HEGEDŰS GÉZA

A megalázott Babilon
TÖRTÉNELMI REGÉNY

MÓRA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1974

 Tartalom
BEVEZETÉS
ELSŐ RÉSZ: SZERELEM
ASSZÍR KATONÁK
A CSERÉPTÁBLÁK MŰHELYE
TAMUZADDAD CSALÁDJA
TANULÓÉVEK
TERVEK ÉS REMÉNYEK
ISTAR ASSZONY SZOLGÁLATA
AMI A KEZDETEK KEZDETÉN VOLT
PRÓBATÉTEL
MÁSODIK RÉSZ: A KÖNYVTÁR
A POKOLBAN
UTAZÁS ELŐTT
UTAZÁS NINIVÉBE
NINIVÉBÉN
KIRÁLYI KÖNYVTÁR
A SARUKÉSZITÖNÉL
MÁS FORMÁJÚ ÉLET
A NAGY TITOK
RIASZTÓ HÍREK
A VÁRATLAN VENDÉG
KÉSZÜLŐDÉS
HUNYÓ FÉNYESSÉG
NAPLEMENTE
HARMADIK RÉSZ: FELKELÉS
A MEGBÍZATÁS
A MÁSIK MEGBÍZATÁS
FELSŐBB MEGBÍZATÁSBÓL
ÉLETVESZÉLY
MENEKÜLÉS
 BABILON FELEMELI FEJÉT
UTÓSZÓ
 BEVEZETÉS

AZ ÍRÓ KÖSZÖNTI AZ OLVASÓT, és elöljáróban néhány

szót szeretne szólni az itt következő regény koráról és
helyszínéről. A történetben ugyanis évszámok nem
szerepelnek, minthogy felidézett személyei nem a miáltalunk
ismert rendszerek szerint tartották nyilván a múló időt. A
földrajzi fogalmak pedig évezredekkel ezelőtti
országalakulatokat jelölnek. Helyes tehát, ha az olvasó
tisztában van azzal, hogy mostani meghatározás szerint
mikor és hol játszódik ez a kalandokkal teljes
eseménysorozat.
A történet tehát az időszámításunk előtti VII. évszázadban
játszódik. I. e. 689-ben történt, hogy Sénakherib asszír király
(akkád kiolvasás szerint: Szin-ahhé-eriba) elfoglalta és
feldúlta Babilon városát. Az ő fia, Asszárhaddon (Assur-ah-
iddina) építette fel újból, de most már asszír fennhatóság
alatt. Asszárhaddon fia volt az a dicsőséges Asszurbanipal
(Assur-ban-apli), akinek végső hónapjaiban játszódik ez a
regény, és néhány évvel az ő halála után, i. e. 612-ben történt,
hogy a szövetségre lépett elnyomott népek elpusztították
Ninivét, amiről itt az olvasó a regény utószavából értesül.
A színhely Mezopotámia, vagyis az Eufrátesz és a Tigris
folyók köze. Ennek déli része a hajdani Babilónia, északi
része a hajdani Asszíria. Ezen a tájon ma Irak terül el.
Babilon romjai Bagdadtól délre, mintegy száz kilométernyire
emelkednek; Ninive romjai a mai Mosul közelében vannak. A
regényben szereplő Arám a mostani Szíria, fővárosa Dimask,
a mai Damaszkusz. A történet folyamán említett Palesztina a
mai Izrael és Jordánia együtt.
 A regényben babilóniaiak, asszírok, arámiak és zsidók
szerepelnek, ezek valamennyien sémi nyelven beszélő népek
voltak; az asszír és a babilóniai egyaránt akkád nyelven
beszélt, csupán tájszólásnyi különbséggel, írásukhoz
ugyanazokat a betűket (ékírást) használtak, amelynél a jelek
általában nem hangokat, hanem szótagokat jelentenek. Az
arámiak és zsidók más-másféle írással (betűírással) éltek.
A sumer nyelv, amelyről sok szó esik, ebben az időben már
rég kihalt, de a művelt emberek úgy értették, mint manapság
mi a latin vagy ógörög nyelvet. A sumer nem semita nyelv
volt; máig is vita tárgya, melyik nyelvcsaládhoz tartozik.
Úgyszintén nem semiták a médek, akik Irán felől támadták
meg Asszíriát. Ezek irániak voltak, és később a felemelkedő
perzsa birodalomba olvadtak.
Amikor tehát történetünk játszódik, Egyiptom már rég túl
van fénykorszakain, a görög történelemben a trójai háború, a
biblikus történetben Dávid és Salamon király kora nagyjából
három évszázaddal ezelőtt volt, Róma ez időben még kis
parasztközség, amelyben királyok uralkodnak, a görög népek
között már közismertek a homéroszi eposzok, sőt Hésziodosz
tankölteményei is, de még nem kezdődött meg a küzdelem a
demokráciáért. A perzsa birodalom csak a következő
században születik. Babilon ebben az időben − még asszír
fennhatóság alatt is a földkerekség legnagyobb városa.
Története legalább két évezredre tekint vissza, és még nagy
jövő áll előtte. A regényben szereplő Nabupolasszár (Nabu-
apal-uszur) fia lesz majd az a Nebukadonozor (Nabu-kudurri-
asszur, a Bibliában Nebukadnecár), akinek uralma alatt
Babilon végső fénykorára emelkedik.
A regény történelmi körülményei hitelesek, már
amennyire, a képzelet fel tud idézni egy két és fél ezer év
előtti világot, életviszonyaival és fő mozzanataival; személyei
és magánéletbeli eseményei azonban az írói lelemény
szülöttei: nem történelem, hanem történelmi regény,
amelyben, mintegy a történet peremén, de egyáltalán nem
mellékesen, megjelenik a kor két hiteles történelmi
főszereplője: Asszurbanipal király, a Könyvtárteremtő, és
Babilon függetlenségének kivívója, Nabupolasszár.
A többit mondja el korképével és kalandjaival a regény.
Itt kell köszönetet mondanom Harmattá János
professzornak, aki szíves fáradságot vett, és elolvasva
regényem kéziratát, megtette szakmai megjegyzéseit,
hasznos tanácsokat adott a kisebb elvetések kijavítására.
Javaslatait megfogadtam, és az ő tanácsára hívom fel
nyomatékkal a figyelmet arra, hogy regényem a regényesség
kedvéért lerövidíti az egykori valóságos történelmet, tehát
senki se tekintse történelmi ismeretterjesztő műnek, még
kevésbé forrásmunkának, hanem annak, ami: regénynek,
amely talán felhívja a figyelmet Asszíria és Babilon hajdani
történelmére.
 ELSŐ RÉSZ: SZERELEM

ASSZÍR KATONÁK

Babilonról mindenki úgy tudta, hogy a földkerekség

legnagyobb városa. Sem Ninivének, az asszír fővárosnak, sem
az egyiptomi Memphisznek, de még az arámi Dimasknak, az
elámi Szuzának, a médiai Ekbatanának sem volt annyi
lakosa, olyan sok utcája és tere, mint ennek a zsúfolt és zajos
városóriásnak. Ámde nemcsak kiterjedéséről volt nevezetes,
hanem arról is, hogy falain belül belvárosának utcái
egyenesek voltak, a főutak téglával kirakottak, lépcsőzetesen
magasba emelkedő palotái a szemek gyönyörűségére
szolgáltak. Csak a magas városfalon kívül húzódó
külvárosokban voltak tekervényes sikátorok, apró kunyhók,
bűzös műhelyek. A belvárosban a módosabbak lakoztak, nem
egy utcában egymás mellett a hasonló foglalkozást űző
kalmárok vagy kézművesek. A belvárosban kerestek szállást a
gyakran megforduló idegenek is, akik venni-eladni érkeztek
Babilonba.
Ez a nagyváros a nagyatyák korában még birodalom
székhelye volt, itt uralkodtak a nagy hírű babiloni királyok,
akiknek hatalma az iráni hegyektől egészen a tengerpartig
terjedt, számos népet hajtván uralmuk alá. Ez a birodalom
azonban megdőlt. Az asszírok, akik a két folyó − az Eufrátesz
és a Tigris − közének északi felében laktak, fellázadtak
Babilon felsőbbsége ellen, elszakadtak, és saját birodalmat
szerveztek. Az asszír földesuraknak azonban nem volt
elegendő az asszír föld. Harciasabbak voltak, mint bármelyik
nép a távoli tájon. Az asszír paraszt kitűnő és jól
fegyelmezhető katonának bizonyult. Parancsra voltak
kegyetlenek, de úgy látszik, gyönyörűséggel is követték a
parancsot. És semmi sem volt elegendő nekik. Egymás után
foglalták el Babilónia városait, megdöntötték a birodalmat,
majd Sénakherib király idején elfoglalták és feldúlták
Babilont.
Sénakherib királyt azonban idővel saját hívei ölték meg, fia
újjáépítette, amit apja rombolt, Babilon régi fényében
emelkedett újra, lakói visszatértek, és királyai mint az asszír
király alattvalói uralkodtak. Az azután már a most
dicsőségesen uralkodó Asszurbanipal korában történt, hogy a
babiloni király el akart szakadni Asszíriától. Ezt nem tűrhette
Ninive, és az asszírok óriási hadsereggel érkeztek a város alá.
A király és rokonsága elmenekült, a lázadó földesurak
elmenekültek, ha tudtak, Babilon pedig kaput nyitott.
Asszurbanipal azonban nem rombolta le a nagyvárost, csupán
súlyos adót vetett lakóira, és erős helyőrséggel biztosította az
asszír uralmat.
Akadt az elmenekült babiloni királyi családnak egy távoli
rokona, Nabupolasszár herceg, aki elment Ninivébe, földre
borult az asszír király előtt, elismerve örökös fennhatóságát.
Asszurbanipal − akit egyébként az asszírok a maguk nyelvén
Asszurbanaplinak neveztek − kegyesen, sőt láthatóan
örömmel fogadta a meghódoló nagyurat, és megtette Babilon
kormányzójának, aki Ninive nevében hatalmaskodik a város
fölött. A rendet azonban az asszír katonák tartották fenn
Babilonban.
Nabupolasszár úr ott lakozik a város közepén, az egykori
királyok hétemeletes palotájában. Ékes bronzkapuja előtt
hegyes fövegű, kerek pajzsos, hosszú dárdás asszír katonák
vigyáznak. Az utcákon pedig itt is, ott is minduntalan
felbukkannak az asszír őrjáratok. És gyakorta megesik, hogy
az asszír katonák egyszerre csak megjelennek valamelyik
házban, és elviszik a ház urát. De az is megesik, hogy valaki
az utcán túl hangosan beszél, és egyszerre csak ott teremnek
az asszír katonák, rácsapnak a hangoskodóra, magukkal
hurcolják. S akit egyszer az asszír katonák magukkal vittek,
azt nagyon ritkán látják viszont az övéi. De ha kivételesen
mégis hazatér, attól fogva nagyon csöndes ember, aki még
arról sem beszél, hogy mi történt vele a pokolban.
Ez a pokol − vagy ahogy az arámiak meg a zsidók nevezték:
a Séol − egy komor nagy téglaépület a falakon belül, de közel
a város falához. Valamikor babiloni laktanya, most a
megszálló asszír katonaság parancsnoksága. Senki sem tudja,
hogy mi történik emeletein és pincéiben, de azt tudják, hogy
ide viszik azokat, akiket elhurcolnak. Csak suttogva esik szó a
Séolról. De inkább nem is említik.
Ez a város mindig arról volt nevezetes, hogy itt sokféle
nyelven beszéltek. A gazdagság vonzotta a különböző
népeket. Az asszírok jól megértették a babiloniakat, mert
nyelvük csak alig-alig különbözött egymástól; de nem
értették a városban nagy tömegben lakó arámiak, elámiak,
médek, zsidók, föníciaiak, filiszteusok, görögök, egyiptomiak,
lídek, frígek, hettiták, kappadókok, paflagónok, kariaiak
beszédét. Ezek mind a saját nyelvükön szóltak egymáshoz. S
habár a legtöbbjük valamelyest tudott már babiloni nyelven,
nehéz volt nyomon követni furcsa és egymástól különböző
kiejtésüket. Ezért Babilonban mindig is jó foglalkozás volt a
tolmácskodás. Aki négy-öt nyelven beszélt, az jól megélt az
eladók és vásárlók körében. Ez a sokféle nyelv olyan jellemző
volt Babilonra, hogy például a városban lakó zsidók − akik
Babilont a maguk nyelvén Bábéinak nevezték − úgy
mesélték, hogy az ő láthatatlan istenük valamikor
összezavarta itt az emberek nyelvét, nehogy megértsék
egymást, mivel az a láthatatlan zsidó isten felettébb
megharagudott a bábeliakra, amiért oly magas palotákat
építettek, mintha egyenest az égbe akarnának törni, hogy
kétségbe vonják az égben uralkodó egyetlen Úr hatalmát.
De akármilyen sok nyelven beszéltek Babilonban, egyik
nyelven sem volt tanácsos túl hangosan beszélni, mert a
hangos szó már magában is gyanús. Ezért ahol az utcán
megjelentek a zörgő fegyverzetű, egyformán lépkedő,
egyformára nyírott szakállú asszír katonák, ott nagy
csöndesség következett, még az eladók és vásárlók is
abbahagyták az alkudozást, amíg a katonák be nem fordultak
a következő utcasarkon. Akik azelőtt is ismerték a várost, és
mostanában újra felkeresték, hogy piacain eladják áruikat,
úgy vélték, hogy Babilon csendesebb lett. A soknyelvű
lakosság sok nyelven hallgatott. És aki szólt is, az se mondott
semmiről se véleményt, mert senki senkiről nem tudta, vajon
nem jelenti-e a Séolban, hogy ki mit is mondott. Helyesebb
hallgatni.

A CSERÉPTÁBLÁK MŰHELYE

A város főkapujától egyenes, széles út vezetett a főtér felé,

ahol a legnagyobb paloták álltak. Ott volt a kormányzó
otthona, az egykori királyi lakhely; ott meredt a magasba a
főistenek nagytemploma, s vele szemben a kincstár,
amelyben mostanában az asszír király úr katonáinak
főszámvevője lakott, mivel a kincseket a város meghódolása
után elvitték Ninivébe. Ezen a téren a lakosság nemigen
szeretett megfordulni, mert mindig tele volt katonával.
Akinek dolga arra vezetett, az is inkább mellékutcákon
elkerülte. A főút azonban most is forgalmas volt, minthogy
ott és mellékutcáiban voltak a legnagyobb kereskedések és a
leggazdagabb mesterek műhelyei. A főúton laktak a birtokok
urai is, akik messze a várostól parasztok és rabszolgák
sokaságával öntöztetik termésre biztatva a földeket. Ezek
csaknem mind papok voltak, főleg Marduk isten papjai. Akik
a földesurak közül nem voltak papok, azok jórészt
elmenekültek, mert az asszírok mindig találtak jó okot, hogy
a földesurakat lázadóknak vádolják. És akit Ninive lázadónak
talált, az akármilyen tekintélyes úr volt azelőtt, könnyen
került karó hegyére. Az asszíroknak ugyanis a karóba húzás
volt a kedvelt ki végzési módjuk. De ha valami oknál fogva
különösen haragudtak a vádlottra, akkor ennél is kínosabb
halálozási módokat tudtak találni, például az elevenen
megnyúzatást. A földesurak nagyobbik része tehát
helyesebbnek tartotta menekülni. Ezek leginkább a méd
király fővárosában, Ekbatanában találtak otthonra és
védelemre, de számosan még tovább mentek, mert attól
tartottak, hogy az asszírok végül Médiát is elfoglalják. Az
óvatosak tehát meg sem álltak a nagyon távoli Perzsiáig, s
voltak, akik Lídiába menekültek, mert az volt a vélemény,
hogy a lídek fővárosa, Szárdisz bevehetetlen. Az elfutott urak
földjei azután asszír kezekre jutottak, és az új asszír urak
beköltöztek a babiloni főút ékes magánpalotáiba.
Ebből a főútból számos kis mellékutca vezetett, itt is
üzleteket és műhelyeket talált az arra járó. Az egyik ilyen
mellékutcában egymás mellett cseréptábla-égető üzemek
voltak, és közel a főút torkolatához állt Etana mester
műhelye. A ház is az övé volt. Emeletén lakott ő maga a
családjával; földszintjén volt elöl a kereskedés, mögötte az
írószoba és a mögött az égetőműhely. Etana írott
cseréptáblákat árult az olvasóközönség részére. Nagy keletje
volt ennek az árunak, mivel Babilonban már régidők óta
szerettek olvasni. De az írott táblákat meg a több táblából
összekötözött cserépkönyveket távoli tájakról érkezett
vásárlók is vették.
Babilonban nem sokra becsülték az egyiptomiaknak azt a
találmányát, hogy a szent szövegeket meg a kalandos
történeteket papiruszlapokra írják. Igaz, a papirusz
könnyebb, és össze is lehet tekerni, de könnyen elszakad, és a
tűzben is elég. Bezzeg az agyagtáblákra vésett és cseréppé
kiégetett írás nem szakad, és nem is ég el; csak leejteni nem
szabad. De a cserép olcsóbb is a papirusznál: olcsón elő lehet
állítani, és sokan megvehetik. És akinek van hozzá pénze, az
szívesen vásárol lelket gyönyörködtető olvasnivalókat is.
Nem egy helyütt némiképpen a jómódnak a bizonyítéka, hogy
egyéb értéktárgyak mellett olvasnivaló is akad a házban. A
babiloniak nyelvét, az akkádot pedig sokan beszélik szerte a
világon, ez a nemzetközi hivatalos érintkezések nyelve, még
az egyiptomi fáraók udvarában is tudniok kell az írnokoknak.
Babilónia ék formájú betűit, ahol minden jel egy szótagot
jelöl, könnyebb is megtanulni, mint az egyiptomiak
töméntelenül sok írásjelét. És hol van a világon annyi leírni
való történet, mint amennyit a babiloni írástudók ismernek?
A cseréptáblaüzlet tehát jövedelmező. És Etana mester
ládájában sok és sokféle pénz halmozódott fel a múló
évtizedek alatt. Nem is győzött hálásnak lenni, hogy a
leleményes lídiaiak feltaláltak az arany és ezüst ötvözetéből
öntött kis tojás alakú pénzt, majd a még leleményesebb
görögök könnyebben halmozható kis kerek arany- és
ezüstlapokból verték a mindenütt értékes csereeszközt.
Amióta létezik a pénz, egyszerűbb az üzleti élet, mint
akkor, amikor minden egyes adásvételnél meg kellett találni,
hogy mit mire csereberéljenek. Most már csak azt kell
minduntalan kiszámítani, hogy az egyikféle pénz mennyit ér
a másikféle pénzben kifejezve. Voltak is olyan kereskedők,
akik egyenest azzal foglalkoztak, hogy a különböző pénzeket
beváltották babiloni vagy újabban asszír aranyrudacskákra
vagy ezüstsiklúra. Etana ládájában bőven volt ezekből az
aranyrudakból is, még bővebben ezüstsiklúból, de akadt ott
lídiai tojás, különböző görög városból származó ezüst-vagy
aranykorong, egyiptomi ezüstárpa és még egyéb fizetőeszköz,
amelyet a különböző vevők adtak a cseréptáblákért vagy
összekötözött cserépkönyvekért.
Amikor annak idején az asszírok bevonultak a városba,
Etana bölcsen elásta háza udvarán a pénzes ládákat. A kutató
katonák nem találtak egyebet nála, mint cserépkönyveket; ezt
a holmit pedig a katonák nem sokra becsülik. Csak néhány
tört el a házkutatás alatt. Fegyvert nem találtak, még csak egy
valamirevaló kést se: Etana hangoztatta, hogy ő békés
kereskedő, akinek oly rosszul megy az üzlete, hogy fiókjában
alig-alig van annyi pénz, amelyet mégis elöl hagyott, nehogy a
katonák tovább kutassanak. Ezt a kevéske pénzt el is vitték.
De merthogy sem árujára, sem lakása bútoraira nem ébredt
fel a katonák kedve, végül is meg lehetett elégedve, hogy
olcsón úszta meg az asszírok bevonulását. Lám, egyik
szomszédját, az ékszerészt kifosztották, és félholtra verték.
Másik szomszédját, a szövöttanyag-kereskedőt üzletében
legyilkolták, mert megpróbálta visszakönyörögni, amit
leráncigáltak polcairól. Etana kivárta, amíg az asszír király
nevében Nabupolasszár úr bevonul az egykori királyi
palotába, s kihirdetted, hogy senkinek nem lesz semmi
bántódása, ha megfizeti a kivetett adókat, nem tart
otthonában fegyvert, egy szót sem szól az asszírok ellen, és a
földre borul, ha füle hallatára kimondják a Ninivében
hatalmaskodó asszír király nevét.
Mint Babilon papjai, kereskedői, mesteremberei,
tolmácsai, itt maradt földesurai és a külvárosok földmívelő
népe, Etana is tudomásul vette a rendelkezéseket. Ő is
hallgatott, ha asszír katona volt a közelben, és akkor sem
hangoskodott, ha nem volt a közelben katona, hiszen ő sem
tudta, melyik kiejtett szó hogyan kerül el a Séolba. Még az
írószoba írástudói és a műhely cserépégetői között is
szűkszavú volt; családjára is ráparancsolta a hallgatag életet.
Vevőivel pedig kizárólag az áruról beszélt.
Ha asszír vevő jött, igyekezett asszíros kiejtéssel beszélni.
Ezen az asszírok mindig jót nevettek, mert a babiloniak ajkán
nagyon furcsán hangzott az asszír formájú szó. A két nyelv
ugyan fölöttébb hasonlított: akkádul beszéltek Babilonban is,
Ninivében is, de a kiejtés annyira különbözött, hogy mindig
mulatságos volt, ha egymást akarták utánozni. Az akkádul írt
könyveket azonban egyaránt olvasta asszír is, babiloni is. De
az üzletben nemcsak akkád nyelvű táblákat árultak, hanem
sumer nyelvűeket is. A sumer pedig senkinek sem volt az
anyanyelve. Valamikor nagyon régen beszéltek a két folyó
között sumerul. Hanem aztán jöttek a hódító sémiták a
maguk akkád nyelvével, legyőzték a sumerokat, akik
beolvadtak Babilon népségébe, és ettől kezdve a sumer nyelv
a műveltek meg a templomok meg a régi hőstörténetek
nyelve lett. Egyformán idegen asszírnak is, babiloninak is, de
magára adó embernek illett tudnia sumerul. Olykor még
művelt egyiptomi meg arámi meg zsidó is megtanulta a szent
nyelvet, olykor egy-egy görög is értette. A sumer könyveknek
tehát keletjük volt. Etana ugyan éppen csak olvasott sumerul,
s nem is mindig értette, hogy mit olvas, de az írószobában a
cseréptáblák leírói jól tudtak sumerul is, sőt egyéb nyelveken
is.
És ha olyan vásárló lépett Etana üzletébe, aki idegen
nyelven keresett valami olvasnivalót, vagy áruként akart
cseréptáblákat venni, hogy messze innét nyereséggel
továbbadja, akkor a mester kiszólt az írószobába, és behívta
Tamuzaddadot, a fiatal írástudót, aki az akkád és a sumer
nyelvek mellett tudott a távoli tájak egyéb semita nyelvein is,
arámiul, föníciaiul, héberül, sőt valamelyest megértette az
egyiptomit és az ióniai görögöt is. Tamuzaddad volt Etana
kedvenc írástudója. Igaz, néhai apja Arámból költözött
Babilonba, erre vall szokatlan neve is − de nagyon sokat tud,
nem okvetetlenkedik, mint a fiatal emberek. Etana már arra
is gondolt, hogy nincs kifogása az ellen, hogy Tamuzaddad
vegye feleségül az ő legidősebb leányát, Etanut, s akkor a
hozzáértő fiatalember akár társa is lehet a jól menő üzletben.
Örömmel vette észre, hogy az ifjú és a leány, Etanu,
láthatólag szíves pajtási viszonyban is vannak. A szerény
módú fiatalember bizonnyal meg is lesz tisztelve, ha
feleségül ajánlják neki a gazdag leányt, aki amúgy is kedves a
számára. Etana bizonyos volt benne, hogy leánya is és
Tamuzaddad is tudják ezt a titkos tervét, és alig várják, hogy
az atya megszólaljon. Hiszen ők nem nyilváníthatnak ilyen
szándékot. Erről csakis a szülők szólhatnak. De Etana előbb
mégis a feleségével akarta megbeszélni. Nem helyes az ilyen
családi dolgokban az asszony nélkül dönteni, mert akkor az
asszonyok dohogni kezdenek. Okos ember pedig nem szereti,
ha felesége nem úgy érzi, hogy minden az ő akarata szerint
történik. Etana mester azonban magában már eldöntötte
Etanu és Tamuzaddad házasságát.

TAMUZADDAD CSALÁDJA

A néhai Ismael − Tamuzaddad atyja − nyughatatlan

kalmárember volt. Az arámbeli Dimask városából származott,
de már ifjúkorában nem volt nyugta otthon maradni.
Teveháton kalandozott a médek és a tengerparti föníciaiak
városai között, egyik helyütt vásárolva, amit eladhatónak vélt
más tájakon, másutt eladva, amit messziről magával hozott.
Megértette magát mindenütt, könnyen ragadt rá bármiféle
nyelv, ámbár egyiken sem tudott jól.
Volt azután úgy is, hogy eladta tevéit, türoszi hajót
vásárolt, és elkalandozott nemhogy a görög szigetekig, de egy
ízben egészen Karthágóig, mézgát és elefántcsontot vivén az
üzleti útra, hogy a nyereségen végül visszatérőben Ciprus
szigetén rezet vásároljon, amelyet nagy haszonnal adott el a
babiloni vásártéren, ahová megint teveháton szállította az
árut. Babilon mozgalmas zsúfoltsága nagyon megtetszett
neki.
Ekkorra már módos ember volt; úgy vélte, szülőföldjének
istenei segítették útjain. Mert bárhol is járt, mindig
megtartotta Arám isteneinek jó emlékét. Tisztelte ő
valamennyi táj védő és fenyegető hatalmas isteneit, de hitte,
hogy az embert elsősorban mégis azok az örök lények védik,
akik születésekor szegődtek melléje. Különösen Tamuz volt
igazi, kedvére való isten. Tamuz úgy hal meg, hogy
minduntalan újra feltámad; Tamuz örökké ifjú; Tamuz a
túlvilági és e világi nők kedvence. Ismael pedig lelkesen
szerette a különböző tájak leányait és asszonyait, akik
gyakorta viszonozták a daliás és szerencsés kalmár
szakadatlan lángolását.
Amikor elhatározta, hogy letelepszik Babilonban, úgy vélte,
eljött annak is az ideje, hogy megnősüljön, családot alapítson.
Volt már elegendő pénze ahhoz, hogy ne kívánjon gazdag
családból való leányt elvenni. Azt akarta, hogy az asszony
legyen szép, kívánatos, dolgos, szüljön neki számos
gyermeket, és legyen hálás férjurának a jómódért. Azt
szerette volna, hogy sok fia legyen, és azok valósítsák meg
mindazt, amit ő szeretett volna.
A legidősebb fia tanulja meg jól azokat a nyelveket,
amelyeket ő éppen hogy megértett, leghelyesebb tehát, ha
tolmácsnak neveli. A jó tolmácsok jól élhetnek Babilonban. A
második fiú legyen kereskedő, mint az apja, és hol teveháton,
hol hajókkal járja a messze tájakat, jusson el oda is, ahová az
apa nem juthatott. A harmadik fiú tanulja meg jól a
különböző országok pénzeinek értékét, legyen pénzváltó, aki
aranyért és ezüstért halmozza az aranyat és ezüstöt. A
negyedik tanulja ki a fegyverkovács mesterségét. Aki
fegyverkovács, és elegendő pénzzel indul, hogy nagy műhelyt
tarthasson, az gazdag lehet világéletében, mert a királyoknak
szakadatlanul szükségük van pajzsokra, dárdákra és
kardokra. Az ötödik azonban ne akarjon sok pénzt keresni, az
ötödik tanulja meg jól az írást, olvasson el minden
cseréptáblát, és ismerje meg azokat a gyönyörködtető
történeteket, amelyeket ősidők óta mesélnek és leírnak az
istenek kalandjáról, a feledhetetlen hősökről; tanulja meg,
hogy milyen törvényeket hoztak a régi királyok.
Ismael egy keveset maga is tudott olvasni, és bámulta a
tudósokat, akik tudják, mit rejt a sokféle tábla, főleg azok a
szent szövegek, amelyeket sumerul írtak. Az okos és gyors
értelmű kereskedő sokféle élő nyelven értett, de sumerul
nem tudott, minthogy nem voltak sumer nyelvű üzletfelek,
akikkel meg kellett értetnie magát, így ábrándozott eljövendő
családjáról, néha képzelete úgy elröppent, hogy hatodik és
hetedik fiúra is gondolt, s ezek már sikeresen túlléptek volna
azon a határon, amelyet a kalmárgyermekek már nem
szoktak túllépni.
Milyen szép lenne, ha a hatodik fiú valahogy valamelyik
babiloni főisten papja lehetne, és tehetségével elérné a főpapi
méltóságot! És talán még szebb lenne, ha a hetedik fiúnak
sikerülne magas rangú katonává lenni, győzelmeket aratni
ellenségek fölött, diadalmasan bevonulni a város kapuján, s a
király azzal tüntetné ki, hogy hadainak fővezérévé teszi meg.
S minthogy a sok eljövendő fiúhoz feleség kell, s merthogy
Ismael még üzleti tevékenységei között sem feledkezett meg
soha a szerelemről, tehát amikor már babiloni kereskedő
volt, körülnézett a leányok körében. És felettébb megtetszett
neki egy Avigél nevű, igen-igen szemrevaló leányzó. Avigél
fekete hajú, fekete szemű volt, mint a legtöbb babiloni, arcát
és karjait Ismael csodálatosan sima-barnának látta. Termete
karcsú volt: se nem kövér, se nem sovány. Minden reggel ott
ment el Ismael háza előtt, nagy korsóval a vállán, hogy vizet
vigyen a kútról.
Egy reggel tehát Ismael jó korán odament a kúthoz, mintha
maga is vizet akarna merni, holott neki voltak szolgái és
szolgálói, akik az effajta munkát elvégezték. Amikor Avigél
odaérkezett, és kivárta, amíg az előbb jöttek megtöltik
korsóikat, a daliás idegen férfi felajánlotta, hogy majd ő
húzza fel a vizet, és beletölti a leány edényébe, így szóba
tudtak elegyedni.
S minthogy ugyanígy találkoztak másnap és harmadnap,
Ismael megtudta, hogy Avigél apja írnok a király bíróságánál,
félig-meddig maga is jogtudós, aki agyagtáblára vési a bírák
ítéleteit. Ebből szerény tisztességgel él, de nem is kíván
többet magának, mert minden szabad idejét olvasással tölti.
Van számos cseréptáblája, és nemegyszer még a
könyvkészítőmesterek is a tanácsát kérik erről vagy arról a
régi történetről. De nem is kell sok nekik, hiszen kettesben
élnek. Avigél anyja régen meghalt, nincs is testvére. Öt apja
nevelte, ő látja el a házat, szolgájuk, szolgálójuk nincs, de
nem is érzik szükségét. Igaz, hogy kérő sem akadt még.
 Ismael akkor a szemébe nézett és kérdezte:
− Mondd, Avigél leányzó, kívánnál-é gazdag férjet
magadnak?
A leány felnevetett.
− Ugyan, hol van az a gazdag ember, aki engem feleségül
kívánna? Akinek pénze van, még több pénzt kíván. Akinek
meg nincs pénze, az nem közeledik pénztelenhez.
− Nem kívánkozol hát asszonnyá lenni?
Kertelés nélkül válaszolt Avigél:
− Hogyne kívánkoznám! Tudom, hogy jó feleség is lennék.
Ehhez azonban olyan férfi kellene, aki nem túl szegény, hogy
szegényt vegyen el, és nem túl gazdag, hogy a pénzen kívül
egyebet is lásson. Talán jön egyszer egy írástudó, akinek
akkor is jó az élet, ha békés családi körben írott cseréptáblák
közt élheti az életét.
Tetszett ez nagyon Ismaelnek, és így szólt a leányzóhoz:
− Én nem vagyok írástudó, de tisztelem az írástudókat.
Nem vagyok nagyon gazdag, de elegendő vagyonom van
ahhoz, hogy házam, szolgáim és szolgálóim legyenek, és
remélem, hogy ha szorgalmasan látok dolgaim után, egyre
gazdagabb lehetek. Énnekem éppen olyan feleség kell, akitől
békés otthont várhatok, aki számos fiút szül nekem, és olyan
szépséges, mint te vagy, Avigél. Légy tehát a feleségem, és
első fiunkat neveljük írástudónak.
Avigél lehajtotta a fejét, így illett a kért leánynak. De
hangosan és határozottan mondta:
− Szíves örömest lennék a feleséged, Ismael. És ha
édesapám hozzád ad, vigyél el magaddal a házadba. Gyere el
alkonyat előtt mihozzánk, és kérj meg az apámtól. De most
még ne kísérj haza, mert az nem illenék. Nem is ajánlanám
neked, hogy olyan leányt végy feleségül, akit férfiember
hazakísér, még akkor se, ha te vagy ez a férfiember.
Ez is nagyon tetszett Ismaelnak.
Alkonyat előtt tiszta fehér köntöst vett magára, lábára
kötözte legszebbik saruját, fejére Frígiából hozott, kecses
sapka-föveget húzott, így ment leánykérőbe. Avigél apja már
tudta, miért jön. Addigra a szomszédoktól érdeklődött, kiféle-
miféle ember az Arámból idekerült Ismael, és azzal tisztelte
meg, hogy arámi nyelven szólt hozzá:
− Légy házam szeretettel látott vendége!
Avigél azonnal ki is ment a szobából, mert nem illett volna
jelen lennie, ha őróla esik szó. Az apa azonban jól tudta már,
hogy leánya örömest feleségül menne az idegen kalmárhoz,
akit ő is első látásra felettébb vonzó férfinak látott, ámbár
fájlalta, hogy egyetlen leánya, íme, el fogja hagyni a házát.
Ismael körülnézett − és meg volt elégedve. A ház kicsi volt,
de feltűnően tiszta. Ezt a tisztaságot Avigél tartja. A szobában
ülőpárnák és körül a polcokon bőrszalagokkal átkötött
cseréptáblakötegek.
A vendég a házigazda biztatására maga alá húzott lábakkal
lekuporodott egy párnára; vele szemben az idős írástudó.
Olyan ősz volt a szakálla, mintha Avigél nem is a leánya,
hanem az unokája volna. Ekkor Avigél bejött, tálcán
édességeket és édes szeszes italt tett közéjük, majd szótlanul
újra kiment, de egyszer visszanézett, és összemosolygott a
vendéggel. Ismael bizonyos volt, hogy nem hiába ül itt.
Végre az írástudó feltette a kérdést:
− Tisztelt uramnak és vendégemnek avagy kedves fiamnak
nevezzelek-é? De még mielőtt válaszolsz, hadd mondom meg,
hogy én szegény ember vagyok. Gondtalanul élek, mert
szerények az igényeim. Házamat egyetlen leányom látja el.
Ha el akarod vinni tőlem, kevés számú ruháján kívül semmit
sem vihet magával, sőt teneked kell biztosítanod, hogy
helyette szolgálóleányt vásárolhassak magamnak, aki
rendben tartja a házamat, és kiszolgál. Gondold meg tehát,
hogyan válaszolsz.
Ismael nem habozott.
− Engem az én isteneim megsegítettek, és a ti isteneitek
sem gördítettek akadályokat elém. Elhatároztam tehát
magamat a családalapításra, és kedvem támadt, hogy a te
leányod legyen a feleségem és gyermekeimnek anyja. Kérlek
tehát, hogy add nékem a leányodat, nevezz engemet fiadnak.
Én pedig atyámnak tekintelek, és kötelességemnek tudom,
hogy az én atyám gondtalanul élhesse életét, s mindig legyen,
aki házát rendben tartja, és kiszolgálja őt.
Az írástudó erre két kezét maga elé emelte, és ünnepélyes
hangon így szólt:
− Akkor tekintsen le reád maga Éa, az ég és a vizek
mélyének ura; Anu és Antu istenek adják áldásukat, hogy
olyan békésen jó legyen házasságotok, mint az övék a
magasságokban; Marduk, a fényességes őrizzen benneteket;
kerüljön el a bölcs Nébó neheztelése; Nergal, az alvilág ura és
Ereskigal asszony, a felesége minél később küldjön el értetek:
és szerelmeteket tegye mindig örömteljessé Istar
istenasszony.
Ismael ültében meghajolt.
− Tamuz, az én istenem és őseim istene áldjon meg jó
szavadért, atyám! És most már hadd jöjjön be a
menyasszonyom!
Amaz bólintott.
 − Hadd jöjjön be, de kérlek, ne érintsd őt, amíg nem a tiéd
ő. Tiszta az ő lelke és a teste, maradjon tiszta még tőled is,
hogy tisztán fekhessen nyoszolyádra.
És be is lépett már Avigél, hiszen az ajtó függönyén át
hallotta a beszélgetést, és tetszésére szolgáltak a szavak.
Hamarosan meg is volt a lakodalom ama szent szabályok
szerint, amelyeket régestelen-régen a törvényhozó
Hammurapi király kőoszlopra vésetett, s azon az éjszakán
Avigél tiszta lélekkel és tiszta testtel feküdvén Ismael kalmár
nyoszolyájára, asszonnyá lőn, hogy szüljön urának számos
gyermekeket.
Elsőszülöttje valóban fiú is lett, s nevezték az apa otthoni
istene után Tamuzaddadnak, ami azt jelenti, hogy Tamuz
ajándéka. Ámde ahogy teltek az évek, ettől kezdve Avigél
asszony egymás után három leánygyermeket adott férjének.
Ismael nem búsult különösképpen, kedvelte ő a leányokat is,
és reménykedett, hogy eléggé fiatalok még ahhoz, hogy
következzenek a fiúk is. De nem így történt.
Ismaelból nem múlott el a nyughatatlanság. Nemegyszer
fölkerekedett, árukkal rakta meg öszvéreit és tevéit,
nekiindulván a messzi tájaknak, hogy még több áruval vagy
sok pénzzel térjen haza. Hiába óvta apósa, hogy elégedjék
meg azzal, ami máris van, ne legyen telhetetlen, mert ezt az
istenek rossz szemmel nézik − ő bízott a maga Tamuzában,
és el sem tudta képzelni, hogy valami baj érhetné.
Különösképpen izgatták azok a tájak, amelyeket még nem
látott. Sokat hallott már az örmények országáról, tudta, hogy
fővárosukban, Erebuniban sok mindenre van szükség ama
javakból, amelyeket tengeren túlról lehet beszerezni, és sok
mindent ott jobb áron lehet eladni, mint a közelebbi
vidékeken. Raktárának minden áruját felrakta tehát a hosszú
sor tevére, még pénzének jó részén is ciprusi rézkoloncokat
vásárolt. Úgy gondolta, hogy ha erről az útról hazatér, akkor
már valóban Babilon gazdag emberei között lesz a helye.
Apósa óvta az úttól, de nem hallgatott rá. Felesége soha egy
szóval sem tett ellenvetést. Avigél asszony nem is tartotta
volna illendőnek, ha beleszólna urának elhatározásaiba.
Mindig szorongva aggódott Ismaelért, de nem mutatta,
tudván, hogy ez úgysem befolyásolja a férfiakat, csak
nehezebbé teszi életüket.
Ismael tehát a nagy karavánnal, körötte kellőnek látszó
fegyveres őrséggel elindult Erebuni felé. De sohase érkezett
meg Örményországba: a hegyek közt nagyszámú kaukázusi
rablósereg csapott rájuk. Ott veszett Ismael, valamennyi
fegyverese és tevehajcsárja. Vagyona a támadók prédájává
lett. Családja csak hosszú idő után, amikor már régóta
aggódva várták, tudta meg más arra járt kalmártól, miképpen
pusztult Ismael, az oly szorgalmatos, arámi eredetű babiloni
kalmár.
Tamuzaddad hatesztendős volt, amikor árvaságra jutott.
Éppen az időben kezdte a betűket tanulni. Még apja döntött
úgy, hogy kisgyermek korában tanulni kezdjen, és nagyapja
igen-igen alkalmas első tanítónak bizonyult.
A szerencsétlenség azonban nem jár magában. Amikor
Babilonban elterjedt a híre, hogy Ismael nem él, egy éjszaka
betörők rontottak a házra, megnézni, mennyi pénz maradt a
gazdag kalmár után. Az első felriadó szolgát agyonszúrták, a
pénzes ládát feltörték, és mire az alvók ébredtek, már el is
futottak az arany és ezüst java részével. Az özvegy hiába
fordult a bírósághoz. Mindenkit felháborított a bűntett, de a
rablóknak soha sem akadtak nyomára. És a következő
hónapokban a három kislány közül a legkisebb egy hirtelenül
jött betegségben meghalt.
 A szépséges Avigél haja szürkére őszült a rászakadó
bánatokban. De erős lelkű asszony volt. Egy fiút és két leányt
kellett fölnevelnie. És azt akarta, hogy Tamuzaddad olyan
legyen, amilyenné Ismael nevelte volna. Ez pedig kedvérc
volt az öreg írástudónak, a fiú nagyapjának is. Tamuzaddadot
tudós írástudónak kell nevelni.
Most azonban már nem volt meg a néhai Ismael vagyona.
A nagyapa is öreg volt már ahhoz, hogy a bíróságon
dolgozzék. Meghányták-vetették a tennivalókat. A házuknak
igen nagy értéke volt, és maradt kevéske pénz is. Eladták
tehát a házat, és helyette a városfalon kívül, ahol minden
olcsóbb volt, vettek egy kis házikót, ahol szerényen
meghúzódhattak, hogy takarékosan élve neveljék a
gyermekeket addig, amíg Tamuzaddad fölnevelkedvén,
eltarthatja a családot.
Tamuzaddad alig emlékezett az apjára. Nem is volt róla
több emléke, mint hogy igen magas, vállas férfi volt, csillogó
szemekkel, nevető, fekete szakállas arccal. Az is újra meg újra
az eszébe jutott, hogy apja néha két könyökénél fogva
magasba emelte. De mégis sokat tudott apjáról, mert az anya
sokat mesélt felőle, így azután Tamuzaddad néha mintha
szemtanú lett volna, úgy látta maga előtt azt a képet, ahogy
Ismael leánykérőként lép be a megszeretett leány apjának kis
házába. Avigél szóról szóra emlékezett az akkor elhangzott
szavakra. És mindig újra mesélte. Az azonban már valóban
mesének hangzott a gyermekek fülében, hogy ők valamikor
milyen gazdagok voltak. Ezt el sem tudták képzelni. Éppen
ezért nem is érezték szűkösnek a maguk szegénységét.
Tamuzaddad kincsek helyett megkapta a gyengéd anyai
szeretetet, a gondos nevelést és nagyapja kimeríthetetlennek
látszó tudását, ami oly jól előkészítette arra, hogy idővel az
iskolában nevezetesen jó tanuló váljék belőle.
 TANULÓÉVEK

Az lett volna a legegyszerűbb, ha Tamuzaddad hamar

kitanul valamiféle mesterséget, például fegyverkovács lesz, s
akkor a család maradék pénzén műhelyt nyithatott volna, s
hamar eltarthatja a családot. A néhai Ismael is úgy gondolta,
hogy ha sok fia lesz, az egyik fegyverkovács lehetne: a
királyok mindig jól fizetik a kardokat meg a pajzsokat. De
elszegődhetett volna egy világot járó kalmár mellé, hogy
maga is kereskedőemberré növekedjék. Avigél asszony
azonban mást akart. Sohase felejtette, hogy halott urának az
volt a kívánsága: első fia sok nyelvet tudjon, ismerje meg az
írás mesterségét.
Az özvegy bizonyos volt benne, hogy Ismael
tulajdonképpen maga szeretett volna tudós ember lenni, s
arra vágyott, hogy helyette az elsőszülött váljék azzá. Az ő
szerelmükből pedig nem volt más fiú, csak elsőszülött. Tudta
jól az anya, hogy ha fia sokat akar tanulni, akkor még sokáig
nem tarthatja el őket, de inkább vállalta, hogy jobban
takarékoskodnak a maradékból, mégis teljesíti a halott apa
kívánságát. Avigél mindig is úgy érezte, hogy férje
láthatatlanul mellette maradt, az ő akarata irányítja a feleség
szándékait és tetteit. De neki magának is jobban tetszett az
írástudók mestersége, hiszen szerényen élő írástudó volt az ő
apja is, akinek lélekbeli nyugodalmat és boldog derűt adott a
tudás.
A nagyapa pedig helyeselte leánya szándékát. Még segíteni
is tudott a háztartás szegényes zavartalanságában, s ha ki is
öregedett a bírósági munkából, cseréptáblakészítőknél vállalt
leírómunkát. Tisztességesen meg is fizették, mert az öregnek
nagyon szép és jól olvasható írása volt, mesterien bánt az
írópálcikákkal, jól tudott sumerul is, járatos volt a
törvényekben, tehát még hivatalos iratokat is szakszerűen
tudott agyagba vésni. Jól ismert alakja volt a
könyvkereskedéseknek a kissé görnyedten járó, botra
támaszkodó, de mégis friss mozgású, sűrűn pislogó szemű
öreg, akinek simára fésült fehér szakálla melle alá ért, s fején
szorosra kötött fejkendője jól mutatta, hogy alatta olyan
kopasz, mint az ónixkőből faragott golyó. A nagyapát
vidámmá tette, hogy azért dolgozik, mert unokáját sokat tudó
ifjúvá akarják nevelni. Célja volt így öregségének.
A két leány − Tamuzaddad húgai − pedig, ahogy
növekedtek, úgy tudtak segíteni anyjuknak az otthoni
munkában. A külvárosi utcában nevezetes volt Avigél asszony
házának tisztasága, és híre járt, hogy ott mindig mindenki
szelíd szóval beszél egymáshoz. Ez a szelíd otthoni hang vette
körül Tamuzaddad tanulóéveit. Az anyát betöltötte a
gyermekei iránt érzett szeretet. Fiára pedig annál büszkébb
volt, mennél jobban kiderült, hogy érdekli minden
tanulnivaló, s amikor iskolába került, hamarosan kitűnt mint
nevezetes jó tanuló.
Jó esze mellett még egy tulajdonsága is korán
megmutatkozott. Békés természetű volt, nem ismerte a
haragot. Nem vette észre, ha valami rossz történik körülötte.
Ha korábban gyerekek kinevették, mert játék helyett inkább
egy cseréptáblán betűzgette a leírt szöveg rejtélyét, velük
együtt nevetett saját magán. De azért tovább olvasott. Ha
iskolás korában megvetően szóltak róla, mert nem vett részt
a verekedésekben, mosolygott, és magyarázkodni próbált.
Egy ízben, már siheder kofában, azt mondta a fiúknak:
− Én nem verekszem, mert azt sem akarom, hogy én
okozzak bárkinek fájdalmat, de azt sem, hogy bárki nekem
okozzon fájdalmat.
Ezért azután a társai amolyan furcsa fiúnak tartották. De
nemigen kötöttek bele, mert ha megtámadták, és védekezett,
kiderült, hogy kemény ökle van, csak nem szereti használni.
Valójában Tamuzaddadot gyermek- és kamaszkorában csak
az búsította, ha anyját szomorúnak látta. Avigél asszony
azonban igyekezett szomorúságát nem mutatni gyermekei
előtt. És ha a gyermekekre nézett, akkor el is felejtette a
szomorúságát. És mesélt, sokat mesélt nekik. A gyermekek
úgy ismerték rég halott apjukat, mintha közöttük élne. A fiú
tudta, hogy néhai apja várja el tőle a tanulást. Kellemes
feladatnak tartotta, hogy neki többet kell tudnia nemhogy a
halott apánál, de az élő nagyapánál is.
Az igazi meséket pedig a nagyapától hallották. Az öreg
délutánról délutánra, amikor ebéd utáni alvásából felébredt,
maga köré gyűjtötte a családot, és mesélt a világ
teremtéséről, hogyan formálta Éa isten a földkerekséget,
hogyan találta fel a csatornákat, amelyek segítségével
termékennyé lehet tenni a szántóföldeket. Mesélt Éa
leszármazottjairól, Anuról és Anturól, az isteni házaspárról,
akiktől a többi isten származik; azután az ő gyermekeikről, a
főistenekről: a csillogó Mardukról, az alvilági sötét Nergalról,
a viharzó Nébóról meg Istar istenasszonyról, aki a szerelmet
és a termékenységet adja, aki oka minden örömnek és
bánatnak. De mesélt a nagyapa a hajdan élt hősi emberekről
is, akik nemegyszer birokra keltek a halhatatlan istenekkel:
Gilgames királyról és bajtársáról, a rettenthetetlen
Enkiduról. Az öreg tulajdonképpen Tamuzaddadot tanította,
de húgai is tanultak belőle. Később csodálták is a szomszédos
leányok, még később a lányok közt ténfergő fiúk, hogy Avigél
asszony árva lányai többet tudnak a cseréptáblák titkaiból,
mint a legtöbb ifjú férfiember.
 Kora reggelenként azonban − mielőtt a nagyapa elindult
volna a cserépégető műhelyek felé, hogy munkájával pénzt
keressen − írni és olvasni tanította fiúunokáját. Méghozzá
nemcsak azon az akkád nyelven, amelyet mindenki értett,
hanem sumerul is. Úgy tanította a sumer nyelvet, hogy
egyszersmind azonnal az írását is oktatta. Tamuzaddad észre
sem vette, hogyan is tanult meg sumerul, de annyi bizonyos,
hogy mire iskolába került, tehát úgy tízéves kora körül,
nagyapjával már kora reggelenként mindig sumerul
beszélgetett. Emellett anyja és nagyapja fontosnak tartotta,
hogy idővel megtanuljon arámi nyelven is, hiszen apja arámi
volt, a Tamuzaddad név is arámi. Hamar tudta azt is, hogy
Tamuz arámi isten, aki ha ősszel meg is hal, minden
tavasszal újra feltámad. Arra is büszke volt, hogy Tamuz,
akinek a nevét viseli, az asszonyok kedvence, még Istar
istenasszony is szerelmes belé. Azt pedig már kiskamasz
korában felfedezte, milyen jó érzés, ha a női szemek
szeretettel néznek az emberre.
Amikor tehát úgy tízesztendős korában iskolába került,
tudott már írni és olvasni, beszélt sumerul, és felettébb sokat
tudott az istenek dolgairól.
Iskolába leginkább azok a fiúk jártak, akiket szüleik vagy
írástudóknak, vagy jogtudósoknak szántak. Akik a különböző
istenek papjainak készültek, azok a templomok iskoláiba
jártak, de azok mind papok gyermekei voltak. Ritkaság volt,
hogy pap lehessen valaki, akinek az apja nem pap. Az
írástudókat és jogtudósokat olyan tanítómesterek oktatták,
akik pénzt kértek a tanításért. Ezt a tandíjat legkönnyebben a
kereskedők tudták megfizetni. Ugyanis a kereskedőfiúk, akik
maguk is kalmárnak készültek, szívesen eltöltöttek egy-két
esztendőt az iskolákban, hogy megtanuljanak annyit írni,
olvasni és számolni, amennyi okvetlenül szükséges ahhoz,
hogy nyilvántartsák áruikat és bevételeiket. Tamuzaddad
anyjának és nagyapjának kezdetben gondot is okozott a drága
tandíj, noha Mardukhaj mester, a tanító, régi jó barátja lévén
a fiú nagyapjának, igen méltányos árat számított a tanításért.
Hanem amikor a fiú már három éve tanult Mardukhajnál,
egy napon a híres oktató eljött Avigél asszony házába, s
amikor ott nagy tisztelettel leültették a párnára, a harsány
hangú férfi, akinek szakaijában még csak elvegyült a fehér a
feketével, így szólt:
− Igen tisztelt öreg barátom, az én iskolámnak a te unokád
a legeslegjobb tanulója. Nem szeretném, ha kivennétek,
mielőtt nem tanítom meg mindenre, amit magam is tudok,
de jól tudom, hogy ti szűkében vagytok, tehát szükséges
lenne, hogy a fiú pénzt keressen. Egy év múlva már
elmehetne cseréptáblaírónak, de akkor még semmit sem tud
a jogtudományról. Négy év múlva azt is fogja tudni, de akkor
még semmit sem tud a csillagászatról és a számok titkairól.
Tizennyolc esztendős korára ezeket is tudni fogja, de csak
akkor következnének, amit az istenek, a hősök és a királyok
titkainak nevezhetünk. Ha ezeket is megtanulja, akkor az én
utódom lehetne a tanítói párnán, és én szeretnék még addig
tanítani, amíg nem tudom, hogy méltó utódom lesz valaki.
Úgy hiszem, hogy a ti Tamuzaddadotok alkalmas erre. Én
tehát többé nem kérek tőletek tandíjat, amiért tanítom, de ti
ígérjétek meg, hogy addig nem fogjátok más munkára, amíg
meg nem tanult minden megtanulhatót. Hogyha azonban ez
nektek túlontúl nagy megerőltetés, akkor én hajlandó vagyok
a te unokádat a magam fiának tekinteni, házamba venni, és
utódomnak felnevelni. Sajnos, az én három fiamat nem
érdekli az én gyönyörűséges mesterségem, azt sem értik, mi a
gyönyörűség benne. Az egyik jobban szereti a pénzt, a másik
a tengeri kalandot, a harmadik egyenest a király katonája lett.
Itt van a híres iskolám, és nem lenne folytatása, ha magam
nem nevelek magamnak olyan fiút, aki nem a testem, hanem
a tudásom gyermeke.
Avigél asszony, aki némán hallgatta ezeket a szavakat,
elsírta magát az örömtől. S habár nem illett, hogy nő
válaszoljon, amikor a szavakat férfihoz, az ő apjához intézték,
és Avigél mindig betartotta az illem szabályait, mégsem tudta
megállni, hogy könnyes szemekkel ne mondjon ilyen
szavakat:
− Köszönjük a jóságodat, Mardukhaj mester, nagy gondtól
szabadítottál meg, és nagy öröm a számunkra, hogy fiamat
méltónak találod a tanulásra. De mi nem kívánjuk, hogy vedd
őt magadhoz, nem is lenne jó ez sem neki, sem nekünk. Mi
azért élünk, hogy ő tanulhasson. Hadd maradjon a mi
gyermekünk!
A nagyapa pedig ültében meghajolt a vendége előtt, és
szólt:
− Legyen tanult írástudó a fiú, legyen több minálunk,
segítse őt a tanulásban és téged a tanításban Nébó isten, a
bölcs!
Tamuzaddad tehát még hosszú éveket töltött Mardukhaj
mester iskolájában. A legtöbb fiú hamarabb lemaradt. Bár
jöttek újabbak is, akik az első éveket még másutt járták, de
jogot, azután csillagászatot eljöttek tanulni Mardukhajtól.
Tamuzaddad mindig is szerette az iskolát. Szerette a
termet, amelyben akkor is hűvös volt, ha odakint égetett a
nap, mert a vastag téglafal jól védett a melegtől, a tető alatti
ablakok előtt pedig áttetsző vászon húzódott, amely
beengedte a világosságot, de távol tartotta a sugarakat. A
falnál ült kényelmes párnán, maga alá húzott lábbal a mester,
körülötte félkörben ültek alacsonyabb párnákon a felnőtt
diákok.
A mester a kisebbekkel a reggeli órákban foglalkozott.
Akkor bottal járkált a gyerekek között: pálcaheggyel
figyelmeztette a figyelmetleneket, kisebb ütésekkel a
rendetlenkedőket, veréssel a lustákat. Hirdette, hogy a tanító
az atyát helyettesíti, és amelyik atya szereti gyermekét, az
megveri, ha oka van a verésre. Úgy vélte, hogy amelyik fiú
verés nélkül nő fel, abból mihaszna ember lesz. De
Tamuzaddadot, noha hosszú évekig tanította, sohasem kellett
megvernie, és úgy növekedett fel, hogy legföljebb a pálca
hegye érintette, ez is mindig nagyon rosszul esett neki, s
otthon sohase mesélte el. Odahaza pedig se anyja, se
nagyapja sohase nyúlt hozzá kemény kézzel. Mardukhaj
mesternek az volt a véleménye, hogy azért nem kell megverni
soha, mert felettébb szelíd fiú. Hanem a nagyapának az volt a
véleménye, hogy azért olyan szelíd, mert sohasem verték.
Tamuzaddad pedig világéletében, sokkal nagyapja halála után
is, úgy emlékezett vissza az öreg írástudóra, mint nagyon
bölcs emberre.
Annyi bizonyos, Tamuzaddad úgy élte át a kisdiákok életét,
hogy mindig csak dicséretben volt része. De szomjazta is a
dicséretet, szeretett tudásával tündökölni. És úgy volt jó
tanuló és jó magaviseletű, hogy az élénkek, a lustábbak, a
rosszabb tanulók sem idegenkedtek tőle. Csak igazi barátja
nem akadt sokáig. Úgy érezte, hogy csakis az édesanyja a
barátja, neki mond el minden elmondanivalót, még azokat az
érdekességeket is, amiket az iskolában tanult. Nagyapja nem
barát volt, hanem nagyon szeretett mester, akit mindig
tisztelni kellett, akivel jó volt együtt ülni, és egyre többet
megtudni tőle a világ titkaiból. Jól tudta, hogy nagyapjának
köszönheti iskolai előmenetelét is. És azt is tudta, hogy
Mardukhaj mester szinte saját gyermekeként szereti. Annál
csodálatosabb volt, hogy gyermekkorban mégse verte, holott
saját igazi gyermekeit ugyancsak náspángolta, mert azok
mindig mást akartak, mint amit atyjuk kívánt tőlük.
Tamuzaddad már egy kicsit maga is a tanító majdani
utódjának tudta magát, amikor letelt a kisdiák korszak, és
többé nem reggel járt iskolába, hanem a déli hőség utáni
órákban, amikor Mardukhaj nem bottal járkált közöttük,
hanem ott ült maga alá húzott lábakkal a fal előtti magas
párnán, ők pedig körülülték a mestert, aki részletesen
magyarázta a hajdani Hammurapi király törvényeit meg a
tudósok magyarázatait a törvény rendelkezéseiről és a
bíróságok nevezetes ítéleteit a törvény és a magyarázatok
alapján. Akik most itt ültek a mester körül, javarészben
jogtudósok akartak lenni. De akadtak, akik nem
szándékoztak megállni a törvények ismereténél, és ki akarták
tanulmányozni a csillagászatot és a számok rejtelmeit is.
Ebben az időben Tamuzaddad számára az iskolatársak
között már akadt két jó barát is. Gyakran együtt tanultak,
máskor együtt kószáltak az utcákon, s nemegyszer hosszan
vitatkoztak mindenféléről. Mardukhaj mester is észrevette a
három tanuló jó barátságát, és az volt a véleménye, hogy
azért találtak éppen ezek hárman egymásra, mert atyai
származás szerint mindhárman idegenek voltak Babilonban.
Tamuzaddad néhai apja arámi volt, és csak anyai családja
idevalósi. Johanan nemzedékek óta itt élő, de az itteniektől
mégis különböző zsidó szülők gyermeke volt, apja közismert
építőmester, nem egy nagy palota tervezője. Andronikosz
pedig nem is volt idevalósi, hanem epheszoszi görög, egy
hajóépítő-mester fia, akit apja elküldött Babilonba, hogy itt
valamelyik nevezetes iskolában alaposan tanulja meg a
tengerészetben oly szükséges csillagászatot és a hajóépítésnél
oly hasznos mérés-számolás tudományát, hogy azután
tudásával sok pénzért hasznos tanácsokat adhasson
hajósoknak is, hajóépítőknek is. Johanan jogtudós akart
lenni, Andronikosz jó hajózási szakember. Andronikosz
Johananéknál lakott, mert világot járt atyáik ismerték
egymást, és a görög fiú éppen azért került Mardukhaj mester
iskolájába, mert vendégbarátjuknak fia is oda járt.
Andronikosz egyébként évek után is igen különös kiejtéssel
beszélte az akkád nyelvet, ami Tamuzaddadnak anyanyelve
volt, habár megtanulta atyja arámi nyelvét is. Johanan pedig
jobban tudott akkádul, mint ősei héber nyelvén, ők már
nemzedékek óta voltak babilóniaiak, és a régi elődökre már
csak az emlékeztetett, hogy imádkoztak az ősök egyetlen,
láthatatlan istenéhez is.
Tamuzaddad már nagyiskolás volt, amikor egy reggel
városszerte megszólaltak a harsonák, és az utcasarkokon
hirdetők kiáltották ki, hogy Babilon elszakadt Asszíriától, a
király nem alattvalója többé a ninivei királynak.
Sokan örültek, sokan aggódtak. Azután nemsokára jöttek
az ijesztő hírek. Asszurbanipal király megindult félelmetes
hadaival, hogy megtorolja a babiloniak lázadását. Az asszírok
egymás után foglalták el és pusztították el a Babilonhoz húzó
városokat. Szörnyűségeket beszéltek az asszírok
kegyetlenkedéseiről. Beszélték, hogy példátlanul
fegyelmezettek, és példátlanul kíméletlenek.
Gyönyörűségüket lelik a vérengzésben, a kínzásokban, a
foglyokat előbb megvakítják, azután halomra gyilkolják. És
egyre közelebb voltak. Akadtak Babilonban, akik azt
hirdették, hogy önként kell kaput nyitni az asszírok előtt,
mert így el lehet kerülni a pusztulást. Akik így beszéltek, azt a
babiloni király katonái legyilkolták. Mégis egyre többen
beszéltek így, mert általánossá vált a rettegés az asszíroktól.
És amikor az asszírok elérték Babilon kapuit, a babiloni
védősereg nem mert ellenállni nekik. A királyi család
elmenekült, a város megnyitotta kapuit. Következett is
néhány rémületes nap. A hódítók fosztogattak és
erőszakoskodtak. De a várost nem rombolták le, sehol sem
gyújtogattak. S amikor már nemsokára az egész birodalom
újra asszír fennhatóság alá került, egyszerre csak bevonult a
városba Nabupolasszár herceg, az elmenekült király rokona,
aki Ninivében meghajolt az asszír király előtt, és Ninive meg
is bízott benne: őt küldte kormányzónak Babilonba.
Tamuzaddad nagyapja otthon azt magyarázta, hogy bölcs
elmével mindig ki lehet egyezni a hatalommal. A királyok
dolga nem tartozik az alattvalókra. Ki-ki tegye, ami a dolga,
amihez ért, és akkor nem történhet baja. Az unoka úgy vélte,
nagyon is igaza van a bölcs nagyapának.
A nagyapa a következő esztendőben elhalálozott. Már igen-
igen öreg ember volt. Az utóbbi időben keze is reszketett,
szeme is meggyengült, nem volt alkalmas betűk írására. De
akkorra már az unoka a helyére léphetett. Iskolába csak
délután kellett járnia. A tanulásra jó volt a kora reggeli óra.
Délelőtt eljárhatott a cseréptáblaüzletbe, amelynek
írószobájában agyagba véste a régi történeteket. Nagyapja
beajánlotta Etana mesterhez, és Etana mester hamarosan
felismerte benne a kitűnő munkaerőt. Kedve is támadt, hogy
rábeszélje az ifjú embert, hagyja ott az iskolát, eleget tanult
már eddig is, dolgozzék nála egész napon át: jól megfizeti.
Tamuzaddad azonban még tanulni akart. Csak azért
dolgozott, hogy nagyapja helyett most már ő segíthesse
anyját, így is ment ez egy ideig.
Tudták, hogy a nagyon öreg nagyapa nem élhet már sokáig.
Szelleme mindvégig ép volt. Bölcsen figyelte az életet végső
napjáig. És nem félt a haláltól, mert tudta, hogy végül
mindenkiért elküld Nergal isten, az alvilág ura, és akkor a
halandó test megmerevedik, a testből kiszáll a láthatatlan
lélek, és elindul ama mélybeli birodalomba, ahol igazságos
bírák megítélik, hogyan telt el a földi élete. A tiszta
lelkiismeretű embernek nem kell félnie: ugyanúgy békében
hagyják halála után is, mint ahogy − hite szerint − a tiszta
lelkiismeretű embernek ezen a földön sem kellett félnie, ha
megelégedett a szerény és értelmes élettel.
Amikor tehát a nagyapa teste megmerevedett, és lelke
elindult Nergal alvilága felé, leánya és unokái szomorúan, de
megbékélve vették tudomásul, amit tudomásul kell venni.
Csöndben eltemették a nagyapát, akinek emlékezete
odasorakozott a többiek közé, akik már csak az emlékezetben
élnek. Tamuzaddad mindig tudta, milyen sokat köszönhet
neki. Hozzá akart méltó lenni, őnála akart még többet tudni.
És Mardukhaj mesternek az volt a véleménye, hogy
Tamuzaddadból nagy tudós és híres tanítómester lesz
egykoron.
Az istenek másképpen rendelték.
Egy napon fegyveres asszírok jelentek meg az iskolában.
Kerestek valakit, akinek a nevét sem ismerték itt. A katonák
parancsnoka azt állította, hogy a keresett ember összeesküvő,
a hadsereg szökött katonája, tagja egy fiatalemberekből álló
titkos társaságnak, amely meg akarja dönteni az asszírok
babiloni uralmát. A többit már elfogták, de az az egy még
bujkál, és a többiek szerint itt kell keresni Mardukhaj
iskolájában. Mardukhaj ismételte, hogy még a nevét sem
hallotta. Jól látták a fiúk, hogy a mester arca a szakáll mögött
halotti sápadt, nyelve is nehezen forgott. Az asszírok a
tanulók felé fordították dárdáikat, és a parancsnok
megkérdezte, ki tud a keresett fiatalemberről. De senki sem
ismerte. Nem is értették egészen, milyen nevet mondanak az
asszírok, mert nagyon idegenes volt az akkád kiejtésük.
Tamuzaddad ugyan jó fülével már hozzászokott az asszír
kiejtéshez is, de ez a név érthetetlen volt az ő számára is.
Amikor a parancsnok úgy látta, hogy a tanulókat hiába
kérdezi, azok alighanem valóban nem ismerik a körözöttet,
hogy ne járjon itt hiába, elvitte magával Mardukhaj mestert.
Soha többé nem látták. Néhány nap múlva kiderült, hogy
Mardukhaj egyik fia − aki katonának állt, de az asszírok elől
megszökött − részese volt annak a leleplezett
összeesküvésnek, de sikerült megszöknie. Öt keresték apja
iskolájában, csak a nevét mondották ki hibásan. Vagy talán az
apa meg is értette, hogy a fiáról van szó, azért volt olyan
halálosan sápadt, és azért akadozott a nyelve. Az elfogottakat
karóba húzták a város kapuja előtt. A híres tanítómester még
vallatás közben meghalt. Az iskola nem létezett többé.
És akkor Etana, a könyvkereskedő újra felajánlotta
Tamuzaddadnak, hogy jöjjön el hozzá, dolgozzék az üzlet
írószobájában, méltó módon megfizeti. És a fiatalember is
úgy látta, megsiratván mesterét, hogy most már neki kell
eltartania anyját és húgait, így lett írnok a
cseréptáblaüzletben, s dolgozott most már több esztendeje,
Etana mester megelégedésére.

TERVEK ÉS REMÉNYEK

Etana mesternek az volt a legfőbb bánata, hogy volt hét

leánya, és nem volt egyetlenegy fia sem. Módos embernek
számított, műhelye és üzlete gondtalan életet biztosított neki
és családjának, de ahelyett, hogy javait utódra hagyhatná,
majd leányokat kell kiházasítania. Igaz, eddig eladósorba még
csak az első, Etanu növekedett, de csak idő kérdése, hogy
valamennyi szülői gonddá érjék. És ha Etanu már koránál
fogva találhat kérőt, apja úgy akarta, hogy az olyan férfi
legyen, akit egyben fiának tekinthet: ért a cseréptábla-
készítéshez, idővel társa, majd örököse lehet. És habár
Ismael fia, Tamuzaddad, apja révén idegen származású, ő
maga már itt született, anyai nagyapja ismert írástudómester
volt, sokat tudó és jó megjelenésű ifjú ember. És jól meg is
értik egymást Etanuval.
Tamuzaddad olyannyira bejáratos Etanáék házába, hogy
még barátait is el-elhozza a vendéglátó asztalhoz. Ez a két
barát − Johanan és Andronikosz − Mardukhaj iskolájának
elmúlta után sem hagyta abba a tanulást. Johanan egyszerre
tanul jogtudományt egy törvényiskolában, és segédkezik a
bíróságon a tudós bírák mellett. Andronikosz pedig egy
csillagászhoz szegődött el, hogy ellesse annak a tudását,
mielőtt visszamenne epheszoszi hazájába.
Etana jól ismerte ezeket a fiúkat is; mindig megmosolyogta
a görög ifjú furcsa kiejtését; Johanant pedig nem kedvelte,
noha Tamuzaddad kedvéért eltűrte őt is a házában. Ezt a
fiatal, jogászt, aki olyan választékosán beszélt, és szépen
ejtette ki az akkád mondatokat, alattomosnak tartotta, mivel
általában nem kedvelte a Babilonban nagy számban élő
zsidókat. Mint számos kézművest, kereskedőt, csillagászt,
jogászt, orvost, Etanát is bosszantotta, hogy sok sikeres
versenytársuk akadt a zsidók között. Ezek nem olyan
idegenek, mint a görögök, akik jönnek, tanulnak, azután
hazamennek. Ezek itt élnek, sokan már nemzedékek óta,
ugyanúgy tudnak akkádul, sőt a műveltebbek sumerul is,
mint akár Marduk papjai, imádkoznak a babiloni istenekhez.
De van még egy külön istenük is, aki láthatatlan. Mintha
volna valami titkuk, amit mások nem tudnak. Talán ez a titok
segíti őket abban, hogy olyan sokan jól kereső kalmárok, vagy
nagy tekintélyű jogászok.
Ennek a Johanannak az apja is olyan építész, akivel még
templomokat is építtetnek. Ő pedig otthon a családja körében
imádkozik saját láthatatlan istenéhez, de lelkiismeretesen
eljár Marduk szertartásaira is, jóban van valamennyi isten
papjával, és lám, legutóbb is ő tervezte azt a hétemeletes
szent palotát, amelynek minden emeletén más-más istennek
áldoznak. Hiszen bizonyára jól ért hozzá, ha vele építtetnek,
de nyilván akadna babiloni mester is, akit megbízhattak
volna ezzel. Az asszírok természetesen igazán nem törődnek
ilyesmivel, ők maguk is idegenek: nekik egyforma a babiloni
meg az arámi meg a föníciai meg a zsidó.
Etana egy kicsit azt is sajnálta, hogy Tamuzaddad apja
révén arámi származású, de ebbe már beletörődött. Mégis
úgy vélte, ez az idegen származás az oka, hogy oly jó barátja
tud lenni Johanannak is meg a nyelvében is idegen
Andronikosznak is. Azt azonban észrevette, hogy növendék
leányai mind a három fiút kedves pajtásnak tartják. De hát a
nőknek nincsen és nem is lehet vélekedésük afelől, kit
tartsanak idegennek, kit ne.
Amit Etana mester nem tudott, az az volt, hogy
Tamuzaddad és Etanu nem szándékozott soha egymás
házastársa lenni. Valóban igen jó pajtások-barátok voltak,
egymás hű bizalmasai, akik pontosan tudtak egymás
érzelmeiről, és igyekeztek segíteni egymást. Kölcsönösen
tudták egymásról, hogy miféle reményeik és terveik vannak
eljövendő életükről, de azt is tudták, hogy ezekről Etanának
nem szabad tudnia, mert megakadályozná a remények valóra
válását.
Az eladósorba felnövekedett Etanu ugyanis éppen
Johananba volt szerelmes, és Johanan attól kezdve, hogy
először fordult meg a cseréptábla-kereskedő otthonában, úgy
határozott, hogy Etanut fogja feleségül venni. Remélte, hogy
idővel apját is meglágyíthatja, majd nagy nehezen elnyeri
Etana mester hozzájárulását is. Egyelőre azonban mélységes
titokban kellett tartaniok érzelmeiket, amelyekről rajtuk
kívül csakis Tamuzaddad és Andronikosz tudott.
De a barátok ugyanúgy tudták, mint Etanu, hogy
Tamuzaddadnak is megvan a maga titkos választottja, akiről
eddig még anyjával sem mert beszélni, habár anya és fiú igen
bizalmas barátságban voltak. Tamuzaddad nagyon szerette
volna elmesélni anyjának, hogy immár hónapok óta a
boldogság reménye virágzik szívében, hogy minden
megváltozott benne és körülötte, amióta egyszeriben
találkozott a szerelemmel. De nem volt olyan egyszerű ezt
közölni még az annyira megértő Avigél asszonnyal sem, hát
még a nagyvilággal, mivelhogy Susana, a megtalált és
választott leány − rabszolganő volt. Igaz, jómódú családokban
előfordul, hogy a férfi kiszemel egy igéző formájú rableányt,
megvásárolja, szabaddá nyilvánítja, és felesége mellé
mellékfeleségnek veszi. Ez ellen a főfeleségnek sem lehet
kifogása. A mellékfeleség gyermekei is a családban élnek,
csak felnövekedvén nem tölthetnek be olyan magasabb
tisztségeket, amelyek a tisztes családok főfeleségeitől
született leszármazottjait várják. Ahhoz azonban, hogy
valakinek mellékfelesége legyen, már családosnak kell
lennie, és úgy illik, hogy a főfeleség is hozzájáruljon férje
választásához.
Természetesen az is megtörténhet, hogy akinek még nincs
felesége, megvásárol egy rabszolgaleányt, és él vele, mintha
hitvestársa volna. Az ilyen nőt azonban senki sem tekinti
feleségnek, gyermekei megvetettek: cselédszármazékok.
Tamuzaddad sem így, sem úgy nem kívánta volna maga mellé
emelni Susanát; nem is szólva arról, hogy nem is volt annyi
aranya, amennyiért megvásárolhatta volna Nabupolasszár
kormányzóherceg házának szolgálóleányát, aki a nagyúr
felesége mellett teljesített belső szolgálatot. Susanát nem
lehet megvásárolni, Susanát ki kell érdemelni.
Etanu is és a két barát is tudta, hogyan is ismerte meg
Tamuzaddad a palotában élő cselédleányzót. Ez kora
tavasszal történt, Niszan hónapjában.
Nem sokkal azelőtt egy palotai szolgálattevő tiszt kereste
fel Etana mestert, hogy a kormányzóherceg megbízásából
megvásárolja Istar istenasszony alvilágjárásának híres
történetét. Az olvasni szerető embereknek ez volt régi idők
óta az egyik legkedvesebb olvasmányuk. Elkészült
cserépkötegei mindig hamarosan vásárlóra találtak. Az
utolsót éppen egy nappal előbb adta el Etana, s ezért nem
tudta azonnal kiszolgálni a rangos üzletfelet, ígérte azonban,
hogy sürgősen leíratja és kiégeti. A tiszt izgatottan csóválta
nagy szakállas fejét. Sürgősen kellene az olvasmány, mert
Nabupolasszár úr ezzel óhajt kedveskedni feleségének, aki
tud olvasni, és éppen ezt a gyermekkorában sokszor hallott
történetet szeretné megkapni. Kérdés, milyen hamar
készülhet el egy új példány. Etana mester bizonykodott, hogy
van neki egy olyan kitűnő írástudója, aki három nap és éjjel
alatt agyagba vési, s a táblákat, amint elkészültek, ő maga
fogja cseréppé égetni. Négy nap múlva tehát érte lehet jönni.
A tiszt azt mondotta, rendben van: négy nap múlva jön a
cserépkötegért. De szépen írott, jól olvasható legyen!
Ez jó üzletnek ígérkezett. Nabupolasszár úr bőkezű vásárló
volt. Neki sohase szabad megmondani, mi a cseréptáblák ára,
rá kell bízni, mennyit akar fizetni, és mindig többet ad, mint
bárki. A nagyúr néha fegyveres kíséretével maga látogatta
végig a cseréptábla-kereskedőket, nézelődött a polcokon, és
nagy áron megvette, amire kedve támadt. Etana üzletében
mindig ünnepnap volt, ha a kormányzóherceg belátogatott,
de már az is, ha valamelyik tisztjét küldte el, hogy a számára
keressen valamit.
A cserépkalmár hívatta tehát azonnal Tamuzaddadot, aki
nemcsak gyorsan dolgozott, de a többieknél sokkal szebb is
volt az írása. Megmondta a feladatot. Most nincs pihenés; ha
kell, éjjel-nappal fenn marad, de három napon belül készen
kell lennie; maga a mester is virraszt vele, a kemence
állandóan melegen marad, hogy amelyik tábla elkészült,
azonnal égethető legyen. Egy írásjelet sem szabad elvéteni,
egy táblát sem lehet hibásan égetni, hiszen ez a
kormányzóherceg ajándéka feleségének.
Tamuzaddad szerette az ilyenfajta munkát. Nem is tagadta,
hogy hiú a jól olvasható, szép és gondos munkájára. Aznap
este még hazament, hogy anyjának megmondhassa, a
következő két napon odabent kell maradnia a műhelyben.
Olykor más esetben is megtörtént, hogy sürgős munkát
kellett végezni, és akkor éjjel-nappal ott ült a leíróasztal
mellett, amelyet éjszakára körülraktak mécsesekkel, s ő a
fakeretbe szorított agyaglapra fapálcikával nyomta bele az ék
alakú jeleket, amelyekből sorról sorra kiíródott a nagy
terjedelmű költemény szövege. Ez a munka másolás volt.
Tamuzaddad ugyan csaknem szó szerint ismerte Istar
istenasszony alvilágjárásának minden sorát, nemcsak
akkádul, hanem ősi formájában, az eredeti sumer nyelven is,
de a leíró sohase támaszkodhat az emlékezetére: a szövegnek
ott kell állnia a szeme előtt, hogy abból másoljon. És az
természetes, hogy a műhelyben volt egy olyan példány,
amelyről a többi másolatot készítették. Ezt azonban a mester
nem árulhatta el a kormányzóherceg tisztjének; nem adhatta
oda azt a szöveget, amelyről a másolatokat készítik.
 Három nap múlva készen volt a cserépköteg; gondos
munkával egészen egyforma lapok, amelyeket bőrszíjjal
kötöztek át. Negyednap múlva eljött a tiszt, és átvette,
mondván, hogy Nabupolasszár úr majd megállapítja, mennyit
ér, és az árat elküldi. Ebben bízni is lehetett. A
kormányzóherceg nemcsak bőkezű volt, de gyorsan is
fizetett. Már a következő nap délelőttjén belépett egy másik
ember a palotából, ez nem tiszt volt, hanem pénzügyi férfiú,
gyaloghintón hozták. Mögötte még egy üres gyaloghintót is
hozott két izmos rabszolga. Etana meghajolt a tekintélyes úr
előtt, aki pénzes zacskót adott át, mondván, hogy a
nagyúrnak felettébb tetszik az elkészült munka, de még az
úrhölgy is üzenteti, hogy rég nem látott ilyen szépen leírt
cserépköteget. Küldik is a bőséges vételárat. Etana beleizzadt
az örömbe, amikor a pénzügyi férfiú felszólítására
megszámolta az aranyakat, és megállapította, hogy körülbelül
háromszor annyit kapott, mint amennyit remélt. Hanem a
küldött férfiú ezután azt is közölte, hogy a nagyúr és felesége
látni kívánná azt a tudós írásmestert, aki ilyen szépen és
olvashatóan leírta Istar alvilágjárását. Érte jött az a másik
gyaloghintó, hogy azonnal elvigye a palotába.
Hívták Tamuzaddadot, közölve a nagy kitüntetést.
Csakhogy így, ahogy volt, nem léphetett a nagyurak elé. Az
ember, különösen az ifjú ember, csak ünnepélyes
alkalommal jár saruban. Tarnuzaddadnak nem is volt többje
egy pár sarunál, s úgyszólván csak akkor vette a lábára, ha
templomba ment. Azután ezzel a túl egyszerű fejkendővel és
főleg tiszta fehér felsőköntös nélkül sehogyan sem állhat
nagyurak elé. És amíg ő mindezért hazafutna a külvárosi
otthonba, jó idő telik el. Etana mester azonban készségesen
segítette. Hátrasiettek a lakásba, ahol egy szolgálólány
sürgősen megmosta a fiatal írástudó lábát, előkerült egy pár
saru, egy tiszta fehér köntös és egy díszes selyem fejkendő is.
Etana leányai mind ott serénykedtek örömmel;
valamennyien, a kisebbek is, mindig kedves jó barátnak
tudták Tamuzaddadot. Etanu saját kezével kötözte fejére a
kendőt. Az egész család úgy érezte, most kezdődik
Tamuzaddad életpályájának felívelése, hiszen még a
palotában is ismerik. Etana mesterben akkor erősödött meg
az addig bizonytalan titkos terv, hogy írnokát és legidősebb
leányát összeházasítja.
Hamarosan elkészültek, és Tamuzaddad beült a
gyaloghintóba. A hordozószolgák előbb az udvari embert
emelték, majd amikor az már megindult az utcán a palota
felé, Tamuzaddadot is magasba emelték, és vitték a
nyomában.
Még az iskolában tanulta meg az illemszabályt, hogy királyi
hatalmú nagyurak előtt földre kell borulni. Addig nem is
nézhetett körül. Csak amikor hallotta a hangot, hogy “állj fel,
megengedem, hogy a szemembe nézz” akkor előbb feltérdelt,
majd felemelkedett.
Csodálatos teremben volt. A napfény magasból, a tető alatti
ablakokból áradt; a falak színes zománcból készültek, körös-
körül képekkel: a királyi erőt jelképező emberfejű, szárnyas
oroszlánok és emberfejű bikák között nagy fekete szakállas,
dárdás katonák ábrázolatai jelezték, milyen nagyúri otthon
ez. Szemközt pedig három lépcső vezetett a trónszék
emelvényére. A nagy szék fölött lebegett a falon Asszur isten,
az asszír hatalom jelképe. A magas támlájú uralkodói ülőhely
drága fából készült, és berakás díszítette, karjai szakállas
fejekben végződtek. Ott ült magas párnán, aranyhímes
köntösben maga Nabupolasszár úr, a kormányzóherceg.
Tamuzaddad jól tudta, hogy a nagyúr az elmenekült király
rokona, aki megtagadva családját, elment Ninivébe, leborult a
győztes asszír nagykirály elé, s elnyervén bizalmát, ő
kormányoz Ninive nevében a babilóniai tartományban;
hiszen most már Babilónia nem egyéb, mint az asszír
birodalom déli tartománya.
Tamuzaddad már látta azelőtt is a nagyurat, amikor az
kegyeskedett belátogatni Etana mester üzletébe, s ilyenkor az
írószobából is bejöttek az írnokok, hogy leboruljanak elébe.
Hanem ilyen esetekben a tiszteletadás után tüstént vissza is
mentek dolgozószobájukba, nem volt módjuk alaposan
megnézni Nabupolasszárt. Tamuzaddadnak most még az is az
eszébe jutott, hogy barátai közül Johanan milyen
megvetéssel, csaknem gyűlölettel beszél róla, habár suttogva
mondja a szavakat. Johanan sohase látta a
kormányzóherceget, de haragszik rá, amiért babiloni királyi
sarj létére leborult Ninive előtt. Johanan gyűlöli az
asszírokat, és még jobban azokat a babiloniakat, akik
szolgálják az asszírokat, és legjobban Nabupolasszárt, aki a
hódító asszír király legfőbb babiloni szolgája.
Tamuzaddad semmi ilyesfélét nem érzett. Ő úgy
nevelkedett föl, hogy az országok ügye a királyok és katonák
dolga. Ha félt is az asszíroktól, különösen azóta, hogy
Mardukhajt, a tanítót olyan szörnyű sors érte, úgy gondolta,
hogy aki nem avatkozik a nagyurak és a főpapok meg a
katonák dolgába, annak nagyon mindegy, ki is az úr
Ninivében vagy Babilonban. És ha Nabupolasszár úr leborult
a ninivei nagykirály előtt, azt a tehetetlen alattvalók aligha
tehetik a maguk mit sem jelentő bírálatuk tárgyává. Nyilván
ugyanígy gondolkozott hajdanán Tamuzaddad Arámból
idevetődött apja is, de így gondolkozott a bölcs anyai nagyapa
is, aki pedig mindig is babiloni volt, s ugyanígy gondolkozik
Etana mester családjával együtt. Barátai közül pedig a görög
Andronikoszt igazán nem érdekelte, hogy éppen most ki is az
úr Babilonban, ő csak tanulni akart itt, és igen jól érzi magát
a zegzugos, forgalmas nagyvárosban. Az ő köreikben csak
Johanan sejteti, sőt olykor suttogja is, hogy személyes
gyászként éli Babilon megaláztatását. Erről természetesen
sohasem szabad beszélni, nehogy bajba sodorják a jó barátot.
Ámbár a fenséges magasságban élő Nabupolasszár úr
bizonyára igen keveset törődnék azzal, hogy miként vélekedik
felőle egy zsidó építész jogász fia. De ha nem is törődnék
vele, mégis egyetlen kézlegyintéssel elpusztíthatná. A
nagyuraknak nem sokat számít egy-egy alattvaló élete.
Szembenézett a kormányzóherceggel, hiszen engedélyt
kapott rá. Az aranyhímes köntös oldalán aranymarkolatú
kard volt, a lábakon aranysaru. És a királyi öltözék fölött dús
fekete hajú, fekete szakállú fej. A magasra tornyozott haj is, a
mellig érő szakáll is gondosan csigákba rakva. Mintha egy
isten bálványképe volna. De a két eleven, sötét szem meg a
karvalycsőr alakú orr élesen figyelő emberre vallott.
Tamuzaddadnak az volt az első gondolata, hogy okos férfi
lehet.
A nagyúr előbb szótlanul nézte a fiatal írástudót, azután
megkérdezte:
− Kitől tanultad az írás mesterségét?
Erre szorongás ült Tamuzaddad mellére. Vajon helyes
dolog-e kiejteni halott tanítója nevét? Vallatás közben halt
meg; s ha nem hal meg, akkor nyilván ő is karóra kerül,
hiszen a fia összeesküvő volt. Úgy tudják, az a fiú azóta se
került elő. De remélhető, hogy a kormányzóherceg még a
nevét sem hallotta a hajdani tanítónak.
− Mardukhajnak hívták, uram.
A fekete szakállas fej bólintott.
− Gyalázatos ember volt, megérdemelt halállal halt, de
amíg élt, jól tudott tanítani. Te nem tehetsz róla, hogy tanítód
és családja bűnöket bűnökre tetézett. Ti nem tudtatok a
bűnökről. Most se tudtok. Ne is tudjatok! De tanuljatok a
példájából: aki bűnösen él, bűnösként pusztul. Te azonban jól
megtanultad az írás mesterségét. Nekem is tetszettek
cseréptábláid. Ezért akartalak látni és megjutalmazni.
Amennyi aranyat küldtem Etana mesternek, amiért
elkészíttette, annyit kapsz te is, amiért elkészítetted.
Kincstárnokom azonnal kifizeti neked. De a feleségemnek,
aki ajándékba kapta Istar alvilágjárását, még jobban tetszett,
s ő is látni kíván. Most tehát menj előbb a kincstárba, ahol
megkapod az aranyakat, onnét átkísérnek az én
feleségemhez, hogy borulj le őelőtte is. Jobbjával intett, mire
egy ékes öltözékű, kardos tiszt, akit eddig nem vett észre,
melléje lépett, s fülébe súgta:
− Borulj le, azután kövess!
Ahogy az illem előírta, a búcsúhódolás után felemelkedve
hátrafelé lépett, s hátrálva ment a kétszárnyú bronzajtóig.
Nabupolasszár úr látható jóindulattal, szinte-szinte
mosolyogva nézett közben rá. Csak odakint, amikor a nehéz
ajtószárnyak már újra összezárultak, fordulhatott meg végre.
A tiszt halkan mondotta:
− Szerencsés ember vagy, és szerencsés ez a mai napod: a
legkegyesebb úr kegyesen tekint rád. És most aranypénzt
számolnak le a kezedhez. Majd a legkegyesebb úrasszony fog
rád mosolyogni. Imádkozz Nébó istenhez, hogy ne irigyelje
szerencsédet!
Ez a tiszt afféle műveltebb ember lehet, ha tudja, hogy
írástudónak ilyenkor éppen Nébó istenhez kell könyörögnie.
Nébó maga is írástudó, ő találta fel az írást és a cseréplapok
kiégetésének mesterségét. Nébó magának Marduk főistennek
az öccse, segítőtársa, akaratának végrehajtója, mint a földön a
főminiszterek és kormányzók a nagykirály körül. Nébó
mindenkinél bölcsebb, de irigy természetű, különösen éppen
írástudók ellen fogja el olykor az irigy indulat, akárcsak itt a
földön nem egy írástudó irigyli keserűen, ha egy másik
írástudónak van szerencséje. Igaza van a tisztnek.
Tamuzaddad maga elé is emelte kifelé fordított tenyereit, és
felfohászkodott Nébóhoz, hogy a fényességes felsőbb
levegőégben ne érezzen keserűséget azért, mert egy még ifjú
írnok munkája elnyerte a hatalmasok tetszését. Közben
azonban szíve vidáman dobogott a gondolatra, hogy ma
pénzt, sok pénzt tesz le otthon anyja elé. Hiszen annyit
számolnak le most elébe, amennyit összesen nem keresett
meg eddig életében!
De már ment is tovább a tiszt mögött, át hosszú, téglafalú
folyosókon, amelyeknek falain vitézeket, vadállatokat és
csudaszörnyetegeket ábrázoló domborművek ékeskedtek.
Egy függönyös ajtón azután beléptek. A szobának két fala
aranysárgára, két másik fala ezüstszürkére volt festve: ez az
arany és ezüst kamrája. Körös-körül pántos faládák álltak, és
mind a négy sarokban két-két hosszú dárdás, kardos, hegyes
süvegű asszír katona: őrizték a pénzt, talán még az itt tevő-
vevő hivatalnokok ellen is. A szobában három alacsony
asztallap mellett magas párnán, maga alá húzott lábakkal
egy-egy hivatali személy ült. A középsőről, aki a főnök lehet,
fel lehetett ismerni, hogy asszír: fején csúcsos föveg, szakálla
pontosan négyszögűre vágva. A másik kettő itteni, babiloni:
fejkendővel, az egyik nyíratlanul terjengő, a másik hegyesre
formált szakállal. A hegyes szakállú előtt az asztallapon
táblák és íróvesszők; nyilván ez a kincstár írnoka. A
másiknak, az idősebbnek asztallapján ezüst- és aranypénzből
egész kis dombocskák, ezeket számolta kis zacskókba. A
belépő megremegett ennyi pénz láttán. Az asszír főnök előtt
egy díszesen faragott bot hevert az asztalon keresztbe.
Sokszínű ónixból esztergált, gömb alakú gombja volt. Erre a
botra, ha gombjánál fogták, rá is lehet támaszkodni, ez jelzi,
hogy tulajdonosa tekintélyes úr; de ha a másik végénél
ragadják meg, akkor buzogányul használható, amellyel
egyetlen csapás betöri bárkinek a koponyáját. Ezek az
asszírok még a hivatalban is fegyvert tartanak a kezük
ügyében.
Tamuzaddad mélyen meghajolt a főnök előtt, az pedig
fülbántóan asszír kiejtéssel, anélkül hogy az üdvözletet
viszonozta volna, megkérdezte:
− Te vagy amaz Ismael fia Tamuzaddad, Etana mester
műhelyéből?
− Én vagyok, uram.
− A legkegyesebb kormányzóherceg úgy rendelte, hogy
fizettessék ki neked ugyanannyi arany, amennyit Etana
kapott az Istar alvilágjárásának cserépkötegéért. Tudod-e,
mennyit kapott Etana?
− Nem tudom, uram.
− Akkor nem is mondom, hogy számold utána, úgysem
tudod, mennyit kell kapnod. Lépj oda, már kiszámoltuk
pénzedet.
A nagy szakállú pénzszámoló felé mutatott. Tamuzaddad
odafordult és odalépett, mire a hivatalnok átnyújtotta neki a
már előkészített, lekötözött kis bőrzacskót. Jó nehéz volt. A
megajándékozott illetlenségnek tartotta volna kibontani és
megszámolni.
− Most lépj oda − mutatott az asszír az írnok felé −, már
agyagba nyomtuk a nyugtát. Van pecséthengered?
 Pénzzel élő vagy sokat levelező embereknek szükségük volt
pecséthengerre, amelyen nevüknek betűi álltak; ha ezt
végighengergették a lágy agyagszöveg szélén, benyomódott
nevük jele, és ha kiégették, ott is maradt időtlen időkig.
Tamuzaddad érezte, hogy elpirul.
− Sohasem kaptam még annyi pénzt, uram, hogy
pecséthengerre lett volna szükségem.
Az asszír főnök arcán mosolyféle jelent meg, de a fejét
csóválta.
− Írnoknak mindig legyen pecséthengere, hogy igazolja,
amit leírt. De hát ha nincs, akkor fogj egy íróvesszőt, és
nyomd a szöveg mellé a nevedet, de a teljes nevedet, az
apádét is.
Tamuzaddad átfutotta az agyagba vésett nyugtát, ebből
tudta meg, hogy mennyit kapott. Fejében kalapált a vére:
ennyi pénz azóta sem volt az ő szerény házukban, amióta
gazdag apját elragadta az istenek rosszakarata. Hogy fog
örülni az anyja! De azt is azonnal megállapította, hogy ez a
hivatali írnok ugyancsak gyengén ért a mesterségéhez: a
szöveg tele volt íráshibával. De a hibásan író írnok
mosolyogva nyújtott feléje egy íróvesszőt, ő pedig világosan,
olvashatóan véste a szöveg mellé teljes nevét: Ismael fia
Tamuzaddad.
A főnök nyújtotta kezét, hogy megnézze az aláírást. Maga
elé tette a fakeretbe szorított agyaglapot; láthatólag tudott
olvasni. Olyan elégedetten bólintott, mint akinek tetszik a
szép írás. Ijesztő kiejtésével ismételte a nevet: Ismael fia
Tamuzaddad. Azután az ügyfélhez fordult.
− Ez nem babiloni név. Te idegen vagy itt.
− Az apám arámi volt − magyarázta. − Az anyám azonban
babiloni.
A főnök tanácsadó tekintettel nézett rá.
− Ezt akár el is hallgathatod. Az idegeneket jobban
szeretjük. Egy Babilonban élő arámi megbízhatóbb. Annak
igazán mindegy, hogy van-e saját királya Babilonnak, vagy az
asszír nagykirály őfényességének uralma alá tartozik. Ha
kedved tartja, hogy a kincstár írnoka légy, akad itt munka
számodra. És mi többet fizetünk, mint egy cseréptábla-
kereskedő.
Tamuzaddad meghajolt. Azt ugyan jól tudta, hogy helytelen
lenne most azt mondani, ő itt született, anyai elődei
mindiglen is itt éltek, semmiféle érzelem nem köti apja
szülőhelyéhez, hiszen még apjára is alig emlékszik; ha tehát a
babiloniak gyanúsak az asszír urak szemében, akkor ő is a
gyanúsak közé tartozik − de nem is lett volna kedve a
könyvesboltból eljönni ebbe a rideg pénzhivatalba, még akkor
sem, ha itt többet fizetnek. Ezért hát ezt mondta:
− Köszönöm a kegyességedet, uram, de én hálával
tartozom Etana mesternek, aki már a nagyapámmal is
jóságos volt, engem pedig úgy tekint, mintha a fia volnék. És
bevallom azt is, hogy engem jobban lebilincselnek azok az
isteni történetek és a hősök kalandjai, amelyeket Etana
mesternél másolok, mint hogy számadásokat és nyugtákat
írjak, bárha tudom, sok előnnyel járna, ha melletted
dolgozhatnám. A jóságodat azonban köszönöm.
Az asszír értően bólintott, de búcsúzásul ezt mondotta:
− Vigyázz magadra, ifjú ember! A hatalmasok nemigen
kedvelik azokat, akik inkább kevesebb pénzért azt csinálják,
amihez lelkűk szerint kedvük van, mintsem hogy jobban
éljenek; de még csak azokat sem kedvelik, akik ennyire
hálásak azokhoz, akik jót tettek velük. A hatalmasok számára
az önző emberek a kedvesek, és a hálátlan emberek a
kedvesek. Vigyázz hát magadra!
Tamuzaddad meghajolt, és már ment is, háttal lépve az
ajtóig. Egyszerre ezektől a szavaktól a furcsa kiejtésű asszír
rokonszenvessé vált a számára.
A kísérő tiszt eddig természetesen egy szót sem szólt,
hanem amikor kint voltak már a téglafalú folyosón, ezt
mondta:
− Asszurdan úr kissé fecsegő ember. Túl sok bölcs tanácsot
ad az ügyfeleknek. Előbb-utóbb meg fogják unni, és
visszaküldik Ninivébe.
Tamuzaddad csodálkozott, hogy ez a tiszt véleményt mer
mondani a bizonnyal nagy tekintélyű kincstárnokról. Hiszen
nem tudhatja, nem mondja-e tovább, vagy éppen nem jelenti-
e be valamelyik hivatalos helyen, hogy ez a kiejtése után
ítélve babiloni katona helyteleníti az asszír főtisztviselő
magatartását. Enyhébb gondatlanságok miatt is került már
ember a Séolba. Vagy talán a kormányzóherceg mellett
szolgálatot teljesítő tiszt nagyobb úr a kincstárnoknál? Vagy
babiloni létére az asszír legfőbbek bizalmasa? Lehetséges,
hogy azért mondta, amit mondott, hogy megtudja, mit
válaszol rá az írástudó? Tamuzaddad Mardukhaj mester
sorsának ismeretében jól tudta, hogy óvatosan kell
megfontolni minden szót. Ezért hát így válaszolt:
− Tudod, uram, a hozzám hasonló alantélők sohase tudják,
de nem is tudhatják, miképpen vélekedjenek a felettük
fényeskedők szavairól vagy tetteiről. Én eddig semmit sem
tudtam a kincstárnok úrról, most tőled tudom, hogy
Asszurdan a neve. Szavai jóindulatúaknak hangzottak, de
bizonnyal neked van igazad abban, hogy a jóindulatot sem
kell közölni az először látott ügyféllel.
 A tiszt mosolygott.
− Ravasz ember vagy, Tamuzaddad!
Ez különösen hangzott. Tamuzaddad nem volt szerény
természetű: büszke volt jó iskolai előmenetelére, szép és
tiszta írására, úgy vélte, hogy jó eszű ember, és igyekezett úgy
élni, ahogy tanították és nevelték azok, akik azt akarták, hogy
tisztességes, isteneket és hatalmasokat tisztelő, sokat tudó
férfivá növekedjék. De ravasznak sohase tartotta magát. Meg
is kérdezte:
− Mit nevezel ravaszságnak, uram? És miért tartasz engem
ravasznak?
A válasz pontos volt:
− Ravasz ember az, aki óvakodik, nehogy bárki megsejtse,
mire gondol, noha úgy beszél, mintha kimondaná
gondolatait. Te pedig azért vagy ravasz, mert amit mondottál,
az úgy helyesli az én szavaimat, hogy nyugodtan
meghallhatta volna Asszurdan is, ő sem haragudott volna
érte. Aki tudja forgatni a szavakat, abból főminiszter is lehet,
karón is végezheti, de meglehet, hogy előbb miniszter lesz,
azután karóra kerül.
Tamuzaddad most kimondta, amire gondolt:
− Nem szeretnék miniszter lenni. Még csak nagyon gazdag
sem.
A tiszt megállt, és szembenézett vele.
− Miért nem?
Az írástudó ifjú elgondolkozott, és csak azután válaszolt:
− Tudod, uram, az én apám gazdag ember volt, és egyre
gazdagabb akart lenni. Ez okozta a vesztét. A gazdagság is
hatalom. Akinek van, az egyre többre vágyik, és vesztébe
rohan. Alacsonyról nem lehet olyan nagyot esni, mint
magasból. Aki megtanulta az írás mesterségét, az aligha ejt
hibát írás közben. De a hatalom vagy a hatalmat adó
gazdagság mestersége teli van annyi titokkal, hogy aki
gyakorolja, könnyen ejthet olyan hibát, amely vesztét okozza.
Én pedig nyugodalmas életet szeretnék, amelyben azzal
foglalkozhatom, ami gyönyörűséggel tölt el: az istenek és
hősök történeteivel, a királyok törvényeivel, a különböző
nyelvek titkaival.
A tiszt csodálkozva nézett rá.
− Így még soha senkit sem hallottam beszélni. Az emberek
hatalomra és pénzre vágyakoznak. És aligha hiszem, hogy te
ezzel a meglepő bölcsességeddel ellen tudsz állni, ha mégis
alkalmad támad sok pénzre vagy nagy hatalomra. Pedig téged
már észrevettek. A legkegyesebb úr magához hívatott és
megjutalmazott; Asszurdan első látásra hivatalt ajánlott… És
most mindjárt bókolni fogsz a legkegyesebb asszony előtt. No
gyere!
Tamuzaddad közben a pénzes zacskót elrejtette fehér leple
alatt alsó köntöse övének kis zsákjában. Most módosnak
érezte magát. Igen, így jó, ilyen bőséges, de mégsem
gazdagságot jelentő pénz birtokában lenni. Most remélni
lehet, hogy tudásával mindig szerezhet annyit, amennyiből
gondtalanul élhessen, anélkül hogy káros szenvedélyt adjon a
vagyon utáni hajsza.
A tiszt már ment tovább, és ő a nyomában.
Káprázatos fény csapott a szemébe, amikor kitárult előtte a
hercegnő ajtaja. Magas, puha párnán ült a beáradó
napsugárban az úrnő. Fekete hajzuhataga a hátára, válla köré
omlott, fején ékkövekkel díszes aranyabroncs, köntöse dúsan
hímzett, karjai válltól szabadok. Otthon nem viselt sarut, de
hosszú lábujjain ugyanúgy drága gyűrűk csillogtak, mint a
kezén. Füleit eltakarta a hajrengeteg, kissé nagy orra szép
formájúan görbült, arca rózsaszínre festve, fekete szeme
körül kékes volt a nagy hozzáértéssel felrakott festék,
tűzpiros ajka kicsi volt, az egész arc tökéletesen tojásdad.
Ragyogóan szép asszony volt. Tamuzaddadnak azonnal az
jutott eszébe, hogy köztudomás szerint Nabupolasszár
kormányzóhercegnek nincsenek mellékfeleségei, beéri a
főfeleségével. És lám, ez nem is csodálatos. Arra kellett
gondolni, hogy jó lehet egy ilyen asszony férjének lenni.
Körülötte pedig párnákon szebbnél szebb társalgó-,
szolgálóleányok. Körül a falon szerelmes képek: az a
szemközti Istar istennő útja az alvilágba eltűnt szerelmese
után; jobbról is Istar, amint szerelmes szóval fordul
Gilgameshez, az isteni hőshöz; balról pedig az alvilág látható,
ahol Nergal, a sötét isten ül trónusán, felesége, Ereskigal
asszony mellett.
Tamuzaddad a földre vetette magát. Irt az egész padlót
puha szőnyeg borította. Homlokát is a szőnyegig hajtotta,
mintha fel se merészkedne nézni ennyi fényességre. És akkor
nagyon kellemes hangon szólította az úrnő:
− Emelkedj fel, Tamuzaddad!
Felállt, és végre szembe mert nézni, sőt körül mert nézni.
Az úrnő rámosolygott és kérdezte:
− Nem vagy te arámi? Neved úgy hangzik.
− Apám arámi volt, legkegyesebb úrnőm; ő akarta, hogy
nekem is arámi nevem legyen.
− És tudsz-e apáid nyelvén?
− Tudok, ámbár apámat kisgyermek koromban vesztettem
el, de anyám, aki nevelt, és nagyapám, aki tanított, úgy
akarta, hogy tudjak az apai nyelven is.
 Erre a hercegnő meglepő módon arámira fordította a
beszédet:
− Akkor hát beszéljünk az én anyanyelvemen. Mert én is
odavaló vagyok. Az én apám király volt Dimaskban, amíg az
asszírok elleni háborúban hadai élén el nem esett vitézül. De
én akkor már az uram felesége voltam. Tudsz sumerul is?
− Tudok, legkegyesebb úrnőm, nagyapám erre is
megtanított. És iskolában is tanultam.
Az úrnő mosolygott.
− Jól tudsz arámiul, de úgy ejted ki a szavakat, mint a
babiloniak. Otthon nem így beszélnek.
− Sohasem voltam atyáim földjén.
− De le tudnál írni arámi nyelven olyan szöveget, amelyet
sumerul írtak?
− Úgy hiszem, igen.
− Ismered a világ teremtésének sumer történetét?
− Ismerem. Még az iskolában tanultam. De szó szerint
nem tudom, és Etana mester műhelyében nincs belőle
példány. Ami itt volt, az most Ninivében van.
Nem akarta azt mondani, hogy azt a példányt, amely a
babiloni királyok könyvtárában volt, az egész könyvtárral
együtt az asszírok elvitték Ninivébe. Az úrnő azonban értően
mosolygott.
− Nekem megvan sumerul, de szeretném az
anyanyelvemen is olvasni. Odaadom a kezeidbe, fordítsd le a
számomra arámi nyelvre. Nem leszek hálátlan.
Tamuzaddad mélyen meghajolt.
− Kitüntetsz, legkegyesebb úrnőm, a feladattal. De adj
hozzá időt. Nagyurunk parancsára Istar alvilágjárását le
tudtam másolni három nap alatt. Ez azonban nem másolás.
Meg kell mutatnom valakinek, akinek anyanyelve az arámi,
hogy tudjam, nem követtem-e el hibát a fordításban.
A gyönyörű asszony bólintott.
− Helyes. Van is egy rabszolgalányom, aki arámi, de jól tud
akkádul is, habár a sumert nemigen érti. De a sumert majd
érted te. Rabnőm a betűk titkát is érti, ő szokott felolvasni
nekem. − Ezzel a körülötte elheverő leányok felé fordult, és
odaszólt az egyiknek: − Susana!
A megszólított felugrott. És Tamuzaddad úgy érezte,
mintha a falakon megmozdulnának az isteni személyek, de
megmerevedtek volna az élők. Abban a pillanatban, hogy
Susana felmagasodott előtte, elhalványodott a kegyes úrnő
szépsége is. Tamuzaddad abban a pillanatban nem is tudott
számot adni magának, mi is történik vele. Úgy érezte, ő még
életében ilyen gyönyörű nőre nem vetette szemét.
Susana barna hajú, de kék szemű, finom kis orrú,
gömbölyded arcú leány volt, bőre szokatlanul fehér. Mezítláb
volt, mint itt valamennyien a hölgyek és rableányok, de
rableány lévén, köntöse egészen rövid volt, és szinte villogott
hosszú, karcsú lábszára. Természetesen karjait sem fedte
semmi. Abból látszott rabszolgalány volta, hogy nem volt
rajta sem arany, sem ezüst ékszer, haját is csak vászonszalag
fogta át. Az úrnő parancsolt:
− Hozd ide a világ teremtésének tábláit!
Susana járását is gyönyörű volt nézni. Átugrott néhány
párnát, és elsietett, ki az ajtón. Amíg távol volt, a hercegnő
magyarázta:
− Az apja írástudó rabszolga volt nálunk. Az anyja lídiai
belső cselédünk. Innét van a kék szeme. Az apja megtanította
írni és olvasni még gyermekkorában, hogy használható
felolvasócselédet neveljen belőle. Ezért is hoztam
magammal. Tudok vele arámiul is beszélni, felolvasásra is
alkalmas. Még esze is van. Ha akarod, elküldöm hozzád, hogy
segítsen neked a fordításban.
Tamuzaddad alig tudta kinyögni:
− Nagyon… nagyon… hálásan köszönöm a jóságodat.
De jött is már Susana, kezében a táblaköteggel. Egyenest
Tamuzaddadhoz lépett, és neki nyújtotta. Most szólalt meg
először, ö is arámi nyelven:
− Vigyázz, írnokmester, remeg a kezed, ki ne ejtsed!
Nem volt helytelen a figyelmeztetés. Tamuzaddad
remegett, és nem látott mást, csak Susanát, nem hallott mást,
csak a hangját. De a hangtól magához is tért.
− Hol akarod leírni? − kérdezte az úrnő. Tamuzaddadnak
pedig eszébe jutott, hogy nem lenne az helyes, ha Susana
Etana mester műhelyében keresné őt, hogy segítsen a
fordításban. Azonnal tudta, hogy nem helyes, ha Etana tud
fellángolt szerelméről. Etanunak úgyis elmondja majd. De azt
sem akarta, hogy otthon anyja sejtse, hogy egy
rabszolgalányba szeretett bele. Pedig anyja azonnal
észrevenné. Egyetlen hely van, ahol készségesen adnak neki
helyet, hogy elvégezze ezt a gyönyörűséges és megtisztelő
munkát. Johananéknak nagy házuk van. Johanan szüleinek
sem lesz kifogásuk, hogy ott üljön be az egyik szobába. És
oda eljöhet hozzá Susana is. Ezért hát így válaszolt:
− Etana mester műhelyében nem kívánnék dolgozni ezen a
munkán, nem illenék, hogy amit nem neki csinálok, azt ott
végezzem. A mi otthonunk pedig igen szegényes ház a
külvárosban. De van egy otthon, ahol mindig szívesen látnak.
Eliézer, az építész házában. Eliézer fia, Johanan a jó barátom.
 Az úrnő derűsen nézett a névre.
− Eliézért ismerem, ő építette az új templomot, de ő
építette nyári pihenőpalotánkat is. Örülök, hogy jó
barátságban vagy velük. Mikor kezded a munkát?
− Még ma megmondom Etana mesternek, hogy neked
dolgozom, legkegyesebb úrnőm. Meg fogja engedni, hogy hét
napig ne menjek be a műhelybe. Addig nem kérek tőle
fizetséget.
− Helyes − bólintott a hercegnő. − Akkor holnap reggel
Susana ott fog keresni. Add vissza most neki a cserépköteget,
majd ő viszi magával. Két katonát adok mellé, hogy vigyázzon
rá és a cseréplapokra. Mert nagy érték egy sumer cserépköteg
is, egy olvasni tudó rabszolgalány is, helyes, ha vigyázunk
rájuk. És ha készen vagy a munkával, gyere el újra, majd
Susana megmondja neked, mikor várlak az illő jutalommal.
Tamuzaddad maga sem tudta, hogyan került ki a palotából.
A kapu előtt a tiszt mosolyogva nézett rá.
− Még mindig nem ragadott el a vágy, hogy sok pénzt
szerezz?
− Valami elragadott, uram − válaszolta −, de azt hiszem,
nem a pénz. Csak még magam sem tudom, hogy mi ragadott
el.
A tiszt azt hitte, érti.
− Túlságosan szép a hercegnő. De az istennők közelebb
vannak az alant élőkhöz, mint a királyok leányai és a
kormányzók feleségei.
Pedig Tamuzaddadnak már eszébe sem jutott a hercegnő.
Jól tudta már, mi ragadta el. Szerelmes volt Susanába.
 ISTAR ASSZONY SZOLGÁLATA

Tamuzaddad, mint a legtöbb babiloni fiú, tizenhárom éves

korában ismerte meg Istar istenasszony szertartását. A
fiúgyermeket tizenhárom éves fővel avatták felnőtt férfivá,
ettől kezdve részt vehetett az isteneket tisztelő
gyülekezetben, és valamirevaló férfiember ettől kezdve el is
járt a különböző templomokba, elsősorban Marduknak, a
sugárzó főistennek oltára elé. Marduk papja volt az, aki a
felserdült férfiembert a gyülekezet színe előtt felnőtte
nyilvánította. Ez időre már tudni kellett az imádságok
szövegeit, az áldozások módját.
Akkor élt még Tamuzaddad nagyapja, s minthogy árva fiú
volt, a nagyapa ismertette vele a templomi tudnivalókat, ő
vezette Marduk papja elé a nagy, hétemeletes főtemplomban,
majd a felavattatás után együtt mentek felfelé emeletről
emeletre, ahol minden magasságban más isten szentélye
fogadta őket, mígnem a legmagasabb, a hetedik szinten el
nem érkeztek Éához, az ég és a tengermélyek urához. Aki ott
is elmondta a megtanult áhítatos szavakat, az íme, felnőtt
férfivá lett, és elmehetett Istar istenasszony templomába,
ahol a papnők beavatták a szerelem férfit megillető titkaiba.
Férfiember addig nem illethetett asszonyt, addig nem
alapíthatott családot, de addig még rabszolgaleánnyal sem
élhetett titkolt vagy bevallott szerelemben, amíg Istar
istenasszony nem fogadta be a szerelemre jogosult férfiak
körébe.
Istar csábos és félelmetes istennő volt: a szerelemé, a
születésé, a természet virágzásáé, de a pusztulásé is. Istar
segedelme nélkül senki se lehetett boldog, de ő volt az
okozója a boldogtalanságoknak is. Szépséges történeteket
meséltek a gyönyörű istennő szerelmeiről, de ijesztő
történeteket is tudtak arról, hogy a csapodár égi asszony
nemegyszer földi szerelmeseit állatokká változtatta. Volt,
akiből oroszlánt csinált, de az ilyen még jól járt azokhoz
képest, akiket szamárrá vagy üvöltöző sakállá varázsolt.
Istar istennőt messze földön tisztelték, még azok az
arámiak is, akik nem Mardukban, hanem a maguk Adonjában
tisztelték a főistent, sőt még a távoli tengerparton, ahol
Dagon, Darkétó és Melkart isteneket tisztelték mindenek
fölött, Istar a tisztelt és rettegett halhatatlanok közt ott
lebegett a legfényességesebbek körében. Tamuzaddad
nagyapjától megtanulta, hogy Arámban, ahonnét az ő apja
származott, Istart Asztarténak nevezik, és úgy tudják, hogy
egyetlen igazi nagy szerelme van, az örökké ifjú Tamuz, akitől
Tamuzaddad a nevét kapta. Asztarté szerelmes Tamuzba, de
az örökké ifjú isten minden ősszel meghal, és csak tavasszal
támad fel újra. Ősztől tavaszig Asztarté siratja Tamuzt:
ilyenkor zord az idő, nincs virág, nincs gyümölcs. Hanem
amikor Tamuz feltámad, és a szerelmes istennő újra rátalál,
akkor egyszeriben minden kivirul, a természet feléled,
virágzik és gyümölcsözik ősz végéig, Tamuz haláláig. Tamuz
örökké meghal és feltámad, de mindig ifjú, mint a természet.
Tamuz nevét és történetét itt Babilonban is ismeri minden
valamirevaló ember. Minden ifjú, aki áldozatra belép Istar
szentélyébe, maga is Tamuzzá válik, és a papleányok
részesítik az istennő szerelmében. A papleányok várják a
férfiakat az áldozásra. És mint a legtöbb babiloni ifjú,
Tamuzaddad is Istar templomának áhítatában ismerte meg,
mi a szent teendője a férfinak, ha asszonyra talál. De éppen
azért, mert szent áhítatban ismerte meg a szerelem
gyakorlatát, felnőtt férfi korának napjától tudta, hogy a
szerelem áldozás az istenasszonynak, áhítatos szolgálat, és
helytelenül éli az életét, aki a szerelemadta, gyakorta oly
derűs örömöket nem lelkes komolysággal éli át. Megértette
nagyapjának bölcs tanítását, hogy ki-ki a maga életét rontja
el, ha nem úgy tekint a nőkre, mint Istar istenasszony földi
képet öltött mására, s ő maga nem Tamuzként közeledik
hozzájuk.
Tamuzaddad számára ama legelső, férfivá avató szertartás
óta a szerelem Istar asszony szolgálata volt. És mindeddig
nem talált olyan leányt magának, akinek láttán felébredt
volna benne az az örömteli áhítat, amelyet akkor érzett, ha
Istar ünnepi napjain elment áldozati szertartásra az istennő
templomába. Amikor még Mardukhaj iskolájába járt, volt
nem egy tanulótársa, aki otthon, rabszolgalányoktól kapta
meg a szerelem pillanatnyi örömeit. Johananéknak otthon
számos rabszolgálójuk volt, és a szülők természetesnek
tartották, hogy fiaik élnek szolgálatukkal. Még
Andronikosznak is, aki náluk lakott, tetszése szerint kijutott
belőle. Tamuzaddad mint Johanan barátja bármikor
kölcsönbe kaphatott volna egy rableányt. De neki ez sohase
kellett. Úgy érezte, hogy elvesztené azt az áhítatot, amelyet
Istar szentélyében, a szerelmi szertartás megszentelt
mozdulatai közben érzett. Otthon nekik nem volt
rabszolganőjük, hogy kísértésbe kerüljön a közellététől.
Házasságra pedig igazán nem gondolhatott, hiszen előbb ama
csekélyből élt, amelyet anyja zsugorgatott, s örült, amikor
már annyi pénzt keresett, hogy odaadhatta anyjának.
Ennyiből még nem lehet asszonyt vinni a házhoz. De a
szabad leányok között nem is akadt addig, akit feleségül
kívánt volna. Igaz, Etanuval, Etana mester legnagyobb
leányával, attól kezdve, hogy náluk dolgozott, kedves
barátságban volt. De a gyors mozgású, kis fekete hajú, fekete
szemű, nagyokat nevető leány nem ébresztett lelkében
szerelmet. És attól fogva, hogy Johanan, Tamuzaddad barátja
lévén, otthonosan járt-kelt Etanáék házában, mint
mindkettejük bizalmasa tudta, hogy azok hamarosan
egymásba szerettek. S habár az apa eleve idegenkedett volna
a gondolattól, hogy leánya a zsidó származású
jogtudósjelölthöz menjen feleségül, és az is lehetséges, hogy
a nagy tekintélyű Eliézer építész magasabb körökből szeretne
fiának feleséget − mégis remélték, hogy ha Johanan
hamarosan befejezi tanulmányait, és akár bírósághoz, akár
más hivatalba kerül, meg tudják győzni a szülőket, hogy
mindkettejüknek az ad majd boldog életet s hozzá számos
gyermeket, ha egymással léphetnek házasságra.
Johanannak tehát megvolt már a maga szerelme.
Andronikosz, aki nyurga fiú volt, s ami errefelé igen ritka,
szőke hajú és világoskék szemű, arca körül keskeny sárga
szakállal, nem is keresett magának babiloni szerelmet. Ő
nem járt Istar templomába sem, neki idegen nevű istenei
voltak − Zeusznak, Apollónnak, Pállasz Athénének hívták az
ő isteneit −, és szerelemért Aphrodité istenasszonyhoz és
fiához, a röpke Erósz istenhez fohászkodott, és nagyon jól
megvolt Eliézerék háza kedves rabszolgalányaival. Hiszen ő
fél lábbal mindig már tovább volt, ő csak meg-
meghosszabbította babiloni tartózkodását, mert jól érezte
magát a nyüzsgő nagyvárosban, a jó barátok körében, a
tudósok mellett, akiktől sokat tanult. Ő azonban mégis
visszaigyekezett Epheszoszba, ahol majd itt szerzett
tudásával igyekszik sok pénzt keresni, és majd feleségül veszi
valamelyik gazdag hajósvállalkozó vagy hajóépítő-mester
leányát. Johanannak tehát volt szerelme, Andronikosz pedig
nem is ábrándozott szerelemről. Tamuzaddad azonban
mindig szerelemről ábrándozott, de őrizte magát, amíg az a
láng odabent hirtelen fel nem lobban.
 Ez a láng lobbant fel Niszan hónapjában, abban a
gyönyörűséges fényáradatban, a hercegnő szeme láttára,
amikor Susana szépsége elébe magasodott. Olyan érzés volt
ez, amelyről nem lehetett beszélni, vagy legalábbis egyelőre
nem lehetett beszélni még legjobb barátaival sem. És
legkevésbé anyjával, akit igen elszomorítana, hogy oly nagy
reményű fia rabszolgalányba szeretett bele, még ha az a
kormányzóherceg házában is rabszolgaleány. Az ilyesmi csak
bajt hozhat az emberre.
Igaz, egy rableányt meg lehet vásárolni, fel lehet
szabadítani, ha már a miénk. De a legnagyobb úr felesége
nyilván el sem adná kedves szolgálóleányát. Ámbár − s erről
kezdett ábrándozni Tamuzaddad − ha nagyon szépen leírja a
világ teremtésének történetét arámi nyelven, akkor talán a
hercegnő megkérdezi, milyen jutalmat óhajt, és ha ő akkor
Susanát kéri, talán meg is kapja ajándékba. Ha pedig az övé,
akkor azonnal elmegy vele az illetékes hivatalba, ahol
szabadnak nyilvánítja: ezt bárki megteheti a saját
tulajdonával. De felszabadított rableányt csak
mellékfeleségnek szokás elvenni, ha már van az embernek
főfelesége. Törvény ugyan nem tiltja, hogy a felszabadított
leány főfeleség legyen, de jobb emberek elkerülik az olyan
házakat, ahol a ház úrnője rabszolganő volt. Ezt ugyan
Tamuzaddad nem is bánta volna, úgy elragadta Susana
szépsége, de bizonyos volt, hogy anyja nagyon is bánná,
hiszen az anya nagy jövőt várt el gondosan nevelt fiától.
Egyelőre tehát nem lehet beszélni a fellobogó lángról.
De ettől a pillanattól fogva Tamuzaddad számára Istar
szolgálata Susana szerelmét jelentette.

AMI A KEZDETEK KEZDETÉN VOLT

 Etana mester szíves örömest adott szabad időt
Tamuzaddadnak, hogy a hercegnő kívánsága szerint arámira
fordítsa és leírja a teremtés sumer nyelven írt történetét. Még
tetszett is neki, hogy a lelkiismeretes munkához el akar
rejtőzni. Egy ilyen fordítás sok gonddal jár, meg kell
másokkal is beszélni. Lám, a hercegnő még az arámi
nyelvben otthonos segítőtársat is ad az írástudó mellé. Azt
azonban Tamuzaddad nem közölte, hogy ez az arámi
nyelvben otthonos segítőtárs nem egy nagy szakállas
tanítómester, hanem egy igen ifjú és igen szépséges leányzó.
Johanan nem kevésbé készségesen ajánlotta, hogy
menjenek azonnal az apja elé, és kérjék meg, adjon kölcsön
tágas házukból egy írásmunkához alkalmas szobát, ahol
Tamuzaddad agyagba vésheti arámi nyelven az ősi sumer
történetet. A táblákat azután Etana műhelyében fogják
cseréppé égetni.
Megvárták, amíg Eliézer úr felébred délutáni álmából, és
együtt léptek be hozzá. A híres építész mindig örült, ha fia
beszélni akart vele, ilyenkor tervezőmunkáját is szívesen
abbahagyta, egyébként a minden délutáni rövid alvás után
tervezőtáblái előtt szokott álldogálni, ahol képzeletében
készülnek már az új paloták. Fia barátait is szívesen látta itt,
ha el akartak beszélgetni vele. Ilyenkor a nagy szobában állva
vagy fel-alá járkálva társalogtak. Eliézer otthoni
munkaszobájában ugyanis nem volt ülőalkalmatosság. A
téglafalak itt be voltak vakolva és mésszel fehérre festve; az
építész szerint ez a legjobb szín az ésszel végzett munkához.
A sarokban volt egy ékes takaróval fedett, alacsony fekhely,
ezen szokott a ház ura délután aludni vagy végigfeküdve
gondolkozni. Eliézer vagy fekve, vagy járkálva gondolkozott.
Egy lábakon álló, magas asztalon szénrudak, agyaglapok és
íróvesszők a feljegyzések számára. És körös-körül a falak
mentén még magasabb lábakon álló, ferde rajzolótáblák
gyalult világos fából. Ezekre rajzolta szénnel az elképzelt
épületek képeit és alaprajzait. Ha valami nem tetszett, azt
vízzel lemosta, a táblát szárazra törölte, és mást rajzolt a
letörölt helyére. Ehhez az asztalon hosszú meg rövid
favonalzók, mércék, szétnyitható körzők is hevertek. Ilyen
környezetben élte élete nagy részét a hírneves építész.
Eliézer magas, vállas férfi volt; mindig kuszált hajában és
babiloni módon négyszögletűre nyírt szakállában az ősz
szálak elvegyültek a feketével. Otthon meleg délutánonként
mezítláb, félmeztelenül dolgozott, alsóruhája csak deréktól
térdéig fedte; mellének szőrzete is őszült. Erőteljes ember
volt, nagy, hajlott orral, kissé elálló fülekkel, nagyon magas
homlokkal, amely alatt nagy, okos, barátságosan néző
szemek ültek.
A fiúk meghajoltak előtte, ő a kezében tartott rajzolószenet
letette az asztalra, és kérdő mosollyal nézett rájuk.
− Tamuzaddadnak kérnivalója van tőled, atyám ajánlotta
Johanan jóindulatába barátját.
Eliézer bólintott.
− Ha segíthetek…
Erre Tamuzaddad elmondta a nagyszerű megbízatást és
azt, hogy a munkához nyugodalmas szobára lenne szüksége.
Ki mástól kérhetné, hogy egy hétig reggeltői estig, sőt talán
éjjel-nappal a lakásán dolgozzék zavartalanul, mint legjobb
barátja atyjától?
Ahogy beszélt, és ahogy Eliézer mosolyogva közbe-
közbebólintott, máris látható volt, hogy kérése
meghallgatásra talált, amiben egyébként már eleve sem
kételkedett. Hanem amikor befejezte szavait, és világos volt,
miféle munkát akar végezni, az építész arámiul, méghozzá
kitűnő arámi kiejtéssel kérdezte:
− Eléggé otthonos vagy néhai atyád nyelvében? Hiszen
ehhez nagyon jól kell tudni azt a nyelvet, amelyre fordítasz.
A kérdésre Tamuzaddad csodálkozó kérdéssel válaszolt:
− Honnét tudsz ilyen kitűnően arámiul, Eliézer atya?
A jó barát apját illett neve említése után atyának nevezni.
Az mosolygott.
− Ifjúkorom jó néhány évét éltem Dimaskban. Aki sokfélét
akar építeni, sokfelé kell tanulnia az épületek formáit és
szerkezetét. Az én atyám okos és tapasztalt ember volt, aki a
fiait, amint felnőttek, elküldte világot látni. Ifjan
megfordultam a görögök között, Milétoszban tanultam meg
görögül; éltem a föníciai Türoszban; azután sokáig tanultam
Dimaskban arámi építőmester mellett. A te néhai atyád,
Ismael is mindig csodálkozott, milyen jól beszélem az ő
anyanyelvét.
− Nem is tudtam, hogy ismerted az én atyámat. Anyám
sohase említette, pedig mindig újra meg újra mesél felőle.
− Nem jártunk egymáshoz − magyarázta Eliézer. Tudtam,
hogy anyai nagyapád, aki tudós ember volt, nemigen kedveli
a zsidókat. Miért hoztam volna otthon rossz hírbe apádat,
amiért régi ismerősök voltunk?
Tamuzaddad most egyszeriben nem értette, hogy vajon
nagyapja, aki oly szelíd ember volt, miért nem kedvelte a
zsidókat. És vajon Etana mester miért nem kedveli őket? És
ez az okos Eliézer oly természetesen veszi tudomásul, hogy
kitűnő emberek nem kedvelik őket.
Szeretett volna erről kérdezősködni, de nem tudta, hogyan
kezdjen hozzá. Az építész pedig másról beszélt:
 − Szavaidból úgy hallom, hogy ha nem is jó a kiejtésed,
elég jól tudsz arámiul. Kitől tanultál?
− Nagyapámtól. De azóta is tanultam. Atyám azt hagyta
rám, hogy sok nyelvet tanuljak.
Eliézer bólintott.
− Helyes, írástudó ember nem élhet egyetlen nyelven, még
akkor sem, ha babiloni, pedig az ország nyelvét sokfelé
ismerik, még Egyiptomban is csak az számít műveltnek, aki
tudja a nyelvünket. De itt minálunk oly sokféle nyelvű ember
él, hogy csak az értheti a különféle hiteket, véleményeket,
szándékokat, aki tolmács tud lenni közöttük. Apád sok
nyelven tudott, de egyiket sem tudta jól. Helyes, ha te jól
tudod a nyelveket. A munkádnak pedig nagyon örülök.
Válassz ki magadnak egy szobát. Van elegendő íróállványom
is. Még agyagot sem kell hogy hozz magaddal a műhelyből.
Én annyi agyagot firkálok össze tervezés közben, hogy a
pincémben mindig nagy mennyiségű vizesen tartott agyag
van. Ha kész vagy a munkával, és kívánod, magam is
elolvasom a művet; láthatod, tudok eléggé arámiul, hogy
megítélhessem, nem követtél-e el olyan hibát, amelyet a
szemedre vethetnek.
Tamuzaddad megköszönte. Helyes is, ha ez a komoly férfi
is elolvassa az elkészült fordítást. Különben is, aki valami
leírható szöveget készített, az örül, minél többen olvassák el.
Susana majd segít megtalálni a megfelelő szavakat, Eliézer
pedig megállapítja, hogy mindig helyes szavakat találtak-e.
Már mentek is, és az építész, elköszönvén tőlük, fogta újra
a rajzolószenet, hogy táblán tervezze az építendő palotát.
Hanem amikor már kiléptek az atyától, Tamuzaddad
elmondotta Johanannak, hogy a sumer szöveget katonai
kísérettel egy nagyon szép rabszolgaleány hozza ide reggel,
aki maga is jártas az írás-olvasásban, és arámi anyanyelvű. A
hercegnő megbízásából ő fog segíteni neki.
Ahogy beszélt, Johanan kérdően nézett rá, és egyszerre
megállt. Szembenézett barátjával.
− Először hallom, hogy egy leányról azt mondod: nagyon
szép.
− Pedig ez a nagyon szép nem is elegendő a szépségéhez.
Susanának hívják. Barna haja van és sötétkék szeme.
Johanan mosolygott.
− Ha valaki megjegyzi egy rabszolganő nevét, és emlékszik
a hajának meg a szemének a színére…
Nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett befejezni.
Tamuzaddad nagyon halkan ennyit mondott:
− Ne beszélj róla senkinek. Majd én fogok beszélni róla. De
a létéről sem szabad tudni. Etanunak is majd elmondom. És
Andronikosznak is. De most még nem. Most előbb
megcsináljuk s teremtés történetének a fordítását.
Johanan elgondolkozva nézett rá. Alacsonyabb volt, mint
az apja. Vékony fiú volt. Hosszúkás arcát egészen keskeny
szakáll körítetté; egy kicsit felfelé nézett a magasabb
Tamuzaddadra. Aztán csak ezt mondotta:
− Vigyázz, te nagyon sokra viheted! Rabszolganővel jó
lehet együtt élni, de csak akkor, ha a miénk, a mi
tulajdonunk. De rabszolganőbe szerelmesnek lenni, ez
veszedelmes. Ez lehúzza az embert.
− Kértelek, hogy még ne beszéljünk róla. Majd… majd ha
már készen vagyok a munkával. De akkor nektek kell
mellettem állnotok.
Johanan nem is kérdezte tovább.
 Kiválasztottak egy alkalmas szobát. És Tamuzaddad már
ment is haza, hogy anyjának odaadja a váratlanul sok pénzt,
amelyet a kormányzóhercegtől kapott, és elmondja a
nagyszerű feladatot, amely talán ennyi vagy még több
arannyal fog járni.
Anyja átölelte, szeme könnyes lett az örömtől. Azonnal
kibontotta a zacskót, és megszámolta az aranyakat. Sok volt,
de öttel kevesebb, mint amennyiről a kincstárban nyugtát
írattak alá vele. Tamuzaddad nem mondta meg, hogy
becsapták. Csak elgondolkozott. Nyilván nem véletlen, hogy
kevesebb a pénz, csak azt nem tudta, vajon a beszédes,
jóindulatú kincstáros tartotta meg magának a különbözetet
vagy az a nagyszakállas hivatalnok, aki leszámolta és
zacskóba tette a pénzt. Bizonyára mással is így bánnak el. És
ki merne visszamenni a kincstárba panaszos szavakkal? Ki
merne egy asszír kincstárost vádolni? Talán hamarosan a
Séolban találná magát. De erről anyjával sem kell beszélni.
Miért rontaná az örömét? Hiszen nagy pénz ez így is.
Avigél asszony természetesen nagyon örült a sok aranynak,
amely most jó időre gondtalanabbá tette életüket, de anyai
szíve ennél is jobban örült fia sikerének. Mi többet kívánhat
egy írni tudó, mint hogy a legnagyobb urak írassanak vele? Az
pedig igazán nem árt ifjúkorban, ha olyan munkát kap,
amelyet éjjel-nappal kell végeznie. Most lehetett igazán
felmérni, milyen bölcs apa volt a néhai Ismael, aki a nyelvek
tanulásának igényét hagyta örökül fiára, s milyen tudós
emberek voltak a fiú tanítói − a néhai nagyapa és a néhai
Mardukhaj −, akik meg is tanították a nyelvekre. De az is
igaz, hogy ehhez a nyelvismerethez hasznos környezet volt
maga Babilon, a babiloni utca, ahol olyan soknyelvű a
forgatag, ahol a tülekedő emberek egyszerre többféle nyelven
ordítanak, az alkudozók több nyelven dicsérik és ócsárolják
az árut. A zsidók szerint az ő láthatatlan istenük itt zavarta
össze az emberek nyelvét, de az írástudó Nébó isten papjai
úgy mondják, hogy Marduk és Nébó azért építette Babilont,
hogy a különböző nyelvű emberek itt megértsék egymást.
Tamuzaddad másnap hajnalban tehát azzal ment el
külvárosi otthonukból, hogy maga sem tudja, mikor jön haza:
majd ha készen lesz a nagy munka. Addig Eliézer építész
házában lakik. Mindenesetre magával vitte saruját, tiszta
fehér felsőköntösét és legszebb fejkendőjét, mert talán úgy
rendelkezik a legkegyesebb úrnő, hogy az elkészült
cserépköteget személyesen nyújtsa át. De közben a kegyes
hercegnőnél sokkal jobban érdekelte Susana, aki úrnője
parancsából ma eljön hozzá.
Idejében érkezett. Még Johanan is otthon volt, csak később
kell átmennie a bíróságra, ahol az ítélkező bölcsek mellett
segédkezik. Utána estig a jogtudós iskolájában tanul. De már
nem sokáig. Eljött annak is az ideje, hogy hamarosan
megkapja a cseréptáblát, amely bizonyítja, hogy járatos
Hammurapi király törvényeiben, minden igazságosság
alapkövében, ismeri továbbá a későbbi királyok rendeleteit, a
bíróságok gyakorlatát, de nem kevésbé a ninivei asszír jogot
meg a különböző népek írott törvényeit és le nem írt
jogszokásait, amelyek csak élnek a birodalom határain belül
és a határok szomszédságában.
Eliézer úgy képzelte, hogy ha fia ily módon kitanulta a
jogászi mesterséget, akkor hamarosan bíró is lesz belőle,
hiszen a bölcs bírák, akiknek eddig is segédkezik, nagyra
becsülik tudását és szorgalmát. Ha pedig már bíró, akkor itt
az ideje, hogy körülnézzenek az előkelő babiloni körökben,
hol találnak olyan feleséget a számára, akinek családi
tekintélye elősegíti a tudós fiatalember minél gyorsabb
előmenetelét. Johanan nemegyszer tanakodott barátaival,
hogy miképpen is kellene belekezdeni egy olyan
beszélgetésbe apjával, amelynek folyamán
megmagyarázhatná, hogy ő nem az előkelő körökből szeretne
nősülni, hanem egy cseréptáblaárus leányát akarja feleségül
venni.
Igaz, Etana mester módos férfiú, de ez aligha érdekli
Eliézert, aki sokkal gazdagabb, és azt se bánja, ha jövendő
menyének családja nem is képes hozományt adni, az a
fontos, hogy előkelő babiloniak legyenek, lehetőleg papi vagy
katonatiszti ősökkel, akiknek a neve tiszteletet kelt a
kormányzóherceg körében is. Egy cseréptáblaárus pedig lehet
módos ember, de a hatalmasok szemében semmivel sem
előkelőbb, mint egy edényárus vagy egy fegyverkovács. A
kézművesek meg a kalmárok igen jól élhetnek Babilonban,
de előkelőknek csak a nagy földek urai számíthatnak s ezek a
papi és a katonatiszti családok. Johanan maga is így képzelte
további útját, amíg meg nem ismerte Etanut, de a
szerelemmel együtt megváltozott életének terve is. Ezt pedig
Tamuzaddad most jobban értette, mint eddig.
Azt ugyan igazából nem érezte át, hogyan is lehet éppen
Etanuba ilyen szerelmes a barátja, hiszen a mester
felcseperedett leánya nem sokban különbözik a legtöbb
épkézláb leánytól: nem csúnya, de nem is szép; kedvesen
vidám, de nem különösen okos; termete kicsi és vékony. De
hát − gondolta most már − úgy látszik, a szerelemnek
nincsenek szabályai. Még az is lehetséges, hogy Johanan
szemében Susana nem is lenne a teremtés legszebb női
formája. Egészen bizonyos azonban, hogy Johanan ugyanúgy
vele érez, mint ő Johanannal. És majd ha elmondja Etanunak
is − mert neki el fogja mondani, s igen valószínű, hogy
Johanan titokban még hamarabb el fogja suttogni
szerelmesének − akkor ő is szövetségese lesz.
 Johanan szerette volna megvárni, amíg Susana megétkezik
a cseréptáblákkal, de nem maradhatott: mire az
ítéletmondások megkezdődnek, ott kell állnia a bíró oldalán,
hogy jegyezze az elhangzott szavakat. Remélte azonban, hogy
mihamarabb ő is megláthatja azt a rabszolgalányt, akibe
barátja oly helytelenül szerelmes lett; hiszen ez a szerelem
még helytelenebb, mint az övé Etanu iránt. Felöltötte tehát
felsőköntösét − mert a bíróságon a bíró mellett álló ifjú
jogásznak is mindig ünnepélyesen kell megjelennie, hogy
magának a bíróságnak tekintélye legyen az igazságkeresők
szemében −, és indult. Tamuzaddad pedig az írótáblán
agyagot kent a fakeretekbe, nedves rongyot tett fölébük,
nehogy kiszáradjanak, vízzel locsolta meg a pincéből
felhozott agyagkupacot, amelyből majd a további fakereteket
töltik meg. Ahogy emlékezett, az a teremtéstörténet eléggé
hosszú, legalább tíz táblát kell teleírni vele, de talán még
többet is. Hiszen a leghíresebb olvasnivalónak, Gilgames
történetének akkád szövege tizenkét tábla terjedelmű. Ez
pedig aligha rövidebb. Hacsak Susana nem egy régebbi, még
kevés mozzanatot tartalmazó sumer szöveget hoz fordítani.
Végre olyan zajt hallott odakint, amely arra vallott, hogy a
palotából küldött látogató megérkezett. Tamuzaddad kisietett
a kapu elé. Csodálkozva vette tudomásul, hogy Susanát
gyaloghintón hozták, a két hordozó rabszolga éppen akkor
tette le válláról a nehéz jószágot; mögötte két hosszú dárdás
asszír katona állt. Ez a hintő nyilván nem a
rabszolgaleánynak szólt, hanem az értékes cseréptábláknak,
amelyeket hozott. Mégis elgondolkoztató, hogy a hercegnő
gyaloghintón küldi rableányát; úgy látszik, igen kedvelt
szolgálója.
Susana gyors mozdulattal kiugrott a hordozható székből.
Most is mezítláb volt, ez mutatta, hogy rabszolga.
 Szabad nő, ha hintón járhat, sarut ölt. Túl rövid köntöse és
egyszerű szalagja a haja körül is jelzi alantas helyzetét, míg a
hintő és a kísérő katonák bizonyítják, hogy nagyon magas
körökben van alantas helyzete. Tamuzaddad szinte
megmerevedett szemekkel nézte: most még szebb, még
sugárzóbb volt. Legszívesebben úgy hajolt volna elébe, mint a
szentélyben Istar asszony szobra elé. De Susana hajolt
nagyon mélyen őelébe, hiszen ő szabad ember volt, míg az
érkező rabszolgalány. És most neki kellett mondania, hogy:
− Emelkedj fel, Susana, és nézz a szemembe!
A szembenéző tekintet azután már mosolygott.
− Elhoztam a táblákat, Tamuzaddad írástudó mester, és ha
kívánod, megkezdhetjük a munkát. De mondd, hol
várakozhatnak a katonák és a hordozószolgák, amíg mi
munkálkodunk?
A két asszír katona olyan mereven állt, mintha nem is
látnák, mi van körülöttük; a két rabszolga meg közömbösen
várta, hogyan rendelkeznek velük. Tamuzaddad maga sem
tudta, mit szól Eliézer atya, ha ezeket beereszti a ház
udvarára. Ismerve Johanan érzelmeit, úgy gondolta, hogy
apja, az építész sem szereti az asszírokat, tehát nem lesz
kedvére, ha a katonák egész nap ott tartózkodnak a ház
udvarában. Mégse tehetett másképpen. A ház mögött volt a
nagy udvar, kapuja mellékutcára nyílt. Odaszólt Eliézer kapus
rabszolgájának, hogy nyissa ki a vendég kísérői előtt az udvar
kapuját. Az szótlanul teljesítette a parancsot. Nyilván nem
értette, miféle vendégnő az, aki rabszolga módon mezítláb és
egyszerű szalaggal átkötött hajjal érkezik. De ha Tamuzaddad
úr azt mondja, hogy vendég, akkor vendég. És kétségtelen,
hogy gyaloghintón érkezett, és asszír katonák őrzik. A
hordozók a hintóval s mögöttük a két dárdással tehát
elvonultak a mellékutcai udvarkapu felé, Tamuzaddad pedig
szabad nőknek kijáró udvariassággal mondotta:
− Gyere, Susana leányzó, az írószobámba! Odabent pedig
így szólt:
− Ülj le ide mellém erre a párnára, és előbb olvassuk el
együtt az egész szöveget, hogy lássam, értem-e pontosan, és
utána tudom-e mondani arámiul.
A kapu előtt még akkádul köszöntötték egymást, de ettől
fogva arámiul beszéltek.
Tamuzaddad úgy érezte, hogy egész teste reszket. Ott a
sarokban hímzett takaróval leborítva húzódott meg az
alacsony fekhely. Nyilván maga a hercegnő sem tudja
másképpen elképzelni, mint hogy ha szépséges
rabszolganőjét elküldte a fiatal írástudóhoz, akkor az élni fog
a rableány szépségével. Talán maga Susana is így gondolja.
Hiszen a rabszolgalányok nem rendelkeznek magukkal. És ha
ő szépen lefordítja és szépen leírja a teremtés történetét,
akkor talán lesz oly kegyes a hercegnő, és neki ajándékozza
Susanát.
Igen ám, de Tamuzaddad igazán szerelmes volt, ő Istar
asszony áhítatát akarta, ő nem parancsszóval akarja maga
mellé ezt a gyönyörű leányt, hanem szabad ember módjára
szabad nőként tudni a magáénak, amiként Anu, az atyaisten
tudja feleségének Antut, az anyaistennőt. Vajon megértené
ezt Susana? Igaz, ritka kivételként nő és rabnő létére tud írni-
olvasni, de megérti-e, hogy ez a szabad írástudó őt úgy
szereti, mintha szabad atya szabad leánya volna?
Susana melléje ült, hosszú szép lábait maga alá húzva.
Kibontotta a táblaköteg bőrszíját, és maguk elé tette az első
cseréplapot. S már mondta is sumerul az első szavakat.
Tamuzaddad csodálkozva nézett rá.
 − Te tudsz sumerul is?
− Nagyon keveset, de el tudom olvasni a sumer írást is.
− Te nem születtél rabszolgának! − mondta szinte kiáltva
Tamuzaddad.
Susana arca nagyon komollyá vált, csaknem szomorú volt,
fejével bólintott.
− De igen, Tamuzaddad, én rabszolgának születtem. Csak
az apám nem született rabszolgának. Az én apám dimaski
tanítómester volt. Szegény emberként szolgált tudós férfiak
mellett, míg meg nem tanulta, amit azok tudnak. És amikor
úgy vélte, tud ő is annyit, mint más bölcs, szeretett volna
iskolát nyitni a tanulni vágyó ifjaknak. Ehhez azonban házra
volt szüksége. Uzsorásokhoz fordult. Kapott is annyi pénzt,
amiből telket vehetett, házat építhetett. A tanítványok
azonban sehogyan sem akartak gyülekezni. Nem tudta
megfizetni az adósságát. Az uzsorások pedig nem kegyes
emberek. Elárvereztették a házát, de nem kaptak érte annyit,
amennyivel tartozott nekik. Akkor a törvény engedélyével
elárverezték őt is. Elvesztette szabadságát, rabszolga lett. De
értékes rabszolga, aki írni és olvasni is tud. Ilyen
rabszolgákra kevés embernek van szüksége, de a király
használni tudja. Még azt is mondhatom, hogy szerencséje
volt, mert amikor híre kelt tudásának, akkor megvette a
király, a mi hercegnőnk apja. Az uralkodó felolvasó és írnok
rabszolgája lett. Anyám pedig a hercegnő anyjának belső
cselédje volt, líd rableány, barna és kék szemű, mint én. Ő is
értékes szolgáló volt, mert jól tudta festeni úrnője arcát és
körmeit. A király és királyné kegyesen megengedték, hogy az
írástudó rabszolga és az ügyes rableány együtt éljen.
Bizonyára tudod, hogy rabszolgák között nincsen házasság.
Ha uraik engedik, együtt élnek, és nemzenek új rabszolgákat
uraiknak, így születtem én. És minthogy a király leánya, a mi
hercegnőnk már kislány korában szerette a felolvasott szép
történeteket, a király úgy döntött, hogy én majd
felolvasóleány leszek mellette. Megparancsolta tehát
apámnak, hogy engem tanítson. Apámnak, aki gyakran volt
szomorú, hiszen szabad emberből lett rabszolga, a
legnagyobb gyönyörűsége az volt, hogy engem taníthatott.
Különösen amikor már senki más nem is volt, aki örömet
adjon neki, mert az én szépséges anyám fiatalon meghalt. Ő
keverte a királynő szépítőszereit; azt mondják, hogy sok
mérgező port lélegzett be, attól halt meg fiatalon. Lehetséges,
nem tudom. De azt tudom, hogy az apámnak én voltam az
egyetlen öröme. Úgy tanított, mintha nem is leány és
rabszolga volnék, hanem szabad ember, aki férfi módra
írástudónak készül. Még egy kevés sumert is megtanultam
tőle; írni és olvasni pedig jól tudok arámiul is, akkádul is.
Amikor pedig Nabupolasszár úr feleségül vette úrnőmet, és ő
engem is magával hozott ide Babilonba, az apám elbúcsúzott
tőlem, azután felment a dimaski királyi palota tetejére, és
onnét levetette magát.
Tamuzaddad úgy érezte, hogy maga is átéli Susana
szomorúságát. Az jutott az eszébe, hogy milyen jó lenne vele
együtt most keservesen sírni, megsiratni a rabszolgasorsra
jutott írástudót. De közben örült, hogy ennyi mindent
megtudott Susana múltjából. A legfontosabbat azonban még
nem tudta, és addig nem is kezdhet munkába, amíg nem
tudja.
De úgy reszketett, hogy alig tudta kimondani:
− Mondd… mondd, Susana… neked is megengedte az
úrnőd, hogy egy rabszolgával, egy írástudóval vagy mással
együtt élj, mint anyád az apáddal?
 Susana erre mosolyogni kezdett.
− Úrnőm szeret engem, megengedné, de nekem nem kell.
− Inkább szabad emberrel? Van egy szabad ember, aki…?
− Nincs, Tamuzaddad. Én rabszolgalány vagyok. Énnekem
jó a rabszolga is, jó a szabad ember is, ha egyszer úgy érzem,
hogy ő is szeret engem, én is szeretem őt. De annak jó
embernek kell lennie, szelídnek és kedvesnek kell lennie,
okosnak és tanultnak kell lennie. Másképpen inkább leugrom
a palota tetejéről, mint az apám.
Tamuzaddad nem bírt tovább ülni. Felugrott. Erre felállt
Susana is. Nem illett ülnie, ha a szabad férfi, akinek segít,
felállt. De most már megint mosolyogva nézett
Tamuzaddadra.
− Mondd, Susana, ha én arra kérem a kegyes úrnőt, hogy
ne adjon pénzt nekem a munkámért, hanem téged adjon?…
− Nem fog neked adni, mert nincs más felolvasója, és nem
is talál erre még egy rableányt, aki olvasni tud. Különben is
igen kedvel, és szereti, ha mellette vagyok. De ha mégis adna,
örömest lennék a te szolgálód, mert már ezekből a szavakból
megismertelek. Köszönöm, hogy kérdeztél, és
válaszolhattam, és nem úgy bántál velem, ahogy a legtöbb
férfi tenné, amint egy formás rablánnyal kettesben marad. Az
én úrnőm bizonnyal nem bánná, ha élnél velem, hiszen
elküldött hozzád. De neked nem ad. Ha azonban mégis neked
ad, akkor az én életem boldog lenne.
Tamuzaddad úgy érezte, mintha Istar istenasszony
lebbenne láthatatlanul a szobába. Az az áhítat keringett
körülötte, mint a szerelem szentélyében. Két kézzel megfogta
Susana két kezét, leült, és maga mellé ültette, majd így szólt
hozzá:
 - Az én apám addig nem nyúlt anyámhoz, meg sem
csókolta, ujjal sem érintette, amíg felesége nem lett, és tiszta
testtel nem feküdt a nyoszolyájára. így akarlak én téged,
Susana: szabad ember szabad feleségeként.
És erre Susana a rászakadó örömtől keservesen zokogni
kezdett, odaborult a férfi széles vállára, és zihálva sírt. És azt
már sehogyan sem tudta megállani Tamuzaddad,
bármennyire is tetszett neki apjának annyit hallott példája,
hogy ne csókolja a szeretett leányt, előbb a nyakát, azután az
arcát, azután az ajkát. De volt annyi ereje, hogy hű legyen
szerelmes elszántságához, és így szóljon azután:
− Most pedig lássunk neki, és fordítsuk le sumerból
arámira a teremtés történetét.
Nagyon jókedvű munka volt ez.
A történet a kezdetek kezdeteiről szólt.
Hőse Enki isten volt. Mindketten tudták, hogy ez az ősi
sumer Enki azonos az akkád Éa istennel, aki az ég és a
tengermély ura. Ő találta fel a csatornaásást, hogy
termékennyé tegye a földet. Hanem amíg nem voltak
emberek, az isteneknek kellett dolgozni a csatornaásásnál és
a föld öntözésénél. Éa isten szerelemre gyulladt Ninhurszag
istennő iránt, aki a mocsarak és egyéb vizek istene.
Szerelmükből született a föld növényzete, ezt a növényzetet
biztatja buja termésre a csatornázás és az öntözés. Majd Éa
agyagból kiformálja az embereket, és lelket önt beléjük, hogy
az istenek helyett ők ássanak csatornákat, és öntözzék a
földeket. Utóbb szerelmével újabb isteneket nemz, így
születik Anu és Antu, az istenpár, akik nemzik a főisteneket:
Mardukot, a sugárzót, Nébót, a bölcset, és Nergalt, az alvilág
sötét urát. Anu és Antu szerelméből újjászületik a mindenek
kezdetét létrehozó nagyanya, Ninhurszag is, de most már
Istarnak hívják: ő az öröm és a szenvedés, a szerelem öröme
és gyötrődése.
Gyönyörűség volt ezt sorról sorra megérteni. Tamuzaddad
magyarázta Susanának, pontosan mit is jelent, de Susana
újra meg újra közbeszólt, hogy ez arámiul így vagy úgy
szebben hangzik. És ha megegyeztek egy sorban, akkor
Tamuzaddad fogta az íróvesszőt, és belenyomta az agyagba.
Mikor délután, a nagy hőség óráiban Susana elment azzal,
hogy holnap folytatják, Tamuzaddad nem volt rest, és
azonnal átment Etana mester műhelyébe, hogy a kész
agyagtáblát cseréppé égesse.
Az ötödik nap délutánján készen volt az utolsó tábla is. Tíz
lapra kifért a történet. A hatodik napon Susana átvette a kész
és bőrszíjjal átkötött táblaköteget, hogy vigye úrnőjéhez a
palotába.
− Hogyan látlak? Mikor látlak? − kérdezte aggódva és
sürgetve Tamuzaddad.
− Látni fogsz, látni fogjuk egymást. Nem válunk el többé −
így ígérte Susana. De már fel is ült a gyaloghintó székébe; a
hordozó rabszolgák magasba emelték és indultak. Az asszír
katonák merev léptekkel kísérték.
Tamuzaddad egyszerre érzett bánatot, boldogságot és némi
kis csalódást is. Azt remélte ugyanis, hogy a kész művet maga
nyújthatja át a hercegnőnek. Bizonyos volt azonban, hogy a
hercegnő, ha tetszik neki a fordítás és a leírás, hívatni fogja.
De az nem elegendő: Susanát kell újra látni, Susanát kell
szabad leánynak tudni, hogy amiként anyja egykor apja
nyoszolyájára, ő is tisztán fekhessék hitvesként melléje.
Most nem tehetett mást, mint hogy visszament Etana
mester műhelyébe. Elmondotta, hogyan végezte munkáját.
Úgy érezte, most már maga is jobban tud arámiul, mint egy
héttel ezelőtt. Mondotta is, hogy ha szükséges, nemcsak
sumerból akkádra, hanem sumerból vagy akkádból arámira is
szívesen fordítja az istenek történeteit. Ennek Etana mester
felettébb örült, mert voltak vándorkalmárok, akik Dimask
felé indulva szívesen vittek magukkal arámi nyelvű
cseréptáblákat is. Ha tehát ilyen vásárlóigény akad, akkor
Tamuzaddaddal akár Gilgames történetét is le lehet
fordíttatni arámira.
Aznap délután, alvás idején, bement a mester lakásába. El
akarta mondani Etanunak a szerelmét. Beszélnie kellett róla.
Etanu már várta is, nevető arcán látni lehetett, hogy tudja is:
Johanan jogász létére sem tudott titkot tartani, legalábbis ezt
a titkot nem tudta tartani, és legalább szerelmének elmesélte.
Etanu már vidám izgalommal várta a szerelem részleteit.
Nagyon csalódottnak látszott, amikor megtudta, hogy csóknál
több nem esett. Nem is egészen értette, miért nem. Hiszen
még ha fel is akarja szabadítani, és feleségül is akarja venni a
szép rabszolgalányt, miért tartóztatják magukat addig?
Susana végtére mégis rableány, rá nem kötelezők a családban
élő szabad leányok illemszabályai.
− Mert én nem tekintem rabszolgalánynak, tehát nem
nyúlok hozzá úgy, mint egy rabszolgalányhoz. A magam
szerelmét tisztelem ezzel − magyarázta Tamuzaddad. így
Susana az én számomra nem alacsonyabb rangú, mint az
anyám. − Azután elnevette magát. − Csak éppen az
anyámnak lenne nehéz ezt elmagyarázni. Azt mondaná, hogy
nem egy rabszolgalánynak nevelt oly gondosan és oly
nehezen. Pedig éppen ő nevelt olyanná, amilyen vagyok.
Estefelé visszament Eliézer házába. Ma még barátaival
akart beszélgetni, s akkor ott is kellett maradnia, mert a
sötétség leszállta után már sehogyan sem lehetett kimenni a
külvárosba. Nemcsak azért, mert alkonyat után bezárták a
város kapuit, hanem azért sem, mert éjszaka a sötétségben
legföljebb rablók suhantak az utcákon. Ilyenkor csakis
csoportosan és fáklyafény mellett lehetett kilépni a házakból.
Tehát még egy éjszakát itt kellett töltenie, ha Johanannal és
Andronikosszal beszélni akar. A családi asztalnál is
vacsorázott. Előbb kellemetlenül is érezte magát, mert
ígérete ellenére elfelejtette a fordítást megmutatni
Eliézernek, de úgy elfoglalta szerelme, hogy eszébe se jutott
az arámiul jól tudó építész. Azután megfelelő kifogás jutott az
eszébe, és azt mondta, hogy a palotából már sürgették a
munkát, parancsolták, hogy küldje már a fordítást, és küldtek
is arámiul tudó udvarbélit. Azt nem mondta, hogy ez a
szakértő egy rabszolgalány. Eliézer nem volt haragos ember,
bólíntva tudomásul vette a mentséget, csak azt tette hozzá,
hogy sajnálja, mert szívesen olvasott volna arámi nyelven
olyan szöveget, amelyet maga is ismer sumerul.
Végre vacsora után Johanan szobájában, mécsesfény
mellett együtt maradtak hárman. Pálmabor is volt előttük,
amelyet kis cseréppohárból ittak. Johanan szeretett inni,
Tamuzaddad is szívesen felhajtott egy-két pohárral, de
amióta egyszer, még tanulóifjú korában nagyon rosszul lett a
szeszes italtól, vigyázott magára, és mértékkel ürítette a
poharat. Andronikosz meg úgy volt ezzel a pálmaborral, hogy
nem szerette, de megitta. Mind újra mondogatta, hogy az igaz
bor a szőlőből készült, az az isteni ital; ez azonban
Babilonban idegenből behozott, igen ritka portéka volt, és a
módjával ivó Eliézer nem is tartotta otthonában, így a nála
vendégeskedő görög fiú is ráfanyalodott a számára túl édes,
datolyából készült innivalóra.
Tamuzaddad most már feltárta barátai előtt nemcsak
érzelmeit, hanem terveit is: feleségül akarja venni a
kormányzóherceg rabszolgalányát mint szabad asszonyt.
Tanácsot kért tőlük.
Johanan nagyjából már tudván barátjuk hamar
szenvedéllyé erősödött élelmeiről, hamarabb megértette, ha
nem is tudta egészen helyeselni. Attól félt, hogy Tamuzaddad
elrontja jól induló életét. Andronikosz első hallásra
eszeveszett gondolatnak tartotta Tamuzaddad elképzelését.
− Egy rabszolgalánnyal nem teketóriázik az ember, és
eszébe sem jut feleségül venni. Ha nagyon szép, annál
kevésbé, mert azt más is megkívánja, és más se
teketóriázik…” Ez volt az ő véleménye.
Tamuzaddad keményen válaszolt:
− A szabad addig szabad, amíg rabszolgává nem teszik; a
rabszolga addig rabszolga, amíg fel nem szabadítják. Susana
apja tanító volt; írástudó, mint mi. Szerencsétlen
körülmények között elárverezték, de akkor is írástudó
maradt. És leányát is tanította. Hány szabad nő van, aki tud
írni meg olvasni? Még a papok feleségei és leányai se tudnak.
Miért kevesebb ő, mint egy írástudatlan szabad leány? És a
hercegnő belső cselédje, úrnője védi, férfi még nem érintette.
Én sem.
− De hát miért nem? − faggatta Andronikosz. − Hiszen ott
volt a kezed ügyében. És azt mondod, ő is szeret téged. Még
csak nem is tiltakozott volna.
− Mert az én apám sem érintette az anyámat, mielőtt a
felesége nem lett volna. Én pedig feleségül akarom őt a
törvények előírásai szerint. Te sem érted ezt, Johanan, aki
Etanut akarod a feleségednek, holott sem a te apád, sem
Etanu apja nem kívánja ezt a házasságot?
Johanan vállát vonogatta.
− Én értem, csak nem helyeslem. Engem, a zsidó építész
fiát nem húz le, sőt felemel, ha egy tisztes babiloni kalmár
leánya a feleségem. És őt sem húzza le, ha egy nagy
tekintélyű építész jogtudós fia a férje. Itt csak atyáinkkal kell
megküzdenünk. Te azonban olyan leányt kívánsz első
feleségednek, aki ha fel is szabadul, mindig rajta marad a
bélyeg, hogy rableány volt, még ha a legnagyobb babiloni úr
rabszolgálója is. Te itt Babilonban mindig magadon fogod
viselni a terhet, hogy méltatlan házasságra léptél. Ez nem is
lenne nagy baj, ha kalmár volnál vagy kézműves, te azonban
írástudó vagy, aki a legmagasabb hivatalokra alkalmas… Ha
elmégy innét, ha jobban szereted Susanát, mint Babilont és
az anyádat. Ha Susanával együtt nagyon messzire költözöl,
ahol senki se tudja, ki volt a feleséged, akkor tudásoddal
talán otthont is találhatsz, habár idegen maradsz
mindhalálig.
Ez a lehetőség felébresztette Andronikosz képzeletét. Már
volt is terve:
− Szökjetek meg! Tudsz arámiul, Susanának arámi az
anyanyelve. Ha asszír katonák kérdik, mondjátok, hogy
dimaski kalmár vagy, aki feleségével Epheszoszba megy, hogy
ott tengerre szálljon. Ha elérkeztek Epheszoszba, menj el az
apámhoz; adok egy tőrt, amelyből apám felismeri, hogy a
barátom vagy, és akkor segíteni fog, hogy hajón eljussatok
valamelyik görög szigetre. Ott igazán senki sem fog keresni
benneteket. És Szamoszon vagy Rhodoszon megfordulnak
babiloni kereskedők meg a föníciai hajósok is. Ott szükség
van írástudóra. Legföljebb megtanulod a mi betűinket is.
Johanan vállát vonogatta. Tamuzaddadnak sehogyan sem
tetszett a terv.
− Nem akarom elhagyni sem az anyámat, sem BabiIont. Én
itt akarom megkapni, felszabadítani és feleségül venni
Susanát. Őt kérem jutalmul a hercegnőtől a teremtés
történetének fordításáért.
Tovább is erről beszéltek volna, de odakintről lárma és
fegyvercsörgés hangzott. Figyeltek. A ház kapuja jól be volt
zárva. A többi házé is. Aki menekült, az sehol sem lelhetett
menedéket. Pedig nyilvánvaló, hogy asszír katonák kergetnek
valakit. A fegyvereseknél bizonyára fáklyák is vannak, jól
látják az utcát. Itt nem lehet elmenekülni. Azután egyszerre
egy olyan ordítás, mint akit leszúrtak, és káromkodó asszír
hangok. A menekülőnek vége. És nyilván még jól járt, ha
egyetlen döféssel leszúrták, mert ha elfogják, karón végzi,
vagy elevenen megnyúzzák. Ezek az asszír kivégzési módok.
Összenéztek. Johanan komoran mondotta:
− Ez a sors várhat valamennyiünkre.
− Nyilván valamit elkövetett − vélte Tamuzaddad.
− Például megelégelte, hogy az asszírok kifosztják az
otthonát, vagy elragadják a leányát. Nabupolasszár úrhoz
ugyan hiába fut igazságért: Nabupolasszár Asszurbanipal
szolgája.
Úgy mondotta ki babiloni kiejtéssel Asszurbanipalnak a
Ninivében hatalmaskodó Asszurbanapli nagykirály nevét,
mint egy átokszót. De nagyon halkan mondotta ki. Ezt a
nevet nagyon sok feliratban lehetett olvasni. Birodalomszerte
mindenütt a hódító nagyúrnak, minden urak urának a nevét
dicsőítették. De kimondani vagy nem is akarták, vagy nem
merték, mert az asszírok még azt is éles füllel figyelték, ki
hogyan ejti Asszur isten legkedveltebb kedveltjének a nevét.
De Babilonban magának Asszur istennek a nevét sem
szerették kimondani, holott domborművű képe látható volt
minden téren, minden széles utcán, a középületeken és a
templomokban. Az asszírok tisztelték Babilon minden
istenét, és szívesen fogadták még Arám, Fönícia, Palesztina
isteneit is, azt sem bánták, ha a zsidók a maguk láthatatlan
haragos Jehovájához könyörögnek, vagy a vendég görögök
Zeusz szobra előtt ájtatoskodnak, de elvárták, hogy
legeslegfőbb istennek mindenki Asszurt fogadja el. Bármely
isten előtt szabad volt imádkozni vagy áldozni − Asszur előtt
kötelező volt, s aki vonakodott, arról azt mondották, hogy
megsértette Asszurbanapli királyt, aki Asszur kedvence. Aki
pedig Asszurbanapli ellen vétett, tettel vagy szóval vagy akár
gyanítható gondolattal, azért eljöttek a hegyes süvegű, hosszú
dárdás asszír katonák, és vitték a Séolba, a pokolba, ahol
megkínozták, és csak azután húzták karóba vagy ott a
laktanyahivatal udvarán, vagy elrettentés okából a nagy
városkapu előtt, a külváros egyik terén felállított karók
egyikére. A karóba húzottak üvöltése néha a kapun át
behangzott a belváros főútjára is, amely a kaputól vezetett a
palota felé. Andronikosz elgondolkozott.
− Ha minálunk bármelyik városban ilyen régóta ülne
idegen hódító, a lakosság már fellázadt volna, és inkább
választanák a halált, mint ezt a szörnyűséget. Nálunk mindig
valamelyik városban éppen lázadás van.
− És az jobb? − kérdezte Tamuzaddad. − Hiszen akkor
senki sincs biztonságban.
Johanan bosszúsan mondta:
− Itt sincs senki sem biztonságban, csak mi vagyunk
tehetetlenek. Nabupolasszárt egy görög városban már rég
leszúrta volna egy bátor ifjú, aki inkább vállalja a halált, mint
a megaláztatást.
Tamuzaddad úgy érezte, mintha barátja vádlóan tekintene
rá, hogy lám, ő szemben állt a kormányzóherceggel; vihetett
volna tőrt magával, odaugorhatott volna hozzá, hogy megölje,
még ha kínhalállal is végzi a tettéért. De közben azt is tudta,
hogy ő akkor sem tette volna, ha van lehetősége
megmenekülni, mert bizonyos volt benne, hogy ha valaki
megölné Nabupolasszárt, aki végtére mégis babiloni herceg,
utána Ninivéből olyat küldenének, aki rosszabb lenne. Ezt
azonban sehogyan sem lehet megmagyarázni Johanannak,
aki gyűlöli Nabupolasszárt. Hirtelenében nagyon egyedül
érezte magát. Barátai nem értik szerelmét sem,
békülékenységét sem. Talán nekik van igazuk… De talán
nincs igazuk.
Még ittak egy-két pohárnyi pálmabort, majd ki-ki ment a
maga szobájába lefeküdni.

PRÓBATÉTEL

Három nap múlt el ezek után. Tamuzaddad otthon lakott

megint anyja külvárosi kis házában, és onnét járt be
reggelenként Etana mester műhelyébe. Türelmetlen volt,
várta, hogy hívják a palotából. Munkája sem érdekelte eléggé.
Kereskedőknek kellett szerződéseket leírnia. Etana mester
vállalt efféle munkákat is, mert jól fizették. És ha a
megállapodást két nyelven kellett megírni, mert az egyik fél
itteni kovácsmester volt, a megrendelő pedig elámi vagy még
távolabbi, méd vagy lídiai kalmár, akkor a munkát nem is
végezhette el más, mint a sok nyelven tudó Tamuzaddad.
Hanem amíg egy régi történet leírása neki magának is
gyönyörűséget adott, még egy bonyolult törvényszöveget is
szívesen lemásolt, fásult unalom fogta el, ha merőben idegen
emberek érdektelen ügyeit kellett írásba foglalni.
Egyetlen öröme az volt, ha a déli pihenő idején, amikor
Etana mester mélyen aludt, s pihentek a műhelybeliek is,
mert a napközepei forróságban nem lehetett dolgozni,
bement a lakásba, és Etanuval beszélgetett szerelméről. A
család azt hitte, ilyenkor bizalmas kettesben csókolóznak:
elvárták tőlük, hogy szerelmesek legyenek egymásba. Ők
pedig tudták, hogy ezt várják el, tehát úgy is tettek, mintha
jövőbeli házasságra készülnének, holott szövetségesek voltak.
Etanu, ellentétben a barátokkal, feltétlenül pártolta
Tamuzaddad szerelmét. Egészen bizonyos volt benne, hogy
ha Susanát kéri jutalmul, akkor a hercegnő teljesíteni fogja
kívánságát. De akkor jön csak a nehéz feladat: Avigél
asszonynak megmagyarázni és megértetni vele ezt a
szerelmet. Ez okozta a legfőbb gondot a fiúnak is, aki
semmiképpen sem akart anyja akarata ellenére nősülni.
Tudta, hogy anyja életet áldozott azért, hogy őt a halott apa
akarata szerint felnevelje. Nem lehet hálátlan fiú. És tudta,
hogy nem lenne jó az élete, ha bármi boldog szerelemben, de
anyjától távol kellene élnie, s anyja haraggal gondolna rá.
Ámbár el sem tudta képzelni, hogy anyja őreá haragudjék, de
azt sem akarta, hogy őmiatta szomorú legyen. Volt amúgy is
elegendő szomorúság az életében.
Tehát előbb-utóbb le kell ülnie szemközt az anyjával, és
elmondani neki, hogy másképpen nem tud élni, hogy
boldogtalanság lenne a számára, ha nem kaphatná feleségül
azt az egyetlen és szemében leggyönyörűbb leányt, akibe
szerelmes. Elmondja majd azt is, hogy távol tartotta magát
Susanától, amiként hajdan az ő atyja az ő anyjától. Azt nem is
kell említeni, hogy mégsem tudták megállni, és akkor egyszer
megcsókolták egymást, szerelmesek módjára. Hiszen ezt a
barátainak sem mondta el. Csak Etanunak. Egy leány baráttal
az ember másképpen beszél szerelméről, mint fiú barátaival.
De keményen megfogadtatta Etanuval, hogy nem árulja el
még Johanannak sem. A mester leánya pedig nevetve
fogadott cinkosságot. Etanu különben is szeretett nagyokat
nevetni. A komoly és aggodalmas Johanan ebbe a nevetésbe
még külön is szerelmes volt. Úgy érezte, Etanu derűssé fogja
tenni az életét.
Három nap múlva pedig gyaloghintó állt meg a műhely
előtt. Egy rangosabb katona jött vele; nem tiszt, de nem is
asszír dárdás. Kiejtése után ítélve babiloni, aki nyilván a
palota szolgálatában áll. Tamuzaddad írástudót kereste,
mondván, hogy öltsön sarut és köpenyt, jöjjön vele a
palotába: a legkegyesebb úrnő várja.
Tamuzaddad most már mindig ott tartotta saruját és fehér
felsőköntösét, mert várta, hogy hívják. Egy szolgáló gyorsan
megmosta a lábát, és rátekerte a saru szíját. Etanu segített
felölteni a köntöst, fejére kötötte a selyemkendőt, így ült a
gyaloghintóba, és indult a most már ismert úton. És
nemsokára ott állhatott ismét a sugárzó teremben, szemközt
a gyönyörű hercegnő fekete sörényével, kápráztató
ékszereivel. És a közelben egy párnán ült Susana.
Rámosolygott, egymásra mosolyogtak. Azt sem bánta, ha a
hercegnő észreveszi, hogy a rabszolgalányt nézi.
− Szép munkát végeztél, Tamuzaddad − szólalt meg az
úrnő arámi nyelven. − Susana felolvasta nekem a teremtés
történetét, de közben magam is beleolvastam. Szépen és
olvashatóan van leírva. Örülök, hogy kincseim közt van ez a
cserépköteg. Most mondd meg te magad, hogy szerinted mit
ér ez a munka. Utána majd én mondom meg, hogy mennyivel
jutalmazlak érte.
És akkor Tamuzaddad leborult a földre, homlokával
érintette a puha szőnyeget, noha amikor bejött, már egyszer
hódolt az úrnő előtt. Ámde ha valaki nagy kegyet akart kérni,
akkor az illem szabályai szerint újra le kellett borulni, és
abból a hercegnő is megértette, hogy rendkívüli kívánsága
van. Kérdően nézett rá, mondván:
− Emelkedj fel, és mondd, amit kívánsz.
Feltérdelt, azután felállt és szólt:
− Legkegyesebb úrnőm, ha jutalmazásra méltónak találsz,
én nem kérek aranyat. Szegény ember vagyok, de van az én
számomra nagyobb kincs az aranynál és ezüstnél. Ha kegyes
akarsz lenni, arra kérlek, add nekem a te rabszolgaleányodat,
Susanát.
Hallani lehetett, ahogy a teremben a nők meglepetten
lélegzenek egyet. Susana pedig lehajtotta a fejét.
Az úrnő arcán pedig olyan mosolyféle jelent meg, amelyet
gúnyosnak is lehetett mondani. Azután ezt kérdezte:
− Miféle férfi vagy te, Ismael fia Tamuzaddad? Én
elküldtem hozzád szép rabnőmet, akivel hat napon át voltál
kettesben, és te nem nyúltál hozzá. Azt hittem, nem kell
neked. És most elébem állsz, és őt kéred tőlem.
− Igen, legkegyesebb úrnő, így volt, és így van. Mivelhogy
Susanát nem rabnőmnek kívánom, aki parancsomra a
kedvemre tesz, hanem szabad feleségemnek, aki szabad jogú
gyermekeket szül nekem, mint az én anyám az én atyámnak.
Nem tudom, mennyivel akartál jutalmazni. Add helyette
Susanát…
A hercegnő arca most már kétségtelenül gúnyos volt.
− Vagyis te azon az összegen, amit a munkádért tőlem
kapsz, meg akarod venni tőlem írástudó
felolvasószolgálómat. Nem, Tamuzaddad! Susana nem eladó.
Te kapsz tőlem egy zacskó aranyat, vehetsz rajta akár három
szép rableányt is a piacon. De Susana nem eladó. Kedvelem
az én rabnőmet, s nem lett volna kifogásom ellene, ha
örömét leli benned. El is küldtem hozzád. Nem éltetek a
lehetőséggel. És ami lehetőséget az életben elmulasztunk, azt
nem lehet helyrehozni.
Elhallgatott, kérdően nézett a fiatal írástudóra. Azt pedig
elárasztotta a keserűség és az indulatos harag. Nem gondolta
meg, hogy mit mond, mert ezt mondta:
− Akkor ne adj semmit az én munkámért. Én ezt a
cserépköteget Susanáért csináltam. Ha nem kaphatom meg
érte, nem pótolja semmi pénz. Ne adj érte semmit, de amikor
csak olvasod, gondolj arra, hogy jót tehettél volna, és nem
tettél jót.
Olyan csend borult a teremre, hogy Susana ziháló lihegését
is mindenki hallotta. A lélegzetek is elálltak. Tamuzaddad
érezte, hogy halálosan sápadt lehet. A hercegnő pedig ültében
felmagasodott és rákiáltott:
− Hallod-e, te külvárosi írástudó! Így emberfia még nem
szólt énhozzám! Hívhatnám az őröket, mondhatnám, hogy
megsértettél, és még kegyesnek is tarthatnál, ha csupán
fejedet veszik az udvaron, és nem kínos halállal ölnek meg.
Tamuzaddad emelt fővel nézett szembe. Elszánta magát a
halálra. Olyan elkeseredett volt, hogy semmit sem bánt.
Anyja sem jutott az eszébe.
A hercegnő pedig Susanára nézett, aki erre a pillantásra
földre vetette magát. És ekkor a nagyúrnő nevetni kezdett,
csengő hangon, mint aki nem is haragszik. És egyszerre
nagyon szelíd, szinte csodálkozó hangon kérdezte:
− Ti beleszerettetek egymásba, mint Istar és Tamuz?
− Igen, úrnőm − válaszolt Susana suttogva, de a nagy
csendben mindenki hallotta a suttogást.
 Az úrnő szépen festett arca most megint Tamuzaddad felé
fordult.
− Ne félj, nem akarom a fejedet. Olyan ember vagy, aki
megérdemelsz egy igazán szép és igazán szerető feleséget. De
ne feledd el, hogy te tudós írástudó vagy, aki pap vagy
hadvezér leányát is feleségül kaphatod. Ma azt hiszed, hogy
az én rabnőmet szereted, és mivel fiatal vagy, akár a halált is
vállalod érte. Nemcsak szerelemre kívánod, hanem
feleségnek. És ez nagy könnyelműség! Égy hónap múlva
talán már el is párolog szerelmed, és akkor keservesen bánni
fogod, hogy rabszolganőt vettél feleségül. Mert hiába
szabadítod fel előbb, rabnő volt ő születésétől fogva, és ez a
múlt végigkíséri az életén őt és családját is. Akkor pedig
Susana is boldogtalan lesz, mert érzi, hogy haragszol rá,
amiért vele tetted tönkre az életedet. Gondold meg tehát jól,
Tamuzaddad! Kérdő tekintetére ezt felelte a férfi:
− Nincs mit meggondolnom. Nélküle csak félember
vagyok, amióta megláttam.
− Ha nem látod, elfelejted.
− Nem felejtem, és nem is akarok más nőre nézni.
− Hát jó, próbáljuk ki! Most Niszan hónap végén járunk.
Fél év múlva Tisri hónapja lesz. Addig nem láthatod. De addig
nem mehetsz még Istar istennő templomába sem áldozni. Ha
Tisri hónapjában elébem állsz, megesküszöl Marduk, Nébó,
Nergal és Istar nevére, hogy azóta nem közelítettél nőhöz, de
még csak Istarnak sem áldoztál − akkor én szabadítom fel
Susanát, aki azután, ha akar, mint szabad nő − hiszen
nincsen atyja, aki parancsoljon neki − saját akarata szerint
feleségül megy hozzád, vagy nem megy hozzád feleségül. De
addig nem láthatjátok egymást.
Susana felugrott, odafutott az úrnőhöz, és megcsókolta a
térdét. Tamuzaddad pedig újra leborult, hogy homlokával
érintse a puha szőnyeget.
A hercegnő Susanára nézett.
− Ennyire bízol benne?
A leány nem felelt: sírt. A hercegnő mosolygott.
− De Susana nem eladó. A munkádért már kiszámolták az
aranyakat. Ezt megszolgáltad. Susanát pedig ajándékba
kapod, ha kiállód a próbát.
Ez így történt Niszan hónapjának végén, s ennek már két
hónapja elmúlt, Szíván hónapja is a vége felé jár, közeledik
Tamuz hónapja, a legnagyobb forróságok ideje. Tamuzaddad
szorgalmasan dolgozik Etana mester műhelyében. Titkáról
csak Etanu tud meg a két barátja. Etana mester úgy képzeli,
hogy az írástudót, akire már a palota is felfigyelt, hamarosan
összeházasítja a leányával, és azután társul veszi maga mellé,
hiszen nincsen fia; legalább legyen egy írástudó veje, aki
majd unokáinak atyja és vagyonának örököse lesz.
 MÁSODIK RÉSZ: A KÖNYVTÁR

A POKOLBAN

Tamuz hónapjának elején egy reggel Tamuzaddad Etana

műhelyében ott ült az íróállvány előtt, és megint Istar
alvilágjárásának szövegét másolta. A legkeresettebb könyvek
közé tartozott, mindig újra meg újra másolni kellett. Az írnok
már kívülről tudta az egész költeményt. De kedvelte ezt a
munkát, mert felettébb szerette magát a művet. Közben
magát képzelte el Tamuznak, a szeretett ifjúnak, aki meghal,
és az alvilágba kerül, mire szerelmese, Istar istenasszony
utána megy, de ott a pokolban a legkülönbözőbb
megpróbáltatások érik. Vajon − gondolta − ha ő kerülne
bajba, Susana utána indulna-e, vállalva minden veszedelmet?
Bármit csinált, mindig jelen volt gondolataiban Susana.
Még csak meg sem kísértette a vágy, hogy más nőre nézzen.
Nem volt nehéz megállania a próbát, annyira betöltötte az
egyetlen szeretett leány képe, lénye, az eljövendő gyönyörű
beteljesülés. Igazán csak az bántotta, hogy még mindig nem
tudta, hogyan is mondja el anyjának szerelmét a
rabszolgalány iránt. És hogyan fogja Etana mester tudomásul
venni, hogy nem lesz Etanu férje? Lehetséges, hogy haragra
gerjed, és látni sem akarja többé. Akkor másik
könyvkészítőmesternél kell másolóasztalt találnia magának.
Ámbár talán annyira mégsem gerjed haragra az okos
kereskedő, hogy elküldje legjobb másolóját. Igen, ha volna
elegendő pénze, akkor maga is könyvkészítő műhelyt
nyithatna. Ez lenne a legszebb, ehhez azonban arany kellene,
több, mint amennyiük van. Talán akadna uzsorás, aki
kölcsönözne, de nagyon félt mindig az uzsorásoktól. Még
nagyapja óvta őt a kamatra adó, kíméletlen pénzemberektől;
anyja is rettegett tőlük, mivel a néhai Ismael mindig
megvetően szólt azokról, akik ahelyett, hogy áruval
kereskednek, magából a pénzből akarnak sokat keresni úgy,
hogy mértéktelenül többet kérnek, mint amennyit adtak, és
ha az adós nem fizet, kíméletlenül elárverezik. És most
legutóbb Susana szerencsétlen sorsú apjának történetéből
példaként állt előtte, milyen bajba sodorhatja magát, aki
uzsorásokkal kezd.
De ha már benne tartott az ábrándozásban, arról is lehetett
képzelődni, hogy amikor majd kiállotta a próbát, és a
hercegnő maga fogja felszabadítani Susanát, hogy
Tamuzaddadnak adja, akkor talán odáig terjed jósága, hogy ki
is házasítja, és lehetővé teszi, hogy kedves felszabadított
rabnőjének férje Babilon belvárosában, valahol a főút
közelében, ahol a könyvesboltok sorakoznak, saját
könyvkészítő műhely és könyvkereskedés tulajdonosa
lehessen. Ha így lenne, talán anyja is hamarosan megbékélne
menyével.
Ilyenféle gondolatokkal játszott, miközben gondosan
másolta Istar alvilágjárását, amikor odakint a boltban
kemény asszír kiejtésű férfihang szólalt meg:
− Tamuzaddad írnokot keressük.
A leíróhelyiségben több írnok is dolgozott. Ijedten néztek
Tamuzaddadra, akinek mintha odabent a gyomra is
meglódult volna az ijedtségtől. Nincs abban semmi jó, ha
asszír hangon keresnek valakit. És azonnal be is lépett Etana
mester, arca fekete szakálla mögött olyan sápadt volt, mintha
az élet kezdene kiszállni belőle. Alig tudta kimondani:
 − Két katona… veled… teérted…
Tamuzaddad remegő lábbal lépett ki az első helyiségbe. Két
hegyes süvegű, hosszú dárdás, négyszögletes szakállú asszír
katona várt rá; olyan egyformák, hogy alig lehetett
megkülönböztetni őket egymástól. Az egyik kérdő hangon
szólította meg:
− Ismael fia Tamuzaddad?
− Én vagyok.
− Gyerünk!
Alig tudta kinyögni a kérdést:
− Hová?
− Majd meglátod. Ahová vezetünk. Közrevették, és már
indultak is vele.
Étana és bolti segédei rémülten néztek utánuk.
Amikor kiléptek az utcára, Tamuzaddadnak az jutott
eszébe, hogy nem kötözték meg, pedig akiket az asszír
katonák elvisznek, azoknak hátra szokták kötözni a kezét.
Figyelte a két katona arcát, amint lépést tartva velük, ment,
amerre vezetik. A két egyforma arcról semmit sem lehetett
leolvasni. Ezek nem vidámak, és nem szomorúak, ezek merev
arcok. A babiloniak szemében minden asszír katona arca
ilyen. Ilyen akkor is, ha gyilkolnak, akkor is, ha kenyeret
vesznek a péknél.
De mit akarhatnak tőle? Gondolatban végigfutott utóbbi
napjainak minden eseményén. Mit csinálhatott, vagy mit
mondhatott, amiért az asszír hatóságok felelősségre akarják
vonni? Hiszen ő még akkor is óvatos, ha Johanan maguk közt
rosszakat mond az asszírokról. De talán nem is őt akarják
felelősségre vonni. Talán tőle akarják hallani, miket beszél
Johanan. Barátját pedig semmiképpen sem fogja elárulni.
Ámbár hallotta már, hogy az asszírok a Séolban, a pokolban
úgy tudják kínozni az embereket, hogy senkinek sincs
elegendő ereje el nem árulni, amit tud. Mi lenne, ha válasz
elé állítják, hogy vagy beszél, vagy megvakítják? Vagy ha
addig égetik tűzzel a bőrét, amíg nem árulja el barátját?
A tamuzi nap is égetett a magasból, de úgy érezte, nem
ettől patakzik egész testéről a verejték. És amikor a katonák
befordultak vele a helyőrség háza felé, és nyilvánvalóvá vált,
hogy a Séolba mennek, úgy érezte, elhagyja ereje, itt esik a
földre a két katona között. Az ott a pokol: laktanya is,
vallatóhelyiség is, bíróság is, hivatal is. Óriási magas épület,
amelynek az utca felé nincs ablaka. Egyetlen nagy kapu vezet
be, előtte merev fegyveres őrség. Jöttükre kinyílt a nagy
érckapu egyik szárnya.
Odabent hosszú, félhomályos folyosókon mentek végig,
azután ferde folyosón fel az emeletre. Ott egy ajtónál
benyitottak és beléptek. Üres helyiség volt, ahonnét további
ajtó nyílt. Megálltak, és az egyik katona bement a belső
szobába. Majd visszajött és szólt:
− Menj be!
A két fegyveres kint maradt, Tatnuzaddad belépett.
Kékre festett szobában volt. Az udvarra néző, magasan
vágott ablakon bőséges fény áradt. Magas párnán egy asszír
úr ült, oldalán rövid karddal, de fején nem katonasüveg volt,
hanem hivatalnokra valló selyemkendő. De hát az
asszíroknál még a hivatalnokok is fegyvert viselnek. Az
asszíroknál a hivatalnokok is tulajdonképpen katonák. A
párnán ülő hivatalnok úr mellett írnok állt, kezében
írótáblával és íróvesszővel. A szobában volt még néhány
ülőpárna, itt, úgy látszik, megbeszéléseket szoktak tartani.
Tamuzaddad meghajolt, ahogy az illem parancsolta. Mire
az asszír megkérdezte, hogy ő-e amaz Ismael fia
Tamuzaddad. Amikor igent mondott, a hivatalnok maga
mellől a földről felvett egy cseréptáblát, és elébe tartotta.
− Te írtad ezt le?
Megismerte a saját írását. Ez Gilgames történetének az
egyik táblája. Régen másolta. Még emlékszik is, egy
Ninivéből itt járt magas rangú tiszt rendelte Etana
műhelyében. Nagyon meg volt elégedve a munkával. Vajon
milyen hibát ejthetett a szövegben, amelyet most bűnéül
rónak fel neki?
− Igen, én írtam le.
És erre a merev asszír arc elmosolyodott, a hang váratlanul
barátságossá vált:
− Ülj le, Tamuzaddad mester.
A megszólítás különös volt. Neki nincs saját üzlete, és nem
is valamiféle közhivatalban írástudó, hogy mesternek
szólítsák. De a szorongás egyszeriben oldódott. Most azután
igazán el sem tudta képzelni, mi következik. Leült a
legközelebbi párnára, maga alá húzva lábait. Amaz pedig már
magyarázta is:
− Hallottál, ugye, a Ninivei Könyvtárról?
− Hogyne hallottam volna. A legfényességesebb király
teremtette, a világ legnagyobb könyvtára, a mindenség
tudásának középpontja.
Az asszír bólintott.
− A könyvtárban megismerték a teáltalad leírt Gilgamest,
és felettébb tetszett mindenkinek. Kinyomoztuk, hogy te
voltál a mestere. Ninivében tehát úgy határoztak, hogy
Ismael fia Tamuzaddad ott, a Ninivei Könyvtárban lesz
írástudómester. Itt a parancs. Olvasd!
 És maga mellől a földről egy újabb cseréplapot vett fel,
átnyújtván az ügyfélnek. Mert az most már nyilvánvaló, hogy
nem vádlott, nem is tanú, hanem ügyfél. Átvette és olvasta. A
rendelkezés, amelyet a királyi udvarban adtak ki − mert a
könyvtár az udvarhoz tartozott úgy szólt, hogy a babiloni
Ismael fia Tamuzaddad írnokot kinevezik írásmesternek a
könyvtárba, és megparancsolják nevezettnek, hogy azonnal
induljon a legközelebbi, Ninivébe menő kocsisorral, és
jelentkezzék szolgálattételre a könyvtár igazgatójánál.
Az asszír nagyon barátságos hangon tette hozzá, hogy
mennyire örül a fiatalember szerencséjének.
− Nagyon nagy megtiszteltetés, ha innét hívnak valakit
Ninivébe, méghozzá a könyvtárba, amely a birodalom
büszkesége, és a legfényességesebb király legkedveltebb
alkotása. Maga a legfényességesebb úr személyesen is
megfordult már ott. Tehát a bizalom teljességét jelenti, ha
valaki ott dolgozhat.
Kétségtelen, hogy erre a megtisztelő parancsra nem lehet
nemet mondani. Még csak arról sem lehet szó, hogy nem
nagyon örül neki. Így szólott tehát:
− Alig találok szavakat a boldogságtól, indulok is az első
kocsisorral Ninivébe…
− Az útiköltséget vedd fel a pénztárnál, amikor kimégy.
Már kikészítették a kellő összeget. De ne is késlekedj, mert
Ninivében nem szeretik, ha a parancsot nem azonnal
teljesítik.
Tamuzaddad pedig így folytatta:
− De téged kérlek, nagyon tisztelt uram, adj tanácsot.
Énnekem özvegy édesanyám és fiatal húgaim vannak, akik
énreám szorulnak. És menyasszonyom van, akit már Tisri
hónapjában szeretnék feleségül venni.
 Az asszír értően bólintott.
− Ezt ne nekem mondd, hanem majd könyvtári
felettesednek, amikor elfoglaltad ott a helyedet. Ő majd
határozni fog, miként vitesd magad után a családodat. És aki
írnok a Királyi Könyvtárban, az hamarosan házat vehet vagy
építtethet magának Ninivében, ahol elélhet édesanyád,
élhetnek húgaid, és ahová feleséget vihetsz magadnak. De
még az is kétséges, hogy aki egyszer Ninivében könyvtári
írnok, az akar-e még mindig Babilonból házasodni. Aki gyors
és nagy pályát akar befutni, az helyesebb, ha, idegen lévén,
asszír leányt vesz feleségül, és rokonságba kerül a
niniveiekkel. Te pedig nagy pálya előtt állasz. Ha babiloni
létedre Ninivében észrevettek, akkor nyitva állnak előtted a
kapuk, csak élj okosan!
Tamuzaddad fölöslegesnek vélte, hogy magyarázkodjék
szerelméről. Köszönte a jó tanácsot. Nem is volt itt több
dolga. Mélyen hajolva köszöntötte a tisztviselőt. Vitte
magával a cserépre írt parancsot, amely igazolta, hogy őt
várják Ninivében. És kilépett az ajtón. Ott állt a két katona.
Megint közrevették. Merev arcuk most mintha barátságosabb
lett volna, de lehet, hogy csak így látta, mert tudta, hogy nagy
baj helyett megtiszteltetés várta a Séolban. Habár nem tudott
igazán örülni ennek a megtiszteltetésnek. Semmi kedve nem
volt elszakadni anyjától. De még kevesebb kedve volt távol
lenni Susanától, akiért Tisri napjaiban jelentkezni akar.
Vajon hogyan tud három hónap múlva elszabadulni a Királyi
Könyvtártól? Hogyan fogja Susanát értesíteni, hogy el kell
utaznia Ninivébe?
A két katona tudta, hogy előbb a pénztárba kell menniük.
Ott egy mogorva asszír kis zacskó pénzt és egy agyagtáblát
tett elébe, hogy nevével igazolja az összeg felvételét. Utána a
két katona a kapuig vezette Tamuzaddadot. Úgy látszik, itt a
Séolban kíséret nélkül a folyosókon sem szabad menni. Igaz,
hogy egykönnyen nem is talált volna a kapuig. Ott a fél
kapuszárny megint kinyílt. Ő kilépett. A katonák végre
elmaradtak mellőle. Ott állt a rettenetes hírű épület előtt, az
utcán. Egy arra járó visszanézett rá. Nyilván arra volna
kíváncsi, ki az, aki láthatólag babiloni létére épen lép ki a Séol
kapuján. Bizonyára besúgó. Mert ha vádlott, akkor többé nem
lép ki. Ha tanú, akkor elgyötörtebben jön ki onnét.
Magamagától oda csak az megy be, akit megfizetnek érte.
Arra pedig aligha gondol a járókelő, hogy valaki azért került a
pokolba, mert szép az írása, és ezért a Ninivei Könyvtár
írásmesterévé nevezték ki.
Kétségtelen, ez nagy előrelépés. Ennek örülni is kell. De
mégis szorongató rossz érzés, hogy most azonnal el kell
mennie. És éppen Ninivébe, amelynek neve minden babiloni
számára azonos a rémülettel.
Mit fog szólni az anyja?
És hogyan tudatja Susanával?

UTAZÁS ELŐTT

Etana mester műhelyében azóta is szorongó rémület ült a

szíveken. Képtelenek voltak dolgozni. Nemcsak a leírószoba
írnokai, hanem az égetőműhely kemencésmunkásai is azt
találgatták, mi lehet Tamuzaddaddal, és milyen baj
származhat órájuk abból, hogy személyesen ismerik a Séolba
vitt fiatalembert. Etana egész családja kétségbeesett. Etanu
sírva javasolta, hogy értesítsék azonnal Johanant. Hiszen az
bíróságon dolgozik, talán módja van legalább megtudni,
miért vitték el. Etana mester a fejét rázta, mondván, hogy
nincs az a babiloni bíró, aki akárcsak érdeklődni is
merészelne olyan ügyben, amikor asszír katonák elvisznek
valakit. Nagyon sajnálta Tatnuzaddadot, de még jobban
féltette magát. Ha ez a fiú meggondolatlanul elkövetett
valamit, akkor őt is felelősségre vonhatják. Azt mindenesetre
el kell hallgatni, hogy leányát éppen az ő feleségéül szánta. És
Etanu ne kövessen el valami könnyelműséget! Hiszen azt
hitte, leánya szerelmes az írnokba.
De ha Etanu nem is volt szerelmes Tamuzaddadba, valóban
jó barátja volt, és segíteni akart. Ő tudta a titkot is, tudott
Susanáról, és azt is tudta, hogy a leány a kormányzóherceg
feleségének rabszolgalánya. Egy túl magas helyen szolgáló
rableány talán még könnyebben is segíthet, mint egy
alantabb élő szabad ember. De hogyan lehet Susanát
értesíteni? Ki léphet be az ő köreikből Nabupolasszár
palotájába? És ha be is lép, hogyan találja meg Susanát?
Legszívesebben elszaladt volna hazulról, hogy értesítse
Johanant. Apja azonban különösképpen arra vigyázott,
nehogy leánya elfusson hazulról, nehogy olyan ostobaságot
kövessen el szerelmében, amely veszedelmes lehet
valamennyiükre.
A hír azonban gyorsabban járt, mint képzelték, hiszen
sokan látták a környéken, amint két asszír katona elviszi
Tamuzaddadot. Ez mindenki számára ijedelem is volt, de
beszélnivaló is. Így tehát, amikor sok utcával arrébb
Andronikosz kilépett a csillagász iskolájából, az utcán
hallotta meg az ijesztő hírt, hogy egy írnokot Etana mester
üzletéből két asszír elvitt. A görög fiú azonnal oda sietett.
Megtudta, mi történt. Etanu félre is hívta, mondván neki,
hogy talán a leghelyesebb lenne Johanant értesíteni. De a
legfontosabb, hogy Susana a palotában tudja meg: szerelmese
a Séolban van. Nem szabad késlekedni! Hátha van még mód
megmenteni Tamuzaddadot.
Andronikosz vállalkozott is, hogy azonnal elsiet, és előbb
felkeresi Johanant a bíróságon. Próbálja meg barátjuk
megtudni, mi történt. Azután megkísérli a lehetetlent, és
bejut a palotába, ahol megkeresi Susanát. Tudta, hogy ez
életveszélyes feladat. De a görög fiatalember szerette a
veszedelmeket.
Sietett is már.
És alighogy Andronikosz elment, épen és mosolygó arccal
belépett a műhelybe Tamuzaddad. Etanu olyan
örömsikoltással esett a nyakába, hogy apja egészen bizonyos
lehetett: ezek nagyon szeretik egymást. Szerették is egymást,
csak másféle érzelemmel, mint ahogy Etana gondolta és
elvárta.
Mindenki körébe sereglett, ő pedig szótlanul nyújtotta át a
mesternek a cseréplapra írt kinevezőparancsot. Etana olvasta.
Egyszerre megkönnyebbült, és keserűség fogta el. Baj tehát
nincs, és ez nagyon jó. De elveszti legjobb írnokát, és ez
nagyon rossz. És még az is azonnal eszébe jutott, hogy a
fiatalemberek gyorsan lángolnak, és gyorsan felejtenek. Ha
Tamuzaddad Ninivében a Királyi Könyvtár írásmestere,
kétséges, vajon továbbra is a babiloni cseréptábla-kereskedő
leányát akarja-e feleségül venni. Hiszen eddig még nem
ígérte, nem köti szava az ő leányához. És egy fiatal írásmester
Ninivében olyan leányt találhat feleségnek, akinek
tekintélyes apja segíti előmenetelét. Még csak szemrehányást
sem tehet érte: így tenne minden okos ember; Tamuzaddadot
pedig okos embernek ismerte.
A déli pihenő ideje következett, de a műhelyben senki sem
pihent. Ahogy munkaidőben nem dolgoztak, alvás órájában
nem aludtak. Arról faggatták Tamuzaddadot, milyen
odabentről a Séol. Ő pedig csak a hosszú folyosókról és a
kékre festett szobáról tudott beszámolni, meg a kardos
hivatalnokról és legfeljebb a mogorva pénztárosról. Már
legszívesebben ment volna haza, hogy anyjának elmondja a
hírt, és vele beszélje meg a teendőket. Hiszen most itt kell
hagynia anyját és húgait. Ez pedig otthon nagy szomorúság
lesz. De a számára még ennél is fontosabb volt, hogy
megpróbáljon a hercegnő körébe jutni. Csak Tisri hónapjában
lenne joga ott jelentkezni. De hátha elnézik neki, ha ilyen
nem várt esetben mégis bebocsáttatást kér, hogy szólhasson
Susanával.
Már búcsúzkodott, hogy készülődhessen, de akkor
megérkezett Johanan. Ijedten hallotta a hírt Andronikosztól.
Jobban ismerte a hivatali életet görög barátjuknál, tehát
tudta, hogy ő erről az ügyről egy szót sem szólhat bírósági
feletteseinek, mert azok nemhogy semmit nem mernének
tenni, de még ő is gyanúba kerülne, hiszen a barátját
valamiért a Séolba vitték. Inkább arra gondolt, hogy az
apjával beszél. Eliézer, az építész bejáratos a palotába. Onnét
könnyebb megtudni valamit, ha az apja merészkedik szóba
hozni, hogy az ő fia egyik barátjának valami baja gyűlt az
asszírokkal. Előbb azonban ide sietett, hátha többet tudnak,
mint Andronikosz. És egyszerre csak szemben állt
Tamuzaddaddal, aki épen és bántatlanul visszajött a
pokolból. Amikor megtudta, mi is történt,
megkönnyebbülten, de mégis aggódva kérdezte :
− Valóban elmégy Ninivébe?
− Mi mást tehetnék? Ez parancs.
− Őket fogod szolgálni?
− Ugyanazt csinálom, amit itt, csak a könyvtárnak.
− Asszurbanipal könyvtárának − morogta nagyon halkan
Johanan. − A tömegek legyilkolóját szolgálod. A városok
felégetőjét. A rabságban tartót.
Egy sarokban beszélgettek, távol a többiektől.
− Te mit tennél a helyemben? − kérdezte Tamuzaddad.
Barátjánál kész volt a válasz-.
− Amit Andronikosz ajánlott. Szökjetek meg Susanával. A
görög szigeteken nem talál rátok senki.
Tamuzaddad józanabb volt:
− Lehetetlenség! Susana sem tud onnét megszabadulni. De
ha megszökném, az asszírok az anyámon állnának bosszút.
És még nektek is bajotok támadna, amiért a barátaim
voltatok. Ne akarj a Séolba kerülni! Elég volt nekem csak
belépni oda. Még annak is pokol az, akit semmi bántalom
nem ér ott. Nekem nincs más választásom. Majd meglátjuk,
mi lesz később. De a parancsnak engedni kell. Énnekem el
kell most mennem Ninivébe.
Nem is volt maradása. Azt is meg kell tudni, mikor indul a
következő szekérsor, amellyel utazhat. Vigasztalnia kell
anyját. Csomagolni kell. És valahogyan megtalálni Susanát.
A déli órákban ugyan olyan volt a forróság, hogy senki se
járt az utcán, ilyenkor még a hordozó rabszolgák is hűvös
helyet keresnek a déli alváshoz, Tamuzaddad mégis kilépett a
haragos napfénybe, és elindult a kapu felé, hogy mihamarabb
otthon legyen, a külvárosi otthonban. Ahol lehetett, a házak
árnyékában járt, de ahol kénytelen volt kitenni magát a
napsugaraknak, úgy érezte, mintha tűzzel égetnék a bőrét.
Arra gondolt azonban, hogy ez még mindig jobb, mint ha a
Séolban valamiért vallatnák, és igazi tűzzel égetnék a bőrét.
Csak éppen sietni nem lehetett ebben a nagy melegben. És
messze volt az a külváros. De végre mégis hazaérkezett.
 Ezek a külvárosi házak napon égetett vályogból épültek,
tetejüket nád fedte. Ablakuk nem volt, világosság csak az
ajtókon átderengett a szobába, ez a homály egyben némi
hűvösséget is biztosított. Ajtó nyílt az utcáról, s a másik
oldalon ajtó nyílt a ház mögötti kis udvarra. A szemközti két
ajtó biztosított némi huzatot is, ami megint csak hűsítette az
otthont, hogy a forróság elviselhető legyen. Az udvaron négy
nádoszlopon vászontető feszült, ez alatt volt a konyha:
égetett agyagból formált szabad tűzhely, mellette ágasok a
cserépedények számára. Itt tett-vett Avigél asszony a két
leányával.
Ebben a szegényes házban mindig nagy tisztaság volt.
Nádfalak osztották három szobára az egészet. Aki odakintről
belépett, előbb semmit sem látott a sötétben, de a szem
hamarosan hozzászokott a gyéren besettenkedő fényhez,
amely egyébként a tető nádkötegei közt is valamelyest
beszűrődött. Az ilyen szerény otthonokban általában nem
szokott bútorzat lenni, mert a fa igen drága. Párnák és
alacsony fekhelyek tették ülésre-alvásra alkalmassá a
házakat. Akinek volt némi ruhaneműje, azt falba vert
szögekre akasztotta. Avigél asszony háza azonban valamivel
fényűzőbb volt, mert itt mégis maradt valami a néhai Ismael
hajdani gazdagságából, habár a legtöbb fabútort eladták.
Avigél szobájában mégis volt két láda a ruhák számára. És a
ruhák alá tette az asszony azt a zsugorgatott pénzt is, amely
életük alapja volt. Abban a szobában pedig, ahol egykor a
néhai írástudó nagyapa lakott, s azóta, hogy meghalt, a
leányok szobája, a falnál polc húzódott, és ezen a család
legnagyobb értékei: a cserépkötegek. Még a belvárosban is
kevés otthonnak volt ilyen gazdag könyvtára. Ebből pénzt
lehetne csinálni. De Avigél is, Tamuzaddad is ragaszkodott a
könyvekhez. És éppen ezek a könyvek tették a szomszédok
szemében amolyan előkelőnek számító házzá a többiekétől
külsőben nem különböző kunyhót. A rendkívüli tisztaság
pedig tiszteletet is, de idegenkedést is keltett irántuk. Ez a
tisztaság meg a könyvek meg a két láda belvárosi
embereknek tüntette a ház lakóit. Talán ez volt az oka, hogy
bár minden szomszéddal szívélyes viszonyban voltak, igazi
barátokat hosszú évek alatt sem szereztek maguknak a
környéken lakó, jórészt kézműves lakosság köréből.
Amikor Tamuzaddad belépett a homályos szobába, azonnal
sírás hangja ütötte meg a fülét. Az anyja zokogott, meg a két
húga zokogott odakint az udvaron, a konyhában. És egyszerre
egy férfihang, idegenes kiejtéséről azonnal megismerhető,
hogy Andronikoszé:
− Ne sírjon most, nénémasszony, ezzel semmire se
megyünk, hanem menjen el azonnal a palotába. Egy síró
anyát talán mégis odaengednek a hercegnő színe elé.
Itt nyilván az ő elvesztét siratják.
Egyetlen ugrással az udvarajtónál termett és kilépett. Úgy
néztek rá, mint a sírból visszatérő kísértetre. De anyja már fel
is kiáltott:
− Tamuzaddad! − És sírva ölelte, csókolta a fiát. Odafutott
a két kislány is. Andronikosz szőke tekintete pedig olyan
bámuló képűvé vált, hogy a megkerült fiú elnevette magát. És
nagyon gyengéden szólt:
− De hát, édesanyám, nincs nekem semmi bajom.
A nők meg se tudtak szólalni. Andronikosz kérdezte:
− Hát nem a pokolba vittek?
− De oda.
− És mit csináltak ott veled?
− Kineveztek írásmesternek a Királyi Könyvtárba.
 − Héraklész isten rúgjon beléd! − mondotta erre csaknem
kiáltva Andronikosz. − Engem meg miattad csaknem elfogtak
a palotánál, mert be akartam jutni a hercegnőhöz, hogy az
segítsen rajtad. De elég volt azt mondanom az őröknek, hogy
be szeretnék menni, máris el akartak fogni. Azt hitték, meg
akarom ölni a kormányzóherceget. Örültem, hogy ép bőrrel
menekültem. De azt már nem vallottam be, hogy a te
érdekedben akartam szólni, akit éppen két asszír vitt el, mert
akkor menthetetlenül összeesküvő hírébe kerültem volna.
Tamuzaddad a fejét csóválta.
− És ide jöttél megrémíteni az anyámat…
− Nagyon helyesen tette − magyarázta Avigél asszony, aki
most már magához tért a zokogásból, és csak az örömet
érezte, hogy fiának nemhogy nincs semmi baja, de még
valami magas rangra is kinevezték. − Jó tanácsot adott a
barátod. De jó, hogy nincs szükségünk rá. Azt akarta…
Andronikosz belevágott:
− Úgy gondoltam, hogy ha nem én megyek oda, hanem egy
síró asszony, akinek a fia bajba jutott, és az akar segítséget
kérni a hercegnőtől, hát azt talán beengedik. És ha édesanyád
leborul, és hangos szóval elmondja, milyen bajba kerültél,
akkor ezt meghallja Susana is, ő is leborul a hercegnő elé, őt
pedig kedveli az úrnője.
Tamuzaddad úgy érezte, hogy tűzpiros lesz az arca. Hogy
maga Nergal isten páholná el ezt a fecsegő Andronikoszt!
Miért kellett neki anyja előtt Susanáról beszélni? Az lenne jó,
ha anyja úgy megrémült volna, hogy nem vette közben
tudomásul: van a hercegnő körében egy rabszolgalány, aki
segítségére sietett volna, ha meghallja, hogy bajba került.
− Hát amint látjátok, fölösleges volt a rémület. De sajnos,
nekem sürgősen utaznom kell Ninivébe. Ott leszek
írásmester. És nem mondhatok nemet, mert ez parancs. De
hamarosan lesz ott házam, és akkor ti is odajöttök hozzám.
Nem a külvárosba, hanem Ninive belvárosába.
Az anya most vette tudomásul, hogy fiának előrejutása
nem örömet, hanem szomorúságot jelent. Igaz, sokkal jobb,
mintha valami rémség történt volna vele a Séolban. Sőt
örülni kell öröm nélkül is, mert a fiú nagyot lép most fölfelé.
És talán előbb-utóbb valóban újra együtt lesznek. De
Tamuzaddadtól most el kell válnia. És ha találkoznak, akkor
az oly rossz hírű Ninivébe kell költözniük, elhagyni Babilont,
amely neki mindig az otthona volt. Babilonban a külváros is
otthon, a távoli ismeretlen Ninivében az előkelő belváros is
idegenség.
Avigél mosolyogni akart, de újra sírni kezdett. És erre
rázendített a két leány is.
− Mikor indulsz? − kérdezte Andronikosz, gondolván, hogy
ha józan szavakat váltanak, akkor alábbhagy a női sirám.
Tamuzaddad úgy válaszolt, hogy anyja is értsen belőle:
− A legközelebbi szekérsorral, amely Ninivébe indul. Talán
már holnapután.
− Hogyan értesíted Susanát? − kérdezte a görög.
Tamuzaddad legszívesebben hozzávágott volna valamit,
hogy hagyja már abba Susana nevének emlegetését anyja
előtt. Arcmozdulatával jelezte, hogy erről ne beszéljen.
Andronikosz megértette, és széttárta kezeit.
− Ez már késő. Én elmondtam anyádnak, hogy benne
segítőtársat találsz. Azt hittük, túl nagy bajban vagy, és ahhoz
képest igen kis baj, hogy éppen egy rabszolgalányba vagy
szerelmes.
Ez a magyarázat igazán nem volt alkalmas arra, hogy az
anya szívét megnyugtassa. Nem is szűnt a sírás.
− Nergal lovagoljon a hátadon! − morogta Tamuzaddad.
− Hidd el, jobb, hogy már tudják, a többit majd úgyis
megmagyarázod. Nem lett volna helyes, ha úgy utazol el,
hogy a tieid nem tudnak róla. Együtt is hagylak velük. Látunk
még?
− Holnap a déli pihenőidőben elmegyek Johananékhoz.
Légy ott te is!
Andronikosz el is ment. Avigél asszony pedig a tűzhelyet a
két lányra hagyta, ő maga megfogta fia kezét, és bevezette a
házba, hogy beszélgessen vele, hogy elkezdjen búcsúzni tőle.
Odabent leültek a párnákra. Az anya a homályban fia arcát
figyelte, úgy kezdett beszélni:
− Tudtam én azt, édes fiam, hogy van, hogy kell lennie
valakinek, aki betölti szívedet. Hiszen felnőtt férfi vagy.
Régóta várom, hogy elmondd nekem, ki az. De te nem
beszéltél. Csak arcodról, mozdulataidról lehetett leolvasni,
hogy volna, akiről beszélj. És abból, hogy nem beszéltél,
tudtam, hogy olyan nő, akinek hallatán én bizonnyal
elszomorodnám. Sokat töprengtem, ki lehet, mi lehet. És arra
is gondoltam, hogy talán nem szabadok szabad leánya, aki
nem méltó hozzád, nem méltó hozzánk…
− De anyám… − akart közbeszólni Tamuzaddad; anyja
azonban megfogta a kezét, és szemével intett, hogy még ne
beszéljen, előbb ő akarja elmondani a magáét.
− Mégsem helyes, hogy nem beszéltél felőle nekem. Azt
hitted talán, hogy én azt sem értem meg, ha te olyan nőt
találtál, aki az én számomra szomorúság? Hiszen nem nekem
találtad, hanem magadnak. Ha elmondod, én is elmondtam
volna, miért nem helyes a választásod, de azután te
válaszoltál volna nekem, hogy megértessed velem, hogyan is
keltek benned olyan érzelmek, amelyek nem okos emberre
vallanak. Sokszor elképzeltem, hogy leülsz ide, szemközt
velem, és elmondod, hogy szegény leányba vagy
rabszolgalányba vagy elítélt ember leányába lettél szerelmes.
Elgondoltam, hogyan próbállak lebeszélni, és te hogyan
győzöl meg engemet. Elmesélted volna, milyen is ő. Azt
hiszed, nem értettem volna meg? Hiszen én szegény leány
voltam, akit egy gazdag kalmár szeretett meg, holott
választhatott volna akár a papok és főhivatalnokok leányai
közül feleséget. Mégis engem kért az apámtól. Igaz, mi
szabadok voltunk, nagyapád még tekintélyes férfiúnak is
számított a nagy tudásával, de mégis szegények voltunk, akik
nem is számíthatnak méltó kérőre. Ha a te választottad
egyszerűen szegény leány volna, még csak ellenvető szavakat
sem találok. Bizonyos vagyok, hogy tudásoddal,
rátermettségeddel feljutsz odáig, hogy eltarts egy családot,
méghozzá nem is szegényesen. Hiszen máris magas írástudó
rangot nyertél el, és milyen boldog lennék, ha itt nálunk,
Babilonban lehetnél királyi írásmester, és nem kellene most
elválnunk. De ha akarsz, te azonnal meg is nősülhetsz, a
feleségedet máris el tudod tartani. Gondolj azonban arra,
hogy ha rabnőt veszel, akit felszabadítasz, és első
feleségednek veszed, a te gyermekeidre úgy fognak tekinteni,
mint rabszolganő fiaira és leányaira. Hidd el, bárki ő, én a te
választottadat úgy fogom fogadni, mint tulajdon leányomat.
Téged kérlek azonban, hogy ne akarj most gyorsan
megházasodni. Úgyis el kell menned. Próbáld ki a
messzeséget. Ha sokáig távol vagy tőle, talán felismered,
hogy kár lenne, ha gyermekeidnek rabszolganő az anyjuk.
Vagy ha semmiképpen sem akarsz nélküle élni, talán mégis
jobb, ha találsz magadnak méltó első feleséget, és akkor már
nyugodtan veheted őt mellékfeleségnek.
 Ahogy Avigél beszélt, fiát betöltötte az öröm, érezvén, hogy
anyja ennenmaga ellen is őmellette áll. Amikor a szavak
elhangzottak, Tamuzaddad megcsókolta anyját, és ezzel
kezdte:
− Azt tudod már, hogy Susana a hercegnő rableánya. De
még nem tudod, hogy arámi írástudó leánya, és ő maga is tud
olvasni. Hónapok óta nem láttam, és még hónapokig nem
láthatnám akkor sem, ha itthon maradhatnék. Én nem
vehetem meg őt, mert nem eladó. Tehát nem is
szabadíthatom fel. A hercegnő azonban kegyes hozzánk…
És elmesélte anyjának egész történetét Susanával,
elmesélte a próbatételt, amelyet szigorúan betart. És
elmondotta azt is végül, hogy ujjal sem nyúlt hozzá, holott
tehette volna, de az emlékezetében él, hogy atyja sem nyúlt
az ő anyjához, amíg feleségeként nem feküdt ágyára. Azt nem
mondotta el, hogy akkor egyszer mégsem tudták megállni, és
ajkukkal illették egymás ajkát.
Avigél előtt világossá vált, hogy fia igazán szerelmes. És az
is, hogy a hercegnő megígérte, maga szabadítja fel írástudó
rabnőjét, és szabad nőként adja Tamuzaddadhoz. Ez
némiképpen meg is nyugtatta. A kormányzóherceg felesége
szabad nőként adja Susanát a fiához. Ez talán úgy tekinthető,
mintha szabad nőt venne feleségül. És ha a hercegnő adja
férjhez, akkor bizonnyal kiházasítja, tehát még csak igazán
szegény leánynak sem tekinthető.
Tamuzaddadot azonban most már az izgatta, hogyan is
tudassa Susanával, hogy neki Ninivébe kell utaznia, és hacsak
a palotából nem segítik, aligha tud Tisri hónapjában leborulni
a hercegnő lábaihoz. Tisri hónapjában jelentkezhet. Ha most
menne a palotához, a hercegnő nem engedné maga elé,
hiszen ezzel megszegi a próbatételt, hogy fél évig nem is látja
szerelmesét. Attól félt, hogy ha nem tartja szigorúan a próbát,
elvesztheti Susanát. A nagyúrnők szeszélyesek. A hercegnő
azt mondaná, hogy nem tudta legyőzni a nehézséget, és
ninivei útja ürügyet adott a számára, hogy belépjen a
palotába, és láthassa Susanát. Pedig Susanát értesíteni kell.
A megoldást anyja találta meg. Írni kell Susanának, hiszen
tud olvasni. Az írást olyannak kell bevinnie a palotába, aki
bejáratos oda. Ilyet ugyan a belvárosban hiába keresnének.
Ha nagyúr, nem vállalja a küldönc feladatát. Ha nem nagyúr,
nincs módjában belépni oda. A külvárosban azonban vannak,
akik nap mint nap húst, gyümölcsöt, fűszereket visznek be a
palota konyhájába. Ott az írást oda lehet adni egy olyan
konyhai rabszolgalánynak, akinek bejárása van a belsőbb
szobákba is, tehát megtalálhatja Susanát. És talán Susana
maga is megfordul olykor a konyhán.
Ez jó gondolat volt.
Könyvespolcukon akadt olyan falap, amelyre agyagot
szoktak kenni, hogy belenyomják a betűket. De hosszadalmas
lett volna agyagba írni és kiégetni, nehogy elmosódjék az írás.
Különben sem volt friss agyag a háznál, és a konyhai
tűzhelyen nehéz kiégetni a cserepet. Szénrúd azonban volt.
Tamuzaddad magára a fatáblára írta gondosan rajzolt
betűkkel:
Susana, Szépségek Szépsége. A te szerelmesed,
Tamuzaddad, ninivei -parancs folytán királyi írásmester lett a
Ninivei Könyvtárban. Azonnal el kellett utaznia Ninivébe. Ha
a palotából nem hívatják, nem tud Tisri hónapjában leborulni
a legkegyesebb úrnő elé. Pedig e nélkül szomorú az élete.
Szépségek Szépsége, Tamuzaddad a te kezeidbe teszi életét és
boldogságát.
A falap szélére odaírta a saját nevét is, igazolva, hogy ő írta
a szöveget.
A falapra egy másik falapot tett, hogy az írás el ne
kenődjék; a két lapot bőrszíjjal átkötözte. Anyja pedig tudta
már, hogy melyik szomszédasszonynak kell odaadni, mire
kell kérni. El is sietett vele.
A nap már csak búcsúzással és készülődéssel telt. Össze
kellett csomagolni a ruhákat. Élelmet is kell vinni az útra,
méghozzá olyat, ami nem romlik a melegben. Pedig jó
néhány nap az út Ninivéig. Anyja hol sírt, hol csomagolt.
Összerakta fia ruháit úgy, hogy jól elférjenek a szíjjal
összeköthető és hordozható, nádból készült kosárban.
Mézeslepényt sütött. Tojásokat főzött ki keményre.
Pálmabort töltött dugaszolható korsóba. Közben Tamuzaddad
elment, és megtudakolta, mikor indul szekérsor Ninivébe.
Ahogy gondolta: két nap múlva. Helyet biztosított magának,
és árát lefizette a karaván vezetőjének. Azután hazament, így
tartott ez estig. Az anyának még másnap is akadt sütni-főzni
valója. Ő ezzel búcsúzott.
Másnap délelőtt Tamuzaddad elbúcsúzott Etanától és
családjától. Délben azután átment Eliézerék házába, ahol
találkozott a barátaival; remélték, hogy látják még egymást.
Mindenki a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon magára. Ő
pedig mindenkinek mondotta, hogy hiszi, módjában lesz
három hónap múlva, Tisri napjaiban hazalátogatni. Maga is
hinni akarta.
Mire délben hazaérkezett a külvárosi otthonba, anyja
mosolyogva fogadta. A jóságos és ügyes szomszédasszony
nemcsak eljuttatta Tamuzaddad levelét Susanához, de itt van
Susana üzenete is. Ugyanolyan összekötözött fatábla volt.
Tamuzaddad remegő kézzel nyitotta szét. Piros festékkel volt
írva, amilyennel az úrnők körmeit festik. A betűk kissé
kuszák, elvégre a nők nem hivatott mesterei az írásnak, de jól
olvashatók:
Tamuzaddad, Reménységek Reménysége. Tamuz és
Astarte őrizzen utadon! Susana mindig reád gondol. Susana
reméli, hogy Tamuzaddad Tisri hónapjában leborulhat a
legkegyesebb úrnő elé. Susana bízik Tamuzaddadban.
Tamuzaddad bízzék Susanában.
És a lap oldalán a név: Susana, bizonyítván, hogy ő maga
írta.
Tamuzaddad megcsókolta az írást. Megcsókolta az anyját,
felolvasva neki a levelet.
A hátralévő idő, késő estig búcsúzással telt.
A szekérsor kora hajnalban indul Ninive felé. Nem szabad
lekésni, mert senkire se várnak.

UTAZÁS NINIVÉBE

Tamuzaddad sohasem volt túl Babilon környékén.

Nagyapjától hallott még a távoli tájakról; Johanan is járt
apjával idegen vidékeken, és mesélt már Lídiáról meg
Arámról; Andronikosztól hallott a görög szigetvilág felől. De
ő maga csak elgondolni tudta, hogy milyen is lehet a más
formájú táj. Tudta, hogy apja, akire alig emlékezett, sok
országot bejárt. Ő eddig alig tudta elképzelni, hogy saját
szemével láthat idegen földeket. Pedig a most már Asszíria
fennhatósága alá tartozó birodalomban sokféle ország volt.
Asszurbanapli király nemcsak Babilont hódította meg, hanem
Áramot is, Elámot is, uralma alá tartozott Fönícia, sőt
Egyiptom egy része is. Fennhatóságát elismerték a
Palesztinában élő zsidók és a tengerparti filiszteusok. Óriási
birodalma volt ez, amelynek közepe húzódott a két nagy
folyó, az Eufrátesz és a Tigris között. Ennek déli részén, az
Eufrátesz partján feküdt Babilon, és északi részén, a Tigris
partján a főváros: Ninive.
Soknapi út vitt a két nagyváros között. Az utat nem volt
tanácsos egyedül megkísérelni, mert az utak mentén rablók
várakoztak, a falvaktól távol vadállatok tanyáztak.
Biztonságos utazás csakis a rendszeres karavánjáratokkal volt
lehetséges. Ezek hosszú szekérsorok voltak, amelyeket
málhás állatok követtek. A szekereket lovak húzták, és a
szekereken a napsütés ellen vászonsátor védte az utasokat. A
málhás állatok jórészt öszvérek voltak, de akadtak tevék is.
Ezek az állatok nem jártak gyorsan, és a nehéz szekereket a
lovak is csak lassan tudták húzni a hepehupás utakon. Jól el
kellett látnia magát eleséggel, aki nem akart éhezni az úton.
Igaz, a karavánnal mindig utaztak árusok is, akik enni-inni
adtak a pénzes utasoknak, de ez igen drága mulatság volt,
csak módos emberek engedhették meg maguknak.
A szekereken voltak keresztbe tett deszkaülések is a
nagypénzűek számára. A faanyag drága volt, rugalmas
deszkaülést csak az kaphatott, aki meg tudta fizetni. A többi
maga alá húzott lábakkal kuporgott a jármű alján. Azon a
szekéren, amelyen Tamuzaddad utazott, nem is volt
deszkaülés, itt szerényebb pénzű utasok utaztak, vagy
olyanok, akiknek ha lett volna is aranyuk a drágább utazásra,
sajnálták a felesleges pénzt kiadni. Tamuzaddad mellett
például egy kalmár ült, akinek tenger felől hozott áruját
öszvérek vitték a karaván végén; nyilván jó üzletet akar
csinálni Ninivében; de úgy látszik, jobban szereti a pénzt,
mint a kényelmet, mert nem váltott magának kényelmesebb
deszkahelyet, hanem itt kuporog a nála szegényebbek között,
és akárcsak azok, saját motyójából eszik tojást és datolyát. Az
a másik azonban igazi szegény ember: kovácslegény, aki
Ninivében akar szerencsét próbálni, mert híre terjedt, hogy
ott a fegyverműhelyek sokkal jobban fizetik az ügyes
kovácsokat, mint Babilonban.
Itt is, ott is megkérdezték Tamuzaddadot, hogy ő mi lenne,
és miért utazik. Amikor megmondta, hogy írnok, akit a
Királyi Könyvtárhoz neveztek ki, hogy olvasni való
szövegeket írjon le, úgy néztek rá, mint csodalényre. A
kalmár ugyan ismerte a betűket, de még csak nem is látott
olyan cserepeket, amelyekre régi regéket írtak le. Azt még
csak értette volna, hogy egy írnok abból él, hogy
szerződéseket ír, vagy üzleti leveleket fogalmaz. De abból
élni, hogy meséket írjon le az ember?! És mi az, hogy
könyvtár? Amikor erre a kérdésre Tamuzaddad elmesélte,
hogy a könyvtárak olyan épületek, ahol számos olvasni való
cserép van, és vannak sokan, akik bejárnak ide, hogy
elolvassák az istenek és hősök kalandjait, akkor a szekéren
utazó útitársak ámulva néztek a sose hallott furcsaságra. Itt
senki sem akadt, aki el tudta volna képzelni, hogy miért megy
valaki be egy házba, ahol nem lehet mást csinálni, mint
olyasmiket olvasni, amilyeneket kisgyerek korban szokott
hallani az ember, de amelyek a komoly felnőtteket már
igazán nem érdeklik.
A világéletében írástudók és könyvek között élő
Tamuzaddad itt, az úton ébredt annak a tudatára, hogy az
emberek túlnyomó többsége merőben másképpen él, érez,
gondolkodik, mint ő és az ő ismerősei.
De az utasoknál érdekesebb volt az ismeretlen táj. A falvak,
amelyek mellett elhaladtak, merőben különböztek nemhogy
a téglaházas babiloni belvárostól, de a vályogkunyhós
külvárosoktól is. Itt általában nádviskókban élnek az
emberek. Ezek dolgoznak a végtelen földeken. Ezek nem
szabadok, de nem is rabszolgák. Ezek parasztok, akik a földek
urainak dolgoznak. És milyen fáradságos munkával!
A földeket sűrűn erezték át a csatornák, amelyekből az
öntözők vödrökből vitték a vizet, és öntötték a földekre. Sok
helyütt magas, gémes szerkezettel húzták fel a vizet, és
forgatták a föld felé, ahol kiöntötték. Ez a szakadatlan
öntözőmunka tette termékennyé a termőföldet. De csak ott
öntöztek, ahol már learattak, és vagy készültek arra, hogy új
terményt vessenek, vagy már vetettek, és sarjadt az új
termés. Sok helyütt aratták a gabonát. Ez még fáradságosabb
munka: sarlóval, görnyedve vágják a magas szárakat, és az
aratók mögött asszonyok szedik fel és kötözik kévékbe a
kalászokat. Megint más helyütt vetettek.
Tamuzaddad még nagyapjától tudta, hogy az aratás után
azonnal lehet új növényt vetni, a föld többször is adja
eleségét. Vannak távoli tájak, ahol sokkal szegényesebb a
termés: csak egyszer egy évben terem. Itt a gazdagok
gazdagságát ez a bőséges áldás adja. Csakhogy töméntelen
munka ennek az ára, szüntelenül öntözni kell a földet.
Másutt ugyan kevesebb a termés, de a vizet az ég adja, másutt
gyakoribb az eső, ami itt ritkaság. De az istenek feltalálták −
ki ne tudná, hogy maga Éa isten volt az eleségadó elme, aki
feltalálta azt? −, hogy ahol nagy folyók vannak, ott
csatornákat lehet ásni, és ahol csatorna van, ott lehet
öntözni. Hiszen a világ teremtésének könyvében is benne
van, hogy Éa azért alkotta agyagból az embereket, hogy ne az
isteneknek kellessék csatornákat ásni, és végezni az öntözés
nehéz munkáját. Jól tudta ezt Tamuzaddad, de most látott
először olyan embereket, méghozzá nagy számban, akik
öntözik a földet. Arra gondolt, hogy lám, ő, aki sohasem
öntözött még, de mégis nap mint nap eszi a föld adta
kenyeret, úgy él, mint az istenek, akiknek az ember
megteremtése óta nem kell dolgozniok.
Tudta azt is, hogy ezeknek a földeknek a legnagyobb része
a királyé, hajdan a babiloni királyé, de amióta elűzték őket,
minden földjük a Ninivében fényeskedő asszír királyé. Ami
nem a királyé, az általában a papoké. Ami nem a papoké,
azoknak hajdani urait vagy megölték az asszírok, vagy
elmenekültek az asszírok elől, és most vagy a lídiai
Szárdiszban, vagy a médiai Ekbatanában várják, hogy fordul a
világ sora. De hogyan fordulhatna? Hol van nagyobb
hatalmasság, mint Ninive? Merészkednék-e egyszer Babilon
felkelni? Így remélik sokan, így reméli Johanan is. Vagy
merészelné a méd király megtámadni Asszíriát? Hiszen a
médek nagyon is félhetnek attól, hogy a telhetetlen asszír
egyszer megtámadja őket is. Ki állhat ellen az ijesztően
fegyelmezett asszír haderőnek? Eddig még senki sem tudott
megállni ellenükben.
Tamuzaddad emlékszik, hogy milyen tehetetlen rémület
fogja el azt, akit két asszír katona keres. Mit érezhet, aki
szemközt találja magát a zárt rendekben egyformán lépő
asszír katonák ezreivel? Az asszírok feltalálták a rendet a
háborúban. Náluk nem az a szokás, hogy a fegyveresek csak
úgy nekirontanak az ellenségnek. Ők elválasztották a
lovasokat, a harci szekereseket, a gyalogos dárdásokat és az
íjászokat. Ezek előre megtervezett módon működnek össze,
kürtjelekre támadnak, kürtjelekre vonulnak vissza, pontosan
előkészítik minden katona minden lépését. És a túlerővel
szemben is mindig mindenütt győztek. Ki reménykedhet
abban, hogy egyszer másképpen lesz? Most nekik dolgozik a
távoli földek minden népe Babilóniában és Arámban és
Elámban, még Egyiptom egy részén is, őket szolgálják
Palesztina különböző népei egészen a tengerpartig, ők
uralkodnak a nagyvárosokban, Babilonban, Dimaskban,
Szuzában. De aki nem lázong ellenük, az, úgy látszik, élhet is
az árnyékukban, és ha tudja kezelni az íróvesszőt, akár
megbecsült írásmester is lehet a Ninivei Királyi Könyvtárban.
Az egyik délelőtt, ahogy lassan, zötyögve haladtak előre,
lovasok száguldottak el mellettük. Néhányuk fegyveresen, de
mások fegyvertelenül lovagoltak; a fegyvertelenek oldalán
nagy bőrtáska. Alighogy utolérték a karavánt, már el is
hagyták. Aki ezt az iramot tartani tudja, két nap alatt is
elérkezhet Babilonból Ninivébe. De hol van az a ló, amely
néhány óránál tovább képes így vágtatni?
− A posta − magyarázta a Tamuzaddad mellett kuporgó
kalmár. − Amióta itt vannak az asszírok, olyan gyors levelet
lehet nemhogy Ninivébe, de akár Dimaskba küldeni, hogy
négy-öt nap múlva már a válasz is megérkezhet. Csak drága.
A levelet agyagba kell íratni egy írnokkal. Az agyagot ki kell
égettetni egy cserepessel. A kész tábla elviteléért arannyal
kell fizetni. De annyi bizonyos, hogy gyorsan odaérkezik. Ha
nagy üzletről van szó, megéri.
A másik utas, a kovács bólintott és hozzátette:
− Ezzel a postával tartja össze Ninive a birodalmat.
Gyorsan hírt kapnak, hol mi történik, és gyorsan utasíthatják
a távoli tartományok tisztviselőit is, katonáit is, hogy mit
tegyenek.
Tamuzaddad megkérdezte:
− De hogyan bírja ezt az iramot a ló?
A kalmár a fejét rázta.
− A ló nem bírja. Csak az ember. De minden faluban lovat
váltanak. A váltóhelyeken a friss lovak már felnyergelve
várják a pontosan odaérkező postát. Csak át kell szállniok, és
száguldhatnak tovább.
 − De hát az ember hogyan bírja ki? − kérdezett tovább
Tamuzaddad.
A kovács válaszolt:
− Ezek az asszírok mindent kibírnak. Azt mondják, csak
akkor éhesek, ha étel van előttük, csak akkor szomjasak, ha
van innivalójuk, csak akkor álmosak, ha parancsot kaptak az
alvásra. Ezek úgy nőnek fel, hogy parancsot kell teljesíteniük.
Parancsra imádkoznak, parancsra átkozódnak, parancsra
kegyetlenek vagy kegyesek. Talán még szerelmet is akkor
éreznek, ha felettesük erre ad parancsot.
Tamuzaddad mosolygott ezekre a szavakra, de úgy érezte,
hogy ha nem is egészen így igaz, mégis van valami igazság a
kovács szavaiban. Azok az asszírok, akikkel Babilonban
találkozott, akár katonák, akár hivatalnokok, valahogy
egyformáknak látszanak, és mintha nem is emberek
volnának, hanem fali domborműről leszállt szoboralakok,
akik felettébb hasonlítanak egymáshoz, mozdulataik is
egyformák, négyszögű szakállas arcukon nem látszik sem
érzelem, sem gondolat. Még fülbántó kiejtésük is egyforma.
Ugyanakkor az is az eszébe jutott, hogy ezek az asszírok
bizonyára egymást nagyon jól meg tudják különböztetni,
egyik sem érzi magát egyformának a többivel, és ők talán a
babiloniakat látják egyformáknak, és hallják a számukra
ugyanolyan elriasztó kiejtésű embereknek. Bizonyára van az
asszírok között is jobb indulatú és rosszabb indulatú,
okosabb és ostobább; van, aki szíve szerint kegyetlen, és van,
aki csak parancsra az. De mindenképpen igaz, hogy ezeknek
fontosabb a parancs, mint a babiloniaknak. Ezek nem tudnak
és nem akarnak parancsok nélkül élni. Ezeknek nyilván tiszta
a lelkiismeretük, mert semmiért sem érzik felelőseknek
magukat, hiszen amit tesznek, parancsra teszik, a felettesük
parancsra parancsol nekik, és aki a felettesnek parancsol, az
még magasabb parancsot követ. Ezeknél végül is mindenki a
király parancsát követi, nincs más felelős, csak
Asszurbanapli, a legfényességesebb, de ő csupán a maga
főistenének, Asszurnak felelős, és mindenki úgy hirdeti, hogy
Asszurbanapli, a legfényességesebb, Asszur kedvence.
Ninivében úgy hirdetik, hogy Marduk, Nébó, Nergal, sőt a
legmagasságosabb Éa is csak azt teheti, amit Asszur
parancsol. Ninive úgy képzeli, hogy királyuk nincs semmivel
alantabb, mint Babilon főistenei, őfelette csakis Asszur áll.
Asszur senkinek sem felelős, Asszurbanapli csak Asszurnak, s
akik mélyebben vannak, csak akkor felelősek, ha nem
teljesítették a fentebbről érkezett parancsot. Az asszír akkor
is katona, ha hivatalnok vagy írástudó vagy kézműves, aki a
katonáknak készít fegyvert, köntöst, ivóedényt. Parancsra
élnek, parancsra halnak. És gondtalanul élnek, mert győznek,
amíg meg nem halnak, és minden meghódolt őnekik szolgál.
Ki azzal, hogy öntözi a földeket, ki azzal, hogy leírja nekik az
istenek kalandjait.
Ahogy mindezt végiggondolta a rázós szekéren, egyszeriben
nagyon kicsinek, nagyon tehetetlennek érezte magát. Az
ember itt él ebben a végtelen rendben, át sem tudja tekinteni
szövevényeit, és nem tehet mást, mint hogy teljesíti a
parancsokat. Hiába szerelmes, távolodnia kell szerelmétől,
mert így parancsolták. Hiába szeretne együtt élni anyjával és
húgaival, menni kell a messzeségbe, mert így parancsolták.
Bizonnyal jól meg fogják fizetni Ninivében, de egész életében
semmi mást nem tehet, mint amit parancsolnak neki. És még
csak nem is ismeri azokat, akik parancsolnak, mert a parancs
valahonnét az ismeretlen magasságokból érkezik: az is
fentről kapja, aki neki parancsol. Az ember tehetetlenül,
idegenként él a parancsok között, amelyekről azt sem lehet
tudni, hogy ki parancsolta.
Egyszeriben úgy érezte, hogy jobban érti már barátját,
Johanant, aki olyan tehetetlen, de indulatos haraggal gyűlöli
ezt az egész asszír világot. De mit tehet ellene? Ha sokat
beszél, magamagát sodorja veszélybe.
A karaván pedig lassan-lassan haladt előre, földek földeket
követtek, csatornák után újabb csatornák bukkantak fel,
tűntek el. Olykor nádkunyhós falvak mellett húztak el.
Fölöttük egyforma felhőtlen, kápráztató ég, amelynek az
útján a kegyetlenül sütő nap egyformán haladt igen-igen
lassan a keleti szemhatártól a nyugati szemhatárig.
Esténként leszálltak. Ilyenkor a kocsisok kifogták a lovakat, a
hajcsárok leszedték az öszvérek terheit; az állatokat
megbéklyózták, és enni adtak nekik. Azután a hajcsárok nagy
tüzeket raktak, nehogy állatok közelítsenek. Az utasok pedig
közel a tűzhöz vagy távolabb a tűztől a földre kuporodtak, ki-
ki elővette elemózsiáját. Sokan étkezés után a maguk módján
fohászkodtak isteneikhez. Majd előkerültek a pokrócok, mert
a forró nappal után az éjszaka mindig hűvös volt, és az utasok
beburkolózva készülődtek az alváshoz, hogy majd hajnalban
folytassák az utat. így ment ez egyformán hosszú napokon
keresztül.
Egy napon Tamuzaddadnak úgy rémlett, mintha
megváltozott volna a táj. Pedig itt is csatornák szelték a
földeket, itt is hol öntöztek, hol arattak, de a munkálkodó
emberek másképpen mozogtak, mozdulataik szinte
egyformák voltak, és mindenütt dárdás katonák álltak, és a
csatornák partján korbácsos felügyelők biztattak munkára.
Tamuzaddad meg is jegyezte, hogy valami másféle világ ez,
mint amelyen eddig haladtak át. A kalmár, aki nem először
tette meg az utat, magyarázta is:
 − Eddig Babilóniában voltunk. És ha Babilónia asszír
tartomány is, mégis más. Most már Asszíriában vagyunk.
Babilóniában a termőföldeken a parasztok dolgoznak, és a
föld a földesuraké, hanem a terményből jut a parasztnak is.
Asszíriában azonban a paraszt ritkán dolgozik: az asszír
paraszt katona. De a katona parasztnak is van földje. A
földeken azonban rabszolgák dolgoznak, akiknek semmi sem
jut a termésből. A rabszolgákra katonák vigyáznak, és
felügyelők kényszerítik őket a munkára.
Tamuzaddad csodálkozott, hogy az asszírok nem viszik el
katonának a babilóniai parasztokat. A kalmár ennek is tudta
az okát:
− Ninive nem ad fegyvert mások kezébe, mert fél, hogy
ellenük fordíthatnák. Mindenki az asszírokat szolgálja, de a
katonák csaknem mind az asszírokból kerülnek ki. A
parasztból lett katona pedig jól él, amíg el nem esik. Van
földje, van rabszolgája, a győzelem őt gazdagítja. Nincs más
dolga, mint hogy katonáskodjék; dolgozik helyette és neki a
töméntelen rabszolga.
Tamuzaddad megint úgy érezte, hogy valamivel többet ért
ebből a világból. Ezek az asszírok úgyszólván mind katonák.
Katona mindenki, akkor is, ha hivatalnoknak vagy
kézművesnek vagy írnoknak nevezik. Egy ország, amely
hadsereggé változtatta magát, és nincs is más célja, mint a
háború és a győzelem. Ezért tudnak is mindig győzni, mert
más országok népe békességben szeretne élni, és csak akkor
katona, amikor annak kell lenni. Más nép tehát nem is érthet
úgy a háború mesterségéhez, mint azok, akiket születésük
óta erre neveltek.
De hogy lehet így élni? És milyen lehet Ninive, ennek a
katonaországnak a fővárosa? Nem volt kedve ott élni, de
egyre kíváncsibb volt rá.
És egy délelőttön a látóhatár alján fölsejlett a nagyváros. És
ahogy közeledtek, egyre nagyobb lett. És déltájban már látni
lehetett a magas házak körvonalait.
Megérkeztek Ninivébe.

NINIVÉBÉN

A karaván a város kapuja előtt megállt, az utasok itt

lekászálódtak és szétoszlottak, ki-ki ment tovább a maga
útján. Tamuzaddad is elbúcsúzott a kalmártól és a kovácstól.
Ninivét is, akárcsak Babilont, magas és soktornyú városfal
vette körül, de nem téglából épült, hanem kőből; itt északon,
úgy látszik, volt kő is, hogy felhasználják az építkezéshez.
A nagy városkapu nyitva állt, torlódó embersokaság áradt
ki és be. A kapu mellett dárdás őrök álltak, meredten,
szótlanul nézték az embersokaságot. Tamuzaddad odament
az egyik katonához, és megkérdezte, merre van a könyvtár.
Amaz jól megnézte az idegent, aki a könyvtárat keresi.
Írástudóféle lehet, mit keresne különben a könyvek házában?
Nehezen érthető asszír kiejtéssel elmagyarázta, hogy ha
bemegy a kapun, és nagyon sokáig gyalogol, akkor eljut a
palotáig, ott be kell fordulnia, és megint sokáig menni, amíg
odaérkezik.
− De ha van egy kevéske pénzed, akkor fogadj gyaloghintót,
és vitesd oda magadat, mert különben alaposan kifáraszt,
amíg a könyvtárig érkezel.
Ez jó tanács volt. A soknapi utazás eléggé kifárasztja az
embert, és volt elegendő útiköltsége, hogy a városban vitesse
magát.
A kapun túl hosszú sorban várakoztak a gyaloghintók.
Tamuzaddad beült egy ilyen hordozható székbe, mondván,
hogy vigyék a Királyi Könyvtárhoz, így, a hordozószolgák
vállai fölött lebegve jobban is lehetett látni a várost.
Tudta, hogy Ninive nagyváros, még ha lakóinak száma
kisebb is, mint Babiloné; kiterjedése sem akkora: itt
nincsenek hosszan elhúzódó, falon kívüli külvárosok. Hanem
aki az utcákon járt, vagy akit az utcákon vittek, az csak azt
látta, hogy zsúfolt, hullámzó városóriás ez. A magas házak
példás rendben álltak egymás mellett, mintha vonalzóval
mérték volna ki a főutakat. Nyilván vannak alacsony épületek
is, de ezek a főútvonalakon nem látszottak. A házakat
domborművekkel ékes alabástrom lapok borították. Itt is
téglából építkeztek, de a tégla nem látszott; ahol a falakat
nem kőlapok borították, ott bevakolták, és színes festékkel
különböző színűre festették. Ahol a házak külsejét nem
dombormű díszítette, ott képeket festettek rá: olykor egész
vadászjelenetek voltak a falakon. Úgy látszott, mintha
Ninivében, legalábbis a főutcákban, minden lakó gazdag
ember volna.
A házak földszintjén üzletek és műhelyek húzódtak. Ahol
az utca térré szélesedett, árusok sátrai álltak. És mindenütt
töméntelenül sok ember. És minden utcasarkon dárdás
katona vigyáz a rendre. És lépten-nyomon a szárnyas-
szakállas Asszur isten domborművű képe. Volt, hogy
elhaladtak hétemeletes, lépcsőzetes templomépület mellett.
Ezek emlékeztettek a babiloni templomokra, csak éppen
ezeknek a falán is ott látható Asszur, jelezve, hogy bármiféle
isteneket imádnak odabent, azok az istenek ugyanolyan
alattvalói Asszurnak, mint Babilon Asszíriának.
 Azután egyszerre kitárul az utca, óriási téren vannak, a tér
közepén csodálatos palota, falai kék színű zománcból, a
zománcon változatos domborművek, kapuja előtt két óriási
szobor: szakállas férfifejű bikák, és a falak mentén is
csodaszörnyek szobrai: szárnyas oroszlánok, bikák,
emberfejű állatok, fegyveres óriások. Ez a király otthona. Itt
lakik a földi isten, Asszur kedvence, a világhódító
Asszurbanapli.
A hintóhordozók itt elfordultak. A keresztút semmivel sem
volt kisebb forgalmú, itt is magas házak meredtek. Néhol
mellékutcákba lehetett belátni, s ilyenkor mégis kiderült,
hogy távolabb földszintes házak is vannak, de a mellékutcák
is bámulatosán egyenesek és tiszták. Lehetett látni utcaseprő
rabszolgákat, akik őrizték ezt a tisztaságot.
A hullámzó sokaságban észre lehetett venni, hogy milyen
sok itt a rabszolga. Akinek a haja elöl, a homloka fölött le van
kopasztva, az rabszolga. Általában félmeztelenül járnak, és
nehéz terheket cipelnek.
Annál tarkábban öltözködnek a szabadok. Gazdagon szőtt
köntöst hordanak, sarut viselnek, a nők sokszínű ruhákban
járnak, dúsan ékszerezve. Sok gyaloghintót visznek az
utcákon. És a férfiak, akiknek olyan gondosan göndörített a
szakálluk, általában bottal járnak, nagy kőgomb a fogójuk;
ezek a botok, ha megfordítják őket, buzogányul is
szolgálhatnak. Az asszír nem érzi jól magát, ha legalább ennyi
fegyver nincs a kezében.
Végre elérkeztek a könyvtár elé. Hosszan húzódó,
egyemeletes, kék zománcú épület volt. Úgy látszik, a kék
zománc itt a legkedveltebb falborító, hiszen még a királyi
palotán is ez látható.
Megkérdezte, mennyibe került a hintózás. Kissé fel is
szisszent, amikor kiderült, hogy egy egész ezüstsiklú. Lehet
ugyan, hogy az idegent igyekeznek becsapni, de mi mást
tehetett, megfizette a magas árat, gondolván, hogy ugyancsak
drága város ez. Otthon egy siklúból anyja egész napi
ennivalót bevásárol a család számára.
Odament a kapu elé, ahol úgyszintén fegyveres őr állt.
Letette útikosarát, és az őrnek megmutatta a cseréplapra írt
parancsot, amely szerint neki itt kell jelentkeznie. Az őr bele
se nézett. Nyilván olvasni sem tudott, csak intett, hogy lépjen
be a kapun, a bejárattól jobbra van egy hivatali szoba, ott
mutassa fel az írását.
Tamuzaddad belépett a könyvtár épületébe.

KIRÁLYI KÖNYVTÁR

Az óriási előcsarnok színes, fényesre égetett téglafalú volt;

a különböző színű téglákat művészi képekké rakták össze.
Szemközt a magasban Asszur isten, körülötte istenek és
vadállatok, az oldalfalakon emberek és szörnyetegek. Innét
jobbra-balra folyosók vezettek, Asszur képe alól széles
lépcsősor indult az emelet felé. A padló vörös téglából volt.
Jobbra, ahogy az őr mondta, ajtó nyílt. Tamuzaddad
benyitott. A helyiség világos volt. A magasban ablak, ott áradt
be a napfény. A szoba berendezése a babiloni szemnek
merőben szokatlan volt. A középen négylábú asztal állt,
amely magas lett volna párnán ülő ember számára, de
mögötte négylábú szék volt, azon ült a hivatalnok. A belépő
arra gondolt, igen-igen nagy gazdagság lehet itt, hogy fából
készítenek bútort. Vagy itt olcsóbb a fa, mint Babilonban?
A hivatalnok ugyanolyan négyszögű szakállas volt, mint a
legtöbb asszír férfi. Kérdően nézett rá. Tamuzaddad pedig a
tanult illem szerint mélyen meghajolt. Maga mellé tette
utazókosarát, és a cseréptáblára írt kinevezőparancsot az
asztalra helyezte. Amaz éppen hogy belenézett; úgy látszik,
jól tud olvasni, mert azonnal látta, mi van benne. Egyszeriben
felpattant, Tamuzaddad elé lépett, és sokkal mélyebben
hajolt meg. Ebből vette tudomásul a babiloni írnok, hogy őt
itt magas állásba nevezték ki.
− Bizonnyal várnak már reád, uram, a könyvtár
főirodájában. Hagyd itt a poggyászodat, és jer velem,
elvezetlek.
Mentek is már, egyenest fel a lépcsőn. Ez szokatlan volt
Tamuzaddadnak. Babilonban úgy szokta meg, hogy az
emeletekre ferde, meredek folyosó vezet föl, néhány lépcső
csak néhány nagyobb épület bejárata előtt volt, de ott is
gyakoribb a ferde rámpa, mint a grádics. Ez a hosszú
lépcsősor pedig egészen furcsa a lábnak, amely még nem
szokta meg, hogy minden lépésnél följebb lépjen. De hát ezt
is meg lehet szokni. Az ember ugyan egy kicsit liheg tőle, de
tagadhatatlanul jó módszer, ha fel akar jutni az emeletre.
Az emeleten azután a vezető megmutatta, melyik kis
faajtón lépjen be: ott van a könyvtár főirodája.
Piros téglafalú helyiség volt. Körül polcokkal, a polcokon
cseréplapok, a polcok előtt asztalok, az asztaloknál székeken
írnokok és hivatalnokok. Valami áttekinthetetlen munka
folyt itt: mindenki maga elé hajolt, és vagy íróvesszővel írt
valamit, vagy táblákon olvasott valamit. Jöttére felnéztek. Ő
odament a középsőhöz, és neki mutatta fel kinevezését. Az is
felállt, és meghajolt előtte.
− Mára vártunk, uram − mondotta. − Lépj be a hivatal
főnökéhez. − És egy további ajtóra mutatott, amely egy
következő szobába vezetett.
Tamuzaddad ott is belépett. Ott díszes, kőlapú asztalnál,
faragott karosszékben ült a főnök. Előtte az asztalon nagy
ónixgombfejű botja. Az arca valahonnét nagyon ismerős.
Olyan mosollyal is néz rá, mintha régi ismerősök volnának.
Úgy is szólítja meg:
− Nébó isten hozott, Ismael fia Tamuzaddad! Bizonnyal
nem gondoltad, hogy itt is velem találkozol.
És ekkor már tudta is, hogy kicsoda: ez Asszurdan úr, aki
néhány hónappal ezelőtt még Nabupolasszár palotájában volt
asszír főhivatalnok, ő fizette ki kezeihez a jutalmat. Még az is
az eszébe jutott, hogy a zacskóban öt arannyal kevesebb volt,
mint amennyiről nyugtát kértek tőle.
− Asszurdan úr! − kiáltotta meglepetve. − De hiszen…
Az meg mosolygott.
− Azt mondod: “De hiszen…” Én is mondhatnám neked: de
hiszen te a babiloni Etana mester műhelyében vagy írnok, és
lám, most itt vagy mint a Királyi Könyvtár írásmestere. Az
istenek szándéka sok meglepetést okoz. Én sem gondoltam
akkor, hogy néhány hónap múlva a könyvtár főirodájának
főnöke leszek. Én annyit tudtam csupán, hogy szeretnék már
visszajönni Ninivébe, mert elegem volt Nabupolasszárból.
Akkor már ismételten kérelmeztem, hogy adjanak valami
hivatalt Ninivében, elvégre éppen elegendő, hogy három évet
töltöttem a ti Babilonotokban, amelyet sohase tudtam
megszokni. És Nabupolasszár közelében úgy éreztem, hogy
folytonos veszélyben van az ember.
Ahogy ezt könnyedén elmondotta, Tamuzaddadnak az
jutott eszébe, hogy akkor az a tiszt mondotta is neki, milyen
fölöslegesen sokat beszél Asszurdan úr. De miért érezte
magát veszélyben a kormányzóherceg mellett? Vajon meg
lehet ezt kérdezni?
− No, ülj le, Tamuzaddad, ott van a falnál egy szék, húzd
ide.
Ez megint szokatlan volt. Tamuzaddad még soha életében
nem ült széken, ahol ülés közben az ember lába lefelé lóg;
még akkor is úgy érzi az ember, mintha lógna, ha talpa
közben a padlón van. Nabupolasszár ült így a karosszékében.
De aki először ül így, az maga sem tudja, hogyan is tartsa a
felsőtestét. Asszurdan észre is vette bizonytalanságát, biztatta
is:
− Támaszkodj hátra, arra való a támla. Érdekes, nem is
rossz így ülni.
Az asszír úr pedig egyre beszélt:
− Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy meghívtak
téged írásmesternek. Gondoltam én már akkor, hogy
hamarosan előremégy. Már Babilonban is tudták a palotában,
hogy jól érted a mesterségedet. Mi pedig ezt jobban meg
tudjuk becsülni. Végre neked való helyen vagy: írástudó
embernek itt van a helye. És itt nagyobb biztonságban is
élhetsz, mint Babilonban.
Végre meg merte kérdezni:
− Mondd, uram, miért gondolod, hogy Babilonban nincs
biztonságban az ember?
Asszurdan magyarázta:
- Egy meghódolt tartomány fővárosa mindig gyanús. Egy
tartomány kormányzója is mindig gyanús. Ki hiszi el egy
kormányzóhercegnek, hogy nem akar maga is király lenni? Ki
hiszi el Babilonnak, hogy lelkesen szereti asszír urait? Ha
egy-egy bolond ostobaságot csinál, azt karóba lehet húzni. Ha
kettő vagy három csinálja, azokat meg lehet elevenen nyúzni.
De ha több csinálja, vagy ha a kormányzóherceg nem csap le
rájuk elég erélyesen, akkor rendet, kell teremteni. És egy
rendteremtésnek ártatlan emberek is az áldozatai lehetnek.
Ezért nem volt kedvem Babilonban lenni asszír
hivatalnoknak. A babiloniak gyűlöltek, Ninivében
gyanakodtak, elég jól végzem-e a munkámat. Hát nem jobb
itt, a könyvtárban? Itt azzal törődöm, hogy az épület mindig
tiszta legyen, az olvasók megkapják, amit olvasni akarnak, az
írásmestereknek pontosan megfizessék a nekik járó fizetést.
Te is jól fogod érezni itt magadat. Gondtalanul élhetsz. És
ajánlom, hogy hamarosan itteni leányt végy feleségül, mert
akkor gyorsan fognak téged is asszírnak tekinteni.
Amikor a sok beszédben egy lélegzésnyi szünetet tartott,
Tamuzaddad közölte tervét:
− Amint lehetséges, szeretném ide hozni özvegy
édesanyámat is.
− Ha lesz már házad, ide hozathatod. Csak azt nem tudom,
hogy okos dolog-e anyáddal együtt lakni attól fogva, amint
megnősülsz. Anyós és meny egy otthonban nagy
megpróbáltatás a férfi számára, de még nagyobb, ha az anyós
babiloni, és a menye asszír. Ezek minduntalan
kifogásolnivalót találnak egymásban. Én nagyon szeretem az
anyámat, nagyon szeretem a főfeleségemet, nagyon szeretem
a mellékfeleségemet, de van három házam, hogy ezek sohase
találkozzanak egymással, mert őrzöm a saját lelkem
nyugalmát.
Erre föl kellett nevetni. És meg merte kockáztatni a
megjegyzést:
− Sok pénz kell az ilyen élethez.
Asszurdan értően mosolygott.
− Akinek az istenek kegyessége elég magas hivatalt ad,
annak élnie kell tudni a hivatallal. A hivatalnokot jól fizetik,
de már te is sejted, hogy jó élethez semmiféle fizetés nem
elegendő. Remélem, észrevetted, hogy amikor kifizettem
neked a jutalmat, a zacskóban kevesebb arany volt, mint
amennyit elismertél.
− Öt arannyal − bámult erre Tamuzaddad.
− No látod − magyarázta módszerét Asszurdan. Mertél
volna panaszra menni bárkihez? Hiszen én nagyobb úr
voltam nálad, ma is nagyobb úr vagyok. És aki nagyobb úr
ellen panaszkodik, az rosszul jár. Én is kevesebb fizetést
kapok kézhez, mint amennyi jár, mert a Királyi Könyvtárnok,
aki nekünk fizet, mindenkinek a járandóságából levesz jó
néhány aranyat. De én bőségesen kárpótolom magamat
abból, hogy én még többet veszek le azokéból, akik tőlem
kapják munkájukért a megérdemelt jutalmat. Te sem fogsz
semmit sem tenni ellenem, amiért újholdkor kevesebb pénzt
kapsz, mint amennyi jár. Így is jól fogsz élni abból, amennyi
jut neked. Különben is a könyvtári munka mellett lesz időd,
hogy kereskedőknek szerződéseket írj, és ebből sok pénzt
lehet szerezni. Kifogásod pedig nem lesz ellenem, mert a
fölöttesed vagyok, és ezért jó barátságban akarsz élni velem.
Aminek én nagyon örülök, mert olyan ember vagy, aki nagyra
viheti. És most gyere, megmutatom a munkahelyedet. Azután
majd tanácsot adok, hol találsz lakást magadnak. Menjünk!
Felálltak. Tamuzaddad egy kicsit szédelgett. El sem tudta
eddig képzelni, hogy milyen a hivatali élet. És ez a nyíltság,
ahogy Asszurdan úr a szemébe mondja, hogyan rövidíti meg
az alája rendelteket! Nyilván minden hivatalban így megy ez.
Csak Asszurdan őszintébb a legtöbbnél. És annyi bizonyos,
hogy így is sokkalta több pénzt fog kapni, mint Etana mester
műhelyében.
 Mentek lefelé a lépcsőn. Asszurdan egyre beszélt:
− Az írásmesterek mind nagyon barátságosan fognak
fogadni. De vigyázz magadra, mert valamennyi gyűlöl!
Mindegyik gyűlöli mindegyiket, mert attól tart, hogy a másik
egy siklúval többet keres, mint ő. Valamennyi nagyon
barátságos valamennyihez, de éles fülekkel figyelik, mit
mond a másik, vajon nem lehet-e valamelyiküket valamiért
feljelenteni. Te pedig babiloni is vagy, arámi neved is van,
tehát könnyen mondhatsz valamit, amire azt lehet mondani,
hogy nem tiszteled eléggé Asszur istent vagy a
legfényességesebb királyt, vagy nem tartod eléggé szép
városnak Ninivét. Vigyázz hát a szavaidra! Légy te is nagyon
barátságos, de légy óvatos is! Hiszen ha nem vagy eléggé
barátságos, jelenthetik valahol, hogy ez a babiloni lenézi az
asszírokat. Ha nem vagy eléggé óvatos, akkor azt jelenthetik
valahol, hogy ez az arámi nem ismeri el Ninive feltétlen jogát
a népek feletti uralomra. Ezért is ajánlom, hogy végy
mihamarabb asszír feleséget magadnak. És igyekezz
mihamarabb megszokni a mi kiejtési módunkat. No, itt is
vagyunk már.
Közben leértek a lépcső aljára, befordultak egy folyosóra.
Egy ajtó előtt még ezt mondta Asszurdan:
− Ha megismerted őket, és tudod a munkádat, akkor majd
végigvezetlek a könyvtáron, hadd lásd, hol is dolgozol.
Erre nagyon kíváncsi is volt Tamuzaddad. Hiszen az
egyetlen jó ebben a kinevezésben, hogy ide tartozik, a világ
legnagyobb könyvtárához.
Asszurdan azonban már ajtót nyitott és belépett.
Világos kis szobácska volt ez: a magas ablak alatt alacsony,
ferde íróállvány. Itt végre nem széken kellett ülni, hanem
magas bőrpárnán. Oldalt polcon cseréptáblák, előtte vizes
rongyokkal letakart agyagtömb. Az íróállványon fakeretek,
íróeszközök. De a szobában senki sem volt.
− Ez lesz a te helyed. Majd a könyvtár legkegyesebb
igazgatója megmondja, mi lesz a munkád. Ha már láttad a
könyvtárat, végül hozzá megyünk, hogy meghajolj előtte.
Vigyázz! Nagyon nagy úr. A rangja azonos a főminiszterével.
Ugyanúgy legkegyesebb uramnak kell szólítani, mint a
minisztereket és kormányzókat. A legfényességesebb király a
barátjának nevezi. De most gyere, bemutatlak a többieknek.
Minden írásmesternek külön kis szobája van, hogy
zavartalanul írhasson.
Tamuzaddad körülnézett. Úgy gondolta, jól lehet itt
dolgozni. De most még Asszurdannal ki kellett lépnie, és
mentek tovább a folyosón. Egymás után sorakoztak az ajtók.
Az elsőn beléptek. Ugyanolyan kis írószoba volt, csak az
íróállvány mellett ott ült az írásmester.
Jöttükre felugrott, arca szélesen elmosolyodott, egész
felsőtestével meghajolt. Asszurdan bemutatta őket
egymásnak:
− Ez Tamuzaddad, az új írásmester.
− Vártunk már, Tamuzaddad, istenek hoztak, örömmel
látunk magunk között! − mondotta az igen udvarias hangon.
Asszurdan folytatta:
− Ez pedig Samasbanapli, legtudósabb írásmesterünk.
Sokat tanulhatsz tőle, számos nyelven tud, és ő írja a
legszebb betűket.
Tamuzaddad tisztelettel hajolt meg előtte. Azután figyelve
nézte, miféle ember ez a Samasbanapli.
Alacsonyabb és vékonyabb volt nála, de csak alig néhány
évvel lehet idősebb. Úgy látszik, itt a Királyi Könyvtárban
kedvelik a fiatal embereket. De ha fiatal is volt a tudós
írásmester, igen nagy szakállt viselt, dús haja is válla alá ért,
eltakarva füleit. Ez a sok fekete szőrzet gondosan göndörítve
volt. Köntöse tarka. És sarut viselt. Itt, úgy látszik, munka
közben is saruban illik lenni. Asszurdan úr természetesen
mindig saruban van, de ő magas rangú hivatalnok.
Lehetséges, hogy aki a könyvtár írásmestere, az magas
rangúnak számít, tehát mindig saruban kell járnia.
− Nagyon örülök, Samasbanapli mester, hogy ismerhetlek,
kérlek is, hogy tudásoddal segítesz is engem. Szeretnék
tanulni tőled.
Amaz mosolygott.
− Megtisztelsz a kéréseddel, de aligha lesz szükséged rá; jó
híred már megelőzött, tudjuk, hogy sok nyelven tudsz, és
igen szépen, világosan írod a betűket. Mikor foglalod el
íróállványodat?
Tamuzaddad kérdően nézett Asszurdanra, az válaszolt:
− Ma még otthont találunk a számára, de holnap reggeltől
kezdve már munkához lát.
Ezzel mentek is tovább. A következő szobában ősz hajú, ősz
szakállú írásmester várta őket. Ez is saruban volt, de öltözéke
egyszerű szürke vászon, szőrzete eléggé gondozatlan. Ő is
felállt a vendég jöttére, de alig hajolt meg. Tamuzaddad
azonban mélyen meghajolt, megadva az öregeknek kijáró
tiszteletet. Asszurdan neki is bemutatta az új írásmestert,
majd az öreget mutatta be az ifjúnak:
− Sarrukin, a bölcsek bölcse. Úgy tud sumerul, mint senki
más sem Ninivében, sem Babilonban, ő készítette el a
könyvtár sumer-akkád szótárát, ő a szerzője legjobb
nyelvtankönyveinknek. Ha valami kérdésed akad leírás
közben, hozzá fordulj tanácsért.
 Az öreg összehúzott szemekkel figyelte Tamuzaddadot,
azután egyszerre arámiul kérdezte:
− Arámi vagy? A neved arra vall.
− Az apám volt arámi, de én már babiloninak születtem.
Erre Sarrukin a legtisztább babiloni kiejtéssel folytatta:
− A babiloniak több nyelven is beszélnek, hasznukat lehet
venni. Csak ne büszkélkedj túlságosan babiloni voltoddal,
mert azt nem szeretjük. − Egyszeriben sumerra fordította a
szót: − Járatos vagy a nyelvtanban?
− Amennyit az iskolában megtanulhattam.
− Babilonban vannak jó iskolák, és vannak rossz iskolák.
No, majd idővel kikérdezlek, mennyire érted a legősibb
szövegek mondatait.
Tamuzaddad meghajolt.
− Boldog leszek, Sarrukin mester, ha tanulhatok tőled.
Úgy vélte, hogy ez a kiváló tudósnak mondott öreg nem túl
barátságos ember. Amikor kimentek a szobából, mondotta is
Asszurdannak. Az mosolygott.
− Vén bajkeverő. Igazán nagy tudós, de nem bírja elviselni,
hogy fiatalabb emberek is tudnak valamit. Már több ízben
feljelentette Samasbanaplit, hogy nem tiszteli eléggé az
isteneket, nem hajolt elég mélyen a legfényességesebb király
neve hallatára; még azzal is megvádolta, hogy cseréptáblákat
lop a könyvtárból, és eladja gazdag embereknek. Minden
vádról kiderült, hogy alaptalan. De az öregnek ezért sohase
történik bántódása, mert nagy tudós, és nagy tekintélye van.
− És Samasbanapli? Nem kért elégtételt?
Asszurdan nevetett.
− Ö is fel szokta jelenteni Sarrukint, hogy rágalmazó, de
vádolta már felségsértéssel is, a könyvtár javainak
elsikkasztásával. Ezek is alaptalan vádak voltak, de
Samasbanaplinak sem történt bántódása, mert az apja magas
rangú katonatiszt, nagybátyja pedig Nébó főpapja, a bátyja is
pap; ő sokadik fiú a családban, volt ott már elegendő pap is,
katona is, ezért lett írástudó. Légy jóban vele, de az öreg
Sarrukinnal is, mert ezek nagyon szeretnek följelentgetni. De
a többiek is. A többiek még jobban is fognak irigyelni, mint
ezek, mert szebben írsz, és több nyelvet tudsz.
Ezek után még jó néhány szobába bementek, mindenütt
udvarias szavakat váltottak. Asszurdan valamennyit úgy
mutatta be, mintha nem is volna annál kiválóbb tudósa az
írásmesterségnek. Valamennyi azt mondotta, hogy nagyon
örül az új írásmesternek. A végén Tamuzaddad már nemigen
tudta megkülönböztetni őket. Igazán csak az első kettőre, a
színesen öltözködő, göndör szőrzetű Samasbanaplira meg az
öreg Sarrukinra emlékezett.
Ekkor került sor magának a könyvtárnak megtekintésére.
Ha eddig mindaz, amit Asszurdan úrtól hallott, inkább
félelemmel töltötte el, mint bizakodással, ha eddig úgy kellett
éreznie, hogy ellenséges világba lépett − mindezt szinte el is
felejtette, és lelkét elfogta a lelkesedés, amikor belépett a
beláthatatlanul hosszú sorban húzódó könyvespolcok közé.
Két szinten: lent és az emeleten, óriási termekben, példás
rendben halmozódtak a cserépkötegek. Minden teremben
elébük lépett a könyvtáros, és készségesen mutatta az új
írásmesternek, mi minden sorakozik a polcokon. Egy
teremben kizárólag az istenek történeteiről szóló könyvek
voltak különböző változatokban. Nem egynek egymás mellett
volt található sumer és akkád nyelvű szövege. A másik
teremben a Gilgamesről szóló hősköltemény kötegei
különböző korok elbeszélése szerint, sokféle leírásban. Volt,
ahol kizárólag csillagászati szakmunkák sorakoztak.
Másikban a számok tudományának kötegei. Majd a mértan-
és építészettudomány terme következett. A könyvtár több
helyiségét is töltötték meg a törvények és rendeletek. Az
asszír és a babiloni jogon kívül meg lehetett találni a
legkülönbözőbb országok szokásainak leírását és
királyaiknak rendelkezéseit. Ezek mellett volt a királyi
hatóságok külföldi levelezéseinek irattára. És külön
termekben őrizték az Asszíria királyainak tetteiről szóló
feljegyzéseket.
Asszurdan magyarázta közben, hogy a különböző termek
könyvtárosait a legjobb tudósok közül válogatták ki. A
csillagászati könyvek fő őrzője maga is neves csillagász; a
törvényeké nagyérdemű jogász. Akad olyan könyvtáros is, aki
a magas rangú papok közül került ide, hiszen a papok tudnak
legtöbbet az istenek és a hősök történeteiről. Végül eljutottak
azokhoz a termekhez, amelyekben a nyelvtudomány tábláit
rakták rendbe. Itt szótárak, nyelvtankönyvek, a nyelvtanulást
megkönnyítő feljegyzések sorakoztak. Méghozzá nemcsak a
sumer és akkád nyelvekre vonatkozó művek, hanem a
birodalom valamennyi népének nyelvét ismertető
táblakötegek, sőt még a merőben idegen, azt is mondhatni,
ellenséges országok − mint Média, Lídia − népeinek nyelvei
is ismertek ezekben a termekben. De még az olyan távoli
világoké is, mint a görögöké, perzsáké, örményeké, hurritáké.
Tamuzaddad lázasnak érezte magát a lelkesedéstől: hiszen
ez a könyvtár a tudás teljessége. Aki itt tölti életét, annak a
maga munkáján kívül bőséges lehetősége van tanulmányozni
ezeket a számlálhatatlan táblákat. És Asszurdan úr
bizonygatta is, hogy a legeslegfelsőbb körökben nagyon jó
néven veszik, ha az írásmester szakadatlanul tovább tanul.
Nem egy nagy tudós innét, a könyvtárból lépett ki, s lett
hírneves jogász, csillagász vagy nyelvtanító. Tanulásra mindig
szakíthat időt az itt dolgozó írástudó. Erre való a tágas
olvasóterem, ahol egyébként bárki, aki többet akar tudni,
mint amennyit eddig tudott, megkaphatja azt a könyvet,
amelyet olvasni akar. Aki maga sem tudja pontosan, hol
találja azt, amit olvasni akar, forduljon a könyvtárosokhoz.
Azért vannak itt, hogy tanácsokat adjanak az olvasóknak. És
aligha akad érdeklődő, aki ne találhatna kielégülést a Ninivei
Királyi Könyvtárban.
− Több mint 25 000 cseréptábla várja itt az olvasót.
A szám maga is szédítő volt. És tiszteletet parancsolt az a
felismerés, hogy ezt a temérdek tudásanyagot példásan leírva
itt olyan rendben tartják, hogy mindig megtalálják, amit az
olvasók keresnek. És amikor az olvasó elolvasta a köteget,
akkor nem kétséges, hová kell visszarakni, hogy ha kell, újra
megtalálhassák.
− Bárki olvashat itt?
− Bárki − bólintott Asszurdan. − Még a rabszolga is, ha tud
olvasni, és gazdája megengedi neki, hogy ide jöjjön. A
legfényességesebb király teremtette ezt az intézményt,
mondván, hogy ez a tudás temploma, semmivel sincs a többi
isten temploma mögött. A legfőbb úr Asszur isten, de utána
maga Marduk, a sugárzó sem különb, mint Nébó, az írástudó.
A könyvtár Nébó legszentebb temploma. Templomba pedig
bárki beléphet áldozni, nem kell fizetni sem érte, magát és az
egész országot gazdagítja, ha olvasással áldoz. De itt kell
áldoznia. Senki egyetlen cseréptáblát nem vihet ki innét.
Életével lakói, aki írott táblát lop ki a könyvtárból, így
parancsolta ezt a legfényességesebb király, Asszurbanapli.
Ahogy kimondotta Asszurbanapli nevét, mélyen meghajolt,
és ugyanilyen mélyen hajolt meg a király neve hallatára
Tamuzaddad. Szívében pedig eltelt tisztelettel a
könyvtárteremtő király, Asszur földi kedvence iránt. Ezt a
nevet Babilonban mindig csak csöndesen, de mindig rémült
félelemmel vagy éppen gyűlölettel mondották ki. Johanan
gyűlölete jutott Tamuzaddad eszébe. Vajon mit szólna és mit
érezne az írástudó Johanan, ha ismerné ezt a könyvtárat, és
megtudná, hogy itt mindenki művelheti lelkét, hogy itt
összegyűjtötték a tudás teljességét?
Akármit tett Asszurbanipal király − ahogy a nevét
Babilonban mondják ki −, bizonnyal valóban nagyon sok
kiontott vér kiáltja hangtalanul nevét a magasságokba, de
melyik király nem volt vérengző? Akinek nagyobb a hatalma,
az több vért ont, mint akinek kisebb a hatalma. Igaz, az
asszírok talán kegyetlenebbek, lélekdermesztőbbek, mint
bármelyik más nép, és királyaik több szörnyűségre adtak
parancsot, mint más királyok… De hol van még egy vérengző
király, aki közben így pártolná a tudást, a költészetet, az
emberek művelődését? Ez a könyvtár többet ér a világ
bármely más épületcsodájánál, mert itt együtt van minden,
ami a lélek gyönyörűségére szolgál.
− Most azután menjünk végre legkegyesebb igazgató urunk
elébe − mondotta Asszurdan. − Ne feledd el, a könyvtár
igazgatója semmivel sem kevesebb, mint a főminiszter vagy a
kormányzóherceg vagy bármelyik isten legfőbb papja.
Ugyanúgy legkegyesebb úrnak kell szólítani, mint
Nabupolasszárt.
Ahogy a folyosón mentek az igazgató termei felé,
Asszurdan magyarázta, hogy az igazgató maga is Nébó
főpapja volt, de egyben nevezetes csillagász, ifjabb korában
miniszter is volt, a legfényességesebb király bizalmasa.
Kétszárnyú bronzajtó előtt dárdás őrök álltak, jelezvén a
tudós nagyúr tekintélyét. Jöttükre fegyverükkel tisztelegtek.
Asszurdan benyitott. Nagy teremben asztalok mellett
nagyszakállas férfiak ültek, és további kétszárnyas ajtó
vezetett az igazgatóhoz. Asszurdan megmondta az egyik
nagyszakállasnak, hogy az új írásmestert kívánja bemutatni,
mire az felállt és bement. Hamarosan jött is, ajtót tárva
elébük.
Beléptek.
Puha szőnyeggel borított, kék zománcfalú teremben, nehéz
fából faragott karosszékben ült az igazgató. A falakon színes
berakott képek: fent középen, magasan az igazgató feje fölött
Asszur lebegő alakja, oldalt istenek és szárnyas szörnyetegek.
A karosszékben ülő, mozdulatlannak látszó férfi öreg ember
volt. Ősz haja válláig hullt, ősz szakálla melle alá ért, köntöse
tiszta fehér, de saruja aranyból. Egyszerűségében fenséges
volt, mint az istenek.
Asszurdan és Tamuzaddad a földre borult előtte,
homlokukkal érintették a puha szőnyeget, mígnem a hang
engedélyt nem adott:
− Felemelkedhettek és szembenézhettek.
Ez a hang mély és lágy volt.
A hódolók felálltak és szembenéztek. Az aggastyán hosszan
nézte a fiatal írástudót, végre megszólalt:
− Te vagy hát Ismael fia Tamuzaddad. Láttam az írásodat,
megmutatták nekem a Gilgames tábláinak leírását, amelyet
te végeztél, és felettébb tetszett. Ezért hívtalak paranccsal ide,
hogy légy a mi írásmesterünk.
− Hadd köszönjem meg kegyességedet, legkegyesebb
uram! − mondotta illemszabályszerűen Tamuzaddad.
Az igazgató kérdően nézett rá, azután ezt mondotta:
 − Remélem, nem elégszel meg azzal, hogy szépen tudsz
írni, hanem igyekszel egyre többet tudni. Érdeklődtünk
felőled. Te sok nyelven tudsz, tehát sokféleképpen
olvashatsz. Miben kívánnád továbbfejleszteni a tudásodat?
− Az istenek ismeretében és abban, hogy az istenek
tetteiről szóló ősi sumer szövegeket minél több más nyelvre
fordítsam le.
Az ősz fej bólintott.
− Helyes. Egyre jobban kell tudnod a nyelveket. De ahhoz,
hogy megértsed az isteneket, tudnod kell valamit a csillagok
világáról is. Az istenek a csillagok járásában nyilatkoznak
meg. Úgy is mondhatjuk, hogy a csillagokból megismerhető
törvényeket nevezzük isteneknek.
Tamuzaddadnak hirtelen gyorsabban kezdett dobogni a
szíve. Úgy érezte, hogy ezekben a szavakban valami olyan
bölcsesség lappang, amit még sohase hallott. Nem illett itt
hangosan szólnia, mégis önkéntelenül felkiáltott:
− Ezt! Ezt szeretném megtanulni, legkegyesebb uram!
Asszurdan rosszallóan nézett rá a közbeszólásért és ezért a
hangért. Hanem az aggastyán, úgy látszik, kihallotta a szavak
lejtéséből az őszinte elragadtatást. Az ősz arcon mosoly jelent
meg, és a lágy, mély hang így szólt:
− Úgy látszik, méltó vagy az igazi tudásra. Kezdd el holnap
a munkádat. Kérd ki a könyvtárosoktól az “Amikor fent…”
kezdetű táblákat, amelyekben olvasható, hogy az ősi
zűrzavarból hogyan lett a törvények szerint mozgó világ.
Ősrégi történet, nem könnyen érthető, olvasd át többször is,
és akkor írd le a magad szavaival olyan világosan, hogy aki
ma olvassa, azonnal megérthesse. Ez nem másolómunka,
nem írnoki munka, hanem írásmesteri munka. Jól gondold
meg minden mondatát, gondolj arra, hogy világosan
érthetőnek kell lenned.
Nagy feladat ez az írástudó számára: a nehezen érthetőt
megérteni, és mások számára könnyen érthetővé tenni.
Tamuzaddadot elragadta a feladat.
− Köszönöm, legkegyesebb uram!
− Ha jól végezted a feladatodat, akkor magam foglak
bevezetni a következő tudnivalókba. Menj, és végezd
dolgodat!
Újra leborultak, majd fölemelkedvén, hátrálva mentek az
ajtó felé, amely kinyílt nekik. Odakint mindig volt, aki
figyelte, mikor kell ajtót nyitni.
A folyosón azután Asszurdan ezt mondotta:
− Megnyerted a tetszését. Szerencsés fiatalember vagy.
Akit az igazgató hajlandó személyesen tanítani, abból olyan
tudós válhat, akinek országos tekintélye van. Te még hasznos
barátom leszel. Ezért én is hasznos barátod leszek. Ha valami
gondod van, fordulj csak hozzám!
Most már csak az volt hátra, hogy lakhelyet kerítsenek
Tamuzaddadnak. Erről is Asszurdan gondoskodott.
− Nem túl messze lakik egy sarukészítő-mester. Nem
szegény ember, számos legénnyel dolgozik, rabszolgái is
vannak, nem lenne rákényszerülve, hogy házába lakót is
fogadjon. De szereti a nála előkelőbb embereket, és a királyi
írásmester felettébb előkelő egy sarukészítő körében. Én is
nála dolgoztatok, mondtam már néki, hogy érkezel, és
otthonra van szükséged. Szívesen lát a házában. Valamivel
többet fogsz fizetni, mint ha távolabb, valami szerényebb
otthonban találnál szobát magadnak, de itt kényelmesen
fogsz élni, este, ha hazatérsz, jó ennivalókat kapsz, közel
lakói a könyvtárhoz. És ne feledd el: most már jó fizetésű
mester vagy, aki megfizetheted a jobb lakást is. Azután majd
nézz körül, hiszen amúgy is házat akarsz venni. Mire családot
alapítasz, kell a ház. És ha valóban ide akarod hozatni az
anyádat, akkor is kell. De ehhez még sok aranyat kell
megkeresned. Vagy hamarosan gazdag leányt kell feleségül
venned. És ez a legokosabb. Akkor vagy itt itthon, ha
mihamarabb asszír család leánya a feleséged. No, vedd a
kosaradat, és ülj be az első gyaloghintóba. A sarukészítő is
jobban tisztel, ha hintón érkezel.
Még megmondta a sarukészítő nevét, és hogy merre találja
a házát, azután Tamuzaddad fogta a kapu melletti szobában
hagyott kosarat, hogy induljon. Asszurdan odáig kísérte le.
Búcsúzásul ennyit tett még hozzá:
- És ne feledd el, hogy mindig saruban járj, és fodrásszal
tartasd rendben hajadat és szakálladat, mivel királyi
írásmester vagy, tehát tekintélyes ember. Holnap pedig reggel
foglald el íróállványodat.

A SARUKÉSZITÖNÉL

Inaki, a sarukészítő már várta az írásmestert. Amikor a

gyaloghintó megállt a háza előtt, a keskeny, de igen
egyenesen épült mellékutcában, kisietett eléje, és mélyen
meghajolt előtte, ahogy illett, ha egy sarukészítő-mester
köszönt egy királyi írásmestert.
Tamuzaddad igazán csak most, a két ember hordta székben
vette tudomásul, hogy mennyire más formájú élet kezdődik
számára. Itt van, idegenben, de váratlanul tekintélyes
emberként. Még nem tudta elképzelni, hogyan is folytatódik
az, ami ma itt elkezdődött. De a legfőbb gondja az volt, hogy
miképpen is fog végül, de nemsokára idekerülni Susana az ő
feleségének. Ez a legfontosabb. Ha Susana a felesége, és ha
itt lehet anyja is a két húgával, akkor talán egészen jól el
lehet élni ebben a még szokatlan Ninivében. De még nem
tudta, hogyan is kell hozzálátnia ehhez a jövendő élethez.
Ehhez Tisri hónapjában Babilonban kell lennie, a palotában
kell lennie, a hercegnő előtt, aki megígérte Susanát. Susana
tudja, hogy ő itt van, tehát tudhatja a hercegnő is. Mit fognak
csinálni az ő érdekükben Babilonban?
Míg erre gondolt, a gyaloghintó megérkezett, hiszen nem
volt nagy útja a könyvtártól a sarukészítő házáig, és Inaki, a
sarukészítő, lám, itt hajlong előtte. Furcsa kis emberke,
szokatlanul hegyes szakállal. Az asszírok általában
négyszögűre vágják a szakállukat. Babilonból úgy emlékezett,
hogy a föníciaiak viselnek ilyen elhegyesedő szőrzetet az
álluk alatt. A ruhája tarka, fejkendője is tarka. És sarut visel.
Miért is ne viselne, hiszen sarukészítő. De Babilonban a
kézművesek, hacsak nem mennek templomba, sohase
viselnek sarut.
Tamuzaddad kifizette a gyaloghintót, és Inakival bement a
házba. Közben a sarukészítő folyton beszélt. Annyit beszélt,
hogy alig lehetett odafigyelni. Dicsérte a saját házát, és
fogadkozott, hogy előkelő vendége nagyon jól fogja érezni
magát.
A sarukészítés, úgy látszik, jól jövedelmezett, mert a ház
szép és kényelmes volt. Egyemeletes. A földszinten volt a
műhely. Bőrszag terjengett mindenütt. Nagy helyiségben
alacsony ülőhelyeken sokan dolgoztak. Hosszú polcokon kész
saruk sorakoztak. Innét lépcső − már megint lépcső! −
vezetett az emeletre. De előbb még hátramentek, ahol az
udvarról nyílt a félig fedett konyha. Ott négy nő is
sürgölődött. Tamuzaddad jöttére kitódultak, és meghajoltak
előtte. A gazda tudatta, kik is azok:
− A feleségem, a két mellékfeleségem meg a legnagyobb
leányom. Nézd meg jól a leányomat, uram, mert igen szép, és
máris jó gazdasszony.
Tamuzaddad megnézte a tisztelgő nőket. Három nagy
termetű, kövér nő volt. A kis vékony Inaki, úgy látszik, a
termetes asszonyokat kedvelte, mert ilyen a feleség is meg a
két mellékfeleség is. De a negyedik fiatal volt, és még csak
kezdett kövér lenni, tehát ez a dicsért leányzó. Fekete volt és
egy kicsit bandzsa.
Inaki egyre beszélt:
− Sajnos, ma már csak leányom van. Volt két fiam, mind a
kettő elesett a háborúkban. Öcséim is elestek. A családban
ma már csak én vagyok élő férfi. Ez a leány a főfeleségemtől
van, ő fogja örökölni a vagyonomat. Van még négy leányom a
mellékfeleségeimtől, azok nem örökölnek, azokat csak
kiházasítom, ha akad kérőjük. De majd csak akad, mert van
elegendő pénzem. Még Asszur papjai is nálam készíttetik a
saruikat. Majd csinálok neked is méltó sarut. Ami a lábadon
van, úgy látom, nemigen jó mester műve. Most gyere, nézd
meg a szobádat.
Felmentek az emeletre. Ott számos szoba volt, ami kellett
is a nagy családnak, amelyből a fiúkat már áldozatul kérte
Asszíria örökös háborúskodása.
Szép, tiszta, festetlen vörös tégla falú helyiség volt ez,
ablakkal az udvar felé. Volt benne egy alacsony fekvőhely, két
ülőpárna meg egy hosszú láda a fal mellett ruhák számára.
Igazán jómódú lehet Inaki, ha faládára is telik neki.
− Reggelizni és vacsorázni velünk fogsz, uram. Napközben
amúgy is a könyvtárban leszel. Déli pihenő idején ott a
közelben mindig vannak árusok, akiktől ennivalót lehet
venni.
Tamuzaddadnak tetszett a lakás. Megkérdezte, mennyit
kell fizetnie érte.
− Ilyen jó és kényelmes otthont sehol sem kaphatsz.
Újholdanként két aranyat, vagyis 26 siklú ezüstpénzt fizetsz
érte. De ha kedvet kaptál a leányomra, és elveszed feleségül,
akkor semmit sem kell fizetned, és ha fiúgyermeketek
születik, akkor te vagy az örökösöm.
Tamuzaddad dermedt csodálkozással nézett erre az
ajánlatra, Inaki azonban már magyarázta is:
− Nézd, uram, én gazdag ember vagyok, de szeretnék igazi
előkelő rokonságot. Engem is jobban tisztelnek, ha királyi
írásmester a vőm. És te ráadásul nem vagy asszír. Akkor
tehát a te fiadat nem viszik el katonának. Mi senki másban
nem bízunk, csak magunkban. Akinek az apja nem asszír,
abból nem lesz katona. Énnekem pedig elég volt, hogy két
fiam és három öcsém esett el a háborúkban. Szeretnék egy
fiúunokát, aki nem lesz katona. És szeretnék egy vőt, aki
nálunk előkelőbb. És mert gazdag vagyok, ez nem is
lehetetlen. Te pedig jóvágású fiatalember vagy, Asszurdan úr
is sok jót mondott felőled. Még azt is mondta, hogy
okvetlenül asszír leányt akarsz feleségül venni. Hát miért ne
vehetned el az én leányomat, akivel gazdag örökséget
kaphatsz?
Tamuzaddad nem tudta, ezek után elfogadhatja-e a szobát
akár az igen drága árért. De a szoba jó, és a ház jó helyen van.
Ez a sarukészítő olyan őszintén beszél, hogy talán őt is
megérti, így válaszolt tehát:
− Megtisztelő az ajánlatod. De nékem menyasszonyom
van. Én hamarosan házat akarok venni, ide hozatni az
anyámat, húgaimat, és minél hamarabb feleségül venni
menyasszonyomat, aki Babilonban vár reám. Asszurdan
tévedett. Én nagyon tisztelem az asszírokat, talán valóban
asszír leányt vettem volna feleségül, talán éppen a te
leányodat, ha nincs menyasszonyom. De én senki mást nem
akarok feleségül venni.
Gondolta, hogy erre a sarukészítő megharagszik, és azt
mondja, hogy keressen másutt otthont magának. De az
egyáltalán nem látszott haragosnak. Bólintott és szólt:
− Így is jól van, uram, csak gondoltam, ez neked is előnyös.
Akkor hát fizesd meg újholdanként a 26 siklú ezüstöt, azaz a
két aranyat, és légy házam vendége, amíg házat nem veszel
magadnak.
Ebben meg is állapodtak.
Tamuzaddad most már ninivei lakos volt. Elfoglalhatta
helyét a könyvtárban.

MÁS FORMÁJÚ ÉLET

Este Inaki családjával vacsorázott a számos nő körében.

Egy feleség, két mellékfeleség, ezeknek összesen öt leánya
ülte körbe az alacsony étkezőasztallapot. A lányok felváltva
ugráltak fel, futottak ki a konyhába, és hozták az újabb enni-
inni valókat. Tudta már Tamuzaddad, hogy a déli pihenő
előtt, ebédkor itt ülnek a műhely szabad legényei is. A sokat
beszélő Inaki azt is elmondta, hogy a legények remélik, hogy
feleségül nyerhetik a mester valamelyik mellékfeleségétől
született leányát, hogy a hozományból maguk is sarukészítő
műhelyt nyissanak. Ezt a mester helyeselte is, így lesz
minden legényből önálló mester. De főfeleségétől született
első leányát, azt a kis bandzsát, tekintélyesebb férjnek
tartogatja.
− Kár, hogy nem akarod elvenni − ismételte −, de még
meggondolhatod magadat. − Hangosan mondotta, az egész
család füle hallatára, és a sok nő mind Tamuzaddadra nézett,
arcukon látszott, hogy valamennyi szeretné, ha a vendég itt
maradna a ház ifjabbik urának. A kis bandzsa még szemébe is
mosolygott. Nem is volt csúnya leány, csak a szemei néztek
kissé ferdén. Aki megkívánja a sarukészítő bizonnyal nagy
halomba gyűjtött pénzét, az nem is találhatja nagy áldozatnak
feleségül venni. Tamuzaddadnak azonban a jelentéktelen
leányka mögött felrémlett Susana szelíd szépsége, és
mentegetőző mozdulattal hajtotta le a fejét, mintegy jelezve,
hogy ő szívesen okozna örömet a kedves családnak, de hát
neki van már menyasszonya.
Vacsora után azután Inaki sorra idézte a főistenek nevét,
hogy azok vigyázzanak éjszaka, és tartsák távol az ártó
démonokat. Most már mehettek nyugovóra.
Álom közben pedig Tamuzaddadnak kavarogva tértek
vissza a kifárasztó nap képei: a megérkezés, a könyvtár
folyosói, Asszurdan úr, az írásmesterek, azután mint valami
isten, magasodott fel az igazgató. Ebben az álomban úgy
rémlett, mintha az igazgató volna maga Asszurbanapli király,
aki a könyvtár lépcsőjén jön lefelé, alighanem egyenest Ea
isten egéből száll méltóságteljesen a földre, és jobb kezével
Susanát vezeti. Susana lábán saru van, holott a
rabszolgalányok nem hordanak sarut. Tamuzaddad várja,
hogy az igazgató-király hozzá vezesse menyasszonyát, de
azok egyszerre eltűnnek, és helyettük Asszurdan jön le
kedélyes mosollyal a lépcsőn, szembeáll vele, és ezt mondja:
− Huszonhat siklúért, azaz két aranyért megveheted.
Csak azt nem lehet tudni, kit vehet meg: Susanát vagy
Inaki bandzsa leányát. Ő pedig így válaszol:
− Előbb el kell olvasnom és meg kell értenem az “Amikor
fent…” kezdetű táblákat.
Erre felébredt. Azon töprengett, vajon melyik isten
sugallhatta ezeket az éji látomásokat, és vajon mit
jelentenek. Egy tanult álomfejtő talán meg tudná
magyarázni. Mindenesetre jó volt álmában látni Susanát, de
nem volt jó, hogy eltűnt előle. Az azonban valami fontos
lehet, hogy neki álmában is a teendője jutott az eszébe:
mindenekelőtt el kell olvasni és meg kell érteni az “Amikor
fent…” kezdetű ősrégi szöveget, hogy érthetőbb szavakkal írja
le az olvasók számára. Ez a feladat, ebből fogja az igazgató
megérteni, hogy méltó-e a továbbtanulásra.
Gyorsan felöltözött, sarut kötött, lement az udvar kútjához,
ahol megmosta arcát, és kiöblítette szájából az alvást. A nagy
szobában már várta a reggeli ennivaló. Gyorsan végzett vele,
köszönt és indult. Bár gyaloghintón érkezett, megjegyezte a
könyvtárhoz vezető utat: nem volt messze a tudás palotája.
Akivel odabent találkozott, már tudta, kicsoda; ismerősként
köszöntötték. Egyenest felment a könyvtárba, kereste az
istenek történeteiről szóló művek termét, ott meghajolt a
tudós könyvtáros előtt, és elmondta a feladatát. A könyvtáros
helyeslőén bólintott, kikereste a kért táblaköteget, és átadta.
Majd hozzátette:
− Ha meg akarod érteni a szöveg homályos célzásait,
helyes, ha a csillagászati művek közül kiveszel egyet, amely a
világ keletkezéséről és elrendezéséről szól. Akkor majd
meglátod, hogy ez az ősi istenekről szóló történet
tulajdonképpen a világmindenség kialakulásáról beszél. Meg
is magyarázhatod az olvasóknak, hogy a csillagok
mozgásának ismerete nélkül érthetetlen mese az istenek
története, de az istenek történetei meg is könnyítik a
világmindenség megértését.
Már az igazgató is valami hasonlót mondott. Itt tudnak
valami titkot a világmindenségről, amelyet neki is ismernie
kell.
Tamuzaddad egyre inkább úgy érezte, mintha fejében
tágulni kezdene a világ. Megköszönte a tanácsot, és átment a
csillagászati munkákat őrző terembe. Ott meghajolt a
csillagász-könyvtáros előtt, aki meghallgatva az új írásmester
kérését, komoly arccal, de nagyon is helyeselve bólintott. Ezt
kérdezte azonban:
− Mennyire vagy járatos a számok tudományában? És
mennyi mértant tanultál?
Tamuzaddad halkan válaszolta, hogy bizony éppen ezekben
az ismeretekben nincs úgy otthon, mint az istenek világában
meg a jogtudományban vagy éppen a nyelvek ismeretében. A
csillagász ingatta a fejét.
− Akkor bizony nagyon nehezen fogod megérteni a
csillagok járásáról szóló leírásokat. De azért keresünk egy
olyan köteget, amely a nagyközönséghez szól, és
közérthetően, számtani és mértani kifejezések mellőzésével
foglalja össze az égi mozgást.
Levett a polcról egy sok táblából összekötött köteget, és
átadta. Tamuzaddad megköszönte, és ment is már szobája
felé. Közben arra gondolt, hogy lám, milyen keveset is tud. Az
istenek megértéséhez csillagászat kell, a csillagászat
megértéséhez számtan és mértan kell. De a hajóépítéshez is
számtan kell, és a hajózáshoz is csillagászat kell − ezt tanulja
Babilonban Andronikosz. A paloták építéséhez is számtan
meg mértan kell − ezt tudja olyan jól Babilonban Johanan
apja. Íme, a babiloni Ismael fia Tamuzaddad mennyi mindent
tanult, még királyi írásmester is lett tudása folytán, de már az
első feladatnál kiderül, hogy mindez kevés, még sok mindent
kell megtanulnia ahhoz is, hogy világos szavakkal elmondja
az olvasóknak az istenek történeteit, amelyekről pedig azt
hitte, hogy jól érti. Amit ő tud, az elegendő Etana mester
könyvműhelyében, de nem elegendő a Ninivei Királyi
Könyvtárban. Vajon a szívélyes hangú Samasbanapli vagy az
öreg Sarrukin mennyivel tud többet, mint ő? Az öreg minden
bizonnyal sokkal többet tud a nyelvek titkairól, hiszen híres
nyelvtudós. De tud-e csillagászatot és számtant? Vagy az a
csillagász-könyvtáros, aki a lelkére kötötte, hogy tanuljon
számtant és mértant, ismeri-e Hammurapi
törvénykönyvének rendszerét? Tud-e sumer szöveget arámira
fordítani? Ismeri-e a sumer meg az akkád ékírás mellett az
egészen más formájú arámi betűket is? Mindezt nyilván
hamarosan meg fogja tudni, ha már jobban ismeri az
ittenieket.
Belépett szobájába, leült a magas párnára az íróállvány elé,
és kibontotta az “Amikor fent…” kezdetű köteget.
Akkádul volt írva, de olyan régi akkád nyelven, mint
Hammurapi király törvénykönyve. Tamuzaddad értette ezt a
régi nyelvet, nem is a szavakkal volt baja, hanem a szavak
értelmével. És olyan bonyolult mondatokban írta a hajdani
szerző, hogy nemegyszer háromszor is újra kellett olvasnia
egy sort, amíg megértette, mit is jelent valóban. Igaza van az
igazgatónak: ezt az olvasók számára el kell mondani
egyszerűbben és mai nyelven. Beletelik néhány nap, amíg
maga megérti, azután még hozzáolvassa azt a csillagászati
könyvet is, hogy észrevegye, melyik istenkaland miféle
csillagászati igazságnak felel meg. Nehéz munka, de nagyon
élvezetes munka.
Az első tábla első sorainál tartott, amikor nyílt az ajtó, és
nagy hajlongással belépett egy férfi; mezítláb járt, és a
válláról szíjon bőrzsák függött. Ez valami árus vagy
kézműves. Közölte is azonnal, hogy pecséthenger-készítő.
Magyarázta, hogy a királyi írásmesternek jó minőségű
pecséthengerre van szüksége, hogy hivatalos írásokra vagy
éppen az általa leírt szövegekre ezzel nyomja a nevét.
Kétségtelenül igaza is van − látta be Tamuzaddad. A babiloni
írnok nélkülözhette a pecséthengert, ámbár akkor is szüksége
lett volna olykor-olykor erre az eszközre. Most azonban már
nélkülözhetetlen. Kedve is támadt azonnal, hogy neki is
legyen kis kőhengere, amelyet ha végiggördítenek a puha
agyagon, ott bevésődik a neve: Ismael fia Tamuzaddad.
A vésnökmester mintákat vett elő zsákjából. Legolcsóbb a
homokkő, de abba nem is lehet olyan világosan, olyan
finoman belevésni a nevet. Ehhez alkalmasabb a diorit.
Hanem aki igazán ad magára, az ónixból, méghozzá nem is
tarka színezésű, hanem fekete ónixból készítteti a
pecséthengerét. Nyomja csak le az írásmester úr a nevét egy
agyaglapba, és ő holnapra belevési a kis, könnyen görgethető
ónixhengerbe. Hat siklú a henger, hat siklú a bevésés,
összesen tizenkét siklú, tehát még egy aranyba se kerül. Csak
akkor kell fizetni, ha elkészült. De ha kívánja, akkor a neve
mellé odavési az íróállvány mellett dolgozó írásmester képét
is, hogy világos legyen, kinek-minek a pecsétje ez. A kép
bevésése külön egy arany.
Annyi bizonyos, hogy Ninivében jobban megy az ember
pénze, mint otthon. Igaz, itt többet is keres. De
takarékoskodni kell, ha előbb-utóbb házat akar venni.
Mégsem tudta megállni, hogy ne a fekete ónixhengert
válassza. Vésse be az értő kézműves a nevét; kép nem kell
hozzá. Sietett is már a vésnök az agyagba nyomott névvel.
Tamuzaddad pedig örült, hogy lesz saját pecséthengere. Úgy
érezte, hogy ezzel a maga ura az ember.
Visszatért az olvasáshoz, de nemsokára megint nyílt az
ajtó. Felnézett, és a belépő láttára felállt. Csúcsos sisakú,
kardos, hímzett köntösű tiszt volt. Nyakában ezüst
nyakláncon kerek medália: ez alighanem testőrtiszt. A
testőrök nemcsak katonák, hanem a birodalom belső
rendjének fenntartói is.
Mélyen meghajolt. Az pedig barátságosan mondotta:
− Ülj csak le, Ismael fia Tamuzaddad. Szeretnék egy kicsit
elbeszélgetni veled.
− Uram, én nem ülhetek, amíg te állsz − válaszolt kellő
udvariassággal. − A kapuőrzőktől kérek a te számodra is
ülőpárnát.
− Csak hagyd, Tamuzaddad! Jobb szeretek úgy beszélgetni,
ha a másik ül, én meg állok, és felülről nézem. Ülj hátié!
Szorongva foglalta el a helyét a magas párnán. Mit akarhat
tőle a testőrség tisztje? Az meg szembeállt vele, és
mosolyogva nézte. Végre megszólalt:
− Szeretjük ismerni azokat a nagy tudású férfiakat, akik itt,
a könyvtárban szolgálják a tudást. Te még új ember vagy itt,
de azt már nyilván tudod, hogy ti vagytok a
legfényességesebb király kedvencei. Nektek tehát felettébb
méltóknak kell lennetek az ő bizalmára. Mit gondolsz,
akikkel eddig találkoztál itt a tegnapi napon vagy akár ma
reggel, mind méltó erre a legmegtisztelőbb bizalomra?
Tamuzaddad habozva válaszolt:
− Hogyan dönthetném ezt el, uram? Kit lehet megismerni
első látásra vagy első beszélgetésre? Én csak azt vettem
tudomásul, hogy az írásmesterek és a könyvtárosok mind
sokkal többet tudnak, mint én, és nem is értem a nagy
kegyet, hogy csekély ismereteimmel ide kerülhettem királyi
írásmesternek.
− Látod, ezt a szerénységet szeretjük. De mondd csak, a
könyvtári hivatal főnökét, Asszurdant is méltónak tartod a
bizalomra?
− Már Babilonban is jóindulatúnak mutatkozott irántam;
most régi ismerősként fogadott, és hasznos tanácsokkal látott
el.
− És bizonnyal sokat beszélt − mosolygott a tiszt. De én
arra volnék kíváncsi, vajon mint felettesed nem igényel-e
aranyakat levonni magának az újholdanként téged illető
fizetésből.
− Nem! − Határozottan mondta, hangosabban is, mint
szerette volna. Hanem erre a tiszt karba fonta a kezeit.
− Látod, Tamuzaddad, most hazudtál. Nekünk pedig
sohase szabad hazudnod, mert nagyon rosszul jársz. Mi
tudjuk, hogy Asszurdan nemcsak minden alantasának a
fizetéséből megtart magának néhány aranyat, de ezt előre
meg is mondja. Neked is megmondta már tegnap.
Tamuzaddad úgy érezte, mintha a gyomra ki akarna
szakadni.
− De hogyha tudjátok… − hebegte. A tiszt derűsen nézett
rá.
− Ezzel akarjuk megtudni, mennyire vagytok őszinték
hozzánk. Asszurdan közölte velünk, hogy ezt mondotta
neked, mert mi ezzel megtudjuk, miféle ember vagy. A te
dolgod az lett volna, hogy azonnal feljelentsd a hivatal
főnökét. Mindent jelenteni kell nekünk, amit helytelennek
véltek. Az azután a mi dolgunk, hogy kivizsgáljuk, vajon
valóban helytelene. Inkább alaptalanul jelents fel valakit,
mint alaptalanul mulaszd el a feljelentést. Értetted?
− Értettem, uram.
− Hát akkor jól nézz körül! Én el-eljárok hozzátok. Ha úgy
vennéd észre, hogy valamelyik írásmester tiszteletlenül
beszél a felettesekről, vagy helyteleníti, amit a rendeletek
elrendelnek, vagy nem hajol meg elég mélyen a
legfényességesebb király nevének kiejtésekor, vagy éppen
rosszat mond mifelőlünk, testőrökről, vagy nem él a
törvények szerint − te jelentsd. Mi kivizsgáljuk, és ha alapos
a gyanúd, akkor tíz aranyat is kapsz a hasznos feljelentésért.
Természetesen azt is azonnal jelentsd, ha valakit lopáson,
sikkasztáson, csaláson, zsaroláson érsz. No, vigyázzanak reád
az istenek, és te is jól vigyázz magadra!
Indult is ezzel. Tamuzaddad felállt, és mélyen meghajolt.
Addig nem is emelte fel a fejét, amíg a tiszt el nem ment.
Aggódva ült vissza. Elővette újra a régi szöveget, de egy
szót sem értett belőle. Szorongott, és haragudott
Asszurdanra, aki ilyen csapdát állított neki. De ezt még a
szemébe sem mondhatja, hiszen felettese, és úgy látszik, a
testőrség embere itt a könyvtárban, nyilván az volt már
Nabupolasszár mellett is Babilonban.
Annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor nemsokára
maga Asszurdan úr nyitott be hozzá. Itt nem lehet dolgozni −
gondolta, amikor felállt és meghajolt. A munkához nyugalom
kellene. De ha minduntalan jön valaki, akkor hogyan
olvasson, hogyan fogalmazzon és hogyan írjon az ember? Mit
akar tőle most az álnok hivatalfőnök? Az álnok hivatalfőnök
pedig szélesen mosolygott.
− No, azonnal bevallottad, hogy én megzsarollak
benneteket?
 − Bevallottam − válaszolt indulatosan.
Szelíden nézett rá négyszögletes szakálla fölött Asszurdan.
− Ne hazudj, Tamuzaddad! Tisztünk elmondta nekem,
hogy derék fiú vagy, nem akartál feljelenteni. Ő pirított rád,
hogy hazudsz, mivel tőlem tudja, mit mondtam neked.
− Ez tehát csapda volt? − kérdezte vádló hangon.
− Csak félig csapda. Én ugyanis valóban le fogom vonni
tőled azt a néhány aranyat, de ezt nem is tartom titokban a
testőrség előtt, mert a megrövidített emberek, például
Samasbanapli, úgyis feljelentenek érte, és megtudják. Inkább
én mondom meg nekik.
− És ők eltűrik? − ámult Tamuzaddad. − Vagy így már nem
hisznek a feljelentésnek?
− Hisznek, csakhogy amit én tőletek levonok, annak a felét
ők kapják tőlem. A testőrtiszteknek is sok pénz kell a jó
élethez. És különben sem ilyen bűncselekmények után
kutatnak. Ők arra vigyáznak, hogy rend és nyugalom legyen a
birodalomban. Égy birodalomnak nemcsak külső ellenségei
vannak. A külső ellenséget legyőzi a katona, a belső
ellenséget legyőzi a testőrség. És azt ajánlom, hogy ha nem
akarsz gyanús lenni a testőrség szemében, néha-néha jelents
fel valakit. Hát én csak ezt akartam mondani neked, és most
dolgozz nyugodtan tovább.
És már el is ment. Csak éppen nem lehetett nyugodtan
dolgozni tovább. Tamuzaddad úgy érezte, hogy itt Ninivében
mindenki még nagyobb veszélyben van, mint Babilonban.
Milyen csodálatos az itt működő tudósok nagy tudása,
milyen tiszteletreméltó az igazgató, milyen kiváló emberek a
könyvtárosok. De ez az egész Ninive egyetlen nagy Séol, itt
magában a pokolban él az ember: egy felettébb tiszta,
rendezett pokolban.
Később benézett egy édességárus. De nem volt éhes, nem
vett tőle semmit. Azután jött egy kereskedő, aki megkérdezte,
déli pihenőidején nem írna-e le neki egy szerződést,
méghozzá két nyelven, akkádul és arámiul. Jól jött volna
minden pénz, de olyan izgatott volt, hogy azt mondta, nem ér
rá. A kereskedő erre tovább ment, hogy egy további szobában
találjon magának írástudót.
Ilyen körülmények között az olvasás sem ment. Mikorra
tud elkészülni ezzel a munkával? Pedig ki akart tenni
magáért az igazgató előtt.
Jött még egy vándorvarázsló is, aki védőamuletteket
ajánlott betegségek, rontások, ráolvasások ellen. Ezt már
mérges szavakkal kergette el.
Így múlt el az idő délig, amikor a melegben következnek a
pihenőórák. Még nem tudta, ilyenkor hol eszik az ember, és
vajon hazamehet-e déli alvásra. Hanem akkor bejött hozzá
Samasbanapli, a szomszéd szobabeli, udvarias hangú,
sokszőrzetű írásmester, akiről Asszurdan azt mondta, hogy
mindenkit feljelent.
− Gyere! − mondotta. − Együnk együtt egy falatot. A
szomszédban van egy kocsma, ahol még szőlőbort is
kaphatsz. Vagy sört, ha jobban szereted.
Tamuzaddad ment is vele, de elhatározta, hogy jól
meggondolja minden szavát. Itt vigyázni kell. Nagyon más
formájú élet ez, mint Babilonban.
Közben meg is kérdezte, hogy délidőben hol pihennek itt a
könyvtáriak.
− Aki közelben lakik, haza is mehet − magyarázta
Samasbanapli. − Én messzire lakom, ezért van itt
alvószőnyegem. Evés után kigöngyölítem és ráfekszem. Nem
is mindig alszom, inkább olvasok, amíg véget nem ér a
pihenő. Neked is ajánlom, hogy olvass ilyenkor, különben
menthetetlenül elmaradsz a továbbtanulásban. Én
mostanában földrajzot és kőzettant olvasgatok. Rájöttem,
hogy nem érthetem eléggé a királyok történeteit, ha nem
tudom pontosan, hogy hol is vannak azok az országok, ahol
harcoltak, amelyeket meghódítottak. És hiába ismerem az
országokat, ha nem tudom, hogy ott mi minden van a föld
mélyén. Meg aztán a kőzettani könyvek termének
könyvtárosa már eléggé öreg ember. Szeretném elérni, hogy
mire ő meghal, én már a kőzetek tudósának hírébe kerüljek,
akkor én lehetek az utóda. És egy könyvtáros nagyobb
tekintélyű és nagyobb fizetésű ember, mint egy írásmester.
Szeretnék családot alapítani, de csak úgy, hogy gondtalanul
élhessek, és gondtalanul tarthassam el a családomat.
Mindezt könnyeden beszélve, folyamatosan mondotta el,
miközben kiléptek a könyvtárból az égő napsugárba, és
igyekeztek a közeli kis utca felé, amelynek sarkán állt az az
említett kocsma.
Eléggé hűvös, de meglehetősen rossz szagú helyiség volt.
Egy pulton mindenféle ennivaló volt kirakva, a pult mögött
hordók álltak, előttük a kocsmáros. Aki megkapta enni- és
innivalóját, az keresett magának egy párnát, és leült, ahol
helyet talált. Tamuzaddadnak a szagtól elment az étvágya.
Kért egy cserépbögre szőlőbort, mondván, hogy sokat
reggelizett, és bőségesen fog vacsorázni, most nincs kedve
enni. Samasbanapli ennivalót is keresett. Amikor megkapták,
amit kértek, a homályos sarokba húzódtak, leülvén egy-egy
bőrpárnára.
Samasbanapli igen halkan beszélt:
 − Légy óvatos, a kocsmáros figyel. A testőrök embere.
Erre megint gyomra táján érezte azt a szorongást, amelyet
otthon Babilonban olyankor érzett, ha a Séol került szóba,
vagy híre jött, hogy valakit asszír katonák vittek el. Ezt a
gyomra körüli rossz érzést itt Ninivében, amióta megérkezett,
gyakran kellett újra tudomásul vennie. Bizony, egy óriási Séol
ez az egész Ninive. De az is igaz, hogy közben itt van ez a
könyvtár: minden tudásnak teljessége, a lélek
gyönyörűségeinek otthona. Hanem a lélek gyönyörűségeinek
otthonában ki-ki azt figyeli, mikor és miért jelenthetné fel a
másikat. Ezzel a Samasbanaplival is óvatosan kell beszélni,
ámbár nyilván tanulni is lehet tőle: nem sokkal idősebb, de
tapasztaltabb írásmester, mint ő.
Samasbanapli szinte suttogva kezdte, méghozzá meglepő
módon sumerul. A sumer nyelven általában nem beszéltek,
ez nem volt élők nyelve, a hajdani sumerok utódai vagy
kihaltak, vagy beolvadtak az akkádul beszélő népekbe; a
sumer már régóta a legrégebbi szent szövegek nyelve,
amelyet a műveltek jól tudnak, de nemigen beszélnek rajta.
− Beszéljünk csak sumerul, azt csak az írástudók értik.
Tamuzaddad bólintott, jelezve, hogy otthonos az ősi
nyelvben.
− Rég nem beszéltem olyan emberrel, aki mostanában
érkezett Babilonból. Mi van ott nálatok? Igaz, hogy sokan
elégedetlenek a mi fennhatóságunkkal? Azt mondják, a
babiloni utcákon hangosan szidják az asszírokat.
Nabupolasszár pedig semmit sem tesz ellene.
Hát erre most mit válaszoljon? Nagyon jól tudja ő, hogy
Babilonban nem szeretik az asszír fennhatóságot, hogy
rettegnek az asszír katonáktól, hogy bizonyára nem Johanan
az egyetlen, aki nem fél szidalmazni − habár igen halkan − a
hódító hatalmasságot. De ha ezt elmondja, akkor azonnal
feltehetik a kérdést: hogyha tudta, miért nem jelentette soha
az asszír hatóságoknak? De ha azt mondja, hogy mit sem tud
minderről, akkor meggyanúsíthatják, hogy hazudik, pártolja
az elégedetleneket, talán ő maga is az elégedetlenek közé
tartozik.
Beleivott a borba, elgondolkozva válaszolt:
− Talán csodálkozni fogsz, Samasbanapli, ha azt
válaszolom, hogy fogalmam sincs, de lehetséges. Engem
annyira elragadott az írás gyönyörűsége, az istenek és hősök
történetei meg az, hogy a sumer szövegeket akkádra vagy
arámira fordíthatom, hogy észre sem veszem, mi van
körülöttem. Nevemből kitalálhattad, hogy nem is vagyok
igazi babiloni származású. Arámi vagyok, de soha életemben
nem voltam Arámban. Akiket én ismerek, azokat elfoglalja a
tanulás, amely mellett már legföljebb a szerelemnek van
helye, de semmiképpen sem izgat az, ami nem miránk,
hanem a hatalmasokra tartozik. Annyi bizonyos, hogy én még
nem hallottam soha a babiloni utcán, hogy ott az asszír
fennhatóság ellen szóltak volna. Lehet, hogy van, aki szólna,
de az se meri, mert a katonaság jól tartja a rendet.
Erre Samasbanapli meglepő módon szinte indulatos
megvetéssel szólt:
− Úgy látszik, a babiloniak elfelejtettek férfiaknak lenni.
Elnyomottan élnek, és még csak nem is szólnak ellene. Jobb
szeretjük a kemény ellenfelet, mint a meghunyászkodót, aki
talán nem is meghunyászkodó, hanem alattomos. És hidd el,
az írástudó sem bújhat el a cseréptáblák közé. Az írástudó is
katona, csak más fegyverzettel. Hogyan higgyük el neked,
hogy szív szerint a mi hívünk vagy, ha azt sem tudod, merre
keresd az ellenséget?
 − Látod, Samasbanapli, ezt Babilonban még soha senki
sem mondotta sem nekem, sem más írástudónak. Mi úgy
tanultuk, hogy az uralom kérdése nem miránk tartozik, tehát
felettébb helytelen, ha beleavatkozunk a fent ülők, a főpapok
és a katonák dolgába.
Az asszír írásmester mosolygott.
− Nem is beavatkozni kell, hanem érteni és segíteni őket.
Itt is úgy akarsz élni, mint Babilonban?
Tamuzaddad végigitta borát, tudta már, mit mondjon:
− Meg kell tanulnom még a ti életeteket, amely nagyon is
különbözik az eddigi életemtől. Ha bedobnál a vízbe, nem
várhatnád, hogy azonnal úgy ússzam, mint a halak, akik
mindig is a vízben éltek. De ha sokáig tartózkodom a vízben,
ha nem is lesz hal belőlem, talán megtanulok olyan jól úszni,
mint ők. És elsősorban mégis a feladatot kell elvégezni.
Legkegyesebb igazgató urunktól azt a parancsot kaptam, hogy
az “Amikor-fent…” régi szövegét alaposan értsem meg, és
írjam le világosan, mai nyelven.
Az asszír mosolygott.
− Igazgató atyánknak ez a próbatétele minden új
írásmester számára. Ebből ítéli meg, hogy ki mit ér. Van már
vagy tíz mai szövege az “Amikor fent…”-nek. És ez nem is árt,
mert a történet fontos a templom számára is, a régi szöveget
pedig kevesen értik. Hát jól szedd össze magadat, végezd
gondosan a munkát. És most gyerünk pihenni egy kicsit! Ha
nem akarsz hazamenni, és a szobádban fekszel le,
kölcsönadhatok egy alvószőnyeget.
Ez csábító volt. Ugyan nem lakott messzire innét. De odáig
is túl forró az út. Köszönte a szívességet. Visszamentek a
könyvtárba. És Tamuzaddad a kölcsönszőnyegen végigfeküdt
szobája téglapadlóján. El is aludt, de nem aludt sokat. Izgatta
ez a szorongásos újféle élet is, de izgatta a feladat is. Ki sem
várta a pihenőórák végét, vette az “Amikor fent…” tábláit, és
megint olvasni kezdte.
Már az első tábla végén felismerte, hogy ez a történet,
amely a legősibb ősidőkről szól, és úgy kezdődik: “Amikor
fent még az égnek sem volt neve…” − lényegében az a szöveg,
amelyet Marduk templomában minden újholdkor elmond a
hívők előtt a pap. Az ősi erőkről van ebben szó, amelyeknek
kíméletlen küzdelme létrehozta az eget és a földet, a nedveset
és a szárazát, míg végül kegyetlen egymást gyilkolás
közepette az ősi erők szerelme megszülte az isteneket. A
történet maga ismerős volt, csak a szöveg fordulatai nehezen
érthetőek. Hanem most vált világossá előtte, amit előbb az
igazgató, majd a könyvtáros mondott, hogy ehhez tudni kell
egyet-mást a csillagászatból is, hiszen ez az ősi történet az
égiek mozgásából olvasható ki, és az égiek mozgását ez a
történet magyarázza. Tehát ha befejezte az első elolvasást,
mielőtt még megpróbálná mindezt mai szavakkal és
érthetően elmondani, bele kell olvasnia a csillagászati
kötegbe is.
Olyan érdeklődés fogta el munkája iránt, hogy meg is
feledkezett a szorongásról. De nem sokáig feledkezhetett
meg, mert egyszerre csak nyílt az ajtaja, és belépett Sarrukin,
az ősz hajú, ősz szakállú írástudó, a nyelvtan híres tudósa.
Tamuzaddad tisztelettel felállt. Az öreg apásán megfogta a
kezét.
− Vigyázz nagyon, fiam − mondotta halkan −, vigyázz
nagyon minden szóra, amelyet Samasbanapli előtt kiejtesz.
Láttam, együtt mentetek át a kocsmába. Mit kérdezett? Miről
beszélgettetek?
A válasz egyenes volt, mégis semmitmondó:
 − Babilonról érdeklődött, mivel én most érkeztem onnét.
Kérdezte, milyen a babiloni utca, hogyan folyik ott az élet. Én
pedig nagyon keveset tudtam rá válaszolni, mert otthon sem
nagyon érdekelt, mi van körülöttem, írástudónak
nevelkedtem, csak az írás és a cseréptábla érdekel. Jobban
tudom, mit tettek az istenek, mint hogy mit tesznek az
emberek.
− Helyes is, fiam − bólintott Sarrukin. − Ha az ember nem
akar bajba jutni, ne törődjék azzal, amit más csinál. Csak ha
valamiféle bűnt vesz észre, azt jelentse azonnal, mert a
jelentés elmulasztása maga is bűn. És ha szembekerülsz
valami olyasmivel, amiről magad sem tudod, hogy bűn-e vagy
sem, akkor fordulj hozzám.
− Köszönöm, atyám − hálálkodott Tamuzaddad.
Másnap estig azután senki sem háborgatta. Inaki
otthonában sem akarták megházasítani. Éjszaka jól aludt
volna, ha zavaros álmok nem riasztják, ámbár sohasem
emlékezett utána, miről is álmodott. Délelőtt zavartalanul
tudott dolgozni. Délben megint Samasbanaplival ment át a
kocsmába. Most már nem zavarta annyira a szag, és a pohár
bor mellé némi kis ennivalót is vett. Az asszír írástudó ezúttal
semmit se kérdezett. Nyelvtani dolgokról beszéltek. Délben
alig aludt, inkább csillagászatot tanulmányozott. Délután
pedig már kezdte fogalmazni az első mondatot. Hanem
amikor már közeledett az alkonyat, belépett hozzá a
testőrtiszt.
Felugrott, és meghajolt előtte.
− Csak ülj le, Tamuzaddad − mondta az igen barátságos
hangon. − Tudod, hogy én állva szeretek beszélgetni az ülő
emberekkel.
És amikor az írásmester visszaült, a tiszt mosolyogva
nézett rá.
− Ravasz ember vagy te, Tamuzaddad!
Ravasz ember! − ezt a kifejezést használta akkor
Babilonban, a palotában az a tiszt is, aki Asszurdanhoz
vezette. Miért volna ő ravasz? Vagy miért tartják őt
ravasznak? Ez a jelző − úgy érezte − mindig is idegen volt
tőle.
A tiszt egyre mosolygott, azután mondta:
− Sem tegnap, sem a mai napon sem Samasbanapli, sem az
öreg Sarrukin nem jelentett fel semmiért. Pedig mind a kettő
beszélt veled. Hogy tudtál kizárólag olyasmit mondani,
amiben nyoma sincs jelentenivalónak? Gyanús ember az,
akit semmiféle gyanú nem övez.
Tamuzaddad nem tudta, mit válaszoljon. Kérdően nézett a
tisztre, aki most megkérdezte:
− Mit beszélgettetek? Mondd el, mit kérdezett és mit
mondott Samasbanapli. És mit mondott Sarrukin, amikor
tegnap délután bejött hozzád? − Szorongató volt, hogy még
azt is tudják, mikor ki lépett be ide. Úgy vélte, itt nem lehet
helye titkolózásnak. Amennyire emlékezett, pontosan
beszámolt mind a két beszélgetésről.
A tiszt közbe-közbebólintott, azután megint mosolygott.
− Pontosan így mondták el ők is. Tehát most igazat
mondottál. És ők is igazat mondottak. Jól figyeld
Samasbanaplit. Ha nem beszélne elég tisztelettel a
feljebbvalókról, azonnal jelentsd. De mondd csak, miért
beszéltetek tegnap a kocsmában sumerul?
− Hogy a kocsmáros ne értse. Nem rá tartozik.
A tiszt tanácsadó hangon mondotta:
− Ezzel is jó óvatosnak lenni. Benneteket, írásmestereket,
az egyszerű emberek nemigen kedvelnek. Úgy vélik, nagyobb
tudásotok folytán lenézitek őket. Ha előttük olyan nyelven
szóltok, amit ők nem értenek, úgy érzik, ezzel őket
sértegetitek. Amúgy is sokan irigyelnek benneteket, mert
több pénzt kaptok azzal, hogy ülve belenyomjátok a jeleket az
agyagba, mint a kézművesek a maguk testet fárasztó
munkájáért. Irigyelnek is, haragszanak is rátok, az ilyesmiből
baj is származhat. Ajánlom, tegyetek úgy, mintha nem
tartanátok kevesebbnek őket.
− De uram − csodálkozott Tamuzaddad −, én nem is
tartom kevesebbnek őket. Az ő munkájukból élek. Én
tisztelem a földművest is nehéz munkájáért, a kézművest is,
a kereskedőt is. Mit csinálhatnék nélkülük az
írástudásommal?
− Ezt te mondhatod, de ők nem hiszik el neked. Aki
másoknál többet tud, az gyanús ember − magyarázta a tiszt. −
És hidd el nekem, ahhoz én értek jobban, hogy ki a gyanús.
Mondottam, az is gyanús, aki túlságosan nem gyanús. Mert
ahhoz már ravaszság kell, hogy valaki semmiben senki előtt
ne legyen gyanús. No, jó estét, igyekezz haza, mert rád
sötétedik. Nergal és Ereskigal vigyázzon rád az éji sötétben.

A NAGY TITOK

Tamuzaddad néhány napig csak olvasott: újra meg újra

böngészte a régi szöveget, áttanulmányozta a csillagászati
táblákat, visszatért az ősi történethez, közben-közben már
próbálta magában fogalmazni a közérthető mondatokat. Most
nem zavarta senki. Delenként Samasbanaplival kizárólag a
feladat nehézségeiről beszélgetett. Az írásmester jó
szakértőnek bizonyult, egy-egy nagyon nehéz sort segített
megérteni. Inaki házában mindenki szívélyes volt hozzá,
büszkék voltak a ház írásmester lakójára, sokat beszéltek, de
úgy, hogy nem kellett odafigyelni.
Egy éjszaka azután hirtelen arra riadt, hogy tudja már az
első mondatokat. Ugyanúgy kell kezdeni, mint maga a régi
szöveg: “Amikor fent még nem volt neve az égnek…” Hiszen
ez így is közérthető. De utána már mai szavakkal folytatódik
az ősi történet a legkezdetibb eseményekről, amikor
nemhogy emberek, de még istenek sem voltak. Azazhogy
éppen arról szólnak a táblák, hogy miképpen is keletkeztek az
istenek, s hogyan lett végül is közöttük az első a fényességes
Marduk.
Alig hajnalodott, máris felöltözött, és sietett a könyvtárba.
Maga elé tette a fakeretbe fogott agyagtáblát, és írni kezdett,
írt és írt. Úgy elragadta a munka, hogy délben nem ment le
enni, pihenőidőben nem feküdt le. Közben néha eszébe jutott
Susana. Mintha ő állna mögötte, és nézné. Ő segíti. Valahol
messze ő fohászkodik Istar asszonyhoz − akit ő arámiasan
Asztarténak mond −, hogy segítse szerelmesét a munkában.
Amikor egy táblával készen volt, átolvasta, és vitte is már a
könyvtár hátsó részén meghúzódó cserépégető helyiségbe,
ahol értő cserepesmesterek vették át, s tették óvatosan a
mindig felhevített kemencébe. Két ízben elrepedt égetés
közben a tábla; ezeket újra le kellett írni. De tudta − így volt
ez már Etana mesterműhelyében is −, hogy számolni kell
égetés közben a cseréptöréssel.
Három nap múlva készen volt a mű. Sietett vele az igazgató
termei felé. Az előhelyiségben az egyik nagyszakállú átvette,
nézte, és elégedetten bólintott, majd közölte:
− Legkegyesebb igazgató urunk értesíteni fog, mikor
borulhatsz le előtte.
Ez egy kicsit elkedvtelenítette, mert úgy remélte, hogy
személyesen adhatja át az értő nagyúrnak. De mi mást
tehetett volna? Ment vissza szobájába, maga sem tudván,
hogy munkája végeztével most mit is csináljon.
Az eredeti szöveget és a csillagászati művet mindenesetre
visszavitte, és átadta az illetékes könyvtárosoknak. És hogy
ne töltse idejét hiába, kivett egy arámi nyelvről és írásról
szóló táblaköteget.
De nem volt türelme olvasni. Most, hogy nem volt
közvetlen végrehajtandó feladata, megint olyan éles
körvonalakkal látta maga előtt Susanát, hogy semmi egyébre
nem tudott gondolni, mint szerelmére, és azon töprengett,
miként is kerülhetne Tisri hónapjában Babilonba.
Délben hosszasabban ültek Samasbanaplival a kocsmában.
Az asszír írásmester azóta sem tért vissza a veszedelmes
témákra. Mostanában Gilgames hőskölteményének újabb
példányát másolta. De ahogy mondotta, ez nemcsak másolás.
Úgy vélte, hogy sok döccenő van a régi verses műben − ő
igyekszik gördülékenyebbé, szinte énekelhetőbbé tenni a
sorokat. Magyarázta is, hogy Gilgamesnak nincs két teljesen
egyforma szövege: minden leíró módosít valamit rajta.
Tamuzaddad közben arra gondolt, hogy nagyon régen olvasta
utoljára Gilgames hőskölteményét; amikor leírta azt a
példányt, amelyre itt Ninivében felfigyeltek. Megint el
kellene olvasni. Mondotta is. Samasbanapli helyeslőén
bólintott.
− Gilgames hőskölteményét mindig újra és újra el kell
olvasni. Ez a legtökéletesebb és leggazdagabb mű. Ahányszor
olvasod, annyiszor találsz újat benne. Gilgamessal mindig
együtt kell élni. Egyszerre ad tudást és gyönyörűséget.
 Tamuzaddad elgondolkozott. Milyen különös lény az
ember. Erről a Samasbanapliról tudja, hogy veszedelmes
rágalmazó és feljelentgető. Ijesztő, gonosz embernek
mondhatnók. De közben mennyire tud lelkesedni Gilgames
nagyszerűségéről, arról a Gilgamesről, aki a költemény
szerint a legbecsületesebb, a legtisztább, a legőszintébb hős.
Ilyenkor vonzó, derék embernek látszik. Hát melyik az igazi?
Vagy lehet ugyanaz az ember egyszerre jó és rossz, magasztos
és alantas? De hiszen ilyen ez az egész Ninive ijesztő
testőrségével és nagyszerű könyvtárával, szorongásával és
pezsgő életével, ármánykodásaival és szívélyességével.
A déli evés utáni pihenőkor mélyebben aludt, mint eddig.
Most derült ki, hogy a háromnapos munka, amely közben
igen keveset aludt, s azt is éberen, alaposan kifárasztotta.
Arra ébredt, hogy az a nagyszakállas keresi az igazgató
előszobájából, aki átvette tőle a cseréplapokat. Jöttére
felugrott. Az pedig széles mosollyal tudatta:
− Legkegyesebb igazgató urunk máris hívat. Oltsd fel fehér
köpenyedet, és jöjj azonnal! Déli pihenőjét arra fordította,
hogy elolvassa, amit te írtál. Úgy látszik, megnyerte tetszését.
Szívdobogva sietett a nagyúr termei felé. Az ajtó azonnal
megnyílt előtte. Ott ült az igazgató fenségesen göndör ősz
hajával és szakállával a magas karosszékben. Tamuzaddad
leborult előtte, homlokát a szőnyegre nyomva, mígnem
hallotta:
− Állj fel, és nézz szembe velem!
És amikor már szembenézett, akkor mondotta az igazgató:
− Megérdemled, hogy az írás mesterének nevezzenek. Én
már nemegyszer adtam ezt a feladatot, mivel Marduk
templomaiban szükség van erre a szövegre. Számos elég jó,
eléggé használható táblaköteg keletkezett így. De vagy nem
lehetett érezni bennük, hogy milyen ősi, vagy ha érezni
lehetett, akkor nem volt eléggé közérthető. Te, Tamuzaddad
fiam, megoldottad a feladatot, méghozzá úgy, hogy aki
olvassa, vagy felolvasni hallja, az azt is megérti, hogy itt a
csillagok titka rejtőzködik. Elrendelem tehát, hogy a te
szövegedet másolják számos ízben a Marduk-templomok
számára. Neked pedig tudásodhoz és képességedhez méltó
feladatokat fogok ezután is adni.
Tamuzaddadot elragadta az öröm. Nagyon mélyen
meghajolt. És egyszerre jutott eszébe anyja és Susana. Hogy
örülnének az ő sikerének! Az igazgató azonban folytatta:
− A nagy feladatokhoz azonban tudnod kell egy titkot,
amelyet csak azok tudhatnak, akiknek megengedtetik, hogy
többet értsenek másoknál. Ma este az én házam vendége
vagy. Menj haza, mondd meg házigazdádnak, ne várjon
éjszakára, és ne aggódjék elmaradásod miatt, mivel jó
munkádért azzal tüntetlek ki, hogy vendégemül látlak.
Alkonyat előtt hintő megy érted, amely elvisz az én házamba.
És este majd beavatlak a titokba, amelyet tudnod kell, hogy
valóban mestere légy az írásnak. Most elbocsátlak.
Leborult, majd ahogy az illem kívánta, kihátrált. Odakint az
előteremben mosolyogva nézett rá mindenki, mint akivel
nem árt jóban lenni, hiszen ki tudja, mire viszi még? Akit a
legkegyesebb igazgató vendégül lát, az előbb-utóbb eljuthat a
legfényességesebb király színe elé is. És éppen Asszurbanapli,
akinek nevét csak mélyen meghajolva lehet kiejteni, nemcsak
papokat és katonákat, hanem írástudókat is tett meg már
miniszterének.
Tamuzaddad mindenkire visszamosolygott. Úgy érezte,
hogy arca is ég az örömtől. De az örömnél is jobban
foglalkoztatta a kérdés, mi lehet az a nagy titok. Mit fog
megérteni ma este?
Hazasietett. Közölte Inaki mesterrel, hogy alkonyatkor
hintő jön érte, amely a könyvtár igazgatójához viszi. Ott
vendégeskedik ma éjszaka. A sarukészítő felpattant,
hangosan hívta családját. A sok nő előtolongott. A családfő
büszkén közölte, milyen kitüntetés érte lakójukat. Hiszen
mindenki tudta, hogy a könyvtár igazgatója nem is a
miniszterekkel, hanem magával a főminiszterrel és Asszur
főpapjával egyenlő rangú. Őrá most már közvetlenül árad a
legfényességesebb király fénye és általa magának Asszur
istennek a fénye. Ezt a fényt érezték most már Tamuzaddad
körül is. Inaki sóhajtott egy nagyot.
− Mégiscsak kár, hogy nem az én leányomat akarod
feleségül venni…
A bandzsa leány is sóhajtott, de mosolygott is közben.
Az egész család segített, hogy Tamuzaddad szépen
felöltözve várja a hintót. A hintó pedig alkonyat előtt meg is
jelent a keskeny utcában. Hordozói mélyen meghajoltak az úr
vendége előtt, majd magasra emelték és indultak.
Az igazgató háza kis palota volt, közel a könyvtárhoz.
Sarkán torony emelkedett, kétszárnyú kapuja bronzból volt,
külső falát alabástrom lapok borították, amelyekre művészi
kezek ékes domborműveket faragtak. A domborművek
vadállatokat, fákat, emberfejű szörnyetegeket ábrázoltak,
mintha maga a természet zsúfolódna a falon.
A vendég jöttére a kapu kinyílt, és kapusszolga hajolt meg
mélyen a belépő előtt, majd kézmozdulattal jelezte, merre
menjenek. Zománcfalú előcsarnokon át vezette a szolga
Tamuzaddadot. Egy ajtón át ki lehetett látni a ház udvarára,
ahol vízmedence körül kisgyermekek játszottak. Bizonnyal a
nagyúr unokái. Ebben a tágas úriházban nyilván együtt élnek
fiák, lányok, vők, menyek és unokák.
Mentek tovább, majd benyitottak egy ajtón, és beléptek egy
homályos terembe. Már erősen alkonyodott, és a magasba
vágott ablakon kevéske fény áradt csak a helyiségbe. Itt
körben polcok voltak, a polcokon cserépkötegek. A terem
közepén magas lábú, fából készült asztal, rajta íróeszközök,
az asztal mögött díszesen berakott, drága fából épített
karosszék: ebben ült az igazgató. Az asztal előtt is szék, ahová
a vendég ülhetett. A padlót ékes szőnyeg borította. Amikor
belépett, a szolga elmaradt mögüle, és becsukta mögötte az
ajtót. Tamuzaddad le akart borulni, hogy homlokával érintse
a szőnyeget. De az ősz férfiú felemelkedett, és ezt mondta:
− Itt ne borulj le előttem, fiam. Itthon nem az elöljáród
vagyok, hanem a vendéglátód. Ülj le ide, szemközt velem, és
érezd, hogy a vendégem vagy.
Tamuzaddad mélyen meghajolt, megvárta, amíg az igazgató
újra le nem ül, és akkor maga is elhelyezkedett a széken. Ez
megint nagyon kényelmetlen volt, mint mindig, ha széken
kellett ülnie. Nehéz megszokni, hogy az ember lába ülés
közben lefelé lóg, és éppen hogy megtámaszkodik talpával a
padlón. Ez a nagyurak ülésmódja. Felettébb fárasztó annak,
aki alacsonyan, párnán vagy éppen a földön, maga alá húzott
lábbal szokott ülni. Igaz, a széknek támlája is van, hátra lehet
dőlni, de beszéd közben mégis jobb előrehajolni. Itt azonban
igen nagy megtiszteltetésnek kell tekinteni, hogy nagyúri
otthonban urakhoz méltó üléssel kínálják.
Ült tehát a széken, és a homályban szembenézett legfőbb
felettesével. Az igazgató karosszékéhez támasztva
ónixgömbfejű bot volt. Fejétől jobbra a magasból bronzból
kovácsolt gong függött. Az igazgató fogta a botot, és
gombjával beleütött a gongba. Szép, hosszan hangzó csengése
volt. S erre oldalról kinyílt egy eddig nem is látható ajtó a
könyvespolcok között, s belépett előbb egy rabszolga két
fáklyával, utána egy másik egy tálcával, amelyen tálak és
cseréppoharak voltak. Tamuzaddad most vette észre, hogy
hátrább a magasba vágott ablakok alatt bronzállványok
vannak, ezeknek karikáiba kerültek a fáklyák, kormos füstjük
egyenest felfelé áradt, és kihúzódott az ablakokon. A tálcát
pedig közéjük tették az asztalra. A tálakon datolya, füge,
mézeslepény volt, a poharak színültig töltve. A két rabszolga
dolgavégeztével eltűnt a kis ajtón. És most végre megszólalt a
vendéglátó nagyúr:
− Úgy tapasztaltam, hogy este már nem helyes mást enni,
mint gyümölcsöt és édességet. Aki este húst eszik, nehéz lesz
az álma. De bort inni, mértékkel, nagyon helyes, mert
pezsdíti a gondolkodást. Egyél, fiam, és igyál rá!
Ő maga is kivett egy-két szem gyümölcsöt. Tamuzaddad
követte példáját, ámbár egy cseppet sem volt éhes: nagyon is
izgatta, miféle titkot akar közölni a bölcs nagyúr. Hanem az
egyelőre még nem beszélt. Amikor látta, hogy vendége
lenyelte az első falatokat, fogta a poharat, és felemelte, intve,
hogy ő is igyék.
− Idd csak végig nyugodtan. Jó ital ez.
Különös íze volt. Nyilván igen finom pálmabor, de van
benne még valami, fűszer vagy egyéb ízesítő. Jólesik inni.
Végig is itta. Amikor letette, az igazgató magyarázta:
− Tudósaink sok mindent ki tudnak keverni. Ebben a
borban olyan fűkeverék van, amelytől az embernek élesebb
lesz az értelme, szinte látja azt, amit fülével hall. És most
mondd el nekem, hogyan tetszik neked a mi Ninivénk.
Erre a kérdésre Tamuzaddad megint a gyomra körül érezte
a szorongást. De az igazgató reámosolygott, és így folytatta:
 − Ne félj, nem a testőrség kérdez. Ninive nemcsak a
testőrség.
És a biztatásra Tamuzaddad úgy érezte, hogy őszintének
kell lennie, és mondotta:
− Legkegyesebb uram, én magam sem tudom, hogy amióta
itt vagyok, szakadatlanul félek-e, vagy elvarázsoltan
bámulom-e a tudás és a szépség teljességét.
Az igazgató ősz feje bólintott, arca megértést sugárzott.
− Ez az élet egésze, fiam: félünk és bámulunk. Ninive
olyan, mint maga a mindenség: bámulatos és félelmetes.
Nem gyönyörű-e a vihar? És nem halálos, ha beléd csap a
mennykő? Valamennyien szakadatlanul félünk, és
gyönyörködve bámulunk. Hanem aki úgy érti a szavakkal
kifejezhető világot, mint te, fiam, annak bőséges gyönyörűség
jut részéül. A te feladatod az lesz, hogy nehezen érthető
szövegeket megérts, és úgy mondd el újra a magad szavaival,
hogy ettől kezdve sokan megértsék. És éppen ezért tudnod
kell a végső titkot, amelyről csak mi, beavatottak
beszélhetünk egymás között. Aki avatatlan fülek előtt
mondja, annak meggyűlik a baja a testőrséggel, noha tudja a
testőrség minisztere is ugyanúgy, mint mindegyik isten
főpapja.
Tamuzaddad úgy érezte, hogy egész teste belülről remeg.
Az igazgató szavai egyre zengőbbnek hangzottak. Talán a
füvek miatt, amelyet a pálmaborba kevertek.
− Ha éhes vagy, egyél még − hallotta. Fejével nemet intett.
− Akkor gyere! − mondotta az igazgató, és felemelkedett.
Felállt Tamuzaddad is, lábai remegtek, de ment az aggastyán
után. Az pedig elment a falig, ahol két polc között megint egy
eddig láthatatlan ajtó volt, azt kinyitotta. Belépett,
Tamuzaddad utána.
 Úgy látszik, egyenest a ház tornyába kerültek. Nem lehetett
látni, honnét árad a fény, de a helyiségben derengő világosság
volt, holott ablak nem nyílt sehová sem, és odakint különben
is már beesteledett.
A terem kör alakú volt, mennyezete félgömb. Ahogy a szem
megszokta a derengést, világossá vált, hogy az a félgömb
odafent a csillagos eget ábrázolja. Kék alapon aranyszínű
égitestek helyezkedtek el. Körül a falon pedig maga a földi
világ: egy város képe, mellette szántóföld öntöző
rabszolgákkal, utána erdő vadakkal és vadászokkal, majd
csatatér egymást gyilkoló ellenségekkel és egy magas
templom, amely után kezdődött a város. A képek fölött és a
csillagok alatt az istenek lebegtek. A templom fölött Asszur,
utána sorra Marduk, Nébó, Nergal és Ereskigal, majd Istar
asszony. Őutánuk a náluk régebbiek: Anu és Antu, azután
fellegek közt Éa, mellette az a Samas isten, akit régebben
Babilonban is felettébb tiszteltek, annyira, mint manapság
Mardukot. Az ámulva körülnéző Tamuzaddad mindezt
felismerte.
A kerek, odafent félgömb teremben nem volt egyéb, mint a
középen egy drága, nehéz fából készített fekvőhely, magas
fejpárnával.
− Ez a mindenség képe, fiam − magyarázta az igazgató. -
Aki itt lefekszik, elgondolkodhat a titkok titkain. Feküdj hát
le, és nyisd ki jól a szemeidet.
Tamuzaddad úgy érezte, mintha nem is ő volna; mintha
kívülről nézné, ahogy engedelmesen lefekszik a fekvőhelyre,
és néz a magasba. Egyszerre úgy rémlett, mintha odafent a
csillagok nem mozdulatlanul állnának, hanem ünnepélyes
lassúsággal, de kérlelhetetlen törvények szerint mozognának
saját útjukon. És körül mintha megmozdult volna mindegyik
kép: a városban sürgölődött a sok ember, a termőföldön a
rabszolgák egyforma mozdulattal öntöztek, a vadászok ajzott
íjjal hajtottak a vad után, a csatában egymást ölték az
ellenségek. Csak az istenek lebegtek meredten a mozgó ég
alatt, a mozgó föld felett.
− Látod a mozgást, fiam? − hallotta a kérdő hangot.
− Látom, atyám − válaszolta, így volt helyes, hogy most
atyámnak és nem legkegyesebb uramnak nevezte a titkot
közlő aggastyánt.
− Látod az isteneket, fiam?
− Látom, atyám.
− Mit csinálnak?
− Semmit. Mozdulatlanul lebegnek.
− Ez a titkok titka, fiam − zengett valahonnét távolból, de
nagyon érthetően a hang. − Az égen és a földön minden
mindig mozog. Ami ebben a mozgásban örök és változatlan,
azt nevezzük mi istennek. Ne téveszd össze az istenek régóta
leírt kalandjait magukkal az istenekkel. Az isteni kalandok az
ég mozgását és a föld mozgását jelentik. Ezer évek óta
figyeljük az eget és a földet. Amit igazságnak ismerünk meg,
azt isteni kalandokként mondjuk el, mert maga a folytonos
változás ugyanolyan örök igazság, mint az isteni lét. Hanem
maguk az istenek csak egy-egy arculatát mutatják az isteni
létnek. De nincs külön ez vagy az az isten, csak együtt
valamennyi. Ha az isteni lét sugárzik, akkor Mardukot
mondunk; ha az isteni lét megérti és megfogalmazza a
világot, akkor Nébót mondunk; ha az isteni lét pusztít, akkor
Nergalt mondunk; és ha szüntelenül újrateremt, akkor Istart
mondunk. De valójában Marduk, Nergal, Nébó ugyanaz az
egyetlen isteni lét, és ugyanő Éa és Samas. És ha vágyakat
kelt, és életet hoz létre, akkor ő Istar, és ha elveszi az életet,
megszüntetvén a vágyat, akkor Ereskigal.
Ahogy a zengő hang szólt, egyszeriben Tamuzaddad úgy
látta, hogy ott fent a falon, az ég alatt, a föld felett az istenek
egészen egyforma arculatot öltenek, csak köntösük és
testtartásuk másmilyen. Azazhogy a férfiistenek egészen
egyforma képűek, és a két nő: a teremtő Istar meg a pusztító
Ereskigal válik egyforma két fenséges asszonnyá.
− A férfiak és a nők nem hasonlóak egymáshoz, atyám −
mondotta.
A zengő hang válaszolt:
− Emberi szem nem láthatja, hogy ők is egyek, ámbár
egyetlen végtelen erő mozgat mindent. Ez az erő azonban a
kezdetek kezdetétől kétarculatú, kétnemű. Ez a kétneműség
biztosítja, hogy a lét örökre fennmaradjon, ez adja a
szépséget, a gyönyörűséget, ez teszi áldozatra késszé a lelket,
hőssé és alázatossá a férfit és a nőt. Ismered a szerelmet?
− Ismerem, atyám, betölti egész életemet.
− Nem érezted-é a szerelemben magát a világformáló erőt?
− Éreztem, érzem. Ettől szép az élet, és ez adja a nagy
gondokat.
− Helyes, fiam. Aki érti a szerelmet, az érti, hogy maga a lét
kétnemű, és megértheti, hogy micsoda egyetlen erő mozgat
mindent. De most nézz Asszur képére.
Asszur ott lebegett a templom fölött. Ő nem hasonlított a
többi istenre. A hang magyarázta:
− Asszur a földi élet ura és képe. Asszur az állam,
katonáival, hivatalaival és testőrségével. A többi isten maga
az erő, de Asszur maga a rend, amely felhasználja az erőt,
nehogy mindenki mindenkit gyilkoljon.
És akkor meg kellett kérdezni:
 − És mondd, atyám, ezt a rendet nem lehet fenntartani
testőrség, erőszak, rettegés nélkül? Minden városban kell egy
Séolnak lennie, amelynek neve is rémület a lakosság
számára?
A hang mintha szomorúvá vált volna:
− Amelyik állam e nélkül élt, elveszett, jött az erősebb, és
leigázta. De Asszíria győzhetetlen. Mindnyájan félünk, de ez a
félelem adja azt az erőt, hogy rendet tudunk tartani. Asszíria
fegyverei meg fogják hódítani az egész világot, és akkor rend
lesz mindenütt, és ha rend lesz mindenütt, akkor az isteni
törvények fognak uralkodni, és nem lesz szükség többé
testőrségre, a városokban nem fognak rettegni. Olyan
tökéletes lesz a mozgás rendje, mint odafent a csillagok
között. És akkor már nem fogunk beszélni Mardukról,
Nébóról, Nergalról, hanem magáról az egyetlen istenről,
amely kétnemű, hogy legyen öröm, szépség és boldogság a
világban. Ezt kellett megtudnod, fiam, hogy értően tudd
magyarázni az embereknek azokat az öröklött történeteket,
amelyeket úgy is érthetünk, mint az istenek kalandjait, úgy
is, mint múlhatatlan törvényekről szóló példázatos meséket.
Érted? Tamuzaddadnak zúgni kezdett a füle. A feje mintha
szét akarna pattanni. Szeme káprázott, de a káprázat mögött
ott keringett az égbolt egésze, ott mozgott a földi élet, ott
lebegtek mozdulatlanul az istenek. És mintha Istar lelépett
volna a magasból, és közelednék az ő fekhelyéhez. Tudja,
Istar keresi Tamuzt, a szerelmesét. Istar mezítláb van, és
egészen rövid a köntöse, szinte villog hosszú lábszára. Istar
egészen olyan, mint Susana − és őt keresi, őt, Tamuzt, aki
halva fekszik a fekhelyen. Ha Istar csókkal érinti Tamuz
homlokát, akkor Tamuz feltámad. Akkor pedig minden szép
lesz, és minden gyönyörűség lesz.
− Most azt látod, ami a számodra a legfontosabb − szólalt
meg váratlanul megint a hang.
− Igen, atyám. A szerelmet látom.
− Helyes. Így is gondoltam. Férfiember csak akkor ért meg
mindent, ha szüntelenül érzi a szerelmét. Ébredj fel, fiam,
kelj fel! Ezt a titkot kellett tudnod.
És egyszeriben minden mozgás megszűnt, a látomás
ellebbent. Tamuzaddad ott feküdt a fekhelyen, és látta az
égbolt képét meg a falak képeit. Csak a feje zúgott még egy
kissé. Hanem amint felült, megszűnt a zúgás is. Úgy érezte,
ilyen tisztán még sohasem tudott gondolkozni. Ámbár tudta,
hogy mindezt csak akkor fogja igazán érteni, ha visszaidézi,
amit hallott és látott.
Felállt, meghajolt.
− Köszönöm, legkegyesebb uram. − Most már nem
“atyám” és “fiam” voltak, hanem az írásmester állt igazgatója
előtt.
− Mehetünk vissza − javasolta az aggastyán. − Helyes, ha
iszol egy pohár bort. De most már tisztán. Amit látnod kell,
láttad, amit tudnod kell, tudod.
Amikor megint a könyvespolcok szobájában ültek
szemközt, és Tamuzaddad megivott egy pohár tiszta
pálmabort, az igazgató megkérdezte, hogy nincs-e valami
kérnivalója. Valami, amiről eddig nem beszélt. És erre,
mintha valóban atyja volna, elmesélte szerelme történetét,
végül arra kérve a nagyurat, tegye lehetővé, hogy Tisri
hónapjában elutazhassák Babilonba.
Az igazgató bólintott.
− Most kezdődik Ab hónapja, tehát még két hónapod van.
Ha addig nem történik valami nagyon szomorú Babilonban,
akkor megkapod az engedélyt.
 Tamuzaddad testébe kúszott a félelem.
− Miféle szomorú történhetnék addig Babilonban? Ijesztő,
de meglepő is volt a válasz:
− Az udvarban, különböző titkos értesítések alapján, attól
tartanak, hogy Babilonban felkelés készül. Ez pedig
rettenetes következményekkel járna. Nem hagyhatnánk
megtorolatlanul. Minden példa veszélyes egy nagy
birodalomban. A lázadásra egyetlen válasz lehetséges: a
tömeges halál. És ha az sem elég, akkor leromboljuk a lázadó
várost.
− De ki merne lázadni Babilonban? − kérdezte elszoruló
torokkal Tamuzaddad.
− Nem tudom, de a testőrség gyanakszik.
És erre Tamuzaddadnak eszébe jutott Johanan, a barátja,
és bizonyos volt benne, hogy sokan mások is úgy éreznek,
mint ő. Ha pedig valami esztelenség történnék Babilonban,
akkor Johanan ott lesz az első sorban. És elpusztul. És
elpusztulnak a többiek is. És jaj, csak anyját, húgait, jaj, csak
Susanát ne érje el a halálos veszedelem!
− Az anyámat féltem, kegyes uram, és féltem a
szerelmesemet. Ha bajok áradnak, akkor az ártatlanok is
áldozatul eshetnek.
Az igazgató értően bólintott.
− Reméljük, hogy Tisri hónapjáig még semmi sem
történik. Addigra végy magadnak házat Ninivében. Királyi
írásmester vagy, a mi hatalmunk kedvence; ha szólok a
királyi kincstárnak, kaphatsz kölcsönt, amelyet a fizetésedből
vissza tudsz fizetni. A házat tehát megveheted. És Tisri
hónapjában hazamenvén, hozd el magaddal a tieidet, hozz
feleséget, s attól kezdve már valamennyien niniveiek vagytok,
és akárcsak az istenek, felülről nézhetitek, ami bajok és
szörnyűségek pusztítanak a világban.
Tamuzaddad lelkében pedig öröm és szorongás osztozott.
Igen: talán boldog élet előtt áll, de úgy látszik, végképpen el
kell szakadnia attól a múlttól, amely azonos volt Babilonnal.
Később egy alázatos rabszolga kis vendégszobába vezette,
ahol végigfeküdt az alacsony heverőn. A magasból holdfény
derengett át az ablakon. Sokáig nem tudott elaludni. Mintha
fölötte forgott volna az ég, körülötte forgott volna a földi
világ, és az istenek mozdulatlanul lebegtek fölötte, de tudta
már felőlük, hogy mindegyik ugyanannak az istennek
különböző arculata. És csodálkozott, hogy eddig még
sohasem gondolt erre, pedig ahogy a hang kimondta, oly
világos, hogy ez így van.
Csakhogy erről nem lehet beszélni. Ez a titok. És
büszkének kell lennie, hogy beavattatott a titokba.
Amikor elaludt, arról álmodott, hogy Babilon lángokban
áll, ő pedig az égő házak között keresi Susanát, de sehol sem
találja. És egyszerre előtte áll az igazgató, olyan magas, hogy
ősz haja az égig ér, és nagyon magasból szól le hozzá:
− Aki tudja a titkot, az megtalálja azt, akit keres.
És erre hirtelen azt is tudja már, hogy Susana nincs is az
égő Babilonban. Vissza kell menni Ninivébe: ott várja Susana,
az anyja, a húgai. És ez egyszerre nagyon nagy öröm, de
nagyon nagy szomorúság is, mert jobb lenne Babilonban.

RIASZTÓ HÍREK

Elmúlt Ab hónapja is, már Elül első napjaiban jártak.

Közeledik a forró nyár vége, a következő hónap már Tisri.
Tamuzaddad magányos gondolatait egyre inkább az izgatott
kérdés töltötte be: hogyan kerül Tisri végső napjaiban
Babilonba? Onnét fogják-e hívni? Vagy az igazgató nem
feledkezik meg róla, és lehetővé teszi, hogy asszonyért
utazzék haza? De vajon a hercegnő emlékszik-e még
ígéretére?
Volt úgy, hogy ha magányosan ment az utcán hazafelé,
vagy otthonában már alvásra készült a fekhelyén, akkor
képtelen volt másra gondolni, csak Susanára. Őt látta maga
előtt, őt képzelte maga elé. Betolakodott elméjének minden
rezdülésébe. Akármennyire érdekelte és lekötötte írásmesteri
munkája, néha abba kellett hagynia az írást, máskor meg
abba kellett hagynia az olvasást, mert Susana odalépett
szeme és a cseréptábla közé. Pedig érdekeseket írt, és
érdekeseket olvasott. Az igazgató parancsára a mesés Zu
madár kalandjait mondotta el a régi szöveg alapján az új
olvasóknak közérthető nyelven. A munka pihenőiben pedig
Samasbanapli javaslatára újraolvasta Gilgames
hőskölteményét. Olvasás közben ismerte fel, mennyire igaza
van Samasbanaplinak: az igazán olvasásra méltó művek
mindig újat meg újat adnak az olvasónak, tehát újra meg újra
kell olvasni őket.
Mindennapos élete egyébként olyan volt, hogy néha azt
hitte, meg is szokta már Ninivét. Volt már pecséthengere, jól
varrott köntöse, méltó saruja; háromnaponként kora reggel
beült a fodrászműhelybe, hogy értő kezek tartsák rendben
haját és szakállát. Samasbanapli javaslatára még gömbfejű
botot is vásárolt, ahogy ez illik a ninivei tekintélyes
férfiakhoz. Könnyen tellett minderre. Az első újhold napján,
amikor kiszámolták az egy holdra járó aranyakat −
amelyekből Asszurdan úr természetesen öt aranyat, vagyis 65
ezüstsiklút megtartott magának −, megállapította, hogy ennyi
pénz még életében nem volt a kezében. Az volt az első
gondolata, hogy legalábbis a felét haza kellene küldeni
anyjának, ha lenne megbízható ember, aki éppen Babilonba
utazik. Ilyen azonban nem akadt egyelőre. A pénzre tehát
vigyázni kell. Hiszen házat is akar venni. De még mindig nem
nézett utána a házvételnek, mintha még mindig nem
határozta volna el, hogy végképpen ninivei lakos akar lenni.
Asszurdan felettébb meg volt elégedve vele, mondotta is,
hogy kezd már asszírrá válni. Még csak az hiányzik, hogy
asszír leányt vegyen feleségül.
− Nagyon helytelen, hogy nem kaptál az alkalmon, és nem
fogadtad el Inaki leányát. A sarukészítő nem előkelő, de
felettébb gazdag.
− Honnét tudod, uram − álmélkodott Tamuzaddad −, hogy
Inaki feleségül ajánlotta nekem a leányát?
− Hogyne tudnám − mosolygott szélesen a hivatalfőnök −,
hiszen én ajánlottam neki, hogy ha már úgyis náluk találtál
szállásra, szerezzen meg vejéül. Én küldtelek egyenest
Inakiékhoz, ne feledd el! Bosszankodtam is, hogy nem
fogadtad el a nagyon is előnyös és csábító ajánlatot, mert ha
te elveszed Inaki leányát, akkor Inaki a közvetítésért száz
aranyat, tehát 1300 ezüstsiklút fizet nekem. Te kivettél az én
pénzes zsákomból 300 siklút. No de majd találok a számodra
előkelőbb asszír leányt is. Talán igazad is van; aki előre akar
jutni, igyekezzék inkább papokkal vagy rangosabb katonákkal
vagy esetleg testőrtisztekkel sógorságba kerülni.
Tamuzaddad csaknem elnevette magát arra a felismerésre,
hogy Asszurdan még abból is pénzt akar szerezni, hogy ő
megnősül. De nem illett volna elnevetnie magát; bármilyen
barátságos is hozzá az asszír úr, elvégre hivatali főnöke. Ezért
inkább bizalmas hangon bevallotta neki, amit eddig
elhallgatott előtte, hogy neki menyasszonya van Babilonban.
Sőt a legkegyesebb igazgató már meg is ígérte, hogy Tisri
napjaiban hazamehet leánykérőbe.
Asszurdan a fejét csóválta.
− Nem helyes, hogy nem akarsz elszakadni Babilontól.
Babilon veszélyes. Hozasd el, amint tudod, anyádat és
családodat, de ne nősülj Babilonból. Nem tudom, melyik
pillanatban történhet ott valami, ami jobb lenne, ha nem
történnék.
Az ilyesmit hallani mindig ijesztő volt. Tamuzaddad halkan
mondotta:
− Arinál inkább szeretném itt tudni a menyasszonyomat.
Azt szeretném, ha már a feleségem lenne. Most már el tudok
tartani egy családot.
Asszurdan nem érdeklődött tovább. Másnap azonban
megjelent a testőrtiszt, és ezt kérdezte:
− Ki a te babiloni menyasszonyod?
Ijesztő, hogy Ninivében nem lehet úgy kimondani egy szót,
hogy a testőrök azonnal ne tudnák. Nem volt mit tagadni:
− Ma még rabszolgalány. Egy adósságaiért elárverezett
arámi írástudó leánya. A legkegyesebb kormányzóherceg
feleségének felolvasóleánya. A legkegyesebb hercegnő
megígérte, hogy ha Tisri napjaiban elmegyek érte, akkor
felszabadítja, és szabad nőként adja feleségemül.
A tiszt helyeslőén bólintott.
− Ez nem is rossz nekünk. Téged tehát a jövő hónapban
várnak Nabupolasszár palotájában. Helyes. Oda kell menned.
Talán majd úgy mégy oda, hogy tőlünk is titkos feladatot
kapsz. De erről hallgass, ha kedves az életed!
 Elment, és Tamuzaddad ijedten ült a párnán.
Mit akar tőle a testőrség? Milyen titkos feladattal kell neki
belépnie abba a palotába, ahová szerelmes szívvel akar
belépni? Pedig a testőrségnek nem lehet azt mondani, hogy
nem vállalja a feladatot.
Szeretett volna tovább dolgozni, de képtelen volt.
És senkinek sem mondhatja el aggodalmait, hiszen amit
kimond, azt azonnal megtudják a testőrök, a látszólag
legbarátságosabb hangú és indulatú Samasbanapli azonnal
feljelentené. Asszurdan úr talán maga is titkos tagja a
testőrségnek. Az öreg Sarrukin alig várja, hogy fiatalabb
társainak árthasson.
Talán ha az igazgató megint kegyes lenne hozzá, és
vendégül hívná, neki vallhatna, mint fiú az atyának. Az
igazgató iránt hálás szeretetet érzett. Amióta beavatta a nagy
titokba, úgy érezte magát, hogy több mint az emberek
nagyobbik része, mert valami egészen keveset ért a
mindenség nagy megérthetetlenségéből. De vajon az
igazgató, aki ismeri az ég és a föld természetének titkát,
ismeri-e a birodalom kormányzásának titkait is? Igaz, azt
mondják, hogy maga a fényességes király, Asszurbanapli
barátjának mondja, de az ilyen nagy tudósokkal nem szokás
közölni azokat a szörnyűségeket, amelyek fenntartják az
összehódított birodalmat. De talán az igazgató mégis tudja,
mi van körülötte, és ő a főminiszterrel és Asszur főpapjával
egyenlő rangú, ő ama kevesek közé tartozik, akik felette
állnak még a testőrségnek is.
Ilyen gondolatok közepette ült a Zu madár története előtt,
de azt sem értette, amit olvas, noha már szinte kívülről tudta
a szöveget.
Este Inakiék asztalánál sem tudott odafigyelni a sok nő
csevegésére. Kérdezték is, nem beteg-e. Azt válaszolta, hogy
nagyon fáradt, nehéz munkája volt a nap folyamán. Korán le
is feküdt, de álom késő éjszakáig sem szállt a szemére.
Nagyon félt attól a megbízatástól, amelyről fogalma sem volt,
mi lesz, de nyilván valami, ami Nabupolasszár herceg ellen
irányul. Igaz, aki Babilonban nem szereti az asszírokat, az
Nabupolasszárt sem szereti, Johanan ugyanúgy gyűlöli, mint
magát Asszurbanaplit. De ha Ninive valamiért ártani akar a
kormányzóhercegnek, akkor ez egyben Babilon ellen irányul.
Másnap Asszurdan hívatta. A hivatalfőnök nem ült szokása
szerint, hanem fel-alá járkált a szobájában, kezében a
nagygombos bottal, amelyet buzogánynak is lehet használni.
Amikor Tamuzaddad belépett, szembefordult vele, és
mondta:
− No, nem megmondtam, hogy valami készül Babilonban?
Tegnap este érkezett a posta, amely hírül hozta, hogy
Nabupolasszár megszökött. Felkelést szított Babilonban, de
nyomára jöttek. Sajnos, nem sikerült elfogni. A
legfényességesebb király elevenen nyúzatta volna meg
Babilon főterén. Most őt hajszolja az egész birodalomban a
katonaság és a testőrség együtt.
Tamuzaddad lába úgy elkezdett remegni, hogy félt, itt esik
a földre. Alig tudta kinyögni a kérdést:
− És a hercegnő?
Asszurdan egyszerre vonogatta mind a két vállát.
− Hát az ember nem szokta magával vinni a nőket, ha
menekülni kell. Ha otthon hagyta, akkor a hercegnőt
bizonyára őrzik. Hogy mi lesz vele, azt majd a
legmagasságosabb hatalmak döntik el.
Tamuzaddad arra gondolt, hogy ha legközelebb eljön a
testőrtiszt, megmondja, szívesen indul akár azonnal
bármilyen feladattal Babilonba. Remélte, hogy éppen az
őrzött hercegnőhöz fogják küldeni. Talán még előnyös is, ha a
testőrség titkos utasításával megy. Mert attól félt, hogy a
hercegnővel Susana is bajba jutott. És egy rabszolgalányt
kimenteni a bajból talán lehetséges. Sőt a testőrtisztnek még
el is mondhatja, hogy most azután mihamarabb el akarja
hozni a menyasszonyát.
A testőrtiszt azonban napokig sem jött el, neki meg
fogalma sem volt, hol kereshetné, hiszen még a nevét sem
tudja.
Mi lehet most Babilonban? Lehetséges, hogy máris
szörnyűséges állapotok vannak. Hiszen felkelés készült, de
leleplezték, mielőtt kitörhetett volna. Mi lehet anyjával? Mi
lehet barátaival? Miért is nem futhat egyenest Susanáért?
Ezekben a napokban nagyon keveset dolgozott, és képtelen
volt olvasni. Szemeiben mintha láz ült volna, Inakiék egyre
inkább azt hitték, beteg. Főztek is neki lázcsillapító italokat.
Meg is itta. Nem is használt. Szorongás ellen mit sem érnek a
lázcsillapító főzetek.

A VÁRATLAN VENDÉG

A könyvtárban mindennap számos árus fordult meg; ki

datolyát árult, ki varázsszereket rontás ellen vagy ékszert
vagy fejkendőt. Sorra járták az írásmesterek szobáit, majd a
könyvtártermeket, végigmentek az olvasóhelyiségeken, mivel
ott gyakran találtak vevőkre. Tamuzaddad már megszokta
őket, legtöbbjüknek csak a fejével vagy kezével intett, hogy
nincs szüksége semmire. De néha vásárolt is tőlük valami
ennivalót.
 Egy délelőtt már két árust is elküldött, amikor megint nyílt
az ajtó. Hátra se fordult, felemelt kezével jelezte, hogy semmi
sem kell. A belépő azonban igen halk hangon megszólalt:
− Ne ismerj fel, ne áruld el magad, de engem se!
A hangra felpattant és megfordult. Johanan volt. Utcai
árusokra emlékeztető piszkos rongyokban, saru nélkül,
válláról nagy zsák lógott le, abból kotort elő egy faragott
fadarabot, és hangosan mondotta:
− Gonosz démonok elleni varázs. Ha a nyakadba akasztod,
elkerül a hideglelés. Két siklú az egész. − És nyújtotta
Tamuzaddad felé. Közben másik ujját ajkához tette, jelezve,
hogy vigyázzon a szavaira.
Itt nyilván valahol figyelhetnek, helyénvaló ez az
óvatosság, ha Johanan titkosan jár Ninivében. És nyilván
titkosan jár, mert különben nem csapott volna fel
varázsszerárusnak. Tamuzaddad belement az alakoskodásba.
Átvette a faragott fadarabot, forgatta, majd hangosan ezt
mondta:
− Ugyanilyet kínáltak már egy siklúért. Annyit adok érte.
Kettőt nem ér.
Johanan egészen olyan volt, mint az igazi árusok.
− Adj, uram, két siklút, inkább kapsz hozzá még egy
varázsszert, amely megóv a tetvektől. − És már kotort is elő a
zsákjából még valamit.
− No jó, add ide, megnézem, mit is árulsz.
Johanan most már minden gyanússág nélkül odaléphetett
melléje, kezébe adta a két kis fafaragványt, és most suttogva
mondta:
− Hol találkozhatom veled úgy, hogy senki se lássa?
Tamuzaddad bizonyos volt benne, hogy őt láthatatlanul
szakadatlanul figyelik. Valahogyan el kellene intézni, hogy
Johanan vele maradjon, Inaki házában töltse az éjszakát. Már
az is az eszébe jutott, hogyan.
− Van valami értékes holmid is? − kérdezte hangosan:
hadd hallja, aki hallgatózik, hogy árus és vevő beszélget.
− Ide nézz, uram, aranygyűrű, mérlegeld csak, milyen
nehéz.
Sok minden lehet abban a nagy zsákban, mert több apró, de
láthatóan drága ékszert vett elő.
− Tartsd meg a varázsszereidet, de ezt a gyűrűt megveszem,
ha elég olcsón adod. Mutasd csak, felpróbálom. − És mialatt
ujjara húzta a gyűrűt, s aki hallgatózott, az azt gondolhatta,
hogy nézegeti, suttogva mondta:
− Menj el Inaki sarukészítőhöz. Adj el neki olcsón valami
drága jószágot; meg fogja venni, mert szereti az előnyös
üzletet, de alkudjatok addig, amíg alkonyodni kezd, és akkor
kérd meg, hogy ott alhass, mert még nincs otthonod
Ninivében. Aranyat fog kérni érte, de ott maradhatsz. Én is
ott lakom. Ha mindenki lefeküdt, gyere be hozzám. − Majd
hangosan: − Mennyiért adod?
− Öt arany.
− Rabló vagy! Öt arany, az hatvanöt ezüstsiklú! Ötvenet
adok érte.
− Adj hatvanat, és a tiéd.
− Ötvenötért adod vagy mehetsz. Johanan nagyot
sóhajtott.
− Csak azért, uram, mert ma még nem csináltam üzletet.
Nagyon jól jársz vele. Nagyon szép munka.
Tamuzaddad az övén függő pénzes zacskóhoz nyúlt, de
Johanan mosolyogva legyintett, és hangosan mondotta:
 − Az én láthatatlan istenem segítsen téged, uram!
Ebből Tamuzaddad megértette, hogy Johanan itt
hangsúlyozza zsidó voltát. Ami helyesebb is, mint ha
babiloninak mondaná magát. Ha Nabupolasszár megszökött,
mert Babilonban felkelés volt készülőben, akkor gyanús
minden babiloni. A zsidókat csak nem kedvelik, de Ninivének
most nincs semmi dolga Jeruzsálemmel, amely elismeri az
asszír király fennhatóságát. Bólintott, hogy érti, s még ezt
tanácsolta:
− Menj be a következő szobákba is, nehogy gyanús legyen,
miért éppen hozzám jöttél.
Johanan hajlongva elment. Ő pedig izgalmában le sem
tudott ülni. Fel-alá járkált, nézegette új gyűrűjét. Tudta, hogy
ha sikerül a terv, és barátja Inakiéknál töltheti az éjszakát,
akkor ma fontos dolgokat fog megtudni. Anyjáról egészen
bizonyosan, de talán Susanáról is.
Később benézett hozzá az ősz Sarrukin.
− Te is vettél valamit attól az erőszakos zsidó árustól? Nem
tudtam megszabadulni tőle, amíg hideglelés elleni varázsfát
nem vettem tőle. Hogy őszinte legyek, én nem hiszek a
hatékonyságában, de eluntam a vitát, és egy siklú nem nagy
ár, ajándékba viszem az unokámnak. Samasbanaplinak is
eladott egy selyem fejkendőt, méghozzá jó drágán,
Samasbanapli nem tud alkudni. − Közben láthatóan nézte
Tamuzaddad új gyűrűjét.
− Ezt vettem − mutatta.
− Mennyiért?
− Ötvenöt siklúért.
Sarrukin elégedetten bólintott.
− Te viszont tudsz alkudni. Megéri.
 Elment. És Tamuzaddad bizonyos volt benne, hogy
előzőleg hallgatózott, és most csak ellenőrizte, hogy valóban
árus volt-e az árus. Meggyőződhetett, hogy itt nincs
feljelentenivaló.
Amikor alkonyatkor hazaérkezett, Inaki aggodalmaskodó
arccal fogadta, mondván:
− Ma estére vendégem van. Egy árus, akit itt tartottam
éjszakára, mert még nincs szállása Ninivében. Nem
kergethettem ki éjszakára az utcára. Remélem, nincs
kifogásod, hogy az asztalunknál ül. Nem éppen előkelő… és
méghozzá zsidó is.
Tamuzaddad olyan arcot csinált, mint aki nincs
elragadtatva, de mégis így szólt:
− Aki a te vendéged, azzal én leülök egy asztalhoz. Ámbár
te is tudod, hogy a zsidók nem kedvelik az arámiakat, és az
arámiak nem kedvelik a zsidókat. Már őseink is gyilkolták
egymást. De a kedvedért mégis eltűröm a te vendégedet.
Amikor azután a vacsorára terített asztallaphoz mentek a
nagy szobába, a sarokban párnán ülő Johanan felállt, és
mélyen meghajolt Tamuzaddad előtt.
− Én Eliézer fia Johanan vagyok, vándorkalmár a
palesztinai Gileadból.
Tamuzaddad gúnyos mosollyal nézett rá.
− Te jártál ma a könyvtárban, eladtad nekem ezt a gyűrűt, s
ezenkívül eladtál még egy selyem fejkendőt és egy
varázsfácskát.
− Honnét tudod, uram, hogy a többieknek mit adtam el?
Nyomatékkal mondotta erre Tamuzaddad:
− Mi itt Ninivében éber szemmel figyelünk, és mindenkiről
mindent tudunk. De ha te megmondtad a nevedet, én is
megmondom: Ismael fia Tamuzaddad, királyi írásmester,
Babilonból jöttem, de arámi vagyok. Most mind a ketten
Inaki mester asztalának vendégei vagyunk, tehát felejtsük el,
hogy az őseink gyilkolták egymást. Ülj le, Eliézer fia Johanan.
− Ezzel hátat is fordított neki, hogy bárki láthassa, hajlandó
vele egy asztalnál ülni, de semmi kedve beszélgetésbe
elegyedni. Elvégre ő királyi írásmester, az meg rongyos
jöttment; ő arámi, az meg zsidó.
A jöttment meg is értette, hogy itt neki szerényen kell
viselkednie. Vacsora közben érdeklődve figyelte, mit beszél a
ház gazdája meg az előkelő vendéglakó, mosolygott, ha nők
szóltak közbe, de ő maga nem beszélt, tőle sem kérdezett
senki semmit: megtűrt idegen volt, akit alkonyat után nem
utasítanak ki a házból.
Vacsora után Inaki felkísérte vendégeit az emeletre, előbb
Tamuzaddad tért a szobájába, hogy Johanan lássa, hol kell
keresnie, ha már minden elcsendesedett.
Leült a fekvőhelyére, és várt.
Nagyon-nagyon lassan múltak a percek. Nagyon lassan
némult el a ház. Már mindenütt sötét volt, csak az ablakon át
sárgult a hold fény. Johanan azonban óvatos volt, megvárta,
amíg mindenki már mélyen alszik.
De végre nesztelenül bejött. És akkor átölelték egymást.
− Ülj ide a fekvőhelyre − suttogta Tamuzaddad. − Én
egészen melléd ülök, hogy egymás fülébe súghassunk.
Ninivében mindenki hallgatódzik, és amit hallott, azt jelenti.
− Tudom − súgta vissza Johanan. − De énnekem el kellett
jönnöm hozzád, hogy elmondjam, mi történt, és mi történik.
Most már te sem húzódhatsz vissza. A harc kitört Babilon és
Ninive között. Te pedig babiloni vagy, mert ha nem vagy
babiloni, akkor ninivei leszel, aki miellenünk harcolsz. De
teneked fontos teendőid lesznek. Én Nabupolasszár nevében
ülök most a te szobádban.
Kis híja, hogy Tamuzaddad fel nem kiáltott, a végső
pillanatban kapta vissza a hangot, hogy fülbe súgva kérdezze:
− Nabupolasszár? Hiszen te gyűlölöd…
− Így kellett mondanom sokáig − vallotta Johanan −, még
neked sem vallhattam be, mert te azt hitted, békességgel
békességben lehet élni az asszírokkal. De Nabupolasszár volt
elejétől fogva a mi vezérünk. Azért borult le Asszurbanipal
előtt, hogy megtévessze, és a kormányzói palotában
előkészíthesse Babilon felkelését. Fennhangon szidtam, hogy
ne legyek gyanús, és ő se legyen gyanús. A felkelés éppen
kitört volna, ha nyomára nem jönnek. De megneszeltük.
Nabupolasszár eltűnt. Idejében elmenekült az apám is. Az
egész családom Ekbatanában van. Az apám Nabupolasszár
megbízásából van Ekbatanában.
Azt hiszik, hogy a méd királynak épít palotát, holott ő a mi
főemberünk a méd király mellett. Mert a médek meg fogják
támadni Asszíriát.
− Mikor?
− Amikor Nabupolasszár úgy látja, hogy eljött az ideje.
− Hol van Nabupolasszár?
− Ha majd hív, meg fogod találni. Most még nem hív.
Tüstént megtudod a teendőket…
Tamuzaddad közbevágott:
− És a hercegnő? És Susana?
− Ne félj! Amikor a hercegnő megtudta, hogy ura hűtlenné
vált a királyhoz, hívatta az asszír főparancsnokot, és hangos
szóval megtagadta gyalázatosnak mondott férjét. Nem is esett
bántódása se neki, se háza népének, csak őrség vigyáz,
nehogy onnét bárki kilépjen, vagy oda bárki belépjen, amíg
Ninivében nem döntenek, mi legyen a hercegnővel. Ninive
bizonyára úgy fog dönteni, hogy a hercegnő menjen férjhez a
következőhöz, akit kormányzóhercegnek küldenek
Babilonba. Hanem addig még sok minden fog történni.
Neked kell elérned, hogy bejuthass a palotába, mert téged
Tisri napjaiban ott várnak, és te ninivei királyi írásmester
vagy, tehát itt valahogy engedélyt szerezhetsz. Ha
megszerezted, akkor majd tőlem fogod hallani, hogy
Nabupolasszár mit üzen a hercegnőnek.
Tamuzaddadnak zúgni kezdett a feje. Hát őt a testőrök is
oda akarják küldeni, a lázadó Nabupolasszár is. Mi lesz itt a
teendő?
− És anyám? − kérdezte hirtelen.
− Őt ne féltsd! A belvárosból sokaknak jobb volt
menekülni. Sokakat elvittek a Séolba. De a külvárosokkal
senki sem törődik. Most jobb és biztonságosabb a
külvárosokban.
− És Etanu?
− Ő vár rám hűségesen. Ha visszatérek, akkor annak is
eljött az ideje, hogy feleségül vegyem. Ha én visszatérek,
akkor győztünk, és Etana mester büszke lehet a vejére.
− Mi hát az én dolgom?
− Mindenképpen el kell érned, hogy elküldjenek, és
megengedjék, hogy Susanát megkeresd a palotában. Tudnak
itt Susanáról?
− Tudnak.
− Van, akiben bízhatol?
− Nincs. Azaz akiben bízom, olyan magasan ül hogy csak
akkor szólhatok, ha ő mondja, hogy szóljak. A könyvtár
igazgatója.
− Az nem jó − elégedetlenkedett Johanan. − Akármilyen
nagy úr, mégiscsak a könyvtár igazgatója. Katona vagy testőr
kell. Akinek joga és lehetősége van elküldeni.
− Megpróbálom.
− Én holnap valami alkalmas szállást keresek magamnak.
Attól kezdve itt fogok árusítani. Két utcával a könyvtár
mögött piac van. Ott lesz sátram.
Tamuzaddad csodálkozott. Közel két hónapja él Ninivében,
de még észre sem vette, hogy két utcával a könyvtár mögött
piac van. Igaz, nem arrafelé jár haza.
− Néha sétálj el a piacra. Nem ismerjük egymást, de
odajöhetsz hozzám valamit nézni vagy venni. Ha megvan a
módod, hogy indulj, ott megmondod, és akkor majd tőlem
meghallod a teendőt. Vigyázzunk nagyon magunkra!
Etanuért, Susanáért, Babilonért, hogy végre ne legyen
Babilon megalázott, és ne legyünk megalázottak mi sem. De
ne hagyjunk fel a küzdelemmel, amíg Ninive romokban nem
hever! Ninive elpusztul, pusztaság lesz, mint Szodoma és
Gomorra. Van egy próféta, aki megjósolta.
− Próféta? − kérdezte csodálkozva Tamuzaddad.
− A mi prófétánk − suttogta magyarázó hangon Johanan. −
Júdeából jött. Jónásnak hívják. Az utak rongyos vándora, de
szavában a mi láthatatlan istenünk szól az egész világhoz.
Csodálatos történeteket mesélnek róla.
Most már úgy megszokták ezt a szinte hangtalan
fülbesúgást, hogy hosszan tudtak beszélni is, figyelni is, sőt
Tamuzaddadnak úgy tűnt, mintha már nem is beszéd volna
ez, hanem az ember azonnal érti, amit a másik gondol. Ahogy
Johanan erről a Jónás prófétáról suttogott, az utak rongyos
vándoráról, mintha maga előtt látná a nagy termetű, kusza
hajú-szakállú, tépett és piszkos köntösű férfit, aki mezítláb
lépdel a köveken falutól faluig, de ahol megáll, emberek
gyűlnek körébe, és ő beszél, és nem lehet nem figyelni a
szavára. Johanan így mesélt róla:
− Csodálatos dolgokat mondanak felőle. Úgy hírlik, hogy a
mi láthatatlan istenünk kiszemelte őt prófétájának, hanem ő
semmiképpen sem akart próféta lenni, nehogy bajt hozzon a
saját fejére. Holott nagyon jól értette, mit akar üzenni általa a
láthatatlan Isten az embereknek. Értette, de húzódozott a
kötelesség teljesítésétől. Ezért hajóra szállt, hogy
elmeneküljön a tenger szigetei felé, ahol nehéz megtalálni a
rejtezkedőket…
Tamuzaddadnak az jutott erről az eszébe, hogy
Andronikosz valamikor azt ajánlotta neki, és ezt Johanan is
helyesnek látta később, hogy Susanával együtt meneküljön a
tenger szigeteinek vélt biztonságába. Ő azonban inkább
engedett a parancsnak, és eljött írásmesternek Ninivébe,
hogy innét menjen vissza asszonyért Babilonba. De
Babilonban veszedelmek készülődnek. Vajon nem volt helyes
attól a Jónástól, hogy a veszélyek elől a tengerek szigetei közé
akart futni? Johanan azonban suttogta tovább a történetet:
− A tengeren azonban vihar tört ki. A hajósok pedig úgy
gondolták, hogy ismeretlen utasuk bizonnyal valami bűnt
követett el, és azért menekül; talán az ő bűnei miatt háborog
a tenger, mivel az istenek utolérik a bűnöst. Helyesnek
tartották tehát, ha a haragos isteneknek feláldozzák az
ismeretlen utast. Fel is kapták, és be is dobták a tengerbe. És
állítólag abban a percben el is csöndesedért a vihar: a hajó
nyugodtan mehetett tovább. Jónás azonban nem pusztult el.
Amint a hullámok közé esett, jött egy óriási cethal, és
egészben elnyelte. Hajaszála se görbült, csak bent volt a
cethal gyomrában. És ott megértette, hogy nem futhat el a
rárótt teendő elől: a vihart is a láthatatlan Isten kavarta, a
cethalat is ő küldte, hogy megértesse Jónással: ami
kötelesség, azt teljesíteni kell. És akkor Jónás a cethal
gyomrában felkiáltott a mi istenünkhöz, fogadkozván, hogy
hirdetni fogja az emberek között, aminek hirdetésére ő
választatott ki. Mire a cethal elúszott a partig, és ott kihányta
Jónást. Ő pedig azóta járja a világot, megy faluról falura, és
íme, elérkezett már ide Ninivébe, és hirdeti az üzenetet, hogy
Ninive el fog pusztulni, házaiból kő kövön nem marad, és aki
lakóiból élve vészeli át a pusztulást, az földönfutóvá leszen.
Tamuzaddad ebből a történetből még azt is inkább elhitte,
hogy Jónást lenyelte, majd kihányta a cethal, mint azt, hogy
itt Ninivében azt hirdethesse, hogy a város el fog pusztulni,
és földönfutók lesznek lakói.
− Hol meri ezt hirdetni?
− A piactéren, mindenki füle hallatára.
− És mit szólnak az emberek? Mit tesznek az őrök? Nem
csapnak rá a testőrök?
− Nem. Csodálatos módon: nem. Az emberek körülállják. A
fegyveres katonák is ott hallgatják. Akad testőrtiszt is, aki
megáll és figyeli. És valamennyien nevetnek, és biztatják,
hogy mondja újra. Ő pedig megismétli a láthatatlan Isten
üzenetét, hogy Ninive el fog pusztulni, tűz emészti meg,
házaiból kő kövön nem marad, és aki túléli a pusztulást,
földönfutó lesz a népek között.
− De hát ki rombolhatja le Ninivét?
Johanan a bizonyosság határozottságával mondotta:
− Mi. Mi és a médek együtt. A médeknek végül is meg kell
támadniok Asszíriát, mielőtt az asszírok csapnának a
médekre. A méd király készülődik. De neki az kell, hogy
felkelés törjön ki a birodalomban. Nekünk csak az kell, hogy
a médek támadjanak, és felkelünk. Ha pedig megindul
Babilon és Média, akkor felébred Arám is. Így akarja a mi
istenünk. És aki elbújik a feladat elől, azt elnyeli a cethal. Te
sem bújhatsz el. Neked el kell menned Babilonba, hogy
Nabupolasszár üzenetét elvidd a hercegnőhöz, akit jól
őriznek a palotában. Neked meg kell találnod a módot, hogy
innét küldjenek, hiszen te asszonyért mégy a palotába. És ha
indulsz, akkor engem megtalálsz a piacon.
Ezzel már fel is emelkedett, és nesztelenül kisurrant a
szobából.
Tamuzaddad végigfeküdt a fekhelyen, de sehogyan sem
tudott elaludni. Izgatta Jónás története, habár azt a cethalat
sehogyan sem lehetett elhinni. De akár volt cethal, akár nem
volt, az a próféta azt hirdeti, hogy Ninivének pusztulnia kell.
És egyszerre szomorúság szállt a szívére. Igaz, ez a Ninive
maga a Séol. Lakói kegyetlenek és romlottak. Itt mindenki
megrövidít mindenkit. De mégis: Ninive szép város. És itt van
a könyvtár: minden tudás teljessége. Lehet olyan kötelessége
írástudónak, hogy elősegítse a könyvtár pusztulását? De az is
igaz, hogy Babilon megaláztatása csak Ninive legyőzetésével
szűnik meg. Vajon nem lehetséges úgy felemelni Babilont a
megalázatásból, hogy megmaradjon a Ninivei Könyvtár?
Ilyen gondok gyötörték, míg hajnaltájban nagy nehezen
elaludt. Reggel azután álmosan ébredt. Mire asztalhoz ült,
hallotta, hogy az éjszakai vendég már kora hajnalban felkelt,
és reggeli nélkül el is hagyta a házat, de az éji vendégségért
fizetendő pénzt otthagyta az asztallapon.

KÉSZÜLŐDÉS
 Délelőtt, miután egy ideig igyekezett csakis a munkájára
figyelni, de gondolatai minduntalan elkalandoztak, letette az
íróvesszőt, és átment Asszurdan úrhoz. Azonnal be is
eresztették a hivatalfőnökhöz. Az most is, mint mindig,
szívélyesen fogadta, leültette, kérdezte, mit kíván. Ő pedig
elmondotta, hogy egyre nehezebb asszony nélkül élnie.
Asszurdan bólintott, s mondotta is, hogy férfiember számára
nem élet az élet asszony nélkül. Ő maga már kevésnek találja
feleségét és mellékfeleségét; egyik házának szomszédságában
észrevett egy felettébb formás leányzót, azt szeretné második
mellékfeleségének, igaz, hogy akkor újabb házat kell vennie,
mert úgy jó az élet, hogy az ember anyja és valamennyi
felesége mind külön házban lakik, nehogy a nők zsörtölődése
zavarja a férfiember életét. Annyit beszélt erről, hogy
Tamuzaddad alig győzte kivárni, hiszen ő a saját kérelmét
akarta előadni. Végre amikor újra szóhoz jutott, elmondta,
hogy a legkegyesebb igazgató is megígérte, hogy ha eljön az
ideje, elmehet Babilonba asszonykérőbe, íme, Elül hónapja
van, következik Tisri, amikorra őt várják a palotában. De
maga sem tudja, hogy most miként is juthat be oda, hiszen
Nabupolasszár bűnbe esvén, ismeretlen helyen bujkál, a
hercegnőt pedig nyilván a palotában őrzik. Neki tehát az
lenne a fontos, hogy ninivei engedélyt kapjon belépni a
palotába, ahol menyasszonya rabszolgalány.
Asszurdan a fejét ingatta.
− Hát ez felettébb nehéz. Legkegyesebb igazgatónk nagy úr,
de az ilyesmi nem rá tartozik. Nem lehet tudni, mi is lesz
Babilonban. Most az emberek az egész birodalomban egy
kicsit megháborodottak. A piacon egy tébolyodott arról
beszélt, hogy Ninive el fog pusztulni.
 Erre Tamuzaddad gyomra remegni kezdett.
− És mi történt vele?
Asszurdan mosolygott.
− Kinevették. Azután rohant a következő piacra, ott is ezt
kiáltotta. Ott megverték, és csak azután nevették ki.
− És a testőrök nem vitték el? − csodálkozott Tamuzaddad.
Asszurdan magyarázta:
− Aki effélét suttog, azt elviszik, karóba is húzhatják.
Hanem aki a piacon kiáltja, az háborodott, annak nevetés
vagy verés jár. De mégis érdekes, hogy a félkegyelmű
csavargók erről ábrándoznak. Valami zavar van a
birodalomban. Nem is tanácsos ilyenkor Babilonba menni,
mert az is bajba keverheti magát, akinek semmi köze sincs a
zavarhoz.
− De nekem ott van az anyám, és ott van a
menyasszonyom. Le kellene borulnom legkegyesebb
igazgatónk elé, hogy segítsen.
− Nehéz dolog, nehéz dolog − ismételgette Asszurdan. −
Igazgató urunk megengedheti, hogy elmenj Babilonba, de azt
nem, hogy a palota őrei beeresszenek a kapun. Anyádat
elhozhatod, de az a leányzó ugyanúgy nem léphet ki a
palotából, ahogy te nem léphetsz be oda. Hacsak…
Ennél a hacsaknál elhallgatott, és kérdően nézett
Tamuzaddadra. Az pedig egészen bizonyos volt benne, hogy a
főnök tud valamit ugyanarról, amit a testőrtiszt említett,
hogy megbízással kell elmennie a babiloni palotába. De mi
lehet az a megbízás? Tud erről is bővebben Asszurdan? Erről
nem tehet fel kérdést, mert nem említheti, amit a testőr
titokban mondott.
Eddig ijesztő volt a számára, hogy esetleg mint a testőrség
titkos megbízottja keresse fel Babilont. Most ez látszott az
egyetlen lehetőségnek. Ámbár egészen bizonyos, hogy
elképzelhetetlen helyzetbe jut, ha egyszerre indul a testőrség
embereként és mint a rejtőző Nabupolasszárnak is a
megbízottja. Világéletében arra törekedett, hogy békésen
távol tartsa magát a hatalmasok dolgaitól, és most két
egymás ellen készülődő hatalom is őt tekintheti
bizalmasának. Hiszen ha nem volna anyja, ha nem volna
szerelmese, ha Johanan nem volna a barátja, ha nem volna
fájdalmas Babilon megalázottsága… Igen ám, de aki ember,
annak vannak szülei, rokonai, szerelmese, szülőhelye,
otthona. Akinek senkije sincs, az nem is ember, az távol
maradhat az emberek dolgaitól. Hanem aki emberek között
él, annak akaratán kívül is tennivalói akadnak, és aki nem
teszi a teendőt, azt lenyeli a cethal vagy a testőrség, vagy
elátkozzák a barátai, a rokonai, abban csalódik a szerelmese.
− Mire gondoltál, uram? − kérdezte.
− Majd megtudod − válaszolt Asszurdan. − Majd
megmondom, ha megmondhatom. Vagy megmondja más.
Helyesebb, ha addig a szobádban végzed a dolgodat. Hidd el,
hogy mások is törődnek veled, tehát lehetséges, hogy
hamarosan elindulhatsz Babilon felé, és talán módod lesz
belépni a palotába is. Sőt nemcsak módod lesz, hanem
kötelességed is. De erről ne beszélj, mert akinek mondanád,
úgyis feljelentene, hogy nyilván valami közöd van
Nabupolasszárhoz, és be akarsz lépni palotájába, amelyből
elmenekült. Az ilyesmiről helyesebb nem beszélni.

HUNYÓ FÉNYESSÉG
 Elmúlt két nap, elmúlt három nap. Tamuzaddad
kényszerítette magát, hogy dolgozzék. Elkészült a Zu madár
történetének jól érthető szövegével. Közben a pihenőórákon,
ha nem tudott aludni, olvasott, és végig is olvasta Gilgames
hőskölteményét. Delenként Samasbanaplival kizárólag ennek
részleteit beszélte meg, és ha az írásmester napi történetekre
akarta terelni a szót, ő úgy tett, mintha igazán csak Gilgames
kalandjainak értelmezése érdekelné. S mindig vissza is
lehetett térni a tárgyra, mert Samasbanapli igen jól értett
hozzá, és nagymértékben izgatta is az ősi költemény. Ez az
elszánt rágalmazó és feljelentgető közben igazán jó tudósa
volt a hőstörténeteknek. Mennyiféle ellentétes tulajdonság
rejtőzhet ugyanabban az emberben − gondolta Tamuzaddad.
Megmutatta neki a Zu madár elkészült példányát. Az
bólongatott, miközben olvasta. Végül így szólt:
− Tetszeni fog legkegyesebb igazgató urunknak. Ő elolvas
mindent, amit mi leírunk. És felettébb kedveli, ha a régi
szövegeket a mai olvasó értelméhez, gondolataihoz igazítjuk.
Úgy véli, minden kornak újra a maga szavaival kell
elmondania az örökölt történeteket. Bizonnyal igaza is van.
Az élő emberek a fontosak. A szövegeknek is mindig újjá kell
születniök, mint Tamuznak, így válnak a történetek is
halhatatlanokká.
Tamuzaddad örült a jó véleménynek, ő is úgy gondolta, jól
sikerült a leírás. Úgy is adta oda az igazgató előszobájában
ülőknek, hogy várta, hívatni fogják hamarosan.
Másnap délelőtt ott ült íróállványa előtt a párnán. Még
nem kapott új feladatot, kivett tehát egy nyelvkönyvet, amely
a legritkább és legnehezebben érthető sumer szavakról szólt.
Jó lett volna most úgy távol maradni a napi gondoktól, hogy a
legközelebbi munkája egy minél régebbi sumer szöveg leírása
lenne. Sumerul senki élő ember nem beszél; aki sumerul
gondolkozik, egy kicsit önmagából is kilép.
Közben háta mögött oly nesztelenül nyílt az ajtó, hogy
észre sem vette, csak azt érezte egyszerre, hogy valaki áll a
háta mögött. Előbb lenézett, s úgy fordult hátrafelé, így vette
tudomásul, hogy aki mögötte áll, aranysarut visel. Azt hitte,
maga az igazgató kereste fel. Egyszeriben felugrott, úgy
fordult hátra. Meg is tántorodott azonnal. Ez nem az
igazgató!
Csillogó fehér hajzatú, mellig érő ősz szakállú, igen öreg,
de magas aggastyán nézett rá. Görnyedten is magas volt,
aranygombos botra támaszkodott. Földig érő köntöse
aranyhímes, vállán piros selyempalást, mellén nagy,
napsugaras aranykarikában a lebegő Asszur isten. És ez a
tekintet! Domborműveken látható: ő a fényesség, ő a király,
Asszurbanapli. Igaz, a képeken daliás fekete hajú és fekete
szakállú, amint vadászik, vagy ellenségre tipor. De mégis ő az.
Tamuzaddad a földre vetette magát, homlokát a
téglapadlóra szorította. És mintha időtlenül telt volna az idő,
amíg végre hallhatta a hangot:
− Emelkedj fel, fiam!
Remegő lábakkal állt fel. Remélte, jól hallotta, és valóban
felállhat. A hang ugyanis nagyon halk volt.
A király arcát ráncok borították, lélegzete lihegő volt. De a
fekete szempár csillogott, és a tekinteten enyhe mosoly ült.
− Te vagy hát az az írásmester, aki olyan világosan tud
fogalmazni, és olyan jól olvashatóan ír.
Tamuzaddadot eltöltötte a büszkeség. Hiszen
Asszurbanapli király nemcsak minden hatalmasságok
leghatalmasabbika, hanem úgy hírlik, ő ért legjobban az írás
tudományához is. Nemhiába volt életének nagy gondja ennek
a könyvtárnak a megteremtése. Micsoda kitüntetés, hogy
Asszur magasságaiból leereszkedett hozzá, és szembe dicséri.
A király pedig leült az irótábla előtti magas párnára, két
keze köze fogta aranygombú botját, úgy nézett fölfelé az
előtte álló fiatal írásmesterre. És végre megszólalt, mintegy
magyarázó hangon:
− Végig akarok sétálni az egész könyvtáron. Talán utoljára.
Talán ez a búcsúm. De látni akarom, mert ez a legtöbb, amit
hosszú életemben teremtettem. A birodalmak vannak és
elmúlnak. De örök a tudás és a költészet. Ez megmarad, és
hirdeti az én emlékemet. Az egyiptomi fáraók piramisokat
emeltettek, hogy a kövek őrizzék örökké emlékezetüket. De
mit mond a kő? Legföljebb annyit, hogy aki összehordatta azt
a sok követ, azt Kufunak, Khafrának vagy Menkaurának
hívták. Az én emlékezetemet azonban a világ legnagyobb
könyvtára tartja fenn. Évezredek múltán is tanulni lehet
ezekből a cseréptáblákból. Aki olvassa majd Gilgames
történetét, annak énrám kell gondolnia. Aki megtudja, hogy
mit tudunk a csillagokról, az azt is megtudja, hogy én
őriztettem meg a számára. Elődeim és utódaim nevét, ha
lesznek még utódaim, száz év múlva talán még tudják, ezer
év múlva talán a tudósok tudják, sok ezer év múlva már a
tudósok is alig emlegetik, de engem, akárhová ragadnak az itt
soha meg nem ismerhető isteni szándékok, mégis emlékként
őriz a földi világban ez a könyvtár, amelyben ti, fiaim,
legkedvesebb fiaim, írástudók, szolgáljátok a
múlhatatlanságot.
Tamuzaddad úgy érezte, a király elvárja, hogy erre
mondjon valamit. Remegő ajakkal, nagyon halkan szólt:
− A könyvtár múlhatatlan, mint maga Ninive…
− Múlhatatlanabb! − Halk hangon is szinte kiáltva vágott
közbe Asszurbanapli. Azután így folytatta: − Mit tudom én,
mi lesz Ninivével, mi lesz a birodalommal, ha én már nem
leszek itt. Amíg erőm volt, összetartottam a birodalmat; amíg
élek, együtt van a birodalom. De engem már csak ez a
könyvtár érdekel, mert tudom, hogy nem tart már soká az
életem. Most búcsúzom. És a legszomorúbb a könyvtártól
búcsúzni. De tudom, hogy ez múlhatatlan, míg minden más
múlandó.
− Erős a te birodalmad, legfényesebb úr − mondta mélyen
meghajolva Tamuzaddad.
Az ősz fej bólongatott.
− Erős. De meddig? Senki se meri kimondani, magam is
megnyúzattam azt, aki ki merte mondani, hogy nem tart már
sokáig.
Tamuzaddad remegni kezdett. A király most olyan titkot
közöl, ami életveszélyes lehet arra is, aki hallja. A király,
közeledni érezvén halálát, kimondja a kimondhatatlant, nem
bánva már, akárki is hallja. Sőt keresett magának egy
ismeretlen írástudót, hogy kimondja, aminek kimondását
eddig halállal büntette, de ő tudván tudta. És íme,
Asszurbanapli mondotta is:
− Mi volt az ereje oly hosszú időn át az asszír hatalomnak?
Az asszír paraszt. Az asszír paraszt katona volt, katonának
nevelkedett, teljesítette kötelességét, fegyelmezett volt, amíg
el nem esett. Ezért, amíg élt, gondtalanabb volt, mint a föld
bármely más parasztja. Minden paraszt földesúr volt, akit
rabszolgák szolgáltak; volt asszonya, amennyit kívánt;
gondtalanul élt, ameddig élt. De alig volt olyan asszír katona,
aki öregen halt volna meg. És amióta Irántól a tengerig
minden föld a miénk, és szolgálja az asszír katonát, azóta
annyi katonának kellett elesnie, hogy újakat már nem
hívhatunk fegyverbe. Másokban pedig nem bízhatunk, mert
ha más kezébe adjuk a dárdát vagy az íjat, az menten
ellenünk fordul. Az asszír sereg minden más hadseregnél
erősebb, de többé nem tud növekedni. Ami pedig nem
növekedik, az fogyatkozik. Ezért nem tudom, mi lesz itt az én
halálom után. De a könyvtár megmarad, ezt ajándékozom én,
ezt ajándékozza Asszíria az egész világnak az idők
teljességéig.
Botjára támaszkodva felemelkedett. Tamuzaddad újra
földre vetette magát.
− Állj fel, fiam! − És amikor az felállt, így búcsúzott: −
Most végigmegyek minden szobán, hadd emlékezzenek az
írásmesterek és a könyvtárosok, hogy mindegyiktől
személyesen búcsúztam el. Hanem amit neked mondottam,
nem ismételem már. Te se mondd el másnak, mert életeddel
játszol! Nekem azonban könnyebbség, hogy ezeket az igéket
elmondhattam. Asszur őrizzen!
És nehézkesen, aranygombú botjára támaszkodva, mint
nehezen lépkedő aggastyán, Asszur kedvence, a földre szállt
napsugár, az immár kihunyó fényesség, kiment a szobából.
Mögötte nyitva maradt az ajtó, látni lehetett, hogy odakint
ezüstpajzsos testőrök várakoztak, s indultak utána a
következő ajtóig. Ott megálltak, és a király ott is belépett.
Hadd emlékezzék minden írásmester és könyvtáros, hogy a
napfény leszállt hozzájuk.
A hunyó napfény.

NAPLEMENTE

Délután senki sem dolgozott a könyvtárban. De nem is

pihent senki. Most nem is lehetett másról beszélni, mint az
életben egyszer előforduló csodáról: a legfényességesebb, aki
magát Asszurt képviseli a földön, személyesen látogatott el
valamennyi írásmesterhez és könyvtároshoz, hogy
bizonyítékát adja, ezek a legkedvesebb fiai. A látogatást azzal
végezte, hogy belépett az igazgatóhoz, majd onnét déltájban
távozott, felülvén aranyhintójára, amely addig várakozott a
kapu előtt.
Asszurdan magához hívatta az írásmestereket, és közölte
velük, hogy a magasságokban úgy rendeltetett, ennek a
feledhetetlen napnak az emlékére mindenki kapja meg még
külön az egy holdra járó fizetését. Közben a főnök kikérdezte
őket, kivel mit beszélt a legfényességesebb. Tamuzaddad azt
mesélte el, hogy dicsérte az írását és világos fogalmazását,
meg hogy a könyvtár múlhatatlanságáról szólott. A többit, a
fontosat nem mondta el. És éppen ezért azt sem hitte, amit a
többi vallott a király szavairól. Ámbár lehetséges, hogy
valóban csak neki mondta azokat az ijesztő igéket a
háborúkban kihalt asszír parasztokról. Ő volt az első, akihez
belépett. És mert nagyon kikívánkozott, neki elmondta
aggodalmait, és a többivel már csak közömbös szavakat
váltott.
Egész nap nem lehetett másról beszélni. Tamuzaddad még
este, Inaki asztalánál is csak erről mesélt, és az egész család
izgatottan hallgatta. Ez a család a családfő kivételével mind
nő volt: a férfiak elestek Asszurbanapli csatáin. Nincs több
férfi, akit be lehet hívni asszír katonának. Folyton erre kellett
gondolnia, de erről nem lehet beszélni. De lám, egyszerre
értelmet kapott annak a rongyos, kinevetett, megvert zsidó
prófétának a szava: Ninive elpusztulhat.
De addig szörnyűséges dolgok történhetnek. Ki kell
menteni Babilonból anyját és Susanát. Mikor kap már választ
Asszurdantól vagy a testőrtiszttől vagy akárkitől, hogy
mehet… bármilyen megbízással? Johanant is fel kellene
keresni a piacon. Neki el kell mondani a király szavait.
Johanannak is igaza van: Ninive hatalma megdönthető.
Úgy aludt, hogy közben azt álmodta, hogy nem alszik. Fel-
felriadt. És kora hajnalban harsonaszó verte fel. Mintha az
egész város harsogna.
Felugrott, de felugrott mindenki fektéből Ninivében. Az
emberek kitódultak a házak elé, és utcáról utcára futott a hír.
Éjszaka meghalt a király.
Asszurbanapli elbúcsúzott könyvtárától, és úgy aludt el,
hogy többé nem ébredt.
Még azt sem lehet tudni, ki az utóda. Több feleségétől több
fia is van. Majd a testőrök választják ki az utódot vagy a
hadsereg vagy a főpapok. Talán egy-kettőt meg is ölnek, hogy
aki trónra ül, zavartalanul ülhessen ott. Egyelőre a testőrség
a város és a birodalom ura.
Sietett be a könyvtárba. Ott még ijesztőbb hír fogadta.
Most, alig-alig egy órája, az igazgatót, amikor kilépett
palotájából, hogy hintójába üljön, a kapuban valaki tőrrel
megölte és elfutott. Nem is találtak nyomára.
És a dermedt ijedelemhez jöttek az új hírek. Ugyanúgy
ölték meg ma reggel a főminisztert és Asszur főpapját. Úgy
látszik, a testőrség egyszerre leszámolt a halott király három
legbizalmasabb hívével, hogy ne akadályozzák a következő
király kiválasztásában.
A könyvtáriak Asszurdant vették körül. Az halotti sápadt
volt, és csak ennyit mondott:
− Mindenki menjen a polcaihoz vagy az íróállványához.
Mindenki végezze a dolgát. Aki parancsolhat, majd parancsol.
A mi dolgunk, hogy engedelmeskedjünk.
 HARMADIK RÉSZ: FELKELÉS

A MEGBÍZATÁS

Ninivére dermedt csönd borult. Az emberek jórészt

egymáshoz sem mertek szólni. Csak elsuttogták a híreket,
amelyekről nem lehetett tudni, honnét indultak. Ezek a hírek
leginkább hirtelen halálról, otthonokban vagy hivatalokban
történt gyilkosságokról szóltak. Úgy látszik, különféle titkos
erők mérkőznek egymással a hatalomért, a legnagyobb
hatalomért, amely a földön található. A király halála után
azonnal el akarták tüntetni azokat, akik beleszólhatnak −
méghozzá a halott Asszurbanapli nevében − a küzdelembe. A
könyvtár igazgatója, Asszur főpapja és a főminiszter
meggyilkolása után a király közismerten legbizalmasabb
hívei igyekeztek elrejtőzni. Akadtak azonban, akik azonnal a
testőrséggel keresték a jó barátságot, hiszen alighanem végül
is a testőrség dönti el, kié lesz a főhatalom. És azé lesz, aki a
legtöbb hatalmat biztosítja a testőrségnek. Ebbe a
küzdelembe pedig okos ember nem avatkozik bele, mert
rosszul járhat. Ilyenkor legjobb szürkének lenni, és sokan
hangoztatták is odahaza, a családi körben, hogy milyen jó,
hogy nem tartoznak a tisztelt kiválók közé.
A könyvtárban is hangtalanul folyt a munka. Az olvasók a
király halála óta nem keresték a termeket. Az írásmesterek
egymással sem beszélgettek, ki-ki ült a maga íróállványa
előtt, és végezte a munkáját. Tamuzaddadnak nem volt egyéb
dolga, mint hogy nézegesse a ritka sumer szavak tábláit.
Odafigyelni azonban alig tudott. Néha felpattant, és bement
Asszurdanhoz, aki nem zárkózott el, ha keresték, és úgy
szeretett beszélni, hogy − habár aggodalmasan − most is
szóba állt a könyvtárosokkal és az írásmesterekkel.
− Mi lesz most? − kérdezte Tamuzaddad. Valójában inkább
az izgatta, lesz-e mostanában lehetősége, hogy bármi címen
elinduljon Babilonba.
Asszurdan görcsösen fogta ónixfejű botját, hol a padlón
koppantott vele, hol az asztallapon dobolt a másik végével.
Négyszögletes arcán aggodalom ült.
− Mi lesz most? Vajon mi is lesz most? Talán maga Nébó
isten se tudja, pedig ő bölcs és mindentudó. Én pedig nem
vagyok se bölcs, se mindentudó. Amióta meghalt
Asszurbanapli…
A halott király neve hallatára Tamuzaddad mélyen
meghajolt. De szinte ugyanakkor meglepve és megdöbbenve
hallotta Asszurdan szavait:
− Nem kell olyan mélyen meghajolni. Vagy inkább: nagyon
óvatosan kell meghajolni, ha a nevét hallod. Még nem lehet
tudni, ki az utóda. Meglehet, hogy ő lesz a dicsőséges
példakép. De az is lehet, hogy irtózattal kell kiejteni a nevét
is. Nem hallottál-e Asszurbanapli nagyapjáról, Sénakherib
királyról? Híres hódító volt, népeket irtott ki, országokat
hajtott uralma alá. Azután a fia megölte, és az utódja lett.
Attól kezdve átkozott volt a neve. Még azt is felrótták neki,
hogy milyen kegyetlen volt ellenségeihez. Csak unokája, a mi
Asszurbanaplink − aki már nem ismerte − volt könyörületes
az emlékéhez, és iktatta újra Asszíria nagy királyai közé. De
Asszurbanapli, amíg ereje bírta, még kegyetlenebb volt
ellenségeihez. Talán most neki fogják felróni kíméletlen
ifjúságát. Tehát neve hallatára ne hajolj meg ilyen mélyen.
De azért hajolj meg, mert hátha olyan utód következik, aki
azt hirdeti, hogy ő a példaképe.
− De uram − vetette ellen Tamuzaddad −, akármit is tett
Asszurbanapli, akármilyen kegyetlen volt a régebbi
esztendőkben, akárhogy is átkozzák nevét a népek, ezt a
könyvtárat mégis ő teremtette meg, és a könyvtár őrizni fogja
nevét és dicsőségét az idők teljességéig.
Asszurdan bólintott.
− Bizonyára. De az idők teljessége messze van. A halála
pedig még közel van. Később majd minden mást elfelejtenek,
és megmarad a könyvtár. Ezt a könyvtárat, bárki lesz az utód,
alighanem tiszteletben tartja, ezért helyes itt meghúzódni.
Csak az igazgatójának nem kell lenni, mert az, láthatjuk,
életveszélyes.
Tamuzaddad semmivel sem volt nyugodtabb, amikor
visszament szobájába. Szomorúság ült a lelkén. Most egyre
csak a halott igazgatóra gondolt, aki feltárta előtte a
mindenség nagy titkát, hogy valamennyi isten ugyanannak a
véghetetlen erőnek különböző neve és arculata, és hogy ez az
erő kétnemű, tehát mindent, ami van, a szerelem hoz létre.
Erről pedig megint csak Susanára kellett gondolnia, és
keserítette a tehetetlen vágyakozás utána. De eszébe jutott
Asszurbanapli is: úgy jelent meg szobájában, mint a leszálló
isten, és közölte a földi titkot, hogy fogytán a győzhetetlen
asszír katona. Erről pedig Johanan szavai rémlettek vissza
arról a Jónás nevű zsidó prófétáról, aki a maga láthatatlan
istene nevében Ninive pusztulását hirdeti. Ha pedig Ninive
pusztulásra ítéltetett, akkor a megalázott Babilonnak fel kell
emelkednie. Ilyen töprengések közt ült maga alá húzott
lábakkal az íróállvány előtt, amikor végre belépett az oly
régóta várt testőrtiszt. Tamuzaddad felugrott. Az pedig nem
mondotta szokás szerint, hogy üljön csak le, s beszélgessenek
úgy, hogy a tiszt vele szemben áll, és felülről néz rá, hanem
sürgető hangon így szólt:
− Vedd a felsőköntösödet, és gyere azonnal!
− Hová, uram?
− Ne kérdezz! Meglátod, amit megláthatsz. Odakint a kapu
előtt harckocsi állt, három ló volt elébe fogva.
− Lépj fel! − mondotta a tiszt. Majd amikor már felléptek:
− Ülj le! A szemedet bekötözöm. Nem tudhatod, hová
megyünk. És ne kérdezd, kivel beszéltél. Amit majd hallasz,
az halálos parancs. Ha nem a szerint cselekszel, véged. Ha jól
végzed a feladatot, attól fogva gondtalan életet élhetsz,
feleségül veheted menyasszonyodat, itt élhetsz házadban,
családod körében. − Amíg ezt mondta, selyemkendőt vett elő,
és az ijedt szorongással ülő Tamuzaddad szeme elé kötötte.
Ekkor a szekér elindult, és érezni lehetett, hogy robogva
mennek végig a ninivei jól kövezett utcákon. Olykor fordult a
szekér, de a bekötött szemű utas sehogyan sem tudta
kiszámítani, merre lehetnek. Amúgy sem volt még ismerős a
főváros távolabbi tájain. Csak a könyvtár környékét ismerte
meg az utat, amely Inaki házáig vezetett. Végre megálltak
valahol.
− Fogd meg a kezemet, és lépj le! − rendelkezett a tiszt.
Azután csak annyit tudott, hogy kézen fogva vezették. És
néha hallotta a hangot:
− Itt lépj fel… Most befordulunk, erre… Bőrével érezte,
hogy huzatos folyosón mennek végig.
− Itt megállunk.
Nehéz ajtó nyikorgása rémlett. Itt beléptek. Azután még
egy ajtó.
− Állj meg!
 Ekkor levették szeméről a kendőt.
Nagy teremben volt, körül a falakon csataképek: az egyik
oldalon harci szekerek száguldanak, a másik oldalon katonák
magas falú várat vívnak, szemközt, Asszur jól ismert lebegő
képe alatt az istenek ősi harca látható, ama legrégebbi
háború, amelyből Marduk és hívei kerültek ki győztesen az
ősi démonok ellenében.
Az istenek előtt, Asszur alatt magas, faragott karosszékben
egy nagy fekete szakállas férfi ült; öltözéke a testőrtisztekére
emlékeztet, de aranyhímes, oldalán kard, fején hegyes
aranyföveg. Tamuzaddadnak az jutott eszébe, hogy nyilván ez
a testőrök főparancsnoka. Vagy ahogy egyszer hallotta: a
testőrök minisztere. Nyilván olyan nagy úr, aki elé földig kell
borulni.
Így is tett, homlokát a színes szőnyeghez szorítva.
− Emelkedj fel! − hallotta. A hang kemény, parancsoló volt.
Felállt. Úgy látszik − állapította meg −, a tiszt nem borult
földig. Ezek talán másféleképpen tisztelegnek legfőbb
elöljáróiknak is.
A nagyúr megszólalt:
− Te vagy Ismael fia Tamuzaddad.
Szótlanul meghajolt. Az pedig folytatta:
− Téged Tisri hónapjában várnak a babiloni palotában. A
hercegnő megígérte, hogy ha akkor leborulsz előtte, neked
adja feleségül rabszolgalányát, akit te kiszemeltél magadnak;
méghozzá felszabadítva, mint szabad nőt adja hozzád.
− Igen, uram − mondta lihegve, elszoruló torokkal
Tamuzaddad.
− Valóban őt akarod feleségül? Akarod, hogy a feleséged
legyen?
 − Nincs semmi más vágyam, uram.
A nagyúr pedig így szólt:
− Mi elküldünk Babilonba, utasítjuk a palota őrségét, hogy
engedjenek be a palotába, sőt vezessenek el a hercegnőhöz,
hogy Tisri hónapjában, ahogy megmondatott, leborulhass
előtte, és kérhesd tőle azt a leányt.
Tamuzaddad úgy érezte, hogy vére a fejébe szalad, és szinte
repeszti a homlokát. Egész testét elfogta az öröm. De tudta,
hogy ennek nagy ára lesz. És hallotta:
− A hercegnő és háza népe fogságban van. Úgy él, mint
azelőtt, de senki nem léphet be oda, és senki nem léphet ki
onnét. Még az eleséget sem vihetik be hozzájuk, hanem
leteszik a kapu elé, az őrök viszik be, és onnét a hercegnő
szolgálói viszik tovább a konyhába. A hercegnő fontos fogoly,
mert ura a mi legfőbb ellenségünk, akiről nem tudjuk, hol
van. Az egyetlen, akiről úgy gondoljuk, hogy tudja, merre
szökött: a hercegnő. Ő tagadja, sőt átkozza férjét, amiért az
hűtlenné lett, vagy mindig is hűtlen volt, csak jól titkolta.
Nekünk meg kell tudnunk a hercegnőtől, hol van
Nabupolasszár. De senkihez sincs bizalommal. Vallathatnánk
a mi módszereinkkel, de abba belehalna, és akkor megint
semmit sem tudunk. Neked kell megtudnod tőle.
Kérdően nézett Tamuzaddadra. Az pedig a félelemről is
elfeledkezve, csodálkozva nézett vissza, szólván:
− Miért lenne bizalmas hozzám a hercegnő? Porszem
vagyok én őelőtte: egy rabszolgálójának a szerelmese, engem
sem tekint sokkal többnek, mint egy rabszolgát. Mivel
szerezhetném meg a bizalmát?
− Erre is gondoltunk − hangzott azonnal a magyarázat. −
Neked úgy kell elébe állnod, mint aki Nabupolasszár titkos
híve vagy, és csupán cselnek használod azt az engedélyt, hogy
Tisri hónapjában elmehetsz leánykérőbe. Meg kell
magyaráznod, hogy Ninivében számos babiloni és arámi él,
akik csak a jelt várják Nabupolasszártól, hogy felkeljenek, és
mialatt ő kintről támad, ezek itt bentről rontsanak mireánk.
Te azt mondod, hogy el kell vinned Nabupolasszárhoz a
ninivei lázadók üzenetét, és hozni kell számukra
Nabupolasszár parancsát, csak éppen nem tudjátok, hol van
Nabupolasszár. Érted?
Ügy érezte, mintha forróság csapna mindenfelől rá. Mintha
tűzbe állították volna. Bizonnyal tűzvörös lett az arca is. De
meghajolt.
− Értem, uram.
− Odáig kísérni fognak, a kapu előtt is várnak. Ha
megkapod menyasszonyodat, azonnal jöttök vissza Ninivébe.
Te megteszed a jelentésedet, és ha a híred igaz, békésen és
gondtalanul élhetsz. Ha a híred hamis, nem élhetsz tovább.
Tudod, hogy mostanában nagyon könnyű meghalni.
− És ha a hercegnő nem tudja, ha mégse tudja?… És ha
tudja, de mégsem mondja el nekem?
A hang parancsoló volt:
− A hercegnőnek tudnia kell, és neked meg kell tudnod
tőle. Most visszamégy a könyvtárba, Asszurdan úrtól
engedélyt kérsz, hogy Babilonba utazhass nősülni. Az
engedélyt meg fogod kapni. Délután készülj fel az utazásra!
Reggel már ne menj be a könyvtárba. De mondd meg a
szállásadódnak, hogy egy időre elutazol. A könyvtár előtti
téren reggel vár reád a hadiszekér, amely Babilonba visz. Van
szükséged pénzre, hogy felkészülhess?
− Hálásan köszönöm, uram, a gondoskodásodat, de van
annyi aranyam, hogy délután a piacon még
megvásárolhassam magamnak, ami az útra kell.
 A nagyúr mosolygott.
− Túl szerény ember vagy, de lehet, hogy csak túl fiatal.
Még meg kell tanulnod, hogy ha pénzt kínálnak, azt helyes
elfogadni. De hát ha úgy akarod, majd egyszerre kapod mind,
ami megillet a fontos szolgálatért. De jól vigyázz, ez titkos
parancs! Álmodban sem beszélheted ki! Most mehetsz.
A tiszt megint bekötötte a szemét, mielőtt újra
leborulhatott volna, így csak mélyen meghajolt, és ahogy
kezét fogva vezették, kihátrált. Odakint bekötött szemmel
jutott ki az utcára, majd fel a kocsira. Következett megint a
száguldás meg az ide-oda fordulás. Amikor megálltak, és
levették szeme elől a kendőt, ott álltak a könyvtár előtt.
Sietett Asszurdanhoz. Az nem kérdezte, hol volt.
Meghallgatta kérelmét, hogy Babilonba akar utazni a
menyasszonyáért. A főnök bólintott. Engedélyt adott, és jó
utat kívánt. Csak amikor Tamuzaddad már menni készült,
kérdezte:
− Mondd csak, ha az istenek nagyon nagy szerencsében
részesítenének, és valahol megkérdeznék tőled, hogy mi
akarsz lenni, mit válaszolnál? Mi lenne a vágyad?
− Hogy feleségem és anyám körében mindig csak írással
foglalkozhassam. És ne is kelljen semmi mást csinálnom.
− De ha ennél többet is kaphatnál? − faggatta Asszurdan. −
Ha hatalmad lehetne az emberek fölött?
− Mentsen meg Marduk és Nébó a hatalomtól!
Asszurdan négyszögletes arca mosolygott.
− Nem tudom, hogy megvetlek-e ezért, vagy irigyellek. No,
jó utat! Vigyázzanak rád az istenek, de te is vigyázz magadra!
 A MÁSIK MEGBÍZATÁS

Úgy lépett ki a könyvtárból, hogy el sem tudta képzelni,

hogyan is folytatódik az élete. Vajon látja-e még a
könyvtárat? Be kellett vallania magának, hogy ha Ninivét
legföljebb csak megszokta, vagy kezdte megszokni, de nem
szerette, ezt a csodálatos könyvtárat lelkesen csodálta, és jól
érezte magát benne. Nem az írásmestereket kívánta volna
újra látni, még csak nem is a ravasz és sokat beszélő
Asszurdan urat, akit már-már megkedvelt minden riasztó
tulajdonsága ellenére − hanem magát a könyvtárat, az
épületet, a könyves termeket, a cseréptáblákkal rakott
polcokat szerette volna még életében újra megtalálni. De
gyanította, hogy útja ide vissza soha többé nem vezethet.
Olyan megbízatással utazik, amelyet ő semmiképpen sem
teljesíthet. A hercegnőtől ő nem fogja megtudni a titkát, sőt
tudatni fogja a hercegnővel, hogy mit kívánnának tőle. De
még nem tudta, hogy erre miképpen is kerülhet sor, hiszen
életveszélyben van. Rá kell bíznia magát a pillanatnyi
lehetőségekre, ezért kár is előre töprengeni, hogy mit és
hogyan cselekszik. Most arra kell gondolni, hogy utazhat
Babilonba. A hadiszekér gyorsabb is lesz, mint a karaván,
tehát hamarosan láthatja Susanát.
Inaki mester csodálkozva fogadta. Még sohase történt meg,
hogy napközben hazatért. Gyorsan közölte vele, hogy
hazautazik, de nemsokára visszatér, méghozzá asszonnyal.
Reméli, hogy amíg házat nem vesz magának, feleségével is
ellakhat a kedves otthonban. Inaki lelkesen bizonygatta, hogy
szívesen látják feleségét is, természetesen ha őérte is fizet.
Ezt megígérte.
Most már a déli hőség közeledett, de úgy gondolta, hogy a
piacon akkor sem kihalt minden. Sok bevásárolnivalója van
az útra. A sarukészítő biztatta is, hogy csak menjen, a piaci
árus sohasem alszik, és délidőben kevesebb a vásárló, tehát
olcsóbban is lehet sok mindent kapni. Ő meg úgy gondolta,
hogy a déli hőségben gyanútlanabbul beszélhet Johanannal.
Az utcán azonban kereste az árnyékot, mert Elül
hónapjában a nap még ugyancsak éget.
Nem is képzelte, hogy alig néhány utcányira a könyvtártól
ilyen nagy, sikátoros piac van. A sátorok között fülledt, de
árnyékos utak vezettek-kanyarogtak. Tamuzaddad nézelődve
járkált. A legtöbb helyen az áru mellett a földön aludt az árus.
Ahol azonban elhaladt, felfelébredtek, és aki felébredt,
azonnal szólongatta a vevőt, nézzen csak be hozzá. Datolyától
varázstáblácskáig és fegyvertől ruháig mindent lehetett itt
kapni. De csak nézelődött: nem vennivalót keresett. Végre az
ismert hang rákiáltott:
− Ide, ide, nagyon tisztelt úr; női nyakba itt van a legszebb
aranylánc!
Johanan olyan piszkos volt és kusza szőrzetű, mint a
legtöbb piaci árus. Kis sátor előtt állt, asztalkáján ékszerek,
illatszeres kancsócskák, faragott varázseszközök, fölöttük
hosszú sorban felaggatott színes kendők. Amikor
Tamuzaddad odalépett, ezt súgta a fülébe:
− Végre!
Körülöttük senki sem volt, azaz a közeli sátrak gazdái
aludtak. De mégsem lehetett tudni, nem hallgatódzik-e
valamelyik. A vásárló megkérdezte:
− Nincsenek ennél szebb nyakékeid?
− Dehogyis nincsenek, gyere csak be, uram, a sátor alá.
Még görög szőlőborom is van, ha inni kívánsz, és meg tudod
fizetni.
− Nagyszerű! − örvendett a vevő. − Ha leülhetek hozzá,
iszom egy bögrényit.
− Hogyne ülhetnél le, a sátorban párna is várja a nagyon
tisztelt vásárlókat.
Így azután bárki is figyelt volna, gyanú nélkül léphettek a
sátorba, ahol volt két párna is. Két kézzel fogták meg egymás
két kezét. Azután leültek szemben egymással, oly közelben,
hogy suttogva beszélhessenek.
Tamuzaddad gyorsan elmondotta megbízatásának titkát, és
hogy holnap reggel indul. Azután megkérdezte:
− Most hát mi a teendőm?
Johanan arca egyszerre volt izgatott és mosolygó.
− Nagyon jó, nagyon jó − morogta. − Azt akarják, hogy a
hercegnő mondja meg nekik, hol van Nabupolasszár. Holott a
hercegnő nem tudja. A te dolgod lesz, hogy megmondd neki.
− Én mondjam meg neki? − álmélkodott Tamuzaddad.
− Igen, de ne az igazat. Nabupolasszár azt akarja, hogy a
hercegnő úgy tegyen, mintha elárulná őt és búvóhelyét. Hadd
induljanak csak arrafelé az asszírok, míg ő majd hátba
támadja őket, mialatt a médek keletről átlépik a határt. Mi
pedig itt kezdünk zavargást.
− Nem értem − nézett rá zavartan Tamuzaddad. Kik
vagytok ez a “ti”, akik itt kezdtek zavargást?
Johanan rejtélyesen mosolygott.
− Ninive tele van idegenekkel, akiket erőszakkal
telepítettek ide. Ezek hazavágyódnak, ki Babilonba, ki
Arámba, ki máshová. Most alapos itt a rendetlenség, mert
nem lehet tudni, ki lesz az úr Asszurbanipal halála után. Ha
itt zavargások törnek ki, a hadsereg nem meri magára hagyni
a fővárost, még azt sem bánja, ha az elfutok elfutnak. És
azonnal futni kezdenek, ha van már hová. Itt én fogom kiadni
a jelet a zűrzavarra. Valahol a Babilon környéki falvakban a
derék öreg Mardukhaj szökött fia rejtőzik, aki miatt megölték
szegény tanítónkat. Ő ad ott jelet a felkelésre, amint
Nabupolasszár megindul a bujdosók összegyűjtött seregeivel.
De az egész mozgás azzal fog kezdődni, hogy te bejutsz a
hercegnőhöz, és megmondod neki: Nabupolasszár Úr
városában van, és azt üzeni, csak árulja el őt az asszíroknak,
mert ez beletartozik a haditervbe. Te attól kezdve nem leszel
érdekes, és Susanával együtt eljuthatsz Nabupolasszárhoz.
− De hogy jutok oda?
− A legegyszerűbb úton. Hazamégy az anyádhoz a
külvárosba. Most ott lakik Andronikosz. Amióta az apám és
családom elszökött Ekbatanába, én eltűntem, a házunkat az
asszírok kirabolták, Andronikosz a te édesanyád kunyhójába
költözött. Vár téged, hogy elvezessen Nabupolasszárhoz.
Most mindenkinek Nabupolasszár mellett van a helye. De
azért próbálj valahogy eljutni Etana mester üzletébe is, és
mondd meg Etanunak, ne féltsen: ha hazatérek, olyan
dicsőséggel térek haza, hogy odaállhatok az apja elé, még
büszke is lesz a vejére. Most menj, és addig nem nyugszunk,
amíg igaza nem lesz Jónás prófétának, és Ninive romokban
nem hever.
− De a könyvtárat kíméljük meg… − mondta halkan
Tamuzaddad. − Minden tudás és szépség otthona.
− Majd csinálunk még nagyobbat Babilonban − suttogta
Johanan, aki láthatólag nem lelkesedett még a könyvtárért
sem, ha az ninivei volt. Majd a vásárló kezébe adott egy
felettébb tarka fejkendőt. − Ezt fogd, hogy ha valaki lát, lássa,
hogy vásárolni voltál itt bent. Tamuzaddad odakint levette
használt fejkendőjét, és nagy mozdulatokkal felkötötte az
újat. Eleséget nem vásárolt, gondolta, akit hadiszekéren
visznek, azt ennivalóval is ellátják. Vagy ha nem, most már
volt elegendő pénze, hogy útközben beszerezhesse, amire
szüksége van. Egy árus szépen vésett pengéjű tőrt ajánlott
neki, mondván, hogy mindig jó, ha fegyver van az embernél.
Egy pillanatra hajlamos is lett volna megvenni, hiszen
veszélyes útra indul. De a következő pillanatban már az is
eszébe jutott, hogy aki nem gyakorlott forgatója a
szúrófegyvernek, az vajmi keveset ér vele, ha baj van. Mit ér
ez a tőr az asszír államhatalom és hadsereg ellenében? Ha
ügyességgel, okossággal nem tud túljárni az eszükön, akkor
igazán mindegy, van-e nála tőr, vagy nincs. És a fegyvertelen
ember mindig ártatlanabbnak látszik. Johanan nyilván tőrt
rejt a piszkos köntöse alatt, de most vált világossá, hogy
Johanan harcos férfi, az volt már régebben is, csak okosan
titkolta. Johanan bizonyára tud is bánni a tőrrel. Lehetséges,
hogy most Andronikosz is tőrt hord magánál. Ő mindig is
kalandkedvelő fiú volt: semmi köze ehhez az asszír-babiloni
ügyhöz, idegen, görög, de itt maradt, és játszik a veszéllyel.
Tamuzaddad azonban írástudó, aki, lám, most cselekszik,
mert nem lehet nem cselekednie. Egyszerre fontos emberré
lett egy felkelésben, amelyért a tisztességes embernek akár
életét is áldoznia kell. Meg is fog tenni mindent, amit
megtehet. De azt mégsem tudja, mit csinálna egy tőrrel. El
sem tudja képzelni, hogy ő azt a tőrt valakibe is beleszúrná.
És akkor mire való a tőr?
Nem vette meg.
Ahogy ment hazafelé a napsütötte utcán, a déli órák
csendjében, nem látszott, hogy ebben a tiszta, egyenes
utcákkal épített városban nincs a legnagyobb rend.
Tamuzaddad azonban szinte a bőrén érezte az izgalmat. Itt
most nemrég nagy befolyású férfiakat öltek meg, itt élethalál-
küzdelem folyik az uralomért, de titokban tömegek
készülődnek, hogy szabaduljanak Ninive uralma alól, bárki is
lesz itt az új úr. És régóta készül a birodalomban a felkelés.
Már évekkel ezelőtt sem hiába keresték Mardukhaj fiát.
Tudós apja esett áldozatul, de a fiú azóta is titokban harcol.
Johanan sem most találta meg az útját Nabupolasszárhoz. És
Nabupolasszár! A kormányzóherceg, akit szidalmaztak, mert
leborult a ninivei király elé − ő maga áll a felkelés élén. És
Eliézer, a tekintélyes építész, ő Nabupolasszár követe a méd
királynál. És a médek, akik egyre féltek, hogy az asszírok
megtámadják őket, most inkább ők támadnak, bízván, hogy
mellettük áll a birodalom sokféle meghódolt, megalázott és
szabadulni kívánó népe. Nem most kezdődött ez. Pedig úgy
látszott, tökéletes itt a rend, és soha meg nem szűnhet az
asszírok uralma.
Tamuzaddad számára akkor rendült meg minden, amikor
mint valamiféle földre lelépett vénséges isten, melléje állt
maga Asszurbanapli, és búcsúzván a földi léttől, búcsúzván
könyvtárától, elmondta, hogy nincs tovább… Azóta
Asszurbanapli halott. Halott az igazgató is, aki az égi titkokat
közölte vele. És itt áll ő, annyi titok birtokában, és teljesít egy
feladatot. Egyszerre két ellenfél megbízottja. Hogy került ide?
Hogyan lett titkok tudója? Hogyan lett fontos ember? Hiszen
ő csak szép szövegeket akart írni, ő csak mihamarabb nősülni
kívánt, ő fél a hatalomtól, és nem akar fontos ember lenni.
De úgy látszik, ezt senki sem határozhatja el, mert nagyobb
erők intézik a sorsot.

FELSŐBB MEGBÍZATÁSBÓL
 A következő napok folyamán Tamuzaddad egyre kevésbé
értette, mi történik vele, és kik minek is tekintik őt.
Reggel, ahogy a parancs szólt, pontosan ott volt a téren.
Csomagot nem hozott, gondolván, majd csak minden
szükségeshez hozzájut az úton. Fejére kötötte tegnap vásárolt
új kendőjét, jobbjába vette ónixgombú botját. Pénze és
pecséthengere övén hordott zacskójában volt. Így, jól
öltözötten akar belépni Babilonban a palotába, a hercegnő
elé, Susana elé.
Alig kellett várakoznia, már elő is gördült egy három ló
vonta, vasalt oldalú harci szekér. Rajta a kocsihajtón kívül
egy tiszt formájú katona, hegyes süveggel. A szekér megállt, a
tiszt leugrott, Tamuzaddad mély meghajtással akarta
köszönteni, hanem az merev, de igen alázatos katonai
tisztelgéssel üdvözölte. Úgy látszik, a tiszt őt tartja nagyobb
úrnak, így csak fejbólintással és kézmozdulattal viszonozta a
köszöntést.
Felszállt a harckocsiba, és most már felszólítás nélkül
helyet foglalt a jármű deszkapadján. A kocsi megindult, de
egyelőre még a ninivei utcákon. Nemsokára meg is álltak egy
nagy épület kapujánál. Tamuzaddad kérdően nézett a tisztre,
az tiszteletteljes hangon mondotta:
− Itt várnak, Ismael fia Tamuzaddad úr.
El nem tudta képzelni, mi dolga lehet még elutazás előtt.
Fogalma sem volt, miféle épület ez. De most nem félt.
Tegnap óta tudta, hogy mostantól fogva váratlan dolgok
következnek. Le is lépett a szekérről, a tiszt a nyomában. A
kapu előtt őrök álltak, ezek dárdával úgy tisztelegtek, mint
feljebbvalók előtt. Mit tudnak ezek róla? Ezek nem is
testőrök, hanem katonák. És itt várják őt, látható, ahogy az
őrök tisztelegve bebocsátják. De nem merte megkérdezni a
tiszttől, hová mennek, mert hátha az úgy gondolja,
Tamuzaddad ezt jobban tudja nála is. Ment tehát a tiszt
nyomában, amíg be nem nyitottak egy ajtón, majd onnét egy
termen át egy másik ajtón. Mindenütt katonák voltak. Talán
laktanya ez az épület, valami olyasmi, mint Babilonban a
Séol: laktanya is, hivatal is, bíróság is.
Amikor benyitottak a következő ajtón, szobában voltak,
amelynek közepén hosszú állványon mindenféle égetett
cserépírások hevertek, a sarkokban dárdakötegek, a falakon
íjak és pajzsok függtek. Az állványnál csúcsos sisakú,
láthatóan magas rangú tiszt. Jöttére feszesen kihúzta magát,
és lábdobbantással köszöntötte.
− Te vagy, ugye, Ismael fia Tamuzaddad úr, aki felsőbb
megbízatás folytán Babilonba utazol?
Fejével bólintottá, hogy igen.
A tiszt az állványról felvett egy telerótt cseréplapot.
− Itt van az igazolásod, amellyel minden katonai
alakulaton átengednek. − Azután felemelt egy másik
táblácskát. − És itt van az engedély, hogy beléphess a babiloni
palotába. Amikor Babilonba érkezel, keresd Nergalsutnukin
urat, a babiloni helyőrség parancsnokát, aki rendelkezéseid
szerint fog cselekedni. Amit megtudsz a palotában, azt
úgyszintén Nergalsumukinnal közöld, ő majd tudja a
következő teendőket.
Tamuzaddad övének zacskójába rejtette a fontos
cserépiratokat, miközben tudomásul vette, hogy megbízatása
nemcsak tekintélyt, de úgy látszik, hatalmat is ad neki. Ő
most valami nagyon felső hely megbízottja, csak éppen azt
nem tudta, hogy kié. De közben a felkelőknek is ő a
megbízottja, és a hatalom teszi lehetővé, hogy teljesítse a
hatalom ellen fellázadók utasítását. Bizonyos, hogy ez
életveszélyes helyzet, de semmi félelmet nem érzett.
A tiszt most arról beszélt, hogy nem lenne helyes
Babilonba egyszerű írásmesterként érkezni. A palotában
mindenkinek látnia kell, hogy felsőbb megbízásból szól a
hercegnőhöz. Helyes tehát, ha fehér köntös helyett kék
selyem felsőruhában, arannyal és pirossal festett selyem
fejkendőben érkezik; ez a szép gyűrű és ónixfejű bot
megfelel. Ahogy beszélt, valami jelet adhatott, mert egy
rabszolga behozta a kék selyemköntöst, a díszes fejkendőt,
segített is átöltözködni. A tiszt helyeslőén bólintott.
− Most már úgy is festesz, uram, mint aki felsőbb
megbízásból megy Ninivéből Babilonba.
Ebből a készülődésből Tamuzaddad megsejtette, hogy az
asszír hatóságoknak nagyon fontos lehet megtudni a
hercegnőtől azt, amit valójában a hercegnő sem tud, hogy
vajon merre van most Nabupolasszár. Ő maga is téves adatot
fog közölni a hercegnővel a felkelők utasítására, és ennek
alapján fogja félrevezetni az asszír hadsereget. Hogy ennek
mi lesz a vége, azt el sem tudta képzelni. De egyelőre azt sem
tudta elképzelni, hogyan fogja kivinni Susanát a palotából.
Igaz, most ő nagy úr, az a Nergalsumukin nevű parancsnok is
az ö rendelkezése szerint cselekszik, mert az is a felsőbb
megbízatás hordozóját látja benne.
Így felkészítve az útra, ült fel újra a harci szekérre, amely
most már gyorsabban tartott kifelé a városból, majd
rátalálván a dél felé vezető útra, rázva-zökkenve, de megállás
nélkül szinte száguldott.
A három ló egyenletesen ügetett. Ha így haladnak, sokkal
gyorsabban lesz Babilonban, mint ahogy a karavánnal
errefelé tette meg az utat. De az is bizonyos, hogy alaposan
összerázza ez a gyors utazás. A tiszt olyan közömbös arccal
ült szemközt a másik deszkapadon, mint aki megszokta a
harci szekerek rázását. Déltájban egy faluhelyen lóváltóhoz
érkeztek. Ugyanott enni is lehetett. Amíg a három lovat
kifogták, és három másikat befogtak, ők lekuporodtak a
párnákra, ettek valamit, a tiszt sört ivott hozzá, ő jobban
szerette a pálmabort. A tiszt javasolta, hogy aludjék is egy
kicsit, úgy könnyebb a továbbutazás, különösen a déli
melegben. Elül hónapjában még a végső napok is melegek,
sőt Tisri elején sem szoktak hűvösebbek lenni a déli órák.
Mire Babilonba érkeznek, már Tisrinél tart az idő.
Igen, itt van Tisri hónapja, a hercegnő ekkorra hívta őt
vissza a palotába, Susana ekkorra várja, és pontosan ekkor
magasabb megbízatásból fog leborulni a hercegnő elé.
Alvógyékény is volt a helyiségben. Jó volt egy kicsit aludni.
Utána könnyebben ment az utazás.
Este is egy váltóhelyen aludtak. Hajnalban folytatták az
utat. Oly gyorsan mentek, hogy Tamuzaddad véleménye
szerint már eléggé közel lehetnek a babiloni tartományhoz. A
földeken most nem öntöztek: Elül a betakarítás hónapja
mindenütt. A rabszolgák sarlóval gabonát arattak, máshol
gyümölcsöket szedtek nagy kosarakba. Tamuzaddad tudta,
hogy ezek a végtelen asszír földek nemcsak a papoké és
nagyuraké, hanem sok belőlük a katonáskodó parasztoké,
amaz asszír parasztoké, akik elfogytak a szakadatlan
háborúzásokban. Ma még az övék minden, de nincs már
utánpótlásuk. És úgy látszik, ezt nemcsak Asszurbanapli
király tudta, hanem tudja Nabupolasszár is, ezért mert
feltámadni ellene; tudják az arámiak is, ezért lesz felkelés
Dimaskban is; tudják Ekbatanában is, ezért fogják
megtámadni a médek Asszíriát. De az asszírok is tudják, hogy
baj van, ezért látni egyre több katonai alakulatot, amint dél
felé vonul: Babilon felé, ahol felkelést várnak. És az a felkelés
valahol talán már ki is tört. Ott, ahol Nabupolasszár
parancsol. De hol van Nabupolasszár? Félre kell vezetni az
asszírokat, hogy másutt keressék, mint ahol van.
Egy helyütt katonai sátortábor húzódott az út mentén. Az
úton őrség állott. Két katona összehajtotta dárdáját a kocsi
előtt, megállásra szólítva fel az utasokat. Amikor a kocsis
megfékezte a három lovat, egy tiszt melléjük lépett.
Tamuzaddad kivette és felmutatta a cserépírást, amely
szerint joga van Babilonba utazni. A tiszt, úgy látszik, ismerte
azt a pecséthengert, amely igazolta, hogy ki adta a rendeletet.
Tamuzaddad számára mit sem jelentett az a név és mellette a
rangjelző, de a tiszt katona módon tisztelgett, és utána nem
katona módon még mélyen meg is hajolt.
− Parancsolj, uram, bocsásd meg, hogy zavartuk fontos
utadat. Nergal őrizzen!
A katonák általában Nergal, a halálisten nevében szóltak és
köszöntek, mint ahogy az írástudók Nébó, a bölcs isten
nevében.
Mehettek tovább. Tamuzaddad természetesen a kocsin
letette kék díszköntösét, hogy össze ne gyűrje, de meleg is
lett volna abban utazni. A szekér fölött ugyan vászon volt
kifeszítve a nap ellen, de azért alaposan meleg volt.
Csodálkozott is, hogy a tiszt fején hagyja csúcsos fövegét, és
bőrvérttel, vállára akasztott karddal utazik. Egy ízben meg is
kérdezte az egyébként igen hallgatag katonától, nincs-e
melege. Az így válaszolt:
− Nyáron mindenkinek melege van.
− Miért nem veszed le az utazás alatt fövegedet? Jobban
hűsít, ha kendőt kötsz a fejedre. A bőrvért pedig
elviselhetetlen lehet.
 A tiszt csodálkozva nézett rá.
− Katona vagyok, uram.
− És mi történnék, ha mégis levetnéd a nehéz darabokat?
Hiszen itt senki se lát rajtam és a kocsison kívül.
A tiszt úgy nézett, mint aki nem is érti, hogy mit mond a
nagyon tisztelt útitárs, majd végre így felelt:
− Sohasem jutott eszembe, hogy mi történnék. Katonának
még csak eszébe sem juthat, hogy mi lenne, ha másképpen
tenné, mint ahogy a parancs szól. A katonának mindig
katonaként kell öltözve lennie. Csak éjszaka, alváshoz
vehetem le a föveget és a vértet, csak akkor tehetem le a
kardot. Látszik, uram, hogy te sohase voltál katona, ha ilyen
kérdés egyáltalában eszedbe jut.
− Mióta vagy katona? − kérdezte Tamuzaddad.
− Tizenhárom éves koromban hívtak be, huszonnyolc éves
koromban lettem tiszt, most harminchárom vagyok, tehát
húsz éve vagyok katona.
− Apád is katona?
− Az volt, míg el nem esett. Öten voltunk fiútestvérek.
Három elesett, az öcsém nemrég lett tiszt. Sógoraim is mind
vagy katonák, vagy azok voltak, amíg el nem estek.
− Vannak fiaid?
− Sajnos, csak kettő. A nagyobbik már elmúlt tizenhárom
éves, ő már katona, a kisebbik csak két év múlva lesz.
− Földetek, rabszolgátok van?
− Hogyne volna, uram; aki katona, annak földje és
rabszolgája is van.
Tamuzaddad értette már: ezek azok az asszír parasztok,
akik egész életükben katonáskodnak. Ha tizenöt évig sem
estek el, akkor tisztek lesznek belőlük. De alig akad, aki ne
csatatéren lelné halálát. Ez adta az erőt oly soká az asszír
birodalomnak. Ez merült ki mostanra. Nem tud annyi
gyermekük születni, mint ahány elesik. Vajon ez a
fegyelmezett tiszt, aki pontosan olyan fegyelmezett, mint a
többi asszír katona, túl fogja-e élni a most következő
háborút? Hiszen ez a felkelés háború lesz: Asszíria nagy
harca egyszerre Babilon, Média és Arám ellen. És mi lesz a
vége?
Eszébe jutott az a Johanan említette Jónás nevű zsidó
próféta, aki Ninive pusztulását jövendöli. Igaz, azt is meséli,
hogy lenyelte a cethal, majd kihányta a partra. De az ember
már azt sem tudja, mit is higgyen, mit ne higgyen. Hiszen
talán az istenek is csak különböző nevei annak az egyetlen
isteni erőnek…
És erre az az alig néhány napja történt látomás rémlett
vissza neki: az igazgató otthonában, a csillagos ég képét
ábrázoló boltozat alatt. Az igazgató távolról zengő hangja… És
azóta már az igazgató is halott. Meg kellett halnia, mert
Asszurbanapli legbizalmasabb köréhez tartozott. És
Asszurbanapli korának egyszerre, egyetlen pillanatban, a
király halálával vége lett. Csak a könyvtár őrzi múlhatatlanul
teremtő kedvét és teremtő erejét. De Johanan még a
könyvtárat is romokban szeretné látni. És nyilván sokan
vannak a most éppen fellázadó birodalomban, akiknek
mindegy, hogy laktanya vagy könyvtár − gyűlölnek mindent,
ami ninivei. Vajon Nabupolasszár is így érez? Ne tudná, hogy
az a könyvtár a tudás és szépség egésze? Az a könyvtár más,
mint a kíméletlen asszír birodalom.
Tamuzaddad azt vette észre, ahogy a harci szekér gyorsan
haladt előre, hogy egyre jobban félti a könyvtárat. És azon
töpreng, miként lenne lehetséges, hogy megdőljön Ninive
uralma, de ne dőljenek össze a ninivei paloták, és főleg
megmaradjon a Ninivei Könyvtár.
Útjuk folyamán egyre gyakrabban igazoltatták őket, de a
cserépigazolvány láttán mindenütt tisztelettel engedték
tovább a felsőbb megbízatásból utazó ninivei urat.
Egy nappal később már babiloni földeken haladtak át.
Tamuzaddadnak úgy rémlett, hogy most kevesebben
munkálkodnak a földeken, mint amikor Babilon felől,
karavánnal tette meg ugyanezt az utat.
Amikor a legközelebbi igazolásra szólították fel őket,
megkérdezte a tiszttől:
− Csend van Babilonban?
Az jelentéstevő hangon válaszolt:
− Babilonban csend van, uram, de a falvakban valami nincs
rendben. Néha egész falu reggelre eltűnik. Itt maradnak a
viskók, de nemhogy a lábasjószágot, hanem még a kutyákat
és macskákat is magukkal viszik, és nem tudjuk hová. Azaz
megtörtént, hogy egy falu népét utolértük, érthetetlenül
nekitámadtak a katonáknak, holott tudták, semmit sem
érhetnek el: el is pusztultak az utolsó szálig. De mintha
gonosz démon szállt volna orrukon át a lelkűkbe.
Mentek tovább. Később az út mentén hosszú karósor
meredt, rajtuk babiloni parasztok hullái. Fölöttük, köröttük
dögmadarak. Tamuzaddad összeborzadt. Nem sokkal utóbb
katonai alakulat pihent az út szélén. Tamuzaddad
megállíttatta a szekeret, leszólt a tisztnek, felmutatva
igazolását, és kérdezte, mit követtek el azok, akiket itt a
közelben karóba húztak.
− Megtagadták a beszolgáltatást − hangzott a felvilágosítás.
− Nem lehetett mást csinálni, valamennyit karóba kellett
húzni, nehogy mások követni próbálják a példát.
Nyilvánvaló volt, hogy nagyon is készül valami.
Másnap Tamuzaddad úgy gondolta, hogy nagyon közel
lehetnek már Babilonhoz. Egyszerre szemből dárdás
gyalogosalakulat vonult. Amikor közel értek, a szélre
húzódtak, hogy utat adjanak a katonáknak. De azok is
megálltak. Parancsnokuk igazoltatta Tamuzaddadot, s amikor
látta, hogy kicsoda, így szólt:
− Helyesebb lenne, ha visszafordulnál, uram, és a
legközelebbi váltóhelyen várnád be, amíg rendet csinálunk.
Rabló lovasok járnak a tájon. Mi is visszavonulunk, hogy
megerősítve támadjuk meg őket. Valahonnét a keleti
hegyekből merészkedhettek idáig.
− Köszönöm a tanácsodat, de nem fordulok meg, engem
felsőbb parancs küld Babilonba.
− Magadra vess, uram! − csóválta fejét a tiszt. Mentek is
tovább. Tamuzaddadnak most kezdett el gyorsabban dobogni
a szíve. Azok a rablók nyilván nem rablók, hanem felkelők. A
tiszt arcán semmi sem látszott, de egyszer csak megszólalt:
− Úgy látszik, uram, te is megértetted, mi az, katonának
lenni, és parancsot teljesíteni. Aki felsőbb megbízatásból
utazik, az katona akkor is, ha selyemköntöst és aranyos
fejkendőt visel.
Errefelé a földek egyszerre üresekké váltak, mintha az
egész vidék elvándorolt volna. És egyszerre szemből
felbukkantak a lovasok. Ezek nem asszír katonák. Nyereg
nélkül ülnek a lovon. Babiloni parasztok lovagolnak így.
A kocsi megállt, a tiszt megragadta a kardját. Tamuzaddad
arra gondolt, milyen különös lenne, ha éppen a felkelők
ölnék meg őt, akiknek érdekében és megbízásából siet
Babilonba. De úgy elragadta a kaland izgalma, hogy elfelejtett
félni.
A lovasok körülvették őket. Az első dárdát akart szúrni az
asszír tisztbe, de Tamuzaddad magára kanyarítva díszes
köpenyét, felállt, és odakiáltotta neki:
− Megállj! Engem kísér!
A tiszta babiloni kiejtésre a fegyverek megdermedtek. A
lovasok vezére szembenézett vele.
− Ki vagy?
− Nabupolasszár úr üzenetét viszem a hercegnőhöz. A
parancsnok gyanakodva nézte.
− Ki adta a megbízást?
− Johanan, Eliézer fia.
Erre a lovas a lóról ügyesen beugrott a szekérbe, és ezt
kérdezte:
− Te vagy Tamuzaddad?
− Én vagyok. Honnét ismered a nevemet?
− Tudom, hogy Johanan hozzád utazott. Az én apám a te
tanítómestered volt.
− Mardukhaj fia! − kiáltott fel Tamuzaddad.
Az asszír tiszt elképedve hallgatta a beszélgetést.
Fegyelmezett tekintete most elváltozott, mintha megsejtette
volna végre, hogy a felsőbb megbízatásból utazó úr az ő
ellenségük. Mardukhaj fia ránézett, azután szemével intett
egyik lovasnak, aki hátulról dárdát döfött a tisztbe,
ugyanakkor egy másik dárdás a kocsist ölte meg.
− Miért tettétek? − kérdezte elszorult torokkal
Tamuzaddad. − Foglyul ejthetted volna őket.
− Nem kellenek foglyok - magyarázta a babiloni. És így
most én megyek be veled Babilonba. Felveszem a tiszt
ruháját és fegyvereit, tudok asszír kiejtéssel beszélni, és jobb,
ha én vagyok veled. És a mieink közül ül fel valaki kocsisnak.
Nem elegendő az üzenetet átadni, ki kell menteni a hercegnőt
Babilonból.
A hullákat már le is szedték a kocsiról. Tamuzaddad
lelkében sajnálta a tisztet, de belátta, hogy itt most minden
életre-halálra megy: az sem irgalmazott volna Mardukhaj
fiának.
Nemsokára másik kocsihajtó ült a szekér bakján,
Mardukhaj fia pedig asszír tisztnek öltözve foglalt helyet
szemközt, a másik ülődeszkán. A lovasok továbbszáguldtak,
ők pedig gyorsan igyekeztek Babilon felé.
− Még ma ott leszünk. Jól meg kell gondolnunk a
teendőket − mondotta az álasszír altiszt.
− Hogy hívnak téged? − kérdezte Tamuzaddad.
− Nincs nevem, amíg Babilon fel nem emeli fejét. Magam
is Mardukhaj fiának nevezem magamat, mert apám
helyettem halt meg Babilonért. De most gyorsan találj ki
nekem egy jó asszír nevet. Asszír tisztnek asszír név kell. Nos,
hogy hívjanak.
− Sarrukin − vágta rá Tamuzaddad.
− Helyes. Két asszír királyt is hívtak Sarrukinnak.
− Én pedig egy öreg írásmestert ismertem, aki
szenvedélyes feljelentő és rágalmazó volt, ezt hívták
Sarrukinnak. De Ninivében a legtöbb ember szenvedélyes
feljelentő és rágalmazó.
− Legalább nincs mit sajnálni rajtuk − mosolygott az új
Sarrukin. − Nem tesszük le a fegyvert, amíg Ninive egyetlen
épülete áll!
 Tamuzaddad nem válaszolt, de az jutott eszébe, hogy ennek
az álasszír altisztnek az apja, a nagy tudású néhai Mardukhaj
bizonyára megértette volna, hogy még az elkeseredett
háborúban is vigyázni kellene arra a könyvtárra.

ÉLETVESZÉLY

Babilon kapujánál népesebb őrség állt, mint azelőtt.

Tamuzaddad felmutatta a cseréptáblát, és az őrség
parancsnokát kérette. Hegyes sisakos asszír lépett oda. A
tábla pecsétjének láttára feszesen tisztelgett.
− Parancsolj, uram!
− Vezettess Nergalsumukin úrhoz, a helyőrség
parancsnokához!
A tiszt egy katonát ültetett a kocsihajtó mellé, hogy az
mutassa az utat. Így hajtattak be Babilon oly ismerős utcái
közé. Tamuzaddad elfogódott izgalommal nézett körül.
Semmi olyan nem látszott, mintha készülődnék valami. Ez a
babiloni utca képe: torlódó forgalom, a kiáltozó hangok, az az
ismerős szag, amelyet észre sem vett, amíg itt élt, de most
visszatérve, Ninive másféle szagai után ismerte fel: ez
Babilon. Tulajdonképpen anyjához szeretett volna
mindenekelőtt sietni, de ez most még lehetetlenség. Ő most
felsőbb megbízatásból rendelkezni fog a legfőbb itteni
parancsnokkal, azzal a Nergalsumukin úrral, aki ha neszét
veszi, hogy ki is ő valóban, nyilván azonnal megöleti.
A szekér pedig utcáról utcára fordulva, a Séol felé hajtott,
és megállt a kapu előtt. Milyen szorongva lépett be itt
legutóbb, és mennyire csodálkozott, amikor királyi
írásmesterként lépett ki innét. Most hirtelen természetes
volt, hogy a város asszír parancsnokát nem is találhatja
másutt.
− Várjatok itt rám! − adta ki a parancsot kísérőinek: az ál-
Sarrukinnak meg a kocsihajtónak. Ő maga lelépett a
szekérről, és cseréptábláját felmutatva a kapunál,
megmondta, kit keres.
Egy katona jött vele, vezette a folyosókon, amíg el nem
értek a parancsnok szobája elé, ahol két dárdás katona állt.
Belépett, és ott is igazolta magát, mire további ajtó nyílt
előtte, ott magas rangú tiszt fogadta. Ott is felmutatta a
cseréptáblát, erre a tiszt meghajolt, és bement a következő
ajtón. Jött is nemsokára, kitárva előtte az ajtót.
Aranysisakos, nagyon hosszú szakállú, kardos katona
fogadta. Ő is meghajolt, az is meghajolt. Ez volt
Nergalsumukin úr.
Amikor az igazolásból tudomásul vette, hogy ki a látogató,
ezt mondotta:
− Parancsolj velem, uram.
Erre ő zacskójából elővette a másik cseréptáblát, amely a
palotába való belépést engedélyezte. Ezt is átadta.
A nagyúr újra meghajolt, majd a sarokban sorakozó párnák
felé mutatott.
− Ülj le, uram, meg kell beszélnünk a teendődet.
Tamuzaddad örült, hogy az asszír parancsnok is jobb szeret
földön, párnán ülni, mint székről lógatni a lábát, így
könnyebb beszélgetni, mert nem kell közben figyelni, hogy
hogyan is ül az ember.
− Már vártunk − kezdette Nergalsumukin. − Ninivéből úgy
parancsolták, hogy a hercegnőt nem szabad vallatni, mert
belehalhat. Márpedig szükségünk van rá, amíg
Nabupolasszárt el nem fogtuk, vagy másképpen nem intéztük
el. Mert ha a hercegnő nem él, megtörténhet, hogy
Nabupolasszár a lovas rablóival rácsap Babilonra, így
azonban ő is tudja, hogy ha ő támad, a mi első dolgunk
megölni a feleségét. Tehát csak barátságos hangon
kérdezhettük, mit tud Nabupolasszárról. Ő azonban mindig
csak átkozódva szól áruló férjéről. Azt állítja, hogy őt is
megcsalta, amikor megszökött tőle. Lehetséges, de mégsem
hisszük, hogy őszinte hozzánk. Ninivéből üzenték, hogy jön
valaki, aki szép szóval kiveszi tőle a titkát.
− Igen, uram, ez vagyok én. Remélem, nekem válaszol.
− De mondd, uram, miért gondoljátok ti Ninivében, hogy
neked inkább válaszol?
− Mert énfelőlem azt hiszi, hogy a híve, sőt Nabupolasszár
híve vagyok. A hercegnő nekem ígérte az egyik
rabszolgaleányát, ha Tisri hónapjában visszajövök érte. Tehát
én gyanú nélkül léphetek elébe, nem gondolja, hogy Ninive
megbízásából érkeztem, hiszen vár engem.
Két napja Tisri hónapjában járunk. Most kell érkeznem.
Nergalsumukin kérdően nézett rá.
− Bocsásd meg, hogy érdeklődöm, de ki vagy te, hogy
bejáratos voltál Nabupolasszár palotájába, és itt
rabszolgaleányt ígértek neked?
Tamuzaddad mosolygott. Tudta, hogy részben őszintének
kell lennie, ha el akarja hallgatni az elhallgatnivalókat.
Ninivében megtanulta, hogy hazudni csak az igazság
segítségével lehet. Ezért így válaszolt:
− Én babiloni írnok voltam. Nevemből nyilván rájöttél,
hogy nem vagyok babiloni, hanem arámi, de itt dolgoztam
egy Etana nevű könyvkészítőmester műhelyében. Ott
vásárolták a palotából is az olvasnivalókat. Egy jól leírt
táblaköteg megnyerte a hercegnő tetszését, magához hívatott,
és megkérdezte, mit kívánok jutalmul. Énnekem pedig
fölöttébb kedves volt egy rabszolgaleányzó, aki itt él a
palotában: őt kértem jutalmul. És akkor a hercegnő
szeszélyesen azt válaszolta, hogy ha fél év múlva még mindig
kell nekem, akkor nekem adja. Ez a fél év jár le most Tisri
hónapjában. Közben azonban engemet a ninivei kegy
felemelt királyi írásmesterré, és mint írásmester léptem még
magasabb szolgálatba.
Rejtelmes hangon mondotta ki ezt a “még magasabb
szolgálatba” fordulatot. Hiszen pontosan maga sem tudta,
kinek a szolgálatában van itt. Nergalsumukin azonban értően
bólintott. Mégis aggodalmaskodott:
− De miért gondolná a hercegnő, hogy te Nabupolasszár
híve vagy? Nem leszel azonnal gyanús, amikor elébe lépsz?
Hiszen hozzá senki emberfia kívülről nem léphet be.
Tamuzaddad gondolatai izgatottan kavarogtak, de azonnal
talált megfelelő választ:
− Van egy jelszavam. Elfogott lázadóból kényszerítettük ki
kivégzése előtt. Ha a hercegnő titokban férjével tart, akkor
ismernie kell ezt a jelszót, és aki kimondja, arról tudnia kell,
hogy Nabupolasszár híve. Én azt fogom mondani, hogy
tudnom kell, hol van a herceg, mert hozzá akarom vezetni a
búj kálókat.
− Megmondhatod a jelszót?
− Csak neked egész Babilonban − suttogta Tamuzaddad. −
A jelszó: “Ne nyúlj a könyvtárhoz!”
− “Ne nyúlj a könyvtárhoz!” − álmélkodott a parancsnok. −
Ez mit jelent?
− Nem tudjuk, de ez a jelszó. Nabupolasszár hívei erről
ismerik fel egymást. Legalábbis ezt vallotta az a megkínzott
lázadó, akit azután karóba húztak. De téged arra kérlek,
uram, hogy tartsd te is titokban, senki más még nem tudhatja
Babilonban.
− Mikor akarsz belépni a palotába?
− Azonnal. Azazhogy most déli órák jönnek. A hercegnő is
bizonyára aludni fog. Amikor felébred, elébe akarok állni.
Addig magam is lepihennék, mert eléggé kifárasztott az út, és
bizonnyal kísérő tisztem és kocsihajtóm is kívánja a déli
pihenőt.
− Katonatiszt a kísérőd vagy testőr?
Tamuzaddad mosolygott.
− Köntöse és fegyverzete szerint katona, de valójában
testőr a katonák között.
− Értem − bólintott Nergalsumukin. − Te is királyi
írásmester vagy, ha bárki kérdez.
Ebből világos volt, hogy a parancsnok most már bizonyos
benne, a ninivei megbízott valójában magas rangú testőr. És
nagyon helyes, ha ezt gondolja. A testőröktől a parancsnokok
is félnek.
Nergalsumukin maga rendelkezett, hogy az előkelő
vendégnek adjanak pihenőszobát. Tamuzaddad hívatta kísérő
tisztjét is, legyen vele pihenés idején. Jött is az. Katona
módon tisztelgett a parancsnok előtt, azután olyan mélyen
hajolt meg Tamuzaddadnak, hogy ebből nyilvánvaló volt,
milyen nagy úr lehet az. A kocsihajtónak megüzenték, hogy
pihenjen le a kapu alatti hűsben, ha kikötötte a lovakat.
Amikor kettesben maradtak a pihenőszobában,
Tamuzaddad nagyon halkan, mert feltételezte, hogy valahol
hallgatóznak, a fülébe súgta:
 − Katonának öltözött testőr vagy.
Az a fejével bólintott, hogy érti.
Tamuzaddad szándékosan akart néhány óráig itt maradni,
nehogy bárkiben felmerülhessen a kérdés, mit csinál, amíg
nincsen szem előtt. Pedig nagyon jó lett volna kilátogatni
anyjához, vagy legalább benézni Etana mester műhelyébe. De
így okosabb volt. Aludni egy pillanatig sem tudtak.
Beszélgetni azonban nem tartották tanácsosnak. Úgy tettek,
mintha aludnának. Tamuzaddad végig is feküdt a szőnyegen.
Az ál-Sarrukin teljes fegyverzetben ült egy párnán: asszír
katona napközben nem teszi le a fegyverét.
Amikor az idő hűvösebb lett, megindultak. A kocsihajtó
már befogott. A kapunál tiszt várta őket a parancsnok
üzenetével:
− Ha végeztél, uram, jöjj vissza, nagyurunk vár. Az éjszakát
is itt fogod tölteni.
Ez nem volt kellemes hír. Azt remélte, ráér holnapig
visszajönni, és addig sok idő telik el. De hát visszavárják. És
addig is nyilván tudnak minden lépéséről.
A kocsin, ahol bizonyos volt, hogy itt senki sem hallgatja
őket, ezt mondta Mardukhaj fiának:
− Amíg én odabent leszek, te körülnézel a külvárosban.
Asszír tiszt vagy, akit ráadásul titkos testőrnek gondolnak,
tehát lehet ott néznivalód. Megkeresed Ismael özvegyét,
Avigél asszonyt. Ő az édesanyám. Nála fogod találni a görög
Andronikoszt.
Mardukhaj fia bólintott.
− Ő is Johanan barátja. A nevét ismerem.
− Mondd meg neki, hogy holnapra szerezzen egy szekeret,
amelyen sok ember utazhat, tehát négy ló is kell hozzá.
Anyám és húgaim pedig készüljenek fel, hogy jöjjenek
velünk. Azután gyere vissza, és a Séolban várj rám. Ha
kérdeznek, mondd azt, én parancsoltam neked, hogy nézz
körül figyelmesen a külvárosban, nem hallhatók-e
elégedetlen hangok. Te azonban nem hallottál ilyen
hangokat. Hiszen ki mer asszír tiszt közelében bármit is
mondani?
− Mit akarsz csinálni? − nézett rá kérdően az álasszír.
− Megpróbálom a lehetetlent, kiszöktetem a hercegnőt az
életveszélyből. De magammal akarok vinni mindenkit, akit
féltek.
− Hogyan akarod?
− Még nem tudom. Majd ahogy lehet.
Mardukhaj fia a szemébe nézett.
− Bátor ember vagy, Tamuzaddad − mosolygott.
− Sohasem tudtam, hogy bátor vagyok, nem is akartam
bátor lenni. De életveszélyben kénytelen mindenki, hogy
bátor legyen, mert különben vagy ő, vagy más elpusztul. És
most nagyon nagy az életveszély.
A harci szekér kiért a nagy térre, és megállt a palota előtt.

MENEKÜLÉS

A palota előtt egy egész asszír dárdás alakulat állt őrségben.

A harci szekér előttük állt meg. Tamuzaddad nem szállt le
azonnal. Fölényes hangon szólt oda hozzájuk:
− Melyik a parancsnokotok?
A biztonságos hanglejtés, az előkelő kék selyemköntös és
aranyos fejkendő, és hogy a nyilvánvaló nagyúr harckocsin
érkezik tiszt kíséretében, érthetővé tette, hogy joga van ilyen
hangon szólni az őrséghez. Egy tiszt azonnal elébe is állt. Ő
pedig lenyújtotta neki a cseréptáblára írt parancsot, amely a
legmagasabb körök engedélyét tartalmazta, hogy Ismael fia
Tamuzaddad úr fontos megbízatás folytán beléphet a
palotába.
A tiszt az irat láttán s úgy látszik, ismervén még a pecsétet
is, tisztelgést parancsolt az egész őrségnek. Erre Tamuzaddad
lelépett a harci szekérről, visszavette és zacskójába rejtette a
fontos cserepet. A palota kétszárnyú kapuja pedig résnyire
nyílt előtte. Még hátraszólt Mardukhaj fiának, hangosan,
hogy mindenki jól hallja:
− Sarrukin, ti vártok rám, ameddig nem jövök. Utána
azonnal visszahajtatunk Nergalsumukin úrhoz. Készíts elő
köteléket, mert lehetséges, hogy hasznos tanúkat hozok.
Ezzel belépett a kapun, amely be is zárult mögötte. Ott, a
bejárat túlfelén is őrség volt. Annak a tisztje megkérdezte:
− Kiismered magadat, uram, a palotában? Mert mi nem
mehetünk be az őrzött nők közé, de hívhatok rabszolganőt,
aki elvezet ahhoz, akivel beszélni kívánsz.
Tamuzaddad ugyan járt itt, de nem ismerte volna ki magát
az óriási, zegzugos épületben. Helyeselte tehát, hogy kísérő
vezesse. A tiszt hangosan kiáltott:
− Hagar! − Mire mezítlábas öregasszony csoszogott elő.
Neve után ítélve arámi lehet. A hercegnő, úgy látszik, főleg
arámi asszonyokkal és rabnőkkel vetette körül magát. A tiszt
a váratlan vendégre mutatott.
− Vezesd, ahová parancsolja. Rendelkezik fölöttetek. Az
öregasszony meghajolt.
 − Hová menjünk, uram? − Tiszta babiloni kiejtéssel
beszélt.
− A legkegyesebb hercegnőhöz.
Hagar asszony a fejét csóválta.
− Mondd meg előbb, ki vagy, és akkor én megkérdezem
tőle, kíván-e látni. Még Nergalsumukin úr is előbb alázatosan
kérte, hogy a legkegyesebb asszony elé léphessen.
Tamuzaddad keményen nézett a rabszolganőre, s mondta:
− Én a legfényességesebb király nevével és szavával jöttem.
Én Babilon palotájában nem kérek, hanem parancsolok.
Ennek a kijelentésnek váratlan volt a hatása. Ugyanis a
belső őrség tisztje, hallván a szavakat, azonnal a földre borult,
homlokát a téglapadlónak szorítva, s erre a hódolatra az egész
őrség földre vetette magát, s ijedten leborult az öregasszony
is. Ez olyan meglepő volt, hogy Tamuzaddad kis híján
elnevette magát, de abban a pillanatban azt is tudta, hogy az
életével játszik.
− Emelkedjetek fel, és nézzetek rám! − engedte. − Te,
Hagar asszony, pedig vezess!
Az öregasszony görnyedten indult az ékes előcsarnok felé.
S amikor oda beléptek, a kongóan üres teremben
Tamuzaddad egyszerre arámiul kérdezte:
− Ugye, arámi asszony vagy?
− Igen, uram, arámi vagyok − válaszolt ámulva, arámiul
Hagar.
− Én is. Mondd csak, most nőkön kívül senki más nem él a
palotában?
− Senki más. A palota nagy része üres. Nabupolasszár úr
eltűnése után a férfiakat elvitték, nem tudjuk, mi lett velük.
Csak a legkegyesebb hercegnő és rabnői vagyunk itt. Aki nem
volt rabszolga, azt a hercegnő elküldte, úgy tudjuk, a nőknek
nem is esett bántódásuk, de azóta semmit sem tudunk arról,
mi van odakint a világban. Jaj-jaj, miért is kellett
Nabupolasszár úrnak hűtlenné lennie? Bajt hozott magára, és
mindenkire.
Tamuzaddad megállt, úgy kérdezte:
− Hol van most Susana, a felolvasólány? Ámulva nézett
erre az öregasszony.
− Ki vagy te, nagyuram, hogy még a rablányokról is név
szerint tudsz?
Mosolyogva felelt:
− Mi Ninivében mindent tudunk. Nekem Susana
leányzóval is van szavam.
− Ott ül a hercegnő oldalán. Legkegyesebb úrnőnk
legnagyobb vigasztalása, ha szép történeteket olvasnak fel
neki. Susana most is bizonnyal felolvas.
Újra megindultak, és mentek, egyre mentek üres
termeken, üres folyosókon át, míg el nem értek az asszonyok
lakhelyére. Itt-ott rövid köntösű, mezítlábas rableányok
tűntek fel, ezek ültek a hercegnő előszobájában is. Itt Hagar
megállt, és kérdően nézett az idegen úrra, aki, lám, arámiul is
tud, sőt azt állítja magáról, hogy ő is arámi.
− Mit mondjak odabent, ki fog belépni? Tamuzaddad
mosolygott, noha olyan izgatott volt, hogy attól félt, elakad a
lélegzete.
− Mondd szó szerint ezt a legkegyesebb hercegnőnek:
“Ismael fia Tamuzaddad áll az ajtó előtt, Tamuzaddad, aki
leírta Istar alvilág járását, le akar borulni a hercegnő elé,
mivel eljött Tisri hónapja.” Mondd utánam!
 Az öregasszony háromszor is próbálta, amíg szó szerint
ment a számára érthetetlen szöveg. Majd amikor már
megtanulta, belépett az ajtón. Tamuzaddad pedig elképzelte,
milyen lesz az, amikor odaáll a hercegnő elé, és ott lesz a
hercegnő oldalán Susana. Attól félt, hogy az izgalomtól
szavakat sem fog találni, holott jól végiggondolta mondandóit
és teendőit.
De semmi sem úgy történik, ahogy az ember előre
elképzeli, mert mielőtt beléphetett volna, feltárult az ajtó,
szinte kiugrott onnét Susana, egyenest Tamuzaddad nyakába.
És ilyenkor nincs is helye szavaknak, még üdvözlő szavaknak
sem. A kicsoszogó Hagar csak azt látta, hogy a nagyúr és a
felolvasó rableány úgy csókolózik, mintha sohasem akarnák
abbahagyni. Végre Susana ezt mondja:
− Én mindig hittem, hogy jössz. De hogy tudtál ide
bejutni?
Tamuzaddad előbb a szinte dermedten álló Hagarhoz
fordult.
− Amit láttál, azt nem láttad. Mindenkit bajba sodorsz, ha
láttad, amit láttál.
Susana bizonykodott:
− Megbízhatsz az öreg Hagarban. Az meg így beszélt:
− Van annak fél évszázadja is, hogy rabasszony vagyok
nagyúri palotában. Megszoktam, hogy csak nézek, de nem
látok.
− Helyes − bólintott Tamuzaddad. − Akkor maradj kint, mi
pedig − nézett Susanára − most lépjünk be a hercegnőhöz, és
ne csodálkozz azon, amit mondani fogok neki.
A hercegnő ugyanúgy ült a magas karosszékben, mint
amikor először látta, haja ugyanúgy hullt zuhatagként válla
köré, orcája ugyanúgy festve, karjain, lábain aranyperecek.
Most azonban Susanán kívül nem volt a teremben senki más.
A karosszék melletti párnán cseréplapok, úgy látszik, valóban
éppen valami szép történet felolvasását hallgatta.
Tamuzaddad leborult, homlokát a szőnyeghez szorítva, míg
nem hallotta az engedély szavait:
− Emelkedj fel, és nézz a szemembe!
És amikor már szemben állt az úrnővel, egy lépéssel mellé
közeledett, és nagyon halkan, füléhez suttogva arámiul
kérdezte:
− Nem hallhatja senki a világon, amit mondok?
A hercegnő és Susana kétfelől nézett meglepetten a
váratlan mozdulatra és a suttogott kérdésre. Magyarázni
kellett tehát suttogva tovább:
− Úrnőm, te életveszélyben vagy. Meg akarlak menteni. De
végünk, ha valaki is meghallja, amit mondok. Csak te
hallhatod és Susana, a te rabszolgaleányod, akit nekem
ígértél.
A hercegnő felállt, lelépett a karosszék emelvényéről, és
kézen fogta Tamuzaddadot; az ő hangja is suttogott:
− Gyere, gyere te is, Susana. Ismerem a palota minden
titkát. Tudom, hol lehet úgy beszélni, hogy semmiképpen se
hallhassa senki se.
Elment a falig, ahol Istar és Gilgames szerelmének képe
ékeskedett. Valahol valamit megérinthetett, mert Gilgames
mögött, ahol a kép egy nagy lombú fát ábrázolt, megnyílt egy
eddig láthatatlan kis ajtó. Beléptek mind a hárman, és a
hercegnő becsukta maguk mögött az ajtót. Olyan kis
szobában voltak, ahol a falakat körös-körül vastag párnázat
borította, a fény csak egy nagyon magasban vágott kis
ablakon jött be. Néhány ülőpárnán kívül semmi más nem
volt benn. A hercegnő leült.
− Ülj le te is, Tamuzaddad. − Susanára nézett. − És ülj le te
is mint szabad nő. Ezennel felszabadítottalak, hogy
hűségesnek bizonyult szerelmesed szabad nőként vehessen
feleségül, ha élve ki tudtok menni innét.
− Neked is ki kell jönnöd velünk − mondotta nagyon
komolyan Tamuzaddad, miközben úgy érezte, hogy valahol a
lelke mélyén vidám öröm kezd szárnyalni, hiszen Susana
szabad, és Susana az övé. De magyarázó szóval beszélt
tovább: − Urad, a herceg, addig nem támadhat, amíg te fogoly
vagy, mert akkor téged megölnek. Neked tehát el kell tűnnöd,
és meg kell találnod az uradat.
− Ő küldött? − kérdezte a hercegnő, és megragadta a kezét.
− Ő is − bólintott Tamuzaddad −, noha nem tudja, hogy én
vagyok az, akit küldött. De engem a te ellenségeid is küldtek,
hogy megtudják titkodat, hol van Nabupolasszár. Én azonban
azt is tudom, hogy ezt te nem tudod. Mégis azt kell
mondanom, hogy kitudtam a titkodat.
A nők értetlenül néztek rá. És erre elmondotta, miféle
megbízást kapott a testőrségtől, miféle megbízást Johanan
által Nabupolasszártól, miért kell azt mondania, hogy a
herceg Úrban rejtőzködik, és miképpen találta ki azt a jelszót,
hogy: “Ne nyúlj a könyvtárhoz!”, amelynek hallatára a
hercegnő elárulta a férjét.
A veszély tudata és a kalandos történet együtt valami olyan
különös hatást tett a hercegnőre, hogy nevetni kezdett. De
azonnal el is komolyodott.
− Mit akarsz tehát csinálni, Tamuzaddad?
− Én ma jelenteni fogom Nergalsumukinnak, hogy
megtudtam a te titkodat: Nabupolasszár Úr városában
rejtőzködik. Ott készíti a felkelést. De ugyanakkor te már
nem lehetsz itt a palotában. Együtt kell továbbmennünk, de
nem Ninivébe, hanem egyenest Nabupolasszárhoz. Holnapra
már készen áll a szekér, amely oda visz téged is, bennünket
is, az enyéimet is. Ha te ott vagy Nabupolasszár mellett,
akkor ő jelt adhat a támadásra.
− De én hogyan kerülök ki innét? − kérdezte a hercegnő.
Tamuzaddad most végre mondta, amit kigondolt:
− Én a te bizalmadba férkőztem a jelszóval. Hálából, amiért
Nabupolasszárhoz akarom vezetni az elégedetleneket, te nem
egy, hanem két rabszolgalányt ajándékozol nekem. A másik
te leszel. Add ki a parancsot rabnőidnek, hogy amíg nem
hívod őket, ne merészeljenek felébreszteni, mert fáj a fejed,
és hosszan akarsz aludni. De alvás helyett mosd le a festéket
arcodról, körmeidről, öltözz fel rableánynak, vágd le hajadat
olyan rövidre, mint Susanáé. Ha rövid köntösben és mezítláb,
festetlen arccal jössz velem, senki sem ismer rád, aki csak
hercegnői fenségedben látott eddig. Eljössz velem egyenest a
Séolba, látni fog Nergalsumukin úr is, és nem ismer rád, mert
ki képzelné el, hogy egy hercegnő rabszolgalányként lépett ki
palotájából? Én még dicsekedni is fogok, milyen szép két
rableányt kaptam. Meg is foglak kötöztetni benneteket,
nehogy gyanút keltsek irántatok. És most bocsásd meg
tiszteletlenül elmondott szavaimat, de azt hiszem, ez az
egyetlen mód, hogy hamarosan Nabupolasszárnál légy, és
urad aggodalom nélkül adhasson parancsot a felkelésre.
Susana ijedten nézett úrnőjére, az pedig bólintott, még
mosolygott is hozzá.
- Ha túléljük ezt a kalandot, nem leszünk hálátlanok
neked, nektek. Siessünk, így kell tenni!
 Mikor a hercegnő a nagyteremben újra a díszes
karosszékben ük, Susana behívta az öreg Hagart. Az úrnő úgy
tett, mintha nagyon megviselte volna a beszélgetés a
Ninivéből jött nagyúrral, kezét a homlokára szorította.
Közölte a rabasszonnyal, hogy nagyon fáj a feje, senki se
merje őt zavarni, amíg magától fel nem ébredt.
− Holnap reggel is csak te jöhetsz be hozzám. Közben
ujjával némán magához hívta az öregasszonyt, s amikor az
egészen a füléig hajolt, ezt súgta neki:
− De te is csak holnap este mondd meg a többieknek, hogy
engem sehol sem találsz. Higgyék, hogy holnap déli pihenő
közben nyelt el a föld. Értetted?
Az öregasszony ezt válaszolta:
− Apádra gondolok, a vitézül halt arámi királyra, és értem,
amit parancsolsz.
Hagar kiment, a hercegnő pedig azt mondta
Tamuzaddadnak, hogy várjon, át kell változnia
rabszolgalánnyá. Susanát hívta segítségül. El is mentek.
Tamuzaddad pedig le sem tudott ülni a puha párnákra. Fel és
alá járkált a nagyteremben, amíg végre megjöttek.
Maga sem ismert volna rá a hercegnőre, ha nem tudja,
hogy ő az: festetlenül, kurta rabszolgaköntösben, lemosott és
rövidre vágott körmökkel, alig válláig érő hajjal olyan
rabszolgalány volt, mint Susana; valamivel idősebb, de
hasonlóképpen nagyon szép. Igazán gazdag ajándék, ha valaki
egyszerre kapja meg ezt a barna hajú, kék szemű és fekete
hajú, fekete szemű két gyönyörű nőt. A hercegnő nevetett, de
nagyon halkan mondta:
− Jó, hogy az őrség nem léphet be ide, így nem ismerik a
rabszolgalányokat. Hagar pedig nem fog beszélni. Ő majd
kivezet az őrségig, ahogy bevezetett.
 Susana hívta Hagar asszonyt. Tamuzaddad pedig azt
mondta neki:
− Úrnőd lepihent. Énnekem, hálából szolgálatomért, ezt a
két leányt ajándékozta. Vezess bennünket a kapuhoz!
Az öregasszonynak a szeme sem rebbent. Csak egy ízben
morogta, mielőtt a nagy kapuhoz értek:
− Vigyázz rájuk, uram!
A kapuban csak Tamuzaddad előtt hajolt meg, hiszen
rabszolgalányoknak még az idősebb rabszolganő sem szokott
köszönni.
A kapu kinyílt. Tamuzaddad kilépett, mögötte a két nő. Az
egyik igen lassan ment. A hercegnőnek ugyanis nagyon
nehezére esett a járás. Nem szokta meg, hogy szőnyeges
szobán kívül mezítláb lépjen. Mire az utcára értek, fájt a
talpa, de összeszedte minden erejét, hiszen az életéről volt itt
szó.
Odakint Tamuzaddad hangos szóval kiáltott a harckocsija
felé:
− Kötözd meg a kezüket, nehogy megpróbáljanak leugrani!
Azt hiszem, két jó tanút szereztem.
Mardukhaj fia leugrott a harckocsiról, kezében már
előkészített kötelék volt. Hátrakötözte, igen gyengéden, a két
nő kezét, de segítette is őket fellépni a szekérre.
Ezután a tisztelgő őrség szeme láttára megindultak, és
elhajtottak az őrség pokolhírű háza felé, ahol Nergalsumukin
úr már türelmetlenül várta Tamuzaddadot.
Az pedig a parancsnok elé vezette a két nőt, s mondotta :
− Nézd meg, uram, milyen szép két nőt kaptam ajándékba
a legkegyesebb hercegnőtől.
 A nagyszakállas Nergalsumukin elismerően jártatta rajtuk
a szemét.
− Hercegi ajándék. Bármelyikért adok száz aranyat. Nem
elég neked az egyik?
Tamuzaddad mosolygott.
− Ha kívánod, egy hét múlva kiválaszthatod, melyiküket
akarod, de addig inkább legyen az enyém mind a kettő. Csak
azt nem hiszem, hogy neked kedved lesz egy hét múlva itt
ülni tétlenül, amikor most azonnal megtudhatod, hol találod
és hol foghatod el az áruló Nabupolasszárt.
Nergalsumukin hozzá ugrott, és két kézzel ragadta meg a
két karját.
− Hol van?!
− Úrban rejtőzik. Onnét akar jelt adni a felkelésre.
− Úr! − kiáltotta az asszír parancsnok. − Tehát onnét
akarnak támadni. De ha én megelőzöm…
− Akkor tiéd a dicsőség, és tiéd a hatalom a birodalomban
− mondotta igen határozott hangon Tamuzaddad.
Nergalsumukin felrántotta az ajtót, kikiáltott:
− Riadóztatni a helyőrséget! − Majd visszalépett
Tamuzaddadhoz. − Magam megyek. Bekerítem Úr városát.
Onnét ember ki nem léphet. Házról házra átkutatjuk a várost.
Nem szabadul Nabupolasszár! − Hangja egyszerre kíváncsian
érdeklődőre vált: − De hogyan bírtad rá a hercegnőt a
vallomásra?
− A jelszóval − magyarázta. Tamuzaddad. − Varázsszó volt.
Amint kimondtam, hogy: “Ne nyúljatok a könyvtárhoz!”, a
hercegnő azt kérdezte tőlem: “Mit kíván tőlem az én uram?”
Én pedig elmondtam, hogy ura azt kívánja, vezessem hozzá
az összegyűlt felkelőket, de nem tudjuk, hol van, mire ő
bevezetett egy kis szobába, ahonnét semmiféle hang nem
szűrődik ki, és elmondotta, hogy Úr városában találjuk.
Nergalsumukin a kezét rázta örömében, s mondta:
− Hát ezért nem lehetett egyszerre semmiféle hangot
hallani a hercegnő szobájából… Jelentették már nekem, hogy
előbb csak nem értették, mit beszéltetek, mert te is halkan
szóltál, meg a hercegnő is. Később azonban már semmiféle
hang nem szűrődött át a lehallgatónyílásokon. Tehát akkor
voltatok a néma szobában. Nagyon jó, a hercegnő a
legnagyobb titokban éppen neked mondotta el a titkot.
Odakint felzendültek a harsonák.
− A hadsereg készülődik − magyarázta a parancsnok. −
Holnap hajnalban indulok. Magammal viszem a helyőrség
felét. Ez elegendő lesz Úr városának, és elegendő marad itt is.
És te, uram?
− Én hajnalban sietek vissza Ninivébe. Jelentenem kell,
mit végeztem. De mutasd meg szobámat, hogy oda
zárhassam rabnőimet, amíg veled vacsorázom.
Ezt a játékot még végig kellett játszani. Ki kellett bírni
holnap hajnalig.
A két nőnek természetesen feloldották kötelékeit. De az
ajtó előtt őrök vigyáztak, hogy meg ne szökhessenek új
gazdájuktól. Az új gazda pedig a Sarrukin nevű asszír tiszttel
együtt a parancsnok vendége volt, kocsisuk is az őrség
házában kapott enni-inni valót. Végre Tamuzaddad szobájába
térhetett. A két nő némán, szorongva ült, várták őt, nélküle
nagyon félelmetes volt minden. Jöttére fellélegeztek.
Jelenléte biztonságot adott. Ő pedig halkan mondotta:
− Feküdjetek le a heverőre. Én majd a párnán ülök éjszaka.
A hercegnő most már mosolyogva nézett rá.
 − A te helyed Susana mellett van a heverőn.
Tamuzaddad nemet intett.
− Még nem, úrnőm. Az én anyám is tisztán feküdt az apám
mellé a nyoszolyára. Én is így akarom.
De többet nem beszéltek, ezt is nagyon halkan mondották,
mert hátha itt is hallgatózónyílásokon át figyelik a szavakat.
Hajnalban kürtök rivalgására ébredtek. Nergalsumukin úr
vonult Úr felé. Két nap múlva talán oda is ér, ha erőltetett
menetben haladnak.
Tamuzaddad pedig a két rabnővel és az asszír tiszttel felült
a harci szekérre. Az őrség tisztelgett, s ők megindultak. Egy
ideig ide-oda keringtek az utcákon, mintha a niniveiek
figyelték volna Babilon reggeli életét, majd a szekér kigördült
a külváros felé vezető kapun, ahol Tamuzaddad útmutatására
elérkeztek ahhoz az utcához, ahol Avigél asszony lakott a két
kislányával.
A kunyhó előtt nagy szekér állt, négy ló elébe fogva, a
bakon egy szőke szakállas kocsis. Csak szemvillanással
ismerték fel egymást. Hiszen itt is figyelhetik őket.
Tamuzaddad leugrott a harckocsiról, és belépett a házba.
Éppen csak átölelte anyját, megcsókolta húgait, de máris
sürgette őket:
− Nincs időnk, azonnal üljetek a szekérre. Ha kérdik, az én
rabnőim vagytok. Számos nőt viszek magamnak Ninivébe. Te,
édesanyám, őrződ számomra a fiatal rableányokat.
Odakint a hercegnőt és Susanát is átszállították a szekérre.
− Ti mentek elöl − parancsolta Tamuzaddad a szőke
kocsisnak −, mi utánatok, hogy meg ne szökhessetek.
De mielőtt indultak volna, fellépett a szekérre Andronikosz
mellé, és súgva kérdezte:
 − Tudod, merre megyünk?
Az igent bólintott.
A környék lakói csodálkozva, némiképpen szorongva is
látták, hogy Avigél asszonyt és leányait szekérre rakták,
indulnak valahová, és egy asszír harckocsi kíséri őket.
Utánuk néztek, amíg ki nem kanyarodtak az utcából.
A szekér egy ideig a városon kívül a Ninive felé vezető úton
haladt, nyomában a harckocsival, de néhány mérföld múlva
elkanyarodtak kelet felé, amerről nagyon nagy távolságból
hegyek körvonalai bontakoztak ki.
Egy ízben asszír őrség tartóztatta fel őket, de Tamuzaddad
igazolása, hogy átléphet minden őrség vonalán, itt is megtette
a magáét. A nagyúrtól azt sem merték megkérdezni, miféle
nőket vitet maga előtt; elvégre egy ninivei nagyúr akárhány
nőt vihet magának rabszolgaként Babilonból.
A következő őrség már aggodalmasan óvta őket, hogy a
hegyek felé lovas rablók kószálnak, egyelőre visszavonták
onnét az asszír őrségeket is, hogy majd nagyobb erővel rájuk
csapjanak. Tamuzaddad megvető hangon mondotta, hogy
nem fél a rablóktól. Ki mer megtámadni egy asszír
harckocsit?
Mentek is tovább, míg végre feltűntek a lovasok.
Babiloniak voltak. Erre felpattant Mardukhaj fia, és odaszólt
a kocsihajtónak:
− Előzd meg a szekeret!
Szemberohantak a lovasokkal. Amikor már egészen közel
voltak, Mardukhaj fia magasra emelt karral kiáltotta:
− Éljen Nabupolasszár, Babilon királya!
A lovasok megtorpantak, megállt a szekér is. A lovasok
parancsnoka leugrott, és egyetlen lendülettel a szekéren
termett. Átölelték egymást Mardukhaj fiával. Aki mondotta:
− Vezess a királyhoz! Elhoztuk a feleségét.
Itt már meg nem alázott földön voltak. Itt már
Nabupolasszár uralkodott, aki Uruk városában készülődött
Babilon megszabadítására, miközben az asszírok egészen
másfelé, Úr városában keresték.
Amikor a szekér beérte őket, a lovasok tudták már, kicsoda
Tamuzaddad. És a szabadító kézen fogta a rabszolgalánynak
öltöztetett szökevényt, lesegítette a földre, és rámutatott,
mondván:
− Íme, a ti királynőtök.
Mire a lovasok leugrottak a lóról, és leborultak előtte,
homlokukat a homokos földre nyomván.
És a szekéren leborult Susana, s láttára Avigél és két leánya
is. De leborult most már Tamuzaddad is, tudván, hogy a
hercegnő immár az ő királynőjük.
− Emelkedjetek fel! − szólt a női hang. − És vezessetek az
én uramhoz. Te pedig, Susana barátnőm, légy jó felesége
Tamuzaddad barátunknak.
Avigél a fiára nézett, azután Susanára, azután megint a
fiára. Mosolygott, és nem kérdezte, hanem mondotta:
− Amikor megláttam, tudtam már, hogy ő az én leányom.

BABILON FELEMELI FEJÉT

Jól előkészítették a felkelést. Amíg Nergalsumukin Úrban

kereste Nabupolasszárt, a babiloni bujdosók választott
királya az Urukban szervezett hadsereggel megindult Babilon
felé. Ugyanakkor a méd hadsereg átlépte a határt, és
megtámadta az asszírokat. Ninivében felkelés tört ki: az ott
lakó idegenek megtámadták a testőrséget. A katonaság nagy
része nem siethetett a médek ellen.
Igaz, a ninivei lázadást leverték, a zendülők elpusztultak,
ott esett el a ninivei utcán Babilon szabadságáért Eliézer fia
Johanan is. Etanu nem lehetett sohasem a felesége. A
Babilonba győzelmesen hazaérkező barátok idővel a gyászhírt
vehették tudomásul. De nincsen győzelem gyász nélkül. A
jogtudósnak készülő zsidó fiatalember meghalt azért a
Babilonért, amelyet úgy szeretett. Etana mester már csak azt
tudhatta meg, hogy leánya siratja a dicsőített hőst, akinek
büszkén lett volna az apósa. Csak addig nem kellett volna
neki, amíg élt. Ekkor már Andronikosz barátjuk sem volt
közöttük; ő végigharcolta a háborút Babilon szabadságáig, de
akkor úgy vélte, éppen eleget tanult, és ment haza
Epheszoszba, ahol a szülei régóta visszavárták.
Amikor Nergalsumukin csalódva visszafordult Úrból,
Babilon már fellázadt az uruki felkelés hírére. Az asszír
vezérnek meg kellett ütköznie a városon kívül
Nabupolasszárral. És elesett, hadainak maradványai
menekülve futottak Ninive felé.
Nabupolasszár pedig Babilon új királyaként vonult
városába. Jaj volt az asszíroknak, akiket ott találtak! Asszur
isten lebegő képei egyetlen nap alatt eltűntek a házak
oldaláról.
Újjászületett a Babiloni Birodalom, és ennek hírére
feltámadt Arám is. Babilon, Arám és Média szövetségben
folytatta harcát a védekezésbe szorult Asszíria ellen.
És amikor elkövetkezett a jutalmazás napja, ott ült a
trónuson Nabupolasszár király, mellette a felesége, s előttük
borult a földre Ismael fia Tamuzaddad és felesége, Susana.
 − Emelkedjetek fel, nézzetek szemünkbe!
A királyi pár szeretettel mosolygott rájuk. És kérdezte a
fényességes király:
− Milyen jutalmat kérsz, Tamuzaddad? Hálásak vagyunk
neked. Kérhetsz, amit kérni tudsz. Akarsz miniszterem lenni?
Akarsz hatalmat fegyveres katonák fölött? Akarsz palotát
Babilon közepén? Mi szeretnél lenni?
S válaszolt Tamuzaddad:
− Fényességes király, én írástudó vagyok, könyvek között
szeretnék élni, feleségem és családom körében. A hatalom
nem nekem való, nem az írástudóknak való. Én azt
szeretném, ha lenne Babilonban egy cseréptábla-készítő
műhelyem, ahol a régi történeteket a mostani és a
jövendőbeli olvasóknak leíratom, és magam is írom. Azt
szeretném, hogy ha szép könyvet akarsz olvasni, királyom,
azt énnálam vásárolnád.
− Semmi mást nem kértek?
Susana nevető arccal nemet intett, de a férje még
hozzátette :
− Énnekem lenne még egy sokkal nagyobb kérésem,
fényességes király. Ha végleg győzünk, és leomlik Ninive,
tedd, hogy ne pusztuljon el Ninivével együtt könyvtára: a
tudás és a szépség otthona.
Nagyon komollyá vált erre Nabupolasszár arca, s így
válaszolt:
− Amit magadnak kérsz, megadhatom, meg is adom. Végy
ki kincstárunkból annyit, amennyi a legnagyobb írásműhely
felállításához szükséges, ígérem, hogy ami olvasnivalót
kívánunk, akár én, akár az én feleségem, azt nálad fogjuk
vásárolni. És ezentúl is bízd magadat mireánk, hogy mennyit
fizetünk érte. Hanem amit a könyvtárnak kívánsz, azt csak
istenek teljesíthetik. Háború van. Nem nyugszunk, amíg
Ninive áll, mert amíg Ninive áll, nincs békesség az emberek
között. De csak az istenek őrizhetnek meg egy házat, legyen
bár az a legnagyobb könyvtár, ha lángokban ég egy egész
város. Vigyázzanak az istenek reánk, vigyázzanak az istenek
Babilonra, és ha akarnak, vigyázzanak arra a könyvtárra is.
Menjetek, éljetek boldogan!
 UTÓSZÓ

A háború évekig tartott. Beavatkoztak az északon élő népek

is. Egyik oldalról Babilon, másikról Média, harmadikról
Arám, negyedikről az új támadók szorongatták az asszírokat.
Nem volt többé menedék. A mindig győző asszír parasztok
elfogytak. Nem sok esztendővel Asszurbanapli dicsősége után
az asszír hatalom előbb összeszűkült Ninivére, majd a népek
ostromolni kezdték Ninivét, mert mindenki tudta, hogy nincs
békesség addig, amíg Ninive áll.
És végre leomlottak Ninive falai, és ellenségei minden
oldalról rohamra indultak. A tűz a város szélein kezdődött,
belekapott a tetőkbe, hogy hamarosan lángolt az egész nagy
város, miközben az égő házak között ölték az embereket. Már
beomlott a királyi palota is, már elhullt utolsó szálig a
védekező testőrség, már fosztogattak mindenütt, ahová még
nem kapott a tűz, amikor még állt a könyvtár. De végül a tűz
a tetejéről átterjedt a gerendákra is. A könyvek cserépből
voltak, ezek el nem égtek. Hanem amikor már minden
recsegett és ropogott, akkor az emelet óriási robajjal, maga
alá temetve a benn szorultakat, ráomlott a földszintre. A
könyvtár helyén is romhalmaz állott.
Ninive elpusztult. Aki lakói közül életben maradt,
szétszéledt. Omladékait belepte a homok. Néhány száz évvel
később már azt sem tudták, hol volt.
De múltak az évezredek, és eljött az idő, amikor kiásták a
romokat, és a romok között megtalálták a könyvtárat. És a
könyvtár romjai közül törötten vagy csak repedve megtalálták
valamennyi könyvet, mind a 25 000 cseréptáblát. A cserépen
nem fog sem a tűz, sem az idő. A tudomány pedig megfejtette
írásukat, és egyszeriben ismertté vált, hogyan éltek
Asszíriában és Babilonban, újra az emberiség kincse lett a
cseréptáblák sok meséje és sok tudása. És az elfelejtett asszír
királyok közül újra felragyogott a könyvtárteremtő
Asszurbanapli dicsősége. És íme, most már régóta a miénk a
Ninivei Könyvtár. Mert birodalmak eltűnnek, városok
leomolnak, de megmarad, amit az ember tudásban és
szépségben alkotott.

Visegrád, 1973. május-július

 TIZENKÉT EVEN FELÜLIEKNEK
A KIADÁSÉRT FELEL A MÓRA FERENC IFJDSAGI
KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ: MAJTÉNYI ZOLTÁN
SZAKMAI ELLENŐR: DR. HARMATHI JÁNOS
MŰSZAKI VEZETŐ: GONDA PÁL
KÉPSZERKESZTŐ: SZECSKÖ TAMÁS
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HUSCHIT KATALIN
34800 PÉLDÁNY, 15,6 (A/;) ÍV, MSZ 5601-59
74.2981.66-14-1
ALFÖLDI NYOMDA, DEBRECEN