.
Hogyan lehetne élelmezni ezt a szemét népet mindaddig, amíg valamennyi
vevőre talál? Bizony, ebek harmincadján vannak a kedveskék, már csak a bőr
lötyög a csontjaikon, hullanak, mint ősszel a legyek. Egyetlen hét leforgása alatt
tizenegyezren gebedtek meg. Egyébiránt sokan a saját konokságuknak
köszönhetik. A mi legionáriusaink, ugye, jószívű fickók, humorérzékük is van,
gyakran kínálgatják a foglyokat a saját porciójukból, disznóhúsból. De
akármilyen hihetetlen, a fickók inkább felfordulnak, de nem esznek belőle.
Akik fegyveresen kerülnek fogságba – folytatja felvilágosításait Fronto –,
azokat ő bizony nem eteti, hanem azonnal kivégezteti. Ez természetes. Ami a
többieket illeti, Fronto igyekszik felhajtani olyan rokonokat, akik váltságdíjat
tudnak értük fizetni. A ki nem váltottakat talán fél éven belül sikerül elsózni
néhány nagyszabású árverésen. A komolyabb piaci értéket nem képviselő
foglyokat, öreg, gyenge férfiakat, fonáshoz-szövéshez meg efféle munkákhoz
nem értő idősebb asszonyokat olcsón, tömegben adja el ügynököknek, akik
állatviadalokhoz meg harci játékokhoz vásárolnak fel emberanyagot.
József lassan, szótlanul lépdelt Fronto, a buzgó ezredes oldalán. A foglyok,
akiknek nyakában kis tábla lógott a nevükkel meg egyéb adataikkal,
összezsúfolódva guggoltak vagy feküdtek a tűző napon, bűzben, hetek óta
szemük előtt látták a halált, fenékig ürítették a remény és a félelem kelyhét, s
nem reméltek semmit, nem féltek semmitől, Csak tompán meredtek maguk elé.
Azon a részen, amelyen most mentek keresztül, az állatviadalokra és harci
játékokra elkülönített foglyokat tartották.
– József doktor! – kiáltott feléje siránkozó és egyben örvendő hangon egy
lompos, elszürkült arcú, torzonborz szőrzetű öregember. József hasztalan
kutatott az emlékezetében, nem ismerte meg.
– Alexasz vagyok, az üvegfúvó – mondta az ember. Micsoda? Ez az ember
volna az okos, jó fellépésű kereskedő? A hatalmas testű Alexasz, aki nem
öregebb nála?
– Legutoljára a caesareai vásáron találkoztunk, József doktor. Arról
beszéltünk, hogy meg kell szenvednie annak, aki az értelem mellett tesz hitet.
József Frontóhoz fordult:
– Tudomásom szerint ez az ember sohasem tartozott a lázadókhoz.
– A vizsgáló bizottság ide utalta – vont vállat az ezredes.
– A római peres eljárás nem rossz – szólt közbe szerényen, bágyadt
mosollyal Alexasz –, itt azonban jelenleg kissé sommásan alkalmazzák.
– Mond valamit a fickó – nevetett Fronto. – De hova jutnánk, ha minden
egyes döntést revideálni akarnánk? Az irányvonallal is ellentétben állna, ha ezt

295
tennénk. Amikor a fővezér rám bízta a fogolytábort, a parancsban világosan
leszögezte: inkább egy igazságtalanság, mint egy rendbontás.
– Ne fáradj miattam, József doktor – mondta rezignáltan Alexasz. – Engem
már annyira elborított a szerencsétlenség, hogy nincs az a jóakarat, amely
kihúzhatna.
– Kérem ezt az embert – mondta József, elővonva a táblácskát.
– Ahogy óhajtod – udvariaskodott az ezredes. Rovást csinált a táblácskán, s
megjegyezte: – így ni. Még hat darab jár neked.
József a sátrába hozatta Alexaszt. Gyengéd figyelmességgel vette körül a
kimerült, szomorú embert Az üvegfúvó elmondta, hogy amikor betörtek a
rómaiak, apját lecipelte a föld alatti labirintusba, hogy megmeneküljenek.
Gondolta, hogy ott biztonságban lesznek, és valahogy majd csak kijutnak az
ellenség gyűrűjéből. Az öreg Nachum vonakodott. Ha a kenőcskészítők
utcájában levő házban pusztul el, akkor legalább némi reménye lehet arra, hogy
valaki ráakad, és eltemeti. Ha viszont az alsó világban hal meg, akkor
temetetlenül fekszik tetemét nem takarja föld, és az nagy szégyen a feltámadás
napján. Végül aztán félig rábeszéléssel, félig erőszakkal levitte a föld alá, de a
fáklyájuk hamar tövig égett, és a sötétben elvesztették egymást. Őt, Alexaszt,
később két katona elcsípte. Kardjukkal addig csiklandozták a torkát, míg el nem
árulta nekik egyik rejtekhelyét, ahol ezt-azt eldugott. Mivel sejtetni engedte,
hogy több rejtekhelye is van, a katonák egy ideig maguknál tartották, és nem
vitték a fogolytáborba. Mulatságos, barátságos fickók voltak, no és hát két
katonával lehet beszélni, de a fogolytáborral, a római hadsereggel nem lehet.
Tőle azt követelték folyton, hogy meséljen nekik adomákat, tréfás, bohókás,
csiklandós históriákat. Ha nem tetszett nekik, amit mesélt, akkor keznél-lábánál
fogva felkötözték egy faágra, hassal lefelé, és hintáztatták. Hát ez nem volt
kellemes. Rendszerint azonban tetszett nekik, amiket mesélt. Nem voltak
elvetemült fickók, egészen tűrhetően megvolt velük. Több mint egy hétig
hurcolták őt magukkal, más katonák előtt produkáltatták, tréfás történeteket
meséltettek vele. Zsidós akcentussal beszélt latinságán ők is, bajtársaik is úgy
hahotáztak, hogy az oldalukat fogták. Végül az az ötletük támadt, hogy nagyon
jól beválna házőrző kapusnak, és maguknál akarták tartani, míg ilyen
minőségben eladhatják valakinek. Ő nem bánta. Még mindig jobb, mint
valamelyik egyiptomi bányában vagy szíriai arénában végezni. No de aztán a
két katona másodszor is leereszkedett a föld alatti barlanglabirintusba, egyikük
sem jött vissza, és akkor a sátortársaik bevitték őt a fogolytáborba.
– Mindez azért történt velem – elmélkedett Alexasz – mert nem hallgattam a
józan eszemre. Ha még idejében elmegyek Jeruzsálemből, most legalább lenne
feleségem, lennének gyermekeim, de én mindent meg akartam tartani, apát és
testvért is. Túlbecsültem magam.
Kérte Józsefet, fogadjon el tőle ajándékul egy murrhából készült díszedényt.
Igen, az okos Alexasznak még mindig voltak tartalékai. Sok mindent
296
megmentett – sóhajtotta keserűen –, csak éppen a legfontosabbat nem mentette
meg. Hol az apja, Nachum? A felesége, Hanna, a gyermekei, a szeretetre méltó,
heveskedő, bolondos öccse, Efraim, hol vannak? Ő maga pedig annyit
szenvedett, hogy az még egy baromnak is sok lett volna. Hát majd poharakat
készít, mint azelőtt, meg más szép dolgokat.
De mivel nem áll kegyelemben Isten előtt, nem mer többé gyermeket
nemzeni erre a világra.
Másnap József ismét elment a fogolytáborba. Most már csak hat emberélet
van a kezében, a lehetőségeket nem herdálja el, mielőtt meg nem találta azt a
bizonyosat. De hogyan lelheti meg azt az egyet milliónyi halott, fogoly és
nyomorult között? Olyan ez, mint egy halat megkeresni a tengerben.
A harmadik napon is elment. Fronto ezredes akkor már ingerkedni kezdett
vele. Örömére szolgál – jegyezte meg –, hogy József nagyobb érdeklődést
tanúsít az áruja iránt, mint bármelyik rabszolgakereskedő. József eleresztette
füle mellett a gúnyos szavakat. A harmadik napot is kereséssel töltötte. Hiába.
Késő este megtudta, hogy a rómaiak átfésülték a barlanglabirintus egy
részét, nyolcszáz embert hajtottak fel, akiket bevittek a fogolytáborba, és Fronto
ezredes azonnal elrendelte, hogy keresztre kell feszíteni őket. József már
lefeküdt, fáradtnak és kimerültnek érezte magát. A hírre azonban útnak indult.
Már éjszaka volt, mire felért az Olajfák Hegyére, ahol a kivégzéseket
hajtották végre. Szorosan álltak ott a keresztek, sok száz kereszt. Ahol
valamikor az olajfákkal beültetett teraszok, a Chanan fivérek raktárai, a
Boethosz főpapi család villái voltak, ott most keresztek emelkedtek mindenütt.
Mezítelen, megostorozott, görcsbe merevedett férfiak csüngtek rajtuk,
félrekonyult fővel, leesett állal, ólomszín ajakkal. József és kísérői megvilágí-
tották az iszonyatosan eltorzult arcokat. A halvány fénycsóvára megszólaltak a
szájak. Némelyik átkokat dünnyögött, a legtöbb a fohászt mormolta: „Halljad,
Izrael…” József oly fáradt volt, hogy úgy érezte, menten összeesik. Szüntelen
gyötörte a kísértés, hogy a legközelebbinél felkiáltson: „Vegyétek le, vegyétek
le!”, minden válogatás nélkül, hogy mielőbb véget érjen a borzalmas keresés. A
táblácska, amely hatalmat adott neki, egyre nehezebb lett. Csak el innen, csak
végre aludni! Elérni a hetvenhetet, megszabadulni a táblától. És be a sátorba,
lerogyni, aludni.
És akkor, akkor mégis megtalálta, akit keresett. A sárga arcot kusza szakáll
bozontja keretezte. Nem is volt már sárga az az arc, inkább szürke, és a kitátott
szájból vastag, lepedékes nyelv lógott ki.
– Vegyétek le – mondta József. Nagyon halkan mondta, kínos fáradságába
került a két szó kimondása, nyeldeste a levegőt, úgy érezte, mintha gombóc
lenne a torkában.
A katonahóhérok haboztak. Előbb Fronto ezredest kell értesíteni. József
végtelen lassúnak érezte a percek múlását. Félt, hogy a Sárgaképű kiszenved,
mialatt ő itt vár a lábainál. Ennek nem szabad megtörténnie. Még nincs vége a
297
nagy beszélgetésnek közte és Justus között. Justusnak nem szabad meghalnia,
amíg a nagy beszélgetés után pontot nem tesznek.
Végre megérkezett Fronto, álmosan, bosszúsan, mert fárasztó napja volt. De
azért most is udvariasan meghallgatta Józsefet. Azonnal megparancsolta, hogy
vegyék le azt az embert, és adják át Józsefnek.
– Még öt darabod marad – konstatálta, és ráfirkantott valamit József
táblácskájára.
– Vegyétek le! Vegyétek le! – parancsolta József, és sorra rámutatott a
következő ötre.
– Kész. Több már nem jár neked – állapította meg az ezredes.
A Sárgaképű végtagjai rá voltak szögezve a keresztfára, ez a kíméletesebbik
eljárásnak számított, de most, a levételkor hátrányosnak bizonyult. A Sárgaképű
öt órája függött, ami egy erős férfinak nem sok, de a Sárgaképű nem tartozott az
erős testalkatú férfiak közé. József orvosokért küldött. A Sárgaképű a
fájdalomtól magához tért, majd ismét elvesztette eszméletét, aztán a heves
fájdalom megint visszarángatta az öntudat birodalmába. Megérkeztek az
orvosok. Híre terjedt, hogy egy zsidó prófétáról van szó, akit a herceg
parancsára vettek le a keresztről. Ritka dolog az ilyesmi; a tábor legjobb orvosai
jöttek, érdekesnek találták az esetet. József rimánkodva kérlelte őket, mondják
meg, van-e remény. Az orvosok tartózkodóan nyilatkoztak. Három nap eltelte
előtt nem lehet megmondani, életben marad-e vagy sem.
Justust hevenyészett saroglyafélén vitték a táborba. József mellette
lépkedett. Justus nem ismert rá. József halálos fáradtságot érez minden
porcikájában, de ugyanakkor végtelen nyugalom árad el benne, szívében a nagy
veszedelemből való menekvés hálaigéi zengenek. Alvás nem hozott volna neki
felüdülést, evés jóllakást, könyv tudást, siker örömet, ha ez a Justus meghalt
vagy eltűnt volna. Dorion mellett boldogtalanul feküdne, a könyvét
boldogtalanul írná meg. De most itt az ember, hogy megmérkőzzék vele, az
egyetlen, akivel érdemes megmérkőzni. „A ti József doktorotok rongy ember.”
Egy szót másként ízlel a fül, mint a száj, erre ennek az embernek gondolnia
kellett volna. Nagy-nagy nyugalom van Józsefben; beteljesedés, könnyűség.
Mélyen és nyugodtan alszik, majdnem délig.
Akkor megnézi Justust. Az orvosok még mindig hallgatnak. József nem
mozdul el a betegágy mellől. A Sárgaképű eszméletlenül fekszik egész nap. A
második napon félrebeszél, még ránézni is borzalmas. Az orvosok a vállukat
vonogatják, már nem számolnak azzal, hogy életben marad. József csak ül az
ágy mellett. Nem eszik, nem vált ruhát, arca, álla borostás. Jahvéval perlekedik.
Miért hagyta életben annyi súlyos sorscsapás után, ha most nem engedi meg a
nagy vitát Justusszal?
A herceg érte küld. Bereniké üzen neki, menjen el hozzá Thekoába. József
nem hallja. Csak ül Justus ágyánál, mereven néz a betegre, magában ismételgeti
a vele folytatott beszélgetéseket. A legnagyobb beszélgetést még nem fejezték
298
be. Justusnak nem szabad meghalnia. A negyedik napon az orvosok lemetszik
Justus bal alsókarját. A nyolcadik napon kijelentik, hogy életben marad.

Amikor József meghallotta, hogy Justus túl van a veszélyen, eltávozott a

betegágytól, egy summa pénzt hagyott ott, és nem törődött tovább vele.
Bármennyire égett is benne az érvényesülés vágya, azt semmiképpen sem
akarta, hogy Justus előtt az életmentő szerepében tetszelegjen. Egy nap majd
folytatódik a nagy beszélgetés Justusszal, és ennyi elég.
Ekkoriban történt, hogy Titus baráti szolgálatra kérte Józsefet. A herceg
nagyon örült annak, amit Thekoában elért; de azért még mindig bizonytalanság
gyötörte, nem tudta, hányadán áll a zsidó asszonnyal. Nem mert továbblépni. Mi
lesz, ha most majd elhagyja ezt az országot? Megbízta Józsefet, puhatolja ki
óvatosan, hogy Bereniké hajlandó -e vele menni Rómába.
A viharvert thekoai házban egymással szemben áll József és Bereniké.
Kiégett a lelke mindkettőnek. Nem azért dobták-e oda egész életüket, nem azért
alázkodtak-e meg a rómaiak előtt, hogy megmentsék a Templomot? A
Templom nincs többé, ők meg olyanokká váltak, mint a kagyló héj nélkül. De
mindketten ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, és nem szégyellik egymás
előtt meztelenségüket. Csupaszon és hideg józansággal szemlélik szegény-
ségüket. Most arról van szó, hogy saját képességeikkel teremtsenek maguknak
új talajt, mert nincs többé törzs, amelyre támaszkodhatnának. József könyvet ír,
és fűti a becsvágy. Bereniké meghódította Titust, és őt is fűti a becsvágy.
Mindkettőjük jövője Rómában van.
Ó, igen, mondja Bereniké, elmegy ő Rómába, persze hogy elmegy.
A herceg az asszony beleegyezését nagy bizonyságnak fogta fel. Hálát érzett
József iránt.
– Nincsenek neked telkeid az újvárosban, Józsefem? Apád után is maradt rád
nyilván ingatlan. Jeruzsálem egész területét ki akarom sajátítani annak a
légiónak a számára, amelyet itt hagyok helyőrségnek. Állítsd össze nekem
pontosan a veszteségeidet, és én majd kárpótlást nyújtok neked a vidéken
elkobzott földekből.
József örült az ajándéknak. Hideg, józan üzleti szellemmel rendezte el júdeai
ügyeit. Tiszta helyzetet akart maga mögött hagyni, amikor elhagyja az országot.
Titus a föld színéig lerombolta Jeruzsálemet, úgy, ahogyan egykor a
diadalmas hadvezérek tették Karthagóval és Korinthosszal. Csak a Phazael-, a
Mariamne- és a Hippikusz-erőd egy-egy bástyatornyát meg a nyugati fal egy
szakaszát hagyta meg. Hadd lássa az utókor, milyen nagyszerű és jól
megerősített volt az a város, amely hasztalan próbált vele dacolni.
Titus október huszonnegyedikén testvére, a mákvirág Domitianus
születésnapja alkalmából a caesareai stadionban ünnepi játékokat rendezett,
amelyekre a zsidó foglyok fölöslegéből igen bőséges emberanyagot szállíttatott.
299
 – Gyere, nézd meg – mondta Józsefnek. És József elment vele Caesareába.
Miután mind a kétezerötszáz szereplőt körülvezették az arénában, először
két csapat zsidónak kellett egymás ellen küzdenie életre-halálra; az egyik volt a
várvédő, a másik az ostromló. A szakállas, szánalmas állapotban levő emberek
döfködték-szurkálták egymást, és groteszk látványt nyújtva bukfenceztek fel,
ha megkapták a tétován irányított halálos szúrást. Akik gyávák voltak, azokat
korbáccsal és tüzes vassal ösztökélték a harcra. Azok ellen, akiket semmiképp
sem lehetett arra kényszeríteni, hogy egymásra támadjanak, szakképzett
gladiátorokat küldtek. Hadész alvilági isten maszkját viselő színházi szolgák
vonszolták félre az elesetteket, és izzó billoggal ellenőrizték, valóban
meghaltak-e, vagy csak szimulálnak.
– Halljad, Izrael, Jahve, az egyetlen! – hallatszott fel az arénából.
A nézők időnként elégedetlenkedtek, nem tetszett nekik, hogy olyan lassan
és vontatottan megy az öldöklés. Leordítottak az arénába:
– Ne aludjatok, hé! Mit cirógatjátok egymást? No nézd csak, az a fickó
összetéveszti a vívást a csiklandozással! Duráld már neki magad, te szakállas!
Ne hagyd magad, öreg totyakos! Ne haljatok meg olyan kókadtan, szarháziak!
József hallgatta a kifakadásokat. No igen. Ennek a közönségnek azt
mesélték, hogy a zsidók a háborúban bátran harcoltak és bátran haltak meg, és
most a nézők csalódottak, mert nem látnak semmit abból a bátor halálba
menésből.
A játékok rendezőinek nem volt könnyű dolguk, minden leleményességükre
szükségük volt, hogy a közönség érdeklődését ébren tartsák. A várostromosdi
után afrikai oroszlánokat, indiai elefántokat, germániai őstulkokat engedtek ki
az arénába a foglyok ellen. A halálra szánt zsidók egy részének ünneplő ruhát
kellett öltenie, másokat arra kényszerítettek, hogy a fekete szegélyű, kék rojtos,
fehér imaköntöst vegyék magukra. Igazán tetszetős látvány volt, amint a
ruhákat pirosra festette a vér. Sok zsidót – férfit, nőt egyaránt – meztelenül
kergettek ki a fenevadak közé, hogy a közönség megfigyelhesse az agonizálók
izmainak a játékát. Néhány igen erős férfit jól felfegyverezve egy elefánttal
eresztettek össze. A kétségbeesett elszántsággal küzdő férfiak komoly sebeket
ejtettek az állaton, mielőtt az dühödten trombitálva eltaposta őket. A közönség
sajnálta a sebesült elefántot.
A rendezőségnek humorérzéke is volt. Sok zsidónak nevetséges maszkban
kellett meghalnia. Egy csoport öreggel azt a mókát művelték, hogy az egyik
oldalon kopaszra borotválták a koponyájukat, tövig nyírták szakállukat, a másik
oldalon meghagyták fehér hajukat és lengő ősz szakállukat. Másoknak futniuk
kellett, könnyen gyúló anyagokat cipelve magukon; futás közben a ruhájuk
meggyulladt, kétszáz méterre volt egy vízmedence, ha azt elérték, talán
megmenekültek. Igen mulatságos látvány volt, amint kapkodták a lábukat,
amint hápogtak, amint a vízbe dobták magukat, akkor is, ha nem tudtak úszni.
Tetszést aratott egy létra is, amelyen a cifra ruhába bújtatott áldozatoknak fel
300
kellett mászniuk egy fal tetejére. A létra síkos masszával volt bemázolva, a
zsidók egymás után potyogtak le róla, és az odalent sűrűn meredező, hegyes
végű karókban felnyársalták magukat.
Két napig haltak így a zsidók, kétezerötszázan, a körülmetéletlenek
mulattatására, Caesarea városának stadionjában. Két napon keresztül látta és
hallotta őket József meghalni. Gyakran ismerős arcokat vélt felfedezni köztük,
de ez csak tévedés lehetett, mert Fronto ezredes ezekre a célokra lényegében
névtelen vidéki tömegembereket küldött Caesareába, kisparasztokat meg
proletárokat. „Láttam mindezt – fűzhette hozzá József, amikor később ezeket a
játékokat ecsetelte. – Látták az én szemeim.”
Most már úgy alakultak a dolgok, hogy Józsefnek hamarosan el kell hagynia
Júdeát, feltehetően örökre. Sokáig habozott, találkozzék-e Marával. Végül is
úgy döntött, nem keresi fel. Elegendő járadékkal gondoskodott róla, és
megengedte neki, hogy a Jezreel síkságon levő egyik tanyáján lakjék; Titustól
ugyanis itt kapott birtokot.
A zsidók látták Józsefet a véres játékokra menni. Gyűlölték és megvetették
őt, s hét lépés távolságban maradtak tőle. Senki sem kísérte a kikötőbe, amikor
felszállt az Itália felé induló hajóra.
Lassan a távolba tűnt Caesarea kikötője, ködbe enyészett a Rómát jelképező
istennő és Augustus császár monumentális szobra. Majd eltűnt a Sztathon-erőd,
aztán Júdea violaszín hegységei, végül a Karmel-hegy zöld csúcsa. József úton
volt Róma felé. Júdeából nem vitt magával egyebet, mint a látottak emlékét, az
írás hetven tekercsét, meg egy kis kazettában földet, amelyet Jeruzsálem romjai
alól kapart elő.

A Via Appia kaptatójának tetején, ott, ahol az út mentén Caecilia Metella

síremléke áll, a fuvaros kissé megpihentette lovait, mint általában minden
kocsis, amikor eléri ezt a pontot. József előtt feltárult a város grandiózus
panorámája. Hűvös márciusi nap volt, világosságban fürdött a Város, Róma,
Erő, Gevurah, még nagyobb területeket foglalt el, Mint akkor, amikor József
elutazott innen Jeruzsálembe. Amiről akkor álmodott, amikor a Capitoliumról
először nézett le a Városra, most a megvalósulás kézzelfogható közelségébe
került. A császár és a herceg hallgatnak a szavára, ismerni akarják a Kelet
szellemének igéit, amelyek az ő szája által jutnak el hozzájuk.
József keserűen harapja össze ajkát. Sajnos, Jochanan Ben Szakkai
nagydoktornak igaza volt. Ami akkor a végnek látszott, az csak a kezdet. A
keleti bölcsesség és a nyugati technika összeötvözése kemény, fáradságos
munka, s aki végzi, nemigen fürdik a dicsőség csillogó fényében.
A kocsi továbbgördül, és egy kapunál áll meg. József nem értesítette
jöveteléről Doriont. Szereti Doriont, mindig megőrizte az első találkozás képét,
ahogyan ott állt macskáját tartva a karjában, nem felejtette el vékony, kedves
301
kislányhangját, és nem, sohasem felejtette el, hogyan simult hozzá vadul,
aléltan, odaadóan a karcsú, barna test. De hát most oly sok arc van kettőjük
között, meg dolgok, amelyekből Dorion ki van rekesztve. Nem akart Dorionban
reményeket ébreszteni, előbb látni akarja; meg kell tudni, érezni kell, megvan-e
még kettőjük között a kölcsönös vonzódás titokzatos lobogása, mint azelőtt.
Dorion háza kicsi, tetszetős, modern. A kapuőr rabszolga megkérdi
Józseftől, mit óhajt. József megnevezi magát, a kapuőr mélyen meghajol, majd
elrohan. József egyedül áll a fogadóteremben. Arca elsötétül. Köröskörül
mindenütt képek, szobrok, mozaikok. Valószínűleg Fabullustól való
valamennyi. Mit keres ő ilyen helyen? Itt nem élhet.
És most jön Dorion. Éppen olyan, mint azelőtt. Egyenes vonalú gyermek-
nyakán könnyedén és tisztán lebeg a kecses, hosszúkás fejecske, a keskeny
arccal, a nagy szájjal. Megáll József előtt, felnéz rá azokkal a tengerszínű
szemekkel, amelyek úgy el tudnak sötétedni. Mosolyogni szeretne, de akkora
gyöngeség fogja el, hogy még mosolygásra sem futja erejéből. Olyan régóta
várja Józsefet, és most itt van, hála nektek, istenek. Mennyire rettegett, hogy az
az undok Júdea elnyeli őt örökre, de lám, most megjött, itt van, hála és köszönet
nektek, istenek.
Elhalványodik, először a szája körül jelenik meg a sápadtság, majd kiterjed
az egész arcára, nézi-nézi Józsefet mereven, aztán odalép, egészen közel, élesen
felsikolt, és teste puhán, aléltan leomlik a férfi lábaihoz. József karjaiba kapja,
magához szorítja. Hogy szereti ezt a lányos finomságú, sárgásbarna bőrt!
Milyen édes, milyen sima, és ő milyen hideg most, mert Dorion szereti őt.
Percek telnek el, egyetlen szó nélkül. Dorion a világ legédesebb teremt-
ménye. „Ne házasodj össze velük.” Képek villannak fel: a könyv, amelyet még
meg sem írt; a csupaszra tarolt jeruzsálemi táj; a hullák szurdokvölgye; a
lángoló templomhegy. Mire valók itt ezek az idétlen mozaikok, a családias, de
együgyű és számára visszataszító képek? Mit keres ő itt? Mit akar az asszony?
Olyan idegen itt minden.
– Egészen idegen vagy itt – mondja Dorion, egy év óta ez az első szava
hozzá. Átöleli a férfit, vállára fonja karját, az arcába néz, úgy mondja: egészen
idegen vagy itt, komolyan mondja, mint aki tényt állapít meg, de nem
panaszkodva, nem vádolva. Szereti Józsefet, ezért tudja az igazságot.
Itt nincs értelme vigasztalásoknak, kis hazugságoknak.
– Igen, idegen vagyok – mondja József. – Nem élhetek itt. Most nem tudok
veled élni, Dorion.
Az asszonynak egyetlen szó ellenvetése sincs. Érzi, hogy ez nem az ő
Józsefe többé, egészen másvalaki, teli élményekkel, amelyeket ő nem ismer. De
azért mégiscsak Józsefhez tartozónak érzi magát, még ha József ilyen alakban
mutatkozik is, szívós és bátor asszony, ebben az alakban is visszahódítja. Most
nem tartóztatja, csak ennyit mond:
– Ha megkívánsz, üzenj értem.
302
 József elmegy. Nagyon idegenül érzi magát Rómában. Szinte lopva oson át
az utcákon, az oszlopcsarnokokon. Ha ismerős arcokat pillant meg, elfordítja a
fejét, nem akar beszélni senkivel. Egy ideig céltalanul bolyong, majd
elhatározza, hogy felkeresi Claudius Reginust.
A könyvkiadó fáradtnak látszik, húsos arca petyhüdten lóg.
– Köszöntöm, aki íme betért hozzám – vigyorog bágyadtan. – Nos, prófétám,
mi van a könyveddel? Jövendölésed beteljesült, bár kissé különös módon.
Gondolom, most nekiláthatnál a munkának. Vagy talán ki akarsz bújni alóla?
– Eddig sem bújtam ki – feleli József mogorván. – Fogalmad sincs róla, hogy
sokszor milyen nehéz volt. De nem bújtam ki.
– Néha találkoztam szép egyiptomi feleségeddel – mondta a kiadó.
– Nem élek együtt vele – felelte József –, amíg a könyvön dolgozom.
Reginus nagyot nézett.
– Érdekes. Pedig voltaképpen a hölgy miatt vállalkoztál a könyvírásra.
– Az csupán a kezdeti indíték volt – utasította vissza József.
– Ha nálam akarsz lakni, a házam rendelkezésedre áll.
József tétovázott.
– Egyedül szeretnék élni, amíg a könyvemen dolgozom – bökte ki.
– Gondolom, a császár átengedi neked azt a házat, amelyben régebben lakott.
Egy kicsit rideg és üres, őfelsége mindig takarékos volt, hiszen tudod.
József beköltözött a házba. Nagy, sötét, elhanyagolt épület volt. Egyetlen
rabszolgával lakott benne. Testét nem ápolta, és csak annyit evett, amennyire
okvetlenül szüksége volt. Egyetlen ismerőssel sem tudatra, hogy Rómában
tartózkodik. Sétálni is csak akkor ment, amikor kevesen jártak az utcán. Látta a
diadalmenet előkészületeit. Már mindenütt építették az emelvényeket, a
lelátókat. A falakon, a kapukon feltűntek Vespasianus és Titus óriási arcképei,
feliratokkal övezve, amelyek dicsőítették az imperátorokat, ócsárolták a
legyőzött Júdeát. A roppant méretekre felnagyított arcképek üres, durva, torz
vonásokkal meredtek Józsefre; minden meghittség eltűnt a császár és a herceg
arcáról, mindkét arc Pedanus arca volt.
Egy nap, amikor József a Marsmező oszlopcsarnokaiban sétált, egy
gyaloghintó közeledett feléje. Marullus szenátor ült benne. József gyorsan el
akarta kerülni, de a szenátor észrevette, s megállította.
– Karriert csináltál, fiatalúr – állapította meg. – Megváltoztál. No igen, a sors
jobb karakterfejeket formáz, mint a legügyesebb szobrász.
Szeméhez tartva csiszolt smaragdját, amely élesebbé tette látását,
figyelmesen mustrálgatta Józsefet.
– Emlékszel-e – folytatta –, milyen információkat adtam neked Rómáról,
amikor a Nagy Lóversenypályán először találkoztunk? Öt éve annak. Már akkor
láttam, érdemes téged bizonyos dolgokról tájékoztatni. A kellő pillanatban arra
az oldalra álltál, ahová kellett.

303
 Nem eresztette útjára, magával vitte, mesélt neki. Most egy bohózaton
dolgozik, a diadalhetet nyitják meg vele, a Marcellus-színházban adják elő. A
bohózat hőse egy Zakariás nevű zsidó, akit a rómaiak elfogtak, és arra ítéltek,
hogy az arénában haljon meg. Maga a hírneves színész, Demetrius Libanus
fogja alakítani. Zakariásnak egy gladiátorral vívott párviadalban kell elpusz-
tulnia. A zsidó halálfélelme, rimánkodásai, reménykedése, hogy talán mégis
kegyelmet kap, csetlése-botlása, ügyetlen fegyverfogása, vívása, jobban
mondva esetlen és kétségbeesett hadonászása – mindez és még sok-sok groteszk
mozzanat bőven kínál lehetőségeket komikus jelenetekre, élcekre, táncokra,
gúnydalokra. Most már csak a bohózat végét kellene valahogy nyélbe ütni.
Neki, Marullusnak, van egy frappáns ötlete: keresni kell egy zsidót, aki annyira
hasonlít Libanusra, mint egyik tojás a másikra. Ez nem nehéz, bőven van most
választék. Nos, a darab végén Libanus hasonmását terítené le a gladiátor. Jó,
nem? Másfelől viszont az is igaz, hogy a publikum már torkig van a keresztre
feszítésekkel meg az egyéb halálnemekkel; annyi zsidó hullát látott már, hogy
csömöre van tőlük. Talán mégis jobb lenne, ha a darab úgy végződne, hogy
Zakariás kegyelmet kap. Határtalan boldogsága, ujjongó öröme nem rossz
motívum; a darab zárójelenetében hálája jeléül mondjuk, kincseket hoz elő
rejtekhelyéről, és szétosztja nézők között. Vagy – teszem azt – Zakariást a darab
végén keresztre feszítik, de aztán valaki jön, és leveszi a fáról – úgy tűnik, te is
valami ilyesmit tettél, nemde, Flavius Josephus? –, no és akkor Zakariás a
keresztfa törzséből pénzeket szed ki, vadonatúj pénzérméket, amelyeket a
győzelem alkalmából vertek, s azokat a nézők közé dobálja.
József nem bírt szabadulni Marullus szenátortól, aki még vacsorára is a
házában marasztotta. A szikár, okos öregúr a hadjárat rengeteg kisebb-nagyobb
részletére volt kíváncsi, és alaposan kifaggatta vendégét. De ő is sok újságot
mesélt Józsefnek. Többek között elmondta: most már bizonyos, hogy a
diadalmenetben felvezetendő három, reprezentáns zsidó közül csak Simon Bar
Giorát fogják a triumfus alatt a szokásos módon kivégezni: A másik kettőt,
Giszkalai Jánost meg Phaniasz főpapot a diadalmenet végeztével eladták
rabszolgának. Hárman is pályáznak rájuk: Mucianus, Talassus miniszter, meg ő
maga. Nyomós oka van remélni, hogy a vetélkedésből ő kerül ki győztesen.
Caenis úrhölgy jó magasra szokta srófolni a közvetítési sápot, de ha azt
megkapta, állja az alkut. József szerint melyik ér többet: a zsidó vezér vagy a
zsidó főpap?
Másnap József erőt vett magán, és felkereste Demetrius Libanust.
Meglepődött, amikor megpillantotta: a színész megöregedett, és valami
idegesség vibrált benne.
– Á, hát itt vagy – fogadta. – No persze, természetes, te nem hiányozhatsz.
Tulajdonképpen már régóta várlak.
Iróniája nagyon éles, határozottan ellenséges volt. József agyában lassan
felderengett, hogy ez az ember magát okolja a Templom pusztulásáért. Ő vitte el
304
Józsefet Poppaeához, lényegében véve ő eszközölte ki a három kényszer-
munkás amnesztiáját, és vajon nem ebből az amnesztiából következett-e
minden szerencsétlenség? Az amnesztia, a caesareai ediktum, a felkelés, a
Templom hamuvá égetése – ez egyetlen láncolat. És ő volt az első láncszem.
Mert akkor tőle függött, eljátssza-e Apella zsidót vagy sem. Jahve tőle tette
függővé a fennállást vagy a pusztulást, és az ő szerencsétlen keze a végromlás
kockáját vetette ki.
A színész felállt, és deklamálni kezdte a Nagy Átkot Mózes Ötödik
Könyvéből. Soha életében nem látott vagy hallott egyetlenegyet sem azokból a
valódi és hamis prófétákból, akik a legutóbbi évtizedek folyamán tűntek fel
Jeruzsálemben; de görög szavaiban mégis benne volt e próféták jellegzetes
taglejtése, sőt éneklő hanghordozásuk is. Libanus nem volt daliás termetű, sőt
inkább alacsony növésű, most azonban úgy magaslott fel, mint egy komor
faóriás.
– Reggel azt mondod: Bárcsak estve volna! Estve pedig azt mondod:
Bárcsak reggel volna! – a te szívednek rettegései miatt, amellyel rettegsz, és a te
szemeidnek látása miatt, amelyekkel látsz…
Iszonyúan hömpölyögtek elő szájából az átokfenyegetések, egyhangúan,
súlyosan, szívet szorítóan.
– És így is lett – állapította meg közben többször, józan hangon, keserűen,
kétségbeesett elégtétellel.
E találkozás után József két napig ki sem mozdult nagy, sötét házból,
amelyben lakott. A harmadik napon az Aemilius-hídon átment a Tiberis túlsó
partjára, a zsidók közé.
A Rómában élő zsidó kolónia tagjai a hadjárat egész, ideje alatt minden tőlük
telhető módon kifejezésre juttatták a kormányzat iránti lojalitásukat. Még most
is lojális alattvalók, a lázadók magukra vessenek, nem vitás: de azért egyáltalán
nem titkolják el, sőt hangos kesergéssel hirdetik, mennyire fáj nekik a Templom
lerombolása. Iszonyodásukban azt sem hallgatják el, hogy a pusztításhoz zsidók
is segédkezet nyújtottak. Amikor József a jobb parti városnegyedekbe lép, izzó
gyűlölet veszi körül. A zsidók mind hétlépésnyire maradnak tőle. József üres
térben lépked, megvetésből emelt falak között.
Cajus Barzaarone háza felé irányozza lépteit. Az Agrippa-hitközség elnöke,
aki valaha a leányát akarta feleségül adni hozzá, most nem közeledik feléje
barátságosan, ő is megtartja a hét lépés távolságot. A ravasz, máskor oly joviális
arc sötéten néz rá, kedélyes vonásait eltorzítja az ellenséges érzület. Most
nagyon hasonlít apjára, az ősöreg, motyogó Áronra. József csüggedten áll e
zárkózott arccal szemben.
– Bocsáss meg – mondja aztán, és tehetetlenségében kifelé fordítja tenyerét.
– Nincs értelme.
Megfordul. Halálos ellenségek sorfala között távozik a zsidónegyedből, és
az Aemilius-hídon visszatér a folyam bal partjára.
305
 Odaát befordul egy sarkon, ahol zsidó szem már nem látja. Lépéseket hall
maga mögött, valaki követi, úgy rémlik, eddig is jött valaki utána, csak nem
figyelt rá. Önkéntelenül megragadja az övén lógó súlyos arany írókészletet,
hogy védekezzék. Ekkor követője utána kiabál, arám nyelven:
– Ne ijedj meg. Ne félj. Én vagyok.
Nagyon fiatal ember, arca ismerősnek tűnik Józsefnek.
– Már találkoztunk egyszer – mondja az ifjú –, amikor először jártál
Rómában.
– Ki is vagy te? Várj csak… nem, nem emlékszem a nevedre.
– Cornelius vagyok, Cajus Barzaarone fia.
– Mit akarsz tőlem? Miért nem maradsz te is hét lépés távolságban tőlem?
Az ifjú Cornelius azonban közelebb megy hozzá.
– Bocsáss meg a többieknek – kérleli, és hangja szívélyesen, bizalommal
teljesen, bátran cseng. – A többiek nem értenek meg téged, de én megértelek.
Kérlek, higgy nekem.
Egészen közel lép Józsefhez, felnéz rá:
– Olvastam a kozmopolita himnuszodat. Gyakran el szoktam mondani, ha
zűrzavart és áthatolhatatlan ködöt érzek magam körül. Itt minden olyan szűk
falak közé van szorítva, te pedig a messzeségbe tekintesz. Izrael nagyjai közül
való vagy, Flavius Josephus, egyike a prófétáknak.
József szívét a vigasz boldogító melege járta át. Hogy ez az ifjú ember, aki
nem tud felőle semmit, csak a költeményében foglalt igéit ismeri, így
csatlakozott hozzá – ez jó bizonyosság, igazának megerősítése.
– Örülök, Cornelius, nagyon jólesik, amit mondtál. Földet hoztam
magammal Jeruzsálem omladékai alól, írástekercseket is hoztam Jeruzsálem-
ből, szeretném megmutatni neked. Jöjj velem, Cornelius.
És az ifjú sugárzó arccal ment vele.

Időközben Titus megérkezett Itáliába. Jött volna már hamarabb, de

mindenféle ügyek még Keleten marasztalták. Az Ötödik és a Tizenötödik Légió
katonái csöppet sem voltak elragadtatva, amikor megtudták, hogy a Duna alsó
szakaszához akarják vezényelni őket, ahol nem gyöngyélet állomásozni. A
nevükben Pedanus százados azt a kérést terjesztette Titus elé, hogy vagy
maradjon továbbra is ezeknél a légióknál, vagy vigye magával őket Rómába. A
herceg azonnal megértette, mi rejlik a derék öreg harcos ravaszul naiv szavai
mögött: az az ajánlat, hogy a katonák hajlandók őt apja helyébe császárrá
kikiáltani. Csábító, de roppant kockázatos ajánlat, és Titus nem habozott éppoly
naiv, tréfás szavakba csomagolva elutasítani. A Kelet azonban továbbra is
egyeduralkodót megillető hódolattal ünnepelte, és Titus nem tudta megtagadni
magától azt a dicsőséget, hogy Memphiszben, az Ápisz-bika felavatási ünnepe
alkalmával fejére tegyék Egyiptom diadémját. Elővigyázatlan aktus volt,
306
könnyen félre lehetett magyarázni, és a herceg sürgős levélben biztosította
apját, hogy természetesen csak mint a császár helyettese és képviselője engedte
fejére tenni a diadémot. Természetesen ő sem fogta fel másként a ceremóniát –
válaszolta postafordultával Vespasianus igen barátságosan; de azért több tízezer
katonát helyezett a Kelet ellen készenlétbe.
Erre Titus nagyon gyorsan, nagyon szerényen, jóformán kíséret nélkül
áthajózott Itáliába, és Róma felé igyekezett. A Városba nem mehetett be, mivel
a régi szokás értelmében a győztes fővezér csak a diadalmenet napján léphetett a
falak közé. Ezért Vespasianus a Via Appián elébe ment a fiának.
– Itt vagyok, apám, itt vagyok – üdvözölte a császárt Titus nyíltszívűen.
– Nem is tett volna jót neked, fiam – recsegte Vespasianus – ha még tovább
ott csavarogsz azon a Keleten.
És csak akkor csókolta meg Titust.
Mindjárt ebéd után, Mucianus és Caenis úrhölgy jelenlétében, kitört az
elkerülhetetlen összeszólalkozás apa és fia között. A vitát tulajdonképpen a
határozott jellemű Caenis indította el:
– Nem csupán örömet szereztél atyádnak, Titus herceg. Kétes érzelmeket
keltettek bennünk bizonyos hírek, amelyek arról számoltak be, hogy az
Ápisz-bika felszentelésének ünnepén megkoronáztattad magadat
– Nem akarok a bikából elefántot csinálni – szólalt meg kedélyesen
Vespasianus. – Más kérdés van itt, ami jobban érdekel minket. Valóban nem
lehetett megmenteni a zsidók templomát?
Apa és fiú egymásra néztek, kemény tekintettel, szemüket összehúzva.
– Miért? Azt kívántad volna, hogy meg lehessen menteni? – felelte a
kérdésre kérdéssel Titus, némi hallgatás után.
Vespasianus a fejét ingatta, és óvatosan, ravaszul így szólt:
– Ha a Jeruzsálem elleni rendőri akciót valóban hadjárattá kellett felfújni, és
azt diadalmenettel kellett befejezni, amelyet a szenátussal mindkettőnknek
megszavaztattam, nos, akkor talán nem lehetett megmenteni.
Titus elvörösödött.
– Nem lehetett – vetette oda kurtán.
– Jó, szögezzük le tehát, hogy nem lehetett megmenteni – mosolygott a
császár. – Máskülönben megkímélted volna az építményt, már csak ama
bizonyos Bereniké nevű hölgy miatt is. No, ezzel elérkeztünk a második
kérdéshez, amely fölöttébb érdekel bennünket. Bereniké úrhölgy csodálatos
nőszemély. Meg tudom érteni, hogy a hosszúra nyúlt rendőri akció alatt magad
mellett akartad tartani. De kérdem tőled: szükséged van rá Rómában is?
Titus felelni akart, de Vespasianus halkan szusszantott, kemény nézésű
szürke szemét rászögezte, s nem engedte szóhoz jutni.
– Nézd csak – folytatta rábeszélő modorában, bajtársiasan –, ez az én
Caenisem itt egyszerű perszóna, nem igaz, öreg fazék? Nincsenek igényei,
nincsenek nagy titulusai. Nagy rakás pénzt hajt be nekem; sok mindent, amit az
307
én öreg szemem már nem lát, az övé kifürkészi. Mégis szívesen látja őt egész
Róma, mindenki kedveli, ameddig nem kell províziót fizetni neki. Caenis
római. No de ez a te zsidó nőd, ez a hercegnő… A pávajárásával meg az egész
keleti hogyishívjákjával, a lényével, meg minden… Édes fiam, új dinasztia
vagyunk mi még, én vagyok az első tagja, te vagy a második. Efféle extravagáns
dámákat nem engedhetünk meg magunknak. Jóindulattal mondom ezt neked, de
nagyon komolyan. Egy Nero megengedhette volna magának, vagy másvalaki,
ősi és előkelő család ivadéka. De ha te vagy én tennék ilyesmit, az emberek
rossz néven vennék. Sőt egyenesen dühösek lennének, édes fiam.
– Mondd meg, Caenis, mond meg, öreg Mucianus: dühösek lennének vagy
sem? No, hallod? Felháborodnának.
– Hadd mondjak neked valamit, apám – kezdte Titus, és hangja keményen
csengett, mint amikor vezényszavakat harsogott. – Alexandriában feltehettem
volna fejemre a császári diadémot. A légiók akarták. Közel voltam hozzá. A
hercegnőnek csak egy szót kellett volna szólnia, és én megteszem. A hercegnő
nem mondta ki azt a szót.
Vespasianus felállt. Titust előzőleg úgy informálták, hogy nagyon
megöregedett; ez azonban nyilván alaptalan fecsegés volt, a császár ugyanaz a
kemény szabin parasztnak tűnt, mint azelőtt. Egészen közel ment a fiához,
farkasszemet néztek egymással, két vad, erőtől duzzadó állat, ugrásra készen.
Mucianus hevesen rángatózó arcizmokkal, kemény vonalú, keskeny szája körül
izgatott mosollyal figyelte a jelenetet, Caenis felugrott, hogy közbevesse magát.
A császár azonban tudott magán uralkodni.
– Érdekes, amit tudomásomra hoztál – mondta –, nagyon érdekes. De már
nem vagy Alexandriában, és itt Rómában aligha fogsz arra gondolni, hogy
engem letegyél. Még akkor sem, ha a te szeretetre méltó barátnőd így óhajtaná.
Nohát.
Leült, halkan nyögve, köszvényes karját dörzsölgette, fia józan eszére
igyekezett hatni:
– Nem tarthatod itt úgy, mint valami kis falusi libát. A hölgy veled akar majd
mutatkozni, és igaza van, mert vérbeli hercegnő, családja sokkal régibb a
mienknél. Csak hát a rómaiak nem fogadják majd be miattad, hidd el nekem.
Azt akarod, hogy a színházban élcelődjenek a rovásodra? Azt akarod, hogy a
diadalmenet alatt gúnydalokat énekeljenek rólatok? Meg tudod ezt tiltani? Légy
észnél, fiú. Ami nem megy, az nem megy.
Titus dühösen harapdálta az ajkát.
– Te kezdettől fogva nem szívelhetted – vetette oda foghegyről.
– Úgy van. De ő sem engem. Ha tőle függött volna, most nem ülnék itt.
Csinálhatnék néhány jó tréfát. De nem csinálok. Szereted őt, jól van, nem teszek
ellene semmit. De Rómában nem tűrhetem meg. Értesd ezt meg vele. Hülyeség
volt, hogy magaddal hoztad. Felőlem tehettek, amit akartok. De el kell tűnnie
Itáliából. Mondd meg neki.
308
 – Eszemben sincs – jelentette ki Titus. – Meg akarom tartani őt.
A császár ránézett a fiára, s meglátta tekintetében azt a furcsa, zavaros,
eszelős kifejezést, amely már az anyja, Domitilla szemében is feltűnt
olykor-olykor, és amely mindig aggodalommal töltötte el.
Titus vállára tette kezét, és apai hangon figyelmeztette:
– Harmincéves vagy, fiam – intette. – Ne viselkedj éretlen kamasz módjára.
– Szabad egy indítványt tennem? – próbált közvetíteni a rugalmas taktikát
kedvelő Mucianus. Odabicegett hozzájuk, botját szokása szerint a háta mögött
lóbálva.
Titus bizalmatlanul nézett a szenátorra. Mucianus a valóságosnál roskata-
gabbnak tetette magát, hogy mintegy ellentétként még jobban kiemelje
Vespasianus erőtől duzzadó lényét. A császár átlátott a szitán, de azért nem volt
kedve ellenére ez a komédiázás.
– Titus Caesar és a hercegnő kapcsolata – kezdte Mucianus – bosszankodást
kelt a közvéleményben. Ebben őfelségének kétségkívül igaza van. De a
bosszankodásnak csupán az az oka, hogy a hercegnő fellázadt népből
származik. Mi itt tudjuk, hogy a birodalomhoz hű zsidó alattvalók közé tartozik.
De a római közvélemény nem tesz különbséget zsidó és zsidó között. Olyan
lépésre kellene rávenni a hercegnőt, amelyből mindenki világosan és
egyértelműen láthatja, hogy érzelmei lojálisak. Gondolom, már az is elég volna,
ha a páholyban ülve nézné végig a diadalmenetet.
A jelenlevők fontolgatták, mérlegelték az indítványt. Mucianus, ez az ő okos
barátja – gondolta Vespasianus – a zsidó asszonyt olyan helyzetbe tereli,
amelyből nehezen találhat kiutat. Titus nem utasíthatja vissza Mucianus
javaslatát, mert semmiféle elfogadható érvet nem eszelhet ki ellene. És
Bereniké? Ha végignézi a saját népe legyőzését ünneplő triumfust, akkor
nevetségessé válik a rómaiak szemében. Titus nem is gondolhat arra, hogy
feleségül vegye.
Caenis is gyorsan átlátta a helyzetet, és a maga határozott, gyakorlatias,
laposan közönséges módján támogatta Mucianus indítványát:
– Ha egy asszony egy férfihoz tartozik, akkor legyen bátorsága melléje állni.
Három szempár szegeződött Titusra. A herceg semmit sem tudott mondani
Caenis érve ellen. Alapjában véve igaza van, gondolta. Ha ő, Titus,
diadalmenettel ünnepli meg győzelmét, akkor elvárhatja a barátnőjétől, akit
egyszer feleségül akar venni, hogy végignézze az ő diadalmenetét. Nem lesz
éppen kellemes dolog erről meggyőzni. De kellemesebb, mint elküldeni.
Dünnyög, hogy így meg úgy, mégsem lehet ezt a dolgot rákényszeríteni a
hercegnőre. Mire a többiek megmagyarázzák neki, hogy ebben az esetben nem
lehet a hercegnőt rákényszeríteni a rómaiakra. Titus újra töprengésbe merül,
meghányja-veti magában az ügyet. Berenikének megvannak a maga keleti
érzelmei, a maga sivatagi hangulatai. Másfelől viszont van érzéke a realitások-

309
hoz is. Félórai vitatkozás után Titus elfogadja a feltételeket: a hercegnő vagy
végignézi a császári páholyból a diadalmenetet, vagy elhagyja Itáliát.
Nem sokkal később magához kéreti Berenikét. Biztos benne, hogy a kínos
ügyet öt perc alatt elintézi. Az előcsarnokban, ahol Berenikét várja, még egyszer
elhatározza, hogy az egészet könnyed modorban fogja letárgyalni, mint valami
magától értetődő csekélységet.
De megjelenik Bereniké, vidám és komoly egyszerre, szép, merész feje
bizalommal hajol hozzá, sötét hangja meghitt szavakat duruzsol, és Titus
egyszeriben lehetetlennek érzi a szándékát. Hogyan álljon elő ezzel az
otrombasággal? Összeszedi bátorságát, csak semmi hosszadalmas előkészítés,
mindjárt beleugrani a lényegbe; úgy, mint amikor az ember mély lélegzetet
vesz, és hirtelen beveti magát a nagyon hideg vízbe.
– A diadalmenetet – mondja, hangját viszonylag fesztelennek érzi, még
torokköszörülésre sincs szüksége –, a diadalmenetet tíz nap múlva tartjuk.
Természetesen látni foglak a páholyban, Nikion?
Voltaképpen nagyon simán ment, csak éppen maga elé beszélt, közben nem
pillantott az asszonyra, és most sem néz rá.
Bereniké elsápad. Még jó, hogy ül, mert különben összerogyott volna. Ez a
férfi kivágta a thekoai ligetet, aztán erőszakkal magáévá tette őt, aztán engedte,
hogy a Templom porrá égjen. És ő, Bereniké, mivel nem mondott nemet,
mindig igent mondott. Mindent lenyelt, mert nem bírt elszakadni ettől a férfitól,
széles parasztarcától, a brutalitásától, gyerekesen szeszélyes kegyetlenségétől,
sűrű kis fogaitól. Magába lélegezte a vérszagot, a pusztító tűz szagát, lemondott
a sivatagról, Istenének hangjáról. És mindez nem elég: ez a férfi meghívja, hogy
páholyból nézze végig a diadalmenetét, amelyet annak örömére rendeznek,
hogy legyőzte, letiporta Jahvét. Tulajdonképpen logikus, amit tesz, és a rómaiak
számára a triumfus pikáns ráadás volna, ha ő, a Makkabeus-hercegnő, a győztes
hadvezér szeretője, végignézné a diadalmenetet. De nem fogja végignézni.
Láncra verve, fogolyként haladni a menetben, a többiekkel – még elviselhető
volna. De önként a győző páholyában ülni, köret gyanánt szolgálni a sültjéhez –
nem, azt nem.
– Köszönöm – mondja, a hangja csendes, de most nagyon rekedt. – De a
diadalmenet napján már nem leszek Rómában. A fivéremhez utazom.
Titus felpillant, látja, hogy halálos sebet ejtett az asszonyon.
Nem, ezt nem akarta. Semmit sem akart abból, amit okozott neki. Őt mindig
belelökték valamibe. Most is. Az apja megtaszította, és ő nem fejtett ki
ellenerőt. Ezek a többiek mind olyan könnyű, lebegő anyagból vannak szőve, ő
maga viszont kemény fából van faragva, csak az a baj, hogy mindig későn
eszmél rá. Hogy a csudába gondolhatta, hogy Bereniké hajlandó lesz
megtekinteni ezt az otromba diadalmenetet? Maga is lemond róla, beteget fog
jelenteni. Hebeg, kapkodva keresi a szavakat. De az üres levegőnek beszél –
Bereniké már nincs ott, elment.
310
 Titus arcát vad düh torzítja el. Apró fogazatú szájából durva katonaszitkok
törnek elő az asszony ellen, finnyás, keleti kényeskedése ellen. Miért ne tudná
végignézni a triumfust? Nem tették-e meg mások is, germán hercegek például,
pedig a tulajdon fiaik, fivéreik, unokáik haladtak a diadalmenetben, láncra
verve? Nem lett volna szabad eltűrnie, hogy ez az asszony az orránál fogva
vezesse. Úgy kellett volna bánnia vele, mint egy férfival. Nem volna nehéz
illojalitással, lázító tevékenységgel megvádolni, fogságra vetni, láncra vert
rabnőként felvonultatni a diadalmenetben, és aztán fölemelni a megalázottság
sarából, nyájasan, jóságosan, de erős kézzel bánni vele, férfi módra. Akkor
végre tudná a kevély, valójában hol a helye.
De még mialatt ezeket gondolta, már tudta, hogy mindez gyerekes
fantáziálás. Bereniké nem barbár nő, nem olyan, mint teszem azt, Segestes
germán fejedelem, hanem valóságos, igazi királynő, ősrégi keleti fenség és
bölcsesség öltött benne testet. Egész dühe önmaga ellen fordul. Róma, a
diadalmenet, ugyan… Keleten, ott van az élet, itt sivár és nyomorúságos
minden. A Capitolium trágyadomb Jahve templomához képest, és ő, a hülye, az
agyalágyult, felégette azt a templomot, és az asszonyt, aki háromszor adta
magát neki, háromszor riasztotta el magától a római brutalitásával, és ezúttal
örökre.

Másnap beállított József, hogy köszöntse a herceget. Titus azzal az erőltetett

kedélyességgel, hidegen sugárzó udvariassággal fogadta, amelyet József ki nem
állhatott. Ez a diadalmenet több munkával jár, mint az egész hadjárat,
tréfálkozott a herceg. Szeretne már végre a Városban lenni, de nem lehet, az a
buta hagyomány megköveteli, hogy várjon, csak a diadalmenet napján teheti be
a lábát. Hát nem borzasztó? Még Demetrius Libanus előadását sem nézheti meg
a Marcellus-színházban. József menjen el a próbákra, és ügyeljen arra, hogy a
zsidó vonatkozású dolgok hitelesek legyenek.
– Most magam vettem kézbe a triumfus rendezését és mindazt, ami vele
összefügg – mondta aztán. – Kíváncsi vagyok, milyen benyomást tesz majd rád
a diadalmenet. Mert, gondolom, csak végig fogod nézni a Nagy
Lóversenypályáról?
József látta, hogy a herceg feszült érdeklődéssel várja a válaszát. Ez a római
nyilván természetesnek tartja, hogy a hadjárat krónikása szemtanúként jelen
legyen az ünnepélyes végaktuson. József maga furcsamód még nem
gondolkodott azon, hogy elmenjen-e vagy sem. Szép volna most azt mondani:
„Nem, Titus Caesar, nem megyek el, otthon maradok.” Elégtétel volna ezt
mondani, gesztus, nagy és értelmetlen gesztus.
– Igen, Titus Caesar – felelt –, a Nagy Lóversenypályáról nézem majd a
menetet.

311
 Titus egy csapásra megváltozott. Az a maszkszerű, hangsúlyozott
udvariaskodás lehullt róla.
– Remélem, kedves zsidóm – mondta barátságosan, meghitt hangon –, jó
sorod van Rómában. Azt akarom, hogy szívesen élj Rómában. Én rajta leszek,
hogy jól étezd magad, hidd el nekem.
József megnézte a Marcellus-színházban a fogságba esett Zakariás zsidó
históriáját. Gondolta, lelkileg előkészül a diadalmenet végignézésére.
Demetrius Libanus nagyszerű színész. Elmondhatatlanul valóságosan és
hátborzongatóan komikusan maga volt a fogoly Zakariás. A darab végén kis
méretű, bárgyú bohócmaszkot erősítettek az arcára, amilyet gyakran az arénai
harcra ítélteknek kellett viselniük, hogy a maszk komikussága hatásos
kontrasztot alkosson a haláltusa görcsös vonaglásaival. Senki sem látta, hogy
Zakariás fogoly maszkja alatt a színész szederjes ajkakkal kapkod levegő után,
hogy a szíve hol ki akar ugrani gödréből, hol megmerevedik, mint a hulláé. De
kitartott, végigjátszotta a darabot. Felkötözték a keresztre. Kiáltozott, amint a
szerepe előírta: „Halljad, Izrael, Jahve, a mi Istenünk!”, és a kilenc bohóc,
szamármaszkot viselve, körültáncolta, és iázva ismételte: „Jah! Jah!” A színész
kitartott mindvégig: Zakariásnak megkegyelmeztek, levették a keresztről, és ő
pénzdarabokat szórt a nézők közé. A pénzdobálás után összeesett. Ezt azonban
senki sem vette észre, aki mégis észrevette, úgy hitte, ez is a játékhoz tartozik; a
pénzhullás okozta határtalan örömrivalgás közepette különben sem törődött már
senki a komédiással. Józsefnek is sikerült elkapnia két ezüst- és néhány
rézérmét. Aznap kerültek ki a pénzverőből, egyik oldalukat a császár arcmása
díszítette, másik oldalukon pálmafa alatt ülő, megláncolt asszonyalak volt
látható, ezzel a felirattal: „A fogoly Júdea”. A nő arcán – Caenis úrhölgy keze
volt a dologban? – Bereniké hercegnő vonásait lehetett felismerni.
Másnap Claudius Reginus, a könyvkiadó, magához kérette Józsefet.
– Megbíztak, hogy adjam át neked ezt a belépőjegyet.
A Nagy Lóversenypálya tribünjére szólt, azoknak a padsoroknak az
egyikére, amelyek a második nemesség tagjai számára voltak fenntartva.
– Magas honoráriumot kapsz a könyvedért – tette hozzá Reginus.
– Valakinek ott kell lennie, hogy lásson – mondta elkeseredetten József.
Reginus mosolygott, fatális mosolyával:
– Persze. És nekem mint a kiadónak érdekem fűződik hozzá, hogy ott legyél.
Alkalmasint te leszel az egyetlen zsidó, Flavius Josephus, aki végignézi.
József ki akart törni, de Reginus bágyadt kézmozdulattal leintette:
– Ugyan, hagyd… Elhiszem, hogy nem lesz könnyű neked. Én meg a
császári hivatalnokok között fogok haladni a menetben. Majd jó szorosra fűzöm
a cipőimet, hogy én se érezzem kényelmesen magam.

312
 Április nyolcadikán reggel József elfoglalta helyét a Nagy Lóversenypályán.
Háromszáznyolvanháromezer férőhely volt az új létesítmény lelátóin, és a kő
padsorok zsúfolásig megteltek. József a második nemesség urai között ült, erről
a helyről álmodozott öt esztendővel azelőtt, most elérte. Mereven és zárkózottan
ült a kellemes izgalomtól felhevült emberek között, gőgös arca messziről
feltűnt. A nemesség padsoraiban tudták róla, hogy a császár megbízta a háború
történetének megírásával. A könyveknek nagy becsületük volt Rómában.
Kíváncsian néztek Józsefre, aki oly sok ember dicsőségét és gyalázatát tartja a
kezében.
József csendesen és fegyelmezetten ült, de lelkében vihar háborgott. Idejövet
látta az örvendő várakozástól jókedvre pezsdült, ujjongó Rómát. A házak, az
oszlopcsarnokok virágdíszbe öltöztek, mindenütt emberek szorongtak,
állványzatokon, kiugrókon, fákon, kapuíveken, tetőkön. Mindenki koszorút tett
a fejére. Itt, a Nagy Lóversenypályán is koszorús fővel ültek, ölükben, karjukon
virágokkal, amelyeket majd a felvonulókra szórnak. Egyedül József ült ott
hidegen, merev arccal; meg merte tenni a vidámságtól sugárzó
emberrengetegben.
A menet élén a szenátus tagjai haladtak, kissé nehezen lépkedve magas
talpú, piros sarujukban. Többségük kelletlenül vett részt a menetben, -sok belső
fenntartással. Szívük mélyén mélységesen megvetették a felkapaszkodottakat,
akiket most ünnepelni kénytelenek. A speditőr meg a fia magukhoz ragadták a
birodalmat, de azért a trónuson is csak durva parasztok maradtak. József látta
Marullus sovány, szkeptikus arcát, Mucianus finom, fáradt, kegyetlen fejét.
Mucianus, noha a- többiekhez hasonlóan szenátori díszruháját viselte, a botját
most is háta mögé dugott kezében lógatta, arca időnként meg-megrándult.
Olyan nap volt ez, amelyen a mérleg nyelve középen állt, és Józsefnek talán
csak egy erős szót kellett volna belevetnie Mucianus serpenyőjébe, hogy az
lenyomja Vespasianusét.
A szenátorok után jöttek a miniszterek. Az összeaszott, nyavalyájától
meggyötört Talassus nehezen vonszolta magát, de mivel az ő műve volt, hogy
erre a diadalmenetre egyáltalán sor kerülhetett, nem akart elmaradni. Az ő
napja, az ő diadala volt a mai nap. Némi távolságban, egyedül, mintegy külön
kis térségben elkülönülve, lépkedett Claudius Reginus, komolyan, szokatlanul
egyenes testtartással. Nem, valóban nem törekedett a kényelemre. Kemény,
haragos, éber szemekkel nézett maga körül, és elrontotta a bámészkodni
szeretők örömét: hasztalan keresték a híres gyöngyöt, amelyet a harmadik ujján
szokott viselni, meg a lógó saruszíjain sem röhöghettek, mert a saruk a lehető
legszorosabban össze voltak fűzve.
Zene következett, sok zene. Ma valamennyi zenekar katonadalokat játszott,
legtöbbször az Ötödik Légió indulóját lehetett hallani, amely gyorsan népszerű
lett egész Rómában: „Mire jó a mi légiónk?”

313
 Majd hozták a hadizsákmányt, amelyről városszerte legendák keringtek.
Róma népe már megszokta a hadizsákmányokat, el volt kényeztetve,
nemegyszer belecsömörlött a látnivalókba. De most, amikor az arany, az ezüst,
az elefántcsont nem egyes darabokban vonult fel előttük, hanem hömpölygő
áradatban, a tömegekből elemi erővel tört ki az elragadtatás, a viharos ováció. A
hátrább állók a nyakukat nyújtogatták, előbbre furakodtak, lökdösődtek, az
asszonyok kis sikolyokkal adtak kifejezést csodálatuknak, ámulatuknak,
epekedésüknek. Végtelen folyamként özönlött az arany, az ezüst, a nemes
anyagok és ékes ruhák tömkelege, és aztán megint arany, minden formában,
pénzzé verve, rudakban, mindenféle tartályokba és hordókba töltve. Aztán
hadiszerszámok, fegyverek, Makkabi-iniciálés derékszíjak, tiszták, mocskosak
és véresek, kosarakban, társzekereken, sok-sok ezer darab. Hadijelvények,
csapatzászlók, rajtuk szögletes héber betűk meg szír-arám írásjelek, valaha a
szívek bátorságát voltak hivatva felfokozni, most ügyesen összeállított csopor-
tokban az újra közönyössé vált nézőknek szolgáltak egzotikus látnivalóul.
Hordozható színpadok véres csatajelenetekkel, sokszor hatalmas, négy emelet
magas állványokon, amelyeknek imbolygásától a bámészkodók rémülten
húzódtak hátrább, attól félve, hogy a gigantikus alkotmányok rájuk dőlnek,
agyoncsapják őket. Hajóroncsok a joppei partoknál vívott tengeri csatából,
zsákmányolt bárkák Magdalából. És megint csak arany, arany. Nem csoda,
hogy az arany ára esik, már csak feleannyit ér, mint a háború előtt.
Most azonban elhallgat a tömeg. Jönnek a császári kincstár hivatalnokai,
díszegyenruhában, babérágakkal, ők kísérik a hadizsákmány legértékesebb
darabjait. Izmos katonák görnyedezve cipelik, az áldozati kenyerek
aranyasztalát, a hatalmas, hétágú óriás gyertyatartót, a kilencvenhárom szent
templomi eszközt, a törvénytekercseket. A hordozók magasra tartva viszik a
tekercseket, hogy mindenki láthassa Jahve törvényét, amelyet zsákmányul ejtett
a rómaiak hatalmas és jóságos Jupiterje.
Utána groteszk zene következik. A hangszerek a Templomból valók: az első
levita cimbalma, az újévköszöntő, rivalgó kostülkök, az ezüsttrombiták,
amelyek minden ötvenedik esztendőben meghirdették, hogy minden földbirtok
visszaszáll az államra. Most rómaiak játszanak ezeken a hangszereken,
parodisztikusan, nevetséges és barbár hangzatok recsegtetik meg a levegőt. Egy
tréfacsinálónak szerencsés ötlete támad, s elordítja magát:
– Jah! Jah!
A tömeg átveszi a szamárordítást, harsány jókedvében hatalmasakat iázik, a
zsidók szent hangszerei adják hozzá a kíséretet. Óriási hahota hullámzik a sorok
között.
József mereven ül, mintha kőből faragták volna az arcát. Most kell, kitartani.
Mindenki rád néz. Tíz évig kellett a papoknak tanulniuk, mire méltónak
tartották őket arra, hogy megfújják ezeket az érdes hangú hangszereket. Őrizd

314
meg orcádnak nyugalmát, József. Izrael vagy te itt. Öntsed ki haragodat a
népekre.
Most következett a hadizsákmány eleven része, a hadifoglyok csapata. A
töméntelen sok fogolyból hétszázat válogattak ki, tarka ünneplő ruhákba
öltöztették őket, amelyek hatásos kontrasztot alkottak komor arcukkal és
láncaikkal. Papok is voltak köztük, fejükön a papi süveggel, derekukon a
hímzett papi övvel. A lelátókon ülő óriási nézősereg érdeklődve szemlélte
legyőzött ellenségeit. Most itt mennek. Előzőleg bőven adtak nekik enni, hogy
össze ne essenek, és el ne ronthassák a rómaiak megérdemelt látványos szóra-
kozását. Az ünnepség után majd kényszermunkára küldik őket, a legyőzötteket,
egy részüket a bányákba, a taposómalmokba, a szennycsatornákba, más
részüket az arénákba, hogy egymással vagy vadállatokkal viaskodva
mulattassák a népet.
A nézők tömegei egy idő óta csendesen, szótlanul figyeltek, szemlélődtek.
De most hirtelen felcsattan, majd őrült erővel harsog, vijjog, tombol a gyűlölet
orkánja:
– Hep Hep
– Kutyák!
– Istentelen, büdös kurafiak
Rothadt répát, sarat hajigálnak. Köpködnek, noha nyáluk nem érheti el
azokat, akiknek szánják. Most jönnek láncra verve, az istenektől porig alázva az
ellenség vezérei, akik egykor félelmet és rémületet keltettek: Simon Bar Giora
és Giszkalai János. Nagy gyönyörűség, a legboldogabb napja a római embernek,
ha ellenségeit fogolyként láthatja itt elvonulni maga előtt, a legyőzött
dölyfösöket, akik fel mertek lázadni a birodalomnak istenektől elrendelt rendje
és növelése ellen.
Simonnak csalánból és száraz venyigéből font koronát raktak a fejére, és
nyakába táblát akasztottak ezzel a felirattal: „Simon Bar Giora, a zsidók
királya”. Jánost, akinek nyakában „A zsidók hadvezére” felirat lógott, komikus
bádog páncélöltözetbe bújtatták. Simon tudta, hogy megölik, még mielőtt
feloszlik a menet. Ez lett a sorsa Vercingetorixnak, ez Jugurthának, meg oly sok
már legyőzött vezérnek; meg kellett halniuk a Capitolium lábánál, miközben
odafönt a győző hálaáldozatot mutatott be isteneinek. Különös módon Simon
Bar Giora nem volt most az a mogorva ember, amilyennek övéi a legutolsó
időszakban ismerték; megváltozott, visszatért egész lényébe az első idők
sugárzó derűje. Nyugodtan lépdelt láncaiban a megbilincselt Giszkalai János
mellett, és csendesen beszélgettek.
– Szép itt az égbolt – mondta Simon –, bár fénytelen és fakó a mi galileai
egünkhöz képest. Jó érzés, hogy kéklő ég van fölöttem, most, amikor a halálba
megyek.
– Én nem tudom, hová megyek – mondta János –, de gondolom, meghagyják
az életemet.
315
 – Nagy vigaszomra szolgál, Jánosom, hogy téged életben hagynak – mondta.
Simon. – Mert ennek a háborúnak még nincsen vége. Furcsa most elgondolni,
hogy volt idő, amikor a vesztedre törtem. Bármennyire sötétnek tűnik most a
helyzet, jó volt, hogy megcsináltuk ezt a háborút. Még nem ért véget, és akik
utánunk jönnek, sokat tanulnak majd belőle. Hej, János testvérem, engem
megostoroznak, és olyan helyre visznek, ahol a csőcselék köpései és rothadt
répái elérnek, és nyomorultul végeznek velem. De azért mégis jó volt, hogy
megcsináltuk ezt a háborút. Csak azt sajnálom, hogy holttestem temetetlenül
marad.
S mert Giszkalai János erre nem szólt semmit, némi hallgatás után megint
csak ő szólalt meg:
– Tudod, János, az L. alagút-aknánál még arrébb, jobb felé kellett volna
ásatnunk. Akkor az ő F. tornyuk összedőlt volna, és mit tehettek volna?
Giszkalai János nem tartozott az összeférhetetlen természetű emberek közé,
de taktikai kérdésekben nem ismert tréfát, és egy jottányit sem engedett. Tudta,
hogy azt az L. jelzésű alagút-aknát pontosan a kellő helyre tervezte. De hát ő
életben marad, Simon a halálba megy most, ezért fékezte magát, és így
válaszolt:
– Igen, Simonom, arrébb, jobb felé kellett volna ásatni az alagút-aknát. Akik
utánunk következnek, majd jobban csinálják.
– Ha idejében összefogunk, Jánosom, elbántunk volna velük – mondta
Simon. – Az imént itt a közelben láttam a Titusukat. Jó fiú, de nem hadvezér.
József látta kettőjüket közeledni, majd ellépkedni. Lassan jöttek, hosszú
ideig figyelhette őket. Látta a Simonból áradó sugárzást, mint akkor, amikor
találkozott vele a Templomban. És most már nem bírta magát türtőztetni.
Próbálta ugyan torkában tartani a hangot, de nem volt hozzá elég ereje, a hang
kitört, kétségbeesett, fojtott nyögés vagy vonítás, úgyhogy József szomszédja,
aki a többiekkel együtt kiabálta: „Kutyák! Kurafiak!”, a szó közepén elhall-
gatott, és meghökkenve nézett rá. József rámeredt a két fogolyra, félt, hogy azok
oda találnak pillantani, s meglátják. Önérzetes ember volt, önérzete sokszor az
arrogancia határát súrolta, vállalta tetteit, de ha az a kettő véletlenül rátekint, a
szégyen és a megalázottság talán megöli. Szorongatta, fojtogatta a tudat, hogy ő
az egyetlen zsidó, aki végignézi a diadalmenetet. Elviselt ő már éhséget és
halálos szomjúságot, megostoroztatást, mindenféle gyalázatot, és hányszor volt
a halál torkában. De ezt nem bírja elviselni, ezt senki sem bírná elviselni. Ez már
nem emberi, ez keményebb büntetés, mint amilyet megérdemel.
A két fogoly vezér már egészen közel van hozzá.
Zsinagógát fog alapítani. Mindenét, amije van, és amit a könyve jövedelmez
majd, odaadja az építkezéshez, olyan zsinagóga lesz, amilyet még nem látott
Róma. A Jeruzsálemből magával hozott szent írástekercseket is odaadja a
tóraláda számára. De nem, hiába minden. A római zsidóknak nem kell az ő

316
zsinagógája. Még körülmetéletlenektől is elfogadnak áldozati adományokat, de
tőle nem fogadnak majd el semmit, és igazuk is lesz.
Most éppen előtte van a két fogoly vezér. Nem néznek arra, ahol ül: József
feláll. A harsány szidalmak vad hangorkánjában nem hallhatják, de azért kitátja
száját, hogy a hitvallás igéivel búcsúztassa őket. Olyan erővel tör ki belőle a
buzgó áhítat, mint még soha:
– Halljad, Izrael, Jahve, a mi Istenünk, Jahve, az egyetlen!
És egyszerre, mintha csak meghallották volna, a foglyok menetében
kiáltozás támad, először csak néhányan kiáltoznak, majd többen, végül
valamennyien:
– Halljad, Izrael, Jahve, a mi Istenünk, Jahve, az egyetlen!
Amikor még csak az elsők kiáltoznak, a nézők nevetnek, a szamár ordítását
utánozzák:
– Jah! .Jah!
De aztán elhallgatnak, és sokukban felébred a kétely, hogy valójában egy
szamár az, amelyhez a zsidók kiáltoznak.
József hallja odalentről a hitvallás igéit, kissé megnyugszik. Most a zsidóság
valamennyi zsinagógájában minden bizonnyal kiáltják: „Halljad, Izrael!”
Megtagadta-e ő valaha is a zsidóságát? Sohasem tagadta meg. Amit tett, csakis
azért tette, hogy a zsidóságot mindenki elismerje. Megírja a könyvét, jámbor és
hivőlélekkel, Jahve vele lesz. A művet félreismerik majd, a rómaiak is, a zsidók
is. Sokáig tart majd, mire megértik. De egyszer eljön az ideje, és akkor
megértik.
De ki pompázik ott a két zsidó vezér mögött, a nyolc részből álló, híres,
gyönyörű ornátusban? A főpap Phaniasz, az építőmunkás. Fonnyadtan,
aszottan, kábán maga elé bámulva lépked, tekintetét befelé fordítva, görnyedt
háttal, révetegen. Marullus szenátor jól megnézte magának. Úgy vélte, egyre
megy, melyiket vásárolja meg rabszolgának: ezt a Phaniaszt-e vagy Giszkalai
Jánost. János értelmesebbnek tűnik, vele érdekes beszélgetéseket lehet majd
folytatni, viszont pikánsabb dolog volna, ha a zsidók főpapja állna a kapuja előtt
mint portás.
Zenészek jöttek megint, áldozati állatokat vezettek, majd következett a
triumfus koronája, dísze és fénypontja: a győztes hadvezérek diadalkocsija.
Előtte liktorok, babérral koszorúzott vesszőnyalábokkal, jegyzők, akik a
diadalmenet megtartására vonatkozó engedélyező okiratot hozták, azután
bohócok csapata, akik szemtelenül és jóindulatú kedélyességgel parodizálták a
triumfátorok bizonyos népszerű tulajdonságait, Vespasianus takarékosságát,
Titus pontosságszeretét, gyorsírási szenvedélyét. Utánuk a legyőzöttek
karikatúrái jöttek, a legkedveltebb színészek alakításában. Köztük volt
Demetrius Libanus, A Korszak Első Színésze. Igen, leküzdötte betegségét és
gyöngeségét, legyűrte szívének lázongását. Most a művészetről volt szó, a
becsvágyáról, a császár kérte fel a szereplésre, a császár szólította, s ő
317
összeszedte magát, a helyére állt, mint a katona. Ő volt most Apella zsidó,
ugrándozott, táncolt, cirógatta kétágú szakállát, magával vitte imaszíját, a
láthatatlan Istenét. Lelke sokáig hányódott a művészete és az üdvössége között,
mert az egyiket a másikkal kellett megfizetnie, végül a művészet győzött benne.
József elgondolkodva nézte, amint elhaladt előtte: a tépett lelkű ember, a nagy
színművész, a szegény szerencsétlen.
Jöttek a légiók tábornokai, a magukat kiváltképpen kitüntetett tisztek és
katonák. Egyiküket különösen lelkes ováció fogadta. Amerre ő ment, a hadsereg
kedvence, a mi Pedanusunk, a fűkoszorús hős, felhangzott az Ötösök idétlen
dala, és büszkeségtől dagadoztak a szívek. Igen, ő hús a húsunkból, vér a
vérünkből, ő az igazi Róma. Milyen hetyke, milyen magabiztos, ezzel nem lehet
ám kibabrálni, ezt baj nem érheti, vigyáz rá a capitoliumi Jupiter. Kósza
mendemondák keringenek róla, azt mondják, ebben a hadjáratban is ő vitte
dűlőre a dolgot. Hogy miként és hogyan, azt bizonyos okokból nem szabad
pontosan tudni. De nagy tettnek kellett lennie, már abból is látszik, hogy megint
ilyen magas kitüntetést kapott. József is megnézte magának a csúnya, csupasz,
félszemű arcot. Milyen ravasz a képe, milyen hangoskodó, milyen elégedett
magával, milyen izmos, milyen öntelt magabiztossággal lépked. Nem, ezzel a
tömény közönségességgel senki sem szállhat szembe. Ez a katona sohasem
kételkedik erejében és ravaszságában, ez mindig egyetért önmagával, övé a
világ, Jupitere magának teremtette.
És most csillogva-ragyogva, a tömeg fölé tornyosulva feltűnt az első
diadalkocsi, babérkoszorúk díszítették, négy hófehér paripa húzta. Azon állt
Vespasianus. Arcát cinóberrel festették ki, hogy hasonlítson Jupiteréhez.
Széles, fedetlen parasztkoponyáján babér ékeskedett, öreg, zömök teste a
legeslegdíszesebb bíbor ornátusba volt öltöztetve, amelyet a capitoliumi Jupiter
erre a napra átengedett neki. Kissé unatkozva nézte az ujjongó tömeget. Még jó
három óra hosszat eltart ez, Jupiter ruhája nehéz, és a hosszú állás az ide-oda
döccenő kocsin, no, ez sem tartozik a kellemes élvezetek közé. Igazán csakis a
fia kedvéért vállalta ezt a nehéz munkát. Hja, dinasztiát alapítani keserves
fáradság. Milyen meleg van. Jupiter jócskán izzadhat nyáron, ha már áprilisban
a guta kerülgeti az embert a gúnyájában. Hogy mennyibe kerül ez a
diadalmenet, arra jobb nem is gondolni. Reginus tizenkétmillióra taksálja, de
biztosan lesz tizenhárom, ha nem tizennégy. Valóban praktikusabb célokra
lehetne fordítani a tömérdek pénzt, de hát ezek a hájfejűek mindig megkívánják
a reprezentációjukat, ez ellen nem lehet tenni semmit. Hogy a templom eltűnt a
föld színéről, nagyon kellemes érzés. A fiú igazán ügyesen tekerte meg a dolgot.
Ha valami tisztességtelen, de hasznos, meg kell tenni, utána aztán jöhetnek a
lelkifurdalások. Csakis így állhat meg az ember az életben és az istenek előtt is.
Mögötte áll egy rabszolga, aki feje fölé tartja Jupiter súlyos aranykoronáját,
és odakiáltja neki az előírásos formulát:
– Nézz hátra, és el ne feledd, hogy ember vagy!
318
 No, persze remélhetőleg soká lesz még, mire isten válik belőle. Az istenné
nyilvánított császárok szobraira gondol. Ez a diadalmenet lesz az oka, ha egy
héttel hamarább lesz belőle isten, annyira zötyögteti csontjait az átkozott szekér.
Nyögdécselve néz egy napórára.
Jön a második diadalszekér Titusszal. A herceg gyakran pillant az
amulettjére, amely viselőjét megoltalmazza irigy emberek ártó pillantásaitól,
mert mellette lovagol a testvére, Domitianus, a mákvirág. De még a testvér
irigységétől való félelem sem ronthatja el a büszke nap csodálatos dicsőségét.
Hideg sugárzással áll a kocsin, minden emberi fölé emelkedve, a célját elért
katona, a testet öltött Jupiter. A császári páholy elé érve természetesen
kijózanodik rövid időre. Az asszony nincs ott, az asszonyt elvették tőle.
Mármost kinek mutatkozzék még ragyogó fénybe öltözve, mi értelme van az
egésznek az asszony nélkül? Tekintete a nézőseregre siklik, a második
nemesség soraira. Amint felfedezi Józsefet, üdvözlésre lendíti feléje a karját.
A diadalkocsik továbbvonulnak, végül megállnak a Capitolium lábánál.
Szemtanúk jelentik: Simon Bar Giorát megostorozták, majd megfojtották.
Kikiáltók közlik a néppel a hírt. Óriási örömujjongás: most van vége a
háborúnak. Vespasianus és fia leszállnak kocsijaikról. Disznót, bakkecskét és
bikát áldoznak, hogy megtisztítsák magukat és a hadsereget, ha esetleg a
hadjárat alatt valamelyik istenséget megbántották volna valamivel.
Időközben a hadsereg felvonul a Nagy Lóversenypályán. Mindegyik légiót
két cohors képviseli, és természetesen felvonultatják a haditechnikai apparátust,
a katapultákat és a ballisztákat, a Kemény Juliust meg a többi faltörő kost.
Viharos ováció fogadja a hadijelvényeket, az aranysasokat, kiváltképpen a
Tizenkettesekét, amelyet most visszaszereztek a zsidóktól, mint ahogyan annak
idején visszahozták azokat is, amelyeket a barbár Hermann árulása folytán a
germánok zsákmányul ejtettek. József figyelmesen nézte a sereget, amely most
derűsen, békésen menetelt, csupa visszafogott, duzzadó erő. A rend fegyvere a
birodalomban. József azonban a másik arcát is ismeri ennek a hadseregnek.
Tudja, hogy ezek a katonák mindmegannyi Pedanusok. Hallotta őket vadul
kurjongatni, hep-hepezni, látta őket vértől megrészegülten táncolni a Templom
padlózatán, amelynek márványa ki sem látszott a rengeteg hulla alól.
A csapatok díszfelvonulása sokáig tartott. Sokan, főleg a nemesség
padsoraiban ülők, útra kelnek. József a helyén maradt. Még egyszer végignézte
azokat a légiókat, amelyek elpusztították Jeruzsálemet és a Templomot.

Ugyanennek az április nyolcadikának estéjén néhány zsidó kereste fel a

Mamertinus-börtön szolgálattevő felügyelőjét. Lepecsételt levelet adtak át neki.
A felügyelő elolvasta, majd a börtön pincéjébe vezette őket, amelyet Hideg
Fürdőháznak neveztek, mert eredetileg kútház volt. Ebben a nyirkos, dohos,
sötét helyiségben szenvedett ki Simon Bar Giora. Tetemét a szokás szerint azon
319
az éjjel az Esquilinuson levő sintértelepre vetették volna. A zsidóknak azonban
engedélyük volt arra, hogy a holttestet átvehessék, és megadhassák neki azt a
végtisztességet, amelyet jónak látnak. Az engedélyt Claudius Reginus
eszközölte ki. Nagy ára volt, a híres gyöngyét adta oda érte Caenis úrhölgynek.
Az engedélyt felmutató férfiak átvették a zsidó hadvezér véraláfutásokkal
teli, alvadt vérrel borított tetemét, hordágyra fektették, betakarták. Így vitték a
városon át, amely ünnepi fényárban úszott. Mezítláb voltak. A Capena-kapunál
több száz más zsidó várta őket, köztük Cajus Barzaarone. Ők is mezítláb voltak,
és megszaggatták ruháikat. Elindultak a Via Appián, ötvenlépésenként mások
vették át a holttestet, így vitték felváltva az út bal oldalán álló második
mérföldkőig. Ott várta őket Claudius Reginus. A tetemet levitték a zsidók föld
alatti temetkezési helyére. Koporsóba fektették a megfojtott vezért, a
kékesfeketére vált főt Júdeából hozott földbe ágyazták, illatos vízzel
meglocsolták. Aztán kőlappal zárták le a sírt. A kőlapra hozzá nem értő kezek
görög betűkkel belekarcolták: Simon Bar Giora, Jahve katonája. Ezek után
megmosták kezüket, és elhagyták a temetkezési helyet.

József a Nagy Lóversenypályáról hazament. Feladatát teljesítette, nem

kímélte magát, végignézte a zsidó háborút, egészen végig. De most utolsó erejét
is kiadta. Ágyára roskadt, és mély álomba merült, amely már a halálhoz volt
hasonló.
Egyedül volt a nagy, üres, kopott házban, csak az öreg rabszolga volt ott, és
senki sem törődött vele. József húsz órát aludt egyhuzamban. Akkor felkelt, és
lekuporodott földre, ahogy a zsidók szokták, ha gyász éri őket. És úgy maradt.
Futár érkezett a császári palotából, a jó hírt jelző babérággal. Amikor a
rabszolga bevezette az elhanyagolt külsejű emberhez, aki a padlón kuporgott,
borostás arccal, megtépett ruhában, behamuzott fejjel, alig akarta elhinni, hogy
ő a címzett. Vonakodva nyújtotta át Vespasianus saját kezűleg írt levelét. Az állt
benne, hogy a császári titkárság köteles Józsefnek megmutatni minden olyan
dokumentumot, amelynek tanulmányozását könyve megírásához szükségesnek
tartja. De még más közlés is volt a levélben: a császár a második nemesség
aranygyűrűjét adományozza Józsefnek. Ez volt az első olyan eset, amikor egy
futár jó hírért nem kapott borravalót. József csak aláírta az átvételi elismervényt.
Aztán megint lekuporodott.
Beállított a kamasz Cornelius. A rabszolga nem merte beengedni Józsefhez.
Hét nap múltán József felkelt. Megkérdezte a rabszolgát, mi történt
időközben. A rabszolga jelentette, hogy semmi, csak az a Cornelius gyerek járt
itt. József magához hívatta.
Amikor az ifjú Cornelius megjött, nem sok szó esett kettőjük között. József
azt mondta, szüksége van egy jó, megbízható titkárra. Volna-e kedve

320
Corneliusnak, hogy segítsen neki a könyve megszerkesztésében. Cornelius
sugárzott.
És József még aznap munkához látott.
– Valószínűleg többen fogják megkísérelni – diktálta –, hogy leírják a zsidók
háborúját a rómaiak ellen, olyan szerzők, akik nem voltak az események tanúi,
és dőre mendemondákra, egymásnak ellentmondó szóbeszédekre kénytelenek
támaszkodni. Én, József, Matthiasz fia, első rendbeli pap Jeruzsálemből,
szemtanúja lévén mindennek kezdettől fogva, elhatároztam, hogy megírom a
háború történetét, amint az a valóságban volt, a maiak számára emlékeztetőül,
az elkövetkezendők számára figyelmeztetőül.

Itt végződik a Flavius Josephus történetíróról szóló regény első része.

321
 A FIÚK

322
 Első könyv

AZ ÍRÓ

Amikor Flavius Josephus, a történetíró, titkárától megtudta, hogy a császár

haldoklik, sikerült megőriznie nyugodtságát. Sőt arra is kényszerítette magát,
hogy munkáját folytassa. Mindenesetre jó volt, hogy a titkár az íróasztalnál ült,
maga pedig a háta mögött járkált fel-alá. A nyugodt, ironikusan udvarias arc
látását József ma nem bírta volna elviselni. Mint mindig, fegyelmezte magát,
egy óra hosszat diktált, csak akkor jelentette ki, hogy aznapra lég lesz.
Mihelyt egyedül maradt, hosszú metszésű, indulatos szeme felderült.
Tüdejét teleszívta levegővel. Jóleső öröm sugárzott minden porcikájába.
Vespasianus haldoklik. Többször is elmondta magának hangosan, arám
nyelven, mélységes elégedettséggel:
– Most meghal a császár. Most meghal a Messiás, a földkerekség ura, az én
császárom.
Bízvást mondhatta: az én császárom. Hozzá kapcsolódott a sorsa a legelső
találkozásuk óta, amikor őt, a felkelő zsidó hadsereg tábornokát, az utolsó erőd
eleste után kiéhezett, elcsigázott állapotban a római fővezér elé hurcolták,
akinek Vespasianus volt a neve. József összeharapta ajkait, amikor felidézte ezt
a találkozást. Akkor úgy köszöntötte a rómait, mint a Messiást, mint a
jövendőbeli császárt: Kínos emlék. Vajon az elmondhatatlan nélkülözés láza
beszélt akkor belőle? Vagy csupán ravasz fogás volt, amelyet az önfenntartás
ösztöne sugallt neki? Értelmetlen ezen töprengeni. Az események őt igazolták.
Isten őt igazolta.
Látja maga előtt az öregembert, aki most halálán van, a boltozatos, tar
parasztkoponyát, a kemény vonalú, hosszú szájat, a ravasz, kedélyes, mégis
kérlelhetetlen szempárt. Mit érez voltaképpen a császár iránt: vonzalmat,
ellenszenvet? Igyekszik igazságos lenni. Ő, a zsidó hadvezér, átállt a
rómaiakhoz, mialatt háborút viseltek az országa ellen. Minduntalan megpróbált
közvetíteni Róma és honfitársai között, bár ilyen irányú erőfeszítéseivel
mindkét fél becsmérléseit vonta fejére. Azután a zsidó háborúról írt nagy
könyvével hozzájárult a birodalom keleti felében lakó zsidóság
lecsillapításához. És erre szükség volt; mert Jeruzsálem és a Templom feldúlása
után a keleti zsidók igen veszedelmes hajlandóságot mutattak arra, hogy újra
323
fegyvert ragadjanak a győzők ellen. Vajon az az ember, aki most haldoklik,
megjutalmazta-e nagy szolgálataiért? Díszruhát kapott tőle, évjáradékot,
földbirtokot; a második nemességtagjai közé emelte, a lovagrendbe, amelynek
kiváltsága a bíborszegélyű tóga és az aranygyűrű; élete végéig ingyen lakhat
abban a házban, amelyben egykor Vespasianus lakott. Hát igen, ha a dolgok
felszínét nézik, el kell ismernie, hogy Vespasianus római császár sestertiusnyi
pontossággal megfizette Joszef Ben Matthiaszt, a zsidó államférfit, tábornokot
és írót. És mégis, most, amikor József számvetést csinál a haldoklóval, tekintete
elsötétül, sovány, fanatikus arcára kiül a gyűlölet. Kezébe veszi az arany
írókészletet, Titus trónörökös ajándékát, amelyet az övére függesztve visel;
gépiesen, apró mozdulatokkal kopog vele az asztal falapján. A császár újra meg
újra megalázta őt, keservesen és szégyenletes módon. Odadobta neki Marát,
miután betelt vele; kényszerítette Józsefet, hogy eldobott ágyasát feleségül
vegye, pedig jól tudta, hogy ez a házasságkötés a papi rendből való kizárást és a
kiközösítést vonja maga után. S ameddig József a környezetében volt, gyakran,
nagyon gyakran kínozta otromba, parasztos, gonosz tréfáival, talán mert tudta,
hogy Józsefben olyan képességek és tulajdonságok lakoznak, amelyek belőle
hiányoznak, amelyek saját elméje számára idegenek és felfoghatatlanok.
Mindent egybevetve: a császár úgy bánt vele, mint általában a dölyfös Róma
szokta kezelni a Keletet. A Kelet régibb, ősibb a civilizációja, mélyebbek a
kapcsolatai Istennel. A rómaiak féltek ettől a Kelettől, az egyiket vonzotta, a
másiknak bosszantó volt. Szükségük volt rá, kihasználták, és köszönetképpen
meg bosszúból hol jóindulattal voltak iránta, hol megvetéssel kezelték.
József az utolsó találkozásukra gondolt. Fogait oly erővel harapta össze,
hogy csontos, halványbarna arcának járomcsontjai a szokottnál is jobban
kidudorodtak. Azon a nagy fogadáson történt, amelyet Vespasianus legutolsó
utazása előtt adott. Üdülőhelyre készült, de mint utólag kiderült, az üdülés már
nem segített rajta.
– Nos, József doktor, megkapjuk-e rövidesen „A zsidó háború” új válto-
zatát? – kérdezte a császár egész sereg ember füle hallatára, és nyers, recsegő
hangján hozzáfűzte: – Ezúttal légy igazságosabb a zsidóidhoz. Megengedem,
hogy igazságos légy. Most ezt megengedhetjük magunknak.
Hát lehet ennél arcátlanabb gúnyt elképzelni? Hát azt érdemelte ő, hogy
letegyék, mint használat után egy közönséges szerszámot, hogy a könyvét
idétlen hízelgésnek minősítsék? József még most is fülig vörösödött, az
írókészletet hevesebben veregette az asztal lapjához. Még most is fülében van
az öreg fölényesen kedélyes hangja: „Megengedem, hogy igazságos légy.” Jó,
hogy annak a szájnak, amely ilyen szavakat mondott ki, nem lesz többé alkalma
hasonló kijelentésekre. József elképzeli, milyen lehet most Vespasianus szája:
összeszűkült, eltorzult, vagy talán tátogva kapkod levegő után, vagy talán
görcsösen egymáshoz tapadnak az ajkai. Nem lesz könnyű halála, a császár
nagyon ragaszkodik az élethez, nem adja könnyen oda, iszonyú fájdalmak
324
közepette fog küzdeni minden csepp levegőért. Nehéz lenne elviselni, ha
Vespasianusnak megadatna a könnyű halál kegyelme.
„Megengedem, hogy igazságos légy.” Nem, József nem tagadja: könyvével
az volt a célja, hogy a római uralmat megszilárdítsa, a keleti zsidókat
visszatartsa egy új felkeléstől. De nem volt-e éppen az „igazságos”, mégpedig a
szó legmagasabb értelmében? A zsidók végleg legyőzettek. Nagy háborújukat
úgy ábrázolni, hogy egy új felkelés kilátástalansága mindenki előtt nyilvánvaló
legyen – zsidó szempontból nem nagyobb érdem-e még annál a szolgálatnál is,
amelyet Rómának tett? Ó, tudja ő, milyen a csábítás, hogy az ember átengedje
magát a nemzeti lelkesedés érzésének. Őt is elragadta, amikor kitört a felkelés.
De amikor a vad és nagy hadi vállalkozás hiábavalóságát felismerve eltaposta
magában a hazafias tüzet, és a józanabb megfontolás hívó szavát követte – igen,
az volt élete legjobb tette. És a legmagasabb értelemben véve igazságosan
cselekedett akkor.
Mert ugyan ki írhatta volna meg a zsidó háborút, ha nem ő? Megélte a
háborút Jeruzsálemből és Rómából. Nem engedett el magának semmit, végig-
nézte a háborút a keserű végig, hogy megírhassa a könyvét. Nem hunyta be a
szemét, amikor porig égették Jeruzsálemet és a Templomot, Jahve házát, a világ
legfelségesebb építményét. Látta honfitársait meghalni Caesareában,
Antiochiában, Rómában, amint az arénában egymást marcangolták halálra,
amint vízbe fúltak, megégtek, vadállatok martalékai lettek, az ordítozó nézők
nagy örömére. Egyetlen zsidóként a császári páholyból végignézte, hogyan
vonultak be Jeruzsálem lerombolói büszke diadalmenetben Rómába, hogyan
hurcolták a védők legjobbjait megostorozva, nyomorúságos halálra szánva. És
volt lelki ereje hozzá. Mert elrendeltetett, hogy feljegyezzen mindent, úgy,
amint történt, hogy mindenki tisztán lássa ennek a háborúnak az értelmét.
Persze, meg lehet írni a háború történetét merészebben, mint ahogy ő
megírta, világosabban, egyértelműbben, szabadabban. Ő bizonyos enged-
ményeket tett, sok nagy szót, sok szenvedélyes vallomást törölt, mert Rómában
Vespasianus az ilyeneken megbotránkozhatott volna. De mi a jobb:
megalkuvással elérni a hatás egy részét, vagy az elvekhez mereven ragaszkodva
nem nézni el semmit?
Milyen áldás, hogy most meghal az öreg, és szabaddá teszi a helyet fiának,
ennek a Titusnak, aki Józsefnek is barátja, Berenikének, a zsidó nőnek is
barátja. A zsidó hercegnő majd beköltözik a palatinusi palotába, és akkor…
Igen, te nagyon jó, te nagyon nagy Vespasianus császár, az én „Zsidó
háborúm” majd megteszi a maga egész „igazságos” hatását. Fel-alá kezd
járkálni, kellemes izgalom fűti, előre élvezi a sikerét. Gépiesen markolássza
koromfekete, háromszögletű szakállát, amely merev, ápolt gyűrűkben.
göndörödik kiborotvált ajka alatt. Zümmögve duruzsol maga elé abban az
ősrégi éneklő modorban, amelyben valaha a jeruzsálemi egyetem leckeóráin
szokták a bibliai mondásokat idézni. Sovány arcáról gőg és boldogság sugárzik.
325
 Meg lehet elégedve azzal, amit elért. Számtalan megpróbáltatáson ment
keresztül, a sors könyörtelenebbül cibálta, mint általában más halandókat, de
azért mégis úgy történt valamiképpen, hogy valahányszor mélyre taszította egy
hullám, utána mindig magasabbra emelte, mint az előző. Ma, negyvenkét éves
fejjel, ereje teljében, pontosan ismeri képességeit. Nem csekélyek azok. Volt ő
katona, volt politikus: most író, de ízig-vérig, olyan gondolatokat termel ki
magából, amelyek a katonát és a politikust vezérlik. Tudja, hogy a háta mögött
maróan kaján megjegyzéseket tesznek rá görög kollégái, csúfolják fogyatékos
görög nyelvtudása miatt. Hadd öltögessék a nyelvüket. Az ő teljesítménye
látható, és a világ igent mondott rá. Ha felolvasást tart az írásaiból, rossz
görögsége ellenére az egész római nagy társaság valósággal töri magát, hogy
hallgassa. „Hetvenheten vannak, akikre hallgat a világ, és én egyikük vagyok” –
csendül fel benne egy rég elfelejtett pap ősrégi, dölyfös mondása. Igen, József
elégedett.
Azazhogy mégsem elégedett. Hosszú metszésű, tüzes pillantású szeme ismét
elsötétül. Azokra gondol, akik nem engedik őt érvényesülni.
Legelsősorban Justusra, aki barátja is, ellensége is, Tibériási Justusra, aki
kezdettől fogva örök szemrehányásként áll az útjában. Hogy most, a politikai
vereség után mi egy zsidó író feladata, azt mind a ketten tisztán látják. Most a
győztes Rómát belülről, szellemileg kell legyőzni. A zsidó szellemiséget a maga
egész nagyszerűségében úgy kell a hatalmas Róma elé, a csodált és gyűlölt
görögök elé állítani, hogy e szellemiségnek mindenki behódoljon. Ez ma a zsidó
író küldetése. József így érezte már attól a pillanattól fogva, amikor a
Capitoliumról először tekintett alá Róma városára. De nemcsak ő érezte így,
hanem, sajnos, az a másik, az a Justus is. Igen, el kell ismerni, hogy Justus már
igen korán világos gondolatokká kovácsolta ki érzéseit. „Isten most Itáliában
van.” József már nem emlékszik rá pontosan, melyikük mondta ezt először, ő
vagy a másik. Mindenesetre a másik nélkül a mondás nem létezne most a
világban.
Mint mindig, kettőjük munkájának azonos a célja: a nyugati világgal
megismertetni a zsidóság lényegét, bonyolult, félreismert szellemiségét, amely
oly gyakran rejtőzik látszólag esztelen szokások mögé. Csak hát Justus
módszere sokkal keményebb, egyenesebb. Justus nem akarja megérteni, hogy
rómaiakhoz és görögökhöz megalkuvások nélkül nem lehet közel férkőzni.
Amikor József szerencsésen eljutott odáig, hogy „A zsidó háború” hét könyvét
befejezte, s a mű elkészültét a főváros zajos tetszéssel fogadta, Justus gyilkosan
szemtelen mosollyal csak ennyit mondott neki:
– Nem ismerek senkit, aki nálad ügyesebben tudná kihasználni egy jó karrier
ugródeszkáját.
Ezzel intézte el József életművét, De ez még nem minden. Justus, akinél
arcátlanabb embert még nem hordott hátán az anyaföld, Justus, aki József
segítsége nélkül már a világon sem lenne – ez a Justus nekikezdett, hogy még
326
egyszer megírja azt, amit József már megírt, egy új Zsidó Háború-t akart írni,
úgy, ahogyan ő látja az egészet. Eh hát csak tegye. József nem félt tőle. Justus
könyve olya lesz, amilyen a többi néhány vékonyka kötete: élesen körvona-
lazott, világos, csiszolt és hatástalan. Az ő könyve viszont, gyatra görögségével
és engedményeivel, megállta a próbát. Hatása volt, hatása lesz, és fennmarad.
No de most elég Justusból. Az most jó messze van innen, Alexandriájában,
és maradjon is ott. József leül az íróasztalhoz, felemel egy lapot, amelyet
Phineasz, a titkár írt tele. Bosszantó, milyen hanyagul, rendetlenül veti a betűket
ez az ember. Természetesen az ilyen munkánál nem az írás technikája a
lényeges; József azonban megszokta, hogy a héber törvénykönyvek tekercseit
nagy gondossággal írják, és a pongyola írás bosszantja.
Átfutja a papírlapot. Ami igaz, az igaz, mesterien kezeli a görög nyelvet ez a
Phineasz. József rászorul a segítségére. Az arám és héber nyelv anyanyelve, de
görögül nem tud jól, nem ismeri az árnyalatait. Phineasz a rabszolgája, drága
pénzen vette. Hamarosan meggyőződött róla, hogy nála alkalmasabb
munkatársat keresve sem találhatott volna. Remekül megérti és csodálatos
pontossággal ülteti át görögre a gondolatait. Hamarosan azonban mást is
felfedezett: ez a Phineasz roppant büszke arra, hogy görög, és alapjában véve
megvet mindent, ami zsidó. Lenézését ki is mutatja a maga módján. Gyakran
szinte gúnyosan adja elő, amennyire hajlékonyan képes alkalmazkodni József
gondolatmenetéhez, és egy-egy fordulatnak megadja azt a végső csiszoltságot,
amelyre József vágyik. Máskor viszont, éppen olyankor, amikor József szinte
eleped a vágytól, hogy egy-egy gondolata, érzése a legeslegfinomabb formában
csillogjon, az ármányos gazember megtagadja a közreműködést, játssza az
ostobát, magafitogtató buzgalommal serénykedik, látványosan töpreng, erőlteti
az agyát, persze nem talál megoldást, s magában roppantul élvezi, mennyire
áhítozza gazdája azt a hiányzó kifejezést, és végül cserbenhagyja, nem segít
semmit. József legszívesebben elzavarná a háztól.
De nem lehet. Éppúgy nem rázhatja le magáról, mint ahogy Justustól sem
szabadulhat meg. A fickó nélkülözhetetlenné tette magát. Nemcsak nála, hanem
Dorionnál, a feleségénél is, aki megtette a kis Paulus nevelőjévé. Az a gyerek is
bolondulásig rajong a görögökért. Reménytelen eset.
„Hetvenheten vannak, akikre hallgat a világ, és én egyikük vagyok.”
Mindenki szerencsés embernek tartja. Nagy író lett olyan világban, ahol
közvetlenül a császár után az írónak jár ki a legnagyobb tisztelet. Ám ez a nagy
író nem tudja elérni többé, amit elért akkor, amikor még a kezdet ösvényét
taposta, meglehetősen bizonytalan lábakkal. Akkor volt ereje megolvasztani a
közte és Dorion között dermedő idegenséget. Akkor, Alexandriában, eggyé
forrottak, ő és az a Dorion nevű lány, aki most a felesége.
Milyen messze van már az. Tíz esztendő. Sok minden megváltozott azóta.
Dorion ismét a régi egyiptomi görög nő lett, ő meg a zsidó.

327
 De most, hogy Titus lesz a császár, most, hogy jön a nagy fordulat, nem
lehet-e majd megint úgy, mint Alexandriában? Dorion szereti a sikert, Dorion a
férfit nem tudja különválasztani a férfi sikerétől. Bizonyára még nem hallotta a
hírt, hogy a császár halálán van. Most átmegy Dorionhoz, hogy maga közölje
vele a szerencsés fordulatot. Dorion ott ül majd, vékonyan, karcsún – alakjának
törékenysége megmaradt, nem torzult el, noha gyermeket szült neki –,
sárgásbarna arcát hátrahajtja, pisze orrának cimpái finoman remegnek. Keskeny
kezével gépiesen simogatja Krónoszt, a kandúrt, amelyet ő, József, ki nem
állhat, Dorion azonban szereti, sőt istennek tartja, mint annak idején Immutfrut,
mely időközben szerencsére kimúlt. Most, hogy így maga elé képzeli Doriont,
amint meglepődve, kislányos tűnődéssel bámul rá, félig nyílt szájából
kivillantva apró fogait, hevesen megkívánja. Dorion gyermek, megvan az a
képessége, hogy olyan gátlástalanul tud örülni, mint a gyermek. Látni lehet,
amint megszületik benne az öröm, amint növekszik, először a szája örül, majd a
szeme, aztán az egész arca, végül az egész teste. Csodálatos Dorion, amikor
örül.
Mégsem megy át hozzá, hogy közölje vele az újságot. Olcsó diadal volna,
nyílt beismerése annak, mennyire szüksége van Dorionra. Óvatosan kell
viselkednie, nem szabad kiszolgáltatnia magát; vannak bizonyos kívánságai,
amelyeket Dorion nem akar teljesíteni. Ha most kimutatná nagy vágyakozását,
az asszony még azt hihetné, hogy beadta a derekát előtte.
Mindenesetre nem csekély erőfeszítésébe kerül, mire legyőzi önmagát, és
úgy dönt; hogy mégsem megy át Dorionhoz. Számtalan asszonyt ölelt már,
fiatalos maradt a külseje, valami különlegesség lengi körül, erős, elegáns,
hírnév és siker övezi, a nők repülnek hozzá. De mégis, csak mióta Doriont
ismeri, azóta tudja, mi a szerelem és a vágy, és az Énekek Énekének minden
verse csak Dorionra vonatkoztatva kap értelmet. Dorion bőre illatos, mint a
szantálfa, telt, kívánatos szájának lehelete olyan, mint Galilea levegője
tavaszidőben. Kevés asszony van, akit József a testi kielégülés percei után is
szeretni tud még egy ideig. Könnyű szívvel lemondana a világ minden
asszonyáról: de hogy Dorion nélkül éljen, azt még elképzelni sem bírja.
Ők ketten összetartoznak. Dorion az ő bordájából vétetett, és az asszony érzi
ezt. Mennyi áldozatot hozott érte. Nem sokkal az esküvő után el kellett válniuk,
mert József trónörököst elkísérte Jeruzsálem alá, hogy szemtanúja egyen a város
elfoglalásának. És amikor visszatért, megintcsak elküldte magától az asszonyt.
Milyen hősiesen viselkedett akkor is Dorion. József élete végéig nem felejti el,
hogyan állt ott akkor, hangtalanul. Egyenes gyermeknyakán a könnyed tartású,
nemes tisztaságú, hosszúkás, keskeny fej, a nagyívű száj. A tengerszínű szem,
amely a hírre elsötétült. Az édes, sima bőr, amely egyszerre olyan hidegé vált,
igen, József tudta, hogy jéghideggé dermedt, jóllehet meg sem érintette, csak
nézte. A világ legédesebb asszonya, Dorion, hites felesége, oly végtelen sokáig
várta t vissza, és végre visszajött, és Dorion ott állt előtte, és este-lelke tele volt
328
vágyakozással. De hát ott volt a könyv, az az átkozott könyv, amely miatt József
oly sok mindent vett magára, és ha Dorionnál marad, akkor nem tudja megírni a
könyvet, és ha nem kezd hozzá azonnal, soha nem fogja megírni. Igen, ezt meg
kellett akkor mondania Doionnak, és el kellett őt küldenie. Dorion azonban csak
állt ott, hallgatta József szavait, nem ellenkezett, csak hallatott, hallgatott. Még
azt sem mondta meg, hogy miközben ő Jeruzsálemben volt, fiúgyermeket szült
neki.
A mai Dorion egészen más, mint az a Dorion volt. Az alatt a tizenöt hónap
alatt, amíg a könyvét írta, az áldott; az átkozott könyvét, Dorion visszaváltozott
a régi, eredeti dámává, amilyennek lánykorában Alexandriában megismerte.
Gunyoros, gőgös, hűvös és kíváncsiskodó volt, kinek elméje-lelke tele van a
görög mesevilág léha figuráival. Már ilyen alakban látta viszont, amikor
könyvének elkészültével visszahívta magához. Harcias lett, kritizáló.
Kijelentette: amikor bevezették azt a gyalázatos zsidóadót, otthagyta a zsidó
hitet, formálisan is megsemmisítette az egész aktust, és esze ágában sincs, hogy
a kis Paulust körülmetéltesse. Elkeseredett vita robbant ki akkor. József hallani
sem akart arról, hogy fiát görögnek neveljék, hogy fia kizárassék a
kiválasztottak, az istenhivők közösségéből. De volt egy nagy baj. Egy teljes
jogú római polgár és egy római polgárjoggal nem rendelkező nő házassága a
törvény szerint csak félig számított legális házasságnak. Ennek folytán Paulus
az anyja gyámsága alatt állott, éppoly egyiptomi görög volt, mint Dorion. Az
asszony beleegyezése nélkül Józsefnek nem állt jogában, hogy a fiút a zsidó
közösség tagjává tegye. Könnyen ki tudta volna eszközölni, hogy házasságát
teljes jogúnak ismerjék el, s ebben az esetben a fiú éppúgy a második nemesség
tagjává vált volna, mint ő, az apja. Hányszor ostromolta Doriont, adja ehhez a
hozzájárulását. Ő, József, előkészít mindent, Dorionnak nem kell egyebet
tennie, mint egyetlenegyszer megjelennie a bíróság előtt. Dorion azonban erre
nem volt hajlandó. Akkor, Alexandriában, bezzeg mennyire unszolta, hogy
szerezze meg a polgárjogot. Ahhoz a lehetetlennel határos feltételhez kötötte
házasságukat, hogy tíz napon belül szerezze meg a római polgárjogot. És most
inkább megmarad másodosztályú polgárasszonynak, hogy a fiuk továbbra is az
ő gyámsága alatt álljon, és ne lehessen belőle zsidó.
Paulus. József szíve minden melegével szereti. Paulus azonban az anyja fia.
Csodálattal és tisztelettel néz fel a görögre, a rabszolgára, akit József
felszabadított. Őt szereti a gyerek, az átkozott Phineaszt. Ha József megpróbál
hozzáférkőzni, Paulus egyszeriben zárkózottá válik, idegen és udvarias,
valószínűleg szégyelli az apját, mert zsidó.
Ő maga görög, a kis Paulus.
No de ha most, Titus alatt, minden megváltozik, nem sikerül-e majd
lerombolnia azt a falat, amely a fiától elválasztja? Sikerülnie kell. Még
magasabbra emelkedik, még több sikert halmoz fel maga körül, és Dorion jobb

329
belátásra tér, segíteni fog neki. Megérti majd, hogy Flavius Josephus író nem
veszélyezteti többé Paulus jövőjét, még akkor sem, ha zsidóvá teszi.
József tele van bizakodással. Negyvenkét esztendős, ereje teljében.
Vespasianus haldoklik. Titus lesz a császár, aki barátja Józsefnek. József eléri
majd, amit akar, kiirtja életéből, ami zavarja. Megírja a zsidó nép egyetemes
történetét, ez a mű az álma, és Justus hallgatni fog, nem kifogásolhat benne
semmit. És Doriont is újra magához kényszeríti, fiát pedig zsidóvá és világ-
polgárrá teszi, ő lesz első tanítványa és apostola. Kigöngyöl egy pergamenlapot,
amely Phineasz rendetlen betűivel van teleszántva. Phineasz, a görög, a
zsidógyűlölő, útjában áll, el kell távolítani. Nehezen boldogul majd nélküle. Ez
itt a zsoltár, amelyet évekkel azelőtt írt. A Világpolgár Zsoltára. Halkan mondja
a héber szavakat:

Jahve, adj hallóbb fület s látóbb szemet,

Lássam és halljam jobban tág világodat.
Jahve, értőbb szívet adj nekem,
Sokszínű világod hogy jobban értsem.
Jahve, sokszorozd meg hangomat,
Hirdesse fennen: Nagy a Te világod.

Figyelmezzetek, népek, s halljátok, nemzetek.

Ne rejtsétek véka alá, szól Jahve, szellemem, mit rátok
árasztottam.
Pazaroljátok magatokat, így szól az Úr szava,
Mert én kiköpöm számból a zsugoriakat.
ki szívét s vagyonát lakatra zárja,
Orcámat attól elfordítom én.

Horgonyodról te tépd le magad, mondja Jahve.

Nem szeretem, akit elnyel a kikötő iszapja.
Iszonyodom a renyheségük bűzében rothadóktól.
Hogy földön hordja, vigye őt: combjait az embernek
Azért adtam, s hogy fusson: lábait,
Ne álljon, mint fa, földbe gyökerezve.

Mert a fának egyetlen tápláléka van,

Ám az emberé táplálékul mindaz,
Mit én teremtettem az ég alatt.
Mit ismer a fa? Mindig ugyanazt,
De látó szemmel él az ember, s ami idegen, magába szívja,
bőre tapintja, érzékeli mindazt, ami más.

330
 Dicsérjétek Istent, áradjatok ki országokra.
Dicsérjétek Istent, ömöljetek ki tengerekre.
Ki egy országhoz köti magát, szolga az.
A néktek ígért ország nem Sion,
A neve: Földkerekség.

Jó vers ez, pontosan kifejezi, amit mondani akar. De héber vers, és a görög
fordításban nem érvényesül, szegényes, hiányzik belőle a zeneiség. A
zsoltárnak csak akkor lehet hatása a világra, ha a görög szövegben is benne zeng
az eredeti zeneisége, amely a Jahve-templom lépcsőiről messze hangzó zene
emlékét idézi. Idestova háromszáz esztendeje annak, hogy a Szentírást görögre
fordították; hetvenkét doktort bíztak meg a munkával, akik a világtól elzárva
dolgoztak, egymástól szigorúan elkülönítve, mindegyik lefordította, és amikor
elkészültek, egybevetették a hetvenkét fordítást, és csodálatos módon egyezett
minden, tóról szóra, és remekmű született. Ilyen csodák azonban a már nem
történnek. Nem talál ő hetvenkét olyan embert, aki le tudná fordítani a zsoltárát.
Nem találna egyet sem ezen a Phineaszon kívül, de ő is csak akkor fordíthatná
le, ha megvolna benne a jó szándék őszinte buzgalma, s minden erejét, egész
tehetségét beleadná a munkába.
De mindegy, a zsoltár benne van már a világban, ha rossz görög nyelven is.
Most, amikor Titus lesz a császár, Flavius Josephus megengedheti magának,
hogy ismét Joszef Ben Matthiasz doktor legyen. Tisztábban fogja kifejezni az
érzéseit, mélyebben, zsidóbb módon, rosszabb görögséggel. Lemond
Phineaszról, nem kell a segítsége.
Egyszer mégis eljön az idő, amikor minden nép megérti a zsoltárát.

Titus Flavius Vespasianus császár azon az estén Cosa városka mellett épült
ósdi udvarházának hálószobájában feküdt. Amikor érezte, hogy napjai meg
vannak számlálva, ide hozatta magát, a nagyanyjától örökölt etruriai birtokra,
ahol felnevelkedett. Szerette a parasztos, füsttől barnult ódon házat, amelyet
nemzedékek építettek, foldozgattak. Vespasianus azonban nem változtatott
semmin, a ház éppoly kényelmetlen és homályos volt most is, mint
gyerekkorában, hatvan esztendővel ezelőtt. A szoba alacsony mennyezetének
mestergerendái feketére pácolódtak, a nagy alaktalan helyiség ajtaja egy ősrégi
tölgy lombjától beárnyékolt udvarra nyílt, amelyben egy koca ténfergett a
malacaival. A széles ágy, amely alig néhány tenyérnyire emelkedett ki a padló
síkjából, alacsony fülkébe volt beépítve. Kőből rakott fekvőhely volt, vastag
gyapjúréteg, tette puhává, durva szövésű lepedő borította, amilyet a parasztok
használnak.

331
 Erre a primitív hálóhelyiségre szögezte most szemét Róma városa, sőt már
Itália és a közeli provinciák is; mert madárszárnyon szállt a hír, hogy a császár
halálán van.
Csak kevesen voltak körülötte. Titus, a háziorvos, Hekataiosz, a szárny-
segéd, Florus, a komornyik, a borbély; meg Claudius Reginus, az udvari
ékszerész, egy szicíliai szabados és egy zsidó nő fia, a nagy pénzember, akinek
tanácsát gazdasági ügyekben szívesen kikérte a császár. Claudius Reginust
külön paranccsal rendelte magához, ellenben határozottan megtiltotta, hogy
fiatalabbik fiát, Domitianust, a színe elé bocsássák.
Este hétre járt az idő, de június huszonharmadika volt, derűs nyári nap,
olyankor még nem huny ki a világosság. Az otromba ágy még csak jobban
kiemelte a császár szánalmas soványságát. A görcsök és hasmenések, amelyek
egész napon át kínozták, most megszűntek, de annál fájdalmasabban érezte
gyengeségét. Arra gondolt, hogy halála után a szenátus sietve az istenek közé
fogja iktatni. Bágyadt mosolyra húzta hosszú száját, az orvoshoz fordult, kissé
hörögve, nehezére esett a beszéd:
– Hej, doktor, most már nincs tovább, most már isten leszek. Vagy gondolod,
hogy várnom kell, amíg besötétedik?
A jelenlevők Hekataiosz doktorra néztek, várták, mit felel erre. Az orvos
híres volt szókimondásáról, ezúttal sem köntörfalazott:
– Nem, felség. Úgy hiszem, nem kell éjszakáig várnod.
Vespasianus erősen lihegett:
– Hát akkor rajta, gyerekeim.
Elrendelte, hogy ha már ennyire van, öltöztessék fel, borotválják meg,
fésüljék meg. Nem adott sokat a külsőségekre, de úgy gondolta, Róma
szenátusa és népe elvárja, hogy császára illő módon haljon meg. Titus lépett az
ágyához; a harminckilenc éves férfi széles fiúarcán aggodalom ült. Tudta,
milyen megerőltetést jelent majd a haldoklónak a megfürdetés és a felöltöztetés.
Vespasianus azonban leintette:
– Nem, fiam. Fegyelemnek kell lenni.
Megpróbált rámosolyogni Florusra, a szárnysegédjére. Florus ugyanis
ragaszkodott a formaságokhoz, és szenvedett a császár pongyola közvetlen-
ségétől, bárdolatlan tájszólásától. Még három nappal ezelőtt is megbotrán-
kozott, mert amikor a császár úgy rendelkezett, hogy Cosába vigyék, a városka
nevét így ejtette ki: ,Causa.” Florus nem állta meg, hogy korrigálja: nem Causa,
hanem Cosa. Mire a császár ezt mondta neki:
– Jól van, tudom, Flaurus.
– Fegyelemnek kell lenni – ismételte meg, erőlködve, tájszólásában. – Nem
igaz, Flaurus?
Megfürdették a haldoklót. Embereinek karjáról erőtlenül csüngött alá a
kiaszott, ráncos bőrű test, amelynek mellét és hasát piszkosfehér szőrzet fedte.
Megszárogatták, majd a borbély nekilátott a munkájának. Jó borbély volt, a
332
legkiválóbb egyiptomi mesternél tanult, de a császár szolgálatában szegény
fejének vajmi kevés alkalma nyílt arra, hogy művészetét megmutathassa. A
finom galliai szappan helyett olcsó lemnoszi vályogföldet kellett használnia,
mert az előbbit a császár drágállotta, és fürdés után a valódi nárdusolaj helyett
kénytelen volt beérni a silány nápolyi utánzattal, mert a császár csak az
utóbbival engedte magát bedörzsölni. Ma azonban a legeslegdrágább szert
használhatta, ami csak ott volt. Elővett egy alabástromból és ónixból csiszolt,
remekmívű szelencét, Bithynia provincia ajándékát. Balzsam, opobalzsam volt
a szelencében, a világ legnemesebb aromájú kenőcse, Belső-Arábia legfél-
tettebb kincse, amelyet egészen apró mennyiségekben sikerült onnan
kicsempészni. Két opobalzsammal töltött szelence létezett mindössze a földön,
eredetileg mindkettő Bereniké zsidó hercegnő tulajdonában volt. Az egyiket
még évekkel ezelőtt Titus hercegnek ajándékozta, aki erre a napra átengedte a
borbélynak. Az alacsony parasztszoba megtelt a csodálatos illattal, amelybe az
udvarról behatoló disznószag elegyedett.
– No, Flaurus – nyögte a császár –, remélem, most elég jó szagúnak találsz.
Mindenkinek eszébe jutott egy epizód, ugyanaz az epizód. Titus egyszer
méltatlankodott az apja előtt, nagyon helytelenítette az akkoriban bevezetett
latrina-adót. Vespasianus türelmesen végighallgatta, aztán előhozatott egy
sestertiust, amely a latrina-adóból származott, fia orra alá dugta, és megkérdezte
tőle: „No, büdös vagy nem büdös?”
A fürdetés és megkenés után következett az öltöztetés: ráadták a bíbor
díszruhát, hozzá az első osztályú nemesség tagjait megillető, magas talpú,
fekete fűzős sarukat. Vespasianus mélyet sóhajtott, amikor ezzel elkészültek.
Visszafektették az ágyra.
– Egy pohár jéghideg vizet – parancsolta.
Látta, hogy habognak. Odaszólt az orvosnak:
– Nem gondolod, hogy egy pohár hideg víz már nem sokat számít?
Az orvos most is őszinte volt:
– Legfeljebb tíz perccel rövidíti meg az életedet.
Hoztak egy hólével megtöltött kelyhet. A hólét óvatos lassúsággal
csöpögtették a kiszáradt ajkak közé. A császár nagyon édesnek érezte. Ez a
doktor alighanem valami kábítószert tett a folyadékba, hogy csillapítsa
fájdalmait. Érdessé vált nyelvével lenyalta hosszú, kicserepesedett ajkairól az
utolsó csöppeket. Nemsokára összefolyik minden a szeme előtt, agya is zavaros
lesz, gondolta. Most kell őket még egyszer figyelmeztetni.
– Aztán felemeljetek ám – szólalt meg parancsoló hangon, szigorúan –,
amikor az ujjammal megadom a jelet Állva akarok meghalni. Semmi hamis
tapintat. Ígérjétek meg. Herkules nevére fogadjátok meg nekem.
Ráfintorított Titusra. Fia ugyanis egyszer nagy költséggel elkészíttette a
dinasztia roppant bonyolult családfáját amely Herkulest tüntette fel a nemzetség
ősapjának. Vespasianus az utóbbi időben reprezentációs dolgokban is engedte
333
fia akaratát érvényesülni, de akkor kijött a sodrából. Az ő apja
hivatalnokoskodott, később bankár lett északon, nagyapjának adóvégrehajtó
irodája volt, dédapja mezőgazdasági munkások közvetítésével foglalkozott. Így
volt, ez az igazság, ezen nem enged változtatni: És hajthatatlan maradt. Még
hogy Herkules!…
Lihegett. Pislogva, hunyorogva kinézett a békés, szürkülő udvarra. A tenger
felől könnyű esti szél kerekedett hallani lehetett a tölgyfa lombjai között.
Nemsokára kigyúlnak a csillagok, az esthajnalcsillagot már valószínűleg látni
lehet.
Jó, hogy közel a vég. Eddig viszonylag egyszerűen ment a haldoklás.
Amikor Titus fia kedvéért utoljára felállt a diadalkocsira, hogy a zsidókon
aratott győzelmet megünnepelje, és egész nap furikáznia kellett, egyenesen
állva, a capitoliumi Jupiter nehéz ruháiban – no, az áldóját neki, az például
sokkal keservesebb volt. Most legfeljebb néhány percig kell majd kibírnia
talpon állva.
Fenemód sokfelé dobálta a sors széles e világban. Angliában a barbárokkal
verekedett, Rómában a szenátussal meg a katonai kabinettel vívott szócsatákat.
Júdeában megsebesült, Afrikában lócitromokat dobáltak utána Egyiptomban
heringfejekkel hajigálták meg. A sors hol magasra emelte, hol a, mélybe ejtette.
Volt római polgármester, konzul, triumfátor; de volt speditőr is, nemesi címek
kijáró ügynöke, sötét pénzügyletek ágense, tönkrement ember, nem is egyszer.
Hogy nem engedte magát égképp lenyomni, az voltaképpen annak a tölgyfának
az érdeme odakint az udvaron, a vén tölgynek, Mars szent fájának. Anyja és
nagyanyja újra meg újra elmesélte a csodát: amikor megszületett, a fa
hihetetlenül dús gyökérsarjat eresztett, amit a jelekből olvasni tudók úgy
magyaráztak, hogy a kisgyereket magasra, nagyon magasra emeli a sors. Hát
ami azt illeti, elég soká blamálta magát a szent tölgy. Mennyit sóhajtozott,
mérgelődött a nyavalyás miatt… Előbb az anyja, később a barátnője, Caenis,
gyötörte, hogy nem maradhatott békében, folyton a fára hivatkozva tettekre
sarkantyúzták, holott ő legjobban szeretett volna kényelmesen megülni ezen a
birtokocskán, békés paraszti életet élni. Persze mindig beadta a derekát,
káromkodott, de azért csak törte magát, hogy vigye valamire. Végül a tölgy
jóslata mégiscsak valóra vált, és anyja meg a nagyanyja, akiknek viaszból
formált, befüstölődött mellszobrai odakint állnak a pitvarban, igazán meg
lehetnek elégedve.
Alkonyodik. Gondolatai tompulnak, egyre zavarosabban csaponganak a
bódító italtól. Egy kövér kéz újra meg újra elhessegeti a szúnyogokat, amelyek
cserzett, verejtéken fürdő arcára akarnak telepedni. Hunyorog. Claudius
Reginus az, aki a szúnyogokat igyekszik távol tartani tőle. Félzsidó, de nem
rossz ember. Negyvenmilliárd hiányzott, mikor ő, Vespasianus, átvette az
ügyeket. Negyvenilliárd. Szembe kellett nézni ezzel a summával. És a zsidó
szembe mert nézni vele. A zsidó nélkül nem tudta volna előteremteni.
334
 Claudius Reginus félzsidó, keleti ember. Vespasianus tudja, hogy a Kelet
segítsége nélkül sohasem lett volna belőle császár. De ő római, viszolygást érez
a Kelettel szemben, nem szereti. A Keletből annyi hasznot kell kihúzni,
amennyit csak lehet, de mélyebb kapcsolatba nem szabad kerülni vele. Mihelyt
nem volt szüksége a Keletre, egyszerűen félreállította. Egész provinciáktól
visszavonta privilégiumaikat, például Görögországtól. Ez a József is
kiállhatatlan fickó. Az irodalmárok mind kiállhatatlanok, a zsidók kétszeresen
azok. Sajnos, szükség van rájuk. Az életrajzok fontosak. Az ember könnyebben
hal meg, ha tudja, hogy jó hírnevet hagy az utókorra. Egy jól megírt könyv
tovább tart, mint egy szobor. Ennek-a József zsidónak a könyve tartós lesz. És
végeredményben nem is került sokba. Még egymilliót sem költött a szerzőre.
Nevetségesen alacsony ár több ezer évig tartó dicső emlékezetért. Tegyük fel,
hogy a könyv kétezer évig marad fenn. Nos, akkor mennyit fizetett naponta
emlékezetéért? Lássuk csak. Először is: kétezerszer háromszázhatvanöt, azután
ezzel el kell osztani egymilliót. Eh, csak ne lenne ez az átkozott tompaság a
koponyájában. Kétezerszer háromszázhatvanöt. Nem megy. De annyi bizonyos,
hogy jó üzletet csinált.
Egyik ruhaujjában légy mászkál. Jó jel, hogy ezt még érzi. Biztosan ki tudja
még számítani, mennyibe kerül egynapi dicső emlékezet. Szólni kellene, hogy
kergessék el a legyet. A beszéd azonban erőt igényel, és neki, a római
császárnak, még szüksége van minden maradék erejére, hogy valami rendeset,
valami tiszteletreméltót mondjon,. mielőtt végképp kileheli a lelkét.
„Kergessétek el a legyet.” Tulajdonképpen nem is hangzik rosszul, de azért
utolsó mondásnak mégsem elég méltóságteljes.
Ruhaujjából kimászott a légy. Szerencséje van ezzel a meghalással. Ez az
öreg parasztszoba olyan kellemes, meg az udvar, a tölgyfával és a disznókkal. Itt
könnyen, bátran, tisztességgel lehet meghalni.
Titus. Jó fiú, derék fiú. Kissé túlzott a becsvágya. Ha nem ügyel rá éber
szemmel, valószínűleg már évekkel ezelőtt félreállította volna az apját. És
amióta beteg, Titus mindent elkövetett, hogy rátukmálja a saját orvosát,
Valenst. Talán mégis megmérgeztette? Nem. Hekataiosz megbízható orvos:
csak a bélfájás az, ami gyötri. Kétezer esztendeig tartó dicső emlékezet
mindössze egymillió sestertiusért. Kétezerszer háromszázhatvanöt. Mellesleg
szólva, nem venné zokon Titustól, ha mégis egy kis adag mérget csempészett
volna az ételébe vagy az italába. Hatvankilenc év, egy hónap és hét nap egészen
szép életkor, meg lehet vele elégedve. A negyvenmilliárd adósság is
szertefoszlott. Barátságtalan és nem fiúi ragaszkodásra valló gesztus lenne, ha
Titus megmérgeztette volna; hiszen közös uralkodásuk alatt igazán majdnem
mindig Titus akaratát engedte érvényesülni. Kétezerszer háromszázhatvanöt.
Nem megy. Pedig remek fejszámoló volt világéletében.
Jó, hogy megparancsolta, ne engedjék ideutazni a másik fiát, Domitianust.
Nehezen bírná jelenlétét elviselni most, ebben a szobában. Domitianus, a
335
fiúcska, a mákvirág. Hiába a fia, nem szívelheti. A fenébe is, minek
kurválkodott annyit ez az átkozott Titus? Most csak egy lánygyereke van, és
nem rázhatja le nyakáról a mákvirágot, a dinasztiának szüksége van a
mákvirágra.
Kétezerszer háromszázhatvanöt. Jó volna itt most egy filozófus. De hát
minden filozófust kihajított Itáliából. A filozófusok négy kategóriába
sorolhatók. Az elsőbe azok tartoznak, akik hallgatnak, és befelé, maguknak
filozofálnak; komiszak és gyanúsak, mert hallgatnak. A másodikba azok
tartoznak, akik szabályszerű oktatás keretében tanítják nézeteiket; komiszak és
gyanúsak, mert beszélnek. A harmadikba tartoznak azok, akik körutazásokat
szervezve mindenfelé előadásokat tartanak; kiváltképpen komiszak és
gyanúsak, mert nagyon sokat beszélnek. A negyedikbe tartoznak a kolduló
filozófusok, a cinikusok; ők a legkomiszabbak, mert még a proletariátus között
is forgolódnak, és beszélnek. Ő tiszteli az irodalmat, bár ez a tisztelet
kellemetlen, feszélyező érzésekkel' párosul. De irodalomtisztelet ide,
irodalomtisztelet oda, kizavarta Itáliából a filozófusokat, valamennyi fickót,
ahányan csak voltak. Egynémely arisztokrata, aki fennen hordja az orrát,
kijelentette, hogy ez durva és közönséges dolog volt tőle. No persze, nem ért a
finom modorhoz, az előkelő gesztusokhoz, ő csak egy öreg paraszt. Akkor
Helvidius szenátor mennydörgött ellene a leghangosabban. Helvidius átkozottul
pimasz fickó. A legvégső pillanatig nem volt hajlandó elismerni császári
titulusát. Ekkora arcátlanság tulajdonképpen már imponáló. De
megfontolatlanság, ha nem áll az ember mögött húsz hadtest. Rossz vért szült,
amikor ezt a Helvidiust elintézte. Ennek ellenére az életrajzában nem hagy
foltot ez a história. Mert amikor látta, hogy a halálos ítélet milyen vihart kavart,
azonnal visszavonta. No persze csak akkor, amikor Titus már elrendelte a
kivégzést, úgyhogy a kegyelmi irat a legnagyobb jóakarattal sem érhetett oda
idejében. Ezt nagyon furfangosan csinálta. Ilyen dolgokban ők ketten Titusszal
remekül megértették egymást, szavakra sem volt szükségük. Korrektül
viselkedtek egymás irányában. Ő az uralkodás örömeiből a nagyobbik részt
Titusnak engedte oda. Ennek fejében viszont vállalnia kellett a kellemetlen
intézkedéseket, nehogy a dinasztia alapítója túlságosan népszerűtlenné váljék.
Ami azt illeti, így sem népszerű. Aki az eszét használja, bajosan szerezhet
magának népszerűséget. De ha egy dinasztia már elég öreg, akkor talán
népszerűvé válhat, még akkor is, ha okos és értelmes.
Kétezerszer háromszázhatvanöt. Nem megy, hiába, nem megy a számolás.
Titusnak még meg kell mondani, hogy intézze el az ifjabbik Helvidiust is, meg
Seneciót és Arulenust; bármily okosan és hallgatagon viselkednek, továbbá az
ellenzékhez szító filozofálgató uracskák egész sorát. Most meg lehet csinálni,
most rendet teremthet. A dinasztia eléggé megszilárdult, és – erre a gondolatra a
haldokló ravaszul elmosolyodik – az ő életrajza már makulátlan marad.

336
 El kell intézni a fickókat. Az ellenzékiség nagy élvezet annak, aki csinálja.
De az illetőnek azzal is tisztában kell lennie, mit kockáztat, és hogy esetleg a
legsúlyosabb árat kell fizetnie érte. Eh, csak ne esne olyan nehezére a beszéd.
Alaposan fontolóra kell vennie, mire használja fel azt a kis erejét: Titusnak
adjon-e ilyen értelmű utasítást, vagy pedig az illendő végbúcsú szavaira
tartogassa-e maradék erejét.
Kár, hogy Titusnak nincs fia. A lánya, Juha, csinos lány. Fehér bőrű, húsos,
kellemetes darab nőszemély, úgy viseli művészien felbodrozott hajtornyát,
mintha valóban Herkules lenne az őse, nem pedig egy végrehajtóiroda
tulajdonosa. Az igazi, kemény húsú, jó kiállású római nőtípus, hiába, mégiscsak
az a legjobb társaságban és ágyban egyaránt. A régi, előkelő nemzetségek
tudtak ezen a téren produkálni valamit, ezt meg kell hagyni nekik.
Domitianusnak, a mákvirágnak nincs is rossz ízlése, hogy azt a Luciát az ágyába
cipelte.
Milyen nehéz volt nyolc évvel ezelőtt Titust elválasztani attól a zsidó
szeretőjétől. Jómaga is ágaskodott volna, ha el akarják szakítani Caenistől. De
vannak dolgok, amiket egyszerűen nem engedhet meg magának az ember,
bizonyos körülmények között. Súlyos adókat kivetni és ugyanakkor a zsidókat
ajnározni, ez a kettő egyszerre nem megy, az ám, barátocskám. Ha az ember
olyan gazdasági helyzetben van, hogy az már a pocséknál is pocsékabb, akkor a
tömegeket neki kell ereszteni a zsidóknak. Ez olyan aranyszabály, amelytől nem
szabad eltérni soha. Titus szemében időnként fellobban az anyja tekintete, az a
furcsa, kusza, zilált, mit-bánom-én, kissé őrült nézés, amellyel Domitilla jó
néhányszor megriasztotta. Ráadásul még arisztokratikus hóbort is bújt ebbe a
Titusba. Valószínűleg csak azért esett bele annyira a zsidó asszonyba, mert régi
királyi vérből származik. Remélhetőleg nem szűri össze vele a levet újra, ha ő
már nem lesz többé.
Erősödik a szél, hallani lehet a tölgyfa lombjai között. Jó öreg tölgy. Nem
hozott csalódást. Kissé frissebb a légmozgás, a nemes aromájú balzsamkenőcs,
amellyel Vespasianust megkenték, gyorsabban párologtatja illatait. Az udvaron
mászkáló disznók visszahúzódtak az óljukba. Vespasianus öreg paraszt, este
van, és megtörtént minden, ami szükséges, könnyű szívvel halhat meg. Eddig
bujkált benne némi félelem, attól tartott, hogy még egyszer rájön a görcs, és
akkor esetleg bemocskolódhat a drága halotti ruhája. De most már biztos benne,
hogy a még hátralevő pár percben nem lesz semmi kellemetlen esemény. Jól
fogja csinálni a dolgát a végső pillanatig. Ha majd a gyászünnepségen
elsétálnak előtte az ősapák meg az ősanyák, apja, nagyapja, anyja, nagyanyja
meg a többiek, nem kell szégyenkeznie közöttük. Amit véghezvittek az elődök,
a bankár, a végrehajtóiroda-tulajdonos, a közvetítő cég tulajdonosa, meg a derék
földbirtokosok, akiktől anyai ágon származik – mindez őbeléje torkollik, mint
folyók egy nagy tengerbe. Ő megtartotta a birtokot, kitűnően művelte, a birtok
terjedt, terjedt, óriásivá növekedett, átnyúlik a tengeren, maga a földkerekség, a,
337
tenger csak egy része, átnyúlik Ázsiába, Afrikába, Angliába. Az ő birtoka
Róma.
Már erősen bealkonyodott. Titus ott áll az udvarra nyíló széles ajtóban. Nem
magas, de keménykötésű, csupa erő és izom. Kerek arca nyílt, kurta álla annyira
előreugrik, hogy éles vonalú háromszöget alkot. Vespasianus nézi a fiát,
hallgatja a tölgyfa lombjai közt zizegő szelet, szőrös fülét teljesen betölti ez a
zizegés. Messziről, a szellőn át trombitaharsogást hall, mint akkor, amikor
Angliában vagy Júdeában rohamot fúvatott. Titusnak sajnos nincs humor-
érzéke, viszont a hangjában időnként hallani lehet valamit ebből a harsogásból.
Vespasianus nyugodtan térhet meg az istenek közé, nyugodtan megistenülhet.
Ha nem is ősapja Herkules, azért ő annyit megengedhet magának, hogy úgy
beszéljen vele, mint férfi a férfival. Majd kedélyesen oldalba bökdösik egymást,
Herkules nevet, leereszti a buzogányát, leülnek egymás mellé, és tréfákat
mesélnek egymásnak.
Kétezerszer háromszázhatvanöt. Koponyájában a kábultság hirtelen
megszűnik, agya élesen dolgozik. Kétezerszer háromszázhatvanöt, nagyon
egyszerű, az annyi mint hétszázharmincezer. Kereken számolva egymilliót
költött erre a fickóra, erre a Józsefre. Tehát egynapi dicső emlékezet még másfél
sestertiusába sem kerül. Tisztára ajándék.
Könnyűnek és elégedettnek érzi magát. Mindjárt annyira lesz. Még rövidke
idő, két perc, most már csak egy. Ezt ki kell bírnia. Meg kell őriznie méltóságát,
a szent tölgy miatt.
Kezével megadja a jelt, gyönge, alig észrevehető mozdulattal. De
észreveszik, kezdik a testét emelni. Jaj, hagyják abba. Pokolian fáj, rettenetesen
gyönge, fektessék vissza. Csakhogy nem tudja megmondani nekik, nincs ereje.
Pedig valami búcsúszó is kell. Mi is? Ej, pedig olyan pontosan kifundálta.
Napok óta készült rá. Tovább emelik. Elviselhetetlen kín, de ezek az emberek
nincsenek rá tekintettel.
Szélfuvallat hatol a helyiségbe. Frissessége kissé felüdíti, most mintha
könnyebb volna. Ne is legyenek rá tekintettel. Fegyelemnek kell lenni. Állva,
akar meghalni, így határozta el.
S valóban, áll, jobban mondva előrehajolva csüng, karjai két támogatójának
vállán nyugszanak. Egyik támogatója Titus, a fia, a másik a tanácsadója,
Claudius Reginus. Még így is nehezen bírja, tehetetlenül csüng előre görnyedt
teste, amelyet ólomsúlyúnak érez, keservesen zihál, pergamenné aszott
homlokáról csorog a veríték, hatalmas tar koponyáján is izzadságcsöppek
gyöngyöznek.
Nem bírja tovább. Minek kínozni? A félzsidó Claudius Reginus abbahagyja
az emelést, szemével jelt ad Titusnak. Lassan visszaengedik fekvő helyzetbe.
Az öregember, a földkerekség ura, aki kitartóan, szitkozódva, élcelődve
cipelte vállán a világot, amíg erejéből tellett, most tűri, hogy hanyatt fektessék.
Óriási teher gördül le róla. Látja a tölgyet, érzi a szellőt, az önelengedés
338
révületét. Fekszik a kemény ágyon, büszkén, boldogan. Ó, már nem kell
takarékoskodnia erőivel, pazarolhatja, még a méltóságteljes búcsúszó előtt
közölheti ezzel a minden hájjal megkent üzletemberrel, ezzel a Claudius
Reginusszal, milyen hallatlanul ravasz üzletet csinált. Suttogva, hátborzongató
humorral Claudius Reginus fülébe hörgi:
– Tudod, mennyibe kerül nekem a dicső emlékezet naponta? Egy sestertius,
egy as és hetedfél uncia. Ajándék, mi?
Majd komolyan, összeszedve magát, tekintetét roppant erőfeszítéssel
végighordozva a jelenlevőkön, zihálva mondja:
– Titus Caesar, uraim, közöljétek Róma szenátusával és népével, hogy a
császárjuk, Vespasianus állva halt meg.
Ezzel a hazugsággal lehelte ki a lelkét.

Két nappal később a gondosan bebalzsamozott tetemet Rómába szállították,

és a palatinusi császári palotában magas katafalkon ravatalozták fel, abban a
csarnokban, amelynek falai mentén az ősök viaszképmásai álltak. Ott feküdt hát
a halott Vespasianus, lábbal a kijárat irányában, bíbor császári díszruhában,
nyelve alatt a holtakat szállító révésznek szánt, „A legyőzött Júdea” feliratos
rézpénzzel, koszorúval a fején, pecsétgyűrűvel az ujján. Feketébe öltözött
lictorok álltak előtte, vesszőnyalábjaikat leeresztve.
És naponta eljöttek hozzá Titus, Domitianus, Julia, Lucia, s valamennyi
nevét, valamennyi címét felsorolva köszöntötték. Hivatalosan még életben volt;
a szenátus ugyanis olyan határozatot hozott, hogy az istenek közé kell iktatni.
Következésképpen az elégetésig még nem számított holtnak, ételeket hoztak
neki, okmányokat terjesztettek elébe, eljártak hozzá az orvosok, megvizsgálták,
állapotáról napijelentéseket adtak ki.
Délutánonként pedig végtelen menetben vonultak el a katafalk előtt a
búcsúzók: Róma szenátusa és népe, százak az első nemességből, ezrek a
második nemességből, százezrek a főváros kétmilliós lakosságából.
Senki sem mert távol maradni. Tudták, hogy a rendőrség névsort vezet. Az
ellenzék legarisztokratább urai is megjelentek, élükön Helvidius szenátorral. A
császár megölette az apját, mert az merészen meg akarta védelmezni a
törvényhozó testületet, a szenátus jogait. Az urak nem voltak olyanok, mint
apáik, nem beszéltek sokat, nem hangoskodtak, alkalmazkodtak. De nem
felejtettek. Eljő majd a nap, amikor beszélhetnek és cselekedhetnek.
Most is hódolatot mutattak a rendszer előtt, gyászruhában járultak a
ravatalhoz, amint a szokás követelte. Ránéztek a császárra; hatalmas feje még a
halálban is, lezárt szemével is parasztinak és közönségesnek látszott. Helvidius
szenátor, az apa, annak idején büszke szavakkal tiltakozott, amikor Vespasianus
magának igényelte azt a megtiszteltetést, hogy újjáépítse a feldúlt Capitoliumot.
Ők, a fiatalabbak, ravaszul viselkedtek, a szenátusban igennel szavaztak arra az
339
indítványra, hogy az elhalálozott parvenüt istenné nyilvánítsák. Itt fekszik, nem
húzza többé gúnyos vigyorgásra hosszú, vékony száját, nem tréfálkozhat többé
a rovásukra a maga közönséges stílusában, amellyel ők, a méltóságteljes,
előkelő urak, nem vehették fel a versenyt.
Szívükben gyűlölettel és gúnnyal néztek a hullára, de mint a többiek, ők is
gyászt mímelve, hódolatteljes mozdulattal takarták el fejüket, és hangosan
kiáltozták:
– Ó, drága császárunk, Vespasianus, ó, te nagyon jó, nagyon nagy császár,
Vespasianus…
Eljött Junius Marullus szenátor is, a híres ügyvéd és félelmetes szónok, a
Város egyik leggazdagabb embere. Nem tartozott a halott politikai ellenségei
közé, de üzleti ügyekben versenytársa volt a császárnak, ami hosszú, lappangva
dúló, ádáz harcot eredményezett közöttük. Amikor Vespasianus látta, hogy
gazdasági téren nem verheti le a másikat, politikai és társadalmi síkon próbálta
leteríteni: kizárta a szenátusból. Indokul azt hozta fel – iróniának szánta, de nem
volt valami szellemes, inkább otromba –, hogy Marullus valamikor régen
egyszer porondra lépett egy spártai birkózónő ellen. Az elegáns, túlfinomult
Marullus ezt a rendelkezést ugyanazzal a közönyös-gúnyos gesztussal fogadta,
mint a bugris császár egyéb intézkedéseit. A világ minden gyönyörét kiélvezte
már, s annyira elfásult, hogy ez a degradálás új szenzáció volt számára.
Ironikusan mosolyogva cserélte fel a magas arisztokrácia széles bíborszegélyű
tógáját meg a magas talpú cipőt a lemondás öltözékével: a durva kecskeszőrből
szőtt köpennyel, a vándorbottal, a koldustarisznyával, a legszigorúbb életmódot
folytató sztoikus filozófusok ismertető jelvényeivel. No persze a szőrköpenyt a
Város első szabója készítette, a vándorbotot a legjobb ötvös arany- és
elefántcsont-berakásokkal díszítette, a koldustarisznyát a legfinomabb bőrből
varrták. Újsütetű sztoicizmusa egyébiránt éppoly jól illett egyéniségéhez, mint
korábban a pompa. Senki sem tudta nála elegánsabban fejtegetni a sztoikus
iskola tanait, és amikor házának szép könyvtárában filozófiai előadást hirdetett,
ott akart lenni mindenki, aki számított a Városban.
A ravatalhoz is filozófus-ruházatában jött el Junius Marullus. Nyilvánvalóan
megbotránkoztató volt, hogy az egykori szenátor ebben az öltözékben járult a
tetem elé, de a ceremóniamesterek nem találtak olyan okot, amelyre hivatkozva
megtilthatták volna neki a belépést. Marullus világoskék szeme elé illesztette
látásélesítő csiszolt smaragdját, alaposan és illetlenül sokáig mustrálgatta a
halottat, s közben hangosan, jellegzetes orrhangján megjegyezte:
– Jól meg akarom nézni a mi nagyon jó, nagyon nagy császárunkat, mielőtt
istenné magasztosul. Egy sztoikusnak meg van engedve sok olyasmi, amit egy
szenátortól zokon vennének.
A zsidó udvari színész, Demetrius Libanus is ildomtalanul hosszú időt töltött
a halott előtt. Mindenki a híres művészt nézte, amint méltóságot, gyászt és
tiszteletet kifejező lépteivel a katafalk felé lépkedett. Bizonyos távolságban
340
megállt, szomorkás, szürkéskék szemét a császár lezárt szemére függesztette.
Minden oka megvolt rá, hogy haragudjon erre az emberre, amíg élt. A legutóbbi
esztendők sok keserűséget hoztak a színésznek, és ezt a halottnak köszönhette.
A halott volt az, aki nem adott neki alkalmat, hogy publikuma előtt
produkálhassa művészetét. A halott kényszerítette, hogy A Korszak Első
Színésze címet átengedje másoknak. Ma már szinte mesének tűnik, hogy volt
idő, amikor rendőrséggel és katonasággal kellett elfojtani azokat a zendüléseket,
amelyeket az ő élcei váltottak ki… De most Titus lesz a császár, a zsidó
hercegnő barátja, most majd minden másként lesz. A ripacsoknak, a
Favoroknak, a Latinusoknak nem lesz többé alkalmuk, hogy egy Demetrius
Libanust az árnyékba állíthassák.
Ott fekszik a halott, az ellenség. Nem tudja, mit tett vele, A Korszak Első
Színészével. Valószínűleg életében sem tudta. Számára egyszerű volt, a dolog: a
tömegek nem nézik jó szemmel, hogy a trónörökös szerelmi viszonyt folytat
egy zsidó nővel, következésképpen a császár kifejezésre juttatja, miszerint ezt a
viszonyt helyteleníti, a zsidókat nem szenvedheti; és emiatt a zsidó színészt sem
engedi érvényesülni. A művészethez fikarcnyit sem konyított ez a paraszt, ez a
felkapaszkodott. Valószínűleg halvány fogalma sem volt róla, mit tett vele,
Demetriusszal. Honnan is tudhatta volna ilyen fatuskó, mit idéz elő az ostoba
politikájával? Ha örökké él, akkor sem értette volna meg, mit jelent egy
tehetséges művésznek, ha ágáló ripacsot kell látnia olyan szerepben, amelyet ő a
lehető legtökéletesebben tudott volna megformálni. Fulladozik a dühtől, ha az
elszalasztott alkalmakra gondol. Egyetlenegyszer jutott nagyobb szerephez,
akkor is milyen veszedelmeket kellett vállalnia. Az öreg Helvidius, a szenátus
császárellenes csoportjának vezére; akit kivégeztek, írt egy vakmerő darabot.
„Cato” volt a címe. Saját házában, meghívott vendégek előtt akarta előadatni.
Mennyit vívódott magával Demetrius, míg rászánta magát, hogy játszik benne.
Életveszélyes volt fellépni a rendszert élesen támadó darabban, és ő, Demetrius,
sohasem tartozott a vakmerő emberek közé. És a szerep sem volt olyan igazi,
neki való szerep.
Némán, fegyelmezetten, tiszteletteljesen állott a halott előtt, de gondolatban
hevesen perlekedett vele. Te halott, most már nem akadályozhatod meg, hogy
újra a magasba lendüljek. Igaz, nem vagyok már fiatal, ötvenegy esztendő
nyomja a vállamat, a színészi hivatás elnyűvi az embert. Négy hosszú év alatt
mindössze öt szerepet játszottam el, nincs már gyakorlatom, elvesztettem a
kapcsolatot a közönséggel. De sokat gyakoroltam, diétáztam, vigyáztam az
alakomra, meg fogom csinálni. Te halott vagy, te „isten” vagy, de én az eleven
Demetrius Libanus színész vagyok, és még képes vagyok arra, hogy a szobrokat
is megnevettessem, ahogyan egyszer az öreg Seneca mondta rólam. Hallod-e, te
halott, az új császár, a te fiad, többet ért a művészethez, van hozzá érzéke, ebben
nem ütött az apjára. Ő majd engedi, hogy érvényesüljek. Tizenkét évvel ezelőtt,
Poppaea császárné gyászmenetében én alakítottam Poppaea karikatúráját, az
341
volt ám a nagy teljesítmény. Most majd a te közeledbe fognak engedni. Felséges
uram, a gyászfelvonulásban én foglak alakítani, én, nem Favor. Igaz, még nem
biztos, nem lett volna szabad kimondani, még gondolatban sem. Le kellene
gyorsan kopogni, de sajnos, itt nincs fa, márpedig fán kell lekopogni, hogy a
dolog balul ne üssön ki. Mi lenne, ha odalépnék a katafalkhoz, és azon
kopognám le? Nem, azt nem lehet, de különben sem lenne értelme, mert a
katafalk nem fából van. De meg fogom kapni a szerepet. Most, amikor te halott
vagy, nincs már ok arra, hogy ne adják nekem a szerepet. Én tudlak a legjobban
alakítani, a szerep csakis az enyém lehet, ez napnál is világosabb, mindenkinek
be kell látnia. Csak az nem látja be, aki ádáz. ellenségem. Titus pedig nem
gyűlöl engem. És hogy foglak eljátszani téged, hogy foglak megszemélyesíteni
téged, majd meglátod, te császár, te isten, te hulla, te zsidófaló.
Demetrius Libanus fejét betakarva, a néma hódolat pózában szemléli a
halottat. De szeme nem hódolatról tanúskodik. Gonoszul fürkészi a császár
arcát, kémleli azokat a jellegzetes vonásokat, amelyek nevetésre ingerelhetik a
nézőket, felfedezi azt, amit mások meg nem látnak; a konok zsugoriság
nyomait, az éles kontrasztot egyfelől lapos közönségessége, prózai józansága,
paraszti nyersesége, másfelől a császári méltóság szertartásos ragyogása között.
Milyen sokáig tartottál engem árnyékban, legjobb éveim alatt szorítottál a
háttérbe. De most kilépek az árnyékból. Olyannak maradsz az emberek
emlékezetében, amilyenné én formálom meg a figurádat. Én határozom meg,
milyen maszkot, milyen formát öltsön az emléked.
A többiekhez hasonlóan arcát-fejét eltakarva köszönti a halottat, kinyújtott
karral, tenyerét kifelé fordítva, és a többiekkel együtt lamentálja:
– Ó, császárunk, Vespasianus, te nagyon jó, te nagyon nagy császár…

A jelzőtűz-lánc már a legtávolabbi provinciába is eljuttatta a császár

halálhírét, és a hírrel együtt szárnyalt a félelem és a remény.
Angliában Agricola kormányzó a határőrcsapatokat egészen a Taus folyóig
küldte előre, mivel attól tartott, hogy az uralkodóváltozás hírére az északi piktek
vérszemet kapva be akarnak törni a pacifikált területre. Az Alsó-Rajnánál
mozgolódni kezdtek a chattok, a batávok. Afrika tartományban Valerius Festus
kormányzó sietve még egy tevés hadsereget szervezett; idejében meg akarta
mutatni a déli sivatag rablóportyákra hajlamos törzseinek, a garmatáknak, hogy
az új uralkodó kormányzása éppoly éber, mint a régié volt. Az Al-Duna táján a
dák törzsfők sűrűn küldözgették egymáshoz a futárokat: sikerrel kecsegtet-e
most egy új támadás a római határokon túlra? A Kaukázus-vidéken, az
Azovi-tenger mellékén az alánok figyeltek, szimatoltak, reménykedve, hogy
talán most jött el az ő idejük.
Az egész Kelet feszült várakozás volt. A görög provinciától a fösvény
Vespasianus megvonta azokat a privilégiumokat, amelyekkel a lelkes
342
művészetbarát Nero ajándékozta meg. Az új császár fiatalabb, görög eszme-
áramlatokban nevelkedett, görög a műveltsége. Minden bizonnyal visszaadja a
birodalom legnemesebb nemzetének elrabolt jogait.
Egyiptomban Tiberius Alexander kormányzó minden nyári szabadságon
levő tisztjét és katonáját sürgősen visszarendelte. Székvárosa, Alexandria, a
világ második legnagyobb és a világ legnyugtalanabb kedélyű városa, lázban
égett. A lakosságnak majdnem fele zsidó volt. A gazdag és nagy befolyással
rendelkező zsidóság annak idején elsőként hódolt be az új dinasztiának, és
pénzével, befolyásával támogatta a császárságra törő Vespasianust. De az adós
maradt a köszönettel. Sőt mi több, egy gyalázatos különadó kivetésével
megbélyegezte őket, és eltűrte, hogy a fehércipősök, az egyiptomi antiszemita
párt tagjai, az alexandriai egyetem bizonyos professzorainak vezetése alatt
egyre arcátlanabb és kihívóbb módon viselkedjenek.
Vespasianus halálhírének hallatára a zsidók abban reménykedtek, hogy
Berenikéből császárné lesz, és a fehércipősök pökhendiségének hamarosan
vége szakad.
Júdea provincia komoly gondokat okozott a közigazgatási apparátusnak.
Flavius Silva főkormányzó igazságos ember volt, de nehéz helyzetbe került.
Sok zsidó elpusztult a háborúban, sokan rabszolgasorsra jutottak, sokan
kivándoroltak. Városaik elnéptelenedtek, a görög lakta városok virágzottak, és
egyre több új szíriai-görög település alakult. Az elnyomott, elkeseredett zsidók
és a kiváltságokat élvező görög bevándoroltak közti versengés véres
incidensekre vezetett. A trónváltozás keménnyé tette a zsidók nyakát, szította
reménykedésüket, hogy Jeruzsálem elpusztított földjén, ahol most csupasz és
sivár római katonai barakkok éktelenkedtek, mint egyedüli épületek, rövid idő
leforgása alatt ismét virágzó városuk és gyönyörű templomuk lesz.
Egész Szíria nyári nyugalmát veszély fenyegette. A perzsa király udvarában
éberen figyeltek, lesték az érkező híreket Kommagéné hercegei, Magnus és
Kallinikosz, akiknek területét Vespasianus a birodalomhoz csatolta. Mindenütt
tüntettek a hercegek mellett, és Trajanus kormányzó csak igen kemény
rendszabályokkal tudta biztosítani a közrendet.
Az öreg császár halálának híre a távoli Kínában is éreztette hatását.
Vespasianus luxusadó bevezetésével erősen korlátozta a kínai selymek és
bronztárgyak behozatalát. A vörös-tengeri kikötővárosok kereskedői most azt
remélték az új császártól, hogy a Kínával folytatott kereskedelmet nem fogja
gátolni, sőt elősegíti. A régi kapcsolatok helyreállítása céljából delegációt
menesztettek Pan Csao tábornokhoz, a Han-dinasztia nagymarsalljához.
Ilyenformán tehát mindenhonnan reménykedve és félve tekintettek a
Palatinus új urára, Titusra.

343
 Ez a Titus pedig a Vespasianus halálát követő negyedik napon dolgozó-
szobájában a gyászünnepség megrendezéséről tanácskozott a ceremónia-
mesterrel és a színházi intendánssal. Egy istenné nyilvánított császár gyász-
szertartására nincsenek pontos előírások, ezért minden részletet aprólékos
gonddal rögzíteni kellett. Titus mereven ragaszkodott ehhez, mert jól tudta: a
szenátus és a nép a legkisebb ügyetlenség láttán is epés megjegyzésekkel
szórakozna az ő rovására. Most már mindennel végeztek, a legapróbb
részleteket is megbeszélték, az urak távozhatnának. Mire várnak?
Pedig tudta jól, mire várnak. Egy dologról még nem beszéltek, jelentéktelen
dologról, amelyre azonban egész Róma kíváncsi volt – arról, hogy a
gyászfelvonulásban ki testesítse meg a halott alakját. Demetrius Libanus
közkedvelt; de kényes a probléma: vajon a halott császárt alakíthatja-e egy
zsidó? Titus maga elé néz, felpillant Bereniké képére. Hogy apját ne ingerelje,
eddig kis magán dolgozószobájának falán tartotta a festményt; most azonban
áthozatta ebbe a terembe, amelybe hivatalos személyiségek is bejáratosak. A
zsidó hercegnő hosszúkás, nemes arca visszanéz rá, egyik szép, nyúlánk keze
látszik a képen, az egész szinte megdöbbentően eleven, Fabullus igazi
mesterművet alkotott. Titus nézi a festményt, közben hallja Bereniké mély,
kissé fátyolos, vibráló hangját, látja király-női járását. Végül hanyagul odaveti a
még mindig tétovázó uraknak:
– Ami pedig a Vespasianust alakító színész személyét illeti, még a mai nap
folyamán megküldöm nektek erre vonatkozó indítványaimat.
No, végre-valahára egyedül lehet. Hátradől, behunyja szemét, széles, kerek
arcán bágyadtság ömlik el. Negyedóra múlva itt lesz az öccse, Domitianus, a
mákvirág. Nem lesz kellemes beszélgetés. Titus becsületesen hajlandó
engedményeket tenni neki; de a fickó ezt tudja, és éppen emiatt olyan
szemtelen.
Az új császár felnyitja a szemét, szinte együgyűen ábrándos tekintettel
révedez maga elé, ajkait úgy csücsöríti, mint egy duzzogó gyermek. Még öt
perc. Rettenetesen fáradt. Öltözzék át, vagy maradjon így, háziköntösben?
Mákvirág biztosan díszruhát ölt. Akármit tesz, a mákvirág felhúzza az orrát, így
is, úgy is megsértődik. Ha császári díszöltönyben fogadja, az kihívó magatartás,
ha otthoni ruhában fogadja, az semmibevevés. Eh, marad így, ahogy van.
Odakint fegyvercsörömpölés, az őrséget álló tisztek tisztelegnek: jön
Domitianus. Valóban, teljes katonai díszben. Titus felkel, udvariasan öccse elé
megy, aki tizenkét esztendővel fiatalabb nála. Figyelmesen néz rá, mint egy
idegen vendégre. A mákvirág voltaképpen jobban fest, mint ő. Arca kevésbé
húsos, termete magasabb. A karját persze most is olyan furcsán, szegletesen
tartja hátra. Ettől eltekintve jó a tartása, erős, fiatalos benyomást kelt. Csak az a
duzzadt felső ajka, gondolja Titus, csak az árulja el, mekkora arrogancia lakozik
a fiúcskában, a mákvirágban.

344
 – Jó napot, öcsém – mondja Titus, és megcsókolja, amint a szokás kívánja.
Domitianus hidegen tűri. Csinos arcának kivörösödését azonban nem tudja
megakadályozni. Meg izzad is. Titus elégtétellel konstatálja. Úgy kell neki,
ekkora hőségben minek öltözött ebbe a nehéz díszegyenruhába.
Domitianust azonban nemcsak a hőség nyomasztja. Ettől a megbeszéléstől
sok függ, kimenetele fontosabb neki, mint a bátyjának. Mindenesetre jól
felkészült. Marullus szenátor, aki sohasem szívelte az öreg császárt,
következésképpen Domitianus iránt baráti érzelmeket mutatott,
megszégyenítése óta még szorosabb kapcsolatot tartott vele. Nos, ezzel a
pokolian okos koponyával töviről hegyire megbeszélte a dolgokat. Ez a helyzet.
Az öreg nem szívelhette őt, ez itt éppoly kevéssé szenvedheti. Ők ketten,
mármint Titus és Domitianus, legszívesebben egymást tennék el láb alól. Titus
meg is tehetné minden további nélkül, megvan a hatalma hozzá. De nem fogja
megtenni, Marullus csattanós érvekkel bizonyította be, hogy nem fogja
megtenni. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezen a megbeszélésen mindenféle
engedményeket kínál majd fel neki. Mert Titus számára a dinasztia jelenti
életének értelmét, márpedig Domitianuson áll vagy bukik a dinasztia jövője.
Titusnak van ugyan egy leánya, Julia, de ha még ezer asszonyt visz is az ágyába,
fiúgyermekre nem lehet többé reménye.
Domitianus habozik, mielőtt beszédbe fogna. Éles, erős dolgokat akar
odamondogatni, de ügyelni kíván az udvarias formára. Meg azt is tudja, hogy ha
indulatba jön és kiabál, a hangja könnyen megbicsaklik, már csak ezért is meg
kell őriznie a nyugalmát. Így kezdi: készséggel megbocsátja fivérének, amiért
már ma nem adta meg neki mindazokat a címeket, amelyek megilletik. De hát
előbb meg kell szokni mindezt.
Titus összeszűkített, befelé néző szemekkel figyeli Domitianus száját.
– Nem magyaráznád meg, milyen címekre gondolsz? – kérdezi, s hangjából
őszinte csodálkozás érződik ki.
Az, akinek holtteste odalent a csarnokban fekszik felravatalozva – feleli
Domitianus –, őt, Domitianust tette meg egyedüli örökösévé. Ezt egészen
biztosan tudja. Gyakran beszélt vele a dologról, és arról is pontos tudomása van,
hogy a végrendelet elkészült. Titus kizárólag azért tartotta őt távol a haldokló
apjától, hogy a testamentumot elsikkassza.
Mindezt Domitianus halk hangon, irulva-pirulva, néha dadogva, igen
udvarias taglejtések kíséretében adja elő. Titus rendületlen nyugalommal és
figyelemmel hallgatja, sőt szokásához híven gyorsírással jegyzeteket is készít.
Domitianus azonban sehogy sem akarja befejezni; Titus íróvesszejének lapos
végével gépiesen eltünteti a viasztáblára rótt feljegyzéseket.
– Ide figyelj, öcskös – szólal meg barátságosan, miután Domitianus végre
elhallgatott –, azért kérettelek ide, hogy nyíltan szót váltsak veled. Nem
beszélhetnénk tehát úgy, ahogyan értelmes, felnőtt férfiak szoktak?

345
 Kemény elszántság van benne, hogy nem hajlandó még csak érinteni sem azt
a képtelenséget, amellyel öccse előhozakodott. De azért akarata ellenére ő is
elpirult. Mindketten anyjuktól örökölték, hogy nem tudják elpalástolni
izgatottságukat.
Domitianus aggályosan lesi, hogyan reagál arcátlanságára Titus. Félt, hogy a
bátyja dörgő hangon ráordít, és ez a katonás bömbölés mindig idegessé és
félénkké tette. Hogy Titus nyugodt maradt, jó jel. Bizonyíték, hogy helyes
módszert tanácsok Marullus.
Megnyugodva, magabiztosabban, de éppoly udvarias hangnemben folytatta.
Kötelességének érezte – jelentette ki, hogy bátyját világosan és egyértelműen
tájékoztassa álláspontjáról. Mint már említette; neki az a véleménye, hogy Titus
eldugta a végrendeletet. És ezt a véleményét nem fogja véka alá rejteni. Ha tehát
Titus el akarja kerülni a nehézségeket, a kellemetlenségeket, akkor legalábbis
társuralkodónak kell elismernie őt.
Titus fáradt. Mire való ez a hosszadalmas, értelmetlen fecsegés? Annyi a
tennivaló. A miniszterek döntéseket várnak, a szenátus is, a tábornokok is, a
tartományi kormányzók úgyszintén. A gyászhét ceremóniái, a gyászszertartás
előkészületei kimerítőek, és sok időt rabolnak el tőle. Valóban nem fogja fel
ésszel a mákvirág, hogy őszintén egyetértésre akar jutni vele? Ó, mily szívesen
osztozna vele a hatalmon! De sajnos, a mákvirággal lehetetlen együtt dolgozni.
Olyan indulatos és gonosz, hogy három hét alatt szétrombolná tíz esztendő
fáradságos munkájának eredményeit.
Domitianus a képen, a Berenikét ábrázoló nagy festményen legelteti a
szemét. Titusnak nyomós oka van rá – folytatja ugyanazzal az udvarias
alattomossággal –, hogy jól megférjenek egymással. Mert ugyebár, a hölgyet,
akit a kép ábrázol, nem lesz könnyű a szenátus és a nép akarata ellenére abba a
pozícióba emelni, amelybe Titus oly nagyon óhajtja. Igazán nem azért mondja,
mintha netán kellemetlenkedni akarna, de úgy hiszi, hogy a rómaiak között a
Domitianus név nagyobb népszerűségnek örvend, mint Titusé. Bátorkodik
emlékeztetni arra, hogy most aligha ülnének itt, ha ő, Domitianus, annak idején
nem tartotta volna a Várost.
Titus figyelmesen hallgatta a vadul csapongó, fantasztikus szóáradatot. Még
hogy a mákvirág tartotta meg a várost! Ezt a pimasz hazugságot! Mert az,
pimasz hazugság. Tíz éve, amikor Titus és Vespasianus a hadakkal még a
Keleten tartózkodtak, Domitianus, a drágalátos fiúcska, a mákvirág, álöltö-
zetben szökött ki az ostromgyűrűbe zárt Capitoliumból.
– Ha szabad kérdeznem – rivallt rá azon a trombitaszerűen recsegő hangon,
amelyet Domitianus nagyon nem szeretett –, mi köze Berenikének ahhoz, hogy
te annak idején kiszöktél Capitoliumból?
A mákvirág a nyaka tövéig elvörösödött. Marullus tanácsolta neki, hogy ha
már bűzleni kezd a helyzet, említse meg Berenikét, mert ezzel Titus sebezhető
pontjára tapint rá. Egyébiránt a zsidó nő dolgában igazsága biztos tudata tölti el,
346
ebben Róma szószólója. Titus természetesen annyiszor hálhat a Berenikéjével,
ahányszor csak kedve szottyan rá. De hogy a zsidó nővel folytatott viszonyát
ennyire a nyilvánosság elé tárja, az rossz vért szül, és a dinasztiának, éppen
azért, mert fiatal, kerülnie kell mindent, ami megbotránkozásra adhat alkalmat.
Hosszasan nézi a képet, majd még udvariasabban és szertartásosabban, mint
előző fejtegetései során, kijelenti:
– Egy zsidó császárnét nem tudsz elfogadtatni, testvér. De talán
megbocsátják neked, ha lesz egy római császárné is a trónon. Talán a te
Berenikédet elviselik az én Luciám mellett. Láthatod, a józan értelem
egyenesen megköveteli, hogy legalább társuralkodóvá tégy engem.
Van benne valami. A dinasztia nem népszerű. Bereniké megütközést fog
kelteni. És Luciával, a mákvirág feleségével, a rendkívül népszerű Corbulo
marsall lányával nyugodtan lehet a nyilvánosság előtt mutatkozni, Róma
szereti. No de annyira sürgős a dolog? Nincs-e mögötte a hadsereg? Időt kell
nyerni, és a végén a tömeg lenyel mindent. Mégis mérgesíti a tudat, hogy
Domitianusnak ez az érve értelmes, eddig csak fecsegett összevissza, de most
valóban van ráció a szavaiban. Keményen, szúrósan néz az öccsére, kerek, nyílt
arca most nagyon piros.
– Csak bízd rám, ez az én gondom – förmed Domitianusra. – Elhiheted, hogy
olyan intézkedéseket hozok, amelyek minden körülmények között
népszerűséget biztosítanak nekem.
Domitianus megriad az erős hangra, látható, amint összerezzen, most inába
száll a bátorsága.
– De talán azt megengeded, hogy részt vehessek apánk temetésén? – kérdezi
hangsúlyozott alázattal.
Erre Titus megint dühbe gurul:
– Hát ez meg mi? Persze hogy mellettem fogsz menni a koporsó után.
– Ez igazán kedves tőled – köszöni Domitianus még mindig ugyanazzal a
hangsúlyozott alázattal, majd aggodalmaskodva érdeklődik: – Ugye
elrendelted, hogy a zsidó zsákmányt is vigyék a menetben?
Alattomos kérdés. Mert a gyászmenetben azt szokták vinni, ami a halott
tetteire emlékeztet: a zsidó háború zsákmányát azonban Titus szerezte, nem
Vespasianus.
Titus most az íróasztal mellett állott. Jóval alacsonyabb volt öccsénél, de
ingerültségében szinte magasabbnak tűnt, és olyan megvető tekintettel mérte
végig a mákvirágot, hogy az elfordította a szemét.
Titus a halottra gondolt, aki odalent fekszik a csarnokban, a győzedelmes
hadvezér bíbor díszruhájában, s ravatala mellett végtelen menetben vonulnak el
a rómaiak. Vajon ő mit válaszolna, ha tudna, a mákvirágnak? Megtalálta a
választ:
– Asztalomra rakták a számláidat – mondta hidegen, tárgyilagosan. –
Egyedül az Albanus-tó melletti birtokon egymillió-kétszázezer sestertius új
347
adósságot csináltál. Apánk elveszett végrendeletében az adósságaidról is volt
szó?
Domitianus nagyot nyelt. Apja mindig rövid pórázón tartotta. Luciának
gyönyörű villát és magánszínházat kezdett építeni az Albanus-tó partján, de
félbe kellett hagyni az egészet.
– Nem volna jobb, ha végre komolyan beszélnénk? – kezdte újra Titus,
egészen más hangnemben. – Békességet akarok veled, barátságot akarok.
Kaphatsz pénzt, építkezhetsz a birtokon, Lucia számára megkaphatsz mindent,
amit csak akarsz. De csak akkor, ha előveszed a józan eszedet. Hagyj békén.
Domitianus igen csábítónak tartja az ajánlatot. De tudja, hogy Titusnak
szüksége van rá a dinasztia miatt. Marullus megmondta neki, hogy Titusból
sokkal többet is ki lehet préselni.
– Kérlek, gondold meg, hogy jog szerint engem illet a trón – válaszolja. –
Vajon ha te lennél az én helyemben, engednéd magad egy marék sestertiusszal
lekenyerezni?
Titus mosolygott, megírt egy utalványt meg egy nyugtát, s Domitianus felé
nyújtotta:
– Nos, akarod a pénzt, vagy nem akarod?
– Persze hogy akarom – mondja duzzogva és homlokát ráncolva a mákvirág.
Aláírja a nyugtát, az utalványt pedig becsúsztatja gálaruhája széles
bíborszegélye alá.
Titus kimerültnek érzi magát. Az utóbbi években gyakran fáradt így el. Oly
hosszú ideig kellett várnia az uralkodásra. Sokszor játszott azzal a gondolattal,
hogy erőszakkal magához ragadja; nem csekély önuralmába került a várakozás.
De okos volt, legyőzte önmagát. Remélte, hogy ha majd jog és törvény szerint a
világ ura lesz, eltűnik a fáradtsága, a mérhetetlen boldogság érzete elsöpri. Nos,
most elért idáig, az öreg lent fekszik a csarnokban. A fáradtság mégsem tűnt el,
mélységes közönnyel párosulva most is nyomasztja; ez az első célbaérés
csalódást hozott. Most az egész világon már csak két dolog van, amely
kívánatos a számára. Az egyik, hogy örökre együtt lehessen Berenikével,
Nikionnal, sose kelljen elválnia tőle. A másik, hogy megnyerje ezt itt, az öccsét,
a mákvirágot. Ne lenne képes erre? Magához hajlította a hadsereget, elérte,
hogy még józan, zárkózott apja is vonzalmat érzett iránta a maga módján, elérte,
hogy Nikion a maga ősi népéhez való kötöttsége ellenére megbocsátotta neki a
jeruzsálemi templom lerombolását, és szereti. Csak ezzel a fiatalemberrel nem
bírna zöld ágra vergődni? Mire jó ez a kicsinyes, nyomorúságos civódás?
Feláll, odalép az ülő Domitianushoz, vállára teszi a karját.
– Vedd elő a jobbik eszedet, öcsém – kérleli még egyszer. – Ne ugrándozz, a
végén csak magadnak ártasz vele. Ne kényszeríts rá, hogy erélyes eszközökhöz
nyúljak.
Új ajánlatokat tesz neki, hogy bebizonyítsa becsületes egyezkedési akaratát.
Hogy a népet végképpen megnyerje a dinasztia számára – magyarázza –,
348
káprázatos középületeket szándékozik építtetni, és olyan játékokat akar
rendeztetni, amilyenekhez foghatót még sohasem láttak Rómában. Számos
építkezésnek és a fontosabb játékoknak legyen Domitianus a védnöke, a
protektora; ő, Titus, átengedi neki ezt a dicsőséget.
Domitianus még erősebben csücsöríti a felső ajkát, mereven ül, egész
testtartása elutasító. Ez a Titus most biztosan csapdába akarja csalni. A népet
végképp megnyerni a dinasztia számára? Aha, belátja, hogy kevés híve van a
nép között. Szüksége van az öccsére, az ő nevére. Káprázatos épületeket akar
emeltetni? Aha, el akarja csábítani az ő legjobb építőmestereit, Groviust meg
Rabiriust.
– Társuralkodó akarok lenni, semmi más – mondja konokul, ellenségesen.
Titus érzi, hogy gerjed benne a düh. De uralkodnia kell magán. Ha
heveskedik, végképp elrontja a dolgot. Hogy nyugalmát megőrizze, arra gondol,
mi szól öccse mellett. Fiú korában nagyon rövid pórázra fogták, elég mostoha
viszonyok között nevelkedett; alig tizennyolc éves volt, amikor hirtelen apjának
római helytartója lett, a fél világ ura. Nem csoda, ha a fantasztikus sorsfordulat
kizökkentette egyensúlyából. Nem lehet azt állítani róla, hogy tehetségtelen.
Vannak elgondolásai, van benne lendület. Az a hevesség, amellyel akkor,
tizennyolc éves korában, rábírta a fiatal, szép, büszke Luciát, hogy férjétől
elváljék és hozzá menjen feleségül, imponáló volt. Minden fölöslegessége
ellenére az a virtusa is imponáló volt, ahogyan akkor elindult Galliába, a
hadsereghez. Hát nincs rá mód, amellyel meg lehetne értetni vele, milyen ostoba
a bizalmatlansága, milyen haszontalanok a fondorkodásai?
Nem, úgy látszik, nincs rá mód. A mákvirág nem érez meg semmit.
– A gyászmenetben persze azt a te Demetrius Libanusodat akarod
foglalkoztatni? – kérdi alattomosan.
Titus habozott, nem tudta eldönteni, adjon-e szerepet a zsidó színésznek
vagy sem. A mákvirág hangneme azonban annyira felingerelte, hogy minden
erőlködése ellenére kijött a sodrából.
– Igen – mondja élesen –, bátorkodom igénybe venni ennek a művésznek a
közreműködését.
– Tudod, hogy apánk Favort választotta volna – jegyzi meg epésen
Domitianus, már nem volt udvarias, hangja metsző. – Senki mást. A te vulgáris
túlzásokat hajszoló zsidódat semmiképpen sem.
– Miért, a te Favorod olyan diszkrét? – vág vissza Titus gúnyosan. – Az a
kuplé a disznókról, az talán diszkrét?
A mákvirág ezúttal nem rezzen össze a rivalgó hangra:
– Hát persze, előre lehetett tudni, hogy a te keleti ízlésed megbotránkozik a
disznókon.
Titus dühös magára, amiért belement ebbe a gyerekes, ostoba tónusba,
amiért nem volt képes türtőztetni indulatát. Minden erejét összeszedve még egy
utolsó, elszánt kísérletet tesz, hogy a másikat jobb belátásra bírja.
349
 – Nem tehetlek társuralkodóvá – mondja, szinte magába roskadva, kínlódva,
befelé néző tekintettel. – Ismered az okokat. De minden egyebet megadok
neked. Vedd feleségül Juliát.
Domitianus felpillant. Ez több, mint amennyit várt. Titus a saját lányát
hajlandó feleségül adni hozzá. Pedig meg is ölethetné őt; ez már mond valamit.
Mert ki tudja azt előre, hogy Titus türelmessége tartós marad-e? Egy nap esetleg
mégis úgy dönthet, hogy elteszi veszedelmes vetélytársát láb alól. Ő,
Domitianus, Titus helyében ezt már rég megtette volna. Ha feleségül veszi
Juliát, akkor biztonságban lesz az élete és az utódlási joga. Ráadásul Julia szép
nő. Szőke, telt húsú, fehér bőrű, van benne valami hanyag, izgató lomhaság.
Rövid ideig ingadozik. De hamarosan megint eluralkodik rajta a régi
bizalmatlanság. Tehát vegye feleségül Juliát, vagyis előbb váljon el Luciától.
Aha, Titus magának akarja Luciát, meg akarja mutatni, hogy aki öccsének
hitvese volt, az neki szeretőnek jó csak. Melléfogtál, barátocskám. Domitianus
nem sétál be a kelepcédbe.
Elképzeli, hogyan meséli majd el ezt a találkozást a barátainak, Marullus
szenátornak meg Anniusnak, az adjutánsának, s főképp milyen diadalmas
beszámolót fog, tartani az ő szeretett Luciájának. Igen, Lucia előtt aprólékos
részletességgel ecseteli majd, hogyan törte magát a bátyja, no de ő átlátott a
szitán, és alaposan kibabrált Titusszal. Lucia kacagni fog; olyan jóízűen tud
nevetni, és aki megnevetteti, azt meg is kedveli. Domitianus nagyon
bizalmatlan, mélységes meggyőződése, hogy az emberek bitangok; de amikor
Lucia kacag, akkor csak boldogság és öröm lakozik a szívében. Ha jól, ügyesen,
frappáns humorral fűszerezve mondja el, miként járt túl a nagyokos Titus eszén,
Lucia talán megengedi, hogy megcsókolja azt a heget a bal melle alatt,
amelynek érintését oly gyakran megtagadja tőle.
– Elismerem, hogy jó szándékkal vagy irántam, testvérem – jelenti ki végül
nagyon udvariasan. – Ám a jogi helyzeten ez mit sem változtat. A végrendelet
elsikkasztása bűn marad, amelyet talán meg lehet bocsátani, de ilyen
ajánlatokkal meg nem történtté tenni nem lehet. Fenntartom magamnak minden
további lépés jogát.
Nem szól többet, köszön, távozik.

Amikor június harmincadikán ott lépkedett apja koporsója mögött, úgy

érezte, nincs oka elégedetlenségre. A menetben ott vitték a zsidó háborúban
szerzett zsákmányt, az áldozati kenyerek asztalát, az arany gyertyatartót; tehát
az igazság megkapta, ami megillette, és ezek a zsákmánydarabok beszédesen
hirdették, hogy Vespasianus győzte le Júdeát, nem pedig Titus. Helyes: És ezt ő,
harcolta ki, ő kényszerítette Titust erre az engedményre. Minél tovább tartott a
szertartás, annál elégedettebbnek érezte magát. Jó, hogy az öreg elhalálozott.
Abban egyetért Titusszal, hogy most majd merőben másként lehet ügyelni a
350
dinasztia méltóságára. Mert szó, ami szó, az a halott ott előtte, akit a magas
állványzaton visznek, arcát tenyerébe hajtó, félig ülő, félig fekvő helyzetben
levő élő ember tartásában, az a halott császári bíbora ellenére sem nevezhető
méltóságteljesnek. De az előtte lépkedő ősök processziója határozottan
impozáns benyomást kelt. Ezen már meglátszik, hogy ő meg Titus azt tehetik,
amit akarnak, szabad kezük van. A maszkot viselő színészek, akik végtelen
hosszú sorban haladva – ki gyalog, ki lóháton, ki nyugágyon –, az ősöket
testesítik meg, nem holmi végrehajtóiroda- vagy közvetítőiroda-tulajdonosokat
ábrázolnak, hanem hadvezéreket, főbírákat, elnököket, és a menet élén maga
Herkules látható, a nemzetség ősapja. Ez a családfa persze enyhén szólva
nehezen bizonyítható, de ha a tömegnek sokszor mutogatják, mindenki el fogja
hinni; maga máris kezd hinni benne.
A jobb erőben levő, fiatalabb testvér mellett Titus kissé fáradtnak látszik.
Időnként együtt mormolja a kórussal: „Ó, Vespasianus, ó, én atyám,
Vespasianus”; de ajkai csak gépiesen mozognak. Szenved a hőségtől,
bágyadtnak érzi magát. A mákvirág talán mérget csempészett ételébe vagy
italába, valami lassan ható, alattomosan ölő mérget. Az orvosa, Valens szerint
szó sincs mérgezésről. Valens megbízható ember, lehet, hogy igaza van.
Kimerültsége talán csak szertelen, nyugtalan életmódjának a következménye.
Vagy talán egy betegségé, amellyel valamelyik asszony fertőzte meg. Vagy
talán sem méreg, sem betegség, hanem egyszerűen a zsidó isten büntetése.
Kilenc éve annak, hogy felperzselték a zsidó isten templomát. Nem ő
perzselte fel: felperzselték. Ó megígérte Berenikének, hogy megkíméli, és
ennek érdekében meg is tette, ami tőle tellett. Hogy végül mégis másként
történt, abban őt nem terheli nagyobb felelősség, mint az apját. Azzal, hogy az
akkor szerzett zsákmányt, a templomi felszerelést most a gyászmenetben
felvonultatja, megadja a halottnak a győzelem jogos elismerését, de egyúttal a
zsidó isten meggyalázásának felelősségét is rá hárítja.
Pontosan emlékszik rá, hogyan adta át az Ötösök első centuriójának a
végzetes augusztus huszonkilencedikére vonatkozó napiparancsot. „Ha az
ellenség az oltási és eltakarítási osztagokat zavarni próbálná, minden ilyen
kísérletet erélyesen vissza kell verni, de kímélni kell azokat az építményeket,
amelyek a tulajdonképpeni templomházhoz tartoznak.” így fogalmazta meg. Ö
fedezve van. A haditörvényszék minden körülményt tisztázott. A hadvezetőség
megrovásban részesítette az Ötödik Légió első cohorsát, amiért a tűzvészt nem
akadályozta meg. Titusnak igazán nincs szüksége jó védőügyvédre, hogy
tisztára mossa.
Más kérdés viszont, hogy a legjobb szónok, a legcsavarosabb észjárású
ügyvéd, akár egy Marullus vagy egy Helvidius képes lenne-e felmentő ítéletet
kicsikarni ettől az átkozottul ravasz keleti istentől, ettől a láthatatlan Jahvétól.
Az Ötösök centuriója a szolgálati szabályzat előírása szerint megismételte a
napiparancsot. Most is látja őt, ezt a Pedanus századost, amint ott áll előtte
351
húsos, csupasz, pirospozsgás arcával, hatalmas vállával, erős nyakával, egyik
szeme ép volt, a másik üvegszem. Még fülében cseng a százados nyújtott
hangja, amint felolvasta a kapott parancsot. És miután Pedanus befejezte, csend
támadt néhány pillanatra. Még most is pontosan emlékszik rá, mit érzett abban a
néhány pillanatban. Azt, hogy le kell rombolni „azt az izét ott”, feldúlni a
fehér-arany tömeget, megsemmisíteni a kellemetlen, láthatatlan isten
templomát, a föld színével egyenlővé tenni, megtapodni, igen, azt érezte.
Jeruzsálem pusztuljon, „Hierosolyma est perdita”, meg a három szó kezdőbetűi:
„Hep, Hep”, igen ezt is érezte, pontosan úgy, mint a katonái. De amit érez az
ember, az legbensőbb magánügye, a gondolatok láthatatlanok, csak a tettekért
kell vállalni a felelősséget. Lehetséges persze, hogy ez a ravasz Jahve másként
fogja fel a dolgot, és sajnos, az ő láthatatlanságából mindent észrevesz. Talán
ezért tölti ki rajta most a bosszúját, beteggé teszi, elveszi minden tetterejét és
életörömét. Talán okosabb volna Valens, az orvos helyett egy jó zsidó paptól
kérni tanácsot. Meg kell beszélnie ezt a zsidajával, Józseffel.
Ah, ha Berenikével tanácskozhatna. Ha Bereniké itt lenne. Az ő kedvéért
szervezte meg a jelzőtűz-láncot. Júdeában már biztosan rég tudják, hogy az öreg
meghalt. Bizonyára Bereniké is értesült róla júdeai birtokainak magányában.
Biztosan tudja, mennyire hiányzik Titusnak, biztosan már rég útra kelt Róma
felé. „Ó, Vespasianus, ó, én atyám, Vespasianus” – mormolják az ajkai. De a
gondolatai Berenikéhez szállnak. Számolgatja, hogy ha kedvező a széljárás, tíz
nap múlva már itt lehet.
Végre a gyászmenet megérkezik a Forumra. Megáll a szónoki emelvény
előtt. Titus felmegy a szószékre. Jó szónok, halottat magasztalni hálás feladat,
fel is készült rá kellőképpen. Ruhája egyik redőjében kis táblácska lapul,
gyorsírással feljegyezte rá a beszéd vezérszavait. Így hát magabiztosan, sőt
bizonyos örömérzettel kezd beszélni. De különös módon csakhamar eltér attól,
amit mondani akart. Jóformán semmit sem szólt a halott angliai hadjáratáról, s
igen keveset arról, hogyan mentette meg Vespasianus a birodalmat, hogyan
szilárdította meg a gazdasági életet. Recsegő hangon, mintha vezényszavakat
harsogna, lelkesen, hosszú mondatokban magasztalta atyját, aki elfoglalta és
lerombolta Jeruzsálemet, azt a várost, amelyet még nem hódított meg senki. A
rómaiak álmélkodva hallgatták, a mákvirág nyíltan vigyorgott. A zsidók is
csodálkoztak. Miért nem akarja az új császár magára vállalni, hogy ő rombolta
le a Templomot? Vajon jót vagy rosszat jelent-e a számukra, hogy az új
uralkodó a halottal együtt saját tetteit is el akarja égettetni?

A Marsmezőn piramis alakzatban óriási máglyarakás emelkedett, hét, egyre

keskenyedő emeletet alkotva. A piramist arannyal hímzett leplekkel borították
be, elefántcsontból faragott domborművek és hatalmas festmények
magasztalták annak a férfiúnak a tetteit, aki most érkezett el az istenné dicsőülés
352
perceihez. A piramis hét emeletén rendezték el a szenátus és a nép adományait,
ételeket, ruhákat, ékszereket, fegyvereket, különféle tárgyakat, amelyeknek a
halott hasznát veheti majd odaát, abban a másik világban. A máglyarakás
messzire árasztotta a kellemes szagokat, mindenféle aromás növények,
gyökerek, tömjén, balzsam illatát, hogy az égés bűze minél kevésbé érződjék.
A körös-körül emelkedő épületek – színházak, fürdőházak, fedett sétányok –
tetőzetét ellepték a kíváncsiak. Négy nagy lelátót ácsoltak azok számára, akik
nem vehettek részt a menetben, mivel a Palatinus és a Marsmező közti távolság
nem volt elég hosszú ahhoz, hogy minden arra jogosult személy elkísérhesse
utolsó útjára a halott császárt.
Az egyik ilyen lelátón kaptak helyet Róma hét zsidó hitközségének elöljárói.
Claudius Reginus is hozzájuk csatlakozott. Nagyon jó helyek voltak, amit a
zsidó urak kedvező jelként fogtak fel.
Már legfőbb ideje volt, hogy végre barátságosabb szelek fújdogáljanak. A
kormányzatnak annak idején nem voltak megtorló intézkedései a Rómában élő
zsidókkal szemben, nem rótta fel nekik a júdeai lázadást. De államuk és
templomuk elpusztítása súlyos bánat bélyegét nyomta lelkükbe. Bár sokuknak
az ősei másfél száz esztendővel azelőtt telepedtek le Rómában, mégis mindig
Júdeát tekintették szülőhazájuknak, néhány éves időközökben jámbor boldog-
sággal a szívükben elzarándokoltak Jeruzsálembe, Jahve házába, hogy ott
ünnepeljék meg a peszachot. Most örökre meg vannak fosztva igazi hazájuktól.
De nemcsak ez a bánat nyomta őket, más is fájt nekik: mindennap
különösképpen megalázó módon juttatták eszükbe. szentélyük feldúlását. Az az
ember ugyanis, akinek holttestét most hozták ide, nem engedte el nekik azokat a
pénzbeli adományokat, amelyeket azelőtt a Templom céljaira küldözgettek
Jeruzsálembe. Sőt, ellenkezőleg, gonosz humorral elrendelte, hogy a
birodalomban élő ötmillió zsidó továbbra is köteles ezeket az összegeket
befizetni – a Capitoliumi Jupiter kultuszának céljaira. Halálbüntetés terhe alatt
megtiltotta nekik, hogy elpusztított templomukat tíz mérföldnyi körzeten belül
megközelítsék; de gúnyosan, dölyfös pompában ott emelkedett szemük előtt a
pénzükből újjáépített szentély, a Capitoliumi Hármasság temploma, annak a
Jupiternek a háza, aki a rómaiak véleménye szerint legyőzte és a porba tiporta az
ő Jahvéjukat.
És nemcsak ez a szégyenletes különadó nyomasztotta őket. Még ott volt a
Júdeából kivándoroltak problémája. A háború rengeteg zsidót elsodort onnan. A
keleti tartományok a maguk nagyvárosaival, Antiochiával és Alexandriával
százezreket fogadtak be; de sokan messzebbre vándoroltak, és mintegy
harmincezren a birodalom fővárosában próbáltak új életet kezdeni. Rómában
szép számmal akadtak igen gazdag és nagy befolyással rendelkező zsidók, de a
nagy többség proletárokból állott, akik a Tiberis jobb partján önkéntes gettóba
zsúfolódva tengődtek, nyomorúságukkal és elkülönülésükkel ellenszenvet
keltettek, és nevetségessé tették magukat, És most a többnyire koldusszegény
353
bevándorlók új hulláma nagyon kellemetlenül érintette azokat a zsidókat, akik
már rég gyökeret vertek Rómában. És még egyéb súlyos probléma is volt. A
háború folytán rengeteg zsidó került rabszolgasorba; az állatviadalokhoz és más
véres cirkuszi játékokhoz szükséges emberanyag-tartalék nagy része még
mindig zsidókból állott. Természetesen igyekeztek minél több ilyen rabszolgát
kiváltani; ehhez azonban nagyon sok pénzre volt szükség, ráadásul a kiváltottak
megélhetéséről is gondoskodni kellett. S mindez még nem volt elég: Alexandria
és Antiochia zsidó közösségei egyre-másra küldözgették megbízottaikat a
római zsidósághoz, nagyobb összegeket kérve a közös segélybizottságok
részére. A római zsidók elismerték, hogy a keleti közösségek
összehasonlíthatatlanul nagyobb adományokkal támogatják a háború áldozatait,
mint ők. De hát a római zsidók erejéből nem futotta többre; fájdalmasan kellett
tapasztalniuk lépten-nyomon, hogy a keleti zsidók mennyivel gazdagabbak és
hatalmasabbak, s ráadásul még gőgösen le is nézik nyugati hittestvéreiket.
Ma azonban a római zsidókat ezek a gondolatok kevésbé gyötörték, mint
máskor. Vespasianus halott. A Marsmezőn emelt lelátók egyikén ott ültek a hét
hitközség képviselői, az elnökök, jogtanácsosok, doktorok, s várták, hogy a
halott bevonuljon az istenek közé. Sokat réméltek attól az időtől, amikor
Vespasianusból isten, Titusból pedig császár lesz. Bereniké nagyméretű
arcképe mindenki által jól látható helyen függ az új uralkodó fogadótermében, a
zsidó hercegnő hamarosan beköltözik a Palatinusra. Új Eszterként ki fogja
emelni népét a megaláztatásokból, amelyekbe ellenségei taszították.
A hét hitközség nem szerette egymást. Az egyik modernista, liberális volt, a
másik csak rabszolgákból meg szabadosokból állott, a harmadik tagságát
kizárólag római polgárok és nagyurak alkották stb. De valamennyiüket,
előkelőket és proletárokat, szabadabban gondolkodókat és szigorú rítushivőket
egymáshoz fűzte az elveszett állam feletti közös fájdalom, a zsidóadó és a külön
adólajstromi nyilvántartás közös szégyene, s most a kedvező fordulatban való
közös reménykedés.
A zsidó urak nagy csoportot alkotva ültek a tribünön. Cajus Barzaarone, a
legtöbb tagot számláló Agrippa-hitközség elnöke nincs olyan bizakodó
hangulatban, mint a többiek. Sok mindent megélt, sok mindent látott már. Jahve
jóságos és meglehetősen türelmes isten, de a császár, minden császár, gyakran
belenyúl Jahve jogaiba, és ez nem teszi könnyűvé a zsidók életét. Az öregúr
ingatja okos fejét. Nehéz dolog jó zsidónak és jó rómainak lenni egyszerre. Neki
magának is nehéz, hogy bútorüzemét, amely az első egész Rómában, megtartsa
az eddigi szinten, s ugyanakkor eleget tegyen Jahve valamennyi
parancsolatának. Apjának, akit nagyon szeret, egész öregkorát megkeserítették
a helyzetből fakadó belső konfliktusok. Most sem lesz majd olyan egyszerű az
egész, ahogyan az urak elképzelik, mondja. Valószínűleg sok víz folyik le a
Tiberisen, mire Berenikéből császárné lesz. És ha császárné lesz valóban, ki
tudja, mennyit kell ezért feláldoznia a zsidóságából. Akad erre példa.
354
 Mindenki tudja, kire gondol az okos, fejét ingató Cajus Barzaarone. Joszef
Ben Matthiasz, az író, állandó vita és bosszúság tárgya a zsidók között. Ez az
ember, az élete, a könyve, többszörös árulása és a zsidóság érdekében szerzett
többszörös érdeme rejtély előttük. A jeruzsálemi kormányzó testület annak
idején kiközösítette. A római zsidó kolónia egynémely doktorai azon a nézeten
vannak, hogy a Templom pusztulása óta a kiközösítés már érvényét vesztette.
De a legtöbb római zsidó szemében József mégis hitehagyott, és ha történetesen
találkoznak vele valahol, hétlépésnyire maradnak tőle, mintha bélpoklos lenne.
Cajus Barzaarone is így vélekedik róla.
– Azt hiszem – mondja Claudius Reginus, a pénzember, és előreugró
homloka alól okos, álmos szeme fesztelen nyíltsággal néz a bútorkereskedő
ravasz, mozgékony szemébe –, azt hiszem, most majd kiderül, hogy Joszef Ben
Matthiasz doktor nem felejtette el zsidóságát.
Szándékosan zsidó nevén és címén említi Józsefet. Szeretné ezt az alkalmat
kihasználni, hogy a zsidókat kissé jobb véleményre hangolja József irányában.
A világban sokat forgolódott, nagy emberismerettel rendelkező, tekintélyes
üzletember valószínűleg sokkal többet tud József életéről, jelleméről,
kisiklásairól, lelki töréseiről, mint a tribünön ülő urak, és, a maga szófukar
módján sok mindent odadörgölt már József orra alá. Ugyanakkor valami
mélyből fakadó rokonszenvet is érez iránta, segíti, ahol módja nyílik rá, és mint
könyvének kiadója nem csekély mértékben járult hozzá írói hírnevéhez.
A tribünön ülő zsidók figyelmesen hallgatják Claudius Reginust. Ő ugyan
mindig hangsúlyozza, hogy nem tartozik közéjük; örül neki, amiért szicíliai apja
annak idején nem metéltette körül, bár zsidó anyja nagyon akarta. De azért
mindenki tudja: ha van a zsidóknak barátjuk, akkor Claudius Reginus minden
bizonnyal az.
– Azt hiszem – folytatta a pénzember –, tanácsos volna Joszef Ben
Matthiaszt támogatni, ha bizonyítani szeretné zsidóságát.
– Lehet valakit ilyesmiben támogatni? – mormolja elutasítóan Cajus
Barzaarone. Ennek ellenére Claudius Reginus tudja, hogy a tribünön ülő zsidó
vezetők fontolóra veszik majd a szavait.
Közeledett a menet, körbefogta a Marsmezőt. Az emelvényen ülők felkeltek,
karjukat kinyújtották, tenyérrel kifelé, köszöntötték a halott császárt. Akire
azonban valamennyien feszülten vártak, az nem a holt, hanem az élő
Vespasianus volt, a színész, az ő színészük, Demetrius Libanus, a zsidó. Már
jött is, közeledtét már messziről jelezte az előtte járó viharos kacagás. A
szenátus és a második rendbeli nemesség csoportjai között vonult az ősök egész
gyászmenete. Ez volt az ősök második menete, őket is táncosok meg színészek
ábrázolták, de a maszkok és a taglejtések most élesebbek voltak, groteszkek,
komikussá torzítva. És ott jön, végre, az ősök sorát bezárva, Vespasianus. A mi
Demetrius Libanusunk.

355
 Nem, nem is Demetrius az, hanem maga Vespasianus. Kár, hogy a halott
nem láthatja már önmagát, bizonyára nagyon élvezné a tréfát. Erőteljes, döngő
léptekkel jár Demetrius-Vespasianus, ajka talán picikét hosszabb, ráncai picikét
keményebbek, homloka picikét szélesebb, az egész arc picikét józanabb,
közönségesebb, mint a halotté ott elöl. De valahogy éppen ezért kétszeresen is
Vespasianus volt a színész. Százezrek előtt mutatta meg kézzelfogható módon
az óriási kontrasztot, egyfelől a római császári hatalom méltósága és
misztikuma, másfelől utolsó viselőjének parasztian számító egyénisége között.
A bámész tömegek ujjongva üdvözölték császárukat, amint ott lépkedett
közöttük, gúnyos megjegyzéseket osztogatva és kapva. Ma nagyon meg van
elégedve – mondta az út szélén tolongóknak –, mert forrón süt a nap, az
emberek megszomjaznak, ami végső soron kedvezően befolyásolja a
latrinaadóból származó bevételeket.
De a legnagyobb tréfát Demetrius Libanus még tartogatta. Megcsinálja-e
egyáltalán? Mindig megijedt a saját bátorságától. Most azonban az egyik lelátón
megpillantotta kollégáját, Favort, A Korszak Első Színészét, a tehetségtelen
ripacsot, aki miatt ez a halott itt a fényből az árnyékba kényszerítette őt.
Demetrius Libanust. Ettől hirtelen megjött a mersze, és a szíve felugrott a
nyelvére. Döngő léptekkel utat tört magának a színházi játékok intendánsához,
megvárta, amíg teljes csend támadt, majd a máglyarakásra meg az egész
gyászpompára mutatva, jó erős, recsegő hangon megkérdezte:
– Mondd csak, uram, mennyit dobtál ki erre a hókuszpókuszra?
– Tízmilliót – felelte az igazsághoz híven a meglepődött intendáns.
Demetrius-Vespasianus furfangos vigyorgásra húzta kemény paraszt-
ábrázatát, kedélyesen oldalba bökte az intendánst, parolára nyújtotta kezét,
kacsintott, és az alábbi ajánlatot tette:
– Adj nekem százezret, és dobass a Tiberisbe.
Pár pillanatra mindenki meghökkent, de aztán elemi erővel tört ki a kacagás,
röhögtek az út széleit ellepő tömegek, hahotáztak a tribünökön a szenátorok,
még a testőrgárda sorfalat álló katonái sem bírták megőrizni komolyságukat.
Hullámzott a nevetés a tér egyik végétől a másikig.
A lelátón levő zsidókra is átragadt az általános derültség, de csakhamar
elkomolyodtak, és vitatkozni kezdtek. Libanus kiváló színművész, mondták
némelyek, a tréfája szellemes, megengedheti magának. Nem, mondták mások,
egy zsidónak ügyelnie kell a szavaira, ennek az élcnek még kínos
következményei lesznek. És igen és nem, teljes elismeréssel dicsérték
Demetriust, és fejüket aggodalmasan csóválva szidták Demetriust.

A menet megérkezett a máglyarakáshoz. Felvitték a gyászsaroglyát a

piramis legfelső emeletére. Ott Titus felnyitotta a halott szemét, Domitianusszal
megcsókolták apjukat, mellette maradtak, amíg odalent egy gárdaezred
356
trombiták és kürtök rivalgása közben még egyszer utoljára díszmenetben
elhaladt. Akkor lejöttek, és arcukat félrefordítva meggyújtották a máglyát.
Abban a pillanatban, amikor magasba szökött a láng, a piramis legfelső
emeletének oromzatáról egy sasmadár szárnyalt fel a levegőégbe.
Alig néhány perc leforgása alatt lángokban állt az egész piramis. A
meggyulladt illatszerek tömege kábító szagot árasztott. A kíváncsiak azonban,
akiket sem a hőség, sem a szag nem tartott vissza, előretódultak, átszakították a
testőrgárda sorfalát.
– Ég veled, Vespasianus, ég veled, te nagyon jó, te nagyon nagy császár!
Légy üdvöz, Vespasianus isten! – kiáltozták, a máglyarakáshoz rohantak, utolsó
ajándékként koszorúkat, ruhákat, hajfürtöket, ékszereket vetettek a lángokba.
Mámor, lett úrrá az embereken, félig megjátszott, félig őszinte gyász, kiabáltak,
rivalltak a trombiták, a kürtök, a levegőben még látni lehetett a sast.
Claudius Reginus, a kövér üzletember előreugró homloka alól nehéz, álmos
szemmel nézett alá tribünjéről a tömegre. A százezrek között talán ő volt az
egyetlen, aki valóban gyászt érzett. A római császár minden teketória nélkül őt,
a félzsidót avatta be titkos gondjaiba és örömeibe, senki mást. Aligha ismerte
bárki nála jobban a halott gyöngéit, de az okosságát is, a tárgyilagosságát, száraz
humorú észjárását, mély bepillantását mindabba, ami emberi. Claudius Reginus
barátot veszített el benne. Nehézkes lábával gyorsan, bár fáradságosan
lebotorkált a tribünről, megindult a máglya felé, bele a perzselő hőségbe, együtt
kiáltozott a többiekkel, leráncigálta saruját, s a lángok közé dobta.
Növekedett a hőség, a kiabálás, a kábulat. Még a sudár római Lucia sem bírta
türtőztetni magát, ronggyá szaggatta fekete ruháját, foszlányait bedobálta a
tűzbe, csupaszon maradt bal melle alatt látni lehetett a kis forradást.
– Ég veled, Vespasianus császár. Légy üdvöz, isten! – kiabálta a többiekkel.
A piramis nagyon hamar tövig égett. Az izzó üszköket borral lelocsolták,
azután összeszedték a csontokat; megöntözték tejjel, megtörölgették gyolcs-
vásznakkal, majd illatosított olaj közé vegyítve urnába rakták. Ugyanakkor egy
kis üregben, amelyet Augustus mauzóleumában erre a célra készítettek elő,
eltemették a halott gyűrűs középső ujját, amelyet az elégetés előtt metszettek le.

A nyomasztó hőség ellenére József kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott.

Nem csupán stilisztikai csiszolgatás volt a célja. Most, Vespasianus halála után,
könyvének zsidó alapállását a görög változatban is éppoly világosan ki akarta
domborítani, mint az eredeti arám nyelvű szövegben.
Phineasz az asztalnál ült, hallgatagon, zárkózottan. József a háta mögött
járkált vagy állt. A görög voltától öntelt titkár bizonyára megvetette és
kigúnyolta magában a könyv zsidó vonásait. Nagy, sápadt arca azonban,
amelyből hatalmas orr meredt a világba, sima, udvarias, buzgó maradt. József
nem kívánt tőle kevesebbet, mint saját magától, és Phineasz zokszó nélkül bírta
357
a tempót. József elnézte erős, gyér hajzatú tarkóját, miközben mély, egyenletes,
kellemesen zengő hangjára figyelt. Úgy érezte, az egész szobát megtölti ennek
az embernek az áthatolhatatlan gunyorossága. József iróniája azonban jobb,
mélyebb volt; Józsefet fölényessé tette az az elhatározása, hogy megválik a
görögtől.
Így dolgozott, nekihevülten, makacsul, szívósan, szinte könnyedén törve át a
sokféle akadályon, míglen „A zsidó háború” mind a hét könyvének végső
csiszolását befejezte. Nagyot lélegzett, amikor a legutolsó mondat is megkapta
végleges formáját. Eddig egyetlen gondolata sem lépett ki abból a körből,
amelyet munkája vont köréje. Most már felszabadult, ki akart lépni a világba,
tágra nyitott szemmel és füllel járva, hogy megtudja, mi minden történt
körülötte az elmúlt hetekben.
Végigsétált a Városon. Az intenzív munkában töltött hetek koncentrált
csendje után oly kellemes volt érzékelni Róma nagy távlatait, hangosan nyüzsgő
életét.
Kószálása közben elvetődött arra a térre, amely az elhunyt császár nevét
viselte. Fehéren és büszkén emelkedett szeme előtt a Béke Istennőjének
temploma. Az épületben szerdánként nyilvános előadásokat rendeztek. József
sohasem járt el ide. Most azonban kedve támadt meghallgatni egy görög
szónokot. Egyúttal már nem gyötri az a kényszer, hogy minden kifejezést és
fordulatot olyan szempontból latolgasson, felhasználható-e saját könyvéhez.
Belépett a templomba, s az előadóterem felé irányította lépteit.
A rengeteg irodalmi előadás szinte már csapás volt. A Béke Istennőjének
templomában rendezett előadásokról különben is az a hír járta, hogy nagyon
igényesek, roppant magas színvonalon mozognak, így aztán a tágas, előkelő
terem rendszerint kongott az ürességtől. Ma azonban József csak nehezen talált
helyet. A szónok ugyanis, a Pruszából való Dion, az utóbbi időben nagyon
divatos volt, amit főleg Titus pártfogásának köszönhetett, és előadásának témája
is rendkívül aktuálisnak ígérkezett: „A görögök és a rómaiak”. A furfangos
Vespasianus császár sok gazdasági és politikai privilégiumot megvont a görög
Kelettől, ezt a fölöttébb goromba és keserű aktust azonban más irányú
gesztusokkal igyekezett megédesíteni: hízelgett a görög műveltségnek, a görög
kultúrának, és tiszteletdíjakat utaltatott ki egész sor görög művésznek és
tudósnak. A privilégiumok megvonása révén keletkezett adóbevételi többlet
ötmilliárdra rúgott, a tiszteletdíjak még a negyedmilliót sem érték el. Ezeknek a
gesztusoknak mégis megvolt a hatásuk, mert Vespasianus jól ismerte a
görögöket, s biztosan számíthatott hiúságukra, becsvágyukra. A római szenátus
ellenzéki csoportjának tagjai azonban, akik komoly ellenállásra képtelenek
lévén, csak tűszúrásokkal döfködték a császárt, még az eddiginél is erősebben
éreztették ősrómai megvetésüket a „görögöcskékkel” szemben. Dion, a mai
szónok, Titus kegyeltje, a görögök szócsöve volt Rómában, ezért a közönség
kíváncsian várta, mit fog mondani, és miket válaszolnak majd neki.
358
 A híres férfiú sok újat nem mondott, de azt a keveset természetesen ragyogó
formában adta elő. Látta, hogy a hallgatók között számos olyan úr foglal helyet,
akik a szenátusi ellenzékhez tartoznak. Elsősorban őket akarta megszurkálni,
amikor dicsőítette azt a szellemi szabadságot, amelyet a monarchia hozott,
olyan eredményt, amelyet a görög Kelet kiváltképpen tud értékelni. A politikai
szabadság – fejtegette – cinikus előítélet. Olyan roppant szervezet, amilyen a
római birodalomé, ha egyetlen egységes akarat helyett nagyobb létszámú
testület próbálná kormányozni, rövid idő leforgása alatt széthullana,
anarchikussá és barbárrá válna. Viszont egy jól rendezett egész előfeltétele az
igazi szabadságnak, a szellem szabadságának. Bármily paradoxonnak hangzik
is tehát; egy ember uralma jelenti a szellemi szabadság szavatolásának egyetlen
lehetőségét. A szellemi szabadság volt mindenkor a hellén kultúra alfája és
ómegája, következésképpen a görögök számára a legalkalmasabb kormányzási
forma a monarchia. A római monarchia pedig éppenséggel a legteljesebb
mértékben megfelel azoknak az elképzeléseknek, amelyeket a görögség
legjobbjai Homérosz óta az államról alkottak. A római monarchia nem keleti
típusú önkényuralom, hanem az a felvilágosult királyság, amelyre a hellén
klasszikusok politikai ideológiája mindig is vágyakozott. Nem csoda tehát,
hogy Augustus kora óta a görög műveltség új lendületet vett. A római hatalom
és a görög szellem most van abban a fázisban, hogy harmonikus egységbe
forrjon össze örökre.
Az arisztokrata ellenzékhez tartozó urak, akiket fel lehetett ismerni fehér
ünnepi ruhájuk széles bíborszegélyéről és magas, piros, fekete fűzős cipőjükről,
rosszkedvűen hallgatták a beszédet. Minden pillanatban várták, hogy Titus
szónoka ellenük irányuló kirohanásokra fogja felhasználni a témáját. Ők ahhoz
a fikcióhoz ragaszkodtak, hogy a birodalom kormányzásának joga a hatszáz
szenátort illeti meg, a császár csupán első az egyenlők között; Dion előadása
tekinthető-e egyébnek, mint támadásnak az ő felfogásuk ellen? Amikor a
szónok befejezte mondanivalóját, a szenátorok kihívó csoportba verődtek össze.
József másokkal együtt közel ment hozzájuk; kíváncsian várták, lesz-e vita.
József csak nevetett magában utópisztikus igényeiken. Büszkén csengő
címekkel-rangjaikkal semmivel sem jobbak, mint Izrael Bosszúállói, akik a
zsidó felkelést akkor is folytatták, amikor az már rég elbukott.
Az egyik fiatalabb szenátor valóban szólásra emelkedett. Dion. monarchista
teóriáit nem merte támadni, dühét azzal próbálta levezetni, hogy becsmérelte a
görögséget. Ha a Keleten – úgymond – minduntalan súrlódások vannak, annak
oka kizárólag a görögök elbizakodottságában keresendő. A görögök elő akarnák
írni a rómaiaknak, mit tegyenek és mit ne tegyenek, mi illik és mi nem illik a
rómaihoz. Pedig hát nézzük csak meg közelebbről, kicsodák-micsodák
valójában ezek az emberek, akik a föld sójának tekintik magukat?
Tagadhatatlan, hogy gyors, szellemes véleményekre mindig készek, szónoki
képességük pedig egyenesen szédítő, ellenben érveik megválogatásában
359
rendkívül komolytalanok. Könnyen működésbe lépő fantáziájuk meggátolja
őket abban, hogy igazság és hazugság között különbséget tegyenek. Továbbá,
hosszú ideig tartó szolgaságuk hízelgésre szoktatta őket, kifejlesztette komédiás
tehetségüket. Természetesen ezeket a tulajdonságokat barátságosabb szavakkal
is lehet jellemezni, lehet alkalmazkodóképességnek, kellemes modornak,
találékonyságnak, üzleti ügyességnek meg effélének nevezni. De ha a görögök
komolyan megértésre akarnak jutni Rómával, jól tennék, ha szembenéznének
önmagukkal, és megállapítanák, milyenek is ők valójában.
– Mi itt – mondta befejezésül – természetesen előnyösnek tekintjük, ha
valaki jól forgatja a szót, ügyesen ír, vagy szép képeket tud festeni. De egy
birodalmat és egy hadsereget megszervezni, összetartani, kormányozni – ez
olyan képesség, amelyet értékesebbnek tartunk.
Majd arra a nagy megbecsülésre célozva, amelyet Dion az udvarnál élvezett,
így végezte beszédét:
– Nem vagyunk hajlandók eltűrni, hogy az asztalnál a minket megillető
helynél rangosabb helyet foglaljon el olyasvalaki, akit ugyanazon szél fújt a
városunkba, mint amelyik a damaszkuszi szilvát meg a szíriai fügét hozza
nekünk. Hogy mi apró gyerekkorunktól fogva szívjuk az Aventinus levegőjét,
és a szabin föld terményei tápláltak minket, olyan előnynek tartjuk, amelyet
semmiféle görög beszédkészségért oda nem adnánk cserébe.
József a római büszkeségnek ezt a kinyilatkoztatását meglehetősen
otrombának ítélte, de azért tetszett neki, hogy a szenátor ilyen gőgösen elintézte
a görögöt: Sokan gyűltek a szenátorok csoportja köré, görögök és rómaiak,
minden szóra figyeltek. A magas, elegáns Dion magabiztosan állott a fiatal
római arisztokratával szemközt, keskeny metszésű száján udvarias mosoly
játszadozott. Nyugodtnak, sőt közönyösnek látszott, de aki jobban megfigyelte,
szinte láthatta, hogy magas, meredek ívű homloka mögött agya lázasan
dolgozik. A közönség feszült kíváncsisággal várta, hogy a görög professzor, a
Keletnek ez a ragyogó elméje, milyen szellemesen fogja megfricskázni a fiatal
szenátort arcátlan kijelentései miatt.
Mielőtt azonban Dion a száját kinyithatta volna, megelőzte valaki más,
magára vállalva a pökhendi szenátor megleckéztetését. Egy elegáns, sovány
testű, nagy, okos fejű férfi. Arcszíne betegesen sápadt, kese keskeny és
aránytalanul hosszú. De mihelyt beszélni kezdett, többé senki sem nézte
sápadtságát, keskeny és hosszú kezét, mindenki csak a hangját, mély, kellemes
zengésű, hajlékony, sokféle árnyalat kifejezésére képes orgánumát hallotta.
József saját magán tapasztalta ezt. Bármily ellenszenvvel viseltetett is
titkárával, Phineasszal szemben, beszédének varázsa alól nehezen bírta kivonni
magát. De hogy ez a Phineasz ilyen nyilvános vitákon részt szokott venni, arról
mind a mai napig fogalma sem volt. Figyelmesen, zavartan hallgatta a görögöt.
Phineasz olyan bátran és nyíltan mondta el a véleményét, hogy azt már
veszedelmes vakmerőségnek lehetett nevezni,
360
 – Nincs tisztázva – jelentette ki rendkívül udvarias hangnemben –, hogy ha
mi, görögök, teljes erőnket politikai szabadságunk megtartására koncentráljuk,
vereséget szenvedtünk volna-e. Aki figyelmesen olvassa Iszokratészt,
megállapíthatja, hogy mindenkor akadtak köztünk olyanok, akik szellemi
szabadságunk megőrzése érdekében hajlandók voltak politikai szabadságunk
tudatos feláldozására. Ebben a Pruszából származó kiváló és bölcs Dion úrnak
kétségkívül igaza van. De mi nem abból a célból mondtunk le politikai
szuverenitásunkról, hogy most lefitymáljanak minket olyanok, akik képtelenek
meglátni az összefüggéseket. Mi egyetemes birodalomra törekedtünk. Róma
megalkotta az egyetemes birodalmat, legalábbis a nyers építménnyel elkészült.
De az ellen tiltakoznunk kell, hogy a mi részünket elvitassák. Megadjuk
Rómának, ami Rómáé: de ismerjék el, ami a mienk. Nem csekély a mi
érdemünk. Vegyétek el a római műveltségből a görög alapot, és minden
összeomlik. Cicero elképzelhetetlen Demoszthenész nélkül, Vergilius
Homérosz nélkül. Amennyire igaz, hogy a politikai és a gazdasági életben
Róma szab törvényeket a világnak, ugyanannyira igaz, hogy minden, ami
szellemi, hellén veretű. Vespasianus császár megvonta tőlünk azokat a
kiváltságokat, amelyeket egy korábbi uralkodó adott nekünk. Ezt nem
hánytorgatjuk fel. És nem örvendeztünk eget verő ujjongással, amikor
megkaptuk attól a másik monarchiától a szóban forgó jogokat. Bármennyire
hatalmas a római császár, sem el nem veheti tőlünk, sem meg nem adhatja
nekünk azokat a dolgokat, amelyek nekünk, görögöknek, a legfontosabbak az
egész világon. Legfeljebb megkaphatja tőlünk. Ez a fiatalúr itt, aki szenátori
saruja magasságából oly mélységes megvetéssel tekint le ránk, ezüstszandált
viselő „görögöcskékre”, tudja meg, hogy minden hajlékonyságunk mellett egy
tulajdonságunkat sohasem fogjuk leplezni, hazugságokkal eltakarni senki
kedvéért: a büszkeséget, hogy görögök vagyunk. A hatalom nagy dolog, a
politika nagy dolog, de a szellem birodalmában, a rendszerező filozófus
álláspontjáról nézve a politikusok csupán rendőrök, az egyeduralkodó szellem
végrehajtó szervei. Arisztotelész nélkül, görög ideológia nélkül nem létezett
volna Nagy Sándor. És mi más ez a nagy római birodalom, ha nem kisebb
formátumban való megismétlése annak, amit elsőként Nagy Sándor alkotott?
József meglehetősen hátul állt, nem sokat látott Phineaszból, és remélte,
hogy az egyáltalában észre sem vette őt. Nem bírt szabadulni a görög hangjának
hatása alól. Ennek az embernek nem volt szüksége nagy szavakra, hangjának
egyetlen finom árnyalata elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ellenfelére a gúny
egész tömegét zúdítsa. József meglepődve látta, hogy még a roppant dölyfös
római arisztokraták sem tudták megőrizni jéghideg fölényességüket. Úgy tettek,
mintha távozni akarnának, de mégis maradtak, figyeltek, szinte megbűvölten
meredtek a nagy fejre, a halovány arcra, a szájra, amelyből szárnyaló szavak
áradtak. József megértette e siker legmélyebb okát. Phineasz olyan emberek
előtt beszélt, akik nem rokonszenveztek vele; ő, a felszabadított rabszolga, a
361
legelőkelőbb nemesség tagjai előtt. Nyilván nem most történt először, hogy
ilyen alkalmat felhasználva elmondta a véleményét: aki életében először szól
nyilvánosság előtt, nem tud így beszélni: Hogy van, hogy Phineasz sohasem
dicsekedett el neki szónoki tehetségével? Mekkora gőg a felszabadított
rabszolgától – és milyen belső szemrehányás József számára –, hogy Phineasz
még arra sem érdemesítette, hogy beszéljen róla.
Mindenekfölött azonban a beszéd tartalma hökkentette meg: az a magától
értetődő büszkeség, amellyel Phineasz a görög szellem felsőbbségét
hangsúlyozta. Nem József saját álmodozása volt ez a zsidó fölényről, csak
éppen a görögségre alkalmazva? Ha – amint Phineasz helyesen jegyezte meg –
ez a nagy római birodalom a Nagy Sándor által egyszer már megvalósított
egyetemes monarchia utánzása, akkor a zsidó sors, még ha oly magasságba
lendülne is fel, amilyenről József álmodott, lehet-e egyéb, mint a görög sors
nevetségesen törpe másolata? József életcélja valóban csupán arra irányul, hogy
utánozzon valamit, ami már régen megvalósult?
Ez a szenátor egyszerűen nevetséges volt, amikor oly büszkén emlegette
római mivoltát. Nem fér hozzá kétség, hogy Phineasz különb ember ennél a
fiatal, önhitt uracsnál, aki oly durván legorombította a görögöket. Phineasz jól
megfelelt neki, de érvei a szorosabb vizsgálat fényében éppúgy szétesnek, mint
a másikéi. Hogy valaki különbnek tartja magát másnál, csak azért, mert azoknak
ősei, akik közé született, és akiknek a nyelvén beszél, nagy tetteket vittek végbe
– ez nem argumentum, hanem üres és megvetendő szájhősködés.
Amikor József idáig jutott gondolatainak menetében, összerezzent. Ami
érvényes a rómaira és a görögre, vajon kevésbé érvényes-e rá, a zsidóra?
Gyorsan közbevetett egy fenntartást. Jó, megírta A Világpolgár Zsoltárát, és
kétségkívül neki is az a végső célja, hogy a világ összes törzse szellemileg
egyesülve egyetlen néppé váljék. De amíg ezt el nem éri, nem feladata-e
összetartani a saját csoportját, már csak azért is, mivel az ő néptörzse az
egyetlen, amely erre a célra törekszik?
Törzsi büszkeségének erősen megingott épületét ezzel az érvvel próbálta
megtámogatni, de nem sikerült. Gondolatait nem gondolta végig. Phineaszt nem
hallgatta végig, kiosont a teremből, kábultan, zavaros érzésekkel lopakodott le a
templom magas lépcsőin, majdnem úgy, mint aki szökik valahonnan.

Aznap este azonban, amikor felkereste kiadóját, Claudius Reginust, hogy

átadja neki a befejezett kéziratot, a rá jellemző könnyelműséggel már lelke
legmélyére szorította vissza a délelőtti benyomásokat és gondolatokat.
Vacsora után a nagy pénzember, aki ezúttal is lomposan, hanyag öltözékben
hevert az étkezőkereveten, aprókat kortyolgatott borából, amelynek mindig
langymelegnek kellett lennie, mert gyenge gyomra miatt csak így bírta az italt.
Arról beszélt Józsefnek, hogy Titus magatartása csalódást keltett benne. A
362
császár oly furcsán viselkedik, közönyös, a teljesen apatikus ember benyomását
kelti. Állandóan maga mellett tartja az orvosát, azt a Valenst. Még olyankor is
szórakozottan néz maga elé, ha negyven-vagy ötvenmillióról van szó, ami
valóban feltűnő magatartás Vespasianus fiától. Meg folyton elodázza a
döntéseket. Még arra sem képes rászánni magát, hogy komoly intézkedéseket
hozzon a zsidók védelmére, pedig feltehetően ez volna a szándéka.
Valószínűleg így akar védekezni Domitianus tendenciózus híresztelései ellen. A
mákvirág ugyanis erősen áskálódik ellene. Titus azelőtt egyáltalán nem törődött
azzal, mit fecseg az utca népe. Most azonban annyira fél a közvéleménytől,
hogy nem meri kimutatni a zsidók iránti rokonszenvét. Jó volna, ha Bereniké
végre megjönne.
József nagyra értékelte kiadójának élettapasztalatát. De az a belső
biztonságérzet, amely akkor töltötte el, amikor Vespasianus haláláról értesült,
oly erős volt benne most is, hogy Claudius Reginus szavai nem tudták
megingatni. Reginus most kigöngyölte a kézirattekercset.
– Olvasd el a hatodik könyv elejét – kérte József –, azt a passzust, amely után
a templomhegy elleni roham következik.
Reginus kikereste és elolvasta a figyelmébe ajánlott részt:
„Eközben a rómaiak, ámbár a szükséges építőanyag előteremtése nagyon
nagy fáradságot okozott nekik, mégis 21 nap alatt befejezték a sáncépítést,
miközben… a város környékét 90 stadionnyi távolságban teljesen letarolták.
Valóban siralmas látvány volt a vidék; mert azelőtt fák és díszkertek pompáztak
rajta, most pedig puszta volt és kopár. Az idegen, aki látta a régi Júdeát és
Jeruzsálem pompás elővárosait, és most szemébe ötlött ez a pusztaság, könnyeit
és sóhajait nem tudta elfojtani e szörnyű változáson. Mert a háború a szépség
utolsó nyomát is eltörölte, és ha valaki, aki régebben ismerte ezt a vidéket,
hirtelen megjelent volna ott, nem ismert volna rá, hanem kereste volna a várost,
mely pedig ott volt előtte.”
József izgatottan várta, mit szól majd Reginus, akinek hozzáértését a
legteljesebb mértékben elismerte.
– Örülök – mondta végül a kiadó –, hogy erősebben kidomborítottad a zsidó
tendenciát. Kétségkívül te írtad a legjobb könyvet a háborúról, doktor uram.
József szíve repesett az örömtől. De Claudius Reginus még nem fejezte be:
– Kíváncsi vagyok, hogy a te könyved után mi mondanivalója lesz még
Justusnak – jegyezte meg.
A legközelebbi péntek este József az Aemilius-hídon átment a Tiberis jobb
partjára, ahol a zsidók laktak. Nagyon elégedett volt. Cajus Barzaarone, az
Agrippa-hitközség elöljárója – megfontolva Claudius Reginusnak a császár
temetésén mondott szavait –, meghívta, töltse házában a szombatnap előestéjét.
József tehát a Háromutca Kapu felé lépkedett, ahol Cajus háza állott.
Jóleső érzéssel lépett az ebédlőbe, ahová tizenöt évvel azelőtt tette be először
a lábát. Most is úgy volt minden, mint akkor. A szombat előestje alkalmából a
363
szobát nem római módon világították meg, hanem júdeai szokás szerint:
ibolyafüzérekkel díszített lámpások függtek alá a mennyezetről. A
tálalószekrényen most is ott sorakozott a régi étkészlet, amelynek darabjait
Izrael emblémája, a szőlőfürt díszítette. De József szívét mindennél jobban
melengette a szalmába burkolt hőtartó ládikák látványa; mivel szombaton nem
szabad főzni, a már elkészített fogásokat ezekben a ládikákban tartották
melegen, ínycsiklandó ételek jól ismert, kellemes szaga terjengett a levegőben.
Cajus Barzaarone olyan fesztelen közvetlenséggel fogadta vendégét, mintha
csak tegnap látta volna utoljára.
– Béke legyen veled, uram, Joszef Ben Matthiasz doktor, az első rend papja –
mondta el tiszteletteljesen a héber üdvözlést, és a díszhelyhez, a középső
étkezőkerevethez vezette. Nyilván csak rá vártak, mert Cajus egy serleg júdeai
bor, valódi eskoli bor fölött mindjárt ezután elmondta a szombat előestéjére
előírt imádságot. Majd megáldotta a kenyeret, megtörte, szétosztotta, mindenki
áment mondott, és megkezdődött a vacsora.
Amíg a nők és a gyermekek is ott voltak, nem alakult ki igazi beszélgetés.
Vacsora után ők visszavonultak, csak a három férfi maradt a szobában: József, a
házigazda és annak veje, Licinus doktor. Közelebb húzódott egymáshoz a
három férfi, s bor, apró sütemény, gyümölcs mellett beszélgetni kezdtek. Az
öreg, ravasz bútorkereskedő kilépett, óvatos tartózkodásából. Ha nem
következtek volna be bizonyos külső események – kezdte –, akkor nem kérette
volna Józsefet a Házába. De semmi sem lett abból, amit a zsidók az új
kormányzattól reméltek; sőt éppen ellenkezőleg, az a hír, hogy a császár zsidó
nőt akar feleségül venni, csak fokozta a zsidóellenes hangulatot. És a császár
nem lép fel ez ellen, és Bereniké sem jön. Ő, Cajus, úgy hallotta, hogy József
elkészült könyve átdolgozásával, s így alkalma lesz hosszabb beszélgetést
folytatni a császárral. Arra kéri Józsefet, emlékeztesse majd Titust, hogy Róma
szorongatott zsidói biztató szót várnak tőle.
József nem áltatta magát, sejtette már előre, mi késztette Cajus Barzaaronét a
kibékülésre. A zsidók minden megvetésük ellenére máskor is sokszor
megkörnyékezték, hogy panaszukat előadja, vagy kedvezményeket szerezzen
számukra az udvarnál. De hogy Cajus Barzaarone ennyire nyíltan, leplezetlenül
kimondta, mit akar tőle – ez felbosszantotta. Szemöldökét felvonva hallgatta a
házigazdát, majd kurtán csak ennyit mondott:
– Megteszem, amit tudok.
A simulékony Licinus doktor észrevette, hogy József elkedvetlenedett.
– Volna itt még egy ügy, igazán leköteleznél, ha meg ajándékoznál
figyelmeddel – mondta gyorsan, nagyon kedvesen.
József szinte akarata ellenére megállapította, hogy ez a régen kissé affektáló
úriember mennyire megváltozott, mégpedig előnyére. Alighanem Iréné nevelte
meg. Annak idején majdnem maga vette el a gazdag bútorkereskedő leányát.
Iréné rajongott érte, amikor ő először volt Rómában, s mint Jahve lángoló lelkű
364
katonája, hadba akart szállni, hogy szülőhazájáért harcoljon. Mennyire másként
alakult volna a sorsa, ha akkor nőül veszi Irénét! Akkor Rómában marad,
sohasem vezet hadsereget harcba és pusztulásba. Nem lett volna soha a császár
és a herceg asztaltársa. Itt éldegélni Rómában, írogatva, gazdagon, nyugodtan,
mérsékelt vétkekkel és mérsékelt érdemekkel, tekintélynek örvendve, mint ez a
Licinus doktor. A csendes, komoly Iréné megvédte volna minden
szertelenségtől, tetteit nem a valóságban, hanem a fantázia birodalmában vitte
volna végbe, s beérte volna azzal, hogy írogat róluk. Egy kicsit talán irigyelte
Licinus doktort, de alapjában véve nem bánta, hogy Irénét ez az ember vette
feleségül, nem ő.
– Most már biztos – kezdte Licinus doktor –, hogy a Velián levő zsina-
gógánkat lebontják, mert a császár ott akar építkezni. Az üvegfúvó Alexasztól
úgy értesültem, külön zsinagógát szándékozol alapítani, hogy elhelyezd benne a
Jeruzsálemből megmentett hetven tóratekercset. Természetesen a
Velia-zsinagóga helyett mi, is újat akarunk építeni, a Tiberis bal partján. Volna
egy ajánlatom. Ne építkezzünk közösen? Szép volna, ha az új imaházat
József-zsinagógának neveznék.
József meglepetten figyelt fel. Micsoda? A Tiberis bal partján lakó zsidók, a
római zsidó kolónia legelőkelőbb tagjai, az ő védnöksége alá akarnák helyezni
új zsinagógájukat? Hát valóban komolyan ki akarnak békülni vele?
Licinus doktor persze jó ember, tulajdonképpen mindig ugyanazon a fronton
harcolt, mint ő: görög tragédiákat ír, amelyeknek anyagát a Bibliából meríti, és
az ortodox doktorok ezt a merész vállalkozást legfeljebb azért nézik el neki,
mert Cajus Barzaarone veje. Természetesen nagyszerű lenne, ha ő, József, a
legelőkelőbb római zsinagóga protektorának és elnökének mondhatná magát.
De most nem szabad elsietni semmit. Ha elfogadja az ajánlatot, nyilván
elvárják, sőt megkövetelik tőle, hogy Paulus fiát körülmetéltesse, és zsidónak
nevelje. Meg aztán, ettől eltekintve, honnan teremtsen elő akkora összeget,
amely méltó hozzájárulás lenne az új zsinagóga építéséhez? Írói hírnévből nem
lehet pénzt verni.
– Néhány hét gondolkodási időre van szükségem – mondta habozva.
A következő pillanatban hangja átmelegedett, arcára kiült az a ragyogás,
amellyel mindig megnyerte magának a szíveket, s gyorsan hozzáfűzte:
– Ajánlatod mélységes öröm számomra. Köszönöm neked, Licinus doktor –
és kezet nyújtott neki.
Boldog volt ezekben a napokban, munkájának befejezése után. Elfelejtette,
hogy még elintézni való ügye van a titkárával, Phineasszal, elfeledkezett arról
is, hogy felesége és kisfia elidegenedett tőle. Mert minden egyéb úgy alakult,
ahogyan kívánta. A zsidók megbékültek vele, a Palatinusról pedig a császári
kegy ragyogott rá. Audienciáját csütörtökre tették, arra a napra, amelyen a
császár csak barátait és bizalmasak fogadta. A hivatalos meghívóhoz Titus saját

365
kezűleg biggyesztett utóiratot: örül, hogy Józseffel végre egyszer ismét
kiadósan elbeszélgethet.
És most, szerencséje tudatának vértezetében, József kellő hangulatban érezte
magát ahhoz, hogy Dorionnal megvívja azt a csatát, amelyet oly sokáig
halogatott.
Keresztülment a zegzugos folyosón, amely felesége lakosztályába vezetett.
Vágyakozott Dorionra, kívánta hosszúkás fejét, tengerszínű szemét, vékony
testét, magas gyerekhangját, amellyel oly gyöngéd és oly gonosz dolgokat
tudott neki mondani. A látogatáshoz elegánsan, de otthonosan öltözött. Dús,
fekete haját félhosszú fürtökbe rendezte, keskeny, mozgékony ajkai fölött és
alatt bőrét gondosan megborotválva, szakálla merev, szigorú háromszögként
csüngött alá. Könnyedén lépkedett, mint legszebb ifjúkorában; férfias
gyöngédség töltötte el egész lényét, és vibrált benne az öröm, hogy jó híreket
visz Dorionnak.
Nem találta egyedül. Néhány úr meg egy hölgy ült körülötte, egy sor üres
szék is volt a helyiségben, nyilván nagyobb társaság szokott megfordulni nála.
Dorion kereveten feküdt, leheletfinom, áttetsző kószi fátyolkelméből készült
ruha volt rajta, mellette dorombolt kedvenc, feketészöld kandúrmacskája,
Krónosz, amelyet József annyira utált.
Amikor József belépett, Dorion sárgásbarna arca kigyúlt, s ebben a
fellángolásban volt egy kis dac, volt egy kis diadal is.
– Milyen kár, hogy nem jöttél előbb, Józsefem – nyújtotta feléje a kezét. –
Valerius szenátor „Argonauticá”- jából olvasott fel nekünk.
– Ó, igazán kár – mondta József kissé szárazon, és a szenátor felé fordult.
Az öreg Valerius merev méltósággal ült. A birodalomban már csak
mindössze harminckét család tagjai mondhatták el magukról, hogy ősnemesi
római családok sarjai, s ha e famíliák közül valamelyik vitathatatlanul egészen a
trójai Aeneasig tudta visszavezetni származását, akkor az ő családja volt az.
Valerius feliratokon és dokumentumokon a teljes nevét szokta feltüntetni: Q.
Tullius Valerius Senecio Roscius Murena Coelius Sex. Julius Frontinus Silius
C. Pius Augustanus L. Proculus Valens Rufinus Fuscus Claudius Rutilianus. E
nevek mindegyike a birodalom legnemesebb nemzetségeihez való vérségi
kapcsolatra utalt. Sajnos, Valerius szenátor vagyona nem állt arányban
előkelőségével. Mi tagadás, puszta udvariasság volt már az is, hogy szenátornak
szólították; mert az első rendbeli nemesség tagja csak olyan személy lehetett,
aki legalább egymillió sestertiusszal rendelkezett, s mivel Valerius vagyona
ennek az összegnek töredékére zsugorodott, Vespasianus császár cenzori
hatáskörénél fogva törölte őt a szenátus névjegyzékéből. Hogy a kizárást
némileg enyhítse, élete végéig ingyenlakást utalt ki neki abban a házban,
amelyben maga lakott, mielőtt császárrá kiáltották ki. József kapta a földszintet
meg az első emeletet, az öreg Valeriusnak a felső emelettel kellett beérnie. A
cenzor rostáján fennakadt szenátor méltóságteljes megadással viselte sorsát.
366
Szobáiban nem volt annyi hely, hogy előkelő őseinek viaszképmásait teljes
létszámban fel tudta volna állítani; tekintélyes részüket kénytelen volt egy
szállítmányozó cég raktárában elhelyezni. De nem panaszkodott.
Visszavonultan éldegélt leányával, a huszonkét éves, szigorú, fehér arcú
Tulliával, a hatodik kerületi zegzugos házban, ősapáitól rámaradt relikviák,
molyrágta díszruhák, porlepte lictori vesszőnyalábok, hervadt győzelmi
koszorúk között. Irodalmi tevékenységnek szentelte magát, hosszú lélegzetű
verses regényen dolgozott az Argonautákról, akikkel természetesen szintén
atyafiságban állott. De az uborkafára felkapaszkodott Vespasianusnak sohasem
bocsátotta meg a kizárás szégyenét. Titokban egy merész, rebellis hangvételű
eposzban akarta megénekelni ős-unokafivérének, Brutusnak a tetteit,
telitűzdelve az egészet lázító, republikánus gondolatokkal. Szándéka mégsem
maradt titokban, tudott róla az egész Város, és a bennfentesek mosolyogva
adták tovább egymásnak Vespasianus megjegyzését: éppen azért adott a derék
Valeriusnak ingyenlakást, hogy nyugodt körülmények között írhassa meg
köztársaságot magasztaló himnuszait; mert ha majd egyszer bárki is elolvassa
az ünnepélyes vén szamár republikánus tirádáit, attól fogva a „köztársaság” szó
puszta hallatára leküzdhetetlen ásítozás vesz rajta erőt.
József köszöntötte Dorion vendégeit. A fehér arcú Tullia zárkózottan,
kimérten viszonozta az üdvözlést. Fabullus, a gőgös festő, szintén igen kurtán
válaszolt vejének köszönésére. Annál zajosabban köszöntötte Annius Bassus
ezredes, Dorion legbizalmasabb barátja. Hangoskodó udvariassága azonban
nem tudta megtéveszteni Józsefet, aki csalhatatlanul érezte, hogy betoppanása
megzavarta a társaságot. Belépése előtt nyilvánvalóan meghitt hangulatban,
élénken diskuráltak; most pedig vontatottan beszéltek erről-arról, csupa
közömbös dologról. József minden tőle telhetőt elkövetett, hogy kedélyes,
közvetlen légkört teremtsen. A vendégek azonban nem értékelték fáradozásait, s
hamarosan eltávoztak.
Dorion nem bánta, hogy négyszemközt maradt Józseffel. Mindig, még az
ölelkezés óráiban is, izgatóan rejtélyesnek érezte, s mindig kíváncsian várta,
milyen meglepetést tartogat az ő különös férje. Elképzelhető-e még egy férfi,
aki oly sokáig hallgatni tudott volna akkora horderejű eseményről, amilyen a
trónváltozás? Van-e még egy férj, aki, ha meghitt viszonyban van a feleségével,
nem beszélne meg vele ilyen fontos ügyet?
Kissé merev mozdulattal fordította József felé vékony, törékeny finomságú
testét, és egyenesen az arcába nézett. Kár, mondta, hogy nem jött korábban. Az
öreg Valerius ugyanis nem az „Argonauticá”-jából, hanem a „Brutus”-ából
olvasott fel részleteket; elképesztő, milyen merész hangot enged meg magának
ez az ember.
– Amennyire én a verseit ismerem – felelte mosolyogva József –, éppoly
verejtékszagúak, mint ő maga.

367
 Az öreg Valerius ugyanis mindig csak az ünnepi, régimódi tógát viselte,
méghozzá a csupasz testén, amint azt háromszáz esztendővel azelőtt a szokás
kívánta; a Valeriusok ragaszkodtak a másutt rég feledésbe merült szokáshoz, ily
módon is hangsúlyozva családjuk régiségét.
Dorion felkönyökölt, bő ruhaujja visszacsúszott, és szabadon hagyta hosszú,
barna karját. Mindig élvezettel hallgatta, ha József kigúnyolta az ismerősöket.
Ezúttal azonban nem nevetett, komolyra fordította a szót. Mi van Phineasszal? –
kérdezte. A kis Paulust hetek óta elhanyagolja, alig foglalkozik vele.
Józsefnek kapóra jött, hogy Dorion Phineaszra terelte a beszélgetést.
Eltökélte magában, hogy eltávolítja a görögöt, de ezt lassan kellett csinálni,
nagy szavak és gesztusok nélkül, hűvösen, udvariasan, előkelően, ironikusan.
Nem vitás, Phineasz jól dolgozott neki. De nem adta bele minden tehetségét,
odaadását, munkája külsődleges maradt.
Ilyen lesz a jutalma is, gazdag, de a szívből jövő köszönet hiányozni fog
belőle.
– Phineaszt – magyarázta Dorionnak – a legutóbbi hetekben erősen igénybe
kellett vennie. De a munkát már befejezték. Phineasz igazán jól dolgozott,
szeretne neki valami ajándékot adni. Arra gondolt, hogy kiegészíti és felújítja
Phineasz ruhatárát. Mi erről Dorion véleménye? Phineasz ruhái elnyűttek.
Görög módra öltözködni, az bizony pénzbe kerül. Nagyon kedves lenne
Doriontól, ha kezébe venné ezt az ügyet. Sokkal jobban ért az ilyesmihez, mint
József.
Dorion az arcába néz, félig nyílt szájjal, mosolyogva. Rendben van –
válaszolja –, vállalja a dolog lebonyolítását. Igazán legfőbb ideje, hogy
Phineasz megint komolyan foglalkozzék a gyerekkel. Még jó, ha Annius
időnként foglalkozott vele, különben teljesen magára maradt válna, mint egy kis
vadóc.
– Annius – mondta József lekicsinylő hangon.
– Annius Bassus – ismételte meg a nevet, és kezével olyan mozdulatot tett,
mintha félresöpörné ezt az embert. Mindent utált ebben a tisztben, a nevetését,
hangos modorát, nyílt, szívélyes viselkedését, mindent. Annius alparancsnok
volt a zsidó háborúban, és többször is kitüntette magát. József azonban nem
felejtette el egy antiszemita kijelentését, és könyvében egyetlen szóval sem
emlékezett meg haditetteiről. Nagy bosszúságára az ezredes tudomást sem vett a
sértésnek szánt hallgatásról, továbbra is ugyanolyan lelkendező, baráti hangon
beszélt vele, pajzán históriákat mesélt neki háborús bajtársairól, kedélyesen
vállon veregette, mint régen. Józsefet emésztette a méreg, és dühét még csak
fokozta, hogy Dorion barátságába fogadta a tisztet.
József megvető gesztusát az asszony most sem hagyta szó nélkül. Még jó –
jegyezte meg epésen –, hogy Annius tulajdonságainak megítélésében nem
József az egyedüli mérvadó. Az öreg császár például nyilván más véleménnyel
volt róla. Máskülönben nem nevezte volna ki gárdaezredessé, és nem bízta
368
volna rá azt a kényes feladatot, hogy Domitianus herceg udvari marsallja és
szárnysegédje legyen.
Ez igaz is volt. Annius még ebben a nehéz pozícióban is megállta a helyét,
meg tudta nyerni a fiatal herceg barátságát, anélkül, hogy az öreg császár
bizalmát elveszítette volna.
Titus alatt majd nem lesz könnyű dolga az ezredesnek, mondta József
szárazon, némi kajánsággal. Neki, Józsefnek, egyébiránt teljesen mindegy, az ő
számára nulla ez az ember. Annius nagy lehetősége a háború volt, de
elszalasztotta. Nem úgy viselkedett Jeruzsálem alatt, hogy tetteivel akár
egyetlen kurta elismerést is érdemelne.
Dorion mosolygott, közelebb csúszott hozzá.
– Természetesen kizárólag csak rád tartozik annak a megítélése, hogy
írásaidban mit tartsz feljegyzésre érdemesnek, és mit nem. Tudom, egy művész
nem tud dolgozni önérzet nélkül, anélkül, hogy ne bízna ítéleteinek abszolút
helyességében. Apám se tudna. De nem vagy te a kelleténél egy kicsikét
büszkébb, Józsefem?
József hirtelen nem tudott mit felelni a csipkelődésre. Csak nézte a
könyökére támaszkodó Doriont, rézsútos, magas homlokát, könnyű és tiszta
vonalú profilját; nagy szemtelen szájából kecsesen, csípősen áradtak a szavak,
de neki nem fájtak. Szerette nagyon az asszonyt.
– Biztos vagy benne – folytatta Dorion –, hogy ítéleted, egyszer s
mindenkorra érvényes, hogy értékelésed végleges?
– Igen – felelte József, és bár hangjából mélységes meggyőződés csendült ki,
hiúság nem vegyült bele. Egészen közel húzódott Dorionhoz, két tenyere közé
fogta, majd ölébe hajtotta a fejét, s fölébe hajolva duruzsolta:
– A ti Alexandriátokban hiszik, hogy a holtak megítéltetnek, Ozírisz a
trónusán ül, Anubisz és Horusz a mérlegnél állnak, és negyvenkét szavazóbíró,
strucctollal a fején, karddal a kezében, ítélkezik a halott fölött, és a ti madárfejű
Hermészetek feljegyzi az ítéletet. Nos, itt enyém a mérleg, én jegyzem fel az
ítéletet. Nincs szükségem Ozíriszre, sem negyvenkét szavazóbírára.
Nyilván meghibbant ez az ember, nagyzási hóbortban szenved, gondolja
Dorion. De a hangja kellemes, belopja magát a fülébe és a szívébe. Dorion feje a
férfi ölében nyugszik, egyik keze a nagy, hosszú szőrű kandúr macskát
cirógatja, nyakát csiklandozza József merev, háromszögletűre nyírt szakálla. Az
utóbbi hetekben gyakran olyan idegennek érezte a férjét. Gyakran, éppen
olyankor, amikor a férfias, csinos Annius ezredes nála időzött, nem értette,
miért is dobta oda magát ennek a furcsa zsidónak, akinek hónapokig, évekig
nem volt ideje a felesége számára. De hogy most itt van, ahogy sóvárogva
legelteti rajta tüzes, gátlástalan szemeit, ahogy mohón nyúlkál feléje
türelmetlen, gátlástalan kezeivel, ahogy szerelmesen babusgatja – igen, most
úgy érzi Dorion, hogy őhozzá tartozik. Vékony, mozgékony ujjaival beleturkál
József nagy műgonddal bodorított szakállába, és mosolyogva mondja:
369
 – Tudom, Hermészem, hogy neked egyedül csak a te láthatatlan istenedre
van szükséged.
Józsefnek semmi kedve most erről vitatkozni. Szorosabban öleli magához az
asszonyt, még közelebb hajol le hozzá, és szép, megnyerő hangján tovább
duruzsol a fülébe. Igen, a legutóbbi hetekben csúnyán elhanyagolta Doriont,
nagy önuralmába került, de egészen az övé akart lenni, osztatlanul. Ez addig
nem volt lehetséges, amíg azt a bizonyos munkát be nem fejezte. Most már
elkészült vele. Jól sikerült. Csütörtökön átnyújtja a császárnak a könyv egyik
példányát. Nemsokára nyilvánosság előtt is felolvas majd belőle. De a legelső
példányt nem a császár kapja, hanem Dorion, a legeslegelsőt.
Dorion sokáig nem válaszol. Jól érzi magát, fejét a férje ölébe hajtva, kezét a
szakáll sűrűjébe dugva. Aztán elmosolyodik, és magas kislányhangján
váratlanul megkérdezi:
– És mondd, Józsefem, most, hogy a mi Titusunk a császár, végre pénzhez
jutunk?
József nem változtat a testtartásán. Most is Dorion fölé hajol, egyik kezét az
asszony feje alatt tartja. Pénz, gondolja, mi az, hogy pénz? Neki kereken
hatvanezer sestertiusra rúg az évi jövedelme. Szerinte ennyiből egészen jól meg
lehet élni. Úgy látszik, Dorionnak nem ez a véleménye.
– Pénz? – kérdezi vissza, még mindig mosolyogva. – Mire van szükséged?
Ékszerekre? Új személyzetre? Nagyon kell takarékoskodnod? Mondd csak, mi
kellene.
– Nekem? – mondja lustán, álmatagon Dorion, és kényelmesen elnyújtózik.
– Nekem nem kell semmi, legfeljebb az, hogy törődjenek velem egy picikét. De
nekünk, már úgy értem, hogy neked és nekem és a fiunknak, szükségünk van
egy villára, egy vidéki udvarházra, ha már nem telik arra, hogy újat építtessünk
itt a Városban.
Hirtelen lendülettel magasba lódítja fejét, teste ülő helyzetbe kerül. Ott ül
gyerekesen, kissé mereven, ölében a kandúrral.
József nagyon meglepődött. Azt tudta, hogy a sötét római ház sohasem
tetszett Dorionnak. Kitüntetésnek számított, hogy a császár éppen abban a
házban adott hajlékot, amelyben valaha maga lakot. De mi tagadás, a ház bizony
ósdi, zegzugos, homályos, dohos. Dorion már József első sikere óta arra
vágyott, hogy saját házuk legyen Rómában. De hát az a ház, amelynek építésére
futotta volna, szerény, kispolgári lett volna, nem Fabullus udvari festő kényes
ízlésű leányának való. József most döbbent rá csak igazán, milyen keveset
foglalkozott Dorionnal; különben előre látta volna, hogy a helyzet megváltozása
újra felszítja az asszony álmait.
Dorion tovább csevegett. Élénken ecsetelte elgondolásait, már szinte minden
részletkérdést tisztázott magában, minden mondata elárulta, hogy sokat
foglalkozott kedvenc tervével. Ha szeszélyeinek kielégítéséről volt szó, a lusta
Dorion nagyon serény tudott lenni. Édesapja jó barátságban van Grovius
370
mesterrel, Domitianus kedvenc építészével. A herceg óriási építkezéseket akar
kezdeni az Albanum melletti uradalom területén. Grovius építész ki fogja
eszközölni – ebben támogatja majd Annius, aki Domitianus barátja –, hogy
József ott olcsó telket vehessen, vagy hosszú távra béreljen. Ez biztosan sikerül.
Grovius már tervezett is egy házat Dorion kérésére, persze minden kötelezettség
nélkül. Nem drága, szerény, megfelel egy író vagyoni helyzetének, de világos és
levegős. Egy úrilak, két személyzeti épület, ennyi az egész. Dorion apjának már
régóta van egy elképzelése olyan freskóról, amely folytatólagosan futna körül
egy villa folyosóin. Többször is megvalósíthatta volna, sokan kérték már rá; de
ő neki, a lányának ígérte, az ő részére tartogatja. Nos, ez a helyzet. Dorion
ragyogó arccal nézett Józsefre.
A férfi kelletlenül hallgatta a tervezgetéseket. Őt nem zavarta a vén ház, sem
az, hogy a dolgozószobája nem elég világos. Azt mondja Dorion, olcsón fognak
építkezni. Mi az, hogy olcsón? Hogy képzeli? Háromszázezren alul nem lehet
megúszni. Kénytelen lesz kölcsönöket felvenni; a kamatok magasak. És még mi
mindenre lesz szükség, ha Dorion beköltözik az ő villájába! Új kocsik, új
cselédek. Ezek a modern, világos házak elképzelhetetlenek szobrok és freskók
nélkül. „Ne csinálj képmást” – mondja az írás. József, jóllehet egyébként igen
kevéssé ragaszkodik a zsidó rítushoz, gyűlöl minden festményt és szobrot,
valósággal iszonyodik tőlük.
Dorion boldogan tovább csacsog. Elmagyarázza Grovius építész terveit.
Kihúzza József övéből az arany íróeszközt, néhány vonással felvázolja az épület
alaprajzát. Ez itt a nagy nyári ebédlő, kilátással a tóra meg a tengerre. Itt vannak
a fedett folyosók. Esős időben József itt kellemesen érezheti magát, és
láthatatlan istene bizonyára remek gondolatokat sugalmaz neki, hogy minél
jobban betölthesse „halottakat ítélő tisztét”. És itt meg az egész folyosón – és
Dorion hangját büszkeség hevíti át – fut majd az apja freskója. Ez lesz a
legszebb alkotása, örök időre híressé teszi az Albanus-tó parti villát. „Az
elszalasztott alkalmak”, ez a freskó címe. Hogy mit ábrázol majd? Egy fiatal
férfi néz fiatal nőalakok után, akik hosszú sort alkotva távolodnak el tőle,
istennőknek látszanak; elmennek, de még hátrafordítják fejüket, vállukon át
rámosolyognak a fiatal férfira; nagyon szépek, és a mosolyukban van egy kis
sajnálkozás, meg nagyon sok gúny; és a fiatal férfi ott ül, és mereven bámul
utánuk.
Józsefet vajmi kevéssé érdeklik „Az elszalasztott alkalmak” című freskó
részletei. Dorion nagy áldozatot hozott érte, óriási áldozatot, de sokat is kívánt
tőle, többet, mint amennyit egy ember általában adni hajlandó. Ha megkapja a
villát, nem lesz pénz a zsinagógára. Dorion mindig ilyen döntések elé állítja őt.
„Ne házasodj össze a bűn leányaival.” Dorion félig görög, félig egyiptomi;
abból a két népből sarjadt, amely legtöbbet gyötörte az ő népét. Pinkász, a pap,
amikor megtudta, hogy Izrael gyülekezetének egyik tagja egy midianita nővel
paráználkodik, dárdát fogott, a férfi után ment, oda, ahol paráználkodott, és
371
keresztüldöfte mindkettőnek a hasát, a férfiét is, a nőét is. „Ne házasodj
össze…” Igen, nagy bűn volt. Másfelől viszont Mózes midianita, Salamon
pedig egyiptomi nőt vett feleségül. Ami őt magát, Józsefet illeti, neki sok
minden meg van engedve, mivel azzal bízatott meg, hogy egy kis állam
polgárából világpolgárrá legyen. Eddig sikerült: megmaradt zsidónak, és
ugyanakkor rómaivá vált. Edom leányával közösült, és Joszef Ben Matthiasz
maradt továbbra is.
Felébredt álmodozásából, és nézte az asszonyt, finom, büszke, kívánatos
arcát, kényelmes-puhán pihenő tagjait. Gyakran megbántotta Doriont, sokszor
okozott neki fájdalmat vagy bosszúságot. Most nem mondhat neki nemet,
amikor olyan elvileg jelentéktelen dologról, pénzről van szó. Összeházasodott
vele, az idegen nővel, mert Dorion nagyon idegen, ősrégi bálványimádók
véréből való; elődei, akik kínozták és megalázták az ő elődeit, csúcsos, magas,
háromszögletű hegyek alatt nyugszanak; tele van dőre babonákkal; azokat a
könyveket, amelyek Józsefnek szentek és mindennél kedvesebbek, megvetésre
méltó butaságoknak tartja, és férje életének egész munkáját üres játszadozásnak
tekinti. Lám, az imént is kinevette, amikor a feladatáról beszélt neki, arról, hogy
az ő tiszte megítélni a holtakat. És mégis… Dorion hozzá tartozik, és ő
Dorionhoz, a zsidó férfi az idegen asszonyhoz. Ő, József, írta A Világpolgár
Zsoltárát: „A néktek ígért ország nem Sion, A neve: Földkerekség.” És itt ez az
asszony, és ő nem mondhat neki nemet hitvány pénz miatt.
Megragadta Doriont, olyan hirtelen vehemenciával, hogy a macska leugrott,
és nagy ugrásokkal elinalt. Hátrarántotta az asszony fejét, úgyhogy annak félig
nyitott ajkai majdnem hozzáértek az arcához, és szinte suttogva kérdezte:
– Ha megkapod a villát, ideadod nekem Paulust?
Dorion felnevetett, hangosan, élesen, kajánul.
– Eszem ágában sincs, Józsefem – jelentette ki, de hangja gyengéd volt. A
következő pillanatban kitépte magát József karjából, az üres széksorok mögé
szaladt, ahol az öreg Valerius hallgatói ültek előbb. József biztos léptekkel utána
iramodott, elfogta, még erősebben magához szorította.
– Megkapom a villámat? – kérdezte Dorion. Még védekezett, de a szeme már
elfátyolosodott.
József nem mondott sem igent, sem nemet. A kerevethez vonszolta Doriont.
Körülöttük ott álltak az üres székek. Az egyik sarokból halkan fújva, hátát
meggörbítve Krónosz, a kandúr nézett.

Háromszázötven rabszolga-írnok, hét csoportba osztva, hét szakképzett

diktáló tollbamondása szerint dolgozott „A zsidó háború” kéziratának
másolásán. Két nappal az audiencia előtt Claudius Reginus József kezébe tette a
császárnak szánt példányt. Szép, nagy tekercse volt, a szöveget a legfinomabb
pergamenre írták, tokját és fogóit drága, régi elefántcsontból faragták. Minden
372
egyes fejezet iniciáléját művészi cirádák díszítették, a mű elején a szerző több
színű arcképe volt látható.
József figyelmesen vizsgálgatta a portrét, bíráló szemmel, mintha idegen
ember arcképét nézné. Barna, hosszú fej, tüzes szem, erős szemöldök, dudoros,
magas homlok, hosszú, kissé görbült orr, hollófekete, sűrű haj, háromszögűre
nyírt merev szakáll, keskeny, ívelt ajak, a száj fölötti és alatti rész kiborotválva.
A körirat szövege: „Flavius Josephus római lovag” – de azért mégiscsak Joszef
Ben Matthiasz az, doktor és első rendbeli pap, Bereniké hercegnő
unokatestvére, Dávid király nemzetségéből. A mű nyelve görög, de mégis zsidó
könyv. Zsidó könyv, de egy világpolgár szelleme beszél belőle.
„Flavius Josephus római lovag.” József még mindig az arcképét nézi. A
zsidók nem borotválják hajuk és szakálluk sarkait. „Ne nyírjátok le körös-körül
hajatok végét, és ne kurtítsátok szakállatok végeit” – parancsolja az írás. A
rómaiak viszont teljesen simára borotválják arcukat. Csak addig hagyják meg a
szakállukat, amíg arcuk jellege végleg ki nem alakul; ha úgy vélik, kialakult az
arcuk, csupaszon mutatják. József úgy érzi, elég sokat dolgozott önmagán is, a
könyvén is. Megengedheti magának, hogy csupasz arccal járjon a világban.
De okos dolog volna, ha most, amikor első ízben megy audienciára Titushoz,
Titus császárhoz, szakálltalanul jelenne meg előtte? Titus a zsidót akarja
viszontlátni, nem a rómait.
József összegöngyöli a könyvtekercset. Zsidó könyvet írt. Zsidóságát nem a
hajában meg a szakállában hordozza. Megengedheti magának, hogy csupasz
ábrázattal menjen Titushoz.

Titus kellemes hangulatban, kíváncsian várja Józsefet. Már hetek óta kívánta
látni; de az a furcsa restség, amely az utóbbi időben úrrá lett rajta,
megakadályozta, hogy érte küldjön, mielőtt jelentkezne.
Uralkodásának ezekben az első heteiben a császár nem érezte jól magát.
Valami tompa kábultság ülte meg, kedvetlen volt, csüggeteg, mintha minden
frissesség elszállt volna belőle. Főként az a gondolat rágta a lelkét, hogy minden
fáradozása és igyekezete ellenére a római nép ellenségesen elzárkózott előle,
hogy a tömegek egy tirannust, egy felkapaszkodott törtetőt, egy kiszipolyozót
látnak benne. De ettől eltekintve is rosszul alakultak a dolgok. A zsidókat,
szeretett Berenikéjének a népét, egyre jobban gyűlöli a közvélemény, és ő, a
császár, a testét-lelkét sorvasztó apátia miatt képtelen rászánni magát olyan
erélyes intézkedésekre, amelyek megfékezhetnék a zsidógyűlöletet.
Legalább itt lenne Bereniké. Szüksége van valakire, aki előtt őszintén
kiöntheti szívét. Igaz, itt van mellette Valens, az orvosa, aki nehéz, lassú,
fürkésző tekintetével átlát rajta; ez fájón jólesik. Amikor csak lehet, maga
mellett tartja Valenst; most is itt van. De a legfontosabbról, ami hiányzik a

373
császárnak, mégsem beszélhet vele; Valens római, és ami Titusnak hiányzik, az
éppen a másik világ, a Kelet.
Ezért várja oly nagyon Józsefet. József ismeri Bereniké szerelméért vívott
fortélyos harcait, ismeri a jeruzsálemi templom pusztulását megelőző
hercehurcát, ismeri perlekedését a láthatatlan zsidó istennel. Feloldódva és
mégis felajzottan várja zsidó barátját.
Amikor József belép, Titus felkel, elébe megy. De félúton meghökkenve
megáll. Mi ez a csupasz arc? Ez volna József, az ő zsidó barátja? Csalódottan
indul meg újra, de most már lassan, vontatott léptekkel. Ez az öröme sem lehet
meg? Fürkészi a másik arcát, egymás után felismeri a dudoros, erőszakos
homlokot, a heves tekintetű szemeket, a hosszú, kissé görbe orrot, a mohó, ívelt
ajkakat, az egész nyugati-keleti embert. De azért idegenkedése nem olvad el
olyan hamar. Megöleli és megcsókolja ugyan Józsefet, ahogyan az barátok közt
szokás; de gesztusai hűvösek, formálisak.
– Örülök, hogy újra láthatlak, Flavius Josephus –mondja. Római nevén
szólítja, és hangjában nyoma sincs annak a bizalmasságnak, amelynek József
már előre örült.
József nem veszti el a bátorságát, gyorsan összeszedi magát. Röpke
pillanatok alatt átlátja a helyzetet. Bereniké képmása, Titusnak, a császárnak, az
ő barátjának idegen, kémlelő, elkínzott nézése. Számított is arra, hogy a
császárnak hozzá kell szoknia az ő új arcához. Időt kell hagyni neki. Szép,
meleg hangján elmondja, mennyire örül, hogy a császárnak átnyújthatja műve
új, átdolgozott kiadását. Majd bemutatja azt az embert, aki a tekercset hozta:
Phineasz, a titkára. Bőbeszédűen ecseteli, milyen kiváló munkatársnak
bizonyult. Ily módon a görögnek gyűlöletéért nagylelkűséggel fizet, a
császárnak pedig alkalmat ad arra, hogy a semleges témáról folyó csevegés
közben megszokja József új arcát.
Titus néhány barátságos-közömbös szót vált Phineaszszal. Majd átveszi tőle
„A zsidó háború” súlyos könyvtekercsét, kigöngyöli, szeme megakad József
arcképén. Hosszan nézi, aztán Józsefet veszi szemügyre, tekintete megélénkül,
fiús arcán mosoly suhan át.
– Hát itt még megvolt a szakállad, Józsefem – mondja barátságosan, és
halkan elneveti magát.
József nyíltan, bizalmasan visszanevet a császárra, és így felel:
– Kérlek, felség, olvasd el a könyvemet, és közöld velem, jutottam-e már
annyira, hogy csupasz arccal járhassak, vagy pedig újra növesszem meg a
szakállamat.
– Biztosítalak, hogy ezt őszintén meg fogom neked mondani – ígéri a
császár, szemmel láthatóan szívélyesebben és derűsebben. Tovább göngyölgeti
a tekercset, majd óvatosan összetekeri, és szinte gyengéd mozdulattal leteszi az
asztalra. Bágyadtsága eltűnt. A nála magasabb József vállára teszi kezét, beszél
hozzá, félrevonja a többiektől, fel-alá járkál vele a tágas teremben, frissen,
374
oldott hangulatban cseveg, de hangját kissé letompítja, hogy a jelenlevők ne
érthessék szavait.
Szóba kerülnek a hosszú hónapok, amelyeket együtt töltöttek a kiéhezett,
pusztulásra ítélt Jeruzsálem falai alatt.
– Emlékszel-e még, Józsefem, amikor ott álltunk annak a szakadéknak a
peremén, ahová a zsidók a halottaikat dobálták? Tudod-e, miről beszéltünk
akkor?
Hogy József emlékszik-e? De mennyire, hogy emlékszik. A jeruzsálemiek
naponta ezerszám dobták a városfal előtti szakadékba a hullákat. Július vége
felé kísérte arra Titust, talán éppen kilenc éve most annak. Nagy volt a csend, ők
ott álltak az egykor dús termékenységű tájban, amely sivataggá változott, és a
levegőt éles, maró, fojtogató bűz hatotta át. Lábuk előtt tátongott a szakadék,
amelyben József testvéreinek tetemei rothadtak; mögöttük, mellettük,
körülöttük keresztfák, amelyeken emberek, József testvérei függtek; a bűzlő
levegőben és a letarolt földön dögevők várták a lakoma idejét. Nagyon keserves
nyár volt az József számára, és a büszke hadi sikerek mellett nagyon sok bajt
hozott a rómaiaknak is.
– Hát, arra emlékszel-e – folytatta a császár –, miről beszélgettünk, amikor
egy zsidó nyíltól megsebesültél, és én meglátogattalak?
Persze hogy emlékezett. Titus akkor azt kérdezte tőle: „Az ellenségünk vagy
te, zsidóm?” „Nem vagyok az, hercegem” felelte ő. Titus, megnyomva hangját,
tovább kérdezett: „De azokhoz tartozol, akik a falakon belül vannak?” „Igen,
hercegem” – mondta József. Még pontosan emlékszik: hogyan nézett rá akkor
Titus, gyűlölet nélkül, de fájdalmas töprengéssel; mert Bereniké is e
fanatikusok, felfoghatatlanok, elvakultak közé tartozik, és Titus sohasem fogja
egészen megérteni.
– Hát arra emlékszel-e, amikor … Meg arra, amikor … – A császár ki nem
fogyott a kérdésekből, és József mindenre emlékezett, és most megértették
egymást. Idősebbek lettek; egyikük arcán, amely csak most vált csupasszá,
nyomot hagyott az erőltetett szellemi munka, és sok új tapasztalat vájt bele
finom redőket; másikuk arcára zsírrétegek rakódtak, vonásai fáradtságról,
lemondásról árulkodtak. De most feloldódott a két férfi, felidézgették a régi
emlékeket, és ugyanaz a nagy bizalom kapcsolta őket össze, mint régen. József
tovább haladt útján a Nyugat felé, Titus tovább közeledett a Kelethez. József
remélte, érezte, hogy egyszer eljön a nap, amikor legtitkosabb céljait is nyíltan
feltárhatja Titus előtt, beszélhet neki Kelet és Róma diadalmas
eggyéolvasztásáról. Azon a napon a római császár és a zsidó író egyformák
lesznek, ugyanazok lesznek: az első világpolgárok, egy eljövendő ezredév első
emberei.
– El kell mondanom neked valamit – szólt most Titus bizalmasan. – Arról a
tanácsról van szó, amelyet apám adott egyszer. Jól emlékszem a szavaira: „Ne
építs ki túlságosan mély kapcsolatokat a zsidókkal. Néha jó tudni, hogy a
375
világon más dolgok is léteznek, mint a Forum meg a Palatinus eszméi. Nem árt,
ha néha engeded, hogy zsidó nők simogassák a bőrödet és zsidó próféták a
szívedet. De hidd el nekem, a római katonai szabályzattal meg Augustus császár
politikai kézikönyvével jobban meg tudod állni helyedet a világban, mint a
Kelet összes szent iratával együttvéve.”
– És ehhez a tanácshoz igazodsz majd, felség? – kérdezte József.
– Magad is láthatod – mosolygott Titus önelégülten, és Bereniké képmására
pillantott. A hercegnő hosszú, nemes vonású arca úgy nézett le rájuk aranybarna
szemeivel, mintha a maga eleven valóságában volna jelen.
– Fabullus, az apósod igazán remekművet festett – folytatta a császár, majd
tűnődőre vált a hangja. – De mi az egész? Fa és festék. Hol van Bereniké
hangja? Tudod, persze, hogy mindig volt valami egészen kis rekedtség a
hangjában. Eleinte egyáltalában nem is tetszett. És hol a járása? Jeruzsálem
ostroma alatt hányszor elképzeltem őt, amint kijön a fehér-arany templomból,
és lassan lépdel lefelé a lépcsőkön.
– Nikion, Nikion, vadgalambom, szemem fénye – mondta a képnek arám
nyelven, kissé tördelve a szavakat. Most esett meg először, hogy más személy
jelenlétében kiejtette ezt a becenevet. Majd ismét Józsefhez fordult ragyogó
arccal: – Szép idők jönnek. Nem lesz ugyan könnyű a mi Nikionunkat trónra
ültetni, de sikerülni fog.
Most hirtelen az a magabiztos katona lett, akit József oly jól ismert,
keményre feszült kurta áll, összeszűkült, célpontra irányított szem. Hangja a
régi, katonás harsogássá erősült, olyannyira, hogy a teremben tartózkodók
felfigyeltek.
A többiek szintén társalogtak: Phineasz, a titkár, a császár udvari orvosával
beszélgetett, Mucius Valensszel, a második nemesség aranygyűrűjének
tulajdonosával, a birodalom egyik legbefolyásosabb személyiségével. Ez a
Valens forradalmasította az orvostudományt, a diagnosztikának új módszerét
találta fel, majdnem minden betegség jellegét meg tudja állapítani az emberek
szeméből, és tudománya nagy hírnevet, sok pénzt hozott neki. Hideg modorú úr,
közönyös szívű, a realitások embere, alapjában véve a pénzen és a karrierjén
kívül nem érdekli semmi. Ha beszélget, sohasem bocsátkozik bizalmasabb
közlésekbe, tartózkodó, óvatos. Ennek a görögnek, ennek a Phineasznak, akit a
zsidó úgy felmagasztalt a császár előtt, ennek sem akar mondani semmit, ki
akarja fürkészni, nem akar semmire ráfizetni, meg akarja szerezni magának,
amit a másiktól kaphat. Ám Phineasz még nála is ügyesebb a beszélgetésben.
Magáról alig szól valamit, becsmérlően beszél Valens ellenségeiről, okosan
hízeleg a rómainak, körültömjénezi hiúságát: fortélyosan kikérdezi, és Valens
öntelten, nagy méltósággal kiteregeti gyógyászati elveit.
A két férfiúnak egyébiránt sok ideje van egymás szimatolgatására, mert a
császár csak nem akarja abbahagyni beszélgetését a zsidóval. Valens és

376
Phineasz egyaránt türelmetlenül, irigyen és dühösen állapítja meg ezt a tényt.
Örökkévalóságnak tűnik, mire a császár Józseffel visszamegy hozzájuk.
– Ezentúl gyakran kell találkoznunk, kedves Józsefem – fejezi be a bizalmas
beszélgetést. Majd feszes tartásba merevedik, tapsol, mire belép egy titkár, és a
császár rátér az audiencia hivatalos részére:
– Örülünk, Flavius Josephus, hogy nagy művednek második változatával
elkészültél. Horatius mondotta, hogy egy könyvnek kilenc évig kell érlelődnie,
és te is kilenc esztendeig munkálkodtál a magadén. Könyved emlékművet állít
atyánknak, az istenné dicsőült Vespasianusnak, megtiszteltetést jelent
számunkra, minélfogva igen szívesen fogadjuk. A jövőben is készek vagyunk
megteremteni számodra a lehetőséget, hogy gondtalan és nyugodt körülmények
közepette szentelhesd tudományodat és művészetedet a mi érdekeinknek,
valamint a birodalom érdekeinek. Köszönetünk és elismerésünk jeleként fogadd
tőlünk ezt az utalványt, amely a tudományfejlesztési alap pénztáránál váltható
be.
Ezzel kiveszi a titkár kezéből az utalványt, és átnyújtja Józsefnek.
József általában nem tartozott a pénzéhes emberek típusához, de ebben a
pillanatban nagyon szerette volna tudni, mekkora összegről szól a kiutalás. Sok
függött ettől. Csakhogy olvasatlanul kellett a köntöse ujjába csúsztatnia az
okmányt. Nekikészülődött, hogy megköszönje a császári kegyet. Titus
egyenesen a szeme közé nézett, alig észrevehetően elmosolyodott, majd
váratlanul, nyilván hirtelen támadt ötlet sugalmazására, ismét megszólalt, de
most nem az uralkodó, hanem a jó barát hangján, aki örömet akar szerezni a
másiknak:
– Azonkívül, Józsefem, azt akarom, hogy könyvedet a Béke Templomának
könyvtárában helyezzék el, és ott a tiszteletedre emlékoszlopot emeljenek.
Józsefnek elakadt a lélegzete, csupasz arcába bíborvörös vérhullám szökött,
alig bírta megállni, hogy a szívéhez ne kapjon. Még Valens és Phineasz sem
tudták egészen elpalástolni meglepetésüket. Emlékoszlop, mellszobor a Béke
Templomának díszcsarnokában. Számtalan szobor állt Rómában, de minden
híres író dédelgetett álma, vágyainak netovábbja az volt, hogy mellszobrát
ebben a csarnokban helyezzék el. Minden idők latinul vagy görögül író szerzői
közül mindössze százkilencvenhetet ítéltek méltónak arra, hogy műveik helyet
kapjanak a Béke Templomának díszkönyvtárában, és csak tizenhét élő volt
köztük, tizenegy görög meg hat római. József mindig irigyen és gőgösen haladt
el a szobrok és az ércbe vésett nevek előtt. Ugyan mi a biztosítéka annak, hogy
az élő írók között éppen ez a tizenegy görög és hat római lesz halhatatlan?
Három évszázad óta létezik a Biblia görög fordítása: miért hiányzanak a tábláról
az olyan nevek, mint Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel? Vajon Dávid király himnuszai
gyengébbek, mint Pindarosz költeményei? Gyakran füstölgött így magában.
Arra azonban legmerészebben szárnyaló álmaiban sem mert gondolni, valami
babonás félelemből, hogy ő lesz az első idegen, az első „barbár”, aki majd
377
helyet kap e fénytől ragyogó körben. Most harsonák, kürtök rivalltak a fejében,
gyerekkorában érezte magát így, akkor, amikor a fehérbe öltözöttek kórusát
először hallotta énekelni a Templom lépcsőin. Tudata mélyéről felszökött a
régi-régi mondás: „Hetvenheten vannak, akikre hallgat a világ, és én egyikük
vagyok.” A boldogság akkora erővel rohanta meg, hogy beleszédült.
De még mielőtt köszönetet mondott a császárnak és a jó barátnak, gond
vegyült túláradó boldogságába. „Ne csinálj képmást.” Annak idején engedte,
sőt ösztönözte, hogy Agrippa címzetes király tibériási palotáját megrohanják és
felperzseljék, mert ott szobrok álltak. Halálos bűn, ha most engedi, hogy saját
mellszobrát felállítsák, méghozzá pogány templomban. A zsidók közül sokan,
sőt a legtöbben titokban büszkék lesznek rá, hogy egy maguk-fajtájabelit ekkora
megtiszteltetés ért. De nyilvánosan, a zsinagógákban meg a tanintézményekben,
újból ellene fognak szónokolni, és az egész birodalom területén, sőt a határokon
túl, a távoli Keleten élő zsidók is irtózattal emlegetik majd a nevét. Egyéb
aggályok is lopakodtak az agyába. Ha neki mellszobra lesz, megtagadhatja-e
Doriontól Fabullus freskóját? És honnan teremtsen elő minderre pénzt? Lehet,
hogy a mellszobor költségeit is neki magának kell fedeznie; ilyen eset már
előfordult.
Ez az utóbbi aggálya azonban gyorsan szertefoszlott. Alig dadogta el
köszönetét, Titus azt mondta neki, ezúttal baráti kedveskedésből arám nyelven,
nehezen bányászva elő emlékezetéből az idegen szavakat:
– A napokban elküldöm hozzád Basiliust, a szobrászt. A többi nem rád
tartozik. De azt gondold meg – fűzte hozzá mosolyogva –, nem lenne-e mégis
jobb, ha szakállal mintázna meg.
Józsefet mintegy negyven barátja kísérte el a Palatinusra. A palota
előcsarnokában várakoztak rá. Amikor ragyogó arccal visszatért, már hatvan jó
barát gratulált neki. Hihetetlen gyorsasággal terjedt el a híre, hogy a császár két
óra hosszat beszélgetett Józseffel bizalmasan, négyszemközt. Zajos örömmel
fogadták. Amikor félig őszinte, félig megjátszott szerénységgel elújságolta,
milyen kitüntető kegyekben részesítette a császár, ujjongásba törtek ki,
ölelgették, csókolgatták. Legviharosabban Demetrius Libanus, a színész juttatta
kifejezésre örömét. Kinyújtotta karját, tenyérrel kifelé, majd visszahúzta, csókot
lehelt a keze fejére, csókot dobott Józsefnek, arca elé húzta köntösét, úgyhogy a
homlokát, a szemét sem lehetett látni, s így, az istenségnek hódoló ember
pózában, egyszerre megható és komikus hatást keltve, érces hangon kiáltozta:
– Ó, te nagyon jó, te nagyon nagy Josephus zsidó!
De közben az járt az eszében, ha a császár még őt is ilyen magas
kitüntetésben részesítette, neki minden bizonnyal sokkal különb kegyeket
tartogat.
Valóságos diadalmenetben kísérték haza Józsefet.
– Mi történt? – kérdezték a járókelők.

378
 – Ez itt Flavius Josephus, a zsidó író – adták meg a felvilágosítást. – írt egy új
könyvet. A császár egymilliót ajándékozott neki, és még a mellszobrát is
felállíttatja. Most már vége a bizonytalanságnak. A zsidó asszony lesz a
császárnénk.

Józsefet már két nappal az audiencia után felkérte Basilius, a szobrász,

látogasson el a műtermébe, hogy megbeszélhesse vele a mellszobor-ügy
részleteit. József nagy zavarban volt, nem tudta, most mitévő legyen. Elhárítsa a
megtiszteltetést? Örökös bántó probléma: mennyire kell ragaszkodnia
szokásokhoz? Több út vezet Jahvéhoz; a szokások jelentik az egyiket. Józsefnek
magának nincs szüksége a szokásokra, ő megtalálta a maga külön útját Istenhez.
A nagy tömeg számára azonban szükségesek a szokások. Sőt most, a zsidó
állam pusztulása után, a szokásokon kívül voltaképpen nincs is egyéb módja,
hogy valaki bizonyságot tegyen arról, miszerint a „zsidóság” szellemi
princípiumát vallja. Bármiféle kép megtűrése nem csupán a sok parancsolat
egyikének megszegése, több annál – a szellemi ősprincípium, a láthatatlan Isten
tagadása.
De hát egyáltalán lehetséges-e a kitüntetés visszautasítása? Lehetséges.
Kijelenthetné például, hogy meggyőződése szerint csak akkor lesz rá méltó, ha
majd megírta második, nagyobb művét. Ez persze áldozat, óriási lemondás. És
ha rá is tudná szánni magát, hogy vállalja, felmerül a másik kérdés: szabad-e
vállalnia? Ily lemondással nem károsodna-e az egyetemes zsidóság is?
Claudius Reginushoz fordult tanácsért. A könyvkiadó súlyos, álmos
szemeivel mustrálgatta, vastag, rosszul borotvált ajkai mosolyogtak. Tudta jól,
hogy József ragaszkodik a kitüntetéshez, de kell neki valaki, aki rábeszéli.
Reginus azonban megengedte magának azt a tréfát, hogy nem igyekezett őt
rábeszélni, hagyta, hadd vergődjék. Hát igen, igen – szűrte lassan a szót –,
bizonyára károsan érintené a zsidóságot, ha József elutasítaná a kitüntetést. De a
zsidók már oly sok mindent kibírtak, a Templom pusztulását például; talán azt is
ki fogják bírni, ha Józsefnek nem lesz mellszobra. József kérlelte Reginust,
beszéljen komolyan. József – mondta erre a kiadó – elkövetett bizonyos
cselekményeket, amelyektől még ő, Reginus is tartózkodott volna. Ami pedig
azt illeti, lényeges-e, hogy az Írásnak a doktorok által kiagyalt
háromszázhatvanöt tilalma közül százhetvennyolcat vagy száznyolcvanegyet
hágunk át, meg hogy e háromszázhatvanötből melyek nyomnak többet a latban
és mennyivel nyomnak többet – nos, ennek megítélése inkább a jeruzsálemi
templomegyetem doktorára, Józsefre tartozik, mint egy nagyon elfoglalt
üzletemberre. Ezen a téren József kétségkívül szakértőbb nála, így hát egyedül
kell tisztáznia a kérdést. Egyébiránt örömmel közölheti, hogy „A zsidó háború”
új, átdolgozott kiadásának példányai szépen fogynak. Elsősorban zsidók
vásárolják. Véleménye szerint ennek az az oka, hogy az új változat kissé…
379
hm… hogyan is fogalmazza meg… kevésbé óvatos. Azért említi meg ezt a
körülményt, mert József bizonyos tanulságokat vonhat le belőle.
József dühösen távozott, egyenesen Cajus Barzaaronéhoz ment. Itt több
megértésre talált.
– Ha engem kérdezel – mondta az öreg bútorkereskedő –, én csupán a
magam példájára hivatkozhatom. Mint tudod, beleegyeztem, hogy a bútoraimat
állatfigura-faragványokkal díszítve hozzam forgalomba. Ha nem szánom rá
magam, a verseny utolért és tönkretett volna. Találtam néhány törvénytudó
doktort, akik jóindulatú szakvéleményeket adtak, és az én esetemben az
állat-ornamensek készítését bocsánatos bűnnek nyilvánították, sőt némelyikük
megengedett dolognak jelentette ki. De ezek az engedmények kétesek, tudom
én jól. Mert elvégre az Írás egyértelműen mondja: „Ne csinálj képmást.”
Szegény öreg atyámnak – áldassék a megigazult emléke – mindenesetre sok
bánatot okoztam halála előtt liberalizmusommal, és néha azt mondom
magamnak, hogy talán legidősebb fiam, Cornelius hajótörése és pusztulása
büntetés volt a vétkeimért. Megpróbálom jóvátenni, amit elkövettem. Az előírt
tizednél háromszor annyit adtam zsidó rabszolgák kiváltására. Mégis nyomaszt
a kétely, vajon szabad-e kétes módon pénzt keresni, még akkor is, ha nemes
célokra adakozunk belőle? A te helyzeted, József doktor, még kedvezőtlenebb.
Megengedni, hogy mellszobrot mintázzanak rólad, ez minden kétséget kizáró
módon a Tan szellemébe ütközik. A te esetedben aligha fognak enyhítő
körülményeket találni a jabnei doktorok.
– Tehát az a tanácsod, hogy utasítsam el? – kérdezte József.
– Az a tanácsom, hogy ne utasítsd el – felelte lassan Cajus Barzaarone, maga
elé nézve. – Valamennyiünk érdekében áll, hogy elfogadjad. Súlyos vétkeket
vettél te már magadra, azok is mindannyiunk javát szolgálták. Fogadd el a
kitüntetést.
Hirtelen József szeme közé nézett, és nyomatékosan, szinte követelő hangon
tette hozzá:
– De mutasd ki, hogy zsidó vagy! Végre metéltesd körül a fiadat, József
doktor.
Beszélni könnyű, gondolta József. Cajus Barzaarone is tudhatná, sőt
bizonyára tudja is, hogy József Dorion beleegyezése nélkül nem kényszerítheti
zsidó hitre a fiát. Erre semmiféle jogalapja nincsen. A bútorkereskedő, mintha
kitalálta volna gondolatát, így folytatta:
– Ha szeret a feleséged, nem támaszt nehézséget, minden bizonnyal
hozzájárul, hogy a fiútokat úgy neveljék, amint te kívánod.
József nem szólt rá semmit. Reménytelen dolog megértetni, hogy Dorion
szereti őt, de a fiát mégsem engedi zsidóvá lenni.
Persze alapjában véve igaza van ennek a Barzaaronénak. Minél inkább válik
Joszef Ben Matthiaszból Flavius Josephus, annál inkább kötelessége, hogy
Paulus fiát zsidóvá tegye. Igen. Elfogadja a császári kitüntetést, a szobrot, de
380
újrakezdi a harcot a fiáért. Ha Bereniké itt lesz, talán a jogi gátakat is sikerül
lerombolni, és akkor Paulusból Dorion beleegyezése nélkül is zsidó lehet.

Egyelőre azonban nem Bereniké hercegnő érkezett meg, hanem Júdea

provincia kormányzója, Flavius Silva. Magával hozta egy könyv konceptusát,
amelyet a zsidókról írt, meg hozott egy memorandumot is, amelyet a császárnak
akart átnyújtani. Tudta, hogy a császár Rómába várja Berenikét, ezért
tanácsosnak vélte, ha maga utazik a fővárosba. Nagyon örült, hogy a hercegnő
megérkezése oly sokáig elhúzódik.
Flavius Silva derűs kedélyű, hangos modorú úr volt, Annius Bassus ezredes
unokatestvére, akire nagyon hasonlított is. Miután Cerealis és Lucilius tábornok
nem boldogult Júdeával, ő lett a nehezen kezelhető provincia helytartója.
Szívósan igyekezett pacifikálni és romanizálni Júdeát. Hangos, joviális modora
mögött jó adag kemény, konok ravaszság rejlett.
A tartomány elpusztult, Jeruzsálem, a híres város romokban hevert, a zsidó
lakosság nagy része halott, sokakat elhurcoltak. Az újkormányzó legelső gondja
arra irányult, hogy újra benépesítse az országot. A római központi kormányzat
hozzájárulásával a provinciában maradt zsidók százezreit késztette arra, hogy
szétszóródjanak a birodalom legkülönbözőbb részein, megkönnyítette
kivándorlásukat, s helyükbe minél több nemzsidó telepest költöztetett Júdeába.
A lerombolt zsidó városok egész sorát építette fel újra, de ezek már görög-római
települések voltak, új városokat is alapított, például Flavia Neapolist, és
mindent megtett gyors fejlődésük érdekében. Jeruzsálem pusztulása után kilenc
évvel már jelenthette Rómának, hogy Neapolisának lélekszáma eléri a
negyvenezret, a tartományi főváros, Caesarea lakossága pedig hatvanezer fővel
gyarapodott.
Flavius Silva igazságos ember volt, nem lehetett azzal vádolni, hogy a
zsidók ellenszenvesek neki. De római volt a csontja velejéig, rokoni szálak
fűzték a császári házhoz, és szilárdan eltökélte, hogy azt a római békét és római
rendet, amelyet Vespasianus császár rákényszerített az egész birodalomra, a
maga provinciájában is megvalósítja. Észre térítette a szíriaiakat, ha azok úgy
hitték, büntetlenül ingerelhetik a zsidókat, de azt sem tűrte, ha a zsidók
fanatikus hitbuzgalmukban a saját vallásukra akarták téríteni a szíriaiakat és
görögöket. Róma rugalmas, államérdekből megengedte a zsidó vallást. Sok
vérontás után a római hatóságok lemondtak arról a követelésükről, hogy a
zsidók is hódoljanak a konszakrált császárok szobrai előtt. A zsidó lakosságra
való tekintettel még azt is megtették, hogy Alexandriában és Antiochiában a
hetenként történő ingyen gabonaszállítások napját szombatról péntekre tették át.
De ha most az ő, Flavius Silva provinciájában lakó zsidók arra vetemednek,
hogy görögöket vagy rómaiakat eltántorítsanak ősi vallásuktól, az állami
istenek kultuszától, az már több a soknál. Flavius Silvának esze ágában sem volt
381
eltűrni a zsidók térítési fanatizmusát, mert azt államellenes megnyilvánulásnak
minősítette.
A zsidók egyre-másra menesztették hozzá a küldöttségeket, doktorokat meg
jogtudósokat, akik hosszú dikciókban és terjengős beadványokban
bizonygatták, miszerint a zsidóktól távol áll, hogy a nemzsidókat saját hitükre
térítsék. A kormányzónak viszont pontos értesülései voltak arról, hogy egész
sereg koldusfilozófus járja a provincia területét, akik a szíriaiak és a görögök
előtt szenvedélyes szónoklatokban magasztalják a zsidó mennyországot.
Amikor ezt a tényt a zsidó doktorok orra alá dörgölte, a következő magyarázatot
kapta: a szóban forgó koldusfilozófusok és cinikusok egy apró foszlánynak
tekinthető, teljesen jelentéktelen szekta tagjai, minaeusoknak vagy
christianusoknak nevezik őket, és a zsidó tanoktól eltérő, nem kötelező erejű
nézeteket hirdetnek. A kormányzó azonban nem az az ember volt, akit ilyen
gyönge kimagyarázkodással meg lehetett volna nyugtatni. Hogyhogy? Micsoda
beszéd ez? Ezek az úgynevezett christianusok éppen olyan külsejűek, mint a
többi zsidó, ugyanazt teszik, ugyanazt tanítják, ugyanazokat a szent iratokat
ismerik el, ugyanazokat az ünnepeket ülik meg, ugyanolyan gyatrán beszélnek
latinul, ugyanolyan nehezen kezelhetők. Alapjában véve Flavius Silva minden
zsidót barbárnak tartott, a vallásukról pedig az volt a véleménye, hogy az
babonák kusza halmaza. Amennyire a doktorok bonyolult fejtegetéseiből ki
tudta hámozni, az úgynevezett minaeusok vagy christianusok szektájának hívei
azt hiszik, hogy a Messiás már negyven vagy ötven éve megjelent, míg ellenben
a többi zsidó szerint csak húsz vagy harminc esztendő múlva lehet számítani
eljövetelére. Mind a két feltevés badarság, hülye babonás hiedelem; hiszen a
Messiás tíz esztendővel ezelőtt ténylegesen megjelent Vespasianus császár
alakjában, amit a zsidó papság törvényes képviselője, az író Flavius Josephus
maga is elismert. De mindettől eltekintve: Júdea közigazgatásának vezetője, aki
felelős azért, hogy az országban rend legyen, nem foglalkozhat holmi
körmönfont, szőrszálhasogató magyarázatokkal, nem törődhet azzal, mi a
különbség a minaeusok szektája meg a többi zsidó között. Ennélfogva az egész
zsidósággal szemben fenntartotta az erőszakos térítés, a prozelita-csinálás
vádját, és eltökélte, hogy minden eszközzel harcol e rendbontó törekvés ellen.
Ezért utazott Rómába, hogy magával vigye az üggyel kapcsolatos tények és
adatok bőséges anyagát, amelyet hivatalnokaival gyűjtetett össze. Rendeletet
akart kieszközölni a térítések káros jelenségének hatékony leküzdése
érdekében. Sietett, hogy megelőzze Berenikét, aki befolyását latba vetve
meghiúsíthatná szándékát. Olyan törvényre gondolt, amely rabszolgasággal
vagy halállal büntet mindenkit, aki az államvallás bármely követőjét apáinak
hitétől elszakítva más vallásra téríti, akár körülmetélés, akár vízbe merítés által.
A kormányzó sorra látogatta a minisztereket és a szenátorokat. Ravasz
politikus lévén, a császári kabinet tagjait egészen másként igyekezett
megdolgozni, mint a szenátorokat. A minisztereknek előadta: provinciájában
382
igen hamar és véglegesen rendet teremthetne, ha egy császári rendelet szigorú
büntetéseket helyezne kilátásba az istentelenségi mozgalom résztvevői ellen.
Ilyen ediktumra támaszkodva az államvallás híveit hatékonyan meg tudná
védeni a zsidók térítési buzgalmától, anélkül, hogy az utóbbiakat megsértené. A
szenátoroknak pedig arról beszélt, hogy a trónváltozás óta mennyire
megszaporodtak a zsidók túlkapásai. Ha ez így megy tovább – jelentette ki
tréfásan –, akkor hamarosan minden júdeai szír lakosságú városban zsidók
fognak szaladgálni késsel a kezükben, keresve, hogy kit metélhetnének körül. A
szenátusnak végre törvényt kellene hoznia a zsidók térítési fanatizmusa ellen,
vagy legalább a testi sértésre és a megférfiatlanításra vonatkozó törvények
hatályát kellene kiterjeszteni olyan értelemben, hogy egy nemzsidó
körülmetélése is e büntető cselekmények kategóriájába tartozzék.
A kormányzó friss, nyílt modora mindenkinek tetszett. A császár persze
egyre halogatta az audienciát, amelyen Flavius Silva ismertetni kívánta a júdeai
állapotokat, és át akarta nyújtani a memorandumát. A szenátoroknak viszont,
kiváltképpen az ellenzékieknek, kapóra jött a gondolat, hogy a törvényhozó
testületben a kormányzó kívánságának megfelelő törvényjavaslatot terjesszenek
elő. Ha aztán a császár meg is vétózza, egy dolgot legalább elértek: világosan
kifejezésre juttatták, mennyire ellenzik, hogy a birodalmi politika meghatározó
tényezői között a zsidó nő szempontjai is szerepet játsszanak.
Hosszas politikai tárgyalásai egyébiránt nem gátolták meg Flavius Silvát
abban, hogy a provinciai sanyarúságok után jólesően élvezze a főváros hangos,
vidám életét. Ott lehetett látni sok ünnepi lakomán, és szívesen látott vendég
volt az Antiumban, meg az Albanus-hegyekben épült luxusvillákban is.
Unokatestvére, Annius közvetítésével megismerkedett egy érdekes
hölggyel, Dorionnal. Anniustól hallotta, mekkora áldozatokat hozott ez a bájos
asszony, hogy fiát megmentse a körülmetéléstől. Kizárólag emiatt utasította
vissza a teljes római polgárjogot; mert ha elfogadja, akkor Józseffel való
házassága, amely most félig legálisnak minősül, teljesen legálissá válik, és az
utóbbi esetben Józsefnek hatalmában állna, hogy fia vallási hovatartozásáról
egymaga döntsön. Flavius Silvának igen tetszett Dorion úrhölgy állhatatossága,
és nem mulasztotta el, hogy katonás módon kifejezésre ne juttassa iránta érzett
lelkes csodálatát.
Az a tény, hogy a leghíresebb zsidó író felesége ennyire makacsul, súlyos
áldozatok árán is ellenzi fia körülmetélését, megerősítette a kormányzó
meggyőződését. Igen, a zsidó babona mélységes ellenszenvet kelt a birodalom
minden normális alattvalójában, következésképpen az ő eljárása helyes és
jogos. Dorion harcát a magáénak tekintette.
A Tiberis jobb partján is gyorsan híre terjedt a kormányzó megérkezésének
és ama szándékának, hogy kemény intézkedéseket eszközöljön ki a zsidók
letiport népe ellen. Csupán az szolgált némi vigaszul, hogy a császár még

383
mindig nem fogadta a kormányzót. De azért egyre nagyobb lett a nyugtalanság
és az aggodalom.
És Bereniké nem jött.
Cajus Barzaarone felkereste Józsefet, és kérte, ne töprengjen tovább, ne
viaskodjék a lelkiismeretével. Mindannyiuk érdeke, hogy erőt vegyen magán,
és elfogadja a császári kitüntetést, a mellszobrot. Licinus doktor szintén ilyen
értelemben igyekezett a lelkére beszélni, Alexasz, az üvegfúvó, hasonlóképpen
nyilatkozott, sőt Claudius Reginus is ezt tanácsolta, csendesen vigyorogva.
Demetrius Libanus ugyancsak e cél elérésére mozgósította gyakorlott
beszédkészségét. Mindenki ostromolta Józsefet. Ő azonban sokáig kérette
magát, habozott, tétovázott, vonakodott – végül aztán megtette, amit már
kezdettől fogva amúgy is meg akart tenni.

Viszolyogva vágott neki a kilencedik kerületnek, ahol Basilius szobrász-

műhelye volt. Ebben a kerületben tömörült a kőfaragók többsége. Egymás
mellett sorakoztak a műhelyek, ahol nagyban, üzemszerűen gyártották az
emlékműveket és mellszobrokat, mert a főváros és a birodalom óriási
mennyiségben igényelte ezeket. Most például, a trónváltozás után, több mint
harmincezer Titus-szobor és emlékmű elkészítésére érkeztek mindenfelől
sürgős megrendelések. Az új császár faragott képmása volt látható a
műhelyudvarokon, sok példányban, különféle méretekben és helyzetekben,
mint diadalmas hadvezér, lóháton, trónon ülve. Széles, kamaszosan tűnődő
fejét, homlokába fésült rövid, göndör fürtjeit idealizálták, valamiféle
szabványosított héroszfőt csináltak belőle. Művészi törekvéseket, lelkiismeretes
alkotásokat semerre sem lehetett látni. Raktáron maradt négyszáz, teljes alakú
Vespasianus-szobor, amelyek a császár halálával fölöslegessé váltak, ráadásul
sok helyet foglaltak el; ezekről minden teketória nélkül lefűrészelték a fejrészt,
és helyére az új uralkodóét illesztették.
József gyűlölte a kilencedik kerületet. Kelletlenül lépkedett istenek,
császárok, héroszok, filozófusok óriási és apró kő- és ércszobrainak erdején
keresztül, zajban, porban, tűző melegben. Undorral haladt el a műipar komoly
és pajzán termékei mellett, megvető pillantásokat vetve a bronztükrökre,
háromlábú díszedényekre, vázákra, amelyeket részeg silenusok, táncoló
nimfák, szárnyas oroszlánok, libákkal birkózó meztelen fiúcskák és a
gyerekesen játszadozó képzelőerő egyéb, sokféle alakzatban kifejezésre jutó
szüleményei díszítettek.
Végre megérkezett Basilius szobrász házához, amelyet minden oldalról
lármás műhelyudvarok vettek körül. Amikor József belépett az előcsarnokba,
szinte ijesztően hatott rá a csend, amely váratlanul körülfogta. Maga a műterem
tágas; világos terem volt; néhány szobormű állt itt-ott, a falak mentén,

384
valószínűleg antik alkotások. József nem értett az effélékhez. A művész lompos
öltözékű kis alakja szinte elveszett a hatalmas helyiségben.
Leültette Józsefet. Körüljárta, s bőven áradt belőle a szó:
– Természetesen öröm számomra, Flavius Josephus – mondta, miközben
világos, kellemetlenül átható pillantású szemével fürkészte –, hogy a császár
nekem adta ezt a megbízást. De szívesebben vettem volna, ha fél évvel később
kapom meg. El sem tudod képzelni, hogy mi, szobrászok és kőfaragók,
mennyire el vagyunk most halmozva munkával. Egyedül az én cégem ötszáz új
embert állított munkába. No – tért végre a tárgyra, sóhajtozva –, lássuk csak,
azért mindent elkövetünk, hogy valami szépet csináljunk belőled. Jól
megnézted magadnak ezt az urat, Kritiasz?
A kérdés egy tenyeres-talpas fickónak szólt, aki nyilván a művész
rabszolgája vagy szabadosa lehetett.
– Kritiasz a segédem – magyarázta a mester Józsefnek. – Ő fogja a szemedet
berakni, ha már annyira leszünk. Ez a szűkebb szakmája.
A fiatalember is vizsgálódó tekintettel méregette Józsefet, aki egyre
kínosabban érezte magát; állatot mustrálgatnak így a vásártéren, vagy
rabszolgát az árverésen.
A kis termetű, fürge mozgású Basilius csak járkált, járkált körülötte, és
vidáman fecsegett közben:
Van valami elképzelésed, Flavius Josephus? Mit szólnál például egy
nagyobb csoportozathoz, te ülő helyzetben, könyvvel a kezedben, lábaidnál
két-három tanítvány, amint felnéznek rád? De egy intarziás talapzaton nyugvó
mellszobor sem mutatna rosszul. Jó, markáns fejed van. Mellesleg szólva,
mindig szakállasnak képzeltelek el. Nézd, te nem vagy született római, veled
nyíltan beszélhetek. A rómaiak alapjában véve még csak nem is konyítanak a
művészethez. Csak a portréknál kell vigyázni. Ahhoz értenek valamit. Sajnos.
Nos, mit gondolsz? Csoportozat legyen, vagy mellszobor? A csoportozat
könnyebb lenne. Szólj már valamit, kérlek – noszogatta Józsefet, aki bosszús
hallgatásba burkolózott. – Mesélj valamit a múltadból, hogy elevenség üljön ki
az arcodra, hogy élet költözzék a vonásaidba. Látom már – szólt oda Kritiasznak
–, hogy ez az úr az egész felelősséget én nyakamba akarja varrni. Hát akkor
legyen mellszobor – döntötte el sóhajtva a kérdést. – Megmondom azonban
őszintén, hogy a mellszobor ellen szól egy-két körülmény. Igen, Flavius
Josephus. A koponyád alkata igazán jó, de a mi szemünkkel nézve nem igazi
írófej. Túlságosan sok energia, a kelleténél kevesebb kontempláció. Neked sem
lesz könnyű dolgod, Kritiasz. Nézd ezeket a heves, mozgékony szemeket.
Nehéz az ilyeneket eltalálni. Tudnod kell, Flavius Josephus, hogy ha a művész
beéri a klasszikus modorral, és modelljét behunyt szemekkel ábrázolja, időt,
munkát, lelki erőfeszítést takarít meg magának. No de mi nem hátrálunk meg a
nehéz feladatok elől. Rajta, gyerünk, Kritiasz!

385
 Józsefnek fel kellett ülnie egy pódiumra. Basilius összeverte tenyereit, mire
megjelent néhány tanítvány. A mester, mit sem törődve József mogorvaságával,
elemezni kezdte a modell arcát és testtartását.
Fiaim, ez az úr itt Flavius Josephus, aki, mint mondották nekem, rendkívül
jelentős író. Sajnos, jómagam eddig még nem tudtam időt szakítani arra, hogy
műveit elolvassam. Őfelsége azzal tüntette ki, hogy szobrát felállíttatja a Béke
Templomának könyvtárában. Nagy feladat vár tehát ránk, s mielőtt
nekifognánk, behatóan tanulmányoznunk kell a modellt.
Ez az úr első pillantásra kissé komornak látszik, ezt azonban nem szükséges
kidomborítani, megítélésem szerint csupán múlékony momentum, gyorsan
tovatűnő hangulat. A szemek mélyen ülnek, ami amúgy is sötétebb kifejezést ad
az arcnak. Kritiasz, sok fényt vigyél majd a szemekbe. Látod ezt a kissé haragos
csillogást, ami most az úr szemeiben felvillant? Nos, ezt kell megragadnod. A
keskeny ajkakról egy filozófus valószínűleg a világtól elfordult természetre
következtetne. A magunkfajta azonban tüstént látja, hogy az úr nagyon jól
kiismeri magát a világban. Kifejezésre kell juttatnunk, hogy az ajak minden
keskenysége mellett is milyen erőteljes. A fejet majd kissé elfordítjuk a váll
irányában. Kísérlet, az iskolás szabály megszegése, persze. De ily módon úgy
fest majd, mintha a szeme sarkából nézne. A nézőben olyan ember benyomását
kelti majd a szobor, mint aki tekintetével át akarja fogni a világot. No és
okvetlenül megcsináljuk azt a büszke, mohó gesztust, amely olyan jól áll az
úrnak. Igazi írógesztus egyúttal, és már ezért is okvetlenül ki kell domborítani.
Annál is inkább, mert az urat könyv nélkül kívánjuk ábrázolni, és maga az arc
nem hat nagyon irodalminak. Ami a speciális esettől eltekintve nem hátrány.
Nézzétek csak, fiaim, a fej soványságát, a csontos koponyaalkatot, a remek
homlokot, a szem fölötti és a hajtőnél levő dudorokat, ezt a hullámzást fel-le, ezt
az agyondolgozottságot, ezt a szaggatottságot. Diodorus kollégám mindezeket a
vonásokat erősen kiemelné. Mi nem tesszük. Jellemezni akarunk, nem
karikírozni.
– Zsidó fejjel van dolgunk – folytatta. – Flavius Josephus úr zsidó.
Képzeljétek hozzá a szakállt, akkor még világosabbá válik a jelleg. Úgy kell
megformálni, hogy a néző önkéntelenül is hozzáképzelje a szakállt. Nyissátok
ki jól a szemeteket, fiaim. Alaposan nézzétek meg ezt a fejet, úgy, ahogy most
előttetek van. Ha majd megmintáztam, olyannak fogjátok mindig látni,
amilyennek én láttam.
Basilius e fejtegetések után kiküldte tanítványait, Kritiasszal együtt, majd
Józsefhez fordult:
– Ezek az előkészületek kissé hosszadalmasa, elismerem. De nem kezdhetek
addig munkához, amíg nem tisztázok minden részletet. Ez úgy megy legjobban,
ha a modellt elmagyarázom a tanítványaimnak.

386
 – Van valamilyen elképzelésed a talapzatról? – kérdezte aztán
elgondolkozva. – Ha rá tudnánk venni Fabullus urat, az apósodat, hogy fesse ki
a talapzatot, az nagyszerű lenne.
– Nem szeretném Fabullus urat fárasztani – utasította el kurtán az ötletet
József.
– Fabullus remek festő – makacskodott Basilius –, és az ilyen munkához
vitathatatlanul ő ért legjobban valamennyi kartárs művész között. Szívesen
dolgozom vele.
– Nem óhajtom Fabullus urat belevonni az ügybe – mondta még erélyesebb
hangon József.
– Hát ha ennyire ellenzed, nem erőltetem – sóhajtott Basilius lemondóan. –
Ebben az esetben reliefekkel kell díszíteni a talapzat oldalait. Úgy tudom,
katona is voltál, sőt tábornok. Gondolom, legjobb lenne, ha a domborműveken
néhány haditettedet örökítenénk meg.
József ezt az indítványt is hevesen vissza akarta utasítani, de mielőtt
megszólalhatott volna, erőteljes léptekkel egy fiatal hölgy jött be a műterembe,
a mélyen hajlongó rabszolgák mellett. Jó alakú, büszke tartású, szép nő volt.
Odalépett a szobrászhoz, aki mély hódolattal fogadta, s közölte: váratlanul
akadt két üres órája, gondolta, megnézi a róla készülő óriás szobrot, amíg nincs
teljesen kifaragva a kőtömbből. Reméli, nem zavarja a mestert, vagy rosszkor
jött? – kérdezte, könnyed fejmozdulattal József felé biccentve. József egész
ittléte alatt azon töprengett, kinek a vonásait viseli a műterem túlsó végében álló
hatalmas Juno-szobor arca. Olyan ismerősnek tűnt… Hát persze, hiszen ez a
hölgy a császár testvéröccsének a felesége, Lucia Domitia Longina. A szobrász
a maga pongyola udvariasságával biztosította előkelő látogatóját, hogy
egyáltalában nem zavar; előbb azonban ezzel az úrral szeretné befejezni a
megbeszélését; utána készséggel megmutatja a szobrot.
Az úr azonban ingerültnek látszik, jegyezte meg a hercegasszony,
fesztelenül méregetve tekintetével Józsefet, akinek merev, zárkózott arcát kissé
mulatságosnak találta.
Basilius bemutatta Józsefet. Ó, igen, mondta Lucia, rögtön tudta, hogy
valahonnan ismeri ezt az arcot. Többször is látta már, feltűnt neki. De mintha
valami változás volna rajta, nem egészen ilyennek látta legutóbb.
– Érdekes a könyved, „A zsidó háború” – folytatta fölényes közvetlenséggel,
továbbra is fesztelenül legeltetve tekintetét Józsefen. – Az ilyen könyvekben
rendszerint sok a hazugság. Iszonyú nagy lódítások vannak bennük. Még apám,
a marsall emlékirataiban is találtam egy és mást, ami gyanús nekem. Ami a te
könyvedet illeti, az volt a benyomásom, hogy csak olyankor füllentesz, amikor a
saját érdeked úgy kívánja. Csalhatatlan szimatom van az ilyesmihez.
József arcáról leolvadt a komorság. Valahányszor látta ezt a nagyúri dámát
hivatalos alkalmakkor, mindig olyan komolynak, szigorúnak, kimértnek,
reprezentatívnak találta. Pontosan olyannak, mint a Juno-szobor ott a műterem
387
másik végében. Sohasem gondolta volna, hogy ez a Juno ennyire könnyed és
kellemes is tud lenni. Kedvetlensége eltűnt. Az ilyen típusú asszonyok előtt
biztosnak érezte magát, szárnyakat kapott. Lehetséges – magyarázta Luciának
–, hogy könyvében akadnak olyan részletek, amelyek kissé erőltetettnek,
kevésbé meggyőzőnek hatnak. Ennek az az oka, hogy gondolatait idegen
nyelven kellett kifejeznie. De az új változatban sok minden jobban sikerült.
– Hát akkor hogy legyen? – szakította félbe a párbeszédet Basilius. –
Maradjunk a reliefeknél?
Józsefen megint kínos zavar vett erőt. Korábbi életéből ugyan mit akar kőbe
vésni ez a kellemetlen, erőszakos alak? A zsidó háborúban végbevitt tetteit? No
hiszen, azok ugyan nem szereznének gyönyörűséget a római szemeknek. Vagy
talán Vespasianusszal történt találkozását örökítse meg, azt a kétes találkozást,
amelynek emléke ma is kínozza, amellyel bemocskolta magát a zsidók előtt?
Közben a kis termetű, fürge Basilius – Lucia „mókusnak” nevezte – vidáman
fecsegve darálta a maga mondókáját. Íróknál általában nehezen lehet
valamirevaló témát találni a talapzat domborműveihez – mondotta –, de József
nemcsak író, hanem hős katona is volt, így hát neki legfeljebb az okozhat
nehézséget, hogy a sok közül mely haditetteit válassza ki megörökítésre. József
megszakította a szóáradatot. Az ember nem szívesen véseti kőbe a vereségeit,
jegyezte meg. Arra kéri a mestert, hagyja az alapzatot simán, ne legyenek rajta
se festmények, se domborművek. Talán beképzeltségnek fogja tartani, de neki
az a véleménye, hogy művében elég szemléletesen írta le a háború eseményeit.
– Hát jó – adta be a derekát Basilius. – Így legalább kevesebb lesz a munkám.
Lucia szótlanul figyelt.
– Nehéz ember vagy te, uram – mondta most Józsefnek mosolyogva. –
Különös, hogy valaki annyi élmény után még ilyen érzékeny.
Aztán átmentek megtekinteni az óriás szobrot, mind a hárman, mert Lucia
Józsefet is magával vitte. Por és lárma közepette ott emelkedett a hatalmas Juno,
amelynek jó része még a kőben rejlett. A bal kar és kéz már ki volt faragva.
Basilius felmászott rá, és a roppant kőtenyéren állva magyarázgatott. Egy Juno
kifaragása nem hálás feladat. Egy Juno mindig unalmas és ünnepélyes, még
akkor is, ha egy Lucia a modell. Szeretné egyszer az igazi Luciát megmintázni,
nem a hivatalosat, a reprezentálót, a szertartásosat.
– Milyennek képzeled az igazi Luciát? – kérdezte a hercegasszony,
fölnevetve a szobrászra.
– Hát például – válaszolta nyakát behúzva Basilius – Thaisnak, a
táncosnőnek, amint enyhén ittasan lovagol a filozófus hátán. Az lenne csak a
feladat.
A sudár növésű Lucia lábujjhegyre állva felágaskodott, és lesegítette a
szobortenyérről Basiliust. Nem háborodott fel a merész szavakon; ő maga –
mondotta – személy szerint nem sokat ad arra, hogy rangjának kijáró tisztelettel
vegyék körül, de a férje dühös lenne, ha ilyen könnyelmű beszédeket hallana.
388
 – Most – fordult Józsefhez –, hogy nemsokára itt lesz a zsidó asszony, az a
Bereniké, különösen adnom kell magamra. Eh, ti zsidók annyi galibát okoztok
nekünk – mondta sóhajtva, majd Józsefre mutatott: – Ő egyébként a
kellemesebb fajtából való, nem találod te is, mókuskám? – mondta Basiliusnak.
József mérgelődött, amiért Lucia olyan hányaveti módon mondta ezt, hogy
felért egy sértéssel. De azért amikor a hercegné beszállt a gyaloghintajába,
József, tüzes tekintetét rászegezve, megkérdezte tőle:
– Elvihetem hozzád könyvem új kiadásának egyik példányát?
– Hogyne, kedves barátom – felelte Lucia.
Ezt is olyan fölényesen mondta. Mégis, amikor a szolga össze akarta húzni a
függönyt, intett, hogy nem kell. S miközben a gyaloghintó megindult, csukott
ajkakkal mosolyogva, kissé csúfondárosan nézett Józsefre, de a tekintete
nagyon hívogató volt. A sok fürtbe bodorított, magasra tornyozott frizura alatt
gyermeki tisztaságú homlok fehérlett, a hosszú, erős orr fölött egymástól az
átlagnál távolabb ülő szemek félelem nélkül, mohó életkedvvel néztek. József
pedig mosolygott magában, és már nem bosszankodott.

A hatodik kerületi házba szokatlan órában állított be az üvegfúvó Alexasz,

akit József legjobb barátjának tekintett a római zsidók között. Ez az Alexasz
annak idején az ostromgyűrűbe zárt Jeruzsálemben maradt, öreg apja kedvéért,
aki nem bírt megválni a városától. Szörnyű dolgokon ment keresztül, egész
családját borzalmas módon kiirtották, maga egy olyan gyűjtőtáborba került,
ahol a véres cirkuszi viadalokra szánt foglyokat zsúfolták össze. József
szabadította ki onnan. A sokat tapasztalt ember a maga fejlettebb gyártási
módszereivel Rómában is gyorsan boldogult. De már nem volt a régi Alexasz:
daliás termete megroppant, húskolosszus teste lesoványodott, arcának
pirospozsgás színe fakóra vált, fényes fekete szakállába piszkosfehér szálak
vegyültek, és valami halk, megértő szomorúság lebegte körül mindazt, amit
mondott, és amit cselekedett. József nagyra becsülte. Alexasz példás életével,
minden fontoskodás nélkül megmutatta, hogyan lehet valaki egyidejűleg jó
zsidó és jó római alattvaló.
A máskor oly nyugodt ember most izgatottan viselkedett, szomorú szemében
aggodalom tükröződött. Két váratlan látogató kereste fel a házában. Egy
fiatalasszony meg egy tíz év körüli fiúcska. Júdeából érkeztek. Alexasz nem
ismerte őket. Kiderült, hogy az asszony József első felesége, a gyermek pedig a
fia, Simeon.
Alexasznak tetszett az asszony is, a fiú is. József azonban rendkívül
kelletlenül és ridegen fogadta a hírt. Miért ment az asszony egyenesen Alexasz
házába? – kérdezte. – Azért – felelte az üvegfúvó –, mert már Júdeában hallotta
Alexasz nevét, s hallotta, hogy Józsefnek barátja. Hogy mit akar Rómában –
folytatta Alexasz –, azt nem kötötte az orrára; minden kérdésre szelíd, titokzatos
389
és ravaszkás mosoly volt a válasz. Egyetlen kérése volt csak: Alexasz menjen el
Joszef Ben Matthiasz doktorhoz, aki első rendbeli pap, a császár barátja, az ő
Ura és korábban hites férje, és adja át az üzenetét. Az üzenet pedig így szól: ha
József el is dobta őt magától, legalább ne tagadja meg arcának fényességét a
fiától, Simeontól, Janikitől, elsőszülöttjétől.
József az elmúlt tíz esztendő alatt egyszer sem látta első feleségét, a fiát sem,
gondolni sem igen gondolt rájuk. Mindössze arra szorítkozott, hogy az
asszonynak pontosan átutaltatta a kiszabott járadékot. Mara eleinte József egyik
vidéki jószágán élt, később beköltözött Caesareába, a tengerparti városba, hogy
a kis Simeon iskolába járhasson. Szívesebben vitte volna fiát a jabnei
tanintézetbe, a zsidó tudományos élet központjába. József azonban tartott tőle,
hogy fiát Jabnéban nem fogadnák jó szívvel, ezért levélben utasította Marát,
költözzön a gyerekkel Caesareába, a tartományi fővárosba, amelynek lakossága
majdnem teljes egészében görögökből és rómaiakból állott. Zsidóknak nem volt
könnyű bejutni Caesareába; ehhez külön engedély kellett. József
jószágigazgatója, Theodorus Bar Theodorus azonban gyorsan megszerezte az
engedélyt. Ott éldegélt tehát már évek óta Mara a fiával, csöndesen,
visszavonultan, volt férje akarata szerint, akit sohasem zaklatott leveleivel; csak
egyetlenegyszer írt neki évente, a sátoros ünnep alkalmából, alázatos
hangnemben tudatva vele, hogy mindketten jó egészségben vannak, s hálásan
köszönik a jóságát.
Amióta József ismerte Marát, most először fordult elő, hogy az asszony
önállóan, a maga feje szerint cselekedett. Rómába jött, volt férje tudta és
beleegyezése nélkül. József elvált tőle, magára vállalta a nyilvános
megostoroztatás szégyenét és kínját, hogy elválhasson. Az ő asszonya,
oldalbordája Dorion, szíve szerinti elsőszülöttje pedig Paulus. Miért bukkant fel
hirtelen az a másik asszony? Mi jutott eszébe? Mit akarhat? A leghelyesebb az
volna, ha a színe elé se engedné, és szigorúan megróva, visszaküldené Júdeába.
Felidézte Mara képét abból az időből, amikor mint Vespasianus megunt
szeretője hozzá került, megsemmisülten; olyan volt, mint egy kifestett arcú
halott. De aztán kivirult, amikor a római kényszerítette Józsefet, hogy feleségül
vegye. Tizennégy esztendős volt akkor, az arca tiszta, tojásdad formájú,
alacsony gyerekhomloka szinte világított. Érzéki, duzzadt ajkáról alázatosan
peregtek a szavak; maga volt a testet öltött szelídség és gyöngédség; odaadó
figyelmességgel vette körül Józsefet, legapróbb kívánságait is teljesítette,
mielőtt még kimondta volna azokat. És Józsefnek ez jólesett. Mara, aki római
fogságba esett, és – bár akarata ellenére – Vespasianus ringyója lett, kedves volt
a szívének, testének. Persze nem sokáig. Marából sohasem áradt az a mélységes
csábítóerő, mint Dorionból.
Hát most itt van. Mint szeretőt három hét után elfeledte. De azt el kell róla
ismerni, hogy jó anya. József Alexandriában volt, amikor Mara világra hozta a
fiát, az elsőszülöttet, akit sohasem látott. Pontosan emlékszik rá, milyen
390
szavakkal közölte Mara az eseményt. A levél betűit írnok keze vetette papirosra,
de a szavak Mara szavai voltak: „Ó, József, én uram, Jahve látta, hogy a te
szolgálód nem tetsző a te orcád előtt, és megáldotta az én méhemet, és méltónak
ítélt arra, hogy fiat szüljek neked. Szombatnapon született, hét ikrát és hatvanöt
zuzt nyom, és olyan erősen kiabált, hogy visszhangzottak a falak. Simeonnak
neveztem el, a meghallgattatás fia ő, mivelhogy Jahve meghallgatott engem,
amikor nem találtam tetszést a te szívedben. József, én uram, légy üdvöz, és nőj
naggyá a császár napjának fényében, és az Úr orcája világítson fölötted. És ne
egyél pálmalevélfőzeléket, mert attól mindig elszorul a melled.” Ez a levél még
a tengeren úszott Caesareától Alexandria felé, miközben Alexandriától
Caesarea felé úszott egy másik levél, amelyben József közölte Marával, hogy
elvált tőle.
Nem akarja felkavarni a régi dolgokat. Doriontól született fiát szereti. Ó,
mennyire szereti Paulust, a fiát! De Paulus nem vétetett fel a hivők gyülekeze-
tébe, Paulus elzárkózik az apja elől, ahhoz a kaján kutyához, ahhoz a
Phineaszhoz ragaszkodik szívvel-lélekkel – görög fiú lett belőle, gőgös,
megveti zsidó apját, idegen az neki. És most itt van a másik fia, az ő zsidó fia.
De az egy pap meg egy rabnő házasságának gyümölcse, törvénytelen sarj,
fattyú.
Elkeserítő hogy nincs törvényes zsidó fia. A Béke Templomában felállítandó
szobor olyan kitüntetés, amilyenben zsidónak nem volt része soha. Licinus
doktor felkérte, legyen az új zsinagóga alapítója. Milyen szép is lenne: a
Jeruzsálemből kimentett tóratekercsek egy róla elnevezett zsinagógában kapnak
helyet, a képmása pedig ott áll majd a Béke Templomában. A római zsidók
azonban csak akkor értékelnék egy József-zsinagóga alapítását, ha volna egy
zsidó fia. Akkor nyugodtan tudna aludni, nem zavarná semmi.
Tulajdonképpen a helyzet az, hogy a fattyú mindig is egyenlőnek tekinthető
a teljes jogú zsidó polgárokkal. A Templom pusztulása óta lazábban lehet
értelmezni a fattyúkra vonatkozó törvényeket. Teljes jogú zsidó házasságot
persze nem köthet a fattyú. De e téren is lehet kiutakat találni. Szép volna, ha itt
Rómában lenne egy zsidó fia. Szép volna, ha itt Rómában lenne egy
József-zsinagóga. Másfelől viszont, ha színe elé engedi Marát, abból ezernyi
kellemetlenség és bonyodalom adódhat. Egy József-zsinagóga és egy
József-szobor a Béke Templomában, ez a kettő együtt kell, akkor lesz csak mély
és nyugodt az álma.
– Köszönöm, kedves Alexasz, hogy idefáradtál az üzenettel – zárta le
gondolatainak sorát. – Mondd meg Marának, holnap meglátogatom.
Miközben másnap Alexasz háza felé igyekezett, azt hajtogatta magában,
hogy nem szabad elhamarkodni semmit, nem szabad ígérni semmit. Ez a
legfontosabb. Egyszerűen csak megnézi őket, anyát és fiát, rövid, közömbös
látogatás, semmi egyéb. Nem fogja magát kötelezni semmire.

391
 Amikor megérkezett, előjött az asszony, és mély meghajlással köszöntötte.
Az észak-júdeai nők szokásos, négyszögletes, egyetlen darabból készült,
pirossal csíkozott sötétbarna ruháját viselte. Ismerős szag hatolt József orrába;
Mara még mindig szerette illatszerekkel locsolni a szandáljait.
– Ó, én uram – mondta –, feláldoztad a szakálladat, de az arcod erős, szép és
világító szakáll nélkül is.
Alázatos volt, mint mindig, de ugyanakkor valami nagy biztonság is áradt
belőle, amelyet József régen sohasem tapasztalt nála. Kis, szilárd tartású
kezével a fiúcskára mutatott, vállát átkarolva József elé vezette. Zömök, izmos
legényke – konstatálta József –, koponyája tojásdad, mint Maráé, de a határozott
vonalú ajkát, az erős orrot, a fürge pillantású, hosszúkás metszésű szemét az
apjától örökölte. Kezét rátette fia sűrű, bozontos hajára, és megáldotta,
mondván, hogy Isten olyanná tegye őt, mint Efraimot és Manassét.
A fiú zavar nélkül nézegette az idegen urat, de a hozzá intézett kérdésekre
igen kurta válaszokat adott. Arám nyelven beszéltek: Mara felszólította a fiát,
beszéljen görögül; a gyerek egészen jól tud görögül, jelentette ki büszkeséggel.
Simeon azonban megmakacsolta magát, nem látta be, miért kell neki görögül
beszélnie, amikor az úr tud arámul.
Merev tartózkodása kissé felengedett, amikor József az utazás felől
kérdezgette. A Victoria jó hajó, nem valami nagy, de jó. Nem sokkal azután,
hogy elhagyták Alexandriát, viharba kerültek, majdnem mindenki megkapta a
tengeribetegséget. De ő nem. A hajón vad tigriseket is szállítottak, azokat majd
az arénában nekieresztik más fenevadaknak meg embereknek. A vihar alatt
csudára üvöltöttek. Két lövőgép is volt a hajón, a kalózok miatt. Pedig már
nincsenek is kalózok. De egy törvény kimondja, hogy minden hajót fel kell
szerelni lövőgépekkel, és ez a törvény még mindig érvényes. Simeont
különösképpen érdekelték a lövőgépek. Megkérte a matrózokat, és azok
mindent aprólékosan elmagyaráztak neki. Most már ő is tudna ilyen masinából
lövöldözni. Egyet fabrikált is magának, persze egészen kicsikét. Csak játék.
Mutassa meg az úrnak, mondta Mara. Simeon már hozta is, nem kellett nógatni.
Lelkesen magyarázta a konstrukcióját, arca ragyogott, Józsefé el-elborult.
Ügyes keze van a gyereknek az effélékhez, szólt oda Marának.
Ó, igen, mondta az anya, az ilyen dolgok érdeklik Simeont, ilyenkor tud
figyelni, ilyenkor még görögül is hajlandó beszélni. Bezzeg az iskolában,
bizony nem nagyon fűlik a foga a tanuláshoz. Könnyen hagyja magát
mindenféle haszontalanságra csábítani, az anyai intelmekkel dacolva sokat
csavarog Caesarea utcáin, ahol pedig a gójok gyerekeitől csak rosszat tanulhat.
Így panaszkodott az ő Simeon-Janikijára, de mély hangja szelíd maradt, sőt
panaszában némi büszkeség is volt, hogy lám, az ő jó eszű fia ennyire
érdeklődik a környező világ iránt.
József gondosan ügyelt arra, hogy úgy beszéljen a fiúhoz, mintha felnőtt
emberhez szólna, s közben igyekezett kiszedni belőle, mennyi tudást szedett fel
392
az iskolában. Soknak nem lehetett nevezni, persze. De azért lelke mélyéig
megindultan hallgatta fia szájából a héber szavakat, az ősrégi, meghitten
ismerős hangokat, az Izrael országában lakók hanglejtése szerint. A fiú
védekezett anyja panaszai ellen. Minek kell bemagolni a templomszolgálatra
meg az áldozatokra vonatkozó bonyolult törvényeket, ha már nincs meg többé a
Templom, ha lerombolták, sajnos? Az igazat megvallva, a caesareai kikötő, a
hajók, a rakodások, a raktárak sokkal érdekesebbek. Nem tehet róla, de ez az
igazság.
Mara félt, hogy a fiú magára haragítja Józsefet az efféle léha beszédekkel.
De József nem haragudott meg. Maga jó tanuló volt, és az iskolában
figyelmesen ülte végig a leckeórákat. Később mégis katona lett, belevetette
magát az élet küzdelmeibe; úgy látszik, a harcos katonatermészet mélyebben
gyökerezik benne, mint gondolta. Most lám, a fia is örökölte tőle. Élénken
diskurált Simeonnal mindenféle hadigépekről, elmesélte, milyen volt a Nagy
Debora, a zsidók híres lövőgépe, amelyet a rómaiak csak óriási áldozatok árán
tudtak elhallgattatni, és amelyet roppant büszkén vittek a diadalmenetben, pedig
akkor már csak roncstömeg volt. A fiúcska lángoló szemmel, mohón figyelt
Minden szóra. József egyre jobban belemelegedett. Elmondta, hogy írt egy
könyvet, abban pontosan leírta a Nagy Debora szerkezetét. Közben
önkéntelenül görögre fordította a szót, úgy magyarázott tovább; és kiderült,
hogy Simeon-Janiki egészen jól ért ezen a nyelven. Mara elégedetten hallgatta
férje és fia élénk csevegését.
Simeon most apjától Róma városának nevezetességei felől érdeklődött,
amelyekről oly sokat hallott.
– Nagyon nagy a ti Rómátok – mondta elgondolkodva, de mindjárt büszkén
hozzátette: – De a mi Caesareánk se kicsi. Ott van a kormányzó palotája, meg a
kikötőben óriás szobrok állnak, meg van egy nagy lóversenypálya, meg
tizennégy templom, meg a nagy színház és a kis színház. Mi vagyunk a
provincia legnagyobb városa. Anya nem engedi, hogy elmenjek megnézni a
kocsiversenyeket. De beszéltem Thalusszal, a bajnokkal, ő eddig
ezerháromszázharmincnégy versenyt nyert meg. Több mint hárommillió a
vagyona, azt mind versenyzéssel szerezte. És megengedte, hogy felüljek
Silvanusra, a vezérlovára. Ültél-e már vezérlovon?
Most újra arámul beszélt, és József a fiúcska egész lényét kellemesen
közvetlennek találta. „Egy tudós fattyú magasabban áll, mint egy tudatlan pap”
– így szól a doktorok egyik tézise. Ezt a tézist ugyan aligha lehetett volna
Simeonra alkalmazni, de Józsefnek mégis tetszett a fia. Mara boldog volt, hogy
József nem haragszik Simeonra a tudatlansága miatt. Ő, az anyja, igazán nem
tehet róla, ha Simeonból hiányzik a képesség, hogy tudós doktor legyen belőle.
Pedig mindent megtett ennek érdekében. A terhessége idején például tengeri
márnát evett, hogy a gyermeke fejlődjék.

393
 – Tulajdonképpen meg is lett a foganatja – jegyezte meg szelíd
büszkeséggel. – Igaz, vad a gyerek, csavarog az utcákon, meg csúnya szavakat
használ, és kénytelen voltam Rómába hozni, mert Caesareában már nem bírok
vele. De jó feje van, ügyes keze, és hamar meg tudja magát kedveltetni
mindenkivel. Elbizakodottság nélkül mondhatom: nem tengődünk száraz
kenyéren.
– Itt úgy mondják: száraz kenyéren tengődni? – szólt közbe kissé megvető
hangon Simeon. – Nálunk, Caesareában, ezt mondják: kutyakoncon rágódni. De
van ennél jobb is, az az igazi, a hajón tanultam a matrózoktól. Ők úgy mondják:
„szarul megy neki”.
– No ugye? Mindig ilyen csúnya szavakat szed fel – panaszkodott Mara.
– De ha egyszer nekem jobban tetszik a „szaru! megy neki” – makacskodott
Simeon.
– Hát ha már annyira nem szereted a szárazkenyeres kifejezést, fiam –
tanácsolta József –, akkor talán mondd így: lecsúszni.
– Nem valami szép – jelentette ki Simeon pár pillanatnyi mérlegelés után. -
A másik szebb. De ha anya mindenáron akarja, nem bánom, ezentúl úgy
mondom.
S közben megértő pillantást váltott Józseffel, mint egy felnőtt, aki tekintettel
van egy asszony csacska szeszélyeire.
József most arról kérdezgette fiát, van-e sok barátja Caesareában. Kiderült,
hogy Simeonnak görög pajtásai is vannak szép számmal. Ha pimaszkodnak
vele, nem hagyja magát, ölre megy velük. A rendőrök közt is vannak jó
ismerősei, akik pártját fogják a büdös csibészek ellen. József észrevette, hogy a
„büdös csibészek” előtt pillanatnyi szünetet tartott; nyilván erősebb szót akart
használni, de anyjára való tekintettel férfiasan erőt vett magán.
Mara később leküldte az utcára játszani; mert már itt is voltak pajtásai.
József most az asszonyt vette figyelmesebben szemügyre. Úgy találta, hogy
érettebb lett, kissé testesebb, nyugodt, kiegyensúlyozott, szerény, de
magabiztos, elégedett. József semmire sem ment Paulus fiával. Ő, aki az egész
világot át akarta itatni zsidó szellemmel, még a tulajdon fiába sem tudott tölteni
belőle néhány cseppet. És lám, itt ül ez az asszony, telt ajkán elégedett kis
mosoly játszadozik. Mara fia nem született arra, hogy írástudó legyen, nincs
hozzá sem tehetsége, sem hajlama; kissé vulgáris, közönséges, sok van benne
anyai nagyapjából, Lakiszból, aki színházi szolga volt. Mégis, egészében véve
jól sikerült, gyors felfogású, nyílt eszű gyermek és zsidó.
Az asszony elégedettsége valahogy felingerelte, bosszantotta. Ezért eredeti
szándékához mérten sokkal ridegebb hangon tette fel a kérdést Marának: mit
akar itt, mit akar tőle.
Az asszony nem riadt meg a váratlan mogorvaságtól. Nyugodtan, szelíden
elmondta utazása indokait. Simeon-Janiki egy kicsit vad, szertelen. Talán
mégsem tett jót neki Caesarea, ahol mindig görög gyerekekkel hancúrozott,
394
Jabnéban gondosabb felügyelet alatt lett volna. Abban a reményben hozta a
gyereket Rómába, hogy itt majd talál valakit, aki erős kézzel pórázon tartaná és
nevelné.
József nem szólt semmit, mereven nézett maga elé.
De ez csak az egyik ok, folytatta Mara. Van még egy, ennél fontosabb. Hogy
József, az ő ura, nem engedte Jabnéban neveltetni a fiát, az súlyos teherként
nehezedett kezdettől fogva az ő szívére. Mert bár csak tudatlan és együgyű
asszony, kitalálta, miért határozott így az ő ura. Nem tudott beletörődni. Elment
hát gyalog, egyedül Jabnéba, vándorbottal a kezében, vizestömlővel és szaruból
készült elemózsiatartóval a vállán, úgy, ahogyan Jeruzsálembe szoktak
zarándokolni az emberek azelőtt. Jabnéban felkereste az egyetem doktorait,
megkérdezte tőlük, van-e mód arra, hogy a fia, az ő jól sikerült Simeon-Janikija
megszabadulhasson az átoktól, amely rá nehezedik; mert hát egyelőre
törvénytelennek, fattyúnak számít. Sorra járta a doktorokat, és így jutott el a
legeslegbölcsebb emberhez, aki röviddel rá elhunyt, Jochanan Ben Szakkai
nagydoktorhoz, áldassék a megigazult emléke. Szelíden, nyájasan szólt
Marához, és figyelmesen meghallgatta, mérlegelte az előadottakat, nem
tekintvén szavait értelmetlen bőgésnek, amilyet a fiatal borjú szokott hallatni.
És azután azt tanácsolta Marának, utazzon Rómába, és mondja meg Józsefnek,
hogy ő, a nagydoktor, küldte hozzá. Mara attól fogva igyekezett minél többet
megtakarítani abból a pénzből, amit József jóságában adott neki, és amikor
éppen összegyűlt az útiköltség, új fénysugár támadt minden zsidó számára, mert
hát rövidesen zsidó asszony lesz a császár felesége. Nos, hát így került ide, és
reméli, hogy József, az ura, nem haragszik rá. Mindezt szelíden adta elő,
igénytelenül; miközben beszélt, csendes, finom, naivul huncut mosoly
játszadozott az arcán.
Amikor József meghallotta az asszony szájából Jochanan Ben Szakkai nevét,
megindultság vett rajta erőt. Egészen addig meg volt győződve róla, hogy az
asszony maga főzte ki tervét, saját elhatározásából jött utána, tolakodva. És lám,
Jochanan Ben Szakkai küldte hozzá az asszonyt, tanítómestere, a
köztiszteletnek örvendő, bölcs aggastyán, aki a jabnei egyetemen áldott,
emberfölötti szívóssággal munkálkodott azon, hogy a zsidók elveszett államát
Mózes tanításával és a doktorok gyakorlatával pótolja. Ez az ember mindvégig
bízott Józsefben, amikor már mindenki más leköpködte. Ő volt tehát, aki még
sírjából is érte fáradozva ideküldte hozzá az asszonyt a gyerekkel. És éppen
most jöttek, amikor zűrzavarban van a szobor miatt.
Az asszony tovább beszélt. Százféle aggodalma volt. Ügyelnek-e rendesen
az ételeire? Adnak-e elegendő retket meg jánoskenyérlevelet? Nem fűszerezik-e
túlságosan a kaprimártást? Mert az mindig megártott neki. Ó, igen, most jut
eszébe, hozott Józsefnek egy kevés majoránnaizsópot, meg jó sót, a
Holt-tengerből párolt sót, mert úgy hallotta, hogy a római só nagyon silány
minőségű.
395
 Előszedte csekélyke ajándékait, s látszott rajta, mennyire boldog, hogy
egyazon levegőt szívhat Józseffel, hogy beszélhet neki gyermekéről, aki
Józsefnek is gyermeke, Simeon-Janikiról, akinél nincs okosabb és bátrabb fiú a
világon. József csak hallgatta halk szavait, nézte alacsony, fénylő homlokát. És
közben ama nagy öreg, Jochanan Ben Szakkai fáradságos, gyötrelmes,
úttalanságban utat törő, harcos hitére gondolt. Hogy is mondta neki egyszer az
agg tanítómester? Igen. Azt mondta: Isten nem lesz kisebb attól, ha a hivők
fortélyos kerülő utakon közelítik meg. Nagy ajándék, hogy Jochanan Ben
Szakkai elküldte hozzá az asszonyt és a gyermeket.
Mara közelebb húzódott.
– Haragszol, uram, amiért eljöttem? – kérdezte, merthogy József csak nem
akart megszólalni.
– Írnod kellett volna, levélben kérni a beleegyezésemet – felelte József. De
mindjárt kegyesen hozzáfűzte: – De ha már itt vagy, nem bánom.

Basilius, a szobrász, megmutatta Józsefnek azt a fémdarabot, amelyből majd

a szoborfő készül. Korinthusi bronz volt, az a különlegesen nemes ötvözet,
amely úgy keletkezett, hogy amikor Korinthus városa elpusztult –
kétszázhuszonhat esztendővel annak előtte –, a város arany, ezüst, réz
műkincseinek megolvadt tömegei egymásba folyva olyan csodálatos szépségű
anyaggá vegyültek, amilyenhez foghatót azóta sem sikerült előállítani. A
szobrász sokat várt attól a halvány, különös fényű csillogástól, amelyet majd a
szoborfő fog sugározni, ha ebből a fémből kiönti.
Egyelőre még azon az agyagmodellen dolgozott, amelyet egy viaszból gyúrt
vázlattanulmány előzött meg. József a nagy műterem pódiumán ült, s hallgatta a
mestert, aki olyan dolgokról mesélt neki, amelyek vajmi kevéssé érdekelték.
Például arról, hogy Rómában rengeteg hamisítvány található a gazdag emberek
magángyűjteményeiben. Ezek a műgyűjtők csalhatatlan szakértőnek képzelik
magukat, pedig a minden hájjal megkent ügynökök játszi könnyedséggel
csapják be őket. Úgy kell nekik, megérdemlik, mert a régiséget meg a múlt
homályába vesző, kétes értékű mesterek dolgait többre becsülik, mint az igazi
műértéket.
– Nemrég Tullusnál vacsoráztam, aki roppant büszke a gyűjteményére. Nagy
társaság jött össze, Tullus barátai. Az asztalokon több mint háromszáz
ezüstkupa meg étkészlet sorakozott, egyik drágább és régibb a másiknál, a
vésetek már egészen elkoptak, alig lehet kivenni vonalaikat. Nos, állítom neked,
Flavius Josephus, hogy azok a műalkotások éppoly valódiak, amilyen valódiak
Tullus barátai. Volt ott például egy asztaldísz, antilopot marcangoló oroszlán,
alatta alig olvasható antik betűkkel a nagy Mürón neve. Mürón több mint ötszáz
éve halott, de ha megkérdeznéd az én derék Kritiaszomat, ő talán még azt is meg

396
tudná neked mondani, hogy az antilopfaló oroszlánt alkotó Mürón ma reggel a
jobb vagy a bal lábával lépett le előbb az ágyáról.
Miközben a fürge, eleven emberke csevegett, József ámulva és némi
szorongással figyelte, hogyan formálódik ujjai alatt az arca, az ő arca. Ez az
ellenszenves Basilius valóban értette a dolgát: ami ott nőtt ki a keze alól,
úgyszólván bele a világba, az valóban József feje volt, nem kevésbé eleven fő,
mint a hús-vér fő; és ezentúl maga sem tudja másként látni a tulajdon fejét. Igen,
ez az ő ajka, az ő orrlyuka, ez az ő homloka. És mégis idegen, szorongatóan és
kellemetlenül idegen fej. József összeszedte magát, világosságot akart. Ezek az
ajkak adtak utasítást, hogy vegyék le a keresztfáról Justust, az egykori barátot,
az ellenséget, aki most egy „zsidó háborút” ír, az arcátlan. Ezek az orrlyukak
szippantották tüdejébe a leírhatatlan bűzt és égésszagot, amelyet Jeruzsálem és a
Templom üszkös romjai árasztottak magukból? Ebben a homlokban fogant meg
a hajthatatlan akarat, hogy Jotapata erődjét hétszer hét napig kell tartani? Igen,
ez az ő arca, és mégsem az övé, mint ahogyan ama tettek is az övéi és mégsem
az övéi; mert most már nem tenne ilyeneket, vagy másként cselekedne. Merőn
nézte magát, az eleven József az agyag Józsefet. Sok minden, amit az az arcú
ember tett, tetszett neki; sok minden nem tetszett, és a legtöbb érthetetlen volt a
számára. Melyik József az igazi: az agyagból formák vagy az élő? Melyik
József az igazi: aki ama dolgokat cselekedte, vagy aki most itt ül? Micsoda
voltaképpen az ember: az, ami most, a jelenben, vagy az, amit a múltban
cselekedett?
Agya erősen dolgozott, mérlegelte a kérdést. Végül levonta a következtetést.
Flavius Josephusnak, aki itt él Rómában, most, a Város alapításától számított
nyolcszázharminckettedik, a világ teremtésétől számított háromezer-
nyolcszázharminckifencedik esztendőben, semmi köze Joszef Ben
Matthiaszhoz, aki, annak idején tábornok volt Galileában. Az író Flavius
Josephus merőben irodalmi, tudományos érdeklődéssel tekintett arra, amit
Joszef Ben Matthiasz doktor, első rendbeli pap cselekedett. Ennek a Joszef Ben
Matthiasznak a történetét ugyanazzal a hideg kíváncsisággal jegyezte fel, mint
Heródes királyét, egy idegen, halott ember változatos életrajzát. És amikor
Flavius Josephus erre a következtetésre jutott, nagy fölényben érezte magát ama
régi, halott, elmúlt Józseffel szemben.
Magabiztosságát hirtelen ijesztő gondolat zavarta meg: de ez a József, a
mostani József, micsoda a jövendő Józseféhez mérve? Agya megint lázasan
dolgozott, a mérleg egyik serpenyőjébe tette, amit eddig végzett, a másikba,
amit még el akart végezni, s elállt a lélegzete.
Megírta ezt a könyvet a zsidó háborúról, a rómaiaknak tetszik, a rómaiak
ünneplik a mai Józsefet, és a világ legdrágább fémötvözetéből készíttetik el a
képmását. Feladatának egy része mögötte áll, a könnyebbik része, amely
elismerést és jutalmat hozott. De előtte meredek hegyként tornyosul az igazi
feladat, a még meg sem kezdett feladat, a jövő műve – népe nagy történelmének
397
megírása, mert ezt akarja megírni és megismertetni a nyugati világgal. Emiatt
vett a lelkére annyi vétket, emiatt okozott annyi bajt és szerencsétlenséget. „A
zsidó háború”-t a mai József írta. Mi ez a könyv? Kezdet? Részlet a roppant bűn
törlesztésére? Semmi. Mérlegel, fontolgat, számol, és elvet. Akkora erővel
zúdul rá saját tehetetlenségének érzése, hogy beleszédül. Hazug volt, amikor tíz
esztendővel azelőtt Vespasianust nevezte a Messiásnak. De hazug most is,
amikor önnönmagát hiszi elhivatottnak a mű megalkotására, és e vélt
hivatottságtól felfuvalkodva olyan bűnöket merészelt magára venni, amelyek
okvetlenül megfojtják, agyonnyomják az embert. Egy tiszta, keserű hang tör
emlékezete felszínére, egy hang, amelyet régóta nem hallott már. „A ti József
doktorotok rongy ember” – mondja a hang, ez Tibériási Justus hangja, a hajdani
barát-ellenségé. Nem szól hangosan, mégis túlharsogja a szobrász fecsegését,
kitölti hatalmas műterem térfogatát, megingatja és elmossa az agyagmodellt,
összeszorítja József szívét megvetésével, rezignáltságával, bizonytalan,
gyámoltalan kiejtésű arám szavaival. Józsefnek minden erejével fegyelmeznie
kell magát, hogy itt, ennek a Basilius szobrásznak a jelenlétében, mellét verve
meg ne vallja bűnét: önteltség. Mindent, amit tettem, önteltségből tettem. Nem
vagyok alkalmas a mű megalkotására. Elvetemült vagyok.

A szobra pedig, megtiszteltetésének jele, egyre jobban kibontakozott,

közeledett a befejezéshez. Nemsokára ott állt bronzba öntve, de még csak a
próbaöntvény volt, közönséges bronz volt az anyaga. Csupán a szeme hiányzott.
De Kritiasz, a segéd, megígérte, hogy másnap szállítja a szemeket.
Amikor József másnap elment a műterembe, hogy megtekintse a művet
végleges formájában, ott találta Lucia hercegasszonyt. Most fordult elő
harmadszor, hogy Basiliusnál találkozott vele. Lucia távozni készült, de mihelyt
meghallotta, miről van szó, úgy döntött, hogy még marad.
József feszült érdeklődéssel figyelte Kritiaszt, amint két csillogó, tojásdad
követ illesztett be az ércmodellbe. Ijesztően néztek kifelé a kövek a bronzból.
Nem voltak többé valamiféle féldrágakövek valamiféle bronzban, hanem igazi
szemek voltak, saját tulajdon szemei. József megdöbbent: ez a félelmetes
ember, ez a tenyeres-talpas Kritiasz a veséjébe látott, úgy olvasott benne, mint
egy nyitott könyvben, ismeri rejtett gondolatait, bűneit, vágyait, büszkeségét,
tehetetlenségét. Gyűlölte Kritiaszt, gyűlölte Basiliust, ezeket a görögöket, hogy
ennyire meg tudták lesni lelkének meztelenségét. Nem bírta elviselni a szobor
látását, és elfordította a fejét.
Akkor vette észre, hogy Lucia felvont szemöldökkel, nagyon figyelmesen
nézi a szobrot. Hogy kínos érzéseinek kusza zavarából szabaduljon, gondolatait
gyorsan az asszony felé irányította, tekintete rátapadt a merész szépségű,
derűsen világos arcra. Ezek a rómaiak semmit sem tudnak arról, mi a bűn,
valószínűleg ebben van az erejük, ebben rejlik roppant sikereik titka. Belső
398
gátlásoktól mentesen felépítették a birodalmukat, és szétverték a mi államunkat.
Nem azért vesztettük-e el legelső nagy csatánkat, mert nem bírtuk rászánni
magunkat, hogy szombatnapon harcoljunk, és inkább engedtük magunkat
védtelenül lemészárolni? Én okosabb lettem azóta. Megtanultam egyet-mást.
Én tudom, mi a bűn, de elkövetem. Vétkeimből erő fakad. „Gonosz ösztönöddel
is szeretned kell Istent.” Könnyű erősnek lenni, ha a tudat nem fékezi az ösztönt.
De bűnösnek lenni tudatosan, nem keresve menedéket a jámborságban és a
lemondásban – ez a legnagyobb diadal.
És újra a szoborra irányította tekintetét. Dacos önigenléssel szemlélte. A
bronzfej félig a váll felé fordulva nézett a szemlélőre és bele a világba, éppúgy,
mint most ő maga. Mély, sokat tudó és még többet tudni vágyó, veszedelmes
kíváncsiság feszültsége tükröződött a bronzarc vonásain. És József igent
mondott erre a mohóságra, igent mondott a bűneire. A csillogó szemben talán
volt valami visszataszító: de erővel és élettel teli szem volt, az ő szeme volt, és
József örült, hogy olyan, amilyen.
Mind a négyen feszült figyelemmel nézték a szobrot: a zavarodott, dacos
József, a minden erőset, elevent sóvárgó Lucia, az öntudatos, szkeptikus
Basilius, a halk szavú, embermegvető segéd, Kritiasz.
– Herkulesre! – törte meg végül a csendet Lucia fojtott hangon, pedig
könnyed, csevegő tónust próbált megütni. – De hiszen te elvetemült ember
vagy, kedves Flavius Josephus.
József meglepődve kapta fel a fejét, a hercegasszonyra nézett, komoran és
dölyfösen. Amit Lucia mondott, az elismerésnek hangzott ugyan, de ki engedte
meg neki, hogy kitalálja a gondolatait? Amit neki szabad vakmerő merészséggel
gondolnia, azt másvalaki nem gondolhatja, még kevésbé mondhatja ki. Lucia
megjegyzésére nem válaszolt semmit.
– Felülmúltad önmagadat, Kritiasz barátom – mondta aztán Basilius, szokása
ellenére elfogódottan. Majd kissé erőltetett vidámsággal hozzátette: – De azért
mégis úgy gondolom, szem nélkül fogjuk megcsinálni a fejet.
– Jó, legyen úgy – egyezett bele habozva József.
– Kár – jegyezte meg Lucia.

Közvetlenül a szobor elkészülte után a császár ismét magához kérette

Józsefet. Ezúttal egyedül fogadta, s József tüstént észrevette, hogy az első hetek
közönye lefoszlott róla. A tömegek időközben fura gúnynevet találtak ki,
elnevezték „Cethal”-nak. Valószínűleg azt akarták kifejezni vele, hogy a
császár a hatalom teljességét élvezi, mégis határozatlan és nehézkes. Ma
azonban egyáltalán nem volt Cethal. Élénk volt, sugárzóan jókedvű, közvetlen,
friss, és József előtt nem titkolta, mi az oka a feltűnő változásnak.
Elmúlt, szertefoszlott az a szorongó aggodalma, amelyet Bereniké
késlekedése okozott neki. Titus már attól félt, hogy újból kettőjük közé álltak
399
régi tetteinek árnyékai; hogy engedte lerombolni a jeruzsálemi templomot, hogy
férfias szemtelenséggel magához csalta és megerőszakolta Berenikét. De nem,
nem ezért tétovázik Bereniké. Minden örvendetesen tisztázódott. Ami
Berenikét egyelőre még visszatartja az utazástól, naiv, szeretetre méltó, kedves
és megható lelki szándék. Azt akarja a drága, jámbor teremtés, hogy mielőtt
Rómába jönne és összekapcsolná életét Tituséval; minden dolgát rendezze
istenével. Áldozatokkal akarja megalapozni későbbi boldogságát, vezekléseket
szab ki magára, a lemondás és a tűrés erényét gyakorolja. Jahve tiszteletére
lenyírta haját, és megfogadta, hogy csak akkor indul el. Rómába, amikor megint
hosszú lesz a haja. Istenfélelemből – így írt Titusnak – megtagadja magától a
gyors viszontlátás örömét. Talán nemcsak azért – mondja Titus, és bizalmas
mozdulattal oldalba böki Józsefet –, talán az is szerepet játszik a dologban, hogy
Bereniké nem akar kurta hajjal mutatkozni előtte. A kis bolond. Mintha Titus
így kevésbé szeretné, holott ő azt se bánná, ha Bereniké kopaszra nyírt fejjel
jönne hozzá. Bereniké, eleinte – hogy áldozatát önmaga számára megnehezítse
– még azt sem akarta közölni vele, mi az oka késlekedésének; úgy vélte,
fogadalma kizárólag csak saját magára és istenére tartozik. Végül szerencsére
meggondolta magát, és megírta a dolgot, úgy, ahogy van. Titus
kimondhatatlanul boldog, hogy minden ilyen simán megoldódott.
József meglepődve, hitetlenkedve hallgatta a császár áradozását. Ismerte
Berenikét, ismerte a zsidó szokásokat, hagyományokat. Bortól tartózkodni,
hajat rövidre nyírni – akkor tesz valaki ilyen fogadalmat, ha Jahve közvetlen,
fenyegető veszedelemből mentette ki. Nem, ez nem lehet Bereniké valódi
indoka, valami más, valami rejtélyes dolog lappang a késlekedése mögött. A
rómait megtévesztheti vele, Józsefet nem. Nos, mindenesetre Bereniké
előbb-utóbb megjön, és Titus éppúgy lángol érte, mint egykor Alexandriában.
Ilyen gondolatok forogtak József fejében, de óvakodik tőle, hogy kételyeit akár
egyetlen arcmozdulattal is elárulja. Csak hallgatja a császárt, aki most egy
meglepetésről beszél. Igen, valami remek meglepetést talált ki Bereniké
számára, reméli, örül majd neki. Azt akarja, hogy József is tudjon róla. Hogy mi
a meglepetés? Tüstént megtudja.
Jelt ad, mire belép Konón, az asztronómus, akit Titus berendelt a palotába. A
tudós a császár felszólítására Józsefnek is beszámol legújabb felfedezéséről.
Egy addig ismeretlen csillagképet fedezett fel. Az Oroszlán közelében van, hét
kicsiny csillag, de a rendkívül éles szeműek szerint tíz-tizenkettő is lehet. Vagy
még több is. Egészen távoli, végtelenül finom fénynyaláb, olyan vékony, finom
és laza, mint egy lágy hajfürt.
– Adtál már nevet a csillagképednek? – kérdezi a császár:
– Felségedet szeretném megkérni a névadásra – válaszolja alázatosan a
tudós.

400
 – Legyen hát a neve „Bereniké hajfürtje” – rendeli el mosolyogva Titus. –
Bereniké hercegnő ugyanis az égnek áldozta a haját. Gondolom, az ég elfogadta
az áldozati ajándékot, és meg fogja őrizni.

Egész Róma ott tolongott a Béke Templomának könyvtárcsarnokában,

amikor a császár zsidónak először állíttatott benne emlékoszlopot. József még
azt a húsz meghívót is csak nehezen kapta meg, amelyeket Dorion kért a barátai
számára.
Tagbaszakadt rabszolgák becipelték a mellszobrot a csarnokba, és feltették a
sima márványtalapzatra. A sokaság, tágas félkört alkotva, némán állt körül. A
különös csillogású ércfő, a sovány arc, amely szemek nélkül is okos, sokat tudó
és még többet tudni akaró kíváncsiságot sugárzott, a váll felé fordulva büszkén
nézett el a díszes tömeg fölött.
Junius Marullus, akit József kívánságára az ünnepi beszéd elmondására
kértek fel, a szobor elé lépett. Beszélt az íróról, dicsérte a történetírót, aki a
mulandó tettet maradandóvá teszi. Az állam irányítója elmúlik, és az ő műve is
elmúlik. A hadvezér meghal, és a győzelme elillan a semmibe. És vajon
egyértelmű, szilárd valóságot alkotnak-e a tettek? Nem változnak-e már
történés közben, mialatt végbemennek? Sokértelműek a történések; akik
részesei, mind másként értelmezik, mindenki másként látja. Ám ott a
történetíró, kezébe veszi a történéseket, egyértelművé alakítja, úgyhogy attól
fogva tiszták, világosak, és ilyenek is maradnak mindörökre. A nagy történetíró
erősebb a halálnál. Titkos hatalom van a birtokában: parancsolni tud a
hullámnak, hogy ne iramodjék tova, hanem álljon meg örökre.
A zsidók már korán felismerték ezt. Történelmüket ősidők óta rögzítették
olyan hagyományban, amelyet istenük maga nyilatkoztatott ki neki. Nagy
történetírók a zsidók, bizonyítja ezt szent könyveik fordítása is, amelyet a
hetvenek végeztek el.
– Ezért – folytatta emelt hangon a szónok – véleményem szerint Titus
császár kettős győzelmet aratott, mivel nemcsak legyőzte a zsidókat, hanem ezt
a kiváló zsidót, Flavius Josephust is rá tudta venni, hogy megírja győzedelmes
háborújának történetét.
Ha ma a nagyon jó, nagyon nagy Titus az ő történetíróját és annak
személyében az első zsidót felveszi azoknak a sorába, akiknek műveit itt, a
halhatatlanok csarnokában őrzik, ez igen magas elismerés, de nem túlzott
elismerés; mert csak a mi Josephusunk könyve által fognak továbbélni a
rómaiak júdeai tettei az elkövetkező nemzedékekben.
Odaát egy szekrényben fekszik a mi barátunk könyve. Semmiség. Csupán
egy könyv: pergamen, tus, tinta. Ám ez a hitvány, törékeny, mállékony matéria
egyben a világ legkeményebb, legszilárdabb anyaga, nem kevésbé tartós, mint a
korinthusi bronz, amelyből ezt a mellszobrot öntötték. Mert az istenek sok
401
mindent adtak nekünk, embereknek, de valamennyi adományuk között az írott
szó a legnagyobb.
Így szónokolt Junius Marullus. Majd a császár lépett elő, megkoszorúzta a
szobrot, átölelte és megcsókolta Józsefet. A hatalmas, komoly csarnokban
felzúgott a taps és a kiáltás:
– Ó, Titus, dicső császárunk, ó, Flavius Josephus, te nagy író! – hangzott
mindenfelől.
Ezt kiáltották a bíborszegélyű ruhát, magasított talpú, fekete fűzős piros
cipőt viselő szenátorok, ezt kiáltották József pályatársai, kissé fanyalogva, ezt
kiáltották lelkesen a hölgyek, ezt kiáltotta büszkén és meghatottan Licinus
doktor, Cajus Barzaarone meg még néhány zsidó, aki meghívót kapott.
– Ó, Titus, dicső császárunk, ó, Flavius Josephus, te nagy író! – kiáltja
boldogan a többiekkel Dorion úrhölgy is. Az öreg Valerius meg Annius Bassus
előtt röpke percekig sikerült megjátszania a fölényes nagyúri dámát, aki
ironikus ajkbiggyesztéssel nézi az egész ünnepséget, de nem bírja sokáig. Két
kísérője sem tudja magát kivonni a ceremónia hatása alól. Így hát Dorion is
abbahagyja az affektálást, büszkén és boldogan áll ott, keskeny, tiszta vonalú
arcát halvány pír futja be, duzzadt ajkai kissé szétnyílnak. Tűnődik, mélázik,
olyan különös ez az egész. Annius és Valerius és Flavius Silva és mindenki
számára József nem a lenézett zsidó lesz mostantól fogva, hanem a nagy író,
akinek szobrot emeltek itt a Béke Templomában. És ő, Dorion, kigúnyolta
Józsefet, amikor József olyasmit mondott magáról, hogy korlátlan és
véglegesítő hatalma van, mint a holtak bíráinak. És lám, még az örökké
csúfolódó Marullus is valami hasonlót mondott most róla…
A férfi sovány, szép arcáról a szobor felé fordítja tekintetét, nézi a különös,
halvány csillogású fémbe öntött fejet. Merőben új Józsefet lát, mintha az a
titokzatos világosság derengene alakja körül, amelyik szobra korinthusi
bronzából szüremlik elő, és a feje is éppoly büszkén és idegenül magasodik a
többiek fölé, mint a szoborfő. És Dorionban mélységes vonzódás gerjed,
vágyakozása éppoly szenvedélyesen lobog, mint régen, Alexandriában, ahol
először omlott József ölelő karjaiba.
József szerényen, de azért méltóságteljesen áll az ünneplés középpontjában.
Magas, dudoros homloka mögött azonban vad gyorsasággal kergetik egymást a
gondolatok. Áldott ez a nap, a beteljesülés régóta sóvárgott napja. Izrael ma
lépett át az első kapun a népek díszcsarnokába. De vajon nem csalárd módon
szerezte ezt a megtiszteltetést? Ott áll a mellszobra; halványan és nemesen
csillog a bronz a sötétzöld koszorú alatt. Ő maga azonban hitvány anyagból van
gyúrva. Milyen szánalmas fércmunka a könyve ahhoz képest, aminek
megalkotására elhivatott! És még ezt a siralmasan gyatra könyvet is csak
Phineasz segítségével sikerült befejeznie. Elmúlt az az idő, amikor még büszke
volt a görögtudására; amikor befejezte a Makkabeusokról szóló könyvét, még
milyen büszke volt rá. De most tudja, hogy támaszokra és mankókra szorul.
402
Még a saját Paulus fiát sem tudja megnyerni az eszméjének: hogyan nyerje meg
az egész világot? Belefeledkezik önmagába, egész valóját eltölti saját semmi
voltának tudata. Hallja ugyan az őt ünneplő tömeg tiszteletteljes zsibongását; de
a lármán keresztül, halkan és mégis minden zajt könnyedén túlszárnyalva, ismét
fülébe cseng a keserű, megvető hang, a hajdani barát-ellenség hangja, minden
ellentmondást eleve megsemmisítve, minden vitát lezárva: „A ti József
doktorotok rongy ember.” Maga köré néz, belepillant a közeli arcokba: hát ezek
az emberek nem látják, nem ismerik fel, milyen szánalmas figurát ünnepelnek?
Tehetetlenségének érzése fojtogatja, mindjárt le fogja teperni. Ismét
körülhordozza tekintetét, segítséget keresve. De nincs itt senki, aki segíthetne
rajta. Még Alexasz sincs itt, az üvegfúvó. Ha legalább rátehetné kezét az ő zsidó
fiának, Simeon-Janikinak a fejére. De ő sincs itt. Senki sincs itt.
Halvány, csontos arca közben változatlanul megtartja ugyanazt a szerény és
büszke mosolygást. Legfeljebb egy árnyalattal lett halványabb. A közönség úgy
véli, József olyan ember, aki jól bírja viselni szerencséjét, aki rászolgált a
sikerre.

403
 Második könyv

A FÉRJ

Az elmúlt hetek kínzó hősége után a mai napon, augusztus huszonhetedikén,

kellemes szellő kerekedett, és József, aki gyaloghintóján vitette magát a
Palatinus felé, minden pórusával élvezte a könnyű, friss levegőt. Boldognak
érezte magát. Igazi diadal számára, hogy Titus most, a tűzvész alatt is látni
kívánja, beszélgetni óhajt vele. Mert a tüzet még ma, a negyedik napon sem
sikerült eloltani. Nero óta nem dühöngött ekkora tűzvész Rómában. Talán a
mostani katasztrófa még súlyosabb. Akkor a tűz szűk, csúnya belső negyedet
pusztított el, most azonban a legszebb városrészeket érte el, a Marsmezőt, a
Palatinust. Kiégett a Pantheon, az Agrippa-fürdő, Ízisz temploma, Neptunus
temploma, a Balbus-színház, a Pompejus-színház, a népcsarnok, a hadsereg
pénzügyi hivatala, sok száz szebbnél szebb magánház. És mindezen felül
másodszor is elpusztult a Capitolium, a római világuralom centruma, amelynek
újjáépítése nemrég fejeződött be.
Mi volt ez? Az istenek haragjának jele? Így nyilvánították ki, hogy
pártfogásukat megvonták a Cethaltól? Egyre erősebbé vált a császár ellen szított
ellenséges hangulat. Különösen a zsidók között volt nagy az izgalom. A zsidók
maguk is megsínylették a tűzvészt, legszebb imaházuk, a Tiberis bal partján
épült Velia-zsinagóga a lángok martaléka lett. Mégis szinte elégedetten nézték a
tűzvész tombolását. Az ő pénzükön, Jahve templomára szánt pénzükön építette
fel a dölyfös győző a capitoliumi három istenség új házát. És most, oly rövid
fennállás után, másodszor is megsemmisült a Capitolium, amelynek látása
annyi mérget és keserűséget okozott nekik. Jahve keze, hajtogatták
diadalmasan, igen, Jahve keze sújt le most arra az emberre, aki az ő hajlékát
hamuvá perzselte, az ő népét megalázta. A zsidónegyedekben mindenfelé utcai
prédikátorok tűntek fel, hirdették a közelgő világvégét, röpiratokat osztogattak;
a röpiratok a Messiásról szóltak, a Bosszúállóról, aki a kardot hozza.
József persze másként látta a dolgokat. Jóleső elégedettséget érzett. Titus a
tűzvész első hírére rendkívül gyorsan és energikusan reagált (az utóbbi időben
szokatlan volt tőle ekkora erély), mindenhová tűzoltó és romeltakarító
osztagokat vezényelt, csírájában fojtott el minden fosztogatási kísérletet,

404
gondoskodott a hajléktalanok elhelyezéséről, és e lázas elfoglaltság közepette is
szakított időt arra, hogy őt, Józsefet, magához kéresse.
Miközben a gyaloghintó könnyedén himbálta, kellemes gondolataiba
merülve szívta magába a friss levegőt. Minden kedvező volt számára, minden
sikerült. Dorion a szoboravatás óta megváltozott, ismét eggyé forrott vele, úgy
voltak most, mint szerelmük első virágzásának idején, Alexandriában. József
örül, hogy Dorion kívánságait, jobban mondva – minek szépíteni a dolgot? – a
szeszélyeit kielégítheti. Persze nem olyan könnyen. Átnézte a villa
költségvetését. Hát bizony … Igaz, a császár jóval nagyobb összeggel
ajándékozta meg, mint remélni merte, de még az sem lesz elég. Két óriási kiadás
egyszerre: hozzájárulás annak a zsinagógának a felépítéséhez, amely majd a
nevét viseli, ez az egyik, itt nem fukarkodhat; Dorion villája, ez a másik, egész
vagyonba kerül. Kölcsönt kell felvennie, másként nem megy. A kiadója,
Claudius Reginus, nem fogja tőle megtagadni a kölcsönt, az biztos. De az is
biztos, hogy megragadja az alkalmat, és kellemetlen megjegyzéseket dörgöl
majd az orra alá. No, mindegy. Sőt éppen az a gondolat adja meg a dolog
varázsát, hogy Dorion szeszélyei áldozatot követelnek tőle. Az éjjel ígérte meg
neki a villát. Mosolyogva gondol vissza rá, hogy az asszony milyen furfangosan
hízelegte ki a beleegyezését. Most majd, a tűzvész után – magyarázta Dorion
tárgyilagosan –, nagyszabású új építkezések kezdődnek. Sokan, akik mostanáig
a centrumban laktak, a környéken fognak építkezni, az albanumi telekárak meg
az építési költségek magasra szöknek. De ő, Dorion, okos volt ám, már jóval
előbb érintkezésbe lépett Grovius építésszel. Grovius megtartja ígéretét, a régi
áron fenntartja számára a telket, és az építési költségek sem lépik túl az
összeget, amely az előzetes költségvetésben szerepel.
József ismeri a világot, tisztában van azzal, hogy az építész természetesen túl
fogja lépni az előzetes költségvetés összegét. Tudja, drága mulatság lesz, sokba
kerül majd neki az ígéret, amelyet Dorion kicsalt tőle. De arra gondol, hogyan
feküdt hozzásimulva az asszony, fejét az ő mellére hajtva, hogyan duruzsolta
érveit vékony kislányhangján, és úgy érzi, most; fényes nappal sem bánja,
amiért megígérte a villát. Elvégre megengedheti magának, hogy nagyvonalú
legyen. Nem igénytelen ember ő, nem, ezt nem lehet mondani. Sohasem volt
igénytelen, mindig mohón vágyott több életre, több sikerre, eredményre,
élvezetre, szerelemre, bölcsességre, Istenre. Most eljutott odáig, hogy
sorozatosan nyer, most ő arat.
Titus gyors léptekkel jött elébe, szívélyesen üdvözölte. Amióta a császár
ismeri Bereniké késlekedésének okát, amióta tudja, hogy ez az ok nem benne
rejlik, azóta friss, fürge, renyhesége eltűnt. Magabiztosságát csöppet sem rendíti
meg a tűzvész. Természetessé vált benne a gondolat, hogy a szerencsét, a
boldogságot áldozatokkal kell megfizetni. Nem ezt tette-e az okos Bereniké, aki
önként és előre hozta meg a maga áldozatát, jövendő boldogságát vásárolva
meg vele? Meg aztán a tűzvész alkalmat ad neki, hogy apja szűkkeblűségével
405
szemben megmutathassa a saját bőkezűségét. Tulajdonképpen – magyarázza
Józsefnek, akit hallatlan udvariassággal maga elé bocsát –, tulajdonképpen még
kapóra is jött ez a tűzvész. Már régóta szándékában áll nagy építkezéseket
kezdeni, de eddig nem lehetett. Az öreg Róma pusztulása biztos jele annak,
hogy az égiek helyeslik szándékát. Titus egészen belemelegedik a témába,
szaporán mesél Józsefnek az új Rómáról, amelynek képét már kialakította
magában, elmondja, mennyivel nagyszerűbb lesz az új Capitolium, mennyi
gyönyörű újat fog teremteni a csúnya régi épületek helyén.
De azért most is Bereniké foglalkoztatja leginkább, jobban, mint Róma
újjáépítése, vagy bármi más a világon. Bizalmasan – ki tudja, immár hányadszor
– megkérdezi Józseftől: mit gondol, sikerül-e lerombolni minden akadályt,
amely kettőjük között áll?
– Hiszen magad is, kedves József – mondotta –, egyiptomi nőt vettél
feleségül. Tudom, hogy sokan ezt bűnül róják fel neked. Az én latinjaim sem
nézik jó szemmel, hogy idegen asszonyt akarok hitvesemmé tenni. Mondd meg
nekem őszintén, mi a zsidók felfogása az idegen nővel kötött házasságról? Bűn
az a ti istenetek szemében?
Józsefnek jólesett, hogy a császár ilyen őszintén kitárja a lelkét előtte.
Türelmesen elismételte, amit már annyiszor elmondott:
József, a mi héroszunk, akinek a nevét viselem, egyiptomi nőt vett feleségül.
Mózesnek, a mi törvényhozónknak, midianita nő volt a felesége. Salamon
királyunk sok idegen asszonnyal hált, mint törvényes hitvesével. És mi, zsidók,
a legnagyobb dicsérettel emlékezünk Eszterre, Ahasverus perzsa király
feleségére.
– Ez vigasztalóan hangzik – jegyezte meg Titus. Elgondolkodott, majd
József vállát átkarolva, zavartan mosolyogva, kamaszos szégyenkezéssel
bevallotta: – Tudod, mindig félénk gyereknek érzem magam Bereniké előtt.
Idegen, és valahogy olyan magasan áll fölöttem. Még olyankor is, amikor
ölelem. Azt akarom; hogy egy legyen velem, hogy összeforrjunk, hogy…
szóval érted, ugye. De ő elzárkózik előlem akkor is, amikor odaadja magát
nekem. Nektek, zsidóknak, pokolian okos kifejezésetek van a szeretkezésre. Azt
mondjátok: egy férfi megismer egy asszonyt. Én még nem ismertem meg őt. De
ha most majd eljön, biztos vagyok benne, hogy végre feltárulkozik előttem.
Megtaláltam ugyanis az okát, miért nem tudtam közel férkőzni a lelkéhez.
Ostoba hagyományok csökevényei gátoltak, rómaiságom gőgje ércfalként állt
kettőnk között. De a legutóbbi hetekben okosabb lettem. Most már tudom, hogy
a birodalom nem egyszerűen egy megnagyobbított Itália. Több annál, sokkal
több. Ez a katasztrófa talán a ti istenetek figyelmeztetése. De fölösleges
figyelmeztetés, már anélkül is tisztába jöttem önmagammal. Lusta voltam,
elismerem, kezem renyhe volt megcselekedni azt, amit a szívem és az agyam
parancsolt. Nem leszek többé rest. Ez a Flavius Silva nem fogja a szenátusban
benyújtani a körülmetélésre vonatkozó indítványát. Az alexandriai
406
fehércipősöket kordában fogom tartani. Mondd meg ezt a zsidóidnak.
Higgyenek nekem. Már a legközelebbi napokban töviről hegyire megbeszélek
minden részletet Claudius Reginusszal.
József az audiencia után tulajdonképpen haza akart menni. De már kezdettől
fogva nyugtalanította a gyerekes vágy, hogy Mara és a kis Simeon lássák őt a
díszruhájában. Most, hogy Titus ennyire kedves volt hozzá, nem bírta
megfékezni ezt a vágyát. A császári palotából Alexasz háza felé vitette magát.
Jól mennek a dolgai. Tovatűnt már az elégtelenségnek az a nyomasztó
érzése, amely legnagyobb külső diadalának pillanataiban fojtogatta. No persze,
az élete bonyolult, Dorionnal is komplikált a dolog, Marával úgyszintén. De a
probléma megoldható. Az asszony, akit szeret, akit a szíve és érzékei nem
nélkülözhetnek, nem adja oda neki a fiát. Nos, egyszerű: elveszi a fiát a másik
asszonytól, akit nem szeret, de aki nem tagad meg tőle semmit.
A kis Simeonnal nem ment minden olyan simán Rómában, ahogyan azt
Mara elképzelte. Először a Tiberis jobb partján működő ortodox iskolába
küldte, de ott csak a fattyút, a kiközösített József fiát látták benne, és emiatt sok
keserűséget kellett nyelnie. Mara kivette onnan, és Alexasz üvegfúvó tanácsára,
aki nagyon megszerette a nyílt eszű fiúcskát, beíratta egy liberális iskolába.
Simeon ott jól érzi magát, senki sem, csúfolja és gyalázza, amiért József az apja.
Anyja azonban, aki aggályosan ragaszkodik a régi szokásokhoz, elégedetlen.
Abban az előkelő iskolában az ő Simeon-Janikija veszedelmes dolgokat tanul.
Senki sem tiltja meg neki, még szombatnapon sem, hogy pogány fiúkkal az
utcán mindenféle vad játékokat űzzön. Legjobb pajtása az a rosszcsont
Constans, Lucrio nyugalmazott százados fia. Ők ketten Ízisz-papokat figuráztak
ki, kínos botrányt okoztak, még a rendőrség is beleavatkozott. Az Olajfaligethez
címzett vendéglőben is látták őket egyszer. Hogy ott Simeon evett-e tiltott
ételeket, nem lehetett belőle kiszedni, anyja faggatására makacs hallgatás volt a
válasz. Mi lesz ebből a gyerekből, ha már most sonkát eszik, mert nagyon
gyanús a dolog, a vendéglő sonkakülönlegességeit kínálgatja cégtábláján.
József nem ítéli meg olyan súlyosan ezeket a csínyeket. Látta Constanst, fia
pajtását. Szilaj, maszatos képű kis fickó. Gyakran összeverekednek, de azért
ragaszkodnak egymáshoz. Sőt Constans egyenesen respektálja Simeont, amióta
az megmutatta egyik lövőgép-modelljét a nyugalmazott századosnak, Constans
apjának, aki elismerően dünnyögte: „Nem rossz. Egy zsidó gyerektől igazán
nem rossz.” Persze Simeon neveltetése nem mondható éppenséggel
eszményinek, ebben igaza van Marának. Ideje volna, hogy a fiú jó kezekbe
kerüljön. No igen. Mara kívánságait könnyebb teljesíteni, mint Dorionéit, és
amellett Mara kívánságai közelebb állnak a saját elképzeléseihez. Így hát
kézenfekvő, mit kell tennie. Paulust átengedi Dorionnak, maga viszont Simeon
nevelésével törődik. Ha a fiú beváltja a hozzá fűzött reményeket, később
befogadja a házába. Szerencsés megoldásnak látszik, mindenkit kielégít. A
fővárosi zsidók is elnézik majd neki a görög fiát, ha látják, hogy zsidó fia is van.
407
Dorionnal még nem beszélt elhatározásáról. De ugyan mit is mondhatna Dobion
a terve ellen? – gondolja számító, jóindulatúan cinikus mosollyal. Megkapja a
villáját, ennek fejében ellenszolgáltatással tartozik. A nagyvonalúság így hordja
magában a jutalmát.
Hetykén, ragyogó díszruhájában állít be Marához. Az asszony áhítatosan
körülcsodálja; még a kritikus Simeon is tárgyilagos elismeréssel állapítja meg,
hogy a díszruha igazán jól mutat rajta.
József eredetileg úgy gondolta, hogy tervét először Dorionnal fogja közölni.
De jó hangulatban van, és maga körül is örömet akar látni. Kegyesen kijelenti
Marának, hogy végleg Rómában maradhat; a gyerekről majd maga
gondoskodik, magas állású barátjánál helyezi el, később talán a saját házába
fogadja.
Rendszerint sokáig tart, mire Mara megért valamit; ezúttal azonban, mivel a
fiáról van szó, szempillantás alatt felfogja, hogy József elhatározása milyen
keserves fordulatot jelent az életében. Ha a gyerek akár József valamelyik
barátjánál, akár József házában nevelkedik, az annyit jelent, hogy meg kell
válnia tőle. És bizonyára csak ritkán láthatja. József, az ő ura és parancsolója
nagyon okos. De ő, az anya, mégiscsak jobban ismeri a fiát, és sok olyasmit tud
róla, amit József nem tud. És vajon Simeon nem fog-e majd sok régi jó szokást
elfelejteni? Mara ennek ellenére boldog. Az ő Simeon-Janikija megnyerte atyja
szívét, nagy ember lesz belőle, mint József, ha nem is doktor, úr és Izrael bölcse.
Megcsókolja József kezét, fiával is megcsókoltatja, alázatos, büszke, boldog.
József ezen a nagy napon újabb elhatározásra szánja el magát. Most, hogy
már beleegyezett a villaépítésbe, a zsinagógai alapítvány ügyét is, végleg
rendezni akarja. Közli Licinus doktorral, hogy részt óhajt vállalni az új
zsinagóga építkezési költségeiből. Licinus őszinte örömmel fogadja a
felajánlást. Ügyesen, hogy a másikat meg ne sértse, megpendíti a pénzkérdést.
A József-zsinagóga nem lesz túlságosan fényűző, luxuskivitelű imaház.
Hozzávetőleg, előzetes számítások szerint egymillió-hétszázezer sestertiusba
kerül. József megrémül az óriási összeg hallatára. Kétszázezernél többet semmi
körülmények között sem adhat, és ilyen csekély részarány vállalása mellett
elvárhatja-e egyáltalán, hogy a zsinagógát róla nevezzék el? Licinus doktor
azonban szóhoz sem engedi jutni. A költségeket természetesen meg kell osztani
– folytatja –, és neki erre megvan az elképzelése. József részébe a Jeruzsálemből
kimentett hetven tóratekercs is beszámít, amelynek értékét Licinus hétszázezer
sestertiusra becsüli; készpénzben tehát még százötvenezret fizet. Mert hiszen a
tóratekercsek az új imaház leglényegesebb tartozékai. Ami a külső formát,
vagyis magát az épületet illeti, amennyiben a költségek a vártnál nagyobb
összegre rúgnának, a többlet előteremtése Licinus és a hitközség feladata.
Igazán nagylelkű ajánlat a fiatalembertől. Szerencsés nap ez a mai. József
alig bírja leplezni örömét: a rómaiak szeme előtt áll a mellszobra a Béke

408
Templomában, és a zsidók szeme előtt a József-zsinagóga által meg fog békülni
láthatatlan Istenével.

Büszkén, bőbeszédűen mondta el Dorion úrhölgy az apjának, Fabullus

udvari festőnek a nagy újságot: József végleg beleegyezett az albanumi
villaépítkezésbe. A köpcös úr szokásához híven igen választékosan öltözködött,
s szigorúan ügyelt a korrekt testtartásra; mivel mint hivatásos festőt a társaság
nem fogadta be teljesen, kétszeres buzgalommal iparkodott kifogástalan és
római módon viselkedni. Amikor Dorion, akit apai szívének egész
szenvedélyével szeretett, a zsidóhoz ment feleségül, ez olyan csapás volt
számára, amelyet sohasem bírt kiheverni. Azóta még szigorúbb, még
szófukarabb lett.
Dorion rendkívül élénken, a boldogság kellemes izgalmától fűtve; vékony,
kislányos hangján büszkén mesélte, milyen ügyesen rendezett el mindent. Már
évekkel ezelőtt megállapodott Grovius építésszel, aki akkor megígérte, hogy
rendkívül olcsón biztosít számára telket, és az építkezés költségeit is olyan
jutányos árban szabta meg, hogy az szinte nevetséges. Persze, akkor még nem
lehetett nyélbe ütni a dolgot, Groviust állandóan hitegetni kellett, ami nem volt
könnyű feladat. No de megérte. Az építész állja a szavát, pedig most, a tűzvész
után, szinte óráról órára növekednek az árak.
Fabullus merev arccal hallgatta. Kezdetben, közvetlenül Dorion házasság-
kötése után, csak gyűlölettel és megvetéssel tudott gondolni a zsidóra, a
gazemberre, a kutyára, akinek az ő gyermeke odadobta magát. Hogy József író,
az még csak fokozta a gyűlöletét; hallani sem akart irodalomról, dühítette, hogy
Rómában az irodalmárok érvényesülhetnek, de a művészek nem. Minthogy
azonban nagy tehetségű arcképfestő volt, és tudott az emberek arcából olvasni,
József arcában több olyan vonást fedezett fel, amely saját sorsával és saját
természetével mutatott hasonlóságot. Így hát nem tudta Józsefet jelentéktelen
embernek ítélni, noha szíve szerint azt szerette volna; s ahogy teltek-múltak az
évek, lassanként beletörődött, hogy ez a zsidó a veje. Sőt, idővel valamiféle
gyűlöletbe oltott elismerés fejlődött ki benne. Ez a József a könyvében valóban
képszerűen írt le embereket, tájakat, történéseket, mindezt a festő szemével
tudta nézni; ugyanakkor irtózik minden képzőművészeti alkotástól. Fabullus
végül már egyenesen babonás félelemmel viseltetett iránta. Mágikus erő lakozik
benne. Nemcsak az ő gyermekét babonázta meg, hanem az öreg császárt meg a
fiatal császárt is. A társadalmi érvényesülést, amelyet Fabullus oly fájdalmasan
nélkülöz, Józsefre úgyszólván ráerőltették. És volt még valami, ami mostanában
különösen felbőszítette Fabullust. A szobrász Basilius elmondta neki, hogy
József nem akarta apósa festményeit látni a könyvtárcsarnokban felállítandó
szobor talapzatán. Művészi tekintélyét ez semmivel sem csorbíthatta, hiszen

409
mindenki elismerte róla, hogy korának legkiválóbb festője: mégis fellángolt
benne a szörnyű düh veje ellen, amikor az esetet megtudta.
Most, miközben Dorion József új szerencséjéről áradozott, meg eldicse-
kedett vele, hogy férje most már elég gazdag, meg tudja venni a régóta áhítozott
villát – minden szavával csak olajat öntött a tűzre. Fabullus tehetős ember volt, a
fösvénységnek még a gondolata is távol állt tőle, szívesen megajándékozta
volna leányát, akit szeretett, egy vidéki lakkal. Kizárólag azért nem tette, mert
így akarta Dorionnal éreztetni, hogy József nagy, látványos csillogása
ellenére-híján van valaminek, ami nagyon fontos és lényeges. Elégtétellel,
keserű elégtétellel töltötte el az a tudat, hogy Dorion legalább nélkülözésekkel
kénytelen fizetni szerelméért.
Szokásához híven némán hallgatta végig leánya boldogan csapongó szavait.
Eszébe jutott, hogy Dorion legalább egy dologban mondott határozott nemet a
férjének. Nem engedte, hogy a fiából zsidó legyen. Ez némi vigaszt jelentett
Fabullusnak. Igaz, a körülmények folytán így az unokája elesett a római
polgárjogtól – a nagyapja sem kapta meg soha –, de azért magatartásában,
szemléletében a szigorú római erkölcs dominál majd, műveltsége pedig görög
lesz. Most azonban még ez a vigasztaló gondolat sem tudta eloltani haragját.
Amikor Dorion végre befejezte bő lére eresztett mondókáját, két tenyere közé
fogta apja méltóságteljes fejét, s lelkesen csicseregte:
– Úgy örülök, apácskám, hogy most majd megfested nekem „Az
elszalasztott alkalmak”-at.
A korosodó férfi gyengéden, de határozottan lefejtette az arcára tapadó
kedves kezeket, és mély zengésű hangján kurtán kijelentette:
– Sajnálom, Dorion, a zsidónak nem csinálom meg a képet.
Dorion sértődötten, felháborodva kiáltott:
– Hogyhogy nem csinálod meg? De hiszen megígérted nekem. És nem volt
könnyű József beleegyezését kicsikarnom.
– Azt elhiszem – mondta gyűlölettel Fabullus. – Éppen ez az oka, amiért nem
csinálom meg. A császár nem olyan finnyás, mint a te zsidód – folytatta. – Igen,
a császár megbízott, hogy fessem ki az új fürdő nagy csarnokát. „Az
elszalasztott alkalmak”-at ott talán hozzáértőbb, de mindenesetre barátságosabb
nézők fogják szemlélni, mint Flavius Josephus villájában.
– Nevetségessé teszel előtte – durcáskodott Dorion. – Olyan sokáig kérette
magát, ha tudnád, mennyit rágtam a fülét, mire beleegyezett. És te még soha
nem szegted meg a szavadat – kérlelte.
– Megváltozott a helyzet – felelte Fabullus. – Flavius Josephus világosan
megmondta, hogy egyetlen ecsetvonást sem akar látni tőlem. Basilius azt
ajánlotta neki, hogy a szobra alapzatát én dekoráljam. Kereken elutasította.
Dorion zavartan hallgatott, erről nem tudott semmit.
– Még hogy nevetségessé teszed magad előtte! – folytatta gúnyosan az apja.
– Ó tette magát nevetségessé az egész világ előtt, nem is egyszer.
410
Megostoroztatta magát, rabszolgalánccal szaladgált. És ha a képmása ott áll a
könyvtárcsarnokban, akkor is nevetséges marad, a szennyet nem moshatja le
róla semmi. A zsidó, a kutya, a szemét.
Dorion még sohasem hallott apja szájából ilyen szertelen szavakat. Az imént
egy pillanatig már-már igazat adott neki; de most, a gyűlölettől izzó szavak
hallatára megváltoztak az érzelmei. Annak idején, amikor közölte apjával, hogy
a zsidóval akar élni, kemény, gúnyos szavakat várt tőle. De apja akkor nem szólt
semmit, száját keskeny vonallá préselte össze, szeme aggasztóan kimeredt,
rossz volt ránézni, és Dorion gyorsan kiment a házból, egyenesen Józsefhez.
Apja akkor hallgatott, azóta is hallgatott, és Doriont lelke legmélyéig
megdöbbentette, hogy most, tíz év után hirtelen kitört belőle a gyűlölet.
Dorionról igazán senki sem állíthatta, hogy nem pereg elég gyorsan a nyelve,
most azonban annyira megrökönyödött, hogy egy ideig meg sem bírt szólalni.
De aztán maga előtt látta a díszcsarnokban a mellszobrot, a bronz halvány
csillogását, a József fejét övező rejtélyes derengést, hallotta a zajos ünneplést –
és döbbent csodálkozása felháborodásba csapott át.
– Nem engedem, hogy ócsárolják – tört ki –, senkinek nem engedem, még
neked sem! Hogy kutya? Hogy szemét? Tudd meg, neki akkora hatalma van,
mint a holt lelkek bíráinak – folytatta vékony hangján. Kicsit ostobán hangzott
ez, maga is nevetett rajta, amikor József eldicsekedett vele, de most komolyan
ismételte, szemében eksztatikus, szilaj láng lobogott. – Igen, megítél eleveneket
és holtakat. Megadatott neki az ítélkezés hatalma. A madárfejű Hermész ő, aki
feljegyez mindent. – Szinte örült neki, hogy apjából kikívánkoztak a gyűlölet
sokáig elhallgatott, felgyülemlett szavai; így most védekezhetett ellenük.
Fabullusból tovább ömlöttek a becsmérlő kifejezések, a durva szidalmak;
olyan goromba volt, mint egy kocsis. S miközben így szabadjára engedte
indulatát, maga is szenvedett. Szerette a lányát, szerette egyiptomi anyja miatt,
művészeti érzéke és hozzáértése miatt, a fia miatt, akit olyan szellemben nevelt,
amelyet ő, a nagyapa is helyesnek tartott. Tudta, hogy most minden egyes
gyalázó szóval egyre távolabb taszítja magától Doriont, és mégiscsak mondta,
mondta tovább. Közben kínosan érezte magát, nem illett hozzá az efféle
ocsmány beszéd. De ha arra az emberre gondolt, a zsidóra, a kutyára, a rongyra,
elveszítette önuralmát, tovaragadta az indulat, és többet mondott, mint amennyit
mondani akart. Mindaz, amit oly hosszú ideig némán hordozott magában, most
kitört belőle, goromba, aljas, közönséges szavak mocskától csöpögve.
Dorion elsápadt, most is úgy, mint máskor, előbb az ajka körül ütköztek ki
halvány foltok, majd vértelenné vált az egész arca. Ez lenne az ő apja, aki
felbőszülten jár fel-alá, durván szitkozódva és átkozódva? Korának legnagyobb
művésze, akit ő mindig annyira csodált és szeretett? Egykor választania kellett
apja és József között, és ő a férfit választotta. De aztán jóra fordult minden, férje
is megvolt, apja sem fordult el tőle, s most, annyi év után, Dorion repesve örült a
gondolatnak, hogy a férjétől kapott villa legszebb ékessége apja csodálatosnak
411
ígérkező, félig megható, félig ironikus alkotása lesz, „Az elszalasztott
alkalmak”. És lám, dédelgetett tervét darabokra zúzták a vad és durva
szidalmak. Ezen nem lehet változtatni többé. Most már ő sem bírta türtőztetni
magát.
– Eredj innen! – szakította félbe hirtelen apját, vékony hangja rikácsolóvá
torzult, arca fehér lett, mint a fal, megrútult, eltorzult. – Eredj innen – mondta
még egyszer. – És fesd meg a képedet, akinek akarod, a császárnak vagy a római
csőcseléknek.
Fabullus hirtelen elhallgatott. Most kísértetiesen olyan volt, mint akkor,
amikor Dorion közölte vele, hogy a zsidóhoz akar feleségül menni: ajka
egyetlen keskeny vonallá préselődött, szeme kidülledt. Hallgatott, mint akkor.
Dorion erősen kívánta magában, hogy szóljon valamit, legalább egy-két szót,
amelyet visszavonásnak vagy mentegetőzésnek lehetne felfogni. Fabullus
azonban nem szólt semmit, nem vont vissza semmit, egyszerűen csak ott ült,
talán egy egész kicsit, szinte észrevétlenül hintázott. Hallgatása ólomsúllyal
nehezedett Dorionra, valósággal fojtogatta, úgyhogy szúró fájdalmat érzett a
mellében. De ő sem vont vissza semmit, és amikor apja megindult az ajtó felé,
nem tartotta vissza. A festő kiment a házból, nekivágott az utcának, kissé
ingatag léptekkel, és a hátát sem tartotta olyan egyenesen, mint máskor.

Ez volt a helyzet Dorionnál, amikor József meglátogatta, hogy közölje vele

Simeon fiára vonatkozó szándékát. Könnyed, csevegő modorban adta elő
mondókáját, mintha csak mellékes ügyről lenne szó. Alapjában véve büszke
volt az ötletére, és meg sem fordult fejében az a gondolat, hogy Dorion komoly
ellenvetéseket tehetne.
Az asszony halványbarna arca mozdulatlan maradt, miközben Józsefet
hallgatta. Barátai révén tudomása volt róla, hogy József első felesége Rómában
tartózkodik. Társaságának tagjai mosolyogva beszéltek a provinciából jött
asszonyról, Dorion maga is mosolygott, ó, semmiség, férjének fiatalkori
kalandja, szóra sem érdemes, és hamar el is felejtette az egészet. Most azonban,
József szavait hallgatva, merőben más arculatot kezdett ölteni az ügy. Dorion
óriási áldozatot hozott Józsefért, aki ezt magától értetődőnek találta, és további
megaláztatások egész sorától sem kímélte meg. Most meg annak a vidéki
asszonynak a fattyúját egyenlővé akarja tenni az ő Paulusával, sőt ide akarja
hozni az ő házába. Hogyan lehet ennyire ostoba, hát nem veszi észre, mit kíván?
Vagy talán mindennek ellenére mélyebb kapcsolatok, erősebb kötelékek fűzik
még mindig ahhoz a zsidó asszonyhoz? Dorionnak úgy írták le, hogy buta,
hízásnak indult kis zsidó nő, egy senki. De ki tudja, hátha van valami, amivel
magához láncolja ezt a furcsa Józsefet? A zsidó mindig zsidó marad, a zsidó
férfi úgy vonzódik a zsidó nőhöz, mint hím farkas a nőstény farkashoz, mint kan
kutya a szukához. És ezt védelmezte ő még tegnap is tulajdon apja ellenében,
412
szenvedélyesen, foggal-körömmel, miatta utasította ki a házból az apját, az
egyetlen embert, akihez ragaszkodott? Szép kárpótlást kapott érte, no hiszen.
Elvesztette az apját, ez meg itt a fattyát kínálgatja neki cserébe. De fékezte
magát, nem engedte, hogy a lelkében felgyülemlett harag és keserűség kitörjön.
Vékony hangján csak ennyit mondott keményen:
– Nem. Nem egyezem bele, hogy azt a fiút egyenlővé tedd a mi
Paulusunkkal.
Józsefet megtévesztette az asszony szavainak hűvös tónusa. Elvégre nem
lehet csodálkozni rajta, hogy Dorion húzódozik egy kicsit, mielőtt hozzá-
járulását adná. Így hát nagy nyugalommal tovább beszélt:
A mi Paulusunkkal? Hiszen éppen az a baj, sajnos, hogy Paulus csak a te
Paulusod, nem a mi Paulusunk. Meg kell értened, hogy végre egy igazi zsidó
fiút akarok magamnak. Fontold meg a dolgot higgadtan, okos és drága kis
Dorionom, és lásd be, kérlek, hogy nem méltánytalan, amit kívánok tőled.
Dorion megközelíthetetlen maradt:
– Nem én tagadom meg tőled a fiút – mondta ellenségesen, de még mindig
fékezve indulatait. – Ő maga tagadja meg magát tőled. És jól teszi. Hiszen nem
zsidó. Te célt értél, te kiemelkedtél az alja népből. Miért ereszkedjen le az én
fiam a te zsidaidhoz? Jó ösztönére vall, hogy nem akar. Vedd elő, beszélj vele,
majd meglátod. Nem akar, és punktum. Próbáld csak meg. Kaparintsd meg
magadnak, ha tudod.
Nyugodt gunyorossága kihozta Józsefet a sodrából. Hát nem Dorion
akadályozta meg, hogy a fiú érintkezésbe kerüljön zsidó tanításokkal és zsidó
emberekkel? Nem ő ültette ezt a Phineaszt a nyakába? És most még van mersze
kigúnyolni a férjét, amiért a fiú nem lett zsidó? Maga elé képzelte Paulust,
összehasonlította Simeonnal. Paulus karcsú, nemes növésű, modora csendes,
finom, csiszolt, mint Phineaszé; egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a
hangos, fesztelen, rakoncátlan zsidó fiú nem állja ki az összehasonlítás próbáját.
De van-e joga Dorionnak kinevetnie őt, Józsefet, amiért nem tudta elérni, hogy
Paulus legyen a zsidó fia? Az én hibám, hogy Dorion most ennyire szemtelen,
gondolta. Pherizusz, emancipáció, ez a legrosszabb tulajdonság, amely egy
asszonyban lehet, így tanítják a doktorok, és egyetlen asszonyfajtától sem óvnak
erősebben, mint az emancipálttól. Bibliai sorok bukkantak tudata felszínére:
„Az asszony keserűbb a halálnál; a szíve csapda, karjai bilincsek. Aki Isten előtt
kedves, megmenekszik tőle, a bűnös azonban beléje akad.” Halkan, alig-alig
hallhatóan mormogta e szavakat maga elé, mint fiúkorában, amikor bemagolta.
– Mondtál valamit? – kérdezte Dorion.
De József abban a szempillantásban ismét ura lett önmagának. Türelmesnek
kell lennie. A nőkből hiányzik a logikus gondolkodás képessége. Isten
megtagadta tőlük az építő értelmet. Még egy zsidó nő elméjéhez is alig-alig
képes valamelyest közel férkőzni a logika; hát akkor mit várhat ettől a görög
asszonytól?
413
 – Nem volna szabad így beszélned, Dorion – mondta nyugodtan. – Nem
magad tettél-e meg mindent, hogy Paulusból görög legyen? Nem ellenkeztél-e,
valahányszor szerettem volna legalább valamicskét mesélni neki a zsidóságról?
Nem szemrehányásként mondom, hidd el. Csupán annyit kérek tőled, légy
belátással, és ne akard megakadályozni, hogy zsidó fiam is legyen.
Dorion azonban megmakacsolta magát. Az ő fia görög, minden porcikájában
görög. Zsidóságot ráerőltetni vétek lenne. Igen, keresztülvitte, nem csekély
fáradsággal, hogy a Paulusban rejlő képességeket Phineasz megnemesítse a
maga görög műveltségével és erkölcsiségével. És büszke rá, hogy sikerült; mert
ez a legkevesebb, amit egy jó anya megtehet a fiáért, ha olyan fia van, mint
Paulus.
Józsefet felingerelte Dorion makacskodása.
– És mi az a maximális eredmény, amelyet a te Phineaszod módszereivel
elérhetsz? Az, hogy Paulus az úgynevezett társaság egyik kedvence, és éppen
olyan tökfilkó lesz, mint Annius meg a többiek körülötted.
Már megbánta, mielőtt a végére ért volna. De már késő volt. Dorion felkelt,
elébe állott, vékonyan, karcsún, sápadtan. Még mérsékelte magát, első reagálása
fagyosan nyugodt volt:
– Nem érted te meg a fiút. Hogyan is érthetnéd meg? Paulus már csak görög,
te pedig zsidó maradsz, akármilyen gondosan borotválod le a szakálladat.
De aztán, mintha csak most hatolt volna a tudatába, amit József mondott,
kitört belőle a fehéren izzó düh sistergő indulata. Micsoda? Még Józsefnek áll
feljebb? Anniust merészeli a szemére vetni, ő, éppen ő, aki vakon és válogatás
nélkül bujálkodik? Igen, igen. Kicsoda-micsoda az az asszony, akinek a
kölykéért olyan hevesen harcol? Ó, Dorion tudja, jól tudja, ki az, megmondták
neki, leírták neki. Egy nyavalyás kispolgári nőszemély a provinciából, egy
koszos senki, egy vastag, buta zsidó perszóna, akiből még az öreg
Vespasianusnak is elege volt egyetlen éjszaka után. És ennek a magzatát akarná
most József egyenlővé tenni Paulusszal, akit ő szerető anyai gondoskodásával
ápolt, nevelt, óvott minden káros befolyástól? És ezért gorombáskodik vele,
ezért sértegeti. És egyáltalán, honnan tudja József, hogy az az utcakölyök az ő
fia és nem Vespasianusé?
S miközben éles, vékony hangján egyre erősebb kifejezéseket vagdosott
József fejéhez; keserű bánkódással gondolt arra, hogy tegnap ugyanezen a
helyen milyen forrón magasztalta Józsefet. Mert hiszen szereti ezt az embert.
Bebizonyította neki, hogy kész mindenkor kitartani mellette, alkalmazkodni
hozzá, olyankor is, amikor nem tudta férjét megérteni. És József még a
legcsekélyebb tekintettel sincs rá. Miért kívánt olyan sokat, és miért adott olyan
keveset? Miért provokált ki belőle utálatos és közönséges szitkokat? Nagyon
sápadt volt Dorion, miközben szidta Józsefet, és nagy szerelme ádázul
viaskodott a haragjával.

414
 József csupaszra borotvált arca vörösre gyúlt, a sértegető szavak korbács-
ütésként érték. Benne is felgerjedt a düh, arra ösztökélte, hogy borionra rontson,
hogy mindkét öklével, az íróeszközével üsse-verje a vékony, törékeny, dactól
feszülő asszonyi testet. Dorion arca mögött Phineasz udvarias, gúnyos
mosolygását látta, vékony hangja mögött Phineasz elegáns hanghordozású,
zengő orgánumát hallotta. De minden dühe ellenére is tisztán felismert valamit:
azt, hogy Dorionból a sok esztendeig némán tűrt sérelmek felgyülemlett
keserűsége tört most ki, mint egy vulkán. Arra gondolt, mennyi mindent adott
neki Dorion, s szavaiban, szavai között hömpölyögve áradtak feléje az
elhallgatott gondolatok. Eszébe jutott, hogy amikor elküldte magától Doriont,
az asszony némán engedelmeskedett, még a gyermekét, sem említette, Paulust,
akit joggal nevez a saját fiának, mert valóban az övé, nem Józsefé. Nem József
hibás-e abban, hogy Dorion ennyire megváltozott? Nem, nem szabad
szőrszálhasogató módon méricskélni, amit Dorion mond. Most fel van dúlva.
Szidalmait a pillanat szülte, egy óra múlva bánni fogja kirohanásait. Azt
azonban nem tudta József, hogy Dorion már kimondásuk közben, sőt
kimondásuk előtt megbánta szavait.
József odament hozzá, leült, maga mellé vonta, és szelíden beszélni kezdett
hozzá. Dorionnak igaza van. József zsidó, Dorion görög, és csak a legjobb,
legboldogabb perceikben forrhattak eggyé. Az ég akarta így. No de éppen azért
állt élő az indítványával. Gondoljon Dorion arra, hogy József áldozatot is hoz:
lemond Paulusról. Meg aztán különben sem úgy áll a dolog, hogy József mindig
csak kapni akar, adni soha. Hogy csak egy példát említsen, itt van a
villaépítkezés, bizony azzal nagy terheket vállal magára.
Ezt a villa-dolgot nem kellett volna említenie. Dorion felugrott, eltávolodott
tőle. Keményen, hidegen, olyan hangon, amelynek nyugodtsága jobban
felzaklatta és megijesztette, mint a haragja, kijelentette: sok férfit ismer, aki
még szebb villát is boldogan ajándékozna neki, és utána nem hánytorgatná fel az
ajándékot. Ami pedig „Az elszalasztott alkalmak” című freskót illeti, teljesen
fölösleges, hogy József önnön viszolygásának leküzdésével törje magát. Apja
nem hajlandó Józsefnek megfesteni, a császár számára festi meg.
József elképedt, úgy meresztette szemét Dorionra, mint aki hirtelen
meghibbant. Képtelen volt felfogni az okokat, indokokat, összefüggéseket, nem
értette ezeket az embereket. Hallgatott. Dorion azonban; valószínűleg az apjára
való emlékezés hatására, megint hevesebb, féktelenebb lett.
– Küldd el azt az asszonyt – követelte hirtelen, minden átmenet nélkül,
keményen, parancsolóan –, tűnjön el a fattyával együtt!
József elhűlve bámult rá. Csak most látta, mennyire tévedett, amikor azt
hitte, keresztül tudja vinni szándékát. Ismerte Doriont, de nem a lelke mélyéig.
A múltban oly sokat kívánt tőle, hogy most nyilván egy méltányos követelés is
elég volt ahhoz, hogy kicsorduljon a pohár.

415
 – Küldd el azt az asszonyt! – ismételte konokul, és szeméből nem tűnt el a
vad lángolás. Most már teljesen elvesztette önuralmát.
József, mint Mindig, valahányszor valami nagyon meglepő és nagyon kínos
fordulat hökkentette meg, fagyos lett, elnyomta érzéseit, az értelmét hívta
segítségül.
– Kérlek, Dorion, ha majd lecsillapodtál, vedd fontolóra az ajánlatomat –
mondta közönyös hangon. – Aludj rá két éjszakát, hármat. És ami az építkezést
illeti, ne hagyd, hogy hitegessenek, sürgesd a munkát. Két részletet már
kifizettem. Szóval gondolj meg mindent jól, Dorion.
Tenyerei közé fogta felesége fejét, érezte ujjai alatt a keskeny, hosszúkás
orcák selymes hűvösségét. Megcsókolta az asszonyt, aki mozdulatlanul tűrte,
azután elment.

József megírandó munkáira százötvenezer sestertius előleget kért Claudius

Reginustól. Mint előre látta, kínos beszélgetés volt. Reginus fizetett ugyan, de
kellemetlen szokásához híven az utalvány átnyújtását általános természetű
morózus és ironikus megjegyzésekkel fűszerezte. Ma különösen mogorva volt.
Vespasianus halála óta – mondta Józsefnek – a tékozlások időszaka köszöntött
be. Ha az öreg császár látná, milyen könnyű kézzel pazarolja Titus azt a tőkét,
amelyet ő annyi fáradsággal kapart össze, bizony fenyegető kézzel nyúlna ki a
sírjából.
– Vespasianustól – dünnyögte – nem kaptál volna „A zsidó háború”
átdolgozásáért akkora összeget, mint Titustól. No persze, Dorion úrhölgynek
villa kell. Hát ki kell elégíteni minden szeszélyét? Nem helyeslem, hogy most
építkezel. Mindenki megőrült, mindenki most akar építkezni. A mi Titusunk
további tizenkét és fél milliót öl bele az amfiteátrumba. Száz napig fognak
tartani a felavatás alkalmából rendezett játékok. Minden egyes nap majdnem
félmillióba kerül. Az öreg Vespasianust a guta kerülgetné. Jupiter segítségével
meg az enyémmel elérte, hogy néhány milliárdot hagyhatott maga után. De ha
így folytatjuk, hamarosan a tönk szélére jutunk.
– Nem az bánt – fejtegette tovább a gondolatait –, hogy egyszerre ekkora
tömeg pénzt kell kidobni. Ez is fájdalmas dolog természetesen, de még ki lehet
bírni. Nem ez a legnagyobb baj. Hanem az igények megnövekedése. A fürdők
meg az amfiteátrum után a derék rómaiak még egy oszlopcsarnok-sétányt
akarnak majd, az oszlopcsarnok után egy templomot, és a fürdőkben folyton
fürödni akarnak, meg játékokat követelnek, márpedig száznapos játékokat nem
lehet rendezni. Majd te is tapasztalni fogod, József doktor, mit jelent az igények
mértéktelen megnövekedése. A saját bőrödön fogod érezni. Dorion sírhölgynek
a villához tucatnyi új rabszolgára lesz szüksége, meg lovakra és díszhintóra.
Leszállítottuk az árakat, az biztos. Egy véka búza csak öt sestertiusba kerül, és
már tizennégyért egy pár jó minőségű cipőt vehetsz magadnak. A szabó már
416
csak hét sestertiust kér egynapi munkájáért, és az írnok meg van elégedve, ha
negyedfél sestertiust kap százsoronként. Ezek olyan összegek, amelyek nem
vágnak a földhöz, ennyit könnyen megengedhetsz magadnak. De ha Dorion
úrhölgy a villájában ül majd, úgy megduzzadnak a kiadásaid, hogy csak
kapkodod a fejedet. Nézz meg engem. Ez a ruha rajtam négyéves, ezt a cipőt
három éve hordom. Vehetnék újat, de nem tartom okos dolognak, hogy
igényeimet engedjem az égig nőni.
Nem tetszik nekem, József doktor, hogy anyagi gondokkal ködösíted el a
fejedet. Tiszta fejre volna szükséged, hogy jól meg tudd írni „A zsidók
történeté”-t. Sok pénzt fektettem beléd, József doktor. Lássuk csak… igen,
hozzávetőleg kétezer százalékkal többet, mint a kollégádba, Tibériási Justusba.
És az élet Rómában csak harminchét százalékkal drágább, mint Alexandriában.
– No igen – sóhajtott fel, és kiállította Józsefnek az utalványt.

Hogyan is mondta Dorion? „Nem én tagadom meg tőled Paulust. Ő maga

tagadja meg magát tőled… Próbáld csak meg. Kaparintsd meg magadnak, ha
tudod.” Ezek a szavak mardosták József lelkét. Mert Dorion igazat mondott,
mindig volt valami idegenség közte és Paulus között. De mi lehet az oka? Igaz,
Józsefet sohasem érdekelték a gyermekek, nehezére esett, hogy értelmi és lelki
világukba beleélje magát. Maga koravén gyermek volt, hamar felnőtté érett, és
nem szívesen gondolt vissza kamaszkorára. Szabadabbnak, boldogabbnak csak
később érezte magát, ahogy múltak az évek, akkor nagyon élvezte a növekedés,
a fejlődés, az érlelődés folyamatát, amely lelkében és értelmében végbement'.
De azért, ha komolyan akarta, maga felé tudta hajlítani az emberek szívét,
egészen fiatalokat is meg tudott nyerni; persze gőgös volt, és ritkán akarta.
Paulust meg akarta nyerni, mert őt szerette. És mégis: miért éppen Paulusnál
nem sikerült, miért éppen Paulus szívének zárját nem tudta kinyitni? Ha szigorú
tárgyilagossággal vizsgálja önmagát, meg kell állapítania, hogy Paulus az
egyetlen emberi lény, aki előtt elfogódottságot érzett. Igen, mindig valami
furcsa bizonytalanság fogta el, ha a fiúval próbált beszélgetni, ha igyekezett a
bizalmába férkőzni. És ha így volt eddig, ezentúl sem tudja majd leküzdeni
Paulus idegenkedését. Dorionnak igaza van.
Pedig – és ez a gondolat egyszerre okozott neki keserűséget is, örömet is –
Paulus olyan fiú, akit igazán szeretni tudna, és büszke is lehetne rá. Most
kilencéves. Tagjai finomak és mégis erősek, mozdulatai hajlékonyak és
biztosak. Karcsú nyakán a barna, keskeny fej az anyjáé, de élénk szeme az apja
szeme, mely tüzesen, parancsoló tekintettel villog a keskeny, finom metszésű
arcban.
Paulus Nikiasz iskolájába járt. Kevés barátja volt ott. Nemcsak azért, mert
nem viselhette a római polgárok fiainak öltözékét – a nyolcvan tanuló közül
húsz-egynéhány nem hordhatott ilyen bíborszegélyes tógát –, hanem azért is,
417
mert társai dölyfös fickónak tartották. Ha játszott velük, ha részt vett a többiek
kakasviadalain, ha a saját kakasait is elhozta, nemritkán verekedés lett belőle. A
verekedés még csak hagyján: de Paulus gonosz gúnyneveket is ragasztott rájuk,
amelyeket sokáig nem tudtak lemosni magukról, s a csúfnév minden ütésnél
jobban sajgott. Mindamellett respektálták Paulust, mert bátor volt, ezt nem
vitatta senki, még a gőgje is tetszett nekik, és amikor kecskefogatán, amelynél
takarosabb nem akadt az utcában, `az iskola elé hajtott, büszkék voltak rá.
Ugyanakkor csúfolták is, hogy állandóan kecskebűz terjeng körülötte. Paulus
ugyanis maga gondozta kecskéit; aki jó fogatot akar, az ne bízza állatait
rabszolgákra. A kecskebűz emlegetésétől azonban nem estek messze a sokkalta
fájdalmasabb csipkelődések zsidószagról meg effélékről. Paulus tudta, hogy
csak az irigység beszél a fiúkból, irigykednek a kecskéire meg a híres apjára,
mégis nagyon fájtak neki a gunyoros megjegyzések. De úgy tett, mintha a
piszkálódó szavak hatástalanul peregnének le róla; egy római fiúnak uralkodnia
kell magán, nem szabad kimutatnia indulatait. Összeharapta ajkait, és büszkén
nézett el a csúfolódók feje fölött. Ő más, mint a többiek – ez a tudat felemelte, és
ugyanakkor emésztette is.
Voltaképpen szenvedélyes odaadással és boldogan játszott volna a
többiekkel. Amikor azok állatfigurákat gyúrtak viaszból és agyagból, vagy
primitív karikatúrákat fabrikáltak, amelyek tanítókat, pajtásokat, ismerősöket
akartak ábrázolni, olyan szívesen csatlakozott volna hozzájuk. De tudta, hogy
hirtelen haragú, hamarosan veszekedés támadna, és akkor óhatatlanul fejéhez
vágnák a zsidócsúfoló szavakat. És ezek a sértegetések voltak az egyedüliek,
amelyekre nem tudott visszavágni, amelyekkel szemben tehetetlennek érezte
magát. Így aztán akaratlanul és egyre inkább a felnőttek felé sodródott. Sok időt
töltött el anyja társaságában, tisztelettel bámulta az öreg, merev, roppant előkelő
Valeriust, félénk áhítattal, messziről csodálta a fehér, szigorú Tulliát, igyekezett
minél többet beszélgetni a hangos, magabiztos Annius ezredessel, akivel
nyomban bizalmas kapcsolatba került, és egyre jobban ragaszkodott
Phineaszhoz. Ha tanítójával lehetett, vagy ha a kecskéivel foglalkozott, akkor
érezte magát a legboldogabbnak.
Jó feje volt, könnyen tanult; a görög nyelvben, a történelemben fölényesen
túlszárnyalta iskolatársait. Jómódú ház egyetlen gyermeke lévén, bőven
megvolt mindene, csinosan öltöztették, finom modorra szoktatták, kényeztették,
és az övénél jobb kecskefogata nem volt senkinek. Az igazsághoz tartozik, hogy
ruháját gyakran bepiszkította, mert szeretett viaszból meg gyurmából
állatfigurákat mintázni. Ennek ellenére vitathatatlanul a legelőkelőbb és
legápoltabb fiúk egyike volt Nikiasz iskolájában. Minden jó lett volna, minden
szép lett volna, de fiatal életének könnyű ragyogását beárnyékolta az, hogy apja
zsidó, bár igazában ezt nem vallotta be magának. Igaz, római lovag, nagy író, a
császár barátja, és Paulus szerette is, büszke volt rá. De mégiscsak zsidó. Hogy
voltaképpen mi is az a zsidóság, azt senki sem tudta neki jól megmagyarázni.
418
Valami jó dolognak kell lennie, máskülönben apja nem lenne zsidó; ugyanakkor
valami nagyon rossz dolognak is kell lennie, máskülönben anyja megengedné,
hogy ő is zsidó legyen, meg azzal együtt fiatal római nemes. Valahányszor
kérdéseket tett fel, mindig azzal biztatták, hogy majd mindent megmagyaráznak
neki, ha idősebb lesz. Pedig odaadná a kecskefogatát, ha valaki eloszlatná
körülötte a homályt, amelyben vakon tapogatózik.
Ha történetesen együtt volt az apjával, félénken nézegette, és szeretett volna
közelebb kerülni hozzá. Elnézte a kezét, meztelen lábszárát, minden olyan
idegen volt rajta, és mégis az apja volt; kíváncsian és gyengéden megcirógatta
néha, de apja alig vette észre, vagy némi csodálkozással húzódott arrébb.
Leginkább a szakállát bámulta, ezt a művésziesen fésült, háromszögletűre nyírt
fekete szakállt. Kicsi korában gyakran próbált vele játszani, turkálni benne.
Később azt mondták neki, hogy csak keleti emberek viselnek ilyen szakállt.
Nemrég eltűnt a szakáll; apja csupasz arcát még idegenebbnek találta, mint a
szakállasat; és gyakran visszakívánta a szigorú, művészi szakállt.
Előfordult, hogy apja történeteket mondott el a zsidó legendavilágból, vagy a
jeruzsálemi templom pompájáról mesélt neki. Könyveiben olyan kifejezőerővel
tudott ezekről a dolgokról írni, de fia előtt valahogy sután és nehézkesen
formálódtak a mondatai. Paulus sokkal szebbnek, érdekesebbnek, színesebbnek
találta a görög világ történeteit, amelyeket Phineasztól hallott. Ráadásul apja
hibásan beszélte a görög nyelvet, teletűzdelve olyan hangsúlyokkal és
akcentusokkal, amelyektől Phineasz szigorúan óvta tanítványát. Paulus
udvariasak figyelt, de örült, amikor apja abbahagyta a mesélést.
Egyszer nyíltan megkérdezte Annius bácsitól, tulajdonképpen hogyan áll a
dolog a zsidókkal, és barbárok-e vagy sem. Annius bácsi pár pillanatig
zavartnak látszott, de aztán a maga hangos, kedélyes őszinteségével megmondta
a véleményét. A háborúban a zsidók bátor katonáknak bizonyultak, ehhez nem
fér kétség. Hogy a templomukban szamarat imádtak, vagy görög gyermekeket
öltek le áldozatul, azt sokan állítják, de a maga részéről valószínűtlennek tartja.
Egyébiránt nyakig ülnek a babonákban. Egyik ilyen babonájuk például, hogy
minden hetedik nap henyélnek, vagyis életük egyheted részét átlustálkodják.
Amellett nem közönséges henyélés ám ez, hanem mindenféle furcsa tilalmakkal
jár együtt. Ő, Annius, a saját szemével látta, hogy a háborúban egy csomó zsidó
a legcsekélyebb ellenállás nélkül hagyta magát lekaszabolni, mert éppen
hetedik napjuk volt. Hát ilyenek. El kell fogadni őket olyanoknak, amilyenek.
Egy igazi római a lakott világ egyik népének életmódján sem rökönyödik meg.
Hogy barbárok-e? Igen, bizonyos értelemben azok, de a finomabb, magasabb
rendű fajtából. Magasabb fokon állnak, mint a németek vagy a britek.
Paulus gyakran gondolt vissza erre a beszélgetésre, és főleg olyankor
szeretett eltűnődni a hallottakon, amikor a kecskeistállóban a takarmány
elkészítésével foglalkozott. A takarmány beszerzése és helyes arányú keverése
nem volt könnyű. Válogatósak voltak az állatok, kiváltképpen Paniscus, a szép,
419
herélt bak, Paulus büszkesége. Száraz, jóféle füveket kellett összekeverni,
mindegyik adagba gondosan lemért, kis mennyiségű sót tenni, és nagyon sok
friss zöldséget hozzáadni, amihez a városban nem mindig lehetett könnyen
hozzájutni. Paulus aprított, kevert, a kecskék körülötte tolongtak, lökdösték,
ropogtatták a takarmányt, ő pedig gondolkodott, töprengett. És egyszer csak ott
megvilágosodott előtte minden. Ha a zsidók barbárok, és ha az ő apja zsidó,
akkor barbárnak lenni jó dolog, és akkor ő büszke, hogy barbártól származik.
A kecskéket már megetette, de ott maradt az istállóban. Lekuporodott az
egyik sarokban, ahol gyakran üldögélt. Körülötte kérődztek az állatok, s ő is
kérődzött a gondolatán. Elég hosszú idő telt el így. Végül felállt.
– Igen, ez így van, Paniscusom – mondta elégedetten, és megvakarta az állat
füle tövét.
József természetesen gondolt rá, hogy Paulus sok bosszantó megjegyzést
kénytelen eltűrni apjának zsidó mivolta miatt. De hogy ez mennyire emészti,
arról nem tudott semmit, és Paulus nem mondott neki semmit. Még ezekben a
napokban, amikor Dorion kemény szavai oly erősen visszhangzottak a lelkében,
még ezekben a napokban sem sejtette, hogy fia két malomkő között őrlődik.
Nemrég a Marsmezőn találkozott össze véletlenül Paulusszal, aki a
kecskefogatán kocsikázott ide-oda. József, megörült az alkalomnak. Ő maga
éppen a gyaloghintajában ült. Versenyfutást ajánlott fel: melyikük ér haza
hamarább, a kecskefogat-e vagy az ő gyaloghintója, amelyet gyakorlott
kappadókiai hordárok vittek. Paulus valamicskével megelőzte, és József
majdnem olyan büszke volt fia győzelmére, mint a kecskefogat boldog gazdája.
Magával vitte akkor Paulust a dolgozószobájába. Ezt nagy megtisztelte-
tésnek vette a fiú, mert ritkán fordult elő. Mindenféléről beszélgettek. Jó
modorra valló, könnyed és fegyelmezett testtartásban ült vele szemben a kecses
alkatú, izmos gyermek, a beszűrődő délutáni napfény rézsútos sugárkévéiben
különösen érvényesült kedves alakja. József gondolatban megint
összehasonlította Mara fiát Dorion fiával, és az ő zsidó fiát esetlennek,
faragatlannak, vaskosnak találta.
Kérdezgette erről-arról. Megtudta, hogy Paulus most az Odüsszeiát olvassa
az iskolában is, Phineasszal is. Jelenleg a tizenötödik éneknél tart. Annak idején
József Rómában nagy buzgalommal és nem csekély fáradsággal tanulmányozta
Homéroszt. Most derűs hangulatban, tőle szokatlan félszegséggel, de azért
büszkén produkálni akarta magát, és elmondott egy passzust, amely még
megmaradt az emlékezetében. Paulus udvariasan hallgatta. Milyen otrombán
hangzanak apja szájából a nemes szépségű, dallamos görög hangok. Igen,
barbárok a zsidók, akcentusukkal eltorzítják a görög nyelvet. Persze ha apja
barbár, akkor ő is büszke lehet rá, hogy a barbárokhoz tartozik. De azért nem
tudott ellenállni a csábításnak: amikor apja elhallgatott, ő is elmondott egy
hosszabb részletet, tökéletes kiejtéssel és abban a félig prózamondó, félig
éneklő, elegáns és divatos előadómodorban, amelyet Phineasztól tanult meg.
420
József nem sértődött meg, sőt jóleső érzéssel hallgatta, milyen szépen,
kellemesen muzsikálnak a verssorok, ahogyan a fia mondja őket. Ami igaz, az
igaz: tud ez a Phineasz, nagyon tud. Amikor ő a Makkabeus-könyvét írta,
milyen büszke volt a görögtudományára. Azóta persze rá kellett eszmélnie,
hogy bizony még most is csak gyatrán ismeri a hellének nyelvét. Phineasznak
kellene lefordítania A Világpolgár Zsoltárát. Kár, hogy Phineasz olyan
alattomos fickó.
„Lásd, így voltam kénytelen én is elhagyni atyáim földjét, s így lettem
idegen és menekült az emberek között” – fejezte be Paulus az idézetet. A
hirtelen támadt csendben még ott lebegtek a verssorok, József eddig csak a
zenéjüket hallotta, most az értelmük is tudatáig hatolt, és egyszerre keserű lett a
szája íze.
– Az én görög kiejtésem bizony nem valami jó – szólalt meg végül, de
valami mentegetőzésféle rezgett a hangjában. Vajon Phineasz melyik
Homérosz-kommentárt használja, gondolta tűnődve. Négy-öt nagyon jó
kommentár van, az egyik Apioné, abban hemzsegnek az antiszemita
kirohanások. Ha az Apionét használja, menten kirúgom a fickót. De aztán
mégsem merte megkérdezni a fiától.
Paulus időközben bő ruhaujjából előszedett egy gyurmacsomót, amelyet
mindig magával hordott, és kissé félrefordulva nyomkodni, alakítgatni kezdte.
– Mi a csudát csinálsz? – kérdezte József.
A fiú, aki tökéletes görög kiejtésének büszke tudatában az imént még
fölényben érezte magát apjával szemben, most mélyen elpirult. József jólelkűen
nevetett, ritkán lehetett hallani a nevetését. De a gondolata keserű volt:
Mindenre megtanítják, amiről tudják, hogy számomra tilos és gyűlöletes. Ha az
a Phineasz az Apion-féle kommentárt használja, kirúgom.

Pár nappal később bement Paulus szobájába. Szándékosan olyan időben,

amikor Phineasz a fiát tanította. Csendesen leült, és figyelt. Phineasz alaposan
és módszeresen oktatott, ízekre szedte a verssorokat, mindent aprólékosan
elmagyarázott, a nehézségektől nem kímélte meg tanítványát, ugyanakkor
mégis ébren tudta tartani érdeklődését, olyannyira, hogy a gyerek nemcsak
megértette a szöveget, hanem gyönyörűségét is lelte benne. József maga is
érdeklődéssel figyelt. Homérosz. Igen, gondolta, Homérosz volt az a
görögöknek, ami a Biblia a zsidóknak. Homérosz. Csupa csinosan kiszínezett
hazugság és fantázia; de ezeknek a fantáziaszüleményeknek a kommentálása
alkalmas arra, hogy csiszolja az elmét. Más módszer, de azért jó iskolázása az
agynak. Nem volna rossz mulatság egyszer Homéroszt alaposan végig-
kopogtatni azokkal a kritikai módszerekkel, amelyeket a zsidó főiskolákon
használtak a Biblia kommentálására. Ő, József, így próbálta volna Paulusszal
megértetni Homéroszt. Kár, hogy erre nem nyílt lehetősége.
421
 A gyermekded játszadozás iránt érdeklődést tanúsító felnőtt leereszkedő
mosolyával matatni kezdett az asztalon fekvő kéziratok között. Felvett egy
könyvet, amely összefűzött és táblákba kötött papiruszlapokból állott. Aki
olvasni akarta, annak lapozgatnia kellett. Az ilyenfajta könyv nemrég jött
divatba. József nem szerette, ő már csak jobban kedvelte a régi, szolíd
pergamentekercseket. Szórakozottan kinyitotta a papiruszkönyvet, s csak úgy
találomra bele-beleolvasott. Hirtelen elhűlt benne a vér. Csak nem?…
Előrelapozott, megnézte a címlapot. Igen, Apion kommentárja.
Nyugalmat erőltetett magára. Csak semmi felfortyanás. Nem szabad a
gyerek előtt dühösködni. Ki kell rúgnom ezt a Phineaszt. Aki ilyen arcátlanságra
vetemedik, az nem érdemel kíméletet. Őrültség volna továbbra is megtűrni a
házamban. De azért arra még kíváncsi vagyok, lesz-e mersze az én
jelenlétemben elővenni ennek az Apionnak, ennek a kutyának a könyvét. Már
csak erőlködve tudta követni Phineasz szavait, szemét elfátyolozta a düh,
lélegzését nehézzé tette az indulat. De abban biztos volt, hogy Phineasz eddig
még nem idézett Apionból. Türtőztette magát, nem szólt semmit, tovább
hallgatta Phineasz magyarázatait, várt.
Az okos Phineasz figyelmét nem kerülte el József nehezen leplezett
ingerültsége. Mindjárt tudta, miről van szó. Amióta Józsefnek végzett munkája
befejeződött, számolt azzal, hogy előbb-utóbb elveszti állását. Nem érdekelte a
dolog; igénytelen ember volt, és a törvény kötelezte Józsefet, hogy szabado-
sának biztosítsa a létminimumot. Az természetesen rosszul esne neki, ha
elvesztené befolyását a gyermekre, akit megszeretett. De Paulus iránti szeretete
semmiképpen sem lehet ok arra, hogy görögségét és a görög igazságot
megtagadja.
Talán félórája ült ott József, amikor Phineasz közömbös hangon
megjegyezte:
– De lássuk, hogyan vélekedik erről a passzusról Apion.
Felvette az asztalról a könyvet, majd olvasni kezdett belőle.
– Csak nem akarod ebből a kommentárból tanítani a gyereket? – kérdezte az
ingerültségtől rekedt hangon József. – Az én gyerekemet?
Nem akarta, hogy elragadja az indulat, halkan beszélt, szinte a fogain
keresztül szűrte meg a szavakat, de az „én” szócskában felháborodás lángolt.
– Talán nem találod jónak Apion Homérosz-kommentárját? – felelt a
kérdésre kérdéssel Phineasz, higgadt és közönyös hangon. Paulus kíváncsian,
csodálkozva nézett hol az apjára, hol a tanítómesterére.
– Természetesen szükségtelen erről vitatkoznom Flavius Josephusszal, a
híres íróval – folytatta lekötelező udvariassággal Phineasz. – Tudsz-e még
valakit, aki olyan szép szavakat talált íróember magasztalására, mint ez az
Apion? Nem tűnt fel neked, hogy Marullus szenátor a mellszobrod avatásakor
mondott szónoklatában váratlanul Apion szavait variálta? Azt hiszem, aligha
létezik jobb eszköz arra, hogy a mi Paulusunk – egészen finoman hangsúlyozta
422
a „mi” szócskát – megértse, milyen magasztos és nemes hivatása van az
atyjának.
A könyvet visszatette az asztalra. József önkéntelen mozdulattal
megragadta. Máskor mindig a legnagyobb gonddal nyúlt minden írásféléhez,
most azonban nem bírta fékezni magát, és olyan vad erővel húzta kétfelé, hogy a
kötet megsérült. De a hangján nem tudott uralkodni, és halkan mondta:
– És te valóban odaadod a gyereknek olvasni ezt a szennyes badarságot, amit
ez az egyiptomi összehordott? Nem törődsz azzal, hogy az apja népét
mocskolja?
Közben ezt gondolta: Most már betelt a mérték, most már kidobom. De
nyugodtan kell csinálni, nem szabad heveskedni, felfortyanni, kiabálni, azzal
csak nevetségessé tenném magamat. Mindamellett sajnálom, hogy nem ő
fordítja le A Világpolgár Zsoltárát. Azt is el kell ismerni, hogy jó tanító. Kár,
hogy olyan alattomos. Hetvenheten vannak, akikre hallgat a világ, és én egyikük
vagyok. Az én szavam mégsem tudott behatolni a fiam szívébe. De az övé igen.
És megmérgezi a gyerekemet, ellopja tőlem örökre, bemocskol engem előtte
ennek a bélpoklos egyiptomi kutyának a piszkával. Most kirúgom.
Phineasz nagy, sápadt arca még vértelenebb lett. A hangja azonban nyugodt,
elegáns és hideg maradt, mint mindig:
– Nem tudom, hogy a Homérosz-kommentárban előforduló zsidóellenes
mondatokat átugrottam-e vagy sem. Lényegtelenek. De meg kell mondanom:
szándékomban állott, hogy két vagy három év múlva a mi Paulusunkkal
elolvastatom Apionnak „A zsidók ellen” című munkáját, meg a pap
Manethónak „Egyiptomi történelem” című művét.
Ezek voltak a legádázabb zsidóellenes írások, amelyeket a korszak ismert.
Nyugodtnak maradni, parancsolt magára József.
– Az iskolában is olvassátok Apion kommentárját? – fordult Paulushoz.
Fegyelmezett volt a hangja, mégis akkora harag feszült benne, hogy Paulus
felkelt, és Phineasz mellé állott. Menekülés volt ez vagy vallomás?
– Igen – felelte helyette Phineasz, mivel a fiú hallgatott. – Nikiasz
iskolájában is olvassák Apion kommentárját. Méltán.
Szürke, világos szeme félelem nélkül, azzal a tárgyilagos érdeklődéssel
fürkészte József csupasz, indulatos arcát, amellyel a természetbúvár szokta
figyelni a jelenségeket.
– Véleményem szerint – fűzte hozzá – helytelen volna a fiú elől eltitkolni
Manetho és Apion könyveit. Amit ezek a szerzők a zsidókról írnak, az kis
részben igaz, nagyobbrészt hamis lehet. Én a magam részéről például
képtelenségnek tartom azt az állítást, hogy a zsidók görög kisgyermekeket ölnek
áldozatul. Nem tudom elképzelni, hogy – teszem azt – te magad valaha is részt
vettél volna ilyen szertartáson. Másfelől viszont nagy emberek állítják, hogy
véleményüket sokan elfogadják, s nem lehet ezt egyszerűen elhallgatni. Nem
óhajtom úgy nevelni a mi Paulusunkat, hogy ha majd egyszer hozzáfoghat „A
423
zsidó háború” tanulmányozásához, kritikátlanul olvassa a művet. Talán
kétszeresen jobban tudja majd értékelni könyved erényeit, ha mások
véleményét is ismeri.
Ez a hűvös udvariasságba csomagolt gúny darabokra zúzta József nagy
nehezen magára erőltetett nyugodtságát.
– Galádul visszaéltél a bizalmammal, Phineasz – mondta. – Rongy ember
vagy, Phineasz szabados! – vágta a szeme közé, miközben Apion könyvét
visszatette az asztalra. Feltűnően óvatosan tette le. A hangja is csendes maradt.
De a csendes hangból végtelen gyűlölet áradt, és az arca eltorzult. Micsoda
esztelenség, amit csinálok, gondolta. Hogy tehetek ilyet a gyerek előtt? Rongy
embernek neveztem ezt a görögöt. Őrültség, és nem történt-e meg egyszer, hogy
valaki a jelenlétemben rongy embernek nevezett engem? És Paulus vajon nem
néz-e rám? De igen, Paulus az arcomba néz, Paulus hallja a hangomat, Paulus
úgy tanulta, hogy a férfinak uralkodnia kell magán, és aki nem tud uralkodni
magán, az csak megvetést érdemel, az barbár. Most Paulus megvet engem,
Paulusnak barbár vagyok. Most magam emeltem válaszfalat kettőnk közé,
óriási válaszfalat. Bolond vagyok. És Phineasz rongy ember ugyan, de mégis ő
az egyetlen, akitől Paulus elfogadja a Homéroszát, és az egyetlen, aki le tudná
fordítani a Zsoltáromat. És hogyan állt ott a Béke Templomában, Dion előadása
után, amikor a szenátorokhoz beszélt. Bolond vagyok. Nem lett volna szabad
vitába bocsátkoznom vele.
A fiú szorosan a tanítója mellett állt; egyik kezével a ruhaujjába rejtett
gyurmadarabot gyömöszölte idegesen, a másikkal Phineasz kezét fogta.
Szemöldökeit felvonva, sápadtan nézett apjára, aki ennyire megfeledkezett
magáról.
– A gazdám voltál, Flavius Josephus – mondta Phineasz –, most a
szabadosod vagyok, a törvény szerint engedelmességgel és tisztelettel tartozom
neked. Azonkívül a harag rosszul illik a férfiemberhez, mindig erre igyekeztem
nevelni a mi Paulusunkat, és nem akarok olyan tanító lenni, aki tulajdon tanítása
ellenére cselekszik. Mit válaszoljak neked, Flavius Josephus? Nem hiszem,
hogy bármikor is visszaéltem volna bárki bizalmával. Sajnos, te sohasem
beszéltél velem Paulusról, de Dorion úrhölgy gyakran adott rá lehetőséget, hogy
az oktatási módszeremről beszélgethessek vele. És ő helyesli a metódusomat.
A görögnek erre az utolsó, pokolian biztos argumentumára József nem tudott
mit válaszolni. Nem, hiába minden, ő ezzel a Phineasszal nem képes
megbirkózni. Korinthusi ércbe öntött szobra ott állt a Béke Templomában;
könyvet írt, amelyet dicsért a Kelet és a Nyugat; de a szabadosával nem bír,
nevetséges bolond a saját házában, nem adatott meg neki, hogy fiát, akit szeret,
kiszabadítsa a görög tévtanainak hálójából.
– Én a magam részéről nem helyeslem a módszeredet, Phineasz – szólalt
meg végül szárazon. Ez a mondat viszonylag jó visszavonulás volt, hangja

424
semmit sem árult el keserű, tehetetlen gondolataiból. – Nem tartok igényt
további szolgálataidra, sem nevelői, sem titkári minőségben.
Tenyerével néhányszor végigsimította Apion könyvének fedelét, kiegyen-
getve a felpúposodott helyeket, rámosolygott a tanítója mellé húzódott, sápadt
Paulusra, aztán kiment a szobából.

Másnap megjelent nála Dorion egyik szobalánya. Úrnője kérdezteti, hogy az

úr hajlandó-e fogadni.
– Hogyne, természetesen – mondta József, de kényelmetlen, bizonytalan
érzés fogta el.
Mindjárt jött is Dorion, hűvös volt és udvarias. Otthon általában pókháló-
vékony ruhákat viselt, amit József nem szeretett. De ma szívesebben látta volna
ilyen fátyolruhában a feleségét, mint abban a látogatóöltözékben, amelyet
ezúttal magára öltött. Dorion minden teketória nélkül egyenesen a tárgyra tért.
József tegnapi kifakadása, az a mód, ahogyan indulatait féktelenül szabadjára
engedte Paulus előtt, megdöbbentő és felháborító. Dorion türelme végképp
elfogyott. Phineasz eszményi nevelő, Paulusnak ilyen nevelőre van szüksége.
Dorion nem hajlandó tovább is együtt élni olyan férjjel, aki gyermekét
megfosztja a legjobb nevelőtől. Tudja, ez az érv nem elegendő a törvényes
váláshoz. De a barátai felvilágosították, hogy van egy ok, amelynek alapján a
bíróság igenis felbontja a házasságukat. Hogy micsoda? Hát az a tény, hogy
József Rómába hozatta a régi ágyasát, a fattyával együtt. Ennélfogva Dorion
felszólítja Józsefet, három napon belül közölje: békésen hajlandó-e elválni,
vagy peres útra kívánja terelni az ügyet.
József keserűen hallgatta. Tehetetlennek érezte magát. Tudta, hogy Dorion
nem gondolja komolyan a válást, csak fenyegetőzik, így akarja őt kényszeríteni
Phineasz visszafogadására. De eddig sohasem folyamodott ilyen durva
zsaroláshoz, ha el akart érni valamit. A tetejébe még elmesélte barátainak a
kínos históriát, nevetségessé tette őt ezek előtt a fickók előtt, a kiállhatatlan
Annius, az idétlen, szenilis Valerius, az egész undok, ellenszenves klikk előtt.
Pedig hát maga Dorion hajszolta bele a Phineasz-ügybe, Nem szólította-e fel
gúnyos hangon, hogy szerezze vissza Paulust, ha tudja? Sötét arccal hallgatta
végig Doriont, egyetlenegyszer sem szólt közbe. Amikor az asszony
elhallgatott, némi szünet után szárazon csak ennyit mondott:
– Jól van, majd gondolkodom rajta.
De mielőtt leszállt az éjszaka, már megbánta, hogy olyan fölényesen
viselkedett. Fölényesen. Esze ágában sincs lemondani Dorionról. Micsoda?
Azért szakadjon el tőle és Paulustól, mert egy Phineasz jó írónak tartja Apiont és
Manethót? Ezt már régen tudta. És hogy Phineasz nem a Bibliát meg a
prófétákat, hanem Homéroszt meg Apiont tanítja Paulusnak, az már kezdettől
fogva világos volt. Úgy látszik, kezd elkényelmesedni, egyre inkább az
425
ösztönére hallgat, ahelyett, hogy az értelme irányítaná szavait és tetteit.
Hidegebb fürdőket kell vennie, akkor majd nem jön ki olyan könnyen a
sodrából. Méltatlanul viselkedett. Paulus, aki az önfegyelmet hirdető sztoa
eszméin nevelkedett, nem fogja ezt neki egyhamar elfelejteni.
Helyre kell igazítani az egész históriát.
Nem sokat tétovázik, átmegy Dorionhoz, nem jelenteti be magát, csak úgy
egyszerűen átmegy a lakosztályába, lenyomja a kilincset, belép a hálószobába.
Ott fekszik Dorion a heverőn, kendőzetlen arca könnyektől maszatos,
tekintetéből kihamvadt a vad lobogás, szeme szomorú, duzzogó gyermekszem.
József leül mellé, átkarolja a vállát, gyengéd szavakkal engesztelgeti.
Két ölelés között megegyezésre jutnak. Minden marad a régiben. József
visszavonja Phineasz elküldését. Dorion nem kívánja Mara elkergetését, és
majd megmondja Phineasznak, hogy a fiukat kímélje meg Apion meg Manetho
könyveinek elolvasásától.

Bereniké jót úszott athéni palotájának kis fedett medencéjében, s most

háziorvosának felügyelete alatt a masszőrje gyúrta, kenegette. Amikor a
hercegnő hátrahajtotta fejét, akkor nemes vonalú nyakának bőre szép sima volt;
de ha egyenesen tartotta, minden szépségápolással dacoló ráncocskákat lehetett
rajta látni.
Mialatt orvos, masszőr és komorna szorgoskodott körülötte, a testvér-
bátyjával, Agrippa címzetes zsidó királlyal csevegett. A testvéreket gyerek-
koruktól fogva a meghitt bizalmasság szálai fűzték egymáshoz; Bereniké nem
viselkedett tartózkodóan előtte, nem szégyellte meztelenségét, tárgyilagosan
tudakolta véleményét, nem petyhüdt-e a bőre, nem mutatkoznak-e testén az
öregedés jelei. Zöldes fény derengett az úszó- és tornacsarnok pinceszerű
boltozata alatt, és kellemesen hűvös volt.
– Meg kellene nagyobbítani a medencét – jegyezte meg Bereniké
szórakozottan.
– Miért ne? – hagyta rá éppoly szórakozottan Agrippa.
A testvérek a Kelet leggazdagabb fejedelmi sarjai, világszerte ismertek
voltak építkezési szenvedélyükről, ma azonban egyikük sem érzett kedvet
architektúrai tervek megvitatásához.
– Erősebben csináld, keményebben – parancsolta a makedóniai masszőrnek,
aki éppen a lábát vette kezelésbe.
– Nem szabad nagyon erősen, fenséges asszony – figyelmeztette az orvos. –
Attól csak rosszabb lesz, és amellett fájdalmat is okoz.
Bereniké arca valóban kissé eltorzult. De minden jelenlevő tudta, hogy
tízszer akkora fájdalmat is elviselne, ha annak árán csak egy kicsikével is
meggyorsítaná lába gyógyulását.

426
 – Igazán nem lehetett észrevenni? – kérdezte aggályosan a bátyjától,
immáron harmadszor.
– Persze hogy nem – nyugtatta meg Agrippa. – Megmondanám, ha másképp
lett volna. Titkolóztam-e valaha is előtted, Nikion? Itt az orvos, ő is
megerősítheti szavaimat. Igaz, doktor? Nem állapodtunk-e meg abban, hogy
Nikion előtt az égvilágon semmit sem fogunk elhallgatni? Hogy mindent tudni
fog, a legkisebb részletet is?
– Fenséges asszonyom – jelentette ki az orvos –, ma reggel olyan kevés okot
adtál az aggodalomra, hogy valóban ráértem figyelni a tribünön meg az utcán
szorongó emberek arcát. Senkinek még a leghalványabb sejtelme sem volt róla,
hogy a lábaddal esetleg nincs valami rendben.
– Hosszú ruhában – fontolgatta Bereniké – most már valószínűleg ritkán
lehet észrevenni. De ha látják a lábamat?
Most a komorna is beleszólt:
– Én nagyon figyeltem, mit beszélnek az emberek. Itt Görögországban is,
meg Szíriában és Egyiptomban is mindenki azt hiszi, hogy a hercegnő csak a
haja meg a fogadalma miatt halasztotta el római utazását.
Bereniké bátor asszony volt, megszokta, hogy egyedül birkózzék meg
minden bajával. De ez az eset a lábával, ez kivétel volt. Újra meg újra hallani
akarta a megnyugtató és biztató szavakat, hogy a lába tökéletesen meggyógyul.
Szükségét érezte, hogy reménykedését biztos ígéretek támogassák. Athénban
amolyan diadalkapuhoz hasonló ívet emeltek a tiszteletére, ma reggel volt az
ünnepélyes felavatás, hosszadalmas és fárasztó ceremónia, beszédet mondott a
provincia kormányzója, Athén polgármestere, az akadémia elnöke, a
szónoklatokra válaszolnia kellett – és egész idő alatt egyetlen pillanatra sem
ülhetett le. Kimerültnek érezte magát, de örömmel töltötte el az a tudat, hogy
derekasan kitartott.
– Erősebben, keményebben gyúrjad – szólt rá ismét a masszőrre. Az orvos
figyelmeztetése ellenére az a hit dolgozott benne, hogy még erősebb edzéssel és
még több fájdalommal megrövidítheti a gyógyulási folyamatot.
Valóban királyi ajándékkal örvendeztette meg a várost, egy nagy fedett
sétánnyal meg egy pompás közfürdővel. Ma este a polgármester megint eljön
egy küldöttséggel, mint mondta, tiszteletüket óhajtják tenni. Bereniké előre
tudja, mivel fognak előhozakodni. Egész Görögország dicsérettel emlegeti,
hogy Bereniké mennyire rajong a hellén kultúráért. Bereniké az egyetlen nő,
akit Athén városa diadalívvel tisztelt meg. Most azt remélik tőle, hogy Titusnál
is kieszközli azoknak a jogoknak és kiváltságoknak a visszaadását, amelyeket
Nero császár adományozott a városnak meg a provinciának, s amelyeket
Vespasianus visszavont. Bereniké hajlandó vállalni a közbenjáró pártfogó
szerepét, örül, hogy a jövendő császárnét látják benne. De aggodalommal
gondol arra, hogy ma este másodszor is reprezentálnia kell. Lesz-e annyi ereje?
Igaz, az urak szónoklatait ülve is végighallgathatja, de utána csak fel kell állnia,
427
és jó sokáig talpon kell maradnia. Fegyelmezettség. Mielőtt Titus elindult
seregével Jeruzsálem felé, az alexandriai nagy búcsúlakomán a római
fegyelemről beszélt; lelke legmélyéből fakadtak azok a szavak, és Bereniké
nagyon szerette őt azokért a szavakért. Nos, itt az alkalom, most ő is
megmutathatja, mennyire tudja magát fegyelmezni. Eddig meg lehet elégedve,
igazán jól tartotta magát.
Még három hét, legfeljebb három hét, ennél tovább már nem halogathatja a
római utazást.
– Mit gondolsz, Strato, teljesen rendbe jön a lábam három hét alatt? – kérdi
az orvostól, ma már vagy ötvenedszer.
– Igen, fenséges asszonyom – feleli ötvenedszer az orvos. – Teljesen rendbe
jön, akkor is, ha feleannyi energiával erőlteted.
A masszázsnak vége. Az orvos a komorna segítségével gyógyfüveket rak a
dagadt, megvastagodott, törött lábszárra, bepólyálja, majd eltávoznak. Csak
Agrippa marad ott húgával a vízpárás, zöldes fényben derengő csarnokban.
Bereniké meztelenül fekszik a nyugágyon, beteg lábát gépiesen mozgatja fel-le,
jobbra-balra, megszokta, hogy állandóan tornáztassa, nem törődve az orvos
intelmeivel.
A délelőtti ünnepséggel járó megpróbáltatás idegfeszültségét még ki sem
pihente, máris újabb idegfeszültséget okozott az aggodalom, hogyan tud majd
helytállni az esti fogadáson. Most pedig úgy érzi, hogy valami nagy bágyadtság
vesz rajta erőt. Bátyja előtt nem restelli, elengedi magát, kiönti a szívét,
panaszkodik. Petyhüdten, elcsigázva nyúlik el a nyugágyon, szemét behunyja, a
keskenyre borotvált szemöldökök alatt lilás vérerecskék finom pókhálója feszül
a szemhéjakon. De még becsukott szemmel is érzi bátyja rászegeződő, gyöngéd
tekintetét, azét az emberét, aki egy vele, akit legjobban szeret a világon. És
egészen halkan beszélni kezd hozzá, arámul, ifjúkoruk nyelvén,
összefüggéstelenül, de azért jól tudja, hogy bátyja ismeri az összefüggéseket;
kikívánkoznak belőle az ezerszer megrágott gondolatok, a panasz keserű
jajszavai, a vádak Isten ellen, az egész világ ellen, a sors ellen, hogy minden
ellene fordult.
– Agrippa, drága testvérem, fojtogat a keserűség. Minek is jutott eszébe a
kormányzónak, hogy vadászatot rendezzen a tiszteletemre? Pedig hát, ha van
barátom, Tiberius Alexander az. És miért éppen azt az átkozott gebét, azt a
Saxót adta alám? Miért éppen engem ért ez a fura baleset? Mondd meg nekem,
fivérem, magyarázd meg nekem. Megőrjítenek ezek a gondolatok. Mikor az
öreg Vespasianus meghalt, oly biztos voltam benne, hogy én leszek a második
Eszter. Te magad is. Attól fogva nem Nikionnak neveztél, hanem Eszternek. De
már régóta nem hívsz Eszternek.
– Igen, igen, fivérem, tudom, mit akarsz mondani. Persze a szerencsét-
lenségben volt szerencse is, és mindenki megtette, ami tőle tellett. Szerencse
volt, hogy a fájdalmat a vadászat végéig el bírtam titkolni. Szerencse, hogy csak
428
kilencen tudnak a balesetről, és mind a kilenc megbízható ember. Tiberius
Alexander hallgatni fog, nem áll érdekében, hogy kitudódjék a dolog. A többiek
pedig tőlünk függnek, tudom, és te szabadságot meg gazdagságot ígértél nekik,
ha befogják a szájukat, és azt is megmondtad nekik, hogy ha csak egyetlen szót
is elkotyognak, máris hullának tekinthetik magukat. Áldott jó gondolat volt
tőled az is, hogy kitaláltad a fogadalmam meséjét. Okos vagy, fivérem, és
ismered a világot. Igen, igen, jóra fordul majd minden, jóra kell fordulnia,
mondd nekem még egyszer, mondd nekem gyakran, újra meg újra.
– De azért, fivérem… Bármily gyakran mondod nekem, és bármily gyakran
mondom magamnak, mégis bennem marad a fullánk, és éget. Nem fog jóra
fordulni. Büntetés. Nem lehet elkerülni. Görögök akartunk lenni, és zsidók
akartunk lenni egyszerre. És ez nem megy. Jahve nem engedi. Túlságosan sokat
akartunk, elbíztuk magunkat. Egyetlen bűn van, amit a görög istenek éppúgy
megtorolnak, mint Jahve. A dölyfös elbizakodottság, a hübrisz. És. mi a hübrisz
vétkébe estünk, és most itt a büntetés.
– Tudom, mit akarsz mondani, fivérem. Titus. Igen, ő szeretett engem, és
most is szeret. De ha teljesen be is gyógyul a lábam, ha a sérülésnek semmi
látható nyoma nem marad, ha nem sántítok… az még nem elég. Visszanyerem-e
azt a meghatározhatatlan valamit, ami miatt annyira csodálták a járásomat?
Igen, mond nekem még egyszer, mondd el százszor, hogy Titus nem a
járásomért szeret. De mégis… kérdezd csak meg magadtól, hogy nem mindig
valami buta apróság vonzza-e a férfiembert, és ha az már nincs meg a nőben,
vagy a férfi nem veszi már észre, vége az egész varázsnak? Ó, Agrippa, ó,
bátyám, hiába minden. Bármit teszünk is, bármilyen okos dolgokat találsz is ki,
minden hiábavaló. Elbíztuk magunkat, és most itt a büntetés.
De három órával később, amikor fogadta Athén polgármesterét, büszkén,
magabiztosan, fölényesen, teljes királynői szépségében ragyogott. És másnap
boldog volt az egész város, hogy a jövendő császárné olyan kegyes volt
képviselőihez.

Domitianus herceg megmutatta Marullus barátjának, hogyan haladnak az

albanumi birtokon megkezdett építkezések: a villa számos melléképületével, a
színház, a tó vizébe ékelt pavilonok. Grovius és Rabirius építészek buzgón
magyaráztak, nagy kíséret csörtetett a herceg sarkában, ott volt a jószág-
igazgató, a főkertész, és nem hiányozhatott Silenus sem, a kövér, szőrmók
törpe, akit Domitianus groteszk, ijesztő külseje miatt drága pénzen vásárolt meg
magának, s aki magas fisztulahangján gonosz élceket lövöldözött mindenre és
mindenkire.
Amióta a Mákvirág úgy tapasztalta, hogy Titustól annyi pénzt kaphat,
amennyit csak akar, tékozlási kedve nem ismert többé határt. Fejébe vette, hogy
amit ő épít, annak legalább olyan pompásnak kell lennie, mint a bátyja által
429
emelt középületeknek. Ez a villa itt Luciáé lesz, és lehet-e bármi is elég fényűző
ahhoz, hogy méltó keretbe foglalja Lucia szépségét? A herceg bogarassága arra
ösztönözte építészeit és mérnökeit, hogy egyre újabb meglepetéseket eszeljenek
ki, bonyolult gépezeteket szerkesszenek, amelyek pillanatok alatt félrehúzzák a
termek bármelyik falát, eltüntetik a tetőt, meg egyéb műszaki berendezésekkel
szolgálják Lucia szeszélyeit. Afrika sivatagaiban, Ázsia füves pusztáin és
őserdeiben vadászok egész serege fáradozott, hogy furcsa, hátborzongató és
groteszk állatokat fogjon a herceg ketreceibe, Lucia kertjeibe.
Meleg volt, a körséta mindenkit kifárasztott. Marullus örült, amikor a végére
értek, és megpihenhetett egy félhomályos, kellemesen hűvös kis teremben, ahol
jégbe hűtött italokat szolgáltak fel. Domitianus felszólította barátját, mondja el
őszinte véleményét a látottakról. Marullus nem kérette magát, és a dicséret
mellett bíráló észrevételeit sem hallgatta el. Valahogy meg tudta érteni a herceg
sötét humorát, amelyben valami nagyszerűséget érzett, annak ellenére, hogy
szeszélyes ötletei sokszor otrombán sültek el. Marullus kezdetben csak azért
közeledett Domitianushoz, hogy bosszantsa Vespasianust, aki törölte őt a
szenátorok névjegyzékéből. Tudta, hogy az öreg császár nem szenvedheti
kisebbik fiát, a Mákvirágot, és dühös lesz, ha tudomást szerez a barátkozásról.
Marullus világosan látta Domitianus hibáit, s mégis lassanként a merőben
formális kapcsolatból majdnem igazi barátság lett.
Amikor a Mákvirág oly határtalan lelkesedéssel beszélt építkezéseiről,
Marullus mindjárt megsejtette, hogy a herceg nem csupán azért cipelte ide, mert
a véleményére kíváncsi. Hamarosan kiderült, hogy jól sejtette; Domitianusnak
van egy eredeti ötlete, ahhoz kell az ő segítsége. A villához tartozó színházat
olyan darabbal kellene megnyitni, amely azt mutatná be, hogyan hódítanak meg
a makedónok egy keleti, barbár országot.
– No és? – kérdezte kíváncsian Marullus. Világoskék szeme elé tartva
csiszolt smaragdját, figyelmesen nézett a hercegre.
Domitianus arcát halvány pír öntötte el, duzzadt felső ajka gonosz mosolyra
húzódott.
– Természetesen nem holmi poros történelmi históriára gondolok – mondta.
– Olyan darabot akarok előadatni, amelynek aktuális vonatkozásait a közönség
mindjárt felismeri, akkor is, ha azok nincsenek erősen hangsúlyozva. Ha
például, kedves Marullusom, kölcsönadnád nekem az előadáshoz a titkárodat,
azt a hogyishívjákot… Giszkalai Jánost, akkor az én testvérkém tüstént rájönne,
miről van szó.
Marullus elgondolkozva ütögette a padlót elegáns koldusbotjával.
Végigkóstolt mindent, amit a kor legrafináltabb, legromlottabb embere csak
megízlelhetett, és kiégett. Nagyon bizarrnak kellett lennie annak a
szenzációnak, amelyben örömét lelte. Talán egyetlen ember volt a világon, akit
valóban kedvelt; éppen az, akit a herceg megnevezett: Giszkalai János, a
rabszolgája. Ez a János vezér volt a júdeai háborúban. Simon Bar Giora
430
parancsnok mellett a háború legjelentősebb zsidó figurája. Ő hajszolta bele a
háborúba Galilea parasztjait, élükre állt, a vezérük lett. Simon Bar Giorát
agyonkínozták. Giszkalai Jánost pedig Marullus vette meg; jó sok pénzébe
került, arról nem is beszélve, hogy minden összeköttetését igénybe kellett
vennie, mert többen is pályáztak a híres fogolyra. János most állandó kísérője,
félig titkár, félig komornyik. Rendkívül jó az emlékezőtehetsége. Marullus
memóriája viszont gyönge; amikor az utcán ismerős jön szembe, János már jó
előre megsúgta gazdájának az illető nevét. De Marullus mégsem a memóriája
miatt ragaszkodott hozzá annyira. A sztoikus filozófiai iskola híve volt, és azt
akarta, hogy János személyében mindig ott legyen szeme előtt a sors
szimbóluma, a hatalmas, elkerülhetetlen, mindentudó és soha meg nem érthető
fátum jelképe, az emberi nagyság és az emberi bukás állandó, ironikus
mementója.
Most, amikor Domitianus felszólította, adja kölcsön a színházi előadáshoz
Jánost, habozott. Ami emberi melegség még maradt benne, azt ennek a
Jánosnak ajándékozta. Eleinte csak mulatságot akart szerezni magának.
Gondolta, hogy János annyi megrázó, felemelő és lesújtó élmény után, olyan
sok keserves megpróbáltatás után komor, patetikus, embergyűlölő lénnyé válik
– milyen szórakoztató lesz ilyen mogorva fickót megfigyelni. De hiába
számított ilyesmire. Kiváló emlékezőtehetsége ellenére János csodálatos módon
maradéktalanul meg tudta emészteni saját múltját. Pedig minden erejével,
tudásával, képességével a hadviselést szolgálta, minden idegszálában a zsidó
háború vibrált, tízezreket küldött a halálba, számtalanszor tette kockára a saját
életét, sokaknak ő volt a balvégzete, és végül maga is a végzet áldozata lett.
Simon Bar Giora mellett végighurcolták a diadalmenetben, megostorozták,
Marullus rabszolgája lett. Ezzel véget ért számára a zsidó háború, a hősi pátosz
lángja kialudt. A vállalkozás balul ütött ki, a bukás következményeit vállalta,
felszámolta az ügyet. A történések sorozata lezárult, vége, új élet kezdődik.
Bármily okos, óvatos módon próbálta Marullus kifaggatni Jánost, csak ezt az
egyszerű, száraz tényt hallotta tőle. Semmi egyebet, semmi érdekeset nem bírt
kiszedni belőle. Eleinte azt hitte, hogy a fickó ravaszkodik, bújócskát játszik
vele, gondolatban szamárfület mutogat neki. De egyre inkább meggyőződött
róla, hogy János. magatartása őszinte. Bármily patetikusnak tűntek a rómaiak
szemében a háború motívumai, ez a főkolompos valóban nem patetikus okokból
lobbantotta lángra a háborút. Giszkalai János egyszerű galileai kisbirtokos volt.
Szívvel-lélekkel ragaszkodott a jószágához, erősen dolgozott benne a paraszti
szerző ösztön, jó nyereséggel akarta eladni az olaját, a földjeihez újabb
földdarabokat akart ragasztani, és tűrhetetlennek találta, hogy ezek a rómaiak
átjöttek a tengeren, és beleavatkoztak az ő üzleteibe. Ez ellen tenni kellett
valamit, ez ellen felfortyan az ember, ez ellen, ha másként nem megy, háborút
kellett kezdeni. És kitört a háború, János akarata ellenére a patetikus érzelmek
sodrába került, százezrekkel együtt azt hitte, hogy Jahvéért visel háborút Jupiter
431
ellen. Most, hogy a háború szerencsétlenül végződött, a józan értelmű János
alapjában véve örült, hogy megszabadult a pátosztól. Levonta a következtetést,
hogy háborúban nem lehet elrendezni a dolgokat, tehát más módszert kell
keresni. Egyelőre az a legfontosabb célja, hogy újra földhöz jusson, és jó áron
eladható olajat termeszthessen.
Marullus nem értette meg ezt a magatartást, de éppen ezért tetszett is neki.
Megszerette Jánost a maga módján. Gyakran játszadozott azzal a gondolattal,
hogy felszabadítja. Csak azért nem tette meg, mert félt, hogy János, amilyen
ügyes és talpraesett ember, Galileában akar majd szerencsét csinálni, és akkor
örökre eltűnik a szeme elől. János több lett a számára nagyúri hóbortnál; szinte a
jó barátjának tekintette, nem akarta elveszíteni.
Most, hogy Domitianus előhozakodott méltánytalan kívánságával,
Marullusban ellentétes gondolatok keltek birokra egymással. Egy háború
vezérét ugyanazon háború paródiájában szerepeltetni, ez önmagában véve
egészen jó tréfa lehet, de csak akkor, ha a kifigurázott személy nem a legyőzött,
hanem a győztes. A zsidó háború valójában minden volt, csak éppen tréfa nem, s
most, a tíz évvel kivívott győzelem után kigúnyolni, bizony olcsó mulatság.
Marullusnak semmi kifogása sem volt az ellen, ha csípős, sőt bántó módon
kifigurázzák az emberek gyöngéit. De a zsidók bátran harcoltak, a gúny nyilai
lesiklanak róluk, ha azzal próbálják nevetségessé tenni őket, hogy
bohóctréfának állítják be a háborújukat. Marullus zsidó barátai, Flavius
Josephus, Demetrius Libanus, meg maga Giszkalai János is joggal fagyosan
fogadnák a tréfát, laposnak, együgyűnek tartanák az egészet.
Marullus tehát udvariasan igyekezett lebeszélni a herceget. Az ötlet kitűnő.
De vajon méltó-e a nagy alkalmakhoz? Hát csak kevesen élvezhessék?
Domitianust azonban még csak jobban felajzotta Marullus habozása. Csak
azt látta belőle, hogy a terve nagyon is talpraesett. Egyenesen csábította az a
gondolat, hogy Marullust olyasmire kényszerítse, amit az nem akar. Domitianus
gyakran volt kénytelen megalázkodni, ezért öröme tellett benne, hogy ő is
megalázzon másokat. Marullus tőle függött. Mint Vespasianus ellensége lett a
barátja, s mivel a barátja, szükségképpen Titusnak is az ellensége,
következésképpen ő, Domitianus, a legfőbb támasza.
A herceg tehát nem tágított, s lekötelező nyájassággal, de gonosz konok-
sággal kapacitálta Marullust. Az albanumi színház nem lehet akármilyen,
méltónak kell lennie Luciához, különbnek kell lennie a birodalom valamennyi
színházánál. Ha a megnyitó előadáson csak a vájt fülűek élvezhetnék – amint azt
Marullus, az ő fejlett kritikai érzékkel megáldott jó barátja élesen, de talán nem
alaptalanul megjegyezni szíveskedett –, az nem baj. Az ő színháza nem nagy
tömegeknek épült. Magánszínház. Neki, Domitianusnak csak egyetlen célja van
vele: Lucia kacagását akarja hallani. És ehhez kell Giszkalai János.
Makacsul ragaszkodott elképzeléséhez. Marullus egy darabig megpróbált
ellenkezni, de végül nem tehetett mást, beadta a derekát. Azt azonban
432
megmondta, hogy beleegyezése még nem jelenti a herceg akaratának feltétlen
teljesítését. Giszkalai János bonyolult lelkület, nem tudni, miként reagál a
dologra. Egy embert kényszeríteni lehet, hogy meghaljon, de arra nem lehet
kényszeríteni, hogy eljátsszon egy színpadi szerepet.

Marullus aztán visszatért Rómába, s egész úton bosszankodott, amiért

engedte, hogy Domitianus kicsikarja a beleegyezését. A magatehetetlen
zsidóknak ez a megalázása, amelyet a Mákvirág kifőzött, idétlen ötlet. Sokkal
idétlenebb, mint Marullusé volt, amikor azzal a spártai nővel kiállt birkózni a
cirkuszban; Vespasianus emiatt törölte őt a szenátus tagjai közül. Ezek a
parasztok, ezek a Flaviusok valójában parvenük. Domitianus nem kevésbé az,
mint az apja volt. Marullus szembe mert szállni az öreggel, nem félt tőle. De
most úgy érzi, hogy a fiatal veszedelmesebb. Nem kellett volna annyira
összebarátkozni vele.
De most már mindegy, nem lehet visszakozni. Most már beszélnie kell
Giszkalai Jánossal. Nem lesz valami kellemes beszélgetés.
Hazaérve magához hívatja Jánost, hogy mielőbb túlessen a dolgon. Óvatosan
kezdi, nagy kerülőkkel, mielőtt a tárgyra térne. A tőle megszokott gunyoros
hangon a római telekspekulációkra tereli a szót. A nagy tűzvész következtében
tovább emelkednek a telekárak. Jánosnak átlagon felüli érzéke van mindenhez,
ami telekügyekkel van összefüggésben, csalhatatlan szimattal meg tudja
jósolni, hogy Róma melyik részében épül majd a legtöbb lakóház: az északiban.
Nyugodtan ül, megfontoltan simogatja kecskeszakállát, és sok okos érvvel
támasztja alá véleményét. De nemcsak a telekügyekhez van szimata; hamarosan
megérzi azt is, hogy Marullus elméjét ma egészen másvalami foglalkoztatja.
Kis, ravasz szemével fürkészi gazdáját, résen van.
Marullus végül félbeszakítja a telekspekulációkról folytatott eszmecserét,
rátér a lényegre, és szárazon, nem cifrázva a szót, elmondja, mit akar tőle a
herceg. Azzal fejezi be, hogy a maga részéről nem tartja valami szellemesnek az
egész ötletet, sőt éppen ellenkezőleg, és amellett bosszantja a herceg
erőszakoskodása. De hát, ugyebár, János is tudja, milyen a Mákvirág, és gazdája
helyzetével szintén tisztában van. Ő, Marullus, nagyon is el tudja képzelni, hogy
más szabadságharcos vezérek János helyében most inkább öngyilkosságot
követnének el, vagy a herceget akarnák megölni. Mellesleg az utóbbi aligha
sikerülne. No de János okos, mentes az értelmetlen pátosztól. Ezért is közölte
vele a dolgot köntörfalazás nélkül.
– Ismerjük egymást, Jánosom – mondta befejezésként – tudod, hogy több
vagy nekem, mint ügyes és jól használható kísérő. És erősen kétlem, hogy jó
színész lennél. Ostoba ötlet, de a herceg szerepeltetni akar. Mondanom sem kell,
mennyire ellenszenvesnek találom az egészet.

433
 Miközben Marullus beszélt, János ráfüggesztette okos, biztos tekintetű
parasztszemét, de nem gazdáját látta, hanem mindazt, amit egykor a háborúban
átélt. A harcokat Galileában. Az ostromgyűrűbe zárt Jeruzsálem förtelmeit; azt
az iszonyatos, bűzös kloakát, amely pár hónappal korábban még a világ
legszebb városa volt. Az ádáz vetélkedést Simon Bar Giorával. Hogy marcan-
golták egymást, ő meg Simon; olyanok voltak, mint a lábuknál egymáshoz
kötözött kakasok, amelyeket már le akarnak ölni, de ők még akkor is egymást
vagdalják a csőrükkel. Azt a vacsorát, amelyen elfogyasztották a templomi
áldozatra szánt legutolsó bárányokat, és a papot a csontok lerágására
kényszerítették. És most mindezt gúnyolja ki saját magával együtt egy
bohózatban, hogy a rómaiak nagyokat röhögjenek.
Figyelmét megint Marullusra koncentrálja, nézi keskeny metszésű száját,
szótlanul hallgatja végig.
– Jól van, megteszem – mondja nyugodt határozottsággal. – De csak két
feltétellel. Az egyik: végre visszaadod a szabadságomat. A másik: kapok tőled
százezer sestertiust, hogy telkeket vásárolhassak az északi városrészben.
Mosolyogva fűzte hozzá:
– Tudod, nem könnyű a szerep. Demetrius Libanus kétszázezren alul nem
vállalta volna.
Most már mosolyogni is tudott. Mert amikor az imént emlékezetében
felidézte az ostromlott Jeruzsálem képeit, nem a lázongás dacos haragja fogta el,
hanem valami elégedettséget érzett. Igen, egyre növekvő elégedettség töltötte
el. Hogy nemhiába csinálta végig az undokságokat, hogy mindez, lám, egy új
felemelkedés eszköze lett most. És miközben Marullus szavait hallgatta, már
látta önmagát a jövőben: szabadosként, római irodában, ahol telkek
adásvételével foglalkozik, gyűjti a pénzt, hogy majd Galileában új földeket és új
olajfaligeteket vásárolhasson. Mert parasztnak született, és életét csak akkor
nevezheti jónak, ha paraszt lesz újra, és paraszt marad utolsó leheletéig,
Galileában.
Marullust meglepte, hogy János ilyen gyorsan beleegyezett. Úgy látszik,
alábecsülte ezt a Jánost. Azt hitte róla, hogy csupán nemzeti hős, egyéb semmi.
Most meg kiderül, hogy gyakorlatiasan gondolkodó koponya.
– Rendben van – mondta Jánosnak. – De kezdetnek elég lesz ötvenezer:
Marullus levélben közölte Domitianusszal, hogy Giszkalai János vállalja a
szereplést. A herceg boldogan rohant a levéllel Luciához. Lucia éppen toalettjét
készítette. Fodrászok és komornák szorgoskodtak körülötte, haját számtalan
fürtöcskébe bodorították, hogy aztán művészi toronnyá magasítsák. Domitianus
a kellemes izgalom állapotában volt, csinos arca kipirult. A szeretett asszony elé
plántálta magát, fontoskodó pózban, egyik karját könyökben meghajlítva háta
mögé dugta, másik karját színpadiasan Lucia felé nyújtotta a levéllel. Mögötte
bekacsázott a terembe Silenus, a kövér, csupa szőr törpe, groteszkül majmolva
urát: ő is hátradugta könyökben meghajlított karját, a púpja mögé. A herceg
434
gyorsan, hadarva beszélt, nem törődött azzal, hogy a hangja megbicsaklik, a
jelenlevő rabszolgákkal sem törődött, azok csak kutyák voltak a szemében. Úgy
gondolta, a vidám Lucia éppúgy örömét leli majd a remek tréfában, mint ő, és
mohón várta féktelen erővel kitörő kacagását. Epekedve remélte, hogy Lucia
méltányolni fogja nagy igyekezetét és leleményességét, amellyel ilyen kellemes
meglepetést sikerült szereznie. Talán még azt is megengedi neki, hogy végre
megint megcsókolja azt a kis forradást a bal keble alatt.
– És képzeld csak, ez a zsidó vállalja a szerepet – fejezte be diadalmasan. –
Itt van Marullus levele, azt írja benne, hogy a zsidó megteszi. A Cethalnak
okvetlenül el kell jönnie a színházavatásra. Nem maradhat el, mert halálosan
megsértene téged is, engem is, azt pedig nem engedheti meg magának. Képzeld
el, milyen arcot fog vágni, ha látja, mi megy végbe a színpadon.
Vonításszerű, el-elcsukló hahotára fakadt, amelybe belekontrázott a törpe
fisztulahangú mekegése.
Lucia csak most fordult Domitianus felé. A fodrászok és a komornák eleinte
még folytatták a hajtorony felrakását, de hamar észrevették, hogy az ártatlannak
indult reggeli látogatásból nagy vihar lesz, ezért aggodalmasan összeszedték
szerszámaikat, s a terem távoli sarkába húzódtak. Lucia oly heves mozdulattal
fordította fejét a férje felé, hogy félig elkészült hajtornyozata leomlott. A
Mákvirág ötlete egyáltalán nem tetszett neki.
– Megbolondultál? – fakadt ki ingerülten. – Nem értem, hogyan állhatott rá
Marullus ilyen otromba, hülye ízléstelen tréfára!
Józsefre gondolt, a zsidó íróra, meg arra, amit a könyvében olvasott
Giszkalai Jánosról. Egymástól távol ülő, nagy szemei villámokat lövelltek,
amelyekben a harag és a megvetés tüzei lobogtak.
Domitianus nem értette, mi kivetnivalót talál Lucia az ő remek ötletében.
Egy pillanatra felvillant emlékezetében Marullus vonakodása. Marullus
mesterkélt, vájt fülűeknek szóló bohózatot emlegetett. Lehet, hogy ő is
„ízléstelennek”, „otrombának” tartja az ideát, csak finomabban fejezte ki
magát? Á, dehogy. Az ötlet ragyogó. Lucia egyszerűen csak rossz hangulatban
van. Már megint összejátszanak ellene a körülmények, hogy elrontsák az
örömét.
Silenus, a törpe, előrejött, groteszk ábrázatát pöffeszkedve felfújta, idétlenül
illegette magát, Lucia kevély haragját igyekezett kifigurázni. A herceg akkorát
rúgott beléje, hogy a sarokba bukfencezett. Úgy látszik, Domitianus ezzel
levezette dühét, mert mindjárt utána visszazökkent udvarias modorába, és bár
arca vörös volt, kedvesen, szinte bocsánatkérően mosolygott Luciára:
– Ma nem vagy kegyes hozzám, hercegasszonyom. Talán csak félfüllel
hallgattad, amit elmeséltem. És úgy látszik, rabszolgáid ügyetlenül fésültek.
Talán szigorúbban kellene fegyelmezned őket. Most pedig beszéljünk valami
egyébről, és szíves engedelmeddel majd máskor nyugodtan elmagyarázom az
ötletemet.
435
 De a lobbanékony természetű Lucia, ha egyszer valamibe belelovalta magát,
nem szokott gátat vetni indulatainak. Mit sem törődve a cselédek jelenlétével,
metsző gúnnyal verte vissza férje engesztelő szavait:
– Sose fáraszd magad, édesem – szólt élesen. – Eredj a sóhivatalba a sületlen
ötleteddel, úgysem találsz senkit, akinek megtetszik. Én ugyan el nem megyek
Albanumba, ha ott olyasvalamit fognak előadni a színpadon, amiről az imént
áradoztál.
Domitianus verejtékezett kínjában. Esze ágában sem volt lemondani a
tervéről, de Luciát sem akarta tovább ingerelni. Luciát olyannak kell elfogadni,
amilyen. Leült melléje, udvariasan csevegni kezdett mindenféle csip-csup
dologról. Még a törpét is odahívta a sarokból, és meghagyta neki, hogy folytassa
bohóckodását. Lucia azonban szűkszavú maradt, végül kereken kijelentette,
hogy ma csöpp kedve sincs férje társaságához; Domitianus nagyon lekötelezné,
ha távozásával lehetővé tenné, hogy nyugodtan befejezhesse szolgáival
toalettjét. A herceg nyelt egyet, majd úgy tett, mintha jó tréfának venné Lucia
epés szavait, s udvariasan mosolyogva, korrekt búcsúüdvözlés után délceg
léptekkel elvonult.
Lucia azonban tudta, hogy ha férje valamit egyszer a fejébe vett, arról nem
egykönnyen mond le. Alapjában véve jószívű nő volt, és voltaképpen kedvelte
az ő Mákvirágját. Elhatározta, hogy megóvja a felsüléstől, akarata ellenére is.
Már néhány nappal később, szeptember negyedikén, amikor a második
kerületi színházban megnyitották a nagy, tizennégy napos játékokat, alkalmat
talált szándéka megvalósítására. A császári páholyban ült. Titus frissnek és
feltűnően derűsnek látszott. Tekintete már nem volt szomorú és homályos, mint
az elmúlt hetekben, hanem élénken csillogott, és ha beszélt, hangjában ott
rezgett a határozottság, amely a hajdani főparancsnok erélyes kommandóira
emlékeztetett. Lucia sohasem helyeselte Domitianus áskálódásait; szerette az
élet költséges örömeit, szeretett ragyogni, tündökölni, de túlságosan előkelő
családból származott ahhoz, hogy becsvágyó legyen. Meg aztán Titusnak
Berenikéhez való vonzódásából kiértette az igazi szenvedélyt, és a vonzalom
szívóssága imponált neki. Most találkozott először sógorával, amióta az újra a
régi lett, tetszett neki, igazán nem volt már a Cethal, Lucia elhatározta, hogy
Domitianus ízléstelen, alattomos tervét most tüstént, gyökerében kiirtja.
Mintha Titus olvasott volna a gondolataiban, mert a szünetben megkérdezte
tőle, hogyan halad az albanumi villa építkezése, és mikor lesz a színház
megnyitó előadása. Lucia nagy, távol ülő szemével ránézett, elkapta Titus
kemény pillantását, majd válaszolt: nem az építkezésen múlik; ha a színházi
megnyitó késik; a színház jóformán kész, de közte és Domitianus között nézet-
eltérések vannak a megnyitó darabot illetően. És részletesen kiteregette
Mákvirág elgondolásait.
Titus figyelmesen hallgatta, azt mondta, érdekes, megköszönte a
felvilágosítást, mosolygott. Tetszett neki az asszony, méltó lánya Corbulo
436
marsallnak, aki oly nagyszerűen és vidáman tudott élni, s oly nagyszerűen és
félelem nélkül tudott meghalni. Eltűnődött rajta, hogyan tudta öccse megnyerni
és megtartani ezt a remek asszonyt. Irigyelte a Mákvirágot. És irigyelte Luciát is
az önállóságáért, az erejéért, az öntudatos, élettől duzzadó rómaiságáért.
A színpadon tovább folyt a játék. Titus azonban lopva Luciát nézte, aki
mellette ült. Lucia meg az egész nemzetsége mennyire más, mint a
Vespasianusok. Nem fékezi őket ezernyi „ha” és „de”, mint őt és a
Vespasianusokat. Önmaguk bírái, fütyülnek a világ véleményére. Szeretik az
életet, nem félnek a haláltól, és éppen ezért tudják élvezni az élet örömeit. Lucia
nyilván már el is felejtette az iménti beszélgetést, teljes odaadással figyeli a
színpadon folyó játékot. Ha Bereniké nem létezne, ez az asszony volna az
egyetlen, aki fel tudná benne gerjeszteni a szenvedélyt. Az orvosok azt mondták
neki, hogy örökre elvesztette nemzőképességét. Magába roskadt, töprengett,
álmodozott. Nézte Lucia arcát, a karját, a kezét, amelyre szép állát hajtotta. És
suttogni kezdett benne egy esztelen, őrült, makacs remény, hogy ettől az
asszonytól talán mégis lehetne fia, bármit mondanak is az orvosok.

Két nappal később a császárnál bejelentette magát Domitianus. Titust

meglepte a látogatás. A Mákvirág udvariasan, majdhogynem alázatosan visel-
kedett. Úgy látszik, gondolta Titus, a színházi terv kudarca és Lucia helytelenítő
véleménye megtette a magáét. Ő maga ragyogott, frissnek érezte magát,
Bereniké megérkezése küszöbön állott; s az, hogy öccse most ilyen
meghunyászkodva járult elébe, még csak fokozta derűjét. Hamarosan észre
kellett vennie, hogy a Mákvirágot nem a bűntudat hozta ide. Öccse óvatosan,
nagy kerülőkkel, de valamely cél irányába terelte a beszélgetést, hogy Titus
mégis értsen a szóból. Végül annál a törvénynél kötött ki, amelyet a császár
néhány nappal ezelőtt szavaztatott meg a szenátussal. Ez a törvény igen
megszigorította az olyan személyek büntetését, akik másokat alaptalanul
feljelentenek, azt állítva róluk; hogy felségsértést követtek el. A herceg
megjegyezte, hogy neki aggályai vannak a szóban forgó törvény alkalmazását
és kihatását illetően. Egyelőre megjegyzéseire semmitmondó szólamokkal
válaszolgatott, minduntalan más irányba terelte a beszélgetést, vidáman
fecsegett erről-arról, ami éppen az eszébe jutott. A Mákvirág azonban nem
hagyta magát, és körmönfont ravaszsággal mindig a denunciánsok elleni
törvényhez kanyarodott vissza. Titus egyre idegesebb lett, végül elunta a
bújócskát, és kereken megkérdezte tőle, mi a csudát akar voltaképpen.
Ekkor végre Domitianus kibökött egy nevet: Junius Marullus nevét.
Óvatosan ejtette ki, halkan, mintegy mellékesen odavetve. Mihelyt ez a név
elhangzott, Titus abban a szempillantásban tisztán látott mindent. Mosolygott
magában, félig haragosan, félig elégedetten. Lám, milyen hatékony fegyvert

437
kovácsolt a Mákvirág tenyerébe mászó pökhendisége ellen, anélkül, hogy
szándékában állt volna.
Marullusnak üzleti szempontból határozottan előnye származott abból, hogy
az öreg császár kizárta a szenátusból. Társadalmi degradálását roppant nagy
anyagi fellendüléssel kárpótolta. Amíg szenátor volt, nem jelenthetett fel senkit
felségsértés vádjával, ezt a törvény tiltotta. De kizárása után volt szenátortársai
közül bárkit feljelenthetett, aki ellen némi bizonyítékot tudott felmutatni.
Remekül kiismerte magát a paragrafusok labirintusában, igen ügyes szónok
volt, mohó gazdasági étvágyát kövér falatokkal csillapítgatta. Kilenc
feljelentést tett, mindegyik jó sok pénzt hozott a konyhára. Vespasianus, akinek
legfőbb gondja az volt, hogyan gyarapíthatja az államkincstár vagyonát meg a
sajátját, nem akadályozta meg ebbeli tevékenységében, noha utálta. Így aztán a
felségsértési perekkel mindketten jól jártak. Egyetlen esetben történt meg, hogy
a presztízs kedvéért Vespasianus felmentette a bevádolt személyt, akinek a
vagyona nem volt olyan nagy, mint gondolták. Marullus pénzbírsággal
megúszta, mert az ökonomikus Vespasianus alatt a hamis denunciálásokat nem
büntették szigorúan.
Most, amikor Titus rendkívül, megszigorította a szankciókat, az éles szimatú
Marullus mindjárt sejtette, hogy ebből könnyen baja származhat: megeshet,
hogy a császár egy kis rosszakarattal a szenátus megkérdezése nélkül
visszamenő hatályúnak tekinti a törvényt, és Marullus ellen megindíttatja az
eljárást.
Marullus közölte aggodalmát Domitianusszal, de csak úgy mellékesen,
elegáns és hanyag formában, amint az egy sztoikushoz illik. Az örökké
borúlátó, gyanakvó herceg tüstént biztosra vette, hogy Titus kizárólag azért
hozatta az új törvényt, mert le akar csapni Marullusra, az ő Marullus barátjára.
Domitianus őszintén kedvelte Marullust, jóllehet néha gyötörte az
exszenátort. Éppen most, amikor a színházi elgondolása kudarcba fulladt,
tisztán látta, hogy az egész világon mindössze három ember van, akihez igazán
ragaszkodik: Lucia, Annius, Marullus. Ha másvalaki árulja el őt olyan ridegen
és könyörtelenül, mint Lucia tette vele, az illetőt halálosan meggyűlölte és
üldözte volna, de Luciát árulásáért még jobban szerette. Ha másvalaki ócsárolja
képletesen idétlennek az ötletét, orra alá dörgölve, hogy ízlése finomabb az
övénél, sohasem tudta volna neki megbocsátani: Marullust még inkább szerette
miatta.
Amikor tehát Marullus arról a veszélyről beszélt neki, amelyet az új törvény
jelenthet neki, Domitianus legott eltökélte magában, hogy barátját megmenti
bátyja karmaiból. Anélkül, hogy szándékáról Marullusnak bármit szólt volna,
fogta magát és elment a Cethalhoz.
Titusnak még csak meg sem fordult fejében az a gondolat, hogy az új törvény
élét Marullus ellen fordítsa. De most, hogy a Mákvirág aggodalmát észrevette,
ravasz módon nem sietett azt eloszlatni. Kapóra jött neki ez a dolog. Egyetlen
438
szót sem szólt Marullusról. Ellenben mintegy mellékesen megemlítette, hogy
tanácsosai még vitatkoznak azon, nem kellene-e a hamis feljelentők ellen hozott
törvényt visszamenő hatállyal felruházni. Domitianus kijelentette, hogy ez nem
lenne ajánlatos, mivel akkor néhány igen tekintélyes személy ellen kellene
eljárást indítani, akiknek az állami és császári kincstárak sokat köszönhetnek;
bizonyos régi históriák felkavarása nem tenne jót a dinasztia tekintélyének. Ez
meglehetősen bágyatag érvelés volt. A Mákvirág maga is érezte. Titus hanyagul
csak annyit válaszolt, hogy igazán kedves tőle, amiért annyira félti a császár
népszerűségét. A herceg erre nem tudott mit mondani, és az udvariassági
formulákra kínosan ügyelve, lehangoltan távozott.

Marullus nehéz probléma előtt állott. Nem tudta eldönteni, valóban

felszabadítsa-e Giszkalai Jánost a rabszolgaságból, amint azt a Mákvirágnak a
siralmas kudarcba fúlt színházi terv kapcsán megígérte. Természetesen senki
sem kényszeríthette ígérete beváltására, és az okos Giszkalai Jánosban volt
annyi önuralom, hogy nem emlékeztette rá. De János nem volt a szó közönséges
értelmében vett rabszolga, és ha Marullus azt akarta, hogy kettőjük emberi
kapcsolata megmaradjon, nem hagyhatta örökké ebben a méltatlan állapotban.
És volt még valami. Marullus ugyan nem hitte, hogy közvetlen veszély
fenyegetné a császár részéről, de ismerte Titus és Domitianus viszonyát, mégis
tartania kellett a veszedelem lehetőségétől. Mit lehet tudni? A Cethal hirtelen
megdühödik a Mákvirágra, s a denunciálók elleni törvényt felhasználva lecsap
rá, Marullusra, a Mákvirág barátjára. És akkor János másnak a rabszolgája lesz.
Ezt pedig Marullus nem akarta. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy mégis
visszaadja a szabadságát.
Előbb azonban János segítségével még egy jó tréfát akart csinálni. Az utóbbi
időben megromlottak a fogai, és a gyakori fogfájás fokozta embergyűlöletét.
Kiváltképpen két ember ingerelte. József volt az egyik, aki véleménye szerint
elviselhetetlenül pöffeszkedő és öntelt lett azóta, hogy olyan nagy
megtiszteltetés érte. A másik Libanus volt, a komédiás, akit már régen is utált
fontoskodása miatt, de mostanában még kiállhatatlanabbnak találta.
Elhatározta, hogy mindkét dölyfös barátját alaposan megleckézteti. Tudta,
mindketten úgy hiszik magukról, hogy római tevékenységükkel ők voltak a
zsidó háború okai. Úgy vélte, a mélyek mélyére zuhant rabszolga közreműkö-
désével jól az orrukra koppinthat, és alaposan megtépázhatja nagyképűségüket.
Meghívta vendégségbe mind a kettőt, Claudius Reginusszal meg még
néhány ismerősével együtt. A színész megkönnyítette a dolgát. Evés után
Marullus a zsidó háborúra és okaira terelte a szót, s Demetrius hamar bekapta a
horgot: a tőle megszokott, hangsúlyozottan egyszerű és annál nagyobb hatást
keltő modorban terjengős meditációkba bocsátkozott arról, hogy Jahve meg a
sors milyen különös módon játszik az emberekkel; a költő hasonlatával élve
439
úgy, „ahogyan a szél játszik a széles falevelekre hullott vízcsöppekkel”. Akkor,
amikor ő Apella zsidót eljátszotta, nem hitte-e, hogy az egész zsidóságnak tesz
szolgálatot? És éppen ezáltal nem a caesareai kérdésben történt ismeretes
döntést, ebből kifolyólag pedig a háború kitörését idézte-e elő? Itt van József
doktor, tanúsíthatja, hogy így volt.
József hallgatott. Kínosan érintette, hogy a színész erre az epizódra
emlékeztette. Marullus azonban nógatta:
– Nos, kedves József, tégy tanúbizonyságot, ha már a mi Demetriusunk rád
hivatkozik. Valóban te meg ő voltatok a háború okai?
– Közvetlen kiváltói mindenesetre – mondta vállat vonva József, kissé
bosszúsan.
– És mi a te véleményed, János? – fordult Marullus hirtelen a galileaihoz, aki
szerényen álldogált a felszolgáló cselédek között egy sarokban. Demetrius és
József kelletlenül feszengtek. Marullus tudta, hogy a zsidó háború kezdete óta
ádáz ellenségeskedés dúlt János és József között, ami pedig a színészt illeti, ő
mindig ellenszenvesnek tartotta a galileait. Egy nemzeti hős legyen patetikus,
romantikus, érdekes megjelenésű. Az neki, a nagy színésznek kizárólagos
előjoga, hogy szellemes elmejáték segítségével megformálja a héroszi figura
ellentétét. De ez a János arcátlanul az merészel lenni a valóságban, aminek
ábrázolására csakis ő, Demetrius hivatott a színpadon. Goromba udvariatlanság
a házigazdától, hogy egy Józseffel és egy Demetriusszal szemben ilyen ember
véleményére kíváncsi, aki még a tetejében rabszolga is.
János szerényen közelebb jött:
– Mit kívánsz tulajdonképpen? – kérdezte udvariasan.
– Hallottad – mondta Marullus –, hogy Flavius Josephus és Demetrius
Libanus barátunk miként vélekedik a zsidó háború okáról. Te nem voltál tétlen
szemlélője annak a háborúnak, Jánosom. Nem akarnád elmondani nekünk i a
magad véleményét?
– Ez a nagy színművész itt azt fejtegette – kezdte tárgyilagos hűvösséggel
János –, hogy a caesareai magisztrátus néhány helyéért folyó marakodás volt a
háború oka. A jabnei egyetem doktorai szerint Izrael vétkei váltották ki. A zsidó
nacionalisták szerint a római kormányzók túlkapásai. A „hivők”, az úgynevezett
minaeusok vagy keresztények pedig azon a nézeten vannak, hogy a háború azért
tört ki, és azért végződött így, mivel kivégeztek valakit, akit ők a Messiásnak
hisznek. Látjátok, uraim, a vélemények megoszlanak.
Elhallgatott, tűnődve simogatta kurta kecskeszakállát, és szürke, okos
szemét lassan végigjártatta a jelenlévőkön.
– A mi Flavius Josephusunk az ő híres könyvében szintén egész sor hazafias
és vallási motívumot sorol fel – mondta nyájasan Marullus. – De én a te
véleményedet szeretném hallani, Jánosom. Ne szerénykedj, nosza, bátran, ki
vele.

440
 – Én úgy gondolom – válaszolta János, és egyenesen József arcába nézett –,
hogy a háború okai sokkal egyszerűbbek és sokkal mélyebbek.
József még az elején elhatározta, hogy távol tartja magát a hozzá méltatlan
vitától. Csak nem fog disputába bocsátkozni régi ellenségével, ezzel a Jánossal?
De most nem bírta megállni szó nélkül:
– Ugyan, miféle rejtélyes okokra célozgatsz? – kérdezte gúnyosan,
rosszindulatúan.
– Elmondom én neked, József doktor – felelte János szelíden. – Persze
jobban menne arám nyelven. Hiszen mind a ketten jobban beszéljük az arámot,
mint a latint, és gyakran társalogtunk egymással a jó hazai nyelven. De
gondolom, udvariatlanság volna az urakkal szemben. Hát akkor elmondom
latinul, ha rosszul is. A háború elején éppoly kevéssé ismertem az okokat, mint
te, talán nem is akartam ismerni. Mindenesetre, amikor a parasztjaimat
belehajszoltam a háborúba, azzal buzdítottam őket, amit te is ezerszer
prédikáltál. Hogy Jehova háborújáról van szó Jupiter ellen. Magam is elhittem.
Mint a könyvedben írtad, egyike voltam a felbujtóknak és vezéreknek,
végigharcoltam az egész háborút, gyakran voltam a halál torkában. Ha akkor
felfordulok, furcsamód úgy döglöm meg, hogy nem is tudom, miért folyik a
háború.
– No és most már tudod? – kérdezte József ugyanazzal a gonosz, hideg
gúnnyal.
– Igen – felelte nyugodtan, szinte barátságosan Giszkalai János. – A háború
után, ennek a szelíd és jóságos lelkű Marullus szenátornak a szolgálatában volt
időm meghányni-vetni a dolgokat. És kihüvelyeztem az igazságot.
– Bökd már ki végre – buzdította Marullus.
– Nem Jahvéról és nem Jupiterről volt szó – folytatta János –, hanem az olaj,
a bor, a gabona meg a füge áráról. Ha a ti templomi arisztokráciátok
Jeruzsálemben – fordult barátságosan oktató hangon Józsefhez – nem vet ki
olyan pimaszul nagy adókat a mi sovány termékeinkre, és ha a ti kormány-
zatotok Rómában – fordult éppoly tárgyilagos és barátságos hangon
Marullushoz – nem rak a nyakunkba annyi mindenféle gyalázatos vámot,
illetéket meg effélét, bizony mondom nektek, hogy Jahve meg Jupiter még
sokáig megfértek volna egymással. Itt Rómában egy liter falernusi bort hatodfél
sestertiusért lehetett eladni, nekünk háromnegyedért kellett elvesztegetnünk
borunkat, és még abból fél sestertius ment el adóra. Ha az ember ezzel nincs
tisztában, és ha a mi háború előtti gabonaárainkat nem veti össze az akkori
itáliai árakkal, akkor annyit tud a háború okairól, mint szamár a zenéről. Nagyon
figyelmesen elolvastam a könyvedet, József doktor, de árakat meg gazdasági
számadatokat nem találtam benne. Én csak egyszerű paraszt vagyok, mégis a
szemedbe merem mondani: lehet a te könyved remekmű, de aki elolvasta,
fikarcnyival sem tud meg többet a háború miértjéről és hogyanjáról, mint
amennyit addig tudott. Mert, sajnos, kihagytad a legfontosabbat.
441
 Reginus felállt, serlegét a kezében tartva – rossz gyomra miatt mindig fel
kellett melegíteni a borát – fel-alá járkált a, teremben, s időnként artikulálatlan
mormogásokat hallatott, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy helyesli
Giszkalai János szavait. József, hogy közönyét fitogtassa, udvariatlanul
süteményeket rágcsált. Libanus gőgösen ironikus arcot öltött. Marullus arcán
látszott, hogy remekül szórakozik. Senki sem szólt, mindenki feszülten várta,
mit fog még János mondani. Az pedig így folytatta, látszólag elkanyarodva a
tárgytól:
– Én Júdeát jó, egészséges országnak tartom. A zsidó tanokról pedig az a
véleményem, hogy azok csodálatosak, nagyszerűek, méltók rá, hogy védjék,
oltalmazzák őket. Nem a láthatatlan Istenre meg a próféták nagy beszédeire
gondolok. Minden bizonnyal ez is magasztos valami, de inkább a mi József
doktorunk számára. Én a zsidó tanokból a földtörvényeket becsülöm a
legtöbbre, közülük is főképpen azt, amelyik elrendeli, hogy a szántókat minden
hetedik esztendőben parlagon kell hagyni. Nagyon bölcs előírások ezek. Kár,
hogy a jeruzsálemi arisztokrácia kapzsiságában oly gyakran túltette magát
rajtuk – tette hozzá személyes éllel, egyenesen Józsefhez intézve szavait.
Majd megint az egész társasághoz fordulva folytatta:
– Én úgy hiszem, ez a mi hétesztendei törvényünk jócskán hozzá fog járulni
ahhoz, hogy Rómán végül is felülkerekedjünk. Engedd meg, Marullus szenátor,
hogy kertelés nélkül elmondjam az én paraszti vélekedésemet. Ti, rómaiak,
gyakran szoktátok megbotránkozva idézni Senecátok egyik mondását: „A
legyőzöttek diktálnak törvényeket a győzteseknek.” Mint hallom, a mi József
doktorunk ezt a szellem fegyverével akarja véghezvinni. Ő bízik a sikerben;
szerintem légvárakat épít. Ellenben kijelentem, hogy a mi földművelésünk az
igazi fegyver. Ezzel a fegyverrel a kezünkben nem túlságosan hosszú idő múlva
valóban törvényeket diktálhatunk nektek, nagyon is érezhető törvényeket. Az
itáliai földművelés ugyanis dögrováson van, Marullus szenátor. Ti politikai
okokból állandóan roppant mennyiségű gabonát importáltok és raktároztok fel,
hogy ingyen vagy nagyon olcsón szétosszátok a római lakosság között. Ezzel
egyszer s mindenkorra megöltétek Itália gabonagazdaságát. Nem kifizetődő
dolog Itáliában gabonát termeszteni. Ehelyett értékes borfajtákra
specializáltátok magatokat. Eredetileg nem volt rossz ez a tervgazdálkodás, sőt
mondhatni nagyszerűen ment eleinte. Csakhogy a boraitoknak már régóta
nagyon összezsugorodott a piaca, Afrikának fölöslegei vannak, Hispánia
nyolcvan, Gallia negyven százalékban önellátó, fél Ázsiába mi zsidók
szállítunk, nemsokára egész Ázsia a mi piacunk lesz. Azt hiszitek, meg tudtok
élni abból a keresetből, ami Angliában meg a két német provinciában
mutatkozik a boraitok iránt? Minden egyéb problémát kemény marokkal
ragadtatok meg. De ehhez a kérdéshez száz év óta hozzá se mertek nyúlni. Most
már késő Itália földművelését átalakítani, és így sem bírjátok sokáig életképes
állapotban tartani. Nem a görög szellem és nem a zsidó szellem és nem a
442
barbárok fogják előidézni Róma vesztét, hanem saját földművelésének
összeomlása. Én mondom ezt neked, Marullus szenátor: Giszkalai János,
galileai paraszt. Mert egyedül telekspekulációból meg világuralomból sokáig
élni nem lehet. Ésszerűen megszervezett mezőgazdaság nélkül nem megy.
Mindezzel nem állt szándékomban a könyved művészi értéke ellen szólni –
fejezte be Józsefnek címzett száraz udvariassággal.
– Nem gondolod, hogy kissé túlzottan agrárius szemszögből nézed a
dolgokat? – kérdezte Demetrius, mivel József hallgatott. Egészen finom gúny
csengett a hangjában, de János fejtegetései alatt volt ideje ezt a gúnyt olyan jól
előkészíteni, hogy benne a föld rögéhez tapadó ember durva materializmusát
lenéző idealista fölényes megvetése a legteljesebb mértékben kifejezésre jutott.
– Mi, galileaiak, meggyőződéses parasztok vagyunk – jegyezte meg szelíden
János, majd elmosolyodott: – A jeruzsálemi okos urak ezért a buta, ostoba
emberre azt is szokták mondani, hogy paraszt vagy galileai.
Valamennyien Józsefre néztek, várták, mit mond majd erre. József azonban
hű maradt elhatározásához, és nem szólt semmit. Ennek a Jánosnak az
ellenvetései egyszerűen nevetségesek, hamisítatlan paraszti ellenvetések, egy
teknősbéka ellenvetései egy sassal szemben. Gabonaárak, borárak, olajárak.
Ezektől függne a politika, ezek miatt törnének ki a háborúk? Ő, ha akarná, de
odapörkölhetne most ennek a Jánosnak. Megkérdezhetné tőle: „Hát az
Egyiptomból való kivonulás, a vándorlás a pusztában, Júda és Izrael országának
megalapítása, a Bábellel, Asszurral, Hellásszal vívott harcok? Talán bizony
ezeket is a kenyér- meg a borárakkal akarod megmagyarázni?” De erőt vett
magán, és hallgatott. Jobb alkalma lesz neki arra, hogy a véleményét kifejtse.
„A zsidók történeté”-ben, ahol az okok és okozatok összefüggéseit feltárva be
fogja bizonyítani, hogy a nemzetek sorsát mindig gondolatok, vallásos eszmék,
szellemi princípiumok formálták. Még hogy árak, statisztikák: nevetséges! Én a
háború keletkezését egy egész évszázad fejlődéséből magyaráztam meg, nem
egypár esetleges számadatból. Vannak-e árak meg statisztikák a Biblia történeti
könyveiben? Vannak-e árak meg statisztikák Homéroszban? Ez a bolond, ez a
falusi fajankó, ez a galileai paraszt. Mi a csudát akar? Hiszen Jahve már rég
ellene döntött. Hetvenheten vannak, akikre hallgat a világ, és én egyikük
vagyok. De ki hallgat erre itt? Marullus mulatni akar rajtam, azért uszította rám
a fickót, hogy számokat vagdosson a fejemhez: No de lesheti a római, hogy
beugrom az idétlen tréfájának.
Így dölyfösködött magában, ám hirtelen egy kellemetlen emlékezés bukkant
tudata felszínére: Tibériási Justus árakat és statisztikai adatokat tett közzé kevés
számú történeti munkáinak vékony köteteiben.
Demetrius Libanus közben amiatt mérgelődött, hogy a társaság figyelme
elterelődött róla. Nem azért vádolta magát patetikusan, nem azért vallotta magát
bűnösnek a Templom pusztulásában, hogy ennek a Jánosnak alkalmat adjon egy
hosszú agrárgazdaságtani előadásra. Mit gondol ez az ember? Ide akarja
443
átplántálni Galileáját? Istennek hála, itt az embereknek még van érzékük a
művészet iránt, Demetrius Libanus színész hangsúlyai még mindig jobban
érdeklik a rómaiakat, mint valamennyi provincia olajárai.
Mivel József hallgatott, és Libanus sem tudott mit mondani, Claudius
Reginus zsíros hangja törte meg a csendet:
– Kár, hogy nem vagy író, Giszkalai János. A te nézeteiddel igen tanulságos,
olvasásra érdemes könyvet lehetne írni.
Két héttel később Marullus szenátor, Claudius Reginus és a rabszolga
Giszkalai János megjelent a Julius-csarnokban, a száztagú bíróság egyik tanácsa
előtt. Már állt a lándzsa, a birtokbavétel jele, mivel ezek a törvényszéki tanácsok
kizárólag polgári peres ügyekkel foglalkoztak.
A tárgyalás formaságai nagyon ünnepélyesek voltak, maga a törvényszéki
elnök prezideált, a birodalom tizennyolc főbírájának egyike, a lictorok teljes
hivatali díszben parádéztak, s nem hiányoztak a végrehajtó hatalmat jelképező
bárdok és vesszőnyalábok sem. Az ünnepélyes hatást azonban meglehetősen
lerontotta, hogy egyidejűleg nyolc ügyet tárgyaltak ugyanabban a nagy
csarnokban. Az egyes bírósági tanácsokat csupán függönyök választották el
egymástól, úgyhogy az egyik elkerített részben hallani lehetett, mit beszélnek a
szomszédos rekeszekben.
Hamarosan szólították a „Claudius Reginus kontra Junius Marullus”
látszatper feleit.
Reginus meghosszabbított kézzel, azaz egy kis pálcával megérintette János
vállát, és elmondta a formulát:
– Én erre a férfira mint szabad emberre igényt tartok.
A bíró Marullushoz fordulva megkérdezte:
– Van valami ellenvetésed?
Marullus hallgatott. Erre az egyik lictor meghosszabbított kézzel
megérintette János vállát, és így szólt:
– Erre a férfira mint szabad emberre igényt tartanak. Van valakinek
ellenvetése?
Marullus ismét hallgatott. Mikor a bíró kihirdette:
– Így hát csatlakozom a szabadságigényhez, és ezt az embert a római jog
szerint szabadnak nyilvánítom.
Az aktus után Marullus kissé fanyarul mosolyogva így szólt Jánoshoz:
– No, Jánosom, ezzel megvolnánk. Most adok neked ötvenezer sestertiust, és
ha az ötszázezerre szaporodik, nem bánom, visszamehetsz Júdeába.
– Adjál tízezret, és hadd mehessek akkor, ha százezer lesz – mondta János.
Claudius Reginus figyelmesen hallgatta az alkudozást.
Marullus arra gondolt, hogy talán nem volt elég okos dolog a kiadó
jelenlétében elkezdeni a beszélgetést. De most már nem tehetett egyebet, igent
mondott.

444
 Titus úgy vélte, a kormányzás átvétele meg a nagy tűzvész okozta gondok és
fáradalmak után ráfér egy kis pihenés. Elutazott Cosa melletti birtokára, s csak
Valens, az orvosa ment vele.
A pihenés rövidebb lett, mint gondolta. Alig telt el néhány nap, ijesztő hírt
hozott a futár. De a járvány, amely Egyiptomban és Szicíliában oly sok
áldozatot követelt, most, még éppen a nyár végén, Róma városát is elérte. Az
egészségügyi szolgálat száztizennyolc halálesetet jelentett az előző napról.
– Nem kellene visszamennünk Rómába? – kérdezte a császár orvosától és
bizalmasától.
Valens a maradást tanácsolta, és véleményét számos indokkal támasztotta
alá. Neki magának sem volt semmi kedve visszamenni. A járvány orvosi
szempontból sem érdekelte. Ő kiváló diagnoszta, de a ragályhoz nincs szükség
diagnosztára, a járvány úgy jelenik meg, hogy szimptómáit a gyerek is felismeri
már az első pillanatban. Nem, Róma most nem olyan hely, ahol tovább
növelheti tekintélyét. A város különben is hajlamos arra, hogy egyiptomi, zsidó
és görög orvosokat részesítsen előnyben. És ami igaz, az igaz: a görögöknek
meg az egyiptomiaknak nagyobb tapasztalatuk van a járványok leküzdésében,
mint neki. Ez tagadhatatlan.
Valens, az udvari orvos hideg, fáradt ember, realista. Elérte, ami számára
elérhető volt, számtalan híve és tisztelője van, új iskolát alapított. Nem csinált
könnyen karriert. Új módszereivel sohasem érvényesülhetett volna, ha történe-
tesen nem sikerül néhány arisztokrata hölgyet abortuszhoz segítenie, igen
kritikus helyzetben. De még akkor sem ment olyan simán minden. Igaz, ő kapta
a legmagasabb honoráriumokat egész Rómában, de még évekig nem övezte
szakmai elismerés, és bizonyos felfuvalkodott zsidó meg görög kollégák
egészen nyíltan mint sarlatánról beszéltek róla. Csak akkor hallgattak el a
gonosz nyelvek, amikor Titus megtette háziorvosává. Most van pénze, hírneve,
és mindennek a tetejébe még a császár bizalmasa. Bizonyos értelemben
társuralkodó. Elérte a csúcsot.
Aki azonban ilyen magasra kapaszkodott fel, annak nagyon nehéz
megkapaszkodnia. Nincs-e máris valami visszafelé csúszás, nem nagy, de
mégiscsak aggasztó? Az utóbbi hetek alatt Titusban olyan változás ment végbe,
amely az orvos Valensnek sikert, de Valensnek, az embernek veszedelmet
jelentett. Titus frissebb, önállóbb lett; Valens félt, hogy kisiklik a befolyása alól.
S most még itt ez a járvány, amely egyes kollégáknak minden bizonnyal kapóra
jön, mert tudásuk fitogtatásával az előtérbe tolakodhatnak.
Valensnek már másnap tapasztalnia kellett, hogy aggályai nem alaptalanok.
Mert amikor megjött Claudius Reginus, a császár hosszasan tanácskozott vele,
de négyszemközt. Ezen a napon háromszáznegyvenhárom halálozást
jelentettek, a következőn négyszáznál is többet. Másfajta ragály volt ez, nem
olyan, mint az eddigiek, nem fekete daganatokkal jelentkezett, hanem erős
445
hasmenéssel kezdődött, meg azzal, hogy jéghideggé hűlt a bőr, majd az egész
test. A zsidó és görög orvosok eldicsekedtek, hogy több esetben sikerült
gyógyulást elérniük. Új megelőző módszereket is alkalmaztak, látszólag
sikerrel. Valens el volt keseredve.
A vagyonosok közül sokan, bár épp most, nyár végén tértek vissza Rómába
vidéki jószágaikról, újra elhagyták a Várost. Titus viszont minden orvosi
tanácsot sutba dobva úgy határozott, hogy visszautazik a fővárosba. Claudius
Reginus beszélte rá: most, amikor ellenségei a járványt az istenek haragjának
újabb jeleként tüntetik fel, most kell csak igazán megmutatnia, hogy jóságos apa
módján törődik Róma népével, s osztozik minden bajában-bánatában.
A Városban kapta meg Bereniké levelét. A hercegnő nem tartja helyesnek
újraegyesülésük megünneplését mindaddig, amíg Rómában járvány dühöng.
Reméli, a baj két-három héten belül annyira megszelídül, hogy Rómába utazhat.
Titusnak a járvány hírére az volt az első gondolata, hogy emiatt még tovább kell
Berenikére várnia. Most, a levél elolvasása után arra gondolt, hogy elébe utazik
Görögországba. De már a következő pillanatban elejtette az ötletet. Biztos volt
magában, biztos volt Berenikében, nem akart gyávának látszani Róma népe
előtt. A ragálykór tulajdonképpen kedvező ómen, hiszen alkalmat nyújt neki a
helytállásra.
Az is bebizonyosodott, hogy a rómaiak ezúttal valóban a megbecsülés
hangján emlegették magatartását, sőt úgy találták, hogy a Cethal megérkezése
óta csökkent a járvány.

A ragályról szóló első suttogások hallatára Dorion azt tanácsolta Józsefnek,

hagyják el a várost, mert a császár jelenléte ellenére is mindenki menekül
Rómából, aki csak teheti. Az albanumi villa még nem készült el ugyan, de
szükség esetén lehet benne lakni, és különben is idejük java részét a szabad ég
alatt töltik. József természetesnek tartotta, hogy Dorion a gyerekkel
elkívánkozik a járvány sújtotta Rómából. De az albanumi villát gyűlölte, azt
indítványozta, menjenek Campaniába. Dorion megmakacsolta magát, csúnyán
összevesztek, előző kibékülésük ingatag tákolmánynak bizonyult. Végül József
kijelentette, hogy ő bizton érzi magát Isten kezében; és Rómában maradt,
felesége pedig Paulusszal és Phineasszal Albanumba költözött.
Dorion nagyon fájlalta, hogy apjával összekülönbözött. Férjét szenvedé-
lyesen szerette, de apjához fűződő kapcsolata egyenletesebb volt; apjával
megértették egymást, Józseffel nem értették meg egymást. Arra gondolt, hogy a
kínos szakítás ellenére felkeresi Fabullust, s nagyon szépen megkéri, teljesítse
szíve vágyát, fesse ki az albanumi házat. Talán rá tudja beszélni, és van egy
okos érve is: apja nem maradhat a fertőzött Rómában.
Már kiadta a parancsot, hogy készítsék elő a gyaloghintót, amikor hirtelen
eszébe jutottak azok a közönséges, aljas kifejezések, amelyekkel apja Józsefet
446
illette. Nem, mégsem mehet el hozzá, a történtek után semmiképpen. Maga
szidhatja Józsefet, még mások előtt is pocskondiázhatja, de egyedül csak ő,
senki más, még a tulajdon apja sem. Aztán mégis megpróbált erőt venni magán.
Elvégre szereti az apját, és Józseffel egyre nehezebben bír szót érteni: hogyan
éljen ő, ha nem békül ki az apjával? Megparancsolta lábainak, hogy menjenek,
de azok nem mentek. Úgy utazott el Albanumba, hogy nem kereste fel
Fabullust.
Szép volt, jó volt Albanumban. A hegyek nemes vonalakba lendült kontúrjai
könnyedén lebegtek, végtelenbe nyúlt a fenséges tenger, kedvesen csillogott a
tó, friss, üdítő szellő fújdogált. Az építkezés is szépen haladt előre, és Dorion
szívvel-lélekkel adott újabb és újabb utasításokat. De a villa falai csupaszak
maradtak. Doriont nem vitte rá a lelke, hogy másvalakivel festesse meg a
freskókat, pedig Grovius építész több jónevű művészt is ajánlott. Csak nézte,
nézte az üres falakat, és bánkódott magában, hogy üresek.
József Rómában maradt. Nem hazudott Dorionnak: valóban úgy érezte, őt
nem fenyegeti veszély. Gőgös, fatalista biztonságérzet töltötte el, nem félt a
járványtól. Mit árthat neki a járvány? Semmit. Viszont elenyészett az a
bizakodása, hogy közte és Dorion között újra rendeződik minden. Dorion egyre
messzebb siklik tőle, kicsúszik a befolyása alól, nem bír vele, nincs többé
hatalma fölötte. Pedig még meg is alázkodott előtte, lemondott Paulusról,
beleegyezett az albanumi villaépítkezésbe. De hiába, ez még nem elég. Dorion
mindent akar, vagy semmit. Csak úgy tarthatja meg őt, ha alkalmazkodik
akaratához, és feladja önmagát.
Ezekben a napokban gyakran járt el a Subura negyedbe, Marához, meg a
fiához, Simeonhoz. A ragálykór kitörésekor el akarta őket küldeni Rómából, de
Mara odahaza Galileában megszokta, hogy a járványokat fatalista módon kell
fogadni. Nem félt, nem akart elmenni. József közelében akart maradni; titokban
még örült is, mert most gyakrabban láthatta Józsefet. Majdnem mindig az
erősen illatosított, fonott szandálját viselte, ünnepi készültségben volt, a napnak
szinte minden órájában őt várta.
József jólesően elüldögélt a kényelmes, barátságos szobában, amelyet
Alexasz bocsátott Mara rendelkezésére. A Subura rendkívül forgalmas és zajos
városnegyed volt, még most, a járvány idején is lármás hangok szűrődtek be a
szobába. József olvasgatott, Marával beszélgetett, vagy Simeon-Janikival, az ő
zsidó fiával foglalkozott. A járvány miatt Simeon nem csavaroghatott az
utcákon, mint máskor; lehet-e hibáztatni Marát, amiért valósággal az ég
ajándékának tekintette a ragályt? Mert Simeon a fertőzés veszélyét elkerülendő,
kénytelen volt otthon maradni, és unalmában ráfanyalodott az olvasásra. József
elvitte neki „A zsidó háború”-t, az eredeti, arám nyelvű szöveget, amelyben
kevesebb engedményt tett, mint a görög nyelvű változatban. Simeon
érdeklődését felkeltette a könyv, jó eszű fiú volt, és József keserű megbánást
érzett, valahányszor észrevette, hogy Simeon azokon a szakaszokon töri a fejét,
447
amelyeket ő politikai okokból hézagosan vagy homályosan fogalmazott meg.
Ilyenkor egyébként gyakran perlekedett magában Giszkalai Jánossal meg
Tibériási Justusszal, s gúnyosan gondolt gazdasági számadataikra, statisz-
tikáikra.
Mara csendben és elégedetten hallgatta, hogyan magyarázgatja könyvét
József, az ő ura, a fiúnak, aki mindkettőjük gyermeke. És közben arra gondolt,
milyen bölcs és szent ember volt Jochanan Ben Szakkai nagydoktor, bizony
Jahve szólott az ő szájával.
Simeon-Janikit „A, zsidó háború”-ban legfőképpen a katonai dolgok,
elsősorban a hadieszközök leírása érdekelte. Nem érte be az olvasottakkal,
mohó kíváncsisággal faggatta apját, hogy beszéljen neki még részletesebben a
hadigépezetekről, az ostrom-masinériákról, a faltörő kosokról, a lövőgépekről,
a katapultákról és ballisztákról. József jólesően legeltette tekintetét a zömök
alkatú, tojásdad arcú, okos és fürge szemű legénykén, aki ki nem fogyott a
kérdésekből. Készséggel magyarázott, és Simeon minden részletet gondosan
elraktározott agyában. Már pontosan tudta, mi a különbség az oxybolus és a
petrobolus, az euthynus és a palytonus között. Tudta, hogyan szerkesztenek
olyan lövőgépet, amelynek a feszítőnyalábja csak egyszer halad végig a dúcok
között, és olyat, amelynek a húrkötege oda-vissza fut. Érdeklődése oly erős volt,
hogy még a betűvetésben tanúsított restségén is felülkerekedett. Simeon-Janiki
följegyezte a legfontosabb tudnivalókat, és anyjának többször hangosan
fölolvasta, hogy emlékezetében megmaradjanak. És Mara boldog volt, hogy
ilyen okos a fia.
Ezekben a ráérős hetekben merész terv fogamzott meg Simeon kopo-
nyájában. Apja sokat mesélt a zsidók egyik nagyon hatásos hadigépéről, egy
katapultáról, amelyet a Nagy Deborának neveztek. Zseniális konstrukció volt;
feltalálójának az az elképesztő ötlete támadt, hogy a lövedékvezető sín hátsó
végén levő vízszintes erőátvivő tengelyt egy csigasor segítségével összekösse
az íjhúrral. A Nagy Debora 136 centiméter hosszú, 14,8 centiméter vastag
lövedékeket 458,2 méter távolságra tudott nagy erővel kilőni. Simeon a
kényszerű otthonülés unalmát azzal akarta elűzni, hogy elkészítse a Nagy
Debora modelljét, méghozzá tökéletesített változatban: kigondolt egy kézzel
forgatható szerkezetet, amelynek tekerésével kilövés után könnyen és igen
gyorsan újra ki lehet feszíteni, újra meg újra az íjhúrt a feszítő dúcok között.
Titokban akarta megcsinálni, hogy meglepje vele apját.
Munkához is látott, de mindjárt az elején rá kellett jönnie, hogy két kéz kevés
hozzá, legalább négyre van szükség. Beavatta az anyját, aki tőle telhetőleg
igyekezett segíteni, de az iparkodás magában véve nem elég; az ilyen
férfimunkákhoz az asszonyok nem értenek, nincs érzékük az ilyesmikhez,
hiába. A pajtása kellene ide, az ügyes Constans.
De barátja a járvány kitörése óta nem mutatkozott. No persze, ahogyan neki,
Simeonnak, szigorúan meghagyták, hogy a fertőzés veszélye miatt lehetőleg
448
kerüljön mindenkit, ugyanúgy Constans is nyilván hasonló parancsot kapott. De
most, amikor a Nagy Debora modelljét akarta elkészíteni, Simeon egyszeriben
túlzottnak találta ezt az aggályoskodást, és elhatározta, hogy meglátogatja
barátját. Anyjának, aki nem akarta elengedni, azt füllentette, hogy csak
faanyagot akar szerezni a modell elkészítéséhez.
Barátja házában kínos meglepetés érte. Constans apja ugyanis, Lucrio
százados, még tényleges katona korában megélt egypár kellemetlen járványt a
hadseregben, emberei úgy hullottak, akár hideg napokon a legyek; s most,
amikor Rómában kitört a ragály, ideges lett. Ahhoz nem volt elég pénze, hogy
családostul vidékre költözzék, házat béreljen, s ott várja be, míg Rómából
kitakarodik a dögvész. De legalább a lakásában megtett minden óvintézkedést.
Naponta kétszer mutatott be áldozatot a kis házi-oltáron, állandóan ecettel
átitatott kendőt tartott az orra alá, szantálfát égetett, hogy annak füstje elűzze a
fertőzés csíráit. Került mindent, ami az isteneket felingerelheti, fiának,
Constansnak pedig szigorúan megtiltotta a Simeonnal való érintkezést, nehogy
beszennyezze magát egy zsidóval, egy istentelennel való kapcsolata révén.
Amikor tehát a százados megpillantotta a belépő Simeont, rémülten és
haragosan hőkölt vissza, s vad szitkok özönét zúdította az elképedt fiú fejére.
Hordja el tüstént az irháját, mert a leheletével dögletessé teszi a levegőt, és
megfertőz mindenkit, aki a közelébe kerül. Az az öreg zsidó szuka hozta Róma
nyakára az egész bajt – Berenikére gondolt a százados, persze a fiú nem értette
–, és ha Simeon nem inal el egy üldözött nyúl gyorsaságával, akkor ő, Lucrio
százados, szakszerűen vagdalt hússá aprítja. Simeon távozott, s elképedése talán
még nagyobb volt, mint szégyenkezése, haragja.
Sem apjának, sem anyjának nem beszélt a százados különös viselkedéséről.
Ez az ő magánügye volt, illetve kettőjüké, az övé meg a századosé. De magában
folyton a századosra gondolt, a dühére, a szavaira. Tudta ő már eddig is, hogy
Lucrio nyers, barátságtalan úriember, többször hallott tőle zsidóellenes
kifakadásokat. Simeon azonban nem volt haragtartó, maga is gyakran fakadt
heves szitkokra. Amellett okos, tapasztalt fiú lévén, számításba vette, hogy
Lucriót a járvány nagyon idegessé tette. De azért mégis… az embernek van
némi önérzete, és senki sem szeret olyasmiket hallani, hogy leheletével
megfertőzi a levegőt, és terjeszti a ragályt. Simeon elhatározta, hogy
megkérdezi a századostól, milyen okok késztették ilyen becsületbe vágó
kijelentésekre. Természetesen majd csak akkor, ha már elmúlt a járvány, és a
százados feldúlt kedélyállapota lecsillapodik.
Egyébiránt barátja házában tett látogatása Lucrio katonás dühkitörése
ellenére nem volt eredménytelen. Constans rendes gyerek, jó cimbora, és
szégyellte apja viselkedését. Miközben Simeon égő arccal, földbe gyökerezett
lábbal hallgatta a szidalmakat, Constans apja háta mögül integetett neki, hogy
ne szóljon. Két nappal később, azután el tudott szökni hazulról, s elment
Simeonhoz. Mara korántsem rendelkezett Lucrio erőteljes szókincsével, de
449
Constans felbukkanása nem kisebb ijedelmet keltett benne, mint a századosban
Simeon betoppanása. Ki akarta tessékelni, de Simeon olyan hevesen vette
védelmébe az annyira várt és végre megjött barátot, hogy Mara elképedt.
Simeon úgy szitkozódott, hogy maga Lucrio százados sem tudta volna különbül
cifrázni a szót. Előszeretettel használta a „Herkelre” káromkodást, amely a
„Herkulesre” indulatszó rövidítése volt, saját kitalálás. Tudta, hogy a
szörnyűséges pogány isten emlegetésével eléri a kívánt hatást. El is érte, mert
Mara iszonyodva fogta be a fülét, és felindultan rohant ki a szobából.
Mihelyt a két fiú magára maradt, Constans suta szavakkal megpróbálta
mentegetni, igazolni az apját. Simeon nem tartotta időszerűnek, hogy elmondja,
miket gondolt az elmúlt két nap alatt Lucrio századosról. Örült, hogy itt a
barátja, mert most nem érdekelte semmi más, csak a Nagy Debora. Constans
szinte belefojtotta a szót, és tervéről, a modellről kezdett beszélni egyre
lelkesebben. Constans örült, hogy ilyen hamar megúszta a kínos helyzetet,
egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte Simeon magyarázatait. Aztán munkához
láttak, és nagy kedvvel fúrtak-faragtak, fabrikáltak.
Constans második látogatása nem sokat váratott magára, és attól fogva Mara
őszinte rémületére egyre gyakrabban ült együtt a két fiú. Sarkantyúzta őket
vállalkozásuk nehézsége és titkossága, s miközben körülöttük a ragálytól
rettegő város könyörgő fohászaival ostromolta az eget, ők lázas buzgalommal
barkácsolták a Nagy Debora modelljének alkatrészeit.
Mara tépelődött, szóljon-e vagy sem Józsefnek a pogány fiú látogatásairól.
De nem teheti ezt az ő Janikijával. Meg aztán valami büszkeségfélét is érzett,
hogy bizonyos értelemben véve összeesküvő társa, cinkosa a fiának. Csendesen
üldögélve figyelte, milyen ravaszul szedegeti ki Simeon az apjából a Nagy
Debora szerkezetének legapróbb részleteit is, és sokszor nehezen bírta megállni,
hogy össze ne kacsintson a fiával.
József semmit sem vett észre ebből a titkolózásból. Gyakran jött el a
Suburába, és határozottan tetszését lelte az ő zsidó fiában. Jól sikerült, eleven
eszű kis fickó, bár kétségtelen, hogy érdeklődése erősen az érzéki-anyagi
világhoz kötődik. József kedvelte, de gondolatban nem foglalkozott vele
nagyon sokat. Gyakran megesett, hogy miközben Simeon kérdéseire felelgetett,
lelki szemei előtt megjelent Paulus karcsú, halványbarna, büszke alakja, amint
kecskefogatát hajtja valahol az albanumi dombokon. Türelmesen válaszolgatott
Simeon fiának, el-elnézte Mara kerekded, tiszta, elégedett arcát – és nagyon
szerette Paulus fiát.

A tűzvész után megindult nagy építkezések rengeteg megrendelést hoztak

Fabullusnak, a festőnek. Alig győzte a munkát, inaszakadtáig dolgozott,
pihenésre alig szakított magának pár órácskát. Az sem volt igazi pihenés, mert
gondolatai folyton a lánya körül jártak; várta, hogy Dorion eljön hozzá
450
bocsánatot kérni, s ez a várakozás úgy emésztette a zárkózott, büszke embert,
mint a lassan ölő méreg. Szinte eszelősen hajtogatta magában: Dorion tudja,
menynyire szereti az apja, Dorion is szereti őt, el fog jönni. Várt. És egyre
vadabb tempóban dolgozott, hogy legalább addig ne érezze a várakozás
gyötrelmét.
A járvánnyal nem törődött. El sem tudta képzelni, hogy meghalhat, mielőtt
megfesti a nagy képet, álmai álmát, s mielőtt kibékül a gyermekével. Dolgozott.
Most is kínos gonddal öltözködött, mint mindig, most is ünnepi ruhában festett.
Festett, vagy a leányát várta. Így teltek a nappalok és az éjszakák. A nap még
korán jött fel, későn nyugodott le. Fabullus sokáig tudott festeni.
Az új fürdő óriási főépülete olyan stádiumban volt már, hogy hozzá-
kezdhetett a hatalmas freskó, „Az elszalasztott alkalmak” megfestéséhez.
Évekig érlelte magában ezt a kompozíciót. Arról ábrándozott, hogy Dorion
számára festi meg, s mélységesen bánkódott, de mint művész kénytelen volt
elismerni, hogy a fürdőépület főcsarnokának arányai kedvezőbb lehetőségeket
kínálnak, mint egy magánépület falai. Konok buzgalommal látott munkához.
„Az elszalasztott alkalmak” jó kép lesz. Alkotóját nemcsak a Flaviusok első
festőjének fogják nevezni; a kései utókor így emlegeti majd: Fabullus, minden
császárok legnagyobb festőművésze. Hat-hét évszázad legnagyobb képeit
Rómába hurcolták, de aki nem látta Fabullus freskóját, nem látta Rómát.
Felszereltette az állványzatot, de alig tette meg az első ecsetvonásokat,
amikor megtámadta a ragálykór. Ágyba döntötte, hasmenésekkel és
hányásokkal gyötörte a mindig oly kínosan tiszta és pedáns urat, s az orvosok
néhány órával később már tudták, hogy sorsa megpecsételődött. Ott feküdt
merev, üveges szemekkel, behorpadt orcákkal, kihegyesedett orral, szederjes
bőrrel, amely hideg volt, mint a hulláé. Körülötte füstölőszereket égettek, hogy
csökkentsék a fertőzés veszélyét, és elnyomják a testéből kipárolgó bűzt.
Lábikrái görcsbe merevedtek, tudata világos maradt, de a füle zúgott, szédülést
is érzett, próbálta elképzelni a freskóját, nem sikerült, szeme elé vastag
feketeség ereszkedett. Rettenetes szomjúság kínozta, és tudta, hogy minden
italért hányással, kínnal, görcsökkel kell fizetnie. S az orvosokat, akik jól
ismerték finnyás tisztaságszeretetét, már-már bogaras pedantériáját, éppen az
döbbentette meg leginkább, hogy minduntalan inni kért, újra meg újra. Inni,
inni… Körülötte minden elvesztette jelentőségét, előbb a barátai, majd a képei,
végül a gyermeke. Az ágyánál leselkedő halállal sem törődött, nem kívánt
semmit, csak vizet, vizet.
Amikor harmadnap este Basilius, a szobrász értesült Fabullus barátja
haláláról, így szólt a segédjéhez:
– Látod, Kritiasz, ez lett a vége. Meg akarta festeni „Az elszalasztott
alkalmak”-at, abba halt bele. Az ember robotol, gürcöl, emészti magát, számol,
számol, elvállal még egy megrendelést, utána még egyet, és így tovább. Tudja,
hogy megélhet abból a pénzből, amit összekeresett. És a legjobbat csinálta, amit
451
csak csinálni lehet. De még több pénzt akar, még jobbat akar csinálni, még
nagyobb dicsőséget akar, azt akarja, hogy a műhely jövőre kétszázharmincezer
mellszobrot hozzon forgalomba az idei kétszáztízezerrel szemben. Hájfejű
hülyék vagyunk, Kritiasz barátom. Csinos kis birtokot kellene vásárolnom az
Ión-tengernél, ahol csak akkor dolgoznék, ha kedvem szottyan a munkára, úgy
négy-öt naponként, és néhány takaros nőszemélyen kívül senkit sem engednék
magam elé. Legfeljebb még téged, ha nem vagy éppen mogorva kedvedben.
Sütkérezni kellene a napfényben, finom borocskát kortyolgatni, néha elolvasni
egy jó könyvet. És mindenekelőtt négy lóval vontatott kocsin sürgősen ki
kellene száguldani ebből az átkozott városból. Csöppet sem fűt az az ambíció,
hogy megfeszített munka közben leheljem ki a párámat, mint ez a nevetséges és
nagyszerű Fabullus. No; most pedig hadd halljam, milyen munkaprogramot
állítottál össze holnapra.
Dorion eszméletlenül rogyott a földre, amikor hírül hozták neki apja halálát.
Amióta kiutasította őt a házából, semmit sem hallott felőle, gondolta,
elmenekült a fertőzött levegőjű városból. Amikor megtudta, hogy a járvány
végzett vele, testileg érezte a rázúduló bűntudat iszonyatos, fojtogató nyomását.
Én öltem meg, gondolta, és a következő pillanatban élettelenül esett össze.
Amikor nagy sokára visszanyerte öntudatát, megdöbbentően megváltozott,
arca vértelen volt és foltos. Komornája, Paulus, Phineasz vigasztaló szavaira
ügyet sem vetett. Megparancsolta, vigyék vissza Rómába. Próbálták
megmagyarázni neki, hogy ennek semmi értelme, hiszen az elhunytat minden
bizonnyal sürgősen elégették. Dorion nem is figyelt rájuk. Konokul kitartott
szándéka mellett, és visszavitette magát a Városba.
Még arra sem szakított időt, hogy előbb otthon rendbe hozza magát. Úgy,
ahogy volt, ugyanabban a ruhában, mosdatlanul, fésületlenül apja műtermébe
ment, majd az orvosait kereste fel. A hamvakat akarta. Kitérő válaszokat adtak.
Fabullust a rendelet értelmében más tetemekkel együtt égették el, de ezt nem
merték Dorionnak megmondani. Bőbeszédűen azt hitették el vele, hogy a
hamvakat csak a legfelső egészségügyi hatóság külön engedélyével lehet
kiadni. Dorion sorra járta a vezető orvosokat, még Valenshez is elment.
Legalább a hamvakat akarja. Végül adtak neki egy hamuval töltött urnát.
Lelke legmélyén Dorion talán sejtette, hogy közönséges hamu van az
urnában, de nem akarta tudni. Az urna apjának hamvait tartalmazza, apjáét, akit
ő ölt meg, akit elvetemült módon elégettek, miáltal a lelke, a „Ká”-ja is
megsemmisült örökre, és ő, Dorion, engedte, hogy ez megtörténhessen.
Az olcsó, silány kivitelű urnával visszament a Fabullus-házba. Gyengéd
erőszakkal ki akarták tuszkolni onnan, mert a helyiségeket fertőtlenítették
ugyan, de azért félő volt, hogy a ragály csírái nem pusztultak el teljesen. Dorion
megmakacsolta magát, nem lehetett vele bírni. Az urnát kebléhez szorítva
bement a műterembe, ahol félig elkészült képek álltak állványokon vagy a

452
falakhoz támasztva, meg vázlatok „Az elszalasztott alkalmak”-hoz és egyéb
tanulmányok. Lekuporodott a padlóra, és hangosan beszélni kezdett az urnához.
Dorion felvilágosult szellemű volt, és ép érzékkel, fogékony elmével reagált
a valóság jelenségeire; de ami a halállal és a másvilággal kapcsolatos dolgokat
illeti, anyja már kicsiny gyermekkorában teletömte fejét a Nílus országának
ősrégi, sötét képzeteivel. Amikor meghalt az anyja, testét a szigorú, régi rítus
szerint bebalzsamozták, és örök időkre konzervált múmiáját gondosan
elhelyezték abban a kicsiny lakban, amelyet Fabullus emeltetett neki az
alexandriai nekropoliszban. De az apja nemcsak hogy a lánya vétke miatt
pusztult el, hanem a lelke is örökre megsemmisült a testével együtt, s ennek is
Dorion megbocsáthatatlan hanyagsága az oka. Igen, mert hagyta, hogy apja
szent tetemét barbár módon elégessék. Így nem léphetett lakóházába, az
örökkévalóságba, nem szállhatott fel a hajóra, amely várt rá, hogy elvigye a
boldog lelkek birodalmába.
Kuporgott a padlón, soványan, piszkosan, tengerszínű szemében az önvád
emésztő lángjai lobogtak, keskeny tenyereivel szorosan magához ölelte az
urnát. Amikor bejött és gépiesen körülnézett a műteremben, szeme véletlenül
megakadt egy halotti könyvön, amilyet a bebalzsamozott tetem mellett szoktak
elhelyezni. Az ilyen halotti könyvekben különféle varázsigék vannak,
amelyekkel elháríthatók mindazok a veszedelmek, amelyek a másvilágra érkező
lelket vándorlásai közben fenyegetik. Dorion félig eszméletlenül, vacogó
hangon mormolta maga elé az ősi egyiptomi formulákat.
Hirtelen abbahagyta, elhallgatott, félelem és gyűlölet hullámai csaptak fel a
lelkében. A könyvnek ahhoz a fejezetéhez ért, amely a holtak megítélésével
foglalkozott. Rémület fogta el: fülébe csengtek József rejtélyes és dicsekvő
szavai, hogy neki hatalom adatott a holtak ítéletének feljegyzésére. Dorion
agyában ezek a kijelentések egyszerre meglepő, gyűlöletes értelmet kaptak.
József volt az, aki bosszúvágyból örökre megsemmisítette apja, „Ká”-ját.
A harmadik napon eljött József. Dorion halk sikoltással szökött talpra. Olyan
iszonyattal hátrált előle, olyan sistergő gyűlölettel utasította el magától, hogy
József nem mert ott maradni.
Orvosokat, ápolókat küldött hozzá. Dorion csak napokkal később tért vissza
a házukba.
Megint napok teltek el, mire József elszánta magát, hogy átmenjen felesége
lakosztályába. Úgy látta, hogy Dorion még a szokottnál is vékonyabb és
törékenyebb, de gondosan öltözött és ápolt külsejű, mint mindig, azokat a
pókhálóvékony ruhákat viselte, amelyeket annyira kedvelt, és a macskája,
Krónosz is ott mászkált körülötte, mint mindig. Dorion összeszedte magát,
tervei voltak. Két célt tűzött maga elé, egyéb nem érdekelte többé. Egyik célja
az volt, hogy fiát nagyapja szellemében nevelje. A másik: megfizetni a zsidónak
azért, amit vele és apjával tett. Mindkét cél elérése nyugodt megfontoltságot,
hidegvért, okosságot, kitartást igényelt, olyan tulajdonságokat, amelyek – jól
453
tudta – nem tartoznak erényei közé. De mivel élete értelmét ebben a két célban
látta, szilárdan eltökélte magában, hogy ezentúl nyugodt és okos lesz.
Halk, udvarias hangon közölte Józseffel, hogy Alexandriába utazik. Apjának
lelke, a „Ká”-ja megsemmisült ugyan, de azért legalább a hamvakat el akarja
helyezni az alexandriai nekropoliszban, a Fabullus számára fenntartott
sírkamrában. Paulust magával viszi, Alexandriában kívánja iskoláztatni.
Köszönettel venné, ha József megengedné, hogy Phineasz is vele mehessen.
József így anyagi tehertételtől szabadulna meg, Dorionnak meg nem sokat
számítana, mert apja vagyona immár az övé.
József már rég belátta, hogy Doriont nem bírja megtartani, hogy nem élhet
vele tovább. De amit felismert az értelme, nem akarta tudomásul venni a szíve.
Kérlelni kezdte Doriont, könyörgött neki, maradjon Rómában. Gondolja meg:
apja rómainak akarta neveltetni Paulust, nem alexandriai görögnek. Maradjon
Rómában. Ő, József, ünnepélyesen megígéri, hogy a fiú neveltetésébe nem fog
többé beleszólni. Maradjon hát Rómában.
Dorion számított rá, hogy József ilyen húrokat kezd majd pengetni. Csendes
elégtétellel állapította meg, hogy szavait hidegen tudja hallgatni, hogy sem a
hangja, sem a szeme nem hat már az érzelmeire. Tervét véghez tudja vinni, régi
vonzalmának feltámadásától nem kell félnie.
Esze ágában sem volt elutazni Alexandriába; de el akarta hitetni Józseffel,
hogy csak az ő rábeszélésének engedve hajlandó Rómában maradni, s engedé-
kenységének nagy árat szabott. Lassan, lépésről lépésre, okos taktikával
engedett. Rómában marad, de csak egy feltétellel. Mi az a feltétel? Ismét
elmondta régi kívánságát.
Dorion máskor oly szilaj tekintetű szemeiben hideg fény csillogott. Hűvösre
fegyelmezett vékony hangján kijelentette: ragaszkodik hozzá, hogy József azt
az asszonyt, azt a provinciából jött zsidó nőszemélyt küldje el Rómából.
Józsefnek eszébe jutott Ábrahám története. „Mikor pedig Sára nevetgélni
látá az egyiptombeli Hágárnak fiát, kit Ábrahámnak szült vala, mondá
Ábrahámnak: »Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával együtt, mert nem lesz
örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal.« Ábrahámnak pedig igen
nehéznek látszék e dolog … Felkele azért Ábrahám jókor reggel, és vőn
kenyeret és egy tömlő vizet, és adá Hágárnak, és feltevé azt és a gyermeket
annak vállára, s elbocsátá. Az pedig elméne…”
– Jól van – mondta Dorionnak –, legyen a te kívánságod szerint.

Másnap elment a Suburába. Mara sugárzott a boldogságtól, amikor meglátta;

tiszta, kerekded, kissé már pufókká gömbölyödött arca tüstént elárult minden
érzelmi rezdülést. A fiú is szemmel láthatóan örült neki. A barkácsolással már
annyira előrehaladt, hogy hamarosan megmutathatja apjának. Mara
sürgött-forgott. Hideg lábfürdőt készített; tudta, hogy József szeret lábat mosni,
454
ha gyalogszerrel jön át. Nagyon igyekezett a kedvében járni, kényelméről
gondoskodni; zsámolyt, párnákat, hűsítő italokat hozott neki.
József jólesően engedte, hogy az asszony kiszolgálja. Közben lopva figyelte,
amint buzgón tett-vett körülötte. Mara az elmúlt tíz év alatt kissé
megtestesedett. De József most mégis olyannak látta, mint Rómában még soha
olyannak, amilyen akkor volt, régen, Caesareában. Fantáziája letörölte orcáiról
a pufókságot, s az egykori Marát varázsolta elébe: a tiszta, tojásdad arcot, az
alacsony, de sugárzó homlokot, a mandulametszésű szemeket, az érzékien
duzzadt ajkakat; azt az alázatos, fiatal, édes galileai teremtést, akinek tisztaságát
még jobban kiemelte, vonzó keretbe foglalta az észak-júdeai nők sötétbarna,
piros csíkos, négyszögletűre szabott ruhája. És felgerjedt benne a vágyakozás,
mint akkor, az első caesareai időkben.
„Ábrahámnak pedig igen nehéznek látszék e dolog…” Dorionnak megígérte,
a szavát adta. Dorion nem olyan asszony volt, hogy ajándékba, ingyen
kaphasson tőle bármit is. Ő, József, szereti Paulust, és ragaszkodik Dorionhoz.
Talán szerencsétlensége, hogy ragaszkodik hozzá; de hiába, nem tehet semmit,
egyszerűen képtelen elszakadni tőle. Itt az ideje, nem várhat tovább, meg kell
mondania Marának.
Kínosan fészkelődött, nehezére esett elkezdeni, lerombolni a nyugodalmas
fészek derűs békességét. Odakünn járvány dühöng, de itt olyan biztonságos,
olyan jó. Simeon-Janiki, az ő zömök zsidó fia felolvas „A zsidó háború”-ból,
lassan, de buzgó igyekezettel, sikeresen birkózva a megértés nehézségeivel.
Mara aligha ért belőle valamit, de elragadtatással hallgatja. És most Józsefnek
fel kell dúlnia ezt a parányi zugot, ezt az apró szigetet, ahol a csöndes boldogság
madara fészkel.
Végre elszánta magát a nagy ugrásra. Nagyon nyugtalanító ez a járvány –
kezdte –, semmi jele, hogy múlófélben volna. Apósát, Fabullust is elragadta.
Ilyen körülmények között az óvatosság azt parancsolja, hogy Mara a gyerekkel
ne maradjon tovább Rómában. Simeon meglepődve kapta fel a fejét. Ugyan,
már miért kellene elmenni innét? – kérdezte. A járvány eddig sem tudta őt
leteperni, ezután sem bír vele, ő bizony nem fél tőle – bizonygatta önérzetesen.
Magában pedig arra gondolt, hogy nemsokára elkészül a modell, megmutathatja
urának és atyjának. Több hét kemény munkája fekszik a modellben. Most
hagyja abba, amikor már majdnem kész? És ha máshová kell menni, hol talál ő
még egy olyan buzgó segítőtársat, amilyen a barátja, Constans?
Mara nem tartozott az eszes asszonyok közé, de ha Józsefről volt szó, finom
ösztönnel megszimatolta a veszedelmet. Már a mai látogatás elejétől fogva
érezte, hogy József mondani akar neki valamit, s hogy az a valami csak
kellemetlen lehet. József szavai hallatára megrémült. Tüstént sejtette az
összefüggéseket. Sokat hallott Dorion úrhölgyről, tudta, hogy ő, Mara, szálka a
szemében. Biztos, hogy József indítványa mögött Dorion úrhölgy rejlik. Hiszen
József oly sokáig megtűrte őket Rómában; sőt a legutóbbi hetekben úgy látszott,
455
lelkierőt merít abból, hogy gyakran el-eljár hozzájuk. Honnan ez a hirtelen
aggodalom a járvány miatt? Éppen a járványtól félti őket József, most, amikor a
járvány szűnőben van? Biztos, hogy az a hölgy akarja eltávolítani Rómából. És
ha egyszer elmegy innen, a hölgy meg tudja akadályozni, hogy valaha is
visszatérjen. Ah, nagyon jól megérti a hölgy szempontjait. Az ő helyében maga
sem tűrné meg József másik feleségének és gyermekének a jelenlétét.
Mindezt egyetlen pillanat alatt sejtette meg, és csendes, vidám arcáról
lefagyott az öröm. De meg sem próbált ellenvetésekkel, siránkozásokkal, suta
kapacitálásokkal, tudta, hogy ennek semmi értelme. Fiának ellenkezését
leintette, s maga is megadóan beletörődött a sorsába. Lelke mélyén sohasem
hitte, hogy ez a boldog állapot tartós lesz. Már akkor kezdett kételkedni, amikor
József arról beszélt, hogy Simeont majd a barátainál nevelteti fel. Ha József, ura
és parancsolója úgy kívánja, elmegy, ez természetes. Igen, felelte József, úgy
kívánja, hogy menjen vissza Júdeába.
– Júdeába? – kérdezte sötéten és berzenkedve Simeon, de anyja szemre-
hányó, szomorú és egyben kérlelő pillantást vetett rá, mire elhallgatott.
Mihelyt azonban Mara egyedül maradt, magatartása megváltozott.
Megértette Dorion úrhölgyet, tisztelte és szerette Józsefet, de ezúttal nem volt
hajlandó minden további nélkül beadni a derekát. Ha csupán róla volna szó, még
hagyján, de most a fia jövője forog kockán. Mindenki láthatja, hogy Simeon
milyen szépen fejlődik Rómában, milyen jót tesz neki a város és főleg az, hogy
apja közelében lehet, aki foglalkozik vele, neveli, istápolja lelkében a nemes
tulajdonságokat, nyesegeti a vadhajtásokat. Júdeában elvadulna a gyerek. Vigye
őt vissza az éltető fényből az árnyékba? Nem, erről szó sem lehet.
Elmondta József barátjának, Alexasz üvegfúvónak, mekkora szerencsét-
lenség szakadt rá hirtelen. A testes úriember végighallgatta, egyszer sem
szakította félbe. Sok megpróbáltatáson ment keresztül, több szenvedést állt ki,
mint bárki más, elvesztett mindenkit, akit szeretett. Most megszerette ezt a
júdeai asszonyt meg a gyerekét, a kedves, okos Simeont, aki életet és pezsgő
vidámságot hozott az ő magányos és komor otthonába. Nem akarta, hogy
elmenjenek, nem akarta, hogy megint nyomasztó csend fészkelje be magát a
házába. Nemegyszer kellett már tapasztalnia, milyen gyorsan illan el az öröm.
Véteknek tartotta volna minden harc nélkül elengedni maga mellől ezt a két
derűs lelket, s nem ment a fejébe, hogyan tudta József olyan könnyű szívvel,
kurtán-furcsán elküldeni őket.
Egész éjjel töprengett, törte a fejét, mit lehetne tenni. Reggelre eszébe jutott
egy jónak látszó megoldás. Feleségül veszi Marát. Természetesen tudta, miért
akarja József eltávolítani Marát Rómából. No de ha Mara másvalakinek a
felesége lesz, jelenléte csak nem zavarhatja Dorion úrhölgyet?
Amikor József megint eljött a Suburába, hogy Marával megbeszélje az
elutazás részleteit, Alexaszt is ott találta. Meglepődött, kellemetlennek érezte a
jelenlétét. Alexasz nem sokat teketóriázott, közölte vele, milyen megoldást
456
eszelt ki. József fanyalogva hallgatta. Sajnos, Dorion úrhölgyet nem lehet olyan
könnyen kielégíteni és megbékíteni, ahogyan az ő Alexasz barátja gondolja.
Dorion heves és féktelen természet, semmiképpen sem egyezne bele ilyen
félmegoldásba. Ha Mara Rómában marad, József elveszti Doriont. Másfelől
viszont nem merte nyíltan ellenezni Alexasz tervét. Ha feleségül akarja venni
Marát, milyen jogon akadályozhatná meg? A beszélgetés alatt egyetlenegyszer
sem hangzott el Dorion neve, mégis mind a hárman nagyon jól tudták, hogy
lényegében véve miatta van az egész. Beszéltek, beszéltek, és nem jutottak
semmire.
Mara figyelte József habozását. Alexasz barátságát, házassági ajánlatát
örömmel fogadta, szerencsés fordulatnak fogta fel, őszintén remélte, hogy ily
módon megoldódik minden nehézség. Most azonban, miközben hallgatta a két
férfi döcögő beszélgetését, s nézte József arcát, világosan felismerte a helyzetet:
ha Rómában marad, jelenlétével csak ingerli Józsefet, az ő urát, és mint Alexasz
felesége Rómában távolabb lesz tőle, mint Júdeában. De hát nem a gyerek a
fontos? Nincs-e szüksége rá, hogy itt nevelkedjék Rómában, szigorúbb
felügyelet alatt? Mara nem találta a kiutat.
Végül Alexasz megtalálta. Ha az ő József barátja annyira félti Mara
egészségét, akkor talán az volna a legokosabb, ha Mara egy időre visszatérne
Júdeába, már csak azért is, hogy ott végleg elrendezze a saját meg Simeon
ügyeit. A fiút azonban igazán nem kell félteni a járványtól; az ennyire fiatal
korúak csak a legritkább esetben kapják el a ragályt. Szóval neki, Alexasznak,
az a tanácsa, hogy Mara egyelőre egyedül térjen vissza Júdeába, Simeon-Janiki
pedig maradjon itt az ő házában, mintegy zálogul.
Mara némán, magába roskadva, megtört szívvel hallgatta. Alexasz
indítványát jó szándék sugallta, ezt egy pillanatra sem vonta kétségbe. De így
elveszíti a férjét is, a fiát is. Kegyetlen megoldás. Van-e más választása? Nincs.
Ha nem akarja Józsefet végképp magára haragítani, akkor el kell fogadnia. Így
hát beleegyezett, fájó szívvel, görcsösen megkapaszkodva abban a feltételben,
hogy „egyelőre” marad távol.
József és Simeon kísérték el a kikötőbe, ahol hajóra kellett szállnia.
Háromnapi utazásra volt a kikötő, s Mara igen nagyra értékelte József
udvariasságát, mert József meghűlt, meg egyébként is ellustult az utóbbi időben.
Különös volt megfigyelni, hogy e háromnapi utazás alatt mennyire a régi
Marává változott vissza. Teljesen elfelejtette azt a kevés latint és görögöt, ami
ráragadt a Városban. Leplezetlen csodálattal nézte a fiát, aki nála sokkal
ügyesebben és magabiztosabban viselkedik, nem jön zavarba, néha meglepően
érett és férfias gesztusai vannak. Alázatos szavakkal újra meg újra kérte
Józsefet, vegye védőszárnyai alá a gyereket. Alexasz igazán jó ember, szereti
Simeon-Janikit, de egy fiú hogyan fejlődhetne apja áldása és szeretete nélkül?
Hetenként kétszer, de legalább egyszer engedje Simeon-Janikit az orcája elé, ezt
meg kell ígérnie. József megígérte, többet is ígért. Ígéretét komolyan gondolta,
457
mert őszintén kedvelte az ő zsidó fiát. Hiszen Simeon-Janiki az elsőszülöttje,
test szerint. Szíve szerint természetesen Paulus az elsőszülöttje.
Amikor a matrózok felhúzták a pallót, s a hajó lomha teste lassan úszni
kezdett kifelé, Mara még tanácsokat kiabált Józsefnek, siessen haza, az isten
szerelmére, és kúrálja magát. Kamillát, mangoldot és porrá tört zsázsát keverjen
óborba, azt igya, és az is nagyon fontos, hogy jól kiizzadjon. A legközelebbi
postával írja meg, kiheverte-e a hűlést. Mara szemrehányásokkal illette magát,
hogy minek fogadta el József kíséretét; nem lett volna szabad, nem lett volna
szabad, hajtogatta magában; a hűléstől legyöngült szervezetet könnyebben
fertőzik meg a ragály miazmái.
A hajó kiúszott a nyílt tengerre. Mara még sokáig állt a hátsó fedélzeten.
József és Simeon alakja hamarosan elenyészett. Itália partja csak lassan
halványodott. De Mara még akkor is a fedélzeten állt, amikor a part régen eltűnt
a szeme elől.

Simeon-Janiki szerette az anyját, azzal a gyöngédséggel, amelyet a felnőtt

férfi érez egy nála sokkalta gyöngébb és gyámoltalanabb teremtmény iránt. De
ha egészen őszinte akart lenni önmagához, a Mara elutazását követő hetekben
be kellett ismernie: örül, hogy nincs most vele. Mert nagyon mozgalmas hetek
következtek, és anyja csak akadályozta volna.
Miután megszűnt a járvány, és a jómódúak vidéki birtokaikról visszatértek a
fővárosba, a hivatalos falragaszközlönyök végre tudatták: Bereniké hercegnő
két hét múlva megérkezik Rómába. A császár is közölte már a szenátussal, hogy
száz napig tartó, sohasem látott pazar pompával megrendezett játékokkal
kívánja felavatni az új amfiteátrumot, amelynek építését még apja kezdte el, s
amely a világ legnagyobb amfiteátruma volt. A császári leirat nem említette
meg, de az egész birodalomban mindenki tudta, hogy Titus Bereniké tiszteletére
rendezteti a játékokat.
A Város, az Urbs visszanyerte korábbi vidám arculatát, pezsgett az élet, nagy
lendülettel folytak a játékokkal kapcsolatos előkészületek. A két fiú, Simeon és
Constans mindenbe beleütötte az orrát. Ott lábatlankodtak az amfiteátrum körül,
fontoskodva, mintha közreműködésük nélkül semmi sem menne úgy, ahogy
kell. Még a Nagy De-bora modelljén sem dolgoztak.
Legtöbbet az istállók táján őgyelegtek, roppantul érdekelte őket azoknak a
vállalkozóknak a tevékenysége, akik a kocsiversenyekhez a lovakat szállították
és idomították. A versenyek mindig két párt, a „kékek” és a „zöldek” viadalát
jelentették. Az egész birodalom lakossága erre a két versenypártra oszlott. Száz
esztendő óta volt ez így. Mióta a rómaiak a politikai tevékenység lehetőségével
együtt a politikai szenvedélyüket is elveszítették, a futtatások izgalmaiban
kerestek kárpótlást, ezekben tombolták ki fölös energiájukat, vad hévvel
buzdították „színeiket”, óriási lelkesedéssel ünnepelték győzelmeiket, és porig
458
sújtva gyászolták vereségeiket. Az általános versenyláztól még annak az új,
szelíd tanokat valló, szigorú életmódot követő, aszketikus szektának a tagjai
sem bírtak szabadulni, akiket minaeusoknak, hivőknek, krisztuskövetőknek
neveztek. Közéjük tartozott a telkek adásvételével foglalkozó Tryphon
szabados is, Giszkalai János földije és üzletbarátja; az utóbbi időben őt is
erősebben érdekelték a „kékek” esélyei, mint az északi városrész telekárai, vagy
azok a hitbeli kérdések, amelyekben szektája eltért a doktorok tantételeitől.
János egy alkalommal csodálkozva megkérdezte tőle: vajon szektájának tanai
egyáltalán megengedik-e, hogy kocsiversenyekre járjon. A „hivő” Tryphon
meglepően liberálisan válaszolt a kérdésre: nem szabad megvetni azokat a
szórakozásokat, amelyeket Isten az ő jóságában nyújt. János furcsálkodva
csóválta a fejét, mire Tryphon a Szentírásra, pontosan Illés prófétára
hivatkozott. Ha Illés próféta szekéren utazott az égbe, akkor – vélte – a
kocsihajtás művészete nem lehet visszatetsző Isten szemében.
Simeon „zöld” volt, Constans „kék”. A „kékeknek” sikerült a legfontosabb
négyes fogatuk számára megszerezniük Vindexet, a híres vezérlovat. Ez olyan
esemény volt, amely még a Cethal és a zsidó hercegnő küszöbönálló
házasságkötését is háttérbe szorította. Lucrio százados is a „kékek” táborához
tartozott, és öröme nem ismert határt, amikor megtudta, hogy Vindexet az ő
pártjának négyes fogatában láthatja majd a nagy versenyen. Az örömteljes hír
annyira lelkesítette, hogy még a keleti hölggyel szemben táplált ellenszenvéről
is csaknem megfeledkezett.
A két fiút mindennap kidobták az istállókból, de ők mindennap újabb
ürügyet eszeltek ki, hogy megint bejuthassanak. Constans már kezdett
belefáradni a meddő próbálkozásokba, Simeon azonban leleményes volt. Az
istállóőröket amulettekkel vesztegette meg, amelyek a saját kocsihajtóknak
győzelmet hoznak, az ellenpárt lovait pedig lesántítják. Maga gyártotta ezeket:
egyiptomi varázsformula-táblácskákat fabrikált, fura krikszkrakszokat karcolt
Nagy Sándor korabeli régi pénzdarabokba, apró varázscsengettyűket csinált,
amelyeket a lovak nyakába lehetett akasztani. Egyik-másik versenykocsissal is
sikerült beszélgetésbe elegyednie. Lábait szétterpesztette, a szakemberpózában
tárgyalt velük, elmesélte, mit mondott neki egyszer Caesareában Thallus, a nagy
bajnok, aki ezer futamban szerezte meg a győzelmet; hozzáértően veregette a
lovak nyakát és farát, összehasonlította őket a híres Silvanusszal, amelynek a
hátán maga is ült egyszer; szóval úgy viselkedett, mint aki komoly lótenyésztési
szakismeretekkel rendelkezik. Constans csak ámult-bámult mellette, és majd
belesárgult az irigységbe.
Constans egy másik pajtásától szerzett egy szürke mókust, amely valahogy a
környékről betévedt a város kőrengetegébe. Odaígérte a mókust Simeonnak, ha
ki tudja eszközölni, hogy felülhessen Vindex hátára. Az élelmes Simeon
vállalta, hogy elintézi a kérést. Akadt ugyan egy kis bökkenő. Vindex a „kékek”
versenylova volt, Simeon pedig a „zöld” párt hívének vallotta magát. Akkor lett
459
„zöld”, amikor Thallus oly nagylelkűen felültette lova hátára; azóta hűségesen
kitartott a „zöldek” mellett, és még akkor sem tagadta volna meg pártállását, ha
történetesen Vindexet ígérték volna oda neki. Éppoly otthonosan jártkelt a
„kékek”, mint a „zöldek” istállóiban. Avilus, a „kékek” legjobb kocsisa egyszer
még azt is megengedte neki, hogy felüljön Vindexre. Simeon, zömök testét
kihúzva, keményen tartotta magát az izgő-mozgó ötéves telivér paripa hátán, s
keble dagadozott a büszkeségtől.
– Herkelre – kiáltotta –, ezzel a gebével akár egész Indiát meg lehetne
hódítani!
India messze volt, Constans szürke mókusa viszont könnyen megszerezhető
zsákmánynak látszott; Simeon most már biztosra vette, hogy legközelebb
Constans is felülhet Vindexre. Csak az alkalmat várta, hogy előálljon a kéréssel.
Ám tervét keresztülhúzta a végzet. Olyan szerencsétlenség történt, amely egész
Rómát megrendítette. Thallus mellett Avilus volt a versenypálya másik királya,
ő is ezerszeres győztes volt, egészen pontosan ezerhét versenyt nyert meg.
Galliában élt, csak a nagy versenyre jött fel Rómába, persze jóval előbb, hogy
legyen ideje a gyakorlásra. Mindössze két hét volt hátra a nagy versenyig,
amikor elkapta a járvány, amelytől akkor már nem félt senki, mert a
megbetegedések száma minimálisra zsugorodott. Avilus meghalt, mielőtt
Simeon megkérhette volna, engedje Constanst is felülni Vindexre.
Avilus halála annyira kedvét szegte a fiúknak, hogy attól fogva csak ritkán
jártak az istállókba. Annál gyakrabban lebzseltek a gladiátorok kaszárnyáiban.
Itt talán még mozgalmasabb volt az élet, mint a kocsihajtóknál. A vívók
gyakorlótereire könnyen lehetett belépési engedélyt kapni. A gladiátorjátékok
szervezésével foglalkozó urak széles körű toborzási propagandát fejtettek ki, és
minden érdeklődőt szívesen fogadtak. Súlyos gondokkal küszködtek ugyanis. A
száznapos játékokhoz óriási mennyiségű élő anyagra volt szükség,
hozzávetőleg tizenötezer emberre; és a lajstromba vett nevek nagyobbik fele
mellé már eleve oda kellett biggyeszteni a fekete P betűt, ami azt jelentette:
„periturus”, vagyis hogy pusztulásra vannak ítélve, a játékok során ezeket le
fogják öldösni. Igaz, a tíz éve beszerzett zsidó foglyokból még maradt valami
nyolcezer. De ennek az anyagnak a felhasználásé nem lett volna tapintatos
dolog olyan játékoknál, amelyeket éppen egy zsidó hercegnő tiszteletére
rendeznek, arról nem is szólva, hogy az illető zsidó hercegnő rövidesen a
birodalom császárnéja lesz. Helyesebbnek vélték, ha szükségből, erről a fő
tartalékról lemondva, inkább más emberanyagot szereznek. Az óriási városban
mindig fel lehetett hajtani éhező, nyomorgó embereket, akik végső
elszántságukban hajlandók voltak bőrüket vásárra vinni, s beálltak gladiátornak.
Pedig tudták, hogy a kaszárnyákban vasfegyelem uralkodik, és ijesztő volt az
eskü is, amellyel a toborzáskor engedelmességet fogadtak, hogy ellenkezés
nélkül engedik magukat „vesszővel verni, tűzzel égetni, vassal megölni”.
Másfelől viszont a kaszárnyákban közismerten bőséges volt az ellátás,
460
valósággal felhizlalták az embereket. Meg aztán a gladiátorokat életükben két
alkalommal úgy megbámulták, mintha legalábbis szenátorok lettek volna:
először a fellépésük előtt rendezett nagy nyilvános lakomán, másodszor a
küzdőporondon. Ez a kilátás sokat kárpótolt a halálfélelemért. No és a
gladiátorok az asszonyoknál is kapósabbak voltak; a legmagasabb arisztokrácia
egynémely hölgyeiről közszájon forgott, hogy szerelmi partnereiket
előszeretettel szemelik ki közülük, különösen a porondra lépésük napját
megelőző éjszakára, mivel a halál árnyékában jobban élvezték a szeretkezés
gyönyöreit. Mindeme csábító lehetőségek ellenére a gladiátorjátékok szervezői
csak roppant propagandával tudták összetoborozni a szükséges létszámot, és
rendkívül nagy ötletességről tettek bizonyságot. Simeon és Constans egy
alkalommal lázas érdeklődéssel hallgatta az egyik gladiátoriskola igazgatóját,
aki a Napi Közlöny tudósítójának bemutatta újonnan beszervezett
emberanyagát, a szabadszületésűek elég népes csoportját. Ezek itt mind
szabadon született polgárok, magyarázta a direktor. Külön felhívta a figyelmet
egy meglehetősen vézna fiatalemberre, aki köztiszteletben álló, de szegény
famíliából származott. Az ifjú elmondta: azért állt be gladiátornak, mert
sürgősen kellett a pénz. Apja áldozatul esett a járvány utolsó fellobbanásának;
végrendeletében meghagyta, hogy tetemét ne égessék el, hanem hantolják el az
anyaföldbe; ő, a fia, erre fordította a gladiátortoborzóktól kapott fejpénzt. Az
apa alighanem a „hivők” vagy „krisztuskövetők” szektájához tartozott. A
Közlöny tudósítója sokat várt a romantikus história hatásától.
A gladiátorok egyébiránt többnyire barátságos fickók voltak, és amikor
éppen nem gyakorlatoztak, ettek, aludtak, szívesen beszédbe elegyedtek a két
fiúval. Simeon és Constans szakszerűen nyilatkoztak technikájukról,
meg-megemelték a fegyvereiket, megtapogatták izmaikat, tanácsokat
osztogattak.
Eddig a római fiúknak az „angolok és katonák” volt a kedvenc játékuk. A
vad angolok emléke a legutóbbi háború óta még erősen élt a köztudatban, főleg
az a barbár szokásuk, hogy kékre festett arccal indultak a harcba. A római
gyerekeknek ez igen tetszett, s anyjuk nagy mérgére kékre mázolták az
ábrázatukat, valahányszor angolosdit játszottak. Most azonban – nem
utolsósorban Simeon ösztönzésére – ezt a játékot kiszorította a gladiátorosdi. A
fiúk fakardokkal viaskodtak, és szavalókórusban üvöltözték utcahosszat a
vérfagyasztó esküt, hogy engedik magukat „vesszővel verni, tűzzel égetni,
vassal megölni”. Rettentően fájlalták, hogy még nem érték el a törvény által
megszabott alsó korhatárt, nem tehetik le igazában a gladiátoresküt, nem
állhatnak ki az arénában megküzdeni életre-halálra.
De a legnagyobb disznóságnak azt tartották, hogy tizennégy éven aluliak
lévén, egyáltalán be sem engedik őket az amfiteátrum nézőterére. Simeon
hencegett: nem érdekli a tilalom, bejut oda, mérget vehetnek rá. Constans

461
megint felajánlotta neki a szürke mókusát, ha őt is be tudja csempészni
valahogy.
– Herkelre – vetette oda Simeon könnyed fölénnyel –, nyélbe ütjük majd, ne
félj.
Könnyelmű ígérete azonban álmatlan éjszakákba került. Sőt még nappal is
gyakran tépelődött. Most, hogy nem volt ott az anyja, aki folyton faggatta, nem
evett-e tiltott ételeket, gyakran vett magának egy darab mézzel kent
szamárkolbászt, letelepedett valamelyik templom magas lépcsőjére, álmatagon
majszolgatta a kolbászt, s közben terveket szövögetett, miképpen tudna
Constansszal bejutni az amfiteátrumba a játékok alatt.

Marullus a színdarabját olvasta fel Demetrius Libanusnak. Ez volt a címe:

„Laureolus, a kalóz”. Már több jelenetet átírt, újraírt, de valahogy nem sikerült
az igazi hangulatot eltalálnia.
– Mit gondolsz – kérdezte hirtelen –, nem volna jó ötlet, ha a kalózokból
szökött rabszolgákat csinálnánk?
Demetrius felpillantott.
– Hogy mondod? – kérdezte. Kedvetlenségét mintha elfújták volna, duzzadt
arca egyszeriben maga lett a feszült figyelem.
Számára is a végletekig felcsigázott izgalom időszakát jelentették az ünnepi
játékokat megelőző hetek. A Vespasianus emlékére rendezett gyászünnepségek
óta nem lépett a nyilvánosság elé. Valami nagy alkalomra várt; most a
száznapos játékok meghozták a várva várt nagy alkalmat. Gyerekkora óta
ábrándozott arról, hogy egyszer majd eljátszhatja Laureolust, a kalózt, az
évszázad legnépszerűbb bűnöző-figuráját, Catullus egyik régi, népi hangvételű
játékának hősét. Többször is alkalma nyílt rá, de nem vállalta, mert nem érezte
magát elég érettnek, elég kiteljesedettnek a szerep igazi, mesteri megformá-
lására. Most, annyi hányattatás után, belsőleg megérlelődött, most friss
lehelettel töltheti meg a régi, félig halott figurát, saját korának leheletével. De
valahogy nem tudott úgy dolgozni, mint remélte. Marullusból, aki Catullus
nyomán a szövegkönyvet írta, szintén hiányzott a lendület. Már három hete
bajlódtak a szövegkönyvvel, s bár egyikük sem mondta ki nyíltan, mindketten
érezték, hogy nem jó. Nem az a „Laureolus” volt, amiről álmodtak.
Most, hogy Marullus felvetette ezt az ötletet a rabszolgákkal, a színészben új
remények kezdtek éledezni.
– Jó lesz ez, Demetriusom, majd meglátod – mondta Marullus, felélénkülve,
hirtelen megnövekedett bizakodással. – No, várj csak. Most összefoglalom az
előjátékot dióhéjban – folytatta azon a tárgyilagos hangon, amelyet még ügyvéd
korában szokott meg. – Tehát: kalózbandává összeverődött csőcselék,
mindenféle alja népség, katonaszökevények, üldözött gonosztevők, de főként
szökött rabszolgák, ha te is jónak találod az új ötletemet. Az imént hajtották
462
végre első rajtaütésüket, kifosztottak egy hajót, és most befutottak egy eldugott
öbölbe, hogy zavartalanul osztozkodjanak a zsákmányon. Nagyon elégedettek,
tervezgetik, mire költik majd zsákmányrészüket. A legtöbbnek E betűs
billogjuk van, vagyis kényszermunkára ítélt rabszolgák.
– Látom már – mondta Demetrius. – Kitűnő. No és most léptessünk a színre
egy házaló kalmárt, akitől a fickók nagy mennyiségű balzsamkenőcsöt vesznek.
A híres Scribonius Largus-féle balzsamkenőcsből, amellyel állítólag el lehet
tüntetni a bőrbe égetett jelet.
– Nagyon jó – helyeselt Marullus. – Megveszik a kenőcsöt, de nem bíznak a
hatásában. Erős a gyanújuk, hogy a kalmár hamisított portékát sózott rájuk,
ahogyan ez manapság oly gyakran fordul elő.
A titkár gyorsírással buzgón jegyzett.
– Nem találod, Demetrius, hogy ezzel a rabszolgamotívummal megnyertük a
csatát? – kérdezte Marullus. –Kapiskálod már, hova akarok kilyukadni?
De még mennyire hogy kapiskálta Libanus! Hiszen ez a megoldás, a
telitalálat, a csattanók csattanója. Ez adja meg a darabnak az oly forrón várt és
keresett aktualitást. Ha valami aktuálisnak nevezhető, akkor a rabszolga-
probléma az. A modern filozófusok és jogászok arra törekednek évtizedek óta,
hogy a rabszolgák életét megkönnyítsék. Természetesen a rabszolgaság teljes
megszüntetésére senki sem gondol – legyen az görög vagy római, zsidó,
egyiptomi vagy keresztény, ideológus vagy gyakorlati politikus. Mert világos,
hogy ebben az esetben megszűnne a termelés szabályozott folyamata, a
civilizáció, a társadalmi rend. Mindamellett számos modern író és politikus
szüntelen azt hirdeti, hogy enyhíteni kell a rabszolgák függőségét; ezt kívánja a
józan megfontolás, és ez felel meg a mai, humanistább felfogásnak. Az utóbbi
évtizedekben el is értek bizonyos eredményeket. A konzervatívok és az Igazi
Római Férfiak nevezetű csoport nagy mérgére például ma már tiltja a törvény,
hogy bírói ítélet nélkül bárki is megölhesse rabszolgáját. A liberálisok még egy
olyan szenátusi döntést is kieszközöltek, amelynek értelmében ezentúl senki
sem adhatja el rabnőit bordélyházaknak. Marullus még tovább ment; még
szenátor korában az alábbi törvényjavaslatot terjesztette elő: a szolgálatban
kivénhedt, már nem értékesíthető rabszolgákat nem szabad kilökni az utcára,
hogy ott éhen forduljanak fel; ha az ilyeneket még a cirkuszi játékok rendezői
sem veszik meg, gazdáik kötelesek naponta egy darab kenyeret és havonta
kétszer némi fokhagymát meg vöröshagymát juttatni nekik. Marullusnak ez a
radikálisan liberális törvénytervezete természetesen megbukott. De nagyszerű
eszme, és Libanus bárki másnál jobban tudja értékelni, mit jelent az, ha most
Marullus a „Laureolus” ürügyén színpadon akarja újra felvetni a problémát.
– Igen – bólogatott Libanus –, ez a megoldás. Most fején találtad a szöget,
Marullus szenátor. De kérlek, folytasd. Hogyan képzeled a cselekmény
folytatását?
Marullus lendületbe jött, rögtönözni kezdett, szerencsés ötletei támadtak:
463
 – Isznak a kalózaink. Sokat isznak. A bor megoldja a nyelvüket, fecsegnek, a
múltjukról beszélnek. Felsorolják korábbi rabszolgaéletük keserveit. Egyik sem
akar elmaradni a másik mögött, mindegyik azt hajtogatja, hogy a többinek
valóságos gyöngyélete volt az övéhez képest. Vitatkoznak. Egyre hevesebben
civakodnak. „Ki szenvedett többet, mi?” – kiabálják egymás arcába. „Te? Hogy
megcsipkedtek tüzes fogóval? Az is valami?” És ököllel, evezővel, csáklyával
rontanak egymásnak.
– Látom – mondta elragadtatással Demetrius –, értem az egészet, világosan
látom magam előtt a jelenetet.
És a maga gyorsan működő színpadi fantáziájával továbbszőtte Marullus
gondolatait:
– Ide egy dalbetétet teszünk. Valamit énekelnek, ilyesfélét: „Ismerem a
korbácsot, / Ismerem a vasat, / Ismerem a tüzet, / A nyakbéklyót, / És én, és én
már egy álló napig függtem a kereszten.”
Már a dallam is kezdett kialakulni benne, elfütyülte, majd elénekelte a
szövegre.
– Jó – mondta Marullus. – Nagyon jó. Így valahogy. És azután jössz te mint
Laureolus, és ízzé-porrá zúzod a legvadabb fickókat.
– És azután előreosonok a színpad előterébe – dolgozott tovább lázasan
Demetrius fantáziája. – Elmesélem, mi mindent szenvedtem én. Voltam
gályarab, majd ólombányában dolgoztattak, azután kőfejtőben gürcöltem,
később fürdőmedencékbe szivattyúztam vizet, azután taposómalmot kellett
hajtanom…
– Igen, igen, ez mind nagyon jó – vágott a szavába Marullus. – De te,
Libanus-Laureolus, természetesen nem siránkozol, nem dramatizálod a
szenvedéseidet. Te mindezt jól kibírtad, nem szakadtál bele, és készséggel
elismered, hogy a cimboráid közül bármelyik többet szenvedett, mint te.
– Kolosszális – mondta Demetrius, és már látta magát a színpadon, amint
megsemmisítő egyszerűséggel megteszi ezt a kijelentést. – Persze, erre a
kalózok megválasztanak engem a kapitányukká – tette hozzá, előre örvendezve
a látványos jelenetnek.
– Most pedig lássuk a továbbiakat – fontolgatta Marullus – vigyáznunk kell,
nehogy bajba keverjen minket ez az ötlet. Mármint ez a rabszolga-motívum.
Újra elővette ügyvédi óvatosságát, és körültekintően mérlegelve a körül-
ményeket, összefoglalta a darab folytatását. A titkár gyorsírással jegyezte. A
híres kalózvezér kiöregszik a rablószakmából, pocakot ereszt, polgári életre
áhítozik, álnéven letelepedik egy községben, ahol összeharácsolt vagyonából
jómódban él, előnyös házasságot köt, köztiszteletnek örvend, különféle
tiszteletbeli hivatalokat visel a faluban. Egy nap megjelenik egy koldus, aki
valójában szökött rabszolga; az asszonyok kegyét azzal iparkodik megnyerni,
hogy a regényesség nimbuszával veszi magát körül, nagy titokban elmeséli
nekik, hogy ő a híres kalózvezér, Laureolus, akit a rendőrség már hosszú idő óta
464
hajszol, de sohasem bírt a nyomára jutni. A mese hatásos: az egész faluban
elterjed a hír, az emberek félelemmel vegyes csodálattal suttognak a titokzatos
jövevényről. Az igazi Laureolus is tudomást szerez róla, felháborodik, dühös a
szemtelen hazudozóra, és barátainak, tisztségviselő kollégáinak bizalmasan
megsúgja, hogy ő a valódi Laureolus. Azok jó tréfának tartják az önleleplezést,
senki sem hiszi el, még a tulajdon felesége sem. Amikor erősködik, hogy a
színtiszta igazat mondja, egyszerűen kinevetik.
A kövér ember egyre dühösebb, makacsul hangoztatja, hogy ő a híres
kalózvezér, szinte tajtékzik mérgében, de hasztalan. Erre végső elkeseredésében
döntő bizonyítékokat produkál. Összehívja régi cimboráit, a rabszolgákat, s
kiszolgáltatja magát a rendőrségnek, a bíróságnak. A kereszten végzi, de
bebizonyította kilétét. S amikor a többiek megint rázendítenek a dalbetétre:
„Ismerem a korbácsot, / Ismerem a vasat, / Ismerem a tüzet, / A nyakbéklyót”,
Laureolus joggal fejezi be így a strófát a keresztfáról: „És én és én már egy álló
napig függtem a kereszten.”
Demetrius arcát szinte bárgyúvá torzította a figyelem, amellyel Marullus
tartalom-összefoglalását hallgatta. Igen, ez az, végre megvan! Ez az a darab,
amelyről álmodozott, az ő darabja. Az öreg kalóz érzelgős-patetikus figurájából
az lett most, amit ő akart ábrázolni: a mai Róma szimbóluma.
– Igen – mondta mélyet sóhajtva, amikor Marullus befejezte –, ez az igazi.
Most eltaláltuk.
Udvariasan helyesbítette:
– Akarom mondani: most eltaláltad. Egész életemben hálás leszek érte –
fűzte hozzá örömmel.
Marullus tűnődve kocogtatta a padlót elegáns koldusbotja hegyével, majd
kibökte:
– Tudod-e, valójában kinek tartozol köszönettel? A mi Giszkalai János
barátunknak. Tudom, te nem szíveled őt. De ha jól meggondolod, el kell
ismerned, hogy nélküle aligha találtuk volna meg ezt a Laureolust.
Demetrius Libanus túláradó örömében csöppnyi kedvet sem érzett ama
párhuzamok végiggondolására, amelyek Laureolus sorsa (legalábbis a darab
első részében) és Giszkalai János, a nemzeti hős históriája között mutatkoztak.
Mélyeket sóhajtott. Óriási teher gördült le a szívéről. Jahve eddig elfordította
tőle az orcáját. Az utóbbi hetek munkájának lendületlensége, petyhüdtsége,
csúfos kudarcnak is beillő sikertelensége megerősítette benne azt a
meggyőződést, hogy Isten még mindig haragszik rá. Igen, haragszik. Mert még
mindig nincs kiegyenlítve a tartozása, nem rendezte a dolgát Jahvéval. Először
is ott van az „Apella zsidó”, már az is elég nagy teher a számláján. De a másik
vétke még nagyobb: amíg fennállt a Templom, egyszer sem zarándokok el
Jeruzsálembe, hogy felajánlását teljesítse. Jó, jó, hiszen megvolt benne a
szándék, mentségeket is tudott találni. Nem tevékenykedett a maga módján itt
Rómában a zsidók nagyobb dicsőségére és ezáltal Jahve tiszteletére? Nem
465
használta-e fel a befolyását a zsidóság érdekében, nem adta-e oda jövedelmének
egy részét zsidó célokra? Meg aztán nem bírja a tengert, ezért még a viszonylag
közeli Görögországból kapott csábító vendégszereplési ajánlatokat is kénytelen
volt elutasítani. Nem tartozik-e művészetének azzal, hogy testét-lelkét friss
erőben tartsa? Mindezek valóban nyomós okok. De hogy Jahve színe előtt is
azok-e, afelől lelke mélyén kételkedett.
Mert ha Jahve elfogadta volna mentségeit, akkor aligha mért volna rá oly sok
megpróbáltatást. De most végre elszálltak a felhők, derűsen kéklik feje fölött az
ég. Most már bizonyos, hogy Jahve újra feléje fordította orcáját. Hála és
köszönet Jahvénak, amiért ezt a nagyszerű rabszolgatémát sugallta
Marullusnak.
„Add, hogy sikerüljön! – fohászkodott magában. – És megígérem, hogy ha
majd eljátszottam Laureolust, elutazom Júdeába. Hidd el nekem, Adonaj, hogy
elutazom. Egészen biztos, hogy elmegyek, ha nem is áll többé a Templomod.
Fogadd kegyesen az ígéretemet. Ne vedd olybá, hogy már késő.”
Oly buzgón fohászkodott magában, hogy az ajkai is mozogtak. Pedig híres
volt arról, hogy minden arcizmán, minden idegszálán tökéletesen tud uralkodni.
Marullus csodálkozó mosollyal nézte.

Rómában nagyon sok és nagyon sokféle ember készült a küszöbönálló nagy

eseményre, Bereniké hercegnő megérkezésére.
Quintilianus, a leghíresebb szónokok és ügyvédek egyike, a második
rendbeli nemesség aranygyűrűjének tulajdonosa, éjt nappallá téve csiszolgatta
azt a két védőbeszédét, amelyeket annak idején mint a hercegnő jogi képviselője
a szenátus előtt elmondott. Nem perrendtartási okok, jogi megfontolások
kényszerítették erre, hiszen mindkét beszéd rég megtette a hatását; az elsőt
három, a másodikat négy esztendővel azelőtt tartotta. Csakhogy Quintilianus
stilisztikai kérdésekben roppant finnyás volt, és annak idején ezt a két beszédét a
gyorsírók az ő tudta nélkül sokszorosították Bereniké hercegnő számára; ez a
szövegkiadás csapnivalóan rossz volt, hemzsegtek benne a helyesírási hibák
meg a félrehallásból eredő, értelemzavaró elírások. Quintilianust, akinek egy
pongyolán használt kötőszócska vagy egy rossz helyre tett vessző még az
éjszakai álmát is el tudta rabolni, valósággal beteggé tette a gondolat, hogy az ő
neve alatt ilyen durva hibáktól elcsúfított beszédek kerültek az olvasók kezébe.
Most, hogy a zsidó hercegnőt várta Róma, Quintilianus a szóban forgó két
beszédet olyan szövegezésben kívánta átnyújtani neki, amelynek minden egyes
betűjéért nyugodt lélekkel vállalhatja a felelősséget.
A hercegnő közeli megérkezése Kattwald százados életébe és napirendjébe
is beleszólt. Kattwald – vagy mint most nevezte magát: Julius Claudius
Chatualdus – egy német fejedelem fia volt, és zsenge korában, mint kezes került
Claudius császár udvarába. Később, amikor törzse és a birodalom közt minden
466
vitás kérdés végleg rendeződött, visszatérhetett volna hazájába, de a német
herceg inkább Rómában maradt, ahol igen jól érezte magát. Katonai szolgálatot
vállalt, s miután kipróbálták, kinevezték a császári német testőrgárda egyik
alakulatának parancsnokává. Titus most kiadta a parancsot, hogy Bereniké
hercegnő római időzése alatt Chatualdus alakulata adja a díszőrséget. A német
katonákról azt tartották, hogy éppoly megbízhatók, amilyen vaskalaposak. A
latin nyelvet nem értették, barbárok voltak, és ennélfogva fegyelmet tartottak.
De – és ezt Chatualdus százados nagyon jól tudta – egyetlen emberfajtát nem
bírtak elviselni: a zsidókat. A német erdőségekben és lápvidékeken vad
mendemondák keringtek a keleti népekről, kiváltképpen a zsidókról; hogy azok
halálosan gyűlölik a szőke embereket, és előszeretettel ölnek meg szőke
embereket, feláldozva őket a maguk szamárfejű istenségének. Ezek a
rémhistóriák mély nyomot hagytak bennük, amely akkor sem tűnt el, amikor
már régóta Rómában teljesítettek katonai szolgálatot. Ha úgy hozta a sors, hogy
történetesen keleti emberekkel volt dolguk, szinte pánikba estek. Amikor
például Augustus, a monarchia megalapítója, megtisztelő gesztusképpen
Heródes zsidó királynak német testőröket küldött Jeruzsálembe, a király rövid
idő múltán valamilyen udvarias ürüggyel kénytelen volt visszaküldeni őket.
Mindezek előrebocsátásával teljesen érhetővé válik, hogy Julius Claudius
Chatualdus gondok és aggályok közt hányódott, s cifrán átkozta a
sorsistennőket, akiket hol Párkáknak, hol Nornáknak nevezett, amiért éppen az
ő alakulatának juttatták ezt a kétes megtiszteltetést.
A zsidó lakosság természetesen örömmámorban úszott, tele volt bizako-
dással. Ez a legkülönfélébb módokon jutott kifejezésre. Ott voltak például azok
az urak, akik pénzadományokat gyűjtöttek, hogy kiválthassák az állami
tulajdonba került zsidó foglyokat. Eddig szép eredményeket hozott a gyűjtés,
kiváltképpen olyankor nyíltak meg a pénzeszacskók, valahányszor híre ment,
hogy a rómaiak megint véres játékokat akarnak rendezni a cirkuszban. Most
azonban nehéz dolguk volt a gyűjtőknek. Lépten-nyomon azt magyarázták
nekik: fölöttébb valószínűtlen, hogy egy zsidó hercegnő tiszteletére rendezendő
cirkuszi játékokhoz zsidó emberanyagot használjanak fel. És majdnem
mindenhonnan üres kézzel kellett távozniuk.
A rómaiak magatartása szintén megváltozott, mihelyt meggyőződtek róla,
hogy a Cethal valóban trónra akarja emelni a zsidó asszonyt. Sokan, akik eddig
alacsonyabb rendűnek tekintették a zsidókat, most úgy találták, hogy ha
közelebbi kapcsolatba lépnek velük, nem is olyan nagy a különbség. Sokan,
akik eddig irtóztak attól, hogy zsidó szomszédaikkal érintkezzenek, most
közeledni kezdtek feléjük. A zsidók úgy érezték, hogy Jahve, miután oly sok
csapással sújtotta őket, most ismét népe felé szándékozik fordítani orcáját, és
egy új Esztert küld neki.
A zsidók közül sokan, méghozzá éppen azok, akik az elmúlt időszakban a
leggyávább és legszolgaibb módon viselkedtek, nagyon is hamar beletalálták
467
magukat az új helyzetbe, és egyszeriben kevélyekké váltak. A doktorokat
aggasztotta ez az elbizakodottság, ezért elrendelték, hogy a birodalom
valamennyi zsinagógájában három egymást követő szombatnapon fel kell
olvasni Ámos próféta könyvének azt a szigorú fejezetét, amelyik így kezdődik:
„Jaj azoknak, akik gondtalanul élnek a Sionon”, és amelyik iszonyatos
büntetésekkel fenyegeti meg azokat, akik „elefántcsont pamlagon hevertek… és
a nyáj legjavából és a kihizlalt borjakból lakmároznak”. Mellesleg szólva az
Agrippa-zsinagóga elnöke, Cajus Barzaarone bútorkereskedő, kissé nehezmé-
nyezte magában, hogy a doktorok éppen olyan textust választottak, amely
„elefántcsont pamlagokat” és nyoszolyákat emleget a szigorú megrovás
hangján.

Bereniké, miközben hajója Ostia kikötője felé közeledett, az elülső

fedélzeten állott. Testtartása egyenes volt, aranybarna szeme szándékolt
bizakodással fürkészte a közeledni látszó kikötőt. Jahve kegyes volt hozzá,
Rómába küldte a járványt, s ezáltal újabb haladékot adott neki.
Most már bizonyosra veheti, hogy az orvosok meg az ő energiája valóban
leküzdötték a bajt. Mindenki ezt mondta neki. Valamennyien csak nem
hazudhattak.
Hatalmas embertömeg fogadta, amikor Agrippa fivérével a kikötőhídra
lépett. Sok ezer hang köszöntötte, sok ezer jobb kar, kifelé fordított tenyérrel; a
szenátus nagy létszámú küldöttséggel képviseltette magát, diadalkapuk büszke
ívei feszültek a magasban. Bereniké elhaladt a csapatok sorfala között,
Chatualdus százados bemutatta neki a személyes szolgálatára rendelt német
testőrséget. Diadalmenetben kocsizott Rómába, a Palatinusra.
Titus a palota nagy díszkapuja előtt állt. Bereniké bátyja oldalán,
mosolyogva lépkedett fölfelé a lépcsőn. Most, most kell megmutatnia. Ezért a
percért élt évek óta, ezért tűrte az utóbbi hónapok elmondhatatlan fájdalmait. A
lépcsőfokok magasak. Nem lépked-e gyorsabban a kelleténél? Vagy lassabban?
Érezte a lábát. Nem szabad éreznie, nem szabad rágondolnia.
Fenn, a lépcső tetején állt a férfi, felékesítve a hatalom jelképeivel. Ismerte
az arcát, a kerek, nyílt fiúarcot, amelyet szeretett, a hegyes, háromszögletű állal
meg a kurta, homlokba fésült fürtökkel. A legapróbb árnyalatait is ismerte
ennek az arcnak, tudta, milyen kemények, összeszűkültek, zavarosak ezek a
szemek, amikor haragra gyúlnak, tudta, milyen gyorsan és bágyadtan fittyed le
ez az alsó ajak a csalódás pillanataiban. Nem, most nem fittyed le. A szemek
persze zavarosak. Mikor voltak valaha is tiszták? De most nem haragtól
zavarosak, hanem az örömtől, igen, igen, az ő látásának örömétől. Most elébe
jön. Vége az erőlködésnek, győzött, minden bizonnyal győzött, minden
bizonnyal van értelme az életének. A kín, amelyet magára vállalt, lelkének és
testének kimondhatatlan gyötrelme mégsem volt hiábavaló.
468
 Igen, Titus elébe ment. Előbb Agrippát ölelte át és csókolta meg, ahogyan a
szokás kívánta, majd Berenikét. Néhány tréfás szót mondott neki, évődve
megjegyezte, milyen szép hosszúra nőtt meg ismét a haja, kamaszosan jóked-
vűnek látszott. Szerelmes beceneveket sugdosott a fülébe, tört arámsággal
szerelmük első időszakának emlékeit idézte:
– Nikion, én vadgalambom, én fényességem.
Bekísérte a lakosztályába. Miközben a németek fegyvercsörgések közepette
elfoglalták őrhelyeiket a folyosókon, Titus megkérdezte tőle: egy óra múlva
meglátogathatja-e? Ki tudja magát pihenni addigra? Bereniké igenlő válasza
után udvariasan távozott.
Bereniké ez alatt az óra alatt megfürdött, testét olajjal kenette meg. Minden
gondolatát az öltözködésre és az ékszereire fordította. Semmi egyébre nem akart
gondolni. Hol ezt, hol azt az ékszert vizsgálta meg, végül minden ékszerdarabot
levetett ruhájáról, nyakáról, karjairól, csupán egyetlen gyöngysort hagyott
magán. És a legdrágább illatszerét használta, azt az opobalzsamot, amelyből
már csak ez az egyetlen üvegcse létezett az egész lakott világban.
Titus jelentéseket hallgatott a várakozás órájában. Beszámoltak neki az új
építkezések haladásáról, elmondták, hogy az új fürdőlétesítmény már közel van
a befejezéshez, ismertették az ünnepi játékok előkészületeit. Mindent
végighallgatott, de csak a fülével, nem az értelmével, s minden kérdésre
szórakozottan ezt felelte:
– Hagyjuk későbbre. Majd később döntök.
Mi történt? Hiszen évek óta mérhetetlen sóvárgással várt arra a boldog
percre, amikor vágyainak asszonyát láthatja felfelé lépkedni a császári palota
lépcsőin, fantáziája számtalanszor odavarázsolta az üres lépcsőkre a felfelé
lépkedő Berenikét, és most eljött, itt van, és mégis, miért van az, hogy repeső
öröm és ragyogás helyett minden olyan fénytelen, fakó és üres? Hová tűnt a
varázs, amely Bereniké egész lényéből sugárzott? Bereniké változott meg? Ő
változott meg? Úgy látszik, közös emberi sors, hogy még a legszebb teljesedés
sem töltheti ki azt a mély üreget, amelyet a várakozás váj a szívben. Vagy talán
az emberben van a hiba: gyenge falú edény, nem bírja magába fogadni a
túlságosan nagy örömet. De az is meglehet, hogy a túlságosan hosszú
várakozástól olyanná vált az öröm, mint a nagyon-nagyon öreg, nemes bor,
amelyet már nem lehet meginni.
Eltelt az óra, Titus visszament Berenikéhez. Ugyanaz a Bereniké várta, akire
őrjöngő szenvedéllyel sóvárgott, ugyanaz a távoli, keleti, fölényes asszony,
ősrégi királyi vér büszke sarja, ugyanaz a sötét tónusú, izgató, könnyedén
fátyolozott hang, ugyanaz a szempár. Ugyanaz a Bereniké, és valahogy mégsem
ugyanaz, korábbi tündöklő ragyogása eltűnt; szép, okos, szeretetre méltó
asszony, kétségkívül az; de sok-sok asszony még szebb, még okosabb, még
szeretetreméltóbb. Titus erőlködve igyekezett arra gondolni, mi mindent

469
jelentett neki ez az asszony, de hasztalan. Az öröm elillant belőle, nagy, nagy
ürességet és letörtséget érzett.
Együtt vacsorázott a testvérpárral, iparkodott jókedvűnek látszani. Agrippa
okosan és derűsen csevegett, mint mindig, Bereniké teljes szépségében
sugárzott, a világ legkívánatosabb asszonya volt. De Titus nem kívánta. Ivott,
hogy gerjedelmét feltüzelje.
Amikor egyedül maradt Berenikével, ismét ajkára tolultak a régi szerelmes,
dadogó, akadozó szavak, de miközben mondogatta őket, kínos józansággal
motoszkált benne a kiábrándító tudat, hogy elkoptatott frázisokat szajkózik.
Lefeküdt Berenikével. Élvezte a szeretkezés gyönyörét. De tudta, hogy más
asszonyoktól is megkaphatta volna ugyanazt.
A mindig oly gyors, villámgyors felfogású, legapróbb jelekre is fogékony
Bereniké sajátságos módon az egész hosszú lakoma alatt nem vette észre, hogy
Titus érzelmei kihűltek. Bátyja hamar felismerte a helyzetet, de nem volt szíve
hozzá, hogy húga illúzióit szétrombolja. Berenikének az éjszaka folyamán
magának kellett rádöbbennie az igazságra. Sokáig tartott, mire felfedezte,
hányadán áll. Nem akarta bevallani saját magának, és amikor be kellett vallania,
újabb felfedezéssel volt kénytelen szembenézni: azzal, hogy vannak fájdalmak,
amelyek még kínzóbbak, mint a legutóbbi hónapokban elszenvedett
gyötrelmek.
Amikor Titus még éjfél előtt barátságos, könnyedén szerelmes szavakkal
elbúcsúzott tőle, mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy köztük örökre vége
mindennek.
Bereniké hosszú ideig álmatlanul vergődött az ágyon, mint akiből kifolyt az
élet. Most, hogy a legutóbbi hónapok feszültsége lehullott róla, megrohanta és
leteperte a kimerültség, tagjai sajogtak, minden porcikája fájt, úgy érezte, soha
többé nem bírja lerázni magáról ezt a fájdalmas kimerültséget. Egy lámpás égett
a hálószobában. Ezeket a korinthusi lámpákat – gondolta – már évtizedek óta
lehet látni mindenütt, az emberek már beleuntak a látásukba, egyenesen
fárasztóak és bosszantóan banálisak ezek a lámpák, a karthágóiak sokkal
szebbek, jobbak, praktikusabbak, meg kellene mondani Titusnak, dobassa ki a
palotából a korinthusiakat. Ezt a gondolatot többször is elismételgette. Majd
újra megrohanta a fáradtság, ólomsúllyal nehezedett a testére, lába iszonyatosan
sajgott. Altatószert akart bevenni, de még arra sem volt ereje, hogy a komornáját
beszólítsa. Végre nagy nehezen elszunnyadt.
Másnap reggel, még elég korán, bement hozzá a bátyja. Húgát higgadtnak
találta. Nyomát sem látta rajta annak a görcsös akarásnak, amellyel eddig
összeszedte magát. Inkább valami nagy nyugalom áradt belőle. De az a csillogó
varázs, amelyet még ellenségei is kénytelenek voltak elismerni, eltűnt,
lefoszlott róla.
Agrippa ott maradt reggelire. Bereniké jó étvággyal evett. Közölte
testvérével, milyen elhatározásra jutott. Mihelyt lehet, tüstént visszatér Júdeába,
470
ottani birtokain tölti a telet. Úgy gondolja, a császár búcsúünnepséget ad a
tiszteletére, azt természetesen meg kell várnia. Ezen a napon most említette
először Titust, és Agrippának fájt, hogy csak így említette: „a császár”.
Egyébiránt – folytatta Bereniké – itt Rómában még csak két emberrel akar
találkozni, Quintilianusszal, a jogi képviselőjével, és rokonával, Joszef Ben
Matthiasszal, a krónikással. Olyan határozottan beszélt, hogy értelmetlenség lett
volna vitába bocsátkozni vele.
– Akarod, hogy elkísérjelek, Nikion? – kérdezte Agrippa.
Bereniké nyilván már ezt a kérdést is eldöntötte magában:
– Természetesen örülnék – válaszolta. – De több okból úgy vélem,
mindkettőnk szempontjából jobb lesz, ha te az amfiteátrum megnyitásáig
Rómában maradsz.
Agrippa bölcs úr volt, rengeteget tapasztalt a világban. Sok sorsot látott
megfordulni és beteljesedni, tanúja volt az egyének és egész népek komikus
vagy tragikus bukfenceinek, emberismerőnek tudta magát, és Berenikéhez a
mélységes bizalom köteléki fűzték már apró gyermekkoruk óta. Sok mindenre
el volt készülve, csak Bereniké hűvös, higgadt mérlegeléseire nem. Ez volna az
ő Nikionja, az ő testvérhúga?
Megfogta a kezét, gyengéden cirógatta. Bereniké szenvvetlenül tűrte. Nem,
ez nem Nikion, akit nagy szenvedélyek fűtenek, akinek a legmagasabb cél sem
elég magas. Ez nem az az asszony, aki alig pár hete meztelenül feküdt előtte a
fürdőcsarnok nyugágyán, s tartózkodás nélkül kiöntötte lelkének nagy
keserűségét és még nagyobb reményeit. Idegen asszony: Bereniké, Júdea,
Khalkisz és Kilikia hercegnője, a birodalom legelső hölgyeinek egyike, okos,
eszes, és nagyon messze van azoktól a forró álmodozásoktól, amelyekbe
testvérét is beavatta.

Tekintélyes pózban ült ott az ügyvéd, barna, kidülledt szemével hol

Berenikére, hol Agrippára nézett. Azon hispániai famíliák egyikéből
származott, amelyek a monarchia kezdeti időszakában vándoroltak be Rómába,
ahol hamarosan társadalmi és irodalmi tekintélyt szereztek maguknak. A
rendelkezésére álló rövid idő alatt sikerült munkáját bevégeznie; azokat a
beszédeket, amelyeket egykor mint a hercegnő jogi képviselője a szenátus előtt
elmondott, olyan finomra csiszolta, hogy immár a tökéletes szónoklat
példaképei lehetnek kortársai szemében. Átnyújtotta Berenikének a két
kötetecskét, s közben udvariasan megjegyezte: beszédeinek átdolgozására a
hercegnő ügye szempontjából nem volt szükség, hiszen azt már régen
kedvezően elintézték, s most: hogy a hercegnő Rómában van, aligha lesz többé
szüksége az ő szerény szolgálataira. Csupán meg akarja köszönni, amiért
alkalmat adott neki, hogy sok ember előtt megmutathatta, mi is az a jó latinság.

471
 – Téved – felelte Bereniké –, éppen most van szüksége a segítségére, jobban,
mint bármikor. Ugyanis néhány nap múlva elutazik Rómából.
A tekintélyes és méltóságteljes férfiú alig bírta palástolni elképedését.
Annak idején valójában csak azért vállalta a hercegnő – a „héber Venus”, amint
baráti körben emlegette – jogi képviseletét, mivel csábító lehetőséget látott
szónoki művészetének ragyogtatására. Bereniké jogigényeinek rendkívül
bonyolult előzményei voltak. Éppen ez izgatta őt; híres volt arról a képessé-
géről, hogy a nehezen áttekinthető összefüggéseket is világossá tudta tenni; a
latin nyelv logikájának segítségével a legbonyolultabb dolgokról is
kristálytiszta képet lehetett alkotni; s neki szívügye volt a latin nyelv nemes
hagyományainak ápolása. Maga a per, az ügy érdemi része vajmi kevéssé
érdekelte. Sőt az igazat megvallva, a processzus kimenetelét már eleve biztosan
tudta, máskülönben el sem vállalta volna az ügyet.
A kérdés a körül forgott, hogy Berenikét mint Khalkisz és Kilikia címzetes
fejedelemnőjét milyen tényleges uralkodói jogok illetik meg. Elsősorban az
adójövedelmekről, az adókivetési szuverenitásról volt szó. A hercegnő jogi
keresete önmagában véve nem nélkülözte a törvényes alapot. Igaz, volt egy
precedens, amely esetleg kétségessé tehette volna jogigényét. Egyik fejedelmi
elődje még évtizedekkel azelőtt olyan cselekményeket követett el, amelyek egy
római bíróság lázadásnak minősített és az adókivetési szuverenitás eltörlésével
büntetett volna. Az ügy azonban nem került bíróság elé, Róma szenátusa és
népe akkor elmulasztotta ezt, a birodalom igénye elévült. Bereniké joggal
élvezte privilégiumait. Másfelől viszont igen nagy összegű jövedelmekről volt
szó, a joghatályokat csűrni-csavarni lehetett. Bereniké biztosítani akarta magát,
ezért felségjogainak egyértelmű és világos leszögezését kérte a szenátustól..
Egész Róma biztosra vette Bereniké győzelmét, hiszen mindenki tudta, hogy
Titus szerelmes a „héber Venusba”, így hát a körülményes processzus csupán
formaság. Az ügy elhúzódását azzal magyarázták, hogy a fösvény Vespasianus
nem volt képes formálisan lemondani ilyen nagy értékű jogokról. Pedig csak
formális lemondásról lett volna szó, a de facto lemondás már rég megtörtént; a
két tartomány adói egész idő alatt Bereniké kincstárába folytak be. De most
Titus ül a trónon; nem fér hozzá kétség, hogy Róma a legrövidebb időn belül
hivatalosan is megerősíti Bereniké jogait.
Ez volt a helyzet, amikor Quintilianus tisztelgő látogatást tett a hercegnőnél.
Most, Bereniké rövid kijelentésével, ijesztően megváltozott a szituáció. A jogi
kereset, amely eddig irodalmi babérszerzési alkalom volt számára, egy perc
negyedrésze alatt fenyegető, baljós politikai üggyé komorodott. Ha Titus nem
áll a hatalom birtokosa mögött, fölöttébb kétes, hogy Róma elengedi-e a könnyű
és óriási értékű zsákmányt.
Miközben igyekezett nyugodtan ülni és a váratlan közlésre helyes választ
keresni, agya lázasan dolgozott. Villámgyorsan végiggondolta, milyen követ-
kezményekkel járhat Bereniké kegyvesztettsége. A problémák tömege bukkant
472
fel előtte. A kormányzat részéről nem fogják-e megkörnyékezni, hogy hagyja
cserben a kliensét? Másfelől viszont a császár, éppen azért, mivel szakított
Berenikével, nem akarja-e volt szerelmét nagylelkűen kárpótolni? Ő azzal a
szándékkal jött ide, hogy tiszteleg a hercegnőnél, átnyújtja neki két remekbe
szabott beszédét. Ehelyett hirtelen olyan válaszút elé került, amely a
legkínosabb helyzetbe hozta. Ha Bereniké kegyvesztett lett, jogi képviseletét
elvállalni kockázatos, talán veszedelmes dolog. Legokosabb volna, ha most azt
mondaná: régóta tervezi, hogy kizárólag irodalmi tevékenykedésnek szenteli
minden idejét (és ez nem is hazugság); a hercegnő hirtelen elutazása folytán a
jogi kereset előreláthatóan tovább bonyolódik, ami sok időt rabolna el tőle; így
hát igazán mélységesen sajnálja, de nem vállalhatja.
Quintilianus sohasem kedvelte a zsidókat, és mindig is kellemetlen volt
számára az a tudat, hogy a „héber Venus” befolyást gyakorol a római politikára.
Nagy volt a kísértés, hogy most szakítson vele, csakhogy Quintilianus
szenvedélyes stiliszta volt: Bebizonyítani, hogy a latin semmivel sem marad el a
görög mögött, sőt azt sok tekintetben fölülmúlja – ez alkotta élete tartalmát,
értelmét és legfőbb célját. Elsősorban latin volt, csak másodsorban római.
Szilárdan élt benne az a meggyőződés, hogy az ember azonos a stílusával, hogy
a tisztességtelenség szükségszerűen a stílusra is visszahat, s hogy ha ő most
ebben a helyzetben, amely döntést követel tőle, méltatlanul viselkedik, akkor
inkorrektsége, gyávasága, megalkuvása okvetlenül homályos foltokat lehel latin
stílusának makulátlan tükrére. Elhatározta, hogy korrekt lesz.
Miközben így tusakodott magával, Bereniké kifejtette igényeit és érveit.
Bámulatos logikával beszélt, a legcsekélyebb indulat nélkül. Ha valaha, úgy
most volt igazán szüksége logikára és józanságra. Bereniké, Titus szerelmének
tárgya, a császárné tehetett volna engedményeket. A Titustól elhagyott
Bereniké, Khalkisz és Kilikia fejedelemasszonya egyetlen jottányit sem volt
hajlandó engedni. Nagy királyoktól származott, akik a világ legerősebb
hatalmai közé beékelődve, csak rendkívül éles politikai érzékkel és gyors
elhatározó képességgel tudták trónjukat megtartani. Bereniké örökölte tőlük
ezeket a tulajdonságokat. Más területen, de helyt kell állnia. Majd megmutatja.
Kényszeríteni fogja Titust, hogy még sokszor gondoljon rá. Éppoly jól tudta,
mint Quintilianus, hogy a végső döntés a császár kezében van. Nos, majd
színvallásra kényszeríti a császárt.
Quintilianust nagyon meglepte a hercegnő éleselméjűsége. Agrippát még
inkább. Miután Quintilianus elment, megkérdezte:
– Tulajdonképpen mit akarsz, Bereniké? (Most nem Nikionnak szólította.)
Azt akarod, hogy Titus elvegye a kiváltságaidat, vagy azt, hogy meghagyja
neked?
Bereniké mosolytalanul nézett rá; tudta, mire gondol a bátyja.
– Jobban szeretem a kiadós gyűlöletet, mint a közömbös igazságosságot –
mondta szárazon.
473
 József előtt még egyszer, utoljára szabad folyást engedett érzelmeinek.
Eredetileg más volt a szándéka. Rokona látta, hogyan kezdődött barátsága
Titusszal, sőt segített, beleavatkozott, egyengette az útját. Most, amikor végleg
búcsút mondott Rómának és álmainak, azt akarta, hogy József, a kor
történetírója olyannak lássa őt, amilyennek az utókor szemében szeretett volna
látszani. De most, hogy József felkereste, elfelejtette, milyen célból hívta.
Valamikor kigúnyolta ezt a férfit, amiért meghunyászkodott a rómaiak előtt, hét
lépés távolságban maradt tőle, mint egy bélpoklostól. Pedig hát mennyivel
különb nála? Az egész elmúlt évtized alatt nem ugyanazt csinálta-e maga is,
amit József, csak kevesebb eredménnyel? Kitörtek belőle az elmúlt fájdalmas
éjszaka gondolatai és érzései. Elmondott Józsefnek mindent, mint aki bűneit
vallja meg őszintén, töredelmesen.
– Minden hamis volt – vádolta magát. – Minden, amit tettünk, a bátyám meg
én, hamis volt. A háborúnak természetesen rosszul kellett végződnie, még ha
segítettünk volna is, és jó és helyes volt, hogy óva intettünk mindenkit. De az
már hamis volt, hogy amikor mégis kitört a felkelés, nem álltunk az élére. A
többiekkel együtt kellett volna elpusztulnunk. Aljasan viselkedtünk. Te is
aljasan viselkedtél, József rokonom. De te legalább vitted valamire. Nekem még
sikerem sem volt.
Vad elkeseredéssel fűzte hozzá:
– Ha együtt harcolunk a felkelésben, talán Titust is magunkkal ránthattuk
volna a pusztulásba.
József hallgatta. Bereniké első szavai után, sőt már az asszony megpillan-
tásakor összeomlott benne mindaz, amiről Vespasianus halála óta ábrándozott.
Büszkén, a reménység és a diadal érzésével eltelve jött el ide, a nagy író a
császárnéhoz, aki jóindulattal van iránta. És nem a császárnét találta itt, hanem
egy hervadó, csalódott asszonyt, akinél ő több volt. Mert jól mondta Bereniké: ő
legalább vitte valamire.
Bereniké közben tovább kesergett:
– Nincs megértés köztünk és a többiek között. Nekik hideg a szívük. Mi
érezzük, amit a másik érez, de belőlük hiányzik ez a képesség. De talán ajándék
is, hogy nem tudják ezt érezni, ezért van sikerük mindenben.
A hercegnő még aznap közölte a császárral – nyájas csevegés közben –,
hogy Róma éghajlata és ünnepi zsivaja ezúttal szokatlanul megviselte az
idegeit. Kimerültnek érzi magát. Kéri a császárt: most, miután az uralkodó-
változás alkalmából átadta jókívánságait, kifejezte hódolatát, engedje meg neki,
hogy visszatérhessen júdeai birtokainak magányába.
Ó, milyen bánatosan nézett Titus, milyen elbűvölően kedves szavakba tudta
öltöztetni sajnálkozását. Igazán nagyon udvarias úr volt, s csak az igen finom fül
érezte ki szavaiból, hogyan lélegzik fel. Bereniké – bár eredetileg másként
474
határozott – még ugyanazon az audiencián szóba hozta jogi keresetét. Most –
mondotta –, hogy hosszú időre távol marad Rómától, talán helyénvaló volna
megbeszélni khalkiszi és kilikiai privilégiumainak bosszantóan régóta húzódó
ügyét. Elvégre ebben a kérdésben úgyis Titus fogja kimondani a döntést.
De már szavai közben megbánta, hogy megpendítette a témát. Ezzel
túlságosan is megkönnyítette Titus számára a próbatételt. Titus most majd örül,
hogy ilyen kényelmes módon „kárpótolhatja”. Nem kellett volna most erről
beszélni. De nem bírta leküzdeni mohó kíváncsiságát, tudni akarta, hogyan
reagál a férfi.
Titus szinte örvendezni látszott, amiért Bereniké felhozta ezt a jogi ügyet.
Kijelentette: természetesen legfőbb ideje, hogy az ostoba história végleg
lezáruljon. Miniszterei és jogtanácsosai szőrszálhasogató aktakukacok. Ő maga
már régen tisztán látja a lényeget, és köszöni Berenikének, hogy emlékeztette az
ügyre. Nem vitás, hogy Bereniké igényei egytől egyig jogosak, csak hát a
megistenült Vespasianus – amint Bereniké is jól tudja – bizonyos dolgokban
némileg sajátos és tartózkodó álláspontra helyezkedett. Sürgősen kiadja az
utasítást, hogy az ügyet a lehető legrövidebb időn belül intézzék el.
– A legrövidebb időn belül, ugyan mit is beszélek! – helyesbítette
hangoskodó buzgalommal. – Még ma, sőt most azonnal elrendezzük.
Tapsolt, s a belépő titkárnak félreérthetetlen parancsot adott. Bereniké
mosolyogva nézte a császárt, amint derűs arccal, élénk taglejtésekkel
utasításokat ad a titkárnak. Ezek az utasítások azt jelentik, hogy ő és testvére
végre jog szerint is birtokába jut a sok milliónak. Ők ketten, az utolsó
Hasmoneusok, vagyonuk tetemes részét fordították annak az államcsínynek a
finanszírozására, amely trónra emelte Vespasianust s így a fiát is. Berenikét
bántotta, hogy Titus most ilyen fölényes nagyvonalúsággal rója le az adósságot.
Szerette a férfit, és lám, az most csak úgy egyszerűen kifizeti őt.
Három nappal később Titus hivatalos búcsúlakomát adott Bereniké
tiszteletére. Szép ovációban magasztalta a nagy, szeretetre méltó keleti
fejedelemasszonyt, és sajnálkozással szólt arról, hogy oly hamar távozik
Rómából, pedig Titus annyira örült volna, ha megmutathatja neki új színházát és
az ünnepi játékokat. Bereniké valami keserű elégtételfélét érzett, amikor
észrevette, hogy Titus időnként keskeny cédulát húz elő a köntöse ujjából, s arra
pislog – gyorsírásban rögzítette beszédének vázlatát, legalább ennyit
megdolgozott érte.
Aztán elutazott. Ugyanabban az ostiai kikötőben szállt hajóra, ahonnan Itália
partjára lépett. Agrippa, Claudius Reginus, Quintilianus, Cajus Barzaarone és
Chatualdus százados meg a német testőrosztaga kísérte a hajóhoz. Két római
hadigálya kísérte tovább a tengeren, egészen addig, míg a partvonal el nem tűnt
a láthatáron. Chatualdus százados még előbb jókedvűen visszatért német
katonáival a Városba. A zsidók a parton maradtak, ameddig el nem tűnt a hajó, s
vele együtt el nem tűntek reményeik is – örökre.
475
 Mihelyt a gálya kiért a nyílt tengerre, Bereniké visszavonult a lakrészébe.
Egyébiránt Rómában senki nem vette észre, hogy valami baj volna a lábával.

Császár vendége soha nem távozott nagyobb megtiszteltetések közepette,

mint Bereniké. És a tetejébe még elutazása napján megjelent egy ediktum,
amely nemcsak Khalkisz és Kilikia vitatott uralkodói jogait biztosította
számára, hanem a királynői címet is. Bereniké nagyméretű képmása továbbra is
ott függött a császár fogadótermének falán. Agrippán és Józsefen kívül senki
emberfia nem tudta, mi történt kettőjük között. És mégis, rövid idő leforgása
alatt erről beszélt az egész Város, sőt az egész birodalom. Akik pár héttel azelőtt
oly gyorsan és buzgón felfedezték a Tiberis jobb partján lakók kiváló
tulajdonságait, most még gyorsabban és buzgóbban tértek vissza régi
meggyőződésükhöz, és kétszeresére fokozott brutális gúnnyal éreztették a
zsidókkal alacsonyabbrendűségüket. A zsidók, akik még egy héttel előbb
öntudatosan, sőt öntelten jártak-keltek, most újra behúzták a nyakukat, kicsik
lettek és kétségbeesettek, s a doktorok elrendelték, hogy a birodalom
valamennyi zsinagógájában három egymást követő szombatnapon olvassák a
Próféta könyvének ama szép fejezetét, amely így kezdődik: „Vigasztaljátok,
vigasztaljátok az én népemet.”
A gladiátorjátékokat szervező irodákban egy csapásra megszűnt a kétely,
hogy fel lehet-e használni a zsidó hadifoglyokból még megmaradt ember-
anyagot. Az önként gladiátornak jelentkező személyek árfolyama negyven
százalékkal esett. A kutya sem törődött többé azzal a jó családból való
fiatalemberrel, aki azért állt be gladiátornak, hogy előteremtse apja
eltemetésének költségeit.
A foglyok is tudták a telepeken, hányadán állnak. Szívet tépő kérelmekkel
ostromolták a zsidó hitközségeket, hogy segítsenek, váltsák ki őket. A fogoly-
kiváltás céljára pénzadományokat gyűjtő urak most nagyobb eredménnyel
fáradoztak. De hát csak néhány rab kiváltására futotta a pénzből, és a
fogolytelepeken továbbra is komor, reménytelen maradt a hangulat. Közben
folyton gyakorolniuk kellett a vívást. Kérték jövendőbeli ellenfeleiket, ne
kíméljék őket, mint ahogy maguk is elszántan fognak küzdeni; mert aki sok
ellenfelét legyőzi, annak némi reménye lehet az életben maradásra.
Mindamellett tudták, hogy esélyük csekély, hogy legtöbbjük neve mellett a
listán ott áll a végzetes P betű; s miközben gyakorlatoztak, készültek a halálra,
bűnbánatot tartottak, végrendelkeztek, imádkoztak.
Bereniké elutazása után Titus gyakran mélyen elmélázott. Megállt a nagy
kép előtt, és hosszú töprengésekbe merült. Képtelen volt felfogni, tulajdon-
képpen mi történt. Hiszen Bereniké ugyanolyan, mint azelőtt. Ugyanaz az arc, a
kebel, a tagok, a tartás, ugyanaz a test és lélek, amelyet tíz esztendőn keresztül
szeretett. Miként szállhatott el hirtelen egy ilyen erős vonzalom, amelynél
476
ellenállhatatlanabbat nem érzett soha életében? Ez az isten, ez a Jahve
büntette-e azzal, hogy elvette tőle legnagyobb boldogságát? De talán éppen
ellenkezőleg: néma zsidó isten büntetése, hanem a Capitoliumi Jupiter kegye,
aki felnyitotta a szemét, és ráirányította elméjét arra a feladatra, amelyre
elhivatott. A második feltevés igen vigasztaló és megnyugtató volt, mégsem
tudta teljesen eloszlatni az elsőt, az aggasztót.
Egy dolog azonban bizonyos volt: a rómaiaknál a Cethal azzal aratta első
sikerét, hogy szakított a zsidó nővel. A nép szeretete, amelyért oly sokáig
küzdött hiába, most egyszerre magától hullott az ölébe. Hamar észrevette.
Jólesett neki, élvezte. Elég sokáig engedett meg magának válogatott kedvte-
léseket, ezoterikus vonzalmakat, amelyek a Kelet felé húzták. Fellélegzett,
immár megszabadult a drágán vásárolt érzelmektől.
Boldogan sütkérezett népének szeretetében. Újabb és újabb rafinált módokat
eszelt ki, hogy magasabb hőfokra szítsa a közszeretet melegét. Csak most tudta
igazán örömét lelni az építkezéseiben, az ünnepi játékok nagyszabású
előkészületeiben. Egyre ritkábban engedte maga elé Claudius Reginust, aki
egyebet sem tudott, mint kellemetlen figyelmeztetéseket és intelmeket huhogni.
Gyakran megtette, hogy kiosont a palotából, kíséret nélkül, egyszerű ruhában,
mint magánember sétálgatott az utcákon, fülelve, mit beszélnek róla az
emberek. Mert igaz ugyan, hogy most is a Cethalnak emlegették, de
rokonszenvvel, gyengédséggel, ragaszkodással. Annyi szeretetet sűrítettek a
Cethal névbe, hogy az már majdnem annyit jelentett, mint udvari poétáinak és
rétorainak magasztalása, akik így nevezték dicsőítő műveikben: „Az emberi
nem öröme és boldogsága.”
Intendánsnak tanácsa ellenére az új fürdők felavatási ünnepségére nemcsak a
nemességet hívta meg, hanem már a legelső napon beengedte a tömegeket is.
Ezen a napon egyedül járta be a pompás csarnokokat, egyetlen testőr sem
kísérte; egy volt a sok ezer látogató között. A tömegben elvegyülve vetkőzött le,
együtt úszkált a többiekkel a langyos medencében meg a hideg medencében,
ismeretlen kisemberek társaságában dörgölgette a testét, beszédbe elegyedett
szomszédaival, szabin-római keverék dialektusban, „Róma” helyett „Raumát”
mondott, amin azok jót derültek, megtárgyalta, mennyi borravalót illik adni a
fürdőmestereknek. A díszcsarnokban ő is megállt bámészkodni a nagy freskó
előtt, amely persze nem Fabullus „Az elszalasztott alkalmak” című
megálmodott remekműve volt, hanem egy meglehetősen banális mitológiai
mázolmány: „A habokból kiemelkedő Venus”. Mint minden efféle tárgyú
festmény, ez a freskó is obszcén élcek gyártására adott alkalmat. Titus eresztette
meg a legnagyobb disznóságokat.
Pedig mindenki felismerte a császárt, de szíves örömest belementek a
játékba, és úgy tettek, mintha nem ismerték volna fel.
És mégis, többször előfordult, hogy Titus hirtelen valami furcsa, szorongató
idegenséget érzett magában. Valóban ő volt az, aki az imént éles sikoltással
477
fejest ugrott a vízbe? Valóban ő volt az, aki tájszólásban Raumát mondott Róma
helyett, és Venus szeméremtestéről mondott trágárságokat? Hangoskodva
járt-kelt a pompás épületben, kedélyesen hasba bökdöste az embereket, engedte,
hogy azok a vállát veregessék, és roppant népszerűnek érezte magát. Végül az
ismeretlenesdi játékot abbahagyva, egyenesen megkérdezte: örülnek-e, hogy
közöttük van a Cethal. Viharos nevetés, tomboló ujjongás volt a válasz.
Miközben Titus velük nevetett és hangoskodott, sőt gondolatban sztenografálta
tulajdon szavait, az volt az érzése, hogy aki itt nevet és hangoskodik, az
legfeljebb a Cethal, de nem az igazi Titus. Az igazi Titus távol van, nincs itt az
új fürdőkben; egy hajó után kémlel, amelyet sohasem látott, és az a hajó viszi
Berenikét, és azt a hajót Titus a leggyorsabb hadigályán sem bírja utolérni.

Demetrius Libanus elvitte a színházi előadások intendánsához a „Laureolus,

a kalóz”-t. Libanus nagyon büszke volt. Nagyszerűen sikerült a szövegkönyv;
igazán olyan lett a darab, amilyenről gyerekkora óta álmodott, és a lehető
legjobb, legalkalmasabb pillanatban született meg. Mert ő most ért fel a csúcsra,
tehetsége most teljesedett ki, megérlelődött. Most tudja tökéletesen alakítani ezt
a szerepet, amelyben ott vibrál az egész kor.
Lelkes örömmel, megindultságával küszködve mondta el az intendánsnak,
hogyan képzeli el a szerepet, az egész darabot, a rendezést. De a máskor mindig
oly előzékeny és gyorsan lelkesedni tudó úr ezúttal fagyosan hallgatta végig.
Majd közölte, hogy véleménye szerint egy új táncos-énekes darab
bemutatásáról nemigen lehet szó. Valami aktuális dolog kellene, például az
„Apella zsidó” bohózat; az udvarnál igen magas helyen olyan értelmű kívánság
hangzott el, miszerint nevezett bohózat megismétlését szívesen vennék, annál is
inkább, mivel a közönség, éppen bizonyos körülményekre való tekintettel,
bizonyára örömmel fogadná a darab felújítását.
Demetrius Libanus az elképedéstől szinte ostobán meresztette tágra
vizenyőskék, szomorkás szemeit. Álmodik? Valóban az intendánssal beszél? A
Város alapításának nyolcszázharmincharmadik esztendejében? Mit
locsog-fecseg itt ez az ember? Ő, Demetrius Libanus, azzal jött ide, hogy el
akarja játszani Laureolust, a kalózt. El is mondta ennek az embernek.
Elmondta? Persze hogy elmondta. Az intendáns pedig Apella zsidót emlegeti.
Mi ez? Hogyan? Élcelődés, gonosz tréfa? El akarja rontani az örömét azzal,
hogy felidézi benne a tizenöt évvel azelőtt érzett lidércnyomást? Az
aggodalmat, a szorongást a veszedelmes bohózat miatt, amely akkor
szükségképpen pogromok és katasztrófák lavináját indította el?
– A császár az „Apella zsidó”-t akarja látni? – motyogta.
És ami harminc év óta nem fordult vele elő: tökéletesre csiszolt, választékos
görög kiejtésében megjelentek a dialektus mellékzöngéi, annak a félig arám

478
dialektusnak a hangjai, amely miatt csúfolni szokták a Tiberis jobb partján
lakókat.
– Még nincsenek határozott utasítások – mondta tartózkodó óvatossággal az
intendáns –, de szerfölött valószínűtlennek tartom, hogy „Laureolus, a kalóz”
színre kerülhet.
Ezúttal világosan hallott Libanus. Nem álom volt, szavak voltak, józan,
komolyan gondolt szavak. Mindegyik úgy vágta fejbe, ahogyan a kovácspöröly
sújt le az üllőre; még a zsigerei is belerázkódtak. Zavarodott tekintettel távozott,
járása támolygó volt, mint aki több bort ivott a kelleténél.
A kappadókiai hordárokat a gyaloghintóval hazaküldte; úgy érezte, most
járnia kell. Félhangosan maga elé dünnyögve lebotorkált a Palatinusról a
Forumig. A járókelők csodálkozva fordultak meg utána. Sokan felismerték.
Többen a nyomába szegődtek, ráérő sétálók, gyerekek, számuk egyre nőtt.
Észre sem vette, hogy követik. Hirtelen halálos kimerültséget érzett,
nyögdécselve leült a Béke Templomának lépcsőjére. Ott kuporgott, himbálta a
felsőtestét, ingatta a fejét: egy öreg zsidó. Barátok vitték haza.
Keserű, bűnbánó gondolatok mardosták. Ami vele történt, az nem lehet a
véletlen műve. Oly sokáig várt erre a beteljesülésre, és most, amikor már
kézzelfogható közelségbe kerek, amikor lelke és értelme felkészült a nagy
szerepre, amikor megérlelődött, kiforrott benne a figura, amikor tökéletesre
csiszolódott a szöveg, amikor elkészült a megfelelő keret, akkor az utolsó
pillanatban, jóformán a színpadra lépés pillanatában összeomlott az egész. Ez
Jahve büntetése.
Szürkéskék, szomorú szemének fénye eltompult, sápadt, kissé duzzadt arca
szürkére fakult, és ráncos lett, mint a lötyögősre töltött zsák. Mardosó
gondolatai mállasztották testét-lelkét, és magába roskadt.

Ilyen állapotban találta József. A fordulatot talán ő érezte meg legkevésbé;

amit elérhetett, azt már korábban elérte. Amikor most megpillantotta a feldúlt,
meggyötört színészt, átvillant agyán a gondolat, hogy maga is hasonlóképpen
járhatott volna. Az is eszébe jutott, mennyit tett érte Demetrius Libanus, amikor
első ízben járt Rómában. József, noha könyvében nem közölt számadatokat,
pontosan számoló koponya volt. Nem felejtette el, ha valaki megbántotta, és azt
sem felejtette el, ha valaki jót tett vele. Részvéttel hallgatta végig a színészt, aki
a bánattól összezsugorodva, keserves szavakkal panaszolta el, hogy a kalóz
Laureolus helyett Apella zsidót akarják vele eljátszatni. József elhatározta
magában, hogy elégtételt szerez a barátjának. Merész, tervet gondolt ki, elment
Luciához.
József jól értett az asszonyok nyelvén. Már találkozásuk első pillanatától
fogva tisztában volt vele, hogy kicsoda is Lucia. Lucia mohón habzsolta az
életet, fogékony volt az erős szenvedélyekre, a félelmet nem ismerte. Józsefnek
479
Marullus elpletykálta, hogy Lucia nem helyeselte Bereniké elküldését, bár ez
neki és Domitianusnak érdekében állott. Ha – gondolta József – sikerül
megértetnie Luciával, mennyire inkorrekt módon bántak a színésszel, egészen
biztos, hogy pártfogásába veszi.
Lucia leplezetlen örömmel fogadta. József őszinte hangnemben beszélt vele,
úgy, ahogyan megértő jó barátok szokták elmondani egymásnak bizalmas
ügyeiket. Beszélt Berenikéről, elmesélt a hercegnő ifjúkorából olyan
epizódokat és históriákat, amelyeket még soha nem mesélt el senkinek. A meleg
rokonszenv hangján nyilatkozott Titusról, sajnálkozott, amiért a császár
megvált Berenikétől, de ugyanakkor helyeselte is elhatározását. Örömmel
konstatálta, hogy Lucia szenvedélyes felháborodással fakadt ki e tipikusan
férfifelfogás ellen. Attól fogva már könnyű dolga volt. Nem is kellett erős
szavakat használnia; szépen, tervszerűen egyre nagyobb indulatba lovalta
Luciát, s gyorsan elérte, hogy a hercegasszony igen hevesen rosszallotta a
Városban lakó zsidókkal, kiváltképpen a színésszel szemben tanúsított
magatartást. Micsoda dolog ez? Dédelgetni, reményekkel kecsegtetni ezeket az
embereket, aztán csak úgy egyszerűen félrerúgni őket? Neki ez a véleménye, és
meg fogja mondani sógorának, Titusnak is. József hallgatta harcias szavait, s
ahogy elnézte a haragosan kiegyenesedő asszonyt, a táguló orrcimpákat, az
egymástól távol ülő szemek villogását, a művészien feltornyozott hajkorona
gondosan bodorított fürtöcskéinek remegését, biztos volt benne, hogy Titus
komolyan el fog gondolkodni sógornője véleményén.
A császár sugárzott, amikor megpillantotta Luciát. Merőben új asszonynak
találta. Már a legutóbbi hetekben is feltűnt neki, milyen szép, milyen erőteljes;
de akkor még a zsidó asszony bűvöletében állott. Most látta csak igazán,
úgyszólván először, Lucia merész, nyílt, érzéki arcát. Ez a nő tud élni. ő, Titus,
bolondul eltékozolta erejét, és bizony a Mákvirág járt jól. Ha ő is fiatalon talált
volna magának asszonyt, ilyen asszonyt, mint a Mákvirág, aligha kurválkodik
oly szertelenül széles e világban. És akkor most minden a legnagyobb rendben
lenne, és még ma is megvolna nemzőképessége. Akkor valószínűleg a zsidó nő
sem bűvöli el, és élete útjának ez az egész kínos kitérője elmaradt volna.
Mit mondott most Lucia?
– Sógor, az a mód, ahogyan viselkedtél, nem méltó hozzád. Hogy egy
asszony többé már nem tetszik egy férfinak, az előfordul, az ilyesmi a dolog
természetében van, nem lehet kifogásolni. Azt azonban nem tartom becsületes
eljárásnak, hogy ízlésed megváltozását ötmillió emberrel érezteted. Ami engem
illet, kevés kivételtől eltekintve ellenszenvesnek találom a zsidóidat,
valószínűleg még nagyobb ellenszenvet érzek velük szemben, mint te magad.
De meg kell mondanom, Titus, hogy az a mód, ahogyan most bánsz velük,
enyhén szólva nem felel meg a korrektség követelményeinek. Ha a férjem
csinálna ilyesmit, a sárga földig lehordanám.

480
 – Tudod, Lucia – mondta Titus titokzatosan, s úgy érezte, mintha hirtelen
megvilágosodott volna benne valami –, tudod, Lucia, az a csábító erő, ami
kisugárzott Berenikéből, nem volt természetes, nem volt egészséges. Csak az
idegenszerűsége, az az átkozott keletiessége bűvölt el. Csak most látom őt
tisztán, józanul, római szemmel. Öreg zsidó asszony, semmi más, igaza van az
én római népemnek. Kigyógyultam, kicsit talán hirtelen, és olyankor az ember
könnyen átcsap a másik végletbe. Valószínűleg úgy van, amint mondod. Majd
vigyázok, hogy ne történjenek túlkapások.
Nézte az asszonyt, az is nézte őt. Tetszett neki Titus. A maga módján szerette
Domitianust, de Titust érdekesebbnek találta. Jupiterre, ez nem lomha cethal,
hanem életerősen ficánkoló delfin. Milyen izgalmasan kiszámíthatatlan; hol
katonásan feszes, hol játékos kedvű kamasz, hol meg magába mélyedve
töpreng, sóvárogva vágyik vissza a Keletre. Ma gondtalan, felhőtlen kedélyű;
milyen gyerekes örömmel fogadta, most is milyen boldogan néz rá. Mértéktartó
maradt mindvégig, gondosan megválogatta szavait, nem volt sem tolakodó, sem
félénk. Nem a császár volt, nem a férjének fivére, egyszerűen csak férfi, aki
tetszett neki, és akinek ő is tetszett.
Claudius Reginus jelentkezett kihallgatásra. A császár nem fogadta,
másnapra rendelte. Lucia távozni készült, Titus marasztalta, s amikor elváltak,
mindketten erős, kellemes vonzalmat éreztek egymás iránt. Titusnak úgy tűnt,
hogy csak most ábrándult ki igazán és végleg a zsidó nőből. Ismét megérintette
az a dőre, babonás remény, hogy ez a Lucia talán fiút szülhetne neki.
Másnap leakasztatta a falról Bereniké képmását. Rómában most már semmi
sem emlékeztette Berenikére, csak az a csillagkép az Oroszlán közelében, az a
messzi, finom, csillogó hajfürtöt idéző fénynyaláb, amely az ő nevét viselte.

Az intendáns elégedettséggel szemlélte Demetrius Libanus ijedelmét és

megaláztatását. Mivel a színész gyakran felingerelte sztárallűrjeivel, most
örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy visszavágjon. Legközelebb, amikor
jelentést tett a császárnak, megpróbálta őt rábeszélni, hogy rendelje el az
„Apella zsidó” bohózat színrevitelét.
De alig kezdett ilyen húrokat pengetni, a császár magatartásából arra kellett
következtetnie, hogy nem megy ez olyan könnyen, mint képzelte. A Cethal volt
előtte, a lomha, otromba, idomtalan bálna, amely azonban behemót nagysága
miatt roppant veszedelmes, úgyhogy vadászata fortélyokat és oldalmanővereket
követel meg. Az intendáns ügyesen elkanyarodott a témától, később ravaszul
újra megközelítette, ezúttal sokkal könnyedebb hangnemben, csak mintegy
futólag utalva arra, hogy Róma népe szeretné újra látni az „Apella zsidó” című
bohózatot. Ismerte a Cethal gyöngéjét, tudta, mennyire fontos neki a tömegek
tetszése. Hangsúlyozta, hogy ő a maga részéről nem nagyon szereti az „Apella
zsidó”-t, és hogy Marullus „Lauroleus”-a igen jól sikerült darab. De – úgymond
481
– kötelességének tartja tájékoztatni a császárt, hogy a tömegek éppen most az
„Apella zsidó”-t kívánják látni.
Titus szórakozottan nézett az intendánsra, aki alázatos pózba görnyedve
várta a döntést. Megtagadjon népétől egy olyan kívánságot, amelyet oly
könnyen teljesíthet? De hát Luciának megígérte: gondja lesz rá, hogy ezentúl
„ne történjenek túlkapások”. Meg különben sincs szándékában megbántani
Demetriust.
Kedvetlenül ült ott, jegyzőtáblácskájára értelmetlen gyorsírójeleket firkálva:
Szívesen kitért a döntések elől, szerette a kompromisszumokat.
– És mi volna akkor – szólalt meg –, ha engednénk, hogy Libanus eljátssza a
maga Laureolusát, de előadatnánk az „Apella zsidó”-t is, mondjuk Latinusszal
vagy Favorral?
Az intendáns vállat vont:
– Attól tartok, felség, hogy ebben az esetben az előadás elvesztené a
vonzóerejét. A rómaiak furcsállanák, hogy a zsidót nem zsidó alakítja.
Azonkívül ez a megoldás Libanust is éppúgy bántaná, mint a népet; mert
Libanus valóban remekelt Apella szerepében.
Látva, hogy a császár még mindig nem tud határozni, engedményekkel
hozakodott elő. Őfelsége kegyes jóindulatára és tapintatosságára vall, hogy nem
akar pressziót gyakorolni a színészre. De volna egy áthidaló megoldás. A nép is
láthatná kedvenc bohózatát, Libanus is megbékülne. Hogyan? Libanust fel
kellene kérni: most, az ünnepi játékok alatt vállalja el Apella szerepét,
megígérve neki, hogy legközelebb eljátszhatja Laureolusát.
Titus fontolgatta az indítványt. Még tétovázott, de az intendáns látta, hogy
most végre sikerült megszigonyozni a Cethalat. Így is volt. Titus csak úgy tett,
mintha mérlegelné az elhangzottakat, így akarta megőrizni tekintélyét.
Valójában nagyon megörült az intendáns kompromisszumos indítványának.
Igazán remek ötlet: így megtarthatja Luciának adott ígéretét, és Róma népét sem
mérgesíti fel maga ellen.
– Jól van – mondta.
Libanus átkozta a sorsát, amely megint ilyen keserves válaszúthoz vezette.
Első ízben, amikor gyötrelmes vívódások után eljátszotta Apellát, a zsidót,
legalább megvolt az a meggyőződése, hogy az egész zsidóság érdekében tesz
valamit. Hogy balul ütött ki a dolog, hogy végül – így is lehet mondani – ennek
következtében pusztult el a zsidó állam és a Templom, az nem az ő bűne. Most a
probléma egyedül az ő személyével függött össze, nem érintette az egyetemes
zsidó közösséget, de ettől még nem lett könnyebb. Ha nem lép fel, ha engedi,
hogy a száznapos ünnepi játékok idején mellőzzék, akkor neki befellegzett
örökre. A császár támogatására ezentúl aligha számíthat. Titus – talán nem is
tudatosan – most majd a zsidókon tölti ki a bosszúját azért a csalódásért,
amelyet Bereniké okozott neki. Ha ő most nem hajlandó elvállalni Apella zsidó

482
szerepét, azzal jó ürügyet szolgáltat Titusnak arra, hogy soha többé ne engedje
érvényesülni. És ő most ötvenegy éves.
Ötvenkét éves volt, de saját maga előtt sem vallotta be. Akkor, első ízben,
kikérte a doktorok véleményét, hogy szabad-e eljátszania Apella zsidót. A
vélemény kétértelmű volt, megtiltotta a végén, amit az elején megengedett.
Ezúttal nem kért véleményt. Tudta: ha most lép-fel a szerepben, azt a doktorok
egyhangúlag és egyértelműen, minden csűrés-csavarás nélkül halálos bűnnek
fogják nyilvánítani. A doktorok tudós férfiak, tisztelet adassék nekik. De ebben
az ügyben nem adhatnak neki tanácsot, túlságosan merevek az elveik.
Beszélt Józseffel, beszélt Claudius Reginusszal. Szabad-e Apella zsidó
szerepében kicsúfolnia saját zsidó mivoltát, amint azt elvárják tőle? Másfelől
viszont, mivel Jahve rendkívüli tehetséggel áldotta meg, szabad-e visszauta-
sítania a szerepet, ami azzal a következménnyel jár, hogy színházi pályafutása
örökre megszakad? József is, Reginus is tanácstalan volt, egyik sem tudott neki
sem igennel, sem nemmel felelni.
Végül is egyedül kellett döntenie. Úgy határozott, hogy a gladiátor-
viadalokra kiszemelt zsidó hadifoglyok közül nagy pénzáldozatok árán kivált öt
embert – és eljátssza Apellát, a zsidót.

– Nem vagyok érzelgős, de nem engedem, hogy megcsókold ezt a hegecskét

bal mellem alatt – mondta nagy, szabályos fogait mosolyra villantva Lucia
Titusnak. – Neki sem szabad.
Éjszaka volt, a Flaviusi Amfiteátrum felavatását megelőző éjjel. Ezt töltötték
először egymással.
– Miért teszel féltékennyé? Miért kínozol? – kérdezte Titus. Kielégülten,
meztelen feküdt ott az asszony.
– Mindig is mondtam neked, hogy szeretem őt – felelte Lucia. – De mi köze
van ennek hozzád? Mi köze van ennek a mi kettőnk dolgához? Kérlek, ne
beszélj őróla. Te egészen más vagy, Titusom. Jó, hogy az istenek olyan sokféle
férfitípust gyúrtak.
– Azt hiszem – suttogta a szintén kielégült Titus titokzatosan, boldogan –, azt
hiszem, most megtisztult a vérem az átkozott Kelettől. Általad, Lucia. Most
római vagyok, Lucia, és szeretlek.
Másnap a tökéletes boldogság bűvöletében lépett az amfiteátrumba.
Tomboló ujjongás fogadta, és tudta, hogy az ujjongást ezúttal nem a rendőrség
szervezte meg előre. Eredetileg azt szerette volna, ha az új színház az ő nevét
viseli, de aztán leküzdte egyéni hiúságát, a nagyszerű építmény dicsőségét
átengedte a családnak, és így lett a neve Flaviusi Amfiteátrum. De az ő
személyes diadala és az ég kegyének jele volt, hogy neki adatott meg az
amfiteátrum felavatása, nem Vespasianusnak, aki oly hosszú ideig építkezett
rajta. Derűsen, vidáman legeltette tekintetét az emberektől nyüzsgő óriás
483
térségen, tudta, hogy nyolcvanhétezer a nézők száma, a háromezer márvány-
szobor szinte elveszett az élő emberek tömegében.
Megkezdődtek a játékok. Kora reggel volt még, és napnyugtáig tartott a
látványosságok szakadatlan sorozata. Erre az első napra különösen gazdag
műsort állítottak össze: kilencezer vadállat és négyezer ember vérzett el az
arénában. A szünetekben is érezhette a közönség, hogy egy valóban bőkezű.
császár látja vendégül. A nézők nemcsak ingyen bort, húst és kenyeret kaptak,
hanem még tombolaszámokat is. Ezekkel telkeket, pénzt, rabszolgákat sorsoltak
ki, és még a legkisebb nyeremények sem voltak csekélységek: az ilyen
nyerőszámok tulajdonosai ingyen tölthettek el egy órácskát az erre a célra
kiválogatott csinos prostituáltak valamelyikével.
Remek nap volt, sem forró, sem hideg, és a páholyban nem a zsidó nő ült a
császár mellett, hanem Lucia – Lucia Domitia Longina, az erős, izmos, pompás
testű, kacagó római asszony; a tömegek boldogsága nem ismert határt. A
nemesség padsoraiban, sőt magában a császári páholyban is örvendezve
gondoltak arra, hogy a keleti uralom veszedelme elhárult.
– Ó, te nagyon jó, nagyon nagy Titus császár! – harsogott minden oldalról,
újra meg újra.
– Ó, te az emberi nem öröme és boldogsága! – váltakozott vele a másik
kórus.
És időnként egy harmadik is hallatszott, szinte gyengéden, mint a simogató
becézés:
– Ó, te nagyon jó, nagyon nagy Cethalacskánk.
A hosszú nap folyamán csak egyszer lehetett Tituson észrevenni valami
furcsa változást. Kora délután történt. Rájött az a különös letargia, amely
uralkodásának első heteiben szinte állandóan hatalmában tartotta. Magába
roskadt, révetegen bámult a semmibe, és hirtelen sírva fakadt. Senki sem tudta,
miért, maga sem tudta volna megmondani. A nyolcvanhétezres tömegből sokan
felfigyeltek az érthetetlen jelenetre, mert a legtöbb helyről jól lehetett látni a
császári páholyt.
Az eset egyébiránt egy komikus közjáték alatt történt, amely a műsorban
ilyen címmel szerepek: „Daedalus kísérletezései”. Az arénában leleményes
gépezetek segítségével szárnyakkal felszerelt embereket vontak fel a magasba,
olyan illúziót keltve, mintha a szárnyas alakok valóban repülnének. A köteleket
úgy szerkesztették meg, hogy mindegyik elszakadt egy bizonyos mozdulatra,
amelyet a „Daedalusokkal” természetesen nem közöltek. Aki a halálát jelentő
mozdulatot véletlenül nem tette meg, az szerencsésen végigrepült az aréna
fölött, és megmenekült, legalábbis arra a napra. De sok kötél elszakadt, és a
szárnyas alakok halálra zúzták magukat. Komikus volt nézni, ahogyan a fura
embermadarak, különösen légi útjuk utolsó szakaszán, görcsösen iparkodtak
mielőbb célhoz érni; de a fokozott gyorsaság miatt még sokan lezuhantak éppen
a vége felé. A szervezők különösen sokat vártak ettől a műsorszámtól. Volt is
484
hatása, kétségtelen. Kár, hogy a nézők figyelme megoszlott a produkció és a
császári páholy között. Sokan meghökkenve vagy legalábbis kíváncsian
találgatták, ugyan mi lelhette a Cethalat.
A röppályát egyébként úgy tervezték, hogy az embermadaraknak egész idő
alatt látniuk kellett a császári páholyt. Némelyiküknek a halálos zuhanás előtt
talán vigaszukra szolgált, hogy az az ember, aki őket fogságba ejtette, és most
engedi őket meghalni – sír.

485
 A KIADÁSERT FELEL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ KÖVES BÉLA
A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE FOGLER KLÁRA
A VÉDŐBORÍTÓ ÉS A KÖTÉSTERV LENGYEL LAJOS MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ DÉRI ERZSÉBET
MŰSZAKI VEZETŐ ANDRÁSI GYÓZÓNÉ
KÉSZÜLT 86 200 PÉLDÁNYBAN, 43 (A/5) 1NT TERJEDELEMBEN,
TIPOORT GARAMOND BETŰVEL, EU-c–7677
76.2564.66-14-1 ALFÖLDI NYOMDA, DEBRECEN
I. ISBN 963 07 0693 8
ÖSSZKIADÁS: ISBN 963 07 0717 9

486