Egedy Bevezetes A Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe PDF

Egedy Gergely
Bevezetés a
nemzetközi
kapcsolatok
elméletébe
Emuomc
Lap- és Könyvkiadó Kft.
© Dr. Egedy Gergely 2007 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2007
Lektor: DR. HORVÁTH JENŐ
A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak

részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában
vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy módon - a kiadó
engedélye nélkül közölni.
ISBN 978 963 7490 77 4
Budapest, 2007 A HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft. kiadása Felelős

kiadó: Lipovecz Éva, a kft. ügyvezető igazgatója Internet:
http//www.hvgorac.hu E-mail: info@hvgorac.hu Felelős szerkesztő: Dr.
Frank Ádám Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva A szedés a
HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.-ben készült
Tartalom
Előszó ............................................. ......................................................... 7

I. Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története 9
A klasszikus nemzetközi rendszer (1648-1789) ......................... 9
A „hosszú" XIX. század (1789-1914) ........................................... 12
A „rövid" XX. század (1914-1990) ............................................... 16
A hidegháború utáni világ (1990-) ............................................... 26
Kulcsfogalmak .......................... . .................................................. 29
II. A tudományág rövid története ......................................................... 30

Az idealizmus alapvetése ......................................................... . . 31
A realisták színrelépése................................................................. 32
A módszertani vita ........................................................................ 35
A pluralizmus kihívása és a neorealizmus kibontakozása .. 36
A „nemzetközi társadalom" koncepciója .................................... 39
A világrendszer-elmélet ............. , ................................................. 40
A neorealizmus és a neoliberalizmus az ezredfordulón ------- 41
Kulcsfogalmak ............................................................................... 43
III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 44

A nemzetközi kapcsolatok lehetséges értelmezései ................. 44
Az elemzés szintjei......................................................................... 47
Az elemzés formái és módszerei ................................................. 49
A nemzetközi rendszer fogalma és típusai ................................ 50
Kulcsfogalmak ............................................................................... 58
IV Állam, nemzet és a nemzeti érdek ........................................................ 59

Az állami szuverenitás korlátai" .................................................. 60
4 Állam és nemzet............ . .......................... : ...................................
Játtalom
......................................... 63
A nemzetállam térvesztése ... ............................................ . 66
A nemzeti érdek .............. . ............................................................ 67
Kulcsfogalmak .................... -.'..i .................................................... 74
V A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek .......................................... 75

Orientációk ..................................................................................... 75
Szerepek ......................................................................................... 78
Célok ............................................................................................... 79
A külpolitikai cselekedetek: hatalom ......................................... 80
A hatalom gyakorlásának módjai ............................................... 84
A külpolitikai döntéshozatal folyamata ..................................... 86
A döntések nem-racionális tényezői .......................................... 90
A külpolitikai döntések típusai ... ............................................... 92
Kulcsfogalmak ... . . ....................................................................... 94
VI. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás 95

A diplomácia elemei ...................................................................... 96
A diplomácia története - dióhéjban ............................... ............ 97
A diplomáciai kapcsolatok jogi kodifikációja .................... 99
Bilaterális és multilaterális diplomácia ............................ , ........ 100
Nyílt és titkos diplomácia ... ........................................................ 101
A diplomáciai tárgyalás: alkudozás ............................................ 103
A diplomácia funkciói .................................................................. 108
A külpolitika gazdasági eszközei ............................................... 110
Vámok, bojkott és embargó ................... ..................................... 111
A segélyek típusai ......................................................................... 112
Kulcsfogalmak ................................................. ............................. 115
VII. A nyílt erőszak: a háború ...................................-. ........................... 116

Miért vannak háborúk? ..................................... ........................... 117
A háború mint a politika folytatása: Clausewitz koncepciója 120
A háborúk típusai ......................................................................... 123
A nukleáris fegyverek és az elrettentés doktrínája .................... 127
Kémiai és biológiai fegyverek ...................................................... 131
Visszatérés Clausewitzhez? A haditechnika forradalma ------- 133
Kulcsfogalmak ............. .'............................................................... 135
Vili. Intervenció és propaganda. A terrorizmus ....................................... 136
Tartalom A beavatkozási
5 törekvések mozgatórugói .................................. 137
Az intervenció típusai ................................................................... 139
A propaganda ................................................................................ 140
A terrorizmus: az intervenció rendhagyó formája .................... 144
Kulcsfogalmak .............................................................................. 148
IX. Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban ......................................... 149

Van-e nemzetközi jog? ................................................................... 149
A nemzetközi jog forrásai ............................................................ 151
A nemzetközi jog érvényesítésének lehetőségei ........................ 153
Etika a nemzetközi kapcsolatokban ........................................... 156
Az emberi jogok.............................................................................. 159
Kulcsfogalmak .............................................................................. 163
X. A nemzetközi szervezetek ............................................................ . 164

A nemzetközi szervezetek típusai ............................. ................ 164
Az államközi szervezetek (IGO) működésének sajátosságai 166
Az államközi szervezetek és a tagállamok .................................. 169
A nem kormányközi szervezetek (NGO) mint politikai
szereplők ........................................................................................ 169
Nem legális nemzetközi szereplők: felszabadítási mozgalmak,
gerillák és bűnözők ...................................................................... 170
Kulcsfogalmak ............. ................................................................ 172
XI. A világgazdaság a globalizáció korában ........................................... 173

A világgazdaság a XX. században: a főbb szakaszok .............. 173
A világkereskedelem globalizációja ............................................ 179
A pénzügyi rendszer globalizálódása.......................................... 183
A multinacionális vállalatok ....................................................... 184
Kulcsfogalmak ............................................................................... 192
XII. Az Észak-Dél szakadék ............................................................
Függőség és modernizáció .. . ..............................................
6 új gazdasági világrend követelése
Az ...........................
Tartalom
Az adósság-csapda ............ .".,-. ..........................................
Demográfiai robbanás és éhezés ....................................... ......................
A harmadik világ differenciálódása ....................................
Kulcsfogalmak ......................................................................
XIII. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban ...

Huntington: a civilizációk szerepe .....................................
A civilizációk kapcsolatai: együttműködés vagy
„összecsapás"? ......................................................................
Az iszlám fundamentalizmus kihívása ..............................
Kulcsfogalmak ......................................................................
XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái ...............................

Internacionalizáció és globalizáció ....................................
Új nemzetközi rend? .............................................................
Felhasznált és ajánlott irodalom .............................. ........................

7
... 193
... 194 Előszó
... 197
... 199
... 201
... 204
... 207
... 208 Albert Einsteint egyszer megkérdezték, miként lehetséges, hogy ha az

... 208 emberi szellem képesnek bizonyult egy olyan bonyolult titok megfejté-
sére, mint az atom, akkor miért nem képes arra is, hogy az embereket
... 212 megvédje az atomfegyverek fenyegetésétől. A tudós így válaszolt: azért,
... 215 barátom, mert a politika nehezebb tudomány, mint a fizika ... Joggal írta
... 219 tehát a neves társadalomfilozófus, Kari Deutsch, hogy „a nemzetközi
kapcsolatokba való bevezetés napjainkban az emberiség túlélésének
... 220
művészetébe és tudományába való bevezetés" is. Ez a tankönyv arra tesz
... 220
kísérletet, hogy a nemzetközi kapcsolatok bonyolult és komplex
... 222
rendszerének az alapjait ragadja meg - és foglalja össze — egy
... 225 viszonylag átlátható keretben.
A nemzetközi kapcsolatok elmélete nem azonos a nemzetközi kap-
csolatok történetével: míg az utóbbi a történettudománynak egy fontos
és régóta művelt területe, az előbbi a politikatudomány látásmódjával és
fogalmi eszköztárával, a teoretikus elemzés igényével vizsgálja a nem-
zetközi kapcsolatokat. E diszciplína, sajátos módon, kifejezetten „angol-
szász" tudományként született, s bár napjainkban már kétségkívül egyre
több ország egyre több egyetemén oktatják, a kutatások főárama
továbbra is az angolszász világhoz, elsősorban Egyesült Államokhoz és
Nagy-Britanniához kötődik. A tárgy kutatásának és oktatásának hazánk-
ban sincsenek hagyományai. A tananyag elkészítésében a szerzőt íror-
szági (Limerick) és londoni szakmai útjai segítették, és a felhasznált
szakirodalom is túlnyomórészt angol nyelvű. E tankönyv természetesen,
nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméleté-
nek területén újat mondjon, új kutatási eredményt fogalmazzon meg: a
cél ez esetben „csak" az volt, hogy a gazdag szakirodalomra támaszkod-
va a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb kérdéseit és válaszait foglalja
össze a tárgy iránt érdeklődők számára, bevezető jelleggel. A műfajból
következik az is, hogy a szövegben indokolatlan lett volna a tudományos
8 Előszó
monográfiákban megszokott lábjegyzetek alkalmazása, a fontosabb
idézett szerzők nevei azonban következetesen szerepelnek, a munka
végén közölt irodalomjegyzék pédig minden felhasznált művet tar-'
talmaz, azok írásaival együtt, akiknek a neve a főszövegben külön nem
lett kiemelve.
E munka több kérdést vet fel, mint amennyit meg tud válaszobi - de
ez talán, természetesnek is tekinthető, ha arra gondolunk, milyen sokfé-
le problémával állnak összefüggésben a nemzetközi kapcsolatok. A
könyvben taglalt kérdések kiválasztása bizonyos fokig szubjektív sze-
lekció eredménye, bár a szerző persze figyelembe vette a tárgyat évtize-
dek óta oktató egyetemek tankönyveinek és kurzusainak a felépítését is.
A viszonylag szűk keretek közé szorított „törzsanyagnak" a szeminári-
umi foglalkozásokon való részletesebb „kibontását" az egyes fejezetek
végén felvetett vitakérdések is segíthetik.
Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet Horváth Jenőnek, a tan-
könyv lektorának szakmai segítségéért, észrevételeiért és javaslataiért,
valamint Kristóf fiamnak a szövegszerkesztésben nyújtott segítségéért.
Budapest, 2006. augusztus
Egedy Gergely
I.
Változás és kontinuitás: a nemzetközi
kapcsolatok története
A tankönyv első fejezete - nélkülözhetetlen háttérként - a nemzet-

közi kapcsolatok történetét követi nyomon a vesztfáliai békétől
(1648) napjainkig. Természetesen csak dióhéjban, mintegy emlékez-
tetésképp - a mélyebben érdeklődök számára magyar nyelven is
számos szakmunka áll e témakörben rendelkezésre.
9
A nemzetközi kapcsolatok történetének „mintázatát" vizsgálva a vál-
tozások nagyságrendje és a folytonosság ereje egyaránt szembeötlő. A
kutatók egy része az előbbire, a másik része pedig az utóbbira helyezi a
hangsúlyt; a szakirodalomban ennek alapján beszélnek néhányan a nem-
zetközi kapcsolatok történetének „sui generis" vagy „déjá vu", azaz
„egyedi" és „már látott" szemléletű megközelítéséről. Igazság termé-
szetesen mindkettőben van: egyrészről elmondható ugyanis, hogy az
események a szó szoros értelmében sohasem ismétlik magukat, másrészt
viszont sok hasonlóságot is találunk közöttük.
A klasszikus nemzetközi rendszer (1648-1789)

A modern államközi rendszer gyökereit a diplomáciatörténészek és a
nemzetközi kapcsolatok kutatói egyaránt a harmincéves háborút lezáró
vesztfáliai békéig vezetik vissza. Erre az időszakra, a XVII. század köze-
pére tehető ugyanis a territoriális alapon szervezett, szuverenitással ren-
delkező - s alább részletesebben is elemzett - nemzetállamok kialakulása,
amelyek a nemzetközi kapcsolatok meghatározó szereplőivé váltak. Ezt
megelőzően a nemzetközi arénában más jellegű egységek vetélkedtek
egymással: birodalmak, fejedelemségek és hercegségek, városállamok:
csupa olyan szereplő, amely nélkülözte a modern értelemben vett
1. Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története 10
1. térkép. Európa politikai térképe 1648-ban
nemzetállam attribútumait. A hatalmukat megszilárdító nemzetállamok

az előző korszakok mindkét fő tendenciájával, a fragmentációval és az
univerzalizmussal szembefordultak.
A XVII-XVIII. században a nemzetközi rendszert még viszonylag kevés
szereplő alkotta - gyakorlatilag már a XVI. század második felében eldőlt,
hogy melyek lesznek a meghatározó befolyással rendelkező államok. A
nemzetállam mintáját adó Franciaország kétségkívül e körbe tartozott, s
hatalmának a csúcsára jutott a Napkirály XIV Lajos uralma (1643-1715)
alatt. A spanyol örökösödési háborúban (1701-1713) azonban már
megmutatkozott a francia hatalom hanyatlása, s ezt tükrözte a harcokat
lezáró utrechti béke is (1713).
A korszak nagy vesztese a XVI. század világhatalma, Spanyolország
volt, amely nemcsak egykori státusát veszítette el, hanem mély és fel-
tartóztathatatlan gazdasági hanyatlásba sodródott. A nagy nyertes Anglia
lett, amely viszont szakított korábbi viszonylagos passzivitásával és ten-
gerentúli expanziójának köszönhetően dinamikus nagyhatalommá vált. A
szigetország fő vetélytársát sokáig nem Franciaországban, hanem az
ugyancsak tengerentúli érdekeltségekkel rendelkező Hollandiában látta, s
mindent meg is tett a németalföldi állam háttérbe szorításáért. A „di-
csőséges forradalom" (1686) Angliát modern polgári állammá tette,
megteremtve a politikai feltételeket a következő évszázadban kibontakozó

ipari forradalom számára is.
Német földön több száz kisebb-nagyobb fejedelemség élte a maga
önálló életét; a hosszú és véres harmincéves háború a többségűket gaz-
daságilag is alaposan megroppantotta. Nem is játszhattak semmilyen
kezdeményező szerepet a nemzetközi életben. A brandenburgi válasz-
tófejedelemségből kifejlődött Poroszország viszont olyan hatalommá nőtte
ki magát, amellyel minden vetélytársának számolnia kellett. Különösen
vonatkozott ez a soknemzetiségű Habsburg-birodalomra, amely a belső
gyengeségein centralizációs kísérletekkel kívánt segíteni, de egyre inkább
kiszorult a Német Birodalomból. A bécsi központú államalakulatnak nagy
könnyebbséget jelentett viszont, hogy a XVII. század végére a karlócai
békével a Török Birodalom szinte teljesen kiszorult Magyarországról, s a
XVIIL századra teljesen kifulladt és defenzívába szorult.
Az „északi háború" lezárulása után Svédország is kiesett a számottevő
európai hatalmak köréből, régi vetélytársa, Oroszország viszont Nagy
Péter irányításával nagyhatalommá emelkedett. Az ország fővárosának
Moszkvából az 1703-ban alapított Szentpétervárra való áthelyezése az
orosz külpolitika nyugati irányú orientációját tükrözte.
A XVIII. századra már mindenképpen beszélhetünk egy modern ér-
telemben vett „európai államrendszerről" - a korabeli jogi és politikai
irodalom képviselői mind gyakrabban hangsúlyozták is, hogy az egy-
mással rivalizáló európai hatalmak, minden súrlódásuk ellenére, egy na-
gyobb egésznek a részei. A neves nemzetközi jogász, Emmerich Vattel
1758-ban publikált művében (Le Droit des Gens) meg is fogalmazta: a
régitől eltérően a „modern" Európa már „politikai rendszert" alkot. Ez a
rendszer természetesen nem működött zavartalanul: ezt jelezte az osztrák
örökösödési háború (1740-1748), amelyben Poroszország és Ausztria
mérkőzött meg, az előbbi győzelmével, s a hétéves háború (1756- 1763),
amelynek eredményeképp Anglia megkaparintotta Franciaország észak-
amerikai és indiai birtokainak java részét. Küzdelmeik során a
nagyhatalmak folyamatosan éltek a szövetségi rendszerek kiépítésének
hagyományos eszközeivel, e koalíciók azonban többnyire ideiglenes jel-
legűnek bizonyultak - és a háborúk sem eredményeztek tartós változást a
kontinens politikai térképén.
Egészében véve elmondható, hogy e korszak nemzetközi politikáját -
Diószegi István találó kifejezésével (Klasszikus diplomácia - modern hatalmi
politika, 1967) - a „dinasztikus elv" határozta meg: Európa „dinasztikus
politikai övezetekre oszlott, ahol a befolyásukat növelni akaró

nagyhatalmak sorozatosan összeütköztek egymással". Európa volt a
nemzetközi élet centruma - s a tengerentúli területeken is jobbára a
dinasztikus osztozkodás elvei érvényesültek. Sok igazság van tehát Dió-
szegi István véleményében: „A kicsinyes kor kicsinyes külpolitikája a
történetírás jóindulatából nyerte el a klasszikus diplomácia kitüntető jel-
zőt:'
A „hosszú" XIX. század (1789-1914)
A francia forradalom a nemzetközi kapcsolatok rendszerében is forra-

dalmi változásokat hozott: a dinasztikus elvet - a nemzetek öntudatra
ébredésével összefüggésben - a nemzeti elv kezdte felváltani. Ez tekint-
hető a század uralkodó tendenciájának, még akkor is, ha a kontinens keleti
felén még sokáig a dinasztikus politika szempontjai alakították a
külpolitikai döntéseket, s ha a bécsi kongresszus (1814-1815)] nyomán
kiformálódott „Szent Szövetség" meg is kísérelte feltartóztatni a pol-
gárosodással és a liberalizmussal karöltve jelentkező nemzettudat erő-
södését. A század első felében a dinasztikus államalakulatokat még siker-
rel megvédte az abszolút monarchiák fegyveres ereje, ám a nemzeti éb-
redés által indított mozgalmak mindenütt egyre inkább aláásták a feu-
dalizmus védőgátjait.
A restauráció vezető ereje a cári Oroszország volt, amely ekkoriban
még hatékonyan tudta ellensúlyozni nagy népességével és területével
gazdasági elmaradottságát. Vele szemben kudarcra volt ítélve a lengyel
függetlenségi mozgalom minden kísérlete. A bécsi kongresszus által
megerősített Ausztria - érezve saját belső gyengeségét - csak egyetlen célt
tűzött maga elé: a nemzetközi status quo minden áron való fenntartását. A
belső erőgyűjtésre összpontosított a német államok között ve-
2. térkép. Európa 1815-ben
zető szerepre aspiráló Poroszország is. A napóleoni háborúkban kivérzett,

és ismét a Bourbonok uralma alá helyezett Franciaországnak a század első
felében le kellett mondania birodalmi ambícióiról. E körülmény viszont
igen kedvezően érintette Angliát, amely az európai erőegyensúly
megőrzését tekintette legfőbb céljának; a világ „ipari műhelyévé" váló
szigetország így nyugodtan fordíthatta minden erejét tengerentúli
birodalmának a kiépítésére és gyarapítására.
Bár a nemzeti átalakulás forradalmi kísérlete mindenütt megbukott
1848-1849-ben, a nemzeti törekvések továbbra is az európai külpolitika
legfontosabb mozgatórugói maradtak. Ezek nyomán pedig új államok
kerültek Európa politikai térképére - nagyobbak és kisebbek egyaránt.
Először az itáliai félsziget politikai egysége valósult meg a modern Olasz-
ország megteremtésével 1861-ben - ehhez a francia külpolitika is hoz-
zájárult, amely a hódító ambíciókat dédelgető III. Napóleon császársága
alatt ismét aktivizálódott. Egy évtizeddel később megoldódott a német
államok összefogásának régóta vajúdó, s már 1848-ban napirendre tűzött
kérdése is. Az Ausztriát kiszorító „kisnémet" megoldás keretében a
Bismarck kancellár vezette Poroszország a franciákra mért katonai vereség
nyomán 1871-ben létrehozta a Német Császárságot. Bismarck

külpolitikájának a vezérelve a későbbiekben is a fő ellenségnek tekintett
franciák elszigetelése maradt; Szentpétervárral is azért ápolt jó kapcso-
latokat, hogy mindenképp meghiúsítsa a fenyegető francia-orosz szö-
vetség létrejöttét.
A nemzeti ellentétek kiéleződése különösen érzékenyen érintette a
nagy dunai birodalmat, a Habsburg-monarchiát. Ennek a birodalomnak
kulcsszerepe volt a kontinentális erőegyensúly biztosításában, e hagyo-
mányos nemzetközi funkcióját azonban a század utolsó harmadától már
csak a magyarokkal 1867-ben kötött kiegyezés révén tudta betölteni. A
birodalomhoz tartozó szláv népek erősödő nacionalizmusa egyre veszé-
lyesebb destabilizáló tényezőt jelentett egész Közép-Európa térségében.
Továbbra is megoldatlan maradt a nemzeti kérdés a hanyatló Török
Birodalom által uralt balkáni régióban, ahol főként Ausztria-Magyaror-
szág és a pravoszlávok tradicionális védelmezője, Oroszország versengett
egymással befolyási övezetének kiszélesítéséért. Az 1877-1878-as orosz-
török háború után 1878 júniusában tartott berlini kongresszuson a
nagyhatalmak Nagy-Bulgáriát három részre osztották, és elismerték
Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét.
A század utolsó negyedében jelentősen megélénkült a nagyhatalmak -
mindenekelőtt az angolok és a franciák - gyarmati aktivitása. Ahogy
Diószegi István hangsúlyozza: a nagyhatalmi rangnak mércéjévé vált a
gyarmatosítási képesség! A gyarmatok birtoklásához a nemzet nagysá-
gának és életképességének az eszméje társult. A legnagyobb roham Afrika
„szabad" térségei iránt indult meg, de éles verseny zajlott le Délkelet-
Ázsiában is. A brit gyarmatbirodalom „ékkövét", Indiát Burma an-
nektálásával erősítették meg az angolok, a franciák pedig teljessé tették
hatalmukat a Vietnamot, Laoszt és Kambodzsát magába foglaló Indo-
kínában. A stratégiai fontosságú Egyiptom a Szuezi-csatornával együtt
1882-ben angol ellenőrzés alá került - a franciák előbb Tunéziában, majd
pedig Marokkóban szereztek új pozíciókat. A századfordulón kirobban-
tott búr háború révén (1899-1902) a britek a búr államok bekebelezésével
az aranyban és gyémántban gazdag Dél-Afrikát is megkaparintották
maguknak. A franciák Nyugat-Afrikában a hazájuk tízszeresét kitevő
területet hódítottak meg.
A nyugat-európai hatalmak erejéből a hatalmas, ám gazdaságilag és
katonailag roppant gyenge Kína alávetésére is futotta. Bár Kína formálisan
nem vált gyarmattá, gyakorlatilag ún. félgyarmati státusba és teljes
kiszolgáltatottságba süllyedt. A század fordulóján ugyanakkor két

esemény már félreérthetetlenül előrevetítette, hogy az európai világuralom
a végéhez közeledik: egyrészt az Egyesült Államok 1898-ban
megsemmisítő csapást mért Spanyolország megmaradt gyarmatbiro-
dalmára, másrészt pedig a sikeresen modernizálódó Japán hat évvel ké-
sőbb legyőzte a hatalmas Oroszországot.
Új irányt adott a nemzetközi kapcsolatok alakulásának, hogy II. Vilmos
trónra lépésével (1888) Németország is feliratkozott a gyarmatosító
hatalmak körébe. E fordulat nyomán Berlin szakított a tengerentúli
terjeszkedésről lemondó, a francia riválisra koncentráló bismarcki irány-
vonallal, és nyíltan deklarálta világhatalmi ambícióját, amely nagyszabású
hadiflotta-fejlesztéssel is együtt járt. Ez viszont Nagy-Britanniát egyre
inkább hagyományos riválisához, Franciaországhoz közelítette, a flotta
felállítását ugyanis a britek nyílt fenyegetésnek tekintették. London
olvasatában tehát Berlin a törvényes rend felforgatójának tűnt, míg a
németek úgy látták, London az ő jogos igényeik kielégítését akadályozza.
1904-ben a Nagy-Britannia és Franciaország aláírta az „entente cordiale-
egyezményt, amely formálisan ugyan csak Egyiptom brit, illetve Marokkó
francia „érdekszférává" nyilvánításáról intézkedett, de facto azonban
megvetette a London és Párizs közötti együttműködés alapjait. A brit
diplomácia kiegyezett az oroszokkal is: az 1907-ben aláírt egyezmény
kiküszöbölte az Indiát fenyegető orosz expanzió veszélyét, s ezzel
elhárította az akadályokat a brit-francia-orosz együttműködés elől. A
másik oldalon Németország stabil szövetségesként csak az Osztrák-
Magyar Monarchiára számíthatott, bár a „hármas szövetség" keretében
Olaszországot is maga mellett tudhatta. Európa két szövetségi rendszerre
bomlott.
3. térkép. Európa térképe 1911-ben
A „rövid" XX. század (1914-1990)

A XX. század kezdetén, amelyet Eric Hobsbawm nyomán (A szélsőségek
kora: a rövid 20. század története, 1994) sokan csak az első világháború
kitörésétől számítanak, a külpolitikai cselekedeteket dinasztikus, nemzeti
és osztályszempontok egyaránt befolyásolták, ám a fő szerepet
kétségtelenül a nemzethez kapcsolható törekvések játszották. A nagy-
hatalmi politika feltételeinek tekintetében a legelőnyösebb helyzetben a
kontinensek között változatlanul Európa volt, a befolyásos országok erő-
viszonyaiban viszont jelentékeny átrendeződés ment végbe. Anglia el-
veszítette elsőségét az Egyesült Államokkal és Németországgal szemben,
és a társadalmi és ideológiai konfliktusokkal terhelt Franciaország sem
tudta a német egyesítés előtti pozícióját visszaszerezni. Európában a
legnagyobb expanziós potenciállal Németország rendelkezett, a status quo
megváltoztatására irányuló törekvése azonban - ahogy arra Diószegi
István is rámutatott - „részint a kései jelentkezés, részint az ország
centrális fekvése miatt minden oldalról kemény ellenállásba ütközött". Az
ellenállás megtörésének szándéka a történelem első „totális", vagyis a
résztvevők erőforrásait maximális mértékben mozgósító háborúhoz

vezetett, az első világháború azonban bebizonyította, hogy az akadályok
elhárítására Németország minden kedvező adottsága ellenére sem képes
egyedül. Németország ily módon egy szinte „kimeríthetetlen
konfliktusforrássá" vált.
A világégést lezáró béketárgyalásokon 1919-ben a győztesek kísérletet
tettek ugyan a felbomlott európai rend helyreállítására, de nagyfokú
szűklátókörűséggel kizárólag saját - pillanatnyi - érdekeiket vették fi-
gyelembe. (Majoros: Vereségtől győzelemig. Franciaország a nemzetközi
kapcsolatok rendszerében, 1871-1920) A külpolitikai döntések nemzeti
kötöttsége minden korábbinál látványosabban mutatkozott meg Ver-
sailles-ban. A vesztes Németországot aránytalanul súlyosan - területi
elcsatolásokkal és irreális összegű jóvátétellel - büntették meg, az Osztrák-
Magyar Monarchiát pedig úgy bontották fel, hogy ennek során a
történetileg kialakult kapcsolatokra egyáltalán nem voltak figyelemmel, az
etnikai szempontokat pedig roppant egyoldalúan, önkényesen érvé-
nyesítették. E politika, amelynek a motorja a francia diplomácia volt, több
vonatkozásban is megbosszulta magát. Miért? Egyrészt szinte „be-
programozta" a német revans-törekvéseket, másrészt jóvátehetetlenül
destabilizálta a helyzetet Közép-Európában azzal, hogy életképtelen kis-
államok rendszerét hozta létre az egykori Monarchia területén, ráadásul
úgy, hogy a Wilson amerikai elnök által deklarált nemzeti önrendelkezési
elvet a vesztesek tekintetében nem volt hajlandó érvényesíteni. Az 1930-as
években azután ki is derült, hogy a francia politika keleti bástyájának
szánt, a megcsonkított Magyarország köré szőtt kisantant - rendszer
(Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) kritikus helyzetben semmilyen
támaszt sem jelent Párizs számára, mint ahogy nem tudta e funkciót
betölteni a jelentős német- és ukránlaktá területekkel megnagyobbított
Lengyelország sem.
Az angol-francia-amerikai szövetség meglehetősen olajozottan mű-
ködött a háború alatt, ám a fegyvernyugvás után újra elváltak az utak:
az Egyesült Államok elveszítette az Európa iránti érdeklődését és az
izolacionizmus politikáját választotta, Nagy-Britannia figyelme pedig
ismét gyarmatbirodalma felé fordult. A vesztestől elvett gyarmatokkal a
brit birodalom területe minden addiginál nagyobbra nőtt, de London,
igen bölcsen, pontosan tudta, hogy a látszat megtévesztő: külpolitikai
ereje jóval kisebb, mint fél évszázaddal korábban. A kontinens tekinteté-
Az angol-francia-amerikai szövetség meglehetősen olajozottan mű-
ködött a háború alatt, ám a fegyvernyugvás után újra elváltak az utak:
az Egyesült Államok elveszítette az Európa iránti érdeklődését és az
izolacionizmus politikáját választotta, Nagy-Britannia figyelme pedig
ismét gyarmatbirodalma felé fordult. A vesztestől elvett gyarmatokkal a
brit birodalom területe minden addiginál nagyobbra nőtt, de London,
igen bölcsen, pontosan tudta, hogy a látszat megtévesztő: külpolitikai
ereje jóval kisebb, mint fél évszázaddal korábban. A kontinens tekinteté-
ben a britek „csak" arra ügyeltek, hogy ne boruljon fel az erőegyensúly _

s a háborút követő másfél évtizedben ez számukra elsősorban azt je-
lentette, hogy a francia hegemóniára irányuló törekvéseket kell megfé-
kezniük, s támogatniuk kell Németország gazdasági konszolidációját.
(Egedy: Nagy-Britannia története a XX. században, 1998)
Kevés nyugati politikus vette észre, hogy miután a nagy világválság
nvomán Hitler és a nemzetiszocialista párt ragadta magához a hatalmat
Németországban (1933), Berlin már nem a korábbi erőegyensúly hely-
reállítását tekintette céljának, hanem annak felszámolását és a német
hegemónia megteremtését. A „kollektív biztonságra" ügyelő Népszö-
vetség, amelyet Washington kezdeményezésére, de végül az Egyesült
Államok részvétele nélkül állítottak fel 1919-ben Genfben, a totalitárius
rendszerek agresszív külpolitikájával szemben csődöt mondott. Nem
tudta megakadályozni Japán mandzsúriai agresszióját 1931-ben, tehe-
tetlenül szemlélte, hogy Mussolini Olaszországa 1935-ben megtámadta
Etiópiát, s belenyugodott abba is, hogy az új berlini vezetés lépésről
lépésre megszegte minden nemzetközi kötelezettségét. A britek és a
franciák által folytatott, eleve kudarcra ítélt „megbékítési poKtika" aka-
ratlanul is bátorítást adott a Népszövetségből formálisan is kilépett III.
Birodalomnak, amely 1938-ban bekebelezte Ausztriát, majd 1939-ben
Csehországot is. Az 1938 szeptemberében tartott müncheni konferencia,
amely szabad kezet adott Hitlernek Csehszlovákia feldarabolására, e
politikai irányvonal teljes csődjét szimbolizálta. (Taylor: A második vi-
lágháború okai, 1999)
1939 előtt Nyugat-Európa irányította a világpolitikát; az Egyesült
Államok és a Szovjetunió, bár különböző okokból ugyan, de egyaránt
befelé fordult és csak korlátozott mértékben kapcsolódott be a nemzet-
közi ügyekbe. A Németország által kirobbantott újabb világháború vi-
szont mindkettőjüket aktivizálta és „bekapcsolta" Európába, s 1945 után,
a háborúban kivérzett és tönkretett kontinens hatalmai már nem tudták
visszaszerezni korábbi befolyásukat. Bár a kortársak többsége ezt talán
nem érzékelte, elkezdődött Európa nemzetközi pozíciójának a feltartóz-
tathatatlan eróziója. A nemzetközi kapcsolatok rendje bipolárissá vált, s a
két pólust a szuperhatalommá váló Egyesült Államok és a Szovjetunió
alkotta. Bár a hitleri Németországgal szemben együtt harcoltak, már a
háború utáni új rendről tanácskozó jaltai és potsdami konferencián meg-
mutatkoztak a közöttük levő ideológiai és politikai ellentétek, amelyek
azután az egész világpolitikára rányomták a bélyegüket. Ez a szemben-
állás vezetett el a hidegháborúhoz, amely, változó intenzitással, egészen

1989 novemberéig, a Berlini Fal ledöntéséig kitartott.
A hidegháború lényegéről, amint azt Lawrence Freedman is hangsú-
lyozza (A szuperhatalmi szembenállás, 1945-1990), a szakirodalomban is
megoszlanak a vélemények: egyesek szerint csak „szokványos hatalmi
politikáról" volt szó, arról, hogy a nagyhatalmak mindig bizalmatlanok
egymással. A másik nézet képviselői szerint a hidegháború legfontosabb
mozgatórugóit az ideológiai ellentétekben kell keresni. Két ellentétes
világnézet, a kapitalizmus, a liberális demokrácia eszmerendszere és a
marxizmus-leninizmus állt szemben egymással, amelyek egészen
másként képzelték el a kívánatos társadalmi és gazdasági beren-
dezkedést. Ez magyarázza, hogy a kölcsönös fenyegetés nemcsak a külső
agresszióban, hanem a belső felforgatásban is jelentkezett. A Nyugat úgy
látta, hogy a Szovjetunió vezette kommunista tábor mindenhová
exportálni kívánja a maga társadalmi rendjét, míg Moszkvában arra hi-
vatkoztak, hogy a nemzetközi kapitalizmus mindenáron fel akarja szá-
molni a szocializmust. A politikai és ideológiai ellentéteket kiegészítette
a fegyverkezési verseny, amely azonban talán inkább tekinthető követ-
kezménynek, mint oknak. Tény mindenesetre, hogy a hidegháború ka-
tonai frontjai mögött példátlan nagyságrendű katonai arzenál épült ki,
soha nem látott erejű nukleáris fegyverekkel együtt.
A háborúban legyengült nyugat-európai országok ráébredtek, hogy az
új világpolitikai erőtérben rá vannak utalva az amerikai „védernyőre", s
ezért azon igyekeztek - elsősorban a britek és a németek - hogy az
Egyesült Államok ne húzódjon vissza ismét az izolacionizmusba, hanem
vállaljon aktív szerepet a kontinens katonai védelmében. Az orosz fe-
nyegetés sötét árnyékként vetült Európa nyugati felére, s a félelem nem
is volt teljesen alaptalan, hiszen a szovjet határtól Németország közepéig
a Vörös Hadsereg ellenőrizte Európát, s az általa megszállt övezetekben
mindenütt kommunista kormányokat segített hatalomra. Az első berlini
válság (1948-1949) nyomán, amelynek során az amerikaiak és az angolok
egy évig „légihídon" keresztül élelmezték Nyugat-Berlint, miután az
oroszok lezárták a városba vezető utakat, bebizonyosodott, hogy az
egységes és demokratikus Németország Potsdamban megfő- galmazott
koncepciója illúzió. 1949-ben formálisan is kettévált Németország: a
Nyugat-barát kapitalista Német Szövetségi Köztársaságra (NSZK) és a
szovjet blokkba bevont Német Demokratikus Köztársaságra (NDK).
1949-ben brit kezdeményezésre megalakult az amerikai irányítás alatt

álló NATO, a nyugatiak alkotta „szabad világ" katonai szervezete
(Észak-atlanti Szerződés Szervezete); ebbe 1955-ben az NSZK-t is
bevonták. Az 1950 nyarán kirobbant koreai háború (1950-1953),
amelyben a kommunista Észak-Korea lerohanta Dél-Koreát, azzal fe-
nyegetett, hogy a hidegháború nagyon is forróvá válik, miután az ENSZ
égisze alatt az amerikaiak a déliek segítségére siettek.
A hidegháború kirobbanása és a kelet-nyugati szembenállás kiélező-
dése mellett a második világháborút követő időszaknak egy másik tör-
ténelmi jelentőségű eseménysora is volt, ez pedig a gyarmatbirodalmak
felbomlása, az ún. dekolonizáció folyamata. A hagyományos „kolonia-
lista" politika 1945 után már elfogadhatatlannak számított, de a nagy
gyarmattartó hatalmak maguk is annyira megroggyantak a világhábo-
rúban, hogy egyébként is képtelenek lettek volna egykori pozícióik fenn-
tartására. Ez a még a háborút győztesként befejező, s a legtöbb gyar-
mattal rendelkező Nagy-Britanniára is állt. A munkáspárti Attlee-kor-
mány már 1947-ben hozzákezdett „a világtörténelem legkomplexebb
válásának" a lebonyolításához, az indiai szubkontinens feladásához. A
vallásközösségi ellentétek miatt 1947 augusztusában, véres összecsapá-
soktól kísérve, egyszerre két nagy ország alakult itt meg: a hindu több-
ségű India és a muzulmán Pakisztán. Nem ment könnyebben a közel-
keleti dekolonizáció sem: a britek az ENSZ-re bízták a rendezést és a
világszervezet 1947-ben úgy döntött, hogy az egykori mandátumterü-
leten egyidejűleg alakuljon meg Izrael és a palesztin állam. A rögtön
kirobbanó első izraeli-arab háború (1948-1949) nyomán azonban a ter-
vezett Palesztina területét felosztotta egymás között Izrael és Jordánia, s a
palesztin állam kérdése azóta is a világpolitika egyik leginkább neu-
ralgikus pontja.
A gazdasági-társadalmi fejlettségüket tekintve elmaradottabb afrikai
gyarmatok függetlenné válására valamivel később, az ötvenes évek má-
sodik és a hatvanas évek első felében került sor. 1947 és 1980 között
összesen 49 brit gyarmat nyerte el függetlenségét! A briteknél kevésbé
ismerték fel az idők szavát a franciák, akik a negyvenes évek második
felében Indokínában (Vietnamban), az ötvenes években pedig Algériában
bocsátkoztak véres, ám eredménytelen küzdelembe a nemzeti moz-
galmakkal.
Ország Gyarmattartó Függetlenné válás éve
India Anglia 1947

Pakisztán Anglia 1947
Burma Anglia 1948
Indonézia Hollandia 1949
Ghána Anglia 1957
Francia-Afrika Franciaország 1960
Kongó (Zaire) Belgium 1960
Algéria Franciaország 1962
Kenya Anglia 1963
Angola Portugália 1975
Zimbabwe Anglia , 1980
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála átmenetileg enyhített a nem-

zetközi feszültségen, de a Szovjetunió 1956-os magyarországi interven-
ciója ismét a kelet-nyugati szembenállás alapkérdéseit állította az elő-
térbe. A britek és franciák által 1956 októberében, a budapesti forrada-
lommal egyidejűleg kezdeményezett szuezi intervenció, melybe Izraelt is
bevonták, azt volt hivatva megbosszulni, hogy Nasszer egyiptomi elnök
államosította a Szuezi-csatornát igazgató társaságot. A nemzetközi
figyelem megosztásával az akció ugyanakkor „politikai ajándékká" vált
Hruscsov Moszkvája számára, s ezért Washington támogatását sem
nyerte el.
A hidegháború talán legforróbb pillanatát jelentette az 1962-es kubai
rakétaválság; több kutató is állítja, sem azelőtt, sem azóta nem volt még
az emberiség olyan közel egy nukleáris katasztrófához, mint akkor ... Az
ügy hátterében az húzódott meg, hogy a kubai forradalom győzelme
után három évvel, Fidel Castróval egyeztetve a szovjetek titokban
atomrakétákat telepítettek az Egyesült Államok „tőszomszédságában"
fekvő szigetre. Kennedy elnöknek végül sikerült a rakéták elszállítására
rávennie Hruscsov szovjet pártfőtitkárt - a megoldás részleteiről azonban
még ma is vitatkoznak a történészek.
A hatvanas években az Egyesült Államok belebonyolódott a számára

nagy presztízsveszteséget okozó vietnami háborúba: hiába nyújtott
masszív anyagi és katonai támogatást a kapitalista berendezkedésű Dél-
Vietnamnak, végül a kommunista Észak-Vietnam kerekedett felül, és a saját
égisze alatt tudta egyesíteni az országot (1975). (Magyarics: Az Egyesült
Államok külpolitikájának története, 2000). A kommunista táboron belül
viszont hatalmas feszültséget okozott, hogy a hatvanas évek végére
roppant elmérgesedett a Szovjetunió és a Mao Ce-tung Kínájának a
viszonya; a radikális maoisták szerint az oroszok elárulták a marxizmus
forradalmi eszméit (Jordán: Kína története a XX. században, 1999). Nyugat-
Európában eközben elmélyült az európai integráció folyamata, amelyet a
Közös Piac létrehozása indított el 1957-ben hat ország, Franciaország, az
NSZK, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg részvételével. Az
Európai Gazdasági Közösségből kinövő Európai Unió, amelynek a
fejlődésével e munkában nem kívánunk részletesebben is foglalkozni,
fokozatosan megváltoztatta Európa nyugati felének a politikai arculatát.
(Részletesebben lásd Horváth: Az európai integráció története napról napra,
1945-2002; Urwin: A közös Európa, 1999; Gazdag: Európai integrációs
intézmények, 2002)
A hetvenes éveket a diplomáciatörténet szakértői többnyire a „dé-
tente", vagyis az enyhülés időszakának szokták minősítem, s ennek
annyiban van is alapja, hogy ekkorra kétségkívül enyhült a két
szuperhatalom közötti feszültség. (Kissinger: Diplomácia, 1994) Mindkét
oldal folytatta természetesen a fegyverkezési versenyt, és új
szövetségeseket igyekezett szerezni a harmadik világban, amely a
rivalizálás elsődleges terepévé vált, ám azt is felismerték, hogy a
békés(ebb) egymás mellett élésnek is vannak előnyei. E periódus
„emblematikus" eseménye volt Európában a helsinki konferencia (1973-
1975)] amelyen a nyugati országok a kommunista blokk diktatórikus
rendszereit felszólították az emberi jogok tiszteletben tartására. E
légkörben Washington és Moszkva megállapodott az interkontinentális
rakéták számának korlátozásáról (első és második SALT-szerződés). Az
enyhülés keretébe illeszkedett Brandt nyugatnémet kancellár új
„Ostpolitik-ja, azaz keleti politikája is, amely nyitott az NDK és a többi
szocialista ország irányába. (Németh: Németország története a XX.
században, 2002)
1979-ben azonban ismét fagyossá váltait a kelet-nyugati kapcsolatok,

s kezdetét vette a „második" hidegháború, miután a szovjet vezetés ka-
tonai intervenciót hajtott végre Afganisztánban, A közép-ázsiai ország
Moszkva „Vietnamjává" vált, az intervenció széles körű nemzetközi el-
ítélést váltott ki. 1979 decemberében a NATO úgy döntött, hogy ha az
oroszok nem szerelik le új közép-hatótávolságú SS-20-as rakétáikat kö-
zép-európai vazallusaik területén, Cruise-rakétákat és robotrepülőgé-
peket állítanak hadrendbe a kontinens nyugati felén. A szovjet-amerikai
szembenállás elmérgesedéséhez hozzájárult, hogy 1980-tól a republiká-
nus Ronald Reagan elnök irányította az USA-t, aki a „gonosz birodal-
mának" a megtestesülését látta a Szovjetunióban, és célul tűzte ki, hogy
olyan fegyverkezési versenybe kényszeríti az oroszokat, amelybe gaz-
daságilag végleg beleroppannak.
A kommunista szuperhatalom ekkorra már valóban egyre súlyosabb
belső gazdasági és társadalmi gondokkal küszködött; ezek orvoslására
hirdette meg az 1985-ban pártfőtitkárrá választott Mihail Gorbacsov a
„peresztrojkát", azaz átépítést és a „glasznosztyot", azaz nyilvánosságot.
Gorbocsov „nyitása", liberalizáló irányvonala nemcsak a belpolitikában
éreztette azonnal a hatását, hanem a nemzetközi arénában is: véget
vetett az 1979-ben kezdődött „kis" vagy „második" hidegháborúnak és
megnyitotta az utat a hidegháború teljes befejezése felé. A rossz emlékű
Brezsnyev-doktrína (1968) a múlté lett: ennek alapján a szovjet vezetés
fenntartotta magának az intervenció jogát, ha úgy ítélte meg, hogy a
szocialista berendezkedés veszélybe kerül az érdekszférájához tartozó
országok bármelyikében. Helyére a Sinatra-doktrína lépett: a kelet-
európai országok jogot kaptak arra, hogy „a saját útjukon" haladjanak.
Bár minden bizonnyal maga Gorbacsov sem számított erre, e politika
elvezetett először a szocialista országokat tömörítő Varsói Szerződés
széteséséhez, és a kelet-európai orosz pozíciók elvesztéséhez, végül
pedig magának a Szovjetuniónak a felbomlásához is. A kommunista
világrendszer teljes vereséget szenvedett abban a küzdelemben, amelyet
az általa eleve kudarcra ítéltnek tekintett kapitalista Nyugattal vívott
csaknem fél évszázadon át.
A hidegháború befejeződésének és a Kelet összeroppanásának az oka-
iról mind a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyesek a belső té-
nyezőkre, a kommunista rendszerek gazdasági életképtelenségére és a
politikai berendezkedés alkalmazkodóképességének a hiányára helyezik
a hangsúlyt, mások pedig a Nyugat, főként pedig az Egyesült Államok
egyre növekvő gazdasági és technológiai fölényére és Reagan elnök fegy-

verkezési programjára. A magyarázatnak valószínűleg komplexnek kell
lennie, azaz a belső és a külső tényezők együttes hatását kell középpont-
ba állítania, kitérve annak a vizsgálatára is, hogy milyen hatással járt a
szovjet blokkra nézve a kapitalista világgazdaságból való - részben tu-
datos döntésen, részben kényszerűségen - alapuló kizáródása.
5. térkép. Európa az ezredfordulón

A hidegháború utáni világ (1990-)
Jó néhány kísérletet tettek a nemzetközi kapcsolatok kutatói az elmúlt

másfél évtized eseményeinek az értelmezésére, a mögöttük meghúzódó
trendek kiemelésére is. Melyek is a legfontosabb eseményei és fejlemé-
nyei ennek az időszaknak? (Halliday: The End of the Cold War, 1995)
A bipoláris világrend szétesésével az Egyesült Államok vált az egyet-

len szuperhatalommá, amit sokan a kapitalizmus világméretű győzel-
mével kapcsolnak össze. Az amerikai szupremácia már az 1990-es Öböl-
háborúban, Szaddam Husszein Irakjának a lerohant Kuvaitból való ki-
szorításakor látványosan megmutatkozott, de 2001 szeptember 11., a
New York-i ikertornyok lerombolása azt is jelezte, hogy a világ legerő-
sebb katonai hatalma sem érezheti magát biztonságban a nemzetközi
terrorizmustól. Európában - a francia és brit aggályok ellenére - sor
került Németország újraegyesítésére, s az Európai Unió - az 1992-es
maastrichti egyezmény által kijelölt úton haladva - jelentős lépéseket tett
az integráció elmélyítése érdekében, beleértve ebben a közös valuta, az
euró bevezetését is. A volt szocialista országok csatlakozásával ugyan-
akkor reflektorfénybe kerültek az EU belső gyengeségei, s a továbblépés
dilemmái is.
A kommunizmus kényszerű internacionalizmusától megszabaduló
Kelet-Európában valóságos nemzeti reneszánsz vette kezdetét, ami azon-
ban a soketnikumú Jugoszláviában véres háborúba torkollott. A délszláv
háború az EU külpolitikai mozgásterének nagyfokú korlátozottságát is
megmutatta;, a Milosevics vezette Szerbia koszovói atrocitásait végül
csak Washington katonai beavatkozása állította meg. A Szovjetunió fel-
bomlása nyomán Oroszország súlyos gazdasági, politikai és nem utol-
sósorban morális válságba süllyedt, s el kellett búcsúznia egykori világ-
politikai szerepétől. Ugrásszerű fejlődésen ment viszont keresztül Kína,
amelynek a kommunista vezetése a gazdaság szférájában egyre nagyobb
teret enged a magántulajdonnak. A New York Times publicistája 2000- ben
Kínát a századelő Németországához hasonlította: olyan hatalomnak
látta, amely egyre félelmetesebb gazdasági és katonai erejének a
tudatában a kialakult status quo-t felforgató ambíciókkal lép fel.
Az „első" és a „második" világ szembenállásának a megszűnése, sőt -
részleges - egybeolvadása kérdésessé tette, hogy továbbra is indokolt-e a
„fejlődő országok" alkotta harmadik világról beszélni. A bipoláris rend
végével át kellett gondolni az' „el nem kötelezettség" politikájának a tar-
talmát is. Ami azonban a világgazdaság „perifériájára" szorult, ám az
emberiség nagyobbik felét tömörítő szegény országokat illeti, ezek hely-
zetén nem sokat változtatott a hidegháború vége. Ha csak abban a te-
kintetben nem, hogy az új körülmények között az iparosodott országok
egyik csoportja sem tartotta már fontosnak, hogy különféle segélyek és
támogatások révén igyekezzen megnyerni jóindulatukat. Ezen országok

számára nem sok jót hozott 1989-1990.
Hogy akkor mire számíthatunk a nemzetközi rendszer perspektíváit
illetően? Jóslatokba aligha kell bocsátkoznunk, de e rövid történeti kite-
kintést talán érdemes azzal zárni, hogy az 1990 utáni periódusban -
amiként erre Michael Cox íámutat (International History since, 1989, 2001)
- legalább háromféle vízió körvonalazódott: egy liberális-opti- mista, egy
„realista" s egy radikális.
Az elsőt illetően a klasszikus „alapmű" Francis Fukuyama elhíresült
könyve, amely A történelem vége és az utolsó ember (The End of History and
the Last Man, 1992)) címet kapta. Az amerikai szerző tézise abban
foglalható össze, hogy a kollektivizmust megtestesítő kommunizmus
összeomlásával a politikai ideológiák és rendszerek küzdelme véget ért:
a nyugati liberalizmus visszafordíthatatlan győzelmet aratott.
Az effajta elfogult, a valóságot hihetetlenül leegyszerűsítő optimizmus
természetesen igen gyorsan a realista elemzők céltáblája lett, akik
könnyűszerrel hivatkozhattak olyan eseményekre, mint a délszláv há-
ború vagy a ruandai vérfürdő, a vallási fanatizmus megerősödése vagy
épp a multikulturalizmus feloldhatatlannak tűnő dilemmái. A legbefo-
lyásosabb szerzők egyike John Mearsheimer lett, aki tanulmányának ezt
a beszédes címet adta: Vissza a jövőbe: instabilitás a hidegháborii után (Back
to the Future: Instability after the Cold War). Szerinte a bipolaritásra épülő
hidegháború biztonságosabbá tette a világot 1945 után, befejeződése
viszont az etnikai és vallási ellentétek előtérbe állításával jelentősen
megnövelte a kockázatok és veszélyek számát. Hasonló kö-
vetkeztetésekre jutott Sámuel Huntington is, akinek a civilizációs köte-
lékek szerepével kapcsolatos nézeteit a tankönyv XIII. fejezetében rész-
letesebben is megvizsgáljuk. Még pesszimistább álláspontra helyezkedett
Róbert Kaplan (The Corning Anarchy, 1994): ő a nemzetközi anarchia
bekövetkezését vetítette előre.
Egészen másként értékelte a helyzetet a radikális baloldali gondolko-
dás egyik legismertebb képviselője, a világhírű amerikai nyelvész-pro-
fesszor Noam Chomsky (World Orders, Old and New, 1994). O abból indul
ki, hogy bár a nemzetközi rendszer felszínén végbementek jelentősnek
látszó változások, valójában a lényeg roppant keveset változott. A
nemzetközi politika fő törésvonala továbbra is a gazdag országok
maroknyi csoportja és a harmadik világ szegény államai között húzódik.
Az Egyesült Államok pedig egyáltalán nem a demokrácia terjesztésére és

más - a propagandájában hirdetett - magasztos elvek megvalósítására
törekszik, hanem arra, hogy minden feltételt biztosítson saját expanziója
és a multinacionális vállalatok terjeszkedése számára. Az új világrend
létrejötte tehát nem ad okot az optimizmusra ...
Kulcsfogalmak
dinasztikus elv: a külpolitikai lépések tő mozgatórugója az uralmon levő

dinasztia saját érdeke
nemzeti elv: a külpolitikai lépésüket nem a dinasztia, s nem is vaía- rnelv
társadalmi osztály hanem a nemzet érdekeire kell alapozni
megbékítési politika: az angol és a francia kormányok azon - kudarcot vallott
- irányvonala az 1930-as években, aineíy sorozatos engedmé- nvekkel próbálta
leszerelni Hitler Németországának expanziós törekvc-
dekolonizáció: a gyarmatok függetlenné válásának folyamata a második

világháború utáni időszakban
bipoláris rend: a XX. század második leiének (1945-1990) nemzetközi rendje,
amelynek két centruma volt, ,iz Egyesült Államok és a S/ov-
hidegháború: az Ugyosült Államok és a Szovjetunió viszonya a bipoláris rend

keretei kö/ötr. Egymás ellenségnek tekintése, folyamatos, bár változó
intenzitású feszültség, anélkül azonban, hogy bármelyik fél katonailag is
fellépne a másikkal s/emben
enyhülés: a két szuperhatalom közötti kapcsolatok javulása az 1970-
aiiwiWSiMispwsiíiiMMs
Ellenőrző kérdések:
1. Jellemezze a „klasszikus" nemzetközi rendszert!
2. Milyen előzményei'voltak az első világháború kitörésének?
3. Mikor váltak függetlenné a fontosabb gyarmatok?
4. Mit tartalmazott az ún. Brezsnyev-doktrína?
3. Melyek a hidegháború uráni időszak legfontosabb eseményei?
Vitakérdések:
1. Egyetért-e Hosbaivmnak a „rövid XX. századról" alkotott konccpciő-
2. Mekkora szerepe volt az első világháborút lezáró békeszerződéseknek a

második világháború kirobbanásában;'
3. Vajon az ideológiai gyökerű ellentétek vagy a hatalmi rivaliz;
pontjai játszottak fontosabb szerepet a hidegháborúban?
4. Elkerülhető-e Európa nemzetközi súlyának további gyengülése?
5. Milyen tendenciák érvényesülésére számít az elkövetkező évtizedben?
II.
A tudományág rövid története
29
Ez a fejezet arra törekszik, hogy egészen röviden áttekintést nyújtson az

Olvasónak a nemzetközi kapcsolatok elméletének eddigi fejlődéséről.
Végigkíséri a tudományág történetét születésétől, az első világháború
utáni időszaktól az ezredfordulóig, kiemelve a főbb szakaszokat: az
idealizmus és a liberális internacionalizmus kikristályosodását, a
realizmus színre lépését és dominanciáját, a realizmus tradicionális
módszertanának a megkérdőjelezését a „beha- vioristák" részéről, a nem-
állami szereplőket hangsúlyozó pluralizmus irányzatának a
megjelenését, valamint a „világrendszer-szemlélet" és a „nemzetközi
társadalom" elméleteinek a kialakulását.
Amikor a XIX. század második felében a ma ismert társadalomtudományok

egyre markánsabban specializálódni kezdtek, a „nemzetközi kapcsolatok"
témaköre még nem vált önálló kutatási területté; az idetartozó kérdésekkel
hagyományosan a filozófia, a történelem, vagy épp a jog nézőpontjából
foglalkoztak. A nemzetközi viszonyok tudományos igényű vizsgálata az első
világháború kitörése nyomán kezdődött meg - az 1914 és 1918 közötti vérfürdő
döbbentett rá számos befolyásos gondolkodót, hogy az okok megértéséhez új
szemléletre, a problémák új megközelítésére van szükség. Ekkor ismerték fel:
nélkülözhetetlen, hogy a nemzetközi kapcsolatokat elméleti szinten is
megvizsgálják - annál is inkább, mert világossá vált a számukra, hogy a
háborúért nem kizárólag az egyik vagy másik felet terhelte a felelősség. Vagyis:
maguknak a nemzetközi kapcsolatoknak a rendszerében is volt valami, ami
hozzájárult a tragédiához.
Ahogy a témakör egyik ismert angol kutatója, Chris Brown (Understanding
International Relations, 1997) megállapította: az első világháború végétől kezdve
a nemzetközi kapcsolatok elméletének a fej-
lődése meglehetősen világos mintát mutatott. Mindig volt egy uralkodó

elmélet, amelyet bizonyos rendszerességgel kihívások értek. Ezek a ki-
hívások a „nagy vitákként" vonultak be a tudományág történetébe. Az
említett kutató megítélése szerint 1919 óta három ilyen „nagy vita" zajlott
le: a '30-as évek" második felében és a '40-es években az „utópianizmus"
és a realizmus közötti vita, az 1960-as években és az 1970-es évek első
felében a tradicionalisták és a „behavioristák" közötti metodológiai vita,
az 1980-as és 1990-es években pedig a neorealizmus és a
neoliberalizmus közötti vita. Az alábbiakban először ezeket tekintjük át
röviden, majd a hidegháború befejeződése nyomán született újabb
elméletekkel foglalkozunk.
30 II. A tudományág rövid története
Az idealizmus alapvetése
A nemzetközi kapcsolatok kutatóinak első reakciója a háborúban vég-

hezvitt pusztításra az „idealizmus" volt - s nem is nehéz megértem,
miért. A világháború legfőbb tanulságát széles körben abban látták,
hogy katonai erőszakkal tulajdonképpen semmit sem lehet megoldani -
a közvélemény szemében a háború a vérengzések véget nem érő
sorozatának látszott. Emellett igen sokan érezték úgy hogy ezt a háborút
igazából senki sem akarta, az az események szerencsétlen
egybeesésének a következménye volt - olyasvalami tehát, amit több
bölcsességgel és racionalitással el lehetett volna kerülni. Az idealizmus
irányvonalát számos szerző a „liberális internacionalizmus"
megjelöléssel illette - a Nagy- Britanniában és az Egyesült Államokban
kibontakozott új gondolkodást azért illették összefoglalóan e
megnevezéssel, mert lényegében azzal az igénnyel lépett fel, hogy a
liberális politikai elveket (s az amerikai idealizmus értékeit) alkalmazza
a nemzetközi rendszer „menedzselésében" is. Az idealizmus
legismertebb politikus-képviselője Woodrow Wilson amerikai elnök
volt, aki - nézeteinek összefoglalásaképp - 1918 januárjában meghirdette
a békerendezés alapelveinek szánt „tizennégy pontját". Ezek között
kulcsszerepet kapott a nemzeti önrendelkezés elve, valamint a
Népszövetség gondolatának felkarolása - szerinte a világközösségnek
éppúgy szüksége van egy demokratikus alapon működő kormányzatra,
mint egy nemzeti társadalomnak.
Az idealisták abból indultak tehát ki, hogy ha a világháború félreértések és
hibás döntések sorozatának a következményeként robbant ki, akkor mielőbb
meg kell teremteni azt ,a tudományt - a nemzetközi kapcsolatok elméletét -
amely képes az ilyén veszélyek kiküszöbölésére. E kiindulópontból pedig bel-
és külpolitikai vonatkozásban egyaránt fontos következtetések adódtak. Ami az
előbbit illeti: megfogalmazódott az a kívánság, hogy az autokratikus
rendszereket mindenütt demokráciák váltsák fel - szilárdan hitték ugyanis,
hogy a népek nem akarnak háborút, abba csak militarista vagy autokrata
vezetőik viszik őket bele. Feltételezték, hogy ha minden rendszer liberális-
demokratikus jellegű lenne, akkor többé nem lenne háború. S mivel a
nemzetközi rendszer anarchikus jellegét hibáztatták a világháborúért,
nélkülözhetetlennek tartották, hogy kidolgozzák a nemzetközi kapcsolatok új
rendező elveit. Ehhez új nemzetközi szervezetek is szükségesnek mutatkoztak -
ez vezetett, többek között egy új, központi jellegű intézmény létrehozatalához, a
Népszövetséghez.
A realisták színrelépése
Az 1930-as évek nemzetközi fejleményei azonban sötét árnyékot vetettek erre az

II. A tudományág rövid története ■ 31
optimizmusra. A liberális internacionalizmusnak az a reménye, hogy a
demokratikus országok közvéleményének ereje támaszté- kul fog szolgálni a
Népszövetség számára, illúziónak bizonyult; ahogy a történeti fejezetben láttuk,
a világszervezet gyakorlatilag minden komolyabb nemzetközi válság
kezelésében kudarcot vallott. S ahogy történni szokott, a politikai kudarc a
hátterében meghúzódó ideológiát is maga alá temette. Paradigmaváltás
következett be, amely a „raison d'etat", az államérdek elsőbbségét valló realisták
fellépéséhez és a „tudományos" módszerek alkalmazásának a követeléséhez
vezetett.
A liberális internacionalizmus elméletének a leghatásosabb bírálatát az angol
E. H. Carr fejtette ki az 1939-ben megjelent Húsz év válság (Twenty Years Crisis)
című művében. Carr a liberális internacionalizmust az „utópianizmus"
elnevezéssel illette, és ezzel állította szembe a maga felfogását, amelyet viszont
realizmusként határozott meg. Az idealisták - mutatott rá - „a vágyat a
gondolkodás, az általánosítást a megfigyelés fölé helyezték". Az idealizmus
ezért nem sok érdemlegeset tudott mondani a '30-as évek tényleges nemzetközi
tendenciáiról. Az általa alkalmazott megközelítést Carr három - már
Machiavelli által kifej- tetí _ fo tételre alapozta: 1. a történelmi folyamatok ok-
okozati összefüggésekre vezethetők vissza; 2. a gyakorlat teremti az elméletet és
nem fordítva; 3. nem a moralitás határozza meg a politikát, hanem a politika a
moralitást. A Húsz év válság szerzője szerint a legfontosabb konfliktus a
„gazdagok" („haves") és a nélkülözők" („have-nots") között feszül, s a két
csoportot a világháború győzteseivel és veszteseivel azonosította. A
marxizmussal rokonszenvező Carr úgy látta, a világ egyik meghatározó vonása
az, hogy benne a „szűkösség" uralkodik/s azok, akik rendelkeznek az élet jó
dolgaival, a status quo hívei, a „törvényesség és a rend" politikáját sürgetik, míg
a nélkülözőkben nincs meg ez a tisztelet a fennálló törvények iránt.
Meglehetősen irreális, Carr szóhasználatában „utópikus" dolog tehát azt
feltételezni, hogy a nélkülözőket valahogy rá lehet venni a törvények önkéntes
követésére, a „morális" viselkedésre. Az államoktól egyébként sem várható el a
moralitásnak az a foka, amelyet az emberek egymás között elvárnak - a „kettős
erkölcsi mérce" dilemmája mind a mai napig a nemzetközi kapcsolatok
elméletének egyik nehéz kérdése. Bár Carr elméletét természetesen jó néhány
ponton lehetett bírálni, az általa (is) képviselt realizmus megnyerte az első
„nagy vitát", mivel a világról koherensebb és hitelesebb elemzést kínált az
utópikus eszmékre építő vetélytársánál. (Cox: E. H. Carr: A Critical Appraisal,
2000)
Elmondható tehát, hogy 1945 után a realizmus - a „hatalmi politika modellje"
- vált a nemzetközi kapcsolatok elméletének domináns irányzatává. A legtöbb
gyakorló politikus és diplomata persze mindig is realista nézeteket vallott a
nemzetközi kapcsolatokról, (egy elemző szavaival a realizmus „azt foglalta
össze, amit ők eleve feltételeztek"), ám új fejlemény volt, hogy most már a
tudományos kutatók zöme is csatlakozott hozzájuk. S tulajdonképpen mind a
mai napig a realizmus maradt a nemzetközi kapcsolatok legnagyobb
befolyással bíró elmélete! A XX. század fejleményei sajnálatos módon igazolták
32
ugyanis azt a vélekedést,II. hogy az államközi
A tudományág rövid története kapcsolatokat elsősorban a
hatalomért és az anyagi erőforrásokért vívott küzdelem határozza meg.

A második világháború utáni időszak legtekintélyesebb realistája a hitleri
Németországhói az Egyesült Államokba emigráló Hans Morgenthau volt, aki a
következő címet adta 1948-ban közzétett és világhírűvé váló művének: Politika, a
nemzetek között: küzdelem a hatalomért és a békéért (Politics Arríong Nations: The
Struggle f o r Power and Peace). A Politika a nemzetek között, amely azzal a beszédes
mondattal kezdődik, hogy „Ez a könyv a nemzetközi politika elméletének
megalkotására törekszik", több generáció számára is standard tananyaggá vált, s
máig megkerülhetetlen alapmunkának számít.
Morgenthaunak az volt a meggyőződése, hogy a nemzetközi realitások
megismerésében nem szabad a „kell-szemléletből" kiindulni, vagyis abból, hogy
mit tartanánk ideálisnak, hanem a „van-szemléletet", azaz a tényleges helyzetet
kell alapul venni. A realista politika általa megkülönböztetett „hat alapelve"
közül az első ezért rögtön azt emeli ki, hogy a politikának „objektív törvényei
vannak", amelyek működése szubjektív vágyainktól független. Carr
felfogásával ellentétben ő abból indult ki, hogy az emberi cselekvések
mozgatórugója nem az anyagi javak szűkösségében, hanem a bűnös - öröknek s
megváltoztathatatlannak tekintett - emberi természetben keresendő. Az
embereket az „uralkodási vágy" vezérli. Erre vezethető vissza az államok
agresszivitása, hatalomra törekvése, „szent önzése" is. A nemzetközi viszonyok
természetes állapota e megközelítésben tehát olyan lesz, ahogy Hobbes kifejtette
a Leviatánban: „mindenki harca mindenki ellen". Nincs semmilyen szuverén
hatalom az államok fölött, azok kizárólag önmagukra támaszkodhatnak egy
„önsegélyező" rendszer („self-help system") keretében. E küzdelemben,
amelyben kulcsszerep jut az erőnek és az erőszaknak, Morgenthau az államokat
tekinti a főszereplőknek, ezeket pedig mindig csak a saját érdekeik mozgatják,
nem pedig elvont filozófiai vagy erkölcsi elvek. Az állam érdekei így elsősorban
a hatalom megszerzéséhez és fenntartásához kapcsolódnak. A nemzetközi
politika három kulcsfogalma ezért: nemzeti érdek, hatalom és erőegyensúly Az
államférfiak feladata mindenekelőtt a rájuk bízott közösség túlélésének a
biztosítása - ez a nemzeti érdek minimuma.
Morgenthau munkája egy lényeges módszertani szempontból is különbözött
Carrétól - és sokak szerint épp ebben állt a könyv hatalmas sikerének a titka. A
Politika a nemzetek között ugyanis tudatos kísérletet tett a realizmus elméletének a
rendszerezésére és a „tudományosság" kritériumainak az alkalmazására. Míg a
Húsz év válság tulajdonképpen többféle értelmezésre is alapot ad, addig ez a mű
tele van sémákkal. G-hat elv", „három irányvonal", stb.) Ez tette a munkát
roppant sikeres tankönyvvé, de kétségtelenül azon az áron, hogy leegyszerűsí-
tette a valóságot - és a realista álláspontot. (Gellman: Hans Morgenthau and the
Legacy of Political Realism, 1988)
A módszertani vita
Morgenthau
33 törekvése, hogy
II. általános érvényű
A tudományág törvényszerűségeket keressen és
rövid története
fogalmazzon meg, egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a nemzetközi
kapcsolatok elemzését tudományos alapokra helyezze. Választott módszere
azonban számos jogos kérdést vetett fel, hiszen a politikai folyamatok
bonyolultsága nemigen foglalható össze egyszerű képletekbe. Ráadásul
írásaiban rendre „preskriptív", azaz „előíró" elemek is előbukkantak,
megmondva a döntéshozóknak, hogy adott helyzetben mit is kell tenniük. De
lehet-e választási szabadságról beszélni a „vastörvényszerűségek" ellenében? A
módszertani problémák vezettek el az '50-es évek végére és a '60-as évekre a
második „nagy vitához", amelyben a tradicionalisták (vagyis a nemzetközi
kapcsolatokat a hagyományos kategóriákban leírók) és ellenfeleik, a
„behavioristák" csaptak össze, akik a régi metodológia helyére a legújabb
társadalom- és természettudományi módszereket kívánták állítani. E törekvés
magában foglalta a magatartáskutató tudomány a „behaviorizmus" szociálpszi-
chológiai eredményeinek alkalmazását, a matematikai modellek bevezetését és
az olyan új rendszerelméleti konstrukciókat, mint például Morton Kaplan
„erőegyensúly-modelljei". (System and Process in International Politics, 1957). A
„behavioristák" számára a tudományos minősítésre csak azok a kutatások
számíthattak, amelyek empirikusan megfigyelhető és ellenőrizhető adatokra
támaszkodtak, nem pedig olyasféle a priori előfeltevésekre, mint az emberi
természet morgenthau-i felfogása.
Ennek az éles tudományos küzdelemnek volt azonban egy felettébb sajátos -
paradoxnak is nevezhető - vonása: akik Morgenthaut és követőit támadták, úgy
vélték, hogy az egész - általuk idejétmúltnak mondott - realizmussal szemben
állnak, holott, amint ezt később több szakmabeli világosan ki is mutatta,
valójában csak annak az addigi módszereit bírálták, nem pedig lényegi
előfeltevéseit. John Vasquez A hatalmi politika hatalma című könyvében (The
Power of Power Politics, 1983) rámutat, hogy a „behavioristák", maguk is a
következő három realista elvre alapozták következtetéseiket:
1. a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb szereplői a nemzetállamok;
2. éles különbség van a bel- és a külpolitika között;
3. a nemzetközi kapcsolatok a hatalomról szólnak; így azok a kérdések,
amelyek a hatalmi viszonyokat nem érintik, csekély jelentőségűek.
Az 1960-as évek végére azután ezek a bírálatok heves ellentámadást váltottak
ki a „tradicionalisták", vagy, ahogy akkoriban magukat elnevezték, a
„klasszikus elmélet" híveinek részéről. S bár e küzdelem, amint említettük, nem
vezetett egy minőségileg új paradigma megalkotásához, kétségtelenül
hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok elméletének gazdagodásához: fogalmi
készletének kifinomításához, és a módszertani kérdések fontosságának
felismeréséhez.
A pluralizmus kihívása és a neorealizmus kibontakozása
A34realizmus alapjait a '70-es évek elején
II. A tudományág érte igazi kihívás, a liberalizmus
rövid története
megújulását, a neoliberalizmust előkészítő pluralisták részéről. Ok min-
denekelőtt a realizmusnak azt az alapvető állítását kérdőjelezték meg, miszerint
a nemzetközi politikát érdemben kizárólag az államok alakítják. E fejlemény
hátterében, ahogy Chris Brown joggal rámutat, két folyamat játszott különösen
nagy szerepet: az egyik a nagyhatalmak egymás közötti kapcsolatainak a
módosulásával függött össze („high politics"), a másik pedig a felszínen talán
kevésbé látványos, de még nagyobb jelentőségű társadalmi és gazdasági
változásokkal, („low politics")
Miről is volt szó konkrétabban? A hetvenes évek elejére a szuperhatalmak
közötti feszültség enyhülni kezdett, elvezetve a „détente" folyamatához, s ennek
során megerősödött az a vélekedés, hogy a klasszikus hatalmi politika veszített
korábbi - a hidegháborúban kétségbevonhatatlan - központi jelentőségéből. Ez
időben egybeesett azon jelentős gazdasági változásokkal, amelyek életre hívták
a tevékenységüket glo-
bális szinten megszervező multinacionális cégeket. Az is kiderült, hogy

32 olyan új nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Gazdasági
Közösség már nem egyszerűen csak az azokat létrehozó államok eszközei,
hanem ugyancsak önálló szereplővé váltak. E jelenségeket tudatosította
az a könyv, amelyet Róbert Keohane és Joseph Nye szerkesztett A
transznacionális kapcsolatok és a világpolitika (Transnational Relations and
World Politics) címmel 1971-ben. A tanulmánykötet szerzői hang-
súlyozták: többé már nem lehet feltételezni, hogy mindig az államközi
kapcsolatok a legfontosabbak, hiszen a nem-állami szereplők tevékeny-
sége éppolyan mértékben - ha nem még nagyobb mértékben - érintik és
befolyásolják életünket. Ráadásul az államok egyre kevésbé képesek
ezek hatékony irányítására; valójában még azok az államok sem szíve-
sen próbálkoznak meg ezzel, amelyek elméletileg esetleg képesek lehet-
nének rá, mivel igen kemény ellenállásba ütköznének. A realisták a vilá-
got a „biliárdgolyó-modellben" képzelik el: az államok ebben úgy visel-
kednek, mint a biliárdgolyók, azaz összeütköznek, de eközben csak kí-
vülről érintkeznek egymással, belső viszonyaik változatlanok maradok.
A pluralizmus viszont sokkal inkább hajlik egy olyan szemléletre, amely
az ún. pókháló-modellel írható le: ebben az államhatárokat valósággal
elmossák az érintkezések szálainak milliói, leértékelve a kormányzati
dimenzió szerepét.
A tudományág történetével foglalkozók többsége egyetért abban,
hogy a hetvenes évek második felében már úgy tűnt, a komplexebb lá-
tásmódot ígérő pluralizmus egyre inkább háttérbe szorítja a tradicioná-
lis realizmust a nemzetközi kapcsolatok kutatásában. A kihívásra adott
válaszként azonban kibontakozott a neorealizmus ellentámadása; ez két
vonatkozásban is finomította és árnyalta a régi típusú realizmus érv-
35 rendszerét. EgyrésztII.Morgenthaunál lényegesen több figyelmet fordított
A tudományág rövid története
a gazdasági tényezők jelentőségére, másrészt pedig az egyes államok

szerepét sokkal jobban „beágyazta" a nemzetközi rendszer egészébe. Az
előbbi vonatkozásában érdemes kiemelni a neorealista Róbert Gilpin
könyvét, amely A nemzetközi kapcsolatok politikai gazdaságtana címet kapta
(The Political Economy of International Relations, 1989), az utóbbiéban
pedig Kenneth Waltz munkáját, A nemzetközi politika elméletét (Theory of
International Politics), amely 1979-ben jelent meg.
Waltz a nemzetközi rendszer szerkezetének elemzését állította kö-
zéppontba, s ezzel a „strukturális realizmus" megalapozójává vált - azon
irányzaté, amelynek szellemi gyökereit sokan a görög Thuküdidesznél
keresik, aki a peloponnézoszi háború történetének feldolgozásában meg-
győzően dokumentálta a poliszok anarchikus rendszerének elkerülhe-
tetlen következményeit. Morgenthau felfogásával ellentétben Waltz nem
is törekedett arra, hogy a nemzetközi élet minden jelenségére kiterjedő
sémákat állítson fel: teóriájának érvényességi körét eleve a nemzetközi
rendszerre korlátozta. Ennek elméletileg kétféle változatát tartotta el-
képzelhetőnek: a hierarchikust és az anarchikust. Az előbbiben külön-
böző jellegű egységeket szerveznek egy hatalmi központ alá, míg az
utóbbiban az egymáshoz természetükben hasonlító egységek működnek
együtt. A jelenlegi nemzetközi rendszer régóta anarchikus, s ez csak
akkor változna meg, ha valamilyen globális világ-kormányzatot hozná-
nak létre, amit persze ő sem sorolt a reális perspektívák közé. A plura-
listák által hangsúlyozott változások meglétét nem tagadta, de ezeket
nem tartotta olyan jelentőségűeknek, hogy a rendszer jellegét alapvetően
megváltoztassák.
Milyen következmények adódnak a nemzetközi rendszer anarchikus -
voltából? Az anarchia minden államot egy súlyos biztonsági dilemma elé állít,
nevezetesen az elé, hogy oly módon kell erősítenie saját biztonságát, hogy
közben ne növelje a rendszert alkotó többi állam félelmét. Ha ugyanis erősödik a
saját biztonsága, csökken a többiek biztonságérzete. E dilemma nehezen oldható
fel, így az anarchia még akkor is háborúba hajszolhat országokat, ha azok
vezetői inkább békepártiak. Ilyen körülmények között a biztonság csak az
„önsegély" („self-help") révén érhető el, hiszen míg a belpolitikában a polgárok
számíthatnak az állam védelmére, az anarchikus rendszerben senkihez sem lehet
fordulni az erőszak alkalmazásának megakadályozásáért.
Hogy a bizalom hiányára épülő rendszer milyen diszfunkcionális kö-
vetkezményekkel járhat, annak illusztrálására Waltz egy másik művében, Az
ember, az állam és a háborúban (Man, the State and War) felidézi Rousseau történetét
a szarvasvadászatról. Eszerint öt éhező ember megállapodik, hogy közösen
elfognak egy szarvast; az állat egyötöde valamennyiüknek elég lenne. A
vadászat közben azonban feltűnik egy nyúl, s egyikük azonnal el is fogja: ezzel a
saját éhségét csillapítja, de így a szarvas elmenekül s a többiek élelem nélkül
maradnak. A nemzetközi nolitikában - fogalmazódik meg a következtetés - az
egyéni önérdek logikája ütközik a javak kollektív biztosításának lehetőségeivel.
36A problémák tehát - s ez Waltz érvelésének
II. A tudományág a lényege - elsődlegesen magára a
rövid története
rendszer struktúrájára vezethetők vissza, nem pedig alkotóelemeinek a vonásaira,

szempontjaira és értékrendjére; A nemzetközi politika elmélete nem is hivatkozik
az emberi természetre. A nemzetközi kapcsolatokat ezért csak a nemzetközi
rendszer egészére tekintve tudjuk Waltz szerint igazán megmagyarázni. Ha nem
így gondolkodunk mutat rá a szerző, s a rendszert csak egységeiből próbálnánk
megérteni, nem tudnánk megérteni, hogy a működése miért mutat állandó
vonásokat akkor is, ha komponensei időközben megváltoznak. A „strukturális
realizmus" tehát a nemzetközi rendszer specifikus vonásait szinte függetleníti
alkotóelemeitől, és vezérlő elveként az erőegyensúlyra való törekvést jelöli meg.
A „nemzetközi társadalom" koncepciója
A nemzetközi kapcsolatokra összpontosító kutatások főáramán, vagyis az

amerikain kívül született az az érdekes kezdeményezés, amely a „nemzetközi
társadalom" („international sodety") elnevezést kapta. Ennek eszméjét főként
néhány nagy-britanniai kutató dolgozta ki a hetvenes évek végén, elsősorban az
ausztráliai születésű, de a szigetországban letelepedett Hedley Bull. (Velük
kapcsolatban szokta a szakirodalom az „angol iskolát" emlegetni.) Mit takar ez
a koncepció?
Először is azt érdemes kiemelnünk, hogy ez az irányzat az „államok
társadalmát" állítja középpontba, vagyis a vizsgálódást az államokra, nem pedig
az állam-alatti és az állam-feletti (szupranacionális) szintekre összpontosítja. Az
államközpontúság önmagában persze még nem új fejlemény, hiszen - láttuk - a
klasszikus realisták is ezt vallották, ám az angol iskola megközelítésében ennél
többről is szó van: az egymással kapcsolatban álló államok nem csak egy
funkcionális szálakkal összefűzött rendszert alkotnak, hanem egy társadalmat
is, melyben bizonyos közös normák érvényesülnek. E koncepció hívei tehát,
amint azt Chris Brown is hangsúlyozza, különbséget tesznek a nemzetközi
rendszer és a „nemzetközi társadalom" között: míg az előbbi csak bizonyos
kapcso- , I] A tudományág rövid története j
4U ----- _____ ------ ----- -- ------------------------------------------------------------
--------- |
latokat és interakciókat tételez fel, az utóbbi már kölcsönös kötelezett-| ségek
vállalását is jelenti, E felfogásban - a realisták meggyőződésétől
eltérően - az államok nem minden áron törekednek érdekeik érvényesí- £
tésére, ha ugyanis így járnának el, azzal a nemzetközi társadalom egé- '(
szét _ s benne saját magukat is — veszélyeztetnék. A „nemzetközi társa- t
dalom" sem mentes ugyan az anarchiától, ám az államok elfogadják ésl többé-
kevésbé tiszteletben tartják a stabilitás minimumát garantáló nor-
mákat. Ezzel összefüggésben Bull és az angol iskola más képviselői nagy ?
hangsúlyt fordítanak a morális döntéseknek a külpolitikában játszott '
szerepére.
A világrendszer-elmélet
A37realista és a liberális-idealista megközelítéseket

II. A tudományág rövid története egyaránt elutasította az
Immánuel Wallerstein nevéhez kapcsolható, és a globális egyenlőtlenségek
magyarázatára vállalkozó világrendszer-elmélet. A neomarxis- ta
Wallerstein abból indul ki (A világgazdasági rendszer kialakulása, 1983), hogy
a nemzetközi viszonyok elemzése kapcsán nem lehet a nemzetállamot
alapegységnek tekinteni, e szerepet ugyanis maga a világrendszer tölti be.
Szerinte történelmileg a világrendszer két domináns formája alakult ki: a
világbirodalom és a világgazdaság. A kettő közötti különbség leginkább
abban ragadható meg, hogy milyen keretben születnek meg az erőforrások
elosztására vonatkozó döntések: a világbirodalomban ez egy
központosított politikai szervezet kezében összpontosul, míg a
világgazdaságban nincs egyetlen politikai központ; hatalmi központok
versengenek egymással s a javakat a piaci mechanizmuson keresztül oszt-
ják el.
A XVI. században, a nagy földrajzi felfedezések korában megszülető
modern kapitalizmus hozta létre azt a világgazdaságot, amely mára a
földgolyó egészét átfogja. A világgazdaság nem esik tehát egybe egy
politikai struktúrával, s túllép az állami szerveződések határain: cent-
rumból, perifériából és félperifériából áll. A centrumot a gazdaságilag
domináns nyugati államok alkotják, míg a perifériát az előbbiektől gaz-
daságilag függő, elmaradott, elsősorban a harmadik világhoz tartozó
országok; a köztes pozíciót elfoglaló államok sorolhatók a félperifériához.
A centrum-periféria fogalompárt már Wallersteint megelőzően kidol-
gozták a különböző „függőségi elméletek", de a világrendszer-elmélet-
ben e térbeli disztinkció egyúttal egy markáns osztály-jellegfí tartalmat
is kap a gazdag és a szegény országok szembenállásaként. Egyesek gaz-
dagsága és mások szegénysége között ugyanis Wallerstein dialektikus
kapcsolatot tételez fel: a centrum jóléte a lehető legszorosabban össze-
függ a periféria elmaradottságával, mert onnan folyamatosan értéktöbb-
letet von el. Ebből pedig az is következik a számára, hogy a centrumot
alkotó fejlett nyugati országok valójában - retorikájukkal ellentétben -
nem is igazán érdekeltek a periféria felzárkóztatásában. Ebben a megkö-
zelítésben igen csekély szerep jut a realisták által előtérbe állított nem-
zetállamoknak és az idealisták által hangsúlyozott fennkölt eszméknek:
az igazi mozgatórugókat a felhalmozásban érdekelt tőke mozgatja.
(Skocpol: Wallerstein's World Capitalist System, 1977}
A neorealizmus és a neoliberalizmus az ezredfordulón
Több neves kutató is megfogalmazta a kérdést: vajon van-e jövője a nagy

múltra visszatekintő realista látásmódnak a XXI. században? Az igennel
válaszolók rámutatnak: a neorealisták igen könnyen tudják értelmezni a
globalizáció jelenségeit is az olyan klasszikus realista fogalmak segítsé-
gével mint a hegemónia, a kontroll és az erőegyensúly. Ok továbbra is
38 II. A tudományág rövid története
azt tartják, hogy bár a globalizáció számos tekintetben korlátozza az
államok szuverenitását, a nemzetközi politika még mindig elsősorban
államok közötti politika. Különös figyelmet fordítanak a globalizáció
egyenetlenségeiből fakadó konfliktusforrásokra. Ervelésükben hangsú-
lyozzák: az olyan események, mint a '90-es évek véres délszláv háborúja
vagy az Irakkal kapcsolatos fejlemények arra figyelmeztetik a nemzet-
közi kapcsolatok kutatóit, hogy súlyos tévedés lenne „leírni" a realiz-
must. Sőt, többen is azon a véleményen vannak, hogy a XXI. század (is)
a realista eszmék százada lesz ...
Ami a neoliberalizmus híveit illeti, ők a '90-es években az ún. demok-
ratikus béke téziséből indultak ki, vagyis abból az előfeltevésből, hogy a
demokratikus berendezkedésű államok egymás ellen nem alkalmaznak
erőszakot. E megközelítés elvi alapjait az előző fejezetben már említett
Fukuyama fektette le, aki azt állította, hogy a liberalizmus eszméinek
szétterjedése minden régi problémát megold. Vagyis a nemzetközi kö-
zösség csak jól jár, ha minél, több ország amerikanizálódik. S a szabad
piacban hívő neoliberálisok arról is meg vannak győződve, hogy a kor-
mányoknak nem lenne szabad akadályozniuk a globalizációt: az intéz-
ményeknek a világpiac szabadságát kellene garantálniuk.
A neoidealisták - elfogadva a legtöbb liberális elvet - némiképp más-
hová helyezik a hangsúlyokat: szerintük a nem-liberális államok libera-
lizálása önmagában még nem elégséges feltétele a kívánatos világrend
kialakításának, ehhez magukat a nemzetközi intézményeket is sokkal
demokratikusabbá kell tenni. Fontosnak tartják, hogy a globális társa-
dalmi mozgalmak képviselőit is bevonják a világpolitikát érintő dönté-
sekbe, s ők a globalizáció folyamatát is kritikusabban ítélik meg a liberá-
lis internacionalizmus híveinél: nagyobb társadalmi részvételt igényel-
nek. A neves politológus, Dávid Held azon a véleményen van
(Democracy and the Global Order, 1995), hogy a „vesztfáliai modellt" a
„demokrácia kozmopolita modelljével" kell felváltam, amely egyrészt
sokkal nagyobb súlyt biztosít az olyan integrációs szervezeteknek, mint
például az Európai Unió, másrészt az emberi jogokkal kapcsolatos
nyugati elvárásokat univerzális érvényűvé teszi. Egészében véve
azonban kétségtelenül elmondható, hogy azok az eufórikus remények,
amelyeket a liberális gondolkodás a hidegháború végéhez, 1989-1990-
hez fűzött, mára jobbára szertefoszlottak, s e körülmény az idealista
eszmék értékét és népszerűségét is csökkentette.
Kulcsfogalmak
idealizmus: az a fölfogás, amely az elvont filozófiai és morális értékeknek domináns szerepet

tulajdonít a nemzetközi kapcsolatokban
liberális internacionalizmus: a liberalizmus politikai értékeinek a nemzetközi kapcsolatban
vató alkalmaza'sa; eszerint a nemzetközi politika spontán rendjét az antidemokratikus államok
és politikusok torzítják el
realizmus: az a felfogás, hogv a nemzetközi politikát gy. kizárólag az egyes államok saját
39 hatalmi és gazdasági érdekei II. A tudományág
irányítják, rövid története
a nemzetközi kapcsolatok tősz.ercplői pedig az
államok
önsegély: egvetien állam sem támaszkodhat másokra, csak saját magára, hi.-zen a nemzetközi
rendszer az anarchiára, nem pedig a bizalomra
világrendszer-szemlélet: Wallerstein marxista gyökerű koncepciója arról, hogy a nemzetközi

kapcsolatokat a világgazdaság centrumát alkotó fejlett nyugati országok uralják, amelyek
ellenérdekeltek a vagyis a harmadik világ felzárkózásában
1. Mikor kezdődött meg a nemzetközi kapcsolatok tudományos igényű
2. Hasonlítsa össze í;. H. Carr és I I. Morgenthau nézeteit!

3. Foglalja össze röviden a világrendszer-elmélet lényegét:
4. Mit takar a „nemzetközi társadalom" fogalma?
5. Jellemezze a ncorcalizniust és a neoliberalizmust!
1. Többet tudunk-e ma vajon a nemzetközi kapcsolatok lényeg

az az athéni polgár, aki 'Fhuküdidesz könyvét olvasta a peloponnézoszi
2. Vajon mit tükröz a nemzetközi kapcsolatok története: az idealizmus elveinek, vagya

realizmus szempontjainak, a hatalomra való törekvésnek az érvényesülését ?
3. Vajon a nemzetközi kapcsolatokban békésebbek-e a demokráciák mint a nem-
demokratikus, auturitárius rendszerek?
4. Milyen érvek szólnak Wallerstein világrendszer-elméletének igazsága mellett és ellen?
5. Milyen hatással lesz vajon a globalizáció a (neo)realista és a (neojliberális szemléletre?
III.
A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A
nemzetközi rendszer
Ez a fejezet először a nemzetközi kapcsolatok fogalmának lehetséges

megközelítéseivel kívánja megismertetni az Olvasót, majd azzal a
kérdéssel foglalkozik, hogy e kapcsolatok elméletileg milyen
szinteken elemezhetők. Ezt követően a nemzetközi rendszer fogalmát
tárgyalja, s két neves kutató rendszer-tipológiáját tárja az Olvasó elé,
utalva arra, hogy milyen szempontok alapján képzelhető el a
nemzetközi rendszerek csoportosítása.
Mivel ez a munka a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásába kíván

bevezetést nyújtani, a legelső feladatunk az, hogy kísérletet tegyünk a
„nemzetközi kapcsolatok" (international relations) fogalmának meg-
határozására. E feladat azonban nem egyszerű; olyannyira nem, hogy szinte
annak a bírónak a dilemmájára emlékeztet, aki egy „közszemérem" elleni
sértés ügyében indított perben így nyilatkozott: „Nem tudom

megfogalmazni, de felismerem, ha látom." A vonatkozó szakirodalom
áttekintéséből egyértelműen kitűnik, hogy számos megközelítés képzelhető
el. Ezért ha az Olvasó olyan alapfogalmak értelmezését illetően, mint a
külpolitika, a nemzetközi politika és a nemzetközi kapcsolatok, némiképp
zavarban van, nem áll egyedül: ezt a témakör számos kutatója is elmondhatja
magáról...
A nemzetközi kapcsolatok lehetséges értelmezései

Egyesek számára a nemzetközi kapcsolatok az államok közötti politikai
kapcsolatokat jelentik, s ezért elsősorban a háború és a béke, a konfliktus és
az együttműködés kérdései adják a tartalmát. Aligha kétséges, hogy még
manapság is a fogalomnak ez a hagyományos megközelítése a legnépszerűbb, s
a politika gyakorlói és elemzői többnyire maguk is ezt az értelmezést
fogadják el: E felfogásban a releváns egység az állam, nem pe<% a nemzet, s
bár a „nemzetközi" jelző a nemzetekre utal, a nemzetközi kapcsolatok
vonatkozásában a kulcstényező az államiságnak (nem pedig a nemzeti
jellegnek) a birtoklása. (így például, Chris Brown példájával élve, az Egyesült
Királyság jobban beleillik a nemzetközi kapcsolatokról alkotott
konvencionális fogalomba, mint Skócia, noha az utóbbi egyértelműbben
„nemzet", mint az Egyesült Királyság.)
Hogy mi teszi az államot képessé arra, hogy önállóan lépjen fel a nemzetközi
színtéren? A szuverenitás, vagyis a meghatározott terület feletti főhatalom
birtoklása: nincs olyan magasabb szintű testület, amely utasításokat adhatna
neki. Ebből pedig az is következik, hogy a nemzetközi kapcsolatok
hagyományos felfogása szerint az államok közötti kap csolatokat az anarchia
jellemzi, ami persze nem feltétlenül jelenti a káoszt, hanem „csak" egy olyan
formalizált központi döntési mechanizmus hiányát, amely az egyes
államokon belül létezik. Vagyis a nemzetközi viszonyokban nincs olyan
joghatóság, amely kötelező érvénnyel dönthetne a felmerülő vitás
kérdésekben. Mivel pedig ilyen körülmények között az államok csak
önmagukra támaszkodhatnak, azaz egy „önsegélyező" rendszerben
kénytelenek élni, a legnagyobb jelentőséget szükségszerűen a biztonsággal
összefüggő kérdések kapják.
Mások a nemzetközi kapcsolatokat elsődlegesen a határokon átlépő
tranzakciókkal azonosítják; ők azzal érvelnek, hogy az erőszak valójában
111. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 41
nem játszik akkora szerepet a nemzetközi kapcsolatokban, mint ahogy azt a

hagyományos leírások érzékeltetik, viszont a határokon keresztül naponta
tranzakciók tömege zajlik le, emberek, javak és eszmék áramlásának
formájában. (És arra is emlékeztetnek, hogy valójában az állam soha nem volt
a nemzetközi kapcsolatok kizárólagos szereplője, még a nemzetállamokra
épülő „vesztfáliai rendszer" fénykorában sem ...) Szerintük a nemzetközi
kapcsolatok megjelölésére ezért a legalkalmasabb a „transznacionális
kapcsolatok" kifejezés (transnational relations) lenne. Az államok e
megközelítésben is megőrizhetik kiemelkedő szerepüket, ám, ahogy a már
idézett Brown hangsúlyozza, e definíció alapján ez inkább egy pragmatikus
megállapítás, semmint egy elvi kérdés. Az államok azonban itt már
semmiképp sem tekinthetők a nemzetközi kapcsolatok kizárólagos
aktorainak; John Herz fogalmazásában az államok külső kemény burka
felrepedt és létrejöttek az ún. transznacionális szervezetek.
Megint mások a nemzetközi kapcsolatok értelmezésében az ún. vi-
lágtársadalom - megközelítésnek adják az elsőbbséget, figyelmüket a
globalizáció folyamatának a következményeire összpontosítva. A „vi-
lágtársadalom" teoretikusai nem gondolják, hogy a hagyományos nem-
zetállami keretre különösebb szükség lenne a jövőben, vizsgálódásuk
fókuszába helyette a globális termelési és pénzügyi rendszert és a globális
kommunikációs hálózatot állítják. Ezen irányzat szerint a nemzetközi
kapcsolatokat nem lehet a nemzeti társadalmak szintjéből kiindulva
értelmezni, sőt a posztmodern korban a nemzetállamok kifejezetten
diszfunkcionálissá válnak. E megközelítésben, amelyben a hatalom elveszíti
centrális helyét, a nemzetközi kapcsolatok elsősorban a társadalomközi
érintkezéseket jelentik, amelyek fontossága folyamatosan nő az államköziek
rovására.
K. J. Holsti a nemzetközi kapcsolatok fogalmának meghatározását a
külpolitika, a nemzetközi politika és nemzetközi kapcsolatok szabatos
elhatárolásával oldja meg - álláspontja igen logikus, ezért érdemes meg-
ismerkedni vele (International Politics, 1992). Kiindulásképp megállapítja,
hogy a nemzetközi kérdésekkel foglalkozó tanulmányok többsége valójában
külpolitikai jellegű, vagyis azzal foglalkozik, hogy egy ország vagy ország-
csoport érdekeit, erőforrásait és cselekedeteit elemezze.: Mikortól válik a
„külpolitika" (foreign policy) „nemzetközi politikává" (international
politics)? A meglehetősen elméleti határvonalat ott húzhatjuk meg, hogy az
előbbi esetében a hangsúly egy adott állam politikai céljaira és lépéseire
kerül, míg az utóbbiban a két vagy több állam közötti interakciókra. Ennek
alapján az a kutató, aki azt vizsgálja, hogy egy adott állam miként viszonyul -
belpolitikájával összefüggésben - külső környezetéhez, elsődlegesen a
külpolitikára irányítja a figyelmét, aki viszont azzal foglalkozik, hogy e
cselekedetek milyen nemzetközi reakciókhoz vezetnek, a nemzetközi
politikát állítja előtérbe. E megközelítésben a nemzetközi kapcsolatok
fogalma a nemzetközi politikánál tágabbjelentésű, ugyanis magában foglal
minden olyan kapcsolatot, amely az egyes országok között létrejön, akár
kormányközi (azaz szűkebben politikai) jellegűek azok, akár nem. A
nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása ily módon az egyes államok
külpolitikájának az elemzését épp-
Úgy magában foglalja, mint a nemzetközi gazdasági együttműködés ala-
kulásának, vagy épp a turizmusnak és a kommunikációnak a vizsgálatát.
A fentebb mondottak fényében a nemzetközi kapcsolatok szereplői
között végbemenő interakciók főbb lehetséges típusait a következő egy-
szerű ábrával szemléltethetjük:
Az elemzés szintjei
A nemzetközi kapcsolatok mibenlétének a kérdése igen nehezen

választható el attól a dilemmától, amellyel a kutatók már régóta
szembesültek, s ez az „elemzés szintjeinek" a kérdése. Nem evidens
ugyanis, hogy valójában mit is tekintsünk vizsgálódásunk
alapegységének. E nehéz problémára Dávid Singer már az előző

évszázad hatvanas éveiben felhívta a figyelmet (The Level-of-Analysís
Problem in International Relations, 1961): vajon az államok magatartásával
magyarázzuk-e a nemzetközi rendszer működését, vagy fordítva, az
utóbbival magyarázzuk az egyes államok viselkedését? A két
megközelítés Waltz nyomán a nemzetközi kapcsolatok kutatásában a
„redukcionista" és a „rendszer-szemléletű" jelzőket kapta. Az előbbi
abból indul ki, hogy ha - a természettudományok mintájára - kisebb és
kisebb egységekre bontjuk kutatásunk tárgyát, akkor egyre jobban
megértjük, míg az utóbbi abból, hogy az
egész valójában több mint részeinek összessége, a részekből tehát nem érthető
meg az egész. De az említett két szint mellett egy harmadik indokoltsága
mellett is lehet érvelni, nevezetesen az individuális szint mellett - s a
szakirodalom legalább ezt a hármat meg is szokta különböztetni. Vagyis az
érdeklődésünket összpontosíthatjuk a döntéshozók konkrét személyeire,
előtérbe állíthatjuk az államot, de vélhetjük úgy is, hogy legfontosabb
feladatunk magának az állami és nem-állami szereplőket egyaránt magába
foglaló nemzetközi rendszernek a vizsgálata.
így például az erőegyensúly klasszikus elmélete az államok viselke-
désének a magyarázatát magából a nemzetközi rendszerből kívánja le-
vezetni, azt állítva, hogy az államok mindig koalíciókat és ellenkoalíciókat
fognak létrehozni a hegemónia veszélyének az elhárítására. E felfogásban az
államok lépéseinek vizsgálatában nem jut hely az egyes országokon belüli
tényezők figyelembevételének. (Maga Waltz, aki e három szintet elsőként
körvonalazta, egyértelműen a rendszernek adta az elsőbbséget.) De egészen
más kép rajzolódik ki, ha ezekre fordítjuk figyelmünket: könnyen kiderülhet,
hogy a különféle diplomáciai és katonai lépések mögött valójában
belpolitikai, gazdasági vagy épp ideológiai szempontok állnak. Ám amellett
is lehet érvelni, hogy amikor az államok cselekedeteiről beszélünk, valójában
azokra a döntéshozókra gondolunk, akik a külpolitikai cselekvés céljait és
eszközeit meghatározzák. Velük kapcsolatban vizsgálni kell egyrészt azokat
az általános lélektani tényezőket, amelyek relevánsak lehetnek a nemzetközi
kapcsolatok alakítása szempontjából, másrészt pedig azt, hogy az emberek
miként cselekednek szervezeti keretekben („humans-in-organizations"),
milyen speciális csoportlélektani és csoportdinamikai szempontok játszanak
közre a döntéshozatalban. (Ez a „groupthink", a „csoportos gondolkodás"
jelensége.) Ezzel összefüggésben néhány szerző - köztük Hollis és Smith - az
individuális és az állami szint közé egy külön bürokratikus szintet is beiktat.
(Hollis-Smith: Explaining and Understanding International Relations, 1991) így a
következő négy lehetséges elemzési szintet kapjuk:
(Forrás: Hollis-Smith: Explaining International Relations, 9, (kisebb módosítással)
Hogy melyik megközelítés a leghasznosabb ? Igazából nincs egyértelmű

fontossági rangsor, a lényeg az, hogy mire keressük a választ. A elemzési
egységek mindegyikére szükség lehet, külön-külön önmagában tehát egyik
sem elegendő.
Az elemzés formái és módszerei
A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása során a tények leírásának és az

oksági magyarázat alkalmazásának egyaránt megvan a maga helye és
indokoltsága. Láttuk, hogy a „tradicionalistákat" bíráló „behavioristák" az
1960-as években nagy hangsúlyt fordítottak a szigorúan tudományos módszerek
bevezetésére, egészében véve azonban bátran elmondható, hogy a
nemzetközi kapcsolatok kutatásában a természettudományokban elvárható
pontosságot nem kérhetjük számon, vagyis nem jelenthetjük ki, hogy ez vagy
az a tényező törvényszerűen ehhez vagy ahhoz a külpolitikai
következményhez fog vezetni. Más kérdés, hogy a gondos megfigyelés és

elemzés alapján a valószínűségre alapozódó tendenciákat viszont jelezni
lehet. A második világháború előtti szakirodalommal ellentétben a modern
munkák általában tartózkodnak a „preskriptív", azaz „előíró"
megállapításoktól, teljes mértékben azonban nem lehet - s nem is kell -
száműzni ezeket sem. így például az Észak és a Dél közötti súlyos
egyenlőtlenségek elemzése során nem csak a tények „leíró" számbavétele és
az oksági magyarázat megkísérlése tekinthető természetesnek, hanem egy
olyan - normatív tartalmú - álláspont elfoglalása is, amely ezt
méltánytalannak tartja. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó művekben
tehát a döntéshozók nem találnak bizonyos szituációkra szóló kész
„recepteket", olyan ismeretekre azonban szert tehetnek, amelyek érdemben
segíthetnek a megalapozott döntések meghozatalában.
A nemzetközi rendszer fogalma és típusai
Mit nevezünk nemzetközi rendszernek? Nem törekedve egy egyetemes

érvényű tudományos definícióra, gyakorlati szempontból azt mondhatjuk,
hogy a nemzetközi rendszer független politikai egységek olyan együttese,
amelynek tagjai meglehetősen nagy gyakorisággal és részben szabályozott,
részben a szokásokon alapuló eljárások alapján működnek együtt. Milyen
szempontok alapján lehet egy nemzetközi rendszert jellemezni? Igen sokféle
kritérium alkalmazható — se tankönyv e tekintetben sem törekszik a
teljességre. Az alábbiakban először Holsti kutatásai alapján adunk választ e
kérdésre, majd Rourke elemzését (International Politics, 1991) foglaljuk össze.
Holsti szerint bármely történelmi rendszer öt aspektusból elemezhető.
Melyek ezek?
Először is a rendszer határait kell kijelölni, hiszen bármely nemzetközi
rendszernek világosan felismerhető határai vannak földrajzi, kulturális és
politikai tekintetben egyaránt. E határokon túl a rendszert alkotó politikai
egységeknek a cselekedetei és tranzakciói már nem gyakorolnak semmilyen
hatást a környezetre, és ez fordítva is igaz: e határokon túl a környezetben
végbemenő változások már nincsenek hatással a rendszer alkotóegységeire.
A második elemzési kritériumként az emelhető ki, hogy számba kell venni
azon egységek sajátos vonásait, amelyek interakciói a rendszert alkotják. E
vonatkozásban vizsgálni kell a politikai egységek kormányzati típusait, s
azon módszereket, ahogyan erőforrásaikat mobilizálják külpolitikai céljaik

elérése érdekében.
Harmadszor, bármely nemzetközi rendszernek jól meghatározható
szerkezete van, a benne érvényesülő hatalomnak és befolyásnak egy jellegzetes
konfigurációja, az alá- és fölérendeltségi viszonyoknak egy tipikus formája.
Egy rendszer struktúráját jellemezheti például az, hogy a hatalom egyetlen
egységnél összpontosul s ez az egység uralja a többieket is, de az is adódhat,
hogy a hatalom viszonylag egyenletesen oszlik meg nagyszámú egység
között, s egyikük sem képes arra, hogy huzamosabb ideig a többieket uralja.
Lehet a rendszer struktúrája poláris vagy multipoláris, vagyis olyan, hogy
kettő vagy annál több antagonisztikus blokk áll egymással szemben,
mindegyiknek az élén egy-egy különlegesen erős állammal. A struktúrára
vonatkozó elemzés megkívánja azt is, hogy megvizsgáljuk az egyes
rendszereken belüli stratifikációt (rétegződést), s azt, hogy melyek az adott
rendszer főbb alrendszerei.
Negyedszer bármely rendszert elemezni lehet azon interakciók leg-
gyakoribb formái alapján is, amelyek a rendszert alkotó egységek között
történnek, a diplomáciától a kereskedelmi kapcsolatokig mindent beleértve.
Végül, ötödször, elemezni kell azon - részben nyíltan megfogalmazott,
részben hallgatólagosan elfogadott - szabályokat és szokásokat, amelyek a
fentebb említett interakciókat egy adott rendszerben irányítják. Az
elemzésnek ki kell terjednie a konfliktusok kezelésére hivatott technikákra és
intézményekre is.
Ha összehasonlítjuk a történelemben megismert rendszereket, lehet-
ségesnek tűnik, hogy tipológiákat alkossunk. De mely kritériumokat
használjuk a rendszerek megkülönböztetésére? A leginkább használható
kritériumnak az egyes rendszerek struktúrája tűnik, a hatalom, a befolyás, és
a dominancia kikristályosodott mintázata. Ha pedig ezt tekintjük a
differenciálás alapjának, akkor a nemzetközi rendszerek következő öt
alaptípusának a modelljei vázolhatok fel Holsti szerint:
1. hierarchikus
2. diffúz
3. diffúz-blokk
4. poláris
5. multipoláris
Hogyan jellemzi ezeket az amerikai szerző?
Az első rendszer-típusban a hatalom és a befolyás egyetlen egységnél

koncentrálódik: ennek megvan a hatalma ahhoz, hogy fenntartsa a rendet és
a stabilitást a rendszeren belül és megbüntesse a rakoncátlan egységeket, ha
azok szembefordulnak vele. A rendszeren belüli kapcsolattartás és
kommunikáció ugyancsak a hierarchikus elvet követi. Azaz: az interakciókra
és a kommunikációra elsősorban a központi egység és a neki alárendelt
egységek között kerül sor, a hierarchia legalján levő egységek általában csak
egy közvetítő egység segítségével kommunikálnak a domináns hatalommal.
Szövetségek elvileg nem létezhetnek, mert minden hatalom felülről lefelé
ered. Ha azonban a rendszeren belül kezdetét veszi a dezintegráció
folyamata, akkor az ambiciózus alárendelt egységek titokban
szervezkedhetnek egymással annak érdekében, hogy kihívást intézzenek a
központi hatalommal szemben.
A hierarchikus rendszerrel ellentétben a diffúz rendszerben a hatalom és a
befolyás széles körben oszlik meg az egymással interakcióban levő egységek
között. Ez esetben a politikai egységek zöme nagyjából azonos méretű és
erejű, ebből következőleg köztük nem áll fenn egy olyasféle státus-hierarchia,
mint az előzőleg tárgyalt rendszerben. Ebből pedig az is következik, hogy
tartósan egyikük sem tudja a többieket uralma alá hajtani, bár egy-egy
erősebb egység vezetésével létrejöhetnek regionális szövetségek. E koalíciók
azonban általában sosem válnak tartós blokkokká; az egységek között széles
körűek az interakciók. E rendszerre jó példát kínálnak az itáliai városállamok
a XV század első felében és a XVIII. századi Európa, de a XIX. század egyes
szakaszai ugyancsak beleillenek e modellbe.
A diffúz-blokk - rendszeren belüli interakciók és kommunikáció mintái
hasonlítanak a diffúz rendszerhez - minden irányban kiterjednek, azzal a
különbséggel, hogy a szövetségi rendszerek tagjai tartós függésbe ke rülnek a
blokkok vezetőivel szemben, vagy akár teljesen alájuk is rendelődnek, s így
viszonylag kevés kapcsolatot tartanak fenn a velük szemben álló blokk
tagjaival. E szisztéma érvényesült például a görög történelem azon
periódusában, amikor az Athén vezette birodalom és a peloponnézoszi
szövetség két erős és tartós blokként állt egymással szemben, s mindegyik
oldalán alárendelt szövetségesek voltak. (Számos városállam viszont távol
maradt a blokkoktól és céljait viszonylag nagyfokú szabadsággal igyekezett
megvalósítani.) Gyakorlatilag ugyanez a minta ismétlődött meg Európában
az első és a második világháborút megelőző években.
A bipoláris modellben a katonai hatalom és a diplomáciai tekintély

kizárólagos jelleggel a két blokk-vezetőnél összpontosul, azoknál, amelyek
szilárdan kézben tartják a kisebb egységeket, a jutalmakat (például a
biztonság nyújtását vagy a gazdasági segítséget) hol kimondatlan, hol pedig
ki is mondott fenyegetésekkel kombinálva. Az interakció és a kommunikáció
elsősorban a két - egymással kibékíthetetlenül szemben álló - blokk-vezető
között zajlik. Joggal hívja fel Holsti arra is a figyelmet, hogy a bipoláris
modellben a konfliktusok többnyire markáns ideológiai tartalmat is kapnak,
bár az ideológiai versengésbe a hagyományos ér- dekszféra-szempontok is
beleszövődnek. Az is megfigyelhető, hogy a blokkok között a vallott értékek
tekintetében nagyfokú inkompatibilitás mutatkozik, s ez általában megerősíti
a blokkon belüli kohéziót. így a második világháború után, a
hidegháborúban a marxizmus-leninizmus ütközött össze a nyugati
demokráciával és liberalizmussal.
A multipoláris rendszer kettőnél több hatalmi blokk létét tételezi fel és a
többi rendszer néhány jellegzetes vonását is magába foglalja. Általá-
nosságban megfogalmazható, hogy e szisztémában valamivel nagyobb fokú
rugalmasság érvényesül a blokkok között, mint a bipolárisban: így például
Kína felemelkedésével és a szovjet-kínai konfliktus kiéleződésével
párhuzamosan a Szovjetunió olyan politikát kezdett követni, amely a kelet-
nyugati szembenállás élességének az enyhítésére irányult. A nagyobb
potenciális rugalmassággal összefüggésben e rendszerben nem minden
konfliktust tekintenek életre-halálra szóló küzdelemnek. Ebből pedig az is
következik, hogy több lehetőség nyílik szövetségek kötésére és esetleges
megváltoztatására, és valószínűleg kisebb lesz az egyes blokkokon belüli
kohézió ereje is, mint a bipoláris rendszerben. A szélesebb választási
lehetőség a blokkok vezetőire és az alárendelt helyzetű kisebb egységekre
egyaránt vonatkozik.
A nemzetközi rendszereknek e modelljei azt szemléltetik, hogy a
különféle hatalmi struktúrák és interakciók milyen mintákban fordulhatnak
elő a különböző történelmi kontextusokban. Ha valamilyen általánosabb
érvényű tendenciát keresünk közöttük, akkor azt Holsti sze^ rint abban
találjuk meg, hogy a diffúz rendszer diffúz-blokká vagy (multi)polárissá
alakul át - a rendszerek szinte sohasem tartják meg hosszabb távon azt a
struktúrát, amely nagyszámú, hozzávetőleges azonos erejű egységből áll.
Egy másik neves amerikai kutató, John Rourke szerint a következő
szempontok alapján jellemezhetők a nemzetközi rendszerek:
1. A rendszerszintű cselekvők
Ez a szempont arra ad választ, hogy valójában kik is a rendszerben zajló
interakciók főszereplői. E tekintetben három csoportot különböztethetünk
meg.
a) nemzetállamok. Az állammal később még részletesebben foglalko-
zunk, de a történeti visszatekintésben már láttuk, hogy az 1648-as veszt-
fáliai béke óta a nemzetközi rendszert a szuverén, a maguknál magasabb
tekintélyt el nem ismerő államok uralják.
b) szupranacionálís szereplők. A nemzetek fölötti szervezetek sajátos
vonásai közé tartozik, hogy egyrészt konkrét államokból állnak, másrészt
pedig a jogkörük bizonyos vonatkozás(ok)ban meghaladja az egyes
nemzetállamokét.
c) transznacionális szereplők. Ezek alkotják a nemzetközi rendszer
főszereplőinek a harmadik főbb típusát. Közöttük is különbséget lehet tenni
annak alapján, hogy kormányközi (intergovernmental, IGO) vagy nem-
kormányközi (non-governmental, NGO) szervezetekről van szó. (A
nemzetközi szervezetekre is visszatérünk később részletesebben.)
2. A rendszeren belüli pólusok száma

A rendszeren belüli pólusok száma nyilvánvalóan sokat elmond a rend-
szer belső struktúrájáról, ahogy ezt már Holsti tipológiája kapcsán is
láthattuk. A rendszeren belüli pólus lehet egyetlen szereplő (egy állam
például), de lehet egy olyan vertikális struktúra is, amely egy erős és számos
neki alárendelt kisebb állam együtteséből áll. (Ilyen volt az egykori szovjet
blokk.) Végül betöltheti e funkciót egy horizontális struk- túra is, amely
olyan országok együtteséből áll, amelyek közül külön- külön egyik sem tudja
a pólusfunkciót betölteni globális léptékben, együtt azonban képesek erre -
példa erre az Európai Unió. Ostrom és Aldrich azt találta (The Relation between
Size and Stability in the Major Power International System, 1978) hogy a
rendszeren belüli pólusok száma korrelációt mutat a háborúk kitörésének
valószínűségével: a bipoláris rendszerben közepes esélye van a háborúnak, a
hárompólusúban viszont jóval kisebb az esély míg a négy vagy több
pólusúban egyértelműen
nagyobb.
3. Az erőforrások megoszlása
A rendelkezésre álló erőforrások mértéke megszabja, hogy mely or szágok
törekedhetnek a pólusszerepre, s melyek nem, a megoszlás egyenlőtlenségei
pedig komoly feszültségforrásokat eredményezhetnek a rendszeren belül.

így például az a körülmény hogy globális tekintetben az ipari kapacitások jó
része Északon, a legjelentősebb nyersanyagbázisok viszont Délen vannak, a
múltban és a jelenben egyaránt nagy horderejű politikai következményekkel
jár(t).
4. Magatartási normák
A nemzetközi rendszerek, hangsúlyozza Rourke, nem gépi rendszerek,
hanem emberekből álló rendszerek, s ezért bizonyos magatartási normákat is
kialakítanak. Ezek részben jogi formát is öltöttek a nemzetközijogban,
részben pedig hallgatólagos konszenzuson alapulnak. Akárcsak a társadalmi
életben, a normák persze e területen is változnak időről időre.
5. Földrajzi sajátosságok
Holstihoz hasonlóan Rourke is kiemeli, hogy a rendszerszintű elemzésnek
mindenképpen figyelembe kell vennie a földrajzi adottságokat. Bár a modern
technika kétségtelenül csökkentette a földrajzi korlátok szerepét, hatásukkal
feltétlenül számolni kell ma is. Nem lényegtelen dolog - egy példát említve -,
hogy az Egyesült Államoknak és Oroszországnak nincs közös határa, míg az
utóbbinak és Kínának van.
6. Az interakciók szélessége és mélysége
Az utolsóként említett elemzési szempont azon területekre és pontokra
vonatkozik, amelyeken a rendszert alkotó egységek egymással érintkeznek. E
vonatkozásban kiemelhető, hogy a XX. század második felére a nemzetközi
interakciók gyakorisága és szélessége jelentős mértékben megnőtt a korábbi
korszakokhoz képest. Ezzel függ össze, hogy a mai világban még az erős
országok sem engedhetik meg maguknak az izolacionista politika luxusát.
A rendszerek főbb típusait Rourke a rendszereken belüli pólusok száma
alapján csoportosította, méghozzá a következőképp:
a) egypólusú rendszer
Ez a típus megfelel a Holsti által hierarchikusként jellemzett rendszernek.
Egy ilyen struktúra egy birodalmi méretű hatalom dominanciája révén
alakulhat ki - vagy elviekben, valamiféle nemzetközi világkormányzat révén.
(Ennek azonban egyelőre nem sok realitása van.) Az egypólusú rendszerben
a központi hatalom mindent megtesz a katonai és gazdasági erő
monopolizálására, az elfogadott játékszabályokat megsértő kisebb államokat
megbünteti, az alárendelt egységek közti vitákat saját maga kívánja rendezni,
és - hosszabb távon - abban érdekelt, hogy az utóbbiak autonómiáját

fokozatosan csökkentse.
b) bipoláris rendszer
A két főszereplőre, ill. koalíciójukra szabott rendszer főbb működési elvei
a következők. A legfontosabb cél a rivális blokk gyengítése, esetleg teljes
összeroppantása - de a küzdelmet ennek érdekében csak addig lehet
folytatni, ameddig a vele járó kockázatok nem válnak aránytalanul naggyá.
Mindent meg kell tenni a saját táborba tartozók számának növelésére - és a
rivális táborba tartozók számának csökkentésére.
c) tripoláris rendszer
Ezen belül a következő konstellációk képzelhetők el - elvileg. A három
hatalmi központ jó viszonyt ápolhat egymással - ez nem különösebben
életszerű. Az egyik szereplő jó kapcsolatban van a két másik központtal,
azok viszont ellenségesen viszonyulnak egymáshoz. Két főszereplő jó
viszonyban van egymással, és mindketten ellenségesek a harmadikkal
szemben. Mindenki ellenséges mindenkivel. A fenti konstellációkat leíró
Dittmer szerint a „háromszögletű" kapcsolatrendszerben mindegyik fél arra
fog törekedni, hogy lehetőleg megakadályozza a másik kettő közötti szoros
együttműködést.
d) multipoláris rendszer
E rendszerben négy - vagy több - pólusképző hatalom található. Viszonylag
nagyfokú képlékenység jellemzi, s mindegyik szereplő az erőegyensúly
fenntartására törekszik. Ennek fényében a következő főbb elveket tartják a
szereplők szem előtt. Befolyásuk növelését elsősorban békés, nem pedig
katonai eszközökkel kívánják elérni. Nem tekintik céljuknak a riválisok teljes
megsemmisítését, mert az könnyen a rendszer teljes destabilizálódásához
vezethet, ami valójában egyiküknek sem az érdeke - ezért ha mégis kiesik egy
hatalom, valakit megpróbálnak a helyére állítani. Azokat pedig, akik nem
fogadják el a rendszer „játékszabályait", megpróbálják félreállítani
Kulcsfogalmuk
nemzetközi politika: a nemzetközi rendszert alkotó állán1interakciók

összessége
nemzetközi kapcsolatok: az országok közötti kormányköz: és nem- kormány
közi kapcsolatok összessége
1 A nemzetközi kapcsolatok fogalmát szűkebben vagy tágabban érdemes

értelmezni?
nemzetközi rendszer: egymással szabályozott és nem-szabályozott

interakciókban álló szuverén polit
elemzési szint: az a szint, amelyet a nemzetközi kapcsolatok elmélete
vizsgálódásának fókuszába állit
rendszerközpontú szemlélet: az a felfogás, hogy a rendszert alkotó egységek
magatartását valójában a rendszer sajátos belső strukti
L Milyen értelmezései lehetnek a nemzetközi rendszer fogalmának?
2. Mi a különbség a nemzctki
3. Milyen szempontok alapján csoportosíthatók a nemzetközi rendsze-
4. Határozza meg a nemzetközi rendszer fogalmát!

5. Kik lehetnek a főbb szereplői a nemzetközi kapcsolatoknak?
IV
Állam, nemzet és a nemzeti érdek
Ez a fejezet először a szuverenitás fogalmával s az államok

szuverenitását korlátozó tényezőkkel foglalkozik, majd a
nemzetállam kialakulásával és perspektíváival. A nemzetnek a
nemzetközi kapcsolatokban játszott szerepe kapcsán részletesen
elemzi a nemzeti érdek komplex fogalmát és lehetséges
összetevőit, arra az álláspontra helyezkedve, hogy létezik nemzeti
érdek, még ha nem is mindig könnyű azt meghatározni.
59 Tulajdonképpen
IV Állam, nemzetnem kell elfogadni
és a nemzeti érdek a realizmus szemléletének alapel-
veit ahhoz, hogy elismerjük: az államok ma is a nemzetközi kapcsolatok
kiemelkedő jelentőségű szereplői, beható tanulmányozásuk így nélkü-
lözhetetlen. Mi is hát az állam? E kérdés már csak azért is megkerülhe-
tetlen, mert nyilvánvaló, hogy az emberek együttműködésének számos
olyan formája van, amely hasonlít az államhoz, ám bizonyos következ-
mények csak egy intézmény államként való elismeréséhez fűződnek. A
részletesebb államelméleti elemzés azonban túllépne a nemzetközi kap-
csolatok kutatójának illetékességi körén, elég ezért csak röviden felel-
nünk e kérdésre, a neves XIX. századi osztrák jogászprofesszor, Georg
Jellinek ismert fordulatával: meghatározott terület és népesség fölött
gyakorolt főhatalom. Az állam egyrészt feltételezi a köz- és a magán-
szféra (a civil társadalom) elkülönülését, másrészt pedig a politikai tér
centralizálását, méghozzá egy olyan logika alapján, amely a klasszikus
városállam és a birodalom működési elveitől egyaránt eltér.
Az állami szuverenitás korlátai
Amit az alábbiakban hangsúlyoznunk kell, az a szuverenitás megléte.

Mi az, amivel Albánia rendelkezik, de Kalifornia, a világ nyolcadik leg-
erősebb gazdasága, nem, amivel Izland rendelkezik, de Katalónia nem?
Ez a „kincs" a szuverenitás, amely nemzetközi vonatkozásban minde-
nekelőtt azt jelenti, hogy az állam formális értelemben egyetlen külső
hatalomnak sincs alárendelve, s így döntéseit külső kontroll nélkül hoz-
hatja meg. Fontos megjegyeznünk ugyanakkor, hogy a szuverenitásnak
nincs egységesen elfogadott és alkalmazott „világfogalma", noha, kissé
paradox módon, a nemzetközi politika egész rendszere az államok szu-
verén egyenlőségének a tézisén alapul. A nemzetközi jogi definíció hiá-
nya azonban önmagában nem akadályozza az államok együttműködését
- és a szuverenitás fogalmának a tudományos kutatásokban való
alkalmazását sem.
A szuverenitás mint az állam teljhatalmát legitimáló elv az újkorban
született meg, a feudális partikularizmus ellen vívott küzdelem során és
- lényegében - az állami főhatalom korlátlan és korlátozhatatlan jellegét
fogalmazta meg. A szuverén fejedelem úgy alkot törvényt, és úgy
irányítja az országot, hogy ahhoz nem kell senkinek sem a beleegyezését
kérnie - fejtette ki a francia Jean Bodin a Hat könyv a köztársaságról című
híres művében (1576). Míg azonban egy állam belső szuverenitása
valóban maradéktalan lehet, „külső szuverenitásáról" ezt már kevésbé
kategorikusan lehet állítani. A nemzetközi rendszerben élvezett füg-
60 getlenség csak nemzet
IV Állam, viszonylagos
és a nemzeti lehet,
érdek még akkor is, ha ahhoz társul a nél-
külözhetetlen nemzetközi elismerés is. Az államok többsége ugyanis
egyszerűen nem rendelkezik a teljes függetlenség tényleges gyakorlásá-
hoz szükséges erőforrásokkal és képességekkel; a külső kényszerek még
a nagyhatalmak mozgásterét is beszűkítik. Ezért csak formális az álla-
mok egyenlőségének az elve: az ENSZ Közgyűlésében ugyan minden
országnak egy szavazata van, az Egyesült Államokat vagy Kínát még-
sem lehet mondjuk a Fidzsi-szigetekkel azonos súlyú szereplőnek tekin-
teni. (Mi több, a formális egyenlőség sem maradéktalan, hiszen a Biz-
tonsági Tanács állandó tagállamai jelentős többletjogosítványokkal ren-
delkeznek.)
61 HogyIVakkor milyen
Állam, nemzet tényezőktől
és a nemzeti érdek függ a szuverenitás érvényesítése?
Geoffrey Stern, a London Scliool of Economics professzora a következő
fontosabb tényezőket sorolja fel A nemzetközi társadalom struktúrája (The
Structure of International Society, 1998) című művében:
2. földrajzi-geopolitikai helyzet
A szuverenitás és a területi elv összefonódása magától értetődő mó-
don magyarázza a geopolitikai szempontok fontosságát. 1919-ben pél-
dául a brit Halford Mackinder kidolgozta a „világsziget, hátország, bel-
ső félkör" koncepcióját, amelynek alapján arra a következtetésre jutott,
hogy a fő politikai ellentét a „világsziget" (idetartozik Európa) tengeri és
szárazföldi államai között feszül. A geopolitika talán legismertebb
német képviselője, Kari Hausofer az 1930-as években a világot négy
„pánrégióra" osztotta: „Pánamerikára", „Pánoroszországra", Kelet-Azsi-
ára, és „Euroafrikára" - ez utóbbit szerinte a németeknek kellene irá-
nyítaniuk. Bár a földrajzi determinizmus kísértésétől óvakodni kell, ne-
héz lenne tagadni, hogy egy országnak az elhelyezkedése érdemleges
mértékben érinti és befolyásolja a nemzetközi politikában való részvé-
telét. Más irányvonalra kényszerül egy olyan szárazföldi, tengeri kijárat
nélküli állam, mint Ausztria vagy Mongólia, mint az olyan szigetor-
szágok, mint Anglia vagy Japán. Nem közömbös, hogy egy ország a
nemzetközi konfliktusok hagyományos centrumaihoz közel fekszik-e
vagy távol. Egy balkáni államnak mindig is jóval több kockázattal kellett
szembenéznie mint például Új-Zélandnak.
2. „Társadalmi mátrix"
Ezalatt Stern az egyes államok nemzeti és kulturális homogenitását
érti. Az etnikailag (viszonylag) homogén államoknak nem kell a kisebb-
ségek olyan kiválási törekvéseivel szembenézniük, amelyek komoly
mértékben gyengítik külpolitikai fellépésük hatékonyságát. Néhány
mesterségesen kialakított határú afrikai és ázsiai országban a szepara-
tista mozgalmak olyan erőt képviselnek, amelyek szinte megbénítják a
központi kormányzat tevékenységét.
3. A politikai kultúra jellege és értékei
Egy ország politikai kultúrája nemcsak a konkrét politikai intézkedé-
sekre és lépésekre nyomja rá a maga bélyegét, hanem azon folyamatokra
is, amelyek révén a döntések megszületnek. Nem mindegy, hogy a
(kül)politika irányításában demokratikus, oligarchikus vagy épp auto-
ritárius eljárások érvényesülnek-e. S az sem közömbös, hogy milyen
'■. ^szerep jut az ideológiának
IVÁllam, nemzet és a nemzeti az
érdekállamközi kapcsolatokban, mennyire
„ideologikus" a politikai döntéshozatal.
4. A világgazdaságban elfoglalt pozíció

E szempont fontossága mellett aligha kell hosszabban érveim. Inkább
arra emlékeztetünk, hogy a gazdag Észak és a szegény Dél közötti sza-
kadék elmélyülésével és látványossá válásával párhuzamosan a harma-
dik világ részéről megfogalmazódott az új, számára méltányosabb gaz-
dasági világrend követelése. E törekvést a fejlett nyugati országok igen
mérsékelt lelkesedéssel fogadták, bár néhány vezető politikus, mint pél-
dául a német Willy Brandt és az angol Edward Heath kiállt amellett,
hogy a gazdagabb országoknak kötelességük a szegényebbek támogatá-
sa. Az arányokat érzékelteti, hogy 2006-ban a leggazdagabb ország egy
főre eső nemzeti jövedelme ötvenszerese (!) volt a legszegényebbnek, a
világ leggazdagabb emberének, a Microsoft tulajdonosának, Bili Gates-
nek az egyévi jövedelme pedig meghaladta az ötvenmilliós Etiópia egy-
éves nemzeti jövedelmét.
5. Katonai képesség
A szuverenitás érvényesítésére való képesség nyilvánvalóan közvet-
len korrelációban áll egy állam katonai erejével. Az a körülmény hogy
egy országot kisállamnak, középhatalomnak vagy épp szuperhatalom-
nak tekintenek, nagymértékben befolyásolja diplomáciai akcióinak fo-
gadtatását, tekintélyét. A nagyhatalmi státus így eleve azt jelenti, hogy
az adott államot nem lehet kihagyni a nagyobb szabású nemzetközi
konfliktusok rendezéséből, hiszen feltételezhető, hogy az érdekei érintve
vannak. A gazdasági és a katonai erő között tehát szoros a kapcsolat, de
- s ez is fontos! - a kettő azért nem feltétlenül esik egybe.
Az állam tehát a nemzetközi rendszer független egysége, de ehhez
fűzzük hozzá: az államot nem a nemzetközi rendszer teremtette, hanem a
dolog inkább fordítva áll, ugyanis a modern állam teremtette meg a
modern nemzetközi rendszert. Ahogy egy francia szerzőpáros, Bertrand
Badie és Marie-Claude Smouts megjegyezte: az állam a „saját képére
formálva hozta létre a nemzetközi rendszert", s ebből pedig az
következett, hogy az kizárólag nemzetállami rendszerré válhatott
(Visszájára forduló világ, 1998). S napjainkban épp a nemzetállam válsága
magyarázza, hogy a nemzetközi rendszer vált a legkevésbé kiszámítható
politikai rendszerré ... Indokolt tehát megvizsgálnunk az állam és a nem-
zet közötti kapcsolatot is.
'■. ^
Állam és nemzet
IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek
Állam és nemzet között határozott különbséget lehet és kell is tenni,

hiszen történelmi tényként könyvelhető el, hogy a kettőt sokáig sem-
milyen lényegi belső kapcsolat nem fűzte össze: államok ki tudtak ala-
kulni nemzetek nélkül, nemzetek pedig államok nélkül. Közismert pél-
dául, hogy a középkor évszázadaiban az alattvalók nemzeti hovatartozá-
sa nem túl sokat számított, a vallási hovatartozás viszont annál inkább.
Hogy mikor alakultak ki a nemzetek? Erre nézve két fontosabb megkö-
zelítés alakult ki.
A „perennialista" elmélet szerint nemzetek gyakorlatilag öröktől
fogva léteztek, így már az ókorban és a középkorban is voltak. E
felfogással szemben az ún. modernista elméletek a nemzeteket a
modernizáció szülötteinek tekintik, amelyek létrehozatalában
kulcsszerepet játszott az iparosodás és az urbanizáció. S e folyamat során
hozták létre azon szimbólumokat és rítusokat is, amelyek
nélkülözhetetlenek a közösség-teremtéshez. Akármelyik megközelítést
fogadjuk is azonban el, tény hogy a polgári fejlődés során a nemzet
átvette a vallás legitimáló funkcióját s ennek következtében a modern
polgári állam és a nemzet fogalma a XIX. században a lehető
legszorosabban összefonódott. E folyamat során kikristályosodott a
szuverenitásnak egy újfajta, az uralkodói szuverenitást kiszorító
felfogása: eszerint az állam legitimitását csak az biztosíthatja, ha a
közhatalom a nemzet akaratára épül. (A nemzet identitása
r
; azonban nem vált azonossá az államéval, s így annak esetleges összeom
lását is túléli: a sok példa közül elég csak a lengyel történelemre utalni.) ;
A% állam és a nemzet kombinációját megtestesítő nemzetállam elmé-
; letileg tehát a nemzetnek arra a jogos igényére épül, hogy saját magát
; kormányozza a saját maga által megteremtett állam keretében. Gyakor
latilag azonban a nemzetállam koncepciója nem problémamentes,
ugyanis a két komponens igen gyakran egyszerűen nem illik
harmonikusan össze. Az „össze nem illés" egyik tipikus esete az, amikor
egy állam határain belül több nemzet is található, a másik pedig, amikor
egy nemzet több állam területén oszlik meg.
A multinacionális államok száma jelentékeny mértékben meghaladja
azokét, amelyek nemzeti szempontból homogénnek tekinthetők. Az
egykori Szovjetunió lakóinak például csak (durván) a fele volt orosz
származású, de a mai Oroszországban is számos nemzetet találni. De
'■. ^
még IVÁllam,
egy olyan zömmel homogén etnikumú államban, mint Olaszország
nemzet és a nemzeti érdek
is, jelentkezik a kisebbségi probléma - gondoljunk csak az osztrákok
által lakott Dél-Tirolra. A nemzetállam ideális formájától való eltérés
másik változata, amikor egy nemzet több ország területén oszlik meg -
jó példa erre a trianoni békediktátummal sújtott magyarság helyzete.
Sajátos esetet alkotnak azok a nemzetek, amelyeknek egyáltalán nincs
saját államuk - ilyenek például a kurdok, akik Iránban, Irakban,
Törökországban és Szíriában egyaránt megtalálhatók. Találkozunk
olyan esettel is, amikor - sajátos történelmi okokból - egy nemzet úgy
oszlik meg két állam között, hogy mindkettőben többséget alkot - ilyen
volt a két Németország, s ilyen ma is a két Korea.
Mindezzel összefüggésben megfogalmazható, hogy a modern nem-
zetközi rendszer kialakulása elválaszthatatlan a nemzetek születésétől, a
nemzeti önrendelkezés gondolata pedig e rendszer alapvető legitimációs
doktrínájává vált. A nemzeti eszmével azonban, amely a társadalmi ko-
hézió fenntartásában fontos és pozitív szerepet tölt be, vissza is lehet élni
(mint szinte bármi mással) - s a modern nacionalizmusok története jó
néhány példával bizonyítja a fenti állítást. Kétségtelen, hogy a nacio-
nalizmus számos nemzetközi konfliktushoz hozzájárult - a nemzetközi
kapcsolatok elemzéséből tehát már csak ezért sem hagyható ki. (A má-
sodik világháború utáni évtizedekben a nemzet és a nacionalizmus
problémái - abból a téves feltevésből kiindulva, hogy az idő túllépett
rajtuk - huzamos ideig ki is maradtak a nemzetközi kapcsolatokat elemző
művekből.) A nacionalizmus a fejlett országokban és a harmadik világban
egyaránt újra markáns erővé vált az ezredfordulóra, amit sok kutató
összefüggésbe hoz a globalizációval: arra adott reakciót lát benne. (S
ezzel tulajdonképpen azt az érdekes feltevést is megfogalmazzák, hogy
maga a globalizáció segítette a nacionalizmus megerősödését.) Különö-
sen látványosan mutatkozott ez meg a volt szovjet érdekszféra térségé-
hen, ahol több jelentős állam is nemzeti komponenseire bomlott fel (a
Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia), de az államépítés alternatív
formái számos afroázsiai országban is megbuktak.
De mit is jelent a nacionalizmus fogalma? Kiindulópontként rögzítsük, hogy a
nacionalizmus kifejezés egyszerre utalhat egy sajátos ideológiára és egy politikai
jelenségre, mozgalomra. Ami az előbbit illeti: a kérdéskör egyik elismert kutatója,
Anthony D. Smith a következő főbb állításokat tulajdonítja a nacionalizmusnak.
[A nacionalizmus, 1995)
1. Az emberiség természetes módon oszlik nemzetekre.
2. Minden nemzetnek megvan a maga sajátos karaktere.
3. A nemzetnek kell minden politikai hatalom forrásának lennie.
4. Az emberek csak nemzeti keretben élvezhetik a szabadságot.
5. A nemzetek csak saját államukban tudnak kiteljesedni.
6. A nemzet (állammal) szembeni lojalitás minden más lojalitással szemben
elsőbbséget élvez.
Egy másik tekintélyes kutató, Ernest Gellner ezt a rövid meghatározást adta: a
nacionalizmus szerinte „politikai eh; amely azt tartja, hogy a politikai és a nemzeti
'■.
síknak^
egymást fednie kell" (Nations and Nationalism, 1983). Vagyis a politikai
közösségnek és a nemzeti közösségnek feltétlenül egybe kell esnie. A
nacionalizmus mint eszmerendszer tehát nemcsak arra vállalkozik, hogy a saját
szemszögéből leírást adjon a világról, hanem egy normatív vetülettel is
rendelkezik, s kifejezésrejuttatja, hogy minek kellene lennie, mi lenne ideális.
(Tegyük azonban hozzá, hogy az idézett szerzők nem különböztetik meg egyértel-
műen a nacionalizmust a nemzettudattól, ami e sorok szerzője szerint indokolt
lenne. Lásd Konzervativizmus és nemzettudat, 1998)
A politikatudományi szakirodalomban a nacionalizmusnak sokféle
tipológiájával találkozni, a leggyakoribbak közé tartozik a következő típusok
megkülönböztetése:
- államnacionalizmus,
- egyesítő nacionalizmus
- szeparatista nacionalizmus
Európa nyugati felében a leginkább jellemző forma az államnacionalizmus volt,
amelynek hátterében az húzódott meg, hogy a modern állam és a nemzeti egység
kialakulása egymással szinkronban haladt. Az egyesítő nacionalizmus - abból
indulva ki, hogy a nemzeti eszmét kizárólag csak a nemzetállamban lehet
érvényesítem -- a széttagoltságban élő nemzet politikai egyesítésére törekedett.
Ennek ellentéte a szeparatista nacionalizmus, amely viszont épp egy meglevő
államkeretből akar egy nemzetet kiemelni - ahogy az például az Osztrák-Magyar
Monarchiában történt. Kortárs példaként említhetők a spanyolországi baszkok
vagy a kanadai franciák.
A nemzetállam térvesztése
Számos tekintélyes szerző megfogalmazta, hogy a globalizáció következtében a

nemzetállamok hagyományos „vesztfáliai" rendszerének végleg bealkonyult: a
szuverenitásuk olyan mértékben korlátozottá vált, hogy többé nincs értelme a
nemzetállami szuverenitás eszméjét fenntartani. Szerintük az államok - jogi és
gyakorlati értelemben egyaránt - elveszítették döntéshozó képességük azon
mértékét, amely még megalapozta a szuverén minősítést. Milyen tényezőkre
gondolhatunk?
Á globalizáció feltartóztathatatlan folyamatai egyre inkább fikcióvá változtatják
a nemzetgazdaság fogalmát, s az államok egyre kevésbé képesek a különféle pénz-
és tőkemozgások ellenőrzésére. (Sokatmondó, hogy a neves amerikai intézet, a
Massachusetts Institute of Technology professzora, E Krugmann „veszélyes
rögeszmének" nevezte az egyes országok versenyképességének vizsgálatát:
szerinte ennek már csak a multinacionális cégek esetében van meg a
létjogosultsága.) Új megközelítésre szorul a nemzetbiztonság hagyományos
fogalma is, hiszen a nemzetállamok döntő többsége már egyáltalán nem képes
arra, hogy az interkontinentális rakétarendszerekkel szemben megvédje saját
területét. A szokásos állami eszközökkel nem befolyásolható érdemben az infor-
mációk és eszmék szabad áramlása sem. A globalizáció ráadásul a szuverenitás
kulturális és pszichológiai alapjait is alaposan kikezdte - a globá- ks
kommunikációs hálózatok és a nemzetközi mozgalmak hatására olyan lojalitások
'■.
kristályosodtak
^
ki, amelyek keresztbe metszik a nemzetállamok iránti
hagyományos lojalitást. Az integrációkban való részvétel, még ha önkéntes alapon
történik is, a döntéshozatali monopólium egyre nagyobb hányadának az átadását
jelenti -se folyamat eredményeképp a másik oldalon a szuverenitásnak egy új,
nemzetek feletti szintje kristályosodik ki. (Amit a „nemzet alatti", szubnacionális
egységek megerősödése kísér - a globalizáció és a regionalizáció együttesen
intézett támadást a hagyományos állam ellen.)
Az állam alapjait azonban mégsem roppantotta össze szuverenitásának
kétségtelen összeszűkülése. (Weiss: The Myth of the Powerless State, 1998) Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy - bizonyos fokig a korábbi feltételezésekkel ellentétben -
az állam meglepő mértékű életképességet tanúsított. Sőt! Ahogy több nyugati
tanulmány is felhívja a figyelmet, a globalizációval párhuzamosan igen sok állam
még tovább bővítette tevékenységi körét: többet vállalt, többet költött. Egyelőre
tehát semmi jele sincs annak, hogy a globalizáció a liberális internacionalisták által
régóta kívánt egységes világkormányzat irányába vinné a fejlődést, miként annak
sincs, hogy a helyi közösségek ragadnák magukhoz az állam jogosítványait,
ahogyan egyes radikális liberálisok vagy az anarchizmus- sal rokonszenvezők
szeretnék. A globalizáció nem számolta fel az államot, viszont érintetlenül sem
hagyta. (Holton: Globalization and the Nation-State, 1998)
A nemzeti érdek
Winston Churchill 1939 októberében mondott rádióbeszédében így fogalmazott a
világháborúban várható szovjet magatartást illetően: „Nem tudom Önöknek
megjósolni Oroszország várható magatartását. Ez egy olyan rejtély amely
misztikus titokzatosságba van burkolva, de talán mégis van hozzá egy kulcs. Ez
pedig az orosz nemzeti érdek'' Az állam és a nemzet szerepével foglalkozó
fejezetben kell szólnunk, méghozzá hangsúlyosan, arról a fogalomról is, amelyre a
neves brit államférfi is utalt, s amelynek mibenlétéről oly sok teoretikus vita
zajlott a kutatók között - a külpolitikai döntésekben kulcsszerepet játszó nemzeti
érdekről. Ennek tárgyalását a már korábban is hivatkozott, a kérdéssel sokat
foglalkozó Rourke írásaira alapozzuk.
A nemzeti érdek vonatkozásában három markáns álláspontot külön-
böztethetünk meg. Az egyik szerint a nemzeti érdeket objektív módon egyszerűen
nem is lehet meghatározni. E felfogás hívei azzal érvelnek, hogy a nemzeti érdek
teljesen szubjektív kategória. A második álláspont szerint egy ország nemzeti
érdeke túlságosan komplex fogalom ahhoz, hogy definiálni lehessen. Vagyis, ha
objektíve létezik is nemzeti érdek, azt nem lehet tudományos eszközökkel
megragadni. A harmadik felfogás szerint a nemzeti érdekkel való foglalkozás ma
már idejétmúlt dolog. Sőt! A nemzeti érdekkel való túl sok foglalkozás, a nemzeti
érdek felkarolása potenciálisan veszélyes és a nemzetek közötti konfliktusok
forrása lehet.
A nemzeti érdekkel szemben emelt - különböző gyökerű - kifogások számos
tudóst arra késztettek, hogy e problémakört inkább egyszerűen kihagyják a
nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tankönyvekből. Ezzel összefüggésben
Donald Neuchterlein a nemzeti érdekről írott tanulmányában (The Coneept of
National Interest, 1979) épp arra hivatkozva sürgette a kérdés újbóli átgondolását,
'■. ^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek
hogy akármit is gondolnak a politológusok, a tényleges külpolitikai döntések
azokra a - hibás vagy helyes - feltevésekre épülnek, hogy mi szolgálja a nemzet
érdekét. Ezért azután a nemzeti érdek valamiféle értelmezését mindig megtaláljuk
a külpolitikai cselekedetek mögött, s a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozóinak
ezzel mindenképpen számolniuk kell. Nem maradhat ki tehát ebből a
tankönyvből sem.
Milyen előnyei vannak a nemzeti érdek vizsgálatának? Az egyik az, hogy
megérthetjük a mibenlétét. S ha megértjük, "hogy egy állam miben látja nemzeti
érdekét, az biztosan segítséget jelent még abban is, hogy ki tudjuk kalkulálni,
milyen fontosabb lépések várhatók tőle a jövőben, hogyan alakul külpolitikájának
irányvonala. A nemzeti érdek tanulmányozása másrészt hozzásegíthet minket
annak meghatározásához, hogy valójában mi is a nemzet jól felfogott érdeke. Nem
biztos, hogy az állam vezetői ezt mindig helyesen látják! Mindezt figyelembe véve
az alábbiakban - Rourke nyomán - annak a szubjektivitásnak, komplexitásnak és
potenciális destruktivitásnak az elemzésére vállalkozunk, amelyre hivatkozva
sokan megpróbálják száműzni a nemzeti érdek tanulmányozását. Az itt elfogadott
nézet abból indul ki, hogy a nemzeti érdek fogalma csak részlegesen szubjektív;
valóban komplex, de azért semmiképp sem körvonalazhatatlan; és a nemzeti
érdek nem feltétlenül destruktív.
2. Nemzeti érdek nem létezik
Amint fentebb már említettük, a nemzeti érdekkel kapcsolatos egyik kifogás
arra vonatkozik, hogy a nemzeti érdek olyan szubjektív kategória, amely csak a
megfigyelők tudatában létezik. Sok kutató állítja, hogy a nemzeti érdek
tulajdonképpen nem is létezhet a társadalom nagyfokú heterogenitása miatt: a
modern társadalmak a legkülönfélébb csoportokból tevődnek össze, s ezek
mindegyikének megvan a saját - a többiekétől eltérő - érdeke. Nehéz lenne
tagadni, hogy a nemzeti érdeket - pontosabban a rá való hivatkozást - jó és rossz
cselekedetek magyarázatául egyaránt felhasználták. (Egy kormányzati pozícióban
levő elitcsoport a saját érdekét például igen könnyen nemzeti érdekként jelenítheti
meg.) Előfordul, hogy a nemzeti érdek hangsúlyozása korábban hozott politikai
döntések utólagos igazolására szolgál. Ezzel együtt nem találni a szakirodalomban
olyan meggyőző érvet, amely a nemzeti érdek létezését cáfolná. Jogosan felmerülő
kérdés viszont, hogy a nemzeti érdeknek milyen határokig lehet elsőbbsége az
egyének és csoportok jogaival szemben. Erre természetesen nincs általános
érvényű felelet; mindig a konkrét politikai kontextus szabja meg.
2. A nemzeti érdek túlságosan komplex fogalom ahhoz, hogy a külpolitikai elemzésekben
használni lehessen
A neves francia filozófus, Raymond Aron így fogalmazott (Peace and War, 1966):
„a konkrét célok sokasága lehetetlenné teszi a nemzeti érdek racionális
meghatározását". Más szavakkal az van benne ebben az állításban, hogy a nemzeti
érdek olyannyira összetett dolog, hogy az operatív elemzésekben nem tudjuk
használni. Hiábavaló is lenne tagadni, hogy a nemzeti érdek pontos kijelölése
felettébb nehéz feladat - de azért nem neveznénk eleve reménytelennek a
vállalkozást.
3. A nemzeti ériek destruktív dolog
'■. Vitatott
^ kérdés, hogyés avajon
IVÁllam, nemzet a nemzeti érdeknek megfelelő cselekvés
nemzeti érdek
alapvetően, szükségszerűen destruktív-e a nemzetközi stabilitás szempontjából. E
felfogás szerint a nemzeti érdekhez igazodó külpolitika a nemzeti önzés politikája,
amellyel szakítani kell, ha el akarjuk kerülni a súlyosabb nemzetközi
konfliktusokat. A nemzeti érdeknek ez a megközelítése azért helytelen és
egyoldalú, mert a nemzeti érdek figyelembevételét eleve az agresszív
nacionalizmus politikájával azonosítja, holott a kettő egyáltalán nem azonos.
Valóban nehéz kérdés viszont, hogy meddig terjednek a nemzeti érdekek és hol
kezdődnek a nemzetközi érdekek, vagyis a világközösség érdekei.
A nemzetközi kapcsolatok néhány kutatójának a figyelme kiterjedt a nemzeti
érdek lehetséges dimenzióinak a feltérképezésére is. E kérdés tanulmányozása
már csak azért is fontos, mert igen szerencsés, ha - állampolgárként -
valamennyien ki tudjuk alakítani saját álláspontunkat azzal kapcsolatban, hogy
mit is tekintünk valódi nemzeti érdeknek, s nem hagyjuk ennek megítélését
kizárólag a mindenkori kormányzati vezetőkre. A feladatot kétségtelenül
bonyolítja, hogy bármely nemzetnek egyidejűleg igen sokféle érdeke van, ezek
pedig gyakran ütköznek, így elkerülhetetlen valamiféle rangsorolásuk. De milyen
alapon? A legcélszerűbbnek az a kiindulópont tűnik, amely a nemzeti érdeket
azon célok felől közelíti meg, amelyek teljesülése nemcsak egy-egy csoportnak,
hanem - valamilyen mértékben - a politikai közösség minden tagjának, vagy
legalábbis túlnyomó többségének a hasznára válik. (Vagy úgy hogy maximalizálja
a pozitív eredményeket, vagy pedig úgy, hogy minimalizálja a negatív hatásokat.)
Ezt a megközelítést „többségelvűnek" is nevezhetjük, mivel a célok
kiválasztásánál elsősorban a többség érdekeit veszi figyelembe, amit
természetesen össze kell kapcsolni az adott ügyben kisebbségben maradók
megfelelő védelmével. Ez természetesen nem jelenti azt, ezt még tegyük hozzá,
hogy a nemzeti érdek ügyében a szeszélyes és könnyen befolyásolható
közvélemény pillanatnyi kívánságai alapján kellene eljárni.
Ennyi bevezetés után akkor nézzük meg, hogy milyen dimenziókban
közelíthetjük meg a nemzeti érdeket. Egy amerikai szerző, Frederick Hartmanny4
nemzetek kapcsolatai (The Relations ofNations, 1962) című művében amellett érvelt,
hogy a nemzeti érdekeknek - az állami funkciók alapján - van egy „tovább nem
redukálható" magja. A tartósan fennálló érdekek „kemény magjáról" beszélt Hans
Morgenthau is. A realista iskola legismertebb képviselője a következő
kritériumokat alkalmazta a nemzeti érdek elemzésére: az időbeli dimenzió alapján
megkülönböztette az állandó és a változó érdekeket, a jelentőség alapján az
elsődleges és másodlagos érdekeket, és ami az érdekeknek a többi nemzet
érdekeivel való összeegyeztethetőségét illeti, eszerint különbséget tett az azonos,
a kiegészítő jellegű és az ellentétes érdekek között.
Pearson és Rochester a nemzetközi kapcsolatokat taglaló művükben (Pearson-
Rochester: International Relations, 1988) a nemzeti érdek három alapvető
összetevőjét emelték ki: 1. a fizikai túlélés biztosítása; 2. gazdasági jólét; 3. a
nemzeti önrendelkezés biztosítása.
Az alábbiakban (elsősorban Morgenthau, Neuchterlein és Rourke nyomán) a
nemzeti érdeket az alábbi dimenziókban vizsgáljuk meg: a probléma-dimenzióban
'■.
(issue^ dimension), az idő-dimenzióban és a fontossági dimenzióban.
I. A probléma-dimenzió
Ahogy a fentiekből is kitűnt talán, a nemzeti érdek fogalmának sokféle vetülete
van. Analitikus célból a nemzeti érdek négy alapvető területét különböztethetjük
meg: a fizikai biztonságot, az anyagi jólétet, a megfelelő politikai környezet
biztosítását és a nemzeti kohéziót. E négy terület mindegyike egy reális követelést
testesít meg a nemzet számára, s ezért az állam legitim céljának is tekinthető.
a) fizikai biztonság
Ez a kérdés aligha szorul behatóbb magyarázatra. A nemzetet alkotó emberek
fizikai fennmaradása és biztonsága a nemzeti érdeknek nyilvánvalóan
mellőzhetetlen eleme. Érdemes ehhez hozzáfűzni, hogy ebbe többnyire (bár nem
feltétlenül) a nemzet/állam területének a védelme is beletartozik. Bármily fontos
is azonban a fizikai biztonság, ennek túlhangsúlyozása a céllal ellentétes
eredményekre vezethet! Több kutató szerint a biztonság túlhangsúlyozása
változtatott több államot is ún. nemzetbiztonsági állammá, vagyis olyanná, ahol
az élet minden területére beszüremkedtek a biztonsági kontroll szempontjai.
b) anyagi jólét
Nem szükséges materialista szemléletűnek lenni ahhoz, hogy kimondjuk: az
emberek alapvető anyagi szükségleteinek (táplálékhoz, lakáshoz, ruhához jutás) a
kielégítése bármely nemzetnek az érdeke. Az önfenntartás elsődleges cél; a
gazdagság kívánatos, de semmiképp sem nélkülözhetetlen. Fölmerülhet persze az
a dilemma, hogy a fizikai biztonság és az anyagi jólét szempontjai olykor
ütközhetnek egymással (ágyút vagy vajat?), és a rangsorolásban igen sokféle
szubjektív szempont is szerepet kaphat.
c) politikai környezet
Rourke fogalmazásában ez a dimenzió „rokon egy nemzetnek azzal a
szabadságával, hogy megválaszthassa saját szociopolitikai struktúráját". A szabad
választás eleme tehát ebben is benne van, de a fogalom nem azonos a
szuverenitással. Lényegében a nemzet prosperálása számára biztonságos politikai
környezet megválasztásának a lehetőségéről van szó. Egyesek amellett érvelnek,
hogy egy világkormány által biztosított globális biztonság még akkor is
kedvezőbb feltételeket teremtene a nemzetek politikai környezete számára, ha az
valamennyire korlátozná is a szuverenitásukat, mások viszont idegenkednek ettől
a gondolattól.
d) nemzeti kohézió
E dimenzió jelentőségének az értékeléséhez figyelembe kell vennünk a
nemzetek természetét, az identitásérzés fontosságát. Ez biztosítja a társadalom
fennmaradásához nélkülözhetetlen belső kohéziót, amelynek a védelme minden
nemzetnek az érdekében áll. Ebből pedig az is következik, hogy bármely olyan
lépés, amely fenyegeti ezt, s dezintegráló erőket szabadít fel, veszélyes a nemzet s
az állam számára. Egy amerikai szerző példájával élve: a vietnami háború az egyik
legsúlyosabb traumát okozta az amerikaiak önképében, ezért a háborúból való
kilépés szükséges volt a belső feszültségek kiéleződésének elhárítása érdekében.
Ez a dimenzió magában foglalja a nemzeti-társadalmi kohézió fenntartását segítő
eszméket és értékeket is.
'■. II. ^Az időbeli IVÁllam,
dimenziónemzet és a nemzeti érdek
Az is fontos, hogy különbséget tegyünk az időbeli keretek között. Rövid és

hosszú távú érdekek egyaránt vannak, s általában az előbbieknek alá kell
rendelődniük az utóbbiaknak.
111. A fontossági dimenzió
Ha a nemzeti érdekek körébe vonható érdekeket értékelni akarjuk, akkor meg
kell becsülnünk az egyes érdek-féleségek relatív fontosságát. Vagyis, más
szavakkal, fel kell állítanunk egyfajta hierarchiát közöttük. A prioritások elvileg
elhelyezhetők egy képzeletbeli skála mentén, de céljaink szempontjából elégséges,
ha - Morgenthau nyomán - megkülönböztetjük az elsődleges és másodlagos
jelentőségű érdekeket.
A fentebb említett szempontok és kritériumok egy táblázatban is
összefoglalhatók a nemzeti érdek összetevőinek érzékeltetésére. Ez a mátrix
eszközként szolgálhat a nemzeti érdek hasznának és a vele való visszaélésnek a
jobb megértéséhez, bár az egyes politikai kérdéseknek az egyik vagy másik
kategóriába való besorolása (rövid távú-hosszú távú, elsődleges-másodlagos
jelentőségű) nyilván gyakran vitatható lesz.
A nemzeti érdekek értékelésének lehetséges szempontjai:

hosszú távú rövid távú
elsődleges másodlagos elsődleges másodlagos
fizikai biztonság
anyagi jólét
politikai környezet
nemzeti kohézió
(Forrás: Rourke: International Politics, 218.)
Kulcsfogalmak
állami szuverenitás : által korlátozhatatlan főhatalma

nemzetállam: az a politikai keret, amelyben az állam és a nemzet „egvbeesik". vagyis az állam a nemzet
akaratának a letéteményeseként
'■. ^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek

nacionalizmus: a nemzeti eszme túlhangsúlyozása, egy .adott nemzet felsőbbrendűségébe vetett hit
nemzeti érdek: azok a jogos érdekek, amelyek a nemzet fennmaradásához és boldogulásához szükségesek
1. Hogyan alakult ki a szuverenitás modern fogalma?
2. Milyen tényezők korlátozzák az állami szuverenitás tényleges érvé-
3. Milyen elméletek alakullak ki a modern nemzetek születésének ina-
4. Hogyan határozta meg a nacionalizmus fogalmát A. D. Smith? 3. Milyen dimenziókban elemezhetjük a

nemzeti érdeket?
1. [gaz-e az az állítás, hogy a globalizáció korában a nemzetállamok szerepe fokozatosan csökken? Miiven
érvek szólnak az állítás mellett és
2. Van-e realitása a „világkormányzat" gondolatának?

3. Összeegyeztethetők-e a nemzetek érdekei a nemzetközi politikában?
4. Vajon hol húzódik a határ a nacionalizmus és a patriotizmus között? 3. Melyek vajon napjainkban a
legfontosabb magyar nemzeti érdekek?
V
A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
Ez a fejezet egy elméleti keretet kíván felvázolni a külpolitikai te-

vékenység elemzéséhez s ennek során néhány kulcsfogalommal is-
merteti meg az Olvasót. A külpolitikai orientációk, szerepek és cé-
lok áttekintése után a hatalom fogalmát állítja a vizsgálódás közép-
pontjába, s kitér a befolyás gyakorlásának lehetséges módozataira
is. A fejezetet a külpolitikai döntéshozatal sajátosságainak a szám-
bavétele zárja, érintve a döntések főbb típusait is.
Elméletileg az állam működése két környezetben értelmezhető: a bel-

sőben, amely a szuverenitás hatálya alá esik, és a külsőben, amelyet vi-
szont a nemzetközi rendszer hozzá hasonlóan önálló szereplői alkotnak.
A realista paradigma hívei hagyományosan éles határvonalat húznak a
kettő közé, feltételezve, hogy a politikai tevékenység két jól elkülöníthető
formájáról van szó: az egyikben, legalábbis elvi síkon, az állam keresztül
tudja vinni az akaratát, a másikban viszont egyáltalán nincs erre
automatikusan lehetősége. Ezzel összefüggésben a külpolitikát is két
metszetben vizsgálhatjuk: egyrészt abban az aspektusban, amely a konk-
rét külpolitikai cselekedetek és lépések hátterét alkotja, vagyis a straté-
76 V:' _4 külpolitika elemzése: célok és cselekedetek
giai és taktikai célok meghatározásának aspektusában, másrészt pedig

abban, amelyben e célokat megpróbálják végrehajtani.
Orientációk
Holsti nyomán a (newzet)államok által folytatott külpolitikának a kö-
vetkező komponenseit különböztethetjük meg: az orientációkat, a sze-
repeket, a célokat és a cselekedeteket. Először a tágabban értelmezett
célmeghatározás szférájához kapcsolódó első hárommal foglalkozunk,
abban a sorrendben haladva, melyet az általánosabból a specifikusabb
felé való haladás jelöl.
Orientáció alatt egy államnak a külső környezethez való egészen ál-
talános viszonyát értjük, s azt az alapvető stratégiát, amellyel megpró-
bálja realizálni a bel- és külpolitikai céljait. Ez az általános stratégia -
orientáció - természetesen nem egyetlen döntésben mutatkozik meg,
hanem azon döntések sorozatában, amelyek összhangot próbálnak te-
remteni a belső és a külső környezet céljai, értékei és érdekei között.
Legalább háromféle alapvető orientációt különböztethetünk meg: 1. az
izolációt, 2. az el nem kötelezettséget, 3. a szövetségkötést. Érde-
kességként említhető meg, hogy már Kautilya, aki az államközi kapcso-
latok neves teoretikusa volt az ókori Indiában, lényegében ugyanezeket
az orientációkat különböztette meg.
1. Izoláció
A politikai és katonai izoláció stratégiáját az jellemzi, hogy a nemzet-
közi rendszerbe csak a lehetséges legminimálisabb mértékben kapcsoló-
dik be egy állam, s a rendszer többi tagjával a lehető legkevesebb diplo-
máciai és gazdasági kapcsolatot tartja fenn. Ezen orientáció mögött az a
feltételezés húzódik meg az adott állam vezetői részéről, hogy a bizton-
ságot és függetlenséget a távolságtartás maximuma garantálja a legin-
kább. Az orientációválasztás lehetőségeit természetesen a nemzetközi
rendszer struktúrája eleve nagy mértékben befolyásolja, így például egy
valóban poláris rendszerben egy állam számára jószerével lehetetlen,
hogy önmaga izolálásával próbálja meg céljait elérni. Egy diffúz
struktúrájú rendszerben erre elvileg inkább kínálkozna lehetőség, s a
múltban gyakran akadtak is erre példák, ám a mai globalizálódó
világban az izoláció orientációja egyre inkább illuzórikus. (A XX. század

második felében a kevés példa egyike Burma, amelynek katonai
kormányzata 1962 óta szisztematikusan elzárta az országot a külvilágtól
és a külföldi befolyás lehetőségétől.)
2. El nem kötelezettség
Az el nem kötelezettség fogalma legszűkebb értelemben arra utal,
hogy egy állam nem kötelezi el magát katonailag és diplomáciailag egy
másik állam (vagy államszövetség) támogatása mellett. E fogalmazásból
rögtön kitűnik, hogy az el nem kötelezettség fogalma igen közel áll a
semlegességhez, ám a kettő mégsem teljesen azonos. A nemzetközi jog
területére tartozó részleteket mellőzve a lényeges különbséget a kettő
között abban jelölhetjük meg, hogy míg a semlegesség esetében ezt a
pozíciót a többi állam is elismeri, az el nem kötelezett „csak" maga vá-
lasztotta ezt az orientációt, és nincs garanciája arra, hogy ezt mások is
elismerik. (Egy áHam tipikusan akkor válik semlegessé, ha a nagyhatal-
mak erről megegyeznek. így semlegesítették Svájcot 1815-ben, Belgiumot
1831-ben, Luxemburgot 1867-ben és Ausztriát 1955-ben.) Az el nem
kötelezettség fogalma azt természetesen nem zárja ki, hogy egy ország
egy adott ügyben valamelyik szövetségi rendszert diplomáciai
támogatásban részesítsen, azt viszont már igen, hogy minden kérdésben
automatikusan az egyik blokk mellett álljon ki. A XX. század második
felében az el nem kötelezettségre épülő stratégiák elsősorban a katonai
vonatkozásra szorítkoztak; más kérdésekben a magukat el nem
kötelezettnek deklaráló államok hosszabb-rövidebb időre gyakran be-
kapcsolódtak diplomáciai és gazdasági szövetségekbe. Néhány ország
ezt az orientációt hagyományosan arra használta fel, hogy a szövetségi
rendszerektől a maximális mértékű gazdasági engedményeket csikarja
ki.
3. Szövetség kötése
A katonai és/vagy diplomáciai szövetség kötése abból a meggyőző-
désből indul ki, hogy pusztán önerőből, csak saját erőforrásaink mobili-
zálásával nem tudjuk elérni céljainkat és megvédeni érdekeinket. Ahogy
Thuküdidesz írta több mint kétezer évvel ezelőtt, a szövetségkötés leg-
szilárdabb alapját a kölcsönös félelem alkotja. A szövetségkötési straté-
giák a nemzetközi rendszerek mindegyik változatában megjelennek, a

klasszikus hierarchikus típus kivételével. A diffúz rendszerben a szövet-
ségek többnyire ideiglenes jellegűek, viszonylag gyorsan változnak,
összefüggésben azzal, hogy az államok céljait csak a belső szükségletek
és érdekek befolyásolják, az ideológiai jellegű szempontoknak nincs
hatása rájuk. A diffúz-blokk és a poláris jellegű rendszerekben viszont a
szövetségek stabil struktúrákká válnak és általában ideológiai
törésvonalakat is megjelenítenek.
Szerepek
Valamilyen orientációt egy nemzetközi rendszer összes független sze-

replője választ, bizonyos szerepvállalást viszont csak azok kapcsán talá-
lunk, amelyek valamilyen aktivitást mutatnak a rendszer egészét vagy
egy régiót érintő ügyekben. A (nemzeti) szerepek természetesen kap-
csolódnak az orientációhoz, ám azoknál már specifikusabbak. íme az
alábbiakban, a teljességre törekvés nélkül, néhány tipikus
szerepfelfogás Holsti szerint:
- regionális vezető
Ez a szerepfelfogás arra a felelősségre utal, amelyet egy állam a régió
többi országával szemben érez
- regionális protektor
Gyakori, hogy egy nagyhatalom egy régióért - történelmi okokból -
különös felelősséget érez (pl. a franciák Nyugat-Afrikában vagy a cári
Oroszország a Balkánon)
- a hit védője
Egyes államok hagyományosan fontos feladatuknak tekintik bizonyos
értékek védelmét és képviseletét (pl. az Egyesült Államok az emberi
jogok és a liberalizmus ügyét)
- a forradalom bástyája
Egyes államok kötelességüknek tartják külföldi forradalmi mozgalmak
szervezését és támogatását (pl. ilyen volt Mao Ce-tung Kínája, vagy
Fidel Castro Kubája, amely Afrikában lépett fel)
- közvetítő
Egyes államok magukat képesnek vagy épp felelősnek tekintik köz-
vetítő feladatok betöltésére (pl. ilyen volt Tito Jugoszláviája)
- példamutatás
E szerep vállalását az a törekvés fűti, hogy sikeres - mások számára

követendőként felmutatható - bel- és gazdaságpolitikával növelje meg
az ország presztízsét, (pl. Mahathir Mohamed Malaysiája)
A fentiekhez még annyit fűzzünk hozzá, hogy egyes államok egyide-
jűleg több szerepet is vállalnak. S a szerepfelfogások és a konkrét
külpolitikai lépések között többnyire szoros korreláció mutatható ki: a
cselekedetek többnyire (persze egyáltalán nem mindig) konzisztensek
lesznek a szerepfelfogással.
Célok
A külpolitikai tevékenység céljainak a meghatározása elválaszthatatlan

attól a fentebb taglalt kérdéstől, hogy mit is tekintsünk nemzeti érdek-
nek. Tekintve, hogy a potenciális célok száma roppant nagy lehet, logi-
kusan adódik a kérdés, hogy miként csoportosíthatjuk a nemzeti érdekek
szolgálatához rendelt célokat. Ennek érdekében a következő három
kritérium kombinációját fogjuk alkalmazni Holsti nyomán:
a) A céloknak tulajdonított értéket, vagyis azt, hogy a döntéshozók
milyen mértékben kötelezik el magukat és országaik erőforrásait egy
bizonyos cél elérése érdekében.
b) A cél eléréséhez kapcsolt időtartamot.
c) Azokat a követelményeket, amelyeket az adott cél a rendszerben
levő többi állammal szemben támaszt.
Mindebből a következő célkategóriákat alkothatók meg:
1. Alapérdekekre épülő „alapcélok", amelyek teljesüléséhez az álla-
mok a létezésüket kötik, és amelyek eléréséhez ezért minden körülmény
között ragaszkodnak. Ezek a legfontosabbnak tekintett állami/nemzeti
érdekekből fakadnak - sokszor külpolitikai alapelvek formájában fogal-
mazzák meg őket. (Ilyen volt például a britek számára sokáig a tengerek
feletti megkérdőjelezhetetlen dominancia kérdése, vagy az Egyesült Ál-
lamok számára a Monroe-doktrína.) Azt is mondhatjuk, hogy ezek olyan
értékeket sugallnak, melyeket az egész politikai közösség életbevágó
fontosságúnak tart - s védelmük érdekében akár a legkomolyabb áldo-
zatokra is képes. Ebből pedig az is következik, hogy az „alapcélok" az
elérésükhöz kapcsolt időtartam tekintetében rövid távú célok, hiszen
teljesülésük nélkül, az egzisztenciális biztonság megteremtése nélkül más
célok sem tűzhetők ki.
2. Középtávú célok. Ezek a leggyakrabban azokkal az erőfeszítések-

kel függnek össze, amelyek a gazdasági és társadalmi fejlődést nemzet-
közi vonatkozású lépésekkel és intézkedésekkel próbálják segíteni. A
gazdasági fejlődést és a szociális jólétet ugyanis a legtöbb ország nem
képes pusztán önerőből biztosítani, hiszen csak korlátozott mértékben
állnak a rendelkezésére a szükséges erőforrások. A középtávú céloknak
persze más típusai is vannak: így például irányulhatnak arra, hogy nö-
veljék az adott állam nemzetközi presztízsét. Idetartozott a régebbi idő-
szakokban a territoriális expanzió, s idetartozik napjainkban is az ideológiai
terjeszkedés.
3. Hosszú távú, „univerzális'' célok. Ezek többnyire különféle tervek
és álmok, amelyek a nemzetközi rendszer átalakítására és a rendszeren
belüli erőviszonyok módosítására vonatkoznak; nincs is pontosan meg-
határozott megvalósítási határidejük. (Ilyen például az „új gazdasági vi-
lágrend" követelése a harmadik világ számos országa részéről.) A gya-
korlatban a politikai döntéshozók ritkán tekintik igazán fontosnak és
sürgősnek e célokat, s emiatt nem is kötelezik el a rendelkezésre álló
erőforrásokat e célok feltétlen megvalósítása mellett. E célok teljesülése
elméletileg a rendszer összes többi tagjával szemben is követelményeket
állít.
A külpolitikai cselekedetek: hatalom
A külpolitikai tevékenységnek természetesen csak az egyik oldalát adja

az orientáció, a szerepek és a célok megválasztása: a másik a konkrét
cselekedetekben ölt testet. Úgy is fogalmazhatunk: mindazokban a lépé-
sekben nyilvánul meg, amelyeket a nemzetközi rendszer szuverén sze-
replői egymással szemben tesznek bizonyos orientációk érvényesítése,
szerepek betöltése, vagy célok elérése érdekében.
De mit is tekintsünk cselekedetnek a külpolitikában? A cselekedet lé-
nyegében a kommunikáció egy formája, amely arra irányul, hogy meg-
változtassa - vagy épp fenntartsa - a nemzetközi rendszer más tagjainak
a politikáját. Cselekedetnek számít egy olyan jelzés is, amelyet az egyik
szereplő azért küld, hogy befolyásolja a címzettnek a róla alkotott képét.
A nemzetközi politikai folyamat azzal kezdődik, hogy az egyik szereplő
különféle lépésekkel és jelzésekkel megpróbálja befolyásolni mások
politikáját; az erre való képességet hatalomnak nevezhetjük. Láttuk, a

realisták szerint a hatalom a legfontosabb a nemzetközi kapcsolatokban,
de a hatalom jelentőségét még a realista irányvonallal egyébként
szemben állók sem tagadják.
Mi is hát a hatalom? A neves szerző, Nye szerint annyiban hasonlít a
szerelemhez, hogy könnyebb megtapasztalni, mint meghatározni. J.
Frankéi csak ennyit mond: „a szándékolt hatások kiváltásának képessé-
ge". A hatalom általános szociológiai definíciója a nemzetközi kapcsola-
tokban is hasznos kiindulópont lehet: az a képesség, amellyel mások vi-
selkedését eredményesen befolyásolni lehet. A neves társadalomtudós,
Róbert Dahl egészen pontosan úgy határozza meg a hatalmat, mint azt a
képességet, hogy másokat vagy rávegyünk valaminek a megtételére
vagy pedig, ellenkezőleg, megakadályozzunk valaminek a megtételében.
(Who Governs, 1961) Kicsit részletesebben kibontva: A azért próbálja
befolyásolni B-t, mert olyan céljai vannak, melyeket nem tudna anélkül
elérni, hogy B ne tenne meg egy bizonyos lépést. A nemzetközi politika
síkjára vetítve azt mondhatjuk tehát, hogy a hatalom a legegyszerűbb
értelmezésben a nemzetközi élet valamely szereplőjének az a képessége,
hogy - akár mások ellenében is - meg tudja valósítani saját céljait.
A fentiekhez fűzzük hozzá, hogy gyakorlatilag nincs olyan szituáció,
amelyben a befolyás valamilyen mértékben ne lenne kölcsönös. Ezért ha
A hatására B meg is tesz valamit, bizonyos befolyása B-nek is van A-ra, s
ha B megteszi, amit A kíván, ezzel arra sarkallhatja A-t, hogy az is
módosítsa saját magatartását. Arról is érdemes szólni, hogy létezik egy
olyanfajta kapcsolat is, amely tartalmazza az ún. anticipált reakciót. Ez a
helyzet akkor áll elő, amikor B, előre számítva arra, hogy A-tói jutalmat
vagy büntetést kap, megváltoztatja viselkedését, már azt megelőzően is,
hogy A-tól jelzést kapna a kívánatos lépéseket illetően. Az elrettentés
elmélete is abból indul ki, hogy B - az A eEeni potenciális agresszor -
nem fog támadást indítani, mert tudja jól, hogy válaszképp egy számára
el nem viselhető mértékű büntetésben lenne része.
Már Morgenthau figyelmeztetett a Politika a nemzetek között című
klasszikus művében, hogy „a legsúlyosabb és leggyakoribb" hibák közé
tartozik, ha elfeledkezünk a hatalom relatív jellegéről s annak valamilyen
abszolút értéket tulajdonítunk. Nem lehet például csak úgy általában
meghatározni, mekkora hatalma van Nagy-Britanniának - azt is meg kell
jelölnünk, kivel szemben. Nyilvánvaló, hogy nincs ugyanakkora hatalma

(és befolyása) Németországgal, mint mondjuk Írországgal szemben.
Feltétlenül meg kell különböztetnünk a potenciális és a pillanatnyi
(aktuális) hatalmat, továbbá a valóságos és az érzékelt (észlelt) hatalmat.
Az adott pillanatban meglevő hatalom alatt azt a hatalmat értjük,
amellyel egy állam egy meghatározott időpontban rendelkezik, míg a
potenciális hatalom alatt azt a hatalmat értjük, amelyet - erőforrásaira
támaszkodva - bizonyos időtartamon belül elméletileg meg tud
teremteni. így például a pillanatnyi és a potenciális hatalom közötti
különbség rossz felmérése számottevő mértékben befolyásolta a
németeket abban, hogy , megindították a tengeralattjáró-háborút az
Egyesült Államok kereskedelmi hajói ellen.
A nemzetközi politikát - érthető módon - nem csak a valóságos kö-
rülmények befolyásolják, hanem az is, amit a valóságról gondolnak. Bár-
mennyire is fontos tehát a tényleges hatalom, esetenként elégségesnek
bizonyulhat pusztán az a feltételezés is, hogy A rendelkezik a neki tulaj-
donított hatalommal és kész is azt használni. Két kutató pontosan doku-
mentálta az objektív és a szubjektíve érzékelt hatalom különbségét, s
ennek a külpolitikai hatását. Simonds 1939-ben összehasonlította (The
Great Power in World Politicsj, hogy az egyes nagyhatalmak 1925 és 1930
között mekkora tényleges hatalommal rendelkeztek (ezt értették a
„képesség" alatt), s hogy ezt hogyan érzékelték a többiek (befolyás).
Képesség és befolyás a nemzetközi kapcsolatokban (1925-1930)
Képesség Befolyás
1. Egyesült Államok 1. Franciaország

2. Németország 2. Nagy-Britannia
3. Nagy-Britannia 3. Olaszország
4. Franciaország 4. Németország
5. Szovjetunió 5. Szovjetunió
6. Olaszország 6. Japán
7. Japán 7. Egyesült Államok
Amint ebből az érdekes táblázatból is kitűnik, az Egyesült Államok,

amely az objektív képesség tekintetében az első helyen állt, izolacionista
irányvonala következtében az általa gyakorolt befolyás tekintetében az

utolsó helyre került, a roppant aktív Franciaország viszont tényleges
képességét meghaladó mértékben befolyásolta a nemzetközi kapcsola-
tokat.
A potenciális és a tényleges hatalom közötti különbségtétel elvezet
bennünket az erőforrások kérdéséhez, amely ugyancsak nélkülözhetetlen
eleme a hatalom fogalmának. Róbert Dahl hangsúlyozza, hogy az
erőforrásoknak a befolyáshoz' való viszonyában a elöntő elem az, hogy az
előbbieket miként tudják a kitűzött politikai célok érdekében mobilizálni.
Másként fogalmazva meg ugyanezt a gondolatot: az erőforrások megléte
önmagában még kevés. S felhasználásuk hatékonysága kevésbé függ a
mennyiségi és a minőségi dimenziótói mint a kormányzat által kitűzött
célok adekvát vagy kevésbé adekvát voltától. Természetesen elmondható
persze, hogy az erőforrások mennyisége és minősége egyértelműen
megszabja - korlátozza - azon külpolitikai eszközök körét, amelyeket egy
állam felhasználhat.
Az erőforrások önmagukban már csak azért sem azonosíthatók a tény-
leges hatalommal és befolyással, mert felhasználásuknak és érvényesí-
tésüknek szükségképp van egy aspektusa, amelyet „szituációhoz kötött-
ségnek" nevezhetünk. Az erőforrásoknak van ugyanis relevanciájuk, ami
alatt azt kell értenünk, hogy mennyire használhatók fel egy adott kül-
politikai szituációban. A nukleáris erőről például azt tartják, hogy egy-
értelműen növeli birtokosának hatalmát és diplomáciai befolyását. Az
állítás igazságát nehéz is lenne tagadni, ám azt se felejtsük el, hogy egy
meghatározott katonai kapacitás birtoklásával csaknem egyenértékű
annak egy adott ügyben való relevanciája. Hogy mire gondoljunk? A
vietnami háborúban a kommunista Észak-Vietnam kormánya egy sajátos
előnnyel rendelkezett az Egyesült Államokkal szemben, mégpedig azzal,
hogy pontosan tudta: Washington semmilyen körülmények között sem
vet be ellene atomfegyvert. Kissé hasonló szituáció adódott akkor is,
amikor az iráni iszlám forradalom során az amerikai diplomatákat és
állampolgárokat túszul ejtették Teheránban - nyílt háború felvállalása
nélkül az Egyesült Államok hatalmas katonai arzenálja nem sokat
számított. Vagyis: önmagában keveset ér az erőforrás, ha nem tudják
vagy nem lehet mobilizálni egy adott külpolitikai cél érdekében!
A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakirodalomban már igen

régóta felmerült, hogy valamilyen módon mérhető-e a hatalom és a be-
folyás. Ha például egy már kialakult szituációt akarunk értékelni, akkor
a befolyás mértékének a megállapítására a legegyszerűbb az érintettek
válaszainak a tanulmányozása. Ha A rá tudja venni B-t x dolog megtéte-
lére, de C nem tudja rávenni B-t ugyanarra a cselekedetre, akkor nyil-
vánvaló, hogy ebben a konkrét szituációban A-riak nagyobb a befolyása,
mint C-nek. Sokkal nehezebb viszont egy jövőbeli szituáció tekintetében
jósolni. A nyilvánvaló nehézségek mégsem tántorítottak el néhány
politológust attól, hogy megpróbálják mérni a hatalmat. Az egyik legin-
kább ambiciózus megközelítést Ray" (Hine dolgozta ki (World Power
Trends and U.S. Foreign Policy, 1980). O a következő képletet állította fel:
az érzékelt hatalom (perceived power, Pp) egyenlő lesz a kritikus
tömeggel (critical mass, Q, amely magában foglalja a népességet és a
területet, továbbá a gazdasági képességet (economic capability E), plusz
a katonai képességet (military capability M), megszorozva a stratégiai
célnak (strategic purpose, S) és a nemzeti stratégia folytatásra irányuló
eltökéltségnek az együttesével (will to pursue national strategy W). Ezt
egyenletbe foglalva:
Pp = (C+ E + M) x (S + W)
Hangsúlyozni kell természetesen, hogy Qine fenti formulája a legjobb

esetben is csak egy felettébb durva iránymutatás a hatalom mérésére,
amelyet számos tekintetben alaposan pontosítani kell. (Nyilvánvalóan
felettébb vitatható például, hogy miként számolhatunk olyan tényezőket,
mint a (C + E + M), s ugyanígy reménytelennek látszik a (S + W)
kvantifikálására irányuló próbálkozás. Annyi haszna, információs értéke
mindazonáltal van Űine formulájának, hogy nyomatékosan rámutat
arra, a dolgok puszta számait (C + E + M) feltédenül módosítani kell
olyan nehezen megfogható tényezőkkel, mint a stratégia és a politikai
eltökéltség.
A hatalom gyakorlásának módjai

A hatalom (befolyás) gyakorlásának Holsti szerint a következő főbb

módszerei vannak.
1. Rábeszélés
Ez alatt egyszerűen csak azt értjük, hogy kezdeményezünk vagy ja-
vaslunk valamit, és így kedvező választ kapunk, anélkül, hogy explicit
módon kifejezésre kellene juttatnunk a jutalom vagy büntetés lehető-
ségét.
2. Jutalmak kilátásba helyezése
Ez az eset, amikor A valami kedvező dolgot ígér B-nek, ha az A kí-
vánságának megfelelően jár el. A jutalmak a nemzetközi kapcsolatokban
természetesen a legkülönfélébb formákat ölthetik.
3. jutalmak megadása
Egyes esetekben B állam ragaszkodhat ahhoz, hogy mielőtt teljesítené
A kívánságát, A előlegezze meg a jutalmat.
4. Büntetéssel való fenyegetés

Ennek elméletileg két változata képzelhető el: a meglevő kedvezmé-
nyek visszavonásával való fenyegetés vagy (új) hátrányok kilátásba he-
lyezése.
5. Erőszakmentes büntetés kiszabása

Ebben a szituációban a fenyegetéseket az a remény motiválja, hogy
ezzel meg tudják változtatni B viselkedését, amit e nélkül nem lehetne
elérni. E taktikának az a gyenge pontja, hogy a szankció alkalmazása
gyakran reciprok lépésekhez, ellenlépésekhez vezet a másik fél részéről,
s így végül mindkét felet károsítja, miközben egyáltalán nem biztos,
hogy a kívánt állapot létrejön. Az erőszakot nem tartalmazó büntetés
tipikus formái a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, a vámtételek
emelése, bojkottok és embargók kezdeményezése stb.
6. Erőszak
A korábbi korszakokban, amikor az államoknak nem állt a rendelke-
zésükre annyiféle felhasználható külpolitikai eszköz, mint manapság, a
nyílt erőszakot gyakrabban alkalmazták az alkudozási folyamatban. Az
erőszak sokszor nem csak a leghatékonyabb módszernek számított, ha-
nem az egyetlen szóba jöhet módnak. Ma kétségtelenül más a helyzet: a

befolyásolás újabb módszerei helyettesíthetik az erő nyílt alkalmazását. S
ezzel kapcsolatban joggal jegyzi meg E A. Reynolds: hamis az a látszat,
miszerint a hatalom gyakorlásának a legfelső foka a katonai erőszak
alkalmazásának képessége; valójában fordított a helyzet, meggyőzően
lehet amellett érveim, hogy egy állam hatalmának a hiányosságait
mutatja, ha nyílt erőszakhoz kell fordulnia céljai elérése érdekében.
A külpolitikai döntéshozatal folyamata
A külpolitikai befolyásgyakorlás lehetséges módozatainak áttekintése

után szóljunk röviden annak a folyamatnak a sajátosságairól, amelynek
során a külpolitikai célok elérésére irányuló döntéseket meghozzák. A
külpolitika formálásában szerephez jutó intézmények és szervezetek
persze országonként változnak, ezért most nem a jogi struktúrákra irá-
nyítjuk a figyelmünket, hanem a döntéshozatal lehetséges módjaira.
De először is tegyük fel azt az első pillantásra talán meglepőnek tűnő
kérdést Pearson és Rochester nyomán, hogy egyáltalán beszélhetünk-e
„a" külpolitikáról. Az újsághírek arról szoktak beszámolni, hogy egy
ország elnöke vagy kormányfője hivatalba lépése után meghirdeti kül-
politikai koncepcióját - mintha egy olyan egységes tervről lenne szó,
amelynek minden eleme logikusan illeszkedik egymáshoz. De vajon ez
áll-e? Henry Kissinger például nemleges választ adott erre a kérdésre. O
a következőképp fogalmazott (Bureaucracy and Policymakíng, 1973): „A
leggyakoribb kérdés, amelyet az embernek külföldön fel szoktak tenni,
vagy amely otthon azok részéről felmerül, akik nemzetközi ügyekkel
foglalkoznak, és nem tudják, hogyan születnek a politikai döntések, így
hangzik: „Mi Amerika álláspontja?.." Az emberek megpróbálnak egy
olyan fokú racionalitást és következetességet tulajdonítani a külpoliti-
kának, amellyel az egyszerűen nem rendelkezik. Csaknem lehetetlennek
találtam, hogy meggyőzzem a franciákat arról, hogy olyan dolog, amit
amerikai külpolitikának nevezhetnénk, nem létezik ... Az amerikai
politikát figyelő külföldiek hajlamosak feltételezni, hogy bármi, ami
megtörtént, szándékosan történt, s lépéseink mögött egy alaposan, sok
irányból átgondolt terv húzódik meg. Örülnék, ha így lenne, de nem
gondolom, hogy ez a helyzet. Valójában úgy vélem, ez nem is lehet így
bármely nagy bürokráciában, és valószínűleg ez így áll a Szovjetunióban

is"
Lehet természetesen, hogy Kissinger némiképp túlzott, hiszen az
Egyesült Államok külpolitikájában - akárcsak a legtöbb országéban - jól
körülhatárolhatóak bizonyos vezérelvek, s ezek kétségkívül meghatá-
rozott irányt adnak a külpolitikai vonatkozású döntéseknek. De sok
igazság is van szavaiban. A fenti állítást egy konkrét példával is
illusztráljuk.
Ronald Reagan egész külpolitikai koncepciója azt a törekvést szolgálta,
hogy helyreállítsa az Egyesült Államok tekintélyét világszerte, és ez
magában foglalta azt is, hogy keményen elzárkózik a terrorista csopor-
tokkal való tárgyalásoktól. Ennek ellenére a Reagan-adminisztráció 1985-
ben és 1986-ban titkos tárgyalásokba bocsátkozott Iránnal: modern ka-
tonai felszerelést kínált a közép-ázsiai országnak annak fejében, hogy az
viszont - kihasználva kapcsolatait - közbenjár a libanoni síitáknál az
amerikai túszok szabadon engedése érdekében. Az elnök az akció kivi-
telét a Nemzetbiztonsági Tanácsra bízta, remélve, hogy a részletekről a
nyilvánosság nem szerez tudomást. A fegyverekre szánt összegek egy
részét azonban - az ő tudta nélkül, s a külügyminisztérium teljes meg-
kerülésével - a nicaraguai antikommunista gerillák, a „kontrák" támo-
gatására csoportosították át, s amikor az ügy mégis nyilvánosságra ke-
rült, s a túszok sem szabadultak ki, a botrány nem csak az amerikai
antiterrorista politika hitelességét kérdőjelezte meg, hanem rossz fényt
vetett az Egyesült Államok külpolitikájának egészére.
A külpolitikai döntéshozatal témakörében máig alapműnek számít az
amerikai Graham Allison A döntés lényege (Essence of Decision, 1971) című
könyve. Ez azt állítja vizsgálódásának középpontjába, hogy milyen
mechanizmusok révén születtek meg a döntések az 1962-es kubai raké-
taválságban, amely az egész világot megsemmisüléssel fenyegette. Jog-
gal mutatott rá a szerző: ilyen léptékű veszéllyel az emberiségnek még
sohasem kellett szembenéznie, s az, hogy a külpolitikai döntések ilyen
súlyú következményekkel járhatnak, parancsolóan írja elő az elgondol-
kodás szükségességét.
Allison a külpolitikai döntéshozatal három modelljét különbözteti
meg: a racionális aktor modelljét (rational actor model), a szervezeti
cselekvés sajátosságait kiemelő modelljét, és - az utóbbival szoros
kapcsolatban álló - „bürokratikus politika" modelljét. Ahogy a

megnevezés is sugallja, az első abból az előfeltevésből indul ki, hogy a
külpolitikai döntések racionális válaszok egy konkrét szituációra, vagyis
egy kormányzat mindig a leginkább célszerű döntést választja ki az
elméletileg szóba kerülő alternatívák közül. Ez a megközelítés tehát a
külpolitikai döntéseket úgy magyarázza, hogy azok a cél pontos
.meghatározásából vezethetők le, miután a cél eléréshez vezető
cselekvési módokat, eszközöket gondosan mérlegelték, s ennek során a
várható következményekre is tekintettel voltak. így azután, ha egy
gondos megfigyelő elemzi a folyamatot, a cselekedetből magára a
szándékra és a célra egyenesen következtethet. Az Allison által említett
példánálmáradva: ha meg akarjuk magyarázni, hogy a Szovjetunió miért
telepített rakétákat Kubába, meg kell találni a moszkvai vezetés
stratégiai céljait és rekonstruálni kell azon érveket, amelyek alapján
biztosra vették, hogy a rakétatelepítés adekvát módon szolgálja e célok
teljesülését. A racionális cselekvő modellje feltételezi tehát, hogy a
helyzetet teljes mértékben értik, minden lehetséges megoldással
számoltak, figyelembe vették az összes potenciális következményt, a cél
pedig világos és egyértelmű.
A racionális cselekvés fontosabb lépései így a következők:

1. a döntést kívánó helyzet meghatározása a tények körültekintő
figyelembevételével;
2. a célok kijelölése;
3. a célok eléréséhez vezető utak, megoldási alternatívák mérlege-
lése;
4. a cél megvalósítását legjobban szolgáló alternatíva kiválasztása;
5. a döntés végrehajtása;
6. a döntés következményeinek mérlegelése.
E modellel kapcsolatban azonban vannak gondok és kérdőjelek. A

helyzet pontos megértéséhez, s a tökéletes döntéshez nélkülözhetetlen,
hogy birtokoljuk az összes releváns információt. Azok az információk
azonban, amely a külpolitikai kérdésekben egy kormányzat rendel-
kezésére állnak, mennyiségüket és minőségüket tekintve egyaránt min-
dig sok kívánnivalót hagynak maguk után. (Még többet, mint a belpoli-
tikai vonatkozású döntésekhez szükséges információk.) Az információk

egy része nem érkezik meg, sok információt pedig elkerülhetetlenül fél-
reértenek, másként értelmeznek. A döntéshozók abból indulnak ki,
ahogy az adott helyzetet ők értelmezik, nem pedig abból, ahogy a
helyzet ténylegesen áll. Amikor például 1936 márciusában a német
csapatok bevonultak a Versailles-ban demilitarizált Rajna-partra, a
franciák úgy ítélték meg, hogy jobb, ha passzívak maradnak, s nem
számoltak a realitásokkal, azzal, hogy - akkor még - katonai fölényben
voltak, s Hitler titokban arra utasította az egységeket, hogy francia
ellenállás esetén azonnal vonuljanak vissza.
Elviekben fel lehetne tételezni, hogy a legnagyobb fokú racionalitás a
legfontosabb kérdésekben mutatkozik, de a gyakorlatban ez nem feltét-
lenül vagy így Ahogy több kutató is megfigyelte, inkább az tűnik ten-
denciának, hogy minél fontosabb egy döntés, annál kevésbé valószínű,
hogy a döntés a tiszta racionalitásra fog épülni. Az élet nagy kérdéseiben
- például a szakma vagy a házastárs kiválasztásában - sokszor jóval
kevesebb információt gyűjtünk a döntéshez, a legkisebb ellenállás útját
választva, mint sok kisebb jelentőségű ügyben, mint például egy autó-
márka kiválasztása kapcsán.
Allison ezért azt javasolja, inkább egy másik modellt használjunk, ha
meg akarjuk érteni a történéseket, egy olyat, amely - szerinte - jobban
összhangban van a realitásokkal, ez pedig a szervezetek cselekvésének
modellje, az eredeti terminológiában „a szervezeti folyamat" modellje
(organisational process modell). A racionális cselekvő modelljével ellen-
tétben ez utóbbi abból indul ki, hogy a döntésekben racionálisnak egyál-
talán nem nevezhető szempontok is közrejátszanak. E modellben a dön-
téseket nem egyetlen szereplő hozza meg, hanem különböző szerveze-
tek, amelyek mindegyikének megvan a maga sajátos működési módja és
eljárási rendje. Mindegyikük a saját „intézményi memóriájában" tárolt
információkból indul ki - s ezek alapján próbál döntést hozni. Kuba szi-
getén például az oroszok pontosan úgy építették ki a rakétabázist, mint
otthon - a döntésért felelős testületekben fel sem merült, hogy célszerű
lenne esetleg más megoldást választani.
Köztudomású jelenség, hogy a szakbürokráciák a világot a saját szem-
üvegükön keresztül látják - és mindenekelőtt a saját érdekeik mozgatják
őket. E realitásra építette Allison a döntéshozatal harmadik modelljét, a
„bürokratikus politika modelljét" (bureaucratic politics model). A gya-

korlatban ugyanis nemigen lehet arra számítani, hogy az egyes szerve-
zetek olyan javaslatokat támogassanak, amely figyelmen kívül hagyja
őket, leértékeh szerepüket, s ezáltal a költségvetésüket is fenyegeti. így
például a külügyminisztériumok általában a tárgyalásos-diplomáciai
megoldásokat karolják fel, a hadügyminisztériumok pedig a katonai erő
demonstrálásában vagy épp alkalmazásában érdekeltek, de ezen belül is
eltérnek a légierő és a haditengerészet szempontjai. Truman elnök kül-
ügyminisztere, Byrnes állította egy ízben: „erkölcstelenségben kevés
dolog múl felül a földön egy kormányzati hivatalt". S ha ez talán túlzó
fogalmazás is, kétségtelen, hogy égy bürokratikus intézményt saját
megszűnésének, vagy háttérbe szorulásának a veszélye nem sokkal ke-
vésbé nyugtalanítja, mint az ország veszélybe kerülése. A különféle kor-
mányzati posztokon levő politikusok egyezkedésének eredményét pedig
előre nehezen lehet kalkulálni.
Míg tehát a racionális cselekvő modellje abból indul ki, hogy a külpo-
litikai döntések külpolitikai szempontok alapján születnek meg, mind a
„szervezeti folyamat modellje", mind pedig a „bürokratikus politika
modellje" arra figyelmeztet, hogy a végül elfogadott döntésekben bizony
számos nem-külpolitikai szempont is közrejátszik.
A döntések nem-racionális tényezői
Hogy milyen nem-racionális tényezők játszanak közre a külpolitikai

döntésekben? Pearson és Rochester a következőket emeli ki.
1. Téves lehet a helyzet meghatározása. Ha nagy a különbség a tény-
leges és az érzékelt körülmények között (amit egyesek az „objektív" és a
„pszichológiai" környezet fogalompárjával írnak le), az eleve téves
döntésekhez vezet, hiszen a helyzet meghatározása a döntési folyamat
minden elemét érinti. A helyzet téves értékelésének forrása lehet a sze-
lektív figyelem, vagyis az, hogy csak azon információkat fogadjuk be,
amelyek összhangban állnak világképünkkel. Róbert Jervis arra is fel-
hívta a figyelmet (Perception and Misperception in World Politics, 1976),
hogy a külpolitikai döntéshozók általában hajlamosak arra, hogy a kör-
nyezetüket a valóságosnál ellenségesebbnek lássák, és olyan szándéko-
kat tulajdonítsanak ellenfeleiknek, amelyek nincsenek. Vagy épp saját

szándékaikat vetítik másokra ...
2. A veszélyérzékelés hibái. A fentebb körvonalazott gondolatmenet-
tel összefüggésben már Dávid Singer rámutatott: egy ország annak alap-
ján értékeli a másik fél által képviselt fenyegetést, hogy milyennek találja
annak az ártásra való képességét, és az erre irányuló szándék mélységét.
(Threat Perception and the Armament-Tension Dilemma, 1958) S mivel a
szándékok kifürkészése mindig bizonytalan, ezért a döntéshozók
többnyire a „legrosszabb elképzelhető variációból" indulnak ki („worst-
case analysis"). A mérlegelés tárgya általában a képesség, nem pedig a
szándék, abból indulva ki, hogy az előbbit könnyebb meghatá rozni, mint
az utóbbit. Ez a megközelítés viszont könnyen olyan konfliktusokhoz vezet,
amelyeket valójában egyik fél sem kíván. Ritkább, de ugyancsak
előforduló hiba-típus a fenti ellenkezője, amikor viszont nem vesznek
észre egy valóságos fenyegetést - jó példa erre, hogy az amerikaiakat
milyen váratlanul érte a Pearl Harbour elleni japán támadás.
Téves következtetésekhez vezetget az is, ha a múltbeli tapasztalatokat
oly módon abszolutizálják, hogy belőlük automatikusan a jövőre nézve is
egyértelmű következtetéseket vonnak le. A történelmi tapasztalatok
természetesen értékesek, de számolni kell azzal, hogy a politikai
körülmények (is) folytonosan változnak. így például nem lehetett a
második világháború utáni Európában külpolitikai vezérfonallá tenni a
tradicionális francia-német ellentétet, mint ahogy - más térségből hozva
példát - a régi kínai-vietnami ellenségeskedés számon tartása sem tölt-
hette be ezt a funkciót. Egyes amerikai történészek szerint a totalitárius
hatalmaknak való behódolást szimbolizáló 1938. évi müncheni egyez-
mény tapasztalata is motiválta a washingtoni döntéshozókat a vietnami
konfliktus ügyében - s nem biztos, hogy szerencsés módon.
Igen érdekes kérdés a csoportszerveződéseknek a döntések racionali-
tására gyakorolt hatása. Bár elméletileg fel lehetne tételezni, hogy több
ember racionálisabb következtetésre jut, mint egy, ez nem feltétlenül
vagy így! Több szerző is figyelmeztet a „csoportgondolkodás" („group-
think") sajátosságaira: a csoportkohézió fenntartásának szándéka azzal a
következménnyel járhat, hogy a tagok mechanikusan alávetik magukat a
csoporton belül kialakuló konszenzusnak, félretéve saját esetleges két-
ségeiket.
3. A célok kitűzésének hibái. A kézenfekvő probléma e tekintetben az,

hogy a nemzeti érdekből következő szempontok nem feltétlenül esnek
egybe a döntési pozícióban levő személyek egyéni érdekeivel. A
demokratikus rendszerek működéséből fakad, hogy a választási szem-
pontok adott esetben olyan álláspont felvállalását indokolhatják, amely
külpolitikai szempontból egyáltalán nem bölcs. (A már emlegetett kubai
rakétaválságban is felmerült a szempontok között, hogy ha a kormányzat
engedékenynek bizonyulna, az a következő választáson a re-
publikánusok malmára hajtaná :i vizet./
4. A végrehajtás hibái. E pont annyira evidens, hogy csak a logikai
következetesség kedvéért említjük rrieg, hiszen közhelyszámba megy
hogy a mégoly racionális döntés végrehajtásában is komoly gondok
mutatkozhatnak. A bürokrácia alsóbb szintjein néha meg sem értik a
döntésben rejlő szándékot, de előfordul az is, hogy tudatosan szabotál-
ják el. Saját tapasztalatait felidézve Truman elnök 1952-ben e szavak
kíséretében adta az elnökséget Eisenhowernek, az egykori tábornoknak:
„Szegény Ike! Nem olyan lesz, mint a hadseregben. Kiadja a parancsot -
és semmi sem történik ..."
A külpolitikai döntések típusai
A külpolitikai döntéseket többféle szempont alapján is csoportosíthatjuk.

Megkülönböztethetjük azokat aszerint, hogy milyen területekre
vonatkoznak (nemzetbiztonsági kérdésekre, gazdasági kérdésekre stb.),
de aszerint is, hogy milyen szituációban születnek: válsághelyzetben
vagy normál körülmények között. Pearson és Rochester a külpolitikai
döntések következő három típusát különbözteti meg.
1 Makro-döntések
E kategóriába azok a döntések tartoznak, amelyek nagyobb súlyú,
alapérdekeket érintő vagy elvi jellegű kérdésekre vonatkoznak. Az álta-
lános elvek kidolgozása segítséget nyújthat a konkrét esetek kezelésé-
ben. E döntések tipikusan a következő szituációs környezetben szület-
nek:
a) a döntés meghozatalának szükségességével előre számolnak, tehát
nem egy akut kihívásra adandó válaszról van szó;
b) a döntés meghozatalához hosszabb idő áll rendelkezésre;

c) a döntésbe a belpolitikai szereplők széles köre kapcsolódik be.
2. Míkro-döntések
A külpolitikai vonatkozású döntések hatalmas tömege e kategóriába
tartozik; tartalmukat tekintve többnyire adminisztratív jellegű dönté-
sekről van szó. E döntések tipikusan:
a) csak egy szűk kérdésre vonatkoznak;
b) viszonylag alacsony kockázatúak;
c) a kormányzati bürokrácia alacsonyabb szintjein születnek.
3. Válság-döntések
Ez a döntéseknek egy speciális, ám roppant fontos formája, amelyek
tipikusan:
a) nagy kockázattal járó helyzetekben;
b) rövid időkeretben;
c) a külpolitikai apparátus legmagasabb szintjein születnek.
Egyesek amellett érvelnek, hogy a külpolitika gyakorlatában valójában
sokkal több a válság-döntés, mint ahogy azt az átlagos újságolvasó
gondolná, a külpolitika jelentős része válságkezelésből áll. Ez a
vélekedés azonban túlzónak tűnik, még akkor is, ha egyes válságokra
nem feltétlenül érvényes a rövid időkeret, mert viszonylag hosszan
elhúzódnak.
Kulcsfogalmuk
külpolitikai orientáció: a külső környezethez \-,iíó viszonyulás alapvető

stratégiája
alapcélok: azon célok köre, amelye!-, teljesülése nólkúl -„-gy állani nem lud
működni
külpolitikai cselekedet: ;i kommunikáció egy formája, amely arra irányul
hogy megváltoztassa - ■ vagy épp fenntartsa - a nemzetközi rendszer inás
tagjainak a politikáját
hatalom: az a képesség, amcüve! mások viselkedését befolyásolni lehet az
erőforrások „relevanciája": a/ erőforrásoknak egy adorr szituációban való
felhasználhatósága
a racionális cselekvés modellje: a/, a modell, amely szerint a cselekvés
cel;uit és eszközeit a tiszta racionalitás alapján választják ki
a bürokratikus politika modellje: az a modell, amely szerint a cselekvés
céljait és eszközeit j/ egymással versengő, saját partikuláris érdekeiket követő
szervezetek összjátéka alakítja ki, számos irracionális tényező
bekapcsolásával
makro-döntések: az alapérdekekot vagy alapelvekot érintő döntések mikro-

döntések: a makró-döntésekhez kapcsolódó alacsonyabb szintű, zömmel
adminisztratív jellegű döntések
í llonőrzö kérdé-ek:
1. Milyen komponensekre bontható a külpolitika,'
2. Milven kritériumok alapjár, különböztethetjük meg a külpolitikai cé-
3. Mi a különbség a pillanatnyi és a potenciális hatalom között?

4. Hogyan jellemezhető a külpolitikai döntéshozatalban „a racionális cse-
lekvő modellje"?
5. Milyen nem-racionális tényezők játszanak közre a külpolitikai dönté-
Vitakérdések:
1. Vajon mennyire választható el egymástól a kiil- és a belpolitika?
2. A globalÍ7áció korában milyen tényezőktől függ a leginkább egy állam
3. Miért torzulhat el a racionalitás a isoporlJceretekben meghozott döntések

esetében l
4. Vajon milyen mértékben szabad a múltbeli tapasztalatokra alapozni a
külpolitikai döntéseket ?
5. A racionálisan meghívott döntés feltétlenül jó döntést jelent-e?
VI.
A külpolitika eszközei: a diplomácia és a
gazdasági nyomás
Ez a fejezet a nemzetközi kapcsolatok egyik legrégebbi és

legfontosabb intézményének, a diplomáciának az elemzésére
vállalkozik. A diplomácia alkotóelemeinek rövid áttekintése után
ad egy rövid visszatekintést a diplomácia múltjára, majd a
diplomáciai kapcsolatok főbb formáival és funkcióival
foglalkozik. A fejezet kitér arra is, hogy a külpolitikai törekvéseket
95 L''/. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás
a diplomácia mellett a gazdasági nyomásgyakorlás milyen
eszközeivel szokták kiegészíteni.
A diplomácia gyakorlatilag egyidős az államokkal. Bár e szó jelentése

egyértelműbbnek tűnik számos más, e könyvben használt fogaloménál,
érdemes hangsúlyozni, hogy a diplomácia nem tekinthető a „külpolitika"
szinonimájának. Elsősorban a szuverén politikai egységek közötti
kapcsolatok fenntartásának rendezett módjára utal, de néha csak magát a
tárgyalási folyamatot értik alatta. Etimológiája, amint erre Geoffrey Stern
rámutat, a latin „diploma" szóból ered; ez a rómaiaknál egy olyan
fémlapocskát jelentett, amelyet a hatóságok adtak ki a birodalmi utakon
haladóknak vagy a birodalom határain kívül utazóknak. A „diploma"
tehát egyfajta útiokmány volt, amely bizonyos védettséget adott.
A neves brit diplomata, Sir Harold Nicolson a diplomáciáról 1939- ben
írott híres művében (Diplomacy) így határozta meg a diplomácia
fogalmát: „A diplomácia a nemzetközi kapcsolatoknak a tárgyalások
útján való intézése ..." Az újabb megközelítések ennél valamivel tágabb
keretben értelmezik a diplomáciát, s elsősorban egy olyan „játékot"
(game) látnak benne, amelyben a résztvevők a saját céljaik
érvényesítéséért küzdenek. Aki a nemzetközi kapcsolatokat főként a
sajtóhírekből figyeli, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy
azokban kiemelkedő szerep jut a nyílt erőszaknak, ám valójában ez nem
egészen így áll: az államközi konfliktusok zöme nem jár együtt a nyílt
erőszak eszközeinek alkalmazásával. Charles Gochman és Zeev Moas
számításai szerint (Militarízed Interstate Disputes, 1985) 1816 és 1976
között a súlyos nemzetközi konfliktusokban, amelyekben legalább az
egyik fél erőszak alkalmazását helyezte kilátásba, az eseteknek csak egy
tizedében került sor háborús jellegű cselekményre: a többiben végül
sikerült elkerülni a fegyveres konfliktust.
A diplomácia elemei
A nemzetközi kapcsolatok újabb szakirodalmának megközelítésében a

diplomácia magában foglalja az államok közötti kommunikáció teljes
körét. Valóban igaz, hogy céljaik elérése, értékeik képviselete és érdekeik
védelme érdekében az államoknak kommunikálniuk kell azokkal, akik-
nek a magatartását befolyásolni kívánják. A kommunikációs folyamat-
ként felfogott diplomáciának Rourke három elemét különbözteti meg.
Az első a tárgyalás. Ha két fél beszél egymással, akár direkt, akár indi-
rekt módon, azaz közvetítő nélkül, akkor tárgyalást folytatnak. A dip-
lomácia második eleme a jelzés - valaminek azzal a szándékkal történő
megmondása vagy meglépése, hogy azzal üzenetet küldjenek egy másik
kormánynak. A jelzések körébe sok minden beletartozik a kereskedelmi
privilégiumok megadásától (vagy épp megvonásától) a hadsereg harcké-
szültségbe helyezéséig. A harmadik elem a nyilvános diplomácia. E vo-
natkozásban a diplomácia eltér az államok között zajló hagyományos
kommunikációs módtól: egy szélesebb közönséget próbál meggyőzni,
beleértve ebbe egy másik ország közvéleményét és a nemzetközi közvé-
leményt egyaránt. Ez kétségtelenül közel áll a propagandához, de abban
különbözik tőle, hogy míg a nyilvános (public) diplomácia esetében arról
van szó, amit a politikai vezetők mondanák és tesznek, a propaganda
szűkebb értelemben azon üzeneteket jelenti, amelyeket a különféle in-
formációs források bocsátanak ki a politikusok nyilatkozatainak az ér-
telmezéséről.
A diplomácia története - dióhéjban
Ma már klasszikusnak számító diplomáciatörténeti munkájában

Nicolson emlékeztet arra, hogy a diplomáciai érintkezés alapelvei már a
„történelem előtti" törzsi társadalmakban kialakultak. Amikor ugyanis
egymás mészárlásába, egymás asszonyainak és állatainak az elrablásába
belefáradtak, hosszabb-rövidebb ideig tartó békére kezdtek sóvárogni, s
ennek érdekében követet küldtek a másik félhez. Természetesen fegyver
nélkül, a testükre vagy ruházatukra vallási szimbólumokat festve. A
követnek rendelkeznie kellett azzal a privilégiummal, hogy lehetővé te-
gyék a számára a zavartalan hazatérést, akármi is volt a válasz.
A követeket sokáig csak meghatározott tárgyalások lefolytatására
küldték külföldre, s megbízatásuk teljesítésével azonnal haza is tértek. A
diplomácia ekkor még nem számított önálló foglalkozásnak, sőt a
diplomáciai feladatokkal megbízottaknak esetenként saját maguknak
kellett a költségeiket fedezniük. Kivételt csak a pápai udvar és a bizánci
császár kapcsolatai jelentettek: a pápa a VIII. századig, a viszony meg-
romlásáig állandó képviselőket állomásoztatott Konstantinápolyban.
A modern diplomácia gyökereit a legtöbben a reneszánsz Itália vá-
rosállamaüg vezetik vissza, azzal összefüggésben, hogy ezek hozták lét-
re az első állandó diplomáciai képviseleteket, és az ő érdemük volt a
szerződéskötés technikájának és a diplomáciai protokoll szabályainak az
első kidolgozása is. Milánó küldött első ízben állandó diplomáciai képvi-
selőket a többi városállamba (elsőként Genovába), és a francia királyság-
ba is 1455-ben. Az észak-itáliai városok vezették be a „csúcstalálkozókat"
is a diplomáciai gyakorlatba. A diplomácia elmélete sokat merített
Niccoló Machiavelli híres művéből, A fejedelemből is, amely azt taná-
csolta, hogy mindig abból kell kündulni, hogy az emberek eredendően
rosszak és ravaszak ... A XVI. százád végére általános gyakorlattá vált,
hogy a nagyhatalmak követeket tartanak egymásnál.
A történeti fejezetben már említett „vesztfáliai rendszer" kikristá-
lyosodása számottevően megnövelte a diplomácia fontosságát, hiszen az
államok új rendszere nem volt jellemezhető sem az állandó háborús-
kodással, sem pedig az „örök béke" kanti ideáljával. A diplomácia ekkor
vált igazán egy sajátos szakmává, amelynek az adminisztratív háttérin-
tézményei is kiépültek; szinte mindenütt megszervezték az önálló kül-
ügyminisztériumokat. A diplomaták kivétel nélkül az arisztokrácia kö-
reiből kerültek ki, s a XVIII. századra markáns testületi szellemet, közös
identitás-tudatot alakítottak ki. A nyelvezetük is közös volt: a francia,
amely ekkorra mindenütt kiszorította a latint. A társadalmi és kulturális
háttér azonossága magyarázza, hogy az egymással rivalizáló hatalmak
diplomatái konfliktushelyzetekben is jól szót tudtak érteni egymással, s
anélkül tárgyaltak, hogy bármelyikük is az asztalra csapott volna
mérgében.
Említsük még meg, hogy a modern diplomácia fejlődése sokat kö-
szönhet a francia Richelieu kardinálisnak, aki a XVII. században irányí-
totta a francia külpolitikát. Ő a diplomáciában már nem pusztán ügyesen
megválasztott taktikai lépések sorozatát látta, hanem azt egy tudatos
külpolitikai stratégia fontos részének tekintette. Új elem volt, hogy ehhez
megpróbálta a közvélemény támogatását is megszerezni. Ahhoz is
ragaszkodott, hogy a szerződéseket a lehető legpontosabban szöve-
gezzék meg.
Az első diplomáciai „kézikönyv" is egy francia szerző műve volt,
Francois de Callieres 1716-ban írta meg uralkodókkal való tárgyalásról című
munkáját. Ez a munka szemléletében alaposan eltért Macchiavelli
tanácsaitól, és a XVII. századi brit diplomata, Sir Henry Wooten állás-
pontjától, miszerint a követ „az a becsületes ember, akit azért küldenek
külföldre, hogy az ország érdekében hazudjon". Callieres ugyanis így
érvelt: „A jó tárgyaló sosem akarja sikerét hamis ígéretekre alapozni
tévedés azt feltételezni, amiként a közvélemény tenni szokta, hogy a jó
nagykövetnek a csalás művészének kell lennie" Más kérdés, hogy a
XVIII. században uralkodó „boudoir-diplomácia" gyakorlói persze
gyakran elfeledkeztek e tanácsokról, noha az említett könyvet túlnyomó
többségük olvasta.
A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus fontos lépéseket tett
a diplomáciai képviselők státusának és feladatkörének a
kodifikálásában. Ekkor dolgozták ki pontosan a nagykövetek jogállását,
és a ius legationis, a követségi jog számos más elemét. A három évvel
később tartott Aix- la-Chapel-i konferencián abban is megállapodtak,
hogy a nagykövetek egymáshoz viszonyított rangját nem az őket küldő
hatalom presztízsének alapján szabják meg, hanem aszerint, hogy az
illető mennyi időt töltött az adott országban - a legrégebben szolgáló
nagykövet lett a diplomáciai testület „doyen"-je. (A bécsi kongresszus
után még jó ideig nagyköveteket csak a nagyhatalmak küldtek, és csak
egymáshoz.) A XIX. század az ún. klasszikus diplomácia fénykora volt -
ezt az Európa-központúság, a nagyhatalmi politika dominanciája, az
elitek irányító szerepe, a titkosság és a bilaterális tárgyalások
elsődlegessége jellemezte.
Az első világháborút a szaktörténészek többsége fordulópontnak te-
kinti a diplomácia történetében. Miért? A „nagy háború" az európai
világuralom végének a kezdetét jelentette. A'iiemzetközi politika szín-
padán új nagyhatalmak jelentek meg - az Egyesült Államok és Japán. E
változásokkal összefüggésben a diplomáciának kibővült a földrajzi szín-
tere - míg például az 1907-es hágai békekonferencián 44 szuverén állam
vett részt, manapság, az ENSZ több mint 200 szuverén országot tömörít
és csaknem mindenkit felölelő tagságával jól tükrözi a mai diplomácia
ténylegesen globális színterét. Teret nyert a multilaterális diplomácia és
a nyilvános diplomácia. (Ezen új fejleményekről az alábbiakban kicsivel
részletesebben is szólunk.)
A diplomáciai kapcsolatok jogi kodifikációja
1961-ben a bécsi diplomáciai konferencián sor került a diplomáciai jog

máig hatályos kodifikációjára; a szokásjog is fennmaradt ugyan, de csak
szubszidiárius, kiegészítő jelleggel. A bécsi értekezleten nemzetközi jogi
megerősítést nyert az a régi elv, hogy a diplomáciai kapcsolatok létesí-
tése - és esetleges megszüntetése - az államok diszkrecionális joga.
Vagyis a diplomáciai kapcsolatok a kölcsönös beleegyezés elvén
nyugszanak: egyetlen államnak sincs joga annak megkövetelésére, hogy
képviselőit egy másik állam fogadja. A nagykövetség a küldő államnak a
fogadó állam területén működő közszolgálata, amelynek alkalmazottait
kiváltságok és mentességek illetik meg. Ezek közé tartozik a hivatalos
érintkezés szabadsága és a személyi sérthetetlenség (a képviselet
helyiségeinek sérthetetlenségével együtt), amely kiterjed a diplomáciai
képviselő büntetőjogi mentességére is. A diplomáciai kapcsolatok
automatikusan megszakadnak, ha két ország között hadiállapot áll be,
de ilyen lépésre békeidőben is sor kerülhet, ha egy állam nem lát más
eszközt egy súlyos jogsértésre adandó válaszként. Egy ilyen
intézkedésre kollektív akció keretében is sor kerülhet; ezt a szankciót
írták elő például az apartheidrendszert megvalósító Dél-Rhodesiával és
Dél-Afrikával szemben.
Bilaterális és multilaterális diplomácia
A XIX. század diplomáciája dominánsan a kétoldalú kapcsolatokra

épült, amelyeknek a főszereplői a kormányzatok által egymáshoz
küldött (nagy)követek voltak. Tartottak természetesen olyan nemzetközi
kongresszusokat, ahol egyszerre számos ország vezetői megjelentek
(ilyen volt például a bécsi 1815-ben vagy a berlini 1878-ban), ám a
multilaterális diplomácia igazából a XX. század elejétől vált fontossá.
Milyen tényezőkkel magyarázhatjuk e fejleményt? A szakirodalom-
ban a következő feleleteket kapjuk e kérdésre. Egyrészt kitágult a meg-
vitatást igénylő problémák köre, vagyis már nemcsak a háború és a béke
kérdései kerültek napirendre meg a területi kérdések, hanem olyan gaz-
dasági és környezetvédelmi problémák is, amelyek eleve globális vagy
regionális szintű választ igényelnek. Bilaterális alapon ezek többsége
nemigen kezelhető. A multilaterális diplomácia térnyeréséhez jelentős
mértékben hozzájárult a nemzetközi (államközi) szervezetek számának
ugrásszerű növekedése. A harmadik világ szegény országai pedig eleve
ezektől a multilaterális nemzetközi fórumoktól remélik érdekeik haté-
konyabb érvényesítését; az együttes fellépés megnöveli nyomásgyakorló
képességüket. De azt is megemlíthetjük, hogy a globalizálódó világban
elvi síkon is megnőtt az igény arra, hogy legalább szimbolikus formában
multilaterális együttműködés valósuljon meg. Természetesen a modern
közlekedési és információs technika eredményei is nélkülözhetetlen
feltételei voltak a multilaterális diplomácia elterjedésének. 1900 előtt az
Egyesült Államok átlagosan évi egy multilaterális konferencián vett
részt; a '80-as évekre ez a szám nagyobbra nőtt, mint az év napjainak a
száma.
Nyílt és titkos diplomácia
Markáns - és a tömegkommunikáció szerepétől elválaszthatatlan - je-

lenség a diplomácia nyilvános jellegének az erősödése. A nyílt diplomá-
cia, amint arra Rourke rámutat, kétségtelenül jól illeszkedik a demokrá-
cia eszméjéhez, s ahhoz az elvi igényhez, hogy a kormányzottaknak
mindenről legyen tudomásuk. Már Wilson elnök említett 14 pontjának
egyik legfontosabb követelése az volt, hogy a megkötött egyezményeket
hozzák nyilvánosságra, mert így szerinte csökkenteni lehetne a nem-
zetköz kapcsolatokat övező gyanakvás légkörét. De Wilson azt is célként
határozta meg, hogy az egyezményeket a nyilvánosság bevonásával
kössék meg („open covenants, openly arrived at") -se törekvés már jóval
problematikusabbnak bizonyult. Tény, hogy széles körben osztott
meggyőződés, miszerint a diplomáciai tárgyalások titkossága eleve
rossz, mert nem egyeztethető össze a demokráciával. A külpolitikával
hivatásszerűen foglalkozók viszont azzal érvelnek, s nem is minden alap
nélkül, hogy a nyilvánosság egyáltalán nem segít a diplomáciának, sőt
árthat. A tárgyalási stratégia korai felfedése akadályozhatja a célok eléré-
sét. A nyilvánosság üres gesztusokhoz vezethet, vagy épp ahhoz, hogy a
politikusok ne merjenek olyan engedményeket megtenni, amelyekre
egyébként hajlandóak volnának s amelyek hozzájárulnának az ügy meg-
oldásához, a feszültség csökkentéséhez. Az 1962-es kubai rakétaválság
megoldásakor például Kennedy elnök titokban megígérte Moszkvának,
hogy országa eltávolítja a rakétáit Törökországból - ezt nehéz lett volna
nyilvánosságra hozni.
A titkos diplomácia ellentéteként felfogott „nyílt" diplomáciától (open
diplomcy) meg lehet különböztetni a „nyilvános" diplomácia (public
diplomacy) fogalmát. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, de még-
sem azonos. A nyilvános diplomáciát oly módon lehet meghatározni,
hogy az egy olyan tevékenység, amely az ország nemzetközi megítélé-
sének javítására irányul, természetesen azzal a céllal, hogy segítsen a
diplomáciai sikerek elérésében. A tömegkommunikációban végbement
forradalom a politikusokat és a diplomatákat a korábbinál sokkal na-
gyobb mértékben állítja reflektorfénybe, a közvélemény elé, arni egyúttal
módot is ad nekik ennek befolyásolására. S a vezető politikusok több-
nyire nem csak a saját, hanem más országok közvéleményét is megpró-
bálják befolyásolni.
Az elmúlt fél évszázad diplomáciájának sajátos vonásai között említ-
hető meg a „vezetők közötti" diplomácia térhódítása, vagyis a csúcs-
szintű találkozók viszonylag gyakorivá válása. Ennek kétségtelenül le-
hetnek külpolitikai előnyei. A csúcstalálkozók drámai áttörésekre képe-
sek - az Izrael és Egyiptom viszonyát normalizáló 1978-as Camp David-i
egyezmény például Menáhem Begin izraeli kormányfő és Anvar Szadat
egyiptomi államfő műve volt, Carter elnök személyes közreműködésé-
vel. E diplomáciai formának az az előnye is meglehet, hogy kölcsönös
bizalmat alakít ki a vezetők között, amire máskülönben aligha lenne
esély [Visszaemlékezéseiben Ronald Reagan leírja, hogy találkozásaik
során egyre jobban megkedvelte Mihail Gorbacsovot.) A csúcstalálkozók
további előnye lehet, hogy segíthet eloszlatni a hamis információkon és
sztereotípiákon alapuló félreértéseket. Emlékirataiban Reagan arra is
utal, hogy korábban Gorbacsov például sok mindent maga is elhitt abból
a propagandából, amelyet a szovjet sajtó Amerikáról terjesztett. [An
American Life, 1990)
Vannak ugyanakkor veszélyei is a „vezetők közötti" diplomáciának.
Henry Kissinger szerint korunk diplomáciatörténetének legnagyobb
kudarcai és melléfogásai közül néhányat „olyan elnökök készítették elő,
akik magukat tárgyaló szakembereknek tartották". A vezetők részéről
ugyanis mindig fennáll az a veszély hogy a komplex problémákat meg
nem engedhető mértékben egyszerűsítik le. S ezzel összefüggésben a
tapasztalt Kissinger arra is felhívta a figyelmet, hogy ha az elnökök tár-
gyalnak, nem maradnak egérutak ... Vagyis: míg a beosztottjaik által
elkövetett hibáktól főnökeik viszonylag könnyen elhatárolhatják magu-
kat, egy vezető kötelezettségvállalása, még ha átgondolatlan is, nem
vonható olyan könnyen vissza.
A XX. századi diplomáciában bekövetkezett változások elemzése kap-
csán szóljunk még röviden a diplomácia társadalmi beágyazottságának a
módosulásáról is, amit Rourke a „demokratizálódás" szóval illet. A
klasszikus XIX. századi diplomácia tradicionálisan az arisztokrácia köré-
ből merítette utánpótlását, működését pedig csak igen kis mértékben
korlátozta és ellenőrizte valamilyen képviseleti testület. A nyugati poli-
tikai rendszerek demokratizálódásával párhuzamosan viszont valame-
lyest megnőtt a törvényhozásnak és a közvéleménynek a diplomáciai
tevékenység felett gyakorolt ellenőrzése. Egy másik fontos változás,
hogy a diplomatákat ma már a legtöbb országban a társadalom egyre
szélesebb köreiből választják. Ez ugyanakkor azzal a következménnyel is
jár, hogy a diplomaták elvesztették azokat a közös hivatkozási
pontjaikat, amelyeket egykor kozmopolita, elit-jellegű társadalmi
hátterük és neveltetésük biztosított. Attitűdjeik ma már sokkal inkább
gyökereznek nemzetük kultúrájában. S a tárgyalások során ezt indokolt
figyelembe venni.
A diplomáciai tárgyalás: alkudozás

A diplomaták legfontosabb funkciója ősidők óta a tárgyalás. Ennek tar-
talmát némi leegyszerűsítéssel egy olyan folyamatként írhatjuk le,
amelynek során a felek javaslatokat tesznek kölcsönösen elfogadható
megoldások kialakítása érdekében. Ahogy számos szerző hangsúlyozza,
a diplomáciai tárgyalás sok tekintetben hasonlít a piaci alkudozásokra. A
résztvevőknek vannak bizonyos céljaik, s ezek kapcsán beszélhetünk
minimum és maximum-határokról, amelyeken belül a cél elérése
érdekében mozognak. Az alkufolyamat során mindkét fél arra törekszik,
hogy a végül elfogadott megállapodás a lehető legmesszebb legyen a
céljaik minimumától és a lehető legközelebb legyen a céljaik
maximumához. Azaz: az ellenfelet a céljainak minimuma felé kell
szorítani, ezzel saját céljaink maximumát közelítve. Pearson és Rochester
a következő ábrával érzékeltetik ezt:
Az ábrán A és B azon ív mentén küzd egymással, amelynek egyik vég-

pontját A, a másikat pedig B követelésének maximuma határoz meg. Az
A é s B tengelyek azokat az értékeket jelölik, amelyeket A é s B a
különféle lehetséges - pozitív és negatív - eredményeknek tulajdonít. S
joggal hangsúlyozza az említett szerzőpáros: mivel mind a két fél a saját
céljainak a lehető legnagyobb mértékű elérésére törekszik, a végső
eredmény olyan tényezőktől függ, hogy a felek milyen pontossággal
képesek érzékelni és értékelni egymás pozícióját, milyen befolyás-
gyakorlási lehetőségekkel rendelkeznek, és, nem utolsósorban, milyen
ügyességgel alkudoznak.
Ez utóbbi szempont kapcsán arra figyelmeztet a szakirodalom, hogy
nem elégséges pusztán az ígéretek és fenyegetések kombinációját alkal-
mazni, arra is szükség van, hogy ezeket a másik fél egyrészt hihetőnek,
másrészt „potensnek", azaz olyannak tekintse, amely mögött kellő ké-
pesség is áll. Ha A állam nem hiszi el B fenyegetéseinek a komolyságát,
akkor sem fog azok figyelembevételével cselekedni, ha egyébként tudja,
hogy B rendelkezik a szükséges erővel a fenyegetések beváltásához. De
akkor sem fogja a jelzéseket figyelembe venni, ha úgy véli, nincs meg
mögöttük a beváltásukhoz szükséges képesség. Ami e folyamatban nél-
külözhetetlen, az a másik fél meggyőzése. Érdemes ismét a diplomácia
elméletének és történetének egyik „klasszikusát", Kissingert idézni: „A
komolyan vett blöff hasznosabb, mint egy olyan komoly fenyegetés
(vagy ígéret), amelyet blöffnek tartanak"
Az utóbbi évtizedekben a nemzetközi kapcsolatok kutatásában (s el-
sősorban épp a diplomáciai tárgyalások kapcsán) gyakran hivatkoznak
az ún. játékelmélet bizonyos megállapításainak relevanciájára. Az együtt-
működés és a konfliktus lehetőségeinek vonatkozásában két alapvető
játéktípust különböztethetünk meg: a „zéró-összegű" játékot (zero-sum
game) és a „változó-összegű" játékot (variable-sum game). Az első eset-
ben arról van szó, hogy az egyik fél győzelme esetén a másik szükség-
szerűen veszít, méghozzá mindent elveszít. A másik esetben viszont
mind a két fél nyerhet valamennyit, még ha nem is egyenlő mértékben.
A diplomáciai kapcsolatokban a helyzetek túlnyomó többsége az utóbbi
kategóriába tartozik. Hogy tulajdonképpen mit is jelent a nyereség és a
veszteség optimalizálásának a dilemmája, arra példaképp mi is tekintsük
át az ún. fogoly-dilemmát, amelyet a nemzetközi kapcsolatokkal foglal-
kozó tankönyvek zöme megemlít.
A „fogoly dilemmája" abból a szituációból indul ki, hogy egy bank-
rablásért két gyanúsítottat letartóztat a rendőrség, és mindegyiküket
külön-külön hallgatja ki. Mind a két fogolynak azt mondja a kihallgatást
vezető nyomozó, hogy a kiszabható börtönbüntetés maximumát kapja,
tíz év szabadságvesztést, ha ő hallgat, a társa pedig vallomást tesz. Aki
viszont vallomást tesz a társa ellen, azt feltételesen szabadlábra helyezik,
ha a másik nem vall. Ha mindketten vallanak, csak hat-hat évet kapnak,
ha viszont mindketten hallgatnak, a minimális büntetést kapják, csak hat
hónapot. A két fogoly tehát akkor járna a legjobban, ha mindketten
hallgatnának, a dilemma viszont abban áll, hogy egyikük sem lehet
biztos abban, hogy a másik a hallgatást választja. Igazi bizalom ugyanis
nincs közöttük, s bármelyik fél sokat nyerhet azzal, ha a másikra keni a
bűncselekményt. (Azt pedig mindegyikük el akarja kerülni, hogy esetleg
a büntetés maximumát kapja.) E konstellációban tehát mindenképp a
vallomás tűnik a legjobb stratégiának mindkét résztvevő számára. Ha
ugyanis az egyik azt feltételezi, hogy a másik hallgat, akkor a
vallomásával szabadon elmehet, míg ha arra számít, hogy a másik vall,
akkor elkerüli a legrosszabbat, a tíz évet. Paradox módon azonban épp
ez a stratégia fog elvezetni ahhoz a végkimenetelhez, amikor mindkettő
vall, és ezért súlyos büntetést kap. Az egyéni szemponttal ellentétben a
csoport - vagyis a két fogoly - érdeke valójában a kooperáció, azaz a
vallomás kölcsönös megtagadása lenne.
A dilemmát az alábbi táblázat foglalja össze:

Egyik tagad Egyik vall
Másik tagad Mindketten 6 hónapot Egyik szabad, másik 10

kapnak évet kap
Másik vall Egyik 10 évet kap, másik Mindkettő 6 évet kap

szabad
Ez a dilemma joggal hasonlítható például a nemzetközi fegyverkezési

versenyhez, amelyben a felek jobban járnának, ha csökkentenék fegy-
verkezési kiadásaikat és megállapodnának a fegyverzetek csökkentésé-
ben, ám egyik sem bízik a másikban.
A sikeres tárgyalás titkai
Roger Fisher A nemzetközi konfliktus kezdők számára (International
Conflict for Beginners) című művében a következő „tanácsokat" adja
azoknak, akik sikeres diplomáciai tárgyalásokat akarnak vagy
készülnek folytatni:
1. Döntsd el, hogy a másik fél vajon tényleg komolyan akar-e tár-
gyalni! Egy tárgyaláson való megjelenés ténye önmagában még nem
bizonyítja a tárgyalási szándék komolyságát, szolgálhat pusztán
propagandacélokat is.
2. Próbáld megérteni a másik fél álláspontját! Ez segíthet annak
megértésében, hogy mire lehet számítani a másik fél részéről, miben
engedhet és miben nem.
3. Olyan javaslatokat tegyél, amelyek eléggé konkrétak ahhoz,
hogy a másik fél elgondolkozzon rajtuk és válaszoljon rájuk! A ja-
vaslatokban foglalt ígéretek és fenyegetések konkrétsága növeli a
hitelességedet.
4. Ne becsüld le a tárgyalási folyamat procedurális (eljárási) és
szimbolikus részleteit! Ezek ugyanis néha a probléma lényegével,
magjával állnak összefüggésben.
5. Ha egy vitás kérdés átfogó és teljes körű megoldása pillanat-
nyilag nem lehetséges, bontsd szét a problémát kisebb, kezelhetőbb,
és külön megtárgyalható részekre! Ezzel a módszerrel a zsákutcából
is ki lehet esetleg jönni.
6. Sose sértsd meg vagy alázd meg a másik felet! Ez a tanács arra
utal, hogy érdemes a másik fél számára minél könnyebbé tenni a mi
javaslataink elfogadását. A diplomáciai győzelemmel nem szabad
kérkedni: azt méltányos kompromisszumként kell feltüntetni.
Több szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a diplomáciai tárgyalá-

sokjellegére és stílusára a szóban forgó ország politikai rendszerének és
kultúrájának is számottevő hatása is. így például a már többször idézett,
s pályafutása során igen gazdag tapasztalatokra szert tevő Harold
Nicolson azt állítja, hogy a diplomaták tárgyalási stílusa jól tükrözi az
adott országban uralkodó politikai és kulturális értékrendet. A brit dip-
lomácia stílusát a „boltoséhoz" (shopkeeper) hasonlította: ezt nagyfokú
pragmatizmus, valamint az a meggyőződés jellemezte, hogy a tárgyalá-
sok tulajdonképpeni célja egy jó kompromisszum kidolgozása. Ezzel
szemben a totalitárius hatalmak - a hitleri Németország és a sztálini
Szovjetunió - diplomáciája egészen más vonásokat mutatott: doktriner
merevséget, gyakran kifejezetten durva nyelvezetet, a diplomáciai meg-
beszéléseknek propaganda kifejtésére való felhasználását, szlogenek
mechanikus ismételgetését, s végül, de egyáltalán nem utolsósorban azt a
gyengén leplezett hozzáállást, hogy az elfogadott egyezmények csak
taktikai jellegűek, s bármikor megszeghetők. Megfogalmazható tehát,
hogy egyrészt a politikai rendszer jellege, demokratikus vagy totalitári-
us/autoritárius volta markánsan rányomja a bélyegét a diplomáciai stí-
lusra, de hatással vannak erre a diplomatákat küldő politikai közösség
kulturális tradíciói is. Leírták például, hogy a japán tárgyalók általában
abból indulnak ki, hogy az ő álláspontjuk alapvetően igazságos és méltá-
nyos, ezért valójában nem is nagyon szükséges annak mérlegelése, nincs-
e esetleg a másik félnek is (valamiben) igaza. Többségüktől idegen a kü-
lönféle tárgyalási trükkök és blöffök alkalmazása: ez nem csak a japán
társadalom értékrendjével ütközne, de feleslegesnek és károsnak is tart-
ják. Az alkudozás az ő szemükben a kereskedők dolga, nem a diplomatá-
ké. S Henry Kissingertől tudjuk, hogy hasonló stílus jellemzi a kínai
diplomatákat is, azzal a különbséggel, hogy szándékaikat kevesebb ud-
variaskodással, egyértelműbben és határozottabban nyilvánítják ki.
A diplomácia funkciói
Ahogy a fentiekből is kitűnt, a diplomácia legfőbb funkciója a tárgyalás,

amelyet joggal tekinthetünk a művészet és a technikai tudás egy olyan
sajátos kombinációjának, amely megkísérli, hogy közös nevezőt találjon
két vagy több különböző pozíció között. A diplomáciának azonban más
funkciói is vannak, mégpedig a következők:
1. Szimbolikus képviselet
A diplomaták bizonyos mértékig megszemélyesítik országukat. Ré-
gen az uralkodót képviselték, ma viszont politikai közösségüket. E mi-
nőségükben nemcsak politikai jellegű kérdésekkel foglalkoznak, hanem
gazdasági, kulturális és társadalmi kérdésekkel is.
2. A saját állampolgárok védelme

A diplomatáknak hagyományosan fontos kötelessége az őket küldő
ország állampolgárainak a védelmezése. E funkció általában rutin jelle-
gű feladatot jelent, ám katasztrófák vagy politikai felfordulás esetén te-
vékenységüknek roppant jelentősége lehet.
3. Információk szerzése és értékelése
Mivel az információk a külpolitika „nyersanyagát" adják, összegyűj-
tésük és valamiféle értékelésük a diplomaták fontos feladatai közé tarto-
zik. Hogyan jutnak információkhoz a diplomaták? A nyomtatott és az
elektronikus sajtó alapos figyeléséből, különféle kormányzati és parla-
menti jelentések tanulmányozásából, és, nem utolsósorban, a gazdasági
és kulturális élet szereplőivel folytatott informális beszélgetésekből. E
vonatkozásban a fogadások és egyéb rendezvények is igen hasznos sze-
repet tölthetnek be. A precíz adatok mellett a diplomaták szubjektív
benyomásai is hasznosítható információkat jelentenek a külpolitikai
döntéshozók számára. Bizonyos események vagy trendek előre jelzése
ugyancsak elvárható a diplomatáktól, ezért nekik az érdekükben áll,
hogy a fogadó állam társadalmának minél szélesebb rétegeivel
alakítsanak ki kapcsolatokat.
A diplomaták által végzett információgyűjtés esetenként igen közel
kerül a kémkedéshez. Arra a kérdésre, hogy mi a különbség egy politikai
attasé és egy kém között, az egykori Jugoszlávia Londonba akkreditált
attaséja így felelt: „Van egy láthatatlan vonal a normál információszerzés
(amely nyilvános forrásokból származik) és a kémtevékenység között, s e
vonal csak saját kockázatra léphető át. Ha mégis átléped ezt a vonalat, és
külföldi állampolgár vagy letartóztatnak. Ha viszont diplomataként
léped át a vonalat, akkor „persona non grata"-nak nyilvánítanak és
kiutasítanak"
4. Részvétel a külpolitikai irányvonal kialakításában

Ez utóbbi gondolat elvezet a diplomaták azon fontos funkciójához,
hogy folyamatosan tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljanak az őket
küldő állam kormányzata számára. A diplomaták azzal járulnak hozzá a
döntéshozatalhoz, hogy - jól vagy rosszul - értékelik és magyarázzák az
őket fogadó állam belpolitikai viszonyait és nemzetközi törekvéseit. S
mivel az általuk adott információk sokszor meghatározó szerepet kapnak
saját országuk külpolitikájában, bizonyos értelemben ők maguk is
döntéshozónak tekinthetők. E megállapítás természetesen nem jelenti
azt, hogy egy kormányzat mindig hallgat diplomatáinak jelentéseire és
véleményére. 1914 nyarán például a berlini vezetés nem hitte el londoni
nagykövetének, hogy Nagy-Britannia nem marad tétlen, ha Franciaor-
szágot megtámadják - s ezért komoly árat kellett fizetnie.
5. A fogadó ország közvéleményének befolyásolása
A diplomaták sajátos funkciója/ hogy hazájuk számára minél több
barátot szerezzenek az őket fogadó államban. A modern tömegkom-
munikáció korában különösen fontos, hogy a helyi sajtó képviselőivel a
lehető legjobb kapcsolatokat alakítsák ki, de törekedniük kell a befolyá-
sos értelmiségiek és művészek, a közvélemény-formáló emberek ro-
konszenvének a megnyerésére is. A nagykövetségek kulturális missziót
is betöltenek. (Hamilton-Langhorne: The Practice of Diplomacy, 1995)
A külpolitika gazdasági eszközei
Az egyre több szállal összeszövődő modern világgazdaságban igen

nagy fokúvá vált az országok egymásra utaltsága, ezért a gazdasági nyo-
más-gyakorlásnak széles lehetőségei vannak. A gazdasági erőforrások
azon lényeges tényezők közé tartoznak, amelyeket mobilizálni lehet a
politikai célok érdekében. Klaus Knorr szerint (International Economic
Leverage, 1977) a következő feltételekre van szükség ahhoz, hogy azt
mondhassuk, A államnak gazdasági befolyása van B fölött:
1. A államnak szilárdan ellenőriznie kell valamilyen gazdasági erőfor-
rást, amelyre B-nek szüksége van;
2. B-nek igen nagy szüksége kell, hogy legyen erre;
3. Annak az ára, ha B engedelmeskedik, kisebb, mint annak, ha nélkü-
löznie kellene az adott erőforrást.
Összefoglalva: B-nek nem csak érzékenynek kell lennie az A által je-
lentett veszély iránt, (azaz aggódnia kell az A lépései által okozható po-
tenciális károk miatt), hanem sérülékenynek is kell lennie (azaz súlyos
veszteségek nélkül nem úszhatja meg az ellenállást). Még egyszerűbben
fogalmazva: a jutalmak felajánlása és a gazdasági büntetések kilátásba
helyezése akkor igazán hatékony eszköz, ha:
1. a megcélzott országnak valóban szüksége van a jutalomra vagy
valóban érdekében áll a büntetés elkerülése;
2. nem áll rendelkezésre (legalábbis könnyen) alternatív forrás vagy
alternatív piac.
Természetesen a másikat kényszeríteni akaró államnak is mérlegelnie
kell, hogy megéri-e neki a szankciók alkalmazása. Az olajválság idősza-
kában például nyomásgyakorlás céljából az Egyesült Államok leállíthatta
volna gabonaexportját az OPEC-országokba, ahogy többen is javasolták,
ám más gabonatermelők azonnal a helyére léptek volna, az amerikai
agrárlobby pedig felzúdult volna, összességében nem lett volna tehát
racionális lépés. De nézzük meg konkrétabban is, hogy milyen gazdasági
eszközök kerülhetnek szóba a szankciók körében!
Vámok, bojkott és embargó
Az alábbiakban tekintsük tehát át - Holsti csoportosításában - a gazda-

sági nyomásgyakorlás fontosabb szóba kerülő formáit és eszközeit!
2. Vámok
A vámok struktúráját és szintjét hatékonyan lehet felhasználni jutal-
mazásra vagy büntetésre. így például az Egyesült Államok azért bizto-
sított vámkedvezményeket Tito Jugoszláviájának, hogy a lehető legtá-
volabb tartsa Moszkvától. Bevált módszer a legnagyobb kereskedelmi
kedvezmény (most favored nation státus) megadása.
2. Kvóták
Egyes árucikkek importjának az ellenőrzésére az államok gyakran
vámok helyett bizonyos kvótákat állapítanak meg. (A vámokat termé-
szetesen érvényesíthetik a kvóták keretében belépő árucikkek vonatko-
zásában is.) A kvóták növelése vagy csökkentése jelentős mértékben se-
gítheti vagy károsíthatja a gazdaságokat.
3. Bojkott
Ha egy kormányzat kereskedelmi bojkottot szervez egy másik or-
szággal szemben, akkor vagy egy meghatározott árucikk importját állítja
le, vagy pedig az összes árucikkét (Importtilalom). Ha egyes cégek ezt
nem tartják tiszteletben, az általuk behozott és forgalmazott árut
kártérítés nélkül elkobozhatják a hatóságok.
4. Embargó
Részleges vagy teljes kiviteli tilalom egy országgal szemben. Az em-
bargót bevezethetik egy speciális árukategóriára, mint például a straté-
giai nyersanyagokra, vagy az áruk teljes körére (Exporttilalom).
5. Kölcsönök, hitelek, valutamanipulációk

A jutalmak magukba foglalhatják kölcsönök nyújtását vagy hitelek
folyósítását - ez mindig is a nagyhatalmak egyik kedvelt eszköze volt. A
valuta-árfolyamok manipulálását szintén fel lehet használni arra, hogy
kedvezőbb vagy épp kedvezőtlenebb cserearányokat teremtsenek az
országok közötti áruforgalomban.
A kitűzött céloktól függ, hogy milyen eszközöket használnak a gaz-
dasági nyomás gyakorlására: a gazdasági sérülékenység mértéke, a fenn-
álló szükségletek jellege, az alternatív módszerek hatékonysága és a vá-
laszlépések lehetséges köre egyaránt a szempontok között szerepel. így
például a magas vámok vagy bojkott általi importkorlátozás nem lesz
hatékony egy olyan ellenféllel szemben, amely termékeit könnyedén el
tudja adni más piacokon, s az embargó sem fogja sújtani komolyabban
az olyan országot, amely a kívánt terméket hasonló áron másoktól is be
tudja szerezni.
A segélyek típusai
A nemzetközi kapcsolatokban már évszázadok óta alkalmazzák a segé-

lyeket mint a külpolitika gazdasági eszközeit. A XVIII. és a XIX. század-
ban a britek például nem voltak hajlandóak a nagy állandó hadsereg
költségeit fedezni, ehelyett inkább pénzt és felszerelést biztosítottak
aktuális szövetségeseiknek, hogy abból állítsanak fel hadsereget - s aztán
az harcolja meg a háborút. A második világháború után Nagy-Britannia
helyére az Egyesült Államok lépett a segélyek elsődleges osztogatója-
ként.
Elméleti síkon a segélyprogramok négy fő típusát különböztethetjük
meg: 1. a katonai segély, 2. technikai segély 3. áru- és pénzbeli segély 4.
fejlesztési kölcsönök.
1. Katonai segély
A négy típus közül az első egyúttal a legrégebbi is, mert a katonai
segély a szövetségek stabilizálásának a hagyományos módszere. A hi-
degháború időszakában az Egyesült Államok és a Szovjetunió iszonyatos
nagyságrendű összegeket költött katonai segélyekre, abból kiindulva,
hogy ha szövetségeseik és csatlósaik katonai potenciálját erősítik, azzal
saját biztonságukat is fokozzák. A katonai segély legtöbb formája
természetesen feltételekhez van kötve. A segélyben részesülők abszolút
mértékben függő helyzetbe kerülnek a segélyt nyújtóktól: a segítséggel
felépített fegyveres erőiket nem is tudják működtetni, ha az adományozó
nem biztosítja számukra a nélkülözhetetlen szakmai kiképzést és al-
katrész-utánpótlást. Ez megnyugtató garanciát jelent viszont a segélyt
nyújtó hatalomnak arra nézve, hogy a segélyezett ország nem fogja oly
módon felhasználni fegyveres erőit, amely ütközik az ő érdekeivel.
2. Technikai segély
A technikai segély azt a célt szolgálja, hogy katonai eszközök, gazda-
sági javak vagy pénz helyett inkább szaktudást és szakismereteket jut-
tasson az arra rászorulóknak.
3. Aru- és pénzbeli segély

A második világháborút követő másfél évtizedben a nagyhatalmak
viszonylag gyakran alkalmazták a közvetlen adományozás-ajándékozás
módszerét. Az Egyesült Államok például ebben a formában nyújtotta az
európai gazdaság újjáépítésére irányuló Marshall-segélyt. De a „tiszta"
ajándékoknak ez a típusa az ajándékozók és a megajándékozottak
számára egyaránt kényes problémákat vetett fel, ezért inkább áttértek a
hosszú távú, kedvező kamatozású kölcsönök nyújtására. A visszafizetést
nem kérő adományok módszerét ma már elsősorban csak természeti
csapások vagy nagyon súlyos gazdasági vészhelyzetek esetén al-
kalmazzák.
4. Fejlesztési kölcsönök
A kölcsönök formájában nyújtott segély, a szó legszűkebb értelmében,
valójában nem is segély Tulajdonképpen csak azokban az esetekben
beszélhetünk igazi segélyprogramokról, ha a kölcsönöket - politikai
okokból - a piaci kamatoknál alacsonyabb kamattal adják, vagy ha olyan
országnak nyújtják, amely erre egyébként nem formálhatna igényt, mivel
annyira kedvezőtlen a hitelminősítő intézetek által besorolása. A köl-
csönök azonban - köztudomású módon - meglehetősen sajátos konst-
rukciók, s ezért a felvevők előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül eljut-
nak arra a pontra, amikortól többet kell kamatban fizetniük, mint
amennyi új kölcsönt kapnak. Emiatt azután a kölcsönök végső soron
nettó tőkekiáramlást jelentenek a kölcsönben részesülőktől a donorok
javára - e folyamat számos harmadik világbeli országot taszított az adós-
ság-csapdába, de erről egy későbbi fejezetben még részletesebben is szó
lesz. Ráadásul számos kölcsönhöz olyan gazdasági feltételek társulnak,
amelyet a legtöbb kölcsönfelvevő természetesen szívesen elkerülne. Ti-
pikus megkötés például, hogy a kölcsönpénzből csak a kölcsönt folyósító
állam cégeitől szabad vásárolni. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az
ilyen típusú kölcsönök - legalább részlegesen - a donor állam saját üzleti
köreit segítik.
Milyen közvetlen politikai célokat szolgálnak a segélyek különféle
formái?
1. A segélyek egyik célja az lehet, hogy az adományozó ízlése szerinti
politikai stabilitást teremtsenek a segélyben részesülő országban. A leg-
jelentősebb donor országok dollárok milliárdjait költötték olyan segé-
lyekre, amelyekkel a segélyezett országok kormányainak a pozícióját
kívánták stabilizálni - saját külpolitikai érdekeikkel összhangban. Ese-
tenként csak egy kormányzat nemzetközi megítélésének, presztízsének a
javítása a donor országok célja. Már Morgenthau rámutatott többször
említett híres művében, hogy egyes segélyeket eleve arra a célra
szánnak, hogy egy rezsim külső és belső presztízsét erősítsék, anélkül,
hogy érdemleges mértékben hozzájárulnának az adott ország hosszú
távú gazdasági fejlődéséhez.
2. A segélyek irányulhatnak arra is, hogy kikényszerítsék a segélyben
részesülő ország bel- vagy külpolitikájának a megváltozását. Nyílt titok,
hogy a donorok a gazdasági és katonai segélyekkel sokszor kifejezetten
az érintett állam belpolitikájába kívánnak beavatkozni.
3. A segély lehet jutalom bizonyos politikai irányvonal választásáért,
akár bel-, akár külpolitikai tekintetben.
4. A segély arra is irányulhat, hogy a benne részesülő számára lehetővé
tegye külpolitikai ambícióinak megvalósítását. Ez természetesen
feltételezi, hogy a segélyezett ország külpolitikai céljai többé-kevésbé
egybeesnek a segélyt nyújtó ország elképzeléseivel. Az Egyesült Államok
például azért nyújtott katonai és pénzügyi segítséget Pakisztánnak, hogy
az megerősítse pozícióját a szovjetekkel baráti viszonyt ápoló Indiával
szemben.
Kulcsfogalmak
diplomácia: „j nemzetközi kapcsolatok tárgyalások útján való intézése".
Szélesebb értelemben: az államok közötti kommunikáció
bilaterális és multilaterális diplomácia: kétoldalú és többoldalú dip-
nyílt és titkos diplomácia: a diplomáciai kapcsolatoknak a közvélemény

informálása mellett, ill. a közvélemény tájékoztatását mellőző intézése
zéró-összegű játék: olyan küzdelem., amelyben az egyik fél szükségszerűen
veszít, mert csak egy nyertes leltet. Ellentéte a változó-összegű játék, ahol
mindkét félnek lehetősége van előnyök szerzésére
bojkott: importtilalom egy meghatározott ország árucikkeivel szemben
embargó: exporttilalom (gyakran importtilalommal is összekapcsolva) egy
meghatározott országgal szemben
1. Milyen fontosabb szakaszokat lehet elkülöníteni a diplomácia fejlőde-
2. Melyek a diplomácia tőbb funkciói?

3. Mit nevezünk zéró-összegű játéknak?
4. Fejtse ki az ún. fogoly-dilemma lényegét!
5. Melyek a külpolitika főbb gazdasági eszközei?
1. Mik a sikeres diplomácia kellékei?

. 2. Milyen érvek szólnak a nyílt, és milyen érvek a titkos diplomácia mellett?
3. Mennyire releváns a nemzetközi kapcsolatokban a „iogoly dilemmája"?
4. Milyen különbségeket találunk a demokratikus és a diktatórikus országok
diplomáciájának stílusa között?
5. Milyen körülmények között célszerű a gazdasági nyomásgyakorlás
eszközeivel élni?
VII. 113
A nyílt erőszak: a háború
Ez a fejezet a legsúlyosabb államközi konfliktussal, a háborúval

foglalkozik. Először a háború okainak a kérdését taglalja, majd - a
Clausewitz nevéhez fűződő klasszikus értelmezés áttekintése után
- a főbb típusokat, a korlátozott és a totális, a hagyományos és a
nukleáris háborúk sajátosságait vizsgálja. Részletesen szól a
nukleáris elrettentés doktrínájáról, és végül utal azokra a lényeges
változásokra is, amelyek a haditechnikának az ezredfordulóra
végbement megdöbbentő fejlődésére vezethetők vissza.
A háború a világtörténelem nagy paradoxonainak egyike: mindenki,

legalábbis nagyon régóta, a leghatározottabban elítéli, mégsem tud tőle
szabadulni az emberiség. Freud szerint a háború a társadalmak vagy ci-
vilizációk éretlenségének a jele és bizonyítéka. Vajon elkerülhetetlen a
háborúk ismétlődése?
A kérdésre nem lehet fekete vagy fehér alapon felelni. A nemzetközi
rendszert úgy szokták leírni, mint egy alapvetően anarchikus rendszert,
ám mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a nemzet-
közi kapcsolatokban végül is gyakrabban érvényesül az alkudozás, a rá-
beszélés, a jutalmak vagy szankciók kilátásba helyezése, mint a nyílt
fegyveres erőszak. Az is vitathatatlan persze, hogy az utóbbira is rend-
szeresen sor kerül. A háborúról készített klasszikus tanulmányában
Quincy Wright 278 háborút talált 1480 és 1941 között (^4 Study of War,
1942; 1965), egy másik szerző, Beer pedig úgy becsülte (Peace against War,
1981), hogy az emberiség általa ötezer évesre tett történelmének 94
százalékában valahol mindig volt háború. Bár a szuperhatalmaknak
szerencsére sikerült elkerülniük a termonukleáris háborút a hidegháború
időszakának legkritikusabb éveiben is, az erőszak, különböző inten-
zitással, a második világháború óta is folyamatosan jelen van.
Miért vannak háborúk?
Ez a kérdés valójában évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, s ter-

mészetesen igen különböző válaszok fogalmazódtak meg. Az egymástól
olyannyira eltérő következtetések elemzése ahhoz a konklúzióhoz vezet,
hogy valójában nincs olyan ok, amely egyetemes érvényű magyarázó
VII. A nyílt erőszak: a háború 114
erővel rendelkezne. A háborúknak számos oka lehetséges, s ha
rendszerezni kívánjuk őket, akkor az elméleteknek azt a három cso-
portját különböztethetjük meg, amelyeket első ízben Kenneth Waltz
határolt el egymástól a háborúk okainak vizsgálata során Az ember, az
állam és a háború című, az I. fejezetben már említett művében.
1 Individuális szintű elemzés

Az individuális szintű okok kapcsán az emberi természet gyarlósága-
ira szoktak hivatkozni, különféle pszichológiai vagy szociálpszichológiai
tényezőkre. Hiszen már a gyerekközösségekben is az erőszak oly sokféle
megnyilvánulásával lehet találkozni! E megközelítés szerint tehát a
háborúk gyökerei az emberi természetben rejlenek - akár úgy hogy egyes
individuumok sajátosságaira vezethetők vissza, vagy abban az ér-
telemben, hogy a háborúk szükségessége a magának emberi fajnak a
természetéből fakad. Ezzel kapcsolatban a pszichológusok felvetik annak
lehetőségét, hogy a háborúskodás az emberi agresszió olyan meg-
nyilvánulása, amely a stresszből vagy a frusztrációból fakad. (Gyakran
hivatkozott példa a német társadalom reakciója az első világháborúban
elszenvedett vereségre és az azt követő megaláztatásra.) A vallásos gon-
dolkodáshoz közelebb álló teoretikusok Szent Ágostontól Jungig a há-
borút az eredendő bűn következményének, a bűnös állapotból fakadó-
nak tartják.
A pszichológiai tényezőkre hivatkozó elméletekben természetesen sok
igazság lehet, ám mégsem mondhatjuk, hogy kielégítő mértékben tudják
magyarázni a háború okát, a háború ugyanis nem hasonlítható me-
chanikusan az agresszió egyéni megnyilvánulásaihoz: több annál. A há-
ború társadalmi és politikai jelenség - s ezt a magyarázatnál is figyelem-
be kell venni.
2. Állami (társadalmi) szintű elemzés
Ha ugyanis abból indulunk ki, Kpgy a háború elválaszthatatlan az
emberi természettől, nem tudunk meggyőzően felelni arra, hogy akkor
miért nincsenek mindig, szüntelenül háborúk. Miért van az, hogy néha
kitörnek háborúk, máskor meg nem? Az elméletek egy másik csoportja
szerint ez azért van így mert a háborúk nem annyira az önmagában vett
emberi természetre, hanem sokkal inkább az államok és társadalmak
szerveződési sajátosságaira vezethetők vissza. Vagyis: e felfogásban a
háború olyan okok következménye, amelyek az egyes országok belső
helyzetével állnak összefüggésben. Sok szerző értekezett a belső konf-
liktusok „externalizációjáról", külsővé tételéről, és arról, hogy milyen
mértékű kapcsolat mutatható ki a külső agresszió és a belső nyugtalan-
ságok, feszültségek között. Tény, hogy a kormányzatok néha azért bo-
csátkoznak háborúba, hogy eltereljék a figyelmet a belső gondokról, s ezt
a „megoldást" elősegítheti, ha az ún. katonai-ipari komlexumok túlzott
mértékű befolyásra tesznek szert. De a belső okok vizsgálatánál ennél is
mélyebbre kell ásni.
Számos tapasztalat alapján felvethető, hogy a politikai rendszerek bi-
zonyos típusai - elsősorban az autoritárius jellegűek - agresszívebbek s
könnyebben robbantanak ki háborút, mint a többiek. (Az első világhá-
borúban a brit közvélemény például meg volt győződve arról, hogy a
vérontásért Németország autokrata uralkodója, II. Vilmos császár a fe-
lelős.) De vajon az olyan demokratikus berendezkedésű hatalmak, mint
Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok nem bocsátkozott
jó néhány háborúba Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában? A már
idézett Wright azt írja klasszikusnak számító művében, hogy az új
államok sokkal könnyebben fordulnak az erőszak eszközéhez, mint a
régebbi, érettebb országok. Más elemzők inkább a politikai kultúrákat
veszik alapul: egyes kultúrákat eleve jóval harciasabbnak tartanak mint
másokat. (Erre hivatkozva ellenezték jó néhányan az 1990-es évek leg-
elején Németország újraegyesítését.) Nehéz lenne vitatni, hogy e fentebb
említett szempontokban is sok igazság van, ám ha visszatekintünk a
történelemben, azt találjuk, hogy az államok és társadalmak mindegyik
típusa folytatott háborút. Marx és Lenin magában a kapitalizmusban
látta a háború végső okát, az előbbi kortársa, az Itália egyesítéséért
küzdő Mazzini szerint viszont a háború a nemzeti önrendelkezés
megtagadásának a következménye. Az államhatárok és a nemzetek egy-
beesésével a háborúk is megszűnnek, vélte. A XX. században ellenben azt a
nézetet osztották sokan, hogy épp a nacionalizmus a leginkább felelős a
háborúkért. A brit Elie Kedourie úgy fogalmazott, hogy csak akkor
számíthatunk békére, ha a nacionalizmust megfékezzük. De akkor
hogyan magyarázhatók a modern nacionalizmus születése előtti
háborúk? Nincs egyetemes érvényű magyarázat!
3. Rendszer-szintű elemzés
Talán az ókori történetíró, Thuküdidesz volt az első, aki a háború
jelenségét abból a dilemmából kündulva közelítette meg, amellyel az
anarchiára épülő nemzetközi rendszer minden tagjának elkerülhetetle-
nül szembe kell néznie. S e szemléletnek szép számmal akadtak követői
a XX. század második felében is. A tudományág történetének rövid
összefoglalása során, a II. fejezetben már láttuk, hogy a „strukturális
realizmus" hívei szerint a nemzetközi kapcsolatokat - s a háborúkat is - a
nemzetközi rendszer általános vonásai magyarázzák. E megközelítés a
háborúkat is a nemzetközi erőegyensúly-politika egyik potenciális esz-
közének tekinti. Ezen logika szerint tehát igaz ugyan, hogy az erőegyen-
súly-politika egyik fő célja épp a háború megakadályozása, ám ha ez
mégsem sikerül, a háború lehet a megbomlott egyensúly helyreállításá-
nak az eszköze.
Hogy mit is jelent az erőegyensúly fogalma? Bár sokat foglalkozott
vele, maga Morgenthau sem határozta meg teljesen egyértelműen. Az
alapgondolata az volt, hogy egy anarchikus világban csak erőt lehet
szembeállítani egy másik erővel, stabilitás és kiszámíthatóság pedig csak
akkor várható, ha a rendszert alkotó egységek ereje valamiféle
egyensúlyi állapotba kerül. (Az erőegyensúly felborítására irányuló
tendenciákat pedig jól megválasztott szövetségi politikával és a katonai
potenciál erősítésével kell ellensúlyozni.) Morgenthau ugyanakkor azt a
vitatható tézist is megfogalmazza, hogy a saját érdekeiket követő
nemzetállamok törekvéseinek eredőjeképp mintegy „szükségszerűen"
kialakul a nemzetközi erőegyensúly. Valójában, ahogy Martin Wight is
hangsúlyozza, a történelmi tapasztalatok legalább annyira szólnak a
hatalom koncentrálódása, mint kiegyensúlyozott megoszlása mellett. A
neorealizmus egyik meghatározó képviselője, Waltz nem is állítja, hogy
az erőegyensúly mindig, automatikusan kialakul - ez csak bizonyos
feltételek megléte esetén következik be. Ha azonban az államok a
racionális cselekvés elveit követik, akkor elő fogják segíteni az
erőegyensúly létrejöttét - fűzi hozzá. A szuperhatalmak ugyan
természetesen jobban örülnének, ha egyensúly helyett kizárólag a saját
dominanciájuk érvényesülne, mivel azonban erre csak ritkán van
lehetőségük, „második legjobb" megoldásként még ők is elfogadják az
egyensúlyi állapotot. Ennél is tovább megy Hedley Bull Az anarchikus
társadalom (The Anarchical Society, 1977) című híres művében, rámutatva,
hogy a nemzetközi erőegyensúly bizonyos értelemben mesterségesen
létrehozott vívmány olyan, amelyet a legtöbb állam kívánatosnak tart
ugyan, ám amelynek a fenntartásáért tevőlegesen cselekedni is kell. Az
erőegyensúly fennállása eredményezi ugyanis magát a nemzetközi
rendet.
A háború mint a politika folytatása: Clausewitz koncepciója
A háború jelenségének közelebbi vizsgálata előtt érdemes megjegyezni,

hogy a katonai erőt természetesen nem kizárólag csak nyílt fegyveres
konfliktusban lehet érvényesíteni. A szakirodalom szerint az erőszak
alkalmazásának a következő négy - fokozódó erősségű - formáját (vagy
szintjét) lehet megkülönböztetni.
1. A diplomácia „megerősítéseként". A katonai hatalommal akár még
fenyegetőzni sem kell ahhoz, hogy kiváltsa a tőle elvárt hatást, puszta
demonstrálása elégséges lehet ahhoz, hogy „lebeszélje" a potenciális el-
lenfelet a konfrontáció útjának választásáról. Ezt a megoldást gyakran
használják akkor, ha a szemben álló felek katonai képességei markánsan
eltérnek, azaz ha egyértelmű, hogy konfliktus esetén ki fog veszítem.
2. Az ellenfél nyílt megfenyegetése. Diplomáciai csatornák révén fél-
reérthetetlenül a másik fél tudomására lehet hozni, hogy az adott ügy-
ben akár a katonai fellépéstől sem riadunk vissza, de ezt az üzenetet
többnyire az is közvetíti, ha megemelik a fegyveres erők készenléti (be-
vethetőségi) szintjét.
3. A katonai erő demonstratív célú korlátozott alkalmazása. Ez a szint
már több a fenyegetésnél: ez már a fegyveres erőknek a tényleges hasz-
nála tát jelenti, ám még nem azzal a céllal, hogy a másik félre katonai
csapást mérjenek, hanem „csak" a megfélemlítés szándékával.
4. Közvetlen katonai akció: háború. Értelemszerűen az erőszak alkal-
mazásának ez a legmagasabb szintje, mert ez már a katonai erők teljes
bevetésével jár, a cél pedig az ellenfél legyőzése. Joggal figyelmeztet
azonban Rourke, hogy az erőszak alkalmazásának a négy említett
szintjét kombinációkban is lehet alkalmazni - s erre jó példa az
amerikaiak vietnami háborúja. Miközben az Egyesült Államok katonái
Dél-Vietnamban harcoltak (közvetlen katonai akció), a Nixon-
kormányzat elaknásította az észak-vietnami Haiphong kikötőjét (a
katonai erő korlátozott alkalmazása), és fenyegetőzött (fenyegetési szint),
hogy a hanoi kommunista vezetésnek komolyabban kellene vennie a
tárgyalásokat, mert különben az egész amerikai hadsereggel találja
magát szemben (a diplomácia „megerősítése").
A háború politikai értelmezésének az első szabatos kidolgozása egy
porosz tábornok, a napóleoni háborúkban részt vevő, majd a katonai
akadémián tanító Carl von Clausewitz nevéhez fűződik. O a háborúról
írott, csak halála után, 1831-ben megjelent könyvében (A háborúról) azon
véleményét fejtette ki, hogy tévedés azt gondolni, a háború pusztán csak
az erőszak öncélú megnyilvánulása: az „valódi politikai eszköz, a politi-
kai tevékenység folytatása más eszközökkel". Hangsúlyozza tehát a há-
ború és a béke közötti összefüggést: a háború nem a politika vége, ha-
nem annak egészen sajátos formájú továbbvitele. A háború e felfogásban
tudatos, a költség és a várható haszon szempontjait összevető döntés
eredménye, amely nagyon is politikai jellegű célokat szolgál.
Clausewitz szerint három tényezőn nyugszik a háború: az ellenség
iránti ellenszenven, amelyet a „nép" biztosít, a szükséges technikai fel-
tételeken, amelyet a hadsereg biztosít, és a célokon és terveken, amelye-
ket viszont a politikai vezetés szab meg. S e három szintet nem szabad
összecserélni: sem a nép, sem pedig a hadsereg (s a hangsúly ebben az
összefüggésben az utóbbin van!) nem tarthat igényt az irányításra, a
célok meghatározására! (Ahogy Llyod George brit miniszterelnök fo-
galmazott az első világháborúban: „a háború túlságosan bonyolult dolog
ahhoz, hogy a tábornokokra bízzuk") A porosz stratéga ezért elutasította
az erőszak önkényes és szeszélyes alkalmazását, s kiállt a fegyveres erők
feletti civil kontroll eszméje mellett. E felfogásban benne van, hogy a
háború nem a diplomácia pótléka: a kommunikációs csatornáknak a
hadműveletek alatt is nyitva kell maradniuk, hogy korlátozni lehessen a
konfliktust és mielőbb helyre lehessen állítani a békét. Bizonyos
esetekben a kompromisszum jobb lehet a harc folytatásánál, sőt akár a
győzelemnél is. Joggal jegyezte meg egy kommentátor, hogy ennek a
hozzáállásnak az érvényesülése a XX. század számos szörnyű vérfür-
dőjét megakadályozta volna. Clausewitz álláspontjában ugyanakkor az
is benne van, hogy a nemzetállamoknak saját érdekükben joguk van erő-
szakot alkalmazni a nemzetközi kapcsolatokban - s ez a meggyőződés
teoretikus és gyakorlati síkon egyaránt súlyos dilemmákat vet fel.
A Clausewitz által képviselt koncepció szellemében hangsúlyozta
Bruce Bueono de Mesquita amerikai professzor is (The War Trap, 1981),
hogy a háború tudatos politikai döntés eredménye. Bizonyítékképpen
arra hivatkozott, hogy abból az 58 államközi háborúból, amelyet 1815 és
1974 között talált, 42 esetben a támadó fél győzött. Hogy milyen célokért
vívnak háborút? A lehetséges hadicélok skálája igen széles: egy földterü-
let megkaparintásától kezdve más országok politikai berendezkedésének
az átalakításán keresztül egészen a nemzetközi hegemónia meg-
szerzéséig terjedhet. Több szerző is rámutat, hogy a viszonylag egyszerű
célokat követő, s földrajzilag is behatárolt háborúk könnyebben „ke-
zelhetők", mint az összetett célokat követő, számos régiót és nagy tö-
megeket érintők.
Az eredeti clausewitzi koncepcióból az következik tehát, hogy a há-
borúkat a politikai vezetők nem pusztán szubjektív szeszélyüknek en-
gedve, hanem tudatos, jól vagy rosszul végzett, kalkulációk alapján kez-
deményezik, a háború „várt hasznosságának" („expected utility of war")
fényében. Ez a kiindulópont pedig már igen régen felvetette a kutatók
körében azt a kérdést, hogy valójában mennyire hatékony az erőszaknak
a nemzetközi kapcsolatokban való alkalmazása. Számos tanulmány
kísérelte meg a fegyveres erők sikeres alkalmazásának a feltételeit ki-:
dolgozni. Egy amerikai szerzőpáros, Barry Blechman és Stephen Kaplan
azt hangsúlyozza (U. S. Military Forces as a Political Instrument, 1979),
hogy a katonai megoldás akkor a legsikeresebb, ha azt olyan eszköznek
tekintik, amely kiegészíti a diplomáciai lépéseket és időt ad a vezetőknek
a tartósabb rendezés kidolgozására.
Az Egyesült Államok egykori hadügyminisztere, Caspar Weinberger
1985-ben hat olyan feltételt körvonalazott, amelyeknek szerinte fenn Jtell
állniuk ahhoz, hogy az amerikai csapatokat harcba vessék. Az ex-
míniszter véleménye nem tudományos kutatómunkára, hanem a gya-
korlatban szerzett tapasztalataira épült. A hat szempont a következő:
1. A katonai akcióra olyan területeken kerüljön sor, amelyeken vilá-
gosan meghatározott, lehetőleg már régóta fennálló és korábban is bi-
zonyított elkötelezettség áll fenn.
2. Az érzett és kinyilvánított elkötelezettségnek erősnek kell lennie.
3. A katonai erő felhasználása akkor a legeredményesebb, ha egy
másik katonai erő ellen vetik be, nem pedig olyan célból, hogy egy
másik ország belpolitikáját befolyásolja.
4. Ha katonai erő alkalmazására kerül sor, jobb azt gyorsan és határo-
zottan megtenni, mint vele fenyegetőzni és lassan kibontakoztatni az
akciót.
5. A célokat világosan meg kell jelölni.
6. Nélkülözhetetlen, hogy a katonai akció széles körű belpolitikai tá-
mogatásban részesüljön.
A háborúk típusai
A háborúk jellege sokat, sőt rengeteget változott az évszázadok során. E

változásokban a szakirodalom szerint két tényező megkülönböztetett
szerepet játszott: egyrészt a technológiai fejlődés, másrészt pedig a nem-
zettudat kialakulása. Az előbbi körülmény talán nem is igényel sok
kommentárt, hiszen köztudomású, hogy a gyilkolás technikai feltételei
mennyit „fejlődtek" a lándzsáktól és mérgezett nyilaktól a különféle
rakétákig. A modern nemzeti eszme kialakulása azonban ugyancsak
alapvetően megváltoztatta a háborúk természetét. A XIX. század előtt a
háborúkat többnyire a királyi házak és a nemesi családok vívták egy-
mással viszonylag csekély létszámú hadseregekkel; egy ország lakossá-
gának csak egy töredéke vett részt a tényleges harcokban. (Becslések
szerint a népességnek nem több, mint három százaléka.) A francia for-
radalom e tekintetben is fordulópontnak tekinthető: a háborúk egyre
inkább nemzetek közötti háborúkká váltak, ami együtt járt a harcok
intenzitásának és a résztvevők számának a markáns növekedésével.
Egész nemzetek kerültek háborús állapotba: a nemzetállamok a háborút
124 a tömegek mozgalmaivá tették.a háború
VII. A nyílt erőszak: Ennek következtében
120 azután egyre
inkább elmosódtak a határok a szűkebben vett katonai célpontok és a
civil szféra között.
A háborúk megváltozott természete meglehetősen nehézzé teszi a
csoportosításukat. Alapvető különbség van a polgárháború és az álla-
mok (nemzetek) közötti háború között - e tankönyvben természetesen a
háborúk kapcsán kizárólag az utóbbiakkal foglalkozunk. Tipológiai
szempontból szóba kerülhet a háborúk intenzitásának a foka - eszerint
az egyik fő csoportot a korlátozott háborúk, a másikat pedig a totális
háborúk alkotják. Egy másik lényeges disztinkció a tradicionális (nem-
nukleáris) és a nukleáris háborúk között tesz különbséget. E két dimen-
zió ugyanakkor számos ponton át is fedi egymást.
Hagyományos háború
A hagyományos háborúk általában korlátozott háborúk is, azaz kor-
látozottak a céljaik: nem törekednek az ellenfél államának teljes felszá-
molására és lakosságának totális alávetésére. (Clausewitz fentebb körvo-
nalazott háború-felfogása tehát egyértelműen a tradicionális háborúkra
vonatkozik. Nem csoda, hogy ő már Napóleon célkitűzéseit is teljesen
összeegyeztethetetlennek találta a háborúk általa vallott politikai felfo-
gásával és azzal a szereppel, amelyet az erőszaknak a nemzetközi kap-
csolatokban tulajdonított.) A „hagyományos" jelző alkalmazásának alap-
vető kritériuma, hogy a háborút hagyományos fegyverekkel vívják, nem
használnak tehát sem nukleáris, sem biológiai, sem pedig vegyi fegyve-
reket („ABC-fegyverek") Mivel az elsődleges cél az ellenfél katonai ere-
jének a megtörése, a tradicionális háborúkban hiányoznak - vagy csak
erősen korlátozottak - a civil lakosság és a nem-katonai célpontok elleni
támadások. A harcok során többnyire tiszteletben tartják a háborúzás
explicit és implicit „játékszabályait". Ezekbe beletartozik a katonáknak
és a polgári lakosságnak a szigorú megkülönböztetése: a XX. század
előtt a háború tipikusan a hadseregek olyan megmérkőzése volt,
amelyhez a civileknek semmi közük sem volt. A hagyományos
háborúkban a hadban álló feleket és a semleges államokat élesen
megkülönböztetik: az utóbbiakkal fenn lehet tartani a diplomáciai
kapcsolatokat és kereskedni is lehet velük. (Azonban nem engedhetik át
a területüket egyik fél katonáinak sem.)
A háborúzás szabályainak (ius in bello) vizsgálata kapcsán úgy fogal-
maz legújabb, 2004-es könyvében K. J. Holsti (Taming the Sovereigns),
hogy a XVIII. században „intézményesítették" a háborút - nem utolsó-
sorban azért, hogy elkerüljék az értelmetlen véráldozattal és anyagi
pusztulással járó harmincéves háború megismétlődését. Ehhez
124 természetesen a felvilágosodás
VII. A nyílt erőszak:eszméi
a háború is hozzájárultak,
121 amiként az a
körülmény is, hogy a szemben álló seregek tisztjei azonos társadalmi
háttérrel rendelkeztek és - akárcsak a korszak diplomatái - jól szót
értettek egymással. Egyik oldalt sem az elvakult gyűlölet hajtotta. A
szenvedélyek hiányát és a méltányosságra való hajlamot az akkoriban
megkötött békeszerződések is jól tükrözik: nem azt a célt szolgálták,
hogy a másik felet megalázzák és ellehetetlenítsék.
Totális háború
A XX. század beköszöntésével jelentősen megnőtt azon jogszabályok
száma, amelyek a háborúk viselésére, a hadműveletek során tanúsítandó
magatartásra vonatkoztak. E században mondta ki az ENSZ Alapokmánya
egyértelműen azt az elvet, hogy a fegyverek alkalmazása kizárólag
önvédelmi célokból (vagy a Biztonsági Tanácstól kapott felhatalmazás
alapján) történhet. S ennek kapcsán egy roppant paradox jelenséget ész-
lelhetünk: ha ugyanis pusztán e jogszabályokból, elvekből, és a kísére-
tükben megfogalmazódott dokumentumokból indulnánk ki, az a benyo-
más keletkezne, hogy a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb sze-
rephez jutnak a humanitárius szempontok. A valóság azonban ennek
szinte épp az ellenkezője! Kis túlzással: minél több megállapodás szüle-
tett a háború szabályozásáról, annál jobban megsértették az alapvető
humanitárius elveket. A XX. század totálissá tette a háborúkat, ahogy ezt
a két világháború és számos, azóta végbement véres konfliktus jelzi. Az
első „totális" háború az első világháború volt, amely, Diószegi István
fogalmazásában, az államokat a hadseregek „hátországaivá" avatta és a
nemzetgazdaságok erőforrásainak a maximális összpontosítását igényel-
te. Milliókat soroztak be, és még a laissez-fairé hagyományú Angliában
is kiterjesztették az állami ellenőrzést a gazdaság egészére.
A háborúk természetében bekövetkezett változások elválaszthatatla-
nok attól, hogy alaposan megnőtt a fegyverek pusztító potenciálja. Az
ENSZ már 1948-ban bevezette a „tömegpusztító fegyverek" kategóriáját
(WMD, weapons of mass destruction), megkülönböztetve ezeket a
konvencionális fegyverektől. Szinte már közhellyé koptatott megállapí-
tás, hogy a Földgolyónkon felhalmozott nukleáris fegyverarzenál az
egész emberiség elpusztítására elegendő lenne. De legalább ilyen fontos,
hogy a XX. században jelentősen kibővült a hadviselés célpontjainak a
köre is.- E fejlemény összefügg az egyes országok népességének és
gazdaságának a növekvő fontosságával, hiszen a totális háborúban e
tényezők a katonai erőnek a nélkülözhetetlen támaszai. S épp erre
hivatkoznak azok, akik legitimnek tekintik a háborúknak az egész
népességre és gyakorlatilag a gazdaság egészére való kiterjesztését. A
124 XVIII. században Rousseau még azt
VII. A nyílt erőszak: írta, hogy a122háborúban azért ölnek,
a háború
mert győzni akarnak; „senki sem olyan kegyetlen, hogy azért akarjon
győzni, hogy ölhessen'' A XX. században viszont ezt az elvet már jó
néhányszor megsértették - a katonai műveletek gyakran a népirtás
feltételeinek a biztosítását vagy legalábbis a népesség elűzését szolgálták.
A XX. század utolsó harmadában egyes háborúkban - elsősorban
Afrikában és Ázsiában, de ilyen volt például a boszniai konfliktus is az
1990-es években - az áldozatok csaknem 90 százaléka a polgári lakosság
köréből került ki.
Totális háborút számos fegyvernemmel lehet folytatni, beleértve a
nukleáris fegyvereket is - de nem csak azokat. Emlékezetes, hogy a kon-
vencionális eszközök, a hagyományos légibombázások több ember halá-
lát okozták a második világháború utolsó napjaiban Drezdában és Toki-
óban, mint az atomtámadás Hirosimában vagy Nagaszakiban. Ruandá-
ban pedig 1994-ben a felfegyverzett bandák kézifegyverekkel, köztük
bozótvágó késekkel mintegy 800 000 embert öltek meg! A második
világháború után kibontakozott fegyverkezési verseny sem korlátozó-
dott kizárólag a nukleáris fegyverek megszerzésére, illetve fejlesztésére -
globális tekintetben az emberiség csillagászati nagyságrendű összegeket
költött a hagyományos fegyverzetek fejlesztésére. A hidegháború egyik
fontos aspektusa volt a Varsói Szerződés és a NATO közötti katonai
versengés - az űrprogramokban használt eszközök egy számottevő
részét is eredetileg katonai célzattal dolgozták ki. (Az űreszközöket hor-
dozó rakéták legtöbbjét például katonai rakétákból építették meg.) A
haderőfejlesztés vívmányai között szerepeltek az újabb és újabb típusú
sugárhajtású repülőgépek, az atommeghajtású tengeralattjárók, és a
föld-levegő rakéták, de jelentős fejlődés zajlott le a hagyományos tüzér-
ség és a kézifegyverek tekintetében is. Összességében a bipoláris világ-
rend fennállásának utolsó évtizedében, 1980-1981-ben az Egyesült Ál-
lamok bruttó nemzeti termékének 5,2 százalékát, Nagy-Britannia 4,9
százalékát, Franciaország 3,9 százalékát, a Szovjetunió 12-13 százalékát,
Kína pedig 9 százalékát költötte katonai kiadásokra. Egyes ázsiai és afri-
kai országok esetében ez az arány még magasabb volt: Izrael 31 százalé-
kot fordított erre, Szíria 22 százalékot, Szaúd-Arábia 15 százalékot,
Egyiptom 13,5 százalékot. Sok harmadik világbeli országban a népes-
ségnek nagyobb hányada szolgált a fegyveres erőknél, mint az öt nagy-
hatalomban. (Mosley: The Arms Race, 1985)
A nukleáris fegyverek és az elrettentés doktrínája

A totális háború egyik egészen sajátos formája a nukleáris háború - erről
124 azonban, az emberiség VII. A nyíltszerencséjére,
erőszak: a háború egyelőre
123 csak hipotetikusan
beszélhetünk, hiszen még nem került rá sor. Azt viszont tényként fo-
galmazhatjuk meg, hogy a nukleáris fegyverek megjelenése a XX. század
közepén nemcsak a fegyverzet-technológia fejlődésében jelentett
minőségileg új szakaszt, hanem a nemzetközi kapcsolatokban is. John
Herz írja a modern államok történetéről elmélkedve (The Rise and Demise
of the Territorial State, 1959), hogy a tűzfegyverek elterjedése annak idején
sokban hozzájárult a feudális berendezkedés hanyatlásához és
összeomlásához, mivel az ágyúk megjelenésével a földesúr többé nem
tudta garantálni alattvalóinak biztonságát a megerősített várakban sem.
A régi hűbéri rendszer helyére a nemzetállamok léptek, ám a nukleáris
rakéták ezek védhetőségét és biztonságát is illuzórikussá tették.
S ha már a tudósok kifejlesztették a nukleáris fegyvereket, nyilvánva-
ló, hogy birtoklásuk a nagyhatalmi státus egyik attribútumává változott
- a második világháború után kibontakozott fegyverkezési versenyben a
nukleáris arzenál folyamatos korszerűsítése és bővítése ezért a
legfontosabb célok közé tartozott. Nemcsak a két szuperhatalom, az
Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztett ki atomfegyvert (az „atom-
titok" 1949-ig volt az Egyesült Államok monopóliuma), hanem Nagy-
Britannia (1952), Franciaország (1960) és Kína is (1964) - ezt az öt államot
az atomsorompó-szerződés (1968) ] is „legális" atombirtokosnak ismerte
el. .
Bár mindkét említett nyugat1éurópai ország az amerikai nukleáris
„védernyő" alatt állt a hidegháború időszakában, Londonban és Párizs-
ban úgy érezték, nem számíthatnak száz százalékos biztonsággal az
USA- ra. Ahogy De Gaulle francia elnök egy ízben feltette a kérdést:
vajon Washington elkövetne-e „öngyilkosságot", hogy megvédje Párizst?
Margaret Thatcher brit miniszterelnöknek is szilárd meggyőződése volt,
hogy mivel a Szovjetunió a hagyományos fegyverzetek tekintetében
nagy fölényben van, az európai kontinens biztonságát csak a nukleáris
ellencsapás lehetősége garantálja. (E szempont mellett természetesen
presztízs-okok is közrejátszottak az önálló brit és francia atomarzenál
fenntartásában.) S a NATO vezetése e tekintetben valóban roppant sú-
lyos dilemmával nézett szembe: bár Washington többször is kinyilvání-
totta, hogy elsőként nem használ nukleáris fegyvert, egy Nyugat-Euró-
pát érő szovjet támadás esetén, „az Északi-tengerig nyomuló vörös tan-
kok" láttán, csak két lehetőség kínálkozott: Nyugat-Európa feláldozása -
vagy az atomfegyver (elsőként történő) bevetése. Ez pedig törvény-
124 szerűen egy globális nukleáris
VII. A nyílt erőszak:konfliktushoz
a háború - és katasztrófához - ve-
zetett volna.
A nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozására több nem-
zetközi egyezmény is született (lásd részletesebben a fegyverzetkorlá-
tozással foglalkozó bekezdést alább), de a hatalmas költségek ellenére a
fentebb említetteken kívül más országok is szert tettek ilyen fegyverekre.
1998-ban India és Pakisztán kísérleti robbantásokkal demonstrálta
nyíltan, hogy az atomfegyverrel rendelkező hatalmak sorába lépett. Bár
e két állam ezzel nem sértett meg korábban vállalt nemzetközi köte-
lezettséget, mivel nem csatlakozott az atomszerződésekhez, lépésük
mégis veszélyes precedenst teremtett. Nem csatlakozott az atomsorom-
pó-egyezményhez az önálló nukleáris potenciállal rendelkező Izrael
sem. Még nagyobb azon államok száma, amelyek rendelkeznek olyan
tudo- mányos-technológiai háttérrel, hogy. ha akarnának, ki tudnának
építem nukleáris ütőerőt, a szükséges hordozóeszközökkel együtt. Igen
sok jogos aggodalmat keltett a nukleáris fegyverek terjedése
szempontjából a volt Szovjetunió felbomlása az 1990-es évek elején - ez
volt mindmáig az egyetlen eset, hogy egy nukleáris nagyhatalom belső
okokból dezintegrálódott. Attól lehetett ugyanis tartani, hogy avatatlan
kezekbe kerülhetnek nukleáris robbanófejek; egy részük a volt
tagállamokban szóródott szét, amelyekben nem voltak meg a biztonságos
tárolás és őrzés feltételei.
Egészében véve elmondható: az atomfegyverek terjedése, a gyártá suk
technológiájára vonatkozó ismeretek diffúziója a globalizáció egyik
sajátos kísérőjelenségének tekinthető. S ennek során bizonyos regionális
differenciálódás is végbement. Míg egyes régiókban a nukleáris fegy-
verek potenciális súlya, a nukleáris fenyegetettség mértéke drasztikusan
lecsökkent (Latin-Amerika, Délkelet-Ázsia, Afrika), másokban-jelesül a
Közel-Keleten és Dél-Ázsiában - ez a veszély számottevően megnőtt. E
sorok írásakor két ország politikája vált ki különös nemzetközi
aggodalmat: egyrészt Észak-Korea, amely 2003-ban formálisan is kilépett
a nukleáris fegyverek terjedését tiltó egyezményből, és 2005-ben azt
közölte, hogy már van nukleáris fegyvere, másrészt Irán, amely a
nemzetközi tiltakozások ellenére uránium-dúsítási programba kezdett,
még tovább fokozva ezzel az amúgy is jelentős mértékű regionális in-
stabilitást. (Sagan-Waltz: The Spread of Nuclear Weapons, 1995)
Az atomfegyverek terjedésével párhuzamosan szélesedett azon or-
szágok köre is, amelyek képessé váltak a szükséges hordozóeszközök
előállítására. Az ötvenes évek végéig a nukleáris töltetek célba juttatása
repülőgépekre hárult, ezt követően azonban elkezdték a ballisztikus ra-
kéták kifejlesztését. Ez pedig már igen korán felvetette a rakétaelhárító
124 rendszerek kiépítésének
VII. A nyíltaerőszak:
gondolatát;
a háború az „anti-ballisztikus
125 rakéták"
(ABM, anti-ballistic missiles) már a levegőben meg tudják semmisíteni
az ellenség rakétáit. Ez utóbbiak kérdése ezért már a hatvanas évek vé-
gétől a fegyverzetkorlátozási tárgyalások egyik stratégiai jelentőségű
témája lett, s az 1972-ben kötött szovjet-amerikai ABM-egyezmény két-
két körzetre korlátozta e rakétatípus telepítését mindkét szuperhata-
lomban. A Reagan amerikai elnök által 1983-ban felkarolt Stratégiai
Védelmi Kezdeményezés (SDI, Strategic Defense Initiative) valójában e
korlátozások kiiktatására irányult, amikor arra tett kísérletet, hogy az
ellenséges rakétákat már az „űrből" feltartóztassák és megsemmisítsék.
A Kelet és Nyugat közötti szembenállás megszűnésével ez a program
ebben a formájában azután lekerült a napirendről, ám a kutatásokat foly-
tatták. 1999-ben a washingtoni kongresszus elfogadta a Nemzeti Ráké-
tavédelmi Törvényt (NMD, National Missile Defense Act), amely elő-
irányozta olyan technikai eszközök kifejlesztését, amelyekkel az Egye-
sült Államok területét a kisebb ballisztikus rakétákkal szemben is meg
lehet védeni.
A nukleáris fegyverek birtoklása azért is vonzónak tűnt jó néhány
állam számára, mert hosszabb távon azt az ígéretet hordozta, hogy a
katonai erő hagyományos forrásait - népesség, terület, gazdasági kapa-
citás - viszonylagosan leértékeli, s ezáltal csökkenti a kisebb és nagyobb
országok ereje közötti különbségeket. Bármekkora is azonban az atom-
fegyverek birtoklásának tényleges és szimbolikus jelentősége, azt se fe-
lejtsük el, hogy e fegyverek egyik legsajátosabb vonása épp az, hogy
felettébb nehéz őket alkalmazni. Más szavakkal: az atomfegyvereket
igen nehéz a közvetlen politikai nyomásgyakorlás eszközévé termi. A
nukleáris arzenál szerepét ezért elsősorban másban látják a szakértők: az
ún. elrettentő funkcióban, vagyis abban, hogy e fegyverek birtoklása - az
ellencsapás lehetősége miatt - megakadályozza az ellenfelet bizonyos
lépések megtételében. A politológiai irodalomban ezt el is keresztelték
„kölcsönösen biztos megsemmisítésnek" (MAD, mutually assured
destruction), hiszen a hosszúra nyúlt hidegháború időszakában mind a
két szuperhatalom tudatában volt annak, hogy olyan mennyiségű nuk-
leáris robbanóanyaggal rendelkezik, amellyel nemcsak riválisát, hanem
valójában az egész Földgolyót tönkreteheti. 1980-ban az ENSZ jelentése
szerint Földünkön összesen 40 000 nukleáris robbanófejet tároltak, s
ennek robbanóereje 13 000 megatonna TNT-nek felelt meg. (Az angol
betűszó, a MAD őrültet is jelent -se jelző használata adekvátnak tűnik...)
126 Az elrettentés speciális
VII. A nyíltesete
erőszak:az ún. kiterjesztett elrettentés (extended
a háború
deterrence): erről akkor beszélünk, amikor - nukleáris ütőereje birtoká-
ban - egy állam megakadályoz egy másikat abban, hogy egy harmadik
felet megtámadjon. A „kiterjesztett elrettentés" stratégiája ugyanakkor
különös élességgel világít rá arra a dilemmára, amely abból fakad, hogy
nincs lineáris összefüggés a nukleáris arzenál nagysága és az elrettentési
képesség között: az atomfegyverek ugyanis nem egyformán relevánsak
a különböző szituációkban, nem egyformán használhatók a veszélyhely-
zetek különböző szintjein. A második világháború előtt egy bizonyos
fegyverrendszer többféle feladatra is alkalmas volt. A brit flotta például
egyszerre védte a szigetországot egy esetleges inváziős kísérlet ellen és a
tengerentúli gyarmatokat más hatalmak behatolásával szemben. A
nukleáris ütőerő esetében viszont - mivel az csak „végszükség" esetén
használható fel - ez a lehetőség nem áll fenn. A „kiterjesztett elrettentés"
első látványos kudarcát az 1950-ben kirobbant koreai háború hozta el:
hiába rendelkezett az Egyesült Államok hatalmas nukleáris potenciállal,
ez nem akadályozta meg a kommunista Észak-Koreát Dél-Korea
lerohanásában, mert számoltak azzal Phenjanban, hogy az atomfegyvert
nem fogják - nem lehet - bevetni. (Bár MacArthur tábornok emellett
lobbizott.)
Összefoglalóan elmondható, hogy míg 1945 előtt a fegyverek haté-
konyságát elsősorban az ellenséggel szemben nyújtott teljesítményük
alapján értékelték, s csak másodlagos jelentőségűnek minősült elretten-
tési képességük, a nukleáris fegyvereket elsődlegesen nem azon az ala-
pon ítélik meg, hogy mekkora károkat tudnak az ellenségnek okozni,
hanem attól függően, hogy milyen mértékben tudják befolyásolni a po-
tenciális támadók viselkedését.
S hogy mennyire működőképes a nukleáris elrettentés? Ha az állás-
foglalás alapjának azt tekintjük, hogy a második világháború után a szu-
perhatalmak végül is elkerülték az atomháborút, erre a kérdésre akár
pozitív választ is adhatunk. Hozzá kell azonban tennünk, hogy termé-
szetesen nehéz lenne bizonyítani, a nagyhatalmak „önmegtartóztatása"
kizárólag az elrettentési stratégia sikerének tekinthető.
Kémiai és biológiai fegyverek
Jegyezzük végül meg, hogy a tömegpusztító fegyverek körébe sorolta -

teljes joggal - az ENSZ a kémiai és a biológiai fegyvereket is, amelyek
kifejlesztését ugyancsak a XX. század természettudományának az ered-
ményei tették lehetővé. Mint köztudomású, az előbbiek a kémiai anya-
gok mérgező, az élő szervezetekre gyilkos hatású tulajdonságaira épül-
124 nek; első ízben vegyi
VII. Afegyvert - aa háború
nyílt erőszak: mustárgázt -127a németek alkalmazták
nagy mennyiségben az első világháborúban, 1917 júliusában Ypernnél.
Bár a mérges gázok előállítását az 1925-ös genfi jegyzőkönyv megtiltotta,
a XX. században összesen mintegy hetvenféle vegyi fegyvert állítottak
elő. Az 1980-as években lezajlott iraki—iráni háborúban az irakiak
jelentős mennyiségű ideggázt vetettek be, legalább 20 000 iráni katona
azonnali halálát okozva, s gázt alkalmaztak a bagdadi kormányzatnak
ellenszegülő kurd településeken is. A vegyi fegyverek gyártását és táro-
lását az 1993-as nemzetközi megállapodás szigorúan betiltotta.
Az élő mikroorganizmusok (baktérium, vírus) potenciálisan gyilkos
hatásait „hasznosítják" az ún. biológiai fegyverek; ezeket már 1972-ben
törvényen kívül helyezték. Az ilyen eszközök elutasítását megkönnyí-
tette, hogy a katonai szakértők szerint a biológiai fegyverek valójában
alkalmatlanok a hadviselésre, s nemcsak morális okokból, hanem arra
tekintettel is, hogy a gyilkos baktériumok vagy vírusok az őket bevető
felet is veszélyeztetik, közvetlenül vagy közvetve. A biológiai fegyverek
ezért ma elsősorban a terroristák részéről jelentenek veszélyt.
A fegyverzetkorlátozás története - röviden

A történelem első - s mindmáig egyik legsikeresebb - megálla-
podását a fegyverek használatának a korlátozásáról az Egyesült Ál-
lamok és Nagy-Britannia kötötte 1817-ben, amikor megállapodtak az
amerikai-kanadai határ teljes demilitarizálásáról. Az első világhá-
ború előtt tartott két hágai konferencia (1899,1907) bizonyos ma-
gasztos elvek deklarálásán túl nem sokra jutott, és lényegében ha-
sonló sorsra jutottak az 1919-ben alakított Népszövetség ilyen irányú
törekvései is. A második világháború végén életre hívott ENSZ;
1957-ben felállította a Nemzetközi Atomügynökséget a nukleáris
technológia terjedésének az ellenőrzésére, 1968-ban pedig megszü-
letett a nukleáris fegyverek terjedését tiltó egyezmény (Nuclear Non-
Proliferation Treay, NPT, magyarul: atomsorompó-szerződés). Eh-
hez kapcsolódóan a nukleáris hatalmak vállalták, hogy nem vetnek
be atomfegyvert az ilyen eszközzel nem rendelkező államok ellen, ,
hacsak nem éri őket nukleáris támadás azok területéről. 1972-ben az
Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodott a rakétaelhárító
rendszer korlátozásában: aláírták az anti-ballisztikus rakétákra vo-
natkozó első SALT-szerződést. A folytatás azonban elakadt: az 1979-
ben megkötött második SALT-szerződést Moszkva afganisztáni in-
tervenciója miatt Washington nem ratifikálta. (Bár hallgatólagosan
128 betartotta.) A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekről 1987-ben
VII. A nyílt erőszak: a háború
állapodott meg a két szuperhatalom, s ennek nyomán előirányozták,
hogy az összes 500 és 5500 km közötti hatótávolságú rakétát
megsemmisítik. 1995-ben az 1968-as egyezmény hatályát meghatá-
rozatlan időre kiterjesztették, 1996-ban pedig a nukleáris kísérleti
robbantások minden fajtáját betiltották.
Visszatérés Clausewitzhez ? A haditechnika forradalma
Láttuk, a legújabb kor háborúi jellegükben egyre kevésbé emlékeztetnek

a XVIII-XIX. század konfliktusaira. Ajz ezredforduló óta ugyanakkor egy
új tendencia megjelenésével is számolnunk kell, amire joggal hívja fel
Holsti a figyelmet legújabb, 2004-es könyvében. A haditechnika
fejlődésének, újabb „forradalmasodásának" a következményeiről van
szó: (RMA, „revolution is military affairs"): az informatika, az infor-
mációs technológia és a nanotechnika példátlan eredményei lehetővé tet-
ték a célpontok eddig elképzelhetetlen pontosságú kiválasztását. A fegy-
verek pontosságának hatalmas mértékű javulása lehetőséget kínál arra,
hogy a polgári lakosságot a korábbiaknál jóval hatékonyabban vonják ki
a katonai műveletek köréből. A kifejezetten katonai célpontokra való
összpontosítás lehetősége, a nem-hadviselők kikapcsolásával együtt két-
ségtelenül azt az ígéretet hordozza magában, hogy a XXI. század háborúi
talán ismét közeledni fognak a clausewitzi modellhez.
S e feltevést bizonyos tények is alátámasztják. Az 1991-es Öböl-há-
ború, az 1999-es koszovói háború, a 2001-es afganisztáni hadműveletek
és az amerikaiak által vezetett koalíció 2003-as iraki intervenciója már azt
a tendenciát tükrözték, hogy a korábbiaknál következetesebben vá-
lasszák szét a katonai és a civil célpontokat. Nehéz lenne vitatkozni
Holstival, amikor azt írja, hogy a civileknek 1999-ben Belgrádban vagy
2001-ben Kabulban jobb esélyei voltak, mint 1945-ben Drezdában vagy
Tokióban - vagy épp az ezredfordulós Kongóban vagy Szudánban.
Amennyire hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni ezt a tendenciát,
annyira helytelen lenne túlértékelni is, hiszen ha az említett konfliktusok
akármelyikét nézzük, mindegyikben számos civil áldozat is elpusztult -
részben szándékosan, részben emberi és technikai tévedéseknek
köszönhetően. Es arról sem szabad; megfeledkeznünk, amire Thomas
Smith figyelmeztet 2002-ben írott tanulmányában (The New Law of War:
Legitimizing Hí-Tech and Infrastructural Violence): a humanitárius
szempontok fokozottabb figyelembevétele sok tekintetben csak látszó-
lagos a „high-tech" háborúkban. Miért? Azért, mert még ha a közvetlen
124 hadműveletek során VII.megöltek száma
A nyílt erőszak: a háborúrelatíve alacsony
129 is, a rakéták és
bombázások következményei - a megszokott életfeltételek szétziláló-
dásától a betegségekig és a tiszta ivóvíz hiányáig bezáróan (a menekül-
tekről nem is szólva) - számos további áldozatot követelnek.
Kulcsfogalmuk
erőegyensúly-politika: a realista szemlélet fontos kategóriája, amely abból

indul ki. hogy a nemzetközi rendszer stabilitását csak az garantálhatja, ha erőt
állítanak erővel szembe
Clausewitz háború-felfogása: a háború valójában a politika folytatása más
eszközökkel, tehát nem az erőszak valamiféle öncélú megnyilvá-
korlátozott háború: olya: lenfél

teljes megsemmisítésére
hagyományos háború: olyan háború, amelyet hagyományos fegyverekkel
vívnak. A tradicionális háborúk tipikusan kc
totális háború: oívan háború, amelyet egy ország erőforrásainak maximális
mértékű mozgósításával folytatnak
nukleáris háború: olyan háború, amelyben nukleáris fegyvereket
clrettentési doktrína: az a stratégia, hogy a lehetséges ellenfelet a nukleáris

iitőerő birtok!
klJcnőrző kéidések:
1. A háborúk elemzésének milyen szintjei vannak?
2. Hogyan értelmezte Clausewitz a háborút?
3. Mit jelent a háború „várt hasznosságának" fogalma?
4. A háborúk milyen fajtáit különböztethetjük meg?
5. Mit értüllka „kiterjesztett elrettentés'' fogalma alatt?
1. Valóban elválaszthalatlan-e az emberi természettől a háborúskodás?

2. Véleménye szerint az elemzés mely lehetséges szintje adja a legmeg-
győzőbb magyarázatot a háborúk okaira?
3. Igaz-e vajon, hogy a demokratikus országok kevesebbet háborúznak?
4. Vijon növelik vagy csökkentik a béke esélyét a nukleáris fegyverek?
5. Milyen hatások várhatók a haditechnika fejlődésétől a háborúk jellegét
VIII.
Intervenció és propaganda. A terrorizmus
Ez a fejezet a nemzetközi kapcsolatok alakításának rendhagyó és

többnyire a diplomáciai normákkal is ütköző formáival
foglalkozik. A penetráció és az intervenció fogalmának, s főbb
VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus
változatainak az áttekintése után130 a propaganda-tevékenység
sajátosságait és lehetőségeit vizsgálja meg, majd végül korunk
egyik legsúlyosabb kihívását, a terrorizmus jelenségét igyekszik
körbejárni, utalva az állandósuló terrorfenyegetés belpolitikai
következményeire is.
A nemzetközi kapcsolatokat természetesen nem kizárólag közvetlen

államközi csatornákon keresztül tartják fenn - igen gyakran nagy
szerephez jutnak az „indirekt" kapcsolatok, amelyeknek a legfontosabb
formái a penetráció (behatolás) és az intervenció. Ami az előbbi fogalmat
illeti: penetráció alatt szűkebben azt értjük, hogy a nemzetközi
kapcsolatok egyik szereplője „behatol" a másik fél által fenntartott belső
struktúrákba (s ily módon hozzáfér például nyilvánosságra nem hozott
információkhoz), az intervenció pedig a e struktúráknak, a másik fél
belpolitikai tényezőinek, a befolyásolását jelenti. A penetrációt és
intervenciót általában kormányzatok hajtják végre, de egyre gyakoribb,
hogy a különféle (a későbbi fejezetekben vizsgált) transznacionális
szereplők is megpróbálják manipulálni egy ország - vagy épp egy rivális
- politikáját. A XX. század második felének a fejleményei - így különösen
a tömegkommunikáció forradalma, a komplex és a kölcsönös függőségre
épülő világgazdaság létrejötte és a tömegek politikai szerepének a
növekedése - ehhez a korábbiaknál jóval kedvezőbb feltételeket
teremtettek, mert jelentékenyen csökkentették a nemzetállamok
határainak „átjárhatatlanságát". Mivel pedig falak vagy vasfüggönyök
építése nem lehet perspektivikus megoldás, (bár pl. az Egyesült Államok
elhatározta, hogy mexikói határán „falat" épít) a legtöbb államnak igen
kevés hatékony eszköz van a kezében a kívülről érkező infiltráció
megakadályozására.
A beavatkozási törekvések mozgatórugói
A más országok belügyeibe való informális beavatkozási törekvések ter-

mészetesen nem a modern korban jelentek meg először. A korábbi kor-
szakok intervenciói és a modern korban végrehajtott intervenciók között
találunk azonban egy lényeges különbséget. Miben áll ez? Diószegi
István terminológiáját használva a „dinasztikus" külpolitika korszakai-
ban ideológiai jellegű okokból nemigen került sor penetrációra és inter-
vencióra; az uralkodók többnyire nem is érdeklődtek a másik állam bel-
politikája, belső viszonyai iránt - legfeljebb csak abban a tekintetben,
hogy milyen erős hadsereget tudnak fenntartani. (Vagy az örökléssel
összefüggő ügyek vonatkozásában.)131
Arra viszont nem történtek kísér-
letek, hogy más országok politikai berendezkedését ideológiai okokból,
ideológiai elvek jegyében próbálják megváltoztatni.
Fordulatot e tekintetben is a francia forradalom hozott: az új köztár-
saság által kezdeményezett háborúknak már markáns ideológiai tartal-
muk volt - s ugyanezt el lehet mondani a vele szemben fellépő konzer-
vatív koalíció erőfeszítéseiről is. A XIX. század első felében, a Szent
Szövetség időszakában már jó néhány tudatos politikai intervencióra
került sor abból a célból, hogy leverjék - vagy épp támogassák - a libe-
rális és/vagy nemzeti mozgalmak által inspirált forradalmakat.
Ez a tendencia azután jelentősen felerősödött a XX. században. Kuta-
tók megszámolták: annak a mintegy 200 felkelésnek vagy forradalomnak
az esetében, amelyre e század első felében került sor, csaknem minden
másodikban valamilyen külföldi beavatkozásra is sor került - s mintegy
50 esetben több mint egy idegen állam interveniált. A mérleg a második
világháború óta eltelt időszakban sem javult. Sőt! A nemzetközi válságok
egy jelentékeny része épp valamilyen belső forradalomból vagy
zavargásból indult, s ezekbe azután egy vagy több külső hatalom is
beleavatkozott. (A bipoláris világrend körülményei közepette a legna-
gyobb aktivitást természetesen az Egyesült Államok és a Szovjetunió
tanúsította, de persze mások alkalmazták a penetráció és intervenció
eszközeit.)
Ezek után vizsgáljuk meg röviden azt a kérdést, hogy a XX. században
mely körülmények kedveztek az intervenciók sűrű alkalmazásának. A
szakirodalomban a következő fontosabb szempontokat emelik ki.
1. Először is azt, hogy a mások ügyeibe beavatkozni kívánó hatalmak
külpolitikai törekvéseiket általában gazdasági és katonai segélyprogra-
mokkal is kiegészítik, s ezek nagyon is érintik a kedvezményezett or-
szágok belső viszonyait és fejlődését.
2. Másodszor szóljunk arról a köztudomású jelenségről, hogy számos
ország esetében jelentős eltérések vannak az állami és az etnikai, nyelvi
és vallási határok között. Ha pedig egy országban mély nemzeti és val-
lási törésvonalak vannak, akkor jelentősen megnő a belpolitikai feszült-
ségek, sőt esetenként akár a zavargások valószínűsége. E kisebbségi cso-
portok szívesen fogadnak el külső segítséget is céljaik megvalósításához,
s többnyire akad is olyan hatalom, amely - különféle megfontolások
alapján - támogatást nyújt nekik. Ilyen módon pedig egyértelmű
lekötelezettségi viszonyok jönnek létre a kisebbségi - ellenzéki csoportok
VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus 132
és külföldi patrónusaik között. Megfogalmazható, hogy minél több belső
ellentéttel terhelt, minél instabilabb egy politikai rendszer, annál
szélesebbek a penetráció és intervenció lehetőségei.
3. Harmadrészt arra is felhívja a szakirodalom a figyelmet, hogy azon
lojalitások, amelyek hagyományosan a nemzetállam és annak politikai
intézményei iránt álltak fel, a XX. században ideológiai okokból gyakran
áttevődtek külső hatalmak iránt. Már a francia forradalom időszakában
sok európai liberális üdvözölte a franciák által elhozott „felszabadulást"
még akkor is, ha ez külföldi megszállást és idegen politikai intézmények
bevezetését jelentette. A rendszertől elidegenedett csoportok ugyanis
nem csak nemzeti és vallási alapon szerveződhetnek meg, hanem
politikai ideológia alapján is - a helyi kommunista pártok például pénzt
és propaganda-anyagot kaptak a Szovjetuniótól vagy Kínától. Az e
csoportokba tartozók lojalitása - általában valamilyen nemzetközi jellegű
ideológia alapján - elsősorban egy külföldi állam iránt alakul ki. Az érem
másik oldala, hogy a maguk elé „forradalmi" jellegű célokat kitűző
kormányzatok természetes módon hajlanak is arra, hogy - külpolitikai
céljaikkal összhangban - operatívan, pénzzel, propagandával és
(kijképzéssel támogassák őket. Jól ismert példákkal: a német nemzeti-
szocialisták, a szovjet és a kínai kommunisták intenzíven támogatták a
fasiszta, illetve bolsevik jellegű mozgalmakat, miközben egyébként dip-
lomáciai kapcsolatokat tartottak fenn azon országokkal, amelyek belső
rendjének a felforgatására ezek törekedtek.
Az intervenció típusai
Nem minden penetráció intervenció, viszont minden intervenció egyút-

tal penetráció is! A fogalmat összekapcsolva Rourke az intervenciókat
három fő csoportra osztja:
1. passzív penetráció
2. manipulatív intervenció
3. kényszerítő intervenció
Passzív pmetráció
A behatolás passzív formája mindenekelőtt információ-gyűjtést jelent.
A nemzetközi rendszer mindegyik szereplője igyekszik információkat
gyűjteni a többiekről, a nagyhatalmak pedig különösképpen. Az
alkalmazott technikákat nyílt és titkos módszerekre lehet osztani.
Bár a közvélemény a hírszerzéssel kapcsolatban elsősorban a titkos
ügynökök tevékenységére gondol, az információ-gyűjtés nagyobb részét
nyílt módszerekkel végzik. Ezek 133
egy része egyszerű, ám alapos
megfigyelés, ugyanis így is meglepően sok információ szerezhető meg. E
tekintetben természetesen jelentékeny különbség mutatkozik a de-
mokratikus és a nem-demokratikus, totalitárius vagy autoritárius rend-
szerek között: az előbbiek nyitottsága könnyű lehetőséget biztosít má-
soknak az információkhoz való hozzájutásra. A legális információ-gyűj-
tés másik módja a nyilvánosságra hozott adatok „monitorozása". Az írott
és az elektronikus sajtóból, a különféle intézetek által közzétett
tudományos tanulmányokból, a gazdasági élet szereplőinek jelentéseiből
nagyon sok mindent meg lehet tudni - nem véletlen, hogy a CIA
munkatársai rendszeresen elemzik ezeket a potenciális hírforrásokat. A
legális és nem-legális tájékozódási források határán mozognak a műhol-
dak által készített - hihetetlen pontosságú - fényképfelvételek.
Az egyértelműen titkos módszerek körébe tartozik egyrészt a ha-
gyományos kémtevékenység, amelyet „emberi hírszerzésnek" (humán
intelligence, HUMINT) is szoktak nevezni a szakirodalomban, szembe-
állítva az „elektronikus hírszerzéssel" (electronic intelligence, ELINT).
Ami az előbbit illeti: ebben a híreket megszerezni kívánó ország ügynö-
kei vesznek részt, valamint azok, akiket e célra a penetrált ország polgá-
rai közül toboroznak. Gazdag irodalma van annak, hogy egyesek miért
válnak idegen országok hírszerzőivé - többségük anyagi okokból, de jó
néhányan eszmei-világnézeti szempontok miatt. Az utóbbi esetet pél-
dázzák a híres „oxfordi csoport" tagjai, az néhány brit értelmiségi, akik
egyetemi éveik alatt jutottak arra a következtetésre, hogy a kapitaliz-
musnál magasabbrendű a kommunizmus - s ezért váltak a szovjet tit-
kosszolgálat informátoraivá.
Az elektronikus hírszerzés jelentősége a technika fejlődésével párhu-
zamosan növekedett. A gyakran alkalmazott módszerek közé tartozik a
beszélgetések elektronikus lehallgatása. Az 1980-as évek második felé-
ben az oroszok oly sok lehallgatókészüléket építettek be az Egyesült
Államok moszkvai nagykövetségének új épületébe, hogy 1988 végén
Reagan elnök ragaszkodott az egész épület lebontásához és újraépítésé-
hez. És akkor még nem szóltunk a kompjuter-technika alkalmazásában
rejlő lehetőségekről...
Manipulatív (erőszak nélküli) intervenció

Egy ország többféle módon is manipulálhatja egy másik állam belpo-
litikáját - közülük kettőt érdemes kiemelni.
1. egy meghatározott politikai csoportnak, vagy vallási és etnikai ki-
sebbségnek a támogatásával;
2. propagandával
Az előbbiről a beavatkozási törekvések mozgatórugói kapcsán már
volt szó, ezért az alábbiakban az utóbbival foglalkozunk részletesebben.
A propaganda
A tömegkommunikáció fantasztikus ütemű fejlődésével összefüggésben

fokozatosan felértékelődtek a külpolitikának azok a vetületei, amelyek a
közvéleménnyel függnek össze. A korábbi történelmi korszakokban a
politikai egységek közötti kommunikáció igencsak korlátozott volt, ami
nem meglepő, hiszen a kommunikáció eszközei olyan kezdetlegesek
voltak, hogy csak kis mennyiségű információ áramlását tették lehetővé.
A tradicionális társadalmak ezért viszonylag kevés külső hatásnak
voltak kitéve, a külpolitikai döntéshozatalra pedig gyakorlatilag semmi-
lyen hatása sem volt a tömegeknek. Az utóbbiak emancipálódásával, a
politikai életbe való becsatornázódásával azonban nem csak a politikai
szerepük nőtt meg, hanem maguk is a meggyőzés célpontjaivá váltak.
Emiatt azután a kormányzatok többé nem pusztán csak a külföldi veze-
tőknek és diplomatáknak címezték üzeneteiket, hanem az érintett or-
szágok egész társadalmának. Ez a háttér magyarázza, hogy a XX. szá-
zadban alaposan felértékelődött a külpolitikában a propaganda jelentő-
sége, vagyis azon törekvések szerepe, amelyek más országok társadal-
mainak a gondolkodását és magatartását kívánták befolyásolni.
Mi a propaganda? A fogalmat nem is olyan könnyű definiálni, hiszen
nyilvánvaló, hogy nem minden kommunikáció esik e kategóriába, mint
ahogy nem minden diplomáciai akció irányul mások magatartásának a
befolyásolására sem. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy olyan
kísérlet egy másik állam befolyásolására, amely erősebben épít az érzel-
mekre mint a logikus érvekre vagy a száraz tényekre. Meg kell külön-
böztetni a már említett nyilvános diplomáciától, amelyet a politikai ve-
zetők nyilvánosság előtt tett lépései alkotnak. Egy amerikai kutató,
Terence Qualter a következő meghatározást adta (Propaganda and
Psychological Warfare): a propaganda „tudatos törekvés egyének vagy
csoportok részéről arra, hogy a kommunikáció eszközeivel alakítsák,
ellenőrizzék vagy megváltoztassák más csoportok attitűdjeit, azzal a
VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus 135így befolyásoltak reakciója a pro-
céllal, hogy egy adott szituációban az
pagandista által kívánt irányban alakuljon" A modern történelem első
nagyszabású és módszeres, a tömegek szellemi átgyúrását célul tűző
propaganda-programjait a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió
valósította meg.
A propaganda négy elemből tevődik össze:

1. a kommunikátorból, akinek az a szándéka, hogy megváltoztas-
sa mások véleményét és magatartását;
2. a kommunikátor által használt - írott vagy szóbeli - szimbólu-
mokból;
3. a kommunikáció eszközéből;
4. a közönségből, vagy ahogy sok tanulmányban olvasható, a „cél-
csoportból".
A kommunikáció tárgykörében készített tanulmányok egyértelműen
jelzik, hogy a nemzetközi ügyek iránt mindenütt kevesebben érdek-
lődnek, mint a belpolitikai kérdések iránt. Ezzel függ össze, hogy a kül-
földre irányított propaganda jelentős része nem éri el az átlagembert - de
mindenki megszólítása valójában nem is tartozik a célok közé. A re-
alitások fényében a propaganda készítőinek az a fő feladata, hogy meg-
találják a célba vett társadalom kulcs-csoportjait, amelyek fogékonyak
lehetnek a nekik küldött üzenetekre. A kommunikációelméleti tanul-
mányok azt tárták fel, hogy a meggyőzés akkor lehet hatásos, ha nincs
mélyen gyökerező ellenérzés a kommunikátorral és eszméivel szemben.
Még hatékonyabb a propaganda akkor, ha olyan emberek felé irányul,
akik legalább részben már osztják is a kommunikátor attitűdjeit.
Tapasztalati tény hogy a propagandának nagyobb esélye van a sikerre a
fiatalabb korosztályok körében, az ő nézeteik általában még kevésbé ki-
forrottak. Figyelembe kell venni, hogy a legtöbb ember nem rendelkezik
elég információval a nemzetközi ügyeket illetően, a más országokkal
kapcsolatos attitűdjei és elképzelései pedig ritkán megalapozottak, ez
pedig némi lehetőséget kínál a propaganda számára. Ami a propa-.
ganda hatékonyságát illeti, a szakirodalom felhívja a figyelmet a „zene-
kari elv" alkalmazására, amely a propaganda egyes elemeinek és mozza-
natainak a tudatos összehangolását, „orkesztrációját" hangsúlyozza.
Ahogy egy zenekarban egységes partitúra alapján kell játszani, úgy kell
a közvélemény befolyásolásában is összhangot teremteni - a többitől
elütő „hamis szólamok" diszfunkcionálisak. Figyelemre méltó kutatási
eredmény annak bizonyítása is, hogy 136azok az információk a leghatéko-
nyabbak általában, amelyek némi személyes előnnyel is járnak a „cél-
pont" számára.
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállására épülő bipolá-
ris világrendben mind a két tábor különleges jelentőséget tulajdonított a
propagandának. Az 1980-as években a külföldre sugárzó amerikai és
szovjet rádióállomások hetente több mint 2000 órányi műsort adtak több
tucat nyelven. A hidegháború befejeződésével felerősödtek az államok
propaganda-tevékenységét érő bírálatok, de a legerősebb hatalom, az
Egyesült Államok hivatalos információs szervezete, az Egyesült Ál-
lamok Információs Ügynöksége (United States Information Agency
USIA) például ezt követően is több mint 200 külföldi irodát tartott fenn.
Propagandát persze nem csak a szuperhatalmak folytatnak: a jelek sze-
rint számos kormányzat hisz a propaganda hasznosságában és igen ko-
moly összegeket áldoz rá.
Hiba lenne azonban túlértékelni a propaganda lehetőségeit. Ha nagy-
nak bizonyul a különbség egy kormányzat tettei és szavai között, a pro-
paganda gyorsan elveszíti szavahihetőségét, és a célba vett csoportok
gyanakvóvá válnak a nekik küldött információkkal szemben. Természe-
tesen nehéz általánosságban szólni arról, mely propaganda-törekvések
járnak sikerrel. A propaganda egyik legjobb módszere minden bizonnyal
az igazság megmondása... Kétségtelen ugyanakkor, hogy a bevett tech-
nikák közé tartozik a hazudozás is, bár a jobb hatékonyság kedvéért ezt
részigazság-elemekkel szokták vegyíteni. Gyakori módszer a vitatott
tényeknek a cáfolhatatlan tényként való beállítása. Rövid távon, a politi-
ka zűrzavar körülményei közepette igen hatékony lehet a propaganda,
hosszú távon azonban nemigen tud új attitűdöket teremtem, mint ahogy
önmagában a kívánt cselekedetekhez is csak ritkán vezet el. Valójában a
propaganda legnagyobb része elsődlegesen arra irányul, hogy megle-
gyen a folyamatos kapcsolat a külföldi közönséggel és kedvező színben
tűnjenek fel az adott kormányzat külpolitikai céljai.
Kényszert alkalmazó intervenció

Az intervenció ezen fajtájának is többféle módozata van. Idetartozik a
gazdasági szankciók (fentebb már érintett) kiszabása is, de
legerőteljesebb formája kétségtelenül az, amely a fegyverek
alkalmazásával jár együtt.
VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus 137 esete az, amikor egy ország egy
A kényszerítő intervenció legdurvább
másikba küldi fegyveres erőit az ottani politikai folyamatok befo-
lyásolására. Nem könnyű természetesen elhatárolni egymástól a katonai
intervenciót és a nyílt háborút. Az előbbire példa a Szovjetunió katonai
intervenciója Magyarországon 1956-ban és Csehszlovákiában 1968- ban,
az utóbbira az „Öböl-háború" 1991-ben, amelyben az Egyesült Államok
kiszorította az irakiakat Kuvaitból.
A terrorizmus: az intervenció rendhagyó formája
A nemzetközi terrorizmus az 1970-es évek végétől rendszeresen szerepel

a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó monográfiákban és tanköny-
vekben, ám 2001 szeptember 11-e, a New York-ot és Washingtont ért
támadások óta a kérdés jelentősége teljesen új dimenzióba került: a nem-
zetközi politika egyik első számú problémájává vált. A World Trade
Center ikertornyaiba és a Pentagon épületébe kormányzott „repülőgép-
bombákkal" a terrorizmus veszélye valóban új minőséget kapott. Henry
Kissinger szavaival: szeptember 11-e nemcsak „szívszorító emberi
tragédia, de egyben fordulópont is volt, amennyiben a felszíni jelensé-
geket elválasztotta a nem látható tendenciáktól, arra kényszerítve ben-
nünket, hogy vessük el divatos és önelégült világképünket, és próbál-
junk kialakítani egy másikat." A támadás után mondott első beszédében
Bush elnök is arra utalt, hogy „más ellenséggel állunk szemben, mint
amilyennel eddig valaha is szemben álltunk" A „9/11 típusú" merényle-
tek a terroristák nézőpontjából sikertörténetnek bizonyultak: a terro-
rizmustól való félelem végigsöpört a világon. Jelenleg az Egyesült Álla-
mok haderején kívül egyedül a terrorizmus képes a Földgolyó bármely
pontján igazi fenyegetést kifejteni. Ezzel összefüggésben a kérdéskör
addig is tekintélyes szakirodalma szinte tengernyire duzzadt, ami ter-
mészetesen nem jelenti azt, hogy a kutatók körében konszenzus bonta-
kozott volna ki akár csak a fogalmi alapkérdéseket illetően is.
Egy dolog bizonyosan állítható: a terrorizmus a háború fentebb elem-
zett clausewitzi koncepciójának a tökéletes ellentéte! A hagyományos
háborúk céljait meglehetősen pontosan lehetett tudni, s bizonyos fokig
ez még a totális háborúkról is elmondható volt. A terrorizmus esetében
azonban többnyire egyszerűen nincsenek konkrétan megfogalmazott
politikai célok - a félelemkeltést szolgáló, az ártatlan polgári lakosság
ellen elkövetett atrocitásokat aligha tekinthetjük azoknak. Mivel pedig
nincsenek világos és egyértelmű célok, többnyire nincsenek határozott
követelések sem, így pedig a diplomáciai tárgyalásokra, alkudozásokra
sem nyílik lehetőség. Az erőszak így nem a politika folytatása lesz, ha-
nem öncél!
Ezzel együtt minden bizonnyal igazuk van azoknak a szakértőknek,
akik hangsúlyozzák: a terroristák többnyire mégsem teljesen céltalanul
ölnek. Számukra az erőszak eszköz valamilyen cél eléréséhez - még ha
ez a cél gyakran meglehetősen körvonalazatlan is. Ahogy egy angol
szerző írja: „A terrorista nem azt akarja, hogy sok ember haljon meg, ha-
nem azt, hogy sok ernber figyeljen és hallgasson rá". Vagyis a terrorcse-
lekményeket a nyilvánosság befolyásolására hajtják végre - e nélkül ér-
telmetlenek lennének az akciók a terroristák szemében. A várt hatás
eléréséhez, a „jaj, csak minket ne!" pánikhangulat eluralkodásához ter-
mészetesen szükség van a brutalitásra is, ám ettől a terroristák a legke-
vésbé sem riadnak vissza. Paradox módon a fejlett nyugati világ infor-
mációs infrastruktúrája és hálózata teszi igazán hatékonnyá fellépésüket.
A hatáskeltés szándéka magyarázza azt is, hogy akcióik igen gyakran
szimbólumok ellen irányulnak: kitüntetett jelentőségű létesítmények
vagy közismert személyiségek ellen.
A XX. század '70-es és '80-as éveinek nagy európai terrorhullámáért
elsősorban a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF), az; olasz Vörös Bri-
gádok, az ír ír Köztársasági Hadsereg (IRA) és a baszk ETA volt felelős.
A két előbbi a kapitalista társadalmi berendezkedésnek üzent hadat szél-
sőbaloldali elvi platformról, a két utóbbi pedig Eszák-Írország, illetve a
Baszkföld elszakadásáért és függetlenné válásáért küzdött. (A Vörös
Brigádok gyilkolták meg 1978-ban Aldo Moro egykori olasz miniszter-
elnököt.) Napjainkban főként a megoldatlan közel-keleti válság kapcsán
kialakult terrorizmus szedi a legtöbb áldozatot; a szeptember 11-e mö-
gött meghúzódó al-Kaida egyenesen a globális hatalmi viszonyok átala-
kítását tűzte ki célul.
Hogy pontosan mit is nevezhetünk terrorizmusnak? A fogalom de-
finíciójában egyáltalán nem alakult ki konszenzus, s ezt azzal szokták
magyarázni, hogy ami az egyik fél szemszögéből nézve terrorizmus, az a
másik olvasatában szabadságharc - vagy valami hasonló. Ha azonban
egy túlságosan relativizáló álláspontot fogadunk el, fennáll az a nagyon
is valóságos veszély hogy az erőszakos cselekmények elkövetői könnyen
erkölcsi felmentést kapnak. A fogalom leginkább elterjedt értelmezése
szerint a terrorizmus olyan erőszakos cselekményeket jelent, amelyeket
egyének vagy csoportok politikai indíttatásból követnek el valamely
állam működésének megbénítása, illetve 139 a fennálló hatalmi viszonyok
megváltoztatása céljából. Egy szakértő, Frank Perez, aki a washingtoni
külügyminisztérium terrorizmus-ellenes osztályának a helyettes veze-
tője volt, egészen pontosan így határozta meg a terrorizmust: „az erő-
szak olyan használata, amely politikai zsarolásra, kényszerítésre és pub-
licitás szerzésére irányul egy politikai ügy érdekében". E megfogalmazás
a terrorizmus több sajátos vonására is utal.
Egyrészt arra, hogy a terrorizmus az erőszaknak valamilyen nem-
szokványos, rendhagyó formáját alkalmazza, olyat, amelyik ütközik az
elfogadott értékrenddel és sokk-hatásával széles körű nyilvánosságot
kelt. Még a véres háborúkban is be szoktak bizonyos szabályokat tartani
(például a hadifoglyokkal való bánásmódot illetően), a terroristák
esetében viszont nincsenek határok: bármi megengedhető az ő
szemükben. A véres merényletekkel félreérthetetlenül kifejezésre
juttatják, hogy az emberi életnek önmagában semmilyen értéket sem
tulajdonítanak.
Másrészt arra, hogy a terrorista cselekedeteket valamilyen politikai
jellegű ügy nevében követik el. A terrorista harcosnak tekinti magát, aki
valamilyen közügyért folytat küzdelmet, még ha rejtőzködve, irreguláris
eszközökkel is. Bár formális értelemben nincs háborús helyzet, a
terrorista háborút hirdet azokkal szemben, akiket ellenségnek tart -
háborúnak definiálja tehát a békét. Hiszen szerinte semmi sincs úgy
ahogy a közvélemény gondolja: a látszólagos béke mögött igazságtalan-
ságok húzódnak meg, amelyeket orvosolni kell. Ez a körülmény azért
fontos, mert lehetővé teszi, hogy a terrorista akciókat világosan elhatá-
roljuk más erőszakos bűncselekményektől, amelyek adott esetben ha-
sonlóan véres eszközöket alkalmazásával járnak együtt, ám nélkülöznek
bármilyen politikai motívumot. (így például a maffiát nem tekintik ter-
rorista szervezetnek, noha szintén nemigen válogat az eszközökben.) S
ha arról sokan vitatkoznak is, hogy a politikai okokból elkövetett erő-
szakos cselekedeteket másként kell-e megítélni, mint a köztörvényes
bűncselekményeket, a terrorizmus politikai fogantatását aligha lehet
kétségbe vonni. Ezért hangsúlyozzák a szakértők, hogy - az esetenkénti
látszattal ellentétben - terrorista nem vaktában és céltalanul öl. Az általa
szolgálni kívánt politikai „ügyeket", célokat leíró jelleggel talán a kö-
vetkezőképpen lehet valamennyire csoportosítani:
1. új államok létrehozásának szándéka (pl. a baszk ETA)
2. egy bizonyos terület, országrész felszabadítása (pl. az IRA)
VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus 140 (pl. a „Fényes ösvény" maoista
3. egy politikai rendszer megdöntése
gerillái Peruban)
4. a nemzetközi politikai és gazdasági rend teljes átalakítása (pl. az al-
Kaida)
Harmadrészt a terrorizmusnak azt a vonását is érdemes kiemelni,
hogy az erőszak célpontjai tipikusan, bár nem kivételek nélkül, nem elő-
re meghatározott személyek: véletlenszerű, hogy kik lesznek az áldoza-
tok. Vannak tehát példák arra, hogy az akciók tudatosan kiválasztott
emberek (politikusok, üzletemberek, médiaszemélyiségek) ellen irányul-
nak, a leggyakrabban azonban az áldozatok csak közvetett vagy épp
semmilyen kapcsolatban sem állnak mindazzal, amely a terroristák ha-
ragját felkeltette. (Példáid az amerikai üzleti világot szimbolizáló New
York-i „ikertornyokban" dolgoztak. De a madridi pályaudvaron és a lon-
doni metróban elkövetett robbantásoknál a „kapcsolatnak" még ez a
szintje sem állt fenn, csak annyi, hogy a gyűlölt nyugati világhoz tartozó
fővárosokról volt szó.) A Szovjetunió szétesésével pedig jelentősen
megnőtt annak a veszélye, hogy a terroristák tömegpusztító fegyve-
rekhez is jutnak, nehezen belátható következményekkel.
A terrorizmus ellen tehát minden korábbinál összehangoltabb nem-
zetközi fellépésre van szükség, ám e küzdelem igen nehéz - s különösen
az a demokratikus berendezkedésű országokban, hiszen az állam nem
ellenőrizhet minden nyilvános helyet, s nem kutathat át minden magán-
lakást. 2001 szeptembere óta így különös élességgel került előtérbe a
személyi szabadságjogok és a nemzetbiztonság egymással ütköző szem-
pontjainak a konfliktusa. (Ami jól példázza egyébként, hogy a nemzet-
közi viszonyok milyen közvetlen hatással vannak mindennapi életünkre
is.) Ma már az emberi jogok számos elkötelezett híve is elfogadja, hogy a
terrorveszélyre való tekintettel a szabadságjogok átmenetileg vagy tartós
jelleggel korlátozhatók - amennyiben e cél más eszközökkel nem érhető
el. A megváltozott helyzetben a terrorizmus elleni harc egyre inkább a
háború eszköztárát alkalmazza a hagyományos bűnüldözői intézkedések
helyett, ami együtt jár a büntetőeljárás klasszikus jogi garanciáinak
mellőzésével is. Vagyis a terrorista tevékenységekkel gyanúsított
személyek esetében nem az alkotmányos elvek alapján szabályozott
bűnüldözés, hanem a háború szabályai az irányadók. S aligha kell
amellett érvelni, hogy ez a kiindulópont számos politikai és morális di-
lemmát vet fel.
Kulcsfogalmuk
VIII. Intervenció és propaganda.
penetráció:Abehatolás
terrorizmus 141 és hozzáférés nyilvánosságra nem hozott
egy másik ország struktúráiba
információihoz
intervenció: beavatkozás egy másik ország belügyeibe abból a célból hogv.módosítsák annak
bet- vagy külpolitikáját
manipulatív intervenció: nyílt erőszakot nem alkalmazó intervenció kényszerítő intervenció:
nyílt erőszakot is alkalmazó intervenció propaganda: tudatos kísérlet egy másik ország
közvéleményének a kommunikáció eszközeivel történő befolyásolására
terrorizmus: politikai indíttatású erőszak, amely egyes államok megfélemlítésére és
működésének megbénítására, illetve a iennálló hatalmi viszonyok megváltoztatásra irányul
1. Milyen okok magyarázzák, liogv a XX. századra mcgszapc
2. Az intervenció milyen típusait kiilönbözte

3. Milyen elemekből tevődik össze a propaganda?
4. Mit jelent a „zenekari elv" a propagandában?
5. Milyen változásokat hozott a nemzetközi terrorizmusban 2001. szep-
1. Vajon milyen s/.erepct játszanak a titkosszolgálatok a nemzetközi kapcsolatok

alakításában!
2. Melyek a hatásos propaganda legfőbb eszközei?
3. fclfogadható-e az a vélekedés, amely szerint a terrorizmus is az intervenció egyik formája?
4. Fönnáll-e a veszélye annak, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverekhez jutnak?
3. Milyen mértékben korlátozhatók a szabadságjogok a terrorizmus elleni küzdelem
érdekében?
IX.
Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban
Ez a fejezet először a nemzetközi jog léte mellett és ellen szóló

érveket vizsgálja meg, majd - a nemzetközi jog forrásainak az átte-
kintése után - e jog érvényesítésének a lehetőségeivel foglalkozik.
Végül kitér arra is, hogy milyen szerepe lehet a morális szempon-
toknak a nemzetközi kapcsolatokban.
Az erőszak különféle - szervezett és egyéni - formáinak alkalmazása

ráirányítja a figyelmünket arra a kérdésre, hogy akkor valójában milyen
szerep is juthat a nemzetközi kapcsolatok szabályozásában a jognak és az
etikai megfontolásoknak.
142 IX. jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban
Van-e nemzetközi jog?
De egyáltalán beszélhetünk-e nemzetközi jogról, a jog-fogalomnak azon

értelmezésében, amely általánosan elfogadott? (Az alábbiakban nemzet-
közi jog alatt a nemzetközi közjogot értjük, amely nem tartalmazza az
egyének közötti viszonyok szabályozására hivatott nemzetközi magán-
jogot.)
A bevett felfogás szerint jogról akkor beszélhetünk, ha: 1. van egy
legitim jogalkotási folyamat; 2. van egy döntési folyamat, amelynek során
mérlegelik, hogy megsértették-e a jogot vagy sem; 3. ha van egy
jogérvényesítési folyamat is, amely szankciókkal sújthatja a jogszabályok
megsértőit. Sokak szerint azért nincs nemzetközi jog, mivel nincsenek
olyan állam-fölötti szervek, amelyek azt éppúgy kikényszeríthet- nék,
mint egy állam a saját belső jogát. Nincs olyan világ-kormány amelynek
erre kompetenciája lenne. Ez az felfogás Hobbes-ra és Spinozára
vezethető vissza. Ők ugyanis lényegében abból indultak ki, hogy ha
nincs meg a törvényhozó, a bíró és a döntést kikényszeríteni képes
csendőr együttese, akkor a nemzetközi jog léte pusztán csak mítosz.
Hegel és követői a nemzetközi jogban pusztán az állam „külső közjogát"
látták, amely végső soron a belső alkotmányjogból ered, annak egy
sajátos vetülete. Akik viszont elfogadják a sui generis nemzetközi jog
létezését (s ők vannak többségben), azok bizonyítékképp arra
hivatkoznak, hogy a nemzetközi jog de facto hivatkozási alapként szolgál
az államok, a kormányok és a politikusok számára - vagyis a nemzetközi
élet szereplői maguk is pozitív jognak ismerik el a nemzetközi jogot. Ma
széles körben érvényesül az az ely miszerint „a nemzetközi jog az ország
jogrendszerének a része" - a magyar alkotmány is előírja a nemzetközi
jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. (Ezzel együtt komoly elvi
dilemma a külső és a belső jog egymáshoz való viszonya: az ún.
monisták szerint a nemzetközi jog automatikusan érvényesül a belső
jogrendben, ehhez nincs tehát szükség külön „recepcióra", azaz a belső
végrehajthatóság feltételeinek a megteremtésére, a „dualisták" szerint
viszont két, jellegében eltérő, egymás iránt közömbös jogrend létezik.)
A nemzetközi jog léte mellett érvelők sem tagadják ugyanakkor, hogy
az államok közötti jognak különleges sajátosságai vannak. Mivel a nem-
zetközijog megkérdőjelezői mindenekelőtt a szankciók lehetőségének a
hiányával érvelnek, azt hangsúlyozzák, hogy a szankciók alkalmazása

összefügghet ugyan a jog hatékonyságával, ám semmiképp sem a létével.
Szerintük a jog kulcseleme a „kötelezettség érzése", nem pedig a
szankcionálás. Ervelésükben emellett arra is rámutatnak, hogy bár a
nemzetközi jogközösség tényleg nem rendelkezik egy specializált jogal-
kotó intézménnyel, de a normaalkotási eljárásnak vannak kialakult nem-
zetközi formái; a jogalkotás nem azonos a törvényhozással.
A modern nemzetközi jog „atyját" a holland Hugó Grotiusban (1583-
1645) tisztelhetjük, aki A háború és a béke jogáról (De iure belli ac pacis, 1625)
című művében általános érvényű koncepciót alkotott a nemzetközi
jogról. Grotius a pozitivistákkal szemben álló természetjogi iskola híve
volt s abból indult ki, hogy az uralkodó szuverenitását a jog nemzetközi
kérdésekben is korlátozza. A nemzetközi jogot mégsem kizárólag a
természetjogra alapozta, hanem úgy vélte, az államok maguk is
alkothatnak egymás között kötelező érvényű jogot (ius voluntarium).
Grotius különbséget tett az igazságos és az igazságtalan háború között;
IX. Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban 144
az előbbit ahhoz a feltételhez kötötte, hogy „alapvető jogok" sérelméről

van szó. A XVIII. században azonban megerősödött a jogpozitivista
irányzat; legmarkánsabb képviselőjének Georg Friedrich Martenst (1756-
1821) tekinthetjük, aki abból indult ki, hogy a szuverén állam maga
határozza meg, hogy mit kíván tőle a természetjog. Ezzel összhangban
Martens hangsúlyozta, hogy a nemzetközi jog az egyes államok
akaratából ered; az államok közössége nem ismer el semmilyen állam
feletti hatalmat. A nemzetközi jog fogalmát első ízben az angol
utilitarista gondolkodó, Jeremy Bentham használta 1780-ban publikált,
Bevezetés az erkölcs és a törvényhozás elveibe című művében.
A nemzetközi jog intézményesítésének a szándéka vezetett az első
világháború után a Népszövetség megalakításához, a második világhá-
ború végén pedig az ENSZ felállításához. Az utóbbi felépítése és műkö-
dési rendje egyértelműen azt tanúsítja, hogy az államok szuverenitása
továbbra is a nemzetközi jog vezérlő elve maradt. A realitások jegyében
ugyanakkor biztosították a győztes nagyhatalmak jogilag is megkülön-
böztetett, privilegizált helyzetét a világszervezet operatív döntéshozó
testületében, a Biztonsági Tanácsban. Ha egészen tömören szeretnénk
jellemezni a nemzetközi jognak a XX. század második felében bekövet-
kezett fejlődését, azt mondhatnánk, hogy növekvő hangsúlyt kapott az
egyes államok felelőssége a nemzetközi közösséggel szemben. Kiterjesz-
tették a nemzetközi bűncselekmények fogalmát a népirtásra, a környe-
zetrombolásra, a levegő és a vizek szennyezésére, s előtérbe került az
emberi jogok védelme. Számos új jogterület is megjelent (pl. az űrjog, a
tudományos és technikai együttműködés joga). Megerősödött a regio-
nális nemzetközi jog eszméje is - példa erre a közösségi jog térhódítása az
Európai Unión belül.
A nemzetközi jog forrásai

Az ENSZ által létrehozott Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke
alapján a nemzetközi jognak a következő főbb forrásai vannak (Nemzet-
közi közjog, 1997):
a) nemzetközi egyezmények
b) szokásjog („jog gyanánt elismert általános gyakorlat")
c) a művelt nemzetek által elismert jogelvek

d) a nemzetközi és a nemzeti bíróságok döntései
e) jogtudósok írásai
Mivel a legfontosabb szerepet kétségtelenül az egyezmények és a
szokásjog játsszák, az alábbiakban ezeket vizsgáljuk meg kicsit köze-
lebbről is.
A nemzetközi egyezményekkel (treaty) kapcsolatos jogi elvárásokat
egyetemes érvénnyel kodifikálta a „szerződések szerződése", a szerző-
dések jogáról 1969-ben kötött bécsi egyezmény. Fontos kiemelni, hogy a
szerződéskötés képessége a szuverenitás meglétéből fakad - s egyúttal a
szuverenitás gyakorlásának is tekinthető. Hogy ki jogosult egy állam
nevében tárgyalni, azt az alkotmány előírásai (s egyéb belső jogszabá-
lyok) határozzák meg, a szerződéskötés maga azonban mindenképp leg-
alább két lényegi szakaszból áll. Egyrészt az állam részéről feljogosított
személy aláírja az egyezményt, másrészt az állam erre feljogosított tes-
tülete ratifikálja azt. Az egyik általában - de nem törvényszerűen - követi
a másikat: amikor például Carter amerikai elnök 1979-ben aláírta a
Szovjetunióval kötött második SALT-szerződést, a washingtoni szenátus
nem ratifikálta azt, így nem is válhatott hatályossá. Az 1969. évi bécsi
egyezmény kifejezetten leszögezi: a szerződésből fakadó kötelezettségek
vállalását valamely állam „megerősítés útján juttatja kifejezésre" - azaz
nem vélelmezhető a majdani ratifikáció. Ahhoz persze, hogy a szerződés
pozitív joggá váljon, meg kell valósulniuk a megállapodásban rögzített
hatálybalépési feltételeknek is. A bilaterális egyezmények általában a
ratifikációs okmányok kicserélésének napján válnak hatályossá, de ettől
eltérő határidőt is elő lehet írni. A multilaterális szerződések esetében
bizonyos számú ratifikációt szoktak megkövetelni, de előírhatják, hogy
az összes szerződő fél ratifikálja az egyezményt; ez utóbbi megoldásnak
az a kockázata, hogy elakadhat a hatálybalépési folyamat. A
hatálybalépést követően a nemzetközi jog minden egyezménnyel
szemben a „pacta sunt servanda" elvét támasztja, vagyis azt, hogy a
szerződéseket eredeti tartalmuknak megfelelően valósítsák is meg.
A szokásjogot (customary law) az az „állandó és egyöntetű" nemzet-
közi gyakorlat alkotja, amelyet az államok széles köre huzamos idő óta
alkalmaz és kötelező érvényűnek tekint. A szokásjog különösen fontos
volt a nemzetközi jog kialakulásában, fejlődésének első szakaszában; ezt

a szerepét már Hugó Grotius is kiemelte. (A diplomaták immunitása
például a nemzetközi kapcsolatok legrégebbi elemei közé tartozik.) A
XIX. század előtt az univerzális jellegű szabályok csak szokásjogi jelle-
gűek lehettek, az első multilaterális szerződések ezek tudomásulvételére
épültek.
A szokásjog nem egyetlen aktusban jelenik meg, hanem „magatartá-
sokban", precedensek ismétlődő végrehajtásában; megszilárdulásához
nélkülözhetetlen tehát az ismétlődés eleme. Ehhez még egy pszichológiai
elem is társul: az a vélekedés, hogy az adott helyzetben meghatározott
magatartást kell tanúsítani. A szokásjogot a nemzetközi etikettől az a
követelmény különbözteti meg, hogy az előbbi esetében szükség van az
adott magatartásból fakadó jogi kötelezettség tudatára is. A XX. század
második felében megfigyelhető volt az a tendencia, hogy a szokásjog
egyre nagyobbá hányadát kodifikálják, szerződés formájában írásba
foglalják.
Az ENSZ legfőbb bírói fóruma, a Nemzetközi Bíróság statútuma által
megemlített „általános jogelvekről" csak annyit, hogy azokat el kell
választani a nemzetközi jog általános elveitől; az előbbiek esetében azon
jogelvekről van szó, amelyek - belső jogként - a nemzeti jogrendszerek
túlnyomó többségében érvényesülnek. Vagyis csak a különböző jogren-
dekben közös elveket lehet jogforrásként használni a nemzetközi jogban.
Az általános jogelvek a szerződési jog és a szokásjog hézagainak a
pótlására használhatók fel. Hogy mik tartoznak e körbe? A nemzetközi
bírósági gyakorlat fényében a következők emelhetők ki, a teljes felsoro-
lásra való törekvés nélkül: a méltányosság, a jóhiszeműség, a joggal való
visszaélés tilalma, a károkozás által megalapozott kártérítési kötelezett-
ség, s az az elv, hogy saját felróható mulasztására senki sem hivatkozhat.
A nemzetközi jog érvényesítésének lehetőségei
Bár a leggyakoribb (s nem alaptalan) panasz a nemzetközi joggal szem-

ben az, hogy nincs igazi eszköz az érvényesítésére, s így büntetlenül
szeghető meg, valójában figyelemre méltó, hogy ténylegesen milyen
gyakran engedelmeskednek neki, s alkalmazzák a két- és többoldalú kap-
csolatokban. A nemzetközi kapcsolatok szereplőinek ugyanis többnyire

egyszerűen érdekében áll, hogy az ügyeket lehetőleg konfliktusok nélkül,
jogszerűen intézzék. Akárcsak a közutakon, a jog és a rend a rendőrség
jelenléte nélkül is működhét. Ha egy jogrendszer létének elismerését
ahhoz a feltételhez kötnénk, hogy csaknem száz százalékban tiszteletben
tartsák előírásait, akkor igen könnyen arra a következtetésre lehetne jutni,
hogy nincs is jog ... Nehéz lenne tehát tagadni a nemzetközi jog élő
valóságát. Ezzel együtt igaz, hogy az államok nemzetközi jogi
felelősségre vonása speciális problémákat vet fel.
A felelősség jogi szabályai csak lassan alakultak ki, s tendenciaként az
rajzolódott ki, hogy az eleinte főként a reparációt, a kártérítést szolgáló
intézkedéseket a jogsértés szankcionálása kezdte kiegészíteni. A nem-
zetközi jog kiindulópontja az, hogy a joggal ellentétes cselekedet, tény
mindig betudható annak az államnak, amelynek nevében az adott jog-
sértő cselekedetet elkövették. (A magánszemélyek cselekedeteiért ugyan-
akkor a főszabály szerint nem felelős az állam.) A helyreállítási — vagy
az azzal egyenértékű kártérítési - kötelezettségen túlmenően a jogellenes
magatartás tanúsításának bizonyos közjogi következményei is lehetnek,
ha bűncselekményről vagy (enyhébb esetben) vétségről van szó. Közéjük
tartozik a (nemzetközi) bűncselekménnyel teremtett helyzet el nem
ismerésének a kötelezettsége, az elkövető állam támogatásának a tilalma
és az esetleges áldozatoknak való segítés követelménye. A felelősségre
vonást jelentősen nehezíti, hogy sem az ENSZ Közgyűlése, sem pedig a
Biztonsági Tanács nem rendelkezik jogosítvánnyal arra, hogy a
nemzetközi joggal ellentétes tényt nemzetközi bűncselekménnyé nyil-
vánítsa.
A viták rendezésének a nemzetközi jogban is a bíróság a végső fóru-
ma. Alapvető különbség azonban, hogy míg egy belső jogrendszerben a
jogalanyok bizonyos cselekmények elkövetéséért nem kerülhetik el a
bíróság előtti felelősségre vonást, a nemzetközi igazságszolgáltatás „fa-
kultatív" jellegű, azaz a szuverén államok hozzájárulásától függ. Az in-
tézményesített és állandó jellegű nemzetközi bírósági fórumok mellett
fontos megemlíteni a nem intézményesített, eseti jellegű választott-
bíráskodás gyakorlatát is. Ez utóbbi több tekintetben is rugalmasabb és
gyorsabb eljárás az előbbinél, ám mindkét esetben arra van szükség,
hogy a peres felek — az államok - alávessék magukat a bírósági döntés-

nek. Ami az állandó bíróságokat illeti, azokból meglehetősen sok van
világszerte, a legjelentősebb azonban kétségtelenül az ENSZ által 1946-
ban felállított Nemzetközi Bíróság (International Court of justice, ICJ), az
1922-ben megszervezett Állandó Nemzetközi Bíróság utódja. Az in-
tézmény székhelye a hollandiai Hága, s 15 bírából áll, akik - hangsúlyo-
zottan - nem kormányuk megbízottai, hanem független személyiségek. A
bíróság előtt csak államok léphetnek fel félként, egyének vagy
nemzetközi szervezetek nem. A Nemzetközi Bíróság joghatósága azon-
ban a felek akaratának a függvénye, s ez az akarat pedig gyakran nincs
meg. Amikor az Egyesült Államok a testülethez fordult 1979-ben amiatt,
hogy Teheránban az iszlám kormányzat túszul ejtette az amerikai
diplomatákat, Irán nem volt hajlandó elfogadni a bíróság joghatóságát.
Amikor viszont 1986-ban Nicaragua akart eljárást indítani Washington
ellen, amiért támogatta a kormányellenes jobboldali felkelőket, (a
„contrákat") és elaknásította az ország kikötőit, az amerikaiak utasították
el, hogy alávessék magukat a Nemzetközi Bíróság ítéletének.
A nemzetközi jog művelői a XX. században - érthető módon - kiemelt
hangsúlyt fordítottak az önkényes erőszak szerepének a háttérbe
szorítására, sőt a lehetőség szerint a teljes kiiktatására. Ez mindenképpen
új és figyelemre méltó fejlemény hiszen a XIX. század végéig a
nemzetközi joggal foglalkozókban fel sem merült, hogy a háborúk indí-
tásánakjogát korlátozzák. Az első világháború tapasztalatainak a fényé-
ben azonban már a Népszövetség kimondta „a területi épség és politikai
függetlenség" elleni háborúk tilalmát; az Egyezségokmány csak az ön-
védelmi célból folytatott háborút minősítette jogosnak. Szimbolikus je-
lentősége volt az 1928-ban megkötött Briand-Kellog paktumnak, amely-
ben a francia és az amerikai külügyminiszter „törvényen kívül" helyezte
a háborút. (A paktumot 1939-ig 63 állam írta alá.) Még tovább lépett az
ENSZ, amikor Alapokmányában nemcsak a háborút, hanem az erőszak
mindenféle formájának az alkalmazását megtiltotta tagjainak. Az
Alapokmány ugyanakkor elismeri „az egyéni vagy kollektív önvédelem
természetes jogát" egy esetleges fegyveres támadással szemben - más
kérdés, hogy annak eldöntésében, agresszióról van-e szó vagy sem, a
kulcsszerepet a Biztonsági Tanács játssza, vagyis a jogi minősítés a poli-
tikai szempontok függvénye (is). A jogos önvédelem egyébként is csak

addig gyakorolható, amíg a BT „a nemzetközi béke és biztonság fenn-
tartásához szükséges intézkedéseket meg nem tette". Az ENSZ saját
hatáskörében elrendelt fellépésére példa a koreai háború és a Kuvaitot
lerohanó Irak elleni intervenció.
A hatályos nemzetközi jog a háborúira, pontosabban, mai terminoló-
giával a „nemzetközi fegyveres összeütközésekre" nézve is tartalmaz
konkrét szabályokat. (A „fegyveres összeütközés" szélesebb körű foga-
lom a háborúnál.) A ius in bello, vagy a hadviselés során alkalmazandó
jog alapelve, hogy a humanitárius szempontokat a hadviselők egymás
közötti kapcsolataiban, valamint a hadviselők és nem-hadviselők kap-
csolataiban egyaránt szem előtt kell tartam. Ebből vezethető le az a tila-
lom, miszerint a hadviselő feleknek „nincs korlátlan joguk az ellenség-
nek ártó eszközök megválasztásában". (így bizonyos fegyverfajták hasz-
nálatát szigorúan tiltják, pl. a vegyi fegyvereket és a taposóaknákat.) A
hadifoglyokkal kötelező az emberséges bánásmód, beleértve a megkü-
lönböztetéstől mentes orvosi ellátásukat is. A polgári lakosság védelme
érdekében kimondták, hogy tilos „megkülönböztetés nélkül támadáso-
kat indítani", azaz olyanokat, amelyek nem meghatározott katonai cél-
pont ellen irányulnak. Tilos továbbá a fosztogatás, az önkényes interná-
lás, a túszszedés.
Etika a nemzetközi kapcsolatokban
A nemzetközi kapcsolatok művelőit és kutatóit régóta foglalkoztatja az a

kérdés, hogy milyen szerep juthat a döntésekben a morális szempon-
toknak. A „moralisták" irányzata hagyományosan abból indul ki, hogy
nem szabad kizárólag az önérdeket nézni, hanem bizonyos általános ér-
vényű értékekre is tekintettel kell lenni, a realisták viszont abból indul-
nak ki, hogy a politika iránytűje csak és kizárólag az állam saját érdeke
lehet. És előszeretettel idézik Machiavellit: az az ember, aki mindig a jóra
törekszik mindenben, szükségszerűen meg fogja ezt bánni olyan
emberek között, akiknek a zöme nem jó. Igen élesen megfogalmazódott
ez a dilemma például a világhatalma csúcspontján levő Angliában a XIX.
század második felében, a balkáni keresztények helyzete kapcsán.
Gladstone liberális miniszterelnök morális megfontolásokból kiindulva

harciasan szót emelt a törökök által sanyargatott bulgáriai keresztények
mellett, míg a reálpolitika híveként fellépő tory Disraeli arra a brit nem-
zeti érdekre hivatkozott, amely a cári Oroszországgal szemben a ha-
nyatló Törökország feltétlen támogatását indokolta.
2. A morális elvek alkalmazása melletti érvek
Az érvek ezen csoportja egyrészt azt hangsúlyozza, hogy az emberi
méltóság és felelősségtudat megkívánja bizonyos erkölcsi színt fenntar-
tását, másrészt pedig arra utal, hogy a morális elvek funckíonális jelle-
gűek is: a tisztesség és az igazságosság nélkülözhetetlen az emberiség
civilizált körülmények közötti fennmaradásához. Stanley Hoffman az
etikának a nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepét vizsgáló köny-
vében (Duties Beyond Borders, 1981) három olyan sorsdöntő etikai kérdést
emelt ki, amely az emberiség előtt áll: az erőszak szerepe, az emberi
jogok helyzete és a gazdasági erőforrások igazságtalan megoldása. E
dilemmák mindegyike csak az etikai szempontok figyelembevételével, s
az egyes államok önzésének a háttérbe szorításával oldható meg.
2. A morális elvek alkalmazása elleni érvek
Az érvek ezen csoportja azt hangsúlyozza, hogy a külpolitika
irányítóinak mindenekelőtt az ország és a nemzet érdekeit kell szem
előtt tartaniuk, nem pedig elvont etikai elveket. A XIX. század második
felében egy tekintélyes brit folyóirat, a Quarterly Reuiew publicistája ezt
úgy fogalmazta meg, hogy „csak nagyon tökéletlen analógia áll fenn a
nemzetek és az individuumok között" Az egyes ember hozhat olyan
döntést, nemes indíttatásból, hogy feláldozza magát, egy nemzetnek
azonban körömszakadtáig védelmeznie kell a jogait és az érdekeit.
Gyakori érv az is, amire fentebb már a Machiavellitől vett idézet is utalt:
ha mások nem viselkednek morálisan, az erkölcsi elvek szerint eljárók
jelentős hátrányba kerülnek. Mindezt figyelembe véve e megközelítés
szerint sokszor kifejezetten veszélyes dolog a külpolitikát morális
szempontokra építem.
Elméleti síkon a moralista és a realista szempontok összeegyeztetésé-
re Kenneth Thompson - „középútként" - a „gyakorlati moralitás" ka- !
tegóriáját dolgozta ki (The Ethical Dimensions of Diplomacy, 1984). Ezt ő
úgy határozta meg, mint az „erkölcsileg kívánatosnak", a „politikailag
lehetségessel" való összekapcsolását. E fogalom, amint arra kidolgozója

is rámutat, „kevés abszolútumot", viszont annál több „gyakorlati lehe-
tőséget" kínál.
Holsti megközelítésében az etikai szempontok a kulturális, a pszi-
chológiai és az ideológiai jellegű „értékstruktúrák" kombinációjaként
fejtik ki hatásukat, azzal az eredménnyel, hogy adott szituációban bizo-
nyos magatartásokat, bizonyos megoldásokat eleve kizárnak. így például
a fasiszta vagy kommunista „etika" jegyében sok olyan dolog elkép-
zelhető vagy megengedhető volt, ami demokratikus politikus számára
elfogadhatatlan. Az etikai alapú ítéletek és megfontolások tehát a dön-
téshozó individuumok személyén keresztül jutnak be a döntéshozatali
folyamatba. S a modern politikában, amely a fontos döntésekhez mindig
igényel valamiféle legitimációt, a legfontosabb külpolitikai lépések
többnyire morális igazolást is kapnak a kormányzattól. A brit gyarmati
törekvések legitimációjának például hagyományosan az volt a kulcsele-
me, hogy a briteknek vállalniuk kell civilizációs küldetésüket. S joggal
mutat rá Holsti, hogy a nemzetközi jog legfőbb elvei és normái is vissza-
vezethetők etikai alapelvekre. Ennek érzékeltetésére a következő párhu-
zamot állította fel. (Holsti, 2004,174)
Etikai elvek A belőlük levezetett jogi normák
1. Az ígéreteket meg kell tartam A „pacta sunt servanda" elve

2. A függetlenséghez való jog Szuverenitás, területi integritás
3. Az önrendelkezés joga A be nem avatkozás elve
4. A jogok egyenlősége Az államok formális jogegyenlősége
5. Az önvédelemhez való jog Az egyéni vagy kollektív önvédelem-
hez való jog
6. Az egyén méltósága Az emberi jogok deklarálása és
védelme
7. Az erőszak elutasítása Az a kötelezettség, hogy a konfliktu-
sokat békés módon oldják meg, a hódí-
tás el nem ismerése
Az etika potenciális szerepével kapcsolatos kérdések közé tartozik,

hogy egyáltalán célul tűzhető-e egy olyan univerzális érvényű erkölcsi
rendszer megteremtése, amelyet minden civilizációban tiszteletben

tartanak. Sokan amellett érvelnek, hogy a világ túlságosan sokszínű,
túlságosan sok kultúrájú ahhoz, hogy erre törekedni lehessen, mások
viszont úgy vélik, a „természetes jogok" elvi bázisára építve ki lehet
alakítani egy erkölcsi minimum-rendszert. Hiszen egynéhány közös
értéket mindegyik civilizációban találni ma is. További kérdés, hogy a
célok vajon szentesíthetik-e az eszközöket, s ha igen, milyen mértékben.
A morális abszolutizmus nézőpontjából kiindulva erre nemleges válasz
adható, a fekete-fehér alapon megfogalmazott, sarkított álláspontok
azonban valamelyest mindig leegyszerűsítik a valóságot. A gond
természetesen az, hogy hol is húzzuk meg a határt. A második
világháborúban a brit vezérkar birtokában volt a németek titkos
kódjának, s ennek révén előre értesült a Coventry városát fenyegető
légitámadásról is. Ha azonban jelentős légvédelmi erőt összpontosított
volna a városba, a németek gyanút fognak, s a kód ismeretének
hihetetlen jelentőségű előnye odaveszhetett volna. Churchill kabinetje
végül, nehéz szívvel, úgy döntött, hogy lemond a közép-angliai város
védelmének különleges megerősítéséről.
Az emberi jogok
A második világháború után a nemzetközi kapcsolatokban - s a nem-
zetközijogban is - morális érvekkel megalapozott törekvéssé vált, hogy az
emberi jogok minimumát globális léptékben, földünk minden lakója
számára biztosítsák. Ezzel kapcsolatban rögtön jegyezzük meg, hogy
különbséget szoktak tenni az emberi jogok és a konkrét állampolgári
jogok között - az alábbiakban elsősorban az előbbiekről lesz szó: a nem-
zetközijog az emberi jogot az államok nemzetközileg vállalt kötelezett-
ségének tekinti.
Már a háború után megrendezett nürnbergi perekben kinyilvánították,
hogy az individuumoknak olyan jogai vannak, amelyeket egyetlen
kormányzat sem vehet el tőlük, s amelyeket a nemzetközi jognak is
védelmeznie kell - adott esetben az állampolgár saját államával szemben
is. (A fasizmus jogtiprása hozzájárult tehát ahhoz, hogy a hangsúly ismét
az „ember" s nem az „állampolgár" jogaira kerüljön.) Az ENSZ
Alapokmánya kiállt „az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség

méltósága és értéke" mellett, s a világszervezet Közgyűlése 1948-ban
elfogadta az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. (Nem szavazta meg a
Szovjetunió és öt kelet-európai csatlós-ország, amelyek „burzsoá" jel-
legűnek minősítették a nyilatkozatot.) Ezt követte 1966-ban, ugyancsak az
ENSZ kezdeményezésére, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyez-
ségokmánya, valamint a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi
egyezségokmánya. 1981-ben Hatályba lépett a nőkkel szembeni diszk-,
riminációt tiltó nemzetközi egyezmény, 1989-ben pedig a gyermekek
alapjogairól szóló megállapodás.
A szovjet tömb totalitárius berendezkedésű országai a politikai sza-
badságjogokat sohasem biztosították, s ezt a Nyugat rendszeresen szóvá
tette, ám ennél több nem történt; a bipoláris rend nemzetközi erővi-
szonyai bármilyen komolyabb intervenciós kísérletet meghiúsítottak
volna. Az érem másik - a bipoláris rend logikájából következő - oldala-
ként a Nyugat viszont felettébb elnéző volt azon autoritárius rendszerek
jogsértéseivel szemben, amelyek az ő oldalán álltak. (Példa erre Pinochet
tábornok Chiléje, s számos más Amerika-barát latin-amerikai és ázsiai
katonai rezsim.)
Az emberi jogok eszméje természetesen egyáltalán nem a XX. század
második felében fogalmazódott meg először. Mint köztudomású, ezeket
eredetileg a felvilágosodás, különösen pedig a francia és az angol
államelmélet dolgozta ki, s a francia forradalom hirdette meg 1789-ben
az Emberi és polgári jogok nyilatkozatával. (Az előzmények viszont egészen
a középkorig, a természetjog koncepciójáig és a Magna chartáig nyúlnak
vissza.) E jogok elsősorban az alapvető szabadságjogokat ölelték fel, s
később ezeket nevezték el az emberi jogok első generációjának. A XIX.
század végére kikristályosodott gazdasági, szociális és kulturális jogok
alkották az emberi jogok második nemzedékét, s a XX. század második
felére a jogok katalógusa még tovább szélesedett: az egészséges
környezethez, az önkormányzathoz (és sok máshoz) való jogban sokan a
jogok harmadik generációját látják. A nemzetközileg védett jogokat úgy
szokták csoportosítani, hogy egy részük a tartózkodás kötelezettségét
rója az államra, (így pl. tartózkodás a magánéletbe való beavatkozástól, a
szabadság önkényes korlátozásától, a vallásszabadság megsértésétől
stb.), a másik részük pedig az állam aktív szerepvállalását tételezi fel

(munkához, társadalombiztosításhoz való jog stb.)
Az emberi jogok fogalma tehát Nyugat-Európában alakult ki, s e kö-
rülmény egyáltalán nem jelentőség nélküli a globalizáció korában,
ugyanis a nem-nyugati eredetű civilizációkban épp emiatt mutatkozik
ellenállás - vele szemben. Igen látványosan jelent meg ez a probléma az
elmúlt más-.
fél évtizedben az Egyesült Államok és Kína kapcsolatában: Washington
azon követelésére, hogy a pekingi rendszer biztosítsa a demokratikus
szabadságjogokat, a kínai vezetés lényegében következetesen azt
válaszolta, hogy náluk az emberi jogok fogalma mást jelent, mint
Amerikában. Általános érvénnyel is elmondható, hogy a nyugati
demokráciák által prioritásként kezelt emberi jogok a harmadik világban
jóval kisebb súllyal esnek latba. A magyarázat kézenfekvő: a jogokról
alkotott fogalmaink nyilvánvalóan elválaszthatatlanok a civilizációs
háttértől. A nem-nyugatiak az emberi jogok nyugati felfogásának az
„erőltetésében" a volt gyarmatosítók felsőbbrendűség-tudatának sajátos
megnyilvánulását látják. Különösen élesen fogalmazták meg ez az
álláspontot az „ázsiai értékekre" hivatkozó sikeres kelet-ázsiai
országokban. Más hangsúlyokkal, de hasonló, sőt még vehemensebb
kritikával illetik az emberi jogok univerzalizmusának a tézisét az iszlám
fundamentalizmust képviselő értelmiségiek. Az emberi jogok
univerzalitásának elve tehát semmiképp sem megkérdőjelezhetetlen, és
filozófiai mélységű problémákat vet fel. Ez utóbbiak közé tartozik, hogy
az univerzalizmus nem csak azon anomáliákat szüntetheti meg, amelyek
eltörlése kívánatos, hanem azon kulturális és nemzeti különbségeket is,
amelyek felszámolása nem lehet cél, mert megszüntetésük inkább
szegényebbé, mint jobbá tenné világunkat. Bizonyos fejlemények - így pl.
a ruandai és boszniai vérengzések utáni számonkérés - mindenesetre arra
utalnak, hogy a nemzetközi közösség nem nézi tétlenül az emberi jogok
kirívóan durva megsértését. (Más kérdés, hogy a jogsértések áldozatainak
leginkább csak akkor van - némi - esélye a nemzetközi segítségre, ha a
felelősöknek nincs igazi világpolitikai súlya, és gazdasági ütőkártyák
sincsenek a kezükben.)
Ami pedig a szociális és gazdasági jogokat illeti: ezek biztosítása még

nehezebb, hiszen esetükben nem elégséges, ha az állam tartózkodik az
erőszakos jogsértésektől - olyan juttatásokat kellene nyújtania, amelyekre
a harmadik világbeli országok zöme gazdasági fejletlensége miatt
egyszerűen képtelen. Ilyen körülmények között - amint erre Chris Brown
az emberi jogokról szóló tanulmányában (Humán Rights, 2001) rámutat -
egy jog csak „egy általánosan kívánt állapot" lehet, a fogalom pontos
tartalmának az erodálódása viszont - akarva, akaratlanul - azzal a
következménnyel jár, hogy még azon jogokat is gyengítheti, amelyek
garantálhatok volnának.
A globális szintű szabályozási kísérletek mellett regionális egyezmé-
nyek is születtek az emberi jogok ügyében; számunkra ezek közül a
leglényegesebb az Emberi jogok európai egyezménye (1950), amely az
1948-as ENSZ-charta szellemiségét tükrözi. Újdonsága az ellenőrző
mechanizmusban rejlik: érvényesülésére az Európai Emberjogi Bizottság
és a Strasbourgban székelő Európai Emberi Jogi Bíróság ügyel. A jogok
második generációját foglalja össze az 1961-ben elfogadott Európai
szociális charta, amely különbséget tesz az alapvető fontosságú jogok
(munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, családjogok stb.)
és a járulékos jogok között. Csak a kitekintés kedvéért jegyezzük meg,
hogy az Amerikai Államok Szervezetének (AÁSZ) keretében 1969- ben
elfogadták az Emberi jogok amerikaközi egyezményét, az Afrikai
Egységszervezetben pedig 1981-ben Banjul-ban az Emberek és népek
jogának afrikai chartáját. Ez utóbbi annyiban tér el a fentebbiektől, hogy az
emberi jogok mellett kifejezetten síkraszáll a „népek" jogai mellett is.
Kulcsfogalmak
nemzetközi jog: a nemzetközi közösség körében alkalmazandó jog;

elsősorban az államközi kapcsolatokat szabályozó nemzetközi közjogot értjük
alatta, s nem a természetes és jogi személyek viszonyaival foglalkozó
nemzetközi magánjogot
nemzetközi szerződés: „A nemzetközi jog két vagy több alanya között körött
minden olyan megállapodás, amelynek célja jogi hatások' elérésére irányul és
amelyet a nemzetközi jog szabályoz".
pacta sünt servanda elve: az az elv; miszerint a szerződéseket pontosan
teljesíteni kell
szokásjog: a jognak az a formája, amelv nem szerződésből, hanem a spontán

módon kialakult gyakorlatból származik; nem egv akaratnyilvá- nító
aktusnak, hanem a jogalanyok magatartásának az eredménye
emberi jogok: azon alapjogok, amelyek minden embert születésénél fogva
megilletnek
univerzalizmus: az a meggyőződés, hogy a civilizációs és kulturális háttértől,
s a politika; rendszer jellegétől függetlenül íöldünk minden országában
mindenkit azonos jogok illetnek meg.
L. Mikor alakult ki a modern nemzetközi jog?
2. Melyek a nemzetközi jog forrásai?
3. Milyen követelményeket támaszt a „hadviselés joga" {ius in bello) az
egymással fegyveres konfliktusba sodródott felekkel szemben ?
4. Mit ért K. Thompson a „gyakorlati moralitás" kategóriája alatt?
5. Melyek az emberi jogok főbb „generációi"?
1. Vajon mekkora tényleges szerepe van a nemzetközi jognak a nemzetközi
kapcsolatok szabályozásában?
2. Szabad-e egy ország külpolitikáját kizárólag morális szempontokra
3. Vajon Keh esen döntőt t-e a brit hadvezetés, amikor lemondott Coventry
megerősített védelméről, hogy a németek ne fogjanak gyanút a kódjuk
megfejtéséről?
4. Létezhetnek-e olyan emberi jogok, amelyek függetlenek a civilizációs-
kulturális körülményektől?
3. A demokratikus berendezkedés vajon előfeltétele-e az emberi jogok
tiszteletben tartásának?
X.
A nemzetközi szervezetek
Ebben a fejezetben a nemzetközi szervezetek sokszínű világába

kap betekintést az Olvasó - a lehetséges osztályozási
szempontokba, a főbb típusokba. A nemzetközi kapcsolatok
X. A nemzetközi szervezetek
elmélete mára 157azzal a korábbi felfogásával,
végképp szakított
amely a nemzetközi kapcsolatokat kizárólag az államközi
kapcsolatokkal azonosította, a nem állami szereplők érdemi
vizsgálata ezért megkerülhetetlen feladat.
Ahogy a korábbi fejezetekben említettük, sokáig, gyakorlatilag a XX.

század közepéig a nemzetállam volt a nemzetközi kapcsolatok főszerep-
lője, olyannyira, hogy elképzelni is nehéz volt más szóba kerülhető egy-
séget. Mégis vannak ilyenek, s ha arra gondolunk, hogy az XXI. század
elején a mintegy 200 állami szereplő mellett kb. 60 000 jelentős transz-
nacionális vállalatot tartanak számon, 6000 jelentősebb nem kormányzati
és több mint 300 államközi szervezettel együtt, akkor nem nehéz fenti
állításunk mellett érvelni. A XX. század második felére a nemzetközi
szervezetek a nemzetközi kapcsolatok önálló - s egyre befolyásosabb -
tényezőivé váltak, félreérthetetlenül jelezve, hogy a nemzetközi
folyamatok állam-centrikus vizsgálata önmagában már semmiképp sem
kielégítő.
A nemzetközi szervezetek típusai

A nemzetközi szervezetek csoportosításának jó néhány lehetséges módja
van, az alábbiakban azonban csak a legfontosabbakkal foglalkozunk.
Ezek pedig a következők: 1. tagságuk; 2. funkcionális hatókörük; 3.
földrajzi hatókörük.
1. A tagság tekintetében a következő két fő csoportot különböztet-
hetjük meg. A nemzetközi szervezetek egy része államokból áll, ezeket
nevezzük kormányközi szervezeteknek (intergovernmental
organization, IGO) (Ilyen például az ENSZ, a NATO vagy az EU) A
másik fő csoportot a nem kormányközi (nongovernmental, NGO), azaz
nem állami szervezetek alkotják; ez utóbbiak a nemzetköz kapcsolatok
transznacionális szereplőiből, magánszervezetekből és civil
szerveződésekből állnak. (Ilyenek például a Nemzetközi Vöröskereszt, a
Nemzetközi Labdarúgó Szövetség stb.) Fűzzük ehhez hozzá, hogy nem
mindegyik szervezet esik tisztán valamelyik kategóriába: a Nemzetközi
Munkaügyi Szervezetben (International Organization of Labor, ILO)
például képviseltetik magukat a kormányok, de ugyanakkor ott vannak
a szakszervezetek és a munkaadók képviselői is. A nemzetközi
szervezetekre vonatkozó legautentikusabb forrás, a Nemzetközi
Szervezetek Evkönyve (Yearbook of International Organizations) az utóbbiak
között nem sorolja fel az NGO-k speciális fajtáját alkotó multinacionális
vállalatokat; velük e tankönyv is külön szerkezeti egységben foglalkozik.
X. A nemzetközi
2. szervezetek
A nemzetközi 158
szervezeteket csoportosíthatjuk funkcionális ható-
körük alapján is, azaz aszerint, hogy sokféle kérdéssel foglalkoznak-e
(generális hatókörű szervezetek) vagy pedig csak egyetlen kérdéssel
(speciális szervezetek). A szakirodalomban úgy is meg szokták e
különbséget fogalmazni, hogy „sok-célú" vagy csak „korlátozott célú"
szervezetekről van szó. Az olyan szervezetek, mint az ENSZ, vagy az
Afrikai Egységszervezet, sokféle funkciót tölt be, míg az olyan, mint a
NATO vagy az UNESCO csak egyet (katonait, illetve kulturálist).
Akárcsak a tagság esetében, természetesen a funkcionális aspektus
szerinti elkülönítés sem olyan egyszerű, mert bár igaz, hogy a NATO
például elsődlegesen és alapvetően katonai célokat szolgál, keretében az
együttműködés más szférái (tudományos-technikai) is kialakultak.
3. A földrajzi hatókör szerinti csoportosítás alapján megkülönböztet-
hetjük az univerzális jellegűeket, amelyek tagsága elviekben a Földgolyó
minden országa számára nyitott, és a regionális jellegűeket, amelyek
viszont csak egy-egy régióra terjednek ki. Az előbbi típus klasszikus
példája az ENSZ, de nem érdektelen megjegyezni, hogy az IGO-knak, a
kormányközi szervezeteknek csak kb. egyharmada univerzális jellegű, a
többség regionális keretekben működik. Egyes regionális szervezetek,
mint például az Amerikai Államok Szervezete, eleve számos - politikai,
gazdasági és kulturális - célt tűzött maga elé, akárcsak az ENSZ. (Bár az
utóbbinak elsősorban a politikai tevékenysége jelenik meg a tömegkom-
munikációban, költségvetésének több mint háromnegyedét gazdasági,
szociális és humanitárius célokra fordítja.) A Délkelet-ázsiai Nemzetek
Szövetsége (ASEAN) elsődlegesen gazdasági szervezet, e céllal is ala-
kult, viszont az Afrikai Egységszervezet (OAU) a legtöbb energiáját
kifejezetten politikai kérdésekre fordítja. Az Európai Gazdasági Közös-
ségből (Közös Piac) kinőtt Európai Unió mára egy általános funkciójú
(sokcélú) IGO-vá vált.
A nemzetközi szervezetek főbb típusait az alábbi tábla szemlélteti,
Rourke nyomán (International Politics ... 432), némi változtatással:
X. A nemzetközi szervezetek 159
Funkcionális hatókör
Általános Speciális
"\Tagság IGO NGO IGO NGO
Földrajzi^., hatókör
Univerzális ENSZ katolikus IMF Vörös-

egyház kereszt
Regionális Európai Európai ASEAN UEFA
Unió Néppártok
Szövetsége
Az államközi szervezetek (IGO) működésének sajátosságai

A XX. században a nemzetközi szervezetek mindegyik említett típusa
gyors növekedést mutatott. 1989-ben a világ országai egy számítás sze-
rint összesen 7573 tagsággal rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy egy or-
szág átlagosan 45 IGO tagja volt. Milyen tényezők magyarázzák e fo-
lyamatot? Nyilvánvalóan több tényezőt is ki lehet emelni, így például a
közlekedés és a kommunikáció ugrásszerű fejlődését, a legfontosabb
azonban kétségkívül a globalizáció folyamatának kibontakozása volt,
amelynek során a nemzetközi interdependencia, egymásra utaltság el-
mélyült, és a transznacionális kérdések köre jelentős mértékben kitágult.
Egyre több olyan probléma jelentkezett, amelyek megoldása meghaladja
az egyes államok lehetőségeit, így összefogást igényeltek. Hozzájárult
ehhez az a felismerés, hogy az állam-centrikus nemzetközi rendszer több
területen is kudarcot vallott; két világháború bizonyította, hogy a béke
garantálására sem alkalmas önmagában. Az okok között a szakirodalom
a transznacionális politikai mozgalmak megnövekedett szerepét is
kiemeli - tény hogy a politikai mozgalmak egyre gyakrabban lépik túl
egyetlen állam kereteit.
Egyesek hajlamosak úgy gondolni, hogy a nemzetközi szervezetek
strukturális felépítésének és működési rendjének a kérdései politológiai
szempontból nem különösebben lényeges részletkérdések, de ez nem
egészen így van. Dióhéjban szóljunk tehát néhány szót ezekről is!
Ami a tagságot illeti, elviekben a szervezetek zöme nyitott mindazok
előtt, akik a funkcionális vagy földrajzi feltételeknek megfelelnek, ám az
új tagok felvételében de facto nagyon is érvényesülnek a politikai szem-
pontok. Az elvileg univerzális tagságú ENSZ-be a két Németországot
X. A nemzetközi
csak szervezetek
1972-ben 160
vették föl, Észak-és Dél-Koreát pedig csak 1991-ben. Nem
szükséges felvétel, ha tagállamok egyesüléséből jön létre az utódállam
(pl. Németország esete), ám ez elengedhetetlen, hogy ha egy állam fel-
bomlik és az új egységek egyike sem minősül az eredeti államiság legi-
tim folytatójának. (Az 1992-ben megalakult Szerbia és Montenegró
például nem tudta automatikusan elfogadtatni önmagát a néhai Jugo-
szláviajogutódjának.) Hasonlóan kényes dilemmákat vet fel az esetleges
kizárás kérdése: az apartheid miatt Dél-Afrikát több ízben megpróbálták
formálisan is kizárni az ENSZ-bői (a Közgyűlés vitáiban 1974-től nem is
vehetett részt). A Camp David-i megállapodásért Egyiptom tagságát az
Arab Ligában 1979-ben felfüggesztették (1989-ig) s a szervezet székhelyét
is Tuniszba helyezték át. (Dél-Afrika ügyében - csak az érdekesség
kedvéért említjük meg - egy ízben magát Nagy-Britanniát is ki akarták
zárni a Brit Nemzetközösségből!)
Az univerzális és regionális államközi szervezetek egyaránt a szuve-
rén egyenlőség elvi alapjára helyezkednek, amiből az következik, hogy a
tagállamokat egyenlő jogok illetik meg, ezeket pedig elsődlegesen a ple-
náris jellegű szervek révén gyakorolják. A nagyobb szervezetekben szű-
kebb körű szerveket is létesítenek, ám a legfontosabb döntéseket a ple-
náris szerv hozzá meg. Az ENSZ esetében ez a közgyűlés, az Európa
Tanácsban a miniszteri bizottság, sok más IGO-ban pedig kongresszus-
nak vagy általános értekezletnek nevezik. A helyzet azonban nem
ennyire egyszerű. Szükségesek ugyanis szűkebb körű képviseleti
szervek is - ezekben viszont a hatékonyság elve a tágállami egyenlőség
elvének a rovására érvényesül.
A klasszikus példa az ENSZ Biztonsági Tanácsa, amelynek csak 15
tagja van - tíz választott, s öt állandó, az Egyesült Államok, Nagy-Bri-
tannia, Franciaország, Oroszország, és Kína. (Tajvant 1971-ben váltotta
fel Peking a testületben.) A „nagyok" privilegizált pozíciójának a hivata-
los magyarázata az, hogy a ő felelősségük is nagyobb ... Az egyenlőt-
lenséget tovább erősíti, hogy a BT független a közgyűléstől, sőt olyan
jogosítványai vannak, amellyel az utóbbi nem rendelkezik. Ez a megol-
dás jó néhány elvi dilemmát vet fel, arról a körülményről nem is szólva,
hogy tulajdonképpen a második világháború utáni helyzetet tükrözi, s
nem veszi figyelembe az azóta végbement változásokat. Olyan gazdasá-
gi nagyhatalmakat, mint a háború egykori veszteseit, Németországot és
Japánt éppúgy kihagyja, mint a regionális hatalmakká vált Indiát vagy
Brazíliát. A BT különleges jogainak ugyanakkor kétségtelen előnyei is
vannak, hiszen sem méltányos, sem praktikus nem lenne, ha mondjuk a
Fidzsi-szigetek vagy Izland szavának 161ugyanakkora súlya lenne mint az
Egyesült Államokénak vagy Kínáénak.
A kulcskérdések közé tartozik a szavazás módja is. Az államközi szer-
vezetek többségében a főszabály a többségi szavazás elve. Ez csökkenti
azokat a működésbénító veszélyeket, amelyekkel az egyhangú szavazás
roppant demokratikusnak látszó intézménye jár; ez utóbbi elvet alkal-
mazza az OECD, s ez érvényesült az Európai Közösség Tanácsában az
ún. luxemburgi kompromisszum (1966) nyomán, vagyis bármely tagál-
lam vétózhatott, ha a döntés „létfontosságú érdekét" érintette. Egyes
szervezetekben a többségi szavazás eredményességét minősített több-
séghez kötik. Az ENSZ Közgyűlésében az Alapokmány szerint a „fontos
kérdésekben" kétharmados többség szükséges. Mint köztudomású, a
Biztonsági Tanács öt állandó tagjának bármelyike megvétózhatja a töb-
biek által elfogadott döntést - erre 1946 és 1990 között, vagyis a bipoláris
szembenállás időszakában 223 alkalommal került sor.
Az államközi szervezetek és a tagállamok
Igen lényeges kérdés, hogy miként alakul a nemzetközi szervezeteknek

az őket eredetileg életre hívó államokhoz való viszonya. A szakirodalom
három lehetséges kapcsolódási módot említ.
1. Az egyik a nemzetekfölötti szervezet eszméjének az elfogadása, ami
azt jelenti, hogy az adott szervezet bizonyos hatáskörrel rendelkezik tag-
jai fölött, amelyek így tulajdonképp alárendelt egységekké válnak. Elvi
síkon jó néhány IGO rendelkezik a szupranacionalizmus számos attribú-
tumával, a valóságban viszont ezek érvényesítése felettébb problemati-
kus, hiszen kevés állam hajlandó szuverenitásának feláldozására. Nagy -
és még mindig lezáratlan - kérdés ez az Európai Unióban is.
2. A másik álláspont a szervezeti függetlenségé. Ebben az esetben a
szervezet a tagoktól független, önálló szereplőként jelenik meg. Noha
egyetlen IGO sem szakad el teljesen tagjainak akaratától, gyakran igen
markáns saját „személyiséget" fejlesztenek ki, meghatározott magatartási
normákkal és preferenciákkal együtt. E tendenciában fontos szerepet
játszik a szervezeteken belüli (nemzetközi) bürokrácia. (Lásd a brüsszeli
eurobürokrácia sajátos szerepét!)
3. Kétségtelen azonban, hogy az államközi szervezetek a leggyakrab-
ban még mindig az „aréna-funkciót" töltik be, vagyis azt a terepetjelen-
tik, amelyen a tagállamok saját érdekeik érvényesítéséért egymással
küzdenek. Ez esetben arról van szó, hogy a tagállamok a szervezetet
eszközként használják fel saját céljaik érdekében.
X. A nemzetközi szervezetek 162
A nem kormányközi szervezetek (NGO) mint politikai
szereplők
Az államközi szervezetek számánál is gyorsabban nőtt a második világ-

háború után a nem kormányközi szervezeteké (NGO), összefüggésben
azzal, hogy a globalizáció által sarkallt transznacionális folyamatok egy
része is intézményesülni kezdett. A kommunikáció globalizációja és a
közlekedés fejlődése lehetővé tette számos szerveződés számára, hogy a
határokon átnyúló együttműködést alakítson ki egymással, ami kedvező
feltételeket teremtett tevékenységük transznacionalizálódásához. (Weiss,
T.-Gordenker, L.: NGOs ... 1996)
Az NGO-k fogalmába sok szerző a transznacionális gazdasági válla-
latokat is beleérti (mivel azok szintén nem kapcsolódnak az államhoz), a
nemzetközi jog azonban világos különbséget tesz a társadalmi csoportok
vagy magánszemélyek által kezdeményezett nem kormányzati szer-
vezetek és az üzleti vállalkozások között. Az előbbieket a nemzetközi
jog úgy definiálja, mint olyan szervezeteket, amelyek nem kormányközi
megállapodáson alapulnak, és különböző állampolgárságú természetes
vagy jogi személyeket tömörítenek. A transznacionális vállalatoktól a
céljuk alapján különböztethetők meg: tevékenységük nem irányulhat
anyagi haszonszerzésre. (E tankönyvben tehát az NGO-k fogalmába
nem értjük bele a transznacionális cégeket.)
A nemzetközi szereplőnek tekinthető nem kormányzati szervezetek
tevékenysége legalább két állam területére terjed ki, s tevékenységük
sokrétű lehet: politikai (pártközi együttműködések, internacionálék),
társadalmi-gazdasági (nemzetközi szakszervezetek), humanitárius (ka-
ritatív szervezetek), vallási (egyházi együttműködési fórumok), környe-
zetvédelmi (Greenpeace), sport (NOB). Az ENSZ Alapokmány 71. cik-
kelye a világszervezet Szociális és Gazdasági Tanácsát (ECOSOC)
expressis verbis feljogosította arra, hogy konzultáljon az NGO-kkal, s e
testület egy határozatában formálisan is kodifikálta ezt a gyakorlatot. A
„konzultatív státusra" érdemesített NGO-k a világszervezet számos
szakosított szervezetében és programjában tevékenykednek - esetenként
olyan autonóm szereplőként, amelyek a nemzeti kormányzatok
ellenlábasaiként lépnek föl. (A NOB például igen aktív szerepet vállalt
abban a nemzetközi vitában, amely Afganisztán szovjet lerohanását kö-
vetően az 1980-as moszkvai olimpia, majd pedig négy évvel később a
Los Angeles-i ohmpia bojkottja kapcsán bontakozott ki.)
X. A nemzetközi szervezetek 163 felszabadítási mozgalmak,
Nem legális nemzetközi szereplők:
gerillák és bűnözők
A globalizáció hatására számos olyan szervezet tevékenysége is transz-

nacionális jelleget öltött, amelyek mindennemű legalitást nélkülöznek
Elviekben persze különbséget lehet - és kell is tenni - a köztörvényes
bűncselekmények és a politikai indítékokból folytatott, ám a hatályos
törvényekbe ütköző tevékenység között, de a gyakorlatban ez nem min-
dig egyszerű. Hiszen előfordul, hogy bűnözői csoportok politikai szem-
pontokra hivatkoznak, s az is, hogy politikai csoportok meg nem enged-
hető erőszakos eszközökhöz folyamodnak. Az viszont egyértelműen
megfogalmazható, hogy a különféle bűnözői és gerillacsoportok állam-
határokon átívelő működése az egyes országok belpolitikai problémáit a
nemzetközi politika síkjára emeli.
A transznacionálissá vált bűnelkövetési formák legismertebb formája
a kábítószer- és fegyverkereskedelem, de sok más tevékenység is e körbe
tartozik, a gyermekprostitúciótól a műkincsek és autók szervezett
lopásáig. Az ezekkel járó pénzmosási akciók a pénzügyi intézmény-
rendszer integritásába vetett bizalmat ássák alá. A velük szemben való
hatékony fellépés szükségképp szoros - a korábbinál sokkal szorosabb -
államközi együttműködést igényel, s e körülmény távlatosan a regionális
integrációt erősítheti.
Speciális kategóriát alkotnak azon politikai alapon szerveződött cso-
portok, amelyek nem rendelkeznek semmilyen legális státussal, s céljaik
elérése érdekében többnyire - bár nem feltétlenül - illegitim eszközöket is
alkalmaznak. (Robbantások, túszszedés, repülőgép-eltérítés stb.) A
megjelölésük is problematikus: ellenfeleik terroristáknak, híveik gyakran
nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintik őket. Klasszikus példa az ír
sziget egyesítéséért erőszakos eszközökkel harcoló ír Köztársasági
Hadsereg (IRA) és a Baszkföld függetlenségéért küzdő ETA. Még több
ellentmondás mutatkozott a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ/
PLO) megítélésében: fegyveres akcióit elutasította a nemzetközi közvé-
lemény, viszont a rendezési tárgyalásokon önálló félként ismerték el a
palesztin nép képviselőjeként. Ahogy azonban Peter Willetts rámutat
(Transnational Actors and International Organizations in Global Poltics,
2001), e csoportok mindazonáltal nem jelentenek igazi kihívást az állam-
centrikus nemzetközi rendszerrel szemben. Részben azért nem, mert
globális tekintetben marginális jelentőségűek, de főként azért nem, mert
végső soron maguk is egy adott terület kormányzására törekednek, s
ennyiben illeszkednek az államok uralta „realista" világhoz. A szuvere-
nitásról alkotott 164 mindenesetre ezek fényében is
hagyományos nézeteket
át kell gondolni.
Kulcsfogalmak
kormányközi szervezet (ICO): oly.m szervezet, amelyet ,1 részt vevő államok nemzetközi
szerződéssel hoznak létre, amely közös szervekkei rendelkezik és a tagállamokétól eltérő
jogalanyisággal bír
nem kormányközi szervezet NGO): olyan szervezet, amely nem államok egymás közötti
megállapodásán alapul, különböző állampolgárságú természetes és jogi személyeket tömörít
és nem anyagi haszonszerzésre törekszik
univerzális nemzetközi szervezet: földünk bármely országa előtt
regionális nemzetközi szervezet: egy adort régié) országai előtt nyi-
általános hatáskörű nemzetközi szervezetek: számos területtel foglalkozó szervezetek

speciális hatáskörű nemzetközi szervezetek: egy területtel foglalkozó szervezetek
1. Miiven szempontok alapján csoportos:'thar|uk a nemzetközi szerve/e-
2. Milyen tényezők magyarázzák, hogy a nemzetközi szervezetek száma jelentősen megnőtt a

XX. század má-odik felében?
3. Milyen működési sajátosságai vannak a kormányközi szervezeteknek?
4. Hogyan határolhatjuk el a nem kormányközi szervezeteket iNGO) a transznacionális
vállalatokról?
5. Melyek a nemzetközi bűnözés leggyakoribb 'ormai?
Vitakérdések:
"1. Milyen új elméleti következtetéseket alapozhat meg a nemzetközi szervezetek számár.ak és
politikai súlyának a növekedése?
2. Jogos-e politikai szempontok alapján megakadályozni egyes országokat abban, hogy egy
elvileg nyitott nemzetközi szervezethez csotla-
3. Milyen előnyei és milyen veszélyei vannak annak, ha egy szupranacio- nális szervezet a
tagállamok lölébe kerekedik?
4. llogvan ítéljük meg azokat a szervezeteket, amelyek legitimnek minősíthető célokért
illegitim eszközökkel küzdenek. Miiyen szempontokat érdemes figyelembe venni?
3. Milyen új eszközök szükségesek a nemzetközi bűnözéssel való küzdelemben?
165
XI.
A világgazdaság a globalizáció korában
Ez a fejezet először a világgazdaság XX. századi történetének főbb

szakaszait és vonásait tekinti át, majd a világkereskedelem és a
pénzügyi rendszer globaüzációjának következményeivel
foglalkozik. A globalizáció folyamatában megkülönböztetett
szerepet játszottak a multinacionális társaságok - a fejezet utolsó
része ezek sajátosságaival foglalkozik.
A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó legújabb szakirodalom ki-

emelt jelentőséget tulajdonít a „nemzetközi politikai gazdaságtannak"
(international political economy IPE) - e körülmény önmagában is egy-
értelműen jelzi, hogy a hagyományos realista megközelítés fontos új
elemekkel bővült. S e fejlemény teljesen indokolt is, hiszen a világgazda-
ság dimenziójának a figyelembevétele nélkül a nemzetközi politikáról
sem rajzolható hiteles kép. Az alapvető összefüggést, igen tömören, már
több mint negyedszázada megfogalmazta Susan Strange (International
Economics and International Relations: /I Case of Mutual Neglect, 1970): a
belpolitika a „belső gazdaság", azaz a nemzetgazdaság állapotától függ,
az viszont a világgazdaság függvénye, következésképpen a világgazda-
ság is központi jelentőségű a világpolitika számára.
A világgazdaság a XX. században: a főbb szakaszok

A neves angol történész, Róbert Skidelsky (A világgazdaság fejlődése,
2002) a világgazdaság XX. századi fejlődésében négy szakaszt külön-
böztetett meg; mindegyiküket sajátos berendezkedés jellemzi. Ezek a
következők:
1. a szabad piac (1900-1914);
2. nemzeti önellátás (1914-1950);
166 XI. A világgazdaság a globalizáció korában
3. irányított piac (1950-1973);

4. neoliberális piac (1973-).
Az első szakaszra a klasszikus liberalizmus elveinek érvényesülése
nyomta rá a bélyegét: az állami kiadások és az adók szintje egyaránt
roppant alacsony volt, az árak viszonylag stabilak, a költségvetések ki-
egyensúlyozottak, a jóléti intézmények pedig még gyerekcipőben jártak.
Bár a szabad kereskedelemhez ragaszkodó Nagy-Britannia kivételével
megjelentek a védővámok, ezek még nem voltak magasak, és mennyi-
ségi korlátozásokat sem alkalmaztak. A nyugat-európai - elsősorban a
brit és a francia - befolyás és ellenőrzés az Európán kívül területek je-
lentékeny részére is kiterjedt.
A „hosszú XIX. század" végét jelentő első világháború a liberális el-
vekre épülő világgazdaságot is összeroppantotta. A háborús körülmé-
nyek között minden országban - még Angliában is - megerősödött a
gazdaság feletti állami ellenőrzés; ekkor alkalmazták először azokat a
megoldásokat, melyek révén az állam hatékonyan befolyásolhatta a gaz-
dasági folyamatokat. A háború így túlhaladottá tette az „éjjeliőr-állam"
koncepciót, sőt az idézett történész szerint „a XX. század jövedelempo-
litikai kísérletei szintén az első világháborúban gyökereznek". A nemzeti
önrendelkezés jegyében létrehozott új államok szétzilálták a gazdasági
együttműködés kialakult rendszerét, s Németországgal szemben az a
logika érvényesült, hogy az ellenségtől minél több erőforrást vegyenek
el, azon gazdasági logika helyett, hogy a kontinens legerősebb
gazdaságát minél előbb talpra állítsák. Az 1920-as évek konszolidációjá-
nak értékét az is nagymértékben csökkentette, hogy annak ára az orszá-
gok többségében korporatív patthelyzet létrejötte volt: a háború előtti
ármechanizmust helyreállították ugyan, ám megerősödött a munkavál-
lalói és a munkáltatói érdekszervezetek pozíciója, s ez akadályozta az
európai államoknak az új körülményekhez való alkalmazkodását. A ko-
rábbi várakozásokkal ellentétben így a spontán önszabályozásra épülő
világgazdasági rendszer a béke beköszöntésével sem tért vissza.
Sőt! 1929 és 1933 között a nemzetközi élet szereplői egy mindaddig
példátlan erejű válsággal szembesültek, amely - becslések szerint - a ,
világ teljes GDP-jét 20 százalékkal csökkentette. Az első ipari forradalom
óta nem alakult ki ilyen súlyos nemzetközi gazdasági válság! A
munkanélküliség a krízis csúcspontján Nagy-Britanniában és Németor-
szágban csaknem a felnőtt korú lakosság egyharmadát sújtotta. A nyers-

anyagtermelő országokban az exportárak zuhanása súlyos helyzetbe
sodorta a mezőgazdaságból és bányászatból élő népességet. A világke-
reskedelem dollárban kifejezett értéke 1933-ra az 1929-es szint negyedére
esett vissza! 1932-ben, csaknem száz év után, Anglia is szakított a szabad
kereskedelem elvével és gyakorlatával. Összesen 32 szuverén ország
vezetett be kvótákat, tiltásokat és egyéb kereskedelmi korlátokat. Nem
túloznak tehát azok a történészek, akik szerint a XX. század második
felének eseményei nem érthetők meg a gazdasági összeomlás hosszabb
távú következményei nélkül. A válság nélkül ugyanis valószínűleg
Hitler sem kerül hatalomra Németországban, és a kommunizmus sem
mutatkozhatott volna a kapitalizmus alternatívájának.
Bár az akut válságon 1933-ra túljutott a világ, a gazdasági folyamatok
a harmincas évek második felére sem nyerték vissza vitalitásukat. A vál-
ságból való kilépést a fasiszta országokban központilag irányították, az
Egyesült Államokban pedig Roosevelt elnök New Deal-je vállalkozott
erre. A kormányzatok úgy érezték, kénytelenek beavatkozni az árak és
árfolyamok alakulásába; az állami intervenciót mind gyakrabban alkal-
mazták. A gazdasági autarkiából következett, amint erre a fentebb idé-
zett Skidelsky rámutatott, a politikai határok tágítására való törekvés;
„az önálló, külső tényezőktől független létezésre törekvő nagyhatalmak
túlságosan szűknek érezték meglevő határaikat". A második világhábo-
rú tehát több vonatkozásban is összekapcsolódik a nagy válság követ-
kezményeivel.
1945 után új aranykor kezdődött a világgazdaság történetében. A két
évtizedig tartó fellendülés mozgatórugója Nyugat-Európa és Japán újjá-
épülése volt, de főszereplője kétségkívül az Egyesült Államok. (A világ-
háború utáni években az USA adta a világ ipari termelésének csaknem
kétharmadát!) Az amerikai hegemónia tükröződött a nemzetközi pénz- ,
ügyi rendszer alább még említendő intézményeiben is. A XIX. század
vezető gazdasági hatalmának, Nagy-Britanniának a második világhábo-
rú után már csak a másodhegedűs szerepe jutott, noha London megma-
radt Európa pénzügyi központjának. A hidegháború kiéleződése sürge-
tővé tette Nyugat-Európa gazdasági újjáépítését: ez vezetett a Marshali-
segélyhez, amelyet Washington 1947-ben jelentett be és 1948-tól folyó-
sított. A program koordinálására jött létre az Európai Gazdasági Együtt-
működés Szervezete (OEEQ,. amelyből 1961-ben kialakult az iparilag

fejlett országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési
Szervezet, az OECD. Az 1950-ben létesített Szén- és Acélközösség
(Montánunió) a stratégiai fontosságú vas- és acélgyártást, és a szénbá-
nyászatot közös francia-nyugatnémet ellenőrzés alá helyzete s így az
1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség előfutára lett.
Az aranykort megalapozó fellendülést jól tükrözte, hogy az egyes or-
szágok közötti kereskedelem jelentősen kibővült - a korábban még
izolacionizmusra és önellátásra hajlamos USA is megnégyszerezte
exportját 1950 és 1970 között, miközben a fogyasztási cikkek importját is
növelte. Az 1970-es évek elején már négyszer annyi ipari terméket
állítottak elő, mint az 1950-es évek elején, a világkereskedelem pedig
tízszeresére nőtt! A tudományos-technikai forradalom azonban nemcsak
megsokszorozta a termékek mennyiségét, hanem sok olyan újat
létrehozott, amely korábban elképzelhetetlen volt a szintetikus
anyagoktól a mágneses hangszalagon át a lökhajtásos repülőgépekig ...
Az iparosodott nyugati országokban a munkanélküliségi ráta kevesebb
mint a fele volt az 1920 és 1938 közöttinek, az egy főre eső GDP pedig
háromszor olyan gyorsan nőtt. A termelékenység növekedésének
köszönhetően a reálbérek úgy tudtak növekedni, hogy nem vontak
maguk után számottevő inflációt.
Dániel Bell az ennek nyomán létrejövő társadalmat nevezte el
posztindusztriálisnak, amelyben az ismétlődő jellegű munkát egyre in-
kább a robotok veszik át, s amelyben egyre több munkaerőt szív fel a
harmadik szektor, a szolgáltatásoké. A hagyományos munkásosztály
háttérbe szorult, az értelmiség feladata pedig elsősorban az „alternatívák
kidolgozása" lett. Az innováció legfőbb forrásaivá már nem a vállalatok,
hanem a tudományos kutatóközpontok váltak. Az aranykor gyümölcsei-
ből, bár kisebb mértékben, még a harmadik világ országai is részesedtek:
az élelmiszer-termelés gyorsabban nőtt, mint a népesség, s a várható élet-
tartam is nőtt. Ez volt az „irányított piac" periódusa, mivel a világpiaci
mechanizmusok érvényesülése ellenére a nemzetközi gazdasági rendszer
egészében véve sokkal több kontrollnak volt alávetve, mint 1914 előtt. A
kelet-európai országokra a Szovjetunió rákényszerítette a saját tervutasí-
tásos rendszerét, s olyan hatalmas országok, mint a kommunista Kína,
valamint a központi tervezéssel szimpatizáló India és Indonézia ugyan-
csak igyekezett a külső körülményeket figyelmen kívül hagyni.

Skidelsky szerint alapjában véve az történt, hogy egy sajátos integrációs
forma érvényesült: a centrum kapitalista országai és a kommunista blokk
országai saját maguk között integrálódtak.
E rendszer a piac és az állam, a világgazdaság és a nemzeti autonómia
kényes egyensúlyára épült, ez az állapot azonban az 1960-as évek végére
megrendült. Mivel a világgazdasági folyamatok sorsa ebben az időszak-
ban is elsősorban az Egyesült Államok kezében volt, e megrendülést so-
kan azzal magyarázzák, hogy Washington inflációt gerjesztő módon fi-
nanszírozta a vietnami háborút. A neves közgazdász, Róbert Triffin nyo-
mán sokan annak is kulcsjelentőséget tulajdonítottak (Triffin-
paradoxon), hogy több dollárt bocsátottak ki, mint amennyire
aranyfedezet volt, ez pedig az amerikai valutába vetett bizalom
megingásához, hosszabb távon az Egyesült Államok gazdaságának
recessziójához vezetett. 1971-ben összeomlott a Bretton Woods-ban
kialakított rögzített árfolyam-rendszer, amely az aranyra alapozott
amerikai dollárhoz kötötte az egyes valuták árfolyamát, miután az USA
bejelentette, hogy a dollár többé nem lesz aranyra váltható. Az aranykor
végére azután az 1973-as olajválság tette fel a pontot, amely drasztikus
olajár-robbanást okozott. Egy hordó olaj átlagos ára 1970-ben még 2,5
dollár volt, az 1980-as évek végén pedig már 40 dollár körül mozgott.
Valójában csak a zaklatott hetvenes évek végén ébredtek rá a
közgazdászok, hogy a világgazdaság - s kiváltképp a fejlett kapitalista
országok - a történelem egy kivételes, többé talán nem is ismétlődő peri-
ódusát hagyták maguk mögött.
A növekedés megtorpanása és az infláció felgyorsulása a világgazda-
ság fejlődésének újabb szakaszához vezetett el: a neoliberalizmus tér-
nyeréséhez. Ennek legnevesebb elméleti képviselői August von Hayek és
Milton Friedman voltak, a gyakorlatba való átültetéséért a legtöbbet
pedig Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit minisz-
terelnök tette. Az infláció okát a nagyarányú költségvetési hiányban
látva a világ vezető gazdasági hatalmai - a „monetarizmus" jegyében -
jelentősen szűkítették kiadásaikat, s ezzel roppant nehézségekbe sodor-
ták a világgazdaságot, amit tovább súlyosbított 1979-től a második olaj-
válság. Az olajexporton remekül kereső OPEC-országokból (Kőolaj-ex-
portáló Országok Szervezete) az évtized első felében hatalmas dollár-
áradat zúdult ki, s ezt a nemzetközi bankrendszer kölcsönök formájá-

bari helyezte el - és kevés fejlődő ország tudott ellenállni a kísértésnek.
Az adósságválság a nyolcvanas évek első felére kritikus helyzetet te-
remtett a világ pénzügyi rendszerében. Az IMF mindenütt szigorú rest-
rikciós feltételeket szabott az újabb kölcsönökhöz. Az 1992-es maastrichti
szerződés szintén megszabta, hogy az Európai Unió országaiban mek-
kora lehet a költségvetési hiány Mindez együtt járt az állam szerepének a
csökkenésével, a Keynes nevéhez kapcsolható irányvonal visszaszoru-
lásával; az államok egyre kevésbé szólhattak bele a bérszínvonalba, az
árfolyamokba és pénzmozgásokba.
Ami a kommunista világot illeti, a kedvezőtlen külgazdasági körül-
mények hatására az idetartozó országokban teljesen leállt a növekedés: a
Szovjetunióban erre adott reakcióként lépett fel 1985-től Mihail Gorba-
csov a régi tervgazdálkodási rendszer lebontásának programjával, Kíná-
ban pedig Teng Hsziao-ping hozzákezdett a gazdaság liberalizálásához
és óvatos kapitalizálásához. Számos szocialista ország - köztük hazánk is
- súlyosan eladósodott, s e válságra nem találtak megoldást. A történelem
fintora, jegyzi meg a neves gazdaságtörténész, Eric Hosbwasm; hogy az
aranykort felváltó globális kapitalista válság igazi áldozataivá a „létező
szocializmus" európai országai és a Szovjetunió váltak. A fejlett
piacgazdaságokat ugyan szintén megviselte a válság, ám ők ezt végül is
kibírták, a megújulásra és alkalmazkodásra képtelen, az állami tulajdon
dominanciájára épülő gazdaságok viszont nem.
A szovjet modell bukása megerősítette a kapitalizmus híveit azon
meggyőződésükben, hogy a gazdaság működésképtelen a magántulaj-
don és a tőzsde nélkül, a neoliberális modell kudarca és a világgazdaság-
ra gyakorolt előnytelen hatása viszont a liberalizmus ellenfeleit győzte
meg arról, hogy a társadalmi reprodukció gazdasági mechanizmusa
sokkal fontosabb annál, semhogy a piac szeszélyeire bízzuk. A két
szélsőséges megoldás felsülésénél még problematikusabbá vált, hogy az
1990-es években a „középutas", vagyis a köztulajdont és a
magántulajdont különféle arányokban vegyítő irányzatok is elégtelennek
bizonyultak, feltárva, a fentebb idézett történész szavaival, hogy „az
emberiség kollektív intézményei már nem képesek ellenőrizni az emberi
cselekvések egyetemes utóhatásait".
Az ezredfordulóra a világ feldolgozóipari termelésének és összexport-

jának több mint 80%-át (s a külföldi beruházások összesített állománya-
nak 90%-át) a „globális hármasnak" (global triad) nevezett három
makrorégió adta: Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia. A vi-
lággazdaság „gravitációs centruma" eközben az atlanti térség felől mind-
inkább a csendes óceáni térség felé tolódik el - Japán és a „kis tigrisek"
(Dél-Korea, Tajvan, Hong-Kong, Szingapúr) fantasztikus fejlődése mel-
lett ehhez mind nagyobb mértékben járul hozzá Kína látványos ütemű
növekedése, amelynek az a sajátossága, hogy kommunista irányítás alatt
nyit egyre nagyobb teret a kapitalista piacgazdaságnak. A XXI. század
elején joggal mondhatjuk el, hogy a gyorsuló globalizáció nem pusztán
csak a világgazdaság „horizontális kitágulását" jelenti, vagyis nem csak
azt, hogy mind több ország gazdaságára teijed ki, hanem azt is, hogy a
nemzetközi interdependencia „vertikálisan" is elmélyül, azaz a világgaz-
daság minőségileg is új vonásokat vesz fel: szerves rendszerré
formálódik.
A világkereskedelem globalizációja
A világgazdaság globalizációjának egyik legfontosabb vetülete a keres-

kedelem és a pénzpiacok globalizációja, amely - egy amerikai kutató
szavaival - egyre inkább „megszünteti a földrajzot". E folyamatot egyesek
kedvezőnek ítélik, a nemzetközi kooperáció lehetőségeinek a kiszé-
lesülését látva benne, egyre többen viszont - köztük számos társadalmi
mozgalom - mind élesebb kritikával illetik, a kereskedelem és a pénz-
ügyek globalizációjában jelölve meg az egyenlőtlenségek növekedésének,
a munkanélküliség emelkedésének, a munkakörülmények romlásának,
az elhúzódó válságoknak és nem utolsósorban a környezet rombolásának
a fő okát.
A világkereskedelem volumene, kisebb visszaesésektől eltekintve, az
egész XX. században folyamatosan nőtt: míg 1913-ban teljes értékét 20
milliárd dollárra becsülték, 1990-re 3200 milliárd dollárra! Ez bizony még
az inflációt figyelembe véve is hatalmas növekedés! Különösen
dinamikus volt a bővülés a második világháború után, miután
világszerte elkezdődött a vámok csökkentése. (Jegyezzük meg, hogy a
Szovjetunió vezette KGST országai igen csekély mértékben vették ki e

fellendülésből a részüket!) A világkereskedelem szabályozásának
intézményi kereteit az 1948- ban életbe lépő GATT-egyezmény (General
Agreement on Trade and Tariff s) fektette le. Jelentős mértékben
módosult a világkereskedelem összetétele is: míg a XIX. században és a
XX. század első felében a nyersanyagok adták a legnagyobb tételt, 1990-
re ezek aránya 20-25 százalék közé csökkent. E tendencia természetesen a
szegény bonyolultabb cikkek exportálására képtelen országokat érintette
a leghátrányosabban.
Az 1980-as évekre lelassult a fejlett iparosodott országok növekedé-
sének üteme, s ez a világkereskedelem elé is új akadályokat állított: a
szabadkereskedelem doktrínájával egyre többen fordultak szembe, újra a
protekcionizmust választva. Még a kereskedelmi akadályok lebontásáért
a legkeményebben kiálló USA is így tett: a Reagan-korszakban meg-
növelte az importkorlátozásokat. A kereskedelmi mérlegek tekintetében
a fejlett OECD-országok között is jelentős különbségek mutatkoztak: míg
az NSZK-nak és Japánnak hatalmas többletei voltak, az Egyesült
Államoknak, Nagy-Britanniának és sok más államnak súlyos hiányai.
Jelenleg a világkereskedelem legnagyobb hányadát, mintegy két-
harmadát a fejlett nyugati országok egymás között bonyolítják le.
E ponton érdemes megállni egy pillanatra és teoretikusan is megvizs-
gálni azt a kérdést, hogy milyen érvek szólnak a szabadkereskedelem, ill.
a protekcionizmus mellett. Az előbbi melletti fő érvet már a klasszikus
polgári közgazdaságtan megalapozói kidolgozták: ez a specializá- cióban
rejlő előnyök kihasználása. A nemzetek gazdagsága című híres művében
már Adam Smith is a nemzetközi munkamegosztás és a kereskedelem
szabadsága mellett érvelt, a legrészletesebb kifejtést azonban Dávid
Ricardo adta meg 1817-ben. Azt könnyű belátni, hogy Európában
például nem érdemes az ananásztermeléssel kísérletezni, az viszont
nehezebb kérdés, hogy mi a jó megoldás akkor, ha ugyanazokat a
termékeket több ország is elő tudja állítani. A feleletet a „komparatív
előnyök elmélete" nyújtja: a különféle termékek előállításának kompa-
ratív költségei mindig különbözni fognak, így még a legkevésbé haté-
kony gazdaságnak is lehet egy-két területen komparatív előnye - e fel-
fogás szerint.
Ricardo példaként Angliára és a szigetország régi és stabil kereske-

delmi partnerére, az elmaradott Portugáliára hivatkozott. Abból indult
ki, hogy az utóbbi országban a bort és a szövetet egyaránt olcsóbban elő
tudják állítani, mint Angliában: az ibériai országban mondjuk 80 mun-
kaórával, a szigetországban pedig 120 munkaórával lehet egy hordó bort
előállítani; a szövetanyag esetében ez 90, illetve 100 óra. Bár eszerint
Portugália mindkét termék esetében hatékonyabb, mégis komparatív
előnye van a bortermelésben - ha mindkét fél egy-egy hordónyi bort
kíván, azt a portugálok 160.óra alatt elő tudják állítani. Ha az angolok két
vég szövetet 200 óra alatt gyártanak le, s azután terméküket eladják
borért, szükségleteiket összességében 30 munkaórával kevesebbel tudják
kielégíteni. Végső soron mind a két fél nyer, amint ezt az alábbi táblázat
mutatja:
1. Bor és szövettermelés munkamegosztás nélkül:
Egy hordó borra Egy vég szövetre Összesen
fordított idő fordított idő
Anglia 120 100 220
Portugália 80 90 170
A két ország 390

együtt
2. Bor és szövettermelés munkamegosztással:

A borra A szövetre Összesen
fordított idő fordított idő
Anglia -
2x100 200
Portugália 2x80 160

-
A két ország
- -
360
együtt
(A táblázat forrása: Brown: Understanding ... 153, saját kiegészítéssel)
Ez természetesen egy roppant leegyszerűsített modell, ám elvi síkon

mind a mai napig a gazdasági liberalizmus fundamentumaként szolgál,
azt demonstrálva, hogy a szabadkereskedelem mindkét fél számára elő-
nyös, ellentétben azok felfogásával, akik szerint a kereskedelemnek nyer-
tesei és vesztesei vannak. De a szabadkereskedelem hívei más tényezők-
re is hivatkoznak. így például arra, hogy a védővámok sokba kerülnek:

egyrészt abban az értelemben, hogy megemelik az árakat, másrészt pe-
dig úgy hogy elkényelmesítik a hazai termelőket a külföldi verseny ki-
szorításával. A kereskedelem szabadsága emellett a nemzetközi súrlódá-
sok, feszültségforrások számát is csökkenti.
És milyen érvek szólnak a protekcionizmus mellett?
Először is a nemzeti ipar (és mezőgazdaság) védelme. Ez a munka-
adóknak és a munkavállalóknak egyaránt közös érdeke lehet, hiszen a
külföldi konkurencia tönkreteheti a vállalkozásokat és ezzel a munka-
nélküliséget is növelheti. A gyengébb világgazdasági helyzetű államok
számára különösen vonzó lehet a védekezés politikája. De más nyomós
érv is felsorakoztatható, ez pedig a gazdaság diverzifikálásának, több
lábra állításának az ösztönzése. A túlzott mértékű specializáció ugyanis
veszélyes mértékű függőséget eredményez a világpiac szeszélyeitől. (S
erről megfeledkezik Ricardo.) Végül, de nem utolsósorban a nemzetbiz-
tonsági szempontokat is meg szokták említeni - e tekintetben az önel-
látásra való képesség megőrzése, a más országoknak való kiszolgálta-
tottság elkerülése értékelődik föl.
A GATT keretében 1986-tól 1994-ig Uruguayban folytatott tárgyalások
eredményeképp 1995-ben megszületett - a GATT örököseként - a
Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO), amely a
kereskedelem szabaddá, akadálytalanná tételéért tevékenykedik, s amely
bizonyos - korlátozott - eszközökkel is rendelkezik a kereskedelem ki-
alkudott szabadsága ellen vétőkkel szemben. (A hátrányba került ország-
nak engedélyezi a válaszlépés megtételét, ami általában vám alkalmazá-
sát jelenti. így például miután az EU nem engedélyezte a korlátlan ba-
nánimportot, az Egyesült Államok felhatalmazást kapott, hogy több
uniós termékre vámot vessen ki, a francia roquefort sajttól az olasz
szarvasgombáig.)
Az ezredforduló világkereskedelmének globalizációja kapcsán Jan A.
Scholte a „szupraterritoriális piac" kialakulásáról ír (Global Trade and
Fináncé, 2001), amely már elszakadt a nemzetállami határoktól, s ame-
lyen a „globális áruk" (global goods) jelennek meg. Ezek olyan termékek,
amelyek a világ minden pontján ugyanazok, s a fogyasztó bármely
országban megvásárolhatja őket. Az említett szerző arra is emlékeztet,
hogy ez valójában nem is annyira új jelenség, mint ahogy azt sokan

gondolnák, hiszen például Henry Ford a híres Tmodelljét eleve „világ-
183
r
XI. A világgazdaság a globalizáció korában
autónak" szánta, s a Coca-Colát 1929-ben már 27 országban palackozták

és 78-ban árulták..Kétségkívül minőségileg új fejlemény azonban, hogy
a „globális áruk" ma már áthatják a világpiacot: Nokia mobiltelefont 120
országbán használnak, Kiwi cipőpasztát 130 országban, Heineken sört
170 országban isznak, s Nescafét ennél is többen.
A pénzügyi rendszer globalizálódása
A termelés és a piacok globalizálódása elősegítette a pénzügyek fokoza-

tos globalizálódását is. Az ehhez vezető úton az első lépéseket már a
második világháború végén megtették. Az új pénzügyi rendszert 1944
nyarán az Egyesült Államok-béli Bretton Woods-ban dolgozták ki, min-
denekelőtt azt a célt tartva szem előtt, hogy megakadályozzák a nagy
világválság megismétlődését. E rendszer két kulcsintézményre épült,
egyrészt a Nemzetközi Valutaalapra (International Monetary Fund,
IMF), amelynek a valutaárfolyamok stabilitására kellett ügyelnie,
másrészt a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankra (International
Bank for Reconstruction and Development, IBRD), közkeletű néven a
Világbankra, amely a magánbefektetések támogatásával igyekezett
hozzájárulni Európa gazdasági talpra állításához. (A Világbank feladatai
közé tartozott az Európán kívüli területek fejlesztése is - a későbbiekben
ez vált a fő funkciójává) A Bretton Woods-ban kidolgozott rendszer
központi jelentőségű eleme az volt, hogy az árfolyamokat rögzítették;
ennek az 1971-ben bekövetkezett (fentebb említett) összeomlása után a
valuták „lebegtetését" vezették be, aminek a keretében egységnyi
dollárért egyik nap több, a másik nap kevesebb frankot vagy márkát
adtak. A lebegő árfolyamokat - a gazdasági és politikai események
mellett - esetenként a szándékos manipuláció, spekuláció is befolyásolja.
Az 1990-es években ugrásszerűen megnőtt az ún. forró pénzek
forgalma: ez alatt a likvid pénzeszközök rövid távú spekulációs
mozgatását értjük, ami azzal a következménnyel jár, hogy
mesterségesen befolyásolja a részvények, kötvények és valuták
árfolyamát, ezáltal nagymértékben növelve a nemzeti pénzpiacok
instabilitását. (A távol-keleti tőzsdék 1998-1999-es válságát például
közvetlenül a reálfolyamatoktól elszakadó spekulációk váltották ki.)
Az első világháborúig a leginkább „globális" valuta az (aranyalapú) angol font volt,
ám 1945 után ezt a funkciót egyértelműen az amerikai dollár vette át - napjainkban is
legalább annyi dollár mozog az Egyesült Államok határain kívül, mint belül. Az 1970-es
évektől a német márka és a japán jen is hasonló nemzetközi funkciót kezdett betölteni - a
177
svájci franknak pedig XI. hagyományosan volt korában
A világgazdaság a globalizáció ilyen szerepe. Ilyen nemzetközi szerepre
törekszik a közös európai pénz, az euró is. Számos országban nagy készleteket tartanak
ezekből a pénznemekből s a velük végrehajtott műveleteknek semmi közük nincs az
eredetileg őket kibocsátó országhoz. A pénzzel való kereskedelem nem ismer határokat:
telefonon, telexen és interneten egyaránt zajlik a nap minden órájában.
A globális pénznek azonban újabb formái is vannak. Az arany napjainkra sem ment ki
a divatból, de a vele való üzletelés kicsit nehézkes. Kifejezetten modern eszköz viszont a
Valutaalap (IMF) által bevezetett „különleges lehívási jog" (Special Drawing Right, SDR),
amelyet csak a számítógépes rendszerben tartanak nyilván. Az átlagember által is hasz-
nált „szupraterritoriális" pénzformát jelentenek a különféle bankkártyák; a Mastercard és
a Visa hitelkártyáival a világ legtöbb pontján lehet fizetni. Legújabban „webvaluták" is
megjelentek; egyes cégek névre szóló folyószámlát nyitnak ügyfeleiknek, akik virtuális
pénzüket onnan költhetik el. Online vásárlásokhoz „e-kártyákat" (eComCard) is igénybe
lehet venni.
A multinacionális vállalatok
A második világháború utáni első két évtizedet még inkább jellemezhetjük

internacionálisnak, mint transznacionálisnak. Az 1960-as évek végétől viszont, amint arra
a neves gazdaságtörténész, Hobsbawm rámutatott, a világgazdaság egyre inkább
transznacionálissá vált, azaz olyan gazdasági rendszer alakult ki, „melynek nem az
államok területe és határai szabnak keretet, ezek inkább csak akadályt jelentenek". E
folyamat kulcsszereplői a multinacionális cégek (multínational Corporation, MNG)
voltak. Fellépésük jelentős mértékben hozzájárult az állam-centrikus előfeltevésekre
alapozódó Bretton Woods-i pénzügyi rendszer bukásához.
Gyakran feltételezik, hogy a multinacionális cégek a második világháború utáni
fejlődés termékei. Kétségtelen, hogy e cégek a XX. század második felében váltak a
nemzetközi kapcsolatok igazán befolyásos önálló szereplőivé, ám ne feledkezzünk meg
arról, hogy megjelenésük ennél jóval korábbra tehető. (R. Kirkland például a befolyásos
üzleti folyóiratban, a Fortune Magazin-ban 1988-ban 250 éves múltat tulajdonított nekik.)
Az első „multik" a britek, a franciák és a hollandok „merkantil" jellegű társaságai voltak
(klasszikus példa a brit Kelet-indiai Társaság), amelyek a XIX. század végétől már ipari
beruházásokba is kezdtek a tengerentúli területeken. A második világháborúig azonban a
nyugati cégek külföldi befektetései tipikusan inkább kereskedelmi, mint ipari jellegűek
voltak. Az 1950-es évektől viszont eljött a „klasszikus" multinacionális cégek fénykora:
amerikai, brit, francia, német és más társaságok egyre több direkt ipari vállalkozásba
fogtak más nyugati országokban és a harmadik világban egyaránt. Milyen szempontok
tették vonzóvá a multinacionális cégek kialakítását?
Először is ez a forma jó lehetőséget kínált a vámakadályok leküzdésére; egyszerűbb
volt úgy hozzájutni más országok piacához, hogy ott helyben építettek termelő
egységeket; ezzel még a szállítási költségeket is csökkenteni lehetett.
Másodszor számos ország olcsó(bb) munkaerőt kínált, különféle adókedvezményekkel
együtt; innen sokszor még a hazai piac ellátása is ren- tábilisabbnak bizonyult.
Harmadszor a „multikból" a legnagyobb arányban részesedő amerikai társaságok igen
előnyösen ki tudták használni a dollárnak azt a különleges pénzpiaci pozícióját, amelyet
178
a második világháború XI. után töltött be.
A világgazdaság Az amerikai
a globalizáció korában cégek külföldi befektetéseinek értéke
1950 és 1970 között megtízszereződött. Azóta relatív értelemben csökkent az amerikaiak
részesedése a legnagyobb transznacionális cégek körében, de az országok sorrendjében
még mindig az Egyesült Államok áll az első helyen.
Az „interpenetráció" jelensége következtében viszont az ezredfordulóra már egyre
nehezebbé vált egy vállalkozás (vagy épp egy termék) nemzeti hovatartozását
megállapítani, mivel a „multik" oly nagy mértékben átszőtték és összekapcsolták a
különböző országokban levő csoportokat és vállalkozásokat. Míg korábban viszonylag
könnyű volt megállapítani, hogy egy olyan cég, mint pl. a General Motors, amerikai cég
számos külföldi leányvállalattal, a XXI. századra egy cég központja sokszor csak a
stratégiai döntések meghozatalának a színtere lett, a termelés egész másutt folyik. A
kommunikációs lehetőségek globálissá válása nagymértékben hozzájárult a társaságok
valóban globális jellegűvé válásához. E folyamatot segítette a nagy cégek által képviselt
és terjesztett transznacionális kultúra is, amelynek elsajátítása nyomán a csúcsvezetésbe
is bekerülhetnek különböző nemzetiségű menedzserek. Az IBM egyik elnökhelyettese
például úgy fogalmazott már az 1990-es évek elején a Business Week-ben, hogy a cég
„bizonyos fokig sikeresen elvesztette amerikai azonosságát". S ezt tények is
alátámasztották: ebben az időben az IBM japán leányvállalata 18 000 szigetországi
munkást alkalmazott és egyike volt Japán legnagyobb - az USA-ba is szállító - számí-
tógép-exportőreinek. Az említett tekintélyes gazdasági hetilap ezért arról írt, hogy a
vállalatok „állam nélkülivé" válása („stateless corporation") előrehaladó folyamat,
melynek során az óriáscégek „most tanulják, hogyan kezeljék ezt a többszörös
identitástudatot és többirányú lojalitást".
A multinacionális társaságokat a nemzetközi jog a következőképp határozza meg:

„olyan vállalkozások, amelyek székhelyállamukon kívül fekvő termelő vagy
szolgáltatási eszközök tulajdonosai vagy ezek felett ellenőrzést gyakorolnak...." A
Nemzetközi Jogi Intézet definíciója szerint: „Jogi értelemben multinacionális
vállalatnak kell tekinteni azokat a vállalatokat, amelyek döntéshozatali központja az
egyik országban, de tevékenységi központjai (jogi személyiséggel felruházva vagy
anélkül) egy vagy több másik országban találhatók."
A multinacionális cégeket szerkezeti felépítésük alapján három típusba szokták

sorolni:
1. Horizontálisan integrált vállalatok: különböző országokban ugyanazokat vagy
nagymértékben hasonló termékeket állítanak elő. (A termelés azonos fázisa megoszlik
ugyanazon vállalat két vagy több országban működő részlege között.)
2. Vertikálisan integrált vállalatok: egyes országokban egyszerűbb, másokban
bonyolultabb termékeket állít elő, úgy hogy az előbbieket beépíti az utóbbiakba. (Ez a
forma a termelési vertikumnak, azaz a nyersanyag-kitermeléstől a végtermékig terjedő
folyamatnak, az ún. értékláncnak az egymást követő összes szakaszát átfogja.)
3. Diverzifikált vállalatok: amelyek a két fenti kategória egyikébe sem tartoznak, mert
több megoldást kombinálnak egyszerre.
A nagy multinacionális cégek súlyát mindennél jobban tükrözi, hogy költségvetésük
igen sok országét meghaladja. 1992-ben a General Motors eladásainak értéke 21 állam
179
kivételével az összes XI.
ország GDP-jéta globalizáció
A világgazdaság túlszárnyalta!
korában (Akkoriban 180 állam volt a világon.)
Az ezredfordulón világ 100 legnagyobb gazdaságából már 51 multinacionális cég volt!
A világ 100 legnagyobb gazdasági egysége az ezredfordulón:

Country/Corporation GDP/sales Country/Corporation GDP/sales
1 United States 8,708,870.0 24 Denmark 174,363.0

2 Japán 4,395,083.0 25 Wal-Mart 166,809.0
3 Germany 2,081,202.0 26 Exxon Mobil 163,881.0
4 Francé 1,410,262.0 27 Ford Motor 162,558.0
5 United Kingdom 1,373,612.0 28 Daimler Chrysler 159,985.7
6 Italy 1,149,958.0 29 Poland 154,146.0
7 China 1,149,814.0 30 Norway 145,449.0
8 Brazil 760,345.0 31 Indonesia 140,964.0
9 Canada 612,049.0 32 South Africa 131,127.0
10 Spain 562,245.0 33 Saudi Arabia 128,892.0
11 Mexico 474,951.0 34 Finland 126,130.0
12 India 459,765.0 35 Greece 123,934.0
13 Korea, Rep. 406,940.0 36 Thailand 123,887.0
14 Australia 389,691.0 37 Mitsui 118,555.2
15 Netherlands 384,766.0 38 Mitsubishi 117,765.6
16 Russian Federation 375,345.0 39 Toyota Motor 115,670.9
17 Argentína 281,942.0 40 General Electric 111,630.0
18 Sw itzerland 260,299.0 41 Itochu 109,068.9
19 Belgium 245,706.0 42 Portugál 107,716.0
20 Sweden 226,388.0 43 Royal Dutch/Shell 105,366.0
21 Austria 208,949.0 44 Venezuela 103,918.0
22 Turkey 188,374.0 45 Iran, Islamic rep. 101,073.0
23 General Motors 176,558.0 46 Israel 99,068.0
Country/Corporation GDP/sales Country/Corporation GDP/sales
47 Sumitomo 95,701.6 74 Boeing 57,993.0

48 Nippon Tel & Tel 93,591.7 75 Peru 57,318.0
49 Egypt, Arab Republic 92,413.0 76 Czech Republic 56,379.0
180 50 Marubeni XI. A világgazdaság a globalizáció korában
91,807.4 77 Dai-Ichi Mutual Li fe Ins. 55,104.7
51 Colombia 88,596.0 78 Honda Motor 54,773.5

52 AXA 87,645.7 79 Assicurazioni Generált 53,723.2
53 IBM 87,548.0 80 Nissan Motor 53,679.9
54 Singapore 84,945.0 81 New Zealand 53,622.0
55 Ireland 84,861.0 82 E.On 52,227.7
56 BP Amoco 83,556.0 83 Toshiba 51,634.9
57 Citigroup 82,005.0 84 Bank of America 51,392.0
58 Volkswagen 80,072.7 85 Fiat 51,331.7
59 Nippon Life Insurance 78,515.1 86 Nestle 49,694.1
60 Philippines 75,350.0 87 SBC Communications 49,489.0-

61 Siemens 75,337.0 88 Credit Suisse 49,362.0
62 Malaysia 74,634.0 89 Hungary 48,355.0
63 Allianz 74,178.2 90 Hewlett-Packard 48,253.0
64 Hitachi 71,858.5 91 Fujitsu 47,195.9
65 Chile 71,092.0 92 Algéria 47,015.0
66 Matsu.sh.ita Electric Ind. 65,555.6 93 Metró 46,663.6
67 Nissho lwai 65,393.2 94 Sumitomo Life Insur. 46,445.1

68 ING Group 62,492.4 95 Bangladesh 45,779.0
69 AT&T 62,391.0 96 Tokyo Electric Power 45,727.7
70 Philip Morris 61,751.0 97 Kroger 45,351.6
71 Sony 60,052.7 98 Totál Pina Elf 44,990.3
72 Pakistan 59,880.0 99 NEC 44,828.0
73 Deutsche Bank 58,585.1 100 State Farm Insurance 44,637.2
(A táblázat forrása: Ancterson-Cavanagh: The Rise of Corporate Global Power, 2000)
A síkeres üzleti tevékenységhez természetesen számos nem üzleti jellegű feltételre is

szükség van, így a „multik" érthető módon messzemenően érdekeltek az őket körülvevő
politikai környezet számukra kedvező voltában. Bár sok érdekellentét szembeállítja
egymással a multinacionális céget és az államot, kapcsolatuk egészében véve mégis a
kölcsönös egymásra utaltságon alapul, hiszen a legtöbb államnak szüksége van a nagy
tőkeállományt, korszerű technológiát és magas szakmai színvonalat jelentő
multinacionális vállalatokra, az utóbbiaknak viszont arra a stabil politikai keretre,
amelyet az állam nyújthat. Bár vezetőik többnyire azt hangsúlyozzák, hogy a politikai
szféra iránt közömbösek, ez általában nincs így Sőt! Hatalmas gazdasági erejük
birtokában a „multik" roppant erős politikai „nyomásgyakorló" képességgel
rendelkeznek, s ezt - Peter Willetts szerint - a következő négy módozat valamelyikének
(vagy kombinációjának) a révén kamatoztatják:
1. indirekt úton, a saját kormányukhoz fordulva, hogy az hasson a külföldi
kormányzatra;
181 2. indirekt úton, egyXI. Anemzetközi
világgazdaság aszervezethez fordulva,
globalizáció korában
3. direkt úton, úgy hogy saját országában a befolyásolni kívánt ország diplomáciai
képviseletéhez fordul;
4. direkt úton, közvetlenül az idegen (befolyásolni kívánt) ország kormányzatához
fordulva.
A multinacionális társaságok a fejlett nyugati országokban és a harmadik világban
egyaránt komoly hatással vannak tehát a politika nemzeti és lokális, „szubnacionális"
szintjeire, amivel összefüggésben saját maguk is számos kormányzati döntés
célpontjaivá váltak. Lényeges kiemelni, hogy bár a „multik" globális szinten
tevékenykednek, ennek gazdasági, foglalkoztatásbeli és környezeti hatásai a konkrét
lokális szinteken csapódnak le és érződnek a leginkább. (Szomorú példa az a
mérgesgáz-katasztrófa, amely az indiai Bhopalban 1984-ben elpusztított egy helyi
közösséget, s amely az országos szintű indiai politikára is befolyással volt, s nemzetközi
jogi fellépéshez is elvezetett.) A „multik" által gyakorolt befolyás kapcsán joggal emelte
ki Barnet és Müller (Global , Reach): „az új világ megteremtésének folyamatában az olyan
cégek menedzserei, mint a GM, az IBM ... a Volkswagen és néhány száz hasonló vállalat
olyan döntéseket hoznak meg napi rendszerességgel, amelyek a legtöbb szuverén
kormányzat intézkedéseinél mélyebb hatással vannak arra, hogy hol élnek az emberek,
mit fognak dolgozni, ha egyáltalán lesz munkahelyük, mit fognak enni, inni és viselni,
milyen ismeretek megszerzését bátorítsák az iskolák és egyetemek, és hogy a
gyermekek milyen jellegű társadalmat örököljenek"
A „multik" beruházási döntései igén érzékenyen érintik a nemzetállamok
gazdaságpolitikáját, a fejlődő országokban pedig a cégek profitérdekei még inkább
meghatározhatják az iparfejlesztés szerkezetét. Ahogy Dávid Körten megállapítja a nagy
cégek tevékenységét kritikusan elemző művében (A tőkés társaságok világuralma, 1996): e
vállalatok „ott termelnek, ahol az a legkevésbé költséges, ott adják el az árukat, ahol az a
legkifizetődőbb, és oda terelik át a profitot, ahol az adókulcsok a legkisebb terheket
jelentik" S ha kedvezőtlennek találják a helyi feltételeket, a termelést könnyűszerrel
áthelyezik egyik országból a másikba - ami, értelemszerűen, gyengíti az egyes államok
tárgyalási pozícióját velük szemben.
A multinacionális társaságok tehát a világgazdaság nemzetköziesedésé- nek legfőbb
tényezőivé váltak az elmúlt évtizedekben: nemcsak hogy átlépik az országhatárokat,
hanem ahhoz is hozzájárulnak, hogy a határok el is mosódjanak. A társaságok térnyerése
ugyanakkor, amiként a neves hazai szakértő, Szentes Tamás rámutatott (Globalizáció,
2002), a világpiac monopolizáltságát is jelentősen fokozta, bár a kereskedelem
liberalizálásával gyakran keltik azt a látszatot, hogy a világpiacon a szabadverseny
érvényesül. Sajátos fejlemény, hogy a világkereskedelem mind nagyobb hányada (egyes
becslések szerint legalább egyharmada) ún. interkonszern, azaz társaságon belüli, tehát
nem igazi árucsere, hanem országhatárokat átlépő termékmozgatás. (Az adóteher
csökkentését szolgáló ún. transzferárakkal) Tevékenységükkel nagy mértékben
korlátozzák az állami szuverenitás két lényeges attribútumát, a külkereskedelem és a
nemzeti valuta ellenőrzésének jogát. A Honda például több országban is úgy kerülte
meg a. japán autókra vonatkozó importkorlátozásokat, hogy ezek piacaira az amerikai
Ohio-ban levő gyárából szállított autókat. A politikai indíttatású állami tiltások nyílt
kijátszására jó példa Argentína és Nagy-Britannia esete: miután az 1982-es falklandi
182
háború után LondonXI. ésABuenos Aires
világgazdaság néhánykorában
a globalizáció évig kölcsönösen tiltotta a másikkal való
szabad kereskedelmet, a multinacionális cégek Brazílián, illetve Nyugat-Európán
keresztül találták meg az utat a lezárt piacokra. S amikor Ronald Reagan 1986-ban
szankciókat rendelt el Líbia ellen, egy amerikai gépipari konszern az észak-afrikai
országba tervezett beruházásának szerződését egyszerűen átadta saját brit
leányvállalatának:
Ez utóbbi eset azt a stratégiai jelentőségű dilemmát is felveti, hogy

tulajdonképpen hogyan is néz ki ezen cégek ellenőrzése. Vegyünk egy
egyszerű példát! Egy amerikai társaságnak van egy leányvállalata
Nagy- Britanniában. Az USA kormánya kontrollálhatja az
anyavállalatot, az Egyesült Királyságé pedig a leányvállalatot. Az
anyavállalat pedig joggal tartja fenn magának azt a jogot, hogy irányítsa
a leányvállalatot. Felmerül azonban a szuverenitás kérdése akkor, ha az
USA kormányzata az adott cég egész tevékenységét érintő döntést hoz;
ez esetben vajon az angliai leányvállalatnak a londoni kormánynak kell
engedelmeskednie, avagy a washingtoni kormányzat által felügyelt
anyavállalatnak?
Ki ellenőrzi egy amerikai multi angliai leányvállalatát? (Willetts nyo-
mán, The Globalization ... 366)
Kulcsfogalmak
Bretton Woods-i rendszer: rögzített árfolyam-rendszer, amely az aranyhoz
kötötte az egyes valuták árfolyamát;
monctarizmus: közgazdaság: Irányzat, amely szerint a forgalomban levő pénz
mennyiségének szabályozásával belnlyásolni lehet n gazdasági folyamatokat
...globális hármas": a világgazdaság három legerősebb régiója, Észak-
Amerika, Nyugat-Európa, Kelet-Ázsia
183
protekcionizmus: védővámok alkalmazása

multinacionális vállalat: ,olyan vállalkozások, amelyek székhelyál- lan-.ijkon
kívül íekvő termelő vagy szolgáltatási eszközök tulajdonosa; vagy ezek feleit
ellenőrzést gyakorolnak ..."
1. Milyen főbb szakaszokra oszthatjuk a világgazdaság XX. századi tör-
2. Miért nevezhetjük a második világháború utáni negyedszázadot a vi-

lággazdaság aranykorának?
3. Milyen érvek sorolhatók lel a szabad kereskedelem mellett és miiye-
4. Milyen szempontok tették vonzóvá a multinacionális (.égek alakítását?

5. Mir jelent az „társaságon belüli" kereskedelem fogalma?
1. Vajon milyen szerepe volt a nagy világválságnak a második világháború

előidézésében?
2. .Milyen, előnyei és milyen veszélyei vannak a világgazdaság globalizá-
lódásának ?
3. Vajon az Európai Unió (s benne hazánk! gazdasága számára a
szabadkereskedelem vagy a protekcionizmus az ekínyösebb hosszabb
4. Vajon több vagy kevesebb multinacionális cégre 'enne szükség Ma-

gyarországon?
5. Mennyiben tekinthetők a „multik" a nemzetközi politika önálló sze-
replőinek, a nemzetállamok riválisainak?
XII.
Az Észak-Dél szakadék
184 XII. Az Észak-Dél szakadék
Ez a fejezet a XXI. század talán legsúlyosabb globális problémájával, az

emberiség egyre kisebb hányadát tömörítő gazdag és a világ
népességének mind nagyobb hányadát alkotó szegény országok el-
lentéteinek a hátterével foglalkozik. A fejezet azt is érzékelteti, hogy az
ezredfordulóra az egykor többé-kevésbé egységesen kezelt harmadik
világon belül mélyreható differenciálódás ment végbe.
Talán nem téved e sorok szerzője, ha megkockáztatja a feltevést: az emberiség

előtt álló globális problémák közül egy sem súlyosabb, mint az a „fejlődési
szakadék" (development gap), amely az iparilag fejlett országok, „Észak", és a
világ népességének több mint háromnegyedét magában foglaló fejlődő vagy -
más, realisztikusabb terminológia szerint - „kevésbé fejlett" (less developed
countries, LCD) országok, a „Dél" között alakult ki. Az „Észak-Dél" megjelölés
természetesen nem a földrajzi szempontot állítja előtérbe, hiszen például
Ausztrália és Új-Zéland a déli féltekén fekszik, mégis a fejlett Északhoz tartozik,
míg a legnépesebb ázsiai országok a Délhez, noha az egyenlítőtől északra
fekszenek. (A kifejezést először a volt nyugatnémet kancellár, Willy Brandt
vezette különbizottság jelentése fogalmazta meg 1980-ban.) A világgazdaság
centruma és perifériája közötti fejlődési szakadék az ezredfordulóra nemhogy
nem csökkent, hanem egyértelműen tovább mélyült. Ma a világ
össznépességének 80%-a a világ összjövedelmének nem egészen 20%- át kapja!
Bár 1960 és 1990 között a periférián is nőtt az egy főre eső GNB (növekedésének
üteme az 1980-as évek végéig valamelyest még meg is haladta a fejlett
országokét), az 1990-es évek elején az egy főre eső nemzeti jövedelem a fejlett
országokban 24-szerese (!) volt a fejlődő országokénak (19 000, ill. 800 dollár). Az
ezredfordulóra pedig - a demográfiai robbanás és a megoldatlan gazdasági
gondok következmé
nyeivel összefüggésben - a Dél országainak többségében markánsan
romlottak a kilátások; egy ENSZ-jelentés azt állapította meg 1998-ban,
hogy legalább száz államban az egy főre eső jövedelem „alacsonyabb
mint 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtt".
Függőség és modernizáció
Milyen tényezőkkel magyarázható e fejlődési szakadék? A gyökerek két-
ségtelenül a gyarmatosításig vezetnek vissza, amelynek során a Nyugat
a XIX. századra teljessé tette világgazdasági dominanciáját. A gyarmati
típusú nemzetközi munkamegosztás keretében a fejlett ipari országok az
elmaradott nyersanyagtermelő országokkal szemben nem csak
gazdasági erőfölényüket használták ki, hanem érdekeik érvényesítését
politikai (és katonai) erőszakkal is kiegészítették. S hiába nyerték vissza
politikai függetlenségüket a gyarmatosított államok a második
185
világháború után, az addigra kialakított és sok tekintetben
intézményesített nemzetközi gazdasági rend számukra továbbra is
roppant előnytelen maradt.
Igaz ugyan, hogy a modern világgazdaságban mindenki függ mindenkitől,
vagyis a kölcsönös függések rendszerét találjuk, ám az is éppannyira igaz, hogy
ez az interdependencia mélységesen aszimmetrikus, mivel a felek alapvetően
Xll. Az Észak-Dél szakadék 186
egyenlőtlen helyzetét tükrözi. S bár az 1970-es évektől új vonások is megjelentek
a nemzetközi munkamegosztásban - a transznacionális vállalatok által
végrehajtott „iparkitelepítések" nyomán lökést kapott egyes harmadik világbeli
országok iparosodása is („run- away industries", azaz „menekülő iparágak",
melyeket olcsóbb volt a szegény országokban működtetni), az asszimetria ma is a
nemzetközi gazdasági kapcsolatok meghatározó vonása. Ezt tükrözi, hogy a Dél
országai közül soknak - a többségnek - a gazdasági szerkezetét még ma is sajátos
kettősség jellemzi, vagyis egy „enklávé" jellegű (többnyire szűk) modern szektor
és az eredeti működési feltételeitől jórészt megfosztott „tradicionális" szektor
egymás mellett élése. Emiatt azután ezek a gazdaságok csak korlátozott
mértékben, kizárólag a modern szektorukra kiterjedően tudnak bekapcsolódni a
világgazdaságba, s igen előnytelen feltételek mellett.
A fejlődési szakadék magyarázata elválaszthatatlan a modernizáció terén elért
sikerek és kudarcok magyarázatától, ennek pedig, némi leegyszerűsítéssel, két fő
megközelítését különböztethetjük meg. A nyugati kutatók többsége a
modernizációt a „westernizációval", a „nyuga- tosodással" azonosítja, abból
indulva ki, hogy a történelmi fejlődésnek csak egyetlen útja lehetséges, az,
amelyet a Nyugat taposott ki. E megközelítés azon a véleményen van, hogy az
elmaradottság állapotáért elsődlegesen a belső tényezők a felelősek: a gazdaság
tradicionális jellege, a politikai intézményrendszernek a tradíciókhoz való
kötődése, vagy épp maguknak az embereknek a tradicionális gondolkodásmódja.
E felfogás szerint ugyanis a tradíció és a modernitás kizárja egymást, s a
felelősség azokat terheli, aki nem készek radikálisan szakítani hagyományaikkal,
hogy helyükre a nyugati modellt ültessék. Mintát tehát a Nyugattól kellene
venniük, s racionálisan akkor járnak el, ha minél szorosabb kapcsolatokat
építenek ki vele.
A Dél nézőpontjából a helyzet egészen másként áll! A periféria optikáját
tükröző megközelítés szerint a modernizációs kudarcért nem a belső, hanem a
külső tényezők a felelősek, s ennek magyarázatát a különféle strukturalista
elméletek adják meg. Ezek mindegyike abból indul ki, hogy Észak és Dél
történetileg kialakult strukturális kapcsolatban áll egymással, amit pedig
leginkább az alá- és fölérendeltség, a függőség (dependencia) jellemez, ezért a
magyarázatok e csoportját dependencia- elméleteknek is szokták nevezni.
Szerintük a periféria azért vallott modernizációs kudarcot, mert az Észak
tulajdonképpen kifejezetten ellenérdekelt a Dél felzárkózásában; a függőségi
helyzet fenntartása sokkal inkább szolgálja az iparosodott centrum érdekeit.
A dependencia-elméletek klasszikus változatait Latin-Amerikához kapcsolódó
szerzők dolgozták ki. Raul Prebisch argentin közgazdász (egy ENSZ-bizottság
szakértőjeként) már az 1950-es években azt hangsúlyozta, hogy a centrum
akadályozza a periféria indusztrializációját, s ennek érdekében azt nyersanyag-
termelő szerepkörbe kívánja kényszeríteni. Ami ráadásul azért is roppant
előnytelen, mutatott rá, mert a nyersanyagok, nyerstermények világpiaci ára
folyamatosan romlik a késztermékekéhez képest. Vagyis egységnyi
nyersanyagért egyre kevesebb iparcikket lehet kapni. (E felfogás, mint láttuk,
homlokegyenest ütközik a liberális megközelítéssel, amely szerint a komparatív
előnyök kihasználása érdekében érdemes lehet mondjuk az ananásztermelésre
specializálódni.)
Még tovább ment a dependencia-iskola legismertebb reprezentánsa, André
Gunder Frank, amikor kifejtette, hogy a centrummal fenntartott szoros
kapcsolatok nemhogy nem előnyösek, hanem kifejezetten károsak a periféria
számára. Egyik írásának szójátékra épülő címével: e kapcsolatok csak az
„elmaradottság fejlődéséhez", azaz valójában az elmélyüléséhez vezetnek el („the
development of underdevelpment"). A Kapitalizmus és elmaradottság Latin-
Amerikában (Capitalism and Underdevelopment in Latin America, 1971) című híres
könyvében azt kívánta bizonyítani Frank, hogy Dél-Amerika akkor tudott a
legjobban fejlődni, amikor a centrumtól a legtávolabb került - így például a két
világháború éveiben. Az afrikai származású Samir Amin pedig ezt az
érvrendszert a „perifériális kapitalizmus" fogalmának a kidolgozásával
egészítette ki: eszerint nem vitatható ugyan, hogy a XX. század második felében
a harmadik világban is megjelentek a modern kapitalizmus elemei, ám ezek nem
alapoznak meg egy olyan berendezkedést, amely - nyugati mintára - képes lenne
az önfenntartó gazdasági növekedésre; á függőség szorításában a periférián csak
egy torz, deformált kapitalizmus jöhet létre. A dependencia és a fejlődés egymást
kizáró fogalmak - fogalmazódott meg az egyoldalúságtól ugyancsak nem mentes
következtetés.
A fentebb jelzett markáns álláspontot az 1980-as években valamelyest
finomították a dependencia-elméletek újabb képviselői, bevezetve a „dependens
fejlődés" fogalmát. E szerzők a sok harmadik világbeli országban végbement
iparosodás fényében azt az álláspontot tették magukévá, hogy bizonyos fokig a
függőség és a fejlődés összeegyeztethető, a függésben levés azonban szigorú
korlátokat szab a fejlődés lehetőségeinek.
Az új gazdasági világrend követelése
Perifériális helyzetük negatív következményei az 1970-es évekre megérlelték a

Dél országaiban azt a felismerést, hogy a gazdasági kapcsolatok kialakult
nemzetközi rendszerét módosítani kellene. De már ezt megelőzően is
körvonalazódott bizonyos politikai együttműködés közöttük - ez volt az ún. el
nem kötelezettek mozgalma (non-aligned movement), amely nem kívánta
elkötelezni magát a Nyugat és a Kelet közötti hidegháborúban. A mozgalmat
előkészítő legfontosabb politikai esemény az 1955-ös bandungi konferencia volt,
melyet a jelentősebb afrikai és ázsiai országok (India, Indonézia, Egyiptom)
kezdeményeztek. Ezen - a dekolonizáció minél teljesebb és minél gyorsabb
végrehajtása mellett - az a cél is megfogalmazódott, hogy a volt gyarmati orszá-
gok elsősorban ne a fejlett iparosodott államokra, hanem az egymással
kialakítandó együttműködésre támaszkodjanak.
A következő jelentős esemény 1964-hez kapcsolódik: ekkor alakult meg az
UNCTAD, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája: e testületet azzal
a céllal hívták életre, hogy időről időre megvitassa a Délt közvetlenül érintő
kereskedelmi kérdéseket. Ebben az évben jött létre a Hetvenhetek csoportja (G77)
is, amelyhez később 77-nél jóval több „kevésbé fejlett" ország csatlakozott; e
tömörülés az UNCTAD-dal együtt lobbizott a nemzetközi gazdasági rend
átalakításáért. Ennek eredményeképp 1971-ben a fejlődő országok az ENSZ
Közgyűlése elé terjesztették az Új Nemzetközi Gazdasági Rend (New
International Economic
Order, NIEO) kialakítására irányuló követelésüket, amely azt nagy többséggel el
is fogadta. Hogy mit követelt konkrétan a Dél ? A kereskedelem vonatkozásában
azt, hogy az innen származó iparcikkekre a fejlett országok kedvezményes,
erősen csökkentett vámokat vessenek ki, a nyersanyagok árának sűrű
ingadozását pedig küszöböljék ki. Fontos követelés volt, hogy az iparosodott
országok teljes GDP-jük évi 1 százalékát segélyek formájában adják át a Délnek.
Megfogalmazódott, hogy a szegény országok felemelkedését a gazdagoknak a
legkorszerűbb technológiák transzferjével is segíteniük kellene, a felgyülemlett
adósságok elengedésével együtt. Az eszmei hátteret a dependencia-elméletek
szolgáltatták e törekvéshez, bár a radikális baloldali teoretikusok bírálták a
javaslatokat, azt állítva, hogy nem mennek elég messze.
A gyakorlati lehetőségek azonban még ezek valóra váltásához sem voltak
meg: a világszervezet elvi állásfoglalása - nem igazán meglepő módon -
kevésnek bizonyult a tényleges erőviszonyok megváltoztatására. Nem véletlen,
hogy a javaslatok megszavazásánál épp a legfejlettebb országok egy része
tartózkodott - vagy voksolt nemmel. Ráadásul amikor a Brandt vezette bizottság
második jelentését elfogadták az 1980- as évek elején, a nemzetközi
kapcsolatokban már Ronald Reagan és Margaret Thatcher neoliberalizmusa
dominált. Ami pedig igen előnytelenül érintette a Dél országait. Erezhetően
megváltozott ugyanis az Északnak a mentalitása: a hetvenes években még -
legalábbis verbálisan - vallott felelősségtudat helyett az a szemlélet került
előtérbe, hogy a Délnek elsősorban önmagára kell támaszkodnia. Jól tükrözte ezt
az új viszonyulást a mexikói Cancunban 1982-ben tartott grandiózus Észak- Dél
csúcstalálkozó kudarca. Valamivel konstruktívabb légkörű volt az ENSZ által
kezdeményezett, 1995-ben Koppenhágában rendezett nemzetközi csúcstalálkozó
a globális léptékű egyenlőtlenségekről, de érdemi előrelépést az sem
eredményezett. A világszervezet jelenleg a gazdag országoktól azt várja el, hogy
nemzeti jövedelmüknek legalább az évi 0,7%-át a Dél segélyezésére fordítsák -
ennek azonban csak Hollandia, valamint három skandináv állam, Dánia,
Svédország és Norvégia tesz eleget. (Krasner: Structural ConflictiThe Third World
Against Global Liberalism, 1985)
Az adósság-csapda
A Dél országainak fejlődését roppant súlyosan akadályozta az Északtól való
pénzügyi függőség is, amelynek egyenes következménye volt a világgazdaság
történetének felvázolásakor már megemlített nagyarányú eladósodás. (Joggal
figyelmeztet ugyanakkor a közgazdasági szakirodalom: az adósság tényét
világosan meg kell különböztetni az eladósodástól. Az egyiket jól lehet kezelni -
a másikat annál kevésbé ...) E jelenség minőségileg is új szakaszba lépett a
nyolcvanas években, miután az eladósodás önmagát erősítő kumulatív
folyamattá vált: az újabb kölcsönök a korábbiak törlesztése érdekében váltak
szükségessé. A háttérben az húzódott meg, hogy az előző évtizedben felvett
„olcsó" hitelek kamatai a '80-as években jelentősen emelkedni kezdtek,
összefüggésben azzal a kamatszint-emelkedéssel, amelyet a reagani Egyesült
Államok belső adósságállományának drasztikus növekedése váltott ki.
A legnagyobb adósságtömeget a nagy latin-amerikai államok halmozták fel;
az akut válsághelyzet szimbolikus nyitányaként Mexikó 1982- ben bejelentette,
hogy képtelen tovább törleszteni adósságát. Példáját mások is követték. A
folyamat kumulatív tendenciáját jól jellemzi, hogy a fejlődő országok összes
„külső" adóssága, amely a hatvanas évek közepén még csak 25 milliárd dollár
körül mozgott, 1980-ra 400 milliárd fölé emelkedett, 1990-re 1412 milliárdra,
1997-re pedig 2230 milliárdra nőtt! Az általuk törlesztendő adósság összege
pedig a hatvanas évek közepéhez képest a kilencvenes évek közepére az OECD
adatai szerint 115-szörösére emelkedett!
Az adósság törlesztésére irányuló erőfeszítések nemcsak súlyos szociális
akadályokba ütköznek a harmadik világ országaiban, hanem a modernizációhoz
szükséges összegek elvonásával a gazdasági fejlődést is bénítják. A nagy
adósságállomány emellett esetenként komoly politikai feszültségeket is generál a
hitelező és az adós országok között - a Latin-Amerikában széles körben meglevő
„jenki-ellenességnek" például ez az egyik fontos tényezője. A további
kölcsönökhöz a Nemzetközi Valutalap ráadásul igen szigorú feltételeket szab, s
ezek gyakran erősen sértik a hozzá forduló országok szuverenitását és öntudatát.
S kérdés ugyanakkor, mennyire hatékony a kínált recept. Sokak véleményét fo-
galmazta meg az a nyugat-afrikai folyóirat (West Africa), amely így fogalmazott
szerkesztőségi cikkében: „Az IMF igazi céljai, egyesek számára legalábbis így
látszik, elsődlegesen arra irányulnak, hogy a fejlődő országok jobban
teljesíthessenek a Nyugattal kiépített alárendelt kapcsolatukban. Az export-
orientált növekedés erőltetése a jelek szerint a nyerstermékek hatékonyabb
előállítását kívánja szolgálni, abból a célból, hogy a szegény országok meg tudják
keresni azt a valutát, amellyel késztermékeket tudnak importálni a fejlett
országokból, és amellyel adósságukat is törleszteni tudják"
Az adósság-válság menedzselése ugyanakkor a hitelezőknek is érdeke, ezért
az Észak vezető hatalmai, mindenekelőtt az Egyesült Államok pénzügyi
köreinek a képviselői maguk is több kísérletet tettek a kezelhetetlenné váló
helyzet orvoslására. A törlesztések átütemezéséről, a feltételek módosításáról
több nemzetközi konferenciát is tartottak, s néhány nagyobb szabású tervet is
kidolgoztak. Ez utóbbiak közé tartozott Nicholas Brady amerikai
pénzügyminiszter javaslata, amelyet 1989- ben terjesztett elő: ez a szegény
országok tartozásainak egy részét elengedte volna annak reményében és fejében,
hogy többit viszont - alacsonyabb kamatok mellett - megfizetik. A Mexikóval
kötött megállapodás keretében a nagy közép-amerikai állam tartozásainak
egyötödét elengedték, s hasonló egyezményt kötöttek más államokkal is.
Csodaszernek azonban a Brady-terv sem bizonyult: az engedmények kevesek
voltak, s a fejlett iparosodott országok kormányzatai nem kívántak nagyobb
szerepet vállalni az ügy érdekében.
A pénzügyi függőséget kiegészíti a Délnek az Északtól való technológiai
függősége. Míg a nyugati országok többsége egyszerre fejlesztője és átvevője a
modern technológiának, a harmadik világ államai tipikusan csak vásárlói vagy
átvevői a mások által létrehozott műszaki termékeknek, ami egyebek mellett
azzal a következménnyel is jár, hogy a technológia átadója a saját érdekei szerint
szabja meg a felhasználás feltételeit. A technológiai függőség további negatív
hatása, hogy erősen akadályozza az érintett országok innovációs képességét.
Mindezen csak korlátozott mértékben segít a segélyek keretében biztosított
technológiatranszfer.
Demográfiai robbanás és éhezés
A Dél elmaradottságának egyik legszörnyűbb következménye, hogy bár az
ezredfordulóra az emberiség élelmiszertermelő képessége hatalmas mértékben
megnőtt, földünkön csaknem egymilliárd ember nem jut megfelelő mennyiségű
és minőségű táplálékhoz - egy részük kifejezetten éhezik. Egy szakértői jelentés
szerint az alultápláltsággal összefüggő okok miatt naponta mintegy 40 000-50 000
ember hal meg!
Az éhezés jelenségének magyarázatában, amint erre Caroline Thomas rámutat
(Poverty, Developmertt and Hunger, 2001), két irányzat alakult ki. Az „ortodox"
szerint ez elsősorban a túlnépesedéssel függ össze, míg a „társadalom-centrikus"
megközelítés a megtermelt élelmiszermennyiség elosztásának a kérdéseit állítja
előtérbe. De először is nézzünk meg néhány statisztikai adatot, amely érzékelteti
a földünkön lezajlott demográfiai robbanás nagyságrendjét!
Széles körben elfogadott számítások szerint az emberiség lélekszáma az 1800-
as évek kezdetétől az ezredfordulóig több mint négyszeresére nőtt. 2000-ben
hatmilliárd lakosa volt a földnek, s az előrejelzések azt valószínűsítik, hogy 2050-
ra már - legalább - tízmilliárdan leszünk.
A világ népességének növekedése
Év Népesség Éves növekedés
(milliárdban) (millióban)
1950 2,5
1990 5,3 70
2030 (becslés) 8,9 90
A prognosztizált növekedés felét hét déli ország fogja biztosítani: Banglades,

Brazília, Kína, India, Indonézia, Nigéria és Pakisztán. A következő táblázat képet
ad az említett hét ország népességének valóban robbanásszerűnek mondható
növekedéséről:
A legnépesebb „déli" országok lélekszámának növekedése
N'épesscg (millióban)
Ország 1950 1990 2030 (becslés)
Banglades 46 114 243

Brazília 53 153 252
Kína 563 1134 1624
India 369 853 1443
Indonézia 83 189 307
Nigéria 32 87 278
Pakisztán 39 115 312
Forrás: Baylis-Smith: The Glohalization of World Politics, 576.)
Hogy mi okozza ezt a példátlan arányú népesség-gyarapodást ? A rövid

válasz az, hogy a Dél országai tipikusan agrártársadalmak, amelyek a XX. század
második felében jutottak el oda, hogy érdemlegesen csökkenteni tudják a
halálozási arányszámot. Köztudomású, hogy az agrártársadalmakban igen
magas a termékenységi szint, de magas a halálozásoké is. Kicsit hasonló
folyamat zajlott le a XIX. században Nyugat- Európában is, amikor a halálozási
arány úgy kezdett csökkenni, hogy magas maradt a termékenység. A nyugati
egészségügyi módszerek, köztük a védőoltások és az antibiotikumok nagy
szerepet játszottak a halálozási arányszám javításában, vallási és társadalmi
hagyományok viszont továbbra is a sok gyermek vállalására ösztönöznek. (A
statisztikai előrejelzéseket módosíthatja egy tragikus tényező: az AIDS-járvány.
Ez ott szedi a legtöbb áldozatot, ahonnan elindult, Fekete-Afrikában, de Dél- és
Délkelet-Ázsiában is komoly fenyegetést jelent. 2000-ben 34 millió HIV-vírussal
fertőzött élt a földön - zömük a Dél országaiban.)
7. térkép. Várható élettartam
A fentebb közölt adatok számos kutató számára elégséges okot szolgáltatnak

ahhoz, hogy - Róbert Malthus híres népesedési „törvényével" egyetértve - azt
állítsák: csak a demográfiai növekedés drasztikus visszafogásától remélhető az
alultápláltság és éhezés problémájának a hosszú távú megszüntetése. Ismeretes,
hogy Malthus a Tanulmány a népesedés törvényéről (1798) című művében azt
állította: az emberiség gyorsabban gyarapszik, mint a rendelkezésre álló
192 XU. Az Észak—DélEszakadék
élelmiszer-mennyiség. felfogás bírálói viszont abból indulnak ki, hogy az
túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat és - akarva vagy akaratlanul - elfedi a javak
elosztásának a kérdését. Malthus jóslatát már az ipari forradalmat kísérő
agrárforradalom megcáfolta. 1950 és 1984 között a világ gabonatermelése 2,6-
szorosára nőtt, meghaladva a népesség szaporodásának ütemét. Az ázsiai „zöld
forradalom" révén olyan új rizsfajtákat kísérleteztek ki, amelyek a
hagyományosnál kétszer-háromszor több termést adtak. S bár a mezőgazdasági
termelés növekedési üteme az 1980-as évek végétől számottevően lelassult, az
ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (a FAO) számításai szerint a
földünkön rendelkezésre álló gabonakészletek elégségesek lennének ahhoz, hogy
a bolygónk minden lakóját napi 3600 kalóriával lássák el - ami jóval meg is
haladja az átlagos napi szükségletet. Arra is joggal mutatnak rá sokan, hogy
történetesen épp az éhező vagy alultáplált százmilliókat felölelő harmadik világ
termeli meg az emberiség élelmiszerének legnagyobb hányadát, míg a fejlett
Észak elsősorban a különféle iparcikkekre szakosodott; ennek ellenére a Dél
országaiban nagyságrendekkel kisebb az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás.
•
A szegénység és éhezés magyarázatának egyik legnagyobb hatású „alternatív"
- a túlnépesedéssel érvelő szemlélettől eltérő - változata Amartya Sen nevéhez
fűződik. A neves társadalomfilozófus Szegénység és éhínségek: esszé a
jogosultságokról és a deprivációról (Poverty and Famines: An Essay on Entitlement and
Deprivation, 1981) címmel publikálta tanulmányát. Ebben - roppant
leegyszerűsítve a gondolatmenetét - úgy összegzi empirikus kutatásainak
eredményét, hogy az éhínségnek nem az az oka, hogy nincs elég élelmiszer,
hanem az, hogy nem mindenki jut hozzá az ennivalóhoz. Példaként hivatkozik a
drámai 1974-es bangladesi éhínségre, amelyre egy olyan évben került sor, amikor
igen gazdagok voltak az élelmiszerkészletek, ám a nagy árvíz miatt a vidéki
agrármunkások elveszítették a munkájukat, s egyszerűen nem volt miből
megvenniük az élelmiszert. Az éhezés problémája tehát nem választható el a
termelés szociális és politikai dimenzióitól - sem globális, sem pedig lokális
léptékben.
Sen gondolatait mintegy folytatva J. Bennett és S. George hat olyan tényezőt
különböztetett meg (Hunger Machine, 1987), amely eldönti, hogy ki milyen
mértékben jut hozzá a szükséges élelmiszerhez. Ezek pedig a következők: az
Észak-Dél törésvonal; egy adott ország politikai rendszerének a javak
megoszlásával kapcsolatos álláspontja; a vidék-város dimenzió; a társadalmi
osztály; a nem és a kor. így azután egy embernek jóval nagyobb esélye van a
létfenntartáshoz szükséges alapvető javaktól való megfosztottságra akkor, ha egy
déli ország polgára, ha egy szociálisan érzéketlen rendszerben él, ha vidéken
lakik, ha egy szegény osztályhoz tartozik, ha gyermek vagy öreg, s ha nő.
A harmadik világ differenciálódása

Bár a dependencia-elméletek hívei azt vallották, hogy a függőségi állapotból nem
lehet kitörni, néhány országnak mégis sikerült a modernizációs áttörés. E
tekintetben a klasszikus példákat a napi sajtóban csak „kistigrisekként"
emlegetett, a szaksajtóban „újonnan iparosodott or
szágokként (newly industrializing countries, NICs) emlegetett kelet-ázsiai
államok adják: Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong. Ezek valamennyien
aktív állami szerepvállalással („irányított piacgazdaság"), saját civilizációs-
194 kulturális XU. Az Észak—Dél
bázisukra szakadék
támaszkodva, az oktatást stratégiai ágazatként kezelve
váltak fejlett iparosodott országokká. Az ezredfordulóra valamelyest tovább
szélesedett a sikeresen modernizálódó országok köre. Először is Kínát kell
kiemelnünk, amely - sajátos módon - kommunista politikai irányítás mellett ad
mind nagyobb teret a piacgazdaságnak, s valóban impozáns növekedési rátát
mutat fel. Kína, amely a világ legszigorúbb családtervezési intézkedéseit
foganatosította (a pároknak csak egyetlen gyermekük lehetett), kétségtelenül
úton van ahhoz, hogy a világ egyik meghatározó gazdasági hatalmává váljon.
Néhány kisebb délkelet-ázsiai országot ugyancsak a sikeres országok között
lehet megemlíteni: így Malajziát és Thaiföldet.
Egészében véve igen markáns differenciálódás megy végbe a harmadik
világban. Míg Kelet- Ázsia ígéretes fejlődést mutat, olyan népes országokban,
mint Banglades és Pakisztán, hanyatlás mutatkozott. Kínával ellentétben
Indiában továbbra is magas a családok termékenysége, s bár az ország iparának
fejlődése figyelemre méltó eredményeket ért el, megalapozott becslések szerint
lakosságának mintegy a fele kifejezetten szegénységben él.
(2030 után utolérheti népességben 70 Kínát.)
Latin-Amerika kilátásai felettébb ts ellentmondásosak: az 1950-es
■S ~ 60
évektől az 1970-es évek végéig az •8 S
50
B1981
ÉLÉ
% \ 30 ■ 2001
20
Q. W
egy főre eső hazai össztermék a 5 ^ 1 0
legtöbb országban markánsan nőtt, India
Kína
ezt követően azonban e tendencia a
World Development Re port, 2005
visszájára fordult. (Ehhez az
eladósodás és a nagyarányú infláció számottevő mértékben
hozzájárult.) A legnagyobb vesztes azonban kétségkívül a Szaharától délre eső
Afrika lett: a földrész állapotáról beszámoló jelentések roppant borúlátóak s
Afrikát „katasztrófaterületnek" minősítik. (A fejlődésben teljesen megrekedt
kontinenst, a „harmadik világ harmadik világát" többen is „negyedik világnak"
nevezték el.) Egy-két kivétel
tői eltekintve az afrikai országok az ezredfordulóra sokkal rosszabb helyzetbe
kerültek, mint a függetlenségük kivívása idején. Sokatmondó adat, hogy 1988-
ban a Szaharától délre fekvő Afrika (Dél-Afrikát leszámítva) 450 milhós
népessége kisebb nemzeti összterméket állított elő, mint a 11 milhós Belgium.
Ahogy a neves, szerző, Paul Kennedy írja (A XXI. százai küszöbén, 1997): semmi
sem mutatja jobban a fejlődő országok között növekvő különbségeket, mint az,
hogy míg az 1960-as években az egy főre eső nemzeti össztermék szinte
ugyanakkora volt Dél-Koreában, mint Ghánában; az 1990-es évek első felére ez a
különbség csaknem tizenkétszeresére nőtt.
Kulcsfogalmuk
fejlődési szakadék: az a haraimas fejlettségbeli különbség, amely az Lszak

iparosodott országai és a Dél elmaradott országai között mtit.uko-
dependencia: függőség: a perifériának a világgazdaság centrumától való

függő helyzete, kiszolgáltatottsága
„gyarmati típusú" munkamegosztás: a nemzetközi gjzd csokitoknak az a
rendszere, amelynek keretében a gyarmattartó nyugati hatalmak
gvarmaraikal a nversanvagtermelő, iil. az ipari késztermékek felvevőjének
szerepkörébe kényszerítették
aszimmetrikus interdependencia: a kölcsönös egymásra utaltságnak az a
formája, amely n.igylokú egyenlőtlenségre épül
Új Nemzetközi Gazdasági Rend: a Délnek az a követelése; liogv a szániára
előnytelen nemzetközi gazdasági kapcsolatokat újíajin, méltányosabb
munkamegosztási és kereskedelmi renddel v áltsa fel
demográfiai robbanás: a harmadik világhoz tartozó országok népességének
példátlan ütemű növekedése a XX. század második felében
1. Hogyan alakult ki a „fejlődési szakadék"?
2. Honnan származik az f.szak-Oél megjelölés és mire utal?
3. Mivel érvelnek az ím. dependencin-clmeletek?
+. Melv országcsopoitoi érintette a legsúlyosabban az eladósodás? 5. Milyen
okokkal magyarázható a demográfiai robbanás?
1. Vajon milyen mértékben felelő? a gyarmatosítás .1 mai „fejlődési szakadék"

kialakulásáért >.
2. Igazuk van-e a „westernizációs iskola" képviselőinek, amikor azt mondják.
hogy a Dél országai elsősorban maguk tehetnek az elmaradottsá-
3. Igazuk vau-e a dependetuia-elméletek híveinek, amikor azt mondják, hogy

a Dé! elmaradottsága döntő mértékben a külső tényezőknek tulajdonítható,
annak, liogv a centrum-országok nem is érdekeltek a periféria
modernizációjában?
4. Ki Jehet-e törni az adósság-csapdából, s ki igen. milyen úton?
3. Vajon milyen tényezőknek köszönhetők a kelet-ázsiai országok gazdasági
sikerei?
XIII.
A kultúra és a vallás a nemzetközi
kapcsolatokban
Ez a fejezet a kultúrának és a vallásnak a globalizálódó világban

játszott - nagymértékben megnövekedett - szerepével foglalkozik,
részletesen ismertetve Huntington civilizáció-elméletét és külön
kiemelve az iszlám fundamentalizmus jelenségét.
Az egyes politikai közösségeket elválasztó kulturális különbségek mindig

is relevánsak voltak a nemzetközi viszonyok tanulmányozásában, ám a
hidegháború végével a kulturális identitás kérdései a korábbiaknál is
nagyobb szerepre tettek szert. A szovjet-amerikai szembenállásra épülő
bipoláris világrendben az alapvető ellentétek elsősorban ideológiai síkon
fogalmazódtak meg. Az 1990-es évek elejétől viszont a nemzetközi
kapcsolatok új rendjében a legfontosabb megkülönböztető jegyek az egyes
nemzetek és országok között már kevésbé ideológiai, sokkal inkább kulturális
tartalmúakká váltak. A globalizáció, Földünk „összeszűkülése" egyre
közelebb hozza egymáshoz az eltérő kultúrákat, s ez egyúttal azt is jelenti,
hogy a kultúrák ütközéséből fakadó feszültségek is jelentősen megnőttek.
Huntington: a civilizációk szerepe

A fentebb jelzett folyamatokkal összefüggésben az egyik legtekintélyesebb
amerikai politológus, Sámuel Huntington harvardi professzor politikai
„bestsellerré" vált könyvben fejtette ki azon meggyőződését, hogy a
hidegháború befejeződésével s a hagyományos ideológiai ellentétek háttérbe
szorulásával a legfontosabb nemzetközi törésvonalak az egyes civilizációk
mentén alakulnak ki. A civilizációk összecsapása (The Clash of Civilizations, 1996)
című, hatalmas visszhangot keltő művének tehát az az alapgondolata, hogy a
XXL században a legélesebb nemzetközi ellentéteket a kulturális identitásokra
épülő civilizációk fogják meghatározni. S e kündulópont egyúttal Fukuyama
azon nevezetes (már említett) tézisének a cáfolata is, amely szerint a
liberalizmus totális diadalával a világ nyugodtabb időknek nézhet elébe. Az
ideológiáknak eljöhetett ugyan az alkonyuk, de nem a konfliktusoknak! A
Nyugatnak egy új típusú kihívással kell szembenéznie: a felemelkedő rivális
Xlll. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban 197
civilizációkéval. De mindenekelőtt tisztázzuk, mit is jelent a civilizáció

fogalma!
Huntington szerint a civilizáció „a legtágabb azonosulási keret", s az
emberiség történelme kizárólag ennek a fogalmaival írható le - semmi sem
nyújthat ugyanis tágabb azonosulási kereteket az emberek számára.
Különbséget kell tenni a civilizáció egyes és többes számban használt fogalma
között. Az előbbit, a civilizáció eszméjét a XVIII. századi francia gondolkodók
dolgozták ki, a „barbárság" állapotának ellentéteként. Az amerikai szerző
azonban a többes számú értelemben használt civilizációkkal foglalkozik,
amelyeket ő maga „a legtágabb kulturális entitásként" definiál. A civilizáció
tehát „az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása", a
„kulturális identitás legtágabb szintje", egyedülálló vonása pedig „hosszú
történelmi folytonossága". (A német gondolkodás szétválasztotta a kultúrát és
a civilizációt, e disztinkció azonban a többi nyugati országban nem vált
elfogadottá. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon viszont sokan osztották e
megközelítést, amely a civilizáció fogalmába nem értette bele automatikusan a
kultúrát.) Az egyes civilizációk alapjául a nyelv, a vallás, az élet- és
gondolkodásmód, az elfogadott értékek és normák szolgálnak, a legfontosabb
- meghatározó - elem azonban a vallás. A világ fő civilizációit - mutat rá
Huntington - hagyományosan „igen jelentős mértékben azonosították a világ
legnagyobb vallásaival". (Glasenapp: Az öt világvallás, 1987) A neves angol
konzervatív gondolkodó, Christopher Dawson szavaival: „a nagy vallások a
talapzatok, amelyeken a nagy civilizációk nyugszanak".
8. térkép. A világ főbb vallásai
A civilizációk ily módon kulturális, nem pedig politikai entitások,

politikai szerepük mégis kiemelkedő fontosságúvá vált. Miért? Azért,
mert a hidegháború utáni új világban „az államok egyre inkább a civili-
záció keretei között próbálják meghatározni érdekeiket". Azaz hasonló
kultúrájú államokkal működnek együtt, és gyakrabban kerülnek konf-
liktusba más kultúrájú országokkal; a gazdasági együttműködés is sok-
kal hatékonyabb azonos civilizációhoz tartozó országok között.
Melyek a jelenkor fő civilizációi? A kutatók álláspontja e kérdésben
nem teljesen egyezik meg; egyesek több, mások kevesebb önálló civili-
zációt ismernek el. Magától értetődően említhető a nyugati, az iszlám, a
kínai, a japán és az indiai (hindu), de Huntington e körbe sorolja még a
pravoszláv-ortodoxot, a latin-amerikait, és - vitatottként említve - az
afrikait.
Mi jellemzi e nagy civilizációkat? A „Nyugat" kifejezést annak a
megjelölésére alkalmazzák, amit korábban „nyugati kereszténységnek"
neveztek. Történelmileg a nyugati civilizáció európai civilizáció, a mo-
dern korban viszont a Nyugat már Észak-Amerikát is magába foglalja, ezért

szokás „észak-atlanti" civilizációról beszélni. A legtöbb civilizációtól eltérően
a Nyugatnak így két fő hatalmi központja van. Az európai kereszténység
külön civilizációként a VIII-IX. században alakult ki, s bár a világtörténelem
nagy modernizációs áttörését ez a civilizáció hajtotta végre, Huntington
hangsúlyozza, hogy „a Nyugat már rég Nyugat volt akkor is, amikor még
nem volt modern". Azon vonások kialakulása ugyanis, melyek a Nyugatot a
többi civilizációtól megkülönböztetik, időben megelőzi a Nyugat modernné
válását. E civilizáció legsajátosabb jegyeiként a következők emelhetők ki: a
spirituális és a világi tekintély különválasztása, a jog uralma, a társadalmi
pluralizmus megléte, képviseleti testületek létrejötte és a markáns
individualizmus. E vonások azért kulcsfontosságúak, mert ezek tették
lehetővé, hogy a Nyugat „élenjárjon önmaga és a világ modernizálásában".
A kínai civilizáció legalább Kr.e. 1500-ig nyúlik vissza - de talán még
régebbre is. Legjelentősebb komponense a konfucianizmus, de - hang-
súlyozza Huntington - a kínai civilizáció több a konfucianizmusnál, sőt Kínán
mint politikai entitáson is túlmutat.
A japán civilizáció a kínaiból alakult ki, de önálló karakterű - a sintoizmus
és a buddhizmus által egyaránt befolyásolt civilizációvá vált.
Az indiai szubkontinens ősi civilizációjára a hinduizmus nyomta rá a maga
bélyegét; erről joggal jegyezték meg, hogy több egy vallási vagy társadalmi
rendszernél: „az indiai civilizáció magvát jelenti".
Az iszlám civilizáció fiatalabb a többi keleti civilizációnál: mint köztu-
domású, a Kr. e. 7. században alakult ki az Arab-félszigeten, s onnan tört
előre, igen gyorsan, Észak-Afrikába, egészen az Ibériai-félszigetig, valamint
Közép-Ázsia felé, majd az indonéz szigetvilágig is eljutott. Az arab csak egy
„alcivilizáció" az iszlámon belül.
Vitatott kérdés, hogy a Glasenapp által számon tartott „öt világvallás"
közül a még nem említett buddhizmus alkot-e vajon egy saját civilizációt.
Huntington válasza az, hogy nem, mégpedig elsősorban azért nem, mert a
buddhizmus, amely nem maradt fenn Indiában, a születése helyén, másutt,
Kínában, Koreában és Japánban beolvadt az ottani civilizációba, s csak
néhány viszonylag kisebb délkelet-ázsiai országban (Sri Lanka, Burma,
Thaiföld, Kambodzsa, Laosz) maradt meg a kultúra alapzatának.
Huntington egyetért viszont azokkal a kutatókkal, akik szerint egy külön
pravoszláv-ortodox civilizáció is létezik, melynek „magállama" Oroszország.
Ez markánsan elkülönül a nyugati kereszténységtől egyrészt bizánci eredete
és a bürokratikus politikai hatalommal való össze- fonódottsága révén,
másrészt pedig azáltal, hogy mentes maradt az olyan nagy horderejű nyugati
hatásoktól, mint a reneszánsz és a reformáció.
Az önálló latin-amerikai civilizáció mellett az az érv hozható fel, hogy

Közép-és Dél-Amerikának saját identitása van, amely megkülönbözteti a
Nyugattól, noha kétségtelenül annak a leszármazottja. E kultúrát a
tekintélyelvűség és a korporatizmus jellemzi. További fontos vonásként
emelhető ki, hogy míg Európán és Észak-Amerikán „nyomott hagyott a
reformáció", Latin-Amerikára a „homogén katolicizmus" a jellemző.
Lényeges az is, hogy a latin-amerikai kultúrába beépült viszont az őshonos
indián kultúrák számos eleme - ilyenek Európában nem léteztek, Észak-
Amerikában pedig megsemmisültek. Ezzel együtt amellett is lehet érvelni,
hogy a latin-amerikai egy nyugati „alcivilizáció", de szerencsésebbnek tűnik
olyan önálló civilizációt látni benne, amely más civili-- zációknál jóval
közelebb áll a Nyugathoz.
A leginkább vitatott a külön afrikai civilizáció léte; a jelentős kutatók
közül ezt egyedül a híres francia történész, Ferdinánd Braudel ismerte el
(History of Civilizations, 1994). Az afrikai kontinens északi része és keleti partja
ugyanis az iszlámhoz tartozik, a többi területre pedig a nyugati civilizáció
nyomult be a gyarmatosítás révén. Napjainkban továbbra is erősek a törzsi
identitások, de kétségtelenül kialakulóban van egy „pánafrikai tudat", egy
össz-afrikai identitásérzés is, ami egy új civilizáció fundamentuma lehet.
A civilizációk kapcsolatai: együttműködés vagy „összecsapás"?

A civilizációk között hosszú ideig, gyakorlatilag egészen a XVI. századig
semmilyen kapcsolat sem volt, legfeljebb eseti találkozások. A kereskedelmet
és a kommunikációt alapvetően korlátozta az egyes civilizációkat elválasztó
földrajzi távolság. Ezt váltotta fel - Huntington szavaival - „a Nyugat tartós,
ellenállhatatlan, egyirányú hatásgyakorlása az összes többi civilizációra". Az
expanzió révén a nyugatiak 1800-ban a Föld szárazföldi felületének 35%-át,
1878-ban 67%-át, 1914-ben pedig már 80%-át ellenőrizték közvetlenül vagy
közvetve! E terjeszkedés során számos kisebb helyi civilizáció megsemmisült,
és a Nyugat - direkt vagy indirekt - politikai ellenőrzése alá került az indiai, a
kínai és az iszlám civilizáció is. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy négyszáz
éven át a nyugati civilizáció feltétlen és egyértelmű dominanciája
érvényesült. A XX. század elejére a világ politikailag és gazdaságilag
egységesebb volt, mint bármikor korábban, s úgy tűnt, a civilizáció egyet jelent
a nyugati civilizációval.
A XX. század végére azonban.Huntington szerint a nyugati civilizáció már
túljutott hatalmának a csúcspontján, sőt több tekintetben is hanyatlásnak
indult. E folyamat pedig az amerikai politológus szerint összefüggésben áll
azzal, hogy „a vallás és a nemzetközi politika vesztfáliai elválasztása" egyre

inkább megkérdőjeleződik, s „a politikai eszmék civilizáción belüli
összecsapását - mely a Nyugat szüleménye - felváltja a kultúra és a vallás
civilizációk közötti összecsapása".
Ma a Nyugat befolyásáról kétféle vélekedéssel találkozni. Az egyik szerint
a Szovjetunió széthullásával szinte teljessé vált a nyugati dominancia; a
Nyugaté az egyetlen civilizáció, amelynek érdekeltségei vannak az összes
többi civilizációban. A másik felfogás szerint viszont a Nyugatnak a
hidegháborúban aratott győzelme nem diadalt, hanem kimerülést
eredményezett, és olyan gondokkal kel szembesülnie, mint a lassuló
gazdasági növekedés, csökkenő népesség, munkanélküliség és romló
munkamorál, sőt egyes országokban társadalmi dezintegráció, kábítószer-
fogyasztás és növekvő bűnözés. Cáfolhatatlan tény hogy a Nyugat a világ
népességének folyamatosan zsugorodó kisebbségét alkotja. 1900-ban még a
nyugatiak adták a föld össznépességének csaknem 30%-át, 1993-ban viszont
már csak 13%-át; a Nyugat ezzel a negyedik helyet foglalta el a kínai, az
iszlám és a hindu civilizáció mögött. Az is tény, hogy a XX. század második
felében folyamatosan csökkent a Nyugatnak a világ gazdasági
összteljesítményéből való részesedése: 1980- ra a világ ipari termelésének
57,8%-át adta - nagyjából akkora hányadot, mint az 1860-as években.
Figyelemre méltó fejlemény az is, hogy míg a nem nyugati népek hosszú
ideig úgy gondolták, hogy ha erősek és gazdagok akarnak.lenni, olyanoknak
kell lenniük, mint a Nyugat, az ezredfordulóra ez az attitűd, legalábbis a
sikeres Kelet-Ázsiában, teljesen eltűnt. Ott azt állítják, épp azért sikeresek,
mert különbözáek a Nyugattól. Joggal mutat rá ezzel összefüggésben
Huntington: a Nyugat elleni lázadók eredetileg a nyugati értékek
egyetemességére hivatkoztak, most viszont e szembefordulást a nem nyugati
értékek magasabbrendűségének a hangsúlyozása legitimálja. Sokatmondó,
hogy míg a XX. század elején a kínai értelmiségiek az elmaradottság egyik fő
tényezőjét látták a konfucianiz- musban, addig ma egyre inkább - a
kommunista vezetés burkolt támogatásával - a kínai eredmények forrásának
tekintik. S az ázsiaiak általában is azt gondolják, hogy gazdasági sikereik
annak az ázsiai kultúrának a gyümölcsei, amely a hanyatló nyugati kultúra
felett áll.
Mindennek a fényében Huntington azt a „paradigmát" dolgozta ki a
nemzetközi kapcsolatok változásainak magyarázatára, hogy a XXI. században
a világpolitika alapzatát a kulturális törésvonalak fogják biztosítani, s a
legfontosabb csoportosulásokat nem az ideológiai táborok, hanem a világ hét
vagy nyolc civilizációja tömöríti majd. Ebből következően a „Melyik oldalon
állsz?" kérdést felváltja egy még alapvetőbb, a „Ki is vagy?" kérdése. S mivel
az amerikai szerző nem hisz az egyetemes civilizáció kialakulásának

lehetőségében, saját hazájának, a jelenlegi egyetlen szuperhatalomnak, az
Egyesült Államoknak azt tanácsolja, hogy - a multikulturalizmus csábítását
elutasítva - erősítse meg saját nyugati identitását.
Huntington új paradigmáját természetesen sokféle bírálat is érte. Sokan azt
vetették a szemére, hogy túlzottan pesszimista, s valójában - a régi vetélytárs,
a Szovjetunió elbukása után - egy új ellenségképet alkot Washington számára.
Mások arra mutattak rá, hogy túlértékeli az egyes civilizációkat elválasztó
vonásokat, s lebecsüli a globalizációnak az eltérő kultúrákat közelítő,
„szintetizáló" hatását. Azt viszont kevesen vitatják, hogy Huntington a
hidegháború utáni nemzetközi helyzet egy igen lényeges dimenzióját ragadta
meg. A „Civilizációk összecsapása" nyilván nem magyaráz meg mindent -
viszont hozzájárul a magyarázathoz.
Az iszlám fundamentalizmus kihívása
Az 1970-es évek közepére a világ számos pontján megtorpant a XIX.
században kibontakozott szekularizációs tendencia; Gilles Kepei kifejezésével
kezdetét vette „Isten revansa" (Revenge of God, 1994). E vallási reneszánsz
kisebb-nagyobb mértékben minden világvallást érintett, és természetesen
nagyon sokféle formát öltött, de közös vonásként kiemelhető, hogy élesen
bírálta a modernizáció következményeit, az emberiség fejlődésének kudarcait
az Istentől való elfordulásban látva. Paradox módon ennek hátterében az állt,
amiről korábban feltételezték, hogy a vallás elsorvadásához fog vezetni: épp a
társadalmi és kulturális modernizáció. Hogy e folyamat miként járult hozzá a
vallás reneszánszához ? Úgy hogy az identitás kialakult formáit
felbomlasztotta vagy épp teljesen össze is roppantotta, s ezzel akaratlanul is
igényt teremtett új azonosulási pontokra. Az azonosulási mechanizmusok
válsága újra felértékelte a „szakrális elemet", amely ott bizonyult a
legmélyebb hatásúnak, ahol a kulturális elidegenedés a leginkább érzékelhető
volt. E vallási megújulási mozgalmak tipikusan szekularizmus-ellenesek, és -
a keresztény irányzatok kivételével - kifejezetten Nyugat-ellenesek is. A
„szakrális elem" hangsúlyossá válása, a nemzetközi politika vallási kifejezése
természetesen elsőbbséget biztosított a vallási szolidaritás formáinak az
állampolgári szo- lidaritás-formákkal szemben, tendenciájában háttérbe
szorítva az államot. A transznacionális szolidaritás e formájának az erősödése
a (nemzet)állam iránti lojalitás csökkenésével, eróziójával jár együtt.
A globalizált modernitásra adott reakciónak tekinthető a vallási reneszánsz
egyik sajátos képződménye, a „fundamentalizmus" jelensége. Az alapokhoz, a
gyökerekhez való visszatérést sürgető fundamentalista tendenciák a legtöbb
vallásban megjelentek, egyfajta válaszként a modern társadalmak
atomizálódására és morális kiüresedésére. Szűkebb témánk, a nemzetközi

politika tekintetében a legnagyobb hatásúnak az iszlám fundamentalizmus
bizonyult, amelynek számos képviselője céljai elérése érdekében az erőszak
alkalmazását is legitimnek tekinti.
Az iszlám világ sorsának átgondolása sok tekintetben magyarázatot ad
napjaink folyamataira. Az iszlám népek a XVIII. század óta defenzívába
szorultak a Nyugattal szemben, s a felzárkózás reményében az első
világháború végén, a török birodalom összeomlása nyomán hozzákezdtek
társadalmi és politikai berendezkedésük fokozatos szekularizációjához. A
modernizátorok azt vallották? hogy a Nyugatot kell követni és a nyugati
megoldásokat kell átveáni: A legradikálisabb fordulatot Musztafa Kemal
hajtotta végre, aki világi állammá tette Törökországot, az egykori birodalom
központját. Törekvéseivel másutt is sokan rokonszenveztek. A vallási
identitást ezt követően az iszlám világban is egyre inkább a nemzeti - arab,
török vagy perzsa - identitás kezdte felváltani. A felülről generált
modernizáció folyamata azonban széles körű elidegenedést váltott ki: a
modern bürokratikus államszervezet sehol nem tudott olyan lojalitást
ébreszteni, mint a vallás. (Hunter: The Politics of lslamic Revivalism, 1993)
Ellenhatásként, az 1970-es években - először Egyiptom és Pakisztán
egyetemein - kibontakozott az iszlám megújulás mozgalma, amely tudatosan
hadat üzent a nyugati kultúra minden formájának és termékének. A háttérrel
kapcsolatban két neves francia kutató, Bertrand Badie és Marie-Claude
Smouts arra hívta fel a figyelmet, hogy valójában a „belső tiltakozó
diskurzus" „nemzetközi vonatkozású tiltakozó diskur-_ zussá" válásáról volt
szó: a társadalmi feszültségeknek az iszlám nyelvére való lefordítása a
nyugatiak által irányított nemzetközi rend elleni globális tiltakozásba
torkollott. A megújulási mozgalom szervezeti hátterét az eredetileg 1928-ban
Egyiptomban létrehozott, s onnan a többi arab országba is átterjedő
Muzulmán Testvériség sejtjei alkották. A bázisát sajátos módon elsősorban
nem a vidék, hanem a művelt városi középosztály és az egyetemi diákság
adta. Politikai téren mindenütt elutasította a nemzetállamot és a demokráciát
(amely az iszlám társadalmakban egyébként sem tudott gyökeret ereszteni),
és a muzulmán világban a hivatalos kormányzatokkal szemben a
legkeményebb ellenzéket alkotta. A súlyát jelezte, hogy válaszul még a
fundamentalizustól távol álló muzulmán kormányok és politikusok is
szükségét érezték annak, hogy gesztusokat tegyenek az iszlamista köröknek,
s egyes országokban vallási elemeket is beiktattak a világi jogrendszerbe.
(Rostoványi: Az iszlám világ a 21. század küszöbén, 1998)
9. térkép. Az iszlám országok: zölddel a szunnita, kékkel a síta többségűek
Kiemelkedő jelentőségű fordulatnak tekinthető az 1979-es iráni iszlám

forradalom, amelynek nyomán hatalomra került - Khomeini ajatollah
vezetésével - az első fundamentalista rendszer. Ez nem csak a megbuktatott
Amerika-barát sah modernizáló-nyugatosító politikájával szakított, hanem
a Korán előírásait tette meg a társadalmi berendezkedés zsinórmércéjévé és
bevezette a „shariá-t, az iszlám jogot. A vallási és politikai funkciókat újra
egyesítő iráni kormányzati berendezkedés szerte az iszlám világban sokak
szemében követendő modellé vált.
Az iszlám radikálisok „nemzetközi brigádjának" jelentős szerepe volt
abban is, hogy Afganisztánban a marxista bábkormányt 1979-ben inter-
vencióval hatalomra segítő Szovjetunió végül elvesztette a háborút, - és
Kabulban egy újabb fundamentalista rendszer született. 1991 decemberében
Algériában az Iszlám Front nyerte meg a parlamenti választásokat, de a
hadsereg nem fogadta el ezt az eredményt, és az észak-afrikai országban
véres polgárháború kezdődött. Egyiptomban, ahol az Amerika-barát Anvar
Szadat elnököt már 1981-ben agyonlőtték az iszlám radikálisokkal
rokonszenvező katonatisztek, gyakorivá váltak a nyugati turisták elleni
merényletek is. Az iszlám öntudat erejét jelzi, hogy a palesztinoknak az
Izrael ellen folytatott harcát számos külföldi muzulmán szervezet támo-
gatja, s az 1990-es évek közepén lezajló boszniai háborúba sok muzulmán
önkéntes is bekapcsolódott a muszlim bosnyákok oldalán. Hasonló támo-
gatást kaptak az oroszokkal küzdő csecsenek is.
A fentiekből is kitűnik, hogy az iszlám fundamentalizmus nem csak a

muzulmán országok társadalmait kívánja a Korán betűjéhez és szelleméhez
igazítani, hanem a nemzetközi politika számára is van mondanivalója, ez
pedig a nyugati civilizáció elutasítása, sőt eEenségként való kezelése. Az
iszlám kihívás ma kétségkívül a nemzetközi politika egyik legfontosabb
tényezője, ám a perspektívák megítélésében a leegyszerűsítő
következtetésektől feltétlenül óvakodni kell. Egyrészt az iszlám civilizáció
egészét súlyos hiba lenne a radikális irányzatokkal azonosítani, másrészt
pedig ez utóbbiaknak is ambivalens a viszonyulása a modernizációhoz: saját
hatékonyságuk kockáztatása nélkül nem is tehetik meg, hogy mindenestül
elvessék. S ahogy Simon Murden rámutatott (Culture in World Affairs, 2001),
nincs egységes válasza az iszlámnak a globali- zációra sem. Ma még aligha
lehet biztonsággal megmondani, hová kerülnek majd a hangsúlyok.
Kulcsfogahnak
civilizáció: a fogalom egyes számban használatos értelme a „barbárság"
ellentétére utal. Többes számban, Huntington értelmezésében civilizációk
alkotják az emberek „legtágabb azonosulási keretét" latilag egyet jelentenek a
tágabb értelemben vett kultúrával
kultúra: egy társadalom azon ismereteinek, viselkedési mintáinak és
normáinak összessége, amelyek lehetővé teszik az adott közösség fenn-
maradását. A kultúrában sokan egy nép életmódjának az egészét látják. A
német értelmezésben a fogalom csak a „magaskultúrát" jelenti, azaz a szellemi
értékek összességét
vallási fundamentalizmus: a megnevezés olyan raozgaln amelyek vissza
akarnak térni az adott vallás ereden ekeihez, alapjaihoz. Törekvéseik
többnyire összekapcsolódnak a modernség bírálatával. A fogalom nem
feltétlenül azonos a vallási radikalizmuséval
iszlám fundamentalizmus: politikai tekintetben azt a követelést fo-
galmazza meg, hogy az állam világi törvényeit az iszlám vallás törvényeivel
(saria) helyettesítsék
1. Milyen okokra vezethető vissza a kultúra felértékelőd
dfor-
2. Milyen főbb civilizációkat különböztethetünk meg napjainkban?

3. Milyen tényezőkre hivatkozik Huntington a nyugati civilizáció globális
súlyának a csökkenését illetően?
4. Mit jelent az iszlám iundamantalizmus fogalma?
5. Milyen társadalmi és politikai háttere van az iszlám funtlamentali/-
Vitakérdések:
1. Erdcmes-e különbséget tenni a civilizáció és a kultúra fogalmai kö-
2. Milyen érvek szólnak amellett, hogy önálló latin-amerikai civilizációról

beszéljünk, és milyenek ellene?
3. Vajon létezik-e afrikai civilizáció?
4. Elfogadható-e Huntingtonnakaz a tézise, miszerint az. új évszázadban a
világpolitika fő konfliktusait a kulturális törésvonalak fogják meg-
5. Milyen válaszokat adhat a nyugati civilizáció az iszlám fundamentalizmus

kihívására?
XIV
Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái
Az új fogalmak általában nem légüres térben születnek, hanem a körül-

mények változásai kényszerítik ki őket; egy új fogalomra egy új jelenség
leírására van szükség. Joggal emlékeztet tehát J. A. Scholte
('Globalization: A Critical Introduction, 2000), hogy amikor a XVIII. század
végén az angol Jeremy Bentham megalkotta azt a szót, hogy
„nemzetközi", ez azért vált gyorsan széles körben elfogadottá, mert
összhangban állt a korszak uralkodó tendenciájával, a territoriális
alapon szervezett nemzetállamok megjelenésével: a köztük levő
kapcsolatok valóban „nemzetek közötti" jellegűek voltak. Két
évszázaddal később a"' „globalizáció" fogalma futott be hasonló
„karriert", mivel a nemzetközi kapcsolatok kutatói - és a
„véleményformáló" értelmiségiek általában is - úgy látták, hogy a
„nemzetközi" jelző már nem elég kifejező azon folyamatok leírására,
amelyek a piacokat, a kommunikációt és a világpolitika számos más
elemét „globálissá" tették az ezredfordulóra.
Internaciona3izáció és globalizáció
XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái 219
Ha viszont elfogadjuk, hogy a globalizáció fogalmának az elterjedése a

nemzetközi kapcsolatok mélyreható átalakulásával függ össze - s nincs
okunk arra, hogy ne ezt tegyük akkor fel kell tennünk azt a kérdést is,
hogy a kikristályosodó új nemzetközi rend lényegét milyen új vonások-
ban ragadhatjuk meg. E kérdésre az eddigi fejezetek bizonyos mértékig
már kínáltak válaszokat, de befejezésképp érdemesnek tűnik néhány
dolgot hangsúlyosan kiemelni.
Először is szóljunk arról, hogy miben is áll a fentebb már jelzett kü-
lönbség a „nemzetköziesedés" (internacionalízáció) és a globalizáció fo- .
galmainak tartalma között. Ami az előbbit illeti, az, Scholte megfogal-
mazásában, egy olyan folyamatra utal, amelynek során intenzívebbé
válnak a kapcsolatok a világpolitika nemzeti egységei között. Vagyis
arra, hogy az egyes országok egyre erősebben hatnak egymásra, egyre
több kapcsolatot alakítanak ki egymással, ennek során azonban
mindegyikük megőrzi a maga jól körülbástyázott különállását. A
„nemzetközi" szintű kapcsolatokban tehát az államok egymástól jól
elhatároltak maradnak; a nemzetközi szféra határokkal körülvett
országok konglomerátuma. Ezzel szemben a globális szféra a határokon
átívelő hálózatok együttese. A globális jelenségeknek
„szupraterritoriális", a területi elv feletti jellegük van, és csak csekély -
vagy esetenként épp semmilyen - hatással nincsenek rájuk a
nemzetállamhoz kapcsolódó korlátok. A nemzetközi és a globális
kapcsolatok egymás mellett élnek párhuzamosan, s az ezredforduló
világáról valóban elmondható, hogy egyidejűleg mutat
nemzetköziesedő és globalizációs tendenciákat.
Mindehhez fűzzünk azonban hozzá néhány lényeges kiegészítést és
pontosítást. Ha ugyanis túlságosan parttalannak tekintjük s ekként is
kezeljük a globalizáció fogalmát, nem csak a valóságot egyszerűsítjük le
meg nem engedhető mértékben, hanem még olyan - ellenkező előjelű -
túlzásoknak is táptalajt adunk, miszerint annak nincs is érdemi tartalma,
az csak egy „mítosz". A következő megjegyzéseket indokolt tehát a
globalizáció fogalmához hozzáfűzni.
1. A globalizáció folyamata nem mindenütt jelentkezik azonos inten-
zitással. Sokkal markánsabban és látványosabban mutatkozik meg a vi-
lággazdaság centrumát alkotó Északon, mint a Délen (noha természete-
sen a következményei azt is érintik). A városlakókat nagyobb mértékben
érinti, mint a vidéken élőket, s a fiatalabbakat is nagyobb mértékben

érinti, mint az idősebbeket.
2. Tévedés lenne a globalizációt automatikusan valamiféle kulturális
homogenizációnak látni. Sokan hivatkoznak arra, hogy az elektronikus
tömegkommunikáció a multinacionális cégek segítségével előbb-utóbb
egy egyetemes tömegkultúrát alakít ki, a behatóbb vizsgálatok azonban
figyelmeztetnek, hogy a globalizáció nem szünteti meg a kulturális sok-
féleséget. A globalizáció kulturális termékeit igen sokszor lokális kon-
textusban értelmezik, gyakran pedig annak lehetünk a tanúi, hogy sajá-
tos ellenhatásként fel is erősödik a helyi kultúrák ellenállása, az etnikai
és vallási hagyományok reneszánszához vezetve.
3. A globalizáció a világpolitikában sem szüntette meg a territoriális
elv jelentőségét. E folyamat egyik markáns vonása ugyan kétségkívül az,
hogy túllép a földrajzi határokon, ám a térbeli korlátok és az állami
határok továbbra is számottevő szerepet játszanak a kereskedelemtől a
biztonságpolitikáig bezárólag igen sok döntésben.
4. A globalizáció komplex jelenség, nem lehet egyetlen aspektusra,
dimenzióra visszavezetni.
5. A globalizáció folyamatát nem szabad sem valamilyen rejtélyes
összeesküvés következményének, sem pedig, ahogy sok liberális hajla-
mos feltételezni, valamilyen egyetemes, minden gondra megoldást kí-
náló „csodaszernek" tekinteni.
Új nemzetközi rend?
Vajon milyen szerepet játszik a globalizáció a hidegháború befejeződését
követő új nemzetközi rendben? Ennek az izgalmas - és kulcsfontosságú -
kérdésnek a megválaszolására forduljunk lan Clarkhoz, aki A globalizáció
és a hidegháború utáni rend című kitűnő tanulmányának bevezetésében
azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy elméletileg milyen megkö-
zelítésekben értelmezhetjük a (nemzetközi) rend fogalmát (Globalization
and the Post-Cold War Order, 2001).
Clark megkülönbözteti a „nemzetközi rendet" (international order),
amely az államok közötti kapcsolatokat állítja középpontba, és a „világ-
rendet" (world order), amely - az ő értelmezésében - olyan alapérté-
kekkel (is) számol, mint az igazságosság, a fejlődés vagy épp az emberi

jogok. Kérdés, hogyan vezethetjük be ebbe az elemzésbe a globalizáció
fogalmát. A globalizált rend vajon mennyiben jelent mást, mint a „nem-
zetközi rend" vagy a „világrend"? Lehetséges-e vajon a globalizációt az
új rend meghatározó, minőségileg új vonásának tekinteni?
Mindennek a megválaszolása azért sem könnyű, mert még az is vita-
tott, hogy egyáltalán beszélhetünk-e már egy valóban új, a hidegháború
utáni nemzetközi rend létrejöttéről. Egyesek cáfolják ezt ugyanis. Köz-
tük van a neves történész, Hobsbawm is, aki a kilencvenes évek közepén
úgy foglalt állást, hogy „két évszázad óta először az 1990-es évek világa
teljes mértékben nélkülöz mindennemű nemzetközi rendszert vagy
struktúrát" (A szélsőségek kora: A rövid 20. század, 1994) A probléma magja
Clark szerint abban van, hogy a hidegháború utáni rendben (post cold-
war order) a kontinuitás avagy a diszkontinuitás, a folytonosság vagy a
folytonosság hiánya dominál-e. S ebben az összefüggésében emlékeztet
arra, hogy a globalizáció kibontakozását sokan összefüggésbe hozzák a
hidegháború befejeződésével, ebben látva az új rend lényegét. Ennek
alátámasztására arra is szoktak hivatkozni, hogy a szocialista vi-
lágrendszer megszűnésével a világnak azon régiói is bekapcsolódtak a
globális kapitalizmus vérkeringésébe, amelyek addig onnan politikai
okokból ki voltak zárva.
Ez az érvelés azonban megkérdőjelezhető! A bipoláris világrend meg-
szűnése óta ugyan kétségtelenül felgyorsult a globalizáció, ám nem sza-
bad megfeledkezni arról sem, hogy a globalizáció maga is nagymérték-
ben hozzájárult a hidegháború végéhez és a nyugati világ győzelméhez.
Valójában tehát a globalizációt inkább jellemzi a kontinuitás, mint a
diszkontinuitás. E megközelítésben a globalizáció a nyugati
kapitalizmus „mag-államaiból" indult ki a hidegháború időszakában, s
vált olyan erővé, hogy végül a Szovjetuniót is az buktatta meg, hogy
nem tudott a globalizált világgazdaságba bekapcsolódni.
E gondolatmeneten haladva nem állítható, hogy önmagában és kizá-
rólag a globalizáció lenne az új nemzetközi rend meghatározó vonása -
vonja le a konklúziót Clark. A globalizáció egy - kétségtelenül nagyon
fontos - új elem a nemzetközi rendben, ám nem annak a helyettesítője.
Végső következtetésként így megállapítja: ha a fentebb mondottakkal
összefüggésben elfogadjuk, hogy a globalizáció nem olyan folyamat,
amely az államok „feje fölött", tőlük teljesen függetlenül megy végbe,

hanem az államok átalakulásának az egyik tényezőjét látjuk benne, ak-
kor racionális dolog kidolgozni a „globalizált állam" (globalized state)
fogalmát. A globalizáció nem tünteti el az államot, viszont kétségtelenül
átalakítja. S mivel felerősíti az identitást, azt sem mondhatjuk, hogy a
nemzeteket törvényszerűen eltünteti. (Vö. Tomlinson: Globalization and
Culture, 2003; Scruton: A nemzetek szükségessége, 2005;).
A globalizáció nem teszi tehát feleslegessé a nemzetközi rend fogal-
mát sem, hiszen az államok továbbra sem tűntek el, de arra sarkall ben-
nünket, hogy felismerjük annak egy új formáját, a „globalizált nemzet-
közi rendet". Ez a globalizált államokra épül, ez utóbbiak minden sajá-
tosságával együtt. A globalizált nemzetközi rend a globalizáció terem-
tette új körülményekhez, az államok, a globális hálózatok és a „globális
kormányzás" eddig kialakult formái közötti új munkamegosztáshoz al-
kalmazkodik. Számos sajátossága azonban még nem kristályosodott ki
annyira, hogy határozott állításokat fogalmazhassunk meg velük kap-
csolatban.
Felhasznált és ajánlott irodalom
Az irodalomjegyzék összeállításánál - figyelembe véve, hogy e munka

tankönyv nern pedig monográfia - a szerző nem tekintette céljának,
hogy a teljességre törekedve a nemzetközi kapcsolatok témakörének
hatalmasra duzzadt szakirodalmából minél többet szerepeltessen. A
felhasznált és idézett művek természetesen szerepelnek a
bibliográfiában, s rajtuk kívül néhány olyan munka is, amelyre a szerző
- a megítélésben rejlő szubjektivitást is vállalva - fontosnak tartja az
Olvasó figyelmét felhívni. (Különös tekintettel a hazai szakirodalomra.)
A témakör iránt elmélyültebben érdeklődők az említett könyvek végén
részletes irodalomjegyzéket találnak.
Allison, Graham: The Essence of Decision, Little Brown, Boston, 1971
223
Anderson, Sarah-Cavanagh, John: The Rise of Corporate Global Power,

Institute of Policy Studies, Washington, D.C. 2000, www.ips-dc.org./
download/Top 200.pdf.
Andor László: Amerika évszázada, Aula, Budapest, 2002
Aron, Raymond: Peace and War. A Theory of International Relations,
Doubleday Garden City N.Y, 1981
Badie, Bertrand-Smouts, Marié Claude: A visszájára forduló világ. A
nemzetközi színtér szociológiája, Aula, Budapest, 1998
Baldwin, Dávid (ed.): Neorealism and Neoliberalism. The Contemporary
Debate, Columbia University Press, 1994
Balogh András (szerk.): Nemzet és nacionalizmus (Ázsia, Afrika, Latin-
Amerika), Korona, Budapest, 2002
Barnet, Richard-Müller, Ronald: Global Reach, Simon and Schuster, New
York, 1973
2. Vajon igaz-e az az, állítás, hogy a nemzetközi rendszer szerkezete meghatározó befolyást
gyakorol az ;
3. Mely szempontok tűnnek a leghasznosabbnak a nemzetközi rendszerek csopo r tosí fására
?
....... '.■■..'■::' |. ■■ ■■■:id . el-, - .■ : v: k-; ■ :■■ ■• ■ ■'■■I■ !• k'i

Egedy Bevezetes A Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Egedy Bevezetes A Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Egedy Gergely

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak

ISBN 978 963 7490 77 4

Budapest, 2007 A HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft. kiadása Felelős

Előszó ............................................. ......................................................... 7

II. A tudományág rövid története ......................................................... 30

III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 44

IV Állam, nemzet és a nemzeti érdek ........................................................ 59

V A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek .......................................... 75

VI. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás 95

VII. A nyílt erőszak: a háború ...................................-. ........................... 116

IX. Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban ......................................... 149

X. A nemzetközi szervezetek ............................................................ . 164

XI. A világgazdaság a globalizáció korában ........................................... 173

XIII. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban ...

XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái ...............................

Felhasznált és ajánlott irodalom .............................. ........................

... 208 Albert Einsteint egyszer megkérdezték, miként lehetséges, hogy ha az

Budapest, 2006. augusztus

A tankönyv első fejezete - nélkülözhetetlen háttérként - a nemzet-

A klasszikus nemzetközi rendszer (1648-1789)

1. térkép. Európa politikai térképe 1648-ban

nemzetállam attribútumait. A hatalmukat megszilárdító nemzetállamok

megteremtve a politikai feltételeket a következő évszázadban kibontakozó

politikai övezetekre oszlott, ahol a befolyásukat növelni akaró

A „hosszú" XIX. század (1789-1914)

A francia forradalom a nemzetközi kapcsolatok rendszerében is forra-

2. térkép. Európa 1815-ben

zető szerepre aspiráló Poroszország is. A napóleoni háborúkban kivérzett,

nyomán 1871-ben létrehozta a Német Császárságot. Bismarck

kiszolgáltatottságba süllyedt. A század fordulóján ugyanakkor két

3. térkép. Európa térképe 1911-ben

A „rövid" XX. század (1914-1990)

résztvevők erőforrásait maximális mértékben mozgósító háborúhoz

ben a britek „csak" arra ügyeltek, hogy ne boruljon fel az erőegyensúly _

állás vezetett el a hidegháborúhoz, amely, változó intenzitással, egészen

1949-ben brit kezdeményezésre megalakult az amerikai irányítás alatt

Ország Gyarmattartó Függetlenné válás éve

India Anglia 1947

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála átmenetileg enyhített a nem-

A hatvanas években az Egyesült Államok belebonyolódott a számára

1979-ben azonban ismét fagyossá váltait a kelet-nyugati kapcsolatok,

egyre növekvő gazdasági és technológiai fölényére és Reagan elnök fegy-

5. térkép. Európa az ezredfordulón

Jó néhány kísérletet tettek a nemzetközi kapcsolatok kutatói az elmúlt

A bipoláris világrend szétesésével az Egyesült Államok vált az egyet-

támogatások révén igyekezzen megnyerni jóindulatukat. Ezen országok

Az Egyesült Államok pedig egyáltalán nem a demokrácia terjesztésére és

dinasztikus elv: a külpolitikai lépések tő mozgatórugója az uralmon levő

dekolonizáció: a gyarmatok függetlenné válásának folyamata a második

hidegháború: az Ugyosült Államok és a Szovjetunió viszonya a bipoláris rend

2. Mekkora szerepe volt az első világháborút lezáró békeszerződéseknek a

Ez a fejezet arra törekszik, hogy egészen röviden áttekintést nyújtson az

Amikor a XIX. század második felében a ma ismert társadalomtudományok

lődése meglehetősen világos mintát mutatott. Mindig volt egy uralkodó

A nemzetközi kapcsolatok kutatóinak első reakciója a háborúban vég-

Az 1930-as évek nemzetközi fejleményei azonban sötét árnyékot vetettek erre az

hatalomért és az anyagi erőforrásokért vívott küzdelem határozza meg.

bális szinten megszervező multinacionális cégeket. Az is kiderült, hogy

a gazdasági tényezők jelentőségére, másrészt pedig az egyes államok

rendszer struktúrájára vezethetők vissza, nem pedig alkotóelemeinek a vonásaira,

A „nemzetközi társadalom" koncepciója

A nemzetközi kapcsolatokra összpontosító kutatások főáramán, vagyis az