Joan Oates

Babilon
 KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT
A mű eredeti címe
Babylon

Copyright © 1979 and 1986 Thames & Hudson, London

Published by arrangement with Thames & Hudson, London

Hungarian translation © Valló Gábor

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította VALLÓ GÁBOR

Szerkesztette BÖRÖCZKI TAMÁS

A fordítást szakmailag BÁCSKAY ANDRÁS ellenőrizte

A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

A borítón Nabú-kudurri-uszur Istár-kapujának részlete látható.

ISSN 1585-6860
ISBN 978 963 643 064 1

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető BESZE BARBARA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő BENDA LUCA
Készült 19,5 nyomdai ív teljedelemben
Kiadói munkaszám 1616-08

Nyomdai előkészítés SCRIPTOR KFT.

Nyomta és kötötte a REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA ZRT.
Felelős vezető Berki István vezérigazgató
 ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ

A mezopotámiai régészet lenyűgöző, ám egyben

óvatosságra késztető vonása az alapvetően új információk
folyamatos beérkezése. Ez mindig így volt, és talán
elkerülhetetlen is egy olyan tudományág esetében,
amelynek gyökerei alig százévesek. Ezen könyv első
kiadásának megírása óta azonban felgyorsult a kutatás
tempója. Az utóbbi évek során – nagyrészt a helyi
gazdasági fejlődésnek köszönhetően – több leletmentési
akció indult. Mind az iraki Régészeti Főigazgatóság (mai
nevén Állami Régészeti és Örökségvédelmi Szervezet)
tevékenységének mértéke Babilonban és másutt, mind az
Irakban dolgozó külföldi régészek száma ugrásszerűen
megnövekedett. Az eblai archívum közvetlen hatásával
vetekedő leletek ritkák ugyan, mégis azt mondhatjuk, hogy
az új anyag folyamatos feltárása megváltoztatja a
történelemszemléletünk alapját képező forrásokat, és így,
elkerülhetetlen módon, magát a történelmet is. Ráadásul
nem csak terepen születnek újabb eredmények. A világ
múzeumainak raktáraiban hatalmas epigráfiai és régészeti
anyag található, amely máig feltáratlan vagy – ami legalább
ilyen fontos – újraértékelésre vár, nemcsak a közelmúlt
kutatásainak fényében, de az asszirológia és a régészet
újabb elméleti megközelítései miatt is. Az új tanulmányok
sűrűsödésével és a szakfolyóiratok számának
szaporodásával az összefoglaló munkák megírása egyre
nehezebbé válik.
E könyv írójának eredeti szándéka az volt, hogy
elkalauzolja az olvasót Babilónia régészeti emlékei és
történelmi eseményei között azokban az időszakokban,
amikor az ország legnagyobb városa virágkorát élte, ezen
időszakok közé értve az ehhez a könyvhöz hasonló
általános művekben oly gyakran elhanyagolt klasszikus
antikvitás idejét is, amely fontos részét képezi Babilon
örökségének. Ez a könyv ma is egyedülálló választott
témakörében. A második kiadásban javítottam a szövegen
ott, ahol a korábbi adatok vagy vélemények jelentős
mértékben megváltoztak vagy megkérdőjeleződtek az újabb
feltárások fényében. Emellett különösen sok új jegyzettel
bővítettem a szöveget, hogy a szakmabeli olvasót segítsem
a legújabb információk és nézetek megtalálásában.
Azonban, amint azt az első kiadás előszavában írtam, a
feliratos és régészeti anyag sokkal bőségesebb, mint első
látásra tűnik. Tudatában vagyok annak, hogy sok érdekes
témát kihagytam, több vitatott kérdést pedig
leegyszerűsítettem annak érdekében, hogy munkám ne
csak informatív, de olvasható is legyen. Az összefoglaló
munkák szükségképpen válogatnak az anyagban, a
lábjegyzetek segítségével azonban az átlagolvasó további
információkhoz, a szakmabeli pedig további elemző
forrásokhoz juthat. A könyv ennyiben korszerűnek
mondható, noha egyértelmű, hogy a jövőbeli felfedezések
további kiigazításokat tesznek majd szükségessé az ókori
világ leghíresebb városának történelmét illetően.
Ismét szeretném kifejezni hálámat Glyn Daniel
professzornak türelméért és bátorításáért, valamint
férjemnek támogatásáért és ötleteiért, melyek közül sokat
elkerülhetetlenül a sajátomként tüntetek fel.
 ELSŐ FEJEZET

Bevezetés

„Öltözött vala pedig az asszony bíborba és

skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és
drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy
aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő
paráznaságának tisztátalanságával. És az ő
homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy
Babilon, a paráznáknak és a föld
utálatosságainak anyja.”
(Jelenések könyve 17:4-5; ford. Károli Gáspár)

A fenti sorokat az újszövetségi próféta írta, és bár Rómára

utalt, pontosan kifejezte az ókori világ érzéseit Babilon
iránt. Ma, kétezer évvel azután, hogy a város „elvettetett,
és többé meg nem találtatott” (Jel 18:21), neve még mindig
a gazdagság és pompa, valamint – a héber szerzőknek
köszönhetően – a pogány dekadencia képzetét idézi fel.
Vitathatatlan, hogy Babilon korának leglenyűgözőbb
városa volt, annak ellenére, hogy története, illetve
jelentősége csak jóval azután kezdődött, hogy a
mezopotámiai civilizáció sajátos és maradandó vonásai
kialakultak. Nem Babilon volt az, ahová először „leszállt a
királyság” a legendás Özönvíz előtt, és nem találjuk nevét
azon ősi városoké között sem, amelyek történetét oly nagy
szorgalommal másolták a babiloni írnokok. Amikor Sumer,
azaz Mezopotámia legdélebbi részének városállamai
egymással vetélkedtek a hatalomért és a tekintélyért,
Babilon még a legjobb esetben is jelentéktelen falucska
volt csupán. Neve is csak a Kr. e. 3. évezred végén bukkan
fel, ezer évvel az írás feltalálása és több ezer évvel az első
földművelő településeknek a későbbi Babilónia területén
való megjelenése után.
 1. térkép. Mezopotámia térképe a szövegben említett ókori
helyszínekkel.

Ezzel szemben Ninivének, Babilon legnagyobb ókori

vetélytársának eredete a távoli őskor homályába vész: a
területén feltárt legrégebbi lakott települést a Kr. e. 6.
évezredre datálják. Délen a káldeai Ur és a szomszédos
Eridu már a 6. évezred végén földművelő közösség volt,
saját szentéllyel; kétezer évvel később, az írott történelem
kezdetén pedig mindkettő dinasztikus központtá vált.
Babilon vezető helyét az ókori világban tehát nem e város
ősi voltával, hanem a történelem és a földrajzi adottságok
szerencsés egybeesésével magyarázhatjuk. Sumer ősi
civilizációs központjai idővel hanyatlásnak indultak,
részben a művelhető földterületek csökkenése (a
túlöntözés sajnálatos mellékhatása a talaj elszikesedése
volt), részben létfontosságú és roppant jövedelmező tengeri
kereskedelmi útvonalaik elvesztése miatt. Amint arról
később részletesen szólunk, ugyanekkor a Babilonban
uralkodó dinasztiából egy sor tehetséges vezető került ki,
köztük Hammurapi, akik gyorsan kihasználták a
domináns hatalom hiányával jellemezhető politikai
helyzetet, valamint fővárosuk előnyös földrajzi fekvését. Ez
utóbbi mindvégig fontos szerepet játszott Babilon későbbi
történelmében. Hiszen ez a város nem pusztán
Mezopotámia azon szegletében helyezkedik el, ahol a két
folyam, a Tigris és az Eufrátesz medre legközelebb kerül
egymáshoz, de egyben a hordalékos síkság északi végén,
ahonnan uralhatta az ókori világ két legjelentősebb
útvonalát. A Tigristől keletre, a síkság szélén futott a
Nyugat-Anatóliát Asszírián keresztül Délnyugat-Iránnal
összekötő út – a később Szardeiszből Szúszába vezető
Akhaimenida Királyi Út –, amelyet valószínűleg már a Kr.
e. 7. évezredben is használtak.

2. térkép. Nyugat-Ázsia térképe: az ókori helyszínek, valamint a mai

városok és politikai határok.
 Babilon ugyanakkor természetes végállomása volt a
horászáni útnak, a későbbi Parthus-, illetve Szászánida
Birodalom fő ütőerének, amely azok téli fővárosából,
Ktésziphónból a Dijála völgyén át Hamadánba és
Ekbatanába vezetett tovább. A kedvező fekvés
kereskedelmi és katonai előnyeit teljes mértékben
tudatosították és kihasználták az egymást követő
mezopotámiai dinasztiák, aminek nyilvánvaló
következményeként itt, mindössze 80 km-es körzetben
találjuk „a világ történelmi fővárosainak
legfantasztikusabb sorozatát”. 1 Ezek közül a legelső Kis, az
egyik legrégebbi „a királyság székhelyei” közül. Ezt követte
Akkád, 2 Sarrukínnak és utódainak városa, azután maga
Babilon, majd később a Tigris menti Szeleukia, aztán
Ktésziphón, s végül Bagdad. Ezért elsőként a babiloni
történelem földrajzi hátterét kell megrajzolnunk, amikor
legnagyobb városának történetét kutatjuk.

FÖLDRAJZ ÉS GAZDASÁG

Földrajzi értelemben Babilónia a mai Irak (az ókori

Mezopotámia) déli részét jelenti, nagyjából azt a területet,
mely északon Bagdadig, délen a Perzsa-öbölig terjed.
Történeti értelemben Babilónia viszonylag későn, a
babiloni I. dinasztia egyesítő törekvései nyomán jött létre a
Kr. e. 2. évezred elején; a kifejezés maga még későbbi
eredetű. A terület északi részének ősi neve Akkád (sumerül
Ki-uri vagy egyszerűen Uri), a déli részé Sumer (Ki-én-
gi/Kengir). Északra, a Tigris felső folyásának völgyében, a
mai Moszul (az ókori Ninivé) környékén feküdt
Mezopotámia Asszíria nevű régiója, amelyet a babiloniak
Szubartunak hívtak.

1
Oates 1968, 8.
2
Korábban tévesen olvasták ki Akkád nevét, ezért volt használatos az
Agadé elnevezés. (B. A.)
 Babilónia földje lapos síkság, amelyet a Tigris és az
Eufrátesz hordaléka töltött fel. E két folyam áradásai –
eltérően a Nílus évenkénti kiömléseitől Egyiptomban –
pusztítóak és kiszámíthatatlanok. A területen az ókorban
kevés volt a csapadék, emiatt az ország mezőgazdasága,
akárcsak ma, szinte teljes mértékben a termények
mesterséges öntözésén alapult. Ma és az ókorban egyaránt
hatalmas területet borít sivatag: a gyér bozótos csupán a
folyóparton vagy az időszakos vízfolyásokban és sekély
mélyedésekben él meg, ahol a talajban rejlő víz közel kerül
a felszínhez. Ez a vegetáció a téli esők után kirügyező
szárazságtűrő növényekkel együtt megfelelő legelőt nyújt a
tevéknek és a juhoknak. A termékeny hordalékos talaj
öntözése az ókori világ egyik leggazdagabb magtárává tette
Babilóniát. Fő terményei, miként ma is, az árpa és a
datolya voltak; mindkettő őshonos ezen a tájon.
Babilónia területe, bár mezőgazdasági művelésre
kiválóan alkalmas, hiányt szenved olyan kulcsfontosságú
nyersanyagokban, mint a kő, a fa vagy a fémek. A terület
voltaképp semmiféle természeti erőforrással nem bír, ha
leszámítjuk a hordaléksíkság mindenütt jelen lévő agyagát,
amely az építkezések és a fazekasság alapanyagául
szolgált. Emiatt a kereskedelem mindig is létfontosságú
szerepet töltött be itt, és Babilóniát már a korai időktől
kiterjedt útvonalak kötötték össze a Közel-Kelet többi
részével. A mezopotámiai történelem során főleg a nagy
folyamokon (különösen az Eufráteszen), valamint
mellékfolyóikon zajlott a terület egyes részei közti árucsere,
ezek szállítottak az embereket, a termékeket, később a
hadseregeket is.
A kiterjedt sivatagok mellett, különösen az ország
legdélebbi részében, nagy mocsarakat és lagúnákat
találunk, amelyek gazdag állatvilágnak adnak otthont.
Feltételezések szerint egykoron a folyók menti állandó
mocsarak sokkal inkább meghatározták a táj arculatát,
mint ma: mára a mocsarak teljesen eltűntek a síkság
északi, akkádi részéről.
 3. kép. Dél-Babilónia mocsarait egy sor ninivei kő dombormű mutatja
be. Ezek egykor a Kr. e. 7. századi asszír király, Szín-ahhé-eriba
palotájának falait díszítették, ma a British Museumban őrzik őket. A
képen asszír katonák támadják a nádcsónakokon álló helyi káldokat.
King nyomán.

Sumer legrégebbi lakói, akikről tudomásunk van, a Kr.e.

6. évezred vége felé a manapság sivataggal borított vidékén
gazdálkodtak, amelyet azonban mocsarak és lagúnák
szegélyezhettek akkoriban, további erőforrásokat nyújtva.
Az utóbbi évek régészeti kutatásai, különösen a
szomszédos Szaúd-Arábiában, még korábbi vadászó-
gyűjtögető közösségek létezésére utalnak, melyek számára
a mocsaras környezet paradicsomi gazdagságot
jelenthetett. Ezek a vizenyős területek, akárcsak ma,
3

állandóan változtak az áradásoknak és a közeli Zagrosz-

3
Masry, A. H., Prehistory in Northeastern Arabia [Északkelet-Arábia
őstörténete], Miami, 1974; Kapel, H., Atlas of the Stone Age Cultures of
Qatar [Katar kőkori kultúráinak atlasza], Aarhus, 1964; Oates, J.,
Antiquity 50, 1976, 20-31; Oates, J., Antiquity 51, 1977, 221-234.
hegység, valamint a délre és nyugatra fekvő Arab-fennsík
tektonikus mozgása által okozott időszakos
talajsüppedéseknek köszönhetően. 4 Időnként a nagy
árvizek újabb mocsarakat hoznak létre; az egyik legjobban
dokumentált példa erre a Hor al-Hammar létrejötte a
Szászánida-korban, a Kr. u. 7. század elején. Am a változó
természeti környezet annyira elfedte a régészeti emlékeket,
hogy a jelenlegi mocsarak területén az emberi jelenlét
semmiféle látható nyomát nem találjuk a Kr. e. 2.
évezrednél régebbről.
Babilónia lakói a mocsaras vidékeken kívül
szükségképp a folyók mentén települtek le. Itt a népesség a
művelésre alkalmas területeken összpontosult. Ezeket a
központokat nagy kiterjedésű lakatlan vidékek tagolták
ott, ahol a folyó sivatagon vagy mocsaras területen futott
keresztül. Ennek következtében az ókori Sumer területén
két nagyobb városcsoport jött létre, melyeket nyílt
pusztaság (sumerül Edin) választott el egymástól. A
későbbi fejezetekben látni fogjuk, hogyan nehezítette meg
ez a kényszerű földrajzi izoláltság az ország egyesítését, és
hogyan segítette elő a városállamok önállósulási
törekvéseit, amelyek mindvégig jelen voltak a babilóniai
politika történetében. A mély medrű, lassú folyású
Eufrátesz könnyebben használható öntözésre, mint a
sebesebb Tigris, ezért Sumer legkorábbi, általunk ismert
települései – Ur, Eridu és Uruk (Warka) – ennek partján
jöttek létre. Az őskori Akkád települési viszonyairól keveset
tudunk, noha később itt fognak felemelkedni az akkád
Sarrukín és a babiloni Hammurapi sémi nyelvű
dinasztiái. 5
4
Lees, G. M. – Falcon, N. L., The Geographical History of the
Mesopotamian Plains [A mezopotámiai síkság földrajzának története],
GJ118,1952,24-39; Larsen, C. E., The Mesopotamian Delta Region: a
Reconsideration of Lees and Falcon [A mezopotámiai deltavidék: Lees
és Falcon átértékelése], JAOS 95,1975, 43-57.
5
A legutóbbi felmérést Gibson végezte el: Gibson, McG., The City and
Area of Kish [Kis városa és környéke], Miami, 1972; lásd még Weiss,
4. térkép. Dél-Irak térképe: az Eufrátesz feltételezhető medrei a Kr. e. 3.
évezredben. A folyó mai medrét és csatornáit vastag vonal jelöli. Adams
és Gibson nyomán.

Ennek oka egyrészt a régészeti felfedezések esetlegessége,

de még inkább a folyómedrek áthelyeződése, a nagyarányú
szikesedés, valamint a számos későbbi falu, melyek
romjai, akárcsak maga a folyami hordalék, elfedik a
korábbi települések felszíni nyomait. Közvetett
bizonyítékok alapján azonban valószínűsíthetjük, hogy itt
is, akárcsak Sumerben és a síkság keleti szegélyén, a Kr.
e. 6. évezred során gazdálkodó közösségek telepedtek meg.
Mind a régészeti feltárások, mind a történeti források
alátámasztják, hogy a folyómedrek, valamint a hozzájuk
kapcsolódó népességközpontok rendszeresen

H., Kish, Akkád and Agadé [Kis, Akkád és Agadé], JAOS 95, 1975,
434-535.
áthelyeződtek. Arra is utalnak, hogy a korábbi természetes
folyómedrek egy részét később „csatornaként” tartották
fenn. Nyilvánvaló, hogy az Eufrátesz soha nem egyetlen
mederben futott. Az általunk ismert legkorábbi időszakban
három fő ága volt, melyek Kist, Kútát, illetve Dzsemdet-
Naszrt érintették; ezek közül a legkeletibb ág környéke volt
a legsűrűbben lakott. 6 A Kr. e. 3. évezredre vitathatatlanul
a kisi ág vált a legfontosabbá, ami együtt járt Kis
felemelkedésével. Az akkor még jelentéktelen babiloni ág
első említése a Kr. e. 3. évezred végéről származik, de
csupán a Kr. e. 2. évezred végére vált ez a meder az
Eufrátesz legfontosabb ágává. Ez ma is viszonylag nagy
folyó, bár manapság az Eufrátesz fő ága még nyugatabbra
folyik.
E rövid összefoglalás után megkísérelhetjük felmérni a
különböző környezeti tényezőknek a mezopotámiai
társadalomra gyakorolt hatásait – annak tudatában
persze, hogy bármely rövid elemzés elkerülhetetlenül
általánosításokhoz vezet. Sőt, minden ilyen irányú kísérlet
szükségképpen feltételezéseken alapul, hiszen a megfigyelt
folyamatok zöme jóval az írás feltalálása előtt kezdődött.
Ennek ellenére vitathatatlan, hogy Dél-Mezopotámia
sajátos földrajzi környezete – a különleges mezőgazdasági
adottságok, párosulva a természetes erőforrások hiányával
– elősegítette a világ első városainak kialakulását, bár nem
ez volt az egyetlen ok. Közismert, hogy a világ legrégebbi
földművelő közösségei közül több Babilónia északi
szomszédságában feküdt: Irán, Irak, a Levante és
Törökország hegyvidéki régióiban, illetve a hegyek lábánál
fekvő, esők öntözte sztyeppéken. Itt ugyanis megtalálhatók
voltak azon állatok és növények – a juh, kecske,
szarvasmarha, sertés, illetve az árpa, tönké- és alakorbúza
– vad fajtái, amelyek háziasítása korán sikerrel járt. Noha
a földművelés és állattenyésztés kialakulása

6
Gibson 1972; Adams, R. McC.–Nissen, H. J., The Uruk Countryside
[Az uruki táj], Chicago, 1972, 42 skk.
törvényszerűen megelőzte a városok születését, fontos
tény, hogy az első városok – nemcsak a Tigris és az
Eufrátesz, hanem a Nílus és az Indus mentén is – az első
földművelő „magterületeken” kívül alakultak ki.
Nyilvánvaló, hogy a vad erőforrásokban gazdag területeken
kívüli vidékek intenzívebb művelést igényeltek, és ez
különösen igaz a Sumerhez hasonló régiókra, amelyek
éghajlati adottságaik miatt alkalmatlanok az egyszerű esős
földművelésre. A technikai fejlődés, például az öntözés és
az eke feltalálása a történelem hajnalán, nem pusztán e
máskülönben terméketlen területek betelepítését tette
lehetővé, de e technikák alkalmazása növelte a
mezőgazdaság hatékonyságát, illetve a terméshozamokat
is. A fejlődés hatására a közösség egyes tagjai idejük egy
részében vagy akár egészében specializált feladatokat
láthattak el, és ez végső soron a társadalom
polarizálódásához vezetett, melynek során az erőforrások –
a föld, a kézműves üzemek és a kereskedelmi
vállalkozások – birtokosai elkülönültek a tőlük függő
rétegektől. A városok nagyságát közvetlenül befolyásolták
ezek a technológiai találmányok. A megnövekedett
termelés felesleghez is vezetett, melynek elosztása végül
speciális társadalmi és politikai intézményeket igényelt.
Bár az újabb kutatások egyértelműen bebizonyították,
hogy Babilóniában nem folytak nagyarányú öntözési
munkálatok a városállamként ismert politikai jelenség
kifejlődése előtt, kétségtelen, hogy a szűkös vízforrások
békés ellenőrzése és igazságos elosztása már a korai
babilóniai faluközösségekben is erős összetartó erő
lehetett. 7 Még a legegyszerűbb öntözési formák is oly
mértékű helyi összefogást igényeltek, amely szükségtelen
7
Kraeling, C. H.–Adams, R. M., City Invincible [A legyőzhetetlen város],
Chicago, 1960, 26, 36-37; Adams, R. McC., The Study of Ancient
Mesopotamian Settlement Patterns and the Problem of Urban Origins [Az
ókori Mezopotámia településrendszere és a városok eredetének
problémája], Sumer 25, 1969, 111-124. Lásd még a 6. fejezet 274.
jegyzetét.
volt az esős földművelés körülményei között – bár az
„összefogás” talán túlságosan erős kifejezés, hiszen a
későbbi szövegek tanúsítják, mennyire szerettek a
babiloniak pereskedni, különösen a vízzel kapcsolatos
ügyekben!
Sumerben tehát a specializáció megjelenése, a
társadalom rétegződése és különösen a mezőgazdasági és
ipari termékeket begyűjtő és elosztó közösségi intézmények
kifejlődése nyilvánvaló kapcsolatban állt a környezeti
hiányosságokkal, bár természetesen nem volt azok
elkerülhetetlen következménye. E technológiai és
gazdasági fejlődés szükséges volt a növekedés és
gyarapodás biztosításához, ezenkívül hatékonyabbá tette a
nyersanyagok beszerzését (nem csupán a hétköznapi
javakét, de a luxuscikkekét is), valamint a kézművességet,
amelynek révén még több importáruhoz lehetett
hozzájutni. Babilónia területének nyílt jellege ugyanakkor
megnehezítette a társadalmi izolációt, és elősegítette az új
ötletek – akár technikai találmányok, akár politikai eszmék
– gyors elterjedését, míg a nyersanyagok hiánya kifelé
forduló hozzáállást eredményezett, amely hatással volt a
politikai gondolkodásra, és ösztönözte a terjeszkedést. Ez
már a Kr.e. 5000 körüli régészeti leletekből is látszik, de
még inkább a Kr. e. 4. évezred végén és a Kr. e. 3. évezred
elején létrejött kiterjedt kereskedelmi hálózatból. Babilónia
földrajzi környezete tehát befolyásolta, és majdnem
biztosan felgyorsította a városiasodott társadalmak
kifejlődését. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy
az intézményeket maguk az emberek hozzák létre a külső
erők által kikényszerített korlátokon belül.

FORRÁSOK

Mezopotámiában az írást a könyvelés megkönnyítése

céljából találták fel. Az első ismert szövegek háziállatok és
 mezőgazdasági felszerelések listái. 8 Ezek
Uruk (a bibliai Erich) városából
származnak, a feltáró régészek által Uruk
IV-nek elnevezett és Kr. e. 3100 körülre
datált rétegből. A későbbi babilóniai
táblák többségéhez hasonlóan ezek is
agyagból készültek, és az írásjeleket
nádból vagy fából készült vesszővel
karcolták a nedves agyagba. Uruk IV
írása piktografikus jelekből áll, később
ezekből fejlődött ki a stilizáltabb ékírás.
Már ekkor használtak számokat is: egy
vonás jelezte az egyeseket, egy kor alakú
nyomat pedig a hatosokat vagy a
tízeseket. Kőfeliratok is előkerültek, de a
kő ritkasága és az agyag bősége miatt
Mezopotámiában az utóbbi maradt az írás
legáltalánosabban használt alapanyaga
az elkövetkező 3000 év során, egészen az
ékírás
5. kép. AKrisztus
legkorábbi születése körüli eltűnéséig.
írásos feljegyzések
Urukból származó Óriási mennyiségű babilóniai szöveg
agyagtáblák (a maradt ránk. Ennek az az oka, hogy a
legnagyobb
magassága 3-4 kiszántott, de főleg a kiégetett – vagy
cm), amelyekre baleset során kiégett – agyag gyakorlatilag
piktografikus
jeleket róttak; ezek elpusztíthatatlan. Az iratok túlnyomó
mindegyike a többsége gazdasági természetű:
megjelenített
tárgyat vagy az földeladásokkal, hitelekkel és hasonló
ahhoz kötődő hétköznapi ügyletekkel foglalkozik.
fogalmat jelöli.
Fennmaradtak királyi feliratok is,
amelyek általában az uralkodó
hadjáratainak vagy építkezéseinek állítanak emléket;
azután levelek, mítoszok, közmondások és más irodalmi

8
Lásd Nissen, H. J., The Archaic Texts from Uruk [Uruk archaikus
szövegei], World Archaeology 17, 1986.
 6. kép. Az írás feltalálása után bizonyos idő elteltével az írnokok úgy
találták, kényelmesebb úgy fordítani a táblát, hogy a piktogramok a
„hátukon” feküdjenek. Idővel a piktogramok már nemcsak ideografikus,
hanem fonetikus értéket is kaptak, és kialakult az ékírás
szabványosított és egyszerűsített formája.

szövegek; iskolai gyakorlótáblák; matematikai, csillagászati

és más „tudományos” művek; és még sok egyéb.
 Maguk a táblák nagy változatosságot mutatnak méret
és forma tekintetében, bár a leggyakoribbak a
négyszögletes formájú és könnyen kézben tartható táblák.
A legnagyobb ismert táblák egyike egy Assur-ah-iddina
asszír király korából származó vazallusi eskü, ez
körülbelül 46 x 30 cm-es, ugyanakkor több gazdasági
feljegyzés csupán 2,5 cm szélességű.
Bár a piktogramok jelentése általában evidens, a
legkorábbi táblák „elolvasása” lehetetlen, mert minden
piktogram egyben logogram, azaz szójel is, amely csak a
jelentést árulja el, a kiejtésre semmilyen módon nem utal.
A későbbi ékírásban egy jel jelenthetett egy szót, mint a
korai szövegekben, de rendelkezett egy vagy több
szótagolvasattal is, amelyek sok esetben, bár nem mindig,
abból a szóból származtak, amelyet a piktogram ábrázolt.
Idővel egyazon ékírásos jelnek többféle „kiejtése”, avagy
olvasata alakult ki. Emiatt e jelcsoportok értelmezése nem
mindig egyértelmű. A modern kutatók számára
rendelkezésre álló ékírásos dokumentumok változatossága
sokat ígérő, megértésüket azonban nehezíti egyrészt az
ókori nyelvek átírásának problémája, másrészt maguknak
a tábláknak hiányos vagy töredékes volta. A régészeti
felfedezések esetlegessége gyakran eltorzítja a múltról
alkotott képünket. Előfordul, hogy a véletlennek
köszönhetően nagy mennyiségű irat kerül elő egy bizonyos
király uralkodásának idejéből, miközben semmit sem
tudunk a király kortársairól vagy utódairól, akiknek
történelmi jelentősége esetleg nagyobb volt az övénél.
Mindezt ékesen bizonyítja az észak-szíriai Tell Mardih-ban
(az ókori Eblában) felfedezett hatalmas, a Kr. e. 3. évezred
végéből származó ékírásos irattár, amelyből nemcsak egy
addig ismeretlen, korai sémi dialektusra derült fény (amely
rokona az akkádnak és az amurrúnak), de egyetlen
felfedezéssel ötször annyi táblához jutottunk, mint
amennyiről korábban tudomásunk volt Mezopotámia ezen
időszakából. Emiatt az, hogy a babilóniai történelem egyes
korszakait „sötét korszaknak” látjuk, ugyanúgy
következhet az írásos források szűkösségéből, mint
tényleges politikai vagy gazdasági hanyatlásból. Az ókori
társadalmakról alkotott képünket tovább torzítja az a
körülmény, hogy sok régész – olykor jó okkal – inkább az
ókori városok középületeit tárja fel, mint a
magánhasználatú épületeket. Ez az eljárás az oka annak,
hogy nagy mennyiségű felirattal rendelkezünk
templomokból és palotákból, amelyekből sok mindent
megtudhatunk e közösségi intézmények mindennapi
tevékenységéről és üzleti ügyeiről, ugyanakkor azonban a
korabeli átlagpolgár életkörülményei sokszor homályban
maradnak és kevéssé feltártak.
Talán még komolyabb értelmezési nehézségeket okoz
már önmagában is az a hatalmas távolság, amely a mi 20.
századi felfogásunkat elválasztja a babilóniai gondolkodás
és társadalom fogalmaitól. Nagymértékben gátolja a valódi
megértést az, hogy modern nyelvi kifejezésekre kell
lefordítanunk olyan eszméket és intézményeket,
amelyeknek csaknem biztosan nincsenek mai megfelelőik.
Ráadásul gyakran előfordul, hogy a korban közismert és
magától értetődőnek számító tények nem szerepelnek az
írott forrásokban. Elképzelhetjük például, mekkora
nehézségekkel járna, ha néhány pénztári főkönyv alapján
próbálnánk rekonstruálni a modern banki műveleteket,
vagy ha egy himnuszból és egy imakönyvből kísérelnénk
meg megérteni valamelyik egyház működését és
jelentőségét.
A mai kutató számára további nehézséget jelent az
ókori történelem rekonstrukciója során az, hogy a
babilóniaiaknál nem létezett a mi fogalmaink szerinti
történetírás. Nem léteznek babilóniai társadalmi vagy
gazdasági tanulmányok, sem politikai elemzések. Ezzel
persze nem azt akarjuk mondani, hogy a babilóniaiak nem
tanúsítottak érdeklődést saját múltjuk vagy a társadalmi
problémák megismerése iránt. Épp ellenkezőleg: irodalmuk
java része a fizikai és szellemi világ fejlődésének
magyarázatára született. Számtalan dokumentum
tanúskodik uralkodóik érzékenységéről a társadalmi
igazságosság iránt, illetve az ennek előmozdítására
irányuló törekvésekről a „történelem” bizonyos részeit
pedig nagy gondossággal feljegyezték. Az írnokok
magyarázatai a dolgok okairól és következményeiről
gyakran naivnak tűnnek számunkra, ugyanakkor azonban
tökéletesen beleillenek abba a felfogásba, ahogyan ők
látták az univerzumot és benne az ember helyét.
Mezopotámiában az „én” fogalma, a nyugati filozófia
alapköve, nyilvánvalóan másodrendű volt a külső világ
megértéséhez képest.

„A nyugati gondolkodás alapelve, az »Ismerd meg

önmagad« érthetetlen lett volna egy mezopotámiai
számára, az ebből következő szabály pedig, miszerint
»Mindennek mértéke az ember«, megdöbbentően
frivolnak vagy egyenesen veszélyes ostobaságnak tűnt
volna fel előtte. A mezopotámiaiak legfontosabb és
legszükségesebb feladatuknak a világegyetem
egészének tanulmányozását tartották, anélkül, hogy
az ént a megfigyelő és a megfigyelt dolog közé
helyezték volna. Valószínűleg nincs még egy civilizáció,
amelyik ennyire egyetlen célra, az információk
összegyűjtésére koncentrált volna, elkerülve bármilyen
általánosítást vagy alapelvek megfogalmazását.” 9

A babilóniai írnok tökéletes levéltáros volt:

hangyaszorgalommal készített és sokszorosított részletes
listákat az általa ismert tényekről, minden elképzelhető
témakörben. Ezek a listák gyakran csupán egy-egy
témakör szavait vagy kifejezéseit tartalmazzák; olykor egy-
egy kategória, például fák, országok, állatok vagy ásványok
neveit. Az ilyen szövegek sok mindent elárulnak a
babilóniai tudományosság eredményeiről és korlátairól.

9
Finkelstein, J. J., Mesopotamian Historiography [Mezopotámiai
historiográfia], PAPS 107, 1963, 463.
Történelmi eseményeket viszont sohasem jegyeztek le az
írnokok a megörökítés szándékával, leszámítva a néhány
fennmaradt „krónikát”, illetve a jóslatok szövegeiben
fellelhető történeti utalásokat. Megállapítható, hogy azok a
mezopotámiai szövegek, amelyek látszólag a múlttal
foglalkoznak, szinte sohasem a valós történések
megértésének szándékával készültek (igaz, ez a hozzáállás
a modern történetírók körében sem ismeretlen).
Mindenképpen igaz ez több közismert „történelmi”
dokumentum esetében, beleértve az ún. „királylistákat” és
a Weidner-krónikát, amelyek célja nem annyira a múlt
pontos rögzítése, inkább egy adott politikai eszme
szolgálata volt. A Kr. e. 3. évezredből származó Sumer
királylista valójában politikai értekezés, amelynek fő célja a
különböző babilóniai dinasztiák felsorolása annak az
eszmének a jegyében, hogy legitim királyság mindig csak
egyetlen városban létezhet. Mivel azonban ez az ideál
nagyon ritkán valósult meg a gyakorlatban, a lista egymás
után helyez el olyan dinasztiákat, amelyekről ma már
tudjuk, hogy egymással párhuzamosan uralkodtak. A
későbbi Asszír királylista szintén részrehajló: megpróbálja
legitimálni a nem asszír eredetű I. Samsi-Adad király ágát;
míg a Weidner-krónika úgy mutatja be a dinasztiák
történetét, mintha az egyes dinasztiák felemelkedése és
bukása a királyok jámborságán múlna, azon, hogy
mennyire tartják tiszteletben Babilon főtemplomát – abban
a korban, amelyben még alig van bizonyítékunk Babilon
létezésére! 10 Ezek a szövegek is rendelkeznek azonban
történeti értékkel. Rögzítik a babilóniai történelem alapjait,
és nagyszerű betekintést nyújtanak a korabeli politikai
gondolkodásba. De meg kell értenünk a mögöttük rejlő

10
Jacobsen, T., The Sumerian King List [A Sumer királylista], AS II,
1939; Gelb, I. J., Two Assyrian King Lists [Két asszír királylista], JNES
13, 1954, 209-230; Landsberger, B., Assyrische Königsliste und
'Dunkles Zeitalter' [Az asszír királylisták és a „sötét kor”], JCS 8, 1954,
31-73, 106-133; Grayson 1975.
szándékokat, és el kell fogadnunk, hogy az események hű
bemutatása nem tartozik céljaik közé.

NÉPEK

Babilon első uralkodóházát a Kr. e. 2. évezredben

alapította egy sémi nyelvű nép, amelynek nyelve
ugyanabba a családba tartozik, mint a későbbi arab és
héber, és amelynek szülőhazája valószínűleg a
Mezopotámiától nyugatra fekvő sivatagos terület lehetett.
Ám ez a nép szinte teljes egészében átvette a helyi
mezopotámiai kultúrát – oktatást, vallást, művészetet,
mitológiát, irodalmat –, amelynek javát, bár nem egészét,
egy korábbi, sumer nyelvű népesség hozta létre. Arra a
kérdésre, hogy kik voltak a sumerek és honnan jöttek, ma
sincs egyértelmű válasz. Mezopotámia ókori sémi nyelveit –
az akkádot, a babilóniait és az asszírt – alig száz éve
fejtették meg és különítették el egymástól, noha az ezeket
beszélő népeket jól ismerték a bibliai forrásokból. A
korábbi sumereknek azonban mindenestül nyoma veszett,
és csak lassan ismerte fel a kutatás, hogy bizonyos
ékírásos szövegekben egy régebbi, nem sémi nyelv él
tovább. Egy időben tartotta magát az a tudományos nézet,
hogy a „sumer” pusztán egy a babilóniai papok által
kitalált ötletes kódnyelv, amellyel nagyobb rejtélyességet
kívántak kölcsönözni szent szövegeiknek, és így akarták
megakadályozni, hogy népnyelven beszélő kívülállók is
megérthessék azokat. Ma már tudjuk, hogy az első
ékírásos feliratok keletkezésének idején a sumerek
alkották Sumer lakosságának többségét. Nyelvük
agglutináló, nem inflektáló, mint a sémi és az indoeurópai
nyelvek. Szerkezetében hasonlít a török, a finnugor és
némely kaukázusi nyelvre. Szókincse és nyelvtana
azonban egyedülálló, és úgy tűnik, nincs kapcsolatban
egyetlen ismert élő vagy holt nyelvvel sem. Máig sem
tisztázott egyértelműen, hogy a sumerek Dél-Irak
őslakóinak tekinthetők-e, vagy pedig máshonnan érkeztek
a területre. Ezért a sumerek kilétének megfejtése az ókori
Mezopotámia történetének legnehezebb és legállandóbb
problémája; az ezzel kapcsolatos szempontokat manapság
a „sumerprobléma” megjelölés alatt szokás összefoglalni.
Általában a sumereket tartják az írás feltalálóinak,
noha még ezt sem mondhatjuk ki teljes egyértelműséggel.
Uruk IV piktografikus írásában ugyanis minden jel egy
vagy több konkrét tárgyat ábrázol, és egy olyan szót fejez
ki, amelynek jelentése megegyezett a lerajzolt tárggyal,
vagy ahhoz hasonló volt. Mivel a táblákon semmi nyoma
nincs morfológiai vagy nyelvtani elemeknek, az egyszerű
piktogramok pedig pusztán szavak egy csoportjára
utalnak, amelyek bármely nyelv bármely nyelvtani
szerkezetében „elhangozhattak” volna, lehetetlen
megállapítani, milyen nyelven íródtak ezek a szövegek. A
következő periódus (Uruk III) írnokai szintén
piktogramokat használtak; ezekről a szövegekről azt
gyanítjuk, hogy sumer nyelven íródtak, mert gyakran
előfordul bennük egy sumer személynév: Én-líl-ti. Abban a
korban, amikor az írás odáig fejlődött, hogy jelezte a
nyelvtani elemeket is, a szövegek már bizonyosan sumer
nyelven keletkeztek. Ennek alapján logikusnak tűnik a
feltételezés, hogy Uruk III szövegei is sumerül íródtak, és
így valószínűleg a legkorábbi piktografikus feliratok is. Meg
kell azonban jegyeznünk, hogy Uruk III piktografikus
írásmódja nem korlátozódik Dél-Babilóniára, ahol a
legerősebb volt a sumer hatás, hanem széles körben
elterjedt Babilónia északi részén is, ahol az első emlékek a
sémi akkádoktól származnak. 11
A sumerek eredetének és Mezopotámia őskori
lakossága összetételének megállapítását egyéb nyelvi
jellegű adottságok is nehezítik. Több kutató szerint a
sumer nyelv szókincse két elkülönülő rétegből áll: egyfelől

11
Elképzelhető, hogy egy önálló északi írnoki hagyományt sikerült
nemrég azonosítani Tell Brákban: Finkel, I. L., Iraq 47, 1985; Jasmin,
S. A. – Oates, J., World Archaeology 1986, 17.
magából a sumerből, másfelől olyan jövevényszavakból,
amelyek egy homályosan leírt, a feltételezés szerint a
sumereket megelőző őslakosság beszélt nyelvéből
származnak. Több érv szól e nézet mellett. Először is,
12

bizonyos földrajzi nevek, úgy tűnik, nem sumer eredetűek:

ilyen például néhány korai alapítású város, valamint a két
folyam, a Tigris és az Eufrátesz neve. Másodszor, bizonyos
alaptevékenységeket, mint például a földművelést,
kertészkedést, szeszfőzést, fazekasságot, bőrművességet és
építészetet jelölő szavakat a kutatók ugyancsak ebbe a
„szubsztrátum”-nyelvbe sorolnak, míg szerintük a
hajózással, marhatartással, szobrászattal, írással,
oktatással és joggal kapcsolatos szavak sumer eredetűek.
Harmadszor pedig, néhány fonetikusan lejegyzett ékírásos
szöveg mintha nem sumer szavakat tartalmazna,
olyanokat, amelyeket a sumer írás megőrzött, míg maga a
nyelv nem. Ha ez a nézet igaznak bizonyul, az azt a
következtetést vonja maga után, hogy a sumerek egy
másik nyelvi csoporttól vették át az írásrendszerüket, és
fennáll annak a lehetősége, hogy Uruk IV táblái is ezen az
ismeretlen nyelven íródtak. Itt azonban gyorsan le kell
szögeznünk, hogy a sumerológusok között távolról sincs
egyetértés e „szubsztrátum”-nyelv létezésével
kapcsolatban. Sajnos a sumer nyelv szerkezetéről és
nyelvtanáról való ismereteink majdhogynem kizárólag
abból a korszakból származnak, amikor az már beszélt
nyelvként gyakorlatilag kihalt, és semmilyen módon nem
tudjuk rekonstruálni a dialektusokban és kiejtésben
végbement változásokat. Márpedig ilyenek minden
bizonnyal végbementek az alatt a – legszerényebb számítás
szerint is – 3000 év alatt, amely e feltételezett nem sumer
12
Landsberger, B., Three Essays on the Sumerians [Három esszé a
sumerokról], 1943-1945, angol fordítás: M. D. Ellis, Los Angeles,
1974; Jones, T. B. (szerk.) The Sumerian Problem [A sumerkérdés], New
York-London, 1969; Kramer 1963, 41; Moorey, P. R. S., The Late
Prehistoric Administrative Building at Jamdat Nasr [Dzsemdet-Naszr
újkőkori adminisztrációs épülete], Iraq 38, 1976, fig. 4.
szavak első használata óta eltelt. Kérdés, hogyan változott
a beszélt nyelv e hosszú időszak alatt – az időbeli távolság
talán még nagyobb, mint ami Trója pusztulásától a mai
napig eltelt! Ráadásul kutatók nemrég kimutatták, hogy a
feltételezett „szubsztrátum”-szókincsnek legalább egy része
mégiscsak sumer. 13 Óvatosan csak annyit állapíthatunk
meg, hogy bár Mezopotámia őskori lakossága feltehetően
heterogén volt, jelenleg nincs egyértelmű bizonyíték egy a
sumert megelőző nyelvi réteg létezésére.
A „sumerkérdésre” sem e tétel elfogadása, sem elvetése
nem hoz végleges megoldást. Nyilvánvaló ugyanakkor,
hogy a történeti időkben a „sumer” jelzőt kulturális
értelemben használták, egy nyelvileg kevert népesség
megjelölésére.
Az őskori csoportok nyelvi hovatartozását teljes
bizonyossággal megállapítani természetesen lehetetlen, de
egyre több bizonyíték mutat arra, hogy a sumerek
legalábbis részét alkották az őshonos népességnek. A
régészeti adatok megdöbbentő mértékű folyamatosságot
mutatnak Sumerben az első földművelő települések
létrejöttétől addig az időszakig, amikor az írott nyelvet
sumerként azonosíthatjuk, és így kétségtelen
bizonyítékunk van jelentős sumer nyelvű népesség
jelenlétére. 14 Egyetlen meggyőző bizonyíték sem utal új,
„hódító” nép érkezésére, és – ami talán még nyomósabb érv
– nem tudunk azonosítani semmilyen feltételezett „sumer
őshazát”, ahonnan e nép sajátos nyelve és kultúrája
származhatna. Ez a hiány a Mezopotámiával szomszédos
területek régészeti feltárásának előrehaladtával egyre
nyilvánvalóbb lesz.

13
Albright, W. F., The Evidence of Language [A nyelvi bizonyíték], CAH
I. 1, 145-152.
14
Oates, J., Ur and Eridu: the Prehistory [Ur és Eridu: őstörténet], Iraq
20, 1960,32-50.
 A mezopotámiai régészek az őskori kultúrákat-jobb
módszer híján – jellemző kerámiáik alapján azonosítják. A
kerámia nemcsak nagyobb mennyiségben maradt fenn,
mint bármely más tárgy, de igen érzékeny volt a divatban
vagy a technikában végbemenő gyors változásokra, s
emiatt jól használható általános kormeghatározásra. A
régész az adott kerámia első lelőhelyének neve alapján
azonosít egy stílust, és kiterjeszti azt a hozzá köthető
régészeti leletegyüttesre. Így lettek Sumer legkorábbi
földművesei az ún. Ubaid-kultúra létrehozói és hordozói: a
kultúrának nevet adó falucska Ur közelében fekszik, itt
fedezték fel először sajátos, festett
kerámiáját. Ez a jellegzetes, könnyen
felismerhető kerámia széles körben
megtalálható Nyugat-Ázsiában,
messze Babilónia határaitól. Ez a
tény, annak ismeretében, hogy a
sumer nyelvet nagyrészt Babilónián
belül használták, sőt annak is inkább
a déli részében, több filológust arra az
„egyértelmű” következtetésre vezetett,
hogy az Ubaid-kultúra népe nem
lehetett sumer. Ez az érv
meglehetősen gyenge lábakon áll,
hiszen a kulturális jellemzők terjedése
nem feltétlenül esik egybe a népek
vándorlásával.
Ezenfelül a régészeti adatok mára 7. kép. A legkorábbi Ubaid-
már kétséget kizáróan bebizonyították, kerámia kizárólag
Sumerból került elő, ám ez
hogy az Ubaid-nép őshazája Sumerben a stílus a Kr. e. 5.
volt, pontosan azon a területen, amely évezredre egész
Mezopotámiában, Észak-
később leginkább kötődött a Szíriában, sőt Szaúd-
sumerekhez. Ugyanakkor észak-szíriai Arábiában is elterjedt.
Ezek a példányok Úrból és
ásatások alapján nemrég kimutatták, a Ninive melletti kis
hogy a sumer „kultúra”, akárcsak az lelőhelyről, Arpacsijéból
valók. Woolley nyomán;
ubaidi, észak felé terjedt, csaknem Mallowan és Rose.
ugyanazon az „idegen” területen.
 Az Ubaid-népnek a kortárs északi, déli és keleti
népekkel fennálló kapcsolataira utaló adatok alapján
Sumer népessége már Kr. e. 5000 körül nyelvileg kevert
lehetett, bár nagy a valószínűsége, hogy a sumer nyelv volt
a domináns. Az általános gyarapodás és kulturális fejlődés
közepette, amely Sumert jellemezte a Kr. e. 5. évezredben,
azt várnánk, hogy az őshonos népesség (bármelyikről is
legyen szó) növekedésnek indul, és az eredetileg eltérő
szokású és életmódú szomszédos közösségek fokozatosan
egybeolvadnak.
Ennek ellenére a korai sumer szövegekben jól
dokumentált egy másik, az általunk „akkádnak” nevezett
nyelvet beszélő nép jelenléte; elődeik minden bizonnyal
részét képezték az Ubaid-népességnek. Az akkádokra
elsőként a sumer szövegekben felbukkanó személynevek
utalnak. A Kr. e. 3. évezred közepéből Farából (az ókori
Suruppakból, a babiloni Noé szülővárosából) származó
táblákon bizonyosan előfordulnak ilyen nevek, de
lehetséges, hogy az ennél régebbi uri szövegekben is;
ugyanakkor Abu Szalabih (amely a sumerek szent városa,
Nippur közelében fekszik) „sumer” írnokai, akiknek
szövegei nagyon hasonlítanak a faraiakra, zömmel akkád
neveket viseltek. 15 Vannak bizonyítékaink akkád
jövevényszavak korai sumer átvételére, a Sumer
királylistán pedig sémi nevek is szerepelnek a
városállamok uralkodóinak neveként, különösen
Akkádban.
Az akkádok átvették a sumerek írásrendszerét, azonban
bizonyíthatóan akkád nyelven írt szövegeket csupán a
korai dinasztikus korszak végétől – körülbelül Kr. e. 2500-
től – találunk. Idetartozik néhány Szíriából előkerült, az
15
Cooper, J. S., Sumerian and Akkadian in Sumer and Akkad [A sumer
és az akkád nyelv Sumerben és Akkádban], Orientalia 42, 1973, 239-
246; Biggs, R. D., Semitic Names in the Fara Period [Sémi nevek a
Fara-korban], Orientalia 36,1967,55-66; lásd még Gelb, I. J.,
OldAkkadian Writing and Grammar [Óakkád írás és nyelvtan], Chicago,
1961, 2-6, valamint uő, Genova 8, 1960, 241-271.
Eufrátesz-menti Mári feltehetőleg sémi nyelvet használó
királyaitól és hivatalnokaitól származó fogadalmi felirat. E
máskülönben „sumer” feliratok akkád voltáról csak
néhány akkád helyes-írású szó árulkodik, a szobrok,
amelyekre faragták őket, minden más tekintetben
„sumerek”. Ugyanebből az időből maradt fenn néhány
kőbe vésett, akkád nyelvű földeladási szerződés, amelyek
nagy része Akkád városaiból származik, kettő pedig a
délebbi Adabból.
A sémi nyelvű népek őshazája a feltételezés szerint
Arábia volt, ahonnan a későbbi korokban több komoly
nomád betörést is feljegyeztek. A sémi nyelvet beszélő
nomádok specializált állattartó gazdálkodásukkal fontos
szerepet játszottak Mezopotámia életében, és súlyos hiba
volna, ha a korai mezopotámiai társadalom sémi
népességében csupán vándorló, írástudatlan törzseket
látnánk. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Kr. e. 3.
évezredi akkád népesség alapvetően letelepedett életmódot
folytatott, és noha a terület kultúrájához való
hozzájárulásának mértéke – nyelvén kívül, amely a Kr. e.
2. évezred során az egész civilizált Közel-Kelet lingua
francajává vált – ma még kérdéses, semmiképpen nem
szabad lebecsülnünk. Az akkád elem hatása a
mezopotámiai civilizáció több területén érezhető, és a
legsikeresebb mezopotámiai uralkodók egy része, például a
babiloni Hammurapi és kortársa, az asszír Samsi-Adad,
sémi nomád ősöktől származott. A történelem egészen a
legutóbbi időkig számos példával szolgált nemcsak a
legeltető törzsek Mezopotámiába való folyamatos
bevándorlására, hanem arra is, hogy azok fokozatosan
beleolvadtak a letelepedett népességbe. 16 A nomádok és
városlakók közötti kölcsönhatás elősegítette a
mezopotámiai civilizáció kikristályosodását, még ha erről
gyakran megfeledkezünk is a „sivatag” és a „szántóföld”

16
Oates 1968, 15.
feltételezett ellentétét élénken bemutató bibliai részletek
miatt. 17
Bár az őskori Sumerben még nem tudunk elkülöníteni
különálló kulturális vonulatokat, kétségbevonhatatlan
tény, hogy a Kr. e. 3. évezredre sémi és sumer nyelvű
elemek egyaránt jelen voltak a letelepedett népességben. A
személynevek nyelvi elemzése azt mutatja, hogy Dél-
Babilóniában a sumer nyelvű népesség volt domináns, míg
Északot az akkádok uralták. Azonban a személynevek
önmagukban nem bizonyítják az etnikai hovatartozást,
hiszen – ellentétben a földrajzi nevekkel – ki vannak téve a
divat szeszélyeinek. Az uri királyok III. dinasztiájának
utolsó tagja sémi nevet viselt, holott e dinasztiához kötődik
az ún. „sumer reneszánsz”, Kis korábbi uralkodói közül
pedig sokan látszólag sumerek, noha ezen a területen
elsődlegesen az akkád nyelvet beszélték. A Kr. e. 2400
körül Kisben uralkodó „sumer” Ku-Baba királynő örököse
„sémi” fia volt, akit „sumer” fia követett, utóbbit
főminisztere buktatta meg, aki sémi trónnevet vett fel:
Sarrum-ken, közismertebb nevén Sarrukín, aki egy sémi
nyelvű dinasztiát alapított Akkádban. Vele kezdjük majd a
következő fejezetet.

KRONOLÓGIA

Az őskori anyagok abszolút korát nagyrészt radiokarbon-

datálással állapítjuk meg. Az újabb, dendrokronológiai
kalibrálás nyomán kiderült, hogy a Kr. e. 1000 előtti
dátumok esetében egyre növekvő eltérés van a „valós”
dátumoktól, amely (a radiokarbon-datáláson alapuló
kronológia szerinti) Kr. e. 4500-ra eléri a 800 évet. Az itt
megadott őskori dátumok kalibrálatlanok, emiatt a
valódinál korábbi éveket mutatnak – mégis ez a közel-
keleti régészet konvenciója, mert itt a legtöbb dátum kívül
esik a mai kalibrációs görbéken (ezek Kr. e. 5000 körül

17
Adams 1969, 119 (lásd a 7. jegyzetet).
érnek véget). Körülbelül Kr. e. 3000-től lehetséges
megbecsülni a valós mezopotámiai dátumokat olyan
történeti források alapján, mint a királylisták, az évnevek
listái (az évek „elnevezésén” alapuló időszámítást akkád
Sarrukín korától a babiloni I. dinasztia végéig használták),
a limmu-listák (a limmuk évente cserélődő tisztviselők, akik
után az asszírok az éveket számolták), a történeti
krónikák, történelmi párhuzamok, az épületek feliratai stb.
Sajnos ezek a források ellentmondóak lehetnek, és
gyakran töredékes információt adnak. A korai
kronológiában van ezenfelül két, ismeretlen hosszúságú
történelmi „űr”: az egyik az akkád dinasztia bukása és űr
felemelkedése között, a másik Babilon első bukása és a
legkorábbi dokumentálható kassú király uralkodása
között.
Minden abszolút kronológia sarokköve egy fix pont az
időben. Ilyen valós dátumokhoz leginkább csillagászati
események feljegyzései segíthetnek bennünket. Az asszír
kronológiában ilyen esemény az a napfogyatkozás, amelyet
Guzana egy bizonyos kormányzójának limmuideje alatt
jegyeztek fel; ez Kr. e. 763-ban történt. A babilóniai
kronológia esetében az I. dinasztia végéből ránk maradt
híres „Vénusz-táblák”, amelyekre a bolygó mozgását
jegyezték fel, sajnos nem egy, hanem több lehetséges
dátumot adnak, amelyek mindegyike egyezik a feljegyzett
megfigyelésekkel. Emiatt, bár az I. dinasztia belső
időrendje az évek nevei alapján nagy biztonsággal
megállapítható, abszolút kronológiát nem tudunk
felállítani; a forrásokban akkora zűrzavar uralkodik, hogy
a jelenleg használatban lévő kronológiák kb. kétszáz éves
időszakon belül adják meg Hammurapi trónra léptét (Kr. e.
1900 és 1704 között). E könyvben az – elsőként Sidney
Smith által javasolt – ún. középső kronológiát
alkalmazzuk, mely szerint Hammurapi uralkodása Kr.e.
1792-ben kezdődött, Babilont pedig Kr. e. 1595-ben
fosztották ki. 18 Ezek a legáltalánosabban elfogadott
dátumok – ezért használjuk őket itt is –, noha több tudós
szerint, jelen könyv szerzőjét is beleértve, túlságosan
későiek ahhoz, hogy egybeessenek a jobban megmaradt
asszír forrásokkal. Azokat a kronológiákat, amelyek
Babilon kifosztását Kr. e. 1595 utánra helyezik, ma már
kevesen támogatják.

KORMÁNYZÁS: A VÁROSÁLLAM

A Kr. e. 4. évezred második felére Sumer némelyik

települése elérte a „városias” szintet, nem pusztán mérete,
hanem specializált funkciója alapján is. A Kr. e. 3. évezred
elejére, a régészek által „korai dinasztikus időszaknak”
nevezett korra pedig létrejött a városállam, ez a korban
egyedülálló politikai intézmény. Minden ilyen állam egy –
néha több – városból és a hozzá tartozó területekből állt,
bennük a várostól függő községekkel és falvakkal.
Időnként egy-egy kiemelkedő vezetőnek sikerült néhány
városból nagyobb koalíciót kovácsolnia, ám ezek ritkán
élték túl létrehozójukat. A sumer városállamok
legfeltűnőbb sajátossága a függetlenség iránti vágyuk és a
központi irányítással szembeni elszánt ellenállásuk. Ez
különösen meglepő annak fényében, hogy a
városállamoknak nem voltak természetes határai – sőt,
Eridu, Ur, Uruk és Larsza, e négy fontos korai város,
látótávolságban vannak egymástól. A szeparatizmusra való
hajlam – a legyűrésére tett minden erőfeszítés dacára –
mindig is komoly tényező volt a mezopotámiai
történelemben, és a régió alapvető politikai egysége hosszú
időre a város maradt.
18
Smith, S., Alalakh and Chronology (Alalah és a kronológia], London,
1940. A mezopotámiai kronológia problémáival kapcsolatban lásd még
Rowton, M. B. CAH I. 1, 193-237; Parrot, A., Archéologie
mesopotamienne II., Paris, 1963, 332 skk.; Landsberger, B., JCS 8,
1954; Oates, D. 1968, 2. fejezet; Brinkman, J. A., Orientalia 42, 1973,
306-318, illetve Brinkman 1976.
 Noha a legkorábbi ismert városias centrumok
középpontjában egy-egy templom vagy templomkörzet állt
– e minta már az első Ubaid-települések idején látható
túlzott leegyszerűsítés lenne teokratikus társadalmakat
látni bennük, vagy azt feltételezni, mint azt oly gyakran
teszik, hogy egyedül a vallási intézményeknek
köszönhették létrejöttüket. Ma, ötezer évvel később, nehéz
kibogozni a templom és a közösség bonyolult
kapcsolatrendszerét, amelynek eredete a még távolabbi,
történelem előtti idők homályába vész; mindenesetre
semmi bizonyíték nincs arra, hogy bármely mezopotámiai
város egy korábban létező szentély körül alakult volna ki.
A templom létezése és igazgatása a közösségtől függött, és
a korai időkben csupán egyik elemét alkotta egy bonyolult
– és a mi fogalmaink szerint elsősorban világi –
szervezetnek.
A későbbi írásos források szerint minden hatalom az
istenektől ered, és minden – általunk, funkciójuk alapján,
„vallási” és „világi” kategóriákba sorolt – tisztviselő az isteni
úr szolgájaként tekintett magára. A templom az isten földi
tartózkodási helye volt, később pedig a háztartása is:
nemcsak személyes szolgái tartózkodtak itt, hanem titkárai
(az írnokok), felügyelői és sok alacsonyabb rangú szolga,
akik a birtokait igazgatták és kereskedelemmel vagy
kézművességgel foglalkoztak. Modern kifejezéssel élve a
mezopotámiai templom leginkább gazdasági szervként
működött, olyan központi intézményként, amely
begyűjtötte és újra elosztotta a felesleget: a mezőgazdasági
terményeket, valamint az általa fenntartott specializált
kézművesipar termékeit. Ne feledjük azonban, hogy a
„vallási”, „társadalmi” és „gazdasági” tevékenységek
megkülönböztetése a társadalmak struktúráját és
viselkedését elemző modem gondolkodásmód eredménye,
és e terminusok értelmetlenek lettek volna az ókori
Mezopotámiában.
8. kép. Egy pecséthenger lenyomata az oxfordi Ashmolean Múzeumból.
A késő Uruk-kor (Kr. e. 4. évezred vége) pecséthengerein gyakran
ábrázoltak - a feltételezések szerint - közösségi vagy templomi
tulajdonban lévő csordákat olyan istállók előtt, amilyenekhez hasonló
nádhajlékokat ma is használnak Dél-Irakban. A gyűrűs oszlopok
valószínűleg egy istent szimbolizálnak.

Nem tudjuk biztosan, hogy a templom e gazdasági

funkciója az őskori szentélyekre is jellemző volt-e, a vallási
élet folytonossága azonban nyilvánvaló, és ez
mindenkeppen a templom, mint intézmény fokozatos
fejlődésére utal, nem pedig valamiféle radikális változásra,
amely véletlenül egybeesett volna az írás feltalálásával – az
írás különben sem volt egyéb, mint a gazdasági
irányításban végbement technikai újítás. Bizonyos, hogy az
újraelosztás központi rendszere létfontosságú volt egy
olyan társadalom jóléte szempontjából, amelyben a
külkereskedelem nem csupán a luxuscikkek, hanem a
gyarapodáshoz és technikai fejlődéshez szükséges alapvető
árucikkek beszerzését jelentette.
A sumer város elméletileg annak az istennek a
tulajdonát képezte, akire a teremtés idején rábízták
Városnak és istennek ez az azonossága a sumer
társadalom alapelve volt. Az isten temploma a város
központjában emelkedett, bár gyakran a főisten
feleségének vagy gyermekeinek is voltak kisebb templomai
vagy szentélyei, később pedig a nagyobb városokban a
panteon egyéb tagjainak is állítottak a főtemplomtól
teljesen független kultuszhelyeket. A templomok sok földet
is birtokoltak, és kiterjedt birtokaikat részes bérlők vagy
függő helyzetű munkások művelték. Azonban a város és az
isten elméleti azonossága ellenére a templom a városállam
földjeinek csak egy részét birtokolta; a többi birtok a
palotához vagy magánszemélyekhez tartozott. I. M.
Djakonov orosz tudós egy a Tellóból (az ókori Girszu
Lagasban) származó korai ékírásos szövegekről írt fontos
tanulmányában kimutatta, hogy az említett város
földjeinek legnagyobb része Kr. e. 2500 körül
magántulajdonban volt, s többségüket az általa
„nemességnek” hívott réteg, vagyis az uralkodócsalád
tagjai, palotabeli tisztviselők és papok birtokolták. 19 A
nagy magánbirtokok művelését egy speciális, „kliensekből”
vagy „függő helyzetűekből” álló csoport végezte, akiknek a
státusa a templomi munkásokéhoz volt hasonló. A
közrendűek egy-egy család tagjaiként, nem pedig
egyénként birtokolták földjeiket; e kiterjedt családok vagy
„klánok” örökölt földjeiket elidegeníthették vagy
eladhatták, de ezt csak néhány kijelölt családtag tehette
meg. A szegények az egyik szöveg szerint kerteket és
halásztavakat birtokoltak.
A templomnak a sumer városban betöltött fontos
pozíciója ellenére a politikai hatalom a korai időkben
egyértelműen egy világi személy, „király” kezében volt. A
királyi tisztség elnevezései városról városra változtak, talán
a tisztség kialakulásának módjától függően. Bizonyos jelek
arra utalnak, hogy Sumer őskori közösségei eredetileg
demokratikus jellegűek voltak, bár nem ezen elcsépelt
fogalom mai értelmében. Sőt, Thorkild Jacobsen szerint a
legkorábbi városi kormányzatot a szabad polgárok
kétkamarás gyűlése alkotta, amely a „vének” felső- és a

19
Diakonoff, I. M. (szerk.), Ancient Mesopotamia [Az ókori
Mezopotámia], Moszkva, 1969, 173-203; Diakonoff, I. M., Socio-
economic Classes in Babylonia and the Babylonian Concept of Social
Stratification [Társadalmi-gazdasági rétegek Babilóniában és a
társadalmi rétegződés babilóniai felfogása], in: Edzard, D. O. (szerk.),
Gesellschaft im Alten Zweistromland und in den angrenzenden Gebiete,
München, 1972, 41-52.
„férfiak” alsóházából állt. 20 Ezt a gyűlést veszély esetén
hívták össze, egyhangúan döntött, és akaratának
végrehajtására alkalmi vezetőt választott. Ahogyan a
társadalom bonyolultabbá és a veszélyhelyzetek
komolyabbá váltak, ezen alkalmi vezetők hatalma
megerősödött és állandóbbá vált; némelyek ezekben a
feltételezett vezetőkben látják a későbbi lugalok (szó szerint
„nagy ember”, azaz „király”) őseit. Magára a gyűlésre
kétségbevonhatatlan bizonyítékok utalnak. A gyűlést
jelentő sumer unken kifejezés (szó szerint „a nép köre”)
már a legelső feliratokban (Uruk IV) előfordul, a későbbi
korszakokban pedig a gyűlés nemcsak a helyi igazgatás
szerve volt, hanem még a Kr. e. 2. évezredben is leveleket
írt a királynak, törvényeket hozott, földeket adott el és
közös felelősséget vállalt az igazgatási körzetében
elkövetett rablásokért és gyilkosságokért. 21
A korai szövegekben egy másik méltóságnév is
előfordul: az én, amelyet „úrnak” szokás fordítani. Az én
kezdetben világi és vallási hatalommal is rendelkezett, de
funkciójának politikai része hamar másodlagossá vált, és
így az én már korán papi tisztség lett. A Kr. e. 3. évezred
elejéről származó archaikus uri szövegekben szintén
megtalálható a lugal tisztség és az egal kifejezés („palota”,
szó szerint „nagy háztartás”). Végeredményben a lugal vált
a városállam leghatalmasabb személyévé, és noha pozíciója
kezdetben talán választható volt, gyorsan kialakult a
királyi hatalom öröklésének dinasztikus rendszere. Akár
megvolt kezdettől fogva, akár nem, a király hadvezéri
funkciója a korai dinasztikus időszakban egyre fontosabbá

20
Jacobsen, T., Primitive Democracy in Ancient Mesopotamia
[Kezdetleges demokrácia az ókori Mezopotámiában], JNES 2, 1943,
159-172; Jacobsen, T., Early Political Development in Mesopotamia
[Mezopotámia korai politikai fejlődése], ZANF 52, 1957, 91-140.
21
A „népgyűlés” és a „vének” funkciójához a Kr. e. 1. évezredben lásd
Dandamayev, M. A., The Neo-Babylonian Elders [Az újbabiloni vének],
in: Dandamaev M. A. (szerk.) Studies in Honour of I. M. Diakonoff
[Tanulmányok I. M. Diakonoff tiszteletére], Warminster, 1982, 38-41.
vált, a korszak végére pedig a király rendszeresen vezette
háborúba katonáit (bár e „háborúk” gyakran mindössze
helyi csetepaték voltak és nem léteztek állandó hadseregek
sem). A lugal látta el a „bíró” szerepét is – annak
ószövetségi értelmében, azaz mint a „sérelmek enyhítője” –,
később pedig átvette az éntől a termékenység és bő termés
biztosítójának feladatkörét is. Katonai és bírói funkcióihoz
így mágikus és rituális feladatok is kapcsolódtak, így jött
létre a későbbi Mezopotámiára oly jellemző királyi hatalom.
A királyság örökletessé válásával és kiváltságainak
növekedésével a palota gazdagságban és befolyásban méltó
vetélytársa lett a templomnak.
Az en és a lugal mellett egy másik tisztség, az enszi is
ismert a korai időszakból. Az enszi vagy „helytartó”
kezdetben a megművelt földekért felelős tisztviselő lehetett,
később azonban a város kormányzójává vált.

9. kép. A tora dinasztikus korszak fő támadófegyvere a harci szekér

volt. A nehézfegyverzetű gyalogosok falanxban támadtak, amint az
Eannatum lagasi király (Kr. e. 2450 k.) - manapság a Louvre-ban őrzött
- híres Keselyű-sztéléjének ezen a részletén is látható. Az ellenséges
katonák tetemére könyörtelenül rátaposnak. Mag. kb. 85 cm.
 A korai enszik – egy rövid időszakot kivéve Lagas
Sarrukín uralma előtti történetében – a jelek szerint nem
voltak független uralkodók, és a Sumer királylistán sem
szerepelnek. Akkád Sarrukín ensziként helyezett akkád
kormányzókat a sumer városok élére, később azonban a
szó jelenthetett önálló uralkodót és városkormányzót is,
különösen ha más hasonló tisztség nem kötődött a
városhoz. 22
A Sumer királylistában megörökített mezopotámiai
hagyomány szerint a királyság az égből ereszkedett a földre
a legendás Özönvíz után, és több város birtokolta, amelyek
egymás után, „sorban” (bala, akkádul palú) töltötték be a
királyi székhely szerepét, ily módon feltehetőleg
hegemóniát gyakorolva az egész ország felett. E hatalom
végső, megkérdőjelezhetetlen forrása Enlil volt, a panteon
főistene, akinek akaratát temploma, a nippuri Ekur
papsága közvetítette. Néhány adat arra utal, hogy a Kr. e.
3. évezred kezdetén létezett egy városszövetség, amely
elismerte az Ekurt egész Sumer vezető szentélyének, 23 a
hagyomány szerint pedig Nippurban ült össze a legfőbb
uralkodót „megválasztó” gyűlés.
A mitológiai szövegekben egyértelműbb megfogalmazást
nyer a királyságra vonatkozó elmélet. Ezek szerint a királyt
városának istene jelölte a tisztségre az istenek gyűlésén,
Nippurban. Mivel a sumerek számára a város és az isten
ugyanazt jelentette, „az istenek gyűlése” egyenértékű a
városok gyűlésével. Egy efféle „amphiktüonia” létezését
csupán közvetett utalásokból sejthetjük, olyan források
alapján, amelyek nem a történeti megörökítés céljából
keletkeztek; Nippur kivételezett helyzete azonban
vitathatatlan. Nippur soha nem vett részt közvetlenül
azokban a kicsinyes viszályokban, amelyek a többi sumer
város kapcsolatát jellemezték, és nem kapcsoltak hozzá

22
Hallo, W. W., Early Mesopotamian Royal Titles [Királyi címek a korai
Mezopotámiában], New Haven, 1957.
23
Jacobsen 1957, 104-109.
egyetlen uralkodó dinasztiát sem, bár a Kr. e. 3. évezred
vége felé a III. uri dinasztia királyainak itt lehetett a
székhelye. Nippur birtoklásával egy babiloni király olyan
szertartásokat és címeket vehetett fel, amelyek legalábbis
elméletben az egész Sumer és Akkád feletti hatalmat
jelentették. A Kr. e. 2. évezredben Babilon politikai
jelentőségének növekedésével a város papsága sikeres
kísérletet tett arra, hogy Enlilt Babilon főistenével,
Mardukkal váltsa fel a panteon élén, és így megszerezze a
korábbi szent város tekintélyét.
A sumer városállamok kora dinasztikus időszakának
története kívül esik e könyv témáján, amely főleg Babilon
későbbi, sémi dinasztiáira összpontosít – bár a sémi
befolyás már ebben a korban is érzékelhető volt, és nagy a
valószínűsége, hogy Kis sémi nyelvű urai egy időben az
egész országot uralták. A Kr. e. 3. évezredben a sémi
befolyás északon volt a legerősebb. Ennek ellenére a
Sumer déli részén fekvő Lagas egyik sikeres dinasztiájának
alapítója, a sumer nevet viselő Ur-Manse sémi származású
lehetett; 24 a Babilóniából előkerült legkorábbi akkád (sémi)
királyi felirat Urból származik, mely Meszkiaga-nuna király
(Kr. e. 2483-2448) hitvesének felajánlását tartalmazza. Kis
városának korai dominanciájára a „Kis királya” cím
későbbi jelentőségéből következtethetünk, mert e címet
több uralkodó is arra használta, hogy kifejezze vele az
egész ország feletti uralomra vonatkozó igényét. Sőt
tudjuk, hogy Mebara-geszi (kb. Kr. e. 2631-2600), az első
mezopotámiai király, akit kortárs felirat említ, és aki mind
az én, mind a „Kis királya” címet viselte, valamint Meszilim
(vagy Meszalim, kb. Kr. e. 2550) uralta Babilónia nagy
részét. Utóbbi neve valószínűleg sémi, bár a sumer írás
korai akkád átvétele miatt nem egyértelmű, milyen nyelven
beszélhettek itt. Csupán az Eufrátesztől nyugatra fekvő
Mári esetében rendelkezünk megdönthetetlen
bizonyítékokkal egy akkád nyelvű dinasztia létezésére, de a

24
Sollberger-Küpper, 59-60, különösen 2. jegyzet.
kulturális vonások még itt is teljes mértékben sumerek.
Babilónia területén Sarrukíné (Kr. e. 2330 körül) az első
hitelesen bizonyított sémi nyelvű dinasztia.
A korai dinasztikus időszak utolsó királya Umma
ambiciózus enszije, Lugalzageszi volt (Kr. e. 2340 körül),
akinek apja akkád nevet viselt. Lugalzageszi saját állítása
szerint meghódoltatta az összes idegen földet, majd
békében és bőségben uralkodott „az Alsó-tengertől a Tigris
és Eufrátesz folyók mentén a Felső-tengerig”, azaz a
Perzsa-öböltől a Földközi-tengerig. „Birodalma” nem volt
hosszú életű, és két évtizednyi sikeres uralkodás után
vereséget szenvedett egy csatában, majd „nyakkalodában”
a nippuri Ekur kapujához állították, ahol a járókelők
kedvükre gyalázhatták. Legyőzője az akkád Sarrukín volt.
 MÁSODIK FEJEZET

Sarrukíntól Hammurapiig

Lugalzageszi azon állítását, mely szerint nemcsak a Sumer

feletti uralmat, hanem a Mediterráneumot és a Perzsa-
öblöt összekötő' kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzést
is megszerezte, általában túlzó hencegésnek tartják. Az
utóbbi évek régészeti feltárásai azonban alátámasztani
látszanak e kijelentéseket. Valószínűsíthető sumer
kereskedők jelenléte, sőt esetleg még közvetlenebb sumer
befolyás is a Tigristől északra fekvő Assur – a későbbi első
asszír főváros –, valamint az északkelet-szíriai Tell Brák
esetében. Utóbbi már a Kr. e. 4. évezred végén nagyobb
település volt, gazdagon berendezett templommal, amely
nagyon hasonló a korabeli Sumerből ismertekhez. A
Bráktól kb. 150 km-re nyugatra található Tell Chueránál
nemrégiben folytatott ásatások egy Kr. e. 3. évezredi
szentélyt hoztak napvilágra, amelyben imádkozó alakokat
ábrázoló kőszobrokat találtak; ezek csaknem pontosan
megegyeznek a kora dinasztikus Mezopotámia hasonló
figuráival. Még meglepőbb azonban az a leletegyüttes,
amelyet Habuba Kabira déli részén találtak (ez egy nagy,
fél kilométer hosszú, fallal körülvett helység az Eufrátesz
kanyarulatában, Aleppótól keletre). 25 Az itteni kerámiák és
az épületekhez felhasznált agyagtéglák ugyanabba a
típusba tartoznak, mint a Kr. e. 4. évezred végén Urukban
használtak. A helyszínen talált agyagpecsétek, amelyekkel

25
E. Heinrich, E. Strommenger és mások ásatási jelentéseit lásd
MDOC 101,1969-től kezdve, valamint Strommenger, E. „Habuba
Kabira: eine Stadt vor 5000 Jahren [Habuba Kabira: egy város 5000
évvel ezelőtt], Mainz, 1982; lásd még Finet, A, Les Temples Sumériens
du Tell Kannas [A tell-kannasi sumer templom], Syria 52, 1975, 157-
174.
valamilyen ingóságot jelölhettek, megegyeznek az Urukban
és Szuszában találtakkal – utóbbi város még keletebbre, az
ókorban Elámnak nevezett Huzisztánban fekszik, és egy
nem sumer dinasztia székhelye volt. Habuba Kabira déli
részét egyértelműen sumer kereskedőtelepként
azonosíthatjuk, amely az Eufrátesz mentén északnyugatra,
a „Felső-tengerhez” futó útvonalat ellenőrizte – ez a
felfedezés teljesen új megvilágításba helyezi Lugalzageszi
kb. nyolcszáz évvel későbbi állításait. További, szoros
kereskedelmi kapcsolatokra – sőt, talán Szúszából kiinduló
„kereskedőkolóniákra” – utaló bizonyítékok kerültek elő
ebből a korból a nyugat-iráni Kermánsáh közelében fekvő
Godin Tepéből, valamint az elámi fővárostól 1000 km-re
délkeletre található Tepe Jahjából. 26 Még ezen a távoli
helyen is egyértelmű jelei vannak a Mezopotámiával
fenntartott kapcsolatnak: megtalálták itt azt a jól
azonosítható kerámiát (Dzsemdet-haszr), amely a korabeli
ismert világ nagy részén elterjedt volt, és talán valamilyen
drága árucikk exportálására szolgált.
Lugalzageszi uralkodása (Kr. e. 2340-2316) a kora
dinasztikus korszak végét jelenti, azonban ennek a nagyon
hosszú időszaknak csupán az utolsó 100 évéből
rendelkezünk történeti szempontból hasznos feliratokkal.
A maroknyi fennmaradt királyi felirat fontos, noha
bosszantóan hiányos információkat nyújt a
városállamoknak a főhatalomért vívott harcáról, valamint
a régészetileg is alátámasztott és a későbbi mitológiai
forrásokban oly élénk színekkel – bár kétségkívül nem túl

26
Weiss, H.–Young, T. C. Jr., The Merchants of Susa [A szuszai
kereskedők], Iran 9, 1975, 87-96. A Jahja Dzsemdet Naszr-
kerámiákról azóta kiderült, hogy helyben állították elő őket (Kamilli, D.
C.–Lamberg-Karlovsky, C. C., Petrographic and Electron Microprobe
Analysis of Ceramics from Tepe Yahya, Iran [Az iráni Tepe Jahjából
származó kerámiák petrográfiai és elektronmikroszkópos elemzése],
Archaeometry 21, 1979, 47-59), bár a dél-arábiai Buraimi-oázisból (Al
Ain) előkerült ilyen típusú edények némelyike kétségkívül
mezopotámiai importból származik.
megbízhatóan – lefestett külföldi beavatkozásokról. 27 Bár
az általunk politikatörténetnek nevezett terület
vonatkozásában kiábrándítóan kevés írásos anyagot
ismerünk, a fennmaradt nagyszámú gazdasági szöveg
betekintést nyújt a hétköznapi eseményekbe. Különösen a
Lagasban bevezetett gazdasági reformok fontosak. A lagasi
dinasztia királyainak – azaz enszi-jeinek akiknek nevét a
Sumer királylista nem tartotta méltónak a megörökítésre –
feliratai, és az egyik, girszubeli templomuk feljegyzései
nélkül vajmi keveset tudnánk a korai dinasztikus Sumer
életéről. A következő, Sarrukín alapította dinasztia egyik
jelentőségét éppen az adja, hogy jóval bőségesebben áll
rendelkezésre írott forrás róla, és ez a tény nemcsak e
távoli kor mai kutatóit befolyásolja, hanem a későbbi
babiloni írnokokat is, akik csupán a véletlenül fennmaradt
szövegekből ismerhették meg saját múltjukat.
Sarrukínnak és örököseinek hatása a későbbi
mezopotámiai történelemre vitán felül áll, a dinasztia
uralma alatt bekövetkezett ideológiai és gyakorlati politikai
változások azonban csak látszólag köszönhetőek egy
hirtelen nyelvváltozásnak Igaz, hogy az akkád nyelv ekkor
vált először a hivatalos feliratok nyelvévé, azonban az
etnikai különbségeket gyakran túlhangsúlyozzák. Már
láttuk, hogy az akkád jóval e korszak előtt is szinte
kizárólagos nyelv volt Akkádban, és bizonyos jelek arra
utalnak, hogy a sumer már délen, Sumerben is
kihalófélben volt, bár még őrizte helyét a törvénykezésben
és a vallási életben. Az új, „akkád” dinasztiához kapcsolt
birodalmi törekvéseknek ugyanígy megvannak a sumer
párhuzamai az olyan – kevésbé sikeres, de ugyanolyan
agresszív – uralkodókban, mint a lagasi Eannatum – aki

27
Például Kramer, S. M., Enmerkar and the Lord of Aratta [Enmerkar
és Aratta ura], Philadelphia, 1952. Lásd még uő, Commerce and Trade:
Gleanings from Sumerian Literature [Áruforgalom és kereskedelem:
szemelvények a sumer irodalomból], Iraq 39, 1977, 59-66.
Elám és Szubartu (ez „Észak” első említése) 28 legyőzőjeként
tetszelgett –, Lugalzageszi és mások, akik után nem
maradtak feliratok
Gyakran halljuk, hogy a sumer királyok békésebbek
voltak akkád örököseiknél, ám a rendelkezésünkre álló
szövegek – különösen a Lagas későbbi uralkodóinak
idejéből maradt hosszabb feliratok – alaposabb vizsgálata
nyilvánvalóvá teszi, hogy a fosztogatás és a mészárlás az ő
terjeszkedő politikájuknak is alapvető része volt. A
közismert uri standardon látható harci jelenet szintén az
elesettek könyörtelen megvetésére és a hadifoglyokkal való
kíméletlen bánásmódra utal, amit inkább a sémi királyok
győzelmi ünnepségeihez szoktunk kötni. Mégis, a sumer
mitológia érzékelhetően az ellenfél ésszel, nem pedig erővel
történő legyőzésére helyezi a hangsúlyt, és azt is meg kell
jegyeznünk, hogy a sikeresebb „sumer” királyok némelyike,
mint pl. Lugalzageszi és Eannatum, talán maga is sémi
származású volt.
Lugalzageszi feliratában azt állítja, hogy „biztosította az
utakat” a Mediterráneumtól a Perzsa-öbölig. A sumer
városokat illető régészeti bizonyítékok nem hagynak
kétséget afelől, hogy ez a cél már a kezdeti időktől
meghatározó volt. Sarrukín dinasztiaalapítása után a
szöveganyagból még világosabban kirajzolódik a törekvés
nemcsak e városok kereskedelmi hasznosítására, hanem
politikai ellenőrzésére is. Szerencsére Sarrukín és utódai –
már meglévő sumer szokás szerint – megörökítették
győzelmeiket a nippuri Enlil-templomban. Bár az eredeti
szobrok és sztélék nem kerültek elő, egy ismeretlen írnok
lemásolta a felirataikat, méghozzá modem tudósokat
megszégyenítő alapossággal: még azt is feljegyezte, hogy az

28
Sollberger-Küpper 1971, 59 és különösen 57, 10. jegyzet. Ez a könyv
a fejezetben említett vagy idézett feliratok legfontosabb forrása;
némelyik fellelhető ezenkívül az ANET-ben és Kramer 1963-ban; a
hivatkozott krónikákat lásd Grayson 1975-ben, az asszír
királyfeliratokat Grayson 1972-ben.
írás magán a szobron vagy a talapzatán szerepel-e. E
másolatok némelyike fennmaradt: nagyrészt belőlük
származik mindaz, amit a korszak történelméről tudunk.

AKKÁD SARRUKÍN ÉS UTÓDAI

Sarrukín valódi neve ismeretlen – hisz az felettébb

valószínűtlen, hogy születésekor az „igaz (legitim) király”
nevet kapta volna –, akár még sumer is lehetett. Előéletét
homály és mitikus köd fedi, amelybe a későbbi generációk
burkolták a nevét. Lehetséges, hogy egy kisi papnő
törvénytelen gyermeke volt; a későbbi legenda vele
kapcsolatban említi először a klasszikus történetet a
kosárba tett és a folyóban magára hagyott újszülöttről. Az
egyik történet szerint egy vízhordó talált rá, aki saját
fiaként nevelte fel; később Sarrukín Kis királyának, Ur-
Zababának a szolgálatába állt, ahol gyorsan emelkedett
felfelé, egészen a főminiszteri tisztségig. Kis ebben az
időben elméletileg egész Sumer ura volt, bár az ummai
Lugalzageszi személyében nyilván erős vetélytársa akadt
Sarrukín egy Kr. e. 2334 körül kitört
palotaforradalomban ragadhatta magához a hatalmat. Bár
felvette az előkelő „Kis királya” címet, valószínűleg nem Kis
volt a székhelye – legalábbis a Sumer királylista még öt kisi
„királyt” sorol fel Ur-Zababa után. Nem tudjuk, mikor
alapította Sarrukín az új fővárost, Akkádot, de ez volt az a
város, amelyről a dinasztia, az általa beszélt nyelv és maga
a terület is a nevét kapta. Akkád város pontos helye
ismeretlen, noha majdnem biztos, hogy Kis vagy Babilon
közelében lehetett. Sőt az is lehetséges, hogy Babilon
későbbi városhatárán belül feküdt.
Sarrukín állítólagos hódításairól és sikereiről elég sokat
tudunk; hosszú, 56 éves uralkodásának eseményeit
mégsem vagyunk képesek biztos időrendbe tenni. A
feliratok említik Lugalzageszi legyőzését. „Harmincnégy
csatáról” esik szó, amelyek révén a győztes Sarrukín
nemcsak az Akkád, hanem az egész Sumer feletti uralmat
is megszerezte, egészen az „Alsó-tengerig”, amelyben
győzelmei megünnepléseként rituálisan „megmosta a
kardját”. Valamikor, talán uralma kezdetén, északnyugat
felé fordult, és meghódította Tuttult (a mai Hit), Márit,
Jarmutit és Eblát (ma Tell Mardih, Aleppótól délre),
egészen a „Cédrus-erdőig és az Ezüsthegyekig” (az
Amanusz- és a Taurus-hegyláncokig). A cédrus és az ezüst
említése nyilvánvalóvá teszi e távoli hadjárat célját. A
későbbi legendák további győzelmekről adnak hírt,
amelyek során Sarrukín a tengeren túli Anakut, az
„Ónföldet” (pontos helye ismeretlen) és Kaptarát, a bibliai
Kaphtort, azaz Krétát hódoltatta. „A csaták királya” című
irodalmi szöveg, amely ékírásos táblán maradt fenn
Egyiptomban, az Amarna-levelekkel együtt (lásd 4. fejezet),
az anatóliai Purushandában élő (e város valószínűleg a Tuz
Gólütől, a Nagy Sós vizű tótól délre feküdhetett), talán
akkád kereskedőkről szól, akik Sarrukínhoz fordulnak,
hogy védje meg az érdekeiket valamilyen helyi vitában.
Gazdag ajándékaik meggyőzik az akkád királyt, aki nagy
nehézségek árán Purushandába vonul, ahol puszta
jelenléte elegendő ahhoz, hogy a kereskedők sérelmei
orvoslást nyerjenek. Bár egy Kr. e. 17. századi hettita
szöveg szintén Kis-Ázsiába viszi Sarrukínt, 29 bizonyos
okok, mint például a kortárs adatok hiánya, valamint az
unokájáról, Narám-Színről keringő hasonló történetek
miatt „A csaták királya”-történetet nem tartjuk hitelesnek.
Nem férhet kétség azonban az uralkodó észak-szíriai
hadjárataihoz, amelyekkel egészen Ebláig jutott; sőt a Tell
Brákból nemrégiben előkerült adatok arra utalnak, hogy a
Habur mentén is vezetett hadjáratot. 30 Sarrukín

29
Guterbock, H. G., Sargon of Agadé Mentioned by Hattusili of Hatti
[Agadéi Sarrukín említése Hattusilinél, Hatti királyánál], JCS 18,
1964, 1-6.
30
Matthiae, P., Ebla, London, 1977; Pettinato, G., Ebla, Milano, 1979;
a nyelvről lásd: Gelb, I. J., Ebla and the Kish Civilization [Ebla és a kisi
civilizáció], La Lingua di Ebla [Ebla nyelve], szerk. L. Cagni, Napoli,
mindenképpen megérdemli a „Nagy” jelzőt. Tettei
olyannyira megragadták a babiloniak képzeletét, hogy
mára alig tudjuk elválasztani az embert a mítosztól;
hódításai még 1700 évvel később, az egyetlen ismert
babilóniai „világtérképen” is nyomot hagytak.
Az akkád királyok nevéhez több kormányzati újítás
kötődik (lásd később), kiterjedt birodalmuk irányítása
azonban sok nehézséggel járt együtt. Már Sarrukín uralma
alatt is véget nem érő lázadások folytak Babilónia
városaiban. „Sarrukín krónikája” szerint „öregkorában
minden ország fellázadt ellene és megostromolták Akkád
városát”. Sarrukín valószínűleg leverte ezt a felkelést, de
fia, Rímus (Kr. e. 2278-2270) trónra lépésekor újra
lázadások gyengítették a birodalmat. Rímusnak mégis
sikerült biztosítania Sarrukín birodalmának nagy részét,
amint azt az észak-szíriai Tell Brákból előkerült, a nevét
viselő vázatöredék bizonyítja. Apjához hasonlóan ő is azt
hirdette magáról, hogy „Enlil nevében” az egész országot
uralta a Felső- és az Alsó-tenger között, a hegyekkel
együtt. Rímust végül egy palotabeli összeesküvés során
udvaroncok egy csoportja megölte – lehet, hogy közéjük
tartozott a „bátyja”, Manistusu is, aki követte őt a trónon,
s akinek a neve („ki van vele?”) talán arra utal, hogy
testvérével ikrek voltak.
Manistusu egyik felirata, amelynek helyreállítása
sajnos nem teljesen biztos, arról beszél, hogy az uralkodó
„hajókon átkelt az Alsó-tengeren”, és legyőzött egy 32
királyból álló ellenséges szövetséget, majd elfoglalta
országukat „az ezüstbányákig”. „Fekete követ” küldött haza
hajókon a tengeren túli hegyekből, egyenesen Akkád város
rakpartjaihoz; e kő szinte bizonyosan az a gyönyörűen
erezett diorit volt, amelyből a király fennmaradt szobrait
kifaragták. E szobrok naturalista stílusa éles ellentétben
áll a korai dinasztikus időszak stilizáltságával. Manistusu

1981; Oates, J., Tell Brak and Chronology: The Third Millennium [Tell
Brák és a kronológia: a 3. évezred], MARI 4, 1985, 137-144.
hatalma Asszíriára is kiterjedt, ezt bizonyítja egy Assurból
előkerült, hozzá intézett fogadalmi felirat, valamint egy
későbbi szöveg, mely szerint a ninivei Istár-templom
felújításakor Samsi-Adad asszír uralkodó szobrokat és
sztéléket talált, amelyek az alapító akkád királytól
származtak.
Manistusu a jelek szerint szintén egy
palotaforradalomban vesztette életét. Fia, Narám-Szín
(helyesebben Narám-Szuen, Kr. e. 2254-2218) követte, aki
nemcsak hogy Sarrukín méltó utódjának bizonyult, de
birodalmának mérete valószínűleg felülmúlta nagyapjáét
is. Narám-Szín feliratai szerint meghódította Armant (mely
talán Aleppóval azonos) és Eblát, amelyet „a teremtés óta
egyetlen király sem foglalt el”. Talán e győzelem
bizonyítéka került elő nemrégiben Tell Mardihból, ahol
olasz régészek egy Ebla központú, nagy sémi királyság
nyomait találták meg a Kr. e. 3. évezredből, amely éppen
Narám-Szín ideje körül pusztult el. Az akkád király arról is
beszámol, hogy elment az anatóliai Talhatumba, amely
később a kappadókiai kereskedők vásárhelye volt, „mely
útra egyetlen király sem vállalkozott énelőttem”. Tudjuk,
hogy Narám-Színnek voltak kapcsolatai a mai Dél-
Törökország területével, mert Dijarbakir közelében
előkerült egy őt ábrázoló sztélé.
A Ninivében talált életnagyságú, remekmívű öntött
bronzfejről úgy tartják, hogy a királyt ábrázolja,
nemrégiben pedig Irak északi végéből, Dohukból került elő
egy nagy, ruhátlan alakot ábrázoló bronzszobor alsó része,
amelyre az ő felajánlását vésték. E művek realista stílusa –
akárcsak Manistusu szobraié és egy csoport datálatlan,
ebből az időszakból származó sztéléé – előzmények nélkül
áll az ókori művészetben. Ha a dohuki szobron nem
szerepelne Narám-Szín neve, könnyen klasszikus görög
műalkotásnak vélhetnénk. E művészi felfogás éles
ellentétben áll Sarrukín korának művészetével, amely,
akárcsak a dinasztiaalapító politikája, inkább korai
dinasztikus előzményekre tekint vissza. 31 Narám-Szín
közismert győzelmi sztéléje szintén radikális elszakadást
jelez a korai dinasztikus hagyományoktól, és a királyság
újfajta koncepcióját mutatja, amely az akkád időkben
alakult ki. Ezt az emlékművet eredetileg a babilóniai
Szipparban állították fel, hogy megörökítse a király
győzelmét a lullubik (egy iráni törzs) felett. A régészek
Szúsza feltárásakor bukkantak rá, ahová egy későbbi
elámi uralkodó zsákmányának részeként került; utóbbi
saját felirata jól látható a hegycsúcs közelében.
Narám-Szín hatalmát északon világosan mutatja a Tell
Brákban feltárt, az akkád korból származó, jól megerősített
közigazgatási épület. Itt és az elámi Szúszában is olyan
téglákat használtak az építkezésekhez, amelyekre az akkád
uralkodó nevét pecsételték. Az akkád befolyás Szúszában
oly nagy volt, hogy a helyi törvényeket és közigazgatási
feljegyzéseket akkád, és nem az őshonos elámi nyelven
jegyezték le. Az akkád nyelv széles körű elterjedtségét
bizonyítják a mai Kirkuk közelében fekvő Gaszurból (a
későbbi Nuzi) előkerült szövegek, valamint az, hogy a felső-
mezopotámiai Urkis egyik hurri királya is ezt használta. 32
Csupán a messzi Eblában (és talán Máriban) van nyoma e
korból egy másik sémi dialektus írásban való
használatának, de a sumer jelek alkalmazása itt is korábbi
mezopotámiai hatásra vall.
Narám-Szín, Akkád, sőt egész Sumer pusztulását a
későbbi hagyomány szerint a keleti hegyekből előtörő guti
hordák okozták. Ez a nép azonban nem szerepel a kortárs
szövegekben egészen Narám-Szín fia, Sar-kali-sarri idejéig
(Kr.e. 2217-2193), aki 24 évig uralkodott, és északra,
valamint nyugatra vezetett hadjáratokat. 33 Sar-kali-sarri

31
Vö. Moortgat 1969, 125-127 és Eannatum Keselyű-sztéléjével.
32
Sollberger-Küpper 1971, 128.
33
Sollberger, E., A New Inscription of Sar-kali-sarri [Sar-kali-sarri egy
új felirata], in: Studies in Honour of I. M. Diakonoff. [Lásd még az I.
fejezet 21. jegyzetét.], 345-348.
néhány fennmaradt évnevében történik először említés
Babilonról, valamint egy nyugati sémi népcsoportról, az
amurrúkról vagy amoritákról, akik később fontos szerepet
játszanak majd a babiloni királyságban, és akiket Sar-kali-
sarri legyőzött „Basor hegyénél” (Dzsebel Biszri, Észak-
Szíriában).
Sar-kali-sarri a jelek szerint ugyanúgy végezte, mint
Sarrukín fiai, ám még nagyobb felfordulás közepette.
Uralmát anarchia követte, amelyről a Sumer királylista
sokatmondóan ennyit ír: „Ki volt király? Ki nem volt
király?” Akkád két utolsó királya jelentéktelen szerepet
játszott, uralmuk alig terjedt túl a városon, bár a legutolsó,
Sú-durul talán keletre, a Dijála folyó környékére is
kiterjesztette uralmát. Ugyanakkor egy guti dinasztiát is
feljegyeztek, amely talán egy évszázadig maradt hatalmon
(kb. Kr. e. 2220-2120), bár e hatalom kiterjedése kérdéses.
A gutik uralma délen legalábbis átmenetileg Ummáig,
talán még Urig is elérhetett, 34 Uruk és Lagas esetében
azonban független dinasztiákat ismerünk a korból. A guti
korszakból roppant kevés tárgyi emlék maradt; érdemes
azonban megjegyezni, hogy – Mezopotámia többi
megszállójához hasonlóan – a gutik is alkalmazkodtak a
környezethez, és még a helyi isteneknek is hódoltak.
Egy másik nyelvi csoport is felbukkan ebben az időben:
a hurrik. Ez az agglutináló nyelvet beszélő – ám a
sumerektől teljesen idegen – nép, amelynek királysága
Mardin közelében és a keleti vidékeken lehetett, a Kr. e. 2.
évezredben fontos szerepet játszik majd Észak-
Mezopotámia történetében. Bár a későbbi hagyomány
Akkád bukását egyedül a guti hódítók által véghezvitt
óriási pusztítással magyarázta, az utóbbi években
felmerült, hogy a belső zavarok és lázadások legalább
akkora – ha nem nagyobb – mértékben járultak hozzá
Sarrukín dinasztiájának hanyatlásához. Más idegen

34
Sollberger-Küpper 1971,122, 129; Hallo, W. W., Gutium, RLA 1971,
712.
népek, így az elámiak, a hurrik, sőt a lullubik is – akik egy
kései és eléggé zavaros legenda szerint sok gondot okoztak
Narám-Színnek – okai lehettek az országot sújtó
anarchiának, amely a kései akkád királyok idején már
világosan érzékelhető.

AZ AKKÁD BIRODALOM ÉS KÖZIGAZGATÁS

Noha az akkádok eredményei bármely mércével mérve

kimagaslóak, nem tudták huzamosabban uralmuk alatt
tartani birodalmuk peremterületeit, vagy akár csak a
sumer városokat. Lehet, hogy ezen a téren semmivel sem
voltak sikeresebbek korai dinasztikus elődeiknél; mi
mindenesetre sokkal többet tudunk az akkádok
hódításairól és azokról a módszerekről, amelyekkel
ellenőrzést gyakoroltak területeik felett. Eddig is
hangsúlyoztuk e korai birodalom létrehozásának gazdasági
előnyeit – nyilvánvaló azonban, hogy sokkal több
nyereséget hoz a rablás és a kemény adóztatás, mint a
becsületes kereskedelem, amely mégiscsak kölcsönösségi
alapon történik. Profitálni lehet ezenkívül kereskedelmi
monopóliumok létrehozásából is. Az akkád királyok
felirataiból világosan látszik, hogy ők a gazdagodás
mindegyik módozatával próbálkoztak. A kiterjedt
kereskedelem – amelynek révén Akkád képviselői szabadon
hozzájuthattak a természeti erőforrásokhoz –, valamint a
kikényszerített adók pompás és virágzó várossá tették az
új székhelyet. Jöttek kereskedők Kis-Ázsiából, Maganból
(Délkelet-Arábia) és Meluhhából (a Makran-partvidék,
talán egészen az Indus völgyéig) érkező hajók vetettek
horgonyt Akkád város rakpartjainál; „5400 ember ette
naponta [Sarrukín] király kenyerét” a lenyűgöző palotában.
Sarrukín állítása, mely szerint az Indus vidékével
kereskedik, nem üres hencegés volt: Tell Asmar akkád
házaiból Indus-völgyi pecsétnyomók kerültek elő, valamint
harappai stílusú kerámia, karneol gyöngyök és
csontberakások. 35 A kereskedőbirodalom feletti ellenőrzés
fenntartása érdekében. Akkád város polgárait”, köztük a
királyi család tagjait kormányzókká nevezték ki „az Alsó-
tengertől a Felső-tengerig”, noha sok leigázott város
megtarthatta uralkodóját, akinek tevékenységét a király
képviselői felügyelték Sarrukín egyik újítása a holdisten
főpapnői tisztségének létrehozása volt Urban; ezt a
kényelmes állást a dinasztia tagjai töltötték be. Ezzel
bizonyára az lehetett a szándéka, hogy megnyerje a híres,
valaha nagy hatalmú sumer központok hűségét akkád
kormányzata számára. Jelenlegi ismereteink szerint
leánya, Enheduanna viselte először ezt az előkelő
tisztséget. Az elkövetkező ötszáz év során, a larszai Rím-
Szín uralkodásának végéig királyi előjog volt a pozíció
betöltése; ez a szokás több dinasztiaváltást is túlélt, és
némi folytonosságot biztosított Sumerben még a szétesés
korszakaiban is. Enheduanna nemcsak az első, de a
leghíresebb is volt a főpapnők hosszú sorában. Több,
kifogástalan sumer nyelven írt himnusz is fennmaradt tőle,
így ő a történelem első ismert költője, akinek még a
portréját is megtalálták. 36
Egy másik adminisztrációs reform az ékírásos
feljegyzések datálását változtatta meg. Ezt megelőzően vagy
helyi tisztviselők (epónümoszok) nevével jelölték az éveket,
mint például Suruppakban és később Asszíriában, vagy
pedig uralkodási évek szerint – ez utóbbi rendszert
használták Sarrukín előtt Lagasban, később pedig
Babilóniában is a kassú kortól (Kr. e. 2. évezred) egészen a

35
Delougaz, P.–Hill, H. D.–Lloyd, S., Private Houses and Graves in the
Diyala Region [Magánházak és sírok a Dijála-régióban], OIP 88, 1967;
Brunswig, R. H.–Parfola, A.–Potts, D., New Indus and Related Seals
from the Near East [Új indusi és környékbeli pecsétek a Közel-Keleten],
in: Potts, D. T. (szerk.), Dilmun. New Studies in the Archaeology and
Early History of Bahrein [Új tanulmányok Bahrein régészetéhez és
korai történetéhez], Berlin, 1983, 101-115.
36
Hallo, W. W.–Van Dijk, J. J. A., The Exaltation of Inanna [Inanna
dicsérete], New Haven, 1968.
Szeleukida-időszámítás bevezetéséig. Sarrukín alatt
azonban elterjedt az „évnevek” új rendszere, mely abban
állt, hogy minden évet az előző év legfontosabb
eseményéről neveztek el. E datálási mód eredete
bizonytalan. Két évnév fennmaradt korábbról, Én-sakus-
ana uralkodása idejéből (Kr. e. 2432-2403), egy pedig
Lugalzagesziéből, 37 de a rendszert széles körben először az
akkád királyok alatt használták. Az évneveket az írnokok
tartották számon. Ilyen listák fennmaradtak a későbbi
korokból is: ezek nemcsak a datálásban nyújtanak
segítséget, hanem sok olyan eseményt is megőriztek,
amelyeket gyakran sehol máshol nem említenek. Az akkád
dinasztia idejéről nem rendelkezünk ilyen gyűjteménnyel,
és így a korszak – nagyrészt fogadalmi jellegű – feliratain
szereplő események időrendje bizonytalan. Az akkád
korból fennmaradt évnevek száma is viszonylag alacsony,
ráadásul közülük csak Sar-kali-sarri évnevei tartalmaznak
történelmileg értékelhető adatokat.
Az akkád királyok talán legfontosabb újítása azonban a
királyi hatalom felfogásában rejlik: náluk csillan fel először
a keleti uralkodó sztereotip figurája. Sarrukín még
viszonylag szerény címeket használt, amelyek alig
különböztek az utolsó korai dinasztikus királyok címeitől.
Narám-Szín idejében viszont olyan megdöbbentő változás
történt, amely hosszú távon elfogadhatatlannak bizonyult.
Valamikor uralkodása során Narám-Szín olyan címet vett
fel, amely korábban kizárólag az isteneket illette meg.
Saját feliratain neve előtt megjelenik a király isteni jellegét
jelző determinatívum, tehát az az ékírásos jel, amely
rendes esetben az istenek neve előtt szerepel. A hozzá szóló
szövegek nyelvezete még egyértelműbb: ezekben „szolgái”
nem pusztán isteninek, hanem egyenesen Akkád
istenének” szólítják. Híres sztéléjén szarvas sisakkal
ábrázolják az uralkodót, márpedig az „isteni szarvak”

37
Westenholz, A., Early Nippur Year Dates and the Sumerian King List
[Korai nippuri évnevek és a Sumer királylista], JCS 26,1974, 154.
viselése szintén az istenek előjoga volt. Az azonban, hogy
egymás fölé rendezett több szarv helyett Narám-Színnek
csak egy van, világosan jelzi alsóbbrendű helyzetét a
panteonban; a későbbi korokban az egyetlen szarvpár
általában egy alacsony rangú istent vagy egy isten
szolgálóit jelöli. Ezenkívül Narám-Szín sokkal alacsonyabb
és nyilvánvalóan alárendelt pozícióban jelenik meg a
sztélén a sugaras korongokhoz képest is, amelyek
bizonyára Utu napistent jelképezik, akinek városában a
sztélé eredetileg állt.
Az uralkodó istenítése elképzelhetetlen volt egy olyan
vallásos közegben, ahol a királyok csupán a város
istenének helytartóiként tüntették fel magukat. A Narám-
Szín uralma alatt bekövetkezett radikális változást
általában úgy értelmezik, hogy a király így akart egységes
identitást adni a sokféle elemből álló birodalomnak,
amelyben még erősen éltek a régi, városállami
hagyományok. Sőt Narám-Szín istensége mintha valamiféle
kormányzó és vezérlő „nemzeti szellem” szerepét töltötte
volna be. A név isteni alakját Sar-kali-sarri is használta,
majd a későbbi uri és iszini királyok, és bár a következő,
uri dinasztia idejéből vannak nyomai az isteni király széles
körű kultuszának, az istenkirályság gondolatával sosem
barátkoztak meg a mezopotámiaiak Az istenített
mezopotámiai király semmiképp sem hasonlítható tehát az
istennek tekintett, abszolút hatalommal bíró egyiptomi
fáraóhoz. Mezopotámiában alattvalóikkal együtt még az
isteni királyok is alá voltak vetve az istenek akaratának, és
maguk is gyakorolták a jóslás tudományát, gyakran az
állati belsőségek tanulmányozása útján. E. A. Speiser
találó megjegyzése szerint „egy földre szállt istentől igen
szokatlan volna, hogy egy birka májából ismerje meg a
jövőt”. 38

38
Speiser, E. A.. Authority and Law in the Ancient Orient [Tekintély és
jog az ókori Keleten], JAOS 17 (kiegészítő kötet), 1954, 8-9.
 AKKÁD BUKÁSA

Sarrukín és Narám-Szín a későbbi irodalmi hagyományban

nem csupán az ókori világ legjelesebb alakjaiként tűnnek
fel, hanem olyan uralkodókként, akik uralmának baljós
utolsó évei már a közelgő végzet jelét hordozzák. A
hagyomány Narám-Szín szerencsétlen uralmát, illetve
személyesen a királyt teszi felelőssé Akkád bukásáért. Egy
későbbi vers, amelyet ma „Átok Agadé [Akkád] fölött”
címen ismerünk, azzal vádolja meg Narám-Színt, hogy
kifosztotta Nippurt és hajószámra hordatta el a zsákmányt
az Ekurból, Enlil megszentségtelenített szentélyéből Akkád
városába. A történet szerint a szentségtörésen
felháborodott Enlil a gutikat használta fel bosszúja
eszközeként. Mindez szinte bizonyosan kitaláció: korabeli
feliratokból tudjuk, hogy Narám-Szín rendbe hozatta az
Ekurt, és győzelmeit megörökítő szobrokat állíttatott fel
benne. A későbbi babiloni verzió szerint Babilon és
Marduk szentségén esett csorba; az isteni bosszú
eszközének szerepét ebben a változatban is a gutik
játsszák el. A vers különösen érdekes abból a szempontból,
hogy ez az első ismert kísérlet egy történelmi esemény
„megmagyarázására” a korabeli gondolkodás keretein
belül. Akkád bukását csak úgy lehetett megérteni, ha
feltételezték, hogy valamilyen tett miatt Enlil elfordult az
akkádoktól. A költemény élénk leírást ad az idealizált
városról, Akkádról, amelynek épületeit aranyezüst, réz, ón
és lapis lazuli díszíti, polgárai pedig bölcsek és boldogak.
Miután „Akkád bölcsessége őrületté vált”, hátborzongató
beszámolót kapunk a bekövetkező pusztításról: a városok
között megszűnt a kapcsolat, az utakon rablók portyáztak,
a csatornarendszert megrongálták – ez állandó,
katasztrofális következménye volt a politikai
instabilitásnak –, és szörnyű éhínség köszöntött be.
Narám-Szín durva vászonruhát ölt és magában dühöng,
szekerei és csónakjai pedig elhagyatva hevernek.
 A történet úgy folytatódik, hogy az éhínség és pusztulás
tombolása közepette nyolc fontosabb isten elhatározza: az
emberiség érdekében meg kell fékezni Enlil dühét.
Megesküsznek előtte, hogy teljesen lerombolják Akkádot,
majd hosszú átkot mondanak a városra:

„Agadé, te, az Ekur ellen felvonult

– Enlilre, így legyen! –:
fénylő faladról, falad magasából, jajszó sikoltson!
Tetőzeted ömöljék össze, mintha porból volna;…
Agyagod az Abzuba térjen vissza,…
Palotádban, mely a szív boldogságáért épült,
lakjék a szív rettegése;
a puszta felől, a kihalt földről
hallatsszék ártó szörnyek üvöltése;
hizlaló istállódban, melyet folyton tisztogattak,
omladékdombi rókák farka sepregessen!”
(Átok Agadé fölött, ford. Komoróczy Géza) 39

Minden így is történt – zárja művét a költő-történész;

Akkád városa lakatlan pusztasággá vált. Azt azonban nem
tudhatta, hogy még négyezer év múltán is keresni fogjuk
romjait.

A III. URI DINASZTIA (KR. E. 2112-2004)

A Sumer királylistában szereplő guti uralkodók és a kései

akkád királyok közti időbeli átfedés ma is vita tárgyát
képezi, ez ugyanis alapvető fontosságú a korábbi királyok
datálásához. Sar-kali-sarri halálától valószínűleg egy
évszázad sem telhetett el a III. uri dinasztiaként ismert új
politikai hatalom felemelkedéséig, de bármelyik datálási
módot választjuk is, a különbség aligha haladja meg a száz
évet. Ezen időszak alatt, míg északot pusztítás és

39
Kramer 1963, 62-66; lásd még Cooper, J. S., The Curse of Agadé
[Átok Akkádra], London, 1983.
fosztogatás sújtotta, néhány déli város – elsősorban Lagas
– visszanyert valamennyit korábbi önállóságából. Lagas
kései enszijei közül kiemelkedik Gudea (Kr. e. 2141-2122),
akinek feliratai jelentős politikai hatalomról árulkodnak.
Gudea alakját jól ismerjük számtalan szobráról, amelyek a
legemberibb és legmegnyerőbb alkotások közé tartoznak az
ókori Mezopotámiában. Ám mégsem ő, hanem Uruk
királya, Utuhegal (Kr. e. 2123-2113) volt az, aki
megszabadította az országot a guti veszélytől. Urba
kinevezett katonai helytartója, Ur-Nammu azonban
hamarosan önállósította magát, megfosztotta hatalmától
hajdani urát, és felvette az „Ur királya” címet. Így született
az a dinasztia, amely sok szempontból ugyanolyan
kiemelkedő jelentőségű volt, mint az akkád dinasztia.
A királyság Ur városába történő visszatérésével a sumer
nyelv újra hivatalossá vált, legalábbis Sumer területén.
Emiatt ezt az időszakot gyakran sumer „reneszánsznak”
nevezik. Mostanra azonban remélhetőleg nyilvánvalóvá vált
az olvasó számára, hogy a sumerek és az akkádok ebben
az időben már régóta nem alkottak külön népet, hanem
közös hagyományokat és kultúrát ápoltak: az akkád
királyok hódoltak a legfőbb sumer isten előtt Nippurban,
Sarrukín lánya pedig a legszebb sumer irodalmi nyelven
alkotott himnuszokat; ugyanakkor a III. uri dinasztia
utolsó királyai, valamint legbefolyásosabb királynéi sémi
neveket viseltek. Sőt már említettük, hogy Ur
lakosságának legalább egy része már a korai dinasztikus
időszakban akkádul beszélt. Bár a sumer nyelvhez való
szándékos visszatérés mindenképpen valamiféle kulturális
öntudatot mutat – legalábbis Ur örökségével kapcsolatban
–, az etnikai konfliktus elmélete már régóta meghaladottá
vált a tudományos munkákban.
Az uri királyok sok mindent átvettek akkád elődeiktől:
nem csupán címeiket, hanem az egységes mezopotámiai
államról vallott felfogásukat és kormányzati módszereiket
is. Bár felirataik kevésbé árulkodnak politikai
hódításokról, valószínűleg jórészt ugyanazt a területet
uralták, mint az akkád királyok. Az Elám és Asszíria feletti
ellenőrzés mellett elszórt utalások szólnak olyan messzi
városokkal való formális kapcsolattartásról is, mint
amilyen Mári, Tuttul, Ebla, sőt Büblosz virágzó földközi-
tengeri kikötővárosa. 40
A III. uri dinasztia királyai nyilván tisztában voltak
azokkal az irányítási nehézségekkel, amelyekkel Akkád
uralkodóinak is meg kellett küzdeniük, és megpróbáltak
azokra megoldásokat keresni. A lázadásoknak a körülbelül
40 körzet élén álló helytartók (enszik) gondos
ellenőrzésével vették elejét; 41 az enszik kötelesek voltak
mindenről beszámolni a királynak, ami a körzetükben
történik. Ur-Nammu utóda, Sulgi idején (Kr. e. 2094-2047)
Babilonba is kineveztek egy ilyen királyi helytartót. A
helyőrségek irányítását kivették az enszik kezéből, és
néhányukat áthelyezték másik városba, talán azért,
nehogy túl nagy helyi befolyást szerezzenek, vagy talán
hogy tehetséges emberek kerüljenek a nehezebb feladattal
járó posztokra. A katonai ügyeket a királynak közvetlenül
felelős helyőrségi parancsnokok vették át, a polgári és
katonai hatóságok közötti konfliktusokat pedig bíróságok
simították el. Királyi küldöncök hatékony hálózata
tájékoztatta a királyt a helyi eseményekről; távozásuk
helyét, célállomásaikat és a számukra kiutalt útravalót
száz és száz ékírásos tábla rögzíti. Diplomáciai
képviselőket küldtek más államokba, és a szövetségesekkel
való jó kapcsolat megmaradását dinasztikus
házasságokkal biztosították.
A III. uri dinasztia korának legfigyelemreméltóbb
vonása azonban a gazdasági adminisztráció. Tízezerszámra

40
Sollberger, E., Byblos sous les rois d'Ur [Büblosz az uri dinasztia
idején], AfO 19, 1959-1960, 120-122; Michalowski, P., Foreign Tribute
to Sumer During the Ur III period [Külföldi adó Sumernek a III. uri
dinasztia idején], ZANF 68, 1978, 34-49.
41
Goetze, A., Sakkanakkus of the Ur III Empire [A III. uri dinasztia
birodalmának helytartói], JCS 17, 1963, 1-31.
kerültek elő agyagtáblák – sajnos legtöbbjük illegális
ásatások során –, amelyek az ókori világ egyik
legkiterjedtebb bürokráciájának működését mutatják be.
Semmit sem tartottak feljegyzésre méltatlannak;
leltároztak minden egyes tárgyat, amely valamelyik
kormányzati intézménybe került vagy onnan távozott, és a
tranzakciókért felelős személyek nevét is gondosan
feljegyezték. Több sumer városból is előkerültek ilyen
„főkönyvek”, de eddig a legtöbbet Ummában és egy Nippur-
közeli kisvárosban, Puzris-Daganban (a mai Drehem)
találták. Ez utóbbi kis közigazgatási központ volt, amelyet
Sulgi uralkodása alatt alapítottak; talán ő volt ennek a
rendkívül kiterjedt bürokratikus rendszernek a bevezetője.
A város az egyik fontos kormányzati jövedelemtípus, a
háziállatok beszolgáltatását és kiosztását felügyelte.
Nagyszámú állat került ide – csupán egyetlen évben több
mint 28000 marhát és kb. 350000 juhot könyveltek el – az
enszik és a vazallusok kényszerű vagy önkéntes
hozzájárulásaként, templomi felajánlásként, adóként és
zsákmányként. Drehemből az állatok Nippur, valamint a
többi központ, például Ur és Uruk templomaiba mentek
tovább: különböző tisztviselőkhöz kerültek „fizetésként”
vagy ajándékként, egy részük pedig a királyi udvar
ellátását biztosította. Feljegyezték, ha egy állat elpusztult;
az írnokok naponta mérleget vontak, gondosan kiszámítva
az összeget vagy deficitet a nap végén.
Az Ummából származó szövegek ugyancsak páratlan
bepillantást engednek a napi ügymenetbe. 42 Mindennap
feljegyezték, hány ember dolgozik a földeken, ás csatornát,

42
Kang, S. T., Sumerian Economic Texts from the Umma Archive [Az
ummai levéltár sumer gazdasági szövegei], Urbana, 1973. A több ezer
ismert drehemi irat egy részének kiadása: Jones, T. B.–Snyder, J. W.,
Sumerian Economic Texts from the Third Ur Dynasty [Sumer gazdasági
szövegek a III. uri dinasztia korából], Minneapolis, 1961; lásd még
Jones, T. B., Sumerian Administrative Documents: an Essay [Esszé a
sumer adminisztrációs dokumentumokról], AS 20, 1974, 41-61; Snell,
D. C., Ledgers and Prices [Főkönyvek és árak], New Haven, 1982.
arat, hord terheket és vontat csónakot a csatornákon.
Felírták az elvégzett munkát és kiszámolták a munkáért
járó fejadagot. A női munkásokat is összeírták, akik nádat
vágtak, vízelvezető csatornákat ástak, arattak, szőttek és
őröltek. A „fejadaglistákból” kiderül, hogy a munkások
sört, kenyeret, olajat, hagymát, fűszereket és halat kaptak.
A sör alapvető táplálék volt, minőségére nagy gondot
fordítottak. A gyakori ellenőrzések során – melyek
felügyelőjeként az egyik szöveg egy királyi hercegnőt, egy
másik a király „tiszttartóját” említi – „közönséges”,
„királyi”, „erős” és „gyenge” kategóriákba osztották a
kifőzött sört. Az állami nyájak felügyeletével szorosan
összefüggött a virágzó gyapjú- és bőrfeldolgozó ipar. A
királyi engedéllyel működő kereskedők sokféle terméket
importáltak mind szárazföldön, mind tengeren át:
egzotikus ételeket, illatszereket, gyümölcsöt,
gyógynövényeket, bőrcserzéshez és fémművességhez
szükséges nyersanyagokat, tetőgerendának és hajónak
való fát. Ezekért az árucikkekért nagyrészt mezőgazdasági
terményekkel, így gyapjúval, árpával, búzával, datolyával,
halolajjal, szárított hallal és bőrökkel fizettek, bár az ezüst
ekkorra már általános értékmérő volt. Ezüstöt használtak
az elszámolásnál is, így az betöltötte a pénz minden
klasszikus funkcióját. Hosszú listák maradtak ránk
árucikkek ezüstbe átszámított értékéről, így ezek
Mezopotámia legfőbb termékeinek legkorábbi „árjegyzékei”
is egyben. 43 A fennmaradt dokumentumokból régebben a
kereskedelem királyi monopóliumára következtettek, egyre
nyilvánvalóbb azonban, hogy a tranzakciókban
magánszemélyek is részt vettek. Ezenfelül szem előtt kell
tartanunk azt a tényt, hogy a III. uri dinasztia koráról való
43
Curtis, J. B.–Hallo, W. W., Money and Merchants in Ur III [Pénz és
kereskedők a III. uri dinasztia korában], HUCA 30, 1959, 103-139. Az
ezüst értékmérőként való használatára az akkád időszakban lásd
Foster, B. R., Commercial Activity in Sargonic Mesopotamia
[Kereskedelmi tevékenység a Sarrukín-kori Mezopotámiában], Iraq 39,
1977, 31-43.
ismereteink nagyrészt hivatalos iratokból származnak, és a
népesség legnagyobb részét kitevő magánemberek élete –
még ebben a látszólag szigorúan bürokratikus korban is –
alig ismert.
A III. uri dinasztia idejéből való nagyszámú és
változatos hivatalos iratok egyik – nagyrészt Lagasból
származó – csoportja fényt vet a bonyolult
igazságszolgáltatási rendszer felépítésére és működésére.44
Moha már két korábbi lagasi enszi, Entemena és
Uruinimgina (régebbi olvasat szerint Urukagina) is
bevezetett társadalmi reformokat és törölt el adósságokat,
Ur-Nammu különösen nevezetes arról, hogy ő volt a világ
első ismert „törvénygyűjteményének” szülőatyja. 45 E
töredékesen fennmaradt szöveg bevezetője ugyanúgy a
társadalmi igazságosság és a korrupció felszámolása iránti
elkötelezettséget tükrözi, mint a korábbi reformok.
Kérdéses, mennyire voltak kötelező érvényűek a bíróságok
számára ezek a királyi mintaítélet-gyűjtemények,
amelyekből nyilván sokkal több létezhetett, mint amennyi
fennmaradt.
A bírósági anyagok ugyanis soha nem utalnak az írott
törvények felhasználására a döntések során. Ezek az
anyagok, amelyeket ditillaokmányoknak nevezünk (azért,
mert ez a kifejezés szerepel minden tábla végén, jelentése:
„eset lezárva”), fényt vetnek az igazságszolgáltatás
menetére. Az ügyeket olykor személyesen a király,
gyakrabban valamelyik enszije vagy bírája hallgatta meg,
és leginkább olyan esetekről volt szó, mint amilyen a
szerződésszegés és az örökösödési vagy tulajdonjogi vita. A
házassággal kapcsolatos szövegekből világosan látszik,

44
Falkenstein, A., Die neusumerischen Gerichtsurkunden [Újsumer jogi
dokumentumok], I–III, München, 1956, 1957; lásd még Kramer 1963,
85 skk.
45
Finkelstein, J. J., The Laws of Ur-Nammu [Ur-Nammu törvényei],
JCS 22, 1968-1969, 66-82. Urukagina reformjaihoz lásd Kramer 1963,
320-321.
hogy a nők jogilag egyenrangúak voltak a férfiakkal. A
büntetéseket pénzben rótták ki; a talio-elv ismeretlen volt
ebben a korban, vagy legalábbis nem jegyezték fel.
A III. uri dinasztia királyai jelentős mértékben
gyarapították Mezopotámia kultúráját. Kiterjedt építkezési
programjuk szinte minden nagyobb korabeli városon rajta
hagyta a nyomát. Ur-Nammu építészei újratervezték Ur
palota- és templomkomplexumát, és bár az épületeket
később még számtalanszor átépítették, Ur romjai ma is
lényegében a III. uri dinasztia idején kialakított alaprajzot
tükrözik. A III. uri dinasztia építészetéről való részletes
ismereteink éles ellentétben állnak az akkád korszakot
jellemző forráshiánnyal – utóbbi időszakból ugyanis
egyetlen fontosabb középület sem került elő, sem
Sumerből, sem Akkádból. Az a kevés, amit az akkád
építészetről tudunk, olyan peremvidéki városokból
származik, mint Brák és Tell Taja. 46 Emiatt több építészeti
újítást, amely – sok minden máshoz hasonlóan – esetleg
akkád eredetű, a III. uri dinasztia királyaihoz kötünk,
hiszen innen származnak az első ismereteink egy kiforrott
építészeti iskola meglétéről, amely technikai szaktudását
és ízlését némely esetben még királyi támogatóira is
rákényszerítette. 47

46
Mallowan, M. E. L., Excavations at Brak and Chagar Bazar [Ásatások
Brákban és Chagar Bazarban], Iraq 9, 1947; Oates, D., Excavations at
Tell Brak [Ásatások Tell Brákban], Iraq 39, 1977-től kezdve, lásd
különösen Iraq 47, 1985; Tell Tajára vonatkozóan lásd Reade, J., Iraq
35, 1973,155-187, illetve uő, Iraq 30, 1968, 234-264.
47
Oates, D., Form and Function in Mesopotamian Temple Architecture
[Forma és funkció a mezopotámiai templomépítészetben], in: Compte
rendu de la XXième rencontre assyriologique [A XX. asszirológiai
konferencia előadásainak anyaga], Leiden, 1975; vö. Archaeology 26,
1973, 142.
10. kép. Manna (Szín) holdisten szentélykörzetének alaprajza a III. uri
dinasztia idején. A külső körzetfal délkeleti részén Sulgi és Amar-Szín
királyok boltíves sírkamrái, valamint a korai dinasztikus korszak híres
királysírjai találhatók. Woolley nyomán.
 11. kép. így nézhetett ki a holdisten zikkuratja Urban Ur-Nammu
idejében. Ez a legjobb állapotban megmaradt zikkurrat
Mezopotámiában, helyreállított maradványain a mai látogató a központi
lépcsőn egészen az első szintig feljuthat. Woolley nyomán.

Az új iskola egyik legnagyobb vívmánya az volt, hogy

ugyanakkora figyelmet fordított az épületek függőleges
síkjára, mint alaprajzára. Ennek legfeltűnőbb példája a
zikkurrat, ez a kis szentéllyel megkoronázott, lépcsős
torony, amely először Ur-Nammu idejében tűnik fel. A
történeti hagyományban Bábel tornyaként elhíresült
építmény legjobban megmaradt példánya Urban áll. Ur-
Mammu tornya annak köszönheti épségét, hogy égetett
agyagtéglákból emelt fal vette körül, valamint hogy 1500
évvel később Babilon utolsó királyai, akik felelősséget
éreztek Sumer ősi templomainak helyreállításáért,
gondosan renováltatták.
Újdonságot jelentett az is, hogy a monumentális
épületeket nagy üres térrel vették körül, ama esztétikai
céltól vezéreltetve, hogy az épület minden oldalról előnyös
képet mutasson. A vallási épülettömbök egy vagy több
szabályosan tervezett belső udvarral való ellátása szintén
ebből az időszakból származik, bár előzményként
említhetők korábbi „paloták”, például Brákban, Kisben és
Eriduban. Mindez talán a nagy templomok növekvő
adminisztrációjának, esetleg a szertartásokban történt
változásoknak a következménye. Részben legalábbis ez
utóbbi volt az oka a „babiloni” templomalaprajz-típus
kialakulásának, amely egy belső udvart és egy tágas
szentélyt (breitraum) tartalmaz. Az uri zikkurrat egy szent
tér középpontjában állt, és a holdisten védelmét élvezte.
Külső fal vette körül, három másik épülettel együtt, ezek:
az Enunmah-szentély, a templomi raktár; a Gipar („szent
gipar”), a holdisten főpapnőjének hivatalos lakosztálya;
végül az Ehurszag, a palota, amelyet talán vallási
alkalmakkor használtak (a III. uri dinasztia királyainak
székhelye valószínűleg Nippur volt). A zikkurrat
északnyugati oldalán állt az isten konyhája, ahol az ételeit
készítették.
A mezopotámiai építészeti technikák több nehézséget
okoznak a régészeknek. Bár a gondos és gyakori vakolás
segített megőrizni az agyagtéglából épült falakat, ezek
élettartama így is rövid volt, ami részben megmagyarázza a
soha véget nem érő királyi építkezéseket. Egy templom
helyreállítása jámbor cselekedetnek számított, amely
kiérdemelte az istenek jóindulatát; márpedig e
jámborságra végtelen lehetőséget adott az egyetlen kéznél
lévő építőanyag, az agyag csaknem kizárólagos használata.
A napon szárított agyagtégla roppant sokoldalú eszköz, s a
belőle emelt épületek viszonylag könnyen átépíthetők vagy
kibővíthetők. Komolyabb módosítás esetén meglehetősen
egyszerű eljárással alapjukig ledönthetők a falak, így
egyszersmind stabil alapot is nyújtanak az áttervezett
épületnek. A mezopotámiai vallási elképzelések szerint a
templomokat ugyanazon a „megszentelt” helyen kell
újjáépíteni, az eredeti alapok érintetlenül hagyásával.
Minél gazdagabb volt egy dinasztia, annál gyakrabban
engedhetett meg magának egy-egy komolyabb
rekonstrukciót. Emiatt az Urhoz és Babilonhoz hasonló ősi
és kiemelt fontosságú helyeken az ásatás gyakran csupán
a falak alapjainak szövevényes rendszerét tárja fel, amely
évszázados lakottságról árulkodik ugyan, de az alaprajzon
kívül vajmi keveset tud meg belőle a régész arról az
épületről, amelyet kutat. Bár a III. uri dinasztia feliratai és
fennmaradt régészeti emlékei bizonyítják mind királyai
gazdagságát és vallásosságát, mind építészei és
építőmunkásai növekvő szakmai hozzáértését, az
említettek miatt nem igazán tudunk általános képet
alkotni épületeikről, a tetőszerkezetekről pedig semmilyen
adatunk nincs.
Urban már a kora dinasztikus időszakban alkalmaztak
boltozatot, de csak föld alatti építményeknél, ahol az
oldalirányú nyomás nem okoz gondot. A peremvidékre,
Észak-Irakba kell ellátogatnunk ahhoz, hogy bizonyítékot
leljünk a kor építészeinek szaktudásáról. Tell Rimahban
szokatlanul jó állapotban megmaradt épületeket találtak,
amelyeken körkörös boltozatot alkalmaztak, méghozzá
olyan szakértelemmel, amely mindenképpen régi
hagyományokra utal. Még meglepőbb talán a téglaboltozat
alkalmazása, amely gyakorlatilag szükségtelenné teszi a
ritka fát igénylő zsaluzást azáltal, hogy koncentrikus
körökben helyezi el a téglákat, oldalukkal keresztben a
boltozat hosszanti tengelye mentén. E technika
alkalmazásának legismertebb példája a Bagdad közelében,
Ktésziphónban álló Kr. u. 6. századi diadalív. Rimahban
eddig egyedülálló módon több ehhez hasonló, szárított
agyagtéglából épített, alacsony csegelyeken álló boltozatot
is feltártak a Kr. e. 3. évezred végéből. 48 Nem tudjuk, ezek
a boltozási technikák mennyiben jelentik a korszakban
feltételezett új építészeti iskola újításait; a rimahi leletek
azonban arra utalnak, hogy alkalmazásuk meglehetősen
elterjedt lehetett. Gyakran érte kritika Woolleyt az uri
szentélykörzet kupolás kapufülkékkel való restaurálása
miatt, ám az a szakértelem, amellyel a peremvidéki Rimah
kőművesei felhúzták ezeket a lényegében „kupolás”
épületeket, teljes mértékben hitelessé teszi Woolley
rekonstrukcióját.

48
Oates, D., Early Vaulting in Mesopotamia [Korai boltozatok
Mezopotámiában], in: Strong, D. E. (szerk.), Archaeological Theory and
Practice [A régészet elmélete és gyakorlata], London, 1973, 184-191.
 Urban a dokkokat is újjáépítették, és Ur-Nammu
uralkodásának elején az egyik évnévnél feljegyzik, hogy
„Maganból és Meluhhából a hajók visszatértek Nanna [Ur
város istene] kezébe”. Ur-Nammu hódolata az ősi
szentélyek, különösen a nippuri iránt, elnyerte az ottani
Enlil-papság elismerését, így uralma elején a király új
címet vett fel: „Sumer és Akkád királya”, amely nagy
jelentőségre tett szert a későbbi századok során. Nippuri
„koronázását” egy új irodalmi műfaj, az ún. uralkodói
himnuszok örökítették meg, amelyeket nem az istenekhez
írtak, hanem magához az „isteni” királyhoz. 49
A Kr. e. 3. évezred végi uri királyok kiemelt pozíciója
még látványosabbá vált Sulgi uralkodása idején, aki nem
csupán folytatója volt atyja igazgatási, építészeti és
irodalmi munkásságának, hanem még tovább ment a kései
akkád királyok utánzásában, és uralkodása elejétől isteni
rangra tartott igényt. Szentélyeket emeltek neki, helyi
megjelenési formáit kultikus tiszteletben részesítették és
több uralkodói himnuszt írtak hozzá, mint bármely más
mezopotámiai királyhoz. Sulgi Sarrukínhoz és Narám-
Színhez hasonlóan később az irodalmi művek kedvelt
alakjává avanzsált. Mindkét nagy írnokiskola – a nippuri
és az uri – őt tisztelte alapítóként, bőkezűen támogatta a
sumer irodalmat és kultúrát, sőt azt állította, hogy
ifjúkorában elsajátította az írnoki ismereteket az
edubbában, avagy iskolában. Az efféle neveltetés
ugyanolyan ritka volt a mezopotámiai királyok, mint a
társadalom más rétegei esetében.

49
Hallo, W. W., The Coronation of Ur-Nammu [Ur-Nammu
megkoronázása], JCS 20, 1966, 133-141; lásd még uő, The Cultic
Setting of Sumerian Poetry [A sumer költészet kultikus környezete], in:
XVIIème rencontre assyriologique, szerk. A. Finet, Bruxelles, 1970,
116-134.
 12. kép. A helytartó palotája és Sú-Szín temploma Esnunnában.
Alaprajz és rekonstrukció. A III. uri dinasztia korabeli helytartó által Sú-
Színnek ajánlott szentély (az alaprajzon jobboldalt) a babilóniai tágas
szentélyű templomalaprajzok egyik legkiválóbb példája. A szentély a
palotához kapcsolódik, később a helytartó fia, Ilsú-ilija egy további
kápolnaegyüttessel bővítette a nyugati végén, amely szinte pontos
másolata volt a templomnak, és talán fogadócsarnokként funkcionált.
Lloyd nyomán.
 UR BUKÁSA

Keveset tudunk a III. uri dinasztia uralkodóinak katonai

vállalkozásairól, az első királyok monumentális építészeti
programjai azonban hihetővé teszik azt az állításukat, mely
szerint az ország virágzott uralmuk alatt. Feliratainak
békés hangneme ellenére Ur-Nammu feltételezhetően
csatában esett el, ami ritka végzetnek számított
Mezopotámiai királyainál, és a későbbi írnokok is nehezen
tudták elképzelni, miért ezt kapta „jutalmul” láthatóan
jámbor életéért. Sulgi utolsó évnevei megélénkülő katonai
tevékenységről árulkodnak, fia és egyben örököse, Amar-
Szín (Amar-Szuena, Kr. e. 2046-2038) életéről azonban
keveset őrzött meg a hagyomány azon kívül, hogy folytatta
apja építkezéseit, és hogy egy cipő „harapásába” halt bele
(talán elmérgesedett a lába). Apja mellé temették az Urban
még ma is látható díszes mauzóleumokba. 50 Sajnos ezeket
még az ókorban kifosztották, de az ajtókról származó
aranylemezek és a falakat borító, agát- és lazúrkővel
kirakott aranylapok maradványai árulkodnak egykori
nagyszerűségükről és – feltehetően elámi – kirablóik
zsákmányának értékéről.
Sulgihoz hasonlóan Amar-Színt és fivérét, Sú-Színt (Su-
Szuen) is már életükben istenné avatták. Az új, tágas
fülkéjű templomszerkezet egyik legszebb példáját Tell
Aszmarban (Esnunna) találták meg, a III. uri dinasztia
egyik helytartója által emeltetett és az isteni Sú-Színnek
ajánlott szentély formájában. Sú-Szín feliratai több
információt tartalmaznak fivérei feliratainál; már látszanak
belőlük annak a katasztrófának az előjelei, amely miatt
Ibbi-Szín (Kr. e. 2028-2004) majd elveszíti a birodalmat.
Sú-Szín korában hallunk először egy sémi nép, a nyugati

50
Lásd Michalowski, P., The Death of Sulgi [Sulgi halála], Orientalia 46,
1977, 220-225; Moorey, P. R. S., Where Did They Bury the Kings of the
IIIrd Dynasty of Ur? [Hová temették a III. uri dinasztia királyait?], Iraq
46, 1984, 1-18.
sivatagból érkező martuk vagy amurrúk komoly
betöréséről Babilóniába. A portyázok ellen a király falat
emeltetett, amelynek a Muriq-Tidnim („ami távol tartja a
tidnumokat”, azaz az egyik nomád martu törzset) nevet
adták. Egy töredékes levél, amelynek szerzője a
munkálatokat segítő technikai tanácsadó bizottság egyik
„szakértője”, meglepő adatokkal szolgál, például hogy a
tervek szerint a fal „26 dupla óra” (kb. 270 km) hosszú lett
volna, és felépítéséhez mindkét folyam, a Tigris és az
Eufrátesz partját is át akarták vágni. 51
Sú-Szín fala még annyira sem volt hatásos, mint a
történelem más nagy falai, és utóda idején növekedett az
amurrú nyomás. Az amurrúk betörései, valamint az
elámiak portyái arra kényszerítették Ibbi-Színt, hogy nagy
falakat és erődítményeket emeljen Ur és Nippur köré.
Helytartói, felbátorodva az országban uralkodó zavaros
viszonyokon, sorra függetlenné váltak, és maguk
gondoskodtak védelmükről. A szétesés fokozatosan ment
végbe, noha sok esetben az Urnak tett hűségeskü
nyilvánvalóan puszta formalitás volt. Az egyik ilyen
önállósodó helytartó, Ilsú-ilija újjáépíttette az esnunnai
Sú-Szín-szentély melletti kis palotakörzetet, és kibővítette
egy – a templomhoz hasonló alaprajzú – kápolnával,
amelyet talán fogadóteremként használt, bár nem követelt
magának isteni státust. Egy Tell Rimahból előkerült,
későbbi (óbabiloni) palota fogadóterme szintén a breitraum
templomalaprajzot követi, noha ekkorra már megszűnt az
uralkodók istenként való imádásának szokása. Az efféle
bizonyítékok ismét arra a jelentős tényre figyelmeztetnek
bennünket, hogy egy templomi fülke vagy az isten
„fogadószobája” és a királyi fogadóterem között sokkal
kevésbé tettek különbséget, mint mi a „vallásos” és „világi”
helyek között. Mindkettőnek ugyanaz volt a funkciója, és
semmi meglepő nincs az uralkodók – legyenek bár istenek

51
Gadd, C. J., Babylonia c. 2120-1800 BC [Babilónia Kr. e. 2120-1800
körül], CAH I. 2, 909-910.
vagy királyok – fogadására szolgáló helyiségek alapvető
hasonlóságában. 52 Esnunnában az eredeti palota
fogadóterme egy trónteremből állt, amelyhez kövezett út
vezetett egy elő- és egy belső udvar között, a végében
lépcsőházzal – mindez egyértelmű előképe a hasonló
funkciójú, későbbi asszír épületeknek. Mindkét stílusú
trónterem látható Mári palotájában, így nyilvánvaló, hogy
nem volt semmiféle kötelező jellegű előírás hasonló típusú
termek építésére.
A III. uri dinasztia végét az akkád királyok bukásához
hasonlóan gyakran említi a későbbi jóslatirodalom:
eszerint a nép nem engedelmeskedett többé a királynak,
felkelések és lázadások törtek ki. A martuk betörése valódi
katasztrófát jelentett. Egy feltevés szerint Sumer egyfajta
„Maginot-vonal-mentalitásnak” esett áldozatul: amint a
külső védelmet áttörték, nem volt képes többé hatékony
védekezésre. A nagyobb városokat elvágták egymástól, a
szántóföldek parlagon hevertek, miután a lakosság a
városfalak védelmébe menekült. Az árak súlyos éhínségről
és gazdasági összeomlásról árulkodnak: Ibbi-Szín
uralkodásának 7. és 8. évében a gabona ára a rendes ár
hatvanszorosára szökött. Ibbi-Szín 24, talán 25 évig védte
trónját, bár a vége felé „birodalma” már alig terjedt túl
magán Ur városán. Ur végül az elámiak és egy zagroszi
hegyi nép, a szuk (szuák) csapásai nyomán elesett: a
győztesek feldúlták, Ibbi-Színt pedig addig példátlan
módon fogolyként hurcolták Elámba. A sumer költészet
egyik legmegrendítőbb darabja ekként írja le a
katasztrófát:

„E napon a városban a fény kihúnyt,

romokban a város…
a szemétdombot népe tölti meg,
kidobott cserép nincsen rajta,

52
Oates, D., The Excavations at Tell al Rimah, 1971 [Ásatások Tell al-
Rimában, 1971], Iraq 32, 1972, különösen 80-82.
 falain rések tátonganak, jajgat a nép,
tágas kapuiban, hol ki-be sétáltak, hullák hevernek,
terein, hol ünnepet tartottak, tetemek szerteszét,
utcáin, hol fel-alá jártak, hullák hevernek,
az Ország ünnepének színhelyén tetemek halmai,
omlik az Ország vére, mint réz, mint ón
a kohógödörben,
folynak szét a hullák, mint juhfaggyú a napon…”
(Sirató Ur város fölött, ford. Komoróczy Géza) 53

A III. URI DINASZTIA UTÓDAI

Iszinből származó szövegek szerint egy bizonyos Isbi-Erra,

aki Máriból származott és Ibbi-Szín északi hadseregének
parancsnoka volt, már Ibbi-Szín uralkodásának 10. vagy
II. évében önállósult és vetélytársává lett a királynak. Az új
főváros, Iszin (Isan Bahrijat, kb. 30 km-re délre Nippurtól)
nem számított kiemelkedő városnak azelőtt, az Isbi-Erra
által alapított dinasztia azonban különösebb ellenállás
nélkül uralkodott a következő száz évben. Ó és örökösei
külsőségekben és igazgatási módszereikben követték uri
elődeiket, és ugyanúgy isteni tiszteletet követeltek
maguknak – utolsóként a mezopotámiai dinasztiák között.
Moha ekkorra már mindenütt, még Urban is az akkád volt
a legelterjedtebb nyelv, az iszini királyok továbbra is a
sumert használták hivatalos nyelvként, és támogatták a
sumer kultúrát ápoló írnokiskolákat. A sumer nyelvet a
következő csaknem kétezer évben továbbra is tanították a
babilóniai iskolákban, és jogi, valamint vallási használata
is megmaradt, de ezután már egyetlen dinasztiának sem
volt hivatalos nyelve.
Ur bukása után néhány évvel Isbi-Errának sikerült
kiűznie az elámiakat, így Közép-Babilónia mellett
hatalmába kerítette a délen fekvő régi sumer városokat is.

53
Groenewegen Frankfort, H. A. in: Frankfort et alii 1949, 155; a teljes
szöveg újabb fordítását lásd: ANET 455-463.
Fia, Sú-ilisu (Kr. e. 1984-1975) visszaszerezte Elámból Ur
holdistenének elrabolt szobrát, és ő, valamint közvetlen
utódai az ősi, fényes „Ur királya” címmel büszkélkedtek,
noha székhelyük Iszin maradt. Ismét béke és virágzás
köszöntött Babilóniára. Az ókori világ legnagyobb irodalmi
alkotásainak némelyikét e dinasztia írnokainak
köszönhetjük, akik a régi szövegek másolásával sok
felbecsülhetetlen értékű történelmi és irodalmi művet
őriztek meg, melyekből olykor csupán egyetlen példány
maradt fenn. Ekkor állították össze a Sumer királylista
végső változatát, azzal a céllal, hogy legitimálják Iszin
igényét Ur örökségére, azaz Enlil támogatására.

13. kép. Az uri Gipar alaprajza Enanatum átépítése után (Kr. e. 1940
k.). A Ningal istennőnek szentelt főszentély a délkeleti részen található.
Az entu főpapnők szállása a jelek szerint az északi részen volt. A „B7”
egy rejtélyes épületegyüttest jelöl, amelyhez két azonosítatlan kis
szentély csatlakozik. Három sztélé állt benne, amelyeket Amar-Szín
ajánlott fel Ningalnak, és feltehetőleg Enanatum helyezte át őket ide.
Woolley nyomán.
 Ismé-Dagan uralkodása idejéből (Kr. e. 1953-1935) a
lagasi Uruinimgina óta először hallunk ismét a társadalmi
és gazdasági bajok felszámolásáról. Korabeli feliratok
szerint Nippur városának adóját eltörölték, és polgárait
felmentették bizonyos kötelezettségeik alól. Ismé-Dagan a
feliratokban úgy szerepel, mint a király, aki „igazságot tett
az országban”, mely kifejezés majdnem biztosan
valamilyen társadalmi vagy gazdasági reformra utal. A
dinasztia legkorábbi ismert, még mindig sumer
hagyományt követő törvénygyűjteménye a fia, Lipit-Istár
(Kr. e. 1934-1924) idejéből származik. Ismé-Dagan lánya,
Enanatuma, Manna akkori főpapnője újjáépíttette az uri
papnők lakóházaként funkcionáló Gipart.
Az Enunmah-szentély raktárainak a későbbi larszai
királyok idejéből származó feljegyzései szerint „az
italáldozat helyén” rendszeresen ajánlottak fel sajtot, vajat
és datolyát két korábbi főpapnőnek (enfunak), akik közül
az egyik Enanatum volt. 54 Ez a halott entuk valamiféle
kultuszára utal, és bizonyítja, mekkora tiszteletnek
örvendett Enanatum. A Gipar épületéhez tartozott egy
temető is, de a Woolley által ott feltárt boltozatos
sírkamrák – tartalmuk alapján legalábbis – későbbi, kassú
kori eredetűek.
Egy Ismé-Dagan idejében keletkezett vers ismét említést
tesz a művelt földeken portyázó amurrúkról. Lipit-Istár
uralmának elején alapította meg Gungunum (Kr. e. 1932-
1906) az első amurrú dinasztiát délen, Larszában. Nem
ismeretes, mennyi ideig uralkodott ez a larszai dinasztia.
Gungunum őse állítólag egy bizonyos Maplanum volt, aki
egyes feltételezések szerint az uri Ibbi-Szín kortársa volt,
róla azonban amurrú eredetű nevén kívül semmit sem
tudunk. Bár a királylista egy későbbi változata

54
Weadock, P. N., The Giparu at Ur [Az uri Giparu], Iraq 37, 1975, 104.
A hasonló III. uri dinasztia-korabeli eljárásokat illetően lásd
Michalowski, P., Orientalia 46, 1977, 221 skk.
Maplanumhoz köti a larszai dinasztia megalapítását,
egyetlen király felirata sem került elő Gungunum
uralkodása előtt, kivéve egyetlen téglafeliratot, amelyen
bátyja, Zabája csupán „az amurrúk sejkjének” nevezi
magát.

A MARTUK VAGY AMURRÚK

Itt az ideje, hogy bővebben szóljunk az amurrúkról, akik a

források szerint ilyen nagy felfordulást okoztak Urban és
másutt délen Ibbi-Szín idején, és akik a következő két
évszázadban több új dinasztiát is alapítottak, nemcsak
Babilónia városaiban, hanem Assurban, Máriban,
valamint északnyugatra Qatnában és Aleppóban is. Az
„amurrú” szó (akkádul amurrum) a sumer martuból ered,
ennek jelentése egyszerűen „Nyugat”, mind földrajzi
értelemben, mind a nyugati sivatag különböző törzseire
alkalmazva, akik először a III. uri dinasztia szövegeiben
jelennek meg. A városlakók nem voltak túlzottan jó
véleménnyel a martu törzsekről. Sú-Szín egyik felirata így
beszél róluk: „pusztító nép, vadállati ösztönökkel…
emberek, akik nem ismerik a gabonát” – ez a letelepült
földművesek szemében egyenértékű volt a barbársággal;
egy későbbi vers szerint pedig e törzsek nem jobbak a
vadaknál, a háború a lételemük, szarvasgombát túrnak ki
maguknak a sivatagban, főzés és sütés nélkül eszik a
húst, nincsenek házaik, és még a halottaikat sem temetik
el. 55 Azonban már a farai és akkád szövegekben is találunk
olyan, martunak nevezett személyeket, akik békésen élnek
és dolgoznak Babilóniában. A lagasi Eannatumnak
állítólag „tidnum [törzsi] neve” volt, a III. uri dinasztia
idején és az óbabiloni korban pedig olyan
szövegkörnyezetben említik a nyugati sémi (amurrú)
neveket, amely arra utal, hogy viselőik teljes mértékben

55
Civil, M., Su-Sin's Historical Inscriptions [Su-Szín történeti feliratai],
JCS 21, 1967, 31; Kramer 1963, 164.
beilleszkedtek a letelepült mezopotámiai társadalomba.
Épp ezek a nevek őrizték meg írott formában egyedül ezt a
nyugati sémi dialektust, a Kr. e. 2. évezredben az amurrúk
által alapított dinasztiák ugyanis az akkád (keleti sémi)
nyelvet használták, legalábbis írásban. 56
A nomád csoportok betörése és letelepedése akkor is,
ma is a letelepedett és a törzsi társadalmak bonyolult
kölcsönhatásainak függvénye, amely gyakran szül
félreértéseket. Vitathatatlan, hogy ezek a népek időnként
rázúdultak a művelt földekre – egy sumer mítosz szerint
„úgy keringenek Uruk falain túl, mint a madárrajok” de az
ilyen betörések általában alkalmi portyák voltak, s nem
inváziók. Gazdasági kényszer, illetve a szegénység
nyomása alatt a nomádok gyakran álltak be
mezőgazdasági munkásnak, vagy, mint azt a korabeli
források rendszeresen említik, zsoldos katonának. Mások
szándékosan választották a zsoldospályát, melynek
vonzerejét a szolgálatért kapott földbirtok és a hadjáratok
során szerezhető zsákmány jelentette. Ily módon pásztorok
csoportjai, sőt néha egész törzsek átvették nemcsak
szomszédaik letelepedett életmódját, hanem nyelvét és
kultúráját is. Persze a beduin sejkségtől meglehetősen
kanyargós út vezetett a városok királyi méltóságáig, és
azok a nomád népcsoportok, amelyek valódi városlakóvá
lettek, egy ideig még földművelő szomszédaik függésében
éltek.
A Máriból előkerült óbabiloni levéltár, amelyről a
következő fejezetben bővebben is szó lesz, több nyugati

56
Néhány kutató megkülönbözteti a III. uri dinasztia-korabeli
„amurrúkat” az óbabiloni kor „nyugati sémijeitől”, így többek között
Gadd, C. J. in: CAH I. 2, 627; manapság elfogadottabb az a nézet,
amely a két korszak neveinek feltűnő hasonlóságát hangsúlyozza, vö.
Buccellati, G., The Amorites of the Ur III Period [A III. uri dinasztia
korának amurrúi], Napoli, 1966; Gelb, I. J., An Old Babylonian List of
Amorites [Amurrú nevek egy óbabiloni jegyzékben], JAOS 88, 1968,
39-46. Jelen könyvben mindkét csoportot – akkád nevükön –
amurrúnak hívjuk.
sémi törzset is említ, amelyek vagy teljes mértékben
pásztorkodó életet éltek, vagy olyan helyi uralkodók
szolgálatában álltak, akik maguk is amurrú eredetűek
voltak, mint például Mári királyai. Egy palotabeli
tisztviselő levelében, amelyet Zimri-Limnek, Mári
királyának (Kr. e. 1782-1759), Hammurapi kortársának
írt, emlékezteti urát arra, hogy ő egyrészt a hanák vezetője
– ez a törzsszövetség sok zsoldost adott –, „másrészt
azonban az akkádok királya is”. 57 A korszak egy másik
törzsszövetsége a maru- vagy binu-jamináké volt; a név,
amelynek jelentése „Dél fiai”, nyelvi rokonságban áll az
ószövetségi Benjámin névvel. A törzsek vándorlása és belső
felépítésük gyakorlatilag ugyanazt a mintát követte, mint a
mai beduinoké. 58 Az amurrú sejket akkádul abumnak,
„atyának” szólították, és a mai törzsi társadalmakhoz
hasonlóan ő viselt minden felelősséget követőinek tetteiért.
Ezeket a sivatagi sejkeket Mári uralkodói tisztelettel és
meglehetős diplomáciai érzékkel – bár olykor némiképp
türelmetlenül – kezelték. Több levél is megvilágítja
összetett kapcsolatukat:

Az asszír Samsi-Adadtól fiának, Mári helytartójának:

„Jaszmah-Adadnak mondja Samsi-Adad, a te apád:

Tábláidat, amelyeket hozzám küldtél, meghallgattam.
Amit a Máriamina [egy nomád törzs] adóösszeírásáról
írtál: a Máriamina törzsbeliek az adóösszeírásra nem
jöttek le. Ha cenzust tartasz nekik, akkor testvéreik, a
Rabbaia törzsbeliek, akik a túlparton, Jamhad
országban laknak, meghallván, meglátván őket, az
országukba nem térnek ide vissza. Semmiben se
tartsál cenzust nekik. Utasításodat nyomatékosan
közöld velük; ilyen utasítást adjál nekik, hogy »A király
útra kel; mindannyian, még a kicsik is, gyűljetek

57
ARMTW, 76.
58
Kupper 1957; Oates 1968, 8-15, 38.
 össze; a nemzetség, amelynek harcosai nem gyűlnek
össze, egy embert (is) visszahagynak, az 'tiltottat evett'
[szentségtörést követ el]!«”
(ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza)

A második levél sürgetőbb:

„Uramnak mondja [Máriban] Bahdi-Lim, a te szolgád:

Már ötödik napja várakozom a Hana segédcsapatokra
a megbeszélt helyen, de a katonák nem gyülekeznek.
A Hana segédcsapatok eljöttek ugyan a pusztából, de
most saját táborukban vannak. Egy vagy két üzenetet
küldtem nekik, hogy jöjjenek, de nem gyülekeztek; már
három napja ennek, és még mindig nem gyülekeznek.
Ha uram beleegyezik, ki kellene végezni egy
bebörtönzött bűnözőt. Vágják le a fejét, és hordják
körbe a tábor körül, egészen Hutnimig és Appanig,
hogy a katonák megijedjenek és gyorsan
idegyűljenek.” 59

Az óbabiloni korszak vége felé egy babiloni király

rendeletében „akkádok és amurrúk” szerepelnek a helyi
lakosság megjelöléseként, a Kr. e. 2. évezred közepére
azonban, úgy tűnik, a nyugati sémi népek – akiket csak a
neveikből ismerünk – teljesen beolvadtak a babilóniai
népességbe. Szíriában és Palesztinában viszont továbbra is
a népesség domináns elemét alkották egészen addig, amíg
a nomád törzsek következő betörése egy újabb nyugati
sémi dialektust nem hozott magával: az arámit.

A LARSZAI KIRÁLYOK

Az amurrú Gungunum (Kr. e. 1932-1906) trónra lépésével

Larsza helyzete megerősödött. Hódításai közül kiemelkedik
Ur megszerzése Iszintől, amivel Larsza hatalmába kerítette

59
Oppenheim 1968, 96-98; ARMT I, 6; II, 48.
a jövedelmező perzsa-öböli kereskedelmet, amely Ur
bukása óta egyre sorvadt. Azt, hogy a két város között nem
volt nyílt konfliktus, jelzi az uri holdisten főpapnőinek
folyamatos sora: mind Ismé-Dagan, mind Lipit-Istár lánya
megtarthatta tisztségét Gungunum alatt. Iszin egyik Lipit-
Istár utáni királya felajánlást tett Urban, miközben a város
már Larsza fennhatósága alatt állt. Gungunum mind a
„Sumer és Akkád királya”, mind az „Ur királya” címet
felvette, és utódaival együtt sokat tett Larsza politikai és
gazdasági helyzetének javításáért. Az egyik legérdekesebb
archívum, amely ebből a korszakból maradt fenn, az Ur és
Dilmun (Bahrein szigete) között újraéledő tengeri
kereskedelemmel foglalkozik. 60 A szövegek Gungunum és
két utóda idejéből származnak, és élénk kereskedelemről
számolnak be, amelyet egy csoport tengerjáró kereskedő –
az alik Tilmun, azaz „dilmuni utazók” – tartott a kezében,
magánszemélyektől kapott tőke segítségével. E
magánszemélyek fix részesedést kaptak a nyereségből, a
kockázatból viszont semmit sem vállaltak. (Több mint száz
évvel később Hammurapi törvénykönyve sikertelen
kísérletet tett arra, hogy az ilyen befektetőket rávegye, ne
csak a profitból, hanem a kockázatból is vegyék ki
részüket, lásd §98.)
A dilmuni kereskedelem fő árucikke a réz volt,
öntvények és késztermékek formájában. Óriási
mennyiségű rezet importáltak, és a palotának tisztes
bevételt jelentettek a behozatali vámok. A források
elefántcsontot, aranyat, lazúrkőtömböket, drágaköveket,
„halszemeket” (gyöngyöket) és más luxuscikket is
említenek. Dilmun ebben a kereskedelemben közvetítő
szerepet játszott, a nyersanyagokat és egyéb termékeket
60
Oppenheim, A. L., The Seafaring Merchants of Ur [Ur tengeri
kereskedői], JAOS 74, 1954, 6-17. Az ókori Dilmun szinte bizonyosan
magában foglalta Bahreint és a szomszédos szárazföld egy részét is.
Lásd még Hallo, W. W.–Buchanan, B., A 'Persian Gulf' Seal on an Old
Babylonian Mercantile Agreement [Egy „perzsa-öbölbeli” pecsét egy
óbabiloni kereskedelmi szerződésen], AS 16, 1965, 199-209.
Kelet-Iránból, Maganból és Meluhhából szerezte be, majd
eladta az alik Tilmunnek olyan babilóniai árucikkekért,
mint az olaj, a gabona és az értékes szőttesek. Ez nagy
változást jelentett az akkád királyok idejéhez képest,
amikor a Maganból és Meluhhából jövő hajók egyenesen
Akkád város dokkjaiban kötöttek ki.
A larszai dinasztia egyik legfőbb gondja a vízellátás volt.
Ha a királyi feliratokban említett rengeteg csatornázási
munkát és a korszak évneveit nézzük, kitűnik, hogy a
vízellátás minden későbbi óbabiloni király fő feladatát
jelentette. Larszában azonban különösen sürgetővé vált a
kérdés megoldása, vélhetően amiatt, hogy főcsatornáját
valamely ismeretlen ellenség eltorlaszolta. Forrásaink
beszámolnak róla, hogy egy bizonyos Múr-Adad (Kr. e.
1865-1850), aki „a tömegből való” volt, és államcsínnyel
ragadta magához a város feletti hatalmat, lerombolta az
átkos gátat. A vízhiány miatt egyre éleződött a konfliktus
Iszinnel. Múr-Adad fia, Szín-iddinam (Kr. e. 1849-1843)
olyasmire kényszerült, amire talán a lagasi Entemena óta
(Kr. e. 2404-2375) nem volt példa: kimélyítette a Tigris egy
csatornáját, és „örökkön folyó, kiapadhatatlan vízforrást”
vezetett onnan Larszába. 61
Iszin és Larsza művészete kevéssé különbözik a III. uri
dinasztia sumer hagyományaitól. Elterjedt a terrakotta
használata: a kor kisebb jelentőségű emlékei között
számtalan, a szegények által felajánlott agyagtábla
található, amelyeket tömegével állítottak elő nyitott
sablonok segítségével, és nyilván a templomok közelében
árultak.
A Sumer királylista, valamint a korban keletkezett
uralkodói himnuszok továbbra is azt az ideológiát
61
Van Dijk, J., Une insurrection générale au pays de Larsa avant
l'avènement de Nuradad [Általános felkelés Larsza környékén Núr-
Adad trónra lépése előtt], JCS 19, 1965, 1-25; Jacobsen, T.–Adams, R.
M., Salt and Silt in Ancient Mesopotamian Agriculture [Só és üledék az
ókori mezopotámiai földművelésben], Science 128, 1958, 1252. Lásd
még Walters, S. D., Water for Larsa [Larsza vize], New Haven,1970.
közvetítették, hogy Sumer és Akkád egységes ország,
egyetlen királlyal. Nyilvánvaló azonban, hogy az Iszin korai
királyai alatti békét eddigre már az évszázados rivalizálás
korszaka váltotta fel, amelyben a hatalom egyik kisállamtól
a másikhoz került. Eleinte, úgy tűnik, Iszin és Larsza
játszott főszerepet – bár a politikai hódításokról tudósító
királyfeliratok gyakran fiktívek. A Kr. e. 19. század végére
azonban Iszin lehanyatlott, helyéért Larsza, Assur és
Esnunna vetélkedett egymással. A Kr. e. 19. század elején
egy amurrú dinasztia jelenik meg Babilonban – most
hallunk először a városról azóta, hogy neve rövid időre
felbukkant a királyi helytartók székhelyei között a III. uri
dinasztia idején. Az új dinasztia legfontosabb tagja
Hammurapi volt, kétségkívül korának legismertebb alakja.
Az ő uralkodása lesz a következő fejezet témája.
 HARMADIK FEJEZET

Az óbabiloni korszak

BABILON AZ I. DINASZTIA KORÁBAN

Babilonban Kr. e. 1894-ben egy amurrú dinasztia került

hatalomra. Ez a dinasztia emelte a várost arra a
kiemelkedő pozícióra, amelyet – ha politikailag nem is
mindig, eszmeileg azonban mindenképp – az
elkövetkezendő kétezer év során elfoglalt. Mint láttuk,
Babilon eddig nem játszott fontos szerepet az ország
történetében, száz év múlva azonban már ez a város
uralta, még ha rövid időre is, egész Mezopotámiát, illetve
kölcsönözte a nevét Sumer és Akkád területének, mely név
még ma is közismert. Az ékírásos szövegek és vélhetően a
lakosság többségének nyelve ekkoriban már a modern
kutatók által babiloninak, pontosabban –
megkülönböztetendő a későbbi dialektusoktól –
óbabiloninak nevezett nyelv volt. A régészek óbabiloni
kornak nevezik az Ur bukásától (kb. Kr. e. 2004) Babilon
hettita kirablásáig (Kr. e. 1595) eltelt időszakot, bár az
írásban és nyelvben csak valamivel később – leginkább a
Kr. e. 20. század végétől, az iszini királyok 4. vagy 5.
nemzedékétől – mutatkoznak azok a változások, amelyeket
a filológusok óbabiloni jellegzetességnek tartanak. A
babiloni nem új nyelv volt, hanem az akkád egy kései
nyelvjárása; az akkád királyok és a megelőző korszak
nyelvét ezért óakkádnak nevezik, hogy megkülönböztessék
a babilonitól.
Babilon létezésére legkorábban a kora dinasztikus
korszak végétől vannak bizonyítékok; legalábbis ebből a
korból származó agyagcserepek kerültek elő a
helyszínről. 62 Sar-kali-sarri akkád király idejére a város
már két templommal büszkélkedhetett, az uri királyok
korára pedig elég fontossá vált ahhoz, hogy helytartói
székhely legyen. Babilon nevéről (akkádul Bab-ilim, „isten
kapuja”, a Bibliában Bábel) hosszú ideig úgy tartották,
pusztán az eredeti sumer név (Kadingirra) fordítása. A
város neve azonban elsőként akkád formájában, Bab-
ilimként bukkan fel, ezért ma már azt feltételezik, hogy ez
egy korábbi – ismeretlen jelentésű – Babil névalak
másodlagos, népetimológiai úton létrejött formája. 63 Jóval
később a többes számú Bab-ilarii („az istenek kapuja”)
alakot használták, ebből lett a görög Βαβυλών, amelyből a
mai Babilon név származik.
A későbbi, szinte bizonyosan hamis hagyomány szerint
Babilon már korán vallási központ volt. Bár az Eszagila,
Marduk (Babilon főistenének) temploma már a III. uri
dinasztia idején is létezett, maga Marduk csak évszázadok
múlva, valószínűleg a kassú vagy még későbbi korban
nyerte el a panteon vezetőjének nagybecsű rangját. Az I.
dinasztia alapítójának, Szumuabumnak a korából (Kr. e.
1894-1881) fennmaradt évnevek említést sem tesznek
Mardukról; csak utóda, Szumu-la-El – akit a dinasztia
valódi alapítójaként tiszteltek – 21. uralkodási évéből
származnak Marduknak tett felajánlások. Az évnevek
tanúsága szerint Szumu-la-El egy trónust készített az
istennek aranyból és ezüstből, két év múlva pedig egy
szobrot Marduk feleségének, Szarpanitumnak. A jóval
későbbi történet, mely szerint Sarrukín szentségtörést
követett el, amikor Babilon szent talajából egy részt
felhasznált Akkád város alapításához – szó szerint felépítve
Babilon „mását” Akkád városa mellett –, nyilvánvalóan azt

62
Gibson, M., The City and Area of Kish [Kis városa és vidéke], Miami,
1972, 37, 49. jegyzet.
63
Gelb, I. J., The Name of Babylon [Babilon neve], Journal of the
Institute of Asian Studies 1, 1955, 1-4.
a célt szolgálta, hogy alátámassza Babilon igényét a szent
városi rangra.
Az I. dinasztia elődeiről keveset tudunk, bár egy – ma a
British Museumban őrzött – tábla felsorol néhány „őst”,
valószínűleg törzsi sejket; ez a lista sok szempontból
emlékeztet egy másik amurrú király, a néhány nemzedék
múlva Assur trónját megszerző Samsi-Adad
genealógiájára. 64 A dinasztia első éveiről sincs túl sok
forrásunk. Szumuabum egy „nagy városfal” felhúzásával
kezdte uralmát, amelyet még utóda trónra lépésekor sem
fejeztek be. Babilon viszonylagos gyengeségét jelzi, hogy
Szumuabum még a közeli Kis feletti fennhatóságát sem
tudta biztosítani: utóda kénytelen volt kifosztani a várost.
Az első babiloni királyok évnevei több új csatorna építését
is említik, és Babilon későbbi gazdagsága részben talán
azoknak az erőfeszítéseknek köszönhető, amelyet ők és
utódaik a vízellátás javítása érdekében tettek.
Hammurapi (Kr. e. 1792-1750) trónra lépésekor
Babilon még mindig egyike volt csupán a térség
kisállamainak. A korabeli feliratokból roppant ingatag
politikai viszonyokra derül fény: az egymással vetélkedő
királyságok kérészéletű szövetségeket kötöttek egymással
és egymás ellen, a hatalmi helyzet állandóan változott. Az
intrikálásban való jártasság ugyanúgy szükséges volt a
sikerhez, mint az anyagi erőforrások feletti ellenőrzés. Egy
gyakran idézett levél jól mutatja a helyzetet:

„Nincs király, aki egyedül erős lehetne. Tíz vagy tizenöt

király követi a babiloni Hammurapit, ugyanennyi a
larszai Rím-Színt, az esnunnai Ibal-pi-elt, a qatnai
Amut-pi-elt, húsz király pedig a jamhadi [aleppói]
Jarim-Lim követője.” 65

64
Finkelstein, J. J., The Genealogy of the Hammurapi Dynasty
[Hammurapi dinasztiájának genealógiája]. JCS 20, 1966, 95-118.
65
Dossin, G., Les archives épistolaires du Palais de Mari [A mári palota
levéltára], Syria 19, 1938, 117.
Hammurapi első uralkodási évei nem lehettek túl
biztatóak. Délen a nagy hatalmú Rím-Szín uralkodott (Kr.
e. 1822-1763), Babilontól északra Esnunna terjeszkedett
egészen az Eufráteszig, a távoli északon pedig a bölcs
Samsi-Adad által irányított Assur kapott erőre és szerzett
kiterjedt birtokokat nyugaton. Rím-Szín családja
meglehetősen érdekes: bátyját, Warad-Színt (Kr. e. 1834-
1823) apjuk, a ravasz sejk, Kudur-mabuk ültette Larsza
trónjára azáltal, hogy megdöntötte a várost rövid ideig (Kr.
e. 1835) uraló Szilli-Adad uralmát, aki Kazallu állam
hűbérese volt. Kudur-mabuk, valamint apjának neve
elámi, Kudur-mabuk azonban az „amurrúk és Jamutbal [a
Tigristől keletre fekvő terület, ahová a III. uri dinasztia
korában amurrúk telepedtek be] sejkje” címet viselte.
Valószínűleg egy amurrú családról lehet szó, amely
valamikor Elám királyának szolgálatába állt. Kudur-
mabuk fiainak neve azonban akkád, míg lányát sumer
néven, Enaneduként szentelték az uri holdisten
főpapnőjévé. Ez a legszebb példája a nomád törzsfőtől a
babilóniai uralkodóig vezető életpályának. Az iszini és uri
királyokhoz hasonlóan Rím-Színt is istenként tisztelték
Riválisa, Hammurapi viszont soha nem vett fel semmilyen
isteni címet, és a későbbi királyok Babilont követték e
tekintetben.
Első évneveinek tanúsága szerint Hammurapi
kezdetben a belső igazgatás megreformálásán dolgozott.
Második évében „igazságot tett az országban” – ez azokra a
reformokra utal, amelyek a híres törvénygyűjtemény
kiadásában érték el csúcspontjukat. Itt azonban még nem
magukról a törvényekről van szó, hanem egy
misarumrendeletről, azaz törvénykezési reformról, amellyel
a kor királyai általános szokás szerint uralkodásukat
kezdték. Hammurapi első harminc évéből csupán
hárommal kapcsolatban hallunk katonai tevékenységről;
Babilon csak uralkodása második felében vált jelentős
hatalommá. A kor domináns személyisége kétségkívül
Samsi-Adad volt (kb. Kr. e. 1813-1781), 66 és csupán a
régészeti felfedezések véletlenszerűsége folytán vált
ismertebbé Hammurapi neve.
Samsi-Adad kiváló hadvezér és szervező volt. Erőteljes
személyiségét jól mutatják azok a levelek, amelyek – 13000
másik ékírásos szöveggel együtt – Mári királyi palotájából
kerültek elő.
Mári abban az időben fontos állomáshelynek számított
a karavánok és az Eufráteszen közlekedő hajók számára. A
városállam élén az asszír király helytartójaként az
uralkodó kevésbé tehetséges kisebbik fia, Jaszmah-Adad
állt. Rátermettebb bátyja, Ismé-Dagan a Tigristől keletre,
Assurtól északra fekvő közigazgatási központ, Ekallatum
helytartójaként szolgált, maga Samsi-Adad pedig két
fővárosból, Assurból és Subat-Enlilből kormányzott (utóbbi
helység Szíria északkeleti részén található, talán Chagar
Bazar helyén, ahonnan a korból származó kormányzati
levéltár került napvilágra). A Máriban talált levéltár anyaga
kb. Kr. e. 1810 és 1760 között keletkezett, és az ókori
leletek között egyedülálló módon nyújt betekintést a napi
eseményekbe. 67 A Samsi-Adad és fiai között zajló családi
levelezés különösen érdekes mind a korszak politikája,
mind a levelek emberi vonatkozásai miatt.
Jaszmah-Adad a jelek szerint nemtörődöm ifjú lehetett,
mert az apja állandó szemrehányással illette:
66
A korszak kronológiája távolról sem biztos. Egy Babilonban írott és
Hammurapi 10. évére datált szerződés az eskürésznél együtt említi
Hammurapit és Samsi-Adadot. Amennyiben Hammurapi trónra
lépését Kr. e. 1792-re tesszük, Samsi-Adadnak Kr. e. 1782-ben még
életben kellett lennie, márpedig ezt az asszír királylista kizárja, vö.
Oates 1968, 27-28. Jelenlegi ismereteink alapján ez az ellentmondás
nem oldható fel.
67
Megjelent: Archives royales de Mari, átírt és lefordított szövegek
(ARMT) I-XIX, Paris, 1950-. Az idézett levelek a következők: I, 61; I,
108; IV, 70; II, 23; II, 31; II, 34; II, 49; II, 72. Vö. Laessoe, J., People of
Ancient Assyria [Az ókori Asszíria népe], London 1963, 44-53; Kupper,
J.–R. (szerk.), La Civilisation de Mari [Mári civilizációja]. XVème
rencontre assyriologique, Liège, 1967.
14. kép. Az ún. „Zimri-Lim beiktatása” Máriban, amely a B udvartól (15.
kép) délre található tágas fogadócsarnok bejáratánál előkerült nagy
falfestmény központi részét alkotja. A királyt Istár istennő előtt
láthatjuk, több más isten társaságában. Istár itt harci alakját viseli:
mindkét vállából egy szablyák által körülvett buzogány nő ki. A fekete,
vörös, sárga, kék és barna árnyalatait használták a festéshez. Parrot
nyomán.
 15. kép. Zimri-Lim nagy palotájához Máriban több mint 260 szoba és
udvar tartozott. A dupla trónterem-lakosztály délre található a belső
udvartól (B), amelyet festményekkel osztottak fel, ezek legtöbbje I.
Samsi-Adad korából származik és némelyikük 2 méter magas. A
hatalmas, bonyolult alaprajz végső formáját Zimri-Lim alatt érte el, bár
az épület kezdeteit - a legkorábbi (az A udvartól délre fekvő) trónterem
falfestményeinek Gudea és Ur-Nammu sztéléihez való hasonlósága
miatt a Kr.e. 3. évezred végére datálják. Parrot és Hawkes nyomán.

„Gyermek vagy-e, avagy férfi, nincs-e szakáll az

álladon? Most, hogy felnőttél, még mindig nincs
otthonod….Ki vezeti a házadat? Nem úgy van-e, hogy
ha egy tisztviselő csupán két vagy három napra
elhanyagolja a feladatát, összeomlik az igazgatás?
Miért nem neveztél ki hát egy embert erre a
tisztségre?”
A továbbiakban Ismé-Dagan egy nagy győzelméről esik szó,
majd a levél így folytatódik:

„Miközben a bátyád győzelmeket arat, te el sem

hagyod [Márit], és a nők között heverészel.”

Más levelekben is halljuk ugyanezt:

„Ami pedig téged illet, meddig kell még nekünk

irányítani téged? … Mikor leszel már képes igazgatni a
saját házadat? Nem látod, hogy a bátyád messzi földre
vezet hadakat?”

Ismé-Dagan szintén gyakorta dorgálta a fivérét. Egy

alkalommal ezt írta neki:

„Miért siránkozol emiatt? Nem méltó férfihoz az ilyen

viselkedés.” 68

Ismé-Dagan, bár sokkal tehetségesebb volt tunya öccsénél,

rátermettség tekintetében mégsem ért fel apjához. Samsi-
Adad halála után a dinasztia hatalma lehanyatlott, és a
levelek tanúsága szerint Hammurapi elég erős volt ahhoz,
hogy katonai segítséget kérjen, sőt követeljen az asszír
királytól. Ismé-Dagan legalábbis egy alkalommal
meglehetősen mogorván válaszolt, és Hammurapi panaszt
tett nála a csekély mérvű támogatás miatt. Máriban Zimri-
Lim, a korábbi király fia, megdöntötte az erélytelen
Jaszmah-Adadot. Zimri-Lim (Kr. e. 1782-1759) nevével
gyakran találkozunk a levelekben, amelyek egy része a
király Hammurapi udvarában élő megbízottaitól származó
jelentés. Korabeli szokás szerint mindkét király tartott
„külföldi tanácsadókat” az udvarában, akik – a mai
nagykövetekhez hasonlóan – pozíciójukat kihasználva

68
Lásd a 67. jegyzetet.
jelentéseket küldtek haza a katonai és politikai helyzetről.
Zimri-Lim egyik tanácsadója, Ibal-pi-el, különösen
hivalkodik a babiloni ügyekben való tájékozottságával:

„Mikor Hammurapit gond nyomasztja, habozás nélkül

értem küldet, és én bárhol bemehetek hozzá; bármi is
zavarja őt, nekem elmondja.”

Egy alkalommal, amikor Hammurapihoz egy másik király

követei érkeztek, Ibal-pi-el félrevonta őket a palota
kapujában, mielőtt a babiloni uralkodó elé mehettek volna,
és megtudta tőlük küldetésük célját. Egy másik,
Hammurapinak küldött jelentés tartalmát pedig az
üzenetvivőket kísérő szamárhajcsárok árulták el neki.
Az államok vezetői közötti kapcsolatokat közös etikett
szabályozta. A rendszeres levél- és ajándékküldés a
barátság jelének számított, ezek elmaradása felért a
diplomáciai kapcsolatok megszakításával. A diplomáciai
küldetéseket különleges megbízottak intézték, érkezésük
és fogadásuk jelentős eseménynek számított. A helyi
tisztviselők feladata volt a követek gyors továbbküldése a
királyhoz. Jaszmah-Adad több alkalommal is csípős hangú
leveleket kapott apjától, amiért feltartja a hozzá küldött
követeket. Egyszer, miután megírta Samsi-Adadnak, hogy
egy követ nem tudja folytatni útját, valószínűleg a szekerén
esett kár miatt, a király gúnyos választ küldött: „Talán
nem tud szamárra szállni?” 69 (A mai olvasónak esetleg
feltűnhet, hogy nem lóról van szó. Azonban a vadló, Equus
caballus, nem őshonos Nyugat-Ázsiában. A háziasított
lovat, amelyet sumerül „külföldi szamárnak” vagy „hegyi
szamárnak” neveztek, akkor még csak pár évszázada
ismerték Mezopotámiában, és egyáltalán nem övezte olyan
csodálat, mint később. Sőt, csekély értékű állatnak

69
ARMT II, 33; Munn-Rankin, J. M., Diplomacy in Western Asia in the
Early Second Millennium BC [Diplomácia Nyugat-Ázsiában a Kr. e. 2.
évezred elején], Iraq 18, 1956, 68-110.
tartották, amely nem méltó egy előkelő úrhoz. Egy Zimri-
Limhez írott levél arra kéri a királyt, hogyne alázza meg
magát ilyen barbársággal: „Őrizd meg, uram, királyi
tekintélyedet. Ne szállj lóra, hanem szamarak vonta
szekéren menj!” 70)
A kicsiny államok fejedelmei – akik szinte egytől egyig a
hajdan fényes „király” címet viselték – nem erejük, hanem
éppen gyengeségük miatt foglalkoztak ennyit a levelek fő
témáját adó diplomáciával és szövetségek kötésével. Zimri-
Lim 10000 embert kér Babilontól, Hammurapi
ugyanennyit kap Máritól. A levelek hangneme is
érdeklődésre tarthat számot. Miközben a helyi
adminisztráció ügyeit tömör és egyenes beszéddel intézik,
a nemzetközi kapcsolatok ápolása olyan körmönfont
virágnyelven folyik, amely sokban már az akkád mai
megfelelőjére, az arabra emlékeztet, amelyben egyenesen
udvariatlanságnak számít nemet mondani. Az egyenrangú
uralkodók „testvéremnek”, úr és vazallus „atyámnak” és
„fiamnak” szólítja egymást, míg a közvetlen alattvalók
„uramként” hivatkoznak a királyra.

BABILON FELEMELKEDÉSE

Az általános erőtlenség és védelmi célú diplomácia kora

Hammurapi 29. uralkodási évében – látszólag egy csapásra
– véget ért: a babiloni király agresszívabb politikát kezdett
folytatni. Néhány éven belül uralma alá hajtotta nemcsak

70
ARMT VI, 76; Drawer, M. S., The Domestication of the Horse [A ló
háziasítása], in: Ucko, P. J.–Dimbleby, G. W. (szerk.), The
Domestication and Exploitation of Plants and Animals [A növények és
állatok háziasítása és felhasználása], London, 1969; lásd még Bökönyi,
S., An Early Representation of Domesticated Horse in North
Mesopotamia [A háziasított ló egy korai ábrázolása Észak-
Mezopotámiából], Sumer 28, 1972, 35-38 (azonban a szelenkahije-i
csontokat ma már nem tartják lócsontoknak); Zarins, J., The
Domesticated Equidae of Third Millennium BC Mesopotamia [A Kr. e. 3.
évezredi Mezopotámia háziasított lóféléi], JCS 30, 1978, 3-17.
Babilóniát, hanem rövid időre Asszíriát is. Először Elámot
és erős szövetségeseit győzte le, köztük Szubartut (azaz az
Ismé-Dagan vezette Asszíriát) és Esnunnát, majd a
következő évben (Kr. e. 1763) a Rím-Szín vezette Larszát
hódoltatta. Egy Máriba küldött, támogatást kérő levél
szerint Esnunna is támogatta őt ebben a hadjáratban,
noha a következő évben a feljegyzések újra egy Asszíria és
Esnunna felett aratott nagy győzelemről beszélnek. A
korábban larszai fennhatóság alatt álló Dél-Babilónia
megszerzésével Hammurapi felvehette a hagyományos
„Sumer és Akkád királya” címet, erre későbbi feliratai
szerint nagyon büszke volt.
Babilónia egyesítése után Hammurapi korábbi
szövetségese, Zimri-Lim ellen fordult. A Máriban talált,
Hammurapi 32. évére datált agyagcímkék, amelyeket
eredetileg az ékírásos feljegyzéseket tároló kosarakra
erősítettek, bemutatják nemcsak a város megszállását,
hanem azt is, amint a babiloni hivatalnoki kar összeírja
Zimri-Lim levéltárának anyagát. 71 Mári megtartása
nehézségeket okozhatott, mert két év múlva (Kr. e. 1759)
Hammurapi leromboltatta a falait. Asszíriában és
Esnunnában megmaradtak a lázadás fészkei, de a
törvénygyűjtemény bevezetője nyilvánvalóvá teszi
Hammurapi uralmát Assur és Ninivé felett. Uralkodása
végére tehát Hammurapi egész Mezopotámia urává vált.
Feliratai tanúsága szerint nem csupán Sumer és Akkád
hagyományos királyságának, hanem az akkád királyok
birodalmának örököseként is tekintett magára, bár az
utóbbiak teljesítményét aligha érte el. Narám-Színhez
hasonlóan „a Négy Világtáj királyának” címezte magát, ezt
– addig szokatlan módon – párhuzamosan használta a
„Sumer és Akkád királya” titulussal.

71
Thureau-Dangin, F., Sur les Etiquettes de Paniers à tablettes
provenant de Mari, Studia et Documenta ad lura Orientis Antiqui
Pertinentia, P. Koschaker Dedicatae, Leiden, 1939, 119– 120.
 Bár Hammurapinak nem sikerült maradandó államot
alapítania, Babilónia főbb városállamainak leigázásával és
az ország Babilon fennhatósága alatti – igaz, csupán
átmeneti időre szóló – egyesítésével óriási politikai hatást
gyakorolt Mezopotámia elkövetkező két évezredes
történetére. Babilon egy csapásra a királyság székhelye
lett, és ezt a pozícióját egészen a görög alapítású Szeleukia
létrejöttéig megtartotta. Vallási központként még tovább, a
Kr. u. I. századig működött, a nevét pedig ma is
titokzatosság lengi körül. Babilon későbbi kiemelt helyzetét
jelzi az is, hogy főistene, Marduk, átvette a nippuri
Enlilnek az ország feletti uralmat legitimizáló funkcióját,
bár ez a vallási téren történt változás csak jóval
Hammurapi uralkodása után következett be.
Hammurapi a kor szimbolikus alakja; nagy királyként
és törvényhozóként szerzett, máig élő hírneve azonban
legalább annyira köszönhető az uralma idejéből származó
ékírásos szövegek korai felfedezésének, mint valamely
különleges képességének. A híres sztélét, amelybe a
közismert törvénygyűjteményét vésette, a 20. század elején
egy Jacques de Morgan vezette francia régészeti expedíció
találta meg Szúszában, ahová egy későbbi elámi király
hadizsákmányaként került. A sztélét, amely a leghosszabb
ilyen jellegű mezopotámiai szöveg, hosszú ideig az első
törvényszövegnek tartották, a mári ásatásokat jóval
megelőzően előkerült levelek pedig Hammurapit nem
csupán hatékony, a legapróbb dolgokkal is törődő
adminisztrátorként, hanem igazságos és humánus, az
alattvalói jólétéről valóban gondoskodó uralkodóként
mutatták be. Azóta a kutatások némiképp árnyalták ezt a
képet, elhelyezve Hammurapi uralmát a kortárs királyok
között. Egy dolog azonban mindig is biztosítja majd
hírneve fennmaradását: az, hogy ő volt annak a
dinasztiának a legsikeresebb királya, amely Babilont
Nyugat-Ázsia vezető városává tette. Babilónia felett soha
többé nem uralkodtak déli városok, és az ország
történelme során végig meghatározóak maradtak azok a
szociokulturális vonások, amelyek Hammurapi idejében
alakultak ki.

A BABILÓNIAI TÁRSADALOM
HAMMURAPI KORÁBAN

A Hammurapi korából származó ékírásos szövegek: a híres

törvénygyűjtemény, a Rím-Szín idejéből maradt larszai
iratok, az északkelet-iraki Semsarában talált korabeli
levelek, valamint a mári és szippari archívumok együtt
jóval bőségesebb társadalmi-gazdasági anyagot
tartalmaznak, mint amilyennel sok más későbbi korból
rendelkezünk, akár még Nyugat-Európát illetően is. A
források e páratlan gazdagsága ellenére a babilóniai
társadalom több vonása – kik alkották a lakosságot,
hogyan éltek, milyen törvények szabályozták a
mindennapjaikat – máig tisztázatlan. Különösen nehéz
lefordítani azokat a szakmákra és társadalmi rétegekre
vonatkozó kifejezéseket, amelyek nagyon távol esnek mai
tapasztalatainktól, és eddig kevés kutatónak vagy akár
intézetnek volt elegendő ideje és pénze, hogy kiterjedt
elemző tanulmányokat végezzen az említett kérdések
megválaszolása kedvéért, már ha azok egyáltalán
megválaszolhatók. Bár a mári szövegek kiadása és az
ezeken, valamint a szippari archívumon alapuló
tanulmányok nyomán ma már jobban megértjük a korabeli
babilóniai társadalmat, e fejezet olvasása során az
olvasónak szem előtt kell tartania, hogy még mindig
komoly értelmezési problémákkal küszködünk.
A mezopotámiai társadalom talán legszembeszökőbb
állandó vonása a vagyoni helyzeten kívüli tagozódás
hiánya. A társadalmat lényegében két réteg alkotta: a
termelőeszközök – különösen a földek – tulajdonosai,
valamint a tőlük függő csoportok. 72 Némely ősi

72
Diakonoff, I. M., Socio-economic Classes in Babylonia and the
Babylonian Concept of Social Stratification [lásd az 1. fejezet 18.
civilizációtól eltérően itt nem létezett katonai réteg, és a
papságnak sem voltak kiváltságai. Hammurapi
törvénygyűjteménye három alapvető réteget különböztet
meg, ezeket óbabiloni nyelven awélumnak, muskénumnak
és wardumnak nevezik. Közülük egyedül az utolsó
jelentése egyértelmű („rabszolga”). Az awélum szó jelentése
egyszerűen csak „ember, férfi”. Általában „szabad
embernek” fordítják, ám pontos értelme, ha egyáltalán volt
ilyen, homályos számunkra. Olykor előkelő embert,
„nemest” jelöl, máskor bármilyen státusú szabad embert,
néha pedig bármely embert, legyen az király vagy
rabszolga. A szó jelentéstartománya kétségtelenül
magában foglalta az „úriember” értelmet, jogilag azonban
általában jelölte a polgárokat. Itt azonnal felmerül egy
probléma: miként definiálták a „polgárokat” Babilóniában?
Mindössze annyi bizonyos, hogy a városhoz vagy más
lakóhelyi közösséghez való tartozás alapvető jelentőségű
volt a mezopotámiai társadalomban. A polgárok
megjelölése is mar alim, „a város fiai”. Valószínű, hogy az
awélum földbirtokost vagy családfőt jelentett, de ebben
nem lehetünk bizonyosak.
Akárhogyan határozták is meg a polgárságot, belőlük
állt a puhrum, azaz a népgyűlés. Közülük a „vének”
(sibutum) egyfajta különleges tanácsot alkottak. Az
óbabiloni időszakban az alum („város”) és a puhrum
szinonim fogalmak voltak. A sibutum társadalmilag
előkelőbb helyet foglalt el, tagjai talán a legbefolyásosabb

jegyzetét]. A mezopotámiai társadalmi struktúra legjobb áttekintését

lásd Oppenheim 1964; az óbabiloni korszak társadalmát illetően lásd
még Harris, R., Ancient Sippar. A Demographic Study of an Old
Babylonian City (1894-1595 B. C.) [Az ókori Szippar. Egy óbabilóniai
város demográfiája (Kr. e. 1894-1595)], Istanbul, 1975, valamint
Oppenheim, A. L., A New Look at the Structure of Mesopotamian
Society [A mezopotámiai társadalom struktúrájának új értelmezése],
JESHO X, 1967, 1-16 és Charpin, D., Archives familiales et propriété
privée en Babylonie ancienne [Családi levéltárak és magántulajdon az
ókori Babilóniában], Paris, 1980.
családok fejei lehettek. Egy babiloni közmondás jól
szemlélteti, hogy a népgyűlésen való részvétel nem egy kis
kiváltságos csoport előjoga volt:

„Ne ácsorogj a gyűlésen,

ne kószálj a viszály helyén.
A viszályokban utolérhet a sorsod,
amellett tanúvá tehetnek,
hogy tanúskodj valaki más perében. 73

Lehet, hogy a fenti jó tanács nem éppen közösségi

szellemet tükröz, de mindenképpen mutatja, hogy bárki,
aki éppen jelen volt, részt vehetett a puhrum munkájában.
A népgyűlésben megnyilvánuló közösségi hatalom makacs
fennmaradása ebben a máskülönben autokratikus
társadalomban igen meglepő jelenség, és némileg
alátámasztja azt az elméletet, mely szerint a korábbi
sumer társadalomban a népgyűlés alkotta a legfőbb
politikai erőt, még a „királyt” is ez választotta. A népgyűlés
elnöki tiszte és a polgármesteri tisztség (rábiánum) még
ebben a későbbi korban is választott tisztség maradt, a
korábbi palúhoz hasonlóan.
Ami a muskénumot illeti, a szónak számtalan tudós
tanulmány ellenére vitatott a jelentése. 74 Az óbabiloni
korban bizonyos kontextusokban egy olyan csoportot
jelölt, amelyet megkülönböztettek az awélumtól és
valamiért alsóbbrendűnek tartottak annál. A muskénum
megkülönböztetett jogi helyzetének lényege az államtól
vagy a koronától való függés volt. Ezek a királyi emberek a
palotának tett szolgálatukért cserébe természetbeli javakat

73
Jacobsen, T., Primitive Democracy in Ancient Mesopotamia, 163-164.
74
A legújabb tanulmány e tárgyban: Kraus, F. R., Vom
mesopotamischen Menschen der altbabylonischen Zeit und seiner Welt
[Az óbabiloni kor mezopotámiai emberéről és világáról], Amsterdam,
1972; lásd még Speiser, E. A., The Muskenum [A muskénumok],
Orientalia 27, 1958, 19-28; von Soden, W., ZANF 56, 1964, 133-141.
vagy nem elidegeníthető földbirtokot kaptak. Az, hogy az
óbabiloni törvénygyűjteményekben ennyi külön kitétel
szerepel a muskénumra vonatkozóan, és mindig a palotával
azonosítják őket, talán azzal magyarázható, hogy a
muskénum, mivel nem volt tulajdonos, nem minősült
polgárnak, így nem védte a hagyományos szokásjog. Bár a
népgyűléseken muskénum is felszólalhatott, nem tartozott
az alum joghatósága alá.
A muskénum szó melléknévi igenév, magának a –
feltehetően amurrú eredetű – igének a jelentése „szájhoz
tett kézzel üdvözölni valakit”. A kéz szájhoz emelése a
tiszteletadás jele volt (talán ezt ábrázolja a larszai
bronzfigura is). A muskénum tehát olyasvalakit jelölhetett,
akinek kötelessége volt így köszönteni a nála magasabb
rangúakat. 75 Az alsóbbrendűséggel kapcsolatos asszociáció
miatt a szóhoz már az óbabiloni korban is a szegénység
képzete társult, később pedig ez lett az elsődleges
jelentése. A muskénum szó e jelentéssel került be nemcsak
a sémi nyelvekbe, hanem a franciába (mesquin) és az
olaszba (meschino) is. Az alapjelentés valamennyire
megmagyarázza azt a zavaró kétértelműséget, amely e
kifejezések használatára jellemző az óbabiloni korban: azt
mondták, hogy a palotával vagy a templommal szemben
minden polgár muskénum, mint ahogyan mindenki a király
wardumja.
A wardum szó „rabszolga” jelentése eléggé kézenfekvő,
bár a mezopotámiai rabszolgaság eléggé különbözött a
klasszikustól. Itt a földbirtokosok inkább béreseket
alkalmaztak, és nem találkozunk a római latifundiumokhoz
és bányákhoz hasonló, rabszolgák hatalmas tömegeit
foglalkoztató üzemekkel. Mezopotámiában a legtöbb
rabszolga helybéli volt: a fizetésképtelen férfiak és nők
gyakran eladták magukat vagy gyermekeiket, avagy

75
Goetze, A., The Laws of Eshnunna [Az esnunnai törvények], AASOR
31, 1956, 51-52; Sollberger, E., Old-Babylonian Worshipper Figurines
[Óbabiloni imádkozó szobrocskák], Iraq 31, 1969, 90-93.
hitelezőik tulajdonába kerültek. Kereskedelem útján
idegen rabszolgák is érkeztek, közülük a szubartuiak
(északiak) voltak a legkeresettebbek, a hadifoglyok pedig a
király, azaz az állam rabszolgáivá váltak. A közmunkára
kirendelt brigádokkal (ilyenekkel a mári levelekben
találkozunk), valamint a napszámosokkal együtt ők
építették az utakat, ásták ki a csatornákat, emeltek
erődöket, templomokat, művelték az állami földeket és
dolgoztak a palota üzemeiben. Az állami rabszolgákat
külön kaszárnyákban helyezték el, miután gondosan
feljegyezték nevüket, korukat és származási helyüket. A
templomi rabszolgák a hadifoglyok és a magánszemélyek
által adományozott szolgák közül kerültek ki.
A viszonylag csekély számú, magántulajdonban álló
rabszolgát nagyrészt a ház körül foglalkoztatták. A házban
született rabszolgák – legalábbis ebben a korban –
különleges helyzetnek örvendtek, és szokás volt olyan
rabszolgákat fogadni, akik öregkorukban gondoskodtak
adoptáló „szüléikről”, majd azok halála után
felszabadultak. Mindez arra utal, hogy az úr-szolga viszony
kölcsönös kötelezettségeken alapult. A rabszolga szökése
ritkaságnak számított, de ha mégis előfordult, az egyik
szöveg szerint a homlokukon a következő felirattal jelölték
meg őket: „Szökött szolga – fogd el!” A rabszolgákat
jellemző hajfonatuk (abbuttum) tette felismerhetővé,
némelyikükön valószínűleg „cédula” és béklyó is volt. 76 Az
óbabiloni korban egy rabszolgáért átlagosan kb. 20 sékel
ezüstöt kellett fizetni, de ez néha akár 90 sékelre is
emelkedhetett. A fizetett munkások átlagbére évi 10 sékel
körül mozgott. Jóval kifizetődőbb volt tehát a földbirtokos
számára, ha napszámosokat vett fel időszakos munkára,
mint ha rabszolgákat alkalmazott a mezőgazdasági

76
Oppenheim 1964, 356, 1. jegyzet; Goetze 1956, 128-129; lásd még
Gelb, I. J., Quantitative Evaluation of Slavery and Serfdom [A
rabszolgaság és jobbágyság kvantitatív felmérése], AOAT 25, 1976,
195-207.
termelésben. A földművelés messze legelterjedtebb formája
ebben az időszakban a béresek alkalmazása volt. A béres
vetőmagot, állatokat és szerszámokat kapott –
leggyakrabban kamatmentes kölcsön formájában –, ezért
cserébe a termés megállapított százalékával tartozott.

KÖZIGAZGATÁS

Az óbabiloni kor közigazgatási módszereivel kapcsolatban

néhány feltárt város, különösen Mári és Szippar régészeti
anyaga, valamint Hammurapi levelei a legfontosabb
forrásaink. Talán a legmegdöbbentőbb vonás, mely
forrásainkban tükröződik, a királyi hatalom mértéke.
Végső soron szinte mindenben a király volt illetékes; nem
volt olyan ügy, amelyet ne méltatott volna figyelemre.
Samsi-Adad alatt hatékony kancellária és könyvelőrészleg
működött, futárszolgálata pedig olyan gyors volt, hogy a
király – a korban szokatlan módon – gyakorta dátumot is
íratott a leveleire, olykor még a napszakot is megadva.
Katonai vészhelyzet esetén jelzőtüzeket gyújtottak; a tüzek
láncolata gyorsan eljuttatta az üzenetet az ország
legtávolabbi végébe is. Néha ugyan zavart okozott a
rendszer, mivel természetesen előre rögzíteni kellett, mit
jelent a jelzés. Egy alkalommal a rátermettséggel éppen
nem vádolható Jaszmah-Adadot amiatt osztotta ki a
bátyja, mert az egész jelzőtűzrendszert beindította csupán
egy portyázó csapat miatt:

„Jaszmah-Adadnak mondja Ismé-Dagan, a te bátyád:

Két tüzet is meggyújtottál az éjjel; lehet, hogy az egész
ország a segítségedre jön. Írj leveleket az országnak…
és küldd el leggyorsabb futáraiddal. Írd ezt: »Jelentős
számú ember jött portyázni, ezért gyújtottam a két
tüzet. Nem kell a segítségemre jönnötök.«” 77

77
Lásd a 67. jegyzetet.
Samsi-Adad a közigazgatást is magas fokon szervezte meg.
Az uralma alatt álló körzetekbe helytartókat nevezett ki, a
városokban állandó helyőrségek állomásoztak, a
hadjáratokra pedig további katonákat soroztak be a
letelepedett népességből és a nomádokból. Nurrugum
elfoglalásakor, ami uralkodása egyik legfontosabb katonai
eseményének számított, 60000 katonájáról tesznek
említést. 78 Minden hadjárat előtt összeírták a résztvevőket,
és gondoskodtak az ellátmány szétosztásáról. Bevezették a
népszámlálást is.
Hammurapi leveleinek jókora része
igazságszolgáltatással foglalkozik; ez mutatja, milyen
aktívan ellenőrizte a király a bírósági eljárásokat nemcsak
Babilonban, hanem más babilóniai városokban is. Elődei
idején a polgárok vitás ügyeit a városkapunál vagy a
templomok udvarán ülő bírák ítélték meg. Nem tudjuk, kik
lehettek ezek a bírák és hogyan választották ki őket, bár
bizonyos jelek arra utalnak, ad hoc módon jelölték ki őket
a „vének” vagy más jeles tisztviselők közül. Jelölésüket
feltehetően a templom végezte, noha a bírák nem voltak
papok, és nem létezett a „világitól” különálló „egyházi” jog
sem. Hammurapi idejében általános tendencia volt a
templomi feladatok átruházása a királyra, amibe
beletartozott a templomi tisztségek feletti ellenőrzés és a
bírói funkciók gyakorlása is. A források olyan állandó
bírák kijelölésére utalnak, akik közigazgatási feladatokat is
elláttak. Egyre fontosabb szerepet játszottak a „király
bírái” nevű tisztségviselők, akikkel először egy korábbi
uralkodó, Szabium idején (Kr. e. 1844-1831) találkozunk.
A királynak jogában állt személyesen ítélkezni, és bármely
magánszemélynek lehetősége volt közvetlenül hozzá
folyamodni igazságért.

78
Laessoe, J., IM 62100: A Letter from Tell Shemshara [Egy levél Tell
Semsarából], AS 16, 1965, 189-196; Oates 1968, 39.
 Az óbabiloni korban a puhrum bíróságként is működött.
A kisebb helyi ügyekben a polgármester és a vének
döntöttek; más eseteket az egész város elé vittek. Olykor a
feleket és tanúikat felszólították, hogy esküvel erősítsék
meg szavaikat; ha a bizonyítékok ellentmondtak, és
mindkét fél hajlandó volt megesküdni a maga igazára, az
isteneket hívták segítségül, istenítélet formájában.
Babilóniában ez a „folyóisten” hatókörébe tartozott, és – az
istenítélet középkori felfogásával ellentétben – úgy
tartották, hogy a bűnös süllyed el. Hammurapi
törvénygyűjteménye szerint a boszorkánysággal
kapcsolatos vádakat ilyen módszerrel „bizonyították be”.
Hammurapi leveleiből sok mindent megtudunk az
államigazgatás többi ágának, valamint általában a
közösségnek a működéséről. Meglepő, mennyi időt és
munkát áldoztak a közmunkákra, különösen a csatornák
rendben tartására, amelyek egyszerre jelentettek vízforrást
és szállítási útvonalat. A király és a templomok jelentős
vagyona földből, nyájakból és csordákból állt. A levelek
tanúsága alapján a nagyobb városok helytartói
felelősséggel tartoztak a körzetükben legeltetett állatokért,
és mind a királyi, mind a templomi nyájakra ugyanaz a
főpásztor felügyelt. Az összeírásokat elküldték
Hammurapinak, amiből kitűnik, hogy – legalábbis némely
esetben – a király a templomi jövedelmek beszedését is
ellenőrizte, nemcsak a sajátját. Azoknak az adószedőknek,
akik esetében az átadott összeg elmaradt a
meghatározottól, a saját vagyonukból kellett pótolniuk a
hiányt. A király alaposan szemmel tartotta tisztviselőit, és
több olyan levél is fennmaradt, amelyben utóbbiak
védekeznek nála a hanyagság vádjával szemben.
Hammurapi idejére nagyrészt megszűnt az a korábbi
gyakorlat, hogy a palotától függő személyeket
természetbeni juttatásokkal fizessék ki; ehelyett
földbirtokokat kaptak katonai vagy polgári szolgálataikért
cserébe. A szolgálat e rendszere az óbabiloni gazdaság
gerincévé vált, mert munkaerőt és a háborúkhoz
emberanyagot jelentett, biztosította az állam számára
létfontosságú feladatok elvégzését, és hatékony
földművelést tett lehetővé. A rendszer kulcsszava, amely az
óbabiloni és a kassú korban is megtalálható, az ilkum. Ezt
fordíthatjuk „hűbérbirtoknak”, hiszen ugyanúgy
beleértették mind a földet, mind a szolgálatot, mint a
középkori hűbér-birtok esetében, a babilóniai rendszer
azonban semmiképpen sem jelentett feudális kapcsolatot a
király és a haszonélvező között. Ilyen birtokot mind
magánszemély, mind csoport kaphatott, s egy személy
több birtokkal is rendelkezhetett. A hűbéri kötelezettséget
napokban adták meg, és néha lehetőség volt helyettest
állítani a vonatkozó kötelezettségek egy részének vagy
egészének elvégzésére. Nem tudjuk, mennyi időt kellett a
korona szolgálatában tölteni, de bizonyos jelek szerint
viszonylag rövid időszakokról volt szó.
A hűbérbirtokokat a hozzájuk kapcsolódó
kötelezettségek dacára nagyra értékelték: Hammurapinak
több levele foglalkozik azokkal a panaszokkal, amelyek a
hűbérbirtokból való jogtalan kizárással vagy kisemmizéssel
kapcsolatosak. Más levelek ilkumok adományozásáról,
határok megállapításáról, a föld elhanyagolásáról stb.
szólnak. Számos ilkummal rendelkező kézművest és
szakembert ismerhetünk meg belőlük, köztük íjászokat,
pásztorokat, pékeket, kovácsokat, ékszerészeket,
cipészeket, énekeseket és jövendőmondókat.
A törvénygyűjtemény több olyan csoportot is említ,
amely ilyen típusú földet birtokol. Ezek közül a redum és a
bairum katonai vagy rendfenntartó erőket jelenthetett. A
redum szót általában „katonának” fordítják, bár
anakronisztikus volna a modem hivatásos katonákhoz
hasonló embereket látni bennük. A háború nagyrészt
időszakos tevékenység volt, és a redumok mai kifejezéssel
élve „rendőri” feladatokat is elláttak a hadjáratokban való
részvétel mellett. Sőt egy igen érdekes falusi archívum
tanúsága alapján idejük zömét földműveléssel töltötték.79
Az archívum tulajdonosa, egy Ubarrum nevű redum, a
fivérével felváltva katonáskodott, illetve művelte földjeiket.
Ubarrumnak az ilkumján kívül máshonnan bérelt földje is
volt, juhaira és kecskéire hivatásos pásztorok vigyáztak A
szövegek legnagyobb része Ubarrum üzleti ügyeivel
foglalkozik, mégis ritka betekintést adnak egy – saját
földdel nem rendelkező – katonákból és földművesekből
álló kicsiny közösség mindennapjaiba, amelynek szürke
hétköznapjait a megszokott pereskedés, illetve az olyan
alkalmi botrányok tették színessé, mint amikor egy helyi
leány Babilonba szökött falubeli jegyese elől.
A redum nem adhatta vagy zálogosíthatta el királyi
javadalmát, a magasabb társadalmi rétegekbe tartozó
ilkum-tulajdonosok – például a naditumok és a
tamkarumok – viszont, akik nem szorultak rá a
földbirtokra, szabadon eladhatták azt, ha a vevő átvállalta
a kötelezettségeket.
A naditum szót „papnőnek” szokás fordítani. Ezek a nők
azonban, noha valamiként a templomhoz kötődtek,
különböző üzletekben is részt vettek – ezüstöt és gabonát
kölcsönöztek, tőkét biztosítottak kereskedelmi
expedíciókhoz stb. –, és fontos szerepet játszottak a
babilóniai gazdasági életben. A naditumok a templomhoz
kapcsolódó gagumbari („zárdában”) éltek. A
tamkarumokhoz („kereskedőkhöz”) hasonlóan házakba és
egyéb ingatlanokba fektették a pénzüket, amelyeket azután
bérletbe adtak. Bár férjhez mehettek, úgy tűnik, cölibátust
kellett fogadniuk. A zárdához fűződő kapcsolataik és
kötelezettségeik ellenére a naditumok, akik csaknem
mindig vagyonos családból származtak, magánszemélyként
éltek és tevékenykedtek. E sajátos, az óbabiloni korban
virágzó intézményre vonatkozó legfőbb források Szipparból

79
Landsberger, B, Remarks on the Archive of the Soldier Ubarrum
[Észrevételek Ubarrum katona leveleivel kapcsolatban], JCS 9, 1955,
121-131.
kerültek elő, ahol a gagum a Samas-templomhoz
kapcsolódott. 80
A tamkarum az óbabiloni kereskedelem központi alakja,
aki olykor inkább tűnik bankárnak, mint kereskedőnek.
Néha maga utazott az árujával, gyakrabban viszont a
samalluit, azaz „ügynökeit” küldte el. A tamkarum
lényegében magánvállalkozó volt, Hammurapi korának
forrásai azonban a tömegtermékek kiterjedt állami
kereskedelmére utalnak, amelyet hivatalos „ellenőrök”
(wakil tamkari) irányítottak. Másodlagos feladatként ezek a
tisztviselők szedték be és írták össze a tamkarumok és más
üzletemberek adóját. A tamkarumok tevékenységét
időnként a kereskedelmet szabályozó engedélyek
korlátozták. Az egyik levélben a következő szerepel:
„Megkérdeztük a tamkarumot, van-e királyi engedélye,
azután továbbengedtük. Azt a tamkarumot, akinek nincs
királyi engedélye, visszaküldjük Babilonba.” 81
Egy másik óbabiloni szakma, amelyet a törvények a
tamkarumhoz hasonlóan szabályoznak, a szabitum; a szó
hagyományos fordítása „fogadósné”. A szabitumok
fogadókat tartottak fenn, és részegítő italok készítésével és
eladásával foglalkoztak, ezenfelül pedig, úgy tűnik,
alapvető árucikkekkel is kereskedtek. Igazából semmi
szokatlan nincs abban, hogy a fogadókban efféle
kiskereskedelem is zajlott. 82 Az egyik leghíresebb

80
Harris, R., The Organization and Administration of the Cloister in
Ancient Babylonia [Az ókori babilóniai kolostorok szervezete és
irányítása], JESHO 6, 1963, 121-157; uő, Ancient Sippar [lásd a 3.
fejezet 72. jegyzetét].
81
Driver, G. R., A Problem of River-traffic [A folyami közlekedés
problémája], ZA 40, 1931, 228. A tamkarumokat illetően lásd Leemans,
W. F., The Old Babylonian Merchant [Az óbabiloni kereskedők], Leiden,
1950; uő, Foreign Trade in the Old Babylonian Period [Az óbabiloni kor
távolsági kereskedelme], Leiden, 1960.
82
Finkelstein, J. J., Ammisaduqa's Edict and the Babylonian 'Law
Codes' [Ammiszaduqa ediktuma és a babilóniai „törvénykönyvek”], JCS
15, 1961, 99, 11. jegyzet; lásd még Goetze 1956, 56 skk.
mezopotámiai „fogadósné”, Ku-Baba az egyik korai
dinasztia alapítója volt Kisben.

A BABILÓNIAI JOG

Itt az ideje, hogy közelebbről szemügyre vegyük

Hammurapi törvénygyűjteményét, amelyet már
említettünk korábban, és amely kétségkívül a legfontosabb
fennmaradt szöveg ebből a korszakból. Ez a leghosszabb
egybefüggő óbabiloni nyelvű felirat, így a kutatók
manapság ezen tanulják meg a nyelvet. A törvényeket 49
hasábban vésték bele a 2,25 méter magas bazalttömbbe. A
szöveg három részből áll: egy emelkedett és gyakran
archaizáló stílusú elő- és utószóból – magát a feliratot is
függőlegesen vésték, a legkorábbi ékírásos dokumentumok
mintájára –, valamint egy hosszú középső részből, amelyet
a modern kiadások 282 törvényre osztanak. A szöveg
értelmezése, de magának az oszlopnak a jellege és
felállításának célja is sok vitát hívott életre. Nyilvánvalóan
nem valódi „törvénygyűjteménnyel” van dolgunk. Tartalma
korántsem terjed ki minden kérdésre, és nincs jele annak,
hogy bírák vagy más tisztviselők gondoskodtak volna a
betartatásáról. Nem tudjuk, vajon a szokásjogot rögzíti-e
vagy új törvényeket hoz, netán csak megjelöli, mely témák
szorulnak kiegészítésre – esetleg mindegyik egyszerre.
Hogy a rendelkezések nem voltak kényszerítő erejűek,
bizonyítja az a tény, hogy több olyan bűntett, amelyért
Hammurapi halálbüntetést szab ki, újra szerepel egy
későbbi király, Ammi-szaduqa ediktumában. A
törvénygyűjtemény pontjai számos témát érintenek,
például kitérnek tulajdonjogi kérdésekre és a kereskedelmi
jog bizonyos területeire. Minden pont egy feltételes
mondat: ha ez történik, akkor ez lesz a büntetés. Lássunk
néhány példát:

1. Ha awélum awélumot bevádolván, gyilkosság

 vádját emelte ellene, de rá nem bizonyította: vádlója
ölessék meg.
22-23. Ha egy awélum rablást követvén el, elfogatott:
ez az awélum ölessék meg. Ha a rabló nem fogatott el:
a megrabolt awélum elveszett holmiját az isten előtt
tanúsítván, a város, valamint a rábiánum, (akinek)
földjén és területén a rablás történt, elveszett holmiját
térítse meg neki.
153. Ha egy awélum felesége más férfi miatt férjét
megölette: ezt az asszonyt húzzák karóba.
195. Ha egy fiú apját megütötte: kezét vágják le.
196. Ha egy awélum „awélum fiának” (mar-awilim) 83
szemét elpusztította: pusztítsák el az őszemét.
198. Ha muskénum szemét pusztította el, vagy
muskénum csontját törte el: egy mina ezüstöt fizessen.
202. Ha egy awélum nála rangosabb awélum arcát
megütötte: a nyilvánosság előtt hatvanat vágjanak rá
ökörbőr korbáccsal.
229-230. Ha egy építőmester egy awélumnak házat
épített, de munkáját nem készítette el szilárdul, úgy,
hogy a ház, amelyet épített, összedőlt, s a ház
gazdáját megölte: az illető építőmester ölessék meg. Ha
a ház gazdájának fiát ölte meg: az illető építőmester
fiát öljék meg. 84 (Hammurapi törvénykönyve; ÓKTCh,
ford. Dávid Antal)

Látványos újdonság a sumer időkhöz képest a talioelv

(„szemet szemért, fogat fogért”) megjelenése, amelyben
szinte bizonyosan amurrú szokások tükröződnek. A fenti

83
A mar-awilim szó pontos jelentése nem világos, de általában a
szabad emberekre vonatkozhatott (talán olyan awélumokra, akik nem
voltak egyben családfők is?).
84
Driver, G. R.–Miles, J. C., The Babylonian Laws [Babilon törvényei],
Oxford, 1952, 1955; lásd még ANET, valamint egy újabb kiadást:
Finet, A., Le Code de Hammurapi [Hammurapi törvénykönyve], Paris,
1973.
idézetekből kitűnik az awélumok és a muskénumok közötti
társadalmi különbség.
Hammurapi az utószóban mondja el, milyen céllal
állíttatta fel ezt a sztélét:

„Íme, az igazságos ítéletek (dinat misarím), amelyeket

Hammurapi, a tehetséges király életbe léptetett…
Hatalmas a gyöngét hogy meg ne károsíthassa, hogy
az árva és özvegy igazságukhoz juthassanak,
Babilonban… értékes szavaimat oszlopomra írván, »Az
igazságosság királya« nevet viselő képmásom előtt
felállítottam.”

A sztélé, amely Hammurapi 21. évében került a helyére,

egy későbbi helyen ismét szóba kerül:

„A kárvallott awélum, aki peres ügybe keveredik, jöjjön

csak el »Az igazságosság királya« [nevet viselő]
szobrom elé, s olvastassa el magának oszlopom
feliratát, hogy meghallván értékes szavaimat,
oszlopom felvilágosítsa őt ügyéről, ő lássa a rá
vonatkozó törvényt, szíve megkönnyebbülvén…”

Bár a sztélé szövege minden jövendőbeli királyt felszólít:

„az igazság szavait, amelyeket oszlopomra írtam, tartsa
tiszteletben,” az óbabiloni korból fennmaradt bírósági
anyagok és szerződések közül eddig csupán egyetlenegyet
ismerünk, amely a törvénygyűjteményre hivatkozik: egy
Urból származó, Hammurapi utódának 5. uralkodási
évében keletkezett, a föld megművelésével kapcsolatos
szerződés záró rendelkezése szerint szerződésszegés esetén
a földművest „az oszlop rendeléseinek megfelelően” kell
megbüntetni. 85 Bármi volt is jogi célja, Hammurapi

85
Edzard, D. 0., The Old Babylonian Period [Az óbabiloni korszak], in:
Bottero-Cassin-Vercoutter 1967, 221. Lásd még Kraus, F. R., Ein
törvénygyűjteményét mértékadó irodalmi alkotásnak
tartották: a szöveg Assur-bán-apli ninivei könyvtárából
előkerült, több mint tizenegy évszázaddal később
keletkezett másolatai segítettek az eredeti sztélé sérült
részei szövegének helyreállításában. Az oszlopnak talán
sokkal inkább az önigazolás, mint az igazságtevés volt a
valódi célja. Az előszó alapján a feliratot nagyrészt az
isteneknek szánták, hogy az az utókor számára
megörökítse Hammurapi, az igazságos király tetteit –
ebben pedig nem is lehetett volna sikeresebb.

A misarumfeliratok

Bár Hammurapi törvényei nem bírtak kötelező érvénnyel,

más jogi rendelkezések azonban igen; ezeket babiloni
nyelven misarumoknak nevezték. A misarumok rövid időre
szóló intézkedések voltak, amelyeket inkább szóban
hirdettek ki, és nem oszlopokra véstek; céljuk a társadalmi
és gazdasági gondok megszüntetése volt. E rendeletek
tehát jellegükben Uruinimgina ötszáz évvel korábban
született, társadalmi reformokat hirdető szövegére
emlékeztetnek, sőt valószínűleg arra vezethetők vissza.
Misarumfeliratokat az iszini és larszai királyok korából is
említenek, azonban csak Hammurapi idején váltak állandó
intézménnyé. A királyok első teljes uralkodási évükben
hirdettek ki ilyen jellegű rendelkezéseket, majd utána
bizonyos időközönként egészen uralmuk végéig,
feltehetően akkor, amikor a gazdasági körülmények
szükségessé tették a beavatkozást. A misarumok
tartalmára vonatkozóan a legjobb forrásunk Ammi-

Zentrales Problem des altmesopotamischen Rechtes [Az ókori

mezopotámiai jog egy központi problémája], Genova 8, 1960, 283-296.
szaduqa ediktuma, amely megőrzött egy ilyen rendeletet az
I. dinasztia utolsó előtti királyának korából. 86
Egy Hammurapi utódához intézett beadvány, amely egy
misarum alapján hozott döntés megmásítását kérvényezi,
fényt vet az ehhez hasonló királyi rendeletek gyakorlati
hatására:

„Mikor uram felemelte Szippar arany fáklyáját,

kihirdette a misarumot az őt szerető Samas
tiszteletére, és összehívta Szipparba Taribatumot, a
sapir redét, Babilon és Szippar bíráit, megvizsgálták
Szippar polgárainak ügyeit, »meghallgatták« a táblák
szavait a földek, házak és kertek vásárlásáról, és
összetörették azokat a táblákat, amelyek a misarum
értelmében szabaddá tették a földeket.” 87

Láttuk, hogy Hammurapi törvénykönyvének csupán

erkölcsi érvénye volt, ez a szöveg azonban nem hagy
kétséget afelől, hogy a misarum által elrendelt adó- és
kötelezettségelengedést a bíróságok a valóságban is
végrehajtották, még ha ezek az intézkedések csupán rövid
időre szóltak is.

AZ ÓBABILONI VÁROSOK

Hammurapi Babilonjáról sajnos alig tudunk valamit.

Ebből az időszakból származó házakat kiástak ugyan a
város Merkesz nevű negyedében, ám a Kr. e. 18. századi
rétegek nagy része a mai talajvízszint alá került, és
hagyományos régészeti feltárásra alkalmatlan. Más
helyszínekről viszont gazdag anyag került elő Mezopotámia

86
Kraus, F. R., Ein Edict des Königs Ammi-saduqa von Babylon [A
babiloni Ammi-szaduqa király egy ediktuma], Leiden, 1958, valamint
Finkelstein, JCS 15, 1961, 91-104 és uő, RA 63, 1969, 45-64.
87
Finkelstein, J. J., Some New Misharum Material and its Implications
[Néhány új misarumanyag és ennek jelentősége], AS 16, 1965, 236.
történetének e legjobban dokumentált korszakából. Sir
Leonard Woolley ásatásai nyomán, aki a larszai
fennhatóság idejéből származó magánházakat tárt fel
Urban, rendkívül élénk képpel rendelkezünk az óbabiloni
életről. Ezeket a „larszai” házakat Hammurapi utódának
idején pusztították el, aki a 10. uralkodási évében,
feltehetően egy helyi felkelés nyomán, „lerombolta Ur és
Uruk falait”.
 16. kép. A babilóniai városok lakókörzeteinek elenyésző részét tárták
eddig fel. Ezek a házak és üzletek (az óbabiloni Larsza-korból),
amelyeket Urban tárt fel Sir Leonard Wooley, ritka betekintést adnak a
mindennapi életbe. Több kisebb út menti szentély is napvilágra került
(A: „Kos-kápolna”, B: Hendur-szag istennő kápolnája, C: Nin-subur
kápolnája, D: Bazár-kápolna”). Woolley nyomán.

Több házon égésnyomok látszanak; éppen az erőszakos

vég segítette elő a bennük lévő ékírásos szövegek és más
hétköznapi tárgyak megőrződését. Még a háztulajdonosok
nevét is ismerjük: a Széles utca 1.-ben például (Woolley
oxfordi múltja szembetűnő, ha megnézzük az általa
készített alaprajz utcaneveit) Igmil-Szín, a tanító lakott:
ifjú tanítványainak több száz gyakorlótábláját találták meg
a romok között. Az Ó utca 1. Ea-naszir, az alik Tilmun
otthona volt (a Dilmunnal folytatott rézkereskedelemről az
előző fejezetben esett szó). A Füzér sor 14. számú háza
étteremként működött széles ablaka az utcára nyílt,
odabent téglából emelt pult állt, talán – a mai bazárok
kifőzdéihez hasonlóan – itt tették közszemlére az elkészült
ételeket. A konyhában kenyérsütőt és egy masszív
téglafalat találtak, amelynek tetejébe vályúkat mélyítettek
a hús sütésére szolgáló szénserpenyők számára. A házak,
úgy tűnik, kétemeletesek voltak és hasonlítottak az iraki
városok régi negyedeiben ma is látható belső udvaros
házakra; az ajtók és ablakok fakeretbe erősített nádból
készültek. Meglepő felfedezés volt a házak végében talált
keskeny, kövezett rész, amelyen kis házi kápolna és
csúcsíves családi sírbolt állt – ez változást jelent a korábbi
korokhoz képest, amikor a halottakat nagy temetőkben
hantolták el. Az út menti szentélyekből számos
agyagszobor és más fogadalmi tárgy került elő. 88

88
Woolley, Sir Leonard-Mallowan, Sir Max, The Old Babylonian Period
[Az óbabiloni korszak], LIE VII, London, 1976; Woolley, Sir Leonard,
Excavations at Ur [Ásatások Urban], 1954, 175 skk.
 Tell Harmal (a mai Bagdad külső kerületében, ókori
nevén Saduppum) Hammurapi hódítását megelőzően egy
kerület központja volt a kb. 30 km-re fekvő Esnunna
fennhatósága alatt. 89 Nevének jelentése „kincstár, összeíró
hivatal” – Saduppumnak ez lehetett az eredeti funkciója. A
Tell kis mérete (1,7 hektár, ami azt jelenti, hogy kisebb volt
sok őskori földművelő településnél) lehetővé tette, hogy az

17. kép. Saduppum (a mai Tell Harmal) óbabiloni városának délkeleti

része. A főtemplomban (A) mind a fő-, mind a mellékszentély (északon)
az óbabiloni korra jellemző tágas alaprajzú mintát követi, míg a város
délkeleti sarkában található kisebb ikerszentélyek (vastag feketével) a
későbbi asszír modellhez hasonló hosszúkás típust képviselik. (B:
igazgatási központ). Baqir nyomán.

Iraki Régészeti Hivatal a hely nagy részét feltárja; az

előkerült anyag egyedi bepillantást enged a négyezer évvel
ezelőtti babilóniai közigazgatásba. A várost masszív fallal
vették körül, tornyait támfallal támasztották meg. A főutca
mindkét oldalán egy-egy templom állt, bejáratukat
életnagyságú terrakottaoroszlánok védték, valamint a fő

89
Baqir, T., Tell Harmal, Baghdad, 1959.
adminisztratív központ épülettömbje. A szomszédos utcát
üzletek és kisebb szentélyek szegélyezték, valamint
magánházak, amelyek elrendezése némileg hasonlít az
Urban találtakéhoz. Tell Harmal jelentőségét két
körülmény adja: egyrészt az itt talált leletek gazdagsága
figyelmeztetés azon régészek számára, akik méretük
szerint rangsorolnák a feltáratlan helyszíneket; másrészt
nagyszámú ékírásos szöveg került elő innen. Ezek
igazgatási és irodalmi tárgyú feliratok, levelek, egy
törvénygyűjtemény az esnunnai Dadusa (Samsi-Adad
kortársa) uralkodása idejéből, földrajzi, zoológiai és
botanikai kifejezéseket tartalmazó szójegyzékek és – talán
a leginkább lenyűgöző lelet mind közül – néhány
matematikai szöveg. Ezek, több más táblához hasonlóan,
iskolai gyakorlószövegek, amelyeket a feltételezhetően itt
működő írnokiskola növendékei másoltak. A szövegek
rendkívüli matematikai jártasságról tanúskodnak: az egyik
szöveg például 1300 évvel megelőlegezi Püthagorasz tételét.
Több palota is előkerült a korszakból a mári
épületegyüttes mellett, amely Zimri-Lim idején (Kr. e.
1782-1759) nyerte el végső formáját, Urukban például
pompás palotát tártak fel Szín-kasid korából (Szín-kasid
független amurrú uralkodó volt, aki Szumu-la-El babiloni
király lányát vette nőül). 90 A legfontosabb palota azonban,
magáé Hammurapié, ma is ismeretlen. Gazdag anyagunk
van a vallásos építészettel kapcsolatban – Urból,
Harmalból, az idzsálibeli (ókori nevén Neribtum, Esnunna
fennhatósága alatt) Istár-Kititum templomából –, a
legszebb azonban az észak-iraki Tell Rimahból (az ókori
Karanából) került elő, amelyet már említettünk a III. uri
dinasztia korának építészeti technikáival foglalkozó
fejezetben. Rimahban monumentális templom és zikkurrat
épült Kr. e. 1800 körül Samsi-Adad támogatásával (Karana
ekkor Assur vazallusa volt), mely teljesen kitölti az ősi

90
Lenzen, H. J. et alii, Der Sinkasid-Palast [A Szinkasida-palota], UVB
20, 1964, 28-32 és 35. ábra
 18. kép. Az óbabiloni templomalaprajzok talán legszebb példája
Asszíriából, Tell Rimahból került elő. Ennek a Samsi-Adad által szinte
bizonyosan babilóniai kőművesekkel építtetett templomnak egyes
részeit több mint hatszáz éven át használták. Figyelemre méltóan jó
állapotban maradt meg, a zikkurrattal (a) szomszédos termek, köztük a
szentély (b) falai még mindig 7 méter magasak, (c: előcsarnok, d: udvar.)
D. Oates nyomán.
 19. kép. Tell Rimahban a templom, a zikkurat és a fő udvar (18. kép d)
külső homlokzatát díszítő, agyagtéglából készült bonyolult spirális
oszlopok és pálmatörzsek egyedülállóak a babilóniai építészetben. A
rekonstrukción a keleti homlokzatot és a főbejáratot láthatjuk, ahová
egy hosszú lépcsősoron lehetett feljutni az alant fekvő városból. D.
Oates nyomán.

város központi dombját. A templom alaprajza teljes

egészében babilóniai mintájú, bizonyos részletei pedig arról
árulkodnak, hogy babilóniai kőművesek is részt vettek az
építésében. 91 A hozzá kapcsolódó zikkurrat azonban
sajátosan asszír a déli zikkurratok (pl. Urban és
Babilonban) szabadon, önmagukban állnak. A rimahi
templom legeredetibb vonása a díszítése. A központi udvart
és a templom falait, valamint a zikkurratot több mint 270
féloszlop díszíti, közülük 50 bonyolult spirálokból és
kétféle pálmalevélmintázatból áll. Különösen
figyelemreméltóak a főkapu tornyaiba ágyazott masszív
oszlopok, amelyek mindegyike négy törzsből épül fel: két
egybefonódó spirálból és két pálmatörzsből.
Ez a bonyolult, díszes építmény teljes egészében
agyagtéglából épült; a szobákat és lépcsőket lenyűgöző
szakértelemmel elkészített sugaras boltívek fedik. Még a
városból a templomba vezető óriási lépcsősort is három,
egyre növekvő magasságú boltív hordozza. Az építmény
átgondolt tervezésre vall, amelynek során nagy gondot
fordítottak a külső homlokzatra. Megmaradását Karana
szegénységének köszönheti: gazdag patrónusa és védnöke

91
Oates, D., The Excavations at Tell al Rimah, 1966 [Ásatások Tell al-
Rimában, 1966], Iraq 29, 1967, 90, 94-95.
halála után a kicsiny királyság nemhogy befejezni nem
tudta az eredeti templomot, de később újjáépíteni sem,
mint más, tehetősebb dinasztiák. Az eredeti szentélyt – bár
egyre romosabb és düledezőbb állapotban – hatszáz éven
át használták; rendkívüli díszítése épp azért maradt épen,
mert a törmelék felgyülemlett a templomban. Egy hasonló
pálmatörzs-dekoráció azóta Urból is előkerült („Warad-Szín
bástyája”), de ezen kívül egyetlen más korabeli helységből
sem maradt fenn Rimah nagy templomához hasonló díszes
épület. Ezenkívül innen származnak az első díszítési céllal
alkalmazott faragott kő orthostatok, 92 amelyeket később
Asszíria és az akhaimenida Irán királyainak palotáiban
alkalmaznak. 93

92
A perzsa palotaépítészet egyik jellegzetes funkcionális építészeti
eleme. (B. A)
93
Oates, D., The Excavations at Tell al Rimah, 1965 [Ásatások Tell al-
Rimában, 1965], Iraq 28, 1966, XXXIV, b. ábra
 NEGYEDIK FEJEZET

Kassúk és káldok

BABILON BUKÁSA

A korban végbement társadalmi és gazdasági változások,

valamint az ország politikai egyesítése Hammurapi alatt
fordulópontot jelentenek Mezopotámia történelmében.
Babilónia központja immár végérvényesen északra
helyeződött át. Innentől fogva egyetlen más város sem
veszélyeztette komolyan Babilon tekintélyét – ami meglepő,
ha figyelembe vesszük Hammurapi utódainak láthatóan
szerény teljesítményét. Fia, Szamszu-ilúna (Kr. e. 1749-
1712) kezdetben sikerrel utánozta apja politikáját, délen
azonban hamarosan lázadással kellett szembenéznie –
ennek kapcsán már említettük, hogy Szamszu-ilúna
kifosztotta Urt –, és uralkodása végére Babilónia déli része
egészen Nippurig egy új dinasztia, az Iliman (Iluma-ilum)
által a déli mocsaras vidéken alapított Tengerföld kezébe
került. Tengerföld dinasztiája a korábbi iszini királyok
hagyományait folytatta, talán még egyfajta sumer
újjászületésben is reménykedett – későbbi királyai
legalábbis egyre kacifántosabb sumer neveket vettek fel.
Van olyan kutató, aki szerint Babilon I. dinasztiájának
hanyatlása idején délre, a Tengerföldre menekültek a
kultúra és tudás régi központjai, a babiloni és nippuri
„egyetemek”. 94 A tengerföldiek nem elégedtek meg azzal,
hogy Hammurapi halála után Babilon közvetlen
környékére is kiterjesszék uralmukat, hanem a Kr. e. 16.
század elején, valószínűleg csak átmeneti időre, sikerült
megszerezniük Babilon trónját is. Erre abból a

94
Landsberger, B., JCS 8, 1954, 70, 181. jegyzet; Hallo, W. W., Royal
Hymns and Mesopotamian Unity [Királyi himnuszok és a mezopotámiai
egység], JCS 17, 1963, 116-117.
királylistából következtethetünk, amelyben szerepel a
különben ismeretlen „Urukag” város tengerföldi
dinasztiája.
Szamszu-ilúna 9. évnevében szerepel a kassúk serege.
Moha a találkozás körülményeiről vagy kimeneteléről
sajnos semmi sem derül ki a szövegből, ez az első említése
annak az idegen népnek, amely százötven évvel később
majd átveszi Babilon örökségét. Mai tudásunk szerint a
kassúk a keleti hegyekből származtak bár neveik először
Nyugat-Babilóniában, az Eufrátesz környékén bukkannak
fel. A Kr. e. 17-16. század nagy politikai változásokat
hozott Nyugat-Ázsiában: a kassúk népe ugyanis csupán
egyike volt azoknak a nem sémi népeknek – a rövidesen
említendő hurrikkal és hettitákkal együtt –, akik nyomást
gyakoroltak északon a gyengülő babiloni királyságra. A
kassú nyelv hovatartozása még nem tisztázott, a kassúk
bizonyos vallási szokásai azonban az indoeurópai népekkel
való kapcsolatra utalnak. A kassúk először mezőgazdasági
munkásként jelennek meg Babilóniában. A Kr. e. 17.
század során a babilóniai üzleti dokumentumokon szereplő
személynevek tanúsítják folyamatos és a jelek szerint
békés beáramlásukat az országba; a század végére a kassú
telepesek már magában Babilonban is tulajdont szereztek.
Emellett azonban a kassúk Szamszu-ilúna korától kezdve
világos katonai fenyegetést is jelentettek. A kassú
hagyomány egy független állam megalapításáról szól
Babilónia határán, talán az Eufrátesz középső folyása
mentén fekvő Hanában vagy környékén. Erre utalhat, hogy
a hanai királyság egyik városa, Terqa – máskülönben
amurrú – királya a kassú Kastilias nevet viselte.
Szamszu-ilúna még fenntartotta Babilon uralmát az
északnyugati területek felett, az Eufrátesz középső vidéke
azonban fia, Abi-esuh (Kr. e. 1711-1684) idejére
bizonyosan elveszett. Abi-esuh uralkodásának egyetlen
jelentős eseménye az volt, hogy még „a Tigris
eltorlaszolásával” sem volt képes elfogni Ilimant, a
tengerföldi királyt. Nyilvánvaló, hogy Babilon I.
dinasztiájának utolsó királyai – bár Sumer és Akkád
városai nem kérdőjelezték meg uralmukat – egy mind
területileg, mind tekintélyében egyre kisebb súllyal
rendelkező országot kormányoztak, Uralkodásuk apró-
cseprő eseményeinél sokkal érdekesebbek azok a szövegek,
amelyek ebből az időszakból maradtak fenn. Közülük is
kiemelkednek az ún. „Vénusz-táblák”, amelyek fontos, bár
sajnos nem egyértelmű kronológiai adatokat
tartalmaznak, 95 valamint az előző fejezetben említett híres
rendelet. A kor irodalmi és gazdasági feljegyzései egy
továbbra is jómódú társadalom képét vetítik elénk,
amelyben virágzik a művészet – például egy szippari írnok
másolata hagyta ránk az Özönvíz-legenda egyik változatát
elbeszélő, Atrahaszisz című epikus ciklus egyetlen ismert
óbabiloni töredékét. Ammi-szaduqa rendeletének tanúsága
szerint Uruk, Iszin és Larsza ekkor még Babilon
fennhatósága alatt állt. Semmiféle jel nem utalt tehát a
közelgő végzetre, és a megsemmisítő csapás végül nem is
az eddig is problémát jelentő tengerföldiek vagy a kassúk
felől jött, hanem a messzi északon fekvő Kis-Ázsiából, az
indoeurópai hettiták feltörekvő királyságából. A hettita
uralkodó, I. Mursili (I. Murszilisz, kb. Kr. e. 1620-1595), a
babiloni Szamszu-ditana (Kr. e. 1626-1595) kortársa
fővárosából, Hattusából lerohanta Északnyugat-Szíriát,
majd az Eufrátesz völgye felé fordult, és láthatólag
ellenállás nélkül elérte Babilont. Mursili támadása
valószínűleg derült égből villámcsapásként érte a mit sem
sejtő Szamszu-ditanát. Babilont kifosztották, isteneit
elhurcolták. A hírneves I. dinasztia napjai véget értek (Kr.
e. 1595).

95
Neugebauer 1952; a legutóbbi kiadás: Reiner, E.–Pingree, D.,
Babylonian Planetary Omens, I: the Venus Tablet of Ammi-saduqa
[Babilóniai csillagászati ómenek, I: Ammi-szaduqa Vénusz-táblája],
Bibliotheca Mesopotamia 2; Walker, C., Episodes in the History of
Babylonian Astronomy [Fejezetek a babilóniai csillagászat
történetéből], Bulletin of the Society for Mesopotamian Studies 5, 1983,
14 (Toronto).
 Mursili ugyanolyan gyorsan vissza is tért Anatóliába,
mint ahogyan jött, de így is elkésett: már nem tudta
elfojtani azt az udvari összeesküvést, amely az ő
meggyilkolásával végződött. A zsákmány ugyan őt
gazdagította, a Mursili támadása nyomán keletkezett
hatalmi vákuumot azonban nem a sikeres hettita hódítók
töltötték be, hanem egy tengerföldi király, aki azonnal
kihasználta a város pusztulása nyomán előállt új helyzetet.
Babilon története közvetlenül a hettita támadás után
meglehetősen homályos. Egyetlen írott forrásunk sincs
erről a korszakról, így nyugodtan nevezhetjük ezt Babilon
„sötét korának”. Nem tudjuk, mennyi ideig tartott ez az
időszak, pedig ennek ismerete alapvetően érintené a Kr. e.
2. évezred kronológiáját. Úgy tűnik, Babilon bukása után
nem sokkal Tengerföld királya, Gulkisar ragadta magához
a város feletti uralmat. Erre onnan következtetünk, hogy
az ő dinasztiája közvetlenül Hammurapiét követi azon a
listán, amely a babiloni trón várományosait sorolja fel.
Ezenkívül pedig egy szokatlan és meglehetősen rejtélyes
szöveg – amely kétféle vörös üveg előállításának receptjét
tartalmazza – zárósora szerint a tábla Babilonban íródott
„abban az évben, amikor Gulkisar lett a király”. Bár ettől
még Gulkisarról nem tudtunk meg többet, maga a szöveg
igen érdekes. Nemcsak azért, mert olyan ritka jelekkel
írták, hogy régebben a kutatók titkosírásnak vélték,
hanem azért is, mert itt találjuk a legelső ismert receptet
az üveg előállítására vonatkozóan. Gulkisar említését ma
már írnoki hamisításnak tartjuk, 96 főleg mert egyetlen más
nyom sem maradt fenn ennek a tengerföldi királynak az
uralmáról; ennek ellenére nem kizárt, hogy a szöveg maga
ebből a korszakból származik. Különböző üvegtípusok
megnevezései szerepelnek a Kr. e. 2. évezred elejéről való
szólistákon is, sőt a III. uri dinasztia korában készült

96
Oppenheim, A. L. et alii, Glass and Glass Making in Ancient
Mesopotamia [Üveg és üveggyártás az ókori Mezopotámiában], New
York, 1970, 59 skk.
leltárak is említenek üveget, a Kr. e. 15. században pedig
már bonyolultabb, öntött üvegedényeket találunk. De
bármilyen szerepet játszott is Gulkisar akár az üveg, akár
Babilon történetében, a következő száz évben a tengerföldi
dinasztia hatékonyan megakadályozta, hogy a kassúk,
akik hamarosan követték őket a babiloni trónon, a déli
városokra is rátegyék a kezüket.

A KASSÚK 97

Az első kassú királyok száma és sorrendje ma még nem

tisztázott Az, aki feltehetőleg elsőként uralkodott
Babilonban, valószínűleg a dinasztia kilencedik királya, II.
Agum (-kakrime) volt. Agum a feliratok szerint
visszaszerezte a huszonnégy évig hettita „fogságban”
tartott Marduk és hitvese szobrait (ez tehát Kr. e. 1570
körül történhetett). Egy későbbi másolatról ismert, talán
hamisított felirat elbeszéli, hogyan állították helyre Marduk
szentélyét és készítettek új ruhát az istenszobornak az
elvesztett ékességek helyett. 98 Most, hogy az isten
visszatért Babilonba, a kassú királyok „megfoghatták
Marduk kezét”, és ez a szimbolikus gesztus, még ha nem is
feltétlenül tette őket legitimmé a helyi lakosság szemében,
legalábbis jelezte, hogy tiszteletben kívánják tartani
Babilon hagyományait. 99 Noha az új dinasztia kétségkívül
nem mezopotámiai eredetű volt, mégsem tekinthetjük őket

97
Brinkman, J. A., Materials and Studies for Kassite History I.
[Anyagok és tanulmányok a kassúk történelméhez], Chicago, 1976,
mely felülírja a fejezetben említett összes többi hivatkozást.
98
Brinkman, J. A., The Monarchy in the Time of the Kassite Dynasty
[Monarchia a kassú dinasztia korában], in: Le Palais et la Royalité [A
palota és a királyi hatalom]. XIXème rencontre assyriologique, Paris,
1974, 396, 7. jegyzet; Unger 1931, 276-279.
99
E szertartás hagyományos értelmezését megkérdőjelezte Grayson, A.
K., in: Chronicles and the Akitu Festival [Krónikák és az Akitu-
ünnepség], XVIIème rencontre assyriologique, Bruxelles, 1970, 164-
170.
idegen hódítóknak. A mezopotámiai történelem más
jövevényeihez hasonlóan őket is teljesen elnyelte a
kimeríthetetlennek tűnő mezopotámiai kultúra és tradíció.
Nemcsak a helyi szokásokat és vallást vették át, hanem a
babiloni nyelvet is – ha az írott források nem közölnék e
királyok szembeszökően idegen neveit, aligha sejtenénk,
hogy nem babiloni eredetűek A Mezopotámia történetét
kutató tudósok körében a kassú uralom kora nem igazán
népszerű: a múzeumi gyűjteményekben heverő több ezer
korabeli táblából csupán 900-at adtak ki, a többi elfeledve
porosodik a helyén. 100 Babilóniának ezt a korszakát
általában – némi joggal – a pangás időszakának tartják.
Mégsem szabad elfelednünk, hogy a kassúk négyszáz évig
uralták a területet, sokkal tovább, mint bármely másik –
akár helyi, akár idegen – dinasztia. Minden okunk megvan
azt hinni, hogy a kassú uralkodók a belpolitikában
engedékenyek és rugalmasak voltak, ugyanakkor sokkal
sikeresebben irányították Sumert, mint ismertebb akkád
vagy óbabiloni elődeik Kr. e. 1460 körül befejeződött a
Tengerföld meghódítása is, és ezután már Babilónia
politikai egységként működött, amit még jóval híresebb
uralkodóknak is csak ritkán sikerült elérniük. A kassúk
semlegesíteni tudták a fennhatóságuk alatt álló sumer
városállamok hagyományos szeparatizmusát; ezt bizonyára
elősegítette az a nagy építkezésekben megnyilvánuló
figyelem, amelyet a kései kassú királyok fordítottak erre a
régióra.

100
Brinkman, J. A., The Monarchy in the Time of the Kassite Dynasty
[lásd a 97. jegyzetet], 395. A 19. században egyedül Nippurból
körülbelül 18 000 kassú korból származó tábla került elő (Hilprecht,
H. V., Explorations in Bible Lands [Felfedezések a Biblia földjén],
Edinburgh, 1903, 414). A kassúk tanulmányozásának fő forrásai:
Balkan, K., Kassitenstudien: Die Sprache der Kassiten [Kassú
tanulmányok: A kassúk nyelve], AOS 37, 1954; Jaritz, K., Quellen zur
Geschichte der Kassu-Dynastie [Források a kassú dinasztia
történetéhez], MIO 6, 1958, 187-265, valamint Brinkman, J. A.,
Materials and Studies for Kassite History I. [lásd a 97. jegyzetet].
 A kassú belpolitika sikerei ellenére Babilónia
történelmének e szakaszára leginkább az jellemző, hogy a
hatalmi súlypont most először Mezopotámián kívülre
került. Említettük már a hettiták növekvő hatalmát, de
még náluk is fontosabb a hurrik szerepe, akikkel már az
akkád királyok alatt is találkoztunk. Keveset tudunk e nép
eredetéről. Elsőként Mezopotámia északi csücskében,
Dijarbakir térségében bukkantak fel, az óbabiloni kor
végére azonban neveik már mindenütt megtalálhatók
északon, a kurdisztáni Semsarától az észak-nyugat-szíriai
Alalahig. Ebből az időből több kisebb hurri államalakulatot
ismerünk, amelyek Kr. e. 1500 körül összeolvadtak, így
jött létre Mitanni királysága, melyről a források hiányos
volta miatt nem tudunk igazán sokat. Mitanni lakossága
főként hurrikból állt; a vezető réteget régebben indoeurópai
eredetűnek tartották, s úgy vélték, hogy az óind (védikus)
Mitra, Varuna és Indra isteneket imádta. Ez a nézet azóta
erősen megkérdőjeleződött: 101 úgy tűnik, az indoeurópai
kapcsolat a legjobb esetben is csak felszínes lehetett. A
mitanni fővárost, Wassukannit – Akkád városához
hasonlóan – hosszas keresés ellenére eddig még nem
találták meg; a feltételezések szerint valahol Északkelet-
Szíriában vagy a Törökország déli részével szomszédos
régióban lehetett. 102

101
Diakonoff, I. M., Die Arier im Vorderen Orient. Ende eines Mythos
[Árják az ókori Keleten – egy mítosz vége], Orientalia 41, 1972, 91-120.
102
Tusratta mitanni király leveleinek és az északkelet-szíriai Hábúr-
háromszögből származó kerámiák nemrégiben elvégzett
neutronaktivációs elemzése a jelek szerint kizárja ezt a területet a
mitanni főváros lehetséges helyszínei közül, beleértve Tell Fahariját is
(a késő asszír Szikant!), amelyet a leggyakrabban szoktak
Wassukannival azonosítani (Dobel, A.–Asaro, F.–Michel, H. V., Neutron
Activation Analysis and the Location of Wassukanni [Neutronaktivációs
analízis és Wassukanni helye], Orientalia 46, 1977, 375-382). Azonban
nem lehetünk biztosak benne, hogy az Amarnában megőrzött
Tusratta-féle levelek nem egyiptomi levéltári másolatok, amelyek
agyaga így jelentősen eltérne Wassukanni agyagától. A Tell Brákban
 A Kr. e. 15-14. század során Mtanni állam területe a
Földközi-tengertől a Zagrosz-hegységig húzódott, és mai
ismereteink szerint beletartozott a későbbi Asszíria is,
legalábbis Assur-uballit koráig (Kr. e. 1365 körül). A
mitanniak – a kassúkhoz hasonlóan – nagyrészt a
lovaglásnak, illetve a kétkerekű harci szekér megjelenése
után a harcászatban bekövetkezett változásoknak
köszönhették katonai erejüket; az utóbbi majd az asszírok
kezében válik félelmetes fegyverré. Fennmaradtak hurri
nyelvű, lovak tartásával és versenyeztetésével foglalkozó
kézikönyvek Ezekben néhány szakkifejezésnek van
indoeurópai megfelelője, ami talán a mitanniak és a
kisméretű ázsiai ló közös keleti eredetére vezethető
vissza. 103 A hurrik talán legfontosabb történelmi szerepe
Babilonban a közvetítés volt: ők adták át a babilóniai
kultúrát a hettitáknak, a palesztinaiaknak és
föníciaiaknak, s így végső soron a görögöknek és az egész
nyugati világnak.

KARAINDAS ÉS KURIGALZU

Noha a korai kassú uralkodók idejéből eddig nem került

elő írott forrás, Karaindas korából (Kr. e. 1415 körül)
nemcsak királyi feliratokkal rendelkezünk, hanem egy
felbecsülhetetlen értékű történelmi forrással, az ún.
Amama-levelekkel is. 104 Ezeket a többségükben babiloni
nyelvű (bár gyakran meglehetősen csiszolatlan stílusban
íródott), ékírásos táblákat egy parasztasszony találta meg
1887-ben, aki trágyát ásott Ehnaton fáraó fővárosának

végzett ásatások arra utalnak, hogy talán ez volt a második mitanni

főváros, Taidu helyszíne.
103
Drower, M. S., Syria c. 1550-1400 BC [Szíria Kr. e. 1550-1400
körül], in: CAH II. 1, 1973, 493 skk. Lásd még a 3. fejezet 70.
jegyzetét.
104
Knudtzon, J. A., Die el-Amarna Tafeln [Az el-Amarna levelek],
Leipzig, 1915. Több, Babilonnal kapcsolatos levél megtalálható
Oppenheim 1968-ban.
romjai között, az egyiptomi Tell el-Amarnában. A helyi
lakosok idővel 350 táblát hoztak felszínre, majd adtak el
számos múzeumnak és magángyűjteménynek Az Ehnaton
állami levéltárát alkotó dokumentumok témája a
nemzetközi diplomácia; páratlan és lenyűgöző betekintést
adnak az éppen emiatt Amarna-kornak nevezett időszak
politikatörténetébe. Azóta hasonló szövegek kerültek elő
Palesztinából, Anatóliából, Babilóniából és Asszíriából is.
Noha ez a nemzetközi levelezés valamivel Kr. e. 1450
után indult, a fennmaradt Amarna-levelek többsége III.
Amenhotep és Ehnaton fáraók idejéből származik (kb. Kr.
e. 1402-1347). Levelezőpartnereik I. Kadasman-Enlil (Kr.
e. 1370 körül) és II. Burnaburias (Kr. e. 1350 körül) kassú
királyok voltak de a levelek említik közvetlen elődeiket is. A
korábbi levelek egyike sem került elő, az azonban
kétségtelen, hogy Karaindas korára a kassú Babilon
elegendő tekintélyre tett szert ahhoz, hogy megengedje
magának az Egyiptommal való követváltást, és ezentúl
szokássá vált az értékes javak „ajándékként” való
küldözgetése a két udvar között. II. Amenhotep fáraó már
Kr. e. 1431 körül, szíriai hadjáratai után feljegyezte
babilóniai ajándékok érkezését; később uralma során
megrótta főminiszterét, amiért „egy babilóniai hölggyel, egy
bübloszi szolgálólánnyal, egy alalahi leánnyal és egy idős
arraphai [ma: Kirkuk] nővel” enyeleg. 105 Kr. e. 1415-re
állandósult a követjárás Egyiptom és Babilónia között, és
babilóniai karavánok járták Szíria, Egyiptom és Anatólia
útjait Az Amarna-korra jellemző nemzetközi intrika és
diplomácia szövevényes rendszerében kezdetben, főleg a
szíriai hadjáratok nyomán, Egyiptom játszotta a katonai
nagyhatalom szerepét, azonban Babilon nyelve volt a
diplomácia lingua francája, akárcsak a francia a 18-19.
századi Európában.

105
Brinkman, J. A., AJA 76, 1972, 274.
 20. kép. Gúlának, a gyógyítás istennőjének kassú kori temploma
Iszinben. Az épületbe északnyugatról, egy támfalakkal megtámasztott
átjárón lehetett belépni. A tipikus babilóniai „tágas szentélyű” modellt
követő főszentély a B udvar délnyugati oldalából nyílt, délkeleten pedig
egy másik bejáraton át egy Gula hitvesének, Ninurtának szentelt
kápolnába lehetett eljutni. A templom lakórészlegei valószínűleg az A
jelű belső udvart vették körül. Hrouda, Fritz, Haussperger, Aziz,
Strommenger és Weidner nyomán.
Karaindas sikeres belpolitikája is említést érdemel. A
Tengerföld korábbi meghódításával Babilónia kétszáz év
után újra egyesült, Karaindas és utóda, Kurigalzu pedig
kiterjedt építkezéseket folytattak a régi sumer városokban,
Urukban Karaindas új templomot emeltetett Inninnek
(Inanna), amelynek homlokzatát istenek domborművű fríze
díszíti; a mázas téglából készült keskeny fülkékben álló
alakok némelyike két méter magas.
I. Kurigalzu idejére (Kr. e. 1390 körül) Babilonba olyan
nagy mennyiségű arany áramlott Egyiptomból, hogy
ideiglenesen átvette az ezüst értékmérő funkcióját. 106 Az
egyiptomi aranyat Kurigalzu a városok fejlesztésére
fordította: Urban, Eriduban és Urukban indított
építkezéseket, és nagy mennyiségű aranyat költött egy új,
megerősített város, a mai Bagdad külvárosában fekvő Dúr-
Kurigalzu felépítésére. Általános feltételezés szerint a király
ezt új fővárosának szánta, azonban a korabeli
dokumentumok nem hagynak kétséget afelől, hogy a
kassúk alatt Babilon maradt az ország legfontosabb
városa, a királyság székhelye, a vallási, politikai és
kereskedelmi központ. Idegen származásuk ellenére a
kassú királyok ritkán emeltek új épületeket a régi sumer
városokban – Karaindas Innin-temploma kivételnek
tekinthető –, ám politikájuk része volt elődeik
építményeinek rekonstruálása vagy kijavítása. Kurigalzu –
sumer nyelven íródott – felirataiban gyakran jelenti ki,
hogy célja a hagyományos szent épületek helyreállítása.107
Még Dúr-Kurigalzu palota- és zikkurratkörzete is, amelyet
„egyedülálló jellege miatt mindenképpen kassú eredetűnek
kell tartanunk”, számos hasonlóságot mutat a
106
Edzard, D. O., Die Beziehungen Babyloniens und Agyptens in der
mittel-babylonischen Zeit und das Gold [Babilónia és Egyiptom
kapcsolatai a közép-babiloni időszakban és az arany], JESHO 3, 1960,
38-55.
107
Lásd Brinkman, J. A., The Kassite Period and the Period of the
Assyrian Kings [A kassú időszak és az asszír királyok kora] (LIE VIII)
recenzióját, Orientalia 38, 315, 1969.
tradicionális mezopotámiai stílussal, például Ur
épületeivel, a nemrég feltárt iszini Gula-templom pedig
teljes egészében babilóniai építészeti megoldásokat
alkalmaz. Csupán néhány jel utal arra, hogy a kassúk
azért megtartottak valamennyit eredeti vallási
szokásaikból: egy az utolsó Kurigalzu idejéből (Kr. e. 1332-
1308) származó szöveg a kassú „teremtő isteneket”,
Suqamunát és Simaliját említi, akiknek babiloni
templomában Kurigalzut beiktatták királyi méltóságába. 108

AZ AMARNA-KOR

I. Kurigalzu utódait leginkább a fennmaradt Amarna-

levelekből ismerjük. Erre az időre már házassági kötelékek
fűzték össze az egyiptomi és babiloni királyi családokat, és
az uralkodók „testvéremnek” szólítják egymást, amint az
egyenrangú felek között szokás volt. A protokoll bonyolult
címzést írt elő, amelyet a királyi udvar, különösen a király
lovai és harci szekerei utáni érdeklődésnek kellett követni:

„Naphururiának [Ehnaton], Egyiptom királyának,

testvéremnek mondja Burnahurias, Kardunias
[Babilónia kassú neve] királya, a te testvéred.
»Én jól vagyok. Neked, országodnak, házadnak,
feleségeidnek, fiaidnak, főembereidnek, lovaidnak,
harci szekereidnek legyen nagyon jó!«”
(EA 8; ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza) 109

Ajándékokat is váltottak: Babilon lovakat, harci szekereket

és lazúrkövet küldött Egyiptom aranyáért, valamint

108
Boissier, A, Document Cassite [Kassú dokumentumok], RA 29,
1932, 93-104; Lambert, W. G., The Reign of Nebuchadnezzar I [I.
Nabú-kudurri-uszur uralkodása], in: McCullough, W. S. (szerk.), The
Seed of Wisdom [A bölcsesség magva], Toronto, 1964, 8.
109
ea = „el-Amarna”, a szám a kiadások hagyományos számozására
utal, vö. a 104. jegyzettel.
ezüstöt, bronzot, elefántcsontot, ébenfából és más nemes
anyagból készült bútorokat, ruhákat és olajat. A
kassúknak nemcsak a lovastudományát, hanem a lovait is
nagyra becsülték: II. Kadasman-Enlilnek azt írja III.
Hattusili hettita király, hogy Babilóniában „több a ló, mint
a szalma”, majd „jó lovakat” követel Babilontól – annak
ellenére, hogy a hettiták csapadékosabb országa
valószínűleg alkalmasabb lett volna a lótenyésztésre, mint
Babilónia száraz síkságai. 110
A fennmaradt Amarna-levelek hangneme arra utal,
hogy Babilon és Egyiptom viszonya az idők során egyre
romlott, ami talán Egyiptom hatalmának III. Amenhotep és
Ehnaton alatti fokozódó gyengülésével van összefüggésben.
I. Kadasman-Enlil és Burnaburias is felpanaszolja a
követeikkel szemben tanúsított rossz bánásmódot és a
fáraó szűkmarkúságát. A Burnaburiasnak küldött „húsz
mina arany” „nem érkezett meg teljesen: mikor
lemérettem, öt mina hiányzott” (EA 10). Egy Ehnatonhoz
írott levelében Burnaburias azt kéri, a fáraó saját kezűleg
pecsételje le és küldje el az aranyat, ne hagyja valami
„megbízható főemberre” (EA 7). Ugyanebben a levélben
Burnaburias rendkívüli naivitásról tesz tanúbizonyságot:
miután amiatt panaszkodott, hogy az egyiptomi fáraó
elfelejtette megkérdezni, hogy van, elmeséli: azt mondták
neki, hogy Egyiptom túl messze van, és a fáraó emiatt nem
hallott az ő gyengélkedéséről, ezért megkérdezte a
küldöncét, ez valóban így van-e.
Azért nyélbe ütöttek egy újabb házasságot:
Burnaburias vállalta, hogy elküldi az egyik lányát
Egyiptomba. Azután viszont szemrehányást tett a
fáraónak, hogy a menyasszonyért érkező egyiptomi
110
Oppenheim 1968, 139-146. A kassú királyok sorrendjével és
számával kapcsolatos bizonytalanságra jó példa egy újonnan közölt
szöveg, amelynek alapján a levél címzettjeit, apát és fiát, meg kellene
cserélnünk. Donbaz, V., A Middle Babylonian Legal Document Raising
Problems in Kassite Chronology [Egy közép-babiloni jogi irat, amely
felborítja a kassú kronológiát], JNES 41, 1982, 207-212.
küldöttség csupán öt hintóból állt – márpedig mit szólnak
majd az udvarában, hogy a nagy király leánya ilyen
hitvány kísérettel utazik? (EA 11) Végül azonban, úgy
látszik, sikerült megnyugtatóan rendezni a kérdést, mert a
13. és 14. számú levél végeláthatatlan listát közöl a két
király egymásnak küldött ajándékairól, amelyek
feltehetőleg a házassági megállapodás részét képezték.
Míg a Kr. e. 14. századi egyiptomi-babiloni kapcsolatok
nem voltak problémamentesek, másutt töretlenül
fennmaradt Babilónia befolyása. Bizonyos dilmuni (ma:
Bahrein) leletek, egy Dúr-Kurigalzuban előkerült mükénéi
„ökörbőr” függő, valamint a görögországi Thébában talált
kassú pecsétek bizonyítják a kassúk messzire nyúló
kereskedelmi kapcsolatait. 111 Északon szívélyes viszonyt
tartottak fenn a hettitákkal, a mitanni birodalom
összeomlása után pedig Babilónia magához ragadta az
Asszíria feletti ellenőrzést is, miközben ez utóbbi a
függetlenedés jeleit mutatta. Mikor az asszír király, I.
Assur-uballit (Kr. e. 1363-1328) arra vetemedett, hogy
követeket küldjön Tutanhamon fáraóhoz, Burnaburias a
következő kimért hangú levelet írta a fáraónak:

„És most: az Assur-beliek, az én alattvalóim – én nem

küldtem őket hozzád; ez az ő elhatározásuk. Miért
mentek a te országodba? Ha szeretsz engem, ők nem
kötnek semmiféle üzletet! Üresen bocsásd haza őket…”
(EA 9; ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza)

Azt, hogy Asszíria valóban annyira alárendelődött volna

Babilóniának, mint a levél sugallja, nem tudjuk, az viszont
kétségtelen, hogy a mitanni hegemónia hanyatlásával
Babilon érdekszférája északabbra tolódott; Kirkuk

111
Brinkman, J. A., Notes on Mesopotamian History in the Thirteenth
Century BC [Jegyzetek Mezopotámia Kr. e. 13. századi történetéhez],
Bi. Or. 27, 1970, 312, 136. jegyzet; Porada, E., Cylinder Seals from
Thebes [Pecséthengerek Thébából], AJ A 69, 1965, 173.
(Arrapha) vidéke a kései kassú uralkodók legtöbbjénél
babilóniai területként szerepel. 112 Babilónia kulturális
dominanciája vitán felül áll: erre utal nemcsak az asszír
személynevek között egyre gyakrabban felbukkanó
„Marduk” név, hanem az is, hogy Asszíriában ebben a
korban Marduknak feltehetőleg szentélye is állt. 113
I. Assur-uballit uralkodásától kezdve Asszíria
nagyhatalomnak számított, azonban továbbra is jó
kapcsolatokat ápolt Babilonnal; ezt bizonyítja az, hogy
Assur-uballit lányát a babiloni herceg vette nőül. Fiuk,
Karahardas II. Burnaburias halála után trónra is került.
Őt azonban asszír kötődései népszerűtlenné tették, és
hamarosan lázadás buktatta meg, amelyben valószínűleg
életét vesztette. Ez kiváltotta az asszír uralkodó
beavatkozását, aki egy másik kassú herceget helyezett a
trónra: Burnaburias fiát, Kurigalzu sehrut („ifjabb”
Kurigalzu, Kr. e. 1345 körül). Ez a beavatkozás jelentette
az asszír befolyás csúcspontját a Kr. e. 14. században. Ám
Kurigalzu, aki Assur-uballitnak köszönhette trónját,
azután korábbi szövetségese ellen fordult, és Assurtól
délre, Szugagunál csatát vívott egy későbbi asszír királlyal,
Enlil-nerárival. Forrásaink ellentmondó adatokat közölnek
a harc végkimeneteléről, ám maga a tény, hogy a csatára
Assur közelében került sor, nem védekezésre utal a
babiloniak részéről. 114 Innentől kezdve Asszíria és
Babilónia sorsa szorosan összefüggött egymással:
történetükben házassági szerződések és szövetségek

112
Brinkman, J. A., AJA 76, 1972, 275.
113
Brinkman, J. A., Bi. Or. 27, 1970, 308, 82. jegyzet
114
Grayson 1975, vö. Synchronistic History and Chronicle P
[Szinkronikus történelem és a P-krónika]; lásd még Grayson, A. K.,
Problematical Battles in Mesopotamian History [Problémás ütközetek a
mezopotámiai történelemben], AS 16, 1965, 337-342. A P-krónika
pontosságával kapcsolatban másfajta nézetet vall Rollig, W.,
Heidelberger Studien zum Alten Orient [Heidelbergi tanulmányok az
ókori Keletről], 1967, 173-184, de vö. Brinkman, J. A, Bi. Or. 17, 1970,
302, illetve Brinkman 1976, 17 skk.
váltják egymást rajtaütésszerű támadásokkal és a közös
határ „kiigazítására” tett kísérletekkel.
Az ifjabb Kurigalzu tehetséges király lehetett.
Uralkodásának nevezetes eseménye az Elám ellen viselt
sikeres háborúja. Az elámiak, mint a múltban már
annyiszor, most is be-betörtek Babilónia keleti vidékeire. A
hadjárat az elámi főváros, Szúsza elfoglalásával végződött,
ahol Kurigalzu szobrot állíttatott győzelme emlékére.
Babilonba visszatérve magával vitt Szúszából egy agátkő
táblát, amely a III. uri dinasztia híres királya, Sulgi
„életéért” való felajánlást tartalmaz; ezt egy új felirattal a
nippuri Ninlil istennőnek ajándékozta. 115

BABILONIAK, HETTITÁK ÉS ASSZÍROK

A Kr. e. 14. század végén Egyiptom újra megjelent az ázsiai

térségben. I. Széti és II. Ramszesz is vezetett hadjáratokat
Palesztinába és Szíriába, az utóbbi meg is állt a híres
Kutya folyó (Nahr el-Kelb) torkolatában, hogy a sziklába
vésesse feliratát. A hely nevezetes régészeti látványosság a
mai Bejrút közelében; az ókorban ugyanis a tenger és a
földnyelv közötti keskeny átjáró fontos volt stratégai
szempontból, és a fáraó után más hadvezérek is
megörökítették itteni átvonulásukat, köztük a babiloni II.
Nabú-kudurri-uszur, a római Caracalla császár, sőt még
Allenby és Gouraud is az I. világháború idején. Ramszesz
serege Kádesnél (a mai Tell Nebi Mend) csapott össze a
hettitákkal, az észak-szíriai Orontész folyó partján (Kr. e.
1300 körül). Az eredmény kétségtelenül a hettiták
stratégiai győzelme lett, még akkor is, ha az egyiptomi
beszámolók diadalról áradoznak, és a II. Ramszesz
templomainak falain megörökített hosszú költemények és
festmények az ókor egyik legismertebb összecsapásává
tették a qadesi ütközetet.

115
Sollberger-Kupper 1971, 144 (IIIA2S); Brinkman 1976, Q.2.63.
 Ez idő tájt a hettiták és a kassúk (Kadasman-Turgu
alatt, Kr. e. 1281-1264) újra felvették a kapcsolatot, hogy
együtt vessenek gátat Asszíria növekvő hatalmának,
amelyet a Mitannitól való függetlenedést követően, a Kr. e.
14-13. században szokatlanul tehetséges uralkodók sora
irányított. Babilon és Hattusa barátsági szerződést írt alá,
és ismét nyélbe ütöttek egy házasságot a két dinasztia
között. Kadasman-Turgu azonban még azelőtt meghalt,
hogy fia és örököse felnőhetett volna, és Babilon tényleges
kormányzása a hettitákat nem kedvelő főminiszter, Itti-
Marduk-balatu kezébe került. A hettita uralkodó, III.
Hattusili az ifjú kassú királyhoz, II. Kadasman-Enlilhez
(Kr. e. 1263-1255) címzett terjedelmes levelében
beavatkozást helyezett kilátásba, hogy biztosítsa
pártfogoltja trónra kerülését – mely lépés nyilvánvaló
ellenérzést váltott ki a babiloniakból:

„Míg az istenek az én életemet és hatalmamat

megőrizték, a te atyád meghalt, én pedig
meggyászoltam őt úgy, ahogyan testvért szokás
gyászolni. Mikor megtettem azt, amit kell atyád halála
után, felszárítottam a könnyeimet és követet küldtem
Kardunias [Babilónia] országába. Ezeket a szavakat
küldtem Kardunias főembereinek:
»Ha nem engedelmeskedtek testvérem fiának,
uratoknak, az ellenségetek leszek, és haddal megyek
Kardunias országába. Ha engedelmesek lesztek neki,
üzenjetek, ha bármikor ellenség támad rátok, vagy
bármi nehézségetek akad, és én a segítségetekre
jövök.« Mivelhogy akkoriban testvérem még gyermek
volt, bizonyára nem olvasták fel neki e táblákat, most
pedig nem élnek már az öreg írnokok, és nem őrizték
meg tábláimat sem, hogy felolvashassák neked.”

A hettita király céljai egy későbbi bekezdésben válnak

nyilvánvalóvá, amelyben biztosítja Kadasman-Enlilt, hogy
Asszíria túlságosan gyenge ahhoz, hogy Babilont
fenyegesse:

„És van még más mondandóm is testvéremnek:

hallottam, hogy testvérem férfivá érett, és gyakorta
kijár vadászni. Örül a szívem, hogy Adad, a nagy
isten, ily híressé tette testvérem, Kadasman-Turgu
gyermekének nevét. Azt mondom hát: »Menj, támadd
meg az ellenség földjét [Asszíriát]!« Szeretném hallani,
mennyi ellenséget ölt meg testvérem. És még azt is
mondom neki: »Atyádat úgy hívták annak idején: a
király, aki készül a harcra, azután otthon marad. Te
menj az ellenség földjére, és győzd le az ellenséget!«”

A levél végén jó lovakat (lásd fent), lazúrkövet és egy

domborműfaragó mestert kér Babilonból. 116
Kadasman-Enlil halála után (Kr. e. 1255 körül) a
babiloni-hettita kapcsolat meglazult, talán amiatt, hogy az
arámi törzsek terjeszkedése megnehezítette a levélváltást –
erre a helyzetre Hattusili is utal a levelében. Babilon
viszonyairól keveset tudunk egészen IV. Kastilias
uralkodásáig (Kr.e. 1232-1225), amikor a nagy hatalmú
asszír király, I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1243-1207)
megtámadta Babilóniát, kifosztotta a fővárost, és feliratai
elbeszélése szerint:

„Kastiliast elfogtam, lábam királyi nyakára helyeztem,

mintha zsámoly lenne. Megkötözve fogolyként Assur,
az én uram színe elé vittem. Sumer és Akkád
országának ezzel ura lettem, országom határát keleten
az Alsó-tengerig kitoltam.” 117

116
Lásd a 110. jegyzetet.
117
Az idézett, II. Assur-nászir-apli uralma vége (Kr. e. 859) előtti asszír
királyi feliratok forrása Grayson 1972, 1976; a későbbi feliratokat lásd
Luckenbill 1926-1927 (LAR).
A háború konkrét okai távolról sem világosak, bár egy
Tukulti-Ninurta győzelmét megéneklő asszír eposz azzal
vádolja Kastiliast, hogy esküjét megszegve betört
Asszíriába. Babilon mindenesetre elpusztult: a babiloni „P
krónika” tanúsága szerint a városfalakat lerombolták, a
lakosokat „kardélre hányták”, Marduk templomát
(Eszagila) kifosztották, szobrát pedig elvitték Asszíriába.
Babilónia élére asszír helytartó került, és az ország néhány
évre (kb. Kr. e. 1225-1217) első ízben kapott kóstolót az
asszír uralomból. 118
Ennek ellenére nem könnyű eldönteni, ki került ki
végül győztesként ebből az összecsapásból. Ma sem értjük
teljesen az asszírok terjeszkedésének mozgatórugóit, bár az
bizonyos, hogy – legalábbis az utolsó századokban – már a
nagyság álma is hajtotta őket. Egy másik valószínű és
gyakorlatiasabb ok gazdasági természetű: úgy tűnik, az
asszír hadjáratok egy részének célja nemcsak a
nyersanyaglelőhelyek, hanem az áruk mozgását lehetővé
tevő, jövedelmező kereskedelmi utak feletti ellenőrzés
megszerzése volt. Ez részben megmagyarázza ugyan, miért
próbálták uralni Észak-Babilóniát, ugyanakkor viszont a
megszálláshoz és az ellenőrzés fenntartásához szükséges
folyamatos katonai erőfeszítés minden bizonnyal elvonta
Asszíria figyelmét más, jövedelmezőbb vállalkozásoktól. Ez
az érdekellentét – hiszen Asszíria mind hagyományait,
mind erőforrásait tekintve északi hatalom volt –
megosztotta az ország energiáit, és valószínűleg hozzájárult
a birodalom katasztrofális összeomlásához Kr. e. 612-ben.
Ugyanakkor Babilon olyan mértékű kulturális hatást
gyakorolt ezután Asszíriára, hogy paradox módon azt
mondhatjuk: Tukulti-Ninurta hódítása Babilon győzelmét
eredményezte. A kirabolt országból óriási mennyiségű
ékírásos tábla került zsákmányként a babilóniai kultúrára

118
Lásd a 114. jegyzetet.
éhes asszírok kezébe. 119 Asszíria rögeszmés és
ellentmondásos viszonya Babiloniéhoz a következő hatszáz
évben változatlan maradt.
Tukulti-Ninurta katonai sikerei miatt a Kr. e. 13.
század vezető személyiségének tekinthető. Odahaza
gyakorlatilag isteni rangot vett fel babilóniai címei mellé: ő
volt „Kardunias királya, Sumer és Akkád királya, Szippar
és Babilon királya, Dilmun és Meluhha királya [talán
Babilónia királyaként tartott igényt e távoli területekre], a
Felső- és Alsó-tenger királya”. Új fővárost emeltetett
Assurral szemben, a Tigris túlpartján, amelyet saját
magáról nevezett el. A város főtemploma érdekes módon
babilóniai stílusú, bár a falak díszítése az észak-
mezopotámiai hagyományokat folytatja. Ez a mértéktelen
hatalom azonban növekvő ellenállást váltott ki, amit a
későbbi tradíció különös módon a király Babilon és
Marduk elleni szentségtörő tetteivel magyarázott. Tukulti-
Ninurta saját fia és örököse állt a lázadók élére:
bebörtönözték a királyt új palotájába, és rágyújtották az
épületet. Lehet, hogy a Tukulti-Ninurta uralmáról szóló
ködös beszámolók alkották a „Ninosz királyról” és új
fővárosáról szóló későbbi görög legendák alapját.

A KASSÚK BUKÁSA

A babiloni asszír uralom alatt és közvetlenül azután

bekövetkező eseményekről csupán hézagos adataink
vannak. 120 A királylista több „királyt” is említ, akik

119
Lambert, W. G., Three Unpublished Fragments of the Tukulti-Ninurta
Epic [Három kiadatlan töredék a Tukulti-Ninurta-eposzhoz], AfO 18,
1957-1958, 38-51.
120
E korszak teljesebb bemutatását lásd Munn-Rankin, J. M.,
Assyrian Military Power 1300-1200 BC [Az asszír katonai nagyhatalom,
Kr. e. 1300-1200], in: CAH II. 2, 1975, 274-306 (recenzióját lásd
Brinkman, Bi. Or. 27, 1970, 301-314); valamint Wiseman, D. J.,
Assyria and Babylonia c. 1200-1000 BC [Asszíria és Babilónia Kr. e.
azonban aligha lehettek többek báburalkodóknál; a
források ezenfelül elámi beavatkozásra is utalnak. Végül –
valószínűleg a lakosság támogatásával és az elámiak
beleegyezésével – IV. Kastilias egyik fia, Adad-suma-uszur
(Kr. e. 1216-1187) lépett trónra. Utána még két király,
Melisipak (Kr. e. 1186-1172) és ennek fia, I. Marduk-apla-
iddina (Kr. e. 1171-1159) uralkodott viszonylagos békében
és jólétben. Ebben az időben épült a Festett Palota Dúr-
Kurigalzuban (lásd később), amelyben asszír kereskedőkre
utaló feljegyzéseket találtak. 121 Marduk-apla-iddina halála
után azonban a kassú királyság széthullott: miután I.
Assur-dán asszír király kifosztotta az országot, Sutruk-
Nahhunte elámi uralkodó támadása meg is buktatta a
gyenge babiloni királyt (Kr. e. 1159 körül). Babilóniai
forrásokból keveset tudhatunk meg ezekről az
eseményekről, az elámi feliratok azonban beszédesebbek,
bár sajnos az utóbbiak értelmezése még mindig
bizonytalan. Sutruk-Nahhunte a fiát tette meg Babilon
helytartójává, ám a kassú ellenállás erős volt, és a
küzdelem még három évig elhúzódott A babiloni
hagyomány különösen erőszakos időszakként tartotta
számon ezeket az éveket:

„[Az elámi] súlyosabb és gyalázatosabb bűnöket

követett el, mint összes elődei… áradatként mosta el
Akkád népeit, rommá tette Babilont és mind a
legnagyobb templomokat.” 122

Zsákmányként került Szúszába Mezopotámia két

1200-1000 körül], in: C4HXI. 2,433 skk.; de vö. Brinkman 1976, 17

skk.
121
Brinkman, J. A., Bi. Or. 27, 1970, 311.
122
Labat, R., Elam and Western Persia c. 1200-1000 BC [Elám és
Nyugat-Perzsia Kr. e. 1200-1000 körül], in: CAH II. 2, 1975, 487; lásd
még Tadmor, H., Historical Implications of the Correct Reading of
Akkadian dáku [Az akkád dáku szó helyes olvasatának történelmi
jelentősége], JNES 17, 1958, 138.
leghíresebb fennmaradt emlékműve: Narám-Szín sztéléje,
amelyre Sutruk-Nahhunte saját győzelmi feliratát vésette,
valamint Hammurapi törvénykönyve; valószínűleg
mindkettőt Szipparból hurcolták el. Sutruk-Nahhunte már
nem érte meg felirata befejezését: Hammurapi oszlopán ma
is üres az a kifaragott hely, ahová az elámi győzelmi szöveg
került volna. Elrabolták továbbá Manistusu akkád király
több szobrát Esnunnából, Kisből és Akkád városból.
Nanna szobra Urukból szintén Szúszába került, ahonnan
csak ötszáz év múlva, a Kr. e. 7. században hozták vissza
Assur-bán-apli asszír király csapatai. Mardukot is elvitték,
és egészen I. Nabú-kudurri-uszur (Kr. e. 1125-1104)
babiloni király uralkodásáig Szúszában maradt. 123 E
szentségtörésről vált hírhedtté Kudur-Nahhunte, Sutruk-
Nahhunte fia a babiloniak emlékezetében és költői
hagyományában. Így ért véget a kassú királyok dinasztiája,
akik a mezopotámiai hagyomány szerint példátlanul
hosszú ideig, 576 évig és 9 hónapig uralták Babilont – nem
is egészen sikertelenül.

KASSÚ RÉGÉSZET: DÚR-KURIGALZU

A Bagdadtól nyugatra fekvő Aqar Quf romjai egy kassú

alapítású várost, „Kurigalzu erődjét” rejtik, amelyet szinte
bizonyosan külső védelmi pontként építettek Asszíria és
Elám ellen. Egy Burnaburias korából (Kr. e. 1350 körül)
származó tábla említi a várost, amelyet eszerint a két,
általunk ismert Kurigalzu közül az első alapított (Kr. e.
1390 körül). A helyszín manapság szokatlanul jó
állapotban megmaradt zikkurratjáról ismert, amely még
ma is 57 méterrel emelkedik a síkság fölé; a régi utazók
gyakran a bibliai Bábel tornyának hitték. A zikkurratnak

123
Tadmor, H., Historical Implications of the Correct Reading of
Akkadian dáku [lásd az előző jegyzetet], 138, 1. 10, valamint Lambert,
W. G” AfO 18, 1957-1958, 399; bár a P-krónika szerint Marduk a
korszak során végig Assurban volt (II. 12-13), vö. a 114. jegyzettel.
egyedi külsőt kölcsönöznek a nádfonatok és fonott kötelek
rétegei, amelyek vízszintesen futnak körbe az épületen, és
amelyek háromezer év után is jól megőrződtek.
Rendeltetésüket nem ismerjük; talán az lehetett, hogy
kiegyenlítsék és megkössék a téglákat az építkezés és az
azt követő kiszáradási folyamat alatt. A zikkurrat előtt
több, hosszú és keskeny helyiséggel körbevett udvar
található, amelyeket még csak részben ástak ki, de így is
nagyon hasonlóak Ur megfelelő épületeihez, amelyeket a
III. uri dinasztia idején építettek, és az egyik Kurigalzu
(valószínűleg az első) idején restauráltak. A zikkurrathoz
kapcsolódó épületeket (maga a zikkurrat külön áll,
udvarral körülvéve) mindkét városban „templomoknak”
nevezték, noha egyik helyen sem találtak olyan helyiséget,
amelyet babilóniai típusú szentélyként lehetne azonosítani.
Aqar Qufban ezenfelül a zikkurrat központi lépcsőjének
nagyjából a tengelyén egy szokatlan emelvényt láthatunk,
amelyen talán kicsiny templom vagy áldozóhely lehetett. Az
Aqar Quf-i zikkurratot és a kapcsolódó épülettömböt a
rajtuk lévő feliratok szerint az egyik Kurigalzu építtette. 124
A zikkurrattól körülbelül egy kilométerre északnyugatra
hatalmas palotát is feltártak az iraki régészek. Ennél négy
építési szakaszt sikerült elkülöníteni, amelyek közül a felső
kettő – a körülöttük talált táblák alapján – biztosan II.
Kurigalzu koránál későbbi időszakban épült. 125 Egy
ajtómélyedésben talált felirat szerint legalább az egyik
korábbi palotát az egyik Kurigalzu emeltette. A palota
legérdekesebb része a legkésőbbi (1.) szakaszban található:

124
Baqir, T., Iraq Government Excavations at Aqar Quf [Az iraki
kormány ásatásai Aqar Qufban], Iraq kiegészítő kötetek, 1944, 1945;
uő, Iraq 8, 1946, 73-93.
125
Egy levél, amely állítólag a palotakörzet 15. számú szobájának
„alapszintjéről” való, Nazi-Maruttas (1307-1282) és Kadasman-Turgu
(1281-1264) idején keletkezett; ha ez a társítás helyes, akkor a palota
III. fázisa szintén II. Kurigalzu utánra datálható. Lásd Gurney, O. R.,
Texts from Dur-Kurigalzu [Szövegek Dur-Kurigalzuból], Iraq 11, 1949,
133-135.
 az egyik szárnyban a hosszú,
keskeny galériákba egy udvarból
lehet belépni, amelynek falát vonuló
emberi alakokat ábrázoló
festmények díszítik. A
falfestészetnek ekkorra már nagy
hagyománya volt Mezopotámiában:
legkorábbi nyomai a Kr. e. 6.
évezred elejéről származnak, és
számos régebbi palotánál
alkalmazták, például Máriban,
Nuziban és magában Aqar Qufban
is, azonban itt láthatjuk először a
felvonulási témát, amely később
jellemző díszítése lesz az asszír
épületeknek.
21. kép. A dúr-kurigalzui Az egyik Aqar Quf-i csoport
palota legkésőbbi egyenesen a későbbi asszír
fázisából (Kr. e. 12. uralkodók fejékéhez hasonlatos fezt
század) származó visel; ezt tehát ekkor még a
folyosók falfestményein
udvaroncok vagy
babilóniai nemesek is hordták –
tisztviselők menetét kivéve persze, ha a jelenet asszír
láthatjuk, akik elhagyják alattvalókat ábrázol. Legjobb
a palotát vagy belépnek állapotban az I. szint legkésőbbi
oda. A rojtos szegélyű fázisa (IA) maradt meg, amelyben
leplet és fezhez hasonló
föveget viselő, szakállas
másutt Marduk-apla-iddina (Kr. e.
alakok közül az itt 1171-1159) táblái kerültek elő.
látható maradt meg a A palota legkésőbbi része (IC – IA
legjobban. A figurákat szintek), valamint a zikkurrathoz
„sárgás alaprétegre" tartozó épületek egy roppant
festették feketével,
fehérrel és vörössel. Az
szokatlan és sajátos építési eljárással
alak magassága kb. 50 készültek: a téglák váltakozóan
cm. Baqir nyomán. fektetve és élükre állítva sorakoznak.
A palota régebbi részei (II–IV) a szokásos módon épültek,
fektetett téglákból. A palota általános fejlődési menete
világos, de nem tudjuk hozzárendelni a
zikkurratkörzethez, ahol a függőlegesen és vízszintesen
váltakozó téglasorokat, valamint két
elpusztult szintet csupán a palota IC-től
IA-ig terjedő szakaszaival tudjuk
összefüggésbe hozni. A jelentős
különbségek miatt nehezen hihetjük,
hogy – az egyik Kurigalzu által építtetett
– zikkurratudvarok egyidősek volnának
a palota legkorábbi szakaszaival,
amelyek közül legalább egy szintén
valamelyik Kurigalzu nevéhez kötődik.
E néven csupán két királyt ismerünk
bizonyosan, akik nagyjából ötven év
eltéréssel uralkodtak a Kr. e. 14.
században, jóval az I. palota megépülte
előtt.
Az ellentmondó régészeti adatok
miatt az Aqar Qufot feltáró kutatók egy
harmadik Kurigalzu létezését feltételezik,
aki a zikkurratkőrzet és a – láthatólag 22. kép. Ez a
vele egyidős – legkésőbbi palotarész sematikus ábra
bemutatja, milyen
építtetője lehetett. Ugyanakkor
hirtelen változás
valószínűtlennek tűnik, hogy a korai következett be a dúr-
palotákat ilyen hosszú ideig használták kurigalzui palota
volna vallási körzet alapítása nélkül. A építési technikájában
királylistában sem férne el még egy az első három (IV-H) és
az utolsó fázis (IC-IA)
Kurigalzu a II. palotában talált
között. A tégláknak az
táblákon szereplő két kassú király utolsó szakaszban
(Kudur-Enlil, Kr. e. 1254-1246, és IV. megfigyelhető
Kastilias, Kr. e. 1232-1225), illetve szokatlan és rendkívül
Marduk-apla-iddina között, akinek különleges elrendezése
(a téglák váltakozva a
táblái a legkésőbbi szinten rejlenek. 126
lapjukon vagy az
126
élükön fekszenek) a
Baqir, T., Iraq 12. kiegészítő kötet, 1945. A zikkurratkörzetre is
Kurigalzuk száma távolról sem biztos, vö. jellemző. Baqir
Brinkman, J. A., Orientalia 38, 1969, 320 skk. nyomán.
és Brinkman 1976, 205 skk., különösen a
Q.5.5. szöveget; Goetze, A., The Kassites and
Near Eastern Chronology [Kassúk és a Közel
Csupán annyit mondhatunk: a régészeti anyag
feloldhatatlan ellentétben áll a királylistával, és reméljük,
hogy további feltárások vagy feliratok újabb fényt vetnek
erre a komplex problémára.

KASSÚ MŰVÉSZET ÉS ÉPÍTÉSZET:

A DÉLI VÁROSOK

Elkeserítően keveset tudunk a legfontosabb kassú

városról, Babilonról, ahol ennek a kornak az anyaga
jórészt a mai talajvízszint alatt fekszik, és emiatt
hozzáférhetetlen. Merkeszben viszont (ez a későbbi város
központi kereskedelmi negyede) feltártak néhány kassú
réteget, amelyekből szép házak és sírok kerültek elő,
valamint néhány tűzverem, amely a kutatók szerint
égetőkemence volt fajansztárgyak előállításához. 127 A
fajansz üvegszerű anyagba ágyazott, üveges zománccal
bontott, finomra őrölt kristálykvarc, míg a valódi üveg –
amelyet, amint láttuk, már ismertek ekkor – homogén,
nem kristályos szerkezetű. A fajansz, mivel a Kr. e. 2.
évezredben feltehetően olcsóbb volt az üvegnél, nagy
népszerűségnek örvendett, és többféle tárgyat, például
gyöngyöket, pecséthengereket, tálkákat és díszes
maszkokat készítettek belőle.
Kassú leleteket leginkább Babilonon kívül találunk.
Ezek közül Aqar Quf a legbőségesebb, de feltártak kassú
rétegeket Sumer régi városaiban is, melyeket, mint tudjuk,
a kassú királyok tiszteletben tartottak: így Nippurban,
Iszinben, Larszában és Urban. Már említettük a legrégebbi
kassú épületet: ez Karaindas kicsi és szokatlan temploma,
amely mázas téglából készült frízeiről és „asszír” stílusú,

Kelet kronológiája], JCS 18, 1964, 97-101; Jaritz, K., MIO 6, 1958,
210; stb. Azonkívül Dur-Kurigalzunak van egy másik (korábbi?) neve
is: Parszá.
127
Reuther, O., Merkes, Die Innenstadt von Babylon [Merkesz: Babilon
belvárosa], WVDOG 47, 1926, 16.
hosszúkás (langraum) alaprajzáról
ismert. Az épületek külső
díszítéséhez már az óbabiloni
korban használtak szárított
téglát; a kassúk az elsők, akik
égetett téglát alkalmaztak erre a
célra, és akik kisebb, emberi
alakban megjelenő istenségeket is
ábrázoltak. Mázas téglából
készült díszítés maradványai
Urból, Nippurból, Aqar Qufból és
Larszából is előkerültek Az utóbbi
helyszínen nemrégiben tártak fel
egy, legkésőbb a Kr. e. 14.
században épült templomot, 23. kép. Ez a kis szentély
amelyet spirális oszlopok (az ábrán vastag
díszítenek; ezek külsőleg a rimahi feketével jelölve) a
legkorábbi ismert kassú
óbabiloni templom homlokzatára templom, amelyet
emlékeztetnek, szerkezetükben Karaindas király
pedig megegyeznek Aqar Quf építtetett Urukban (Kr. e.
néhány oszlopával, amelyekről 15. század) Inanna
még nem jelent meg tanulmány. 128 istennő tiszteletére. A
külső fal talapzatában
Babilon elámi kifosztásakor egy mázas téglából épült
Kudur-Nahhunte Karaindas új bemélyedés van (XUI.
díszítési technikáját is elvitte kép). A külső körzetfal
Szúszába, ahol az általa Insusi- (vonalkázott) sokkal
naknak emelt templom mázas későbbi (II. Sarrukín
korabeli). Jordan
tégláit 129 talán babiloni foglyok nyomán.
készítették.
E díszítési eljárás legismertebb példája Nabú-kudurri-
uszur Babilonjának és Dareiosz szúszai palotájának

128
Huot, J.–L. et alii, Larsa, rapport préliminaire sur la sixième
campagne [Larsza – előzetes jelentés a 6. ásatási évadról], Syria 53,
1976, 1-45. Figyeljük meg a larszai épületek hasonlóságát a 67.
ábrával, vö. Syria 47, 1970, XV tábla, 1.
129
Strommenger-Hirmer 1964, 180. tábla
lenyűgöző, mázas téglákból készült frízei – utóbbi esetében
a feljegyzések tanúsítják, hogy az építést babiloniak
végezték.
A kassú kori Mezopotámia vitathatatlanul legjellemzőbb
tárgya – és a legelső, amely magára vonta a gyűjtők
figyelmét – a „határkő” (kudurru). Ez a kifejezés a kassú
korban született, és egy bizonyos típusú királyi adományt
jelölt, amelyet általában egy ovális vagy henger alakú kőbe
véstek. Ezek hivatalos, az uralkodó vagy néha magas
rangú tisztviselők által adományozott kiváltságlevelek
voltak, amelyekben közzétették, hogy ez és ez a személy
megkapja ezt és ezt a földet, elengedik bizonyos adóit és
cserébe más kötelezettségeket vállal el. Magát a kudurrut
nyilván kihelyezték a szóban forgó földre vagy ingatlanra,
másolatait pedig agyagtáblákon a templomokba küldték
megőrzésre.
Több mint nyolcvan ilyen emlékművet ismerünk, I.
Kadas-man-Enlil korától (Kr. e. 1370 körül) egészen a Kr.
e. 7. századig. Az egyik különösen szép darabon Melisipak
adománya szerepel fia, I. Marduk-apla-iddina részére. A
határkövekre jellemzőek az isteni szimbólumokat ábrázoló
domborművek; ezek a néha „talapzatokon” vagy „székeken”
álló jelképek a „trónuson ülő istent” mutatják, aki a követ
védelmezi. Néhányon a faragás magát a királyt ábrázolja
egyedül vagy az adományt elnyerő személy társaságában;
előfordul olyan is, amelyen ez utóbbi az isten előtt
imádkozik. További védelmet reméltek a kudurrura vésett
bonyolult átok- és áldásszövegektől, amelyek az
elmozdítástól vagy elpusztítástól óvták azt.
A kassú pecséthengereken szintén szerepelnek
szokatlan jelképek, köztük a „kassú kereszt”. Egy másik
újdonság a hosszú, sumer nyelvű felirat, amely gyakran
szinte teljesen elborítja a pecsét felszínét. Ez általában
valamelyik védőistenséghez intézett, legtöbbször homályos
nyelvezetű fohász, ami talán a múlt iránti megnövekedett
érdeklődés jele – ami egyébként a kor jellemző vonása.
 A KASSÚK – VISSZATEKINTÉS

A kassúk fölött gyakran elsiklanak: sokan konzervatívnak

tartják királyaikat, akik egy „statikus” Babilónia fölött
uralkodtak, békés középszerűségben, amelyet csak a
diplomáciai levelezés tölt meg valamennyire élettel. A
források hiánya miatt (a főleg Nippurból előkerült
kormányzati levéltárakkal ugyanis senki sem foglalkozott)
a babilóniai történelem ezen időszakát általános
érdektelenség kíséri, nemcsak az asszirológusok részéről,
hanem a régészekéről is, akik szívesebben kutatják más,
jelentősebbnek tartott időszakok helyszíneit. Ám a kassúk
hosszabb ideig uralkodtak az egységes Babilónia felett,
mint bármely másik mezopotámiai dinasztia, és Babilon az
ő védőszárnyaik alatt vált az ókori világ politikai és
kulturális központjává. A korszak politikatörténetének
legjelentősebb folyamata az Asszíriával való konfliktus
éleződése, amely a Kr. e. 7. századig tart.
A kassú uralom kora, ha kulturális téren nem is, azért
a társadalomban nagy változásokat hozott. A király
„törvényhozó” szerepe Hammurapi dinasztiájával
megszűnik, miközben a kassú kudurru egy a
feudalizmushoz hasonló kormányzati rendszert sejtet –
persze kissé tágabban értelmezve a fogalmat. A
földadományozással kapcsolatos kassú törvények jelentős
eltávolodást mutatnak az óbabiloni gyakorlattól,
ugyanakkor a forrásokban „háztartások” által birtokolt
földek és törzsek tulajdonában álló területek, vagyis törzsi
csoportok által közösen birtokolt földek szerepelnek, ami a
Kr. e. I. évezredben is jellemző vonása marad a babilóniai
társadalomnak.
Tény, hogy a nyelvvel és az irodalommal kapcsolatban a
konzervatív szemlélet vált uralkodóvá, ez azonban szinte
bizonyosan arra vezethető vissza, hogy ez az idegen
dinasztia tudatosan igyekezett minden tekintetben
babilonivá válni, és megőrizni a múlt hagyományait és
kultúráját. A babiloniak a kassú időszakban kezdték
használni őseik nevét, ami eleddig ismeretlen szokás volt.
Több híres írnok és írnokcsalád neve is fennmaradt. 130 Bár
a kassú iskolákból kikerülő irodalmat gyakran
„kanonizáltnak” tartják, semmi nem utal arra, hogy
tudatosan válogattak volna a művek között, vagy hogy
kötelező érvényű szövegváltozatokat kívántak volna kiadni.
Igaz, sok akkád művet ekkor öntöttek végső formájába, de
távolról sem mindet. Még mindig születtek új alkotások; a
babilóniai történelem során első ízben néhány szövegnek a
szerzőjét is ismerjük. Érdekes, bár szokatlan az az
„aláírás”, amely a kicsit későbbi babilóniai „theodicea”
akrosztichonos formáján szerepel.
A kassú uralom végével egy időben általános
nyugtalanság és mozgolódás támadt a Kelet-
Mediterráneum térségében. Ekkor bukott el Trója, és ekkor
zajlottak az egyiptomi forrásokban „tengeri népeknek”
nevezett csoportok vándorlásai is (például a filiszteusok
betelepülése Palesztinába). Babilóniát közvetlenül nem
érintették ezek az események, azonban a migrációk miatt
összeomlott a hettiták birodalma, így Mezopotámia egy
időre elesett a létfontosságú anatóliai fémektől. Ez minden
bizonnyal hozzájárult Asszíria hanyatlásához Tukulti-
Ninurta halála után. A Babilónia keleti határain sűrűsödő
portyák mutatják a keleti kereskedelmi utak egyre növekvő
jelentőségét.
A hettiták bukásának egyik következményeként a vas
széles körben hozzáférhetővé vált. A régészek Kr. e. 1200
körűire teszik a vaskor kezdetét a Közel-Keleten, bár
Nyugat-Ázsiából már jóval korábbi időből, nagyjából Kr. e.
2000-től előkerült néhány vastárgy. A vas megmunkálása
bonyolult művelet, és nem hasonlít a többi ókori fémére. A
vasművesség emiatt rendkívül lassan terjedt el, és vannak
arra utaló jelek, hogy a korai századokban a hettiták
monopóliumot élveztek a vas előállításában. Egy gyakran

130
Lambert, W. G., Ancestors, Authors and Canonicity [Elődök, szerzők
és kanonizáció], JCS II, 1957, 1-9.
idézett levélben az egyik hettita király ezt írta egy
kortársának:

„Ami a jó vasat illeti, melyet kértél: nincs jó vas a

pecsétházamban, Kizzuwatnában. Írtam neked, hogy
ez nem megfelelő idő a vas készítésére. Jó vasat
készítenek majd, de még nem készültek el vele. Ha
elkészülnek, elküldöm neked. Ma egy vas tőrpengét
küldök neked.” 131

Az idézett szakaszt néha úgy értelmezik, hogy a hettiták

nem maguk állították elő a vasat, hanem máshonnan
szerezték be. A szöveg megfogalmazása azonban e
tekintetben nem egyértelmű, és bármi is az igazság a
hettita monopóliummal kapcsolatban, bizonyos, hogy az
első időkben a vas kizárólag Kis-Ázsia valamelyik részéből
származott. A Kr. e. 14. században a vas már a fegyverek
elterjedt alapanyaga volt, de végleg csak a hettita
birodalom pusztulása szüntette meg ezt a feltételezhető
monopóliumot. Palesztinába a vasművességet a
filiszteusok hozták be; a Biblia is megerősíti, milyen előnyt
jelentett ez a filiszteusok számára a héberek elleni harcban
a Kr. e. II. században (Sám 1:13, 19 skk.).
A vas felsőbbrendűségét a bronzzal szemben
meglehetősen eltúlozták az ókori világ kutatói. Az első
időkben a vasnak, éppen ritkasága miatt, magas
presztízsértéke volt, de még a későbbi időkben is, amikor
már mindenütt hozzáférhető volt, a fegyverek egy részét
továbbra is bronzból készítették – annak ellenére, hogy a
vasérc messze a leggyakoribb az ókorban ismert fémek
közül. Valószínű, hogy a vas végül csak, mint a bronzot
helyettesítő fém terjedt el. Egy tudós nemrég így
fogalmazta ezt meg: „A vas korai alkalmazása nem annyira
előrelépésnek tekinthető, mint inkább a szűkös

131
Gurney, O. R., The Hittites [A hettiták], Harmondsworth, 1952, 83.
lehetőségekre adott válasznak.” 132 A vasművesség a
legfontosabb változást nem a fegyverek terén hozta, mint
azt általában feltételezik, hanem a kézművesek és
földművelők békésebb világában. A Kr. e. 10. századra
mindenütt elterjedtek a vasból készült ekék, sarlók és
vágóeszközök. Vasból sokkal jobb véső és fűrész
készíthető, mert a bronznál jobban megőrzi az élét –
pusztán ez a tény forradalmasította az ipart, különösen az
olyan szakmákban, mint a kőművesé és az asztalosé.

BABILON A KASSÚK UTÁN

Utolsó kassú királyának halálával a politikai instabilitás

hosszú korszaka köszöntött Babilonra. Innentől a Kr. e. 8.
századig, az asszír fennhatóság koráig hat, politikailag
jelentéktelen dinasztia követte egymást. „Babilónia a
babiloniaké” – valaki ezt javasolta a következő századok
mottójául, 133 hiszen – különös módon – ez az egyetlen
időszak Babilon történetében, amikor helybéli dinasztiák
uralták az országot. Ezek közül az első Iszin városából
származott (a királylistán II. Iszini dinasztiaként szerepel),
mely az Elámmal szembeni ellenállás központja volt, s
amelynek egyik sejkje felvette a „Babilon királya” címet (Kr.
e. 1157?). Legfontosabb uralkodója azonban az a férfi volt,
aki elsőként viselte Babilonban a később elhíresült Nabú-
kudurri-uszur nevet (Kr. e. 1125-1104).

132
Snodgrass, A. M” Early Iron Working [A korai vasművesség], British
Academy-Russian Academy of Sciences Symposium, Cambridge, 1974;
általában a vasról lásd Maddin, R.–Muhly, J. D.–Wheeler, T. S., How
the Iron Age Began [Hogyan kezdődött a vaskor?], Sci. Am. 237, 1977,
4; Wertime, T. A.–Muhly, J. D. (szerk.), The Coming of the Age of Iron [A
vaskor eljövetele], New Haven, 1980.
133
Brinkman, J. A., AJA 76, 1972,278; Babilon kassúk utáni
történelmének legfőbb forrása a szerző egy másik, fontos és teljeskörű
munkája: A Political History of Post-Kassite Babylonia 1158-722 BC [A
kassúk utáni Babilónia politikai története Kr. e. 1158-722], An. Or. 43,
1968 (a továbbiakban: PKB).
 I. Nabú-kudurri-uszurra az utókor úgy emlékezett,
mint a királyra, aki bosszút állt Elámon Babilon hírhedt
kifosztása miatt. Az Elám elleni első támadás katasztrofális
véget ért, amikor Nabú-kudurri-uszur csapatai között
járvány tört ki, s a bekövetkező pánik és menekülés
majdnem a király életébe került. A következő hadjárat
azonban sikert hozott, talán a szokatlan, nyár közepére
időzített támadás miatt. Egy korabeli kudurru – a műfaj
egyik legszebb példánya – felirata elbeszéli a kimerítő utat
Szúszába, keresztül a sivatagon, ahol manapság a nyári
hőmérséklet gyakran 50 °C fölé kúszik:, A katonák kezét
égette a bárd, és az út felszíne izzott, mint a tűz. A kutak
kiszikkadtak… az erős lovak elbágyadtak, és a legnagyobb
harcosok lába is megrogyott.” 134 A felirat szerint „a nap
arcát elsötétítette a porfelhő”, amely a csata nyomán szállt
fel. Végül Nabú-kudurri-uszur győzött, és elámi hódító
ezután hosszú ideig nem tette be a lábát Babilóniába.
A hadjárat egyik fontos következménye a több
nemzedékkel azelőtt, Kudur-Nahhunte által Szúszába
hurcolt Marduk-szobor hazahozatala volt; ezzel sikerült
kiköszörülni a babiloniak büszkeségén esett csorbát.
Marduk, aki kezdetben alacsonyabb rangú, jelentéktelen
istenség volt, az óbabiloni kortól egyre fontosabb szerepet
játszott. Már láttuk, hogyan terjedt át kultusza Asszíriába.
Mostani győzedelmes hazatérése azonban fordulópontot
jelentett: alárendelt istenből főistenné vált, sőt a korabeli
vallás egyes vonásai már a monoteizmus felé mutatnak.135
Nabú-kudurri-uszur nagyszerű győzelme az elámiak felett
egy csapásra nemzeti hőssé tette a királyt, tetteit kortárs
és később keletkezett költemények ünnepelték. A „jámbor
fejedelem” nem csupán Mardukot szolgálta lankadatlanul,
hanem Sumer ősi szentélyeit is. Urban arany- és
ezüsttárgyakat ajánlott fel, a Giparban pedig (lásd a 3.

134
Wiseman, D. J., in: CAH II. 2, 1975, 455; King, L. W., Babylonian
Boundary Stones [Babilóniai határkövek], London, 1912, 6. jegyzet.
135
Lambert 1964, lásd a 108. jegyzetet
fejezetet) sztélét emeltetett, amely az entit (a holdisten
főpapnőjét) ábrázolja ünnepi öltözetében, s felsorolja
kötelességeit és szertartásait. A fogadalmi felirat arra utal,
hogy Nabú-kudurri-uszur az akkád és óbabiloni királyok
ősi hagyományát követve a saját lányát nevezte ki Ur
entujának.
Az Asszíriához fűződő viszonyról ebben az időszakban
nem sokat tudunk, leszámítva az időnkénti határmenti
portyákat.
Egy sokkal későbbi másolatból ismert, de állítólag
ekkor keletkezett levél, amelyet a babiloni király (talán, bár
nem bizonyosan, Nabú-kudurri-uszur 136) egy asszírnak
címzett, megvető és gunyoros hangnemű, bár a babiloniak
feltehetőleg nem voltak olyan helyzetben, hogy
beválthassák fenyegetéseiket. Sőt, I. Assur-resa-isi
„Asszíria bosszúállója” (Kr. e. 1132-1115), majd tehetséges
és energikus fia, I. Tukulti-apil-ésarra (Kr. e. 1114-1076)
trónra lépésével Asszíria napja ismét kezdett felemelkedni.
Miközben Nabú-kudurri-uszur uralmának végéről és
utódjának uralkodásáról viszonylag homályosak az
ismereteink, az bizonyos, hogy Tukulti-apil-ésarra minden
korábbinál nagyobb területre terjesztette ki Asszíria
fennhatóságát; még Libanont is elfoglalta, mire az
egyiptomi fáraó egy krokodilt küldött neki ajándékul.
Hadjáratainak, vadászatainak és építkezéseinek emlékét az
Assurban megtalált agyagprizmák őrzik, 137 melyek
asszirológus körökben arról híresek, hogy 1857-ben ezek
egyikét választotta ki a Királyi Ázsia-társaság (Royal
Asiatic Society), hogy kiváló tudósokkal lefordíttatva
ellenőrizze az ékírás korai megfejtési módszereinek
érvényességét. A Tukulti-apil-ésarra hadjáratairól szóló
leírás az asszír gyakorlatban később megszokottá váló,
rendkívül vérszomjas stílusban íródott, de a szöveg
hétköznapibb dolgokat is megemlít: szó van benne például

136
PKB 101 skk.
137
Grayson 1976, 3 skk.
az első ismert botanikus kertről, amelybe „az én földemen
nem található” példányokat hozatott a király, valamint az
Észak-Szíriában akkor még fellelhető elefántok
vadászatáról. Mint megtudjuk, rajtuk kívül oroszlánok és
vad bikák is kerültek a király nyila vagy vadászlándzsája
elé – ez az első írott beszámoló a rituális királyi
vadászatról, amely a korban másutt is szokásban volt
Nyugat-Ázsiában, és amelynek kezdetei a sumer
történelem hajnaláig nyúlnak vissza. 138
Míg Tukulti-apil-ésarra a hosszú feliratban felsorolt
országok meghódításával foglalatoskodott, Nabú-kudurri-
uszur öccse és második utóda, Marduk-nadin-ahhe (Pír. e.
1099-1082) magához ragadta a kezdeményezést, és
megtámadta az Assur közelében fekvő Ekallatum városát,
ahonnan két istenszobrot hurcolt el; ezek a Kr. e. 7.
századig Babilonban maradtak. A korszak eseményeinek
időrendje nem bizonyos, az azonban kétségtelen, hogy
Tukulti-apil-ésarra bosszúból lerohanta Észak-Babilóniát,
elfoglalta Dur-Kurigalzut, Szippart, Opiszt és Babilont, és
felégette Marduk-nadin-ahhe királyi palotáit. Ennek
ellenére a feliratok arról tanúskodnak, hogy a babiloni
király uralma rendületlen maradt egészen a 18. uralkodási
évéig, amikor szörnyű éhínség tört ki, Babilónia
városainak lakói emberhús evésére kényszerültek, és – egy
asszír krónika szavaival élve – Marduk-nadin-ahhe
egyszerűen „eltűnt”. 139
Babilónia ekkori zavaros állapotainak egyik oka az
arámi törzsek fokozódó nyomása lehetett. Tukulti-apil-
ésarra uralmának vége felé Asszíriába is be-betörtek az
arámiak, és mindkét országra a hanyatlás időszaka
köszöntött. A nyugati sivatagból érkező törzseket először a
Kr. e. 2. évezred végén említik. A korábbi amurrú és más
nomád beáramlásokhoz hasonlóan ők is betelepedtek a
szántóföldekre ott, ahol a helyi hatalom gyengesége ezt

138
Oates, D.–Oates, J. 1976, 134.
139
Grayson 1975, 189; PKB 130.
lehetővé tette; a letelepedetteket azután nomád testvéreik
gyötörték. Az arámiaknak helyi királyságokat alapítottak a
Földközi-tenger partvidékén és Észak-Szíriában,
Babilóniában pedig kis törzsi államok vagy „házak” (bitu)
láncolatát hozták létre, amelyek olykor a Babilonhoz,
Nippurhoz és Urukhoz hasonló nagyvárosok kapujáig
terjeszkedtek. A Kr. e. 8. századra arámiak telepedtek le
Babilónia falvaiban és városaiban is. Nyelvük, az arámi,
amely az amurrúhoz hasonlóan a nyugati sémi nyelv egyik
dialektusa volt, fokozatosan kiszorította az akkádot
Babilóniából, és egészen az arab hódításig a terület lingua
francajának szerepét töltötte be. Ez az első mezopotámiai
nyelv, amelyet nem ékírással jegyeztek le, hanem kurzív
ábécével, amelynek egyszerű volta elősegítette gyors
átvételét. Természetesen az Újszövetség korában
Palesztinában is arámiul beszéltek e nyelv kurzív írása a
mai arab és héber ábécé elődje.
A Kr. e. II. századra az arámi törzsek jelenléte Babilónia
és Asszíria nyugati határainál különösen fenyegetővé vált,
és ez arra késztette a két ország lakóit, hogy félretegyék
nézeteltéréseiket. Az új babiloni király, Marduk-sapik-zeri
(Kr. e. 1081-1069) Assurba ment, hogy Assur-bél-kala
segítségét kérje. Am mire visszatért, Babilonban már Adad-
apla-iddina uralkodott (Kr. e. 1068-1047), akit egy babiloni
krónika „aráminak” nevez. 140 Úgy tűnik, az asszír király
elismerte a „trónbitorlót” – sőt lehet, hogy ő segítette
hatalomra és hozzáadta a lányát. A korabeli feliratok
kötelességtudó uralkodóként festik le az „arámi
trónbitorlót”, aki gondoskodott Sumer ősi szentélyeiről.
Jelenléte a babiloni trónon nem is védte meg az országot
fosztogató törzsi rokonainak további portyáitól.
A feltételezések szerint ez a rablásokkal és pusztulással
járó korszak áll az Erra-eposzként ismert irodalmi alkotás

140
Az itt megadott értelmezés nem teljesen biztos ugyan, de erre a
következtetésre vezet Grayson, 24. krónika, 11. 7-8; lásd még 165 és
PKB 130 skk.
hátterében. Ebben Babilon katasztrófáiért az ügyetlen
kisebb isteneket teszik felelőssé; Marduk ugyanis, akit a
mű tutyimutyi öregembernek ábrázol, az elbeszélés szerint
elhagyja a várost, hogy „kifényesítse koronaékszereit”, és
távollétében Errára bízza azt. 141 A szöveg részletesen leírja
a zűrzavart: a városokat felprédálják, a lakosok romba dőlt
szentélyeiket siratják. Az eposz elbeszélésével egybevág az
a rombolás, amelyet a szútuk, ez az arámiakhoz kötődő
törzsi csoport vitt véghez ekkoriban Babilóniában. A mű
szerint Babilon lakói fellázadtak a király ellen, aki
csapatokat küldött ellenük; Uruk elesett, Dért és Dúr-
Kurigalzut kifosztották. Az eposzban névtelenül szereplő
király feltehetőleg az „arámi trónbitorló”, aki a későbbi
hagyományban is népszerűtlen maradt; ugyanakkor
semmilyen forrás nem szól arról, hogy az ő uralkodása
alatt polgárháború dúlta volna Babilont. Bár a szútu
támadások a Kr. e. II. század végéig befejeződtek, az ország
pusztulása és a külkereskedelem visszaesése súlyos
gazdasági problémákhoz és általános nyugtalansághoz
vezetett. Babilónia és Asszíria története a következő száz
évre újra homályba merül.

AZ V-VIII. DINASZTIA BABILONBAN

A IV. babiloni dinasztia (azaz a II. Iszini dinasztia) utolsó

királyairól nem sokat tudunk, még a nevükben sem
vagyunk biztosak. Kr. e. 1025 körül rövid időre egy
második tengerföldi dinasztia került hatalomra, ők
feltehetőleg délről származtak, bár kassú neveket viselnek.
A tengerföldieket a Bazi-házként is ismert VI. dinasztia
követte; ez a család fontos udvari posztokat töltött be
Marduk-nadin-ahhe alatt. E bizonytalan időszak harmadik
„dinasztiája” egyetlen, elámi eredetű királyból állt, akit –
mivel külföldi volt – a királylista összeállítói külön

141
Jacobsen 1976, 227; vö. még Lambert, W. G., AfO 18, 1957-1958,
395-401.
dinasztiába száműztek (Kr. e. 984-979 körül). Babilon
következő urainak (VIII. dinasztia) családi összetartozása
szintén bizonytalan, de őket általában egy csoportba
sorolják öt másik királlyal, akik a királylistában az „E-
dinasztiát” alkotják. Az „E-dinasztia uralkodói” megjelölés
talán csupán Babilonra vonatkozik. 142 Ez a meglehetősen
körvonalazatlan dinasztia körülbelül két évszázadig ült a
trónon, abban az időszakban, amikor Asszíria a Közel-
Kelet nagyhatalmává vált.
Nabú-mukin-apli (Kr. e. 978-948) trónra lépésekor az
ország még mindig gyengélkedett az előző ötven év politikai
bizonytalanságai miatt: néha még az újévi ünnepséget sem
sikerült megtartani. Ez a babiloniak számára nagy
veszteséget jelentett, hiszen az újévi ünnepség nem csupán
az év legfontosabb vallási eseménye volt, amelynek során a
király „megfogta Marduk kezét”, hanem a szertartás során
szimbolikusan elnyert isteni áldást nélkülözhetetlennek
tartották az ország jóléte szempontjából is. Az ünnepséget
nem lehetett megtartani, ha nem volt fizikailag jelen az
isten szobra; ez magyarázza meg, miért foglalkoznak olyan
sokat a mezopotámiai krónikások a szobor elrablásaival és
visszakerüléseivel. Egy Kr. e. 960 körül keletkezett krónika
tanúsága szerint „Marduk egymás után kilenc évig nem
jött elő, Nabú nem jött el”. Ebből nyilvánvaló, hogy a
közbiztonság még a főváros közvetlen szomszédságában is
olyan csapnivaló volt, hogy sem az újévi körmenetet nem
tudták megtartani (mert ehhez el kellett hagyni a várost),
sem a főisten fiának, Nabúnak a szobrát nem tudták
elhozni a közeli Borszippában álló szentélyéből.
Samas-mudammiq trónra lépte Kr. e. 905 körül egy
olyan évszázad nyitányát jelentette, amelyet az Asszíriával
fenntartott szoros, bár nem mindig baráti jellegű kapcsolat
fémjelzett. Samas-mudammiq utóda szerződést kötött és
hercegnőket cserélt az északi hatalommal; az idegen
királynők jelenléte a két udvarban valószínűleg hozzájárult

142
PKB 166 skk.
ahhoz, hogy a következő nyolcvan évben csupán apróbb
kellemetlenségek törték meg a békét. II. Tukulti-Ninurta
(Kr. e. 890-884) nyíltan kérkedett katonai erejével:
hadseregével végigvonult a Tigris mentén, vad bikákra
vadászott az elhagyatott Wadi Thartharban, tábort vert
Dúr-Kurigalzuban és Szipparban, majd, miután ekként
körbejárta birodalma határát, az Eufrátesz mentén
hazatért. A Babilónia fölötti közvetlen asszír uralomnak
vagy babilóniai ellenállásnak azonban semmi jele nincs.
Valójában Tukulti-Ninurta fia, II. Assur-nászir-apli (Kr. e.
883-859) volt az, aki sikeres terjeszkedő politikájával
lerakta a Késő- vagy (Újasszír Birodalom alapjait, amely a
Kr. e. 7. századra a Közel-Kelet nagy részét uralta, egészen
Egyiptomig.
Assur-nászir-apli azonban, úgy tűnik, nem sok gondot
okozott babiloni kortársának, Nabú-apla-iddinának.
Utóbbinak talán legnevezetesebb tette az Ebabbar (a
napisten temploma Szipparban) felújítása volt, amelyet
még kétszáz évvel azelőtt a szútuk romboltak le. A
restaurációt egy közismert, ma a British Museumban
őrzött kőtáblán örökítették meg, amely Nabú-apla-iddinát
a kecses, „ión” stílusú pálmatörzsoszlopokkal díszített
naptemplom előtt imádkozva ábrázolja. A felirat beszámol
a napisten szobrának helyreállításáról is – szórakoztató
példája ez az ókori hamisításoknak. A babiloni szokás
ugyanis tiltotta, hogy új szobrot faragjanak egy istennek:
mindig a régit kellett renoválni, megfelelő szertartások
közepette – Samas szobrát azonban ellopták Szipparból. Az
Ebabbar egyik papja viszont óriási „szerencsével”
megtalálta az eredetiről készült agyagmásolatot, amelyről
hűen újramintázhatták a szobrot. Az egybeesés éppen
eléggé gyanús ahhoz, hogy jámbor csalást sejtsünk az eset
mögött. Amikor kétszázötven évvel később egy másik
babiloni király, Nabú-apla-uszur, a híres II. Nabú-kudurri-
uszur apja, ismét felújította az Ebabbart, feljegyezte, hogy
a munkálatok közben ráleltek Nabú-apla-iddina
táblájára. 143

E Kr. e. 9. századi babiloni királynak hosszú és gazdag

uralmat adott a sors: virágzott az irodalom – valószínűleg
ekkor írták az Erra-eposzi is –, utolsó éveiben pedig új
szerződés köttetett Assur-nászir-apli fiával, III. Sulmánu-
asaréduval (Kr. e. 858-824). A szerződés hamarosan jól jött
a következő babiloni királynak, Marduk-zákir-suminak,
aki az öccse által szított babiloni lázadás leveréséhez kért
asszír segítséget. Egy 1962-ben Sulmánu-asarédu kalhui
(ma: Nimrúd) palotájában talált masszív trónalapzat az
asszír királyt ábrázolja, amint kezet ráz Marduk-zákir-
sumival; a kísérőszöveg szerint a babiloni uralkodót
visszahelyezték hatalmába. 144 Most sem utal semmi
Babilon feletti asszír fennhatóságra; a dombormű is
egyenrangúnak mutatja a két királyt. Sőt tudjuk, hogy
Sulmánu-asarédu személyesen járta végig Észak-Babilónia
vallási központjait, áldozatokat mutatott be, bőkezű
ajándékokat és javadalmakat osztogatott, megvendégelte
Babilon és Borszippa lakóit („ételt és bort adott nekik,
ragyogó ruhákba öltöztette és megajándékozta őket” 145) –
egyszóval épp ellenkező módon viselkedett, mint az asszír
uralkodók szoktak a leigázott népekkel. Az asszír király
jámbor viselkedésében minden bizonnyal Babilónia
figyelemre méltó kulturális fölényét kell látnunk északi
szomszédjával szemben. Ugyanakkor a káld törzsekre,
amelyek ebben az időben Dél-Babilónia nagy részét
uralták, Sulmánu-asarédu egy hadjárat során – amelyet a
nimrudi trónalapzaton és a híres, manapság a British
Museumban látható balawati bronzkapukon is
megörökíttetett – hatalmas összegű adót vetett ki. Itt

143
Lambert, W. G., AfO 18, 1957-1958, 398-399; King, L. W.,
Babylonian Boundary Stones [lásd a 134. jegyzetet], 36. jegyzet.
144
Oates, D., The Excavations at Nimrud (Kalhu) 1962 [Ásatások
Nimrudban (Kalhuban), 1962], Iraq 25, 1963, 20 skk.
145
Lásd a 117. jegyzetet.
kezdődik az a gyakorlat, amely az asszír fennhatóság korát
jellemzi: az asszír uralkodók tisztelték a babiloni isteneket,
és elismerték bizonyos babilóniai városok polgárainak
különleges jogait, ugyanakkor jelentős erőkkel igyekeztek
ellenőrzésük alá vonni a déli törzseket, akik állandó
bosszúságot okoztak egymás közötti viszályaikkal és a
városok fosztogatásával.
Sulmánu-asarédu hosszú uralkodásának nagy felkelés
vetett véget, amelynek során az idős király is életét
vesztette. Fia, V. Samsi-Adad (Kr. e. 823-811) Marduk-
zákir-sumi segítségével lett úrrá az akkor már egész
Asszíriában elharapódzott lázadás felett – a babiloni király
így fizette vissza tartozását korábbi jótevőjének. Am a
megkötött szerződés megalázta Samsi-Adadot, és ez súlyos
következményekkel járt Babilónia számára. Az asszírok
bosszúja nem váratott sokáig magára: rövid időn belül
Marduk-zákir-sumi két szerencsétlen utódát is elhurcolták
Asszíriába, és Babilont teljes anarchiába taszították. Az
asszír királyi évkönyvek a tipikus vérszomjas stílusban
jegyzik fel ezeket az eseményeket: eszerint a babilóniai
sereg

„Dúr-Papszukal sziget-erődjébe menekült, ahol 13 000

harcosukat vágtam le karddal. Vérük patakként ömlött
városuk terein. Katonáik holttestét halmokba
rakattam… [A babiloni király] ágyát, hintóját, palotája
kincstárát, javait, isteneit és minden más tulajdonát
számolatlanul zsákmányoltam. Foglyul ejtett harcosait,
mint a sáskahadat, országom katonáinak adtam. A
várost ledöntöttem, elpusztítottam, tűzzel
kiégettem.” 146

Egy babiloni krónika tanúsága szerint a két balsorsú

uralkodó fogságba esése után legalább tizenkét évig „nem
volt király az országban”. Samsi-Adad pedig eközben

146
Lásd a 117. jegyzetet.
felvette az egész ország feletti uralmat jelképező ősi „Sumer
és Akkád királya” címet.
Mielőtt elhagynánk Samsi-Adad uralkodását, meg kell
említenünk feleségét, aki egyike volt a görögök által is
ismert kevés ázsiainak. Szammu-ramatnak hívták, de
ismertté görög nevén vált, Szemirámiszként. A királynő
Samsi-Adad halála után öt évig régensként uralkodott
kiskorú fia, a későbbi III. Adad-Nirári helyett. Bizonyos,
hogy valódi hatalmat gyakorolt: felajánlásait a saját
nevében tette, amely a feliratokon megelőzi a fiáéit.
Assurban egy emlékoszlopot is állítottak neki az ország
többi királyáé és főméltóságáé mellett – nő esetében
ritkaságnak számított az efféle tiszteletadás.

A KÁLDOK

Babilonban a Samsi-Adad hódítását követő időszak igen

homályos. III. Adad-nirári halála után (Kr. e. 783), úgy
tűnik, egy időre Asszíria is meggyengült. A hatalmi űrt
Babilonban a káldok töltötték be, akikkel először a Kr. e.
9. században, III. Sulmánu-asarédu évkönyveiben
találkozunk. Most az egyik sejkjük foglalta el a trónt. A
káldok a Tigris és az Eufrátesz alsó folyásának
mocsaraiban és tavaiban éltek. Törzsi társadalmukban
minden bitu („ház”) élén egy sejk állt, aki néha „királynak”
címezte magát. A törzsi határok azonban elmosódottak
voltak, és az egyes sejkek politikai erejét többnyire
személyes képességeik és presztízsük határozta meg. A
legnagyobb törzs, a Bit-Dakuri Borszippától délre élt,
Babilon közelében. Még délebbre a Bit-Amukani földje
terült el, keletre pedig, a Tigris partján, az elámi
határvidéken a Bit-Jakin törzsé. A korabeli források
nyilvánvalóvá teszik, hogy távolról sem nyomorúságos
körülmények között élő nomádokról van szó. Az asszír
domborművek virágzó datolyapálmák között ábrázolják
őket, más adatok pedig arra utalnak, hogy némelyikük
egyenesen városlakó volt. A káldok nagy méneseket és
marhacsordákat tartottak, és a rájuk kivetett adókból
ítélve ha ők maguk nem is foglalkoztak kereskedéssel,
mindenesetre uralták a déli kereskedelmi utakat,
amelyeken az ébenfához, elefántcsonthoz, szisszúhoz (ez
egy értékes indiai fafajta), elefántbőrhöz és aranyhoz
hasonló egzotikus árucikkeket szállították.
Nincs közvetlen jele annak, hogy a káldok ne babiloni
nyelven beszéltek volna. A levelekben és történelmi
szövegekben szereplő káldok jól azonosítható babiloni
neveket viselnek. A néhány, feltehetőleg arámi nevet olykor
annak bizonyságául szokták felhozni, hogy a káldok az
arámi helyi változatát beszélték, a korabeli források
azonban gondosan különválasztják a káldokat az északi
arámi törzsektől. Babilon első káld királyáról keveset
tudunk, de őt egy újabb „tengerföldi” sejk követte, Eriba-
Marduk néven (Kr. e. 770), aki a jelek szerint bizonyos
sikerrel tisztította meg Babilon és Borszippa közvetlen
környékét a be-betörő arámiaktól, és akit a későbbi káld
királyok a dinasztia igazi megalapítójának tartanak. Utódai
alatt azonban ismét anarchia és polgárháború uralkodott.
Nabú-nászir trónra lépésével (Kr. e. 747) új korszak
kezdődik Babilonban. Innentől kezdve pontos
feljegyzéseket készítettek a történelmi eseményekről; mind
a Babiloni Krónika, mind a Ptolemaida-kánon e király
trónra kerülésével kezdődik. Sőt a későbbi Ptolemaida-
időszámítás szerint a Nabú-nászir-korszak Kr. e. 747.
február 26-án, pontban délben kezdődött! A hagyomány
szerint ettől az időszaktól kezdve igen pontos csillagászati
megfigyeléseket is összegyűjtöttek. Csillagászati „naplókat”
írtak, amelyek közül több meg is maradt; valószínűleg ezek
alkották a későbbi krónikák forrásanyagát. 147
147
PKB 22,227; Grayson 1975,13-14; Sachs, A., A., Classification of the
Babylonian Astronomical Tablets of the Seleucid Period [A Szeleukida-
kori babilóniai csillagászati táblák osztályozása], JCS 2, 1948, 285-
286; a legkorábbi fennmaradt „napló” Nabú-kudurri-uszur 37. évéből
származik, lásd Sachs, A. Late Babylonian Star Catalog [Egy késő
babiloni csillagjegyzék], JCS 6, 1952, 149.
 24. kép. A legkorábbi ismert szárnyas írótáblakészlet
rekonstrukciójának részlete. Minden táblát bemélyítettek a viaszréteg
számára, amelyre a szöveget írták. Ez a példány az Enuma Anu Enlil
című asztrológiai ómensorozat különleges kiadását tartalmazta, amelyet
II. Sarrukín asszír uralkodó számára készítettek (Kr. e. 721-705).
Nimrúdból. Howard nyomán.

Ezekben a babilóniai naplókban feljegyezték az adott

hónap csillagászati eseményeit, valamint az árak, a
folyóvízszintek, az időjárás és más hasonlók váltakozását.
Ezek a dokumentumok megdöbbentő előképei a Római
Köztársaság pontifextábláinak, amelyekre a pontifex
maximus évente feljegyezte a consulok és más tisztviselők
neveit, a háborúkat és zavargásokat, járványokat és egyéb
csapásokat, valamint a gabona árát. A rómaiak „fehér
táblákra” írták feljegyzéseiket, és a babilóniai szövegek
némelyikét talán szintén viasztáblába róhatták. Egy
mezopotámiai krónika el is mondja, hogy ekkortól a
„történelmi” feljegyzéseket ilyen, csuklósan kapcsolódó
táblákra írták fel – ezek közül a legrégebbi ismert példány
nem sokkal Nabú-nászir uralkodása utánról származik. 148
Az egyik kutató szerint az ekkoriban felerősödő intenzív
csillagászati vizsgálódásokat talán a Holdnak és más
bolygóknak Nabú-nászir első uralkodási évében
bekövetkező látványos együttállása motiválhatta, de a
politikai rendszer stabilizálódása nyilván szintén
hozzájárult ahhoz, hogy a feljegyzések megőrződtek. A
hellenisztikus hagyomány némiképp bizarr magyarázatot
ad a babiloniak újsütetű történelmi érdeklődésére:

„A káldok Nabú-nászir korától kezdve pontosan

feljegyezték a csillagok mozgásának idejét. A görög
polihisztorok megtudták tőlük, hogy – amint az a káld
hagyományban jártas Alexandrosz Polihisztor és
Bérosszosz szavaiból kiderül – Nabú-nászir
összegyűjtötte és elpusztította az előtte uralkodott
királyok tetteiről szóló feljegyzéseket, hogy a káld
királyok története ezentúl ővele kezdődjön.” 149

A hellenisztikus csillagászatban a Nabú-nászir-korszakot a

tudomány történetének fordulópontjaként tartották
számon, és idővel maga a káld szó is egyszerűen
„csillagászt” jelentett Asszíria sorsában szintén fordulat állt
be ekkoriban. Kr. e. 746-ban egy felkelés végzett a királyi
családdal, és így került trónra III. Tukulti-apil-ésarra (Kr.
e. 744-727, az Ószövetségben: Pul), az asszír tábornok, az
ország legkiválóbb uralkodója a következő száz évben.
Irányításával Asszíria visszanyerte és konszolidálta
nagyhatalmi helyzetét a Közel-Keleten. Ez nagyrészt
Tukulti-apil-ésarra kormányzati reformjainak volt

148
15. krónika, 1. 23; lásd még Drews, R., The Babylonian Chronicles
and Berossus [A babilóniai krónikák és Bérosszosz], Iraq 37, 1975, 44-
45; Wiseman, D. J., Assyrian Writing-Boards [Asszír írótáblák], Iraq
17, 1955, 3-20.
149
PKB 227.
köszönhető, amelyek keretében a király átszervezte az
asszír tartományokat, és így a hatalmas birodalom egy
évszázadig hatékonyan tudta ellenőrizni területeit. Az
információáramlás gyorsítása érdekében az uralkodó
bevezette a postaállomások rendszerét. Gyakori feltételezés
szerint Pul vagy Pulu lehetett e király hivatalos neve
Babilonban, korabeli forrás azonban nem említi ezt,
csupán olyan kései szövegekben szerepel, mint a Biblia,
Bérosszosz vagy Josephus. A név eredete is kérdéses.
Nabú-nászir uralma elején ismét kitört a viszály a
babilóniai törzsek között. Tukulti-apil-ésarra beavatkozott
az érdekében, kiterjedt hadjáratokat vezetett a névleg
babiloni fennhatóság alatt álló területeken, adót vetett ki
különböző káld törzsekre, és az észak-babilóniai arámi
sejkek „királyának” címezte magát. Bár az ősi „Sumer és
Akkád királya” címet is felvette, amely kétségkívül a
Babilónia feletti fennhatóságot jelképezte, a jelek szerint
közvetlenül nem fenyegette Nabú-nászir pozícióját
Babilonban. Asszír patrónusának árnyékában a babiloni
király uralma békében és gazdagságban telt az elkövetkező
időszakban. Halálakor azonban újra fellángolt a harc: fiát
és örökösét egy babiloni lázadás során megölték, és
Tukulti-apil-ésarrának ismét be kellett avatkoznia a déli
ügyekbe.
Észak-Babilónia városainak kettős függését ebben a
korban jól megvilágítják azok a levelek, amelyeket 1952-
ben találtak az asszír fővárosban, Kalhuban (Nimrúd).
Ezekben az asszírpárti és az asszírellenes pártok intrikáiról
és összeesküvéseiről van szó. Az egyik levél egy nyilvános
vitát ír le az asszír király hivatalos képviselői és Babilon
polgárai között, amelyen megfigyelőként jelen volt a káld
trónkövetelő, Mukin-zeri megbízottja is. A babiloniakat
emlékeztetik arra, hogy különleges jogaikat az asszírok is
elismerik, amire ők azt felelik: készek behódolni az asszír
királynak, ha személyesen eljön, bár „nem hitték, hogy a
király eljő”. 150 Tukulti-apil-ésarra azonban rájuk cáfolt:
egy sikeres hadjárat után, amelynek során több babilóniai
város és sok törzs is az asszírok mellé állt, asszír
kormányzót nevezett ki Babilónia élére. Kr. e. 729-ben a
babiloni újévi ünnepségen az asszír király „fogta meg Bél
(Marduk) kezét”. Tukulti-apil-ésarra számos észak-
babilóniai szentélyben mutatott be áldozatot, amivel
nyilván az asszírok népszerűségét kívánta növelni. Ettől
kezdve egészen Kr. e. 626-ig az asszírok uralták Babilont,
bár az uralmukra árnyékot vetett az a furcsa „se veled, se
nélküled” viszony, amely Babilónia kulturális fölényének
és Asszíria katonai hegemóniájának konfliktusából
következett.
III. Tukulti-apil-ésarra a kettős királyság bevezetésével
olyan precedenst teremtett, amelyet a következő száz
évben legtöbb utóda követett. A „Babilon-kérdés” azonban
megoldatlanul maradt. Az asszírok annyi energiát és
erőforrást áldoztak a békétlen déli törzsek megfékezésére,
amelyet kicsiny országuk aligha tudott előteremteni,
miközben a káldok hol egymással harcoltak, hol
függetlenségük megőrzéséért az asszírok ellen fordultak.
Így váltak a káldok – hátuk mögött az erkölcsi és katonai
támogatásra mindig kész Elámmal – az asszírellenes
mozgalom szimbólumaivá és a babilóniai öntudat
akaratlan bajnokaivá. Észak-Babilónia városainak polgárai
békét és biztonságot akartak bármi áron, így még Asszíria
utolsó napjaiban is szilárdan kitartottak a birodalom
mellett.

150
Saggs, H. W. F., The Nimrud Letters [A nimrudi levelek], Iraq 17,
1955, 24.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Asszírok, babiloniak, perzsák és görögök

A Kr. e. 722. év komoly változást hozott Babilóniában. A

Tukulti-apil-ésarra fia, V. Sulmánu-asarédu (Kr. e. 726-
722) halálát követő zűrzavart kihasználva a káld Jakin
törzs egyik befolyásos sejkje ragadta magához a hatalmat
Babilonban, akit egyébként az asszírok már korábban
elismertek a Tengerföld királyának. II. Marduk-apla-
iddinának hívták, és ő az első babilóniai, aki név szerint
szerepel a Bibliában (Merodach-Baladanként), valamint az
egyetlen, aki a királylistában megőrzött hagyomány szerint
kétszer is uralkodott (Kr. e. 721-710 és 703). 151 Ezzel az
igen tehetséges és körültekintő politikussal először akkor
találkoztunk, amikor a káldok egyik vezetőjeként
megállapodott III. Tukulti-apil-ésarrával a Mukin-zeri-féle
felkelés alatt (lásd a 4. fejezetet). Az asszírok kétségkívül őt
tekintették a legfontosabb káld sejknek, és az uralkodói
évkönyvek nagy helyet szentelnek annak, hogy leírják
behódolását, valamint számba vegyék gazdag ajándékait:
hatalmas mennyiségű aranyat („az ő hegyének pora”),
drágaköveket, egzotikus fákat és növényeket, élénk színű
ruhákat, tömjént, marhákat és juhokat. 152 Ugyancsak
feljegyzésre érdemesnek tartották azt, hogy Marduk-apla-
iddina azelőtt még soha nem hódolt be egyetlen asszír
királynak sem. Ám arra sehol nincs utalás az asszír
évkönyvekben, hogy legyőzték vagy kényszerítették volna:
„behódolása” aligha lehetett több, mint a területe
megvédésére szolgáló taktika.

151
Kir II 20:12 skk.; Ézs 39. Marduk-apla-iddina történetét lásd
Brinkman, J. A., Merodach-Baladan II [II. Marduk-apla-iddina], in:
Studies Presented to A. Leo Oppenheim, Chicago, 1964; valamint uő,
JNES 24, 1965, 161-166.
152
Lásd a 4. fejezet, 117. jegyzetét.
 Marduk-apla-iddina babiloni uralkodása idejéből nagy
mennyiségű szöveg maradt ránk. Ezekből kiderül, hogy a
király a hagyományt követve helyrehozatta a fő
templomokat, hogy – szemben az asszír propagandával –
elismerte és tiszteletben tartotta Akkád ősi városainak
előjogait, és hogy magát az ország megmentőjének tartotta,
akin keresztül Marduk legyőzi a babilóniai nép ellenségeit.
A későbbi hagyomány szerint egzotikus növényeket
gyűjtött, és uralma alatt egy csillagászati obszervatórium
működött Babilonban. Úgy tűnik, az új királynak
kezdetben sikerült egy asszírellenes koalícióban
egyesítenie a korábban megosztott káld törzseket.
Ugyanakkor a Bit-Jakin tekintélyes vagyonának
segítségével felbérelte az elámi hadsereget egy Asszíria
elleni hadjáratra Babilon érdekében. Ezek az intézkedések
egy évszázadra meghatározták a babiloni politika stílusát,
noha sok városlakó, különösen Akkádban, továbbra is
kitartott az asszír uralom és az általa biztosított
viszonylagos rend és fejlődés mellett.
A Kr. e. 722-es év eseményei Asszíriában is egy
különösen tehetséges és energikus uralkodót juttattak a
trónra: Tukulti-apil-ésarra családjának egy
jelentéktelenebb tagját, aki trónra léptekor a fényes
Sarrukín nevet vette fel (Sarruken, azaz „jogos [tehát
legitim] király”) – ez legalább annyira jellemezhette
ambícióit, mint bizonytalan származását. 153 II. Sarrukín
számos hadjáratot vezetett az ekkor már nagy kiterjedésű
birodalomban: Palesztinába (amint arról a Biblia is
beszámol), sőt még Egyiptom kapujába is, amely első ízben
szenvedett vereséget és kényszerült adófizetésre. Babilónia
gazdaságát azonban – Marduk-apla-iddina erőfeszítéseinek
dacára – még mindig visszavetette az, hogy a törzsek
rendszeresen akadályozták a kereskedelmi utak forgalmát,

153
Arról, hogy Sarrukín talán III. Tukulti-apil-Ésarra fia volt, lásd AfO
9, 1933-1934, 79; valamint ABL 99, rev. 3-4, egy, a királynak szóló
levél mondatát: „ez előtt, amikor atyád uralkodott”.
és sanyargatták a városokat. Emiatt Sarrukín Kr. e. 710-
ben a káldok ellen vonult, akiknek elámi szövetségese
szerencsétlen módon éppen belső problémáival volt
elfoglalva. Ha hihetünk az asszír beszámolónak, Marduk-
apla-iddina a mocsarakba menekült, miközben a
Tengerföldet megszállták, fő erődjét pedig „tűzzel kiégették,
elpusztították, még alapjait is kiásták”. Észak-Babilónia
városai állítólag örömmel fogadták az asszír királyt, és
„nagy ujjongással” szélesre tárták kapuikat. Egész
Babilóniában asszír helytartókat neveztek ki, majd III.
Tukulti-apil-ésarra és V. Sulmánu-asarédu hagyományát
követve Sarrukín is megfogta Bél kezét, felvéve Babilon
királyának címét (Kr. e. 709-705). Ezután, úgy tűnik,
Marduk-apla-iddina ismét taktikusan behódolt, legalábbis
Sarrukín kinevezte őt a Bit-Jakin törzs királyává.
Sarrukín Kr. e. 705-ben meghalt, valószínűleg az északi
határok mentén vívott csatában, ami ritkaságnak
számított a mezopotámiai uralkodók között. Fia, Szín-
ahhé-eriba (Kr. e. 704-681) örökölte kettős királyságát, ám
a „Babilon-kérdés” továbbra is megoldatlan maradt. Szín-
ahhé-eriba láthatólag nem sokat törődött babilóniai
hatalmának megszilárdításával, és Kr. e. 703 körül egy
máskülönben ismeretlen ember ragadta magához a
hatalmat, II. Marduk-zákir-sumi néven. Ez már túl sok
volt Marduk-apla-iddinának, aki úgy gondolta, Sarrukín
iránti hűsége nem terjed ki a fiára is. Harcba szállt hát a
hatalomért, és közben megpróbált lázadást szítani Szín-
ahhé-eriba palesztinai vazallusai között, hogy az asszírok
figyelmét nyugat felé irányítsa – legalábbis erre utal az
Ezekiáshoz, Júda királyához érkező babiloni küldöttségről
szóló bibliai beszámoló. Szín-ahhé-eriba azonban délre
vonult, és Kúta közelében, a kisi síkságon legyőzte
Marduk-apla-iddina elámi szövetségeseit. Marduk-apla-
iddina ismét a mocsarakban keresett menedéket, palotáját
pedig feldúlták az asszírok. Szín-ahhé-eriba állítólag a
babiloni király 75 erődített városát foglalta el, 420 kisebb
településsel együtt, és 208 000 embert vitt Asszíriába
hadifogolyként. A káld törzsek területét asszír tisztviselők
ellenőrzése alá helyezték, Babilonban pedig egy Bél-ibni
nevű, az asszír udvarban nevelkedett nemest (aki Szín-
ahhé-eriba szavai szerint „kis kutyaként nőtt fel
palotámban”) helyeztek a trónra. Ezekiás felkelése Kr. e.
701-ben tört ki, túl későn ahhoz, hogy megmentse
Marduk-apla-iddinát
Bél-ibni (Kr. e. 702-700) erélytelen uralkodónak
bizonyult: képtelen volt bármiféle rendet tartani
Babilóniában, így Szín-ahhé-eribának újra a Bit-Jakin
ellen kellett vonulnia. Útban délre megállt, hogy legyőzzön
egy helyi törzsfőnököt, Suzubut, akit hét évvel később
Babilon királyaként látunk majd viszont (teljes nevén
Musezib-Mardukként). Az asszír sereg közeledtének hírére
Marduk-apla-iddina hajón menekült el; hátrahagyta
családját, magával vitte viszont törzsi isteneit és az ősei
csontjait (Kr. e. 700). E bizarr viselkedést némiképp
megmagyarázza a Babiloni krónika, mely szerint a
Tengerföldön különösen tisztelték az ősök csontjait, és
gondoskodtak megfelelő elhelyezésükről. Az ún.
Dinasztikus krónikában az egyetlen adat, amely a II.
tengerföldi és a Bazi-dinasztia minden egyes királyánál
szerepel, a sírjának helye; egy sokkal későbbi halotti felirat
pedig beszámol arról, hogy Assur-etel-iláni asszír király
(Kr. e. 626-623) egyik, a Bit-Jakinhoz tartozó
tisztviselőjének holttestét visszavitette törzsi otthonába,
hogy eltemethessék „az erőd házában”. 154 Babilon trónját
ezután Szín-ahhé-eriba legidősebb fia, Assur-nádin-sumi
(Kr. e. 699-694) foglalta el, aki viszonylagos békében
uralkodott hat évig. Trónra lépése után nem sokkal
meghalt az idős Marduk-apla-iddina, aki az utókor
emlékezetében Babilónia függetlenségének legelszántabb
bajnokaként élt tovább.

154
Clay, A. T., Miscellaneous Inscriptions [Egyéb feliratok], YOS Bab.
Texts I, 60-61; Grayson 1975.
 Elám továbbra is fenyegetést
jelentett, ezért Szín-ahhé-eriba
közvetlen támadásra szánta el
magát a tengeren keresztül.
Szíriai ácsokat hoztak Ninivébe,
hogy nagy hajóhadat építsenek,
majd ezt szidóni és türoszi
matrózok vitték le a Tigrisen
Opiság, ahonnan görgőkön
gurították át a 40-50 km
távolságban lévő Eufráteszre.
Szín-ahhé-eriba évkönyvei egy
nagy viharról is beszámolnak: „A
tenger hatalmas hullámai
előjöttek, és körülvették
25. kép. Kő dombormű
sátramat Teljesen elzártak így részlete II. Sarrukín asszír
embereim öt napon és öt éjszakán király (Kr. e. 721-705)
át a nagy hajókon maradtak, mint horszábádi palotájából. A
a foglyok.” Végül elérték az Öblöt, képen azt láthatjuk,
ahol az asszír király áldozatot hogyan szállították a fát
Asszíriába a föníciai
mutatott be: „Eának, a mélység partok mentén. Louvre
királyának, egy aranyból való Múzeum.
halat és egy hajónyi aranyat
dobtam a tengerbe.” Az elámi hadjárat sikerrel járt, és a
Bit-Jakin törzs maradéka isteneivel együtt fogságba esett.
Mialatt azonban az asszírok délen voltak elfoglalva, az
elámiak merész portyát indítottak a Tigrisen át,
Szipparban elfogták Szín-ahhé-eriba fiát, és egy elámi
báburalkodót, Nergál-usezibet ültették a babiloni trónra
(Kr. e. 694). Utóbbit azonban néhány hónap múlva Nippur
közelében foglyul ejtették a visszatérő asszír hadak, és
láncon vitték Asszíriába. Szín-ahhé-eriba, évkönyvei
tanúsága szerint, egyelőre nem foglalkozott többet
Babilonnal. Ekkor Musezib-Marduk arámi támogatással
magához ragadta a hatalmat. Az új király és elámi
szövetségesei – akiket a Marduk-templom kincstárából
elvett arannyal fizettek ki – hatalmas sereget állítottak fel,
amely „mint a sáskahad, özönlött” Asszíria felé. Szín-ahhé-
eriba Halulénál ütközött meg velük, a Tigris és a Dijála
találkozásánál. Az asszír évkönyvek szerint szörnyű
mészárlás következett, amelyben Szín-ahhé-eriba csapatai
állítólag 150 000 ellenséges katonát öltek meg, és foglyaik
között volt Marduk-apla-iddina egy fia is. A Babiloni
Krónika azonban az asszírok visszavonulásáról ír, és
könnyen elképzelhető, hogy az asszírok – minden
dicsekvésük ellenére – ha nem is vereséget, de súlyos
veszteségeket szenvedtek. Szín-ahhé-eriba legalábbis nem
tett további lépéseket Musezib-Marduk ellen – bár egy
nemrég kiadott levél szerint a következő évben (Kr. e. 690)

26. kép. Kő dombormű részlete Assur-bán-apli asszír király (Kr. e. 7.

század) ninivei palotájából, amelyen a kevés fennmaradt ókori
zikkurrat-ábrázolások egyike látható. Különösen figyelemreméltó a
„szarvas” szentély. A kép egy ismeretlen elámi várost mutat - bár
tudjuk, hogy a szászai zikkurraton polírozott bronzból készült szarvak
voltak. A rajz William Boutcher 19. századi művész nyomán készült. Az
eredeti kőlap 1854-ben elveszett, amikor a tutajt, amely nagyszámú
asszír műtárgyat szállított Bagdadból Bászrába, banditák
elsüllyesztették Qurna közelében.
az asszírok megostromolták Babilont. 155
Kr. e. 689-ben az elámi királyt „bénaság támadta meg,
száját sem tudta beszédre nyitni”. Ezzel Musezib-Marduk
elvesztette erős szövetségesét. A káldok még kilenc hónapig
kitartottak Babilonban az asszírok ellen, de végül az
éhezés és a betegségek térdre kényszerítették őket. A
hosszú déli háborúskodás és a fia elvesztése miatt
elkeseredett Szín-ahhé-eriba ekkor felhagyott a régi
szokással, mely szerint az asszírok elnézőek voltak a világ
kulturális fővárosának tekintett várossal. Az asszír király
szabad rablást engedélyezett a csapatainak, Babilont
szisztematikusan lerombolták és felégették, a törmeléket
az Eufráteszbe dobták. Ezután az asszír mérnökök
elárasztották a várost, amely „alapjáig megsemmisült”.

„Jobban elpusztítottam, mintha áradás tette volna,

hogy az eljövendő időkben senki ne emlékezhessen rá,
hol állt a város, templomai és istenei hol voltak; vizek
áradásával elsimítottam, sík mezővé tettem.” 156

Marduk szobrát Asszíriába hurcolták, azokat a szobrokat

pedig, amelyeket Marduk-nadin-ahhe zsákmányolt
Ekallatumban 418 évvel azelőtt, visszavitték az őket
megillető helyre.
Szín-ahhé-eriba abban a tudatban hagyta el Babilont,
hogy egyszer és mindenkorra leszámolt a déli vetélytárssal.
Felvette az ősi „Sumer és Akkád királya” címet, fiát, Assur-
ah-iddinát pedig, aki akkor már trónörökös volt, kinevezte
Babilónia élére. Ezután nyolc nyugalmas év következett,
ám Kr. e. 681-ben Szín-ahhé-eribát a fiai meggyilkolták,

155
Brinkman, J. A., Sennacherib's Babylonian Problem [Szín-ahhé-
eriba Babilon-problémája], JCS 25, 1973, 93; Levine, L. D.,
Sennacherib's Southern Front: 704-689 BC [Szín-ahhé-eriba déli
frontja: Kr. e. 704-689], JCS 34, 1982, 28-58.
156
Lásd a 4. fejezet 117. jegyzetét.
valószínűleg Babilonban. 157 Assur-ah-iddina, aki
babilóniai
helytartósága alatt megismerte és megkedvelte ezt az
országot, trónra léptekor elhatározta, hogy összebékíti a
két népet. Részben mert felismerte apja romboló
politikájának hiábavalóságát, részben a fenyegető jóslatok
hatására bőkezű támogatást adott Babilon újjáépítésére. A
város polgárait visszahelyezték ősi jogaiba, és hatékony
közigazgatást hoztak létre. A jó kapcsolathoz hozzájárult a
király babilóniai származású felesége is, aki anyjával,
Zakutuval elterjesztette Asszíriában Marduk és fia, Nabú
kultuszát, amely a Kr. e. 9. század vége óta amúgy is
terjedőben volt az országban. Béke és virágzás következett,
amit az is mutat, hogy Kr. e. 676-ban Assur-ah-iddina
Babilóniából indult hadjáratára Perzsia belsejébe.
Most, hogy Babilonról gondoskodott (és talán hogy
kifizesse a város helyreállításának költségeit!), Assur-ah-
iddina Egyiptom meghódítását tűzte ki célul – az asszír
királyok már régóta szemet vetettek erre a királyságra.
Első próbálkozásai (Kr. e. 675 és 674) azonban kudarccal
végződtek, és mivel emlékezett saját trónra lépésének
zűrzavaros időszakára, az öregedő uralkodó elhatározta:
mielőtt újra hadba indul, örökösévé koronázza fiát, Assur-
bán-aplit. Így Kr. e. 672-ben Ninivében fényes ünnepség
közepette Asszíria trónörökösévé nyilvánították Assur-bán-
aplit; ugyanekkor (iker?)testvére, Samas-sum-ukín pedig
Babilónia trónörököse lett. A tartományok helytartóinak és
a vazallus fejedelmeknek esküvel kellett megfogadniuk,
hogy elismerik a rendelkezést, és Assur-ah-iddina halála
esetén segíteni fogják a két testvért egyenrangú trónjaik
elfoglalásában. 158

157
Kir. II. 19, 36-7; Brinkman 1973, 95, 34. jegyzet; ANET 288, idézve
123, 25-31. sor; Parpola, S., The Murderer of Sennacherib [Szín-ahhé-
eriba gyilkosa], Mesopotamia 8, 1980, 171-181.
158
Wiseman, D. J., The Vassal-Treaties of Esarhaddon [Assur-ah-
iddina vazallusi szerződései], Iraq 20, 1958.
I. Bábel tornya. Id. Pieter Bruegel 1568-ban
készített festménye. Ennél a képzelet szülte
mesés ábrázolásnál egy valósághoz jobban
közelítő elképzelés látható a LXXXIII. képen.
Museum Boymans van Beuningen, Rotterdam.

II. E kora dinasztikus korszakból származó,

ülő kőfigura hátán lévő felirat arról
tájékoztat, hogy Ningirszu istennek
ajánlották fel a sumer írnok, Dudu életéért.
Mag. 39 cm. Iraki Múzeum.
 III. Az Eriduban feltárt templomok sorozata megdöbbentő bizonyítéka Sumer kulturális
folytonosságának az őskori Ubaid kortól kezdve a sumer időkig. A templomok alaprajza és a
kultikus kellékek alig változnak, és a későbbi szentélyek alapjai magukba foglalják elődeik
maradványait. A felvételen e hosszú sorozat legkésőbbi Ubaid-templomai láthatók a nagyrészt
erodálódott III. uri dinasztia korabeli zikkurrat tövében.

IV. Ennek az alabástromból készült akkád

győzelmi sztélének a töredéke Ur közeléből
került elő. Különös hajviseletű, hátul
összekötözött könyökű, „nyakkalodába"
zárt hadifoglyokat láthatunk rajta. Mag.
21 cm. Iraki Múzeum.
 V. Az akkád hatalmi törekvések bizonyítéka a számos fennmaradt
győzelmi sztélé. Ezt a diorittöredéket Szászában találták meg; valószínűleg
a Kr. e. 12. században került oda hadizsákmányként Babilóniából. Egy
akkád katona meztelen foglyokat kísér rajta. Mag. 46 cm. Louvre Múzeum.

VI. A legutóbbi észak-szíriai ásatások nyomán váratlan bizonyítékok

kerültek napvilágra a sumerek itteni befolyására a Kr. e. 4. évezred végén. A
valószínűleg sumer kolóniaként működő, Aleppótól keletre az Eufrátesz
partján fekvő, fallal körülvett Habúba Kabira városka déli részén talált
kerámia, sőt még a szárított agyagtéglák is tökéletesen megegyeznek a
sumerbeli Urukból származókkal. Aleppói Múzeum.
 VII. Az akkád művészet nevezetes
realizmusát illusztrálja ez az
életnagyságú, bronzból öntött fej,
amely Ninivéből került elő, és
általános vélemény szerint Narám-
Színt vagy Sarrukínt ábrázolja. A
fejet szándékosan vágták le még az
ókorban. Mag. 36 cm. Iraki
Múzeum.

VIII. Néhány kezdetleges térkép

fennmaradt ugyan agyagtáblákon, de ez az
egyetlen ismert babilóniai világtérkép. Egy
meglehetősen homályos mitológiai
értekezést illusztrál. A világot körülvevő
nagy „Sós vizű tengeren" túl egy olyan
terület fekszik, „ahol a nap nem látszik". A
térkép közepén folyik az Eufrátesz, és
bejelölték rajta Babilont (négyzet), a
hegyvidéket a folyó forrásánál és a Bit-
Jakin mocsaras országát a déli torkolatnál.
British Museum. Mag. 12,2 cm.

IX. Ezt a csodálatosan kidolgozott

meztelen figurát nemrég találták meg az
észak-iraki Dohuk közelében. Üregesen
öntötték rézből, ami technikai
szempontból jóval nehezebb feladat,
mint a bronzöntés. A szobor 160 kg-ot
nyom, és Narám-Szín felirata szerepel
rajta, aki önmagát „a négy világtáj
királyának" nevezi. Az övet viselő,
meztelen alak a mezopotámiai
pecséteken gyakori szakállas „hőst"
idézi (lásd a XI. képet). Az alap átmérője
67 cm. Iraki Múzeum.
X. A jobb oldali hódoló alak egy isten vezetésével kecskét visz felajánlásként egy
másik istennek, aki egy sárkány hátán áll és buzogányát suhogtatja. Az akkád
felirat szerint a pecsétet a felajánló életéért készíttette a fia. Mintás márvány
pecséthenger lenyomata, amely ma a British Museumban látható. Mag. 4,1 cm.

XI. A mezopotámiai pecsétek ábrázolásainak kedvelt témája a „hősök" és

vadállatok közötti küzdelem. A meztelen, szakállas hős és a bikaember az
akkád időszak leggyakoribb pozitív mitológiai alakjai. Tell Aszmarból való
hematit pecséthenger lenyomata, Iraki Múzeum. Mag. 3,5 cm.

XII. Az akkád pecsétek mitológiai alakjai között a leggyakoribb a napisten,

Samas, akit jellemző fűrésze és a vállából áradó sugarak alapján
azonosíthatunk; a képen éppen két hegy között „kel fel". A jobb oldalon Ea
vízisten látható, az ő vállából halakkal teli víz ömlik. Zöld kovakőből vagy
szerpentinből készült pecséthenger, British Museum. Mag. 3,8 cm.
 XIII-XIV. Ezek a roppant valósághűen kifaragott, kicsiny kőfejek az akkád
művészet jellegzetes alkotásai. A nagyobbik (balra; 9,5 cm-es) Adabból
származik, alabástromból faragták, szemei elefántcsont-berakások. A
kisebbik (jobbra, két nézetből is; 4 cm-es) mészkőfej egy akkád házból került
elő, Tell Aszmarból. Keleti Intézet, Chicago.

XV. Sarrukín leánya, Enheduanna

látható ezen a mészkőtálon, amint
éppen italáldozatot mutat be egy lépcsős
oltár előtt. Az azóta helyreállított tálat
Sir Leonard Woolley találta meg Urban,
ahol Enheduanna a holdisten főpapnője
volt. Átm. 26 cm. Egyetemi Múzeum,
Philadelphia.

XVI. Narám-Szín homokkő győzelmi

sztéléjén a király győztes katonái az
ellenségen tapodnak. Az eredeti feliratnak
csupán nyomai maradtak meg, a
hegycsúcs közelében azonban egy
második felirat látszik, az elámi Sutruk-
Nahhuntéé, aki több mint egy évezreddel
később (Kr. e. 1159 k.) Szipparból
fővárosába, Szászába hurcolta a híres
sztélét. Mag. 2 m. Louvre Múzeum.
 XVII. Ezen az istenfejen jól látszik az
isteni rangot jelző hármas szarvkorona.
Égetett agyag Tellóból, Kr. e. 2000 k.
Mag. 10 cm. Louvre Múzeum.

XVIII. A legkorábbi ismert hajlított téglaboltozat, Tell Rimah, Kr. e. 2100 k. A

rézsútosan elhelyezett téglák gyűrűje középen fut össze, ahol a lyukat
téglatörmelékkel tömték be. Ezt a - szinte bizonyosan Mezopotámiában
feltalált - technikát később égetett téglákkal utánozták, ennek különleges
példái az 5. századi Konstantinápolyból és a Szászánida kori
Ktésziphónból kerültek elő; utóbbi ma is a világ legnagyobb támasz nélküli
téglaboltozata. A sarkokon látható csegelyekhez hasonlót - noha később az
alkalmazásuk szabvánnyá válik - még kétezer évig nem találunk másutt.
XIX. Ez a remekmívű nyaklánc hatalmas, aranyba foglalt szalagachát szeletekből
készült; egyike annak a kevés fennmaradt ékszernek, amelyeket biztosan a III. uri
dinasztia korára datálhatunk. Tiámat-basti papnő tulajdona volt, az uruki Eanna-
templomban találták meg. A legnagyobb szelet szélessége 9 cm. Iraki Múzeum.

XX. A mezopotámiai ötvösök figyelemre méltó szakmai tudását

illusztrálja ez a Dilbatból származó óbabiloni nyaklánc. A korong
alakú rozettákat, valamint a félholdat és a villámot a legfinomabb
pontozási eljárással készítették. A kis (3 cm-es) emberfigurák talán
Lama istennőt ábrázolják. Metropolitan Museum of Art, New York.
 XXI. Az óbabiloni korszak kerámiáinak zöme
díszítetlen és matt. Ezt a larszai sírból
előkerült vázát azonban élethűen megrajzolt
állatok, valamint Istár istennő kicsiny
domborművű figurái díszítik. Mag. 26,3 cm.
Louvre Múzeum.

XXII. Ez a zsírkő váza valamilyen fogadalmi

ajándék tárolására szolgált; felirata szerint
Girszu egy főpapja készíttette a larszai
Szumu-Él (Kr. e. 19. század) életéért. Mag.
kb. 8 cm. Louvre Múzeum.
 XXIII. A mezopotámiai
hangszereket leginkább az
óbabiloni korszak rendkívül élethű
agyag domborműveiről ismerjük. A
chicagói Keleti Intézet dijálai
ásatásaiból. Mag. kb. 12 cm.

XXIV. Agyag dombormű

Hafadzsából: egy tőrrel és íjjal
felfegyverzett istenség megöl egy
tüzes küklopszot. E rituális jelenet
értelme homályos. Mag. 11 cm.
Keleti Intézet Múzeuma, Chicago.
 XXV. Pecséthenger Larszából, lenyomatán
Nergál, az alvilág istene látható, kezében
nagy szablyával és „oroszlános buzogánnyal".
A felirat egy Nergálhoz szóló felajánlás
Abiszare (talán az ugyanilyen nevű larszai
királyról van szó) életéért. Mag. 4,5 cm. Iraki
Múzeum.

XXVI. Ez az óbabiloni királyt ábrázoló,

gyönyörűen faragott fej - Narám-Szín
sztéléjéhez (XVI. kép) hasonlóan - a Kr. e.
12. században elámi hadizsákmányként
került Szászába. Több kutató véleménye
szerint Hammurapit ábrázolja. Diorit, mag.
15 cm. Louvre Múzeum.

XXVII. Az óbabiloni Mezopotámia messzire

nyúló kereskedelmi kapcsolatainak
bizonyítéka a majmokhoz hasonló egzotikus
árucikkek megjelenése; ezeket feltehetően
Afrikából vagy Indiából importálták. A kor
pecséthengerein gyakran láthatjuk őket,
olykor rudak tetején ülve. Ez a szép
majomszobor alabástromból készült, alján
mélyedéssel a rúd számára. Idzsáliból. Mag.
8 cm. Iraki Múzeum.
 XXIX. Ez a kis bronzszobor
valószínűleg fogadalmi
ajándékként került egy
templomba. Elülső részén
két istenség (a képen
hátulról látszanak) egy
tálacskát tart (vö. XXXIII.
kép); a kecskék fejét és
szakállát aranyfüst, az
istenalakokét
ezüstfüstlemezzel borították.
Mag. 22,5 cm. Louvre
Múzeum.

XXVIII. Az óbabiloni korból való égetett

agyagfigura; a szakállas, bárdot tartó
alak talán harcos lehetett. Tellóból
(Girszu). Mag. 19 cm. Iraki Múzeum.
 XXX. Ez az
óbabiloni fogadalmi
bronzszobor egy
szokatlan, négyarcú
istenséget ábrázol,
jobbjában
szablyával.
Idzsáliban találták,
ma a chicagói Keleti
Intézet
Múzeumában
látható. Mag. 17 cm.

XXXI. Bazalt sztélé

XXXII. Hammurapi híres törvénykönyv
sztéléjének (XXXI. kép) felső része. A
királyt imádkozó helyzetben látjuk Samas
napisten, az igazság istene előtt. A
dombormű magassága 65 cm.
Hammurapi törvénykönyvével.
A törvényeket archaikus
stílusban, 49 függőleges
hasábban vésték fel az
oszlopra. Ezt vagy egy ehhez
hasonló sztélét Marduk
templomában Babilonban,
másolatait pedig az ország
más városaiban állították fel.
Mag. 2,25 m. Louvre Múzeum.
Vö. XXXII. kép.
 XXXIII. Ezt a fogadalmi bronzszobrot egy
Lu-Nanna nevű személy ajánlotta fel
Amurrú istennek Hammurapi életéért. A
szobor a térden állva könyörgő felajánlót
ábrázolja, talapzatán ugyancsak térdelő
helyzetű alak látszik egy trónon ülő
istenalak előtt. A szobor elejére kis tálat
rögzítettek a felajánlások számára. Mag.
19,5 cm, valószínűleg Larszából. Louvre
Múzeum.

XXXIV. A XXXIII. kép részlete. Az arcot, a

szakállat és a kezeket aranyfüst lemezek
borítják.

XXXV. Ennek az ágaskodó

oroszlánoktól körülvett „májusfának" a
szimbolizmusa bizonytalan. A
buzogányszerű tárgyakban, esetleg
különös fenevadak fejében végződő
„szalagok" a Nergál által hordott
„oroszlános buzogányra" hasonlítanak
(lásd az óbabiloni pecsétet a XXV.
képen). Agyag dombormű, mag. 13,4
cm. Iraki Múzeum.
 XXXVI. Az óbabiloni domborművek zöme istenségeket vagy kultikus
jeleneteket ábrázol. Templomokban, illetve magánházakban találták meg
őket, ahol a házi oltárokon lehetett a helyük. Néhányuk funkciója azonban
nehezen érthető, mint például az itt láthatóé, amely szelindeket ábrázol a
kölykeivel. Talán Gula istennőt ábrázolja, akinek a kutya volt a
szimbóluma. Mag. 10 cm. Idzsáliból, ma a chicagói Keleti Intézet
Múzeumában.

XXXVII. Az óbabiloni korban

gyakoriak voltak az ehhez
hasonló agyag kocsimodellek.
Ezt a - manapság a Louvre- ban
őrzött - példányt egy ülő
istenalakkal díszítették.
Hasonló kocsi került elő az uri
Hendur-szag-kápolnából is (16.
kép), ami arra utal, hogy a
kocsik az agyag
domborművekkel együtt
kultikus szerepet töltöttek be.
Mag. 17 cm.
 XXXVIII. Ez a szokatlanul nagy méretű
bikaember dombormű Urban, a Hendur-szag
kápolna (16. kép) bejáratával szemben állt.
Élénkvörösre festették, a szakállat és a
szemeket pedig feketére. Mag. 61 cm. Iraki
Múzeum.

XXXIX. Az óbabiloni templomok

jellegzetességei a nagy, égetett
agyagból készült őrfigurák. Teli
Harmalból és Iszinből is előkerültek
hasonló példányok. A képen a tell
harmali főtemplom (17. kép)
előcsarnokának bejáratát őrző két
oroszlán egyike látható. Iraki Múzeum.
 XL. Ezt a Kr. e. 19.
századra datált ékírásos
táblát a Tell Harmalból
előkerült nagy
archívumban találták. Egy
földméréssel kapcsolatos
iskolai gyakorlófeladat áll
rajta, amelyet egy
derékszögű
„püthagoraszi" háromszög
segítségével oldanak meg.
A megoldás lényege az az
euklideszi alapelv, mely
szerint „Ha egy
derékszögű háromszög
átfogójától merőlegest
húzunk a derékszögig,
mindkét keletkezett
háromszög hasonló lesz a
nagy háromszöghöz és
egymáshoz is. Mag. 10cm.
Iraki Múzeum.

XLI. A legkorábbi és legszebb

mezopotámiai öntött üvegedény (Tell
Rimah, Kr. e. 1450 k.). A mezopotámiai
üvegtechnika már a Kr. e. 2. évezredben
magas szinten állt. A sötétkék edény még
képlékeny felületébe sárgára, kékre és
fehérre színezett üvegszalagokat
ágyaztak, majd egy hegyes eszközzel
füzérekké húzták őket szét; mindez
technikailag rendkívül nehéz eljárás. Mag.
13,4 cm. Iraki Múzeum.
 XLII. Karaindas Innin- (Inanna-) templomának külső falai Urukban (23. kép). A
domborművű frízek isteneket ábrázolnak, kezükben vázákkal, amelyekből víz
ömlik. A figurák égetett mázas agyagból készültek, ez jellemző a kassú korszak
épületeinek díszítésére. A frízek magassága kb. 1,8 m. Iraki Múzeum.

XLI1I. Burnaburias kassú király egyik tisztviselője zsírkőpecséthengerének

lenyomata. A vallásos jeleneten egy térden állva könyörgő alakot láthatunk, a
sarokban pedig egy kutyát, Gula istennőjelképét. A kereszt, a méh, a rozetta
és a rombusz szintén gyakori kassú szimbólumok. Mag. 4 cm.
Vorderasiatisches Museum, Berlin.
XLIV-XLV. A kassú művészet élethű agyagfiguráiról híres. Ezek közül a két
legismertebb Dúr-Kurigalzu palotájából került elő. A kis (4 cm-es) szakállas
fejet vörös okkerrel és fekete festékkel díszítették; az állatfej (kb. 3 cm) egy
nőstény oroszlán szobrához tartozik. Iraki Múzeum.

XLVI. Aqar Quf (Dúr-Kurigalzu) zikkurratjának romjaiban a korai utazók

szívesen fedezték fel Bábel tornyát. A felvételen az alsó szintet már
helyreállította a bagdadi Régészeti Főigazgatóság.
 XLVII. A mázas üvegkeverékből vagy
fajanszból készült tárgyak gyakoriak a
kassú korban. A legszebbek közé
tartoznak azok a kis maszkok, amelyek
közül az egyik az uri Gipar
főpapnőjének sírkamrájából került elő.
E tárgyak vitathatatlanul legszebbike
ez a szokatlanul nagy és bonyolultan
berakott példány a Tell Rimah-i nagy
templomból. A színezett üvegkeveréket
és az üvegberakásokat (fekete, fehér és
sárga) aszfaltba ágyazták. Kr. e.
14/13. század. Mag. 11,8 cm. Iraki
Múzeum.

XLVIII. A kassú Babilónia talán

legjellemzőbb fennmaradt emlékei a
határkövek (kudurruk). Ezen a
különösen szép példányon
Melisipak földadománya szerepel
fia, I. Marduk-apla-iddina számára
(Kr. e. 12. század). A szimbólumok
különböző istenségeket ábrázolnak,
így például a 3. sorban látható
sárkány és ásó Mardukot, a tetején
szereplő hold Színt, a Vénusz bolygó
Istárt, a nap Samast, a szarvas
koronák Anut és Enlilt, az íjhal Eát.
Mag. 65 cm. Louvre Múzeum.
XLIX. Ezt az élethű agyagkarcolatot, amely vadkanra támadó oroszlánt
ábrázol, Babilonban találták egy kassú korra datált házban.

L. E fehér mészkőből faragott határkő

terjedelmes felirata I. Nabú-kudurri-uszur
adományát rögzíti egy bizonyos Lakti(?)-
Marduk számára, aki a győzedelmes elámi
hadjáratban a jobbszárny harci
szekereseinek parancsnoka volt. Jól
láthatók rajta azok a mágikus
szimbólumok, amelyekkel az efféle
rendeleteket védték. A 3. sorban Marduk
ásója és sárkánya, valamint Nabú
íróvesszője és kecskéje látható. A 4. sorban
valószínűleg kassú eredetű istenségek
szerepelnek, a szentélyben álló ló a
lovaglás kassú istennőjét szimbolizálja.
Legalul Adad bikáját és villámát, valamint
a fényisten Nuszku lámpását láthatjuk,
felettük Gula ül a kutyájával. A
skorpióember jelentése bizonytalan. Mag.
56 cm. British Museum.
 LI. E fekete mészkő kudurru egy királyi
tisztviselő, Marduk-nászir egy
birtokának átruházását rögzíti.
Fizetségként egy harci szekeret, hat
nyerget, két szamarat, két
szamárnyerget, egy ökröt, gabonát,
olajat, ruhát stb. kapott. A határkő
valószínűleg Marduk-nadin-ahhe korából
való (Kr. e. 11. század). Mag. 53 cm.
British Museum.

LII. A Nimrúdban talált masszív mészkő trónemelvény központi

domborműve III. Sulmánu-asarédu asszír (jobboldalt) és Marduk-zákir-sumi
babiloni király (baloldalt) ünnepélyes találkozását mutatja be. Bár az
utóbbit asszír kollégája helyezte vissza Babilon trónjára, a királyok
láthatóan egyenlő felekként találkoznak. Maga a jelenet egyébként
egyedülálló a mezopotámiai művészetben. A fríz magassága kb. 21 cm.
Iraki Múzeum.
 LIII. A szippari „napistentáblán"Nabú-
apla-iddina örökítette meg a napisten
ősi szobrának és templomának
helyreállítását (Kr. e. 870 körül). A
képen a királyt egy oltárhoz vezetik,
amelyen Samas napkorongja
nyugszik. Mag. 28 cm. British
Museum.

LIV. II. Marduk-apla-iddina fekete

márvány határköve (Kr. e. 712). A babiloni
királyt ábrázolja, amint földet adományoz
Babilon helytartójának. Mag. 46 cm.
Vorderasiatisches Museum, Berlin.

LV. Az egyik legszebb feltárt asszír sztélé, amely

III. Adad-nirári királyt, a híres Szemirámisz fiát
ábrázolja. A háttérben látható isteni szimbólumok
között szerepel Assur szárnyas korongja, Marduk
ásója és Nabú íróvesszője; utóbbi kultuszát Adad-
Nirári és anyja kezdte elterjeszteni Asszíriában. A
felirat kitörölt része a sztélé állítójára vonatkozik,
aki a jelek szerint azzal vétkezett, hogy
helytartóként túllépte hatáskörét. Rimahból. Mag.
1,3 m. Iraki Múzeum.
 LVI. Assur-ah-iddina fekete bazalt
emlékkövének felirata Babilon
falainak és templomainak
újjáépítéséről számol be. A felső rajz
az asszír „szent fát" és egy oltáron
nyugvó szarvas koronát mutat. Alul a
babilóniai vetőeke egyik legtisztább
ábrázolását láthatjuk (vö. 34. kép).
Mag. 21,5 cm. British Museum.

LVII. Ez a homokkő sztélé a babiloni Eszagila

Assur-bán-apli általi helyreállítását örökíti meg.
A király földet visz a fején lévő kosárban az első
tégla szertartásos kiöntéséhez. Mag. 37 cm.
British Museum.

LVIII. Ezen az asszír pecsétlenyomaton egy imádkozó alakot láthatunk

különböző isteni szimbólumok és egy templomtorony vagy zikkurat mellett.
Kr. e. 9-8. század. Mag. 7,2 cm. Vorderasiatisches Museum, Berlin.
 LIX. Az újbabiloni korból nagyon
kevés kőből faragott dombormű
maradt fenn, ellentétben
Asszíriával, ahonnan számos ilyen
domborművet ismerünk. Ez az
ismeretlen helyről származó,
befejezetlen faragvány
valószínűleg babilóniai eredetű, és
Istár istennőt ábrázolja az
oroszlánján. Mag. 40 cm.
Metropolitan Museum of Art, New
York.

LX. Babilon egyetlen jó állapotban megmaradt épülete a híres Istár-kapu,

amelyet II. Nabú-kudurri-uszur (Kr. e. 604-562) építtetett. A kapu a belső
városfalon át a királyi palotához vezet. Ma ezen a helyen csak a legkorábbi,
zománcozás nélküli részt lehet látni, amelyet később feltöltöttek. A kaput
bikák és sárkányok téglából kirakott domborművei díszítik.
LXI. Nabú-kudurri-uszur Déli Palotájának látképe Babilonban északkeletnek,
a „Függőkertek" és a Felvonulási út felé. A felvétel a Német Keleti Társaság
ásatásai után, de még a bagdadi Régészeti Főigazgatóság restaurációs
munkálatai előtt készült.

LXII. Az újbabiloni pecséteken gyakoriak a harci jelenetek. A korábbi

példányok elterjedt témája egy szárnyas hős és egy vadállat vagy szörny
küzdelme, mint ezen a karneolpecséten is, amelynek felirata egy Nabúhoz
intézett fohász a készíttető életéért. Mag. 3,9 cm. Pierpoint Morgan Library,
New York.
 LXIII. A későbbi pecsétek gyakran szimmetrikus csoportot ábrázolnak: a szárnyas
hős itt két vadállatot ragad meg. Mag. 3,2 cm. Vorderasiatisches Museum, Berlin.

LXIV, E kalcedon pecséthenger lenyomata egy királyt és egy oroszlánt, valamint

egy hőst és egy vadkecskét ábrázol; ez a közismert mezopotámiai „harci
jelenetek" perzsa változata. Mag. 4,8 cm. British Museum.

LXV. Égetett agyagból készült henger,

rajta Nabú-naid (Kr. e. 555-539) hosszú
ékírásos feliratával. Ez beszéli el a
király híres álmát a harráni holdisten-
templom újjáépítéséről. Nabú-naid arról
is beszámol, hogyan hozatta helyre a
napisten templomát Szipparban,
amelynek során az akkád Narám-Szín (a
templom alapítója) egy feliratára
bukkant. 15,6 x 92 cm. British Museum.
 LXVI.-LXV1I. A Kr.e. 8-7. századi Asszíriából nagyszámú elefántcsont
faragvány került elő, Babilóniából azonban nagyon kevés. Ezt a ritka és
szép fejecskét Babilonban találták egy gazdag melléklettel eltemetett
gyermek sírjában. Valószínűleg az Akhaimenida-korból származik. Mag.
3,5 cm. Vorderasiatisches Museum, Berlin.

LXVIII. A perzsa korszak

pecsétjei tanúsítják a
perzsák széles körű
kapcsolatait Egyiptommal és
a Kelet- Mediterráneum
térségével. Ezen a pecséten a
sólyom és az Uadzset-szem
(lásd keret) Hórusz egyiptomi
istent és - érdekes módon - a
királyi méltóságot
szimbolizálják. Mag. 2,6 cm.
British Museum.

LXIX. Pecsétnyomók már az

őskori Mezopotámiában is
előfordulnak, de az újbabiloni
és a perzsa korban ismét
népszerűvé váltak. A képen egy
Akhaimenida kori hegyikristály
pecsét lenyomata látható. 2x
1,5 cm. Fitzwilliam Museum,
Cambridge.
 LXX. Sok hellenisztikus és
perzsa kori tárgy került elő
Merkesz (Babilon fő
lakókörzete) felső rétegeinek
feltárása nyomán. Köztük
volt ez a zöld zománccal
borított, borjúfej alakú rhyton
vagy ivókürt. Hossza 36 cm.
Vorderasiatisches Museum,
Berlin.

LXXI. A babiloni görög színház Hagy Sándor idején vagy nem sokkal utána
épült, majd később a Szeleukida-korban újjáépítették. A kép északi nézetből
mutatja a feltárt színházat, rajta túl a tornacsarnok látható. A színházat mára
helyreállította a bagdadi Régészeti Főigazgatóság.

LXXII. Ez a felvétel 1902. április

1-én készült, a babiloni Istár-
kapu feltárásának első napján. A
kapu látható része a külső kapu
második ajtónyílásának keleti
oldalán van, kicsivel a legkésőbbi
(zománcozott) kapu járdaszintje
alatt. Csak a legfelső téglasorokat
zománcozták; a legkorábbi
zománcozatlan rész
legmagasabban lévő megmaradt
állatfigurája egy bika.
 LXXIII. Nabú-kudurri-
uszur trónterme (30. kép
c) homlokzatának
zománcozott téglából
készült frízeit
helyreállították; ma a
berlini Vorderasiatisches
Museumban láthatók. A
háttér sötétkék, az
oszlopok és az oroszlánok
sárgák, fehérek, kékek és
vörösek; utóbbi mára
zölddé fakult. (Lásd még
MDOG 99, 1968.) Mag.
12,4 m.

LXXIV. Babilon talán leghíresebb

látványossága ez a befejezetlen
bazaltszobor, amely egy fekvő
emberre taposó oroszlánt ábrázol.
Helybéliek találtak rá 1776-ban
az Északi Palota romjai között,
ahol eredetileg az újbabiloni
királyi múzeum részét képezte. A
palotát 1784-ben Joseph de
Beauchamp tárta fel - ez volt az
első eset Mezopotámiában, hogy
egy régészeti helyszín
ásatásához helyi munkásokat és
egy helyi (Hillából való) felügyelőt
alkalmaztak. Az oroszlán hossza
2,6 m.
 LXXV. Az északról az Istár-kapuhoz vezető Felvonulási út mentén magas
védművek álltak (LXXXII. kép), amelyeket 120 oroszlán zománcozott téglából
kirakott domborműve díszített. A fehér oroszlánok kék háttér előtt állnak,
sörényük sárga (vagy a testük sárga és a sörényük mára zölddé fakult vörös). A
képen látható példány ma a New York-i Metropolitan Museum of Artban látható.
Mag. 1,05 m.

LXXVI. A babiloni Istár-kapu látképe, amely a belső városfalon nyílt (a képen

az Északi Palota délkeleti sarka felől láthatjuk). A képen és a helyszínen jól
látszik a kapu legkorábbi, zománcozatlan része a helyreállított Ninmah-
templom előtt (vö. LXXX. kép). A kapu falai ma is 12 méter magasba
emelkednek.
LXXVII.-LXXVIII. Zománcozatlan agyagból kirakott állatalakok Nabú-
kudurri-uszur Istár-kapujának legkorábbi, in situ látható részéből (uö.
LX. kép). A bika Adad isten szimbóluma (alsó kép), a felső képen
Marduk isten sárkánya látható. Mag. 1,3 m.
 LXXIX. Nabú-kudurri-uszur
Istár-kapuja legkésőbbi
fázisának helyreállított épületét
zománcozott téglából készült
állatok és rozetták díszítik; ma
a berlini Vorderasiatisches
Museumban látható. Mag. 14,3
m; az eredeti kapu jóval
magasabb volt, talán 23 m
körüli. Nabú-kudurri-uszur
szerint a kaput „bikák és
sárkányok hatalmas
bronzszobrai" őrizték. A kapu
feleakkora reprodukciója a
helyszínen áll, a bejáratnál.

LXXX. A babiloni Istár-kapu látképe. A távolban a helyreállított Emah,

Ninmah anyaistennő temploma látszik. Babilóniai mértékkel ez kis
templomnak számít, ám különösen szép példája a tágas szentélyű
alaprajznak.
 LXXXI. Az Emah-templom udvarán
készült kép, az előcsarnokból a
tornyos bejárati csarnok felé nézve.
Az előtérben az udvaron álló
templomi kút látható.

LXXXII. Babilon belvárosa déli részének modellje; a rekonstrukció az

újbabiloni kori állapotot mutatja. Az előtérben baloldalt az Eufrátesz hídja
látszik, jobboldalt az Eszagila, Marduk temploma, mögötte az Etemenanki,
Babilon zikkurratja, tágas körzetével. Babiloni Múzeum.

LXXXIII. Az Istár-kapu és a Felvonulási út modellje észak felől nézve. Ez a

Nabú-kudurri-uszur-féle kapu utolsó (zománcozott) fázisa, alatta a helyszínen
ma is látható korábbi, zománcozatlan résszel. Az erődített út két oldalát futó
oroszlánok sora díszíti (LXXV. kép). Babiloni Múzeum.
 LXXXIV. Ez a kis agyag dombormű egy
ülő asszonyt ábrázol, fején tornyos
koronával. Babilonban találták, ma az
Isztambuli Múzeumban látható. Kr. e.
2. évezred eleje. Mag. 11 cm.

LXXXV. Számos görög ihletésű kő- és terrakottafigura került elő

Babilonból. A legszebbek egyike ez az alabástromból készült pihenő
hölgy. Állítólag Hillából való, de szinte biztosan Amran dombjának
egyik parthus sírjából származik. Louvre Múzeum. Hossza 21 cm.

LXXXVI. Két szomszédos újbabiloni templom szokatlanul jó állapotban

megmaradt romjai ma is láthatók Kis délkeleti dombjánál
(Hurszagkalama; Kis történelmi területe két városdombot foglal
magába). A templomegyüttest II. Nabú-kudurri-uszur építtette, és jól
látszanak a homlokzatán azok a bemélyítések, amelyekkel az ilyen
téglaépületeket díszítették. A falak ma is 5,6 m magasak.
 LXXXVII. Ez a zománcozott téglából készült sárkány (mushussu) egyike annak a
számos domborműnek, amelyek az Istár-kapu utolsó fázisát díszítették. A
mushussuk hibrid teremtmények, bőrük pikkelyes, fejükön az arab szarvas vipera
kettős szarvát viselik (vö. 36. kép). A képen a sárkány profilból látszik. Elülső lábai
macskaszemek, a hátsók egy ragadozó madár pikkelyes karmaiban végződnek,
farka végén skorpiótüske meredezik. Mag. 1,3 m. Vorderasiatisches Museum, Berlin.

LXXXVIII. A babilóniai tudósok

számtalan „szótárt" vagy szójegyzéket
állítottak össze, amelyek egy-egy
kategóriához tartozó kifejezéseket
tartalmaztak; ezek óriási forrásértékkel
bírnak az ékírásos kultúra modern
kutatói számára. Ez az agyagtábla egy
perzsa korban másolt szótagábécé
(szillabárium), amelyre ékírásos jelek
nevét, kiejtését és jelentéseit rótták fel.
A táblát I. Artaxerxész 10. uralkodási
évére (Kr. e. 455 k.) datálták. Mag. kb.
14 cm. British Museum.
 LXXXIX. Gilgames eposzában a démoni
Hunribabát Enkidu győzi le. A démon arcát
számtalan fennmaradt agyagmaszk
ábrázolja, gyakran - mint a képen is - egy
áldozati állat belsőségeivel azonosítva. Ez a
példány valószínűleg Szipparból származik.
Mag. 8 cm. British Museum.

XC. Harci jelenetek nemcsak a pecséteken,

hanem az agyag domborműveken is gyakran
előfordulnak, mint ezen az óbabiloni
példányon, amely ma az Iraki Múzeumban
található. Mag. kb. 10 cm.

XCI. Mezopotámiából számos agyag

dombormű maradt ránk, amelyek főként
fogadalmi vagy bajelhárító funkciót
töltöttek be és vallásos témákat
jelenítenek meg. A képen látható
dombormű különösen szép ábrázolása
Marduk sárkányának (vö. LXXXVII. kép).
Lelőhelye ismeretlen, ma a British
Museumban van. Mag. 9,2 cm.

XCII. Az akkád pecséteken gyakran ábrázolják a napistent - a képen

felismerhető fűrészéről és a vállából eredő sugarakról - csónakján
utazva. Ezen a Tell Aszmarból származó pecséten a hajó orra egy
istenség vagy démon figurájában végződik, aki villás csónaktaszító
rudat tart a kezében; a hajóorrhoz egy emberfejű oroszlánt kötöttek.
Mag. 3,7 cm. Keleti Intézet Múzeuma, Chicago.
 XCIII. Ennek a Tell Aszmarból származó barna homokkőből készült
óbabiloni pecsétnek a lenyomatán jobboldalt egy férfi áldozati
kecskegidát visz Samasnak, a napistennek. Baloldalt Istár látható
harci istennő alakjában, kezében „oroszlános buzogánnyal" és
szablyával. Mag. 3 cm. Keleti Intézet Múzeuma, Chicago.

XC1V. Egy mushussunak, a Mardukot

jelképező sárkánynak a bronzfeje.
Babilonban találták, és jól látszanak
rajta az Istár-kapu reliefjén (LXXXVII.
kép) csak profilból látható
iperaszarvak. Kr. e. 6. század. Mag.
14,6 cm. Louvre Múzeum.

XCV. Óbabiloni agyag dombormű, amely

a feltételezések szerint Nergált, az alvilág
istenét ábrázolja egy szarkofágban fekve.
Kezében oroszlánfejű buzogányokat tart,
felső övében öt tőrt, alatta két bárdot és
még egy buzogányt visel. Mag. 13,7 cm.
Metropolitan Museum of Art, New York.
 XCVII. A babilóniai
súlyokat gyakran
hematitból készítették és
kacsa alakúra formázták.
Ez az egyik legnagyobb
eddig felfedezett súly:
29.68 kg-ot nyom.
Babilonban találták, a
zikkuratkörzet keleti
oldalán lévő raktárak XCVI. Babilonból szármázó agátkő pecsét
egyikében. A felirat lenyomata. Egy papot ábrázol egy ötszintes
szerint „szabvány zikkurrat vagy templomtorony előtt. Alul egy róka
talentum". Hossza 40 cm. éppen halat fog. Merkeszben találták, a 9-8.
Régészeti Múzeum, századból való, asszír hatást tükröz. Mag. 7,2 cm.
Isztambul. Vorderasiatisches Museum, Berlin.

XCVIII. A British Museumban

őrzött óbabiloni matematikai
szöveg. A koncentrikus körök a
problémát illusztrálják, a feladat
ugyanis egy faluval kapcsolatos,
amelyet vizesárok és fal (a külső
kör) vesz körül. Különböző
geometriai számításokat végeznek
el: kiszámolják a falu kerületét, a
falu és a vizesárok, illetve az árok
és a fal konstans távolságát, a
vizesárok mélységét és térfogatát,
valamint a fal lejtésszögét. „… Az
árok mögé falat húztam, a fal
dőlésszöge egy könyök per
könyök. Mekkora az alapja, a
teteje és a magassága? És
mekkora a kerülete?" A tábla
mag. 22,9 cm. A feladat
megoldását lásd RA 29, 1932, 60-
61!
 XCIX. Szeleukida kori (I. Antiokhosz idejéből származó), Urukban talált
csillagászati szöveg. Baloldalt a Jupiter bolygó látszik; a szárnyas,
oroszlánmancsú kígyó a Hidra csillagképet jelképezi, ezen a mesebeli
szörnyön pedig egy oroszlán áll, amelyet a felirat az Oroszlán csillagképpel
azonosít. A tábla megmaradt részének magassága 9,5 cm.
Vorderasiatisches Museum Berlin
C. Samas-resa-uszur, Szuhi és
Mári 8. századi helytartójának
mészkő sztéléje. A feliraton saját
eredményeit örökíti meg, melyek
közül arra volt a legbüszkébb,
hogy bevezette a méhészetet
Szuhi földjére. A képen a
helytartó a villámot tartó Adad és
az íjjal felszerelt Istár előtt áll. A
sztélét Babilon Kr. e. 6. századi
múzeumában találták (Északi
Palota). A domborműtábla
magassága 60 cm. Régészeti
Múzeum, Isztambul.

CI. Ez az Akhaimenida
kori pecsétlenyomat lovon
és tevén ülő katonákat
ábrázol. A felirat a
tulajdonos neve. Sötétkék
kalcedon, mag. 2,9 cm.
British Museum.
Kr. e. 67l-ben Assur-ah-iddina látványos győzelmet aratott
Egyiptom felett: elfoglalta Memphiszt, és az országot asszír
fennhatóság alá vetette. A jóval korábban élt II.
Ramszeszhez hasonlóan ő is megállt a Kutya folyónál,
Bejrút közelében, hogy megörökítse diadalát.
Egyiptomban Tarqu (Taharqa) fáraó hamarosan
visszavette Memphiszt, ezért az idős Assur-ah-iddina ismét
útra kelt nyugatra (Kr. e. 669). Ezúttal viszont elhagyta a
szerencse: útközben megbetegedett és meghalt. Életbe
lépett a gondosan előkészített kettős öröklés: bár voltak
kisebb lázongások, az erélyes és nagy hatalmú
„nagyanyakirálynő” (Szín-ahhé-eriba felesége, Naqia-
Zakutu) vezetésével sikerült azokat felszámolni, és
mindenkin behajtották a hűségesküt. Marduk szobrát –
amelyet Szín-ahhé-eriba húsz évvel azelőtt Assurba
hurcolt, és amelynek, meglehetősen különös módon,
Assur-bán-apli köszönetet mondott sima trónra lépéséért
Asszíriában 159 – nagy körmenet keretében visszaadták a
babiloniaknak.
A kettős királyság azonban nem vált be. Moha Samas-
sum-ukín rangja elvben egyenértékű volt Assur-bán-
apliéval, a gyakorlatban az asszír király helyőrséget
állomásoztatott Nippurban, amely csakis neki tartozott
hűséggel. Több déli helyőrség ugyancsak inkább neki
engedelmeskedett, mint a babiloni királynak; uri szövegek
tanúsága szerint az ottani helytartó (Szín-balasszu-iqbi),
noha elvileg Babilon fennhatósága alá tartozott, sokkal
inkább törekedett Assur-bán-apli jóindulatának
elnyerésére. Több felirat arra utal, hogy az asszír király
még Babilon újjáépítésében is tevőlegesen részt vett: egy,
manapság a British Museumban látható sztélé az ifjú
Assur-bán-aplit ábrázolja az Eszagila helyreállítójaként,
ugyanitt egy másik sztélén az Ezidát (Nabú borszippai
szentélyét) építi újjá, fején egy kosárnyi földet cipelve az

159
LAR II, 381 (988).
első tégla szertartásos kiöntéséhez. 160 Ez az ősi szokás,
amely az istenek megfelelő elhelyezéséért és ellátásáért
való királyi felelősséget jelképezte, legalább a Kr. e. 3.
évezredig nyomon követhető. Assur-ah-iddina is beszél
erről észagilai feliratán:

„Összegyűjtöttem minden mesterembert, Kardunias

[Babilónia] egész népét. Vitettem velük a kosarat,
fejükre tartót helyeztem. Válogatott olajjal, mézzel,
vajjal, borral, »a fénylő hegyek borával«, falainak
alapját megvetettem. Fejemre emeltem a tartót, és
vittem. Elefántcsontból, juharból, puszpángból és
eperfából készült mintában, amelyen felirat állt, téglát
mázzal borítottam. Észagilát, az istenek templomát,
szentélyeit és Babilont magát… újjáépítettem.”

Noha Assur-bán-apli feliratán szerepel egy jámbor fohász

Samas-sum-ukínért („legyenek hosszúak napjai”), a két
testvér között egyre éleződött a konfliktus, amely Kr. e.
652-ben nyílt felkelésbe torkollt. A babiloni királyt ezúttal
nem csupán szokásos déli szövetségesei, Elám és a
megrögzötten asszírellenes káld törzsek támogatták,
hanem „Guti, Amurrú és Meluhha királyai”, a nyugati
sivatag, sőt Arábia törzsei is. Kétévnyi kegyetlen küzdelem
után (Kr. e. 650) Babilont és Borszippát megostromolták,
ugyanekkor az asszírok déli sikerei és egy elámi
polgárháború megfosztotta Babilont minden katonai
támogatástól. Kr. e. 648-ra minden remény elveszett, és a
súlyosbodó éhínség közepette a város megadta magát. A
nyomorúság akkorára nőtt, hogy á túlélők emberhús
evésére kényszerültek, az utcákon halomban hevertek a
tetemek. Mielőtt a város elesett volna, Samas-sum-ukín
saját palotája lángjaiba vetette magát – ennek emlékét őrzi

160
A királyi téglát különlegesebb anyagokból öntötték, lásd Ellis, R. S.,
Foundation Deposits in Ancient Mesopotamia [Alaprétegek az ókori
Mezopotámiában], New Haven, 1968, 178-179.
a görög Szardanapalosz mondája. Az asszírok kifosztották
a palota romjait, majd elfogták és megölték a lázadók
vezetőit.

„Ezeknek… – mivel Assur, az istenem és én magam, az

őt tisztelő fejedelem ellen ellenségesen beszéltek – a
nyelvüket kivágtam, vesztüket okoztam. A megmaradt
lakosságot élve a sédu és lamasszu [a palota
bejáratánál kétoldalt álló istenszobrok] közé tereltem,
amelyek közt Szín-ahhé-eribát, nemzőatyám atyját
lemészárolták, s azok között ezt a tömeget az ő halotti
áldozataként én (is) lemészároltattam. Szétdarabolt
húsukat a kutyákkal etettem fel, s a disznókkal,
farkasokkal, keselyűkkel – az ég madaraival – és a
halakkal az édesvizű tengerben.” 161 (ÓKTCh, ford.
Komoróczy Géza)

A szörnyű vérontás után Assur-bán-apli rituálisan

megtisztította a várost, és visszatelepítette a mészárlás
túlélőit. Ezután egy titokzatos uralkodó, Kandalánu tűnik
fel Babilon királyaként (Kr. e. 647-627). Ó talán maga
Assur-bán-apli, aki ezt a trónnevet vette fel Babilóniában,
és visszatérve a régi gyakorlathoz, Babilóniát ismét
közvetlenül irányította, egészen haláláig – bár ezt az
értelmezést ma egyre kevesebben fogadják el. 162
A Kr. e. 7. században Asszíria legyőzhetetlennek látszott
a világ szemében. Az ország erőforrásait azonban súlyosan
megterhelte a babilóniai problémák megoldásáért és a
messzi tartományok feletti ellenőrzés biztosításáért vívott
állandó küzdelem – márpedig e tartományoktól függött

161
Lásd a 157. jegyzetet.
162
Oates, J., Assyrian Chronology, 631-612 BC [Asszír kronológia Kr. e.
631-612], Iraq 27, 1965, 135-159; Reade, J., The Accession of
Sinsharishkun [Szín-sar-iskun trónra lépése], JCS 23, 1970, 1-9. Lásd
még a Brinkman, Grayson és Oates által írt fejezeteket a Cambridge
Ancient History III. 2. kötetében.
nemcsak az asszírok által megszokott luxuscikkek, hanem
a fémhez és fához hasonló alapvető cikkek importja is.
Egyiptom lerohanásának tervét nem a józan ész, sokkal
inkább a gőg szülte, az erős Urartu és más északi,
valamint nyugati államok elleni ismételt hadjáratok pedig
pótolhatatlan veszteségeket okoztak Asszíria ember- és
nyersanyagában. Ez a kis ország egész egyszerűen
túlterjeszkedett lehetőségein, és Assur-bán-apli halála
után két évtized sem kellett hozzá, hogy az addigi
történelem legnagyobb birodalmának nyoma se maradjon.

MŰVÉSZET ÉS ÉPÍTÉSZET A KASSÚ KOR UTÁN

A kassú uralom végétől Asszíria Kr. e. 612-es bukásáig

terjedő időszak minden tekintetben a babilóniai történelem
legkevésbé dokumentált része. Gyakorlatilag semmiféle
régészeti adattal nem rendelkezünk ebből az időszakból,
bár mind Urban, mind Babilonban feltártak ebből a korból
származó, rosszul megmaradt rétegeket. Az új feltárások
Iszinben és másutt hamarosan további adatokkal
szolgálnak majd, egyelőre azonban még a közönséges
kerámia is, amelyből pedig százezernyi cserép hever
szétszórva Mezopotámia számtalan telijében, olyannyira
ismeretlen számunkra, hogy képtelenek vagyunk
azonosítani bármely régészeti helyszínt a kassú kor és az
Asszír Birodalom bukása közötti időből. Különösen
Szipparból és Babilonból felszínre került ugyan néhány
sztélé és kudurru, a korabeli házakból és sírokból pedig egy
sor szépen formált tárgyacska, de mindent összevéve a
Babilóniából származó régészeti anyag minimális.
A korabeli Asszíriából ezzel szemben az ókori világ
néhány leglenyűgözőbb emléke került elő. A késő asszír
palotákat és templomokat díszítő domborművek és
hatalmas szárnyas állatok a legtöbb múzeumlátogató előtt
ismertek. A Ninivé és Nimrud kapuit, palotáit feltáró és
helyreállító Iraki Régészeti Főigazgatóság erőfeszítéseinek
köszönhetően ezeknek az óriási épületeknek egy részét
már eredeti pompájában is megtekinthetjük. Babilon
korabeli politikatörténetének legfőbb forrásai sem
babilóniai leletek, hanem az épületekre vésett asszír királyi
évkönyvek és az asszír fővárosok feltárásakor előkerült
ékírásos szövegek. Ez azzal a szükségszerű
következménnyel jár, hogy a kor eseményeit csupán az
asszírok nézőpontjából ismerjük. A Kr. e. 8. század előtti
hivatalos babilóniai feljegyzések mélységes érdektelenséget
mutatnak a katonai-politikai események iránt, és még a
későbbi időkben is ritkán érik el az asszír évkönyvek és a
páratlanul narratív domborművek részletgazdagságát.
Assur-bán-apli egy másik, talán még fontosabb
örökséget is hagyott az utókorra. Személyes vezetésével
hatalmas könyvtárat gyűjtöttek össze Ninivében, amely,
miután 1853-ban brit régészek kiásták, kétségkívül a világ
legfontosabb ékírásos táblagyűjteményét nyújtja a modern
kutatóknak. A számtalan szöveg között több irodalmi
remekmű másolata található, például a Gilgames-eposz és
a Teremtés-eposz (a „babilóniai Genezis”). Assur-bán-apli a
„tudóskirály” ritka példáját adja, noha műveltségének
szintje vitatható. Abban az időben, amikor az írnokokon
kívül kevesen tudtak írni-olvasni, ő nagy büszkeséggel
hirdette tudományos felkészültségét. Egy híres feliratban
iskolaéveiről beszél, amikor „elsajátítottam Nabú isten
bölcsességét; minden művészet teljes írnok-(művelt)ségét,
amennyi csak van, áttekintettem; megtanultam az íj
lövését, a ló és a kocsi megülését, a gyeplő tartását”
(ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza). A király állítólag komplex
matematikai feladványokat oldott meg, és a homályosabb
jelentésű sumer jeleket is ismerte. 163
Bár a feliratok tanúsága alapján mind Assur-bán-apli,
mind apja kiterjedt építkezéseket folytatott Babilonban,
egyelőre keveset tudunk a nagyvárosról, amelynek
patrónusai voltak, Urban viszont Woolley megtalálta az
asszírpárti helytartó, Szin-balasszu-iqbi tevékenységének

163
LAR II, 379; Postgate 1977, 133.
nyomait, aki Kurigalzu óta nem látott mértékben építette
újjá a város középületeit. Szín-balasszu-iqbi, Assur-bán-
aplihoz hasonlóan, szintén érdeklődött az ősi szövegek
iránt: saját építkezési feliratait sumerül íratta, és az ő
helytartóságának idején készült egy a III. uri dinasztia
királyától, Amar-Színtől származó szövegnek a másolata,
amelyet láthatólag egy templomi múzeumban terveztek
kiállítani. 164
Babilónia kulturális fölénye rendületlenül megmaradt,
még Asszíria fénykorában is. Nimrúdban és Horszábádban
(II. Sarrukín új fővárosában, Ninivétől északkeletre) a
legnagyobb templomot egyaránt Nabú istennek, Marduk
fiának szentelték, akinek kultuszát Szemirámisz és fia, III.
Adad-nirári terjesztette el Asszíriában. Sarrukín új
fővárosában babilóniai mintára egy szabadon álló
zikkurratot emeltetett, a Nabú-templom homlokzatát pedig
nem asszír stílusú domborművek, hanem babilóniai
mintájú, különálló alakzatok díszítik, amelyek a később
híressé váló babiloni Istár-kapu frízeire hasonlítanak.

AZ ÚJBABILONI DINASZTIA

Bár Kandalánu alatt Babilon városa politikailag

jelentéktelenné vált, a káldok hatalma töretlen maradt, és
Assur-bán-apli halála után egy újabb káld sejk foglalta el a
trónt. Most, hogy Asszíria végzete közeledett, az új
királynak, Nabú-apla-uszurnak (Kr. e. 625-605) sikerült
az, ami Marduk-apla-iddinának nem: a vagyonos és
politikailag elszánt káldok nem csupán az Asszír
Birodalom örökébe léptek, hanem rövid időre Nyugat-Ázsia
vezető hatalmává emelkedtek. Nabú-apla-uszur egy új
dinasztia alapítója lett, amelyet a mai tudósok újbabiloni
vagy „káld” dinasztiának neveznek, és amely alatt Babilon
eljutott hatalma csúcsára.

164
Woolley, Sir Leonard, The Neo-Babylonian and Persian Periods [Az
újbabiloni és perzsa időszakok], UEIX, 1962, 29. tábla
 Nabú-apla-uszur hatalomra kerülése azonban távolról
sem ment zökkenőmentesen. Assur-bán-apli halálakor (Kr.
e. 627) mind Babilóniában, mind Asszíriában
polgárháború tört ki. Babilonban egy éven át tartott a
hatalmi harc, ez alatt az idő alatt nem volt elismert király.
Végül – az Újbabiloni Krónika szerint Kr. e. 626
novemberében – Nabú-apla-uszur került a trónra, ám első
uralkodási éveire árnyékot vetett az Asszíriával folytatott
harc. Ezen időszak babiloni eseményei zavarosak, és a
fennmaradt források gyakran ellentmondanak egymásnak.
A nippuri helyőrség Nabú-apla-uszur első uralkodási
éveiben még asszír ellenőrzés alatt állt, és két asszírt (Szín-
sumu-lisir tábornokot és az utolsó előtti uralkodót, Szín-
sárr-iskunt) is elismertek királyként Babilonban (Kr. e.
623? – 622). 165 Néhány forrás elhúzódó ostromokról
számol be, például Nippurban és Urukban; Kr. e. 620-ban
Nippur lakossága eladni kényszerült gyermekeit, hogy
élelmet vehessen. A korabeli levelek tanúsága szerint
ebben a bizonytalan helyzetben a különböző babilóniai
városok feletti ellenőrzés gyakran változott a pártok között,
úgy államcsínyek, mint katonai akciók révén. 166
Kr. e. 616-ra Nabú-apla-uszur pozíciója megerősödött,
és hadseregével az Eufrátesz mentén vonulva betört a
hosszú ideje asszír fennhatóság alatt álló területekre. Bár
Théba asszír kifosztása óta kevesebb, mint ötven év telt el,
a babilóniai fenyegetés olyan komolynak tűnt, hogy
Egyiptom szövetséget kötött korábbi ellenségével, aminek
közvetlen eredményeként Nabú-apla-uszur visszatért
Babilonba. Kr. e. 615-ben a babiloni király merész
támadást intézett a régi főváros, Assur ellen, de ismét
vissza kellett vonulnia délre; Tikritben talált menedéket,

165
Vö. Warka King-List [A warkai királylista]: van Dijk, J., Die
Inschriftenfunde [A feliratlelőhely], UVB 18, 1962, 53; valamint Oates,
J., Iraq 27, 1965, 135-159 és CAH III. 2.
166
Oppenheim, A. L., 'Siege-Documents' from Nippur [„Ostrom-iratok”
Nippurból], Iraq 17, 1955, 69-89; van Dijk, J, UVB 18, 1962, 39-62.
ahol azonban hamarosan megostromolták az asszírok.
Ekkor azonban egy új erő jelent meg Mezopotámia politikai
horizontján: a médek, akik Elám hatalmának örökösei
voltak Irán nyugati részén. A médeket, akik kezdetben
csak egyike voltak a számtalan, egymással rokonságban
álló, ám elkülönült indoeurópai törzsnek, egy tehetséges
uralkodó, Huvaksatra (Hérodotosznál Küaxarész)
kovácsolta egységes királysággá. Kr. e. 614-ben Küaxarész
Ninive ellen vonult, közben elpusztította Nimrúdot,
lerombolta Assur falait és kifosztotta a várost. A diadalból
Nabú-apla-uszur sem akart kimaradni, ezért ő is északra
indult, de mire a helyszínre ért, Assur már elesett. A város
romjai mellett találkozott Küaxarésszel. Hivatalosan is
szövetséget kötöttek, amelyet a hagyomány szerint
házassággal pecsételtek meg: Nabú-apla-uszur fia, Nabú-
kudurri-uszur elvette a méd király unokáját, Amüitiszt.
Az asszírok nyilvánvalóan nem voltak tudatában a
közelgő katasztrófának: Kr. e. 613-ban ismét támadásba
lendültek délen, az éppen egy törzsi lázadás által lefoglalt
babilóniaiak ellen. Önbizalmuk mértékére jellemző, hogy
Nimrúd védműveit, amelyek az előző évi méd támadás
során megsérültek, leszerelték a javításhoz. 167 Kr. e. 612-
ben egy babilóniaiakból, médekből és szkítákból álló
koalíció ostrom alá vette Ninivét. A város három hónap
után elesett. Szín-sárr-iskun állítólag a lángoló városban
halt meg, ami tovább táplálta a Szardanapaloszról szóló
legendákat. Asszíria óriási birodalma ettől az egyetlen
csapástól semmivé foszlott, és soha többé nem támadt fel
újra.
Névleg még fennállt egy asszír királyság Harran
városában (Dél-Törökországban), ám a babilóniaiak hamar
elfoglalták ezt is, és helyőrséget hagytak itt (Kr. e. 610).
Nabú-apla-uszur ezután az Asszíriától északra fekvő
dombvidéken vezetett hadjáratokat, miközben az utolsó

167
Oates, D., The Excavations at Nimrud (Kalhu) [Ásatások Nimrudban
(Kalhuban)], Iraq 23, 1960, 9; Iraq 24, 1961, 12-13.
asszír király (II. Assur-uballit, Kr. e. 611-610) délre
menekült, egyiptomi szövetségeséhez, aki most Babilónia
legfőbb ellenfelévé lépett elő. Az egyiptomi csapatok II.
Mékó fáraó vezetésével Szíriába vonultak, Megiddónál
legyőzték Jósiás kicsiny seregét (Kr. e. 608 körül), és
Karkemisnél csatlakoztak az asszír sereg maradékaihoz.
Kr. e. 605-ben a trónörökös, Nabú-kudurri-uszur rájuk
támadt. Véres csata kezdődött („mert vitéz vitézbe ütközött,
és mind a ketten együtt estek el”, Jer 46:12), melynek
során az egyiptomiak súlyos vereséget szenvedtek:
csapataik rendezetlenül vonultak vissza, s a győztes
babilóniaiak egész Szírián átkergették őket. Az üldözésnek
azonban hamar véget vetett Nabú-apla-uszur halálának
híre. Nabú-kudurri-uszur maroknyi támogatójával
Babilonba sietett, hogy átvegye a trónt – így kezdődött
Babilon történetének legfényesebb uralkodási időszaka.
Karkemisnél a két megmaradt hatalom, Egyiptom és
Babilónia csapott össze egymással; Babilónia döntő
győzelmet aratott, és a harcban Asszíria nyomtalanul
eltűnt.

NABU-KUDURRI-USZUR

II. Nabú-kudurri-uszurt (a Bibliában Nabukodonozor, Kr.

e. 604-562) nem kell bemutatni: egyike az ókor leghíresebb
alakjainak. Rendkívüli tehetségű államférfi és hadvezér
volt, valamint ambiciózus és fantáziadús építtető.
Fennmaradt épületeinek egész Mezopotámiában nincs
párja. Hérodotosz, de a mai látogató is – legalábbis ha
megerőlteti a képzeletét, és nem csak az elkeserítő
téglatörmelék-kupacokat veszi észre – olyannak látta,
illetve látja Babilont, amilyennek Nabú-kudurri-uszur
építészei tervezték. E királyt leginkább talán a Bibliából
ismerjük, bár a Jeruzsálem elleni hadjárata csupán
másodlagos jelentőséggel bírt a Közel-Kelet szélesebb
politikai színterén. Trónra lépte után Nabú-kudurri-uszur
hosszú hadjáratra indult Szíriába, amely nemigen volt
több katonai ereje fitogtatásánál; nyilván az adózási
hajlandóságot akarta növelni általa. A határok körbejárása
ezután évente megismétlődő eseménnyé vált, melynek
során beszedték az adókat és ajándékokat, valamint
megbüntették az ellenszegülő városokat és területeket. A
babilóniaiak tehát átvették a sikeres asszír politikai
módszereket. Ekkor Jehojákim, Júda királya önként
behódolt Nabú-kudurri-uszurnak, aminek
következményeként egy csoport zsidót – valószínűleg
köztük volt Dániel próféta is – túszként vittek Babilonba.
Kr. e. 601-ben Nabú-kudurri-uszur Egyiptom ellen
vonult, de a valahol az egyiptomi határ mentén lezajlott
csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett,
ezért Nabú-kudurri-uszur visszatért Babilonba, hogy
újraszervezze hadseregét, Nékó pedig nem tört be újra
Szíriába. A babilóniai veszteségek híre azonban elegendő
volt ahhoz, hogy Jehojákim – Jeremiás próféta
figyelmeztetésével nem törődve – beszüntesse az adófizetést
Babilonnak, és visszatérjen Egyiptom fennhatósága alá. A
következmény Jeremiás bölcsességét igazolta: Kr. e. 597-
ben Nabú-kudurri-uszur sereget küldött Jeruzsálem
megostromlására. Jehojákim – talán már az ostrom alatt,
de még mindenképpen a babilóniai fősereg megérkezése
előtt 168 – meghalt, fiát, Jehojákint pedig családjával, a fő
állami és katonai tisztviselőkkel, mesteremberekkel és
csapatokkal együtt hadifogolyként Babilonba vitték. A
héber források tízezerre teszik az ekkor elhurcolt emberek
számát. 169 Jeruzsálemet megkímélték a babiloniak, de
„súlyos adót” szedtek tőle, beleértve a Salamon
templomából és a királyi palotából származó kincseket.
Jehojákin nagybátyját, (trónnevén) Zedekiást nevezték ki a
megmaradt lakosság uralkodójának. A zsidó foglyokat

168
Josephus beszámolója jelentősen különbözik a babilóniai
krónikákban elmondottaktól; vö. Wiseman, D. J., Chronicles of the
Chaldaean Kings [A káld királyok krónikái], London, 1956, 33-35.
169
Kir. II. 24,14-16.
Babilóniában telepítették le. Jehojákint és családját a
babiloni palotában tartották, innen táblák is előkerültek,
amelyekre a nekik kiosztott ételadagokat jegyezték fel.170
Egy másik csoportot, köztük Ezékiel prófétát is, Nippur
körzetében telepítettek le.
Nabú-kudurri-uszur későbbi népszerűségének dacára a
káldok babiloni trónigénye ekkor még mindig nem volt
eléggé megalapozott. A király 10. uralkodási évében (Kr. e.
595) nagy felkelés tört ki, amelyet az csak azután tudott
elfojtani, hogy sok katonáját legyilkolták. Közben az
egyiptomiak ismét megjelentek Palesztinában, és
meggyőzték Zedekiást, hogy álljon melléjük. Nabú-kudurri-
uszur határozott választ adott: erős hadsereget küldött
nyugatra. Az egyiptomiak rögtön cserbenhagyták
„vazallusaikat”, a babilóniaiak pedig elfoglalták Lákist és
több más várost, majd ostrom alá vették Jeruzsálemet.
Tizennyolc hónap múlva (Kr. e. 586) áttörtek az éhínség
sújtotta város falain. Zedekiás megszökött, ám Jerikó
közelében elfogták, és Nabú-kudurri-uszur Orontész-parti
főhadiszállására vitték. Ott a szeme előtt végeztek fiaival,
majd őt magát megvakították és fogolyként Babilonba
hurcolták. Jeruzsálemet kifosztották, falait lerombolták, a
templomot és a palotát porig égették. A Babilon-ellenes
párt vezetőit kivégezték, és a megmaradt lakosság nagy
részét deportálták Babilóniába.
Nabú-kudurri-uszur baráti kapcsolatokat ápolhatott a
médekkel, mert nincs hír arról, hogy azok fenyegették
volna a keleti határokat. Küaxarész közben lerohanta
Urartut, és nyugaton elért Kis-Ázsiába, Lüdiába, ebbe a
virágzó kereskedelmi központba, amely Asszíria eltűnése
után jelentős befolyásra tett szert. Kettejük elszánt
küzdelme vezetett ahhoz a híres csatához, amelyet egy
napfogyatkozás szakított félbe (Kr. e. 585. május 28.) –
ezután fegyverszünetet kötöttek. Hérodotosz szerint (1. 74)
a tárgyalások során a médeket egy Labünétosz nevű

170
ANET 308.
babilóniai képviselte – ez talán Nabú-naid lehetett, Nabú-
kudurri-uszur egyik tábornoka, aki követi majd őt a
trónon. Bár a babilóniaiak és a médek közötti baráti
viszony nem szakadt meg, uralma vége felé Nabú-kudurri-
uszur gyanút foghatott a médek szándékait illetően. Erre
utal az, hogy hosszú védelmi vonalat emeltek Babilontól
északra, Szippartól Opiszig: ez a híres Méd Fal, amelynek
célja a barbár törzsek féken tartása és az északról jövő
támadások megnehezítése volt. 171
Nabú-kudurri-uszur uralkodásának végéről sajnos
szinte semmilyen történeti forrással nem rendelkezünk. A
Királyok Könyve beszámol a Jeruzsálembe kirendelt
babilóniai helytartó – talán egyiptomi ösztönzésre történt –
meggyilkolásáról, és egy töredékes szöveg egy Egyiptom
elleni babilóniai invázióról szól, részleteket azonban nem
ismerünk. 172 Nabú-kudurri-uszur Kr. e. 562-ben halt meg,
és fia, Amél-Marduk (Evil-Merodach) követte, akiről
keveset tudunk azon kívül, hogy népszerűtlen volt
Babilonban. Bérosszosz azt mondta róla: sem a törvény,
sem az illem nem tartotta vissza semmitől. Javára szól
viszont, hogy nyájasan bánt a júdai Jehojákinnal, akit
kiengedtek a börtönből, és ezután élete végéig a király
asztalánál ehetett. Amél-Mardukot rövid uralkodás után
felkelők ölték meg. Utóda Nergál-sár-uszur (a Bibliában
Neriglisszár, Kr. e. 559-556), egy tapasztalt babilóniai
tábornok lett, aki magas katonai posztot (rab mag) töltött
be Jeruzsálem ostroma idején, és Nabú-kudurri-uszur
egyik leányát vette nőül. Uralmáról kevés információnk
van; ezek közé tartozik, hogy újjáépíttette Babilon és
Borszippa templomait; ezenkívül az egyik krónika

171
A Méd Fal helyét régóta vitatják, nemrég azonban bebizonyosodott,
hogy Szippartól északra húzódott. Vö. Killick, R. G., Northern Akkad
Project: Excavations at Habi as-Sahr [Északakkád-projekt: ásatások
Habi asszahrban], Iraq 46, 1984, 125-139.
172
Kir II 25:22-26; Wiseman 1956, 94-95.
beszámol egy Kilikiába vezetett hadjáratáról, 173 ami arra
utal, hogy aktív külpolitikát folytathatott. Kr. e. 556-ban
homályos körülmények között halt meg. Fiatal fia, Lábási-
Marduk megpróbálta megszerezni a trónt, de széles körű
ellenállásba ütközött. A fő állami tisztviselők lázadása
három hónap után megbuktatta, és így került hatalomra
Nabú-naid.

NABÚ-NAID

Nabú-naidot (Kr. e. 555-539) általában öreg

régiségbúvárnak tartják. Kétségtelen, hogy a múlt, illetve
Sumer és Akkád ősi templomainak és szertartásainak
helyreállítása iránti érdeklődése a rögeszme határát
súrolta, de ne feledjük, hogy talán ez a király volt az a
kiváló tábornok, aki trónra lépése előtt mintegy harminc
évvel tető alá hozta a Lüdia és a médek közötti békét. A
Krónika uralma első éveiben is hatékony hadvezérként
mutatja be. Az új uralkodó nem tartozott Nabú-kudurri-
uszur családjához: „Én, Nabú-naid, akinek a bárki
méltósága sem volt meg, aki szívemben nem vágytam a
királyságra” (ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza). Anyja, a
hosszú életű Adad-Guppi, Szín isten papnője volt
Harránban. Az ő életrajzát egy sztéléről ismerjük, amelyet
1956-ban találtak meg a harráni Nagymecsetben,
utcakőként, írásos oldalával lefelé. 174 Életútja még modem

173
Grayson 1975, 6. krónika. Lásd még Sack, R. H., Nergal-sarra-usur,
King of Babylon as seen in the Cuneiform, Greek, Latin and Hebrew
Sources [Nergal-sár-uszur, Babilon királya ékírásos, görög, latin és
héber forrásokban], ZANF 68, 1978, 129-149.
174
Gadd, C. J., The Harran Inscriptions of Nabonidus [Nabú-naid
harráni feliratai], An. St. 8, 1958, 35-92; Nabú-naid egyéb feliratait
lásd Grayson 1975 és ANET; lásd még Tadmor, H., The Inscriptions of
Nabunaid: Historical Arrangement [Nabú-naid feliratai történelmi
elrendezésben], AS 16,1965,351-363, Lambert W. G., A New Source for
the Reign of Nabonidus [Új forrás Nabú-naid uralkodásához], AfO 22,
mércével is rendkívülinek mondható: nemcsak hogy túlélt
négy asszír királyt, de megélte az újbabiloni dinasztia
tündöklését és hanyatlását, egészen annak utolsó királya –
a saját fia – 9. uralkodási évéig, amikor is tiszteletre méltó
korban, 102 (vagy talán 104) évesen meghalt.
Harrán régóta fontos kereskedelmi és vallási
központnak számított; mint már arról esett szó, ez volt az
asszírok legutolsó fővárosa is. Sőt bizonyos okok miatt
feltételezhetjük, hogy Adad-Guppi pozíciója az asszír
királyi házzal való rokonságából eredt. Nabú-naid egyik
első intézkedéseként helyreállíttatta anyja templomát,
amelyet Harrán kifosztásakor pusztítottak el a médek és a
babilóniaiak, és amely a jelek szerint még akkor is méd
kézben volt. Egy érdekes szöveg elbeszéli az álmot,
amelyben Marduk megparancsolja az új királynak a
harráni építkezést:

„Uralmam kezdetén az istenek álmot láttattak velem:

ott állott Marduk, a nagy úr, és Szín, az ég és a föld
fénye. Marduk így szólott hozzám: »Nabú-naid, Babilon
királya, vigyél téglát lovadon és szekereden, és építsd
újjá az Ehulhult [„az öröm háza”, a holdisten
temploma], hogy Színnek, a nagy úrnak, háza
lehessen.« Marduknak, az istenek királyának így
feleltem: »Az Umman-manda [barbár törzsek, itt a
médeket jelenti] éppen azt a templomot ostromolja,
amelyet újjáépítenem rendeltél, harci erejük
félelmetes.« Marduk azonban így beszélt: »Az Umman-
manda, kikről szólsz, ők, az országuk és mindazok a
királyok, akik velük vannak, elpusztulnak majd!« És
amikor eljött a harmadik esztendő, Marduk szavára
felkelt ellenük ifjú szolgájuk, Kürosz, Ansan királya, és
kis seregével legyőzvén a nagyszámú Umman-
mandát, elfogta Asztüagészt, amazok királyát, s

1968/69, 1-8, valamint Dougherty, R. P., Nabonidus and Belshazzar

[Nabú-naid és Bél-sár-uszur], YOS 15, 1929.
 láncon vitte országába. Így telt be az, mit Marduk, a
nagy úr mondott, kinek parancsa
megmásíthatatlan.” 175

Bár az Ehulhul helyreállítását még magyarázhatjuk fiúi

jámborsággal, de Nabú-naid növekvő rajongása Szín iránt
– Marduk említése az álomban csupán babilóniai
„fogyasztásra” szánt propaganda lehetett, mert a helyi
harráni feliratokból teljesen hiányzik – olyan vallási újítást
jelentett, amely egyre kevésbé volt népszerű Babilónia
konzervatívabb köreiben; e népszerűtlenséget az álom „ifjú
szolgája” fogja majd kihasználni. A harráni felirat
lázongásról beszél Akkádban:

„A nép, Babilon, Borszippa, Nippur, Ur, Uruk, Larsza

fiai, Akkád városainak papjai és lakossága azonban
vétkeztek az ő nagy istensége ellen…. törvényeiket
elfeledték, állandóan aljasul beszéltek, és nem igaz
módon; mint a kutya, harapdálták folyton egymást,
szívükben hév és falánkság volt az akaratukból;
kisebb lett az ország lakossága.” (ÓKTCh, ford.
Komoróczy Géza)

Nyilvánvaló, hogy Nabú-naid vallási és kormányzati

reformjai nagy ellenállást váltottak ki, az elődei idején
folytatott háborúk és építkezések pedig komolyan
megterhelték az ország erőforrásait. Számos gazdasági
tárgyú szöveg bizonyítja a súlyos inflációt, amelyet most
még járvány is tetézett. Kr. e. 560 és 550 között az árak
50%-kal emelkedtek, Kr. e. 560 és 485 között pedig az
áremelkedés mértéke összességében elérte a 200%-ot. 176
Nabú-naid ekkor meglepő lépést tett, amelyre máig nem
tudott kielégítő magyarázattal szolgálni a kutatás. Fiát,

175
Oppenheim, A. L., The Interpretation of Dreams in the Ancient Near
East [Álomfejtés az ókori Közel-Keleten], TAPhS 46,1956, 250.
176
Saggs 1962, 147-148, 261 skk.
Bél-sár-uszurt régensnek kinevezve elhagyta Babilont, és
seregével Szírián és Libanonon át az északnyugat-arábiai
Témaoázisba ment, majd tíz évig ott is maradt.

„És én városomból, Babilonból eltávoztattam magam.

… tíz éven át… városomba, Babilonba nem léptem.” 177
(ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza)

Babiloni népszerűtlensége ellenére a király elköltözése

önkéntesnek tűnik. E látszólag érthetetlen viselkedésre
több magyarázat is született, de egyik sem teljesen
meggyőző.
Lehet, hogy Nabú-naid félt Perzsia növekvő hatalmától;
lehet, hogy vallási okokból tett így, mert undorral töltötte
el alattvalóinak erkölcstelensége és féktelensége, amint azt
feliratai elárulják. A harráni felirat egy szakasza isteni
rendelkezést említ (talán egy újabb álmot): „a határidő
elérkezett, betelt a nap, amelyet az istenek királya, Szín
rendelt” (ÓKTCh, ford. Komoróczy Géza). Dániel könyvének
passzusait (4:28-33), amelyek szerint Nabú-kudurri-uszur
egy időre megtébolyodott, nyilvánvalóan a Nabú-naidról
keringő történetek szülték; a nemrég talált qumráni
tekercsek egyik töredéke bizonyítja, hogy más zsidó
hagyományok a megfelelő babiloni királyhoz kötötték ezt a
hosszú sivatagi száműzetést, akire állítólag hét év
betegséget mért ki az isteni harag. 178
Elképzelhető, hogy Nabú-naid szándékai józanabbak és
gyakorlatiasabbak voltak, mint a későbbi babilóniai
hagyomány tartotta. Témában futottak össze ugyanis a
Damaszkuszból, Sébából, a Perzsa-öbölből és Egyiptomból

177
H2-es harráni felirat; vö. a 174. jegyzettel.
178
Milik, J. T., Prière de Nabonide et autres écrits d'un Cycle de Daniel
[Nabú-naid imája és más szövegek a Dániel-ciklusból], Revue Biblique
62, 1956, 408. Témával kapcsolatban lásd Rollig, W., Nabonid und
Téma [Nabú-naid és Téma], in: XIème rencontre assyriologique. Leiden,
1964, 21-32.
jövő kereskedelmi utak: a város az arab kereskedelem
természetes központja volt, és egy a dél-arábiai
kereskedelemre alapozott birodalom létrehozása méltó
lehetett volna egy olyan királyhoz, aki Nabú-kudurri-uszur
örökösének tartotta magát. Ám az, hogy ilyen szándékot
tulajdonítsunk az akkor már öregedő Nabú-naidnak, nem
igazolható forrásaink alapján. Egy dolog bizonyos: Nabú-
naid nem hihette, hogy babiloni népszerűségét növelheti
azzal, ha hosszú időre elhagyja a várost, mely idő alatt az
újévi ünnepségeket sem lehet megtartani.
A király Babilonba való visszatérésének okai
ugyanolyan homályosak, mint azok, amelyek az
elköltözéséhez vezettek. Tíz év után, immár a 70. évéhez
közeledve, Nabú-naid otthagyta Témát. A harráni
építkezéseket ekkorra már befejezték, és a város
évszázadokra a holdisten kultuszának központja lett:
félhold alakú szimbólumát még a Kr. u. 3. században ott
vert római érméken is viszontlátjuk. Babilon számára
azonban „az írás már ott volt a falon”. Mialatt a babiloni
király „megméretett és könnyűnek találtatott”, álmának
ifjú szolgája olyan hatalmas birodalmat hódított meg,
amely hamarosan a babiloniak legmerészebb ambícióit is
túlszárnyalta. Ez az ember Kürosz volt, a perzsa
Akhaimenida-ház tagja – ezt a dinasztiát a Kr. e. 7.
században alapította Akhaimenész, akire hagyományosan
a mai iráni királyi család is visszavezeti származását.
Az indoeurópai eredetű perzsák az ősi Elám területén
telepedtek le. Nevüket egyik első erődjükről, Parszuáról (a
mai Farszról) kapták. Egyik fejedelmük, Kambüszész,
feleségül vette Asztüagész méd király leányát, ami talán
arra utal, hogy az utóbbi elismerte a perzsák növekvő
erejét. Ebből a frigyből született Kürosz, akiről később –
amint azt Hérodotosz elmondja – hasonló legendákat
meséltek, mint az akkád Sarrukínról. Egy közismert
történet szerint Asztüagész egyszer kiömlő bort látott
álmában, amelyet úgy magyaráztak, hogy a fiú, akit az
akkor várandós leánya, Mandané szül, egész Ázsiát uralni
fogja majd. A megriadt Asztüagész elrendelte az újszülött
megölését, de rokona, Harpagosz egy juhásznak adta a
gyermeket, aki cserébe neki adta saját, halva született fiát.
Végül azonban fény derült a csalásra, amikor az ifjú
Kürosz királyt játszott a többi gyerekkel. Asztüagész
megenyhült, és Kürosz a király „ifjú szolgája” lett, hogy
nem sokkal később Harpagosszal együtt sikeres lázadást
indítson nagyapja ellen (Kr. e. 550 körül). A Babiloni
Krónika szerint a méd sereg felkelt Asztüagész ellen,
átadva őt Kürosznak, akit ezután új és jogos királyként
fogadtak Ekbatanában (a mai Hamadánban).
Kr. e. 547-ben Kürosz átkelt a Tigrisen, és nyugatnak
vezette seregét, át a Habur folyón, Kis-Ázsiába, majd
eldöntetlen csatát vívott Kroiszosz lüd királlyal a
Halüsznél. Kroiszosz ezután visszatért fővárosába,
Szardeiszbe, és Nabú-naidhoz, valamint az egyiptomiakhoz
fordult segítségért. Témából természetesen nem kapott
választ. Egy azonnali, váratlan támadással Kürosz bevette
Szardeiszt, és Lüdia perzsa tartománnyá vált, aminek
következtében Kürosz megszerezte a kis-ázsiai görög
városok támogatását is. Mindeközben nyílt
propagandakampányt folytatott szerte az Újbabiloni
Birodalomban: támogatókat gyűjtött szelídnek beállított
politikájához. A görög történetírók szerint nyájasan és
tisztelettel bánt Kroiszosszal, és a kis-ázsiai papsággal
szembeni nagylelkűsége nyomán könyörületes és türelmes
uralkodóként híresült el. Ez a szándékos propaganda,
amelyet nyilván anyagi természetű „meggyőzés” is kísért,
Babilonban is sikeresnek mutatkozott: amikor a város
elesett, Küroszt állítólag felszabadítóként fogadták, aki
megmentette őket Nabú-naid zsarnokságától. Az igazság
kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy a görög
beszámolók perzsa forrásokon alapulnak, amelyek
természetesen elfogultak Nabú-naiddal szemben.
Kr. e. 539-ben – Nabú-naid távozása óta először –
megtartották az újévi ünnepséget Babilonban. A perzsa
források szerint a babiloni király több szentségtörést is
elkövetett a szertartások során. 179 Az ünnepségen nagy
mennyiségű bort osztottak szét, és – Hérodotosz,
Xenophón és a Dániel Könyve szerzője szerint – a mulatság
olyan hosszú ideig tartott, hogy még évek múlva is
emlékeztek rá. Kürosz azonban ekkor már Babilónia
határán állt. Nabú-naid elrendelte az ország isteneinek
összegyűjtését Babilonban, hogy megvédhesse őket, ám a
perzsa király propagandája elérte a célját, és az intézkedés
helyi ellenállásba ütközött: Borszippa, Kúta és Szippar
megtagadta az engedelmességet. Tisri hónapban Kürosz
ostrommal bevette a Tigris-menti Opiszt, majd Szippar
ellen vonult, amelyet ellenállás nélkül foglalt el. Nabú-naid
elmenekült, és két nappal később „Ugbaru, a gutik
kormányzója és Kürosz hadai kardcsapás nélkül
elfoglalták Babilont”. 180 Hérodotosz annak tulajdonítja a
város ellenállás nélküli bevételét, hogy az Eufráteszt
elterelték egy tóba Aqar Quf közelében, így a perzsa
csapatok a folyómederben közelíthették meg a várost.
Nincs különösebb okunk, hogy kételkedjünk e történet
hitelességében, bár lehet, hogy a valóságban a Tigrist
terelték el Opisz ostromakor. Az azonban bizonyosnak
tűnik, hogy a babiloniak részéről semmiféle ellenállás nem
mutatkozott:

„Így azonban a perzsák megjelenése teljesen

váratlanul érte őket. Annál is inkább, mert mint maguk
az itteniek mesélik, e roppant kiterjedésű városban a
belső részeken lakók nem vették észre, hogy a város
külső részei az ellenség kezére kerültek. Ráadásul
éppen ünnepet ültek, tánccal és mulatságokkal
töltötték az időt, amíg meg nem tudták a rémítő
valóságot.” (Hérodotosz I. 191, ford. Muraközy Gyula)

Úgy tűnik, Kürosz vallási türelmét örömmel fogadták a

179
ANET 314.
180
Grayson 1975, 109-110.
Nabú-naid „eretneksége” miatt elégedetlenkedők. Sőt,
Kürosz egy babiloni felirata elbeszéli, hogyan menetelt vele
és seregével „barátként és bajtársként” a Nabú-naid által
semmibe vett Marduk. 181 Nabú-naidot később Babilonban
elfogták, és Xenophón szerint megölték. Kürosz
győztesként vonult be Babilonba, megtiltotta katonáinak a
fosztogatást, perzsa helytartót nevezett ki, és érintetlenül
hagyta a vallási és kormányzati intézményeket. Így ért
véget a város utolsó helyi származású dinasztiájának
uralma. A következő év elején Kambüszész képviselte apját
az újévi ünnepségeken, és így legitimálták az új, perzsa
uralmat.

A PERZSÁK BABILONBAN

Kürosz előtt számos idegen származású dinasztia tűnt fel

és hanyatlott le Babilonban, és a város sikerrel
asszimilálta mindegyiket. Most azonban új erők kezdték
formálni a Közel-Keletet; az új vallási és politikai eszmék
fokozatosan uralkodóvá váltak Mezopotámiában.
Ugyancsak változóban voltak a társadalmi intézmények,
sőt magát az ékírást is, amely hosszú ideig biztosította a
kulturális egységet, lassan kiszorította a hatékonyabb, 22
betűs arámi ábécé. Az ékírást továbbra is használták,
különösen a vallási és csillagászati tárgyú szövegekben;
ékírásos csillagászati szövegeket még a Kr. u. I. századból
is ismerünk. Néhány gazdasági feljegyzést is ékírással írtak
le, ilyenek például a babiloni és nippuri gazdag kereskedők
és „bankházak” iratai. 182 Igazság szerint a babilóniai
átlagpolgár magánélete vajmi keveset változott a perzsák

181
ANET 315.
182
Cardascia, G., Les archives des Murasu, une familie d'hommes
d'affaires babyloniens à l'Epoque perse (455-403) [A Murasuk levéltára
– egy babiloni kereskedőcsalád a perzsa uralom idején (455-403)],
Paris, 1951; Ungnad, A, Das Haus Egibi [Az Egibi-ház], AfO 14, 1941-
1945, 7-64.
uralma alatt. Megmaradtak a vallási szokások, a
kereskedelem virágzott.
Kürosz – saját szavai szerint – mindenkinek békét és
barátságot ajánlott, és kárpótolta azokat, akik Nabú-naid
idején sérelmet szenvedtek. Ezzel együtt megkezdődött az
utolsó babilóniai király nevének és tetteinek befeketítése.
Bárhova is látogatott el Kürosz, mindenütt a helyi istenek
támogatását kérte, és ez a politika roppant sikeresnek
bizonyult. A perzsa közigazgatás hasonló elfogadottságnak
örvendett. A helyi tisztviselők nagyrészt a helyükön
maradtak, bár a tartományok élére szatrapákat
(helytartókat) neveztek ki. Hatalmukat korlátozta, hogy a
kincstáros és a helyőrség parancsnoka minden fontos
városban közvetlenül a király alá tartozott – ezt a rendszert
Babilóniában már a Kr. e. 3. évezredben sikeresen
kipróbálták. Ezenfelül évente meglátogatta őket a királyi
ellenőr, a hírhedt „király szeme”.
Kürosz csatában esett el Kr. e. 530-ban, testét a
Perszepolisz melletti Paszargadaiban temették el abban a
sírboltban, amely ma is látható. Fia és utóda, II.
Kambüszész (Kr. e. 529-522) Egyiptomot csatolta a Perzsa
Birodalomhoz, amely így nagyobbra nőtt bármely
korábban létezett birodalomnál. Babilon azonban távolról
sem volt békés: egy sor helyi államcsíny és felkelés során
két hamis „Nabú-kudurri-uszur” is trónra került rövid
időre. A rendet végül I. Dareiosz állította helyre (Kr. e. 521-
486), aki befejezte a birodalom húsz szatrapiába
szervezését, egységes törvényeket vezetett be, és gondosan
karbantartott úthálózatot hozott létre. Dareiosz nagy
építkezéseket is folytatott: új fővárost emeltetett
Perszepoliszban, és csatornát ásatott a Nílustól a Vörös-
tengerig. Uralkodása végén kitört a görög-perzsa háború,
amelyben a perzsák vereséget szenvedtek Marathónnál (Kr.
e. 490).
Babilon kereskedelmi élete zavartalanul folyt, bár a
gyorsan emelkedő árak és az egyre gyakoribb kormányzati
beavatkozások instabil gazdaságról tanúskodnak. Dareiosz
rászokott, hogy a telet Babilonban töltse, és amikor fiát,
Xerxészt megtette utódjának, egyúttal személyes
képviselőjeként kinevezte őt a város élére. Dareiosz új
palotát is építtetett itt (ebből egy zománcozott téglákkal
díszített oszlopcsarnokot feltártak a 20. század elején), ez
lett Xerxész lakhelye. Mikor Dareiosz meghalt, Babilon
hűségesen elismerte az új királyt, aki olyan sok időt töltött
már a városban trónörökösként. Xerxész (Kr. e. 485-465)
megismételte apja sikertelen görögországi expedícióját,
amely a híres thermopülai és szalamiszi csatákkal zárult
(Kr. e. 480). A babilóniaiak csapatokkal és súlyos adókkal
járultak hozzá a háborús erőfeszítéshez. Ezután a
nagykirály egy sor korlátozó intézkedést hozott Babilon
ellen, amelyek kiváltották a lázadásra mindig hajlamos
elemek elégedetlenségét. A források nem teljesen
egyértelműek, de úgy tűnik, több felkelés során legalább
két helyi trónkövetelőt is királlyá kiáltottak ki (Kr. e. 482).
A klasszikus szerzők tanúsága szerint Xerxész több
hónapnyi ostrom után elfoglalta a lázadó várost, amelyet
kifosztottak, erődítményeit lerombolták, Marduk
nagytemplomát más szentélyekkel egyetemben porig
égették, Marduk szobrát pedig zsákmányként elvitték.183
Xerxész kemény kézzel bánt a babilóniaiakkal:
szatrapiájukat megszüntetve a területet közigazgatásilag
egybeolvasztották Asszíriával, és helyette a nyugati részt
kezelték külön egységként. Hatalmas földbirtokokat
koboztak el és adtak át perzsáknak, és az országra ettől
kezdve kíméletlen adók nehezedtek.
Kr. e. 465-ben Xerxész merénylet áldozata lett. Fia és
utóda, Artaxerxész (Kr. e. 464-424) a jelek szerint
együttérzőbb volt Babilonnal: Marduk papjainak

183
A klasszikus szövegek egy újabb értelmezését lásd Sherwin-White,
S. M.–Kuhrt, A, Xerxes' Destruction of Babylonian Temples [A babiloni
templomok Xerxész általi elpusztítása], in: Sanci-si-Weedenburg, H.
W. A M.–Kuhrt, A. (szerk.), Achaemenid History II: the Greek Sources
[Az Akhaimenidák története II: a görög források], Leiden, 1987.
visszaadta földjeiket és tisztségüket – bár vitatható, hogy
egyáltalán állt-e itt templomuk ekkoriban. Hérodotosz
részletes leírásaiból (Kr. e. 450 körül) azonban kiderül,
hogy a sok megrázkódtatás ellenére a város egyáltalán nem
volt lepusztult állapotban. Hérodotosz hírt ad a Babilon
által viselt adóteherről is, amely a birodalom összes
tartományára kivetett adók közül messze a
legmagasabbnak számított: évente 30 tonna ezüstöt,
valamint ötszáz fiatal fiút kellett beszolgáltatnia azon felül,
hogy minden esztendőben négy hónapig ellátta a perzsa
sereget és udvart. A szatrapa költségeire naponta beszedett
összegből állítólag egy 60 literes korsót színültig lehetett
volna tölteni ezüsttel, négy falut pedig azért mentesítettek
az adózás alól, hogy etessék és gondozzák a szatrapa
vadászebfalkáját. Ezek az intézkedések növekvő
ezüsthiányhoz és inflációhoz vezettek.
Az I. Artaxerxész halála utáni időszakot trónviszályok
és intrikák jellemezték Babilóniában. Ezek
csúcspontjaként Artaxerxész unokája, az ifjabb Kürosz
13000 görög zsoldossal Kis-Ázsiából kiindulva, amelynek
szatrapája volt, az Eufrátesz mentén bátyja, II. Artaxerxész
ellen vonult. A két testvér Babilontól nem messze,
Künaxánál csapott össze (Kr. e. 401), de Kürosz a
győzelem küszöbén elesett. Az ütközetet túlélő tízezer görög
Fekete-tengerig történő visszavonulásának történetét
Xenophón híres beszámolójából ismerjük. Aranya okos
felhasználásával II. Artaxerxész majdnem elérte
Görögországban azt, amit az elődei sikertelenül próbáltak
erővel megszerezni. Ám amikor már úgy tűnt, hogy a
perzsák békéje mindenhol nyugalmat teremtett, az
Eufrátesztől nyugatra fekvő vidékek ismét fellázadtak.
Ugyanekkor Makedóniában új hatalom emelkedett fel,
amely nemsokára átmenetileg még az Akhaimenidákénál is
nagyobb birodalmat hoz létre.
Kr. e. 331-ben hagy Sándor (Alexandrosz), miután
leigázta az egész Kelet-Mediterráneumot, beleértve
Egyiptomot, arra készült, hogy megvívja végső csatáját a
III. Dareiosz (Kr. e. 335-331) vezette perzsákkal. Hétezer
lovassal és harmincezer gyalogossal Thapszakosznál két
pontonhídon átkelt az Eufráteszen. Dareiosz, aki arra
számított, hogy makedón ellenfele a szokásos utat követi a
folyó mentén Babilonba, a Tigris felső folyása mentén
állította fel csapatait, ahol elvághatta Nagy Sándor
utánpótlási vonalát. Nagy Sándor azonban túljárt az eszén,
és kelet felé vonulva Ninivétől északra ellenállás nélkül
átkelt a Tigrisen. Dareiosz ezután Gaugamélánál (ma:
Keramlaisz) állt csatasorba, nem messze az asszír
fővárostól; itt a síkságot elegyengették, hogy a perzsa harci
szekerek szabadon manőverezhessenek. Az ütközet
azonban Nagy Sándor győzelmével végződött, Dareiosz
pedig szégyenszemre elmenekült – így ért véget az ókor
addigi legnagyobb és leghatékonyabb birodalmi szervezete.

BABILON A MAKEDÓN URALOM ALATT

Babilon lakói örömmel fogadták Nagy Sándort, aki

jutalmul elrendelte az Eszagila helyreállítását. Az új király
elhatározta, hogy Babilont teszi meg keleti fővárosának, és
egy teljes hónapig időzött ott, mielőtt továbbvonult volna
keletre, Perszepoliszba, majd onnan közismert baktriai és
indiai hadjáratára. Kr. e. 324-ben Ekbatanában meghalt
Nagy Sándor barátja, Héphaisztión. Tiszteletére 10000
talentum értékű halotti máglyát emeltek Babilonban, a
városfal egy részét (a királyi palotától keletre) lebontották,
hogy a törmelékből talapzatot készítsenek. Ennek
maradványa jól láthatóan megperzselődött, vöröslő
felületével Robert Koldewey babiloni ásatásai nyomán
került napvilágra a 20. század elején.
Kr.e. 323 tavaszán Nagy Sándor visszatért Babilonba;
ekkor már több intő jel és ómen kísérte őt. Plutarkhosz
alábbi szavai megvilágítják a görög és a keleti gondolkodás
összeütközését is, amely Nagy Sándor hódításainak egyik
fő következménye lett:
 „Egyszer levetkőzött, hogy olajjal megkenjék és
labdázzon, majd amikor a ruháit kérte, hogy
felöltözködjék, a vele labdázó ifjak észrevettek egy
embert, aki csendben ült a király trónján, fején a király
diadémája és a vállán a király palástja. Mikor
megkérdezték tőle, kicsoda, hosszú ideig egy szót sem
szólt, majd nagy nehezen kinyögte, hogy
Dionüsziosznak hívják és messzénéi. Elmondta azt is,
hogy valami okból bíróság elé állították, elítélték, és a
tengerpartról idehozták, de már hosszú ideje börtönben
volt. Most megjelent előtte Szerapisz, levette bilincseit,
idevezette, majd ráparancsolt, vegye magára a
köntöst, tegye fel a diadémát, és maradjon csendben.
Alexandrosz, meghallva a történetet, a jósok tanácsára
kivégeztette az embert, de elkedvetlenedett, nem bízott
már az istenek kegyében, és barátaival szemben is
gyanakvóvá lett.” (Plutarkhosz: Alexandrosz 73-74,
ford Máthé Elek)

Nyilvánvaló, hogy a labdázó fiatalok abba az ősi

mezopotámiai szertartásba botlottak, mely szerint ha a
jóslatok az igazi királyra leselkedő közelgő veszélyt jeleznek
előre, egy „helyettes királyt” ültetnek a trónra – láthatólag
ez a szokás nagyon is érvényben volt még akkor. 184
Az Eszagila területének megtisztítása addig nem nagyon
haladt, ám most nagy erőkkel láttak neki. Sztrabón szerint
tízezer munkásnak két hónapjába került a törmelék
eltávolítása, amelyet Héphaisztión máglyájának közelébe
szállítottak (ott Koldewey ezt is megtalálta). Kr. e. 323.
június 2-án – tervezett arábiai hadjárata előestéjén – Nagy
Sándor megbetegedett, és június 13-án, csupán 32 éves

184
Jacobsen, T., Early Political Development in Mesopotamia [Korai
politikai fejlődés Mezopotámiában], ZANF 18, 1957, 139-40, 115.
jegyzet; Parpola, S., Letters of Assyrian Scholars [Asszír tudósok
levelei], AOAT 5/2, 1983, XXII. sk.
korában, meghalt. Babilont, amely uralma alatt jó úton
haladt, hogy visszanyerje régi fényét, most az örökösei
között kirobbant háború sújtotta. Nagy Sándor
tábornokainak, a diadokhoszoknak („örökösök”) a viszálya
két új birodalom létrehozásába torkollott: az egyik a
Ptolemaidáké Egyiptomban, a másik a Szeleukidáké Kis-
Ázsiában. Ezekről az évekről egy nagyon töredékes
babilóniai krónika számol be, amelynek szavai szerint
„sírás és gyász tölti be az országot” és „a várost és a
vidéket kifosztották”. Kr. e. 312-ben Szeleukosz, Babilon
egykori szatrapája, miután megszerezte az ázsiai
tartományok feletti hatalmat, visszatért Babilonba és
elfoglalta a fellegvárat. Bár Babilon sorsa még korántsem
dőlt el, Szeleukosz nyilvánvalóan döntő évnek tartotta
uralma szempontjából a 312-est. „Hivatalos” uralkodása az
év őszén vette kezdetét, és később ez lett a kezdőpontja a
Szeleukida-időszámításnak, amelyet még ma is
használnak Nyugat-Ázsiában. Szeleukosz utódai Szíriában
uralkodtak Kr. e. 64-ig, amikor Pompeius római
tartománnyá tette országukat.

A HELLENISZTIKUS BABILON

Babilon ekkorra már meglehetősen romos állapotban volt:

előbb Xerxész megtorló intézkedései, majd az Nagy Sándor
hadvezérei között a városért dúló harcok pusztították. A
győztes Szeleukosz ezért olyan döntést hozott, amelynek
messzire ható következményei lettek: új várost alapított, a
Tigris partján fekvő Szeleukiát. Szeleukia Babilontól kb. 90
km-re északra épült; helyén már legalább az újbabiloni és
Akhaime-nida-időktől település állt, és némelyek ide
helyezik az ókori Opisz kikötővárosát is. Lehet, hogy a
döntés hátterében csupán annyi állt, hogy Szeleukosz új
lakhelyet kívánt adni Babilon földönfutóvá lett lakóinak, de
persze gazdasági megfontolások is szerepet játszhattak
benne, hiszen a Tigrisről jobban megközelíthető a Perzsa-
öböl és India, mint az Eufráteszről. Bár valószínűtlen, hogy
szándékosan akarta volna csökkenteni Babilon presztízsét,
a gyakorlatban ez lett az intézkedés eredménye, és a
babilóniaiakat aligha töltötte el örömmel egykori nagy hírű
fővárosuk növekvő elhagyatottsága és elszigetelődése.
Szeleukosz utóda, I. Antiokhosz (Kr. e. 281-261) idején
hivatalosan is Szeleukia lett a főváros (Kr. e. 275 körül),
ahová Babilon polgári lakosságát is áttelepítették. E két
rendelkezéssel Antiokhosz gyakorlatilag véget vetett
Babilon polgári létezésének. Ugyanakkor viszont parancsot
adott az Eszagila újjáépítésére is, amely a Kr. u. I. századig
szakrális központja és gyülekezőhelye lett a
babilóniaiaknak. Antiokhosz döntéseinek hátterét sajnos
nem ismerjük: talán kárpótolni akarta a babiloniakat,
talán megérezte a történelem sodrásának változását, vagy
talán még ő sem engedhette meg magának, hogy semmibe
vegye Mardukot. Újjáépült a borszippai Ezida, Nabúnak, a
második babilóniai istennek a temploma is, és a
munkálatok megkezdésekor Antiokhosz – noha éppen
Szíriában tartózkodott – elvégezte az első tégla kiöntésének
ősi rituáléját. 185
Ebben az időben a jelek szerint megújult az érdeklődés
az ékírásos szövegek iránt. Az Eszagila könyvtára állítólag
nagyszámú történelmi feljegyzést őrzött, amelyeket
gyakran lemásoltak és tanulmányoztak. Az írnokokat
különösen a csillagászati és asztrológiai tárgyú munkák
érdekelték. Lehet, hogy Antiokhosz még ösztönözte is az ez
irányú tudományos kutatásokat; erre utal, hogy
Bérosszosz, aki ez idő tájt a Marduk-templom papja volt,
történeti művét a Szeleukida uralkodónak ajánlotta. Ez a
híres, görög nyelvű munka beszámol Babilónia történetéről
az Özönvíztől egészen Nagy Sándor koráig; sajnos csupán
a Josephus, Eusebius és mások által közölt töredékeit
ismerjük. Antiokhosz büszke lehetett Babilonért végzett
munkájára, mert felvette a „Babilon királya” és „az
Eszagila helyreállítója” címeket is.

185
ANET 317; lásd még a 160. jegyzetet.
 II. Antiokhosz (Kr. e. 261-246) és II. Szeleukosz (Kr. e.
246-225) folytatták elődjük politikáját, amelynek célja a
babilóniaiak támogatásának elnyerése volt. Utóbbi Kr. e.
237-ben nagy földeket és más értékeket ajándékozott
Babilon, Borszippa és Kúta lakosainak. A rendelet külön
említi az Eszagilát, és parancsba adja, hogy az adomány
mindörökké a babiloni templom tulajdona legyen. 186 Az,
hogy ezt a rendeletet Kr. e. 173-ban, IV. Antiokhosz
Epiphanész alatt újramásolták, arra utal, hogy a
Szeleukidák mindenképpen érvényben akarták tartani,
valamint hogy az Eszagila még ekkor is Babilónia szakrális
központja volt. IV. Antiokhosz idején görög kolónia jött
létre Babilonban, amelyet megpróbáltak ily módon
hellenizálni, talán hogy új főváros legyen belőle.187
Kivételként a Szeleukida alapítású városok között, Babilon
megtarthatta ősi nevét. Ékírásos szövegek „a Város
alapítójaként” és „Ázsia megváltójaként” ünneplik
Antiokhoszt, és úgy tűnik, rövid uralkodása alatt Babilon
ismét felvirágzott. Színház és gümnaszion (tornacsarnok)
épült, törvények szabályozták az üzleti életet és a
pénzeket.
A Szeleukidák hatalmát azonban új veszély fenyegette
keletről: egy új iráni állam, az Arszakész által Kr. e. 256
körül Turkesztánban alapított Parthus Birodalom, amely
központjából, Parthiából (a Kaszpi-tengertől délkeletre)
Szeleukida szomszédai rovására fokozatosan terjeszkedett
nyugat felé. Kr. e. 161 és 122 között már egyenesen
Mezopotámiáért folyt a küzdelem, ennek során Babilon
többször uralkodót váltott és egyre jobban pusztult. Mire
II. Mithridatész Kr. e. 122 körül megszilárdította a

186
Unger 1931, 168; Pallis 1956, 31, 2. jegyzet. Lásd még McEwan, G.
J. P., Priest and Temple in Hellenistic Babylonia [Papok és templomok a
hellenisztikus Babilóniában], Freiburger altorientalische Studien 4,
Wiesbaden, 1981.
187
Tarn, W. W., The Greeks in Bactria and India [A görögök Baktriában
és Indiában], Cambridge, 1951, 187-188.
parthusok uralmát itt, a város helyén csak elhagyatott
romok állhattak. Egy a Szeleukida-uralom végéről
származó szövegből azonban tudjuk, hogy az Eszagila
megtartotta vallási funkcióit. Ebben szerepel maga a
templom, ennek igazgatója és a papok testülete, az „Anu-
Enlil-papság” – ám különös módon nem említik
Mardukot. 188 Egy Kr. e. 93-ban keletkezett irat tanúsítja,
hogy az Eszagilának legalább egy részét még e kései
korban is használták. 189 Innentől kezdve azonban az
elsődleges ékírásos források hallgatnak a városról.
A klasszikus szerzőknél azonban további adatokat
találunk Babilon hanyatlásáról. Beszámolóik azonban nem
mindig egyértelműek – Ninivéről például, amely szerintük
Kr. e. 612 óta romváros volt, úgy tudjuk, hogy a
Szeleukidák és a parthusok alatt mégiscsak jelentős város
lehetett. Babilonban, az Eszagila közelében egy nagy
parthus épület oszlopcsarnokait találták meg, és úgy
tűnik, a színházat is újjáépítették és kibővítették ekkor.
Kr. u. 24 körül Palmira karavánközpontjából származó
kereskedők telepet alapítottak a városban, ám fél évszázad
múlva átköltöztek a Szeleukiával szemközti folyópartra.
Ezzel Babilon lakatlanná vált.
Hírnevén és vastag falain kívül alig maradt valami a
városból, amely kétezer éven keresztül az ókori világ
kulturális és politikai fővárosa volt. Ékírását a Kr. u. I.
századig használták, de csak mint a matematikai és
csillagászati szövegek tudós nyelvét. Ezek közül a
legkésőbbi Babilonban íródott Kr. u. 75-ben. 190 Diodorus

188
Unger 1931, 319 skk.
189
Strassmaier, J. N., Arsaciden-Inschriften [Arszakida-feliratok], ZA 3,
1888, 146.
190
Sachs, A., The Latest Datable Cuneiform Tablets [A legkésőbbi
datálható ékírásos táblák], AOAT25, 1976. A görög ábécével írt késő
babiloni szövegeket illetően lásd Sollberger, E., Graeco-Babyloniaca,
Iraq 24,1962, 63-72; Black, J. A.–Sherwin-White, S. M, A Clay Tablet
with Greek Letters in the Ashmolean Museum [Egy görög betűs
agyagtábla az Ashmolean Museumban], Iraq 46, 1984, 131-140.
Siculus a Kr. e. I. század végén feljegyezte, hogy az
Eszagila, valamint a királyi palota és más épületek romba
dőltek (11. 9); a városnak ekkor már csak kicsiny részét
lakták, és a falak által körülvett terület zömén
szántóföldek húzódtak. Sztrabón (Kr. e. 24) szerint Babilon
akkor jobbára üres és lakatlan volt. Csak a falak
árulkodtak a város hajdani dicsőségéről; ezeket a szerző a
világ hét csodája közé sorolja (XVI. 5). Viszont a Kr. u. I.
században működő Plinius tanúsága szerint (VI. 30) az
Eszagila még állt akkor. Kr. u. 116-ban Traianus császár a
parthusok elleni hadjárata során Babilonban telelt. Ő sem
talált mást, csak romokat, de azért – igazi történelmi
érzékkel – áldozatot mutatott be a teremben, ahol Nagy
Sándor meghalt. Lukianosz Kr. u. 2. században íródott
dialógusa az emberi igyekezet hiábavalóságáról szólva
Ninivét hozza fel példaként: a város, írja, nyom nélkül
eltűnt, és az emberek hamarosan hiába kutatnak Babilon
után is (XII. 23): „Mert, akárcsak Ninive, eltűnt ez is,
barátom, és nyomát sem leljük manapság; nem tudja
senki, merre állhatott valaha.”
Valójában Ninivét, amelynek helyén ma Moszul
nagyvárosa áll, sosem felejtették el, Babilont illetően
azonban Lukianosz igazat mondott. Zószimosz említi még
egyszer a várost Septimius Severus Ktésziphón elleni
támadása kapcsán, de ezután egészen a 17. századig senki
sem tudott róla, és még a 19. században is Birs Nimrud
(Borszippa) és Aqar Quf (Dúr-Kurigalzu) zikkurratjait
hitték Bábel tornyának. Neve azonban fennmaradt: a város
legészakibb dombját ma is Tell Babilnak hívják, magát a
területet pedig a helybéliek ardh Babilként, „Babilon
földjeként” emlegetik. Bár azóta főbb épületeit
helyreállították, a város ma is teljesen elhagyatott: ami
valaha a világ közepe volt, manapság csupán a dolgok
múlandóságának megható mementója, egykor nyüzsgő
folyójának partja pedig a kirándulók csendes pihenőhelye.
 BABILON, A VÁROS

„Szóla a király és mondá: Nem ez-é ama nagy Babilon,

a melyet én építettem királyság házának, az én
hatalmasságom ereje által és dicsőségem
tisztességére?” (Dán 4:27)

A mai turista olyannak látja „ama nagy Babilont”,

amilyennek az újbabiloni királyok, Nabú-apla-uszur és
Nabú-kudurri-uszur megtervezték. Mint említettük, a
városban az Akhaimenida és a Szeleukida uralkodók is
végeztek helyreállítási munkákat, de az ő épületeikből
sokkal kevesebb maradt fenn, mint Nabú-kudurri-
uszuréiból; Babilon építészete az ő uralma idején érte el
csúcspontját. Viszonylag kevés ékírásos szöveg számol be
arról, hogyan festett a város az ókorban; ilyen jellegű
leírásokat csak a klasszikus szerzők nyújtanak,191
elsősorban Hérodotosz (aki, bár valószínűleg sohasem járt
a városban, értesüléseit szemtanúk beszámolóira alapozta)
és II. Artaxerxész Mnémón orvosa, Ktésziasz (aki
Künaxánál állítólag megmentette a király életét is). Sajnos
Ktésziasz eredeti művei elvesztek, de több későbbi szerző,
így Diodorus Siculus és Plutarkhosz is felhasználta őket.
Közvetlen információink Babilonról nagyrészt Robert
Koldeweytől származnak, aki 1899 és 1917 között a
Deutsche Orient-Gesellschaft megbízásából ásatott ezen a
helyen. 1958 után az Iraki Régészeti Főigazgatóság végzett
további régészeti feltárásokat és helyreállítási
munkálatokat. Ugyanebben az időben a Német Régészeti

191
A Babilonnal kapcsolatos klasszikus és bibliai utalások
megtalálhatók a következő kiváló, noha manapság kevéssé
tanulmányozott könyv függelékében: Lane, W. H., Babylonian Problems
[Babilonnal kapcsolatos kérdések], London, 1923.
Intézet kutatói, a néhai Heinrich Lenzen professzor és Dr.
J. Schmidt vezettek itt több kisebb ásatást. 192
Babilon romjai egy nagyjából 850 hektáros területen
fekszenek, amely így a legnagyobb ókori település
Mezopotámiában. Összehasonlításként: Ninive és környéke
kb. 750 hektár, Ur dombja pedig csupán 55 hektár
kiterjedésű. Egy
Babilon méretű és összetettségű város feltárása roppant
feladat elé állítja a régészeket. Koldewey egész évben
dolgozott, még nyáron is, amikor a hőmérséklet árnyékban
gyakran eléri az 50 °C-ot. Tizenhárom év után a
felfedezéseiről írt összefoglaló művében kijelentette: úgy
gondolja, körülbelül a felét végezte el a szükséges
munkálatoknak. 193 A tervezett munka tehát messze nem
fejeződött be, amikor 1917 márciusában a Maude
tábornok vezette Brit Expedíciós Hadsereg közeledése
ásatásainak félbeszakítására kényszerítette.
A légi felvétel jól mutatja a város alakját: ezen a Tell
Babil (Nabú-kudurri-uszur Nyári Palotája) az északkeleti
sarokban látható, a fellegvár és a palotakörzet a
központban. Nabú-kudurri-uszur korában az Eufrátesz
jelenlegi medrétől keletre futott, két szektorra osztva a
várost. A feltárások nagyrészt a régebbi keleti szektorra
koncentrálódtak, ahol a fontosabb épületek zöme áll,
emiatt keveset tudunk arról a területről, amely eredetileg a
folyótól nyugatra, manapság pedig részben alatta fekszik.
A perzsák idején a folyómeder tovább tolódott keletre,
körbevette a fellegvárat, és így nemcsak a város alakját, de
sorsát is megváltoztatta.

192
Koldewey ásatásainak hivatalos publikációit lásd WVDOG 15, 32,
47, 48, 55, 59, 62 (1911-1957); e jelentések közül a korábbiak
összefoglalását lásd Unger 1931. Lásd még a Sumerben közölt rövid
jelentéseket 1958-tól kezdve, különösen: Sumer 35, 1979.
193
Koldewey, R., The Excavations at Babylon [Babiloni ásatások], ford.
A. S. Johns, London, 1914.
 27. kép. A babiloni régészeti helyszín vázlatos rajza a feltárás előtt.
Wetzel nyomán. Jól látszik a zikkurrat („Bábel tornya”) körvonala
Amran fölött, ahol a burkolásra használt kiváló ókori égetett téglákat
elhordták, hogy újrahasznosítsák őket, így csak egy jellegtelen
téglahalom maradt középen.

A Szeleukida- és parthus korban az újbabiloni dinasztia

királyi épületeinek kiváló égetett agyagtégláit széthordták;
így kezdődött a pusztulás folyamata, amelynek csak
manapság, a helyi Régészeti Hivatal gondos ellenőrző
munkájával sikerült véget vetni.
 Eszagila

28. kép. Ez a kb. 2000 méteres magasságból készült légi felvétel

nagyjából ugyanazt a területet mutatja, mint a 27. kép rajza.
 A várost két falrendszer vette körül, ezek közül csak a
belső látható a légi felvétel keleti részén. E hatalmas
védműrendszer építését Nabú-apla-uszur kezdte el és fia
fejezte be; az ásatások során nem lelték nyomát sem az
eredeti, Szumuabum által emelt falaknak, sem a kassú
Babilonéinak. A belső várost körülvevő külső fal és a tőle
északra lévő Nyári Palota a keleti folyóparton épült. Nabú-
kudurri-uszur felirata szerint:

„Hogy az Eszagila védelmét megerősítsem, s a

gonoszok és az aljasok ne fenyegethessék Babilont,
amit még egyetlen király sem tett előttem: Babilon
határától keletre nagy falat építettem. Árkát kiástam,
belső falát habarccsal és téglával hegy-magasságúra
emeltem. Babilon köré földből nagy falat alkottam.
Zúgó folyamok vizét, mint a tenger álját, koréje
vezettem, mocsárral körbekerítettem.” 194

Ez a külső fal lényegében három különálló falból állt: a

legbelső, 7 méter vastag falat szárított agyagtéglákból
építették; ettől 12 méterre állt egy másik, kicsit vastagabb
fal, égetett téglából; legkívül pedig egy további, körülbelül 3
méter vastag fal, szintén égetett téglából, ez alkotta a 100
méter széles vizesárok egyik oldalát. A belső fal mentén
kiugró tornyok emelkedtek; valószínűleg hasonló tornyok
védhették a külső részeket is, de ezeknek nem maradt
nyoma. A falak közti teret törmelékkel töltötték fel, ez talán
annak a védett útnak képezte az alapját, amelyről
Hérodotosz azt állítja: olyan széles volt, hogy egy négylovas
harci szekér megfordulhatott rajta. Ezeknek a keleti
falaknak a hossza 8 km. Különös módon a kevésbé tartós
anyagból készül belső fal maradt meg, ezt láthatjuk ma a
helyszínhez közeledve.

194
Langdon, S., Building Inscriptions of the Neo-Babylonian Empire I.
[Az Újbabiloni Birodalom építési feliratai I.], Paris, 1905, 85.
29. kép. Sematikus ábra Babilon belvárosáról az újbabiloni korban. Az
ásatások nagyrészt a régi városrész nyugati oldalára koncentrálódtak,
az Eufrátesztől keletre. Unger nyomán.

Ennek oka, hogy a külső fal égetett agyagtégláit, mint a

hely más részein is, kiváló minőségük miatt réges-rég
ellopták.
A belső védműveket két, szárított téglákból emelt fal
képezte: a 6,5 méter vastag belsőt Imgur-Enlilnek, a 4
méter vastag külsőt Himitti-Enlilnek hívták. A köztük lévő
kb. 7 méter széles teret a jelek szerint nem töltötték fel,
hanem katonai felvonulás céljára meghagyták. Egy 20
méter széles földpadka választotta el a külső falat a kb. 50
méter széles belső várárok égetett téglafalától; az árok
mindkét végén az Eufráteszbe torkollott. Nabú-kudurri-
uszur így ír:

„Hogy egyetlen fosztogató rabló se jöhessen be ezen a

csatornán keresztül, erős vasrudakkal zártam el a
folyótól, vasrácsokat helyeztem bele és sarokvassal
 rögzítettem. Eszagila és Babilon védelmét így
megerősítve uralmamnak örökös hírnevet
szereztem.” 195

A folyó mentén kőből készült sáncok védték a partokat,

amelyek között lépcsők vezettek le a kikötőhelyekre. Nabú-
naid kora előtt itt nem emelkedtek védművek, így ez volt
Babilon védelmének leggyengébb pontja. Nabú-naid folyam
menti falának tornyaiban kapuk nyíltak a rakpart felé.
Babilon így – nyugati elővárosát leszámítva – egy
háromszög alakú erődszigetté vált, amelynek kerülete 12-
13 km lehetett; területének nagyjából harmadát egy belső
erődítmény alkotta, amelynek bonyolult védművei óvták az
óvárost, benne a királyi palotával, Marduk templomával és
egy nagy lakónegyeddel.

A paloták

Nabú-kudurri-uszur korában a fontosabb paloták az

Északi, a Déli és a Nyári Palota voltak; ez utóbbi alkotja a
Babil nevű dombot a helyszín északi végénél, az egyetlen
helyen, ahol az eredeti név megőrződött. A Nyári Palotából
jobbára csak 18 méter magas alapjai maradtak meg. Nevét
azokról a függőleges szellőzőaknákról kapta, amelyekhez
hasonlót még ma is használnak keleten a házak hűtésére.
Ezt a palotát fennmaradt formájában Nabú-kudurri-uszur
építtette, s a perzsa és a Szeleukida korszakban
áttervezték és kibővítették. Babilon legfontosabb palotája a
Déli Palota volt. Nabú-kudurri-uszur idején, és feltehetően
a perzsa királyok alatt is (akik gyakran töltötték benne a
telet) öt nagy udvarral rendelkezett, ezeket lakótermek és
csarnokok vették körbe. A bejárat a keleti oldalon nyílt,
innen az első kis udvarba jutott a látogató, amelynek
közelében a palotaőrség és az udvar más szolgái (köztük
egy alabástromváza-készítő mester) laktak. A következő

195
Lásd az előző jegyzetet.
udvar feltehetően az adminisztrációval foglalkozó
tisztviselőké volt; ennek keleti oldalán hatalmas kapu
vezetett át a harmadik, legnagyobb (60 x 55 méteres)
udvarba. Ennek déli végében kapott helyet a királyi
trónterem: ez lehetett Bél-sár-uszur lakomájának és Nagy
Sándor halálának helyszíne; a helyet ma is könnyű
azonosítani. Az udvar homlokzatát gazdagon díszítették
színes, zománcozott téglákkal – ez jellemző vonása a késő
babiloni palotaépítészetnek. Innen nyugatra fekszik Nabú-
apla-uszur eredeti palotája, amelyet később talán
lakószárnyként használtak. Emellé Nabú-kudurri-uszur
még egy nagy, megerősített fellegvárat is építtetett, 25
méter vastag falakkal, amelyet gondosan úgy terveztek,
hogy ne árthasson neki a közeli folyó nyirkos párája.

30. kép. Babilon Fő vagy Déli Palotáját keletről a Felvonulási út (innen

nyílt a bejárata is), nyugatról a vastag falú fellegvár határolta. A
palotától északra a városfal egy része látható, amely a híres Istár-
kapuhoz csatlakozik (a). Nabú-kudurri-uszur trónterme (c) a harmadik
vagy központi udvar déli oldalából nyílik, amelyet kelet felől, egy
monumentális kapun át lehet megközelíteni. A Felvonulási úttól keletre
az Emah, Ninmah temploma áll (b). Koldewey nyomán.
 A nagy Déli Palota északkeleti csücskében egy föld
alatti „kriptát” találtak a feltáró régészek, amely tizennégy
boltozatos helyiségből áll; meglepően vastag falai, valamint
a boltívek jellege nyilvánvalóvá teszi, hogy óriási súlyt
kellett hordoznia. E masszív és szokatlan épület, a benne
talált, az ókori Babilóniában egyedülálló kúttal – ez három,
egymáshoz erősített tengelyből áll, amely gyaníthatóan egy
vízemelő rendszert alkotott, állandóan körbe-körbe forgó
vödrök sorával – arra a következtetésre indította a
kutatókat, hogy megtalálták a híres függőkertek
maradványait, amelyet a klasszikus szerzők – Babilon
falaival együtt – a világ hét csodája közé soroltak. Meg kell
jegyezni azonban, hogy innen kerültek elő a zsidó foglyok
élelemadagjait tartalmazó listák, 196 és maga az alaprajz is
inkább utal raktárra és adminisztrációs központra. A
klasszikus hagyomány Szemirámisz nevéhez köti a
függőkerteket, Bérosszosz szerint viszont Nabú-kudurri-
uszur emeltette méd feleségének, Amüitisznek, hogy
hegyvidéki hazájára emlékeztesse őt.
Uralma végén Nabú-kudurri-uszur egy második palotát
is építtetett fő lakhelyétől kissé északra. A két palota-
fellegvár közötti árkot feltöltötték, és egy nagy bástyát
emeltek itt, hogy védje a keletebbre futó utat. Az Északi
Palotát nem tárták fel teljesen, a romok közül mégis
nagyszámú „régiség” került elő: Nabú-kudurri-uszur és
utódai idején ugyanis múzeum lehetett itt. A leletek között
van a híres oroszlán, Mári helytartóinak szobrai, Assur-
bán-apli és fivére, Samas-sum-ukín sztéléje, azután egy
Kr. e. 8. századi máribeli helytartó, Samas-rés-uszur
sztéléje (ő honosította meg a méhészetet Mezopotámiában),
a hettita viharisten bazaltoszlopa és számtalan más
töredék és felirat egészen a III. uri dinasztia korától
kezdve. A számos agyagtábla arra utal, hogy királya
könyvtár is állt itt. Tudjuk, hogy a múzeum még a perzsa

196
Vö. a 170. jegyzettel.
időkben is működött, mert I. Dareiosz egy sztéléjét is
megtalálták benne.
E palota északi szomszédságában egy másik nagy
védmű állt, amelynek külső tornyait jókora mészkő
tömbökkel erősítették meg; ez előtt futott a várárok.
Ezeknek az épületeknek a méretei lenyűgözőek voltak,
pusztán az alaprajzból nehezen alkothatunk fogalmat
róluk. Talán segít, ha teszünk néhány összehasonlítást: a
görögországi Tirünsz hatalmas akropolisza teljes egészében
kényelmesen elférne a Déli Palotában, Nabú-kudurri-uszur
trónterme (52x17 méter) pedig nem sokkal marad el a
versailles-i palota Tükörtermétől (73 x 10,4 méter).

A Felvonulási út és az Istár-kapu

A belső várost nagyszerűen megtervezték: a főutcák

nagyjából párhuzamosan futnak a folyóval, és a városfal
óriási bronzkapuihoz vezetnek. Egy a Szeleukida-korból
való ékírásos szöveg, amely azonban egy régebbi irat
másolata lehet, leírja Babilon topográfiáját, és megnevez
nyolc kaput, valamint számtalan templomot, utcát és
negyedet. 197 Az utcák közül a leghíresebb a Felvonulási út
volt, amely elhaladt a Déli Palota keleti oldalán, át a
masszív Istár-kapun, és így vezetett a belső várostól
északra található különleges ünnepi szentélyhez, a Bit
Akituhoz. Az utcát babiloni nyelven Aibur-sabunak hívták
(„az ellenség sosem jut át”), ezen vitték az istenek szobrait
az újévi ünnepség idején.
Az Istár-kaputól északra az Aibur-sabu széles, kövezett
útként haladt 200 méteren keresztül. Kétoldalt az utat

197
Unger 1931,229 skk. Lásd még Gurney, O. R., The Fifth Tablet of
The Topography of Babylon' [A „Babilon topográfiája” ötödik táblája],
Iraq 36, 1974, 39-52; George, A. R., The Cuneiform Text Tin.tir.ki Ba-
bi-lu and the Topography of Babylon [A Tin.tir.ki Ba-bi-lu ékírásos
szövege és Babilon leírása], Sumer 35, 1979,323-336, valamint Renger,
J., The City of Babylon During the Old Babylonian Period [Babilon
városa az óbabiloni korban], Sumer 35, 1979, 204-209.
magas fal – az Északi Palota keleti fala és a keleti külső
torony nyugati oldala valamint az Istárt jelképező 120
mázas, zománcozott téglából készült oroszlán szegélyezte.
Az út enyhén emelkedett a kapu felé; ma is láthatóak a Kr.
e. 6. századi kőlapok, amelyeken annak idején Nabú-
kudurri-uszur, Dániel és Dareiosz járhatott. Az utca
közepét nagy mészkő, széleit váltakozó vörös-fehér breccsa
(cementált törmelékkőzet)-lapok fedték. Az utcakövek
oldalaira Nabú-kudurri-uszur feliratot vésetett, amelyet így
csak az isten láthatott.
Magát a kettős kaput, amely a két városfalból nyílt,
gyakran újjáépítették – csupán Nabú-kudurri-uszur idején
háromszor –, mindannyiszor megemelve az utcaszintet a
kapun belül. A ma látható romok teljes egészében föld alá
kerültek, amikor Nabú-kudurri-uszur megépíttette az
utolsó (mázas) kaput. A korábbi kaput kb. 150, mázas
agyagból készült bika- és sárkányfigura (Adad és Marduk
szimbólumai) díszítette. A legkésőbbi kaput hasonló
állatok zománcozott téglából készült remekmívű figurái
ékesítették: ezek háttere élénkkék, maguk az állatok
váltakozva sárga és fehér színűek. Az eredeti zománcozott
kapu manapság a Kelet-berlini Múzeumban tekinthető
meg, de a helyszín bejárata közelében is megépítették
másolatát a turisták számára, feleakkora méretben. A
kaput elhagyva a Felvonulási út lejtősen elhalad a Déli
Palota mellett, majd tőle 900 méterre nyugatnak fordul, és
végigfut a zikkurratkörzet és a Marduk-templom között a
Nabú-kudurri-uszur vagy a fia által építtetett Eufrátesz-
hídig.

A templomok

A városba az Aibur-sabun keresztül belépő látogató bal kéz

felől, a Déli Palotával szemközt az Emahot láthatja,
Ninmah anyaistennő templomát, amelyet nemrég
restaurált a Régészeti Főigazgatóság. Több másik
templomot is feltártak, például Istár ősi szentélyét, amely a
Merkesz negyedben található. Ezek a templomok a
hagyományos babilóniai alaprajzot követik: belső udvaruk
egyik oldalán széles csarnok helyezkedik el, az ajtóval
szemközt, a hátsó fal előtt emelvényen álló fülkével,
valószínűleg az istenszobor számára.
Babilon legfontosabb temploma természetesen az
Eszagila volt, a város főistenének, Marduknak a lakóhelye,
amely kb. 1 km-re található a királyi palotáktól.
Maradványai azonban Amran ibn Ali későbbi dombja alatt
fekszenek, olyan mélyen, hogy Koldewey sajnos nem tudta
megfelelően feltárni. Egy szerencsés véletlennek
köszönhetően az általa kiásott (21 méter mély!) próbafúrás
egy padlóhoz vezetett, amelynek kövein éppen egy olyan
felirat szerepelt, mely szerint azokat Assur-bán-apli és
Assur-ah-iddina asszír királyok helyezték el az
Eszagilában. A templom körvonalait alagutak fúrásával
tárták fel. A jelek szerint a főépület nagyjából 78 x 86
méteres lehetett, tőle keletre két külső udvarral,
mindösszesen egy 90x116 méteres területen. A fő
templomban több kápolna is található, ezek egyike az
északi oldalon Koldewey szerint Marduk apjának, Eának a
szentélye lehetett, akit a görögök Szerápisszal
azonosítottak. Lehet, hogy itt kérték ki Nagy Sándor
hadvezérei az isten tanácsát a király betegségét illetően, ti.
hogy behozzák-e a szentélybe gyógyulni. A főszentély,
Marduké, ettől nyugatra fekszik, és egy monumentális
tornyos kapuzaton keresztül lehet megközelíteni. Erről a
belső teremről írta Nabú-kudurri-uszur, hogy „falait
csillogó arannyal befedvén a nap fényéhez tettem
hasonlatossá”. Hérodotosz szerint ezen a helyen

„Zeusz [Marduk] magas, arany ülőszobra s mellette

egy nagy aranyasztal látható. Aranyból van a szobor
alapzata és a trónus is. A káldeus papok állítása
szerint elkészítésükhöz nyolcszáz talanton [kb. 22
tonna] aranyat használtak fel. A templomon kívül áll
egy aranyoltár, még kijjebb pedig egy másik nagy
 oltár… A nagyobb oltáron minden évben ezer talanton
[kb. 27 tonna] tömjént égetnek el a khaldeusok, amikor
istenük ünnepét megülik.” (Hérodotosz I. 183, ford.
Muraközy Gyula)

A függőkertek után Babilon leghíresebb épülete

kétségkívül a nagy lépcsős torony vagy zikkurrat, az
Etemenanki („a menny és a föld alapjának háza”), amely
egy hatalmas térség közepén áll az Eszagilától északra. Bár
ez utóbbi már az I. dinasztia idején szerepel az írott
forrásokban, a zikkurratot, amely pedig hasonló korú
lehet, csupán a Kr. e. 7. században említik, miután Kr. e.
689-ben Szín-ahhé-eriba mindkettőt leromboltatta.198
Később Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli asszír királyok
idején, majd Nabú-apla-uszur és Nabú-kudurri-uszur alatt
is újjáépítették. Nabú-kudurri-uszur koronázta meg az
épületet a „felső templom”, azaz a legfelső szinten álló
szentély megépítésével. Koldewey ásatásainak idejére
csupán a torony alapjai maradtak meg. A legalsó szint
körvonalai a nagy déli lépcsővel jól láthatók a légi
felvételen is, a téglarablók mély és széles „ásatásainak”
közelében. A zikkurrat égetett téglából készült burkolata
15 méter vastag volt, ami megmagyarázza, miért ilyen
szélesek ezek a törvénytelenül vájt árkok. E „Bábel
tornyának” rekonstrukcióját sok vita övezte, annak
ellenére, hogy nemcsak a görög források írják le, hanem
egy babilóniai szöveg (az ún. Eszagila-tábla) is, amely még
a pontos méreteit is megadja. 199 A legalsó szint esetében e
méretek nem térnek el jelentősen az ásatások során

198
Lehetséges, hogy a korábbi zikkurat az Eszagila része volt, lásd
Teremtés-eposz VI, 63 (ANET 69).
199
Unger 1931, 191, 246; lásd még Busink, T. A., Die Babylonische
Tempeitoren [A babiloni templomkapuk], Leiden, 1949; von Soden, W.,
Etemenanki vor Esarhaddon [Az Etemenanki Assur-ah-iddina előtt],
Ugarit-Forschungen 3, 1971, 253-263; Wiseman, D. J., The Temple
Tower Again [Újra a templomtoronyról], in: Le Temple et le Culte.
XXème rencontre assyriologique, Leiden, 1975, 150.
felszínre került alapoktól (kb. 91 m2), ám a szintek számát
és a lépcsők elrendezését illetően már nem rendelkezünk
biztos információkkal. Vitatják a Koldewey alaprajzán
feltüntetett körzethatároló falak pontos keletkezési idejét
is. E térség nagy részét a parthus időkben és később
beépítették, az Eszagila kövezetéről pedig egyenesen
Szeleukida kori tárgyak kerültek elő. 200

Magánházak

Több magánházat is feltártak, különösen a Merkesznek

nevezett negyedben, amelyről már elmondtuk, hogy ez az
egyetlen része a városnak, ahol a Hammurapi korabeli
épületek a talajvíz jelenlegi szintje fölött állnak. A későbbi
házak a már az óbabiloni korban is ismert belső udvaros
típushoz tartoznak A későbbi korok sajátos vonása a
„fűrészfogas” homlokzat: ilyet nemcsak Babilonban,
hanem Urban is találtak; ezzel az ötletes megoldással a
falakat rézsútosan is hozzáköthették az épület többi
részéhez. 201 Nagyszámú használati, illetve dekoratív tárgy
került elő ezekből a házakból.

Babilon a perzsa és a görög időszakban

A perzsa megszállás nyomai több helyen is láthatók

Babilonban. Ezek közül különösen a fő palota
északnyugati sarkában álló apadana (oszlopcsarnok)
tarthat számot érdeklődésre. Ez lehetett az a palota,
amelyet Dareiosz építtetett Xerxész hercegnek, aki később
a város elpusztítója lett. újbabiloni tradíciót követve a
perzsa palotát is zománcozott téglával fedték be; egykorú
leírása fennmaradt Diodorusnál (II. 1), aki Ktésziaszt

200
Koldewey 1914,212; az újabb német ásatások muszlim emlékeket
tártak fel az Etemenanki feltételezett újbabiloni körzetfalain belül (H.
Lenzen szóbeli tájékoztatása alapján, illetve Sumer 23,1967,1).
201
Woolley, Sir Leonard, UEIX, 1962, 15. és 70. ábra.
idézve a díszítőelemeket nem Dareioszhoz, hanem
Szemirámiszhoz kapcsolja, akinek ábrázolását – egy
lovagló női alakot – állítólag saját szemével látta a palota
falának egy vadászjelenetén. Koldewey valóban talált itt a
mázas tégladarabok között egy „fehér női arcot”, amely
talán valóban a Ktésziasz által látott alak töredéke. 202 A
perzsa palotából virágos díszek, valamint kettős volutájú
ión főkben végződő oszlopok és egyéb emberi –
valószínűleg a királyi gárda, azaz a tízezer Halhatatlan
tagjait ábrázoló – alakok töredékei is előkerültek.
Babilon hellenisztikus időszaka még szembetűnőbb. A
belső városfal közelében, a palotától keletre dombok
csoportja áll, amelyeket vöröses színük miatt a helybéliek
„Humairának” neveznek. Ezek közül a legdélebbi egy görög
színház maradványait rejti, amelyet mára helyreállított a
Régészeti Főigazgatóság; mellette egy palaisztra
(gümnaszion, azaz tornacsarnok) áll. A Szeleukida-kor
legelején, talán még Nagy Sándor idején épült színház
romokban hevert, amikor a parthus korban újjáépítették;
ekkor kapta jelenlegi formáját. Egy görög nyelvű felajánlást
találtak a helyszínen. A középső domb törött téglák
törmelékéből áll, belsejében egy mesterséges emelvénnyel,
amelyen kiterjedt égésnyomokat találtak. Erről ma azt
tartják, hogy ez lehetett a Nagy Sándor parancsára
Héphaisztión temetésére emelt halotti máglya helye. A
legészakibb, kb. 16 méter magas domb kizárólag
mesterségesen felhalmozott téglatörmeléket tartalmaz. A
téglák némelyikén Nabú-kudurri-uszur neve szerepel, és
az Etemenanki építését jegyzi fel. Úgy tűnik, ez az a
törmelék, amelyet Nagy Sándor távolított el, amikor
megkezdte a Babilonba érkezésekor romos állapotban
talált zikkurrat újjáépítését. A források szerint Nagy
Sándor tízezer munkást dolgoztatott két hónapon át (azaz
600000 munkanapra volt szükség a munkálatokhoz), hogy
megtisztítsa a terepet (Sztrabón XVI. 1). Koldewey ezzel

202
Koldewey 1914, 131.
kapcsolatosan megjegyzi, hogy a helyszín 11 évig tartó
folyamatos feltárása során alig valamivel végzett több
munkát (800000 munkanapot).
Az Amran nevű nagy domb, amely az Eszagila romjait
rejti, Babilon legtovább lakott részében áll. Itt valószínűleg
még a Kr. u. II. században is állt egy falu, egészen a közeli
Hillah megalapításáig. Feltárásakor a görög és a parthus
megszállás több nyomára bukkantak, így egy masszív
oszlopos épületre és egy közeli sztoára (csarnokra).
Nagyszámú sírt is találtak, amelyekből sok hellenisztikus
alabástrom- és agyagfigura került elő.

ÚJBABILONI EMLÉKEK A FŐVÁROSON KÍVÜL

Babilon utolsó helyi származású királyai nagyszabású

építkezéseket hajtottak végre Sumer és Akkád ősi
városaiban is. Szinte minden fontosabb feltárt városban
találtak e korszakból származó romokat – például
Szipparból, Urból, Borszippából, Nippurból, Urukból,
Iszinből és Kisből, ahol ma is látható egy Nabú-kudurri-
uszur által építtetett lenyűgöző méretű újbabiloni
templom. Tudjuk, hogy Nabú-apla-uszur helyreállíttatta
Samas szippari templomát, és „az Eufrátesz medrét a
városhoz vezette”, mert a folyó eddigre már megváltoztatta
egykori medrét. Nabú-kudurri-uszur újjáépíttette Nabú
templomát és a nagy zikkurratot Borszippában, és apjával
együtt nagy építkezéseket folytatott Urban. Ur, mint a
holdisten kultuszának legfőbb babilóniai központja,
természetesen különösen kedves volt a fanatikus Nabú-
naid számára: ő építtette újjá az itteni zikkurratot és a
város több más fontos épületét. Érdekes momentum, hogy
a holdisten főpapnője hivatalos lakhelyének újjáépítésekor
Nabú-naid nagy örömmel fedezte fel „korábbi ősi királyok
feliratait”, többek között Kudur-mabuk lányának,
Enanedunak, az utolsó feljegyzett főpapnőnek (entunak,
lásd a 3. fejezetet) a pecséthengerét. Nabú-naid
helyreállíttatta a szentélyt és a kapcsolódó épületeket úgy,
„amint voltak”. Saját lányát, Én-nigaldi-Nannát (korábbi
olvasata: Bél-salti-Nannar) főpapnőnek ajánlva az utolsó
babiloni régiségbúvár-király egy ősi, de akkor már
láthatólag feledésbe merült szokást elevenített fel. A
restaurációs munkálatok közben Nabú-naid megtalálta
„[1.] Nabú-kudurri-uszurnak, királyi elődjének ősi
emléktábláját, erről tudta meg, hogyan nézett ki egy entu,
milyen jelvényeket, ruhákat és díszeket viselt”. 203
Nabú-naid régészeti feltárások iránti lelkesedését
elődje, II. Nabú-kudurri-uszur is osztotta: felirata szerint
egy marad-beli (Nippur közelében lévő) templom
felújításakor az ősi alapok keresése közben – ami lényeges
része volt az efféle vállalkozásoknak – nagy örömére „egy
ősi előd”, a nagy Narám-Szín alapjaira bukkant: „nevemet
felírtam az ő neve mellé, és Narám-Szín, a nagy király
alapjain [temennu] építettem [újjá]”. 204 Nabú-kudurri-uszur
Larszában helyrehozatta a napisten templomát, amelynek
romjait egy nagy vihar tisztára söpörte – az efféle égi
segítség jól jönne a mai kutatóknak is ezen a homok fedte
helyen! Az épület alapjainak kutatása közben Nabú-
kudurri-uszur felfedezte Burnaburias temennuját; bár
Nabú-naid túlszárnyalta őt, hiszen ő magának
Hammurapinak egy feliratát hozta felszínre ugyanezen a
helyen. 205 Az ő feliratában szerepel a talán a legérdekesebb
archeológiai munkáról készült beszámoló, mely az Eulmas
(Istár temploma Akkád városban) alapjainak keresését írja
le. Nabú-naid szerint több király – Kurigalzu, Assur-ah-
iddina, Assur-bán-apli, sőt még Nabú-kudurri-uszur is –
próbálkozott őelőtte, mind eredménytelenül; ő maga is már
három éve ásatott hiába, amikor egy óriási eső nagy üreget
vájt a talajban, és hamarosan előkerült az akkád Narám-

203
Clay, A. T., Miscellaneous Inscriptions [Egyéb feliratok], YOS
Babylonian Texts I, 1915, 69 skk, 62 skk.
204
Lásd az előző jegyzetet.
205
Langdon, S., New Inscriptions of Nabunaid [Nabú-naid új feliratai],
AJSL 32, 1915/1916, 105.
Szín temennuja. A felfedezés „örömmel tölté el a király
szívét, és arca felderült miatta”. A hosszú ideje elhagyatott
Akkád város holléte nyilván nem volt titok az újbabiloniak
előtt; Akkád és Babilon szinonimaként való használata a
korabeli iratokban 206 alátámasztja azt az elméletet, hogy a
két város egymás közelében feküdt, sőt lehet, hogy
Sarrukín fővárosa közvetlenül Babilon kiterjedt romjai
alatt nyugszik.
Bár az újbabiloni királyok régészeti feltárásai mögött
lényegében vallásos indíték állt, nem vitás, hogy őszinte
érdeklődés élt bennük a múlt tradíciói és történelme,
valamint a Mezopotámia ősi dombjaiban talált tárgyi
emlékek iránt. Már említettük, hogy Babilonban és Urban
múzeum is állt; Nippurban szintén felfedeztek egy régészeti
gyűjteményt ebből a korból, amelyet egy agyagedényben
őriztek az írnokok könyvtárában. Nabú-naid egyik írnoka,
aki talán az akkádbeli ásatások „szakértő” felügyelője
lehetett, még agyaglenyomatot is vett Sar-kali-sarri egyik
feliratáról – ez ma Philadelphiában látható –, amelyet
„Narám-Szín palotájában talált”. 207 Azt, hogy az efféle
régiségbúvárkodás korántsem csak az újbabiloni korra volt
jellemző, bizonyítja például Assur-bán-apli ninivei
könyvtára és Nabú-apla-iddina szippari „jámbor
hamisítása” a Kr. e. 9. században (amit egy Nabú-apla-
uszur által gondosan megőrzött tábla leírásából ismerünk).
Mi több, Babilónia átlagpolgárai is régóta tudatában
voltak, milyen kincseket rejtenek az ősi dombok – ezt
mutatja az alábbi levél, amelyet ezer évvel az újbabiloni
kor előtt egy fiú írt az apjának:

„Eddig soha nem kértem tőled semmi értékeset. De ha

206
PKB 145,874. jegyzet; 301,1975. jegyzet; Weiss, H., Kish, Akkád
and Agadé [Kis, Akkád és Agadé], JAOS 95, 1975,446-447.
207
Hilprecht, H. V., Explorations in Bible Lands [Felfedezések a Biblia
földjén], Edinburgh, 1903, 516 skk., kihajtható ábra az 517. oldalon;
Sollberger-Küpper 1971, 112-113.
 valóban atyámként szeretsz, küldj nekem egy
gyöngyfüzért, melyet a fejemen hordhatok. Pecsételd le
a pecséteddel, és add oda a küldöncnek, hogy
elhozhassa nekem. Ha nincs ilyen nálad, áss ki egyet
a földből ott, ahol ilyen dolgokat lehet találni, és küldd
el hozzám. Nagyon szeretném…” 208

208
Oppenheim 1968, 87.
 HATODIK FEJEZET

Babilon öröksége

OKTATÁS

Egyetlen intézmény sem járult hozzá annyira Mezopotámia

múltjának megőrzéséhez, mint az írnokiskola – sumerül
edubba, hagyományos fordításban „a tábla háza”. Az
iskolák elsődleges célja írnokok képzése volt különböző
adminisztratív vagy „köztisztviselői” posztokra, ám ennél
jóval nagyobb jelentőségre tettek szert: általános
tudományos központtá váltak. Az edubbában nemcsak a
sumer és babilóniai kultúra gazdag örökségét őrizték a
későbbi nemzedékek számára, hanem lényeges szerepe
volt a tudás és az irodalom elterjesztésében szerte Nyugat-
Ázsiában. Kezdetben a kereskedelem fejlődése, később a
birodalmak felemelkedése nyomán a sumer ékírás, és vele
a mezopotámiai iskolarendszer egyfajta utánzata eljutott
Iránba, Szíriába és Kis-Ázsiába. A sumer kultúra hajdani
presztízse nagymértékben e nép rendkívüli irodalmi
teljesítményének, illetve az írás feltalálásának volt
köszönhető.
Az ékírás nehézkes jellege miatt (a mai kutatóknak kb.
500 alapjelet kell elsajátítaniuk, amelyeknek koronként
eltérő variánsai léteznek) az olvasás és az írás művészete
arra a kevés emberre korlátozódott, akik írnoki képzést
kaptak, és mindaddig, amíg ez a bonyolult írásforma
használatban maradt, hosszú évek szakmai képzése kellett
az írás megtanulásához. Ennek ellenére a Kr. e. 2. évezred
elején sikertelenül próbáltak bevezetni egy egyszerűsített,
kb. 100 jelből álló ékírásos rendszert Asszíriában (később
a perzsák az Akhaimenida-korban egy sokkal egyszerűbb
ékírásos ábécét használtak). Noha az iskolákat
leggyakrabban templomok vagy paloták mellett találjuk –
de nem mindig, erre példa Igmil-Szín iskolája Urban –,
maguk az írnokok teljes mértékben világi személyek voltak.
A papok ugyanúgy nem tudtak írni-olvasni, mint a
királyok (egy-két ismert kivétellel), a helytartók, vagy akár
a bírók. Könnyen elképzelhetjük, mekkora hatalmat adott
ez a művelt kevesek kezébe. Ezt a helyzetet világítja meg az
alábbi, Máriból előkerült levél is:

„Mivel te vagy az, aki mindig felolvassa a királynak

szánt leveleket – és senki más nem képes őket
elolvasni –, és eddig nem neked küldtem el a király
(hozzám címzett) tábláira adott válaszaimat, immár a
királynak küldött táblámról te is kapsz egy másolatot.
Megismétlem az előző üzenetemet. Olvasd el a táblát,
és ha megfelelőnek találod, olvasd fel a királynak
is.” 209

Az ékírásos szövegek egy csoportja tanárok és diákok, vagy

diákok egymás közti párbeszédeinek formájában
bepillantást nyújt az iskola működésébe, és persze a
korabeli humorba is. 210 A diák megnevezése „a tábla
házának fia”; tanítója az iskola „atyja”. Szerepelnek még
„idősebb testvérek” – ezek idősebb diákok lehettek, akik a
jelek szerint a gyakorlati oktatás zömét végezték Gyakran
alkalmaztak testi fenyítést, erre ott volt a „korbácsos
ember”, és azt olvassuk, hogy

„Ha a tábla házának ifjú fia nem mondja fel jól a

feladatát, az idősebb testvér és az apja veréssel fenyíti
meg.” 211
209
Oppenheim, A. L., A Note on the Scribes in Mesopotamia [Megjegyzés
a mezopotámiai írnokokról], AS 16, 1965, 254; ARMT II, 132.
210
A mezopotámiai oktatásról általában lásd Gadd, C. J., Teachers and
Students in the Oldest Schools [Tanárok és diákok a legrégebbi
iskolákban], London, 1956; Kramer 1963, 6. fejezet; A Sjoberg, The
Old Babylonian Eduba [Az óbabiloni edubba], AS 20, 1976, 159-179.
211
Gadd 1956, 20.
Az oktatás memorizáláson alapult, a tananyag pedig – mai
kifejezéssel élve – „természettudományokból”,
matematikából, nyelvtanból, valamint nagyszámú és
változatos irodalmi alkotás tanulmányozásából és
másolásából állt. Már a legrégebbi, Urukból származó
piktografikus táblákon találhatók olyan szójegyzékek,
amelyeket láthatóan megtanulásra és gyakorlásra szántak.
A sumerek élvezettel osztották kategóriákba a dolgokat;
erre nyelvük kiválóan alkalmas volt, és ezek a szójegyzékek
vagy „glosszáriumok”, amelyeket később kiegészítettek
minden kifejezés akkád fordításával, idővel a teljes sumer
és babilóniai tudást magukban foglalták. E szövegek között
megtaláljuk növények, állatok (beleértve a rovarokat és
madarakat is), országok, városok, ásványok, szerszámok
stb. listáit, időnként olyan sumer nyelvtani formákat,
amelyeket hosszú idővel a beszélt sumer nyelv kihalása
után is tanulmányoztak és másoltak. Ezek a „szótárak”
rendkívül értékesek a mai kutatók számára. Árulkodnak a
sumer tudományosság óriási ismeretanyagáról és
érdeklődési területeiről, ugyanakkor a korlátairól is. Az
írnokok ilyen listák másolásával és megtanulásával
kezdték az iskolai éveiket; ezek az óbabiloni korra
sztereotip feladatokká váltak. Specializált ismereteket is
tanítottak, köztük olyan gyakorlati készségeket, mint a
mértékek használata, a földmérés és a zene.
Az „iskolai” szövegekben a diákokat szigorúság,
kíméletlenség és lázadásra való hajlam, a tanítókat pedig
hiúsággal kevert kegyetlenség jellemzi. E szövegek
szatirikus hangneme azonban meglehetősen nyilvánvaló,
és érezhetően kifigurázzák a megszokott iskolai légkört. A
tanítás napkeltétől napnyugtáig tartott: az egyik szövegben
a diák lefekvés előtt megkéri az anyját, hogy ne engedje
másnap elkésni az iskolából. Az iskolaévek kora
gyermekkortól addig tartottak, amíg a diák ifjúvá nem
cseperedett:
 „Gyere, ülj ide a lábamhoz, fiam! Beszélek hozzád,
felelj a kérdésemre hát! Gyermekkorodtól
felnőttkorodig ültél a tábla házában. Az írnoki
mesterséget, melyet tanultál, elsajátítottad-é?” 212

Ugyanez a szöveg később számos „vizsgakérdést” sorol fel,

amelyeket ugyanolyan nehezen ért meg a modern kutató,
mint amilyen nehezen válaszol rájuk a szegény babilóniai
diák. A kérdések különféle témákat ölelnek fel, például
sumer szavak titkos jelentését, énekek típusait és a kórus
irányítását, az ezüstművesek és ékszerészek szakmai
zsargonját, élelemadagok kiosztását, földek felosztását,
valamint különböző hangszerek használatának
technikáját. A szövegnek ezen a pontján a jelölt, nem
tudván megfelelni a kérdésre, azzal vádolja tanítóját, hogy
sem ő, sem az idősebb testvérek nem tanították meg neki
ezeket a dolgokat. A párbeszéd ezután a következő
dorgálással folytatódik:

„Mit tettél eddig, mi értelme volt itt ülnöd? Már érett

férfi vagy, lassan idős leszel! Mint az öreg szamár,
nem vagy tanítható többé. Mint a fonnyadt kalászé,
elmúlt ifjúkorod. Meddig játszadozol még? De most sem
késő! Ha folytatod tanulmányaidat éjjel-nappal, s
dolgozol alázattal és dölyf nélkül, ha meghallgatod
testvéreid és tanítóid szavát, még lehet írnok belőled!
Akkor birtokolhatod az írnokok tudását, mely jó
szerencsét ád a birtokosának, őrangyalként vigyázza
utad, éles szemet ad, és a palotának is szüksége van
rá.” 213

212
Landsberger, B., Scribal Concepts of Education [Az oktatás írnoki
felfogása], in: Kraeling, C. H.–Adams, R. M. (szerk.), City Invincible [A
legyőzhetetlen város], Chicago, 1960, 100-101.
213
Lásd az előző jegyzetet.
Bár nem világos előttünk, hogyan történt a szakosodás, az
írnokképzés többféle karrier alapját jelentette, például a
királyi tanácsadóét és a különböző kormányzati szervek
vezetőiét.
Számos írnoktípus nevét ismerjük: „névjegyző”, hadi
írnok, tábori írnok a sumer nyelv „professzora” (ő oktatta
az ősi nyelvet). Az óbabiloni korban léteztek utcai írnokok
is, akiknek bárki lediktálhatott egy levelet, azonban a
legtöbb írnok adminisztratív vagy titkári feladatokat látott
el. Az írnoki tudománynak két felsőfokú intézete volt,
Nippur és Babilon „egyetemei”, ezek közül az utóbbi
valamikor Szamszu-iluna uralkodása után vált
tudományos központtá. Úgy tűnik, az edubba intézménye
az óbabiloni kor után megszűnt, és az oktatás –
párhuzamosan a társadalomnak a kassú korban
végbement feudalizálódásával – néhány arisztokrata család
kezébe került. 214 Legalábbis Urukban és Babilonban
ugyanazok az írnoknevek bukkannak fel egészen a
Szeleutóda- és parthus időkig. A hagyományőrzés
általában is jellemző volt a kassú tudósok munkájára, akik
gondosan átírták és katalogizálták óbabiloni elődeik
szövegeit. A babilóniai írnokok azonban jóval többek voltak
egyszerű másolóknál: az a hatalmas irodalmi
kincsesbánya, amely e távoli korból ránk maradt, zömében
ezekben az írnokiskolákban keletkezett. Ebben talán az
óbabiloni kor írnokai járnak az élen, akik nemcsak a
sumerek irodalmi és történelmi hagyatékát őrizték meg, de
ők maguk alkottak meg néhányat az ókor legfrissebb és
legelevenebb írásai közül.

IRODALOM

A sumer és babilóniai irodalom terén két legfontosabb

214
Vö. a 4. fejezet 130. jegyzetével.
forrásunk az assuri és a ninivei királyi könyvtár (Kr. e. 12-
7. század), valamint az óbabiloni kor írnoki iskolái. A
legkorábbi irodalmi művek Fara, Abu Szalabih és Ebla
archívumaiból származnak (Kr. e. 2400 előttről), sumer
anyag azonban viszonylag ritkán maradt fenn, hacsak nem
későbbi másolatban. Az óbabiloni írnokok által
kötelességtudóan összeállított irodalmi „katalógusokból”
világosan látszik, hogy a sumer irodalomnak csupán egy
töredékét sikerült megtalálniuk a modem régészeknek.215
Azt, hogy a babilóniai kultúra a sumerből nőtt ki,
bizonyítja, hogy a sumer nyelvet és irodalmat a babilóniai
történelem folyamán végig ápolták és tanulmányozták.
Ezen irodalom eredetéről azonban csak sejtéseink vannak,
mint ahogy nem tudjuk azt sem, mekkora szerepet
játszhatott az orális hagyomány a korai irodalmi művek
keletkezésében. Valószínűnek tűnik, hogy egy-egy mű
végső változatához történetmondók és írnokok egymást
követő generációi mind hozzáadták a magukét, noha a
művek némelyikén világosan látszik, hogy egyetlen személy
alkotása; sőt a későbbi időkben olykor a szerző neve is
szerepel a szövegeken. Lehet, hogy maguk a babilóniaiak
sem voltak tisztában korai irodalmuk eredetével – erre
utalhat Bérosszosz megjegyzése, mely szerint az Özönvíz
előtt minden irodalmi művet elástak Szipparban, majd
később megtalálták őket. A Kr. e. I. évezredre sok
műalkotás elérte végső, „kanonikus” formáját, ami
nagyrészt a kassú írnokok munkájának köszönhető; ők
voltak Babilónia utolsó nagy kreatív alkotói.
Az óbabiloni időszakból rendkívül sokféle írott szöveget
ismerünk. Már említettük a jogi iratokat, amelyek bizonyos
szempontból szintén irodalmi céllal íródtak, valamint az
iskolai tananyag gerincét alkotó különböző értekezéseket.

215
Kramer, S. N., Two British Museum irsemma 'Catalogues' [Két
irsemma-„jegyzék” a British Museumban], St. Or. 46, 1975, 141-166.
Lásd még Hallo, W. W., Toward a History of Sumerian Literature [Egy
sumer irodalomtörténet felé], AS 20, 1976, 181-203.
Az iskolai szövegek között található egy markánsan sumer
irodalmi műfaj, a „párbeszéd”, amelynek központjában két
szereplő szópárbaja áll; célja általában annak kiderítése,
hogy melyikük hasznosabb az ember számára:
Datolyapálma vagy Tamariszkusz, Nyár vagy Tél,
Szántóvető vagy Pásztor, Csákány vagy Eke és így tovább.
Az írnokok külön névvel illették ezeket a szövegeket
(adaman-dug-ga), amelynek első ideogrammáját így írták:
Ember-Ember, azaz „ember ember ellen”, míg a kifejezés
második része azt jelenti: „elbeszélve”.
A párbeszédek végén döntés születik, majd a versengő
felek kibékülnek, és a legnagyobb barátságban távoznak. A
prózai és verses párviadalok később is divatban maradtak
a keleti irodalomban, és elképzelhető, hogy ez a drámai
forma kifejezetten a korai mezopotámiai iskolák hagyatéka.
Lehet, hogy a babilóniai párbeszédeket el is játszották, de
erről nem mondhatunk biztosat.
A Kr. e. 2. évezredben a babilóniai gondolkodók morális
és etikai problémákkal kezdtek foglalkozni, és ebből egy új
„bölcseleti irodalom” született, amelynek több fontos
alkotása fennmaradt. 216 Általában ebbe a hagyományos
műfajba sorolják a párbeszédeket – amelyeket,
amennyiben nem túlzottan vidámak, „fabuláknak”,
tanmeséknek neveznek –, de vannak itt közmondások és
szállóigék is szép számmal. Közülük sokról azonnal
eszünkbe jut egy modem vagy bibliai párhuzam. A
„kölcsönkenyér visszajár” akkád változata például: „Ha te
elveszed az ellenség földjét, az ellenség is elveszi a tiédet.”
A borbélyok szószátyársága egyetemes jelenség lehet: „Ahol
szolgák vannak, ott veszekedés is van; ahol borbélyok, ott
rágalom is van.” De a mai olvasó számára nem ismeretlen
a következő mondásokban kifejeződő tapasztalat sem: „A
barátság egy napig tart, az üzleti kapcsolat örökké”, vagy
„A kollégák veszekednek, a főpapok intrikálnak.” 217

216
Lambert 1960; lásd még ANET.
217
Lambert 1960, 259; lásd még CAD, kinattütu.
 Számunkra azonban talán a későbbi „filozófiai”
munkák a legérdekesebbek. A „jog” elvont fogalma lassan
fejlődött ki Mezopotámiában, bár, amint azt már láttuk,
már a Kr. e. 3. évezredi királyi ediktumokban is megjelent
az uralkodónak a szegényekkel és az elnyomottakkal
szembeni felelőssége. Azt az alapvető mezopotámiai
elképzelést, mely szerint az univerzumot az istenek
irányítják, akik megbüntetik az őket semmibe vevőket és
megjutalmazzák az őket kötelességtudóan szolgálókat, a
jelek szerint egészen a kassú időkig nem vonták kétségbe,
és még később is igen népszerű volt az a hagyományos
gondolat, hogy az egyén sorsa az istenek kezében van.
Ennek a filozófiának talán legjobb példája a Weidner-
krónika, amelyben több korai uralkodóval kapcsolatban is
azt halljuk: sikere vagy bukása attól függ, hogy mennyire
tiszteli az Eszagilát (akkor is, amikor az Eszagila még nem
létezett!). A kassú kortól azonban olyan szövegek is
születtek, amelyekben az istenfélők szenvedéseinek
problematikáját vizsgálták. Ezek közül a legkorábbit,
amelyet nyitó sorairól Ludlul bel neméqi-nek („dicsőség a
bölcsesség urának”) nevezünk, gyakorta hasonlítják Jób
Könyvéhez, bár ahhoz hasonló mélységet nem ér el. A
„tudatlanul elkövetett bűn” koncepciója – bár már a Kr. e.
3. évezred végén is felbukkan – először a kassú korban kap
határozott megfogalmazást:

Az ember süket, semmit nem tud.

Milyen tudása lehet bárkinek is?
Azt sem tudja, jót vagy rosszat tett-e. 218

A Ludlul szerzője arra az elszomorító következtetésre jut,

hogy az ember képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól,
mert az istenek nagyon messze vannak. A vers végén
azonban a szenvedő visszanyeri a boldogságot. Egy másik,
kissé később született, hosszú kompozíció, az ún.

218
Lambert 1960, 16.
„babilóniai theodicea”, arra a kérdésre keresi a választ,
hogy miért nyomja el az egyik ember a másikat. Ez a mű,
amelyet néha „babilóniai Prédikátor Könyvének” is
neveznek, a Kr. e. I. évezredben nagy népszerűségnek
örvendhetett. Egy akrosztichonos versben írt párbeszédből
áll, amelynek egyik résztvevője egy szkeptikus, aki feltárja
az akkori társadalmi élet fonákjait, a másik pedig jámbor
barátja, aki megpróbálja összhangba hozni ezeket a
tényeket vallásos nézeteivel.
Mivel a babilóniaiak nemigen hittek a túlvilágban, a
halál egyetemes jelensége ugyancsak magyarázatra szoruló
igazságtalanságot jelentett számukra. A halhatatlanság
keresése a témája az egyik legismertebb mezopotámiai
történetnek, Gilgames eposzának. 219 Ez az eposz a
leghosszabb, egyúttal a mai olvasó számára kétségkívül a
legkiválóbb babilóniai irodalmi alkotás. Arra azonban
semmi sem utal, hogy a szöveg a babilóniai hagyományban
bármiféle különleges tekintélyt élvezett volna. Az alapját
jelentő négy vagy több különálló sumer történetet
valamikor a Kr. e. 2. évezred elején szőtték egységes
narratívába. A vers több témát érint – ember és természet,
szerelem és kaland, barátság és küzdelem –: mindez
mesteri módon összefonódva szolgál hátteréül a fő
témának. A történet Gilgamesnek, Uruk legendás
királyának (akinek a létezésére egyébiránt vannak
bizonyítékaink) és Enkidunak, vadember barátjának
kalandjait beszéli el. Egyik kalandjuk során
szembeszállnak Humbabával, a cédruserdő gonosz
szörnyetegével. Enlil később úgy dönt, hogy Humbaba
megöléséért büntetésül Enkidunak meg kell halnia.
Enkidu halála az eposz fordulópontját jelenti: Gilgamest
állandóan gyötri barátjának elvesztése, és már csak
egyetlen vágya marad: meglelni a halhatatlanságot, noha
többen figyelmeztetik, hogy küldetése hiábavaló.

219
Lásd többek között: ANET; Jacobsen 1976.
 Ami teremtetett, elmúlik.
Halál az élők büntetése.
Még alighogy világra jöttek
s már el is kell menniök innen.
Nézd a karám apró gidáit, amint
a fényben tántorognak:
szőrükről a születés lucskát az erős
nap még föl se szívta
s te már tudod, mi végre nőnek!
Így van minden halálra szánva.
Mert a halál dühöngő isten, vérszomjas,
mint a hím-oroszlán
s alattomos, mint sima párduc
– jaj az egyszer megszületettnek!
Építesz kő- meg téglaházat?
Veszel magadnak feleséget?
Megosztozol testvéreiddel?
Kötésteket cserépre vésed?
Mire mindez? Mi tart örökké? Ház?
Egyesség? Jelek? Kötések?
Tudod: mindez nagyon múlandó!
Sírtábláid is elenyésznek!
(Gilgames, ford. Rákos Sándor) 220

Gilgames kutatását számos epizód színesíti: találkozik

például Utnapistimmel, a babilóniai Noéval. Utnapistim
elmeséli neki az Özönvíz híres történetét (amelyet egy
másik akkád eposz, az Atrahaszisz fejt ki bővebben).
Gilgames végül kudarcot vall, és a történet az
elkerülhetetlen, szomorú véggel zárul.
Egy másik nagyszerű babilóniai mű az ún.
Teremtéseposz, amelyet első soráról Enuma elisnek („mikor
odafönt”) hívunk. 221 A babilóniai civilizáció későbbi
szakaszában ezt a művet minden évben előadták

220
Frankfort et alii 1949, 226.
221
Lásd többek között: ANET; Jacobsen 1976.
Babilonban az újévi ünnepség negyedik napján.
Keletkezési ideje ismeretlen, de mai formájában
semmiképpen sem lehet kassú kor előtti. Az Enuma elis
elmondja, hogyan hozza világra az első istennemzedéket
Apszu és Tiámat (a föld alatti vizek és a tenger
megszemélyesítője), „mielőtt az ég vagy a föld nevet kapott
volna”. Ezek az istengyermekek olyan zajosak és
bosszantóak, hogy Apszu – minisztere, Nummu tanácsára
– elhatározza: elpusztítja őket. Ea, a „mindentudó”, rájön a
tervre, és mágiájával magát Apszut pusztítja el. Az
élettelen Apszuból lesznek a mozdulatlan föld alatti vizek,
Ea pedig alászáll a földre, és beköltözik Eriduban álló
szentélyébe. Itt születik Marduk, az eposz főhőse:

Termete ékes, pillantása éles,

tartása szálfa – maga méltó uralkodásra.
(Teremtés, ford. Rákos Sándor)

Tiámat azonban bosszút forral, és ebből a célból nagy

hatalmú szörnyek seregét teremti meg. A válsághelyzetben
még Ea is kétségbeesik, ám ekkor előlép Marduk, és
felajánlja, hogy Tiámattal megküzdve megmenti az
isteneket. Segítségéért cserébe főistenként való elismerését
kéri, amire az összegyűlt istenek ünnepélyes ígéretet is
tesznek:

Te legnagyobb az istenek között;

páratlan sorsú, anui parancsú!
Mától szavad másíthatatlan…
Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk –
ímé, minden hatalmat rádruházunk!

Az istenek látni szeretnék, mekkora hatalmat bíztak

Mardukra, ezért egy csillagképet teremtenek, majd – kissé
gyerekes módon – felszólítják Mardukot: tüntesse el és
varázsolja elő újra. Mikor sikerrel jár, örömükben átadják
neki a királyi jelvényeket, és elküldik, hogy küzdjön meg
Tiámattal. Marduk legyőzi az istennőt, majd folytatja az ég
és a föld teremtését, az istenek pedig vállalják, hogy
hálából felépítik neki Babilont és az Eszagilát. Az eposz
Marduk ötven tiszteletbeli nevének felsorolásával zárul.
Több más babilóniai mítoszt is ismerünk, és az irodalmi
műfajok felsorolásakor nem maradhatnak ki a különböző
istenekhez szóló himnuszok és fohászok, királya
himnuszok, vagy az olyan jelentős alkotások, mint a Sirató
Ur város fölött és az Erra-eposz, amelyekről már korábban
szó esett. Megoldásra vár még a probléma, hogy milyen
közönség számára készültek ezek a műalkotások. A
rendelkezésünkre álló információkból ez nem derül ki, és
azt sem tudjuk, egyáltalán mennyire ismerte a
nagyközönség az írott műveket. Az a tény, hogy az írás-
olvasás mestersége az írnokok kiváltsága volt, arra utal,
hogy az alkotások némelyikét talán saját épülésükre vagy
szórakoztatásukra írták, és az iskolák zárt körén kívül
ismeretlenek maradtak. Bizonyosan létezett udvari
költészet, és – mint már említettük – lehetséges, hogy a
párbeszédeket elő is adták; néhány himnuszt és eposzt a
vallási ünnepeken recitáltak, és a szövegek tanúsága
szerint színészek játszották el Marduk és Tiámat harcát.
Am egyetlen esetben sem tudjuk, hogy ilyen alkalmakkor
jelen volt-e népesebb közönség. Feltételezhetően létezett a
folklórnak egy széles áramlata, amelynek egy része nyalván
bekerült a korai irodalmi művekbe, de a kassú korra ezek
a népi hagyományok valószínűleg elvesztek, és csak az
értelmiségi irodalom maradt, amelyet írnokok nemzedékei
hagyományoztak tovább, és a művelt körökön kívül
kevesen ismertek.
 VALLÁS 222

A világ egyik legkiválóbb asszirológusa egyszer azt írta:

„Szisztematikus összefoglalást a mezopotámiai vallásról
nem lehet és nem is szabad írni”. 223 Kétségtelen, hogy
jelenlegi adataink csupán egy-egy részletét világítják meg a
témának, amely ráadásul jellege miatt egy tőle idegen
kultúra képviselői számára számos lehetőséget nyújt a
félreértelmezésre. A mezopotámiai vallásról szóló legtöbb
munka csupán a papok vagy a király által gyakorolt vallást
írja le. Ma még nem tudjuk, milyen szerepet játszott ez a
hivatalos vallás az átlagpolgárok életében, ám erős a
gyanúnk, hogy befolyása meglehetősen csekély maradt. Az
időbeli, illetve tapasztalataink eltérő voltából adódó
szakadék, amely bennünket a babilóniai világtól elválaszt,
ezen a ponton áthatolhatatlanabb, mint a mezopotámiai
élet bármely más területe esetében. Az itt következő rövid
ismertetés ennek fényében olvasandó.
A babilóniai vallás eredete az őskor messzeségébe vész.
Mire írott forrásaink megszólalnak, a sumer és sémi vallási
hagyományok már bonyolult és gyakran látszólagos
ellentmondásokkal Tell szövevényt alkottak. 224 A későbbi
korokban nyomon követhetünk bizonyos változásokat,
például eredetileg különálló istenalakok egymásba
olvadását – ilyenkor gyakran mindkét nevet megtartották,
és ez a folyamat végeredményben kisebb istenségek
átláthatatlan tömegének megjelenéséhez vezetett. A

222
Lásd többek között Dhorme, E., Les religions de Babylonie et
d'Assyrie [Babilónia és Asszíria vallásai], Paris, 1949; Bottero, J., La
religion babylonienne [A babilóniai vallás], Paris, 1952; Frankfort et alii
1946; Oppenheim 1964, 4. fejezet; Jacobsen 1976.
223
Oppenheim 1964, 172.
224
Jacobsen, T., Mesopotamian Gods and Pantheons [Mezopotámiai
istenek és panteonok], in: Moran, W. L. (szerk.), Toward the Image of
Tammuz [Tammuz képe felé], Cambridge, Mass., 1970, 16-38; Kramer,
S. N., Sumero-Akkadian Interconnections: Religious Ideas [Sumer-
akkád kapcsolatok: Vallási eszmék], Genava 8, 1960, 272-283.
panteon alapszerkezete – amint azt a legkorábbi
fennmaradt irodalmi művekben látjuk – a Kr. e. 3.
évezredben összeállított istenjegyzékekig vezethető vissza.
Az istenvilág vezető alakja eredetileg Anu, az égisten volt,
aki a mezopotámiai történelem folyamán végig homályba
vesző figura maradt. Attribútumainak némelyikét később
Enlil, majd Marduk és Assur vette át; utóbbiak sorrendben
Babilónia, illetve Asszíria főistenei voltak. 225 Anu
legfontosabb attribútuma királyi méltósága: tőle szállt le
eredetileg a földre a királyság intézménye és az uralkodói
jelvények Anu meglehetősen szürke hitvese, Antum
szerepét már korán átvette Istár (sumerül: Inanna), a
szerelem és – más alakban – a háború istennője, akinek
termékenységi aspektusa legalább a Kr. e. 4. évezredre
megy vissza: már a híres uruk vázán is ábrázolják őt. Istár
később különböző neveken Nyugat-Ázsia legfontosabb
istennője lett. Anut különleges kapcsolat fűzte Uruk
városához, bár ottani jelentőségét idővel Istár vette át,
akinek temploma, az Eanna már a Kr. e. 4. évezredben
lenyűgöző méretű középületek sorából állt.
Enlil (Ellil), „a Szél Ura”, Nippur védőistene Anu fia volt.
Később apjához hasonlóan az istenek „atyjának” vagy
„királyának” címezték, és át is vette Anu helyét a
mitológiában. Sumer legfőbb isteneként és a királyi
hatalom forrásaként betöltött szerepéről már a korábbi
fejezetekben szó esett. Eredetileg Enlil őrizte a Végzet
Tábláját, amelyre az emberek és az istenek sorsát rótták;
ezt a funkciót később Marduknak tulajdonították. Szintén
a főistenek közé tartozott, bár talán Anunál és Enlilnél
alacsonyabb ranggal, Ea (Enki), a föld alatti óceán ura; a
babilóniai mitológia szerint ezen nyugodott a világ (lásd
fent). Ea nem csupán az emberiség barátja és minden
mágikus tudás forrása volt, hanem ő tanította meg az
embereknek a művészeteket és a mesterségeket is.

225
Lagasból származó szövegek szerint Enlil már a Kr. e. 24. századra
főistenné vált, lásd Kramer 1960, 277, 25. jegyzet
Kultuszának központja Eridu volt. Az Enuma elis
elbeszélése szerint tőle származott Marduk. Marduk
kultuszának eredete homályos; lehet, hogy kezdetben
valóban apja városának, Eridunak az egyik istene volt,
Aszalluhi néven. Kétségtelen, hogy az Eszagila eredetileg
egy eridui templomot jelölt, és Marduk (ugyanúgy, mint
Aszalluhi) részt vesz Ea mágikus szertartásaiban. Marduk
meglepő módon később sem ért fel apja mágikus
tudásához: a varázsszövegekben mindig kikéri Ea
véleményét arról, mi lenne a megfelelő és leghatékonyabb
követendő eljárás. Mint már láttuk, Marduk a kassú kor
után – talán csak I. Nabú-kudurri-uszur korában – vált a
babilóniai panteon legfőbb istenévé. Ez szándékos
változtatás volt, amelynek célja az lehetett, hogy Babilont,
a politikai központot, felruházzák Enlil városának,
Nippurnak egykori tekintélyével és a hozzá kötődő királyi
méltósággal. A késő babiloni időszakban a Bél, „Úr” nevet
Marduk szinonimájaként használták, aki – Istárhoz
hasonlóan – magába olvasztotta más istenek jellemzőit:

Ninurta a kapa Marduk-ja

Nergál a támadás Marduk-ja
Zababa a kézitusa Marduk-ja
Enlil az uralkodás és bölcsesség Marduk-ja
Nabú a számlálás Marduk-ja
Szín az éjjel-világító Marduk
Samas az igazság Marduk-ja
Adad az eső Marduk-ja… 226

Ez a folyamat azonban nem vezetett monoteizmushoz,

mert a fenti istenek kultusza továbbra is fennmaradt.
Mardukhoz szorosan kötődött fia, Nabú, Borszippa istene,
az írnokok védnöke, aki Eához és Mardukhoz hasonlóan a
bölcsesség istene is volt. A Kr. e. I. évezred során Nabú
népszerűsége olyannyira megnőtt (és ebben talán az

226
Jacobsen 1976, 235.
írnokok kezét kell látnunk!), hogy időnként vetekedett
Mardukéval, és elképzelhető, hogy idővel átvette volna apja
főisteni helyét a mitológiában.
Az istenek egy másik csoportját az égi istenségek
alkotják: a Napé, a Holdé és a Vénusz bolygóé. Ezek közül
valószínűleg Szín (Nanna) holdisten volt a legfontosabb.
Szín leginkább Urhoz kötődik, de Harránban is imádták;
már említettük Nabú-naid népszerűtlen kísérletét az isten
ottani kultuszának felújítására. Szín jelképe a félhold. A
napisten, Utu vagy Samas, az ég és a föld bírájaként töltött
be egyedi szerepkört. Az igazság isteneként különleges
feladata volt a szegények védelme. Samas, akinek
szimbóluma a napkorong, a holdisten fia volt, Szippar és
Larsza védőistene. Gyakran ebbe a csoportba sorolnak
még egy fontos istenséget: Adadot, az időjárás istenét.
Jelképe a villám, szent állata a bika. Adad (Hadad)
elsősorban a nyugati sémi törzsek és az asszírok körében
örvendett nagy tekintélynek. A zsidó vallás korai
szakaszában Jahve (Jehova) szintén viharistenként jelenik
meg, Adadéhoz hasonló attribútumokkal: ugyanúgy, mint
Adad, Jahve is felhőkön száguld, és hangja
mennydörgéshez hasonlatos. Inanna-Istár, a szerelem és a
háború istennője a holdisten gyermeke, akárcsak Samas.
Azonosnak tekintették a Vénusszal, a Hajnali és Esti
Csillaggal; gyakran ábrázolták szent állatán, az oroszlánon
lovagolva. Artemiszhez hasonlóan néha vadászebek
falkáját vezeti, s a háború szárnyas istennőjeként íjjal és
tegezzel van felfegyverezve. Legfontosabb városa Uruk volt,
bár kultusza Kisben, Akkádban és több asszír városban is
megtalálható, Istár a Kr. e. 2. évezredre a legismertebb és
legnépszerűbb babilóniai istennővé vált, olyannyira, hogy
később az Istár név egyszerűen „istennőt” jelentett.
Istárhoz kötődik egy másik isten, Tammúz (Dumuzi),
akinek rangja a panteonban homályos. Tammúz
alacsonyabb rendű istenség volt, akinek halálát és
eltűnését bizonyos helyeken ünnepélyes siratóénekekkel
gyászolták. Róla és a vele kapcsolatos mitológiai
történetekről sok mindent írtak már amiatt, mert
feltételezték, hogy évente feltámadó istenség volt; erre
azonban nincs egyértelmű bizonyítékunk. 227 Dumuzi
eredetileg Uruk (vagy esetleg Bad-tibira) királya lehetett a
korai dinasztikus időszakban, aki Gilgameshez hasonlóan
később számos mítosz főhőse lett.
Az alvilág („a föld, ahonnan nincs visszatérés”)
Ereskigal istennő birodalma volt, akit később a járványok
rettegett istene, Mergál segített. Ereskigal küldönce,
Namtar („sors”) gyakran szerepel a mágikus szövegekben: ő
a halál hírnöke, poggyászában hatvan különböző
betegséggel, amelyeket bármikor az emberiségre
szabadíthat. Nergál mellett gyakran említik Errát, a
járványok és a háború istenét, aki ellen egy amulettet
formázó táblát helyeztek el az otthonokban. A babilóniai
mitológia viszonya a halál és a túlvilági élet kérdéséhez
távolról sem következetes. Úgy tartották, Ereskigal egy
hétkapujú palotában tartja udvarát, de ennek feltételezett
helye ismeretlen. 228 A jelek szerint a mitológia tudott a
holtak valamiféle „megítéléséről” is, egészében véve
azonban a babilóniaiak nem számítottak sok jóra a halál
után, és a túlvilági életet legjobb esetben is csak a földi élet
gyászos visszfényének tekintették. A halhatatlanság
keresésének témája, amelynek legszebb kifejtése a
Gilgames-eposzban található, igen népszerű volt, és a
számos fogadalmi feliratból ítélve, amelyeken a felajánló
hosszú életért fohászkodik, az életet Babilóniában igen
nagy becsben tartották.

227
Jacobsen 1976, 25 skk.; Kramer 1969, 107-133; Gurney, O. R.,
Tammuz Reconsidered [Tammuz újraértelmezése], JSS 7, 1962, 147-
160; valamint von Soden, W. ZANF 17, 1955,130-166.
228
Kramer, S. N., Death and Nether World According to the Sumerian
Literary Texts [Halál és Alvilág a sumer irodalmi szövegekben], Iraq 22,
1960, 59-68; Alster, B. (szerk.), Death in Mesopotamia [A halál
Mezopotámiában], Mesopotamia 8, 1980, København.
 A hivatalos vallás: az istenek szolgálata

Mint láttuk, Mezopotámiában mind a templom, mind a

palota „háztartásként” működött. Mindkettő fontos
szerepet játszott a gazdaságban, és a templomok a korai
időszaktól kezdve elláttak bizonyos szociális feladatokat is,
különösen ami a gazdaságilag hátrányos helyzetű rétegek
helyzetének javítását illeti. Ez a gyakorlatban például a
súlyok és mértékek egységesítésének vagy a kamatlábak
szabályozásának formájában jelentkezhetett. A templom e
funkciója azonban az óbabiloni kor után a palota növekvő
gazdasági jelentősége és az igazságszolgáltatás
„szekularizációja” miatt háttérbe szorult.
A mezopotámiai vallás központi gondolata az, hogy az
embert az istenek szolgálatára teremtették. Ezt szó szerint
értelmezték: az isteneket, a királyokhoz hasonlóan, ellátták
élelemmel, ruházattal és így tovább – talán pontosabb
lenne a templomi tisztviselőket is „papok” helyett az isten
„udvaroncainak” nevezni. A szó hagyományos értelmében
vett egyházi hierarchia egyáltalán nem létezett. A templom
személyzete nemcsak a szangából („főpap”, aki azonban
legalább annyira tekinthető adminisztrátornak, mint
papnak), többféle „démonűzőből”, narúkból (énekesek) és
kalúkból (az istent szórakoztató zenészek) állt, hanem
írnokokból és különböző felügyelőkből is, akik a templom
gazdaságát működtették.
A babilóniai vallásban különleges tekintély övezte az
isten képmását. Úgy tartották, az isten személyesen jelen
van az őt ábrázoló szoborban; ezért ha a szobrot az
ellenség elhurcolta, maga az isten is távozott a városból, s
távol maradt, amíg a szobrot vissza nem hozták. Az
istenszobrok a magánvallásban is fontos szerepet
játszottak, amiről az olcsó agyagutánzatok széles körű
elterjedtsége árulkodik, valamint az, hogy a fiú
megörökölhette apja „isteneit”. A legtöbb templomi szobor
értékes fából készült, arany leplekbe öltöztették, melldíszt
akasztottak rá és tiarával koronázták meg a fejét.
Készítésük és javításuk speciális műhelyekben történt, és
át kellett esniük egy bonyolult és titkos felavatási
ceremónián, amely „élettel” töltötte fel őket. 229 A szobor egy
emelvényen állt a templom szentélyében; itt „élt” az isten a
családjával, körülvéve udvaroncokkal, mint a halandó
királyok. Itt fogadta a kisebb istenek látogatását és a
kérelmezők fohászait is – bár nem vagyunk biztosak
benne, hogy az egyszerű emberek beléphettek-e egyáltalán
a szentélybe. Az istent égi udvaroncok és imádók szobrai
vették körül; a királyok például gyakran állították fel saját,
imádkozó szobrukat itt. Fesztiválok idején az isten szobrát
ünnepélyes körmenetben vitték végig az utcákon.
A templomi és az udvari szokásrend alapvetően
megegyezett. Nabú istenről például azt olvashatjuk, hogy
ugyanúgy kijárt a vadasparkba vadászni, mint a
királyok. 230 Az istenek étkezése, amelyhez az ételt a
felajánlott, valamint a templomi földeken megtermelt
növényekből és állatokból készítették, szertartásos keretek
között, zenekísérettel történt. Mialatt az isten „evett” –
legalábbis a későbbi korokban –, elrejtették az emberek,
még a papok szeme elől is: vászonfüggönyt húztak köréje
és asztala köré. Mikor az étkezést befejezte, félrevonták a
függönyt, de azután újra visszahúzták, hogy megmoshassa
a kezét. Bár arra nincs közvetlen adatunk, hogy a
babilóniai királyok függöny mögött étkeztek volna, a
szertartás jellege arra utal, hogy azt az udvari életből
vették át. A perzsa udvarban mindenesetre ez volt a
szokás. Egy Urukból előkerült szertartásszöveg leírja a
reggeli ceremóniákat, amelyek az európai lever du roi-ra („a
király felkelése”) hasonlítanak, és amelyek talán szintén

229
Smith, S., The Babylonian Ritual for the Consecration and Induction
of a Divine Statue [A babilóniai istenszobrok felszentelési és beiktatási
rítusa], JRAS, 1925; lásd még a 4. fejezet 133. jegyzetét
230
ABL 366 (lefordítva: RCAE).
jellemzőek voltak a babilóniai udvarokra. 231 Mikor az isten
„evett”, ételének egy részét a királynak küldték, hogy
elfogyassza. Azt az ételt, amelyet nem a főisten, a felesége,
gyermekei vagy szolgálói kaptak, szétosztották a templomi
alkalmazottak és kézművesek között. Az ételek mennyisége
olykor óriási is lehetett: egy Urukból származó Szeleukida
kori irat szerint a napi fogyasztás egyéb felajánlások
mellett több mint 500 kg kenyér, 40 juh, 2 bika, 1 ökör, 8
bárány, 70 szárnyas és kacsa, 4 vaddisznó, 3 strucctojás,
valamint datolya, füge, mazsola és 54 hordó sör és bor
volt. 232
Forrásaink több rendszeresen megült ünnepet
említenek Babilóniából, például hálaadó szertartásokat
vagy a birkanyírás ünnepét. A különböző városoknak
megvoltak a saját helyi ünnepeik. A legfontosabb
természetesen az újévi ünnepség volt. Ennek ideje az
újbabiloni korban Niszán hónap (a tavaszi napéjegyenlőség
hónapja) első tizenegy napjára esett. Az első néhány nap
során tisztító szertartások és imák követték egymást, majd
a negyedik nap estéjén felolvasták a teljes Teremtés-eposzt
(néhány kutató szerint az eposzt eljátszották, mint a
középkori misztériumjátékokat). Az ötödik napon egy
újabb tisztító szertartás következett, majd megérkezett
Nabú isten Borszippából, hogy részt vegyen az
ünnepségen, ugyanezen a napon jelent meg a király is, aki
nélkül az ünnepséget egyáltalán nem is lehetett
megtartani. Miután a főpap minden uralkodói jelvényét
eltávolította, engedélyt kapott, hogy belépjen a belső
szentélybe. A főpap megalázásképpen arcul ütötte és
meghúzta a fülét, majd ezt követően le kellett borulnia

231
Oppenheim 1964,183-198; Thureau-Dangin, F., Rituels accadiens
[Akkád rítusok], Paris, 1921, 89 skk Az átlagemberek semmiképpen
sem láthatták a király arcát, legalábbis a késő asszír korban. Lásd
Parpola, S., The Murderer of Sennacherib [lásd az 5. fejezet 155.
jegyzetét], 172 és 12. jegyzet.
232
ANET 343-345; Thureau-Dangin 1921, 62 skk.
Marduk előtt, és biztosítani az istent, hogy az év során
semmiféle bűnt nem követett el, valamint az Eszagilát és
Babilont sem hanyagolta el. Ezután az urigallupap beszélt,
majd visszaadták a királynak a jelvényeit, és ismét
megütötték. Minél keményebb volt az ütés, annál jobb: a
király szemében megjelenő könnyeket Marduk
elégedettsége jelének tartották. Este a király jelenlétében
fehér bikát áldoztak. A szertartás folytatásának leírása
elveszett, de más forrásokból tudjuk, hogy ezután
következett (legalábbis a későbbi időkben) a híres
körmenet, amelynek során a király „megfogta Marduk
kezét” és kivezette szentélyéből a Felvonulási úton és az
Istár-kapun át a városon kívül fekvő Akitu-házba, valamint
az úgynevezett „szent házasság”, amelyről nem tudjuk
pontosan, hogyan zajlott le a Kr. e. I. évezredi Babilonban.
A szent házasság és az Akitu-szertartás eredetileg
különálló ceremóniák lehettek, amelyek a Kr. e. I.
évezredre beleolvadtak a nagy újévi ünnepségsorozatba.

Magánvallás

Nem tudunk bizonyosat afelől, hogy az egyszerű lakosok

milyen mértékben vehettek részt ezeken a bonyolult
szertartásokon. Legalábbis nézőként mindenképpen jelen
lehettek a nagy körmeneteken; egy szertartási szöveg arra
szólít fel, hogy „a föld népe gyújtson tüzet otthonában, és
lássa vendégül az isteneket. Mondják el a szent
verseket…” 233 Úgy tűnik, Babilóniában az átlagember nem
léphetett be az isten belső szentélyébe, és a források a
templom egyéb részeit is a kívülállók számára tiltott
területként írják le. Ugyanezekben a szövegekben olyan
rituálék szerepelnek, amelyeket „nem nyilvános helyen”
tartanak. Azonban a hatalmas térség, amely körbevette a
babiloni zikkuratot, lehetővé tette, hogy – legalábbis egy

233
ANET 339.
bizonyos távolságból – a lakosok is követhessék, milyen
szertartások zajlanak odabent.
A mezopotámiai istenek az emberekre hasonlítanak, és
ugyanúgy nem mentesek a hibáktól és rossz
tulajdonságoktól, mint a csekélyebb hatalmú lények.
Minden babilóniainak megvolt a saját személyes istene
vagy istennője, akihez imádkozott és akinek áldozott, és
akinek feladata volt közbenjárni az ő érdekében a többi
istennél, valamint megvédenie őt a világot benépesítő és
még az isteneket is sanyargató számtalan démontól és
gonosz szellemtől. Az emberek különböző bajelhárító
amuletteket viseltek, és többféle „pap” (asipu, masmassú)
is foglalkozott azzal, hogy ráolvasással és rituálékkal
eltávolítsa az efféle gonosz erőket. Számos ilyen ráolvasás
fennmaradt, ezek általában vagy a „démonűző”
képességekkel rendelkező istenekhez, vagy azokhoz a
dolgokhoz szólnak – mint például a tűzhöz –, amelyekkel
elpusztították a szenvedést okozó démont jelképező
szobrocskákat. A rituális fohászok igen különbözőek:
vannak köztük rövid költői remekművek (pl. „Fohász az
éjszaka isteneihez”), de értelmetlen, abrakadabraszerű
szófüzérek is. 234 A mezopotámiaiak különösen rettegtek az
erőszakos halállal vagy rossz ómenek kíséretében
elpusztult, vagy a nem megfelelő rítusokkal eltemetett
személyek szellemeitől. Sok gonosz szellemet a két főisten,
Anu és Enlil gyermekeinek tartottak; ők nem mindig voltak
jóindulatúak az emberekkel. Ea viszont mindig segített az
embereken: a hit szerint tőle származott az embereket
segítő mágia és a ráolvasás. Azonban nem csak gonosz
démonok és szellemek léteztek: az óriás, emberfejű,
szárnyas oroszlán és bika formájú sédu és lamasszu
például az asszír paloták kapuit őrizték. A magánházakat
szintén szobrok védték, amelyeket bonyolult szertartások

234
ANET 390-391; Reiner, E., Šurpu, a Collection of Sumerian and
Akkadian Incantations [Surpu: sumer és akkád varázsigék
gyűjteménye], Graz, 1958.
kíséretében készítettek és szenteltek fel, majd a küszöb
közelében a földbe temették őket. Ezek között voltak
kutyafigurák, amelyek olyan kézenfekvő neveket viseltek,
mint pl. „Ne gondolkodj, harapj!” vagy „Hangosan
ugató”. 235
Noha nem vagyunk biztosak abban, milyen szerepet
játszott a vallás a babilóniai közemberek életében, több
szöveg (például magánlevél) tanúsága szerint gyakran
kikérték a különböző „démonűzők” tanácsát, és otthon
fohászokkal és áldozatokkal fordultak a házi istenekhez. A
ludlul bel nemeqi leírja, hogyan gyakorolja vallását az „igaz
ember” (ideértve az istenének felajánlott italáldozatokat és
az imákat az étkezések előtt):

Csak az ima és könyörgés járt eszemben:

a könyörgést tartottam szem előtt,
az áldozatot betartottam;
az istenek imádásának napjában leltem örömöm,
istennőm körmenetének napja volt gazdagodásom.
A király előtti lebomlásban rejlett boldogságom,
az ő tiszteletére hallgattam a zeneszót.
Megtanítottam a népnek az isteni szertartásokat,
megtanítottam nekik, hogyan tiszteljék
az istennő nevét.
A király méltóságát egy istenéhez hasonlatossá
tettem. 236

Ugyanakkor azonban a szövegekből az is kiderül, hogy

nem volt ritka jelenség az istenek elhanyagolása sem; a
bölcseleti irodalomra pedig ezen túlmenően egyfajta
kiábrándultság jellemző:

235
Gurney, O. R., Babylonian Prophylactic Figures and their Ritual
[Babilóniai betegségelhárító szobrok és a velük kapcsolatos rítusok],
AAA 22, 1935, 31-96. Lásd még Parpola, S., AOAT 5/2, 1983, 185.
236
Lásd a 216. jegyzetet.
 Bárcsak tudnám, valóban elégedettek-e velem
az istenek!…
Ki érti meg az égben lakozó istenek szavát? 237

JÓSLÁS

Azon területek között, amelyeket egy mezopotámiai ember

a „tudomány” kategóriába sorolna be, kétségkívül a jóslás
töltötte be a legfontosabb helyet. A jóslást nem szabad
valamiféle primitív babonának vagy okkult tevékenységnek
tekintenünk, hanem a babilóniai élet egyik alapvető
jellemzőjét kell látnunk benne. Mestereit gyakran magas
pozíciókban találjuk, ami társadalmi megbecsültségük jele.
Véleményüket minden fontosabb döntésnél kikérték
nemcsak az átlagemberek, de az állam képviselői is. A
hadseregeket mindig kísérte egy jós, aki az óbabiloni
korban a jelek szerint egyben hadvezér is volt. Sőt egy
kicsiny állam, Karana egyik jósa, Aqba-hammu, a király
leányát vette el, és később magához ragadta a hatalmat
sógorától. 238
Korábban már említettük azt a tényt, hogy a
„történelmi” jóslatokat feljegyezték. Az ilyen jóslatokat az
óbabiloni kortól kezdve szisztematikusan összegyűjtötték
és „könyvekben” rögzítették. Ezek a szövegek puszta
mennyiségüket tekintve a legnagyobb csoportját képezik a
fennmaradt akkád nyelvű irodalomnak. Véletlenül vagy
szándékosan, de e hosszú jegyzékekben szereplő jóslatok
formája ugyanaz, mint a kortárs törvénygyűjtemények
rendelkezéseinek: ha ez és ez történik vagy ezt figyelték
meg, akkor ez és ez lesz a következmény. A babilóniai
jóstudományt az ókori világban komoly intellektuális
teljesítménynek tartották, bár az ékírásos kultúrából

237
Lásd a 216. jegyzetet.
238
Dalley, S.–Walker, C. B. F.–Hawkins, J. D” The Old Babylonian
Tablets from Tell al Rimah [Óbabiloni táblák Tell al-Rimából], London,
1976, 33.
egyedül ennek nincsenek bibliai párhuzamai, és a héber
próféták rendszeresen kigúnyolták gyakorlóit.
A jóslás alapvetően az istenekkel való kommunikáció
formája. A babilóniai vallás szerint az istenek szabják meg
az emberek sorsát mind egyéni, mind kollektív szinten. A
jóslás célja az volt, hogy bizonyosságot szerezzenek az
istenek akarata felől, amely a babilóniaiak számára
egyenértékű volt a jövő eseményeinek ismeretével. Ennek
mélyén természetesen az az elképzelés áll, amely minden
megfigyelt jelenséghez természetfeletti okokat és
következményeket kapcsol, valamint feltételezi, hogy az
istenek hajlandóak együttműködni és elárulni a jövőre
vonatkozó terveiket. A megjósolt rossz esemény nem
feltétlenül következik be: a megfelelő tisztító
szertartásokkal (namburbi) és más eszközökkel elhárítható
a nemkívánatos esemény. A babilóniaiak számos
különböző jóslási módszert ismertek: tanulmányozták az
állatok belső részeit, a vízben lebegő olajcseppeket, a
tömjén felszálló füstjét, a madarak és más állatok
viselkedését, valamint az égbolt és a természet egyéb
jelenségeit. Világosan megkülönböztették az ember által
kiváltott és az embertől független, természetes ómeneket.
Az alkalmazott eljárások koronként és területenként
jelentősen változtak. Bár szólnak szövegek az álmok
megfejtéséről is, a mezopotámiai filozófia különös módon
nemigen akarta elismerni, hogy az istenek magán az
emberen keresztül is kifejezhetik akaratukat – az álmokat
csak akkor tartották fontosnak, ha azokat egy „szakértő”
értelmezte. 239 Mezopotámiában tehát nagyrészt
hiányoznak a sámánisztikus hagyományok, amelyeket
pedig univerzálisnak tartunk az ősi vallásokban.

239
Oppenheim, A. L., The Interpretation of Dreams in the Ancient Near
East [Álomfejtés az ókori Közel-Keleten], TAPhS 1956, 46. A jóslásról
általában lásd: La Divination en Mesopotamie ancienne [Jóslás az ókori
Mezopotámiában], Paris, 1966.
 Különös jelentőséget tulajdonítottak az állatok
viselkedésének a város kapujában, a palotában vagy a
templomban; az ilyen ómeneket egy legalább 107 táblát
tartalmazó sorozatban gyűjtötték össze, amelyet a jóslatok
első soráról Summa alunak nevezünk („ha egy város”). Egy
másik sorozat, a Summa izbu („ha egy újszülött állat”), a
rendellenes formában világra jött állatokkal foglalkozott.240
Egy további, kb. 40 táblából álló sorozat lényegében orvosi
jellegű (lásd később). A Kr. e. I. évezred közepére a
hangsúly az égi jelenségek megfigyelésére helyeződött át; e
fejleményt nem tekinthetjük függetlennek a csillagászat
terén végbement, számunkra „tudományosabbnak”
tekintett fejlődéstől. Mi több, a csillagjósokat a
babilóniaiak a legkiválóbb tudósaiknak tartották, és az
összes babilóniai jóslási technika közül az asztrológia
aratta a legnagyobb elismerést külföldön. Viszonylag
primitív csillagászati ómenekről az óbabiloni korból is van
tudomásunk, azonban a babilóniai jóslás e lényegében
tudományos ága igazából később, a Kr. e. I. évezredben
indult fejlődésnek. Assur-bán-apli ninivei könyvtára
különösen nagyszámú olyan szöveget őriz, amely az írnoki
tudomány ezen ágával foglalkozik.
Az égi ómeneket egy legalább 70 táblát tartalmazó
sorozatban rögzítették, amelynek neve – ismét csak a
kezdő sorok után – Enuma Anu Enlil („mikor Anu és Enlil”);
ebben csupán a Holddal kapcsolatos megfigyelések 23
táblát tesznek ki. Az égi és egyéb természeti jelenségeknek
(pl. mennydörgés, eső, jégverés, földrengés) különösen a
királlyal és az állammal kapcsolatos ügyekben
tulajdonítottak jóslatértéket. A ninivei archívum több száz
jelentést őriz, amelyeket a király szolgálatában álló
szakértők készítettek az országot behálózó
obszervatóriumokban. Ezeknek a szakértőknek
rendszeresen jelentéseket kellett küldeniük a fővárosba:

240
Leichty, E.. Šumma izbu [Šumma izbu], New York, 1970.
 „A király ezt parancsolta nekem: »Figyeld meg, mi
történik, és jelentsd nekem!« Ezért hát jelentem a
királynak mindazt, ami kedvező, áldásos és jó jövőt
jósoló, mindezeket tudomására hozom a királynak, az
én uramnak.” 241

Néhány megfigyelőállomás, úgy tűnik, pusztán feljegyezte a

megfigyelt égi jelenségeket, míg másokban az ott dolgozó –
és talán képzettebb – írnokok a jövőre vonatkozó
értelmezéseket is csatoltak a megfigyelésekhez, amelyeket
hatalmas gyűjteményeikből másoltak ki. A legtöbb ilyen
obszervatórium Babilóniában működött (Babilonban,
Borszippában, Dilbatban, Nippurban és Kútában), és így
az ókori tudományosság e specializált ága teljes egészében
babilóniai örökségnek tekinthető. Csillagászati értekezések
tanúsága szerint legalább két ilyen megfigyelőállomás
(Babilonban és Urukban) még a Szeleukida-korban is
működött. Sztrabón görög földrajztudós Urukban és
Borszippában működő csillagászati iskolákat említ, Plinius
pedig Szippart is hozzáteszi a felsoroláshoz. Az Enuma
Arux Enlil meglévő példányait Babilonban, Borszippában,
Dilbatban, Ninivében, Assurban és Kalhuban írták le
(utóbbi mai neve Nimrúd, az itt talált jóslatszöveg a
legrégibb ismert viasztáblán szerepel; lásd a 4. fejezetet).
A ninivei jelentések jól mutatják, mekkora befolyással
rendelkeztek az udvarban a csillagászat szakértői.
Időnként még „szakmai féltékenységet” is kiolvashatunk a
sorokból kollégáik tudásával kapcsolatban:

241
Oppenheim, A. L., Divination and Celestial Observation in the Last
Assyrian Empire [Jóslás és égi megfigyelések az utolsó asszír
birodalomban], Centaurus 14, 1969, 97-135; idézetek a 115., 118.,
120. oldalakon. Fontos új forrás: Parpola, S., Letters from Assyrian
Scholars to the Kings Esarhaddon and Assurba-nipal [Asszír tudósok
levelei Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli királyokhoz], AOAT 5/2
(commentary). Szövegeket lásd: Parpola, AOAT 5/1,1970.
 Ne adja az ég, hogy valaki azt írja jóslatomról a
királynak: »Ez a jóslat semmit sem ér« – a király, az én
uram ne higgyen neki!”

A jelek szerint a királyok nem mindig fogadták szívesen a

kedvezőtlen jóslatokat:

„A királynak teljes szívével bíznia kell ebben a

kedvezőtlen jóslatban – bezzeg milyen könnyen elhiszi,
amíg kedvező jóslatokat kap!” 242

Egy másik jelentésben a szerző panaszkodik:

„A király, az én uram, ne mondja azt: »Felhős volt az

ég, hogyan végezted a megfigyeléseidet?«„

Még a szokatlanul babonásnak számító királyok, mint

például Assur-ah-iddina, sem fogadták el mindig a jósaik
jövendöléseit:

„Ezt mondja az írás arról a napfogyatkozásról, mely

Niszán hónapban történt: »Ha a Jupiter bolygó látható
a napfogyatkozás idején, ez jó a királynak, mert egy
fontos udvari ember hal meg őhelyette.« Am a király
bezárta fülét – és lám, egy hónap sem telt még el, és a
főbíró halott.” 243

242
Lásd az előző jegyzetet.
243
Oppenheim 1964, 227.
 ORVOSLÁS 244

A mezopotámiai orvostudomány hírnevét meglehetősen

igazságtalanul csorbította Hérodotosz azon kevéssé
megalapozott, de gyakran idézett megjegyzése, mely szerint
Babilóniában alig találni orvost. A valóságban a betegek
kétféle orvos szolgáltatásait is igénybe vehették: az egyik
mágikus gyógymódokat alkalmazott (amelyek
pszichológiailag nyilván nagyon hatékonyak lehettek), míg
a másik teljes mértékben „tudományos” alapon végezte a
gyógyítást, azaz különféle recepteket írt fel. A varázsló-
orvos neve asipu, a tudós-orvosé és gyógyszerészé pedig
aszú.
A mezopotámiai orvostudomány kezdeteit a Kr. e. 3.
évezredig tudjuk visszavezetni. A legrégibb ismert orvosi
szöveg egy a III. uri dinasztia idején sumer nyelven
lejegyzett gyógyszerkönyv, amely több mint egy tucat
orvosi receptet tartalmaz. Ezek alapanyagai között
megtalálható a tej, kígyóbőr, teknőspáncél, különböző
növények (kasszia, mirtusz, ördöggyökér, kakukkfű),
valamint a fűzfa, a körtefa, a fenyő, a fügefa és a
datolyapálma termése. 245 Az előírt orvosságok között
találunk külsőleg alkalmazandó kenőcsöket, illetve
borogatásokat, valamint beveendő – gyakran sörben
feloldott – folyadékokat is. A szöveg közvetett módon fényt
vet több, viszonylag összetett kémiai művelet és eljárás
ismeretére is: említi például a kálium-nitrátot (salétromot),

244
Labat, R., Mesopotamia [Mezopotámia], in: Taton, R. (szerk.),
Ancient and Medieval Science [Tudomány az ókorban és a
középkorban], London, 1963,78-89; Oppenheim, A. L., Mesopotamian
Medicine [Mezopotámiai orvoslás], Bull, of the Hist, of Medicine 36,
1962, 97-108; Majno, G., The Healing Hand: Man and Wound in the
Ancient World [A gyógyító kéz: az ember és a seb az ókori világban],
Harvard, 1975, 2. fejezet.
245
Kramer, S. N., From the Tablets of Sumer [Sumer tábláiról], Indian
Hills, Colorado, 1956, 100-104; Civil, M., Prescriptions médicales
sumériennes [Sumer orvosi receptek], RA 54, 1960, 57-72.
amelynek előállításához legalábbis alapfokú vegyészeti
ismeretek szükségesek, és több alapanyagnak előírja a
„tisztítását” alkalmazás előtt. A sumerek és a babilóniaiak
számos betegséget a páciens testében lakó ártalmas
démonoknak tulajdonítottak, ebben a szövegben azonban
nem szerepelnek sem varázslatok, sem ráolvasások, ami
nyilvánvalóvá teszi, hogy az alkalmazott orvostudomány
már e korai korszakban határozottan elkülönült a
mágiától. Sajnos forrásunk nem részletezi, milyen
betegségekre írták elő ezeket az orvosságokat.
Egy terjedelmes újasszír kori tábla, amelyen egy Nabú-
leu nevű orvos aláírása szerepel, további – sajnálatos
módon elég ritka – adatot közöl a betegségek
kezeléséről. 246 A szöveget három hasábba osztották,
amelyekben sorrendben növények neve, az általuk
gyógyított betegségek leírása, valamint a kezelés módja
szerepel. Az első hasáb több mint 150 gyógyhatású
növényt sorol fel, megadva azt is, hogy a növény mely
részét kell felhasználni, és mire kell figyelni
alkalmazásakor. A harmadik hasáb a kezelés
körülményeinek leírásakor részletezi a hőmérsékletet, az
adagolást, a napszakot stb., valamint – figyelemre méltó
módon – azt is, hogy kell-e koplalnia előtte a betegnek.
A mezopotámiai „orvostudományi” szövegek legnagyobb
csoportját azonban az a sorozat képezi, amelyet már
említettünk a jóslás általános tárgyalásakor. 247 Ez a
kézikönyv, amelynek címe „Ha a démonűző a beteg házába
megy”, az asipu tevékenységét írja le. Viszonylag kései
keletkezésű, kb. 40 táblából álló sorozat ez, amelyet öt
fejezetre osztottak. Formai szempontból megegyezik az
egyéb jóslatgyűjteményekkel: a mondatok első fele egy
feltételes módú kijelentés („ha…”), amely a beteg testén

246
Labat 1963, 79-80.
247
Labat, R., Traité akkadien de diagnostics et prognostics médicaux
[Akkád értekezés az orvosi diagnosztikáról és prognosztikáról], Leiden,
1951.
vagy a viselkedésében tapasztalható tünetekkel foglalkozik,
majd megadja az aszpunak a betegség jellegét, és gyakran
a várható kilátásokat is („jobban lesz”, „meg fog halni”). Az
erősen megrongálódott negyedik fejezet kivételével sehol
sem olvashatunk kezelési módokról. Az első két tábla a
kezdőmondatai alapján kizárólag azokkal a jelekkel
foglalkozik, amelyekkel az asipu a beteg háza felé menet
találkozhat. A második fejezet (12 tábla) a tüneteket a
testrészek szerint csoportosítja, a fejtől kezdve a lábujjakig.
A betegségeket a szöveg nem orvosi szempontból írja le,
hanem megnevezi azt az istent vagy démont, aki okozta:

„Ha a beteg így jajgat: »A fejem! A fejem!«,

egy isten okozta.
Ha a fogát csikorgatja, s keze-lába rázkódik,
Szín isten okozta; meg fog halni.”

A harmadik fejezet (10 tábla) a betegségek menetét írja le:

hogyan változnak a tünetek napról napra. A fejezet végén
bizonyos tünetcsoportok által jelzett betegségeket sorolnak
fel:

„Ha az ember teste sárga, arca sárga, szeme sárga, és

a bőre petyhüdt, sárgakórban [sárgaságban] szenved.”

A negyedik meglehetősen töredékes fejezet bizonyos esetek

kezelését és különböző szindrómák leírását tartalmazza:

„Ha az ember ütést érez az arcán és egész törzse

lebénul, szélütés érte; meg fog halni.”

Végül az ötödik fejezet (6 tábla) a nők betegségeivel

foglalkozik, különösen azokkal, amelyek a terhességből és
a hiányos táplálkozásból adódnak
Az aszú tevékenységét segítő orvosi szövegek szintén a
jóslatokhoz hasonló szerkezetűek, de pontos tüneteket
adnak meg, majd részletes instrukciókat közölnek a
megfelelő gyógymóddal kapcsolatban. A bennük megőrzött
orvostudományi ismeretek legalább az óbabiloni korig
visszavezethetők, ám úgy tűnik, az aszú szerepét, aki
ebben a korban még viszonylag megbecsült személynek
számított, a későbbi korokban részben átvette az asipu.
Sajnos a szövegek nagy részének értelmezése vitatott, és
nem is tanulmányozták őket elég alaposan, ezért nem
tudjuk, hogy ez a jelenség – vagy bármi, amit a babilóniai
orvosi gyakorlatról eddig leírtunk – valóságos folyamatot
tükröz-e, vagy pedig a Ninivében és Assurban dolgozó
írnokok érdeklődési körét, hiszen ebben a két városban
másolták és tanulmányozták a ránk maradt kézikönyvek
zömét. Amint az Mezopotámia kultúrájának más területein
is oly gyakran előfordul, van valamennyi ismeretünk az
udvari körök életéről, ám az átlagemberre vonatkozó
információink a nullával egyenlőek.
Ugyanígy megállapítható, hogy az asipu és az aszú
között sem volt mindig olyan éles a különbség, mint
amilyet e rövid bemutatás sugall. Kétségtelen, hogy az
asipu főként ráolvasásokkal és egyéb mágikus eszközökkel
kezelte betegét, ám olykor ő is alkalmazott gyógyhatású
anyagokat, még ha mágikus célokból is:

„E huszonöt orvosságból balzsam készíthető a szellem

okozta betegség ellen… ez az asiputu [mágikus
tudomány] titka.”

Ugyanakkor időnként az aszú sem riadt vissza a

varázslástól, bár néha elismerte, hogy „a ráolvasás nem
enyém, a ráolvasás Eától való…”, így hitelesítve annak
természetfeletti erejét. A kétféle kezelési mód semmiképpen
nem zárta ki egymást, sőt bizonyos jelek arra utalnak,
hogy szükség esetén az asipu és az aszú minden további
nélkül együttműködött a másikkal:

„Ha a szellem okozta betegség [gyakran erre vezették

vissza a fül- és szembetegségeket] annyira kínozza a
 beteget, hogy az asipu képtelen megszüntetni, [te, az
aszú] keverd össze ezt a nyolc orvosságot…”

Egy asszír levélben pedig azt olvashatjuk: „jelöljön ki egy

asiput és egy aszút, és együtt végezzék a kezelést az
érdekemben.” 248
Az alábbi két részlet a Ludlul bel nemeqiből lenyűgözően
bizonyítja, mennyire összetett, de végső soron mennyire
egységes volt a babilóniai gondolkodásban mindaz, amit mi
hagyományosan a „jóslás”, a „vallás” és az „orvoslás” név
alatt különítünk el:

„Csüggedés vesz erőt rajtam,

nyugalmat nem lelek,
istenemhez esdekeltem,
de nem fordította felém arcát;
istennőmhöz fohászkodtam,
de nem figyelt rám.
a jós (baru) tudománya sem volt elég,
hogy megfejtse az okot.
A tömjént égető álomfejtő (sailu) sem
tudott választ adni.
A zaqiqu-szellemhez fordultam,
de tanáccsal nem szolgált.
A varázsló (masmassú) sem tudta elűzni az átkot.
Honnan jött mind e gonoszság?…
Állapotom nyomasztotta a masmassút,
a jelek gondba ejtették a barut.
Az asipu nem tudta meglelni bajom okát,
és a baru sem azt, meddig tart betegségem.” 249

Bár számunkra, 21. századi emberek számára nehezen

248
Ritter, E. K., Magical-Expert (= Ašipu) and Physician (= Asu)
[Mágikus szakember (asipu) és orvos (aszú)], AS 16, 1965,308,
315,320.
249
Lambert 1960, 39, 45.
érthető a babilóniai orvostudomány e kettőssége, maguk a
babilóniaiak világos különbséget tettek az orvoslás (aszutu)
és a mágia (asiputu) hatóköre között. Ha a forrásaink
bármennyire is megvilágítják a babilóniai orvoslás
természetét és hatókörét, akkor azt mondhatjuk, hogy az a
gyógynövények használatán alapuló tudomány volt, jókora
gyógyszerkészlettel, amely számos, valóban gyógyhatású
anyagot tartott számon. Az orvosok nagyszámú betegséget
képesek voltak azonosítani és kezelni. Több tábla említ
szembetegségeket, légúti megbetegedéseket, máj- és
gyomorbajokat – bár e helyütt meg kell jegyezni, hogy az
akkád libbu szó egyaránt jelenthet szívet, hasüreget,
beleket vagy méhet, így a kifejezések lefordítása a
szokottnál is nehezebb. Bélgyulladás, bélgörcs (kólika),
hasmenés, bélelzáródás és (valószínűleg) vérhas leírását
olvashatjuk; más táblák kezelést írnak elő a nemi szervek
betegségeire vagy a lábéra (pl. köszvény). Megtudhatjuk
belőlük, hogyan zajlott egy orvosi vizsgálat: az orvosok a
beteg testének több pontján mérték a hőmérsékletét,
nézték a pulzusát, megfigyelték bőrének elszíneződését, a
gyulladásokat, néha még a vizeletének a színét is. A fertőző
betegségek létezésével is tisztában voltak.
Sebészet létezésére alig van bizonyíték, és e téren talán
sokatmondó az a tény is, hogy a szike neve „borbélykés”
volt. Hammurapi törvénykönyvéből azonban kiderül, hogy
ismerték a sebészeti beavatkozásokat, és a sebészek
értettek a törött csontok összeforrasztásához. Így inkább
az tűnik valószínűbbnek, hogy az efféle orvosi
ismeretekhez megfigyelés és gyakorlati tapasztalat útján
jutottak el, és ezért nem tartalmazzák őket a kézikönyvek.
A szövegekben például sehol sem említenek
koponyalékelést, noha előkerültek lékelt koponyák; az
egyik nemrégiben talált ilyen koponya ráadásul Kr. e. 5000
körűiről. 250 Valamennyi, bár sajnos nem egyértelmű
adattal rendelkezünk arra nézve, hogy a babilóniai orvosok

250
I. Hijara 1976, ásatások Arpacsijában.
képesek voltak hályogot sebészi úton eltávolítani; az egyik
újbabiloni írás egy szemorvos specialistát is említ. A
szülészetet (bábáskodást) nők végezték, és egy Larszából
származó óbabiloni szövegben egy női orvosról
olvashatunk. 251
Hammurapi törvénykönyvéből egyéb információkat is
kapunk az orvosokról: például hogy milyen javadalmazást
kaptak (ez a beteg társadalmi státusától függött, nem az
orvosétól!). Az orvosi műhibákat csonkítással, sőt halállal
büntették, bár annak semmi nyoma, hogy ezt valaha is
betartották volna. A magánorvosok a jelek szerint ritkák
voltak – bár a III. uri és az óbabiloni dinasztiák korában
ilyeneket is említenek –, az orvosok zöme a palotához
kötődött. A Kr. e. 14. századi Amama-levelekben külföldre
küldött udvari orvosokról hallunk; a babiloni király
feltehetőleg a saját presztízsét akarta növelni azáltal, hogy
elkápráztatja a külföldi uralkodókat orvosainak
ügyességével. Ugyanilyen eseteket találunk a Máriból
származó levelekben is. Találkozhatunk orvossal az egyik
leghumorosabb babilóniai szövegben, A nippuri szegény
ember panaszaiban is, 252 amely arról szól, hogy – az
Ezeregyéjszaka meséjéhez hasonlóan – egy szegény ember
háromszor megtréfálja a fösvény elöljárót. A második
tréfához a legény orvosnak (aszú) öltözik. Ez egyike azon
ritka szövegeknek, amelyekből megtudunk valamit az
orvos munkájáról; még a külsejét is leírják: frissen
borotvált és mindig magával hordja mestersége két
jelképét, az italáldozathoz való kancsót és a füstölőt. (Más
szövegekből kiderül, hogy az orvosok egy gyógynövénytartó
zsákocskát is magukkal vittek.) A mesebeli mókamester a
híres Iszin város szülötteként mutatja be magát – itt
nemrégiben feltárták Gúlának, a gyógyítás istennőjének a
templomát (lásd a 4. fejezetet). Ismét csak azt mondhatjuk,

251
Oppenheim 1964, 376,14. jegyzet
252
Gurney, O. R., The Tale of the Poor Man of Nippur [A nippuri szegény
ember története], An. Si. 6, 1956, 145-164.
hogy a babilóniai orvostudományról való ismereteink zöme
az írnoki iskolák és könyvtárak tudós kézikönyveiből
származik. A nippuri szegény ember panaszai története
rádöbbent minket arra, mennyire korlátozott mindaz, amit
a kor hétköznapi orvosi gyakorlatáról tudunk.

MATEMATIKA 253

A Babilóniában kifejlesztett bonyolult matematikai

rendszert valóban figyelemre méltó eredménynek kell
tartanunk. Mivel sajnos viszonylag kevés olyan szöveg
került elő, amely kifejezetten matematikával foglalkozik, e
tudományág eredetéről semmit sem tudunk azon kívül,
hogy számjelek már a legősibb táblákon is szerepelnek. A
ma ismert matematikai tárgyú szövegek iskolai
gyakorlótáblák. Ilyenek például a Tell Harmalból előkerült
táblák, amelyek az óbabiloni időszakban keletkeztek.
Ekkor már teljesen kiforrott matematikai rendszerrel
találkozunk: e szövegekben szerepelnek táblázatok
szorzáshoz és osztáshoz, négyzetre és köbre emeléshez,
négyzetgyök- és köbgyökszámításhoz, reciprokokhoz,
exponenciális függvényekhez, négyzetek és köbök
összegéhez (amelyre bizonyos típusú harmadfokú
egyenletek algebrai megoldásához volt szükség) stb. Az
egyik tábla irreális számok reciprokjainak becslését
tartalmazza, de a babilóniai matematikusok megbecsülték
a √2 és a √3 összegét is. Pusztán e táblák alapján
elmondható, hogy a babilóniaiak már Kr. e. 1800 körül az
élen jártak az ókor matematikusai között.

253
Neugebauer 1952; lásd még R. Labat 1963 (lásd a 244. jegyzetet);
Powell, M. A., Sumerian Area Measures and the Alleged Decimal
Substratum [Sumer területmértékek és a feltételezett decimális
szubsztrátum], ZA 62, 1973, 165-221; Friberg, J., Numbers and
Measures in the Earliest Written Records [Számok és mértékek a
legkorábbi írott feljegyzésekben], Sci. Am. 250,2, 110-118, 1984,
valamint ugyancsak Fribergnek a Göteborgi Egyetem Matematika
Tanszéke által kiadott munkáit.
 A táblázatokon kívül matematikai problémákat
megfogalmazó szövegeket is ismerünk: nagyszámú
dokumentum foglalkozik algebrai vagy geometriai jellegű
problémák leírásával és megoldásával. Ilyen problémákat
vetnek fel például az olyan gyakorlati kérdések, mint a
csatornák kiásása vagy kibővítése, hadmérnöki feladatok,
a föld mozgatása, a munkamennyiségek felbecslése stb.
Sok matematikai táblázat mellett súlyok és mértékek
táblázatait is megtaláljuk, ami világosan mutatja a
babilóniai matematika alapvetően gyakorlatias jellegét. Az
exponenciális függvények táblázatait kamatok
tőkésítésének kiszámításához használták, és külön
listákba gyűjtöttek bizonyos számítási „együtthatókat”,
amelyek olyan hétköznapi anyagok kezeléséhez kellettek,
mint a tégla, aszfalt, réz vagy árpa.
Adataink alapján a babilóniai matematika nagyrészt
algebrai megoldásokkal élt, bár sosem jutott el arra a
pontra, hogy tudatosan törekedett volna az algebrai
megoldásokra. Számos problémát oldottak meg úgy, hogy
a szokásos módon kifejezték másodfokú egyenlettel; ez
önmagában is figyelemre méltó teljesítmény. Olyan
szövegek is előkerültek, amelyek egyenértékűek speciális
negyed- és hatodfokú egyenletek megoldásával; sőt egy
Szúszában talált tábla egy nyolcadfokú egyenlettel leírható
speciális problémával foglalkozik. 254 A geometriai fogalmak
elhanyagolható szerepet játszottak a babilóniai
matematikában, bár az írnokok gyakran használták a
Pitagorasz-tételt (több mint ezer évvel megelőzve
névadóját), valamint a hasonlóságot és más geometriai
alapelveket. A geometriát azonban a jelek szerint általában
azok közé a gyakorlati kérdések közé sorolták, amelyeke
algebrai megoldásokat kerestek. Az euklideszi geometria
ismeretlen volt számukra – ez egyértelműen kiderül
azokból a megoldásokból, amelyek esetében területeket és
hosszúságokat adnak össze, vagy területeket szoroznak

254
Neugebauer 1952, 48.
össze. Van viszont egy tábla,
amely egy kör területét bizonyos
sokszögű idomok területéhez
viszonyítja – ez határozottan
elméleti jellegű
problémafelvetésnek tűnik. 255
Lehetséges, hogy ha egyszer több
információ kerül a birtokunkba,
a babilóniai geometriáról alkotott
mai képünket is át kell
értékelnünk.
A babilóniai matematika a 31. kép. Az óbabiloni kor
sumerek hatvanas számrendszerét matematikusai több
bonyolult geometriai
használta, amelyben minden helyi
összefüggést ismertek.
értéken szereplő szám Ezt az ábrát ama kevés
hatvanszorosa a nála eggyel óbabiloni matematikai
kisebb helyi érteken lévőnek. A szöveg egyikéről
számrendszer fejlődésében volt egy másoltuk, amelyek
elméleti jellegűnek
tízes rendszerű szakasz is, ám ezt
tűnnek. A táblán
ritkán alkalmazták a matematikai geometriai feladatok
számításokban. A hatvanas szerepelnek, amelyekben
számrendszer előnyei közé a diáknak különböző
tartozik, hogy nagyszámú osztóval alakzatok területét kell
kiszámolnia. „Adott egy
rendelkezik, ami többek között
négyzet, oldala 1. Van
megkönnyíti a törtekkel való benne négy negyed és 16
számolást. Kezdetben a nagyobb csónak alakzat. Öt
számokat egyszerűen nagyobb szabályos homorú oldalú
jelekkel írták, de már a Kr. e. 19. négyszöget rajzoltam.
Mekkora ennek területe?”
századra kialakult egy helyi
Saggs nyomán.
értékes jelölést alkalmazó
rendszer.
Vegyünk egy példát. A mi rendszerünkben az 526-os
szám a következőképpen „olvasandó”: (5x102) + (2x101) +
(6x100). A hatvanas számrendszerben viszont az 526 a

255
Saggs, H. W. F., A Babylonian Geometrical Text [Egy babilóniai
geometriai szöveg], RA 54, 1960, 141.
következő számot jelöli: (5x602) + (2x601) + (6x 600), azaz
tízes rendszerben leírva 18126. Az ókor matematikusai
közül csak a babilóniaiak alkalmaztak helyi értékes
számítást, amely – a mi hindu-arab rendszerünkhöz
hasonlóan – a számok leírásának nagyfokú rugalmassága
miatt elősegítette a magasabb matematika kifejlődését.
Ugyanakkor a babilóniai rendszernek két komoly
hiányossága is volt: a jelölés nehézkessége és a nulla
jelének hiánya. A nulla fogalmának hiánya nyilván már az
óbabiloni matematikusokat is zavarhatta, mert itt-ott üres
helyeket hagytak azon a helyen, ahol nullának kellene
állnia. A Kr. e. I. évezredben (talán a perzsa korban, esetleg
már Kr. e. 700 körül) 256 azonban megjelent a nulla jele. A
Szeleukida kori csillagászati szövegek rendszeresen
használják, bár soha nem egy szám utolsó jegyeként.
Végeredményben a hindu matematikusokra várt a feladat,
hogy – több mint ezer évvel később – feltegyék az i-re a
pontot, és a helyi értékes jelölést tízes számrendszerben
használva kialakítsák azt a rendszert, amelyet ma is
használunk. Különös, hogy nyilvánvaló előnyei dacára a
görögök és a rómaiak nem vették át a helyi értékes jelölést,
bár a hellenisztikus kor csillagászai – majd az őket követő
indiai, később muszlim és európai tudósok – ugyancsak
alkalmazták a hatvanas rendszert. Sőt ma is ezt
használjuk a körívek és szögek, valamint az idő
beosztására. Egy babilóniai nap 12 „dupla órából” állt,
ezek mindegyike 60 „dupla percből”, amelyek pedig 60
„dupla másodpercből” – ezt a rendszert a zsidók is átvették
babiloni fogságuk után, majd később a görögök és a
rómaiak. A babilóniaiak használtak először vízórát
(dibdibbu), a 24 órás nap viszont végső soron egyiptomi
eredetű hellenisztikus találmány.

256
Neugebauer 1952, 27, 14. jegyzet.
 SÚLYOK, MÉRTÉKEK ÉS PÉNZEK

A babilóniai súly- és mértékrendszer figyelemre méltó

vonása a következetessége és könnyű átválthatósága. A
rendszer lényegében a hatvanas számon alapult. A
mértékek valódi értéke azonban városról városra és korról
korra változott – ez a helyzet a mai Irakban sem
ismeretlen, hiszen például a bagdadi és a moszuli huga
még mindig különböző súlyt jelöl. Emiatt nem lehetséges
állandó értékre átszámítani a különböző szövegekben
megadott mértékegységeket. A súlymértékek alapja egy
önkényesen meghatározott „teher” nevű egység volt, amely
megegyezett az egy ember vagy egy állat által hordozható
súllyal; a kisebb egységeket hagyomány szerint állapították
meg. A teher vagy talentum (biltu) 60 minára oszlott
(akkádul manú), egy mina pedig 60 sékelre (siqlu). Egy
mina kb. 0,5 kg súlyt jelölt, a talentum értéke tehát kb. 30
kg volt. Időnként a „magot” (se) használták mérésre, amely
a korábbi idők hagyatéka, amikor a gabonamag súly-es
értékmérőként funkcionált. Az újbabiloni időszakban
azonban a kisebb súlyokat a sékel tört részével adták meg.
A hosszmértékek alapja a „könyök” volt, ez
hozzávetőlegesen 0,5 métert jelentett. A babilóniai
„mérföld” (beru) nagyjából 10 kilométernek felelt meg;
ekkora távolságot lehetett megtenni egy babilóniai dupla
óra alatt, amelynek neve szintén beru volt. Az űrmérték
egységét gának hívták, amely tág határok között változott
az idők során (kb. 0,4-0,85 liter). Asszíriában az imérut
(„szamárteher”) is használták űrmértékként. A földmérték
alapegysége a kb. 0,35 hektárral egyenlő ikú („föld”) volt,
míg a legnagyobb ilyen egység a buru (= 18 ikú, azaz kb.
6,3 hektár), ám a földterületek nagyságát gyakran a
bevetéséhez szükséges gabona mennyiségével fejezték ki.
Bár kezdetben a gabona szolgált súly- és
értékmérőként, már a Kr. e. 3. évezredben az ezüst vált a
legfőbb értékmérővé. Fizetéshez rudakba és más formákba
öntött ezüstöt használtak, amelyet lemértek; a hétköznapi
ügyleteknél anélkül számoltak ezüstben, hogy a fém a
valóságban gazdát cserélt volna. Az ezüstből készült
„pénzre” rápecsételték, hogy mennyi a minimális
nemesfémtartalma, de ez legalábbis az újbabiloni korban
nem érte el az ipari ezüst értékét, így gyakran nem
fogadták el ahelyett: „Ne fizessenek pecsételt ezüsttel. Csak
tiszta ezüstöt fogadj el.”
Általában a Kr. e. 7. századi lüdöket tartjuk a pénz
feltalálóinak, Szín-ahhé-eriba évkönyvének egy mellékes
utalásából azonban kiderül, hogy Mezopotámiában már
ekkor (Kr. e. 704-681) használtak kis „rézérméket”:
„Agyagból öntőformákat készítettem, bronzot öntöttem
beléjük, és tökéletes formákat állítottam elő, mint a
félsékeles érmék öntésekor.” 257 I. Dareiosz Kr. e. 493-ban
elrendelte az ezüstpénz használatát a Perzsa Birodalom
területén, beleértve Babilóniát is. A Szeleukida-korban az
ezüstérmék értéke nemcsak a súlyuktól, hanem attól is
függött, melyik uralkodó idején verték őket. Az
érmeforgalom szabadabbá tette a pénzmozgást, és ez a
bankházak korábban nem tapasztalt fellendüléséhez
vezetett Babilóniában: a Kr. e. 6. század végétől ismerünk
bankárdinasztiákat, mint amilyen az Egibi-család
Babilonban és a Murasu ház Nippurban, akik többek
között azáltal tettek szert óriási vagyonukra, hogy
csillagászati nagyságú kamatra kölcsönöztek pénzt.
Nyugatabbra a kamatszedés babilóniai szokását
udvariatlan gesztusnak, ha nem egyenesen aljasságnak
tartották. Ez világosan kiderül az Ószövetség uzsorával
kapcsolatos passzusaiból és abból, ahogyan a héberek
megvetették Babilon kalmárait. De erre utal a következő
levél is, amely a szíriai Ugaritból került elő: „Fizesd ki a
még esedékes 140 sékelt a saját pénzedből, de ne tegyél rá
nekem kamatot – mindketten úriemberek vagyunk!” 258

257
Vö. ze'pu, CAD; LAR II, 176.
258
Oppenheim 1964, 88.
 ASZTRONÓMIA

Mezopotámiában a legkorábbi fennmaradt csillagászati

tárgyú feljegyzések az Ammi-szaduqa óbabiloni király
uralkodásának idejéből származó asztrológiai ómenek,
amelyek a Vénusz bolygó Nap mögötti felbukkanását és
eltűnését rögzítik. Ezek a dokumentumok, bár a
kronológia szempontjából fontosak, csillagászati
szempontból nem túl értékesek. Ezután egyre több
csillagászati megfigyelést jegyeztek le, elsősorban az
ómenek értelmezését segítendő, de talán a naptár
szabályozása érdekében is. Már említettük az Enuma Anu
Enlilt, a csillagászati ómeneknek ezt a hosszú jegyzékét,
amely végső formáját a kassú korban nyerhette el; szintén
szó esett már az ilyen jellegű ómeneknek talán Nabú-
nászir korától kezdődő szisztematikus lejegyzéséről,
amelyre nézve bőséges adataink vannak a Kr. e. 7. századi
Ninivéből. Egy másik, szintén Assur-bán-apli
könyvtárában megőrzött, háromtáblás sorozat (címe az
első sorról mul-apin, „Göncölszekér”) a kor csillagászati
tudását foglalja össze. A szöveg az állócsillagokat három
párhuzamos „útvonal” valamelyikébe osztja, leírja a Hold
és a bolygók mozgását stb. Ugyanebben az időben
csillagászati „naplók” is keletkeztek, amelyek
túlnyomórészt ugyancsak megfigyeléseket tartalmaznak,
de időnként „előrejelzéseket” is közölnek, különösen a
napfordulókkal és a napéjegyenlőségekkel, a
fogyatkozásokkal és a bolygók viselkedésével
kapcsolatban. 259 A babilóniai csillagászat e kezdeti
szakaszának tudományos eredményei viszonylag
egyszerűek és nagyrészt kvalitatív jellegűek; a valódi
matematikai csillagászat csak a Szeleukida-korban jelent
meg, bár szinte bizonyosan vannak legalább Akhaimenida

259
Vö. a 4. fejezet 147. jegyzetével.
kori előzményei is. 260 A Szeleukida-kor csillagászati
elméletei igen magas fokon állnak, minden tekintetben
elérik a korabeli görög rendszerek színvonalát. Mi több, a
görögök úgy tartották, a babilóniai csillagászat ősi
hagyományra megy vissza, bár az a Simplicius által a Kr.
u. 6. században lejegyzett történet, mely szerint
Arisztotelész unokaöccse, a Nagy Sándort hadjárataira
elkísérő Kalliszthenész elküldte volna nagybátyjának a
babilóniaiak által állítólag az addig eltelt 1900 évben (azaz
a Kr. e. 3. évezred végétől) megfigyelt összes fogyatkozás
listáját, valószínűleg hamis.
A csillagászati megfigyelések pontosságára való
törekvést nagyban előmozdíthatta a naptár
szabályozásának igénye, valamint az a szükséglet, hogy
bizonyos égi jelenségeket pontosan megjósolhassanak. A
legtöbb ősi naptárhoz hasonlóan a mezopotámiai is lunáris
(azaz hold-) naptár volt. A holdév kicsivel több, mint 11
nappal rövidebb a napévnél. Emiatt körülbelül
háromévenként egy pluszhónapot kellett beiktatni, hogy a
két naptárat szinkronban tartsák. Kr. e. 450 körűiig a
naptár szabályozása meglehetősen rendszertelenül történt,
amint az Hammurapi rendeletéből is látszik: „Ez az év
hiányos. A következő hónap legyen egy második Elulu.”
Majd azonnal hozzáteszi, hogy az adókat természetesen a
szökőhó-nap 25-éig kell befizetni, és nem a következő
„rendes” hónap 25-éig! Valamikor a Kr. e. 5. század közepe
után (Kr. e. 380-ra bizonyosan) bevezettek egy 19 éves,
mindig 7 szökőévet tartalmazó ciklusokból álló
rendszert. 261 Ez az ún. Metón-ciklus, amelynek névadója
egy Kr. e. 5. századi görög csillagász (akinek egyébiránt
éppen Athénban nem sikerült elfogadtatnia a javaslatát).

260
Sachs, A., JCS 2, 1948, 271-290; Walker, C., Episodes in the
History of Babylonian Astronomy [Epizódok a babilóniai csillagászat
történetéből], Bui Soc. Mesop. St. (Toronto) 5, 1983, különösen 19-21.
261
Sachs, A., Sirius Dates in Babylonian Astronomical Texts [Sziriusz-
dátumok a babilóniai csillagászati szövegekben], JCS 6, 1952, 114.
Ez az elsőként Babilóniában használt ciklikus rendszer
képezte mind a Szeleukida-naptár, mind a későbbi zsidó és
keresztény vallási naptár alapját.
A lunáris naptár használata egy további, nehezebben
megoldható problémával járt. A babilóniai hónapok – a
zsidó és muszlim hónapokhoz hasonlóan – az újhold
sarlójának megjelenésével kezdődtek. A babilóniai
csillagászokkal kapcsolatban gyakran hallható az a
tévedés, hogy megfigyeléseik rendkívül pontosak voltak a
Mezopotámia feletti éjszakai égbolt különleges tisztasága
miatt. A valóságban leginkább az égitestek
felbukkanásával és eltűnésével foglalkoztak, azaz
megfigyeléseik zöme alig valamivel a horizont vonala fölé
összpontosult, amely pedig Mezopotámiában igen
elmosódott, és gyakran elfedi a por. Ptolemaiosz görög
csillagász, aki a Kr. u. 2. században élt Alexandriában,
feljegyezte, hogy hiába áll rendelkezésére a fogyatkozások
szinte teljes listája Nabú-nászir koráig (Kr. e. 747)
visszamenőleg, a babilóniaiak égi megfigyelései egészében
véve megbízhatatlanok.
Az a törekvés, hogy ne csak lássák, de pontosan előre is
jelezzék az újhold megjelenését, a Szeleukida-kor
csillagászait „csillagászati évkönyvek” összeállítására
sarkallta, melyek leginkább a modern tengerészeti
almanachokra hasonlítanak. Szabályos időközönként
gondosan feljegyezték a Nap, a Hold és a látható bolygók
pozícióját, majd ezek alapján jegyzékeket készítettek, hogy
megjósolhassák az égbolton és a Holdban bekövetkező
változásokat. Sokszor évekre előre kiszámították a Nap és
a Hold sebességét, és bizonyos összetett korrekciókat
végeztek. Ezekhez a dokumentumokhoz kapcsolódnak az
ún. „eljárásszövegek”, amelyek az efféle számítások
elvégzésének szabályait és módszereit írják le. Sajnos ilyen
jellegű szövegből kevés maradt meg, azok is rossz
állapotban, és értelmezésük is vitatott. A babilóniaiak
valószínűleg a Kr. e. 5-4. században tettek szert arra a
meglepő jártasságra, amelyet a Hold és a bolygók
mozgásának kiszámításában tanúsítottak; ezek a
módszerek Kr. e. 250-re már közismertnek számítottak.
Azok a Szeleukida kori csillagászati szövegek, amelyeknek
ismerjük a keletkezési helyét, két iskolából, a babiloniból
és az urukiból származnak. Az uruki archívum Babilónia
parthus megszállásakor megszakad, a babiloni iskola
azonban még egy ideig folytatódik: a legkésőbbi ismert
ékírásos dokumentum egy évkönyv a Kr. u. 75. évre. 262

ASZTROLÓGIA ÉS HOROSZKÓPOK

A matematikai csillagászat fejlődéséhez szorosan

kapcsolódik a zodiákusok (állatövek) feltalálása és az
asztrológia kezdete a Kr. e. I. évezred második felében. Már
esett szó az óbabiloni kor óta gyűjtött, majd később az
enuma Anu Enlil-ben rögzített, meglehetősen kezdetleges
asztrológiai jóslatokról. Ezek a jóslatok azonban nem a
személyek, hanem a népek életében bekövetkező
eseményeket kutatták, és az égi jelenségeknek kizárólag az
országra és/vagy a királyra gyakorolt hatását próbálták
megfejteni:

„Ha a Nap a Hold alatt vagy fölött áll,

a trón alapja szilárd lesz.
Ha a Hold és a Nap együtt látható a hónap hatodik
napján, háború tör ki a király ellen.” 263

A ma ismert zodiákusokat a Kr. e. I. évezred közepén

keletkezett ékírásos szövegek említik először, az állatövi
együttállásokkal kapcsolatos hagyomány azonban sokkal
régebbi. Szintén Babilóniából származnak az első
személyre szóló horoszkópok: a legrégebbi ismert példány
Kr. e. 410-ből való, a Kr. e. 3. századból pedig többet is

262
Vö. az 5. fejezet 190. jegyzetével.
263
Saggs 1962, 455.
ismerünk. 264 A horoszkóp hagyományát hellenisztikusnak
tartják, ám a hellenisztikus csillagászatról szerzett
ismereteink leginkább a római korból származnak;
egyetlen görög horoszkópról sem tudunk Kr. e. 4 előttről
(egyetlen kivétel mégis akad: I. [Kommagénéi] Antiokhosz
híres emlékműve Kr. e. 62-ből). A korai babiloni és uruki
horoszkópok a születés idejét (egy esetben a fogamzás
idejét) jegyzik fel, majd a csillagászati beszámolót követően
megjósolják a gyermek jövőjét. Az ismert horoszkópok
közül kettőt görög nevű személyeknek készítettek
babilóniai asztrológusok. E korai adatok ellenére nincs
okunk azt hinni, hogy a babilóniai csillagászokat
különösebben foglalkoztatta volna az asztrológia ezen ága:
a Szeleukida-korban energiáik java részét az égi jelenségek
tudományos megfigyelése kötötte le. Az asztrológia – a
matematikával és a csillagászattal együtt – a görög-római
kultúrában élte virágkorát, és a hellenisztikus tudomány –
később arab közvetítéssel – egészen Newton koráig uralta
az ókori világot és a középkori Nyugat-Európát. Ennek
gyökerei kétségkívül Babilóniába nyúlnak vissza, és a
Szeleukida-kor babilóniai csillagászata – mögötte a
matematika több mint ezer éves fejlődésével –
vitathatatlanul rányomta bélyegét a valódi tudomány
fejlődésére az ókori világban.

264
Sachs, A., Babylonian Horoscopes [Babilóniai horoszkópok], JCS 6,
1952, 49-75; van der Waerden, B. L., History of the Zodiac [A zodiákus
története], AfO 16, 1952-1953, 216-230; van der Waerden, Babylonian
Astronomy II, the 36 Stars [Babilóniai csillagászat II: a 36 csillag], JNES
8, 1949, 6-26; Rochberg-Halton, F., New Evidence for the History of
Astrology [Új forrás az asztrológia történetéhez], JNES 43, 1984, 115-
140.
 TECHNIKA 265

Az ősi Babilónia technikájának több eleméről beszéltünk

már: az üveggyártásról, a sörfőzésről, a réz korai
felhasználásáról, a vas lassú elterjedéséről, a boltívekről és
egyéb építészeti technikákról, az aszú gyógyszerészeti
ismereteiről és így tovább. Azt a viszonylag kevés
szerszámot és készterméket leszámítva, amelyeket tartós
voltuk megóvott a pusztulástól, a babilóniai tudományról
és technikáról csupán az ékírásos szövegek alapján
szerezhetünk benyomást. Am éppen e feljegyzések
technikai szókincsét a legnehezebb lefordítani az összes ősi
kifejezés közül. Ráadásul a babilóniai kultúra e területét
vizsgálva ugyanabba a korlátba ütközünk, amely
megnehezíti a hétköznapi orvosi gyakorlat megismerését is.
Hatalmas anyaggal rendelkezünk: ásványok, kémiai
anyagok és más technikai kifejezések jegyzékeivel, amelyek
sok mindent elárulnak a babilóniai tudományosságról (a
szavakat nagyrészt asszociáció segítségével osztották
kategóriákba) és az írnokok „tudományos” érdeklődésének
kiterjedéséről, a technika mindennapi gyakorlatával
azonban nagyon ritkán találkozunk. Kivételnek
számítanak például az üveg, az illatszerek és a bronz
készítésének leírásai, ám gyakran ezek sem határozzák
meg a felhasznált technológiát. Már utaltunk rá, hogy az
írnokok inkább empirikus, mint elméleti megközelítést
alkalmaztak, és az elterjedt vagy közismert dolgokat ritkán
írták le.
Ennek dacára a gazdasági szövegek – különösen a
kézműves üzemekkel foglalkozók a levelek és egyéb iratok,
valamint a régészeti kutatások alapján elmondhatjuk, hogy
a babilóniaiak tisztában voltak a szójegyzékekben szereplő

265
A babilóniai technikáról nagyon kevés munka jelent meg. A témát
legkimerítőbben Levey, M 1959 tárgyalja; lásd még Oppenheim, A. L.,
Glass and Glass Making in Ancient Mesopotamia [lásd a 4. fejezet 96.
jegyzetét].
legtöbb anyag jellemzőivel, és jelentős jártasságra tettek
szert például a kémiai és a mérnöki ismeretek
alkalmazásában.
Említettük már a növények és ásványok gyógyászati
célú alkalmazását. Kétségtelen, hogy a babilóniai aszú –
aki saját maga gyógyszerésze volt – több anyagnak ismerte
valódi gyógyító hatását. Egy Ninivében és Assurban
megőrzött asszír növény- és orvosságjegyzék több mint 400
növény és gyümölcs sumer nevét sorolja fel, valamint
ugyanezek kétszer annyi sémi szinonimáját; ebből
körülbelül 100 gyakran, másik 150 kevésbé gyakran
előfordul az orvosi receptekben, és nagy részük valódi
gyógyhatással rendelkezik. Az illatszerek – akár orvosi,
akár mágikus-rituális, akár kozmetikai célú – előállítása
fontos iparágnak számított Babilóniában. A szövegek
elárulják, hogy az illatszerek készítésében fontos szerep
jutott a nőknek: sok recept „szerzőként” említi őket vagy
hivatkozik rájuk. 266 A vegyészek már Kr. e. 3000 előtt
kísérleteztek különböző színes ásványi anyagok mésszel,
szódával és szilikátokkal való vegyítésével, és így
zománcot, üvegkeveréket, majd végül valódi üveget
nyertek. A növényi olajból és lúgból készített szappant
ugyancsak ismerték már a Kr. e. 3. évezredben, bár
leginkább orvosi céllal használták. A régészeti anyag
figyelemre méltó technikai fejlettségről árulkodik. A feltárt
kémiai eszközök között találunk olvasztótégelyeket,
szűrőedényeket, lepárláshoz és kivonatkészítéshez
használt felszerelést, csepegtetőedényeket és így tovább.
A babilóniai technika zömének eredete az őskorra
nyúlik vissza, ezért kezdetét és kifejlődésének folyamatát
lehetetlen nyomon követnünk. Az írott forrásokból
megtudjuk például, hogy a gyapjúfeldolgozás már az ősi
Sumerben igen fontos iparág volt, és a fehérítés, fonás,
kallózás, festés és szövés technikája már a Kr. e. 4.
évezredben megjelent. A régészek az összes korai

266
Levey 1959, 142-143.
mezopotámiai településen találtak kézi fonóorsófejeket, és
ritkábban ugyan, de előkerülnek textíliák lenyomatai
agyag tárolóedényekről is. A törökországi Çatal Hüyükből
szokatlanul jó állapotban megmaradt textildarabok
kerültek napvilágra a véletlennek köszönhetően, amiből
látszik, hogy már a Kr. e. 6. évezredben igen sokféle
szőttest készítettek. A bőrcserzés szintén jelentős
babilóniai iparágnak számított, és bizonyos ősi
tekintélynek örvendett. A cserzett bőrt és az állatbőröket
sokféle célra felhasználták: készítettek belőle pajzsot,
hámot, kis csónakokat (ilyeneket még ma is használnak),
felfújt bőrtömlőket a folyókon való átkeléshez, kecskebőr
kulacsokat iváshoz, tömlőket a tejnek és a vajnak,
szandálokat és így tovább. A Kr. e. I. évezredre a pergamen
is megjelent, amely főleg a kurzív arámi írás anyaga volt.267
A két legősibb iparág a fazekas- és a kovácsmesterség.
A legkorábbi előkerült kerámia az észak-szíriai Murejbet
őskori településéről származik (Kr. e. 8000 körül), a Kr. e.
6. évezredre pedig már számtalan típussal találkozunk
Mezopotámia-szerte. Az egyszerű háztartási edényeket
valószínűleg továbbra is „házilag” készítették, de azért
voltak hivatásos fazekasok is. Az észak-mezopotámiai
Jarim Tepében egy Kr. e. 6000 körüli „ipari negyed” került
elő, amely több bonyolult kétkamrás égetőkemencéből állt.
Az elektronmikroszkópos vizsgálat kimutatta, hogy az
égetőkemencék hőfoka már ekkor jóval meghaladta az
1000 °C-ot. 268 A fazekaskorong már Kr. e. 4000 előtt
széleskörűen elterjedt.

267
Levey 1959, 67; a cserzőiparról lásd Crawford, V. E., Sumerian
Economic Texts from the First Dynasty of Isin [Sumer gazdasági
szövegek az I. iszini dinasztia idejéből], New Haven, 1954.
268
Oates, D.–Oates, J. 1976,42; Tite, M. S.–Maniatis, Y., Examination
of Ancient Pottery Using the Scanning Electron Microscope [Ókori
kerámiák vizsgálata elektronmikroszkóppal], Nature 751, 1975, 122-
123.
32. kép. A felfújt állatbőrökből készült tutajokat nehéz áruk szállítására
használták Babilóniában. A könnyebb helyi szállítást ehhez hasonló
csónakokon oldották meg, amelyek az Eufráteszen ma is látható arab
gufákhoz hasonlítanak. A modern gufa vesszőfonadékból készül és
bitumennel vonják be, ezt az ókori asszír példányt azonban állatbőrök
borítják. A kép sarkában a halászt egy felfújt kecskebőr tartja fenn a
vízen. Szín-ahhé-eriba domborművének részlete, British Museum.

A fémművesség kezdeteiről viszont jóval kevesebb

adatunk van, hiszen a fémet be lehet olvasztani az
újrafelhasználáshoz, és túl értékes volt ahhoz, hogy
bármilyen kicsiny mennyiséget hagytak volna kárba veszni
belőle. Kr. e. 7000 előtt a helyi rézből egyszerű eszközöket
és dísztárgyakat készítettek hidegkovácsolással, ezer évvel
később pedig már az ólmot és a rezet is képesek voltak
megolvasztani (Çatal Hüyük és Jarim Tepe). A fémöntés –
amelyet valószínűleg nyitott öntőformákban végeztek –
először a Kr. e. 5. évezred második felében jelent meg. 269

269
A téma általános tárgyalását lásd Oates, D.–Oates, J. 1976. A
legkorábbi ismert megmunkált fém a törökországi Çayönüből
származik: Braidwood, R. J. et alii, Beginnings of Village-Farming
Communities in Southeastern Turkey [A falusi földműves közösségek
eredete Délkelet-Törökországban], Proc. Nat. Acad. Sci. USA, 71, 1974,
568-572. Fémöntésre vonatkozó korai bizonyítékok Arpacsijából
kerültek elő (Mallowan, M. E. L.–Rose, J. C., Iraq 2, 1935, X. tábla),
 33. kép. E Kr. e. 4. évezred végi, Szászában talált agyagpecsét
lenyomata fazekasokat ábrázol munka közben, alattuk égetőkemencék
vagy talán raktárak sorakoznak. Egyszerű, kétkamrás
égetőkemencéket már a Kr. e. 6. évezredből is ismerünk. Amiet nyomán.

Bár nem tudjuk, honnan szerezte be az ókori Közel-Kelet

az ónt, ón-réz ötvözetek (bronz) már a Kr. e. 3000 körüli
időből előkerültek, és körülbelül 12%-át alkotják a
Mezopotámiából eddig megvizsgált Kr. e. 3. évezredi
„réztárgyaknak”. 270 Az akkád kovácsok fémöntési
ügyességét lemérhetjük azokon a figyelemre méltó
darabokon, mint amilyen a Ninivéből előkerült fej és a
Narám-Szín idejéből származó, majdnem életnagyságú

valamint erre utalnak a T. Uqairból származó üreges fejű balták

agyagmakettjei is (Lloyd, S.–Safar, F., JNES 2, 1943, XVIII. tábla). Lásd
még Moorey, P. R. S., The Archaeological Evidence for Metallurgy and
Related Technologies in Mesopotamia, 5500-2100 BC [A fémöntésre és
a kapcsolódó technológiákra utaló régészeti bizonyítékok
Mezopotámiában Kr. e. 5500-2100], Iraq 44, 1982, 13-38.
270
Eaton, E. R.–McKerrell, H., Near Eastern Alloying and Some Textual
Evidence for the Early Use of Arsenical Copper [Ötvözés a Közel-Keleten
és írásos bizonyítékok az arzén-réz korai használatára], World
Archaeology 8, 1976, 169-191; lásd még Muhly, J. D., The Copper Ox-
Hide Ingots and the Bronze Age Metals Trade [Réz ökörbőr öntvények
és a bronzkori fémkereskedelem], Iraq 39, 1977, 74 skk.
meztelen emberalak. A korszak kovácsai tudták, hogy a réz
ónnal, ólommal vagy arzénnal való ötvözése nagyban
elősegíti az öntést – a réz ugyanis rendkívül nehezen
önthető, mert nagy mennyiségű gáz szabadul fel, miközben
megszilárdul –, és rendszeresen használtak bronzot. Mégis,
a Narám-Szín-szobor (amelynek megmaradt része is 160
kg-ot nyom) analízise azt mutatta, hogy csaknem színtiszta
rézből öntötték, ami önmagában bizonyítja az ősi
mesteremberek hozzáértését. 271 Sajnos ritkaság az olyan
felfedezés, mint Tell al Dhibai 1965-ben, ahol egy teljesen
felszerelt rézművesműhely került elő a Kr. e. 2. évezred
elejéről. 272
Arany használatára Kr. e. 4000 körültől vannak
adataink, az ezüst legkorábbi piktografikus jele pedig arra
utal, hogy ebből a fémből már a Kr. e. 4. évezred végén kis
öntvényeket készítettek A réz jele gyakran szerepel a
legkorábbi (Uruk IV) szövegekben; ezt szintén öntvény
alakban használták. A szövegek több mesterembert
említenek, például a főkovácsot és az ácsot. Más egykorú
piktogramok (két-, illetve négykerekű) harci szekeret,
szekereket, szánt, vetőekét, valamilyen hangszert (talán
hárfát vagy lantot), valamint üreges fejű csatabárdot,
dárdát, tőrt, íjat és nyilat ábrázolnak; utóbbiak
mindegyikére már sokkal korábbi régészeti bizonyítékok is
vannak. Az ékszerészek, kőfaragók, kovácsok,
üvegművesek és egyéb mezopotámiai mesterek ügyessége
nyilvánvaló bármelyik múzeumi gyűjteményből, amely
bemutatja munkásságukat. De számolnunk kell azokkal a
szakmákkal is (talán ilyenből volt több), amelyek romlandó
anyagokkal – textil, szőnyeg, bútor – dolgoztak, és így nem
maradt nyom utánuk.

ÉLELEM ÉS GAZDÁLKODÁS

271
Al-Fouadi, A. H., Bassetki Statue [A bassetkii szobor], Sumer 32,
1976, 65-66.
272
Al-Gailani, L., Tell edh-Dhiba'i, Sumer 21, 1965, 37-38.
Már említettük azt a tényt, hogy a világ első ismert
földművelő közösségei az Eufrátesz felső folyásának
völgyében és a Mezopotámiával szomszédos dombvidéken
alakultak ki. Kr. e. 6000 körűire gyakorlatilag már az
összes, a későbbi szövegekben szereplő gabonafajtát
ismerték, és háziasították az alapvető állatokat is: a juhot,
a kecskét, a szarvasmarhát és a sertést. 273 Ekkorra már
elterjedt az öntözés is, legalábbis Babilónia északi részén,
és valószínűleg használtak valamilyen kezdetleges ekét,
bár erre egyelőre nincs adatunk. Az öntözés és az ekés
földművelés megjelenése – kiegészülve a búzához és
árpához hasonló, bő termést hozó gabonák könnyű
hozzáférhetőségével – készítette elő az utat az intenzív
földműveléshez, amely Babilóniát száraz klímája ellenére
az ókori világ leggazdagabb mezőgazdasági területévé tette.
A sík talaj azonban megakadályozta a víz elvezetését, és ez
végül a föld elszikesedéséhez vezetett, amelyről már Kr. e.
2000 előttről is vannak írásos adataink. 274

273
A legutóbbi feldolgozás: van Zeist, W., On Macroscopic Traces of
Food Plants in Southwestern Asia [Élelmiszernövények
makroszkopikus nyomai Délnyugat-Ázsiában], Early History of
Agriculture, Phil. Trans. R. Soc. London, 1976,27-41; Bökönyi, S.,
Development of Early Stock Rearing in the Near East [Az állattenyésztés
kezdetei a Közel-Keleten], Nature 264, 1976, 19-23; általános
tárgyalást lásd Oates, D.–Oates, J. 1976.
274
Jacobsen, T.–Adams, R. M., Salt and Silt in Ancient Mesopotamian
Agriculture [vö. a 2. fejezet 61. jegyzetével], 1251-1258; Jacobsen, T.,
Salinity and Irrigation Agriculture in Antiquity [Szikesedés és öntözéses
földművelés az ókorban], Malibu, 1982; recenziója: Oates, J., Antiquity
59, 1985, 65-66; lásd még Oates, D.–Oates, J., Early Irrigation
Agriculture in Mesopotamia [Korai öntözéses földművelés
Mezopotámiában], in: Sieveking, G. de G.–Longworth, I. H.–Wilson, K.
E. (szerk.), Problems in Economic and Social Archaeology [A gazdasági
és társadalmi régészet kérdései], London, 1976, 109-135. Meg kell
jegyeznünk, hogy a szikesedésre utaló bizonyítékok még vitatottak.
 34. kép. Ez a kassú pecsétlenyomat kiválóan bemutatja a babilóniai
vetőekét, amelyet két púpos ökör húz. A középső alaknak egy
vetőmagvakkal teli zsák van átvetve a vállán, ebből szólja a magvakat
egy tölcsérbe, ahonnan azok a vetőcsövön keresztül jutnak a felszántott
barázdába. Több ehhez hasonló lenyomat került elő Nippurból, egy
Nazi-Maruttas uralkodási idejére (Kr. e. 1300 k.) datált agyagtáblán.
Clay nyomán.

E visszafordíthatatlan folyamat eredményeképpen az

egykor rendkívül termékeny, kiterjedt szántóföldeket
elhagyták – mindez egyik oka volt a népesség, illetve a
politikai hatalom északra tolódásának, amit a Kr. e. 2.
évezred első felében megfigyelhetünk.
Noha Babilóniában mind a búzát, mind az árpát
ismerték, jobb só- és szárazságtűrő képessége révén az
árpa vált a legfőbb terménnyé. Ez a gabona adta a lisztet a
kovásztalan kenyérhez, amely még ma is az iraki étrend
alapja (khubz), valamint a sör – az ital, amely „örömmel
tölti el a májat és boldogsággal a szívet” 275 – alapanyagát.
A köles ritkább volt, legalábbis eddig még nem került elő
egyetlen őskori településről sem; a rizst egészen a Kr. e. I.
évezredig nem ismerték, talán a perzsa időszakban jelent
meg. A hüvelyesek fontos részét alkották az őskori

275
Civil, M., A Hymn to the Beer Goddess and a Drinking Song
[Himnusz a sör istennőjéhez és egy kocsmadal], in: Studies
Oppenheim, Chicago, 1964, 74; a sörfőzésről lásd Hartman, L. F.–
Oppenheim, A. L., On Beer and Brewing Techniques in Ancient
Mesopotamia [Sör és sörfőzési technikák az ókori Mezopotámiában],
JAOS 10. kiegészítő kötet, 1950.
étrendnek, de a későbbi szövegekben csak elvétve
találkozunk velük. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk,
hogy ezek a szövegek nagyrészt a templom és a palota
számára, illetve a nagybirtokokon termelt alapvető
gabonafajtákkal foglalkoznak, és nem a hétköznapi
veteményeskert növényeivel. A leggyakrabban emlegetett
zöldség a hagyma, amely akkoriban, ugyanúgy, mint ma,
lényeges része volt az étrendnek; fokhagyma és
póréhagyma, fehérrépa, saláta és uborka szintén előfordul.
Többféle csípős ízű, illetve fűszernövényt is termesztettek:
zsázsát, mustárt, köményt és koriandert. A „szezám” szó
akkád változatával találkozunk a szövegekben, de eddig a
lenmagon kívül (amelyet már Kr. e. 6000 előtt is
termesztettek) semmilyen olajos magvat nem találtak a
paleobotanikusok. A szezám nagyon hasonlít a lenmaghoz,
bár világosabb színű, ezért elképzelhető, hogy a szó
eredetileg „lenmagot” jelentett, amelyet később – talán csak
az iszlám korban – kiszorított a keletről behozott
szezám. 276 Az étrendet további növényi zsiradékkal
egészítette ki a pisztácia és a mandula, bár ezek a fák csak
a magasabban fekvő területeken nőttek. Az olívaolajat
ismerték, de helyben nem készítettek ilyet. Szín-ahhé-eriba
megpróbált „olajfát” ültetni Ninivé kertjeiben, az olíva
azonban nem maradt meg Mezopotámia alacsonyabban
fekvő részein. 277 Ugyanez az asszír király hozta be a
gyapotot („gyapjútermő fát”) is.
A datolyapálma különleges helyet foglalt el, ahhoz
hasonlót, mint amilyet az olíva élvez a Mediterráneumban.
Valószínűleg valahol Alsó-Mezopotámia medencéjében

276
Helbaek, H., The Plant Remains from Nimrud [Növényi nyomok
Nimrudból], in: Mallowan, Sir Max (szerk.), Nimrud and its Remains
[Nimrud és maradványai] II., London, 1966, 616; szezámpollent
azonban találtak Khuzisztánban (F. Hole szóbeli közlése alapján). Az
asszirológusok továbbra is úgy tartják, korábban – talán az akkád
időszakban vagy az előtt – hozták be, lásd a következő Bulletin on
Sumerian Agriculture-t, Cambridge.
277
LAR II. 173 (403).
nemesítették először. 278 Nagy tápértékű, jól tárolható
gyümölcse mellett számtalan hasznos terméket adott: fáját
a könnyebb szerkezetű építményekhez, rostjait kötélhez,
leveleit tetőkészítéshez használták, A datolya fiatal,
zellerhez hasonló hajtását zöldségként fogyasztották,
gyümölcséből a Kr. e. I. évezredben alkoholtartalmú italt
pároltak. A Kr. e. 2. évezred elejéről származó szójegyzékek
nagyjából 150 kifejezést tartalmaznak a különböző
pálmafajtákra és azok részeire.
A datolya ezenfelül alapvető édesítőszer is volt. A
babilóniaiak a mézet is ismerték – valószínűleg
vadméhektől gyűjtötték be –, de az ókorban ritkaságnak
számított, és még a Kr. e. I. évezredben is drágán lehetett
beszerezni; a viaszt több célra felhasználták, például
orvosságnak és írótábla felületén. A méhészet kezdeteiről
Szuhi és Mári egyik helytartójának a babiloni múzeumban
megőrzött sztéléjén olvashatunk (Kr. e. 8. század):

„Én hoztam be azokat a legyeket, melyek mézet

gyűjtenek – ezeket az elődeim idején senki nem ismerte
vagy hozta be –, és Gabbarini város kertjében
helyeztem el őket, hogy gyűjtsenek mézet és viaszt;
arra is rájöttem, hogyan lehet elválasztani a mézet a
viasztól forralással; a kertészeimnek is elmondtam
ezt.” 279

A gyümölcsök közül a datolya és a gránátalma volt a

legnépszerűbb, de ismerték az almát, a fügét, a körtét és a
szilva egyik típusát is.

278
Zohary, D.–Spiegel-Roy, P., Beginnings of Fruit Growing in the Old
World [A gyümölcstermesztés kezdetei az Óvilágban], Science 187,
1975, 323.
279
Levey 1959, 94-95 (vö. az 266. jegyzettel); PKB 219.
35. kép. Tevékkel elvétve találkozunk Mezopotámiában egészen a Kr. e.
I. évezredig, de még akkor is csak főleg a nomád arab törzsek
használták. Ez a kép egy ninivei kő domborműről való, amely Assur-
bán-apli arabok elleni hadjáratát örökíti meg. A dombormű egésze
bemutatja a harci szekerekből, lovasokból és gyalogos katonákból álló
asszír hadsereg felvonulását és rajtaütését az arabokon, akik tevéiken
menekülnek, és közben hátrafelé nyilaznak (mint a képen is látszik).
British Museum. King nyomán.

Állati termékként húst, joghurtot és sajtot

fogyasztottak. A hús nem volt fontos része az étrendnek, a
szegényebbek valószínűleg csak ünnepnapokon ették. A
tej, amely meleg éghajlaton gyorsan megromlik, nem volt
túl elterjedt, inkább gyógyításhoz használták. Tárolása
gyakran állati bendőkben történt, ahol a tej a
gyomorenzimekkel elkeveredve egy különösen hasznos
terméket eredményezett, amely a sajthoz és a ghíhez
(tisztított indiai vaj) hasonlóan sokáig friss maradt.
Háziállatokat nemcsak a húsukért és a tejükért tartottak,
hanem a bőrükért és a gyapjúkért is. A juhok göndör,
iparilag jól használható gyapja mutáció eredményeként
alakult ki a nemesítésük után; egy Tepe Szarabból
(Kermánsáh közelében) származó agyag juhfigura, amelyen
világos színnel ábrázolták a göndör gyapjúszálakat, arra
utal, hogy ez a változás már a Kr. e. 6. évezred előtt
megtörtént. Körülbelül 200 sumer szót ismerünk, amelyek
a különböző juhfajtákra vonatkoznak, ezek közül
gazdaságilag a leghasznosabbak a „hízott”, a „kövérfarkú”
és a „hegyi” típus volt. A kecske szőréből szőnyegeket és
táskákat szőttek. A disznót a zsírjáért, a bőréért és a
húsáért tartották. A korai időkben az egyetlen igavonó állat
az ökör volt, a kerekes járműveket azonban a Kr. e. 4.
évezred végétől onagerrel húzatták. A legfőbb teherhordó
állatnak a szamár számított, még a ló elterjedése után is;
utóbbit a Kr. e. 2. évezredben inkább harci szekerek elé
fogták, és csak a Kr. e. I. évezredtől ültek a nyergébe
katonák. 280 A teve nem őshonos Mezopotámiában; bár igen
régóta ismerték, a Kr. e. I. évezred előtt nem nagyon
használták azután is inkább csak a nomád arab törzsek. A
Kr. e. 7-6. században az asszír és újbabiloni uralkodók
arabok elleni büntető hadjáratai nyomán nagyszámú teve
került a babilóniai piacokra, így az áruk igen alacsonyra
esett.
A halászat a korai időktől kezdve fontos volt az étrend
kiegészítése céljából. Az óbabiloni korból való gazdasági
szövegek számos különböző halfajtát sorolnak fel (a sumer
szövegekben több mint 50 fajta szerepel). Ezután azonban
ritkán történik említés halakról vagy halászatról; az
újbabiloni kori Urukban a „halász” szó egyenesen
törvényen kívüli személyt jelölt. 281 A szövegek említenek
kacsát, libát és más (talán vad) szárnyasokat, valamint
madarászokat is. A csirke viszonylag későn jelent meg ezen
a vidéken, a Kr. e. I. évezredben, tartása innen nyugat felé
haladva Kr. e. 600 körül érte el Görögországot.282
Szíriában „akkád madárként” ismerték – ahogyan
manapság az Újvilágból behozott pulykát, amely a tenger

280
Lásd a 3. fejezet 70. jegyzetét.
281
Oppenheim 1964, 46
282
Oppenheim 1964, 317.
felől érkezett, Bagdadban „bászrai csirkének” nevezik. Az
étrenden megjelent a sáska is, amelyet ínyencfalatként
tartottak számon; egy Horszábádból előkerült kő
dombormű egy királyi lakomát ábrázol, ahol a felszolgálók
hosszú nyársakon kínálják a rovart.
Rendesen kétszer ettek egy nap, reggel és este. A
tehetősebbek szokásos étkezése kenyérből, sörből, húsból,
valamint különböző zsíros ételekből és mézzel édesített
süteményekből állt. A hadseregek ellátmányát alapvetően
a liszt és a bor jelentette. A közigazgatásban dolgozó
hivatalnokoknak szintén bort osztottak k, amelynek
mennyisége a rangjuktól függött. Bort többféle
gyümölcsből készítettek, így kék és fehér szőlőből is,
legalábbis a Kr. e. I. évezredben.

VISSZATEKINTÉS

A figyelmes olvasó észrevehette, milyen nehéz besorolni az

ebben a fejezetben szereplő írott anyagokat – ez ismét
felhívja a figyelmet arra a kulturális és időbeli szakadékra,
amely elválaszt bennünket a babilóniai világtól.
Észrevehette azt is, hogy nyelvi korlátaink és
gondolkodásmódunk arra kényszerít, hogy – például az
előző fejezetekben leírt gazdasági, vallási és politikai
intézmények esetében – a saját fogalmainkat használjuk,
olykor elkülönítve olyan fogalmakat és intézményeket,
amelyek a babilóniaiak számára elválaszthatatlanok voltak
egymástól. Az efféle szemantikai problémák elfedik előlünk
a babilóniai társadalom valódi szerkezetét. Az
intézmények, eszmék és történelmi események
rekonstrukciójára irányuló törekvésünket pedig forrásaink
összefüggéstelen jellege, valamint fennmaradásuk és
megtalálásuk teljességgel véletlenszerű volta nehezíti.
Gyakran kényszerülünk arra, hogy időben és térben
korlátozott jelentőségű adatok alapján írjunk szintézist –
ugyanakkor, ha nem próbálnánk megfesteni az összképet,
az egyenértékű volna Mezopotámia történetének és
 régészetének az unalmas katalógusok szintjére való
lesüllyesztésével. Az általunk itt adott vázlat olyan
forrásokon alapul, amelyeket sok esetben másként is lehet
értelmezni. Bármelyik a babilóniai civilizációról szóló
munka még sokáig féligazságok,
félreértések és nem ismert tények
keveréke lesz – igaz, ez olyan
történelmi korszakokéi is
elmondható, amelyekről a
történészek ezt nem hajlandók
elismerni. Esetünkben a régész
csákányának egyetlen szerencsés
csapása egész fejezeteket írhat át
az ókori történelemben – ezt jól
mutatják a Tell Mardih-ban és
Habuba Kabira déli részén zajló
jelenlegi ásatások eredményei.
Azt hihetnénk hogy legalábbis
általános vonásaiban alaposan
36. kép. Ezt a Mardukot és ismeijük Babilon történetét, és
sárkányát ábrázoló masszív egyes részeihez látszólag bőséges
lazúrkő hengert (kunukku)
Marduknak ajánlotta fel I. írott és tárgyi forrás áll
Marduk-zákir-sumi (Kr. e. 9. rendelkezésünkre. Kétségtelen,
század). Számos egyéb, az hogy bizonyos időszakokról nagy
Eszagila kincstárából mennyiségű olyan forrásunk van,
elrabolt értékes holmival amilyenről a klasszikus görög-
együtt találták meg
Babilonban, az Amrán római történelem kutatója nem is
dombján, egy parthus álmodhat: uralkodók, templomok
gyöngykészítő házában. és kereskedők feliratai és
Marduk palástjának levelezése, amelyet megőriztek az
bonyolult mintázata agyagtáblák A klasszikus világból
valószínűleg aranydíszítést
jelez. A kunukku magassága nemigen ismerünk ilyeneket,
19 cm. Andrae nyomán. kivéve az Egyiptom és – sokkal
ritkábban – Palesztina vagy Szíria
száraz éghajlata alatt szerencsésen
megmaradt papiruszokat. Mégsem tudjuk kielégítően
megmagyarázni, hogyan tett szert Babilon kulturális
dominanciára Nyugat-Ázsiában. Politikai vagy katonai
hegemóniát Dél-Mezopotámián kívül csupán igen rövid
időszakokra ért el, talán amiatt, hogy a babilóniaiakat
mindig is jobban érdekelte a kereskedelem, mint a
háborúzás. A kassú királyok koráig – akikkel kapcsolatban
forrásaink a szokottnál is tömörebbek – Babilónia nem is
létezett önálló országként, és a babilóniai történelem egyik
paradoxona, hogy az első uralkodók, akik sikeresen
visszaszorították az ősi városállamok széthúzó
individualizmusát – hiszen a korábbi „birodalmak” csupán
átmeneti kivételt jelentettek az általánosnak számító
széttagoltságban-, külföldiek voltak. Bizonyos, hogy a
mezopotámiai civilizáció későbbi életereje és folytonossága
sokat köszönhet ennek a nem babilóniai dinasztiának,
amelynek királyai olyannyira buzgón ápolták azt a
kultúrát, amelyet egyértelműen felsőbbrendűnek
tekintettek a sajátjukhoz képest. Az is nyilvánvaló, hogy –
bármennyire is igyekeznek a hivatalos feljegyzések a
történelem tisztán politikai szempontú értelmezésének
ránk erőltetésével elfedni a lényeget – a babilóniaiak valódi
ereje gazdag termőföldjükben és a nyugat-ázsiai
kereskedelemben betöltött vezető szerepükben rejlett, nem
pedig uralkodóik időnkénti birodalmi törekvéseiben. A
babilóniai birodalmak bármely korban csupán ideig-óráig
lehettek sikeresek, és elmondható, hogy a földművesek és
kereskedők érdekét sokkal jobban képviselték azok a
királyok, akik nem dédelgettek költséges katonai
ambíciókat. A babilóniai történelem legfőbb vonzerejét
tehát részben az adja, hogy a legérdekesebb kérdések
közül többre eddig még nem sikerült választ találni.
 IDŐRENDI ÁTTEKINTÉS

Kis királyai a kora dinasztikus Lagas (Kr. e. 2570-2342)

időszakban (Kr. e. 2630-2316) Enhegal 2570 körül
(Én)-mebarageszi 2630-2600 Lugalsaengur 2550 körül
Meszalim 2550 körül Ur-Nanse 2494-2465
Akurgal 2464-2455
Ku-Baba Eanatum 2454-2425
Puzur-Szín I. Enanatuma 2424-2405
Ur-Zababa Entemena 2404-2375
II. Enanatuma 2374-2365

Sumer királyai Enentarzi 2364-2359

Én-sakus-ana 2432-2403 Lugalanda 2358-2352
Lugalzageszi 2340-2316 Uruinimgina 2351-2342

Akkád dinasztia (Kr. e. 2334-2154) Lagas enszíjei (Kr.e. 2230-2111)

Sarrukín 2334-2279 Gudea 2141-2122
Rímus 2278-2270
Manistusu 2269-2255
Marám-Szuen (Narám-Szín) 2254-2218
Sar-kali-sarri 2217-2193
Igigi 2192-2190
Nanium
Imi
Elul-dan
Dudu 2189-2169
Su-Turul 2168-2154

III. uri dinasztia (Kr. e. 2112-2004)

Ur-Mammu 2112-2095
Sulgi 2094-2047
Amar-Szuena (Amar-Szín) 2046-2038
Su-Szuen (Sú-Szin) 2037-2029
Ibbi-Szín 2028-2004

I. Iszini dinasztia (Kr.e. 2017-1794) Larszai dinasztia (Kr.e. 2025-1763)

Isbi-Erra 2017-1985 Maplanum 2025-2005
Sú-ilisu 1984-1975 Emiszum 2004-1977
Iddin-Dagan 1974-1954 Szamium 1976-1942
Ismé-Dagan 1953-1935 Zabája 1941-1933
Upit-lstar 1934-1924 Gungunum 1932-1906
Ur-Ninurta 1923-1896 Abiszare 1905-1895
Bur-Szín 1895-1874 Szumu-Él 1894-1866
Upit-Enlil 1873-1869 Múr-Adad 1865-1850
Erra-imitti 1868-1861 Szín-iddinam 1849-1843
Enlil-báni 1860-1837 Szín-eribam 1842-1841
Zambija 1836-1834 Szín-iqisam 1840-1836
Iter-pisa 1833-1831 Szilli-Adad 1835
Urdukuga 1830-1828 Warad-Szín 1834-1823
Szín-magir 1827-1817 Rím-Szín 1822-1763
Damiq-ilisu 1816-1794
I. babiloni dinasztia (Kr. e. 1894-1595) Asszíria királyai
Szumu-abum 1894-1881 I. Samsi-Adad 1813-1781
Szumu-la-él 1880-1845 I. lsmé-Dagan 1780-1741
Szabium 1844-1831
Apil-Szín 1830-1813
Szín-muballit 1812-1793
Hammurapi 1792-1750
Szamszu-iluna 1749-1712
Abi-esuh 1711-1684
Ammi-ditana 1683-1647
Ammi-szaduqa 1646-1626
Szamszu-ditana 1625-1595

Kassú dinasztia
Gandas (1730 k.) III. Puzur-Assur 1520 k.
II. Agum (kakrime) 1570 k.
I. Burnaburias 1510 k. Assur-bel-nisesu 1417-1409
III. Kastilias (Ulamburias) 1490 k.
III. Agum 1465 k. (III. Amenhotep Egyiptomban)
Kara-indas 1415 k.
I. Kadasman-Harbe I. Assur-uballit 1363-1328
[.Kurigalzu 1390 k. Enlil-nirári 1327-1318
I. Kadasman-Enlil 1370 k. Arik-den-ili 1317-1306
II. Burnaburias 1359-1333 I. Adad-nirári 1305-1274
Kara-hardas 1333 I. Sulmánu-asarédu 1273-1244
Nazi-Bugas 1333 I. Tukulti-Minurta 1243-1207
II. Kurigalzu 1332-1308
Nazi-Maruttas 1307-1282 III. Assur-nirári 1212-1197
Kadasman-Turgu 1281-1264
II. Kadasman-Enlil 1263-1255 I. Assur-dári 1178-1133
Kudur-Enlil 1254-1246
Sagarakti-Surias 1245-1233 (Sutruk-Nahhunte Elámban)
IV. Kastilias 1232-1225
Tukulti-Minurta 1225
Enlil-nadin-sumi 1224
II. Kadasman-Harbe 1223
Adad-suma-iddina 1222-1217
Adad-suma-uszur 1216-1187
Melisipak 1186-1172
I. Marduk-apla-iddina 1171-1159
Zababa-suma-iddina 1158
Enlil-nadin-ahi
(Enlil-suma-uszur) 1157-1155

II. Iszini dinasztia (Kr. e. 1157-1026)

Marduk-kabit-ahhesu 1157-1146 I. Assur-rés-isi 1132-1115
Itti-Marduk-balatu 1139-1132 I. Tukulti-apil-Ésarra 1114-1076
Ninurta-nadin-sumi 1131-1126
I. Nabú-kudurri-uszur 1125-1104 Assur-bél-kala 1073-1056
Enlil-nadin-apli 1103-1100 IV. Samsi-Adad 1053-1050
Marduk-nadin-ahhe 1099-1082
Marduk-sapik-zéri 1081-1069
Adad-apla-iddina 1068-1047
Marduk-ahhe-eriba 1046
Marduk-zer-x 1045-1034
Nabú-sumu-libur 1033-1026

II. tengerföldi dinasztia

(Kr. e. 1026-1005)
Szimbar-Sipak 1025-1008
Ea-mukin-zeri 1008
Kassu-nadin-ahi 1007-1005

Bazi dinasztiája (Kr. e. 1004-986)

Eulmas-sakin-sumi 1004-988
I. Ninurta-kudurri-uszur 987-985
Sirikti-Suqamuna 985

Elámi dinasztia (Kr. e. 984-979)

Mar-biti-apla-uszur 984-979

„E” dinasztia (Kr. e. 978-732)

Nabú-mukin-apli 978-943 II. Adad-nirári 911-891
II. Ninurta-kudurri-uszur 943 II. Tukulti-Minurta 890-884
Mar-biti-ahhe-iddina 942 II. Assur-nászir-apli 883-859
Samas-mudammiq 905 k. III. Sulmánu-asarédu 858-824
I. Nabú-suma-ukin 895 k. V. Samsi-Adad 823-811
Nabú-apla-iddina 870 k. III. Adad-nirári 810-783
I. Marduk-zakir-sumi 854-819 k. IV. Sulmánu-asarédu 782-773
Marduk-balasszu-iqbi 818-813 k. III. Assur-dán 772-755
Baba-aha-iddina 812 V. Assur-nirári 754-745
(öt ismeretlen király) III. Tukulti-apil-Ésarra 744-727
Ninurta-apla-x V. Sulmánu-asarédu 726-722
Marduk-bél-zeri II. Sarrukín 721-705
Marduk-apla-uszur Szín-ahhé-eriba 704-681
Eriba-Marduk 770 k.
Nabú-suma-iskun 760-748 k. (Ezékiás Júdában)
Nabú-nászir 747-734
Nabú-nadin-zeri 733-732 Assur-ah-iddina 680-669
II. Nabú-suma-ukin 732 Assur-bán-apli 668-627
Assur-etel-iláni 626-623

„IX. babiloni dinasztia” Szín-sumu-lisir 623

Nabú-mukin-zeri 731-729 Szín-sar-iskun 623-612
III. Tukulti-apil-Ésarra (Pulu) 728-727 II. Assur-uballit 611-609
V. Sulmánu-asarédu (UIulaiu) 726-722
II. Marduk-apla-iddina 721-710
II. Sarrukín 709-705
Szín-ahhé-eriba 704-703
II. Marduk-zakir-sumi 703
II. Marduk-apla-iddina 703
Bél-ibni 702-700
Assur-nadin-sumi 699-694
Nergál-usezib 693
Musezib-Marduk 692-689
Szin-ahhé-eriba 688-681
Assur-ah-iddina 680-669
Samas-sum-ukín 667-648
Kandalánu 647-627
(asszír interregnum) 626
Káld dinasztia (Kr. e. 625-539)
Nabú-apla-uszur 625-605
II. Nabú-kudurri-uszur 604-562
Amél-Marduk 561-560
Nergál-sár-uszur 559-556
Lábási-Marduk 556
Nabú-naid 555-539

Perzsa uralom
(Akhaimenida-dinasztia)
II. Kürosz 538-530
II. Kambüszész 529-522
Bardija 522
III. Nabú-kudurri-uszur 522
IV. Nabú-kudurri-uszur 521
1. Dareiosz 521-486
Xerxész 485-465
Bel-simanni 482
Samas-eriba 482
I. Artaxerxész 464-424
II. Dareiosz 423-405
II. Artaxerxész Mnémón 404-359
III. Artaxerxész Okhosz 358-338
Arszész 337-336
III. Dareiosz 335-331

Makedón uralom
(III.) Alexandrosz
(Nagy Sándor) 330-323
Philipposz Arrhidaiosz 323-316
IV. Alexandrosz 316-307 (?)

Szeleukida-dinasztia Parthus uralom (Arszakida-dinasztia)

1. Szeleukosz Nikatór 311-281 Arszakész 250-248 k.
I. Antiokhosz Szótér 281-261
II. Antiokhosz Theosz 261-246 II. Mithridatész 122 k.
II. Szeleukosz Kallinikosz 246-225
III. Szeleukosz Szótér 225-223
III. (Nagy) Antiokhosz 223-187
IV. Szeleukosz Philopatór 187-175
IV. Antiokhosz Epiphanész 175-164
V. Antiokhosz Eupatór 164-162
I. Démétriosz Szótér 162-150
I. Alexandrosz Balasz 150-145
II. Démétriosz Nikatór 145-139
VI. Antiokhosz Epiphanész 145-142
VII. Antiokhosz Szidétész 139-129
II. Démétriosz Nikatór 129-125
II. Alexandrosz Zabinasz 128-123
VIII. Antiokhosz Grüphosz 125-96
V. Szeleukosz 125

Megjegyzés: A fenti dátumok egyike sem teljesen biztos, azonban a III. uri dinasztia után
a hibahatár legfeljebb két-három évtized lehet, Kr. e. 900 után pedig legfeljebb egy-két
év. Babilon összes uralkodóját feltüntettük a listán, kivéve a korai kassú királyokat,
akikről gyakorlatilag semmiféle adatunk nincs. Az asszír és Szeleukida névlista csupán a
Babilon szempontjából fontos uralkodókat sorolja fel. A kronológia forrásai: Sollberger-
Kupper 1971; Smith, S. 1940, Alalakh and Chronology (London); Brinkman 1976;
valamint Parker, R. A.–Dubberstein, W. H. 1956, Babylonian Chronology 626 BC-AD 75
(Providence). A kassú uralkodók sorrendje és száma bizonytalan.
 JEGYZETEK

RÖVIDÍTÉSEK

AAA Annals of Archaeology and Anthropology

AASOR Annual of the American Schools of Oriental
Research
ABL Harper, R. F., Assyrian and Babylonian Letters, 14
vols., Chicago-London, 1892-1914.
AfO Archív für Orientforschung
AJSL American Journal of Semitic Languages and
Literatures
ANET Pritchard, J. B., Ancient Hear Eastern Texts Relating
to the Old Testament, Princeton, 1955 (2. kiadás). An.
St. Anatolian Studies
AOAT Alter Orient und Altes Testament
AOS American Oriental Series
ARMT Archives royales de Mari (átírt és lefordított
szövegek)
AS Assyriological Studies Bi. Or. Bibliotheca Orientális
CAD The Assyrian Dictionary of the Oriental Institute,
Chicago
CAH The Cambridge Ancient History (3. kiadás)
GJ The Geographical Journal
HUCA Hebrew Union College Annual
JAOS Journal of the American Oriental Society
JCS Journal of Cuneiform Studies
JESHO Journal of the Economic and Social History of the
Orient
JNES Journal of Hear Eastern Studies
JSS Journal of Semitic Studies
LAR Luckenbill, D. D., Ancient Records of Assyria and
Babylonia 2 vols., Chicago, 1926-1927.
MARI Mari Annales de Recherches Interdisciplinaires
MDOG Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft
MIO Mitteilungen des Instituts für Orientforschung
PAPS Proceedings of the American Philosophical Society
PKB Brinkman, J. A., A Political History of Post-Kassite
Babylonia (An. Or. 43), Roma, 1968.
RA Revue d'assyriologie et d'archeologie Orientale
RCAE Waterman, L. 1930. Royal Correspondence of the
Assyrian Empire, Ann Arbor
RLA Reallexikon der Assyriologie St. Or. Studia Orientalia
TAPhS Transactions of the American Philosophical Society
UE Ur Excavations
UVB Vorläufiger Bericht über die von dern Deutschen
Archäologischen Institut und der Deutschen Orient-
Gesellschaft aus den Mitteln der Deutschen
Forschungsgemeinschaft unternommenen
Ausgrabungen in Uruk-Warka, Berlin, 1930.
WVDOG Wissenschaftliche Veröffentlichung der Deutschen
Orient-Gesellschaft
YOS Yale Oriental Series
ZANF Zeitschrift für Assyriologie, neue Folge
 KÉPEK JEGYZÉKE

Az alább felsorolt képek a következő intézmények

engedélyével készültek:

Archives Photographiques, Louvre: V, XVI, XVII, XXII,

XXVI, XXXI, XXXII, XXXIV. Trustees of the British
Museum: XVIII, X, XII, L, U, LIII, LVI, LVII, LXV, LXVIII,
LXII, LXXXVIII, LXXX1X, XCI, XCVIII, CI. M-Chuzeville:
LXXXV. Deutsche Orient-Gesellschaft: XLIX. Directorate-
General of Antiquities, Baghdad: II, III, IV, VII, XXIV,
XXVIII, XXXV, XXXVIII, XXXIX, XL, XLII, XLIV, XLV, LXI,
LXXII, 28, LXXVI, LXXXIII, LXXXII, XC. Giraudon: XXIX,
XXXIII, XLVIII. Hirmer Verlag, München: LXXXVI. H.
Lenzen: XIX. L. Majewski: LXXXIV, XCVII, C. Metropolitan
Museum of Art, New York, Rogers Fund: XX, LIX, LXXXVII,
XXXVIII. M. Munn-Rankin: LXIX. D. Oates: VI, XVIII, XLI,
XLVII, LII, LV, LX, LXXIV, LXXVII, LXXVII1I. J. Oates:
XLVI, LXXX, LXXXI. Oriental Institute, University of
Chicago: XI, XII, XIII, XIV, XXIII, XXX, XXXVI, XCII, XCIII.
A. Parrot: XXI, XXXVII, XCIV. E. Porada: LXII. Staatliche
Museen, Berlin: XLIII, LIV, LVIII, LXXIX, LXXIX, LXXXVII,
XCVI, XCIX. University Museum, University of
Pennsylvania, Philadelphia: XV.

A 2. és a 29. ábrát P. Bridgewater, a 14., 17. és 23. ábrát

S. Ebrahim, a 25., 26., 32. és 36. ábrát T. Holland rajzolta.
A többi térkép és ábra, hacsak nem jelölünk meg más
forrást, a szerzőtől származik.
 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

ÁLTALÁNOS MŰVEK

Cambridge Ancient History [Cambridge ókori történelem],

szerk I. E. S. Edwards–C. J. Gadd–N. G. L.
Hammond–E. Sollberger, 3. kiadás, 1970-.
Hallo, W. W.–Simpson, W. K. 1971. The Ancient Near East
[Az ókori Közel-Kelet], New York
Kramer, S. N. K. 1963. The Sumerians [A sumerek],
Chicago.
Lloyd, S. 1947. Foundations in the Dust [Alapok a porban],
Oxford.
Moortgat, A. 1969. The Art of Ancient Mesopotamia [Az
ókori Mezopotámia művészete], London.
Oates, D. 1968. Studies in the Ancient History of Northern
Iraq [Tanulmányok Észak-Irak ókori történetéhez],
Oxford.
Oates, D.–Oates, J. 1976. The Rise of Civilization, Oxford
[magyarul: A civilizáció hajnala, ford. Puskás Ildikó,
Budapest, Révai, 1983],
Oppenheim, A. L. 1964. Ancient Mesopotamia, Chicago
[magyarul: Az ókori Mezopotámia. Egy holt civilizáció
portréja, ford. Gödény Endre, Budapest, Gondolat,
1982].
Oppenheim, A. L. 1968. Letters from Mesopotamia [Levelek
Mezopotámiából], Chicago.
Saggs, H. W. F. 1962. The Greatness that was Babylon
[Babilon nagysága], London.
Saggs, H. W. F. 1984. The Might that was Assyria [Asszíria
hatalma], London.
Strommenger, E.–Hirmer, M. 1964. The Art of Mesopotamia
[Mezopotámia művészete], London.
 SZÖVEGKIADÁSOK

Grayson, A. K. 1972, 1976. Assyrian Royal Inscriptions

[Asszír királyi feliratok], 2 vols., Wiesbaden.
Grayson, A. K. 1975. Assyrian and Babylonian Chronicles
[Asszír és babilóniai krónikák], New York.
Luckenbill, D. D. 1926, 1927. Ancient Records of Assyria
and Babylonia [Ókori feljegyzések Asszíriából és
Babilóniából], 2 vols., Chicago.
Pritchard, J. B. 1969. Ancient hear Eastern Texts relating
to the Old Testament [Az Ószövetséggel kapcsolatos
ókori közel-keleti szövegek], 3. kiadás, Princeton.
SoIIberger, E.–Kupper, J.-R. 1971. Inscriptions Royales
Sumeriennes et Akkadiennes [Sumer és akkád királyi
feliratok], Paris.

2-3. FEJEZET

Bottéro, J.–Cassin, E.–Vercoutter, J. 1967. The Near East:

the Early Civilizations [A Közel-Kelet: a korai
civilizációk], London.
Edzard, D. O. 1957. Die 'Zweite Zwischenzeit' Babyloniens
[Babilónia „második sötét kora”], Wiesbaden.
Kupper, J.-R. 1957. Les nomades en Mésopotamie au
temps des rois de Mari [Nomádok Mezopotámiában
Mári királyainak korában], Paris.

4-5. FEJEZET

Brinkman, J. A. 1968. A Political History of Post-Kassite

Babylonia [A kassúk utáni Babilónia politikai
története] (An. Orientalia 43), Roma.
Brinkman, J. A. 1976. Materials and Studies for Kassite
History [Anyagok és tanulmányok a kassúk
történelméhez], I. kötet,. Chicago.
Koldewey, R. 1914. The Excavations at Babylon [Babiloni
ásatások], London.
Olmstead, A. T. 1948. History of the Persian Empire [A
Perzsa Birodalom története), Chicago.
Pallis, S. A. 1956. The Antiquity of Iraq [Irak az ókorban],
København (kiváló forrás Babilon Kr. e. 539 utáni
történetéhez).
Postgate, N. 1977. The First Empires, Oxford [magyarul: Az
első birodalmak, ford. Hákiár Noémi, Budapest,
Kossuth, 1985].
Tam, W. W. 1948. Alexander the Great [Nagy Sándor],
Cambridge.
Unger, E. 1931. Babylon: die heilige Stadt nach der
Beschreibung der Babylonier [Babilon: a szent város a
babiloniak leírásai alapján], Berlin.

6. FEJEZET

Contenau, G. 1954. Everyday Life in Babylon and Assyria

[Mindennapi élet Babilonban és Asszíriában], London.
Dhorme, E. 1949. Les religions de Babylonie et d'Assyrie
[Babilónia és Asszíria vallásai], Paris.
Frankfort, H. et alii 1946. The Intellectual Adventure of
Ancient Man [Az ókori ember intellektuális kalandja],
Chicago (másik kiadása: Before Philosophy [A filozófia
előtt], Harmondsworth, 1949).
Jacobsen, T. 1976. The Treasures of Darkness [A sötétség
kincsei], New Haven.
Kramer, S. N. K. 1969. The Sacred Marriage Rite [A szent
házasság rítusa], Bloomington.
Lambert, W. G. 1960. Babylonian Wisdom Literature
[Babilóniai bölcseleti irodalom], Oxford.
Levey, M. 1959. Chemistry and Chemical Technology in
Ancient Mesopotamia [Kémia és vegyészeti technológia
az ókori Mezopotámiában], London.
Neugebauer, O. 1952. The Exact Sciences in Antiquity
[Egzakt tudományok az ókorban], Princeton.
 A MAGYAR KIADÁSBAN SZEREPLŐ
EGYES FORDÍTÁSOK FORRÁSAI

Gilgames. Ékírásos akkád eposzok, ford. Rákos Sándor,

Budapest, Magyar Helikon, 1960.
Komoróczy Géza (szerk.), Fénylő ölednek édes örömében. A
sumer irodalom kistükre, Budapest, Európa
Könyvkiadó, 1970.
Harmatta János (szerk.), Ókori keleti történeti
chrestomathia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó,
1996 (ötödik kiadás).
 TARTALOM

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ

ELSŐ FEJEZET
Bevezetés
Földrajz és gazdaság
Források
Népek
Kronológia
Kormányzás: a városállam
MÁSODIK FEJEZET
Sarrukíntól Hammurapiig
Akkád Sarrukín és utódai
Az akkád birodalom és közigazgatás
Akkád bukása
A III. uri dinasztia (Kr. e. 2112-2004
Ur bukása
A III. uri dinasztia utódai
A martuk vagy amurrúk
A larszai királyok
HARMADIK FEJEZET
Az óbabiloni korszak
Babilon az I. dinasztia korában
Babilon felemelkedése
A babilóniai társadalom Hammurapi korában
Közigazgatás
A babilóniai jog
A misarumfeliratok
Az óbabiloni városok
NEGYEDIK FEJEZET
Kassúk és káldok
Babilon bukása
A kassúk
Karaindas és Kurigalzu
Az Amarna-kor
Babiloniak, hettiták és asszírok
A kassúk bukása
Kassú régészet: Dúr-Kurigalzu
Kassú művészet és építészet: a déli városok
A kassúk – visszatekintés
Babilon a kassúk után
Az V-VIII. dinasztia Babilonban
 A káldok
ÖTÖDIK FEJEZET
Asszírok, babiloniak, perzsák és görögök
Művészet és építészet a kassú kor után
Az újbabiloni dinasztia
Nabú-kudurri-uszur
Nabú-naid
A perzsák Babilonban
Babilon a makedón uralom alatt
A hellenisztikus Babilon
Babilon, a város
A paloták
A Felvonulási út és az Istár-kapu
A templomok
Magánházak
Babilon a perzsa és a görög időszakban
Újbabiloni emlékek a fővároson kívül
HATODIK FEJEZET
Babilon öröksége
Oktatás
Irodalom
Vallás
A hivatalos vallás: az istenek szolgálata
Magánvallás
Jóslás
Orvoslás
Matematika
Súlyok, mértékek és pénzek
Asztronómia
Asztrológia és horoszkópok
Technika
Élelem és gazdálkodás
Visszatekintés
IDŐRENDI ÁTTEKINTÉS
JEGYZETEK
KÉPEK JEGYZÉKE
VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA