Azonban a tömeg valahogy nem úgy nézett ki, mint a balesetek közelében

összegyűlő bámészkodók hada. Ez a sokaság nyugtalannak tűnt, mintha előre

érezne valamit, és ezt Luke még úgy is érzékelte, hogy nem fordult az Erőhöz
segítségért. Ahogy a kirakat előtt állva próbált hétköznapi járókelőnek tűnni,
az a benyomása támadt, hogy egyre többen fürkészik őt.
Erezte, hogy történni fog valami. Lehet, hogy olyasmi, amit a helyiek nem
akarnak idegeneknek is megmutatni.
Luke mélyet sóhajtott. A józan esze azt súgta neki, hogy tűnjön el onnan, és
találjon egy helyet, ahonnan kevésbé feltűnően figyelheti a palota kapuját.
Csakhogy követnie kellett Axlon parancsát, és Axlon azt akarta, hogy legyen
ott, ahol épp most állt.
Hogy ott várja meg a birodalmi ügynök felbukkanását.
Luke nyelt egy nagyot. Nem látta értelmét a dolognak. Ha az ügynök akár
csak félig megtanult fénykarddal vívni, akkor könnyedén feldarabolhatja,
anélkül hogy megizzadna közben.
Kivéve, ha Axlon tud valamit, amit vele nem közölt. Lehet, hogy az ügynök
pusztán blöffből tart magánál fénykardot, és nem is ért hozzá jobban, mint ő.
Vagy a másik megoldás, hogy Axlonnak esetleg igaza van, és ha ő csupán
megjelenik egy fénykarddal az oldalán, időt nyernek a tárgyalás befejezéséhez.
Annak ellenére, amit Han gondolt, Luke nem mindig betűhíven hajtotta
végre a kapott parancsokat.
Azonban parancsot kapott arra, hogy itt várakozzon, és nem tehetett mást,
mint hogy vár, amíg nem kap más parancsot.
Tíz óra húsz perc. Axlon elérte az ajtót, és megmutatta a kártyáját az
őröknek. Az egyik kék egyenruhás bedugta a kártyát egy adatolvasóba, azután
kihúzta és visszaadta Axlonnak. Mondott valamit az adó-vevőjébe, mire az
ajtó kinyílt, és Axlon bement rajta.
A rejtélyes birodalmi ügynök még mindig nem adta jelét, hogy meg akarja
állítani.
Hol a fenében lehet?

A siklóbusz nagyot rándulva állt meg, és ezzel ki is tépte Hant a szunyókálás

öleléséből.
Kipislogta szeméből az álmot, közben a lebegtető-hajtóművek rekedtes
morgással leeresztették a buszt a talajra. Nagy, mesterséges üreg bejáratához
érkeztek -első látásra a hely nagyobbnak tűnt, mint az a barlang, amelybe a
Nyirkos–tábor épült.
Ameddig Han ellátott, hajók sorakoztak szép egyenes oszlopokban. Tisztes
méretűek; harmincnyolc méter hosszúak, valamivel nagyobbak, mint a Falcon.
Lekerekített sarkok és a ferde szárnyak mentén hosszú, az egész testen
végigfutó mély árkok jellemezték a burkolatukat.
Han oldalba bökte Leiát.
– Ébresztő, szívem! – mormolta. – Megérkeztünk.
– Nem alszom – mormolta vissza a nő enyhén fátyolos hangon, ami arra
utalt, hogy mégiscsak aludt. – Hova érkeztünk meg?
– Fogalmam sincs – felelte Han. – De akárkik is ezek a fickók, úgy
felpakoltak, mintha a Togoriára készülnének. Azok ott hadihajók.
Leia felegyenesedett az ülésen, és az ablakon kibámulva megkérdezte:
– Honnan tudja? Ilyeneket még nem láttam.
– Összeraktam. Látja azokat a hosszú barázdákat a szárnyak körül? Azok az
aerodinamikai stabilizátorok passzív, primitív változatai. A fegyverek
rögzítőpontjait a szárnyakon nem utólag szerelték fel, inkább gyárinak tűnnek.
A magas függőleges vezérsík feltehetően beépített lézerágyúkat rejt, és az alatt
a jó nagy dudor alatt szerintem célzószenzor van. A fényalatti hajtóművekből
nem sokat lehet látni innen, de a fúvókák méretéből ítélve nagyok lehetnek. –
A legközelebbi hajó orrára mutatott, és hozzátette: – Mindezek mellett csak
akkor szokás ilyen merevítésekkel ellátott fülkeburkolatot beépíteni, ha
egyszerre akarunk maximális védelmet és kétszázhetven fokos kilátást
biztosítani a pilótának. Szerintem ezek hadihajók.
Ranquiv felállt a busz elejében.
– Mindenki kifelé! – parancsolta. Összetett, sárga szeme baljósán csillogott a
busz belső lámpáinak gyenge fényében. – Lássanak munkához!
Általános fészkelődés kezdődött, ahogy az utasok felálltak, és az ülések
közötti keskeny folyosón elindultak az ajtó felé.
– Nem tudom, mi folyik itt – szólalt meg halkan Leia -, de azt
megmondhatom, hogy nem vagyunk ezer kilométerre a Nyirkos-tábortól. Úgy
sejtem, legfeljebb ötven vagy száz kilométerre lehetünk az Anyat-entől.
Han ismét kinézett a hajókra, és rossz érzése támadt.
– Honnan tudja?
– Az első néhány órában még figyeltem a fordulókat. Elég sokat
kanyarogtunk a barlangokban, de nem tettünk meg nagy távolságot –
magyarázta Leia, és biccentett az ablak felé. – Inkább csak össze akarlak
zavarni, hogy ne tudjuk, pontosan hol vagyunk.
– Érthető – felelte komoran Han. – Ha én tárolnék ilyeneket idekint, én sem
akarnám, hogy bárki tudja, hol van a raktár.
– Szóval? Mit csináljunk? – kérdezte Leia. – Megpróbálunk kijutni, és
keresünk valamilyen módot a visszajutásra?
Han közelebb hajolt a nőhöz, hogy jobban kilásson az ablakon. Még
legalább tucatnyi másik fekete hajú, sárga szemű idegent látott odakint, akik
többé–kevésbé szabályos félkörben álltak a busz elejénél, továbbá körülbelül
húsz embert a hadihajók között.
Természetesen mind állig felfegyverkeztek.
– Han...! – szólt rá Leia, és elhúzódott tőle.
– Azt hiszem, maradnunk kell egy ideig – válaszolta Han, és elhúzódott. –
Próbáljuk meg kitalálni, mi folyik itt, és keressünk egy lehetőséget!
– Egy lehetőséget mire?
– Ne aggódjon! – válaszolta Han a fejét csóválva. – Majd kitalálok valamit.
 Tizenkettedik fejezet

Mara felsóhajtott, bezárta az utolsó aktákat, és kikapcsolta a kölcsönvett

számítógépet. Reménykedett, őszintén reménykedett Ferrouz ártatlanságában.
Hinni akart abban, hogy egy ilyen ragyogó politikus nem válhat árulóvá, hogy
egyszerűen csak kijátszották, és valaki más manipulálta a palota bevételeit.
Ám a feljegyzések egyértelműek voltak. Az első, kapcsolatteremtő üzenetet
Ferrouz küldte a Lázadók Szövetségének. Személyesen tárgyalt a helyekről és
forrásokról, amelyeket Mon Mothma és Carlist Rieekan tábornok
rendelkezésére kívánt bocsátani. HoloHálózaton keresztül beszélték meg a
politikai és gazdasági egyezmények részleteit.
Mindezek mellett a kormányzó személyesen látogatott el egy étterembe alig
négy napja, hogy ott találkozzon a Szövetség követével és véglegesítsék a
terveket.
A lány összeszorította ajkait. Előbb Choard, most meg Ferrouz. Vajon ez is
baljós előjel? Annak jele, hogy a Császár Új Rendjének páncélja már
repedezik? Vagy lehet véletlen egybeesés, hogy alig néhány hónap
különbséggel két feltörekvő politikus is megpróbál elszakadni a Birodalomtól?
Mara nem tudta a választ ezekre a kérdésekre. Csak abban volt biztos, hogy
nem hagyhatja tovább terjedni az árulást. Gyorsan és tisztán ki kell vágnia a
fertőzést a Birodalom testéből.
A kormányzók irodáját és belső szentélyéi mindig erősen őrizték, erre
általában egyesével válogatták ki a legmegbízhatóbb és leghatékonyabb
biztonságiakat. Azonban nincs áttörhetetlen védelem. Az irodák egy részének
dupla mennyezete van, épp elég hellyel az álmennyezet és a valódi között,
hogy egy megfelelően felkészült ügynök onnan közelítsen. Emellett a
kormányzók többsége rejtekajtót vagy vészkijáratot is építtet az irodájába, és
ezek szintén jól használható behatolási pontok.
Néha pedig az a legegyszerűbb, ha az ügynök besétál a bejárati ajtón...
Amint Mara befejezte az utolsó holoüzenet olvasását, a számítógép jelezte,
hogy egy bizonyos Vestin Axlon megérkezett a főkapuhoz. Axlon belépési
engedélye gyanúsan általános volt, mindenhez hozzáférést biztosított, és a
kormányzó személyes felhatalmazása alapján állították ki. Lehet, hogy ő
Ferrouz lázadó kapcsolata? Mindenesetre olyan valaki, akit senki sem fog
kérdőre vonni, miután belép a palotába.
Pont a megfelelő személy.
Axlon és az őt kísérő két biztonsági épp akkor érte el a kormányzó negyedik
emeleti irodájához vezető turbóliftet, amikor Mara utolérte őket.
– Innen átveszem – vetette oda határozottan a két férfinak.
– Elnézést... – kezdte a parancsnok, rangjelzése szerint egy hadnagy.
Mara közbevágott:
– Azt mondtam, hogy innen átveszem. Pakrie őrnagy parancsára az a
dolgom, hogy felkísérjem Axlon urat Ferrouz kormányzóhoz.
A hadnagy ajka lebiggyedt egy pillanatra. Úgy tűnt, Pakrie neve nem
hordozott túl nagy súlyt az őrök között.
– Látnunk kell a felhatalmazását – közölte a legteljesebb nyugalommal.
– Szóbeli felhatalmazást kaptam – felelte Mara, és elővette az adó-vevőjét.
Közben kinyílt előtte a turbólift ajtaja, és elindult befelé. – A kormányzó már
várja a vendégét, intézzük ezt el útközben! – szólt vissza a biztonságiaknak,
majd Axlon mellé érve karon fogta a férfit, és egyszerűen magával húzta.
Egyértelműen egyik őr sem volt felkészülve ilyen nyilvánvaló arcátlanságra,
és egy másodpercig csak álltak és tátogtak. Aztán sikerült felülkerekedniük a
meglepetés okozta bénultságukon, és a páros után siettek.
– Álljanak meg! – parancsolta a hadnagy, és megragadta Axlon másik karját.
Látszott, hogy akár erőszakot is hajlandó alkalmazni.
Ismét összezavarodhatott egy pillanatra, legalábbis az arckifejezéséből
ítélve, mert Mara további ellenkezés nélkül elengedte Axlont. Elindultak a
lifttel felfelé, és a lány beütött egy hívókódot a másik kezében tartott adó-
vevőbe, majd szabaddá vált kezével leintette az őröket. – Csendet kérek! Az
őrnagy mindjárt tisztázza ezt az egészet.
A hadnagy kihúzta magát.
– Azt a parancsot... – kezdte, de Mara rávillanó tekintete láttán torkán akadt
a szó.
Pakrie őrnagy – micsoda meglepetés – nem válaszolt a hívásra, amíg a
turbólift fülkéje megállt.
– Hol lehet? – kérdezte Mara a világegyetemtől úgy általában, miközben
visszadugta adó-vevőjét az övén kialakított zsebbe, és igyekezett egyre
haragosabbnak mutatni magát. Rég megtanulta, hogy úgy lehet visszatartani az
embereket a kérdezősködéstől, ha a kérdések feltevése veszélyesebbnek tűnik,
mint a hallgatás. Mi több, amíg nem viselkedik gyanúsan, addig azok, akik
már úgy döntöttek, hogy inkább nem kérdeznek, rendszerint azt is eldöntötték,
hogy nem állnak az útjába.
 – Remek! – mordult fel, amikor kinyílt a lift ajtaja, és egy nagyjából tíz
méter hosszú folyosó tárult fel előttük. A végén lévő, nyitott ajtó mögött két
másik biztonsági őr és egy titkárnő várta őket egy kis helyiségben. – Akkor
együtt kísérjük be a kormányzóhoz!
– Köszönöm, kisasszony! – mondta a hadnagy. A hangjából kiérződött a
kompromisszum miatti megkönnyebbülés: így teljesíthette a parancsot,
anélkül hogy közben magára haragítana egy ismeretlen, de nyilvánvalóan
befolyásos személyt. Bólintott Axlonnak, és a társával együtt kilépett a liftből.
A követ elindult utánuk, és Mara utolsónak hagyta el kabint.
A viselkedése, tartása és arckifejezése egyszerre változott meg. Az első két
őr előtt még az arrogáns birodalmi hivatalnokot játszotta el, ezúttal a szerény
személyi asszisztens álcáját öltötte magára. Annak a nyugodt hatékonyságával
és hallgatag beletörődésével követte főnökét, mint aki teljes mértékben
tisztában van azzal, hogy sohasem lesz több szolgánál és mások segítőjénél.
Menet közben kiterjesztette a tudatát, és érzékelte, hogy az előtér ajtajánál
álló őröket máris sikerült megtéveszteni. Mindketten úgy gondolták, hogy
Axlon – akinek érkezéséről már tudtak – magával hozta a titkárnőjét, aki
annyit sem ér, hogy megemlítsék.
– Axlon úr érkezett látogatóba Ferrouz kormányzóhoz – jelentette be a
vendéget a hadnagy, amikor az irodahelyiség bejáratához értek.
– Igen – felelte a titkárnő, rideg udvariassággal bólintott, és az asztala széle
alá nyúlva egy gombnyomással ajtót nyitott. A hangjában rejlő feszültség
alapján Mara sejtette, hogy vagy tudja, vagy erőteljesen gyanítja a vendég
kilétét. Mindenesetre úgy tűnt, nem akar beleszólni, hogy a főnöke miféle
társaságot tart maga körül.
– Már várja magát.
A hadnagy bólintott, és intett a társának. Megálltak és félrehúzódtak két
oldalra, amíg Axlon ellépett közöttük, és Mara fél lépéssel lemaradva követte.
Mara fogadni mert volna, hogy a hadnagy arckifejezése megérne egy külön
tanulmányt, de nem pillantott oda, nehogy a pillanatnyi szemkontaktus
felbátorítsa a férfit. Amint belépett, az Erővel kinyúlva megnyomta a
kapcsológombot, és becsukta az ajtót maga mögött. Egy újabb gondolatával be
is zárta.
Mint kiderült, egy váróba jutottak, amelyet kanapékkal és alacsony
asztalkákkal bútoroztak be. Középen páncélüveg hengeroszlop állt, tele élénk
színű pillangókkal. Öt méterrel az oszlop mögött Ferrouz irodájának ajtaja
nyitva várta őket.
– Jöjjön be, Axlon úr! – kiáltott ki valaki.
Axlon engedelmesen elindult az ajtó felé, Mara továbbra is a szerény
asszisztenst alakítva követte.
 Néhány másodperc múlva megpillantotta a férfit, akit meg kellett ölnie.
Tapasztalatai szerint a holo– és videofelvételek sohasem mutatták meg a
személyiséget a maga valójában. Ferrouz sem cáfolta meg ezt a tapasztalatot;
első pillantásra valóban úgy nézett ki, mint a képeken és a felvételeken.
Karakteres, de még mindig kisfiús arc és sűrű, barna haj, amely mintha mindig
kócos lenne egy kicsit. Azonban személyesen találkozva vele Mara látta az
elfojtott feszültséget a vonásain és azt a mély szomorúságot a tekintetében,
amelyet a technika mindig eltüntetett. Axlont figyelte, de amikor a lány is
belépett a követ mögött, a kormányzó tekintete őrá irányult.
– Örülök, hogy újra látom, Axlon úr! – üdvözölte vendégét, és felállt a
székéről. – Kit tisztelhetek a társában?
Axlon megfordult, és tátva maradt szájjal bámult Marára.
– Maga meg... – kezdte hebegve. – Ez egy magánmegbeszélés!
– Menjen vissza a váróba, Axlon úr! – utasította az ügynök.
– Beszédem van a kormányzóval.
Axlon a fejét elfordítva Ferrouzra pillantott, azután ismét Marára nézett, és
megkérdezte:
– Mi ez az egész?
– A váróba! – ismételte az ügynök a nyitott ajtó felé intve.
– Nem mondom még egyszer.
– Menjen csak ki, Axlon úr! – javasolta a kormányzó is bocsánatkérő
hangon. – Kérem, csukja be az ajtót maga mögött!
Axlon nyelt egyet, és kibökte:
– Ahogy kívánja, Őexcellenciája! – Ismét Marára pillantott, azután
megfordult és kiment.
A lány nem adott neki lehetőséget, hogy teljesítse Ferrouz kérését, az Erő
közvetítésével ő maga csukta be az ajtót.
A kormányzó felé fordult, félig–meddig arra számítva, hogy pisztolyt pillant
meg a kezében. Ám a férfi csak állt az asztala mögött üres kézzel.
– Maga az, akinek gondolom? – kérdezte halkan.
– Én közvetítem a Császár ítéletét – felelte Mara, és elindult a puha
szőnyegen az íróasztal felé. Menet közben kinyitotta a vállára akasztott
szövettáskát, és kivette belőle a fénykardját. – Van rá bármilyen oka, hogy
tartson az igazságszolgáltatástól?
– Önnek aligha kell feltennie ezt a kérdést – válaszolta Ferrouz, és a
hangjából ezúttal nem feszültség, hanem bánatos beletörődés érződött.
– Valóban nem – ismerte el Mara, azzal aktiválta a fénykardot, és a
bíborvörös penge sistergő búgással jelent meg. – Bidor Ferrouz kormányzó! A
vád árulás és összeesküvés, amelynek során a Galaktikus Birodalom tulajdonát
képező földet és erőforrásokat játszott át a Lázadók Szövetségének. Tagadja
ezeket a vádakat?
– Nem – felelte Ferrouz. – Ez enyhítő körülménynek számít?
– Árulás esetén nem – válaszolta nyíltan az ügynök. – A Császár nem fogad
el kifogásokat, így én sem tehetem.
– Gondoltam – mondta letörten Ferrouz, és halkan felsóhajtott.
Mara elérte az asztalt, így a férfi pengetávolságon belülre került.
– Bidor Ferrouz kormányzó! Az ítéletet közvetítettem – mondta a Császár
Keze hivatalos hangon. Felemelte sistergő fénykardját. – Fel tud hozni
bármilyen érvet a védelmében?
– Nem – felelte Ferrouz. – Azonban lenne egy kérésem.
Mara meglepetten ráncolta össze a homlokát. A könyörgés, a kifogások
keresése és a szitkozódás általános részei voltak a folyamatnak. A kérések
nem.
– Miféle kérése lenne?
Ferrouz ismét felsóhajtott.
– Miután végrehajtotta az ítéletet, kérem, keresse meg és szabadítsa ki a
feleségemet és a lányomat!
A lány összevonta a szemöldökét. Eszébe jutott, hogy valóban számos
feljegyzés készült, amelyben Ferrouz megbízta a biztonsági személyzetet,
hogy nyomozzák le a felesége hívásait. Ez eddig nem tűnt fontosnak az ő
feladatát illetően.
– Magyarázza meg! – parancsolta.
– Három héttel ezelőtt, miután visszatértek egy bevásárlókörútról, a
feleségem és a lányom eltűnt – mondta Ferrouz elfojtott érzelmektől remegő
hangon. – Az emberrablók küldtek egy holofelvételt, amelyen bilincsben
vannak, és mellékelték az utasításaikat is. – Nagyot nyelt. – A Lázadók
Szövetségével kötött alku is közöttük volt.
– A lázadók rabolták el a családját?
– Nem hinném – válaszolta a kormányzó. A búgó fénykardra pillantott,
azután ismét a lányra. – Úgy vélem, őket ugyanúgy manipulálják, mint engem.
– Kik?
– Nem tudom – felelte Ferrouz őszintén. – Az utasításokat egy magát Nuso
Esva hadúrnak nevező illető küldte, de nem sikerült kideríteni, hogy ki lehet
az. Vagy hogy létezik-e egyáltalán.
Közel egy percen keresztül Mara farkasszemet nézett a férfival. Kinyúlt az
Erővel, hogy valós érzelmek után kutasson a megtört tekintet mögött. Az
árulás mégiscsak árulás... Azonban ha a kormányzót kényszerítették, akkor
talán megéri elhalasztani a halálos ítélet végrehajtását, amíg felderíti az ügy
hátterét.