BORISZ

AKUNYIN
Halál szeretője

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2010
 FORDÍTOTTA M. Nagy Miklós

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Боpиc Aкuнин:
Лювовник Cмерти
3AXAPOB, Mockba,2001
Copyright © B. Akunin, 2001
Hungarian translation © M. Nagy Miklós, 2010

{®}

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál korábban megjelent:

Azazel
Az államtanácsos
A halál szerelmese
Akhilleusz halála
A koronázás
Különleges megbízatások
Leviathan
Temetői történetek
Török csel
 Fülszöveg

Szenyka Szkorik árva gyerek, aki szívtelen nevelőapjától

megszökve egyszer csak Moszkva tolvajnegyedében találja magát. S
itt aztán egyre-másra történnek vele a hihetetlen kalandok, először
is barátnőt szerez magának, aztán egyszerű vagányból a leghíresebb
zsiványbanda tagja lesz, s ráadásul megmenti a bandavezér életét…
De ez még mind semmi, mert a legfontosabb, hogy szerelmes
lesz, s nem is akárkibe – a legszebb nőbe, akit valaha látott. S akinek
szívéért Moszkva legnagyobb zsiványai versengenek – vállalva a
rettenetes veszélyt, a sorssal való megmérkőzés izgalmát, mert
mindenki tudja, aki eddig Halál szeretője lett, azt hamarosan
elragadta a halál. A kis Szenykának, úgy látszik, nem lehet esélye
nála. Vagy mégis?

Akunyin nagy sikerű sorozatának újabb darabja „dickensi krimi”,

egy árva fiú viszontagságos története a felnőttek kiszámíthatatlan,
veszélyekkel, bűnökkel teli világában, mely már-már elpusztítaná,
amikor hűséges társával, a japán Maszával megjelenik Fandorin.
A zseniális nyomozó csak azért tér vissza Moszkvába, hogy
háromkerekű automobiljával rekordidő alatt jusson el Párizsba. De
amikor egy rejtélyes és kegyetlen gyilkosságsorozatról szerez
tudomást, s ráadásul megismerkedik Szenykával, akinek minden jel
szerint van valami köze a rejtélyhez, mégiscsak nyomozni kezd.
 HOGYAN LÁTTA MEG SZENYKA ELŐSZÖR HALÁLT

Kezdetben természetesen nem így hívták, hanem volt rendes neve,

ahogy illik. Malanyja vagy a csuda tudja, tán Agrippina. És
családneve is volt. Hogy is ne lett volna? Bogárkának, aki az
udvaron futkorászik, annak nincsen családneve, de az embernek
föltétlen kell, hogy legyen, azért ember.
De amikor Szenyka Szkorik először pillantotta meg, akkor már
úgy hívta mindenki, ahogyan most is. Senki emberfia sehogy
máshogy nem szólította, nem emlékezett se a kereszt-, se a
családnevére.
Szenyka pediglen így pillantotta meg legelőször.
A Gyerjugin-féle szatócsbolt előtt lógtak a fiúkkal, ültek a padon,
szívták a kapadohányt, dumáltak. Hirtelen egy sarabán fordult oda,
gumiabroncsos, aranyosküllős, sárga bőrtetejű. És kilép belőle egy
leány, de olyan, amilyet Szenyka még sohasem látott, még a
Kuznyeckij Moszton, de még a Vörös téren se a védőszent ünnepén.
Nem is leány, hanem szépséges tünemény. Két copfja koronába
tekerve a fején, tarka selyemkendő a vállán, s a ruhája is selyem,
színjátszós, de ugyan mit számít a kendő vagy a ruha? Az arca volt
olyan nagyon… nincs is rá szó, hogy milyen. Csak ránéz az ember, s
menten elgyengül a lába. No, hát Szenykának is elgyengült.
– Emmeg miféle buksza? – kérdezte, s hogy ne lássék rajta
semmi, sercintett egyet oldalra (mindenkinél messzebbre tudott így
sercinteni, jó két ölnyire – a csorba fogsorával persze könnyű volt).
Proha meg erre, no, rögtön látni, mondja, hogy nem régóta vagy
itt minálunk, Szkorik. (Szenyka akkor még valóban új fiú volt a
Hitrovkán, tán, ha két hete szökött el a Szuharjovkáról.) Te magad
vagy buksza, hékás. Hisz ő Halál!
Szenyka nem is értette elsőre, miféle halál. Gondolta, csak afféle
szavajárása lehet ez Prohának – már hogy halálosan szép a nőci.
Szép volt, az egyszer szent, csak úgy magától reátapadt az ember
szeme. A homloka magas, tiszta. A szemöldöke, mint a vízhordó
járom, a bőre fehér, az ajka bíbor, s a szeme – hát a szeme az valami
csoda. Szenyka a Lóvásártéren látott ilyen szemeket, a türkmén
lovaknak volt ilyen, nagy, nedves, de mintha tüzecskék
szikráznának benne. Csak ennek a leánynak, aki a sarabánból
kiszállt, még szebb szeme volt, mint azoknak a lovaknak.
Nézi Szenyka ezt a tüneményt, pislog, azután Mihejka Kuvik
letörli a szája széléről a dohányszemeket, és oldalba böki, ne olyan
hevesen, hékás! Mer' aztán a Herceg levágja a füled, és megéteti
veled, ahogy a volokalamszki kupeccel csinálta. Az is szemet vetett
Halálra, már hogy a kupec. Nem bírt magával az se, de megjárta.
És Szenyka megint nem értette, miféle „halálról” van szó – jobban
fölizgatta a fül, amit a kupecnek meg kellett ennie.
– Na és? Megette? – csodálkozott. – Én ugyan meg nem ettem
volna.
Proha sört kortyolt az üvegből. Nem-e? Ha amúgy szépen,
udvariasan megkér rá a Herceg, úgy etted volna, mint kacsa a
nokedlit, és még meg is köszönöd, hogy eh, ez finom volt. A kupec
rágta, rágta az egyik fület, de lenyelni sehogy se tudta, a Herceg meg
már a másikat is lenyisszantotta neki, és tömi a szájába. És hogy
siettesse, a hasát böködi egy tollal. Aztán csupa genny lett annak a
volokalamszkinak a burája, meg mint a dinnye, akkora.
Nyöszörgött pár napig, aztán megdöglött, nem látta többé
Volokalamszkot.
Hát így megy ez itt minálunk, a Hitrovkán. Jól vésd az eszedbe!
A Hercegről Szenyka már hallott természetesen, bár nem régóta
forgolódott a Hitrovkán. Ugyan ki ne hallott volna a Hercegről? A
legmenőbb zsivány egész Moszkvában. Minden piacon beszélnek
róla, még az újságokban is benne van. Vadásznak rá a kopók, csak
rövid a karmuk. A Hitrovka nem adja fel a saját emberét – tudja ott
mindenki, mi jár a spiclinek.
Én ugyan akkor se ettem volna meg a saját fülemet, gondolta
Szenyka. Akkor már jobb késre menni.
– Aztán ki ez, a Herceg babája, vagy micsoda? – kérdezte a
tüneményes leányzóról, csak úgy, kíváncsiságból. Elhatározta
magában, hogy nem fogja bámulni többet, mert szinte fájt.
„Vagy micoda”, gúnyolta Proha (a kivert foga miatt Szenyka nem
tudott minden szót rendesen kimondani). Te magad vagy, azt
mondja, a baba.
 A Szuharjovkán úgy volt, hogy ha valakit babának neveznek, arra
azonnal jön a maflás, de tiszta erőből, és Szenyka már készült is
bemosni egyet Proha csontos pofázmányába, de meggondolta
magát. Először is, meglehet, hogy itt a Hitrovkán mások a szokások,
és Proha nem sértésnek szánta a babát. Másodszor, Proha kemény
fiú, ki tudja, melyikük döngetné el a másikat. Harmadszor pedig,
nagyon szeretett volna még többet hallani arról a leányról.
No, Proha szlopált még egy keveset, és mesélt.
A leány ott élt az apjával, anyjával, ahogyan kell, vagy Dobraja
Szlobodában, vagy Razguljajban, egyszóval valahol a túloldalon.
Takaros, cukorfalat siheder leánnyá cseperedett, jöttek is az
udvarlók garmadával. S amint elég idős lett hozzá, megkérték a
kezét. Mentek a templomba esküdni, ő meg a vőlegénye. Egyszer
csak két hatalmas, fekete kutya rohan keresztül az úton, épp a
szánjuk előtt. Akkor kellett volna ocsúdni, imádkozni, tán minden
másképp alakul. Vagy legalább keresztet hányni magukra. Csak
senkinek nem jutott az eszébe, de az is lehet, hogy idejük nem volt
rá. A lovak megijedtek a fekete kutyáktól, vágtatni kezdtek, és a
szán a fordulónál a Jauzába zuhant. A vőlegény szörnyethalt, a
kocsis vízbe fúlt, a leánykának meg haja szála sem görbült.
Na, jól van, bármi megtörténhet az életben. Vitték temetni, már
hogy a vőlegényt. Ő meg, a menyasszony, a koporsó mellett
lépkedett. Búsongott szörnyen – nagyon szerette a vőlegényét, azt
mondják. És ahogy indulnak át a hídon, szemben azzal a hellyel,
ahol a tragédia történt, hirtelen fölkiált a leány – isten veletek,
keresztények, mondja, azzal átveti magát a kerítésen, és zuhan
fejjel lefelé a hídról. Fagyott előző nap, vastag a jég a folyón,
úgyhogy vagy ripityára töri a koponyáját, vagy a nyakát szegi. De
nem úgy történt. Épp egy olyan helyre esett, ahol vékonyka volt a
jég, s még puha hó is borította. Így aztán fejjel loccs bele a vízbe, és
volt, nincs.
Na, gondolják, most vízbe fúlt ő is. Szaladgál, hadonászik
mindenki. Őt meg elvitte az ár a jég alatt vagy ötven százsenyre
onnét, és fölbukkant egy lékben, ahol mostak az asszonyok.
Kampósbotot vagy a csuda tudja, mit akasztottak bele, és
kihúzták. Halottnak látszott, fehér az egész teste, de feküdt egy
darabig, fölmelegedett, és megint csak kutya baja. Él, virul.
 Aztán, hogy ilyen szívós volt, elnevezték Elevennek, mások meg
Halhatatlannak, de ez még nem a végső neve volt. Azt csak később
kapta meg.
Eltelik egy év, talán másfél, s a szülei megint férjhez adnák. Hisz
kivirult még jobban, mint annak előtte. Egy kupec kérte meg a
kezét, nem fiatal már, de szörnyen gazdag. Neki meg, Elevennek,
mindegy volt, ha kupec, hát kupec. Ugyan ki gondolta volna akkor,
hogy még mindig a vőlegénye után epekedik – már az első után,
amelyik szörnyethalt?
Na és mi történt? Az új vőlegény egy nappal az esküvő előtt, a
templomban, a reggeli mise alatt egyszer csak hörögni kezd, meg
hadonászik – és puff, az oldalára zuhan. Vonaglott még egy darabig,
nyöszörgött, aztán egy utolsót rúgott, és itt hagyta az árnyékvilágot.
Gutaütés vitte el.
Férjhez menni ezek után már nem kívánkozott többé, de
nemsokára elszökött a szülői házból egy nemes urasággal, aki
katonatiszt volt amúgy. Ott élt nála, az Arbaton. És igazi
szépasszony lett belőle, úgy öltözött, mint egy hercegnő, lakkozott
hintóban, csipkés napernyővel ment a szüleihez. A tiszt meg, hiába,
hogy feleségül nem vehette, az apja nem adta rá az áldását, imádta,
rajongott érte, istenítette.
De ezt a harmadikat is a sírba vitte a leány. Erős, délceg férfi volt
ez a nemes úr, majd' kicsattant az egészségtől, de ahogy kicsit is
együtt élt a szép leánynyal, kezdett göthösödni. Sápadt lett, beteges,
hálni járt belé a lélek. Az orvosok küszködtek, kínlódtak vele.
Gyógyvíz kell neki, külföldre kell utaznia, de minden hiába. Azt
mondták, valami rák telepedett meg benne, s az egész belsejét
szétmarcangolta az ollóival.
Na és amikor a tisztjét is eltemette, akkor már mindenki, de a
legostobábbja is megértette, valami baj van ezzel a leánnyal. Akkor
találták ki az új nevét is.
Vissza a falujába nem mehetett, meg nem is akart volna. Egészen
más élet kezdődött számára. Kerülték az emberek, már hogy az
egyszerűbbje. Ha csak elmegy mellettük, keresztet vetnek, meg
kiköpnek a válluk fölött. És persze nem nehéz kitalálni, mifélék
ragadtak rá – zsiványok, megveszekedett alakok, akik a halálra is
fütyülnek. Mert ő maga, miután annak a nemes úrnak a vérét
kiszítta, hát ilyen lett – magad is láttad. Tán egész Moszkvában nincs
még egy hozzá fogható szépség.
És ugyanígy folytatódott. Pecek Kolsa (híres rabló volt ő is, a
Mescsanszkij negyedben űzte az ipart) két hónapig sétálgatott vele –
aztán a saját legényei késelték meg, nem tudtak megosztozni a
szajrén.
Aztán jött Kosztromai Jaska, a lótolvaj. Egyenest az istállóból
vezette el a legszebb ügetőlovakat, és cigányoknak adta el őket
temérdek pénzért. Csak úgy ezresével hordta a rubelt a zsebében.
Semmit nem sajnált a lánytól, aranyban-ezüstben fürösztötte.
Jaskát aztán a rendőrkopók lőtték le jó fél éve.
Most meg a Herceg van vele. Már harmadik hónapja. Hát tombol,
duhajkodik. Azelőtt egyszerű rabló volt, most meg annyi neki egy
embert megölni, mint lecsapni egy legyet. Mert, ugye, a halállal állt
össze, és tudja, nem sokáig tapodja már ezt a földet. Van egy ilyen
mondás: halált hívtad vendégségbe, indulhatsz a temetőbe. Hisz
nem véletlen kapja az ember a becenevét, hát még ilyet.
– De hát mi a beceneve? – vesztette el a türelmét Szenyka, aki
tátott szájjal hallgatta a történetet. – Azt még nem is mondtad,
Proha.
Proha nagy szemeket meresztett rá, és ütni kezdte a kobakját az
ökle csontjaival. Szőrkapca az eszed, hékás! Ki a löhölé nevezett el
Szkoriknak? Hisz már egy órája azt magyarázom. Halál – ez a neve.
Mindenki így hívja. Ő meg már megszokta, hallgat rá.
 HOGYAN LETT SZENYKÁBÓL HITROVKAI VAGÁNY

Proha rosszul hitte, hogy Szenykának beceneve a Szkorik. Fürge

gyerek, cikázik a szeme, a nyelve is jól forog, nem kell a
szomszédba mennie egy csípős megjegyzésért, hát elnevezték
Szkoriknak. Pedig Szenykának ez az igazi neve. Így hívták az apját.
Trifon Sztyepanovics Szkorikovnak. S hogy mostan hogy hívják, azt
csak a jóisten tudhatja. Lehet, hogy most egyáltalán nem Trifon
Sztyepanicsnak, hanem valami Trifaniél angyalnak. Bár aligha lett
angyal az apuskából – mégiscsak erősen ivott, még ha jó ember volt
is. De az anyuskája, ő biztosan valahol a Fényességes Trón mellett
pihenget.
Szenyka gyakran gondolkodott ezen, már hogy a szerettei hová
kerülhettek. Az apja felől voltak kételyei, de az anyja meg a
nővérkéi-bátyuskái dolgában, akik a szüleivel együtt kolerában
haltak meg, biztos volt, és még csak nem is imádkozott érte, hogy a
Mennyek Országába kerüljenek – tudta, hogy ott vannak anélkül is.
Három éve látogatta meg a kolera a falujukat, és vitte, akit csak
ért. Az összes Szkorikov közül csak Szenyka és Ványka, az öccse
tudott megkapaszkodni ezen a világon. Szerencséjükre-e, nem-e, az
majd még elválik.
Szenyka esetében aligha volt ez szerencse, mert azóta egészen
megváltozott az élete. Apuska eladóként dolgozott egy nagy
dohányüzletben. Jó fizetést kapott, s ingyen dohányt. Kicsiny
korában Szenykának mindig jó ruhája, rendes cipője volt. Meg a
tejbe is volt mit aprítania, ahogy mondani szokás. Írni, olvasni
megtanult, amikor kellett, sőt fél évig még a Kereskedelmi Iskolába
is járt, de amint elárvult, vége lett a tanulásnak. De ott egye meg a
fene a tanulást, nem nagy veszteség, amiatt nem is bánkódott.
Ványkának, az öccsének bezzeg szerencséje volt, őt magához
vette Kuvsinnyikov békebíró, aki mindig angol dohányt vásárolt az
apjánál. Felesége volt a bírónak, de gyereke egy szál se. Hát
magukhoz vették Ványuskát, mert olyan kicsi és puhácska volt.
Szenyka meg nagy volt már akkor, csontos, inas gyerek, az ilyen
nem érdekelte a bírót. Így aztán Szenykát a nagybácsikája, Zot
Larionovics vette magához a Szuharjovkára. No, ott aztán
elkanászodott Szenyka.
De hogy is ne kanászodott volna el?
A bácsikája, az a potrohos gazember szinte éheztette. Nem
ülhetett egy asztalhoz a családdal, hiába, hogy vérrokon.
Szombatonként megverte – volt, hogy jogosan, de gyakrabban csak
úgy, szórakozásból. Pénzt, semmit nem adott neki, pedig Szenyka
ugyanúgy húzta az igát a boltban, mint a többi inas, akik mind nyolc
rubel fizetést kaptak. De a legjobban az bántotta, hogy minden
reggel neki kellett a gimnáziumig cipelnie a másod-unokatestvére,
Griska táskáját. Griska büszkén megy elöl, cukorkát szopogat,
Szenyka meg mögötte vonszolja magát, mint valami jobbágy a
réges-régi időkben, cipeli a nehéz iskolatáskát (Griska pajkosan
olykor még egy téglát is belerakott) . Szét tudta volna lapítani ezt a
Griskát, mint egy tetűt, csak hogy ne hordja annyira fent az orrát, és
adjon neki is a cukorkájából. Vagy azzal a téglával verte volna be a
kobakját, de nem szabad, tűrnie kell.
Hát, tűrte is Szenyka, ameddig tűrhette. Három teljes éven át.
Persze olykor bosszút állt, ahogy tudott. Hisz meg kell néha a
léleknek könnyebbednie.
Egyszer egy kisegeret dugott Griska párnájába. Az meg éjjel
kirágta magát, és belegabalyodott az unokatestvére hajába. Hogy
micsoda visítozás volt az éjszaka közepén! És senki még csak nem is
gyanakodott Szenykára.
Vagy például az utolsó húshagyó kedden, amikor mindenfélét
sütöttek, főztek a házban, az árvának meg két lyukas palacsintát
adtak meg egy kevéske böjtös vajat, Szkorik dühbe gurult, és a sűrű
káposztalevessel teli kondérba beleöntötte a zabfőzetet, amit
szorulásra adnak. Futkossatok, potrohosok, a budiba, reszkessen a
beletek! És ezt is megúszta – a romlott tejföltől van, azt hitték.
Mindenféle apróságot elcsent a boltból, amikor úgy adódott,
cérnát, ollót, gombokat. Aztán elpasszolta a szuharjovkai
zsibvásáron, amit lehetett, a többit meg kidobta. Előfordult, hogy
eltángálták, de csak mert gyanakodtak rá – rajtakapni sohasem
sikerült nekik.
De amikor aztán lebukott, akkor istenesen, égve, füstölve,
szikrázva. És a szíve, az a bolond, jó szíve volt az, ami miatt
megfeledkezett Szenyka a mindenkori óvatosságáról.
Levelet kapott Ványától, az öccsétől, akiről három éve nem is
hallott. Gyakran elképzelte, milyen szerencsés Ványa, milyen jó
lehet neki Kuvsinnyikov bírónál, nem úgy, mint neki, Szenykának.
Na és akkor jött ez a levél.
Csoda, hogy egyáltalán eljutott hozzá. A borítékra az volt írva,
„Moszkvába a Szuharjofkára Szenya báttyámnak aki Zot bácsinál
lakik.” Még jó, hogy Zot Larionicsnak volt egy ismerőse a
szuharjovkai postahivatalban, aki elolvasta a címzést, és elhozta a
levelet, Isten adjon neki jó egészséget.
Na és ez volt abban a levélben:
Drága Szenya báttyám hogy megy a sorod. Énnekem nagyon
rosszul. Tanítanak betűket írni és szidnak bántanak pedig nemsoká
lesz a névnapom. Lo-vacskát kértem töllük de aszt ugyan leshetem
aszmonták. Gyere el és vigyél el ezektől a rosszemberektől. Az
öcsikéd Vanyusa.”
Ahogy elolvasta Szenyka, remegni kezdett a keze, és kicsordultak
a könnyei. Még hogy szerencse fia! Még hogy jóságos bíró! Gyötri,
kínozza a kis lurkót, és egy játékot meg nem venne neki az a
zsidrák. Ugyan minek vette magához akkor az árvát?
Egyszóval nagyon megharagudott az öccse miatt. Egy utolsó
nyomorult, gondolta, ha ki nem menti őt abból a szenvedésből.
Cím nem volt a borítékon, de a postástól megtudta, hogy a pecsét
valami Tyoplij Sztanból való, az egy falu Moszkva mellett, olyan
tízversztányira a kalugai városkaputól. És hogy ott hol lakik a bíró,
azt már a helybéliektől megtudakolhatja.
Nem gondolkozott sokat Szkorik. Másnap volt épp Ioann, Ványa
neve napja.
Útnak indult Szenyka, hogy megmentse az öccsét. Ha annyira
rossz ott Ványkának, magához veszi. Kettesben mégiscsak jobb az
éhkoppot nyelni, mint külön-külön.
A szretyenkai játékboltban kinézett egy lakkos lovacskát,
háncsfarokkal, fehér sörénnyel. Csudaszép volt, de csuda drága is –
hét és fél rubel. Délben, amikor Zot bácsikájának a boltjában nem
maradt más, csak a süket Nyikifor, Szenyka egy szöggel kinyitotta a
kasszát, kivett nyolc rubelt, és uzsgyi. A büntetésre nem is gondolt.
Hisz úgy tervezte, hogy vissza se megy már a bácsikájához, hanem
szabadon fognak élni Ványkával, mint a madarak. Valami
cigánytáborban, vagy ki tudja, majd csak lesz valahogy.
Iszonyat, mennyit kellett mennie, amíg elért abba a Tyoplij
Sztanba, lejárta a lábát, meg a falovacska is egyre nehezebb lett.
De ott aztán már könnyen megtalálta Kuvsinnyikov bíró házát, az
első tyoplisztáni lakos azonnal útba igazította. Szép háza volt,
oszlopos vas szélvédőkkel, kerttel.
A főbejárathoz oda se ment – röstellte volna. Meglehet, be se
engedik, hisz a hosszú gyaloglástól csurom por volt mindene, az
arcán meg keresztben seb, és még szivárog a vér belőle. A kalugai
városkapu után történt, hogy már teljesen kifulladt, és
fölkapaszkodott egy batár hátuljára, a kocsis meg, a rohadék,
megcsapta az ostorával, még jó, hogy a szemét ki nem verte.
Leguggolt Szenyka a házzal szemben, gondolkodott, hogyan
tovább. A nyitott ablakokból édes zene hallatszott ki – valaki lassan,
bizonytalanul játszott egy Szenyka számára ismeretlen dalt. Néha
meg éles gyerekhangocskát hallott, az csak a Ványkáé lehetett.
Végül, fölbátorodva, Szkorik odament, fölágaskodott, belesett a
párkány fölött.
Nagy, szép szobát látott. A jókora, fényes doboznál („pianínónak”
hívják, volt ilyen a kereskedelmi iskolában is) fürtös kisgyerek ült
matrózruhában, és rózsaszín ujjacskáival verte a billentyűket.
Olyasféle, mint Ványka, meg nem is olyan. Friss, takaros – szinte
beleharapna az ember. Mellette egy kisasszony szemüvegben, egyik
kezével valami füzetet lapoz, a másikkal a kisfiú aranyló kobakját
simogatja. A sarokban tömérdek játék, lovacskából is van három, és
mindegyik szebb, mint amit Szenyka hozott.
Szkorik még föl se foghatta mindezt, még semmit sem értett,
amikor hirtelen a sarok mögül egy kétlovas kis szekér gördül ki.
Alig volt ideje fölpattanni, a kerítéshez lapulni.
A szekér bakján maga Kuvsinnyikov bíró ült, Ippolit Ivanovics.
Szenyka őt azonnal megismerte.
Ványka meg kidugja a fejét az ablakon, és kiabál.
– Elhoztad? Elhoztad?
A bíró elmosolyodott, és leugrott a szekérről. El, el, mondta. Hát
nem látod? Na és mi lesz a neve?, kérdezi Ványka.
 És csak akkor látta meg Szenyka, hogy a szekérhez hátulról egy
csikó van odakötve, vörös szőrű, kerek farú lovacska. Sőt nem is
csikó volt az, inkább felnőtt lónak látszott, csak kicsi volt, alig
nagyobb egy kecskénél.
Ványka meg sivítja, hogy. – Póni ló! Igazi póni lovam van! –
Szenyka csak megfordult erre, és visszaballagott a kalugai
városkapuhoz. A falovat otthagyta a fűben az út mellett, hadd
legeljen. Ványkának nem kell – tán jó lesz valami másik gyereknek.
Míg ballagott, elábrándozott magában, hogy eltelik valamennyi
idő, és csudásan megváltozik az élete, és majd újra eljön ide, de
akkor már ragyogó hintóban. Viszi a lakáj az aranybetűs
névkártyát, amin oda van írva Szenykáról, hogy milyen nagy
ember, az a kisasszony meg, a szemüveges, azt mondja Ványkának,
Ivan Trofimovics, kérem, a bátyja jött magához látogatóba. És
Szenykán seviotöltöny, gombos kamásni, a kezében csontfejű
sétabot.
Mire hazavánszorgott, már sötét volt. Jobban tette volna, ha
egyáltalán nem megy haza – mert aztán rögtön el is szökött.
Zot Larionics, a bácsikája már a küszöbön úgy pofon csapta, hogy
szikrát hányt a szeme, és kiesett az egyik első foga, most azon a
lyukon tud olyan ügyesen sercinteni. Utána, amikor Szenyka
elesett, Zot Larionics még jól megrugdosta a bordáit is, és
fenyegetőzött, ez csak az ízelítő, majd csak aztán jön a nemulass. A
rendőrségen tettem panaszt rád, üvöltötte, a kerületi
rendőrparancsnoknak írtam bejelentést! Börtönbe kerülsz
tolvajlásért, te kurafi, ott majd megtanítanak a becsületre! Így
csaholt, fenyegetőzött még jó sokáig.
Így aztán Szkorik el is szökött azonnal. Amikor a bácsikája,
kimerülve a nagy kézzel-lábbal való hadakozásban-hadonászásban,
le akarta venni a falról a vízhordó jármot, amin az asszonyok a
vedreket cipelik, Szenyka elinalt a pitvarból, s közben köpdöste a
vért és kente szét az arcán a könnyeket.
Egy éjszakát átdidergett a szuharjovkai piacon, széna alatt.
Iszonyúan sajnálta magát, sajogtak a bordái, fájt a szétvert ábrázata,
és piszkosul éhes is volt. A fél rubelt, ami maradt a lovacska
megvétele után, még előző nap elköltötte ennivalóra, és most a
zsebében, hogy a mondókát idézzük, nem volt más, csak a légy-
brummogás.
Hajnalban aztán ott is hagyta a Szuharjovkát, látni se akarta többé
azt az elátkozott helyet. Meg ha Zot Larionovics bejelentést tett a
rendőrkapitányságon, akkor az első zsernyák bekasztlizza Szenykát,
és lesheti, mikor engedik ki. Olyan helyre kell mennie, ahol még
senki sem ismeri.
Elment hát a másik piacra, amelyik a Sztaraja-Novaja téren van, a
kitajgorodi falnál. A zabás soron sündörgött, beszívta a sült húsok
illatát, cikázott a szeme – nem bambul-e valamelyik kofa? De, csak
nem mert elcsórni semmit – így, ilyen nyíltan mégse lopott még
soha. És ha elkapják? Úgy megtiporják, hogy Zot Larionics édes
anyuskának tűnik utána.
Kószált hát a piacon, de a Szoljanka utcától távol tartotta magát.
Tudta, hogy amögött van a Hitrovka, a legfélelmetesebb hely
Moszkvában. Persze, a Szuharjovkán is van elég gagyis meg rajzoló,
de azok kismiskák a hitrovkaiakhoz képest. Az aztán a szörnyű
hely, mesélték neki. Ha egy idegen odatolja a képét, azonnal
meztelenre vetkőztetik, és még hálát adhat az égnek, ha épségben el
tudja hordani az irháját. Borzalmas éjjeli menedékhelyek vannak
ott, pincékkel, földalatti fegyverraktárakkal. Meg szökött fegyencek,
bérgyilkosok és mindenféle rongyos-részeges söpredék. Azt is
mesélték, hogy ha kiskorú fiú téved oda, annak egykettőre vége.
Hogy állítólag vannak ott külön emberek erre, sintérnek nevezik
őket, és hogy ezek a sintérek elkapják a kisfiúkat, akikre senki sem
vigyáz, és öt rubelért adják el őket a zsidrákoknak meg a
tatároknak, titkos házakba.
Aztán kiderült, hogy ez mind csak hanta. Vagyis hogy
menedékhelyek vannak, meg részeg söpredék is, az igaz, de olyan
sintérféléből egy szál sincsen a Hitrovkán. Amikor Szenyka az új
cimboráinak említette őket, a hasukat fogták a nevetéstől. Proha azt
mondta, ha valamelyik kölyök szeretne könnyen pénzt keresni –
csak tessék, Isten neki, de erőszakkal senki nem fajtalankodik a
gyerekekkel, a Tanács azt nem engedné. Leszúrni valakit éjszaka –
az semmiség. Csak úgy részegségből, vagy ha valami ferde szemű a
hülye fejével odakódorog. Nemrég is találtak egyet a
Podkopajevszkij közben, a burája szétverve, az ujjai a gyűrűkkel
együtt levágva, a két szeme kiszúrva. De hát magára vessen. Minek
dugta oda az orrát, ahová nem hívták? A macska már csak arra való,
hogy az egerek meg ne hízzanak.
– De a szemét minek szúrták ki? – ijedt meg Szenyka.
Mihejka Kuvik meg csak nevet, menj, azoktól kérdezd, akik
kiszúrták.

De ez a beszélgetés már azután volt, hogy maga Szenyka is

hitrovkai vagány lett.
Minden gyorsan és egyszerűen ment – úgyszólván még pislogni
se volt ideje.
Leste Szkorik, leste a zabás soron, hogy mit csenhetne el,
gyűjtötte a merszet hozzá, aztán hirtelen zajongás, visítozás támadt.
Valami asszony óbégat. Őrség, aszondja, kiraboltak, kilopták az
erszényemet, kapják el a tolvajokat! És két kölyök, olyasféle korúak,
mint Szenyka, rohant egyenest a pultokon, hogy röpülnek széjjel a
tálak meg a bögrék a csizmájuk alól. Az egyiket, az alacsonyabbat
egy mézsörárusnő elcsípte a derekánál a hatalmas kezével, és
lerántotta a földre. És visít, hogy elkaptam az ördögfajzatot! Most
lesz kapsz! A másik kis tolvaj meg, egy hegyes orrú kölyök fogta
magát, leugrott a pultról, és durr, ököllel a nyanya fülére.
Megroggyant a néne, és puff, oldalt zuhant (Prohánál mindig van
bokszer, ezt Szenyka utóbb tudta meg). A hegyes orrú megrántotta
a másikat a kezénél fogva, hogy fussanak tovább, de már mind a
négy oldalról kezdték körbevenni őket. A leütött mézsörárusnő
miatt alighanem mindkettejüket agyon is verték volna, ha nincs
Szkorik. Elkezd óbégatni Szenyka.
– Hé, pravoszlávok! Ki ejtette el ezt az ezüstrubelest?
Na, erre mind őhozzá szaladtak, én, én! Ő meg átsiklott a nyúló
kezek között a kis tolvajokhoz, és futtában mondta.
– Mit bámultok? Futás!
Futottak is utána, és amikor Szenyka egy kapualjban lassított,
megelőzték, és intettek neki, hogy utánunk, gyere!
Egy csöndes helyen kifújták magukat, lejattoltak. Mihejka Kuvik
(amelyik a kisebb volt és nagyobb arcú) megkérdezte, kiféle vagy,
honnét jöttél?
Szenyka meg erre.
 – Szuharjovkáról.
A másik, akinek Proha volt a neve, vigyorgott, mintha valami
vicceset hallott volna. – Aztán mér' nem volt maradásod ott a
Szuharjovkán?
Szenyka szótlanul sercintett egyet a kivert foga helyén – akkor
még nem igazán szokott hozzá, de így is elköpött jó másfél ölnyire.
És kurtán azt felelte.
– El kellett jönnöm. Vagy a börtön.
A fiúk tisztelettel néztek rá. Proha a vállára csapott. Gyere, élj
mivelünk akkor! Ne félj, a Hitrovka nem dobja föl az emberét.
 HOGYAN SZOKTA MEG SZENYKA AZ ÚJ HELYET

Na, a fiúkkal imigyen éltek.

Nappal „rajzolni” jártak, éjszaka rabolni.
„Rajzolni” leginkább ugyanott rajzoltak a Sztaraja téren, ahol a
piac van, vagy a Maroszejkán, az árusbódéknál, vagy a Varvarkán, a
járókelőktől, vagy néha az Iljinkán, ahol gazdag kupecek meg
tőzsdeügynökök laknak, de messzebbre aztán tapodtat se. Proha, a
legidősebb közülük úgy mondta, „egy iramodásnyira a Hitrovkától”
– már hogy ha történik valami, egy iramodással ott is vannak a
hitrovkai kapualjakban és sikátorokban, ahol el nem kapja a tolvajt
senki emberfia.
Szenyka gyorsan kitanulta a tolvajmesterséget. Könnyű, vidám
dolog.
Mihejka Kuvik kileste a „kuncsaftot”, valami bámész embert, és
ellenőrizte, van-e pénz nála. Ez volt az ő munkája. Közel megy
hozzá, „dörgölődzik”, és int a fejével, van, aszondja, buksza, lehet. Ő
maga soha nem rajzolt, nem volt meg hozzá a tehetség az ujjaiban.
Aztán jött Szkorik. Az ő feladata volt, hogy a kuncsaft eltátsa a
száját, és megfeledkezzen a zsebeiről. Többféle forsza van annak.
Lehet Kuvikkal verekedést rendezni, a nép szereti azt nézni. Lehet
kézen járni az úttest közepén, viccesen hadonászva a lábaddal
(ennek Szenyka gyerekkorától fogva a mestere volt). És a
legegyszerűbb – elterülni a földön a kuncsaft lába előtt, mint akit a
nyavalya tör, és üvölteni: „Jaj, bácsika (vagy nénike, ez már a
körülményektől függ), rosszul vagyok. Mingyá' meghalok!” Aztán
ha lágyszívű az ember, föltétlen megáll, hogy megnézze, mi baja
van a gyereknek, de még ha szívtelen is, és csak megy tovább, akkor
is visszanéz legalább – mégiscsak kíváncsi. Prohának meg csak az
kell. Csip-csi-rip, és már készen is van, fuccs a suskának.
A rablás nem annyira tetszett Szenykának. Mondhatni, egyáltalán
nem tetszett neki. Este, megint csak valahol nem messze a
Hitrovkától, kinéztek maguknak valami magányos „bukszást” (így
nevezték a részeg kuncsaftot). Itt is Proha volt a fő ember. Hátulról
surrant oda, és durr, ököllel a tarkójára, az öklében meg persze
bokszer van. Amint összerogyik a bukszás, két oldalról munkába
lép Szkorik és Kuvik, elveszik a pénzét, óráját, egyebét, meg a zakót-
nadrágot is lerángatják róla, már ha ér valamit. Ha meg a bukszás
nem rogyik össze a bokszertől, az ilyen vasgyúróval nem
akasztották össze a bajszukat, Proha azonnal húzta el a csíkot,
Szkorik és Kuvik meg ki sem dugta az orrát a kapualjból.
Nem nehéz dolog persze ez se, már hogy a rablás, csak utálatos.
Szenyka először félt is piszkosul – no, hát hogy a Proha valakit
agyonüt, de aztán megszokta. Először is, nem buzogánnyal üt,
hanem egy kis bokszerrel. Másodszor a részegeket, mint közismert,
óvja az Úr. Meg a kobakjuk is jó erős.
A szajrét a Bunyin-féle menedékhely sertéseinek adták el. Volt,
hogy egyetlen árva rubelt kerestek egy körrel, de szerencsés napon
összejött az ötven is. Ha egy rubelecskéből kellett kijönniük,
„kutyacsemegét” ettek fekete kenyérrel. Ha meg jó volt a fogás,
akkor mentek bort inni a „Fegyencház”-ba vagy a „Szibériádba.
Utána meg a luvnyákhoz (hitrovkai nyelven a „mamzel-kákhoz”),
subázni.
Prohának meg Kuviknak már saját, állandó mamzelkája volt.
Nem babájuk, természetesen, amilyen az igazi tolvajoknak van –
annyit nem kerestek, hogy kitartsanak egy szeretőt csak maguknak,
de mégse utcai lotyó. Néha enni is adnak, meg hitelbe is csinálják.
Szenyka is gyorsan kerített magának barátnőt. Táskának hívták.
Jó későn ébredt Szenyka azon a reggelen. Részegségében nem
emlékezett semmire, ami előző nap történt. Néz körbe – kicsinyke
szoba, egyetlen elfüggönyözött ablakocska. A párkányon cserepes
virágok, sárgák, pirosak, kékek. A sarokban, egyenest a padlón
valami aszott, csontos nő fekszik, fel-felköhög, véreset köpdös
valami rongyba – látszik, hogy tüdőbajos. Maga Szenyka egy
vaságyon feküdt, pucéran, az ágy másik oldalán meg törökülésben
ült egy tizenhárom éves-forma leány, valami könyvet nézegetett, és
virágokat rakosgatott. És közben motyogott is magában.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Szenyka rekedt hangon.
A lány rámosolygott. – Nézd, a fehér akác a tiszta szerelem. A
piros nebáncsvirág a türelmetlenség. A borbolya meg
visszautasítást jelent.
 Na, gondolta Szenyka, ez meg amolyan dilinyós-féle. Nem tudta
még akkor, hogy Táska a virágok nyelvét tanulja. Talált valahol egy
könyvecskét, „Hogyan lehet virágok segítségével beszélgetni”, és
nagyon tetszett neki a dolog – hogy nem szavakkal, hanem
virágokkal fejezze ki magát. A háromrubelest is, amit Szenykától
kapott az éjszakáért, majdnem mindet virágokra költötte. Reggel
elszaladt a piacra, vett egy egész nyaláb mindenféle gizgazt, és
elkezdte szétválogatni. A Táska már csak ilyen.
Szenyka akkor majdnem az egész napot ott töltötte nála. Először
gyógyította magát, uborkalevet ivott. Aztán kenyeret evett teával.
Aztán meg csak ültek, dologtalan. Beszélgettek.
Táska rendes leány volt, de megvolt neki is a maga bolondériája.
Vegyük akár csak ezeket a virágokat, vagy az anyját, részeges is,
tüdőbajos is, semmire se jó. Ugyan mit küszködik vele, minek költi
rá a pénzét? Úgyis meghal.
Este meg, amikor Szenyka már indult kifelé, azt mondja neki
Táska. – Szeny, legyünk barátok, jó?
Szenyka meg erre.
–Jó, legyünk.
Összeakasztották a kisujjukat, megrázták, aztán szájon csókolták
egymást. Táska azt mondta, a barátok így csinálják. Aztán amikor
Szenyka a csók után még kicsit meg is akarta markolászni, rászólt,
hogy, hé, ne csináld! Hisz barátok vagyunk. A barátodat izélni utolsó
hitványság. Meg jobb is, ha nem csinálod velem, szifiliszes vagyok,
egy kereskedősegédtől kaptam el. Ha énvelem izélsz, leesik az a
taknyos orrod.
Szenyka megijedt.
– Mi, hogy szifiliszes? Hát tegnap miért nem mondtad?
Tegnap, azt mondja, még senki voltál nekem, egy fuvar, de most
barátok vagyunk. Jól van már, Szenyka, ne ijedezzél annyira, nem
mindenkire ragad rá ez a betegség, és hogy elsőre, az alig fordul elő.
Szenyka kicsit megnyugodott, de sajnálta Táskát.
– Na és veled mi lesz?
Nagy dolog, mondja Táska. Sokan vannak ugyanígy. Aztán csak
eléldegélnek valahogy. Van, hogy harmincéves koráig is húzza a
mamzelka a szifkóval, némelyik még tovább is. A harminc meg
úgyis nagyon sok. Nézd, az anyuska huszonnyolc éves, és már
tisztára öregasszony – kihullottak a fogai, csupa ránc a képe.
Az igazat megvallva Szkorik csak a fiúk előtt nevezte
mamzelkának Táskát. Szégyellte volna elmondani az igazat –
kinevetik. Különben meg nem nagy ügy. Megizélni bárkit lehet, ha
van három rubeled, de még egy ilyen barátot honnét vesz az
ember?
Egyszóval kiderült, hogy lehet élni a Hitrovkán is. A szabályok
jórészt egyszerűek és érthetőek, az ember maga is kitalálhatja őket,
az idegent üssed, a barátot becsüljed; élj, de mást is hagyjál élni. De
vannak olyan szabályok is, hogy akármennyit törheted a fejed,
akkor sem látod az értelmüket.
Mondjuk, ha valaki hajnali három órakor elkukorékolja magát –
csintalanságból, vagy részegségében, vagy csak úgy, bolondságból -,
azt agyon kell verni. Hogy miért, mi okból, azt senki sem tudta
elmagyarázni Szenykának. Biztosan volt ennek valamikor
valamilyen értelme, de most már a vének vénjei se emlékeznek rá,
hogy miféle. Egyszóval kakasként kukorékolni éjszaka tilos.
Vagy a másik. Ha valamelyik mamzelka tetszelgésből elkezdené
bolti porral tisztogatni a fogát, és ezt meglátja a kliens, akkor
jogában áll az összes fogát kiverni, és a mamzelka stricijének el kell
tűrnie a veszteséget. Tisztogassad krétával, ha olyan felvágós vagy,
de a port hagyjad, azt a németek találták ki.
A hitrovkai törvényeknek két fajtájuk van, vannak a régiek, amik
még a hajdani időkből maradtak meg, és vannak az újak – ezeket a
Tanács vezette be, szükségből. Na, például, beindult a lóvasút a
bulváron. Kik dolgozzanak rajtuk, az ujjazók vagy a metszők, akik
élesített pénzérmével metszik fel a zsebeket? A Tanács tanácskozott,
és döntést hozott, a metszőknek tilos, mert a lóvasúton mindig
ugyanaz a közönség utazik, aztán annyi zsebük honnét lenne?
A Tanács az „öregekből” állt, a legtekintélyesebb tolvajokból és
nagymenőkből, akik fegyenctáborból tértek vissza, vagy csak úgy,
az öregségük miatt nem tudtak már dolgozni. Ok, az „öregek”
kibogoznak minden szövevényes ügyet, és ha valaki vétkezett a
Tanács előtt, kihirdetik a büntetést.
Ha valaki zavarja mások életét, elkergetik a Hitrovkáról. Ha
valami igazán hitvány dolgot művelt, az életétől is megfoszthatják.
Néha büntetésképpen átadják a kopóknak, de nem azért, ami bűnt
ténylegesen elkövetett a Tanács előtt, hanem megparancsolják neki,
hogy másnak a bűnét vegye magára, valakiét a zsiványok közül. Így
igazságosabb ez mindenki számára. Megsértetted a Hitrovkát – hát
vezekelj érte, magad is megtisztulsz, és jó embereknek segítesz,
aztán a börtönben is, Szibériában is megdicsérnek érte.
Az elítéltet persze nemcsak úgy akárkinek adták át, hanem
megvolt arra a maguk embere, Budocsnyik, a legrégebbi hitrovkai
rendőr.
Budocsnyik több mint húsz évet leszolgált már ezen a környéken,
nélküle nem is Hitrovka a Hitrovka, mondhatni, úgy nyugszik rajta,
mint a föld a cethalon, mert Budocsnyik itt a hatalom, márpedig a
nép teljesen hatalom nélkül nem tud meglenni, mert akkor
elkanászodik. Csak persze hatalomból nem kell sok, hanem épp
csak csipetnyi, és az is úgy, hogy ne papirosra legyenek leírva a
szabályok, amiket nem tudni, ki és mikor talált ki, hanem
igazságosan – hogy minden ember megértse, miért verik be a
pofáját.
Budocsnyikról mindenki azt mondta, szigorú, de igazságos. Ok
nélkül nem zargatja az emberfiát. Mindenki tiszteletteljesen
szólította meg, Ivan Fedorics-nak, a családneve meg Budnyikov
volt. De Szenyka nem értette, hogy a családneve alapján kapta-e a
becenevét, vagy amiatt, hogy régen, mint mondják, minden
moszkvai rendőrt „budocsnyiknak” neveztek. Meg az is lehet, hogy
azért, mert kincstári kalyibában, „budkában” lakott a hitrovkai piac
szélén. Amikor épp nem járőrözött, mindig csak ott üldögélt
magában, a nyitott ablak előtt, nézte a teret, könyvet, újságot
olvasott, és a teát a híres medálos szamovárjából itta, aminek ezer
rubel darabja. Zár nem volt a budkáján. Mert ugyan minek kéne zár
Budocsnyik-nak? Először is, mi haszna lenne, amikor a legprofibb
betörők dolgoznak a környéken? Nekik gyerekjáték bármilyen
zárat kinyitni. Másodszor pedig, ugyan ki akarna épp Budocsnyiktól
lopni, hacsak nem az, aki megunta az életét?
Budocsnyik mindent hallott, mindent látott az ablakából, ha meg
valamit mégse látott, mégse hallott, azt megsúgták neki a hű
emberei. És nincs abban semmi, a Tanács sem bünteti, mert
Budocsnyik nem idegen a Hitrovkán. Ha nem a hitrovkai, hanem az
írott törvények szerint járt volna el, már rég elvágják a torkát. Így
meg, ha be is visz valakit a kapitányságra, mindenki megérti, no, hát
nem tehetett mást, őneki is felelnie kell a főnökség előtt. De
Budocsnyik ritkán ültetett le bárkit is, inkább csak akkor, ha
végképp nem tehetett mást, inkább saját kezűleg intézte el a
dolgokat, és még hajlongtak előtte, megköszönték. Annyi sok év
alatt egyetlenegyszer fordult elő, hogy két zsivány kést fogott rá, de
azok se hitrovkaiak voltak, hanem kényszermunkáról menekültek.
Ő meg mindkettőt agyonütötte a mázsás kezével, amiért is a
rendőrbiztostól medált kapott a mellére, az emberek még jobban
tisztelték, a Tanács meg aranyórát adott neki, hogy elfelejtse ezt a
kis kellemetlenséget.
Amikor Szenyka már úgy-ahogy megszokta az új helyet, kiderült,
hogy nem is olyan szörnyű az a Hitrovka. Itt vidámabb az élete,
meg szabadabb is, és hogy a hasa mindig teli van, arról már beszélni
sem érdemes. Télen persze, amikor jön a hideg, cudarabb világ
köszönt majd rá, de hát hol van az még?
 HOGYAN ISMERKEDETT MEG SZENYKA HALÁLLAL

Olyan tíz nappal azután történt, hogy Szenyka először látta Halált.
A háza előtt lógott, a Jauzszkij bulváron, köpdöste az oszlopot,
amihez a lovakat kikötik, és a résnyire nyitott ablakokat bámulta.
Már tudta, hol lakik Halál, a fiúk megmutatták neki, és az igazat
megvallva nem most először csellengett a háza előtt. Kétszer már
szerencséje volt, távolról látta őt. Egyszer, négy nappal ezelőtt, Halál
kilépett a házból, fekete kendő volt rajta, meg a ruhája is fekete,
beült a várakozó sarabánba, és elment a templomba, a déli misére.
Tegnap meg a Herceggel látta karon fogva, úrinőnek volt öltözve,
tollas kalap a fején. Vitte valahova a gavallérja – étterembe tán, vagy
az is lehet, hogy színházba.
Egyúttal a Herceget is megnézte magának. Szó se róla, nem
akármilyen legény. Mégiscsak az első számú zsivány egész
Moszkvában, nem kis dolog az. Szimeon Alekszandrovics
főkormányzónak, őneki könnyű – a cár bácsikájának született, hát
tessék, rögtön tábornok meg kormányzó, de próbáld csak
kiverekedni a legelső helyet az összes moszkvai zsivány között. Őrá
igaz a mondás, sárból a cárságba. És az emberei is mind, azt
mondják, csuda legények. Állítólag egészen fiatalok is vannak
köztük, Szenykánál alig idősebbek. Ej, hogy egyeseknek milyen
szerencséjük van, hopp, és ott vagy ugrifülesként valami Herceg
csapatában. Tisztelnek, válogathatsz a nőkben, suska, amennyi csak
kell, és úgy öltözöl, mint valami ficsúr.
Maga a leghíresebb zsivány, amikor Szenyka látta, vörös
selyeminget viselt, citromsárga atlaszmellényt és málna piros
bársonykabátot; aranyló szalmakalap a fején, az ujjain köves
aranygyűrűk, a csizmája csillogó krómbőr. Gyönyörűség! És arcra is
ritka férfiszépség. Szőke, borzas üstök, merészen dülledő kék
szemek, piros ajka közt aranyszikrákat szór a műfoga, az álla meg
mintha kőből volna, a közepén gödröcskével.
Szépséges egy pár, gondolta Szenyka, és valami miatt felsóhajtott.
Pedig hát éppenséggel semmi olyat nem forgatott a fejében,
amitől sóhajtania kellett volna. Semmilyen ostoba álmodozásba
nem merült bele, Isten őrizz! És nem is próbálta felhívni magára
Halál figyelmét. Egyszerűen csak szerette volna még egyszer látni,
jobban megnézni, hogy mi az, ami olyan különös benne, mitől van,
hogy amint meglátja az ember, mintha az egész belseje görcsbe
rándulna. Hát ezért toporgott ott már ki tudja, hány napja. Amint
megszerzi az aznapi szajrét a fiúkkal, rögtön irány a Jauzszkij
bulvár.
Kívülről már a ház minden apró részletét megszemlélte. És hogy
belül milyen, azt is tudta. A lakatos Parhom, aki megjavította Halál
kézmosóját, azt mesélte, a Herceg a lehető legúriasabban rendezte
be a babája házát, még a vizet is bevezettette. Ha nem hazudott
Parhom, Halálnak ott egy külön szobában porcelánteknője van,
amit kádnak neveznek, és egy vascsőből magától folyik bele a forró
víz, mert fölül meg van egy kazán, amiben gáz ég. És Halál
jóformán mindennap fürdik abban a teknőben. Szenyka elképzelte,
ahogy ott ül a gőzben kipirulva, a vállát dörzsöli a csutakkal, és ettől
ő maga is szinte gőzölgött a forróságtól.
De az utcáról nézve is nagyon takaros volt a ház. Azelőtt valami
tábornoknak volt itt a nagy udvarháza, de leégett, csak ez a kis
szárnyépület maradt meg.
Nem nagy, négy ablaka néz a bulvárra. Épp itt húzódott a határ a
hitrovkai nyomornegyed és a gazdag Szerebrjanyiki között.
Túloldalt, a Jauza partján magasabbak, tisztábbak és szebbek voltak
a házak, az innensőn, a hitrovkain meg hitványabbak. Az
öszvérekre hasonlítottak, amiket a Lópiacon árulnak, a farától
nézed, igazi lónak látszik, a másik oldalról meg, hinnye, hisz öszvér!
Halál háza is takarosnak és gőgösnek mutatta magát a bulvár felé,
de az udvara hátul a lehető legmocskosabb kapualjba vezetett,
ahonnét egy köpésre volt a Rumjancev-menedékhely. A Hercegnek
bizonyára kényelmesebb volt így elkvártélyozni a hercegnőjét – baj
esetén, már ha épp ott van nála, amikor el akarnák kapni,
kisurranhat a hátsó bejáraton vagy akár az ablakon, aztán uzsgyi a
menedékhelyre, ott meg már mindenféle föld alatti járatok vannak,
még az ördög is a lábát törné.
De a bulvárról, ahol kulturált népség sétafikált a fák között, se azt
a sötét kapualjat, se a Rumjancev-menedékhelyet nem lehetett
látni. A hitrovkaiak az azsúros kerítésen túl nem mehettek –
azonnal jönnek a kopók, és söprik is őket befelé a szemetes kosárba.
És itt, a Hitrovka peremén nem is érezte magát biztonságban
Szenyka, úgyhogy meghúzódott szépen a fal mellett. Ránézésre
nem egy taknyos, és viselkedni is illendően viselkedett, de
Budocsnyiknak mégis megvillant a tekintete, ahogy elment
mellette, és meg is állt.
Te meg mit kóricálsz errefelé, mondja. Hozzád beszélek, Szkorik,
nézz a szemembe!
Hát ilyen ember ez! Már ismeri őt, még a becenevét is tudja, pedig
Szenyka egészen új fiú a Hitrovkán. Budocsnyik, elég az hozzá.
Itt nekem ne zsiványkodj, mondja, arra nincsen fölhatalmazásod,
mert ez már nem a Hitrovka, hanem egy kulturált sétány. Ide
figyelj, kiskorú barátom, majmok fattya, figyellek ám, rajtad tartom
a szemem, és amint először megszeged a törvényt, s rajtakaplak,
vagy akár csak gyanús leszel nekem, a pofázmányodra kapod a
büntetést, a füled szaggatom le bírságul, és szíjjal csapom a bordáid
közé a szankciót.
– Ugyan már, Budocsnyik bácsi – húzta el a száját Szenyka
panaszosan. – Nem csinálok én semmi rosszat, csak kicsit
melegszek a napon.
Na és kapott is a tarkójára a lapáttenyérrel, de akkorát, hogy csak
úgy reccsent a két füle közt.
Majd adok én neked Budocsnyikot, ordítja. A szemtelen kölykit
neki! Én neked Ivan Fedotics vagyok, megértetted?
Szenyka meg erre alázatosan.
– Megértettem, Ivan Fedotics bácsi.
És csak akkor enyhült meg Budocsnyik tekintete. Na azért,
mondta, taknyos majma. És ment tovább gőgösen, lassan,
hatalmasan, ahogy a bárka úszik a Moszkva-folyón.
Na, jól van, elment. Szenyka meg csak állt ott továbbra is. Nézte
Halál ablakait, de az már kevés volt neki. Törte a fejét, mi olyat
tehetne, hogy Halál kinézzen az ablakon, megmutassa magát.
Unalmában elővette a zsebéből a zöld gyöngysort, amit aznap
reggel szerzett, és nézegetni kezdte.

A gyöngysor meg így került hozzá.

 A Szuharjovkáról jött vissza Szenyka a szretyenkai utcácskákon
át…
Nem, először el kell mondani, hogy miért ment el a
Szuharjovkára. Mert ott is van ám mivel elhencegni.
A Szuharjovkára Szkorik nemcsak úgy egyszerűen ment el,
hanem becsületbeli ügyben. Hogy Zot Larionovics bácsikájával
kiegyenlítse a számlát. Mert hisz most a hitrovkai törvények szerint
élt, márpedig ott törvény az is, hogy rossz embernek nincs
megbocsátás. Ha megsértenek, föltétlen ki kell egyenlítened a
számlát, de lehetőleg felárral, különben nem vagány vagy, hanem
csíkos hátú kismalac.
No, hát elindult Szenyka, és Mihejka Kuvik is mellészegődött. Ha
nincs Mihejka, aligha vállalkozik ilyesmire fényes nappal, inkább
intézte volna el éjszaka, de így nem volt kibúvó, muszáj volt
bátornak lennie.
De úgy ment minden, mint a karikacsapás.
Megbújtak a Möbius zálogház padlásán, ami szemben van a
bácsikája boltjával. Mihejka csak figyelt, Szenyka mindent maga
csinált, saját kezűleg.
Elővett egy ólomgolyót, célzott a csúzlival – és durr, a kirakat
közepébe. Három ilyen nagy kirakatablaka volt Zot Larionicsnak, s
mindegyikre ezüstbetűkkel felírva, hogy „Rövidáru-kereskedés”.
Nagyon büszke volt rájuk. Naponta akár négyszer is odazavarta
Szenykát, hogy bársonykendővel csiszatolja azokat az átkozott
üvegeket, úgyhogy Szkoriknak külön számlája volt a
kirakatüvegekkel is.
A nagy csörömpölésre kirohant a boltból a kötényes Zot
Larionics, egyik kezében egy kosárka svéd csontgombokkal, a
másikban egy spulni cérna (épp kiszolgált valakit). Forgatja a fejét,
tátogat, sehogy se éri fel ésszel, mi az ördög történhetett a
kirakatüveggel.
Szenyka ekkor durr! – és a másik is ripityára ment. A bácsikája
meg elejtette az árut, térdre rogyott, és elkezdte ostoba fejjel
összeszedegetni az üvegszilánkokat. Micsoda móka!
Szkorik meg már a harmadik ablakot célozta. És az is úgy tört
ripityomra, hogy gyönyörűség volt nézni. Tessék, Zot Larionovics,
ne mondja, hogy nem köszönte meg az árva gyerek a sok törődést,
gondoskodást.
És úgy tűzbe jött Szenyka, hogy az utolsó, legsúlyosabb golyóval a
bácsikája kobakját célozta meg. No, azt' attól hanyatt is vágódott a
vérszívója. Fekszik, a szeme kidülledt, már ordítani se ordít – úgy
meglepődött.
Mihejka el volt ragadtatva Szkorik merészségétől, négy ujjal
fütyült, és huhogott, mint a bagoly – nagyon ügyesen tudott
huhogni, azért is nevezték el Kuviknak.
És ahogy mentek visszafelé a Szretyenkán, aztán az Ascseulov
közben (Szenyka büszkén hallgatott, Mihejka meg egyfolytában
locsogott lelkesedésében), látják ám, két kocsi áll valami ház előtt.
És viszik befelé a bőröndöket a külföldi címkékkel, meg valami
ládákat, dobozokat. Épp most érkezett valaki, most költözik be.
Szenykának meg, úgy látszik, nem volt elég a szretyenkai diadal.
– Elcsórunk valamit? – biccentett a kocsik felé. Hisz mindenki
tudja, hogy legjobban tűzvészkor meg költözéskor lehet lopni.
Mihejkának több se kellett. Gyerünk, mondja.
Elsőnek egy úr ment be a házba. Szenyka őt nem nézte meg
alaposabban – csak azt látta, hogy széles vállú, egyenes hátú, és ősz
halánték látszik ki a cilindere alól. De ha a haja ősz volt is, a csengő
hangjából ítélve nem lehetett még öreg ember. Már a lépcsőházból,
kicsit dadogva, kikiáltott.
– Masza, f-figyeljen, nehogy összetörjék a lámpát. A szolga kint
maradt, irányítani a rakodást. Kínai lehetett, vagy tán valami
türkmén – egyszóval alacsony, görbe lábú, ferde szemű. Meg
öltözve is csudásan volt, kemény-kalapot és nyersselyem mellényes
öltönyt viselt, de a lábán rendes cipő helyett fehér harisnya és
vicces fapapucs volt, mint két kis pad. Egyszóval ázsiai.
A bőrkötényes, jelvényes hordárok (pályaudvariak, tehát az úr
vasúton érkezett) mindenféle holmit cipeltek be a házba,
könyvkötegeket, valamilyen gumiabroncsos, csillogó küllős
kerekeket, egy fényes rézlámpát, csöveket.
A kínai vagy a csuda tudja, miféle alak mellett egy szakállas
öregúr álldogált, ő lehetett a háziúr, és tiszteletteljesen figyelt. A
kerekek felől kérdezett, hogy azok meg mire kellenek Nejmlesz
úrnak, tán hintókészítő mester?
 Az ázsiai nem felelt, csak megrázta a széles ábrázatát.
Az egyik kocsis, nyilván a borravaló miatt igyekezve, ráförmedt
Szenykára és Kuvikra. – Hé, kotródjatok innen, szutykosok!
Hadd üvöltsön, úgyis lusta lemászni a bakról.
Mihejka suttogva megkérdezte.
– Na és mit csórjunk el, Szkorik? Egy bőröndöt?
– Még hogy bőröndöt, hülye vagy? – szűrte a szót a száját ferdítve
Szenyka. – Azt figyuzd, hogy mit szorongat olyan nagyon!
A kínai egy útitáskát tartott magánál, meg egy kisebbfajta bugyrot
– nyilván abban volt a legdrágább holmi, azért nem bízta másra.
Aztán hogy vegyük el?, suttogta Mihejka. Ha annyira szorítja,
úgysem ereszti el, nem?
Szkorik törte a fejét, és kitalálta.
– Az a lényeg, Kuvik, hogy ne vigyorogjá', hanem komoly képet
vágj.
Fölvett egy követ a földről, célzott, és – durr – leesett a ferde
szemű kalapja. Aztán azonnal zsebre vágta a kezét, és eltátotta a
száját – egy kisangyal.
Amikor a ferdeszemű megfordult, Szenyka a lehető legnagyobb
tisztelettel szólt hozzá.
– Bácsi, leesett a kalapja.
Mihejka meg mintha mi sem történt volna – áll, pislog.
Na, lássuk csak, mit tesz le a pogány ördög a lépcsőfokra – az
útitáskát vagy a bugyrot?
A bugyrot. Az útitáska ott maradt a bal kezében.
Szenyka már készen állt. Odaugrott, mint macska a verébre,
fölkapta a bugyrot, és uzsgyi.
Mihejka meg utána. Ott szaladt mellette, huhogott, mint az
uhubagoly, és úgy nevetett, hogy a sapkáját is elhagyta. De annyi
baj legyen, úgyis törött volt az ellenzője.
A kínai csudára fürge volt, sokáig nem tudták lerázni. Mihejka
beugrott egy kapualjba, úgyhogy utána már csak Szenykát üldözte a
ferde szemű. Futott, mint a nyúl, és a kiabálásra sem sajnálta az
erejét. Látszott, hogy nem adja fel. Tuk-tuk-tuk, kopogtak a
kövezeten a fapadocskái, egyre közelebb és közelebb.
A Szretyenka sarkán Szenyka már oda akarta dobni a bugyrot
annak az ördögnek (Mihejka nélkül a bátorsága is megcsappant), de
épp akkor nagy csattanást hallott a háta mögül – a kínainak beakadt
a hülye papucsa a kockakövek közé, és elvágódott.
Jól van.
Szenyka még kanyargott egy keveset az utcákban, és csak utána
bontotta ki a bugyrot – no, miféle kincsek vannak benne? Kerek,
zöld kövecskék voltak madzagon. Nem tűntek különösen szépnek,
de hát ki tudja, lehet, hogy ezer rubelt érnek.
Elvitte egy ismerős seftesnek. Az megtapogatta őket, beleharapott
az egyikbe. Vacak, mondta. Kínai márvány, nefritnek hívják.
Hetven kopejkát tudok adni érte, mondja.
Hetven kopejkáért Szkorik nem adta oda, megtartotta magának.
Olyan gusztusosán csörögtek azok a kövecskék.
De hát egye fene a gyöngysort vagy mi a csudát, nem róla van szó,
hanem Halálról.
Ott ácsorgott hát Szenyka az áhított ház előtt, és sehogy sem tudta
kitalálni, mivel csalogassa Halált az ablakhoz.
Fogta a zöld füzért, csörgette a köveket – csirr, csörr. Arra gondolt,
mintha kis porcelánkalapácskák lennének, bár persze ugyan miféle
kalapácskákat csinálnának porcelánból?
És hirtelen ugyanilyen csengést-csattogást hallott a fejében.
Megvan, mivel fogjuk kicsalogatni! Nagyon egyszerű!
Körbenézett, fölvett egy üvegszilánkot. Befogta vele a nyár végi
nap sugarát, és a függönyök közti résre irányozta a csillogó
fényfoltot.
És tessék! Egy perc sem telt el, egy kéz elhúzta a függönyt, és ő
maga nézett ki az ablakon, Halál.
Szenyka megdermedt az ijedségtől, és elfelejtette eldugni a kezét
az üvegszilánkkal – így aztán Halál arcán ugrándozott a fényfolt.
Eltakarta a szemét a tenyerével, nézett, nézett, aztán így szólt.
– Hé, kölök!
Megsértődött Szkorik, még hogy kölök! Az öltözéke se gyerekes,
ing övvel, bársonynadrág, új csizma, harmonikaszárú, és a sapkája
is egészen takaros, harmadnapja kapta le egy részeg fejéről…
– Kinek kölök, kinek prütykölök! – vágott vissza Szenyka, pedig
nem szerette az illetlen szavakat, és szinte soha nem is használta
őket – még gúnyolták is miatta. De most csak úgy kicsúszott a
száján a pajzán szó – szinte elvakult attól, hogy Halált nézte, mintha
nem is ő perzselte volna Halál arcát a fényfolttal, hanem fordítva.
Halál nem húzódott vissza, és nem is lett dühös – épp
ellenkezőleg, elnevette magát.
– Ejha, tán új Puskinunk született? Hitrovkai vagy? Na, gyere csak
be, meg akarlak kérni valamire. Gyere csak bátran, ne félj, nincs
bezárva az ajtó.
– Aztán mitől félnék? – vetette oda Szkorik, és ment a tornáchoz.
Ébren van-e vagy álmodik, maga sem tudja. De csak úgy kalapált a
szíve, tu-tu, tu-tu.
Hogy a pitvarban mi volt, azt meg se nézte rendesen, meg sötét is
volt. Halál a szoba ajtajában áll, vállával az ajtófélfának dőlve. Az
arca árnyékban, de a szeme így is szikrázott, mint a hold fénye az éji
folyón.
– No, mi kéne? – kérdezte Szenyka, félszegségében még az
előbbinél is durvábban.
Nem nézett a háziasszonyra, inkább csak a lába elé bámult, meg
oldalra sandítgatott.
Szép, nagy szobája volt Halálnak. Világos. Három fehér ajtó nyílt
belőle, egy szemben a bejárattal, kettő oldalt. Csempés hollandi
kályha, mindenütt hímzett terítőcskék, az abrosz is hímzett, de
olyan fényesen, hogy szinte hunyorog tőle az ember. És milyen
gyönyörűséges a minta rajta, pillangók, paradicsommadarak,
virágok. Jobban megnézte, hát mindnek, a pillangóknak, a
madaraknak, még a virágoknak is emberarcuk volt – egyik sír, a
másik nevet, a harmadik gonoszul vicsorog.
Megkérdi Halál.
– Tetszik? Én magam hímzem őket. Valamivel csak el kell
foglalnom magam.
Érezte Szenyka, hogy méregeti őt Halál, és ő maga is szörnyen
szerette volna közelről megnézni őt magának, de félt – így is, hogy
nem nézett rá, hol tűz égette a testét, hol hideg verejték lepte el.
Végül csak felbátorodott, felemelte a fejét. Kiderült, hogy Halál
ugyanolyan magas, mint ő. És még azon is meglepődött, hogy
egészen fekete a szeme, mint egy cigánylánynak.
– Mit bámulsz, szeplős? – nevette el magát Halál. – Minek
világítottál be az üveggel? Rég észrevettelek már, folyton az
ablakom alatt császkálsz. Tán szerelmes lettél belém?
Szenyka ekkor vette észre, hogy mégsem teljesen fekete a szeme,
hanem vékonyka világoskék pereme van, és arra gondolt, a
pupillája olyan nagy, mint a bácsikája kedvenc macskájának,
amikor viccből megitatják valeriánával. És szörnyen érezte magát
attól a fekete tekintettől.
– Na, még az kéne – mondta Szenyka. – Kellesz is te nekem.
És elhúzta a száját. Halál megint felnevetett.
– Nézd már, hisz nemcsak szeplős vagy, hanem csorba fogú is. Jól
van, én tehát nem kellek neked. De mondd csak, a pénzemet azért
elfogadod? Szaladj el egy helyre, ahová mondom. Nem messzire,
csak a Pokrovkán túlra. Amikor visszajössz, kapsz egy rubelt.
Szkorikban meg mintha elakadt volna valami.
– Kell is nekem a te rubeled.
Egészen le volt dermedve, különben valami okosabb választ talált
volna ki.
– Akkor meg mi kell neked? Mit sündörögsz a ház körül?
Istenemre, belém szerettél. No, csak nézz ide rám! – És ujjával
fölemelte Szenyka állát.
Az meg durr a kezére – mit nyúlkálsz?
– Szeretett ám a Bodri kutya. Más kell nekem tetőled… – Maga
sem tudta, mit mondjon, de hirtelen mintha csak az Úr intésére
történt volna, magától kicsúszott a száján. – A Herceg csapatába
akarok… Szólj mán egy szót értem. Akkor megcsinálok neked, amit
csak akarsz.
S ahogy ezt kimondta, öröm töltötte el – hű de ügyes! Először is,
nem kell szégyellnie magát – mert nagyon rákezdte már Halál, hogy
„belém szerettél, belém szerettél”. Másodszor, megmutatta, hogy
miféle ember, nem egy taknyos, hanem komoly férfi. Meg
különben is, hátha tényleg beajánlja a Hercegnek. No, akkor Proha
megpukkad az irigységtől!
De Halálnak szinte kővé dermedt az arca, és elfordult.
– Nem való az neked. Ej, hogy mit vettél a fejedbe, farkaskölyök!
Átnyalábolta magát, mintha dideregne, pedig jó meleg volt a
szobában. Így állt vagy fél percig, aztán megint Szenykához fordult,
és panaszosan azt mondta, de még a fiú kezét is megfogta közben.
 – Na, szaladj el nekem, jó? Nem egy rubelt adok, hanem hármat.
Vagy akarsz ötöt?
De Szkorik már megértette, nyeregben van, bár hogy miért, azt
persze nem tudhatta. Csak azt, hogy Halálnak nagyon kell valami
onnan a Pokrovkáról.
– Nem én – vágott a szavába. – Nem megyek, ha akár huszonötöt
adsz, akkor se. De ha a Hercegnek a fülébe súgod vagy megírod
neki, hogy vegyen fel a csapatába, akkor repülök, mint a nyíl.
Halál a fejét fogta, és teljesen elfintorította az arcát. Szenyka most
először látott olyat, hogy egy nő szép marad úgy is, ha grimaszol.
– Az ördögbe veled! Tedd, amit mondok, aztán majd meglátjuk.
S aztán mondta is, hogy mit akar.
– Szaladj el a Lobkovszkij közbe, a Kazany Szállóhoz. Ott ül a
kapuban egy lábatlan nyomorék. Súgd a fülébe azt a szót, hogy
„tárabój”. De el ne felejtsd, különben rosszul jársz. Bemész a
szállóba, és odavezetnek egy emberhez, akinek Szem a neve.
Halkan, hogy senki más meg ne hallja, azt mondod neki, „Halál már
nagyon várja, nagyon, de nagyon.” Fogod, amit ad, és futás vissza.
Mindent megjegyeztél? Ismételd el!
– Papagáj vagyok én?
A fejébe csapta a sapkáját Szkorik, és szaladt is ki az utcára.
És úgy elkezdett rohanni a bulváron, hogy egy fiákért is
megelőzött.
 HOGYAN RAGADTA SZENYKA ÜSTÖKÖN A SZERENCSÉT

Tudta Szenyka jól, hol van a Kazany Szálló, különben kereshette

volna mikulásig. Se tábla rajta, se semmi. A kapuja bezárva, csak a
kisajtó van résnyire nyitva, de csak úgy egyszerűen be nem megy
az ember, épp a vasrács előtt ott ül egy szánalmas nyomorék, lába
nincs neki, csak a fölhajtott, üres nadrágszár a helyén. De a válla,
mint a szikla, a pofája veres, cserzett, a föltűrt inge ujjából erős,
vörös szőrrel benőtt mancsok állnak ki. Nyomoréknak nyomorék,
de ha fejbe vág a fakalapácsával, amivel löködi magát előre, azon
nyomban kiszáll belőled a lélek.
Szenyka nem ment oda rögtön a nyomorékhoz, előbb
megfigyelte.
Nem dologtalan ült, hanem fütyülőket árult. Erős basszushangon,
lustán kiabált, hőce, hőce, gyerkőce, kinek lesz fütyülője,
bambuszból van a sípom, három kopekér' adom. Nyüzsgött is a
lurkóhad a nyomorék körül, próbálgatták az árut, futták a sima,
sárga fa-rudacskákat. Némelyik vásárolt is.
Az egyik, a nyomorék vastag nyakában függő rézcsövecskére
mutatva, azt mondta, bácsi, hadd próbáljam ki azt a dudát, ami a
nyakába' van. A nyomorék meg kokit nyomot a homlokára, nem
duda az, hékás, hanem tengerészsíp, áztat nem fújhatja mindenféle
takonpóc népség.
És Szenyka mindent azonnal megértett. A tengerész látszatból
csinálja ezt a kereskedést, de különben ő itt a silbak. És ügyesen
kitalálták, ha jön a hé, csak belefúj a rézsípjába – biztos jó erős
hangja van, és ez a jel a többieknek, hogy húzzák a csíkot. És a
varázsszó, amire Halál megtanította, a „tárabój” egyszerűen csak a
„jóbarát” visszafelé. Moszkvában a vagányok és a tolvajok régóta
így kutyulják a nyelvet, hogy az idegenek ne értsék, hol valami
plusz szótagot tesznek a szavakhoz, hol összekeverik a hangokat,
vagy kieszelnek még valami mást.
Odament az őrhöz, egész a füléhez hajolt, és súgta, amit kellett. Az
öreg rápislantott a szemöldöke pamacsa alól, rántott egyet a nagy,
szürkésveres bajszán, és szólni egy szót se szólt, csak kicsit odébb
húzódott a kurta testével.
Bement Szkorik az üres udvarra, és megállt. Tán magának a
Hercegnek meg a bandájának van itt a tanyája?
Megrángatta az ingét, s az inge ujját végighúzta a csizmája szárán,
hogy csillogjon. Levette a sapkáját, aztán megint feltette. Az ajtó
előtt keresztet vetett, és elmormolt egy imát – különlegeset, a
vágyak teljesüléséről szólót, amire még rég tanította meg egy jó
ember: „Kérlek, édes istenem, a te nagy irgalmadban hallgasd meg
a jámborok könyörgését, és ne érdemeim szerint jutalmazz, hanem
add meg, amit kívánok!”
Na, összeszedte magát, megrángatta az ajtót – zárva. Bekopogott.
Kicsit várnia kellett, hogy kinyissák, s akkor se teljesen nyitották
ki, hanem csak résecskényire, és valakinek megcsillant a szeme a
sötétben.
Szenyka a biztonság kedvéért megint azt mondta.
–Tárabój.
Az ajtó mögül azt kérdi erre valaki.
– Neked meg mi kéne?
– Szemhez jöttem…
Erre kinyílt végre az ajtó, és Szkorik egy selyem-inges, díszes
öves, szattyáncsizmás legényt pillantott meg, a mellénye zsebjéből
ezüstlánc lóg ki, rajta kicsiny ezüstkoponya – rögtön látni, hogy a
legmagasabb rendbe tartozó zsivány. És a tekintete is különleges,
mint mind a zsiványoké, gyors, tapadós, figyelmes. Hű, hogy
milyen irigy lett rá Szenyka, olyasféle korú lehetett, mint ő maga,
növésre meg még kisebb is. Micsoda mázlisták vannak!
Menjünk, mondja. És elindult előre, többet hátra se nézett
Szenykára.
A sötét folyosó egy szobába vezetett, ahol a csupasz asztalnál
ketten kártyáztak. Mindkettő előtt egy halom bankó meg tízrubeles
arany. És épp amikor belépett Szkorik meg a kísérője, az egyik
játékos lecsapta maga elé a lapjait, és felüvöltött.
– Csalsz, a kurva anyád! Hol a dáma? – És durr, ököllel a másik
homlokára.
Az meg a székkel együtt hanyatt is zuhant. Szenyka felszisszent –
megijedt, hogy betörik a tarkója. Ám az bucskázott egyet a fején át,
tisztára, mint egy akrobata a cirkuszban, fölpattant, az asztalra
szökkent, és pofán rúgta a másikat! – Te magad csalsz! A dáma már
kiment!
Most meg persze az zúdult hanyatt, aki csizmával kapott a
pofájára. Gurulnak, csörögnek a padlón az aranyak, röpülnek a
bankók szanaszéjjel – borzalom.
Szenyka egész megszeppent, itt gyilkolás lesz. A kis-legény meg
csak áll, vigyorog – élvezi a látványt.
Az, amelyik kezdte a verekedést, megdörzsölte az arcát.
– Szóval kiment a dáma, aszondod? Aha, tényleg kiment. Na jó,
játsszunk tovább.
És mintha mi sem történt volna, visszaültek, csak előbb fölszedték
a széjjelröpült kártyalapokat.
Szenyka meg egyszeriben kővé dermedt. Leesett az álla, pislogott.
Ahogy jobban megnézte a kártyázókat, hát olyan egyforma az
arcuk, mint két tojás! Mindkettő pisze, szőke, nagy szájú, meg
öltözve is egyformán vannak. Csoda!
– Mi van, hé? – rángatta meg az inge ujját a kísérője. – Menjünk!
Mentek tovább.
Megint folyosó, megint egy szoba. Itt csend volt, aludt valaki egy
ágyon. Az arcát a falnak fordítja, csak annyi látszik, hogy jó busa
képe van meg elálló füle. Igazi bika, csak úgy csizmástul feküdt le,
és húzza a lóbőrt.
A kislegény lábujjhegyen kezdett osonni. Szkorik úgyszintén, csak
még csendesebben.
De a behemót, még a horkolást se hagyva abba, hirtelen kidugta a
kezét a takaró alól, és fekete cső csillant meg benne.
– Én vagyok az, Szalonna – mondta gyorsan a kis rablóinas.
Visszahúzódott a kéz, és az arcát csak nem mutatta meg a
bikanyakú.
A harmadik szobában Szenyka lekapta a sapkáját, és keresztet
vetett – a falon egész ikonosztáz volt, mint a templomban. A
szentek, az Istenanya, a szent kereszt.
Szemben, a falnál, az asztalra téve fényes félcipős, hosszú lábait,
egy szemüveges férfi ült. Hosszú, egyenes haja, mint a kóc. Éles kis
kést forgatott az ujjai közt, nem volt nagyobb, mint egy teáskanál.
Tisztán, urasán volt öltözve, masnis nyakkendő a nyakán. Soha
életében nem látott még Szkorik ilyen zsiványt.
A kislegény előreengedte Szenykát.
– Hozzád jött ez a gyerek, Szem.
Szkorik haragosan sandított rá. Be ne mossak egyet a pofádra a
„gyerek” miatt! De ekkor a Szem nevű ember olyat művelt, hogy
Szenyka felszisszent, rántott egyet a kezén, s a kis kés ezüstös
szikraként suhant át a szobán, és egyenest a szentséges Szűz Mária
szemébe állt bele.
Csak most vette észre Szenyka, hogy az ikonosztázon minden
szentnek ki van szúrva a szeme, a Megváltó keresztjéből meg, ahol a
szögeknek kéne lenniük, ugyanilyen kis tőrök állnak ki.
Szem kihúzott az inge ujjából még egy tőrt, és belesuhintotta a
Mária karján lévő kisded szemébe. Csak mindezek után fordította a
fejét a döbbenten álló Szenyka felé.
– Mit akar, fiatalember?
Szkorik odament hozzá, hátranézett a fiúra, aki ott álldogált az
ajtóban, és halkan, ahogy meg lett mondva neki, azt mondta.
– Halál már nagyon várja, nagyon, de nagyon.
És ahogy ezt elmondta, megijedt. És ha nem érti meg ez az
ember? Ha megkérdi: „Na és mit vár olyan nagyon?” Ő meg azt nem
tudja.
De a kóchajú semmi ilyet nem kérdezett, hanem csak udvariasan,
halkan megkérte a fiút.
– Hering úr, legyen szíves, rejtse el az arcát az ajtó mögött.
Szkorik megértette, hogy rászólt a fiúra, húzza el a belét, ez a
Hering viszont láthatóan nem vette a lapot – csak állt, mint a
faszent.
Szem erre kiereszti a sólymot a jobb kezéből, már hogy egy újabb
kis tőrt – huss, és Hering fülétől egy-hüvelyknyire fúródik bele az
ajtófélfába. A kislegényt meg erre mintha a szél fújta volna el.
A szemüveges ekkor végigmérte Szkorikot. Világos, fagyos volt a
szeme az üveg mögött – mint két kis jégdarab. Elővett a zsebéből
egy négyzet alakú papír csomagocskát, és odanyújtotta. És megint
halkan, udvariasan mondta.
– Fogja, fiatalember. Adja át, hogy nyolc órára ott leszek… Vagy
nem, várjunk csak.
 Az ajtó felé fordult.
– Hé, Hatos úr, itt van még?
Hering megint bedugta a fejét a résen. Nem egy beceneve van,
hanem kettő? Megszívta az orrát, és félve megkérdezte.
– Nem fogsz dobálózni?
Szem erre egészen furcsa választ adott.
– Tudom, hogy a szelíd Parny tolla nem divat manapság. Mikor is
van a randevú, akarom mondani a bunyó Vámpírral?
De Hatos-Hering most megértette, amit mondott. – Azt mondták,
hétkor.
– Köszönöm – biccentett a különös férfi. Szenykának meg. – Nem,
nyolcra nem érek oda. Adja át, hogy kilencre, vagy inkább tízre ott
leszek.
És elfordult, megint bámulni kezdte az ikonosztázt. Szkorik
megértette, vége a beszélgetésnek.

Visszafelé a Hitrovkán át ment, keresztül az udvarokon, hogy

levágja a sarkot. Arra gondolt, ezek ám az emberek! Ilyen
sólymokkal még szép, hogy a Herceg az első számú rabló
Moszkvában. Úgy érezte, mindent megadna érte, hogy ő is ott
üldögélhessen a tanyájukon, cimbora a cimborák közt.
A Hitrovszkij köz mögött, ahol a tér peremén ott lustálkodtak a
napszámosok, Szenyka megállt egy kiszáradt nyárfa alatt, és
kibontotta a csomagocskát. Kíváncsi volt, mi olyan értékes dolog
lehet benne, ami miatt Halál kész volt öt rubelt is megadni neki.
Fehér por, olyasféle, mint a porcukor. Megnyalta – édeskés, de
nem cukor, az sokkal édesebb.
Észre sem vette, hogy Táska odament hozzá.
Mi van, Szeny, mondja, tán kokós lett belőled?
És Szkoriknak csak ekkor kattant be. Hát hiszen ez kokain, mi
más lenne? Attól olyan fekete Halál pupillája, mint a sötét éjszaka.
Na, tessék, kiderül, hogy…
– Nem nyalni kell, hanem szívni – magyarázta Táska.
Korán volt még, Táska nem öltözött be, ki sem festette magát, a
kezében erszény – látni való, hogy boltba igyekszik.
Nem kéne, Szeny, mondja. Lüke leszel tőle.
 De Szenyka azért csak vett belőle egy csipetet, bedugta az
orrlyukába, és tiszta erejéből megszívta. Hű, de ocsmány volt.
Kicsordultak a könnyei, tüsszögött, folyt a taknya.
– Na, mi van, kipróbáltad, sükebóka? – ráncolta az orrát Táska. –
Mondom, hogy ne csináld. Inkább mondd meg, hogy mi ez itt
nekem.
És mutat a hajára. Be van szúrva neki a feje búbjára egy
kamillavirág meg még két másik, amit Szenyka nem ismer.
– Mi volna? Tehénlegelő.
– Az eszed tokja legelő. Három üzenet. A majoránna azt jelenti,
„gyűlölöm a férfiakat”, a kamilla a „közömbösség” jele, az
ezüstvirág meg a „szívélyességé”. Együtt vagyok például valamilyen
klienssel, akitől kiráz a hideg. Bedugok a hajamba egy majoránnát,
kimutatom a megvetésemet iránta, ő meg, a tökfilkó, nem is sejti.
Vagy például itt vagyok veled, és a hajamban ott az ezüstvirág, mert
hiszen barátok vagyunk.
Tényleg csak az ezüstvirágot hagyta a hajában, hogy Szenyka
örüljön.
– Na és a közömbösség minek?
Táskának felcsillant a szeme, megnyalta cserepes ajkát.
– Hát, mondjuk, belém szeret valaki, udvarol, hozza az
ajándékokat, bonbont, gyöngysort. Nem kergetem el, mert,
mondjuk, ő is tetszik nekem, de, ugye, a büszkeségét is őrizze meg
az ember. Úgyhogy kamillavirágot tűzök a hajamba, hadd
szenvedjen az udvarlóm…
– Ugyan miféle udvarló? – vetette oda Szenyka, miközben
visszacsomagolta a kokaint. Bedugta a zsebébe, erre megcsörrent
ott valami – a zöld füzér, amit a kínaitól lopott el. És ha már így
kapóra jött, azt mondta.
– Ha akarod, adok én neked gyöngysort, de minden udvarlás
nélkül.
Elővette, és meglengette Táska orra előtt. Az meg szinte
fölragyogott.
Istenem, de szép, mondja. És a kedvenc színem, smaragd!
Tényleg nekem adod?
– Persze, nem sajnálom.
No, és oda is adta neki. Nem nagy veszteség – hetven kopejka.
 Táska nyomban a nyakába tette, arcon csókolta Szenykát, és
futott is hazafelé, mint a kisvillám – hogy megnézhesse magát a
tükörben. Futott Szkorik is, ő meg a Jauzszkij bulvárra. Halál már
biztos nagyon várja.
Messziről megmutatta neki a csomagocskát, aztán a zsebébe
dugta.
– Mit csinálsz, te? Add ide gyorsan! – mondja Halál.
És közben már majd' a könnye csordul, és remeg a hangja.
Szenyka meg.
– Jól van, máris. De mit ígértél? Írj levelet a Hercegnek, hogy
vegyen be a csapatába!
Halál rávetette magát, próbálta erővel elvenni tőle a
csomagocskát, de reménytelen volt – Szenyka csak elszaladt előle az
asztal körül. Így kergetőztek egy sort, aztán Halál könyörögni
kezdett.
– Add ide, te hóhér, ne kínozz!
Szkorik megsajnálta, milyen gyönyörű, és ő is boldogtalan. Ez a
hitvány por kell neki. Meg arra is gondolt – lehet, hogy a Herceg
úgysem hallgat egy nőre ilyen fontos ügyben, még az imádott
szeretőjére sem? De nem úgy van az, hisz a fiúk azt mondták, lehet
az nagy dolog vagy kicsi, a Herceg minden kívánságát teljesíti.
Míg így tipródott magában, hogy odaadja-e a kokaint vagy ne,
Halál hirtelen egészen elkomorodott, leült az asztalhoz, fáradtan
megtámasztotta a homlokát, és azt mondja.
– Hát pusztulj el, ha akarsz, farkaskölyök. Ha megnősz, úgyis csak
farkas lesz belőled.
Halkan felnyögött, mint akinek fáj valamije. Aztán fogott egy
darab papírt, ceruzával ráfirkantott valamit, és odalökte
Szenykának.
– Nesze, fulladj meg!
Szenyka elolvasta, s nem hitt a szerencséjének. A papírra
lendületes betűkkel az volt írva.
„Herceg, vedd be a csapatodba ezt a gyereket. Olyan, amilyen
neked kell. Halál.”
 HOGY MUTATKOZOTT BE SZENYKA A HERCEGNEK

– Amilyen nekem kell? Na, már csak te hiányoztál nekem.

A Herceg dühösen dörzsölte a gödröcskét az állán, megperzselte
Szenykát a nagy, fekete szemével – az meg előbb összehúzta magát,
de nem volt szabad megszeppennie.
– Azt mondja, menjél csak, Szkorik, egy percig se kételkedjél, a
Herceg feltétlen a hasznodat veszi, én csak tudom. Így mondta.
Próbált buzgón, félelem nélkül nézni a nagy emberre, de közben
reszketett az ina. Szenyka mögött ott állt az egész banda, Szem,
Hering-Hatos, a két egyforma képű meg még egy busa fejű (az a
horkolós lehetett az, a pisztollyal). Csak a lábatlan nyomorék nem
volt ott.
A Hercegnek a Kazany Szállóban volt lakosztálya, annak a
folyosónak a legvégén, ahol Szenyka már járt egyszer, amikor
Szemhez ment. Még egy keveset kellett menni a
megszentségtelenített ikonosztázos szobától, ahol Szem hajigálta a
késeit, befordulni a sarkon, és ott egy nagy szoba, mögötte hálóval.
A hálót Szkorik csak a résnyire nyitott ajtón át látta (olyan szokásos
hálószoba, ágy, rajta színes takaró, a padlón láncos buzogány hever
– tüskés acélalma láncon, és ennél többet nem is lehet látni), de ez a
nagy szoba igazán úrias volt. Az egész padlót perzsaszőnyeg
borította, de olyan puha, mintha csak erdei mohán lépkedne az
ember; a falak mentén faragott ládák (hű, hogy mennyi kincs lehet
azokban!); a széles asztalon sorban állnak a vodkás és konyakos
üvegek, az ezüstkupicák, meg van egy félig lefaragott sonka és egy
üveg sós uborka. A Herceg időről időre bedugta a mancsát ebbe az
üvegbe, kihúzott egy-egy uborkát, a legdudorkásabbak közt
kiválogatva, és olyan jóízűen ropogtatta őket, hogy Szenykának
majd' kicsordult a nyála. Szép arca volt a bandavezérnek, de kicsit
gyűrött és püffedt. Látszott, hogy előbb sokat ivott, aztán sokáig
aludt.
A Herceg megtörölte a kezét a selyeminge aljában. Megint fogta a
levélkét.
 – Meghibbant tán, vagy mi? Mintha nem tudná, hogy teljes a
paklim. Én vagyok a király, igaz?
Behajtotta egy ujját, Szem meg azt mondta.
– Hamarosan annyi címed lesz, mint az uralkodónak. Név szerint
Herceg vagy, az üzleti életben király, és nemsokára még ász is
leszel. Isten irgalmából egész Moszkva városának ásza, hitrovkai
király és Szittyósföld hercege.
Szenyka szörnyen merésznek találta ezt a „Szittyósföldet”, de a
hercegnek tetszett a vicc – felnevetett. A többiek is vele nevettek.
Maga Szkorik nem értette, mi olyan vicces, de a biztonság kedvéért
ő is elmosolyodott.
– Ha ász leszek, akkor más világ jön. – A Herceg letette a papírt az
asztalra, és tovább számolt a nagy köves gyűrűktől csillogó ujjain. A
dámám Halál, igaz? A bubi te vagy, Szem. Szalonna a tízes,
Tengerész a kilences, Dérrel a nyolcas, Dúrral a hetes. Ezt a gyereket
csak hatosnak tudnám felvenni, de hát hatosom is van már. Igaz,
Hering?
– Aha – felelte a kislegény.
Szenyka csak most értette meg, mit is magyaráz a Herceg. A fiúk
már mesélték neki, hogy az igazi bűnözőknél, akik a tolvajvilág
törvényei szerint élnek, a bandát „paklinak” nevezik, és minden
paklinak teljesnek kell lennie. A teljes pakli nyolc zsiványból áll, és
mindnek megvan a maga rangja. A főnök a „király”; mellette van a
szeretője, a „dáma”; utána jön a „bubi” – ő, mondhatni, a
bandavezér főhadsegédje; aztán a többi harcos, a tízestől a hatosig.
És nyolc embernél több nem lehet a bandában, ez már csak így van
időtlen idők óta.
Különös tisztelettel pillantott a hosszú hajú Szemre. Ő a bubi, a
mindenségit neki. A bubi nem egyszerűen a király jobb keze,
hanem általában ő intézkedik, ha valakit ki kell nyírni.
– Üresedés esete tehát nem forog fenn – mondta Szem a rá
jellemző választékossággal, de Szkorik megértette, nincs hely a
bandában.
De bármilyen furcsa, a Herceg mégsem kergette el a kölyköt.
Egyre csak állt, vakarta a tarkóját.
– Két hatos – miféle pakli az? És mit mondana rá a Tanács? –
sóhajtott fel. – Ej, Halálom-Halálocskám, mit művelsz velem…
 És ebből a sóhajtásból Szenyka hirtelen megértette, hogy morogni
morog a Herceg, de Halálnak ellentmondani nincs bátorsága, lehet
akármilyen nagy vitéz. Felbátorodott Szkorik, kihúzta a vállát,
kezdte most már tényleg félelem nélkül nézni a zsiványokat, no,
akkor oldjátok meg valahogy ezt a gubancot, az már nem az én
dolgom. Vagy Halált kérdjétek.
– Na, jól van – mondta a Herceg. – Hogy is hívnak? Szkorik? Na,
Szkorik, egyelőre maradj csak itt rang nélkül. Aztán majd
meglátjuk, mi legyen veled.
Szenyka örömében még a szemét is összehúzta.
Még ha rang nélkül is, de mostantól igazi zsivány, és nem is
akármilyen, hanem Moszkva legeslegelső zsiványbandájának a
tagja! Hej, Proha, hej, Mihejka, meg fogtok pukkadni az irigységtől!
És amint megkapja a részét a zsákmányból, magához veheti Táskát
a babájának, hogy ne kelljen mindenféle emberekkel vesződnie.
Üldögéljen csak otthon, rakosgassa a virágait, amíg megnő.
A Herceg az asztal felé intett, és Szem kivételével mindenki töltött
magának – ki vodkát, ki konyakot. Szenyka is megkóstolta a barna
italt (förtelmes volt, a házi pálinkánál is rosszabb). S bár éhes volt, a
sonkából nem vett egy falatot se – az első pillanattól kezdve
ügyelnie kellett rá, milyen embernek mutatkozik, nem holmi
éhenkórász, hanem értelmes fiú, nem a pöcegödörből bújt elő.
Illedelmesen félrehúzódott, figyelt, hallgatózott, nem kotyogott bele
a beszélgetésbe, isten ments. Meg persze a többi zsivány se figyelt
rá, mit nekik egy ilyen kiskorú. Csak Hering pislantott feléje olykor-
olykor. Először csak úgy, másodszor meg kacsintva. De köszönet
már azért is.
A Herceg meg az ikreknek, a hetesnek meg a nyolcasnak, Halálról
kezdett mesélni.
–Ti ketten – mondja -, Dérrel és Dúrral, nem régóta vagytok itt
minálunk, még nem tudjátok, miféle nő ez. Látni persze láttátok, de
az kevés. Hát elmondom nektek, hogyan szereztem meg, akkor
majd megértitek. Amikor az előző manusza, Kosztromai Jaska
megette az ólomkását, és ő szabad lett, elkezdtem sündörögni
körülötte. Régóta szemet vetettem rá, de míg Jaska élt, nem volt
bátorságom. Nagy tiszteletben állt ő a Tanácsnál, én meg ki voltam
akkor – egy kis surranó. Se paklim, se jó tanyám, semmi gyilkolás,
semmi nagy ügy. Na, jó, a Hitrovkán már akkor se egy utolsó senki
voltam, de Kosztromai Jasához föl nem érhettem. De magamban
már azt gondoltam, a fogammal rágom szét az egész földet, de ez a
nő akkor is az enyém lesz. Akkor először raboltam ki egy bankot,
láncos buzogánnyal ütöttem le az őrt. Beszélni kezdtek rólam, és
már dohányom is volt bőven. Ajándékokat kezdtem küldeni neki,
aranyat, porcelánokat, japán selymet. Ő meg mindet visszaküldi. Ha
megyek hozzá, elkerget, még csak beszélni se akar velem.
Én meg tűröm, kicsi vagyok még Halálnak.
Na jól van. Kiraboltam egy postavagont, és ott már két embert a
halálba küldtem. Negyvenezer rubel!
Megyek hozzá éjszaka, cigánykórussal. A mjasznyickajai
kopóknak ötszáz rubelt perkáltam, hogy ne zavarjanak. Az ajtaja alá
tettem egy atlasszal borított dobozkát, s a dobozban briliánsbross,
ekkora, ni!
Na és mi történt? A cigányok berekedtek, már elvásott a cipőjük
talpa, annyit topogtak, ő meg ki se nyitotta az ajtót, de még a fejét se
dugta ki az ablakon.
Na, gondolom, mi kell még neked? Se pénz, se ajándék – az
világos. De akkor micsoda?
Gondoltam, máshogy próbálkozok. Tudtam, hogy Halál szereti a
gyerekeket. Pénzt, ruhát, mindenféle édességeket küld a Mária-
menhelyre, a hitrovkai árvák otthonába. A lótolvaj Jaska egyszer
száz arany tízrubelest meg ibolyát vitt neki kosárban, ő meg, a
féleszű, a virágokat megtartotta magának, a pénzt meg odaadta a
menhely nővéreinek, hogy építsenek fürdőt belőle.
Aha, gondolom. Ha az ajtón nem ment, bemászok az ablakon…
Vettem egy pud csokoládét, de nem akármilyet ám, hanem igazi
svájcit, három vég hollandi vásznat ingeknek, meg alsóneműnek
való csalánszövetet is. Személyesen vittem el, és átadtam Manyefa
nővérnek. Nesztek, aszondom, ajándék az árváknak a Hercegtől.
Ekkor a busa fejű, a tízes, hümmentett egyet, és közbeszólt.
– Aha, csudásan megajándékoztad őket, emlékszünk rá. A Herceg
meg ráförmedt.
–Te csak ne szaladj előre, Szalonna! – mondja. – Na és mi volt
aztán? Megyek Halálhoz dölyfösen-ficsúrosan – lássuk, más
szemmel néz-e rám ezek után! Akkor már kinyitotta az ajtaját, de
jobb lett volna, ha nem nyitja ki. Kijött, szikrázik a szeme. Hogy a
föld nyelne el, kiabálja. Közel ne merj jönni hozzám, meg így meg
úgy. Ütött-vert, úgy zavart ki a házából. Ezt kaptam az
igyekezetemért… Na és akkor már igazán megsértődtem. Úgy
elkezdtem inni, hogy egy héten át mintha ködben tapogatóztam
volna. És így részegen egyre csak az járt a fejemben, hogyan vettem
meg a véren szerzett pénzemen azt a sok csokoládét, s hogyan
tapogattam a szövetet a boltban – elég finom-e? Szégyen, gyalázat.
– Na, mondjuk, a szövetet ingyér kaptad – szólt közbe megint
Szalonna.
A Herceg meg erre.
– Na és aztán? Az igyekezet számít. Nem, gondolom magamban,
zsiványkodol. De nem lesz ez így jó. Lópikulát nektek, nem vásznat
meg csokoládét. Éjszaka bemásztam a menhely kerítésén, betörtem
az ablakot, aztán a kamra ajtaját is, és gyerünk, széttiporni a
csokoládét. Mindet leszórtam a padlóra, és ugrálni kezdtem rajta. A
vásznat meg cafatokra vagdostam a késemmel – hordjátok
egészséggel. Meg a csalánszövetet is. És amit még ott találtam,
mindent összetiportam. Az őr odajött a zajra. Mit művelsz,
gazember, üvölti, az árvákat semmized ki! Én meg erre egyenest a
szívébe döftem a késemet, csak úgy freccsent a vére a kezemre…
Csurom véresen megyek elfelé a kamrától, lógnak rajtam a
vászoncafatok, a képem fekete a csokoládétól, mint egy
szerecsennek. És maga Manyefa nővér jön velem szemben,
gyertyával a kezében. Na, erre őt is – csak úgy, egy füst alatt.
Mindegy úgyis, gondolom, már elveszejtettem a lelkem. Kampec a
lelkemnek is, az örök életnek is. Halál nélkül úgyse kell énnekem
semmilyen élet…
– No igen – biccentett Szalonna. – Volt ám aztán ricsaj
Moszkvában. De hiába, hogy részeg voltál, nem hagytál se
nyomokat, se tanúkat. Idővel persze megtudták, hogy te
duhajkodtál ott, de bizonyítani nem tudták.
Elmosolyodott a Herceg.
– A lényeg, hogy a mieink azonnal mindent megtudtak, és vitték
a hírt Halálnak. Én meg, ahogy a menhelyről hazamentem, két
napon át csak aludtam egyfolytában. S amikor felébredek, a
kezembe nyomnak egy levélkét tőle, Haláltól. „Gyere, az enyém
leszel”- ez volt benne. Hát ilyen nő ez. Ugyan ki érti?
Szenyka csupa fül volt, mohón hallgatta az elbeszélést, aztán meg
törte a fejét, hogyan magyarázza a történetet, de sehogy se tudta
magyarázni.
Aznap, igaz, nem is volt ideje sokáig törni a fejét, annyi minden
történt.
Azután, hogy a Herceg kimondta a döntését Szenykáról, és
megvendégelte a paklit vodkával meg konyakkal, Hering elvitte
magához az új fiút (nem messze a bejárattól volt egy kis szobája,
kartonfüggöny mögött).
Kedves fiú volt, nem felvágós, hiába, hogy neki rangja is volt,
Szenyka meg egyelőre még csak afféle koloncnak számított. Nem
húzta az orrát, egyszerűen beszélt, és sok hasznosat elmondott, már
úgy, mint cimborának, pedig hát mit neki Szenyka, púp a hátán.
Minden fasza, Szkorik, ha egyszer maga Halál szólt miattad, akkor
benne leszel a pakliban, nincs mese. Lehet, hogy valakit leültetnek
vagy kinyírnak, akkor te leszel a hatos, én meg előlépek hetesnek.
Csak kapaszkodj belém, akkor nem veszel el. És itt velem fogsz
lakni. Együtt horkolni is vidámabb.
(Aztán csak nem horkoltak együtt sohasem, de erről majd
később.)
A Hercegről úgyis mindent lehetett tudni, Halálról az új fiú
úgyszintén tudott ugyanannyit, mint Hering, ezért a többiekről
kezdte kérdezgetni.
A bubinktól, mondta, mindenki fél, még maga a Herceg is óvatos
vele, mert Szem epilepsziás. Egyébként olyan csendes, nyugodt, bár
folyton érthetetlenül beszél, versekben, de olykor idegrohamot kap,
és akkor iszonyat, hogy milyen félelmetes, valóságos Sátán.
Különben úrféle, azelőtt egyetemista volt, de valakit ott
kinyuvasztott a kokain miatt, és életfogytiglani kényszermunkára
ítélték. Tartsd magad minél távolabb tőle, tanácsolta Hering. A
Herceg lehet, hogy pofán vág, akár agyon is üthet, de legalább
világos, hogy miért és minek, de ez teljesen veszett.
A következő a pakliban, Szalonna ukrán volt, innen kapta a
becenevét is, a szalonnazabáló hoholokról. Fontos ember,
mindenféle ismerősei vannak a más városokból való seftesek
körében, minden szajré átmegy a kezén, és suskaként érkezik
vissza.
Szegény Tengerészről, a tízesről Hering azt mesélte, hogy azelőtt
valóban tengerész volt, fedélzetmester a hadiflottánál, a legnagyobb
hős az egész Fekete-tengeren. Ha mesélni kezd a törökökről vagy a
tengeri útjairól, hát csak hallgatja az ember tátott szájjal. Vannak
keresztjei, kitüntetései, hősi nyugdíja – tizenhat rubel, de nem olyan
a vére, hogy csöndesen élje le az öregkorát. Kaland kell neki, balhé
meg hírig. A zsákmányból jóformán el se veszi a részét, pedig a
tízesnek már jut elég szépen, nem úgy, mint Heringnek.
A hetes és a nyolcas a két iker a Jakimankáról. Kemény gyerekek.
A Herceg egyik rendőr ismerőse a Jakimankai Kapitányságról
javasolta neki, hogy vegye fel őket. Azt mondta, borzalom, hogy
mennyire megveszekedett gyerekek, az ilyeneknek komoly
dolgokkal kell foglalkozniuk, nehogy kárba vesszen a tehetségük. És
azért hívták őket Dérrelnek és Dúrralnak, mert a buzgalmuk
nagyobb volt, mint az eszük. Dérrel még csak hagyján, azért is neki
van magasabb rangja, de Dúrral egészen kerge. Ha a Herceg azt
parancsolja neki, hogy lopja le a kétfejű sast a Szpasszkaja-
toronyról, ő máris elkezd fölmászni rá, egyet se gondol előtte.
És Hering végül felsóhajtott, összedörzsölte a tenyerét, és azt
mondta.
– Na jól van, ma úgyis megnézheted mindőjükel akcióban.
– Miféle akcióban? – Szkoriknak megdobbant a szíve, asztapaszta,
a legelső nap rögtön akcióba mehet! – Kirabolunk valakit?
– Nem, dehogy. Ez fáintos ügy. A Hercegnek bunyója lesz
Vámpírral.
Szenyka emlékezett rá, hogy már Szem is kérdezett erről a
bunyóról.
–Aha, ez az, ami hét órakor lesz? És mi történik majd? Melyik
Vámpír az, a kotyelnyicseszkiji?
– Ő. Megmérkőznek a Herceggel, hogy melyikük legyen az ász
Moszkvában. Megértetted?
Szenyka füttyentett. Asztapaszta!
Az ász olyan a zsiványoknál, mint a cár atyuska, egy van egész
Moszkvára. Azelőtt Kondrat Szemjonics volt az ász, nagy ember
volt, egész Moszkva reszketett tőle. Igaz, sokfélét beszéltek Kondrat
Szemjonicsról. Hogy megöregedett, berozsdásodott, nem ad teret a
fiataloknak. Volt, aki azért is elítélte, mert gazdagságban él, és nem
is a Hitrovkán, ahogy az ásznak dukál, hanem a saját házában, a
Jauza partján. És nem zsivány módra halt meg – késtől, golyótól
vagy börtönben. Pehelypaplan alatt lehelte ki a lelkét, mint valami
kupec.
Kiderült, hogy a Tanács úgy döntött, a Herceg vagy Vámpír közül
valamelyik legyen az ász.
A Herceg igazi sólyommadár, az egyszer biztos. Mint a nyíl, röpült
felfelé, és olyan dolgokat művel, hogy csak ámulsz és bámulsz. Egy
hibája van, szörnyen szilaj és önfejű. Hering azt mondta, az
„öregek” félnek – nehogy a fejébe szálljon a túl nagy hatalom.
Vámpír más tészta. A csöndes öregek közül való, akik nem
röpülnek, hanem másznak fölfelé, mint a mókus. Vámpír mögött
nem állnak hangos ügyek, az ő paklijabéliek nem szoktak
lövöldözni, mégis ugyanúgy félnek tőle, mint a Hercegtől.
Vámpír paklija nem rablásból él, hanem abból az új üzletből, ami
nem tűri a hangoskodást, sápot szed a kereskedőktől és a
boltosoktól. Így is nevezik az ilyen zsiványokat, „sáposoknak”. Ha
azt akarod, hogy épségben maradjon a boltod, hogy ne szálljon rád
a hatósági orvos, és a kopók se zargassanak, akkor fizesd a sápot, és
éldegéljél, gyarapodjál. És aki nem akart fizetni, vagy mert bízott
magában, vagy csak úgy, kuporiságból, azzal mindenféle történt.
Egy csökönyös fűszerest hátulról kupán vágtak egy sötét sikátorban,
hogy kicsoda, azt nem is látta. Elesett, föl akar állni, de nem tud –
forog vele a világ. Hirtelen látja – egy ló jön felé, mögötte taliga,
megrakva utcakővel. Kiabál, integet, de a kocsis mintha nem
hallaná. A ló rátiport a patájával, a taliga kerekei meg egyenest a
lábán mentek át, és csúnyán összetörték. A fűszerest most kerekes
székben tologatják, és úgy fizet Vámpírnak, mint a kisangyal. Egy
másiknak, egy fagylaltárusnak meg a menyasszonylányát kapták el,
zsákot húztak a fejére, és megbecstelenítették – nem is egyvalaki,
hanem fél tucat bika legény. Most otthon üldögél, ki se dugja az
orrát az utcára, és már kétszer szedték le a hurokról. Ha fizetett
volna a fagylaltárus, semmi baj nem történik a lányával.
De Vámpír se tetszik minden öregnek, magyarázta Hering. A
vénebbek, akik még jól emlékeznek a régi időkre, nem helyeslik
Vámpír mesterségét. Azelőtt ilyen vérszívás nem volt divatban.
Egy szó, mint száz, mára van kitűzve a bunyó, hogy a Herceg és
Vámpír egymás közt döntsék el, melyikük áll el a másiknak az
útjából.
– De hát megölik egymást! – ijedezett Szenyka. – Leszúrják, vagy
lelövik…
– Az tilos, a törvény nem engedi. Eltörik a másik bordáját, vagy
valamelyiknek a feje törik be, de ez minden. Fegyvert tilos a
bunyóra vinni, a Tanács azt nem engedi.

Öt órakor megjöttek a Tanács emberei, két komótos öreg –

köztiszteletben álló zsiványok. Megnevezték a bunyó helyét, a
Tehénmező Luzsnyikiban, és az idejét, pontosan hét óra. Meg azt is
mondták, hogy Vámpír kérdezteti, az egész paklijával menjen-e,
vagy hogyan.
Az öregeket leültették az előszobában egy csésze teával, hogy ott
várják meg a választ, és összegyűltek a Herceg asztala körül. Még
Tengerész is bejött az utcáról, félt, hogy kihagyják a buliból.
Dúrral kezdett el elsőnek kiabálni.
– Mind megyünk! Eldöngetjük a vámpírfiakat, hogy
megemlegetik!
A Herceg lepisszegte.
– Előbb gondolkodj, okostojás, utána beszélj. Dámánk van?
Nincsen. Halál nem jön el velünk verekedni a Tehénmezőre, igaz?
Mindannyian nevettek, és várták, hogy mit mond még a Herceg.
– Vámpírnak meg ott a dámája – Ragyás Manyka. Tavaly két
rendőrnek úgy összekoccantotta a homlokát, hogy elterültek, mint
a homokzsák – folytatta a Herceg, s közben kis kefével fényesítgette
a körmeit.
Keresztbe tett lábbal ült, és sietség nélkül beszélt – alighanem
máris ásznak látta magát.
– Ismerjük Manykát, markos fehérnép – erősítette meg
Tengerész.
– Úgy van. Menjünk tovább. Te, Tengerész, már meg ne sértődj,
de nyomorék vagy. Ugyan mi hasznunk lenne belőled a bunyón?
Tengerész ugrálni kezdett a csonkjain, egészen izgalomba jött.
 – De én… én odacsapok a tuskómmal, és bárki összerogyik.
Herceg, te ismersz engem!
– A tuskóddal – mondta gúnyosan a Herceg, és lerágott egy
darabka bőrt a körme mellől. – Vámpírnak Vászja Ugresszkij a
tízese. Mit gondolsz, mennyit érsz ellene a tuskóddal? Na ugye?
Tengerész elszomorodott, s kopogva hátrább ment.
– Most vegyük a hatost – biccentett Heringre a főnök.
Az felkapta a fejét.
– Mér engem?
– Azér. Náluk a hatos Durung. A puszta öklével beveri a
hathüvelykes szeget a fába, téged meg, Hering, a tavaszi szél elfúj.
Tehát mi a helyzet, haramia uraim? Az a helyzet, hogy az ő paklijuk
a bunyóban eldöngetné a miénket, az egyszer szentúristen. Utána
meg azt mondják, hogy a Herceg ott volt az egész paklijával, nem
kezdik el méricskélni, hogy ki nála a kölyök, ki a nyomorék, és ki
az, aki ott se volt. Bizony, hogy azt mondják – ismételte meg a
Herceg a halk morgásra.
Csönd lett a szobában. Csönd és némaság.
Szenyka a sarokban ült, félt, el ne kergessék. Hogy a bunyóra
nem viszik el, azon nem bánkódott túlságosan. Nem nagyon
szeretett bunyózni, főleg nem igazi harcosok ellen. Egy ilyen
kisklampót egykettőre a földbe tipornak.
A Herceg elgyönyörködött a körmeiben, és leharapott meg
kiköpött még egy kis bőrdarabkát.
– Hívjátok az öregeket. Döntöttem. És nekem egy szót se, nincs
belepofázás.
Hering szaladt a közvetítőkért. Azok bejöttek, megálltak a küszöb
előtt. A Herceg is felállt.
– A bunyóra ketten menjünk, ez a véleményem. – Vidáman
nézett, meglebbentette az üstökét. – A Király és még egy ember, akit
a Király kiválaszt. Így adjátok át Vámpírnak.
Szem ezekre a szavakra ásított egyet, a többiek elkomorodtak. De
egy szót sem szólt senki – idegenéi előtt biztosan tilos a morgás,
gondolta Szenyka.
De nem kezdtek el ugatni akkor se, amikor elmentek az öregek.
Ha a Herceg döntött, akkor annyi.
Hering rákacsintott Szenykára, gyere csak ki.
 A folyosón suttogni kezdett, és közben szívta az orrát.
– Jól ismerem azt a helyet. Van ott egy kis pajta, el lehet bújni
benne. Na, jössz velem?
– És ha meglátnak?
– Akkor nyakadon a bökő, az egyszer szentúristen – legyintett
Hering hanyagul. – Ezt nálunk szigorúan veszik. De ne majrézz,
nem látnak meg. Mondom, frankó kis pajta az. Bebújunk a szénába,
senki nem is gondol rá, mi meg mindent látunk.
Szenyka félt, toporgott. Hering meg a padlóra köpött, és azt
mondta.
– Jól van, Szkorik, ahogy akarod. De én elszaladok. Míg ezek
cihelődnek, előbb odaérek.
Csak elment vele Szenyka, naná, hogy elment – mi mást tehetett
volna? Nem kislány, hogy cidrizzen. Meg persze látni is kívánta,
nem vicc az – igazi zsiványbunyó, ahol eldöntik, ki legyen
Moszkvában az ász. Sok ilyet látott-e már?
Futni természetesen nem kellett – azt Hering csak úgy mondta.
Tele volt a zsebe pénzzel a kis rablóinasnak. Kimentek a
Pokrovkára, leintettek egy konflist, és kimentek vele Luzsnyikiba, a
városon túlra. Hering még egy plusz rubelt is beígért a kocsisnak,
hogy úgy hajtson, mint a szélvész. Huszonhárom perc alatt oda is
értek a rakparton – Hering az ezüstóráján nézte.
A Tehénmező olyan semmilyen hely volt. Mező, sárga fű,
bojtorján. Egyik oldalon, a folyón túl a Verébhegy, a másikon a
Novogyevicsij-kolostor a kertjeivel.
– Na, itt lesz a bunyó, az biztos – mutatott Hering egy kitaposott
foltra, ahol négy ösvény találkozott. – A fűbe nem mennek, az teli
van tehénlepénnyel, összekennék a cipőjüket. A pajta meg amott
van, ni.
Rozoga egy sufni volt – egy tüsszentésre összedől. Valamikor a
szénakaszáláshoz építhették szerszámos raktárnak, de most már az
utolsókat rúgta. A kitaposott folt egy köpésre volt tőle, tíz- vagy
tizenöt lépésnyire.
Felmásztak a lépcsőn a padlásra, ahol régi, még tavalyi széna volt.
Lefeküdtek. A létrát felhúzták maguk után, hogy senki ne is
gyanakodjon, és ne ellenőrizze, van-e ott valaki.
Hering megint az órájára pillantott.
 – Három és fél perccel múlt öt óra. Még majdnem két óránk van.
Na, zsugázunk egyet? Ötvenkopejkás alapon, jó?
És elővett egy paklit a zsebéből. Szenykának kezelába dermed
félelmében, a háta borsódzik, ez meg kártyázni akar!
– Nincs pénzem.
– Lehet fricskára is. De csak rendesen, minden furfang nélkül,
mert nem túl kemény a kobakom.
Alighogy osztottak, hangokat hallanak. Hátulról, a vasút felől jött
valaki.
Hering a réshez dugta a szemét, és suttogva mondta.
– Hű, Szkorik, nézzed! Nézte Szenyka is.
Hárman jöttek, és megkerülték a pajtát, ránézésre zsiványok, de
Szenyka nem ismerte őket. Az egyik magas, vállas, kisfejű,
sörtehajú; a másikon ellenzői sapka egész a szemébe húzva, de így
is, onnan fentről is látni lehetett, hogy leesett az orra; a harmadik
egészen alacsony, hosszú kezű, begombolt zakóban.
– Aszta kurva! – sóhajtott Hering Szenyka fülébe. -Mit ki nem
talált. A rohadt linkes!
A férfiak beléptek a pajtába, úgyhogy már csak a deszkák résein
nézhették őket. Mindhárman lefeküdtek, és betakarták magukat
szénával.
– Ki a linkes? – kérdezte halkan Szenyka. – Kik ezek?
– Az a rohadék Vámpír. Ezek az ő harcosai, a paklijából. A
nagydarab Durung, ő a hatos. Az orratlan Csőrike, a nyolcas. A kicsi
meg Süni, a bubi. A francba! Ezek kinyuvasztják a mieinket.
– Miért nyuvasztanák ki? – ijedt meg Szkorik.
– Süni verekedni nem tud, nincs hozzá ereje, de úgy lő pisztollyal,
mint az ördög. Azelőtt cirkuszban dolgozott, gyertyákat oltott el
golyókkal. Ha elhozták Sünit, akkor lövöldözés lesz. A mieink meg
fegyver nélkül jönnek. És már sehogy se lehet figyelmeztetni őket…
Szenykának vacogni kezdett a foga, amikor mindezi
végighallgatta.
– De hát mit tegyünk? Hering is fehér volt, mint a fal.
– Gőzöm sincs…
Így ültek, reszkettek. Lassan vánszorgott az idő, mintha teljesen
megállt volna.
 Lent csend volt. Csak egyszer sercent gyufa, dohányfüst kúszott
fel, de valaki rögtön sziszegni kezdett. – Az anyád istenit, Durung,
azt akarod, hogy elégjünk? Lelőjelek?
És megint csend.
Utána, amikor már alig egy kis idő maradt hét óráig, fémes
kattanást hallottak. Hering az ujjával mutatta, felhúzták a kakast.
Borzalom!
Egyszerre két konflis érkezett az ösvények találkozásához,
különböző irányból.
Az egyikben, az elegánsban, piros lakkosban Szem ült a bakon –
kalapban, homokszínű mellényes öltönyben, sétabottal a kezében.
A Herceg meg a bőrülésen terpeszkedik, cigarettával a szájában. Ő is
valóságos ficsúr, égszínkék ing, vörös deréköv.
A másik, egyszerűbb, de azért szintén jóféle konflisban egy nő ült
a bakon. Keze, mint a sonka, a feje szorosan bekötve színes
kendővel, alatta veres bumszli az arca. Mintha két dinnye lett volna
a kabátja alatt – Szenyka még sohasem látott ekkora mellbéli
gazdagságot. Vámpír ugyanúgy hátul ült, mint a Herceg. Olyan
semmilyen ember, inas, kopaszodó, a szeme keskeny kígyószem, a
haja zsíros, csimbókos. Nem egy sasmadár ránézésre, a Hercegnek
a nyomába se érhet.
Csak megálltak a kopasz folton, kezet se fogtak. Mindketten
rágyújtottak, és nézték egymást. Szem és a nyanya kicsit hátrébb
álltak – alighanem ez volt a rendje a bunyónak.
– Hé, Szeny! Kiabáljunk? – kérdezte Hering suttogva.
– És ha Vámpír csak a biztonság kedvéért bújtatta el az embereit a
pajtában? Félve, hátha a Herceg fog piszkoskodni? Akkor mi van,
nyakunkon a bökő?
Hogy csak úgy elkezdjenek kiabálni? Szenyka ezt szörnyen
félelmetesnek találta. És ha az a Süni lövöldözni kezd fölfelé a
deszkákon át?
– Fene se tudja… Na jól van, nézzük, mi lesz. Azok ketten
végigszívták a cigarettájukat, eldobták a csikket. Elsőnek a Herceg
szólalt meg.
– Miért nem a bubiddal jöttél?
– Süninek fáj a foga, teljesen bedagadt a képe. Meg ugyan minek
kéne nekem a bubim? Nem félek én tetőled, Herceg. Te félsz
éntőlem, ha egyszer Szemmel jöttél. Én meg Manykát hoztam. Elég
lesz ellened a mama is.
Manyka erre felröhögött sűrű basszushangján – viccesnek találta,
amit Vámpír mondott.
A Herceg és Szem egymásra nézett. Szenyka látta, hogy Szem a
sétabotján dobol az ujjaival. Tán gyanítják, hogy nem tiszta az ügy?
Nem, nem gyanították.
– Ha a mama, akkor a mama, a te dolgod. – A Herceg csípőre tette
a kezét. – Te úgyis csak nőknek tudsz vezényelni. Ha ász leszek,
megengedem, hogy te legyél a hitrovkai mamzelkák főnöke. Épp
neked való feladat lesz.
Meg akarta sérteni Vámpírt, de az nem kapta fel a vizet, csak
mosolygott, és megropogtatta hosszú ujjait.
– Te, Herceg, remek zsivány vagy, emelkedőben a csillagod, de
fiatal vagy még. Miféle ász lehetne belőled? Tán ha két hete van,
hogy egy paklit összeszedtél magadnak. Meg szörnyen zajosan
dolgozol. Az egész kopófalka téged keres, énnálam meg csönd van
és nyugalom. Állj félre szépszerével.
A szavai látszatra békések, de a hangja merő gúny – látszik, direkt
játssza az eszét, azt akarja, hogy a Herceg fortyanjon elsőnek.
– Én röpülök, mint a sas – mondja a Herceg –, te meg kérincsélsz,
döghúson élsz. Na de elég a hadovából! Kettőnknek szűk Moszkva!
Vagy alám fekszel, vagy, – És elhúzta az ujját a torka előtt – nyissz.
Vámpír megnyalta a száját, oldalt döntötte a fejét, és lassan, szinte
gyöngéden mondta.
– Vagy mi lesz, kis Herceg? Tealád fekszek, vagy a halál? És ha ő, a
te Halálod, már magától énalám feküdt? Szép leány, omlós testű. De
jó is feküdni rajta, puha és ruganyos, mint a kacsatollas párna…
Manyka megint felröhögött, a Herceg meg vörös lett, mint a cékla
– értette, kiről van szó. Csak elérte Vámpír, amit akart, fölbőszítette
az ellenséget.
A Hercegnek eltorzult az arca, és mint a farkas, úgy üvöltött,
miközben rárontott a sértegetőre.
De amazok ketten, úgy látszik, előre megbeszélték, hogy s mint
legyen. Vámpír balra ugrott, Manyka jobbra – és két ujjal
füttyentett.
 Lent zizegni kezdett a széna, aztán csapódott az ajtó, és a pajtából
kiugrott Süni, egyelőre csak egymaga. A kezében stukker – fekete,
hosszú csövű.
– Megállni! – üvölti. – Ide nézni! Ismertek, basszuskulcs, oda
lövök, ahova köll.
A Herceg kővé dermedt.
– Szóval így állunk, Vámpír? – mondja. – Linkelünk?
– Így, kicsi Herceg, így. Okos embernek nincsen törvény. Én meg
okos ember vagyok. No, csak feküdjetek le a földre mind a ketten.
Gyerünk, különben Süni lőni fog.
A Herceg meg csak vigyorog erre, mint aki az egészet nagyon
viccesnek találja.
– Nem okos vagy, Vámpír, hanem kolontos. Szembepisálsz a
Tanáccsal? Most aztán kampec neked. Nekem semmit nem is kell
csinálnom, az öregek mindent elintéznek helyettem. Feküdjünk le,
Szem, pihenjünk. Vámpír saját magára mondta ki az ítéletet.
És azzal hanyatt feküdt a földön. Egyik lábát a másikra tette,
elővett egy cigarettát.
Szem ránézett, meghúzkodta a cipője orrát a földön – sajnálta az
öltönyét -, és ő is lefeküdt, ő az oldalára megtámasztva a fejét. A
sétabotot maga mellé tette.
– Na és most mi lesz? – kérdezi, aztán Süni felé fordítja a fejét. –
Lőjél, kis zuávom. Tudod, mit csinálnak a mi tradicionalistáink a
linkesekkel? Ezért a csínyért a föld alól is előkerítenek, aztán
visszadugnál a föld alá.
Viccesen alakult a bunyó. Ketten fekszenek, mosó lyognak,
hárman állnak, és nézik őket. Hering odasúgta Szenykának.
– Úgyse mer lőni. Ezért elevenen dugnák a földbe az a törvény.
Vámpír babája ekkor újból füttyentett. Kiugrott a pajtából a másik
kettő, és rávetették magukat a fekvőkre, Durung a Hercegre zuhant
rá a hatalmas testével, Csőrike meg arccal lefelé fordította Szemet
ügyesen kicsavarva a kezét.
– No lám, kis Herceg – nevetett Vámpír. – Most Durung szépen
kicsépeli az agyat a fejedből az öklöcskéjével. Csőrike meg a bubid
bordáit töri el. A pisztolyról meg senki nem fog tudni. Nem álltátok
a sarat Vámpír meg a babája ellen. Gyerünk, srácok adjatok nekik!
– A-a-a! – hallatszott fel hirtelen Szenyka füle mellett.
 Hering felkönyökölt, aztán feltérdepelt, és üvöltve Süni vállára
ugrott. Megtartani nem tudta magát, zuhant tovább a földre, és Süni
még jól halántékon is vágta a pisztoly agyával, de az a pillanat, amíg
Durung és Csőrike odakapta a fejét a zajra, elég volt, hogy a Herceg
és Szem lelökjék magukról az ellenséget, és fölpattanjanak.
– Lövök, Vámpír! – rikoltotta Süni. – Nem sikerült, ahogy akartad!
Lövök, azt majdcsak kitalálunk valamit!
És Szenyka ekkor saját magát is meglepte. Felüvöltött, de még
Heringnél is hangosabban – és zutty Süninek a hátára. Jól
belekapaszkodott, de még a fülébe is belemélyesztette a fogát –
egyszerre sós ízt érzett a szájában.
Süni rángatja magát, levetné a kölyköt, de sehogy se tudja.
Szenyka meg csak üvölt, és szaggatja a fülét a fogával.
Sokáig persze nem tudta volna megtartani magát, de Szem ekkor
fölkapta a földről a sétabotot, suhintott vele, mire a fa elröpült, és a
bubi kezében hosszú acél csillant meg.
Aztán Szem Süni felé szökkent, egyik lábát behajlította, a másikat
kinyújtotta, mint a rugó, kiegyenesedett, és egészen hosszú lett,
mint valami kinyújtózott kígyó. Egyenesen szíven találta Sünit a
szuronyával, mire az rögtön abbahagyta a hadonászást, és elzuhant,
rá Szenykára. Az kievickélt alóla, és nézte, most akkor hogyan
tovább.
Azt látta, hogy a Herceg, kitépve magát Durung mancsából,
lendületből beleszállt homlokkal Manyka állába – az meg erre
megroggyant az irdatlan testével, fenékre huppant, ült egy darabig,
aztán eldőlt. A Herceg meg közben már Vámpír torkát szorongatta,
begurultak a kitaposott ösvényről a fűbe, s csak úgy hajladoztak a
kórok meg a száraz fűszálak.
Durung ugrott volna segíteni a királyának, de Szem hátulról
utánavetette magát, bal kezét a háta mögé dugta, jobb kezében meg
ott az egy arsin hosszú tőr – és huss, huss vele a levegőben. És vörös
cseppek csöpögnek az acélról.
– Ne menj el – szavalja -, maradj itt velem. Csókjaimmal szomjad
oltanám, hisz oly rég izzik bennem e tűz, a szerelem.
Szenyka ismerte ezt a verset – egy szomorú dalnak a szövege.
Durung pislogva nézett Szemre, és hátrálni kezdett Csőrike
fürgébb volt, ő azonnal elszaladt. A Herceg és Vámpír meg közben
újból visszagurultak a tisztásra, de most már látni lehetett, ki van
felül. A Herceg maga alá gyűrte az ellenfelét, megmarkolta az
ábrázatát, és verni kezdte a kobakját a földhöz.
Az meg hörög.
– Elég, elég. Győztél. Pitlák vagyok.
Ez olyan különleges szó. Aki a bunyón ezt mondja magáról, azt
nem szabad tovább ütni. A törvény nem engedi.
A Herceg a rend kedvéért azért bemosott még neki kettőt ököllel,
vagy talán többet is – Szkorik azt már nem figyelte. Hering mellett
guggolt, és nézte, ahogy csorog a bíbor vér a halántékán lévő fekete
lyukból Hering már halott volt – Süni betörte a koponyáját a
stukkerével.
Utána az öregek négy teljes napon át tanácskoztak, hogy lehet-e
ilyen bunyót ászválasztónak tekinteni Úgy döntöttek, nem lehet.
Vámpír természetesen linkelt, de a Herceg sem tiszta, a bubijánál
fegyver volt, és két kölyök a paklijából lesben ült. Nem való a
Herceg egyelőre ásznak, ez volt a döntés. Moszkva ellesz egyelőre
zsiványcár nélkül.
A Herceg dühösen járt-kelt, egyfolytában ivott, fenyegetőzött,
hogy kinyírja Vámpírt. Az meg nem mutatkozott, pihengetett
valahol a hercegi vendéglátás után.
A Hitrovka zúgott, zajongott, másról sem beszélt, csak a luzsnyiki
bunyóról.
Szenyka Szkoriknak meg, mondhatni, aranyélete lett.
Most hatos volt a Herceg paklijában, azaz teljesen törvényessé
vált a pozíciója. A bátorságáért a legnagyobb tisztelettel nézett rá a
többi paklitag, a hitrovkai kölykökről nem is beszélve.
Szenyka naponta vagy háromszor elnézett oda, mintha valami
fontos, titkos megbízatása volna, de igazán csak hivalkodásból.
Megkapta Hering minden ruháját, az élére vasalt angol
vászonnadrágokat, a krómbőr csizmákat, a Boulanger kabátot, a
lakkos ellenzős kapitánysapkát és az ezüstórát az ezüstkoponyás
lánccal. Az egész környékről összeszaladtak a gyerekek, csak hogy
jattolhassanak a hőssel, vagy akár csak távolról lessék, hallgassák,
mit mesél.
Proha, aki azelőtt tanítgatta, és fenn is hordta az orrát előtte, most
kereste a tekintetét, és halkan, hogy a többiek ne hallják, megkérte,
hogy nyomja be valahova hatosnak, akár a leghitványabb pakliba is.
Szkorik leereszkedően végighallgatta, és megígérte, hogy
gondolkodni fog rajta.
Eh, de jó is volt.
Pénz, igaz, nem csörgött a zsebében egyelőre – de hát az is
meglesz az első balhé után. És eljött az is hamarosan, az első igazi
balhé ideje.
 HOGY VETT RÉSZT SZENYKA EGY IGAZI AKCIÓBAN

A Herceg fülest kapott egy jó emberétől, egy pincértől, aki a

Berezskiben lévő Szlavjanszkaja kupec szállodában dolgozott.
Hvalinszk városából jött egy gazdag kalmük kereskedő az
intézőjével, törzskönyvezett csikókat akarnak venni a ménesükbe.
Nagy tarisznya suska van nála, és most rögtön kell elcsirizelni, mert
holnap, azaz vasárnap megy a lóvásárba, és lehet, hogy ott az összes
pénzét elkölti.
Késő este az egész pakli elindult három fogattal. Elöl a Herceg
Szemmel, aztán Szalonna az ikrekkel az utolsóban meg Tengerész
Szenykával. Az ő dolguk figyelni meg a lovakra ügyelni, hogy ha
grimbusz van azonnal elhúzhassák a csíkot.
Míg röpültek a Vörös téren át, aztán a Vozdvizsenkán, az Arbaton,
Szkoriknak görcsben volt a gyomra, és már azt hitte, futnia kell a
nagydolgára, amim megállnak, de utána, amikor a hídon zörögtek
át, az undok félelemből valami vad vidámság lett, mint
gyerekkorában, amikor az apja először vitte a farsangi mulatságra,
és felültek a hullámvasútra.
Tengerész vidám volt, mióta csak elindultak, egyfolytában
mókázott. Hej, mondta, Kosztroma, most lesz az ostroma. Vagy, hej,
Novgorod, jön már a sógorod. Vagy, Hej, Szamara, Szamara, hol a
bátyám szamara?
Sok mindenféle várost ismert, olyanokat, hogy Szenyka nem is
hallott még némelyikről.
A szálloda unalmas volt, olyan barakkféle. Tíz órakor már eloltva
minden lámpa – a kereskedőnépség korán fekszik, meg holnap
vásárnap is van.
Szenyka fogta a gyeplőket, egy sorba állította a fogatokat, kerék a
kerék mellé, középen volt a Tengerészé. Aztán odaadta Tengerész
kezébe mind a három gyeplőt. Az ő lovai nem rendetlenkednek –
okosak. Ha érzik az erőt, egy helyben állnak. A Herceg lovai meg
különlegesek – utol nem éred őket, olyan csudás paripák.
Tengerész ül hát a bakon, pipázik, Szenyka meg sehogy se bír
magával – hol az egyik oldalon mászkál, hol a másikon. Már
egyáltalán nem félt, hanem gyötrődött és füstölgött magában.
Fölöslegesnek érezte magát.
Elfutott az egyik sarokra, aztán a másikra – nézte, nincs-e valami
grimbusz.
Sehol senki, csend és nyugalom.
–Tengerész bácsi, mit csinálnak ilyen sokáig?
Tengerész megsajnálta a kis hatost.
–Jól van, na – mondja. – Egy ilyen fiatal, egészséges gyerek mit
üljön itt tétlenül. Szaladj, nézd meg, hogyan dolgoznak a zsiványok.
Aztán ha megnézted, szaladj vissza, elmeséled nekem is, hogyan
nyírják ki a kalmüköket.
Szenyka elcsodálkozott.
– És nem lehet csak úgy elvenni a pénzt? Feltétlen ki is kell nyírni
őket?
– A' mán attól függ, mennyi a suska – magyarázta Tengerész. – Ha
nem olyan sok, csak pár száz rubel, akkor nem muszáj ölni, a kopók
úgyse keresik olyan nagyon. De ha ezrekről van szó, akkor jobb a
békesség. Egy ilyen kupec nagy jutalmat ígér a kopóknak a maga
pár ezer rubeljiér', hogy a földet is túrják föl az orrukkal. No, szaladj,
Szkorik, csak bátran! Én itt egyedül is elboldogulok. Eh, szaladnék
én is, ha volna lábam.
Szenykát nem kellett sokat biztatni. Annyira elege lett az
ácsorgásból, hogy nem is a kapun ment be; hanem átugrott a
kerítésen.
Bement a tágas hallba, s látja, ott fekszik egy ember a pulton,
ujjasban, jajongva félelmében. A fejét eltakarja a kezével, a válla
reszket. Mellette, ásítozva. Szalonna, hegedűvel a kezében (a
pisztolyt nevezik így zsiványi nyelven, hegedűnek, meg még
csúzlinal is, vagy stukkernek).
A pulton ülő alak panaszos hangon rimánkodott.
– Ne öljenek meg, rabló urak. Nem is láttam magukat, azonnal
becsuktam a szemem. Na? Legyenek olyan jóságosak, ne fosszanak
meg az életemtől! Családos ember vagyok, pravoszláv hitű.
Szalonna meg erre lustán.
– Ne félj. Ha nyugton maradsz, megszánunk. – Szenykának meg
azt mondta. – Kíváncsi vagy? Na szaladj, sasoljál. Valahogy sokáig
tart.
 Hosszú folyosó volt előtte. Kétoldalt sorban ajtók. A közelebbi
végében Dérrel, a távolabbiban Dúrral (vagy fordítva, Szenyka még
nem nagyon tudta megkülönböztetni őket). Azok is hegedűvel.
– Megnézni jöttem – mondta Szkorik. – Fél szemmel.
– Menjél, nézzed csak – mosolygott a fehér fogaival, Dérrel (de
lehet, hogy Dúrral).
Ekkor nyílni kezdett az egyik ajtó. Dúrral a lábával visszalökte, és
odadörrent.
– Nincs mászkálás!
Az ajtó mögül méltatlankodás hallatszott.
– Mi ez a huligányoskodás? Vécére kell mennem! Dérrel
felröhögött.
– Pisálj a gatyádba. Ha tovább zajongsz, belövök az ajtón.
– Szentséges ég – hálistenkedtek odabent. – Rablótámadás, igaz?
Semmi baj, gyerekek, csendben leszek.
És megcsikordult a retesz.
Dérrel megint felkacagott (bár inkább mégis Dúrral lehetett az –
annak mindig fülig ér a szája). A revolverével a folyosó közepén
lévő, félig nyitott ajtóra mutatott – oda, ni.
Szkorik odament, belesett.
Két keskeny szemű, barna bőrű férfit látott, egy-egy székhez
voltak kötözve. Az egyik nagyon öreg volt, elmúlt már ötven,
kecskeszakállas ember jóféle kockás nadrágban,
selyemmellényben, melynek aranylánc lógott a zsebecskéjéből. Ő
lehetett a kereskedő. A másik fiatal, se szakálla, se bajsza, kihajtós
kartoningben – ő meg az intézője.
A Herceg föl-alá járkál a megkötözöttek között, és hadonászik a
buzogányával.
Szenyka szélesebbre nyitotta az ajtót – hol van Szem?
Az fura dolgot művelt, a hosszú tőrével, amit a sétabotból húzott
ki, az ágyon lévő dunnát vagdosta széjjel. Röpült a sok toll.
– Ehhez már nincs elég fantáziám – mondta Szem. – Hova a
csudába dughatta az erszényét ez a két sztyeppi jómadár?
A Herceg tüsszentett – az orrába ment egy pihe.
–Jól van, Szem, ne keccsölj. – Megállt az intéző előtt, és bal kézzel
megragadta az üstökét. – Majd ők elmondják. Na mi van,
sárgapofájú, dalolsz végre? Vagy inkább vasalmát rágcsálnál?
 És meglengette a buzogányt az intéző arca előtt (egyáltalán nem
sárga volt, hanem olyan fehér, mintha mésszel hintették volna be).
Szem közben abbahagyta a hadonászást a tőrével, valami kis port
szórt az egyik körmére (kokaint, találta ki Szenyka), és
hátradöntötte a fejét. Szkorik elfintorította az arcát – most aztán
még jobban fog tüsszögni a Herceg, de Szem oda se neki, csak
hunyorított, és amikor megint kinyitotta a szemét, nedves volt és
csillogott.
A kalmük intéző megnyalta a szája szélét, az is ugyanolyan fehér
volt, mint az arca, és azt mondja.
–Én azt nem tudom… Badmaj Kektejevics énnekem nem mondja
el.
– Hát jó – bólintott a Herceg. Elengedte az intéző üstökét, és a
kupec felé fordult. – Na mi van, kecskeszakáll? Fölaprítsalak, vagy
megmondod?
A kereskedő dörzsölt fickónak látszott. A hangja se remegett,
nyugodtan így válaszolt.
– Nem vagyok bolond, hogy ennyi pénzt magamnál tartsak.
Elmentem a piacirodába, betettem a széfbe. Vigyék, ami van, és
távozzanak. Tessék, az aranyórám. És van pénz a tárcában. Elég az
maguknak.
A Herceg Szemre nézett. Az állt, és mosolygott valamin.
– Igaz – mondta. – Van a Lópiacon széf, amibe a kereskedők
berakják a pénzüket megőrzésre, hogy el ne lopják tőlük, vagy ők
maguk el ne mulassák.
Szenyka látta, hogy a kereskedő meg az intézője egy pillanatra
összenéznek, aztán ez a Badmaj valahová lefelé irányítja a
tekintetét. Aha! Az intéző székének egyik lába alatt a padlódeszka
valahogy nem feküdt rendesen a helyén, fölállt a sarka. Az intéző
kicsit arrébb húzódott, mire a deszka a helyére süllyedt.
A tárca, amiről a kupec beszélt, az asztalon feküdt, kinyitva. A
Herceg fogta a zizegős bankókat.
– Háromszáz rubel miatt az egész paklimat idehoztam. Szégyen,
gyalázat. Hej, a ferdeszemű kígyója!
A kupechez lépett, és durr ököllel a pofájába. Annak megrándult a
feje, de nem kiabált, nem rítt – jó erős ember volt.
 – Jól van – mondta a Herceg, kirángatva a kupec zsebéből az órát.
Szép aranyóra volt valóban. – Köszönd meg a kalmük istenednek,
hogy megóvta a bugyellárisodat. Megyünk, Szem.
És már indultak is az ajtóhoz, de Szenyka ekkor bedugta a fejét, és
szerényen megszólalt.
– Herceg bácsi, hadd mondjak valamit.
– Te meg mit keresel itt? – vonta össze a szemöldökét a Herceg. –
Grimbusz van?
Szenyka meg erre.
– Grimbusz, az nincsen, csak jó lenne, ha ott is megnéznék, ni, a
padló alatt.
És mutatta az ujjával, hol nézzék.
A kupec összerándult, és rekedt hangon zagyvált valamit –
alighanem a saját nyelvén káromkodott. A Herceg meg Szenykára
pillantott, aztán a padlóra. Fültövön csapta az intézőt, látszatra nem
is túl erősen, de az eldőlt a székkel együtt, és nyögdécselt.
Lehajolt a Herceg, beakasztotta az ujját a padlódeszka peremébe,
fölemelte – no lám, gödör van alatta a padlóban. Bedugta a kezét.
– Aha – mondja.
És előhúzott egy jó nagy erszényt, bőrből volt, és teli suskával. A
Herceg számolni kezdte az ujjával.
– Ej, hisz ez háromezer! – mondja. – A mindenit, hatos!
Hű, milyen büszke volt Szkorik. Szemre nézett – ő is el van-e
ragadtatva tőle?
De Szemen egyáltalán nem látszott, hogy el volna ragadtatva, és
még csak az erszényt se nézte meg. Történt vele valami, Szemmel.
Már nem mosolygott, és a szeme se csillogott, hanem olyan
álmosforma lett.
– Én meg elhittem… – mondta lassan Szem, és az egész arca
mintha hullámzott volna. – Hittem nekik, a zsidrákoknak!
Belenéztek a szemembe! És hazudtak! Nekem – hazudtak?!
– Na jól van már, ne acsarogj – legyintett a Herceg, elégedetten a
zsákmánnyal. – Megvan nekik is a maguk érdeke…
Szem megmozdult, s morgott közben.
– Isten veled, szép kalmük leány… Keskeny kis rése van
szemednek, orrod lapos, homlokod széles, francia szó nem terem
nyelveden… – Felkacagott. – Keskeny biza…
 És hirtelen szökkent egyet – pontosan ugyanúgy, mint akkor,
amikor Sünit szúrta le -, és egyenest a fekvő intézőnek a szemébe
döfte a tőrét, fentről lefelé. Szenyka recsegést hallott (a tőr átdöfte a
koponyát, és beleállt a padlóba), felszisszent, összehúzta a szemét.
És amikor megint odanézett, Szem már kirántotta a tőrt, és
érdeklődve nézte, hogy valami fehér túró csöpög a pengéről.
Az intéző a csizmája sarkával a padlót verte, elnyitotta a száját, de
kiáltás nem jött ki a torkán. Az arcára Szenyka nem mert ránézni.
– Mi az, meghibbantál?! – förmedt rá Szemre a Herceg.
Szem hörögve válaszolt.
– Nem én. Nem hibbantam meg. Csak hányingerem van, hogy
nincs igazság a földön!
Suhintott a tőrével, szisszent a levegő, és a penge legvége
felnyisszantotta a kupec torkát. Röpült a levágott szakáll darabkája,
és azonnal freccsent a vér is – sűrűn, mint a víz a tűzoltócsőből.
Szenyka megint felszisszent, de a szemét most nem tudta
idejében becsukni. Látta, ahogy a kupec felpattant a székről – de
úgy, hogy elszakadtak a kötelek a kezén. Felugrott, de lépni nem
tud, a lába a székhez van kötözve.
Meggyszínű sugarakban ömlött ki az élet a kereskedőből, ő meg
egyre csak próbálta benn tartani a két kezével, visszagyömöszölni,
de hát hiába – csorgott a vér az ujjai közt, és az arca olyan ostoba
lett, olyan iszonyatos, hogy Szkorik felüvöltött, és kirohant a
borzalmas szobából.
 HOGYAN ÜLT SZENYKA A BUDISZEKRÉNYBEN

Csak az Arbaton kezdett magához térni, amikor teljesen kifulladt a

futástól. Hogy a Szlavjanszkaji Szállóból hogyan rohant ki, arra nem
emlékezett, hogy a hídon át hogyan szaladt, aztán az üres
Szmolenszkij-piacon – arra sem.
De még az Arbaton sem volt egészen magánál. Futni már nem
tudott, de az se jutott az eszébe, hogy leüljön, kifújja magát.
Vánszorgott a sötét utcán, min valami aggastyán. Nyögdécselt,
sóhajtozott. Mert gyakran hátrapillantott, mert egyre csak úgy
képzelte, hogy kergeti a kalmük a fölhasított torkával.
Lám, végül is ő, Szenyka lett a kupecnek meg az intézőjének a
gyilkosa. Az ő bűne. Ha nem akar annyira kitűnni a Herceg előtt, és
nem mutatja meg a rejtekhelyet, életben maradtak volna a
kalmükök. De hát hogyan tehette volna, hogy nem mutatja meg.
Vagy tán nem zsivány ő is?
És azt mondta erre magának Szenyka (ez már a Tyeatralnaja
téren volt), még hogy zsivány, a nyavalyát, egy hitvány pondró vagy,
úgy bizony. Vagy másképpen szólva, nagyon kényes a te gyomrod,
Szemjon Trifonics, az igazi férfias dolgokhoz.
Elszégyellte magát, amiért elfutott – ej, de menynyire
elszégyellte! Már a Maroszejkán baktatott, és szidta, gyalázta magát
mindenféleképpen, de ahogy visszagondolt a kalmükökre, világos
volt, vissza a pakliba neki nincsen útja. A Herceg meg a harcosai
talán még megbocsátanának neki – hazudhatna, hogy felkavarodott
a gyomra vagy efféle, de saját magánál úgyse tud hazudni. Akkor
lesz Szenykából zsivány mikor a tehénből versenyló.
Ó, szégyen!
A lábai a Jauzszkij bulvárra vitték Szkorikot, hogy miért épp oda,
azt egyelőre még maga sem tudta.
Elüldögélt a padon, didergett. Járkálni kezdett föl-alá. Hajnalodott.
Csak akkor értette meg, hogy már harmadszor megy el Halál háza
előtt, s rájött végre, mi marcangolja legjobban a lelkét. Megállt az
ajtó előtt, és hirtelen – magától mozdult a keze, isten neki –
bekopogott. Hangosan.
 Megijedt, el akart futni, de nem futott. Úgy döntött, legalább a
lépteit, a hangját hallani fogja. És amikor megkérdezi Halál, hogy
„Ki az?”, majd csak akkor fut el.
Nesztelenül nyílt ki az ajtó, minden figyelmeztetés nélkül. Se
léptek, se hang.
A küszöbön Halál. A vállára omló haja fekete volt, de különben
minden fehér rajta, a hálóinge, a csipkekendő a vállán. És a lába is,
amit Szenyka nézett, az is fehér volt – a hálóing alól kikandikáltak
az ujjai.
Lám csak, meg se kérdezte, ki kopog ilyen éji órán. Nem fél ez
semmitől. Vagy mindegy neki?
Meglepődött, hogy Szenykát látja.
– Te vagy az? – kérdezte. – A Herceg küldött? Történt valami?
Szenyka megrázta lehorgasztott fejét. Halál ekkor
megharagudott.
– Akkor meg mit akarsz itt hajnalok hajnalán? És mi van, miért
nem nézel a szemembe, farkaskölyök?
Na jó, fölemelte a szemét. S aztán már le sem tudta sütni, úgy
gyönyörködött. Persze, a hajnalpír is megtette a magáét,
kileskelődött a tetők mögül, és rózsás fénybe vonta az ajtónyílás
felső részét, Halál arcát és vállát.
– Na, mit hallgatsz már? – vonta össze a szemöldökét Halál. –
Mint egy hulláé, olyan az arcod. Az inged meg elszakadt.
Szenyka csak most vette észre, hogy valóban a nyakától az ujjáig
el van szakadva az inge, ferdén lóg rajta. Alighanem beakadt
valamibe, amikor kirohan a szállodából.
– Mi az, megsebesültél? – kérdezte Halál. – Véres vagy.
Nyújtotta a kezét, és ujjával letörölte a Szenyka arcára száradt kis
foltot. Akkor freccsenhetett rá, amikor a kupec nyakából spriccelt a
vér, gondolt Szkorik.
Halálnak forró volt az ujja, és ettől a váratlan érintéstől Szenyka
egyszer csak zokogni kezdett.
Áll, rázza a zokogás, ömlik a könny a szeméből Szörnyűségesen
szégyellte magát, de sehogy sem tudta abbahagyni. Kínlódott,
fojtotta volna vissza a zokogást, de az egyre csak kibuggyant belőle,
s ráadásul olyan szánalmasan, mintha kismalac rína! Szenyka ekkor
káromkodni kezdett, ahogy még sohasem káromkodott – a létező
legmocskosabb szavakkal. De a könnyei úgyis csak ömlenek.
Halál megfogta a kezét.
– Jól van na, jól van. Menjünk.
Bezárta az ajtót, és húzta magával Szenykát, be a házba. Próbálta
megvetni a lábát Szenyka, de Halál erős volt.
A vállánál fogva leültette az asztalhoz. Szenyka már nem sírt, csak
meg-megrázkódott, és vadul törölgette a szemét.
Poharat tett elé Halál, benne valami barna folyadék.
– No, idd ki! – mondja. – Jamaicai rum.
Kiitta. Melegség ömlött el a mellében, de különben semmi
különös.
– Most feküdj le a díványra.
– Nem fekszek! – mordult fel Szenyka, és megint nem nézett
Halálra.
De csak lefeküdt aztán, mert forgott vele a világ. És alig tette le a
fejét a párnára, azonnal minden megszűnt.
Amikor felébredt, már rég nappal volt, s nem is korai óra – a
másik oldalról sütött a nap, nem az utca, hanem az udvar felől. A
puha, könnyű, kék-zöld kockás takaró alatt olyan jólesett feküdni,
olyan szabadnak érezte magát.
Halál az asztalnál ült, varrt valamit, vagy talán hímzett. Oldalt ült
Szenykának, s így oldalról is lehetetlenül szép volt, csak
szomorúbbnak látszott, mint elölről nézve. Szenyka még nem
nyitotta ki rendesen a szemét, csak a szempilláin át nézte őt, jó
hosszan. Mert hisz még el kellett döntenie a tegnapiak után, hogyan
viselkedjen. Meg általában, hogy akkor most mi is van. Például,
hogy miért fekszik meztelenül. Vagyis hogy nem teljesen
meztelenül, hanem gatyában, de ing és csizma nélkül. Úgy látszik,
levetkőztette Halál, amikor már aludt, ő meg nem is emlékszik rá.
Halál ekkor feléje fordította a fejét, és bár Szkorik gyorsan
összeszorította a szempilláit, így is látta, hogy már nem alszik.
– Felébredtél? – kérdezte. – Kérsz enni? Ülj az asztalhoz. Tessék,
friss cipó. Meg tej is van.
– Nem kell – mordult fel Szenyka, megsértődve a tej miatt; nem
hogy teával vagy kávéval kínálná. Persze, miféle tiszteletet várhatna
el, amikor úgy bőgött, mint egy taknyos gyerek.
 Halál felállt, fogta az asztalról a csészét meg a cipót, és odaült
hozzá. Szenyka megijedt, hogy Halál a kezéből fogja etetni, mintha
tényleg kisgyerek volna, és gyorsan felült.
Hirtelen annyira éhes lett – szinte beleremegett. Gyerünk,
tördösni a cipót, és de jól csúszott a tej rája.
Halál nézte, várt. Nem kellett sokáig várnia, mer Szenyka egy perc
alatt mindent elpusztított.
– Most meséld el, mi történt! – parancsolt rá. Hát, nincs mit tenni.
Szenyka fölemelte a fejét összevonta a szemöldökét, és elmesélte –
röviden, de őszintén, nem titkolva semmit. És így fejezte be.
– Vétkeztem veled szemben. Cserbenhagytalak. Te kiálltál értem
a Hercegnél, én meg, látod, pitláknak bizonyultam. Ugyan miféle
zsivány válhatna belőlem Azt hittem, sólyom vagyok, pedig csak
egy vedlett verébfióka.
És csak amikor befejezte, akkor nézett Halálra. Annak meg olyan
haragos volt az arca, hogy Szenykánal egészen elfacsarodott a szíve.
Hallgattak egy darabig. Azután Halál megszólalt.
– Én vétkeztem, Szkorik, veled szemben, amikor a Herceghez
engedtelek. Nem voltam magamnál. – És már nem Szenykának
mondta, hanem magának, a fejét csóválva. – Ó, Herceg, Herceg…
– De hát nem a Herceg volt, hanem Szem – mondta Szenyka. – Ő
ölte meg a kalmüköket. Hisz mondtam…
– Szemmel ugyan mit kezdesz, ő nem ember. De a Herceg azelőtt
ember volt, emlékszem. Először még meg is akartam…
De Szenyka csak nem tudta meg, hogy mit akart Halál, mert
ebben a pillanatban kopogás hallatszott, olyan különleges, kop-kop,
kop-kop, aztán még kétszer kop-kop.
Halál felpattant.
– Ő az! Csak emlegetni kell, megjelenik az ördög-fattya. Gyerünk,
kelj fel, fürgén! Ha meglát, megöl. Nem nézi, hogy gyerek vagy
még. Szörnyen féltékeny.
Szkoriknak nem kellett könyörögni – ugrott, mint a nyúl, még a
„gyerek” miatt se sértődött meg.
Riadtan kérdezte.
– Hova? Ki az ablakon?
– Nem, sokáig tart kinyitni.
 Ugrik Szenyka az egyikhez a két ajtó közül, amelyek egymás
mellett fehérlettek.
– A mosdóba nem lehet – mondja Halál. – A tisztaságra nagyon ad
a Herceg, mindig megy kezet mosni. Inkább oda! – És a szomszéd
ajtóra mutat.
Szenyka meg a forró kályhába is bebújt volna, csak hogy a Herceg
szeme elé ne kerüljön. Az meg már kopog is megint, hangosabban,
mint elsőre.
Bezúdult Szenyka a szobába, olyan kamraféle volt, vagy inkább,
mint egy szekrény, csak fehér az egész, csempés. A falnál, lent a
padlón nagy porcelánváza, az is fehér.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Szenyka. Halál meg nevet.
–Vater-klozet. Vízöblítős vécé.
– És ha rájön a szükség? Halál erre még jobban nevetett.
– Inkább szétpukkad, mint hogy egy hölgy jelenlétében menjen
vécére. Hisz ő a Herceg. – Becsapta Szenykára az ajtót, és ment,
hogy beengedje a Herceget. Szenyka hallotta, ahogy kiabál neki. –
Megyek már, megyek, de nagyon kopogós vagy!
Aztán a Herceg hangját hallotta.
– Minek zárkóztál be? Hisz soha nem szoktál.
– Elvitték a kendőmet az előszobából, valaki bemászott az éjjel.
A Herceg már a szobában volt.
– Az csak valami idegen lehetett, nem idevalósi. Hitrovkai nem
merte volna. Na jó, egy szavamba kerül – visszakapod a kendődet.
Előkerítik azt a tolvajt. Megemlegeti még ezt.
– Ott egye a fene azt a kendőt. Régi volt, úgyis ki akartam dobni.
Azzal vége is lett a beszélgetésnek, valami suhogás hallatszott,
aztán cuppanás.
– Na szervusz, szervusz – mondta Halál. Ölelkeznek, gondolta
Szkorik. Megszólalt a Herceg.
– Megyek, megmosom a kezem és az arcom. Tiszta por vagyok.
A fal másik oldalán zubogni kezdett a víz, és csak zubogott jó
sokáig.
Szkorik közben körülnézett a budiszekrényben.
A váza fölött cső húzódott, fent öntöttvas doboz, és lelógott róla
egy lánc, durunggal a végén – mi a csudának vajon? De Szkoriknak
most nem kíváncsiskodni volt kedve. Csak elhúzhatná a csíkot
innen, amíg egyben van.
És a mennyezet alatt épp volt egy ablak – kicsi, ugyan, de azért
átférne rajta. Ha feláll a porcelánra, belekapaszkodik a láncba, aztán
a dobozra, akkor épp eléri.
Nem sokat gondolkozott. Fellépett a vázára (csak el ne törjön!), és
belekapaszkodott a láncba.
A vázával nem volt semmi baj, bírta, a lánc viszont, a rohadék,
megrándult lefelé, és hirtelen felbőgött a cső, lent meg ömlik a víz!
Szkorik ijedtségében majdnem elájult.
Belesett Halál.
– Mi van? – suttogja. – Megőrültél?
És épp ekkor kattant a szomszéd ajtó – jött ki a Herceg a
mosdóból. Halál meg csak megfordult, mint akinek szintén dolga
volt ott bent.
Gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
Eltartott egy darabig, amíg Szenyka magához tért, s közben csak
fogta a szívét. Aztán, amikor kicsit megnyugodott, leguggolt a váza
mellé, és kezdett gondolkodni, hogyan intézik az ilyen szép nők a
kis- meg a nagydolgukat. Ha a természet felől nézzük, csak kell
őnekik is, de Halált elképzelni efféle foglalatosság közben teljesen
lehetetlen volt. Meg aztán hova? Csak nem ebbe a hófehér vázába?
Ilyen szépséges porcelánból tán kompótot lehetne inkább
kanalazni.
Így aztán kétségek között maradt. Nagyon is lehetségesnek
gondolta, hogy a különlegesen szép nőknél ez is valahogy
különlegesen van elrendezve.
Kicsit hozzászokott a szekrényben való üldögéléshez – s kíváncsi
lett, mit csinálhatnak azok ketten a szobában.
Az ajtóhoz nyomta a fülét, de a szavakat sehogy se tudta kivenni.
Rakosgatta a fejét mindenfelé, aztán végül négykézlábra állt, és
egész a padlóhoz nyomta a fülét. Lent, ahol rés volt az ajtó alatt,
egész jól lehetett hallani.
Először Halál hangját hallotta.
– Megmondtam már, most nincs csintalankodás. Nem vagyok
olyan hangulatban.
Mire a Herceg.
 – Ajándékot hoztam neked, rubintos gyűrűt. Halál.
– Oda tegyed, a tükör elé.
Léptek. Aztán megint a Herceg, dühösen (Szenyka össze is húzta
magát).
–Valahogy ritkán vagy olyan hangulatban. Más nők maguktól
kínálkoznak, te meg olyan vagy, mint a sündisznó.
Halál meg – csak úgy merészen.
– Ha nem tetszem, fel is út, le is út – nem tartóztatlak.
A Herceg erre még haragosabban.
– Azért annyira ne hordd fenn az orrod. Nagy hibát követtél el.
Honnan szedted ezt a taknyos Szkorikot?
Ó, uramisten! Szenyka egészen összehúzta magát.
– Mi nem tetszik benne? – kérdezte Halál. – Úgy hallottam,
mintha ő mentette volna meg az életed.
– Ügyes gyerek, az igaz, de szörnyen nyápic. Ha meglátod, mondd
meg neki, aki a Herceg paklijába bekerült, annak csak két útja van,
vagy a kopókhoz, a kóterba, vagy az édes anyaföldbe.
– De hát mi rosszat csinált?
– Megszökött.
– Ereszd el – mondta Halál. – Az én hibám. Azt hittem, épp neked
való, de kiderült, hogy nem olyan fából van faragva.
– Nem eresztem – fortyant fel a Herceg. – Mindenkit látott,
mindent tud. Mondd meg neki, ha nem jön vissza, előkerítem, és
saját kezemmel ásom el a földbe. Na de elég ebből a fecsegésből.
Tudod-e, Halálocska, mi történt a múlt éjjel? Nagy zsákmányt
szereztem, több mint háromezret. Most meg még ennél is zsírosabb
falat néz ki, pompás fülest kaptam. Ismered-e Szinyjuhint, azt a
tintást, aki a Jerosenko-ház pincéjében lakik?
– Ismerem. Csinovnyik volt, most részeges alak. Tán tőle kaptad a
fülest?
Felnevet a Herceg.
– Nem tőle. Hozzá.
– Ugyan mit lehet elvenni attól a rongyostól? A feleségét-
gyerekeit alig tudja etetni.
– Lehet, Halálocska, de még mennyire, hogy lehet! Valaki
megsúgta Szalonnának, Szalonna meg nekem. Na, az a nyomorék
talált valahol a föld alatt egy régi kincses ládát, teli arannyal,
ezüsttel. Harmadik napja vedel, issza a vodkát, eszi a rizikegombát
meg a lazacot. Kendőt vett a babájának, csizmát a gyerekeinek. Az a
Szinyjuhin, akinek tíz kopejkánál soha nem volt több pénz a
zsebében! Az orgazda Haszimkának egész marék régi ezüstpénzt
adott el, és részegen eldicsekedett a Fegyencházban, hogy
hamarosan elköltözik a Hitrovkáról, megint saját lakása lesz, mint
azelőtt, és fehér abroszon fog csemegézni. Ma éjjel elbeszélgetek én
ezzel a Szinyjuhinnal. Hadd ossza meg a jó szerencséjét.
Hirtelen csend lett a szobában, de olyan vészjósló fajta. Szenyka a
réshez nyomja a fülét, bajt érez.
Elbődül a Herceg.
– Ez meg micsoda? Csizma? És a dívány is gyűrött?
Nagy csattanás – egy szék dőlhetett el vagy valami.
–Te mocsok! Te kurva! Kivel? Ki az? Megölöm! Elbújt? Hol van?
Na, Szkorik ekkor már nem várt tovább. Behúzta a reteszt,
fölugrott a vázára, belekapaszkodott a láncba, fölhúzódzkodott,
kilökte az ablakot, és már mit sem törődve a víz zúgásával, bújt is
kifelé.
Mögötte csattanás, recsegés, kitárul az ajtó, üvöltés. – Állj!
Széttéplek!
Aha, persze.
Mint a halacska, úgy bucskázott le. Hogy a nyakát hogy nem törte
ki, azt csak a jóisten tudja. Valahogy bukfencezett egyet, aztán
rohanni kezdett a téglatörmeléken a kapualj felé.
De nem sokáig futott. Megállt. Azt gondolta, de hisz megöli őt a
Herceg! Megöli Halált, pedig semmi rosszat nem tett.
Magától vitte vissza a lába. Megállt az ablakok alatt, hallgatózott.
Csend. Tán már végzett is vele?
A budi ajtajához gördített egy régi boroshordót, a fenekére
állította, és visszamászott.
Hogy miért, azt maga sem tudta, és gondolkodni se akart rajta.
Ostoba gondolat kavargott a fejében, Halált nem lehet megölni.
Hogyan is lehetne – még hogy megölni a halált? És még azt
gondolta, éjjel már elszaladt egyszer, elég volt. Elvégre nem azért
ajánlkozott nekik, hogy az első jajra felvegye a nyúlcipőt. Még hogy
nyúlcipőt! Hisz csizma sincs rajta, úgy futott a törött téglákon.
 Amikor újból a budiszekrényben volt, kiderült, hogy még nem
ölte meg a Herceg Halált, és mintha nem is akarná.
És rögtön megcsappant a bátorsága. Különösen, amikor a felső
zsanérról leszakadt ajtón át meghallotta.
– Istenre kérlek, mondd meg. Egy ujjal se bántalak csak mondd
meg, hogy ki az.
Semmi válasz.
Szenyka óvatosan kilesett. Édes jó anyám, a Hercegnek finn kés
van a kezében, egyenest Halál mellének szegezve. Tán mégis
megöli?
És épp azt mondta.
– Ne játssz velem – vigyázz, mert elfogy a türelmem. A
Hercegnek embert ölni annyi, mint egy legyet lecsapni.
Halál meg erre vidáman.
– Embert tán igen, de én a Halál vagyok. Gyerünk próbáld meg!
Mi van, de mereszted a szemed! Vagy ölj meg, vagy takarodj innen!
A Herceg a tükörbe csapott a késsel, aztán kirohant, csak úgy
csattant az ajtó mögötte. Szkorik ki nyújtja a nyakát, látja. Halál
elfordult, a megreped tükörbe néz, s az arca mintha pókhálóval
volna be szőve a tükörben. Olyan furán nézte magát, mint ak
sehogy se ért valamit. De Szenykát azért csak meg látta.
Megfordult, azt mondja.
–Visszajöttél? Bátor vagy. Pedig azt mondtad, vedlett kis veréb.
Nem vagy te se sólyom, se veréb, inkább fecskére hasonlítasz.
És elmosolyodott – lepereg róla minden, mint lúdról a víz.
Szenyka leült a díványra, kezdte felhúzni a csizmáját, ami a bajt
okozta. Nehezen vette a levegőt, mégiscsak igen megijedt. Halál
nyújtotta neki az ingét.
– Látod, a jelemet reád tettem. Most már az enyém leszel.
Szenyka ekkor látta, hogy Halál nem egyszerűen megvarrta a
szakadást, hanem míg ő aludt, virágot is hímzett oda, de csudásat,
középütt szem, ami az övére, Haláléra hasonlít, a szirmok meg
villás nyelvű, színes kígyócskák.
Értette Szenyka, hogy Halál csak viccelt a jelével kapcsolatban.
Fölvette az inget.
– Köszönöm – mondta.
 Egészen közel volt Halál arca, és valami különös illatot árasztott,
egyszerre volt édes és keserű. Szenyka nagyot nyelt, pislogott, s
elfelejtett mindent a világon, még a Herceget is. Hisz nem akart
ölelkezni a Herceggel! Akkor hát nem is szereti őt?
Szkorik tett egy kicsinyke lépést, hogy még közelebb legyen, és
úgy hajolt előre, mint fűszál a szélben. De a kezét mozdítani,
ölelésre vagy valami, mégiscsak félt.
Halál elnevette magát, és megborzolta Szenyka üstökét.
– Ej, kis szúnyog – mondta -, ne röpülj a tűzbe. Elég a szárnyad.
Tudod, mit tegyél inkább? Hallottad, amit a Herceg a kincsről
mondott? Szinyjuhint, a tintást, ismered? A Jerosenko-
menedékhely alatt lakik, a Vetosnij-pincében. Csúnya egy ember, az
orra, mint a szilva. Egyszer én is jártam Szinyjuhinnál, amikor
skarlátos volt a fia, én vittem az orvost. Szaladj el hozzá, és
figyelmeztesd, szedje össze a családját, és iszkoljon a Hitrovkáról.
Mondd meg neki, hogy a Herceg akarja meglátogatni ma éjjel.
A fecske még hagyján, az ártalmatlan madár, de a kis szúnyogra
Szenyka már biggyesztette a száját. Halál észrevette, és még jobban
nevetett.
– Na, most meg duzzog. Jól van, kapsz tőlem egy csókot. De aztán
semmi ostobaság!
Szenyka nem hitte el – gondolta, csak gúnyolódik a szép lány az
árván. De az alsó ajkát biggyesztette, az igaz, s most aztán a másikat
is odacsücsörítette mellé. Tán tényleg megcsókolja?
Halál nem csapta be, a szájához érintette az ajkát, s aztán rögtön
tolta is kifelé.
– Szaladj Szinyjuhinhoz! Magad is láttad, mennyire haragos lett a
Herceg.
Szenyka elindult, és óvatosan, a kisujjával simogatta az ajkát – ej,
mintha tűz perzselné. De hisz magának Halálnak a csókja ég rajta!
 HOGYAN FUTOTT, S BÚJT EL AZTÁN, S VÉGÜL CSUKLOTT
SZENYKA

Hogy Szkorik a tintáshoz nem jutott el, az nem az ő hibája volt,

megvoltak annak a maga okai.
Ő ment volna becsülettel, Halál házától egyenest a Podkolokolnij
közbe vette az irányt, ahol a Jerosenko-féle menedékhely van. Fönt
számozott szobák, vagy ezer ember hortyog ott éjszakánként, lent
meg, a föld alatt, mély pincék, s laknak azokban is, „récék”, akik a
lopott ruhákat varrják át, a legszegényebb koldusok meg tintások is.
A tintások igen ivós népség, de azért mégiscsak tartanak valami
mértéket, elvégre nem remeghet a toll a kezükben, és helyesen kell
leírniuk a szavakat. Mert ez a foglalkozásuk – ők írják az
írástudatlanoknak a leveleket meg a panaszokat, az ügyesebbje meg
kérvényeket is. Fizetni hosszúság szerint fizetnek nekik, egy oldal öt
kopekbe kerül, kettő kilencbe, három tizenháromba.
A Jauzszkij bulvártól nem volt messze a Jeroha (így hívta
mindenki a Jerosenko-menedékhelyet), de Szenyka mégse jutott el
odáig.
Amikor befordult a Podkolokolnijra (már a Jeroha bejárata is
látszott), Szenykának egyszeriben földbe gyökerezett a lába.
Mihejka Kuvikot pillantotta meg, mellette meg ott áll – Mihejka
grabancát fogva – az a kurta emberke a kockás öltönyében és
keménykalapban, ugyanaz a kínai, akitől egy héttel azelőtt Szenyka
a zöld gyöngysort elcsaklizta. Az ilyet egyszer kell látni, és soha
többé nem felejti el az ember. Dundi az arca, a színe, mint az érett
répáé, a szeme keskeny, az orra lapos, de hajlott.
Kuvik nem zavartatta magát, csak vigyorgott. Minek is félt volna?
A kínai mögött (úgy, hogy az az ütődött észre sem vette) ott állt két
hitrovkai kölyök. Mihejka meglátta Szkorikot, és kacsintott neki,
figyusz, mindjárt jó móka lesz.
No, ezt tényleg meg kellett nézni.
Közelebb ment Szenyka, hogy jól halljon mindent, és megállt.
Hallja, hogy a kínai azt kérdezi (fura a beszédje, de azért lehet
érteni).
 – Kuvik-kun, hor van a társzad? Amelyik olyan gyoroszan futott.
Olyan szoványka, fekete hajú, szűrüké szemű, szeprősz orrú?
A mindenit, mindent megjegyzett a ferde szeműje, még a
szeplőket is. És ami a fő, hogy a csudába találta meg Mihejkát?
Alighanem csak bóklászott a Hitrovkán, és véletlenül pillantotta
meg.
De Szenyka ekkor meglátta a kínai kezében a törött ellenzős régi
sapkát. Ej, a rókája! Nemcsak úgy véletlen bóklászott ide, hanem
szándékosan, hogy a gyöngysorát visszaszerezze. Kiókumlálta,
hogy hitrovkai fiúk lopták meg (vagy az is lehet, hogy a kocsisok
mondták neki, azoknak éles a szemük), aztán kutakodott egy kicsit,
és elkapta Kuvikot. Mihejka írni-olvasni nem tud, ezért minden
holmijára, hogy el ne lopják, baglyot rajzol. Vesztére. Az ázsiai fogta
a sapkát, amit Kuvik elveszített a Szretyenkán, és mutogatta az
embereknek – kié lehet vajon? De magának kereste a bajt. Ő,
jobban tette volna a ferde szemű, ha nem jön ide, és nem fogja meg
Kuvik grabancát. Mindjárt kap arra a palacsintaképére.
Mihejka azt feleli.
– Miféle „társzam”? Mi van, ferde szemű, tán agyadra ment a sok
kínai répa? Most látlak először életemben.
Na, világos, hogy Kuvik teszi a fejét a srácok előtt.
A kínai meglengette a sapkát.
– Ész ez micsoda? Mifére madár?
És ujjával a bélésre bök.
Ugyan mi értelme? Most mindjárt kap a pofájára a kínai a miatt a
hetvenkopejkás vacak miatt, annyi haszna lesz az egészből. Szinte
megsajnálta. Pikk, egy fürge gyerek a Podkopajevszkijből már
négykézlábra állt a palacsintaképű mögött. Mindjárt meglöki Kuvik,
és lesz móka, kacagás. Gatyátlan fog elszaladni, de előtte még
megszámlálják a bordáit és a fogait.
A térről meg az utcából lesték őket a szájtátiak, előre vigyorogtak.
Épp elballagott a piac mellett Budocsnyik, újsággal a kezében,
odalesett fölötte, ásított, és ment tovább. Nagy dolog, lebugáznak
egy ferde szeműt. Minek megy oda, ahova nem hívták?
–Jaj, ne ijesztgessen, bácsi, mer' mindjárt bepisilek – gúnyolódott
Kuvik. – A sapkát meg köszönöm. Hadd háláljam meg – tiszta
szívből.
 És durr a kínainak a foga közé.
Jobban mondva csak célzott a fogaira, mert a ferde szemű
leguggolt, és így Mihejka ökle csak a levegőt találta el, és ő maga
egészen megperdült a lendülettől. Ekkor a kínai egyszerre lendítette
a bal kezét és a jobb lábát, a tenyere élével Mihejka tarkójára
csapott (csak úgy lazán, de Mihejka így is belefúrta orrát a porba, és
fekve maradt), a sarkával meg fültövön rúgta Pikket. Pikk is
kifeküdt, a harmadik srác meg, aki idősebb volt Pikknél – neki Fúró
a beceneve -, bokszerrel akart bemosni egyet a fürge ázsiai
pofájába, de ő is csak a levegőt találta el. A kínai oldalra ugrott, s
közben durr a cipője orrával Fúró állára (csuda, hogy milyen
magasra tudta emelni a lábát!) – és az is hanyatt vágódott.
Egyszóval a szájtátiak még a szájukat se tudták el-tátani, és a
három gyerek, akik le akarták bugázni a kínait, már mind fekszik,
és nem is sietnek felkelni.
Csóválták a fejüket az emberek ilyen csuda láttán, ; ki-ki ment
tovább a dolgára. A kínai meg ráült Mihejkára, és megmarkolta a
fülét.
– Csúna dorog, Kuvik-kun – mondja. – Nadzor csúna dorog. Hor
van a ránc?
Mihejka meg egész testében reszketett, de már nem gúnyból,
hanem igazán.
– Nem tudok semmilyen ráncról! A megboldogult anyámra
esküszök! Jézus urunkra!
A kínai kicsit megcsavarta a fülét, és magyarázni kezdte.
– Olyan gömböckék, zöldek, madzagon. A budzor-ban voltak.
Kuvik meg erre azt visítja.
–Nem én voltam. Szenyka Szkorik volt! Jaj, a fülem, fáj! Ott van,
ni, ott van a Szenyka!
Hű, a júdás! Kicsit megcsavarják a fülét, és azt se bírja ki! Zot
Larionovicshoz kéne elvinni, az kitanítaná!
A kínai arrafelé fordult, amerre Kuvik mutatott, és meglátta
Szenykát.
Felállt a sárga ördög, és elindult Szkorik felé – de olyan puhán,
macskaléptekkel.
– Szenyka-kun – mondja -, ne fusszár. Ma nem geta van rajtam,
hanem cipő, úgyisz erkaprak.
 És mutatja a cipőjét. Hogy nem papucs, nem botlik el, mint
legutóbb.
De Szenyka azért csak futott. Pedig megfogadta, hogy nem lesz
többet nyúl, de úgy látszik, már csak ezt hozta a szerencsecsillaga –
hogy furtonfürt koptatnia kell a cipője talpát. Szégyen a futás, de
hasznos. Már ha nem akarod, hogy széjjelverjék a képedet.
De az egy héttel azelőtti futás kismiska volt ehhez képest. Először
végigrohant az egész Podkolokolnijon, aztán a Podkopajevszkijen,
aztán a Trjohszvat-kán, a Hitrovszkijon, aztán át a téren, és megint
befordult a Podkolokolnijra.
Suhant Szenyka, mint a szél, majd lerepült a cipője sarka, de a
kínai nem maradt le, sőt még futás közben kiabált is neki az a
nyavalyás cipóképű.
– Szenyka-kun, ne fusszár, ereszer, megütöd magad.
És még csak ki sem fulladt, Szkorik meg már a homlokán vette
volna a levegőt.
Na jó, kitalálta Szenyka, hogy befordul a Szvinyjára, más szóval a
Szvinyinszkij közbe, ahol a Kulakovka van – a legnagyobb és
legbüdösebb hitrovkai menedékhely. És a kulakovkai pincék
mentették meg Szenykát attól a fertelmes, sárga szörnyetegtől. Még
a jerohainál is szövevényesebb labirintus van itt – senki nem is
ismeri igazából. Annyi az alagút, az átjáró – nem hogy egy kínai,
maga az ördög se találná meg bennük Szenykát.
Messzire Szenyka nem mászott be; aki nem járatos odabent,
könnyen eltévedhet.
Leült, rágyújtott. Kijjebb ment, kilesett, ott guggol a kínai a
bejáratnál, hunyorogva nézi a napot.
Na, most mi legyen? Visszament a föld alá, föl-alá járkált, még
egyszer rágyújtott, ráköpött a falra (de nem volt érdekes – a
sötétben nem látni, hová találsz). Látott ilyen-olyan árnyakat
mozogni, a Kulakovka lakóit. Szenykától senki sem kérdezte, mit
keres ott. Látni való, hogy hitrovkai, aztán jól van.
Megint kijjebb ment, kilesett, a bejáratnál már égett a
petróleumos utcai lámpa. Ott ült a kutya kínai, el nem mozdult.
Konok egy náció!
Szenyka cudarul érezte magát. Most akkor egész életében itt
senyvedjen a kulakovkai pincében? A gyomra is korgott, meg hát
dolga is volna, nem is akármilyen – figyelmeztetni a tintást.
Megint lejjebb ment, bóklászott a folyosón (csak a neve folyosó,
de igazából barlang, a fala hol nyálkás kőből van, hol földből). Csak
kell itt lennie valahol másik kijáratnak!
Elkapta az első kulakovkai kezét, aki előbukkant a homályból.
– Hé, testvér, hol lehet itt még kimenni?
Az meg elrántotta a kezét, és mocskolódott egy sort. Még jó, hogy
a kését nem mártotta belé, mert a kulakovkaiak olyanok.
A falnak támaszkodott Szkorik, gondolkodott, hogyan tudna
kimászni ebből a gödörből.
Egyszer csak közvetlenül alatta, ott, ahol állt, egy lyuk nyílt meg –
fekete, nyirkos. Egy bozontos kobak bújt ki belőle, és jól beverte a
homlokát Szenyka térdébe.
Szenyka felüvöltött.
–Tyfú, tyfú! – és oldalt ugrott.
Az meg ráugatott.
– Mit ácsorogsz itten, hé? Elállód a lyukat! Mászkálnak itt
mindenféle téblábok!
Csak ekkor jött rá Szenyka, hogy ez egy „vakondok”, és most
mászott ki a barlangjából. Volt a föld alatti Hitrovkában egy ilyen
különleges emberfajta, a „vakondokok”, akik nappal mindig a föld
alatt bújtak meg, s ha kimásztak is, csak éjjel. Azt beszélték róluk,
hogy ők vigyáznak a rabolt javak rejtekhelyeire, és ezért az
üzérektől meg az orgazdáktól kapnak valami kis részesedést, hogy
tudjanak enni-inni, ruha meg úgyse kell nekik, mert ugyan miféle
ruha kellene a föld alatt?
–Vakondok bácsi! – ugrott utána Szenyka. – Te ismersz itt minden
járatot. Vezess ki innét, csak ne az ajtón keresztül, hanem valahogy
máshogyan.
– Máshogyan nem lehet – mondta a „vakondok”, kiegyenesedve.
– A Kulakovkából csak a Szvinyjára van kijárat. Ha fizetsz,
elvezetlek egy másik pincébe. A Bunyinkába tíz kopek, a
Rumjancevkába hét, a Jerohába tizenöt…
Megörült Szkorik.
– A Jerohába akarok! Az még jobb, mint ki az utcára!
Hiszen Szinyjuhin a Jerohában lakik.
Kotorászott a zsebében – épp egy tizenöt kopejkása volt, az utolsó.
 A „vakondok” elvette a pénzt, bedugta a szájába. Intett, utánam!
Hogy elfut a pénzzel, és ott hagyja egyedül a sötétben a kuncsaftot,
attól Szenyka nem félt. A „vakondokokról” mindenki tudta, hogy
becsületesek, különben ki bízná rájuk a zsákmányát?
Az volt a lényeg, nehogy lemaradjon. A „vakondoknak” elvégre
könnyű, ő megszokott már itt, fény nélkül is mindent látott,
Szenyka meg csak botladozott, tapogatózott, és a fordulókat
számolta.
Először egyenesen mentek, s tán egy kicsikét lefele. Aztán a
vezetője négykézlábra ereszkedett (Szenyka ezt csak a zajokból
érzékelte), és bebújt balra, valami lyukba. Szkorik meg utána.
Kúsztak olyan tíz százsenyt, aztán magasabb lett az alagút. Jobbra
fordultak belőle. Aztán megint balra, és a kőpadlóból puha föld lett,
itt-ott latyakos is – cuppogott a talpuk alatt. Megint balra, és megint.
Aztán mintha valami barlangba értek volna, és valahonnan huzat
jött. Lépcsőn mentek felfelé a barlangból, nem voltak magasak a
fokai. De Szenyka így is elvétette a lépést, és beverte a térdét. Fent
egy vasajtó csikordult meg. Mögötte valami folyosó. Az alagút után,
ahol négykézláb másztak, Szkorik ezt egész világosnak érzékelte.
– Na, itt is volnánk, a Jerohába' – szólalt meg a „vakondok”, most
először az egész úton. – Innét ki lehet mászni akár a Tatár
kocsmához, akár a Pod-kolokolnijra. Hová mennél?
– Énnékem, bácsika, a Vetosnij-pincébe kell mennem, a
tintásokhoz – mondta Szenyka, és a biztonság kedvéért megtoldotta
egy hazugsággal. – Levelet szeretnék írni az anyukámnak meg az
apukámnak.
A föld alatti ember jobb felé vezette, át egy nagy, kerek
mennyezetes kőpincén, hasas tégla támoszlopokkal, aztán megint
egy folyosón, megint át egy nagy pincén, és megint kiértek egy
folyosóra, csak ez szélesebb volt a korábbiaknál.
– No – mondta a „vakondok”, s befordult a sarkon. Szenyka lépett
utána, de azt egyszeriben mintha a föld nyelte volna el. A sarkon túl
már szürkés volt a levegő – onnét nem messze lehetett kimenni az
utcára, de a „vakondok” aligha arra iramodott, hanem bebújhatott
valami lyukba.
– Hé, megérkeztünk, vagy mi? – kiáltotta Szkorik, isten tudja,
kinek.
 A mennyezet és a falak visszaverték a hangját, „vagymi-vagymi-
vagymi”.
Aztán tompán – s tényleg, mintha a föld alól jött volna – azt
hallotta. – Aha.
Akkor hát ez lehetett az – a Vetosnij-pince. Szenyka körbenézett, s
mindkét falon deszkaajtókat látott. Bekopogott az egyikbe,
elkurjantotta magát.
– Szinyjuhinék merre laknak?
Az ajtó mögül, ha nem is rögtön, valaki visszaszólt.
– Mi kéne, írni valamit? – kérdezte egy reszkető hang. – Azt én is
tudok. Szebb is az írásom.
– Nem – mondta Szenyka. – Tartozik nekem tizenöt kopejkával a
nyavalyás.
– Ahaaa – húzta a szót a hang. – Jobbra menjél. Harmadik ajtó.
A harmadik ajtó előtt Szkorik megállt, hallgatózott. És ha a Herceg
már ott van? Épp a karmaiba futna. De nem, az ajtó mögött csend
volt. Bekopogott, először csak finoman, aztán ököllel. Csend.
Elmentek tán valahova? De nem. Ha jobban megnézi, az ajtó alatti
résen halvány fény szűrődik ki.
Megnyomta az ajtót – s az kinyílt.
Deszkaasztal, rajta cseréptál, benne gyertyacsonk, mellette meg
szilácsok. Többet egyelőre nem nagyon látott.
–Jó napot – mondta Szenyka, és levette a sapkáját.
Senki nem felelt. De nem volt idő, hogy sokat tanakodjon
magában – bármikor jöhet a Herceg.
Fogott hát Szenyka egy szilácsot, és a feje fölé emelte, lássuk csak,
mi a helyzet itt a Szinyjuhinéknál! Miért hallgatnak?
A fal melletti padon egy nő aludt. A padlón, a pad alatt, egy gyerek
– egészen kicsi, olyan hároméves, vagy tán csak kettő.
A nő a hátán feküdt, valami feketével letakarta a szemét. A
bácsikájának, Zot Larionicsnak a felesége is így tett éjszakára
zsályával átitatott vattát a szemére, a ráncok ellen. A nők már csak
ilyen bolondok, mindenki tudja. Ránézel egy ilyenre, s szívbajt
kapsz, mintha lyuk lenne a szeme helyén.
– Keljen fel, néni! Nem szabad most aludni – mondta Szenyka,
közelebb lépve. – A férje hol van? Muszáj…
 És ekkor félrenyelt. Nem vatta volt az ott neki, hanem valami
pempő. Megdermedt a szemében, mint a gödörben, és elfolyt a
halántékán egész a füléig. És nem fekete volt, hanem piros. És
Szinyjuhin feleségének a nyaka is nedvesen csillogott.
Szenyka először csak pislogott, és csak utána értette meg, elvágták
a torkát, aztán még a szemét is kiszúrták…
Kiáltani akart, de csak az jött ki a torkán. – Huk!
Leguggolt, hogy megnézze a gyereket. Az is halott volt, s a szeme
helyén két sötét lyuk, csak kicsinykék – hisz ő maga is kicsi.
– Huk – mondta Szenyka. – Huk, huk, huk.
S aztán csak csuklott egyfolytában, nem tudta abbahagyni.
Hátrálni kezdett a gonosz padtól, és valami puhába botlott.
Majdnem el is esett.
Odavilágított – egy fiú, olyan tizenkét éves. A szája eltátva,
csillognak a fogai. És szeme neki sincsen, kiszúrták az övét is.
– Jaj! – szakadt ki végre Szenykából. – Jaj, ne! Már rohant volna
az ajtóhoz, de hirtelen a sarokból, ahol sötét volt, hangot hallott.
– Mityusa – szólt valaki halkan, panaszosan. – Elment? Anyácskát
nem bántotta? He? Nem hallom… Látod, mit művelt velem az a
vadállat… Gyere, gyere ide…
A sarokban kartonfüggöny lógott.
Szkorik csuklott egyet, aztán még egyet. Fusson el, vagy menjen
oda?
Odament. Elhúzta a függönyt.
Egy faágy. Rajta egy ember, aki véres mellét tapogatja. Szeme
neki sincsen. Biztosan ő Szinyjuhin, a tintás.
Szenyka el akarta mondani neki, hogy ezt a Mityusát is, meg
anyácskát is, meg a kisgyereket is megölték, de csak csuklott.
– Hallgass, és figyelj rám – mondta Szinyjuhin. Megnyalta az
ajkát, s mintha elmosolyodott volna. Szenyka elfordult, hogy ne
lássa ezt a szem nélküli mosolyt. – Hallgass, mert fogytán az erőm.
Meghalok, Mityusa. De sebaj, semmiség. Rosszul éltem, bűnösen,
legalább emberként haljak meg. Tán így megbocsátást nyerek…
Nem adtam ki neki! Az egész mellemet felvagdosta késsel, kiszúrta
a szemem, de kibírtam… Úgy tettem, mintha már halott volnék,
pedig élek! – A tintás felnevetett, s bugyborékolt a torka. – Figyelj
rám, kisfiam, és jegyezz meg mindent… A csodás helyhez, amiről
beszéltem neked, így juthatsz el, a föld alatti termet, a boltíveset,
ahol azok a nagy téglaoszlopok vannak, ismered-e? Ismered, hogy is
ne ismernéd. A jobb szélső oszlop mögött, egész a sarokban ki kell
húzni az alsó követ… Kerestem, hol dughatnám el anyuskától az
üveget, azt úgy találtam rája. Kihúzod a követ, félretolod, s akkor a
többit is már ki tudod venni, a fölötte lévőket… Mássz be a lyukon,
ne félj semmit. Titkos alagút van ott. Utána már egyszerű, mész,
mész… És egyenest abban a kamrácskában kötsz ki, ahol a kincs
van. Csak az a fő, hogy ne félj. – Egészen elhalkult a hangja,
úgyhogy Szenykának oda kellett hajolnia – meg az átkozott csuklás
is zavarta, nem hallott jól miatta. – Kincs… Hatalmas kincs.
Mindenetek meglesz. Jól fogtok élni. Ne úgy emlékezettek
apuskára, hogy rossz ember volt…
Szinyjuhin aztán már semmi többet nem mondott. Szkorik
ránézett, szája mosolyra húzódva, de már nem lélegzik. Kilehelte a
lelkét.
Keresztet vetett Szenyka, és nyúlt a megboldogult felé, hogy
lecsukja a szemét, ahogyan kell, de aztán elrántotta a kezét.
Már nem csuklott, hanem hangtalan reszketett. És nem a
félelemtől – a félelmet el is felejtette.
Kincs! Hatalmas kincs!
 HOGYAN KERESTE SZENYKA A KINCSET

Nem volt magánál – de hogyan is lett volna ezek után?

Hol azt gondolta, hogyan hordhat a hátán a föld egy ilyen
szörnyeteget, még a kicsiny gyermeknek se kegyelmezett, még
annak is kiszúrta a szemét az a vadállat. De a Herceg is szép egy
alak! Látszatra tisztességes rabló. Akkor meg miért tart maga
mellett egy ilyen dúvadat, aki eleven embereknek képes kiszúrni a
szemét?
Aztán hirtelen elszökkentek a gondolatai a borzalmaktól, és
próbálta elképzelni a kincset, de nem nagyon tudta, olyasmit látott,
mint a cári kapu a templomban. Minden csillog, villog, de semmit se
látni rendesen abban a nagy csillogásban. Meg ládákat képzelt el, s
bennük arany, ezüst meg mindenféle drágakövek.
Aztán az öccse, Vanyusa jutott eszébe – ahogy majd elmegy
hozzá, s nem kócfarkú falovat ajándékoz neki, és nem is olyan
csipisz pónilovat, mint Kuvsinnyikov bíró, hanem igazi arab telivért,
s hozzá még rugós kerekű hintót is.
És persze Halálra is gondolt. Lehet, hogy ő is máshogy fog nézni
rá, ha dúsgazdag ember lesz. Nem csorba fogú, nem szeplős, nem
kis szúnyog és nem fecske, hanem Szemjon Trifonovics Szkorikov
lovag. És akkor…
Hogy „akkor” mi lesz, maga sem tudta.
Mihelyst kint volt a borzalmas szobából, futni kezdett visszafelé, a
legtávolabbi pincébe, ahol azok a hasas téglaoszlopok voltak –
Szinyjuhin csak erről beszélhetett.
Melyik „szélső” oszlop lehet az? Az innenső vagy a túlsó?
Biztosan a túlsó, az, amelyik a legtávolabb van Szinyjuhinék
szobájától.
Bár Szenyka azok után, ami történt, valósággal részegnek érezte
magát, de így is volt annyi esze, hogy fölkapjon az asztalról egy
gyufát és néhány szilácsot.
A legtávolabbi sarokban leguggolt, meggyújtott egy gyufát.
Meglátta az ősrégi, faragott köveket, mindegyik akkora, mint egy
láda. Próbálj egy ilyet megmozdítani.
 Amikor a láng elaludt, Szkorik az ujjaival tapintotta ki az illesztést,
s próbálta mozdítani a követ így is, amúgy is – reménytelen. Aztán a
szomszédos követ akarta megmozdítani – ugyanaz.
Na jó. Átment a másik sarokba, a jobb oldaliba. Most már nem
gyufát gyújtott meg, hanem szilácsot. Világított vele erre is, arra is.
Itt is ugyanolyan kövek voltak, de az egyiknek, a legalsónak a
szélein rések feketéllettek. Aha, aha!
Fogta, húzni kezdte – s a kő engedett, egész könnyen.
Nyögve kihúzta, félretolta. Dohos szag csapta meg az orrát a
lyukból.
Szenykának megint zakatolni kezdett a szíve. Szinyjuhin igazat
mondott! Van ott valami!
A rés felett lévő újabb követ még könnyebb volt kihúzni – ez
valamicskével szélesebb volt az alsónál. A harmadik még szélesebb,
s az se volt odatapasztva malterral. Összesen öt követ tudott
kihúzni. A legfelső lehetett olyan hárompudos, vagy még több.
Szenyka előtt most egészen nagy lyuk sötétlett – nyugodtan át
tudott bújni rajta egy ember, még ha csak oldalvást és
meggörnyedve is.
Keresztet vetett, bemászott.
Amint átszuszakolta magát, rögtön tágasabb lett Habozott, ne
rakja-e vissza a köveket maga mögött De nem kell – ugyan mit
keresne bárki a pince sarkában? Tűz nélkül úgyse lehet látni a rést,
a Jerohi lakói meg nem gyújtanak tüzet.
Meg aztán minél előbb meg akarta találni a kincset.
Meggyújtotta a kialudt szilácsot.
Az alagút olyan másfél arsin széles lehetett, az alacsony
mennyezetről valami szürke cafrangok lógtak – pókhálók tán, vagy
csak csimbókos por. Lentről meg vinnyogást hallott – patkányok. A
pincék teli vannak velük, ez az ő patkánybirodalmuk. De ezek aztán
szemtelenek voltak. Az egyik egyenesen Szenyka csizmájára ugrott,
s belekapaszkodott fogaival a csizmaszár ráncába. Szenyka lerázta,
de nyomban egy másik ugrott rá. Semmi félelem nincs bennük!
Toppantott párat, hess, átkozottak!
S aztán, amikor már lépkedett az alagútban, folyton el-
elcikkantak a lába elől a hegyes pofájú, szürke bestiák. Mint kis
vízcseppek csillogtak a sötétben a parányi patkányszemek.
 A fiúk mesélték, hogy az elmúlt télen a patkányok éhükben
megkergültek, és egy részeg fickónak, aki elaludt a pincében,
lerágták az orrát meg a füleit Meg a csecsemőket is gyakran
megharapdálják, ha felügyelet nélkül hagyják őket a bölcsőben.
Semmi baj, nyugtatta magát Szenyka. Se részeg nem vagyok se
csecsemő. A csizmát meg nem tudják átharapni.
Amikor leégett a szilács, nem gyújtott meg másikat Minek? Úgyis
csak egyfelé vezet az út.
Nehéz volna megmondani, hogy mennyit ment a sötétben, de
nem olyan nagyon sokat.
Szétterpesztett kézzel tapogatta a falakat, félt, hogy nem veszi
észre, ha forduló lesz vagy elágazás.
De jobban tette volna, ha a mennyezetet tapogatja – beverte a
homlokát egy kőbe, de úgy, hogy zúgott a füle, és sárga csillagok
ugráltak a szeme előtt. Lehajtotta a fejét, tett még három kis lépést,
s mindkét keze alól eltűnt a fal. Meggyújtott egy szilácsot.
Látta, az alacsony folyosóról valami pinceszerűségbe ért ki. Lehet,
hogy ez az a kamra, amiről Szinyjuhin a halott fiának beszélt?
Szép íves mennyezete volt, keskeny téglából kirakva, nem
nagyon magas, de azért nem érte el kézzel. A tégla itt-ott
morzsálódott, cserepek hevertek a földön. Nem valami nagy
helyiség, de nem is kicsi. Faltól falig lehet vagy húsz lépés.
Szenyka semmiféle ládát nem látott.
A falnál balra is, jobbra is nagy halom rőzse hevert. Odament –
nem, nem rőzse volt, hanem megfeketedett vaspálcák.
Az alagút bejáratával szemben, ahonnan Szkorik kibújt az előbb,
valamikor ajtó lehetett, de most teljesen eltorlaszolta a törött tégla,
a kő és a föld – át nem lehetett menni rajta.
Hol lehet az a hatalmas kincs, ami miatt Szinyjuhin és egész
családja szörnyűséges halált halt?
Lehet, hogy a föld alatt, csak Szinyjuhin nem tudta
végigmondani?
Szenyka négykézlábra ereszkedett, mászni kezdett a padlón, s
kopogtatta. Mikor leégett a szilács, meggyújtott egy másikat.
A padló, amely szintén téglából volt, tompa hangot adott. A kamra
közepén talált egy nagy erszényt vastag, megkeményedett bőrből.
Ősrégi volt, szemétre való. De valami csörgött benne.
 Aha!
Kifordította, kirázta. Pengve hullottak a padlóra valami
fémpikkelyecskék, akkorkák, mint a kisujj körme. Nem sok, tán ha
kétmaroknyi.
Lehet, hogy aranypénzek?
Aligha – a pikkelyecskék sötéten csillogtak.
Szenyka hallotta, hogy az aranyba beleharapnak úgy vizsgálják
meg. Beleharapott az egyik érmébe ízre poros volt, beleharapni
nem lehetett. Az ördög tudja. Lehet, hogy mégis arany?
Beszórta a pikkelyeket a zsebébe, mászott tovább Elégetett még
három szilácsot, az egész padlót feltörölte a térdével, de semmi
mást nem talált.
Leült a fenekére, megtámasztotta a fejét, nekibúsult.
Ej, az a kincs! Lehet, hogy csak képzelődött Szinyjuhin?
Vagy tán a falban lehet a rejtekhely?
Felpattant, fogott egy vaspálcát a kupacból, és döfködni kezdte
vele a falat.
Böködte, böködte, hogy belefájdult a füle a csengés-bongásba –
ennyi haszna lett, semmi több. Nem talált semmit se.
Kivett egy pikkelyt a zsebéből, egészen közel tartotta a lánghoz.
Megnézte, mi van rajta, egy lovas ember meg valami érthetetlen
betűk. Pénznek látszik, csak olyan ferde valahogy, mintha
megrágták volna.
Bosszúsan megint benyúlt az erszénybe, hogy megtapogassa a
bélése alatt. Talált még két ilyen pikkelyt meg egy érmét – igazi,
kerek pénzérme volt, az egy-rubelesnél nagyobb. Szakállas férfi volt
rajta meg ezen is betűk. És ezüstből volt, ezt Szenyka azonnal látta.
Alighanem azelőtt egész táskával volt belőlük, de Szinyjuhin mindet
elvitte, valahol máshol rejtette el. Most aztán keresheted.
De hát nincs mit tenni – visszamászott Szenyka a föld alatti
járaton, nagyjából dolgavégezetlenül.
No, talált egy ezüstpénzt. Meg vannak még azok a pikkelyecskék –
ezüstből-e, rézből-e, csuda tudja. De még ha ezüstből vannak is –
ebből nem fog palotát építeni.
A vaspálcát, amivel a falakat kopogtatta, magával vitte, a
patkányokat elkergetni. Meg különben is jól jöhet még – kellemes
volt a tapintása, meg olyan takaros.
 HOGYAN KAPTÁK EL SZENYKÁT

Bár nem talált kincset a rejtekhelyen, amikor kimászott az alagútból

a téglaoszlopos pincébe, visszadugdosta a köveket. Vissza kell jönni
majd rendes olajos lámpával, és jobban körülnézni. Hátha valamit
csak nem vett észre!
Arról a helyről, ahol a „vakondok” megkérdezte, melyik
kijárathoz vezesse, Szenyka most nem jobbra ment, hanem balra,
nehogy a Vetosnij-pincében találja magát. Hogy megint elmenjen az
ajtók előtt, amik mögött kiszúrt szemű halottak fekszenek?
Köszönöm szépen, abból nem kérek.
Szkorik most maga is elcsodálkozott a merészségéri – hogyhogy
ilyen borzalmak után nem rohant a Jerohából, ahogy csak a lába
bírta, hanem kúszott-mászott a sötétben, kereste a kincset? Erre
csak kétfajta válasz lehetett, vagy mégiscsak kemény fiú, vagy
szörnyen pénzsóvár, s a kapzsisága még a félelménél is nagyobb.
Ezen tűnődött, miközben az oldalsó ajtón kiment a Tatár
kocsmához.
Ahogy kilépett a menedékhelyről, hunyorogni kezdett a fényben.
A mindenit, már reggel van, szikrázik a nap a Nyikola-Podkopaja
harangtornyán. Egész éjjel a föld alatt császkált.
Ment Szenyka a Podkolokolnij közben, nézte az eget, milyen tiszta
és boldog a fehér csipkécskéivel. De inkább figyelt volna, mint hogy
a felhőket lesi a mamlasz fejével.
Nekiment egy embernek – s hű, milyen kemény volt a teste,
mintha úgy öntötték volna ki.
Édes jó anyám – a kínai!
A mindenféle események hatására Szenyka róla meg is
feledkezett, az meg, amilyen szívós fajta, egész éjjel az utcán
ácsorgott. Hetven kopejka miatt! Ha három rubel volna az ára
annak a nyakláncnak, tán fel is kötné magát?
Elmosolyodott a ferde szemű.
– Jó reggert, Szenyka-kun.
És nyújtja a kezét a rövid ujjaival – hogy elkapja a grabancát. A
frászt!
 Szkorik durr, a kezére a vaspálcával, amit a föld alól hozott.
El is rántotta rögtön a kis nyüzüge, de milyen szánalmasan.
Hát akkor isten neki, hajrá, rég nem kergetőztünk. Megfordult
Szenyka, és szaladni kezdett.
De most az egyszer nem jutott messzire. Ahogy elszaladt egy
elegáns, sétabotos uraság mellett (hogy a csudába kerül egy ilyen
piperkőc alak a Hitrovkára?), beleakadt a zsebe a bot kampójába.
Csuda módon a sétálónak nem perdült ki a kezéből a bot, ahogy
várni lehetett volna, hanem ellenkezőleg, Szenyka lába tapadt a
földhöz.
Az arszlán könnyedén maga felé rántotta a botot, s vele együtt
Szenykát is. Komoly úriembernek látszott, fekete selyem
kürtőkalap, keményített inggallér. A képe sima és szép volt, de nem
lehetett már túl fiatal – őszült a halántéka.
– Eresszen, bácsi! – üvöltött rá Szenyka, mert a kínai már egészen
közel volt.
Nem futott, hanem sietség nélkül közeledett.
Hirtelen a szép úriember elmosolyodott, rezgett fekete bajsza, és
kicsit dadogva így szólt.
–T-természetesen, Szemjon Szkorikov, eleresztem, de csak azután,
hogy visszaadja nekem a n-nefrit-láncot.
Szenykának elkerekedett a szeme. Tudja a nevét?
– Hogy? – mondta. – Mi van? Miféle láncot? -Azt, amit nyolc
nappal ezelőtt csent el a k-komornyikomtól, Maszatol. Fürge
fiatalember maga. Sok időnket rabolta el, futkosnunk kellett maga
után.
Csak ekkor ismerte fel Szkorik, ugyanaz az uraság, akit az
Ascseulov közben hátulról látott, amint ment be a lépcsőházba. A
halántéka is ősz, dadog is.
– Ne vegye, kérem, rossz néven – folytatta a dadogós, s két erős
ujjával megragadta Szenyka kabátjának az ujját. – De Masza elfáradt
a sszaladgálásban, elvégre nem t-tizenhat éves. Kénytelen vagyok
elővigyázatosságból ideiglenesen v-vasra verni. Ha kérhetem a
pálcáját.
Az arszlán elvette Szenykától a vaspálcát, megfogta a két végénél,
összeráncolta sima homlokát, és hirtelen rátekerte a pálcát Szkorik
csuklójára! De könnyedén ám, mintha csak valami vékony drót
volna.
Ezt az erőt! Szkorik annyira meglepődött, hogy még csak el se
kezdett kiabálni, hogy segítség, bántják szegény árvát!
A vasgyúró felvonta ívelt szemöldökét – mintha maga is
elcsodálkozott volna saját erején -, és azt mondja.
– Érdekes. Szabad megkérdeznem, honnan szerezte ezt a
miskulanciát?
Szenyka úgy felelt erre, ahogyan kell.
– Honnan, honnan? Gólya tojta, veréb hozta, ő kösse az
orrotokra.
A keze mintha bilincsben lett volna, bárhogy tekerte-forgatta,
sehogy nem tudta kihúzni a vashurokból.
– Na jó, igaza van – mondta szelíden a bajszos. – Mi közöm hozzá,
ugyebár. Jogában áll megtagadni a választ. Tehát hol van a láncom?
Ekkorra a kínai is odaért. Szenyka összehúzta a szemét – most
elveri őt is, mint Mihejkát meg a cimboráit.
És magától kicsúszott a száján. – Táskánál! Neki ajándékoztam!
– Ki asz a Taszaka? – kérdezte a kínai, akit ez az uraságféle
Maszának nevezett.
– A babám.
A szép úriember felsóhajtott.
– Értem én, nem illik és kellemetlen visszavenni egy hölgytől az
ajándékot, de ön is értsen meg engem, Szemjon Szkorikov. Tizenöt
éve hordom magamnál ezt a nyakláncot. Tudja, az ember
hozzászokik a tárgyakhoz. Amellett k-különleges emlékem f-fűződik
hozzá. Menjünk el mademoiselle Táskához.
A „mamzel” miatt Szenyka megsértődött. Honnan tudja, hogy a
babája mamzelka? Vagyis hogy Táska természetesen tényleg
mamzelka, de hát ő semmi ilyet nem mondott róla. Lehetne éppen
tisztességes lány is. Szkorik már épp meg akarta védeni Táska
becsületét, s a bajszos szemébe vágni valami durva sértést, de ahogy
jobban belenézett a férfi nyugodt szemébe, inkább nem mondott
semmi durvaságot.
– Na jól van – bökte ki –, menjünk. Elindultak visszafelé a
Podkolokolnij közben.
 A sárga képű Masza fogta a pálca végét, amivel Szenykát
megkötözték, a másik kínzója meg mögöttük lépkedett, kopogva az
utcakövön a sétabotjával.
Szégyellte Szkorik, hogy pórázon vezetik, mint valami kiskutyát.
Micsoda gyalázat lenne, ha meglátná valamelyik hitrovkai vagány.
Így hát próbált minél közelebb húzódni a kínaihoz, mintha csak
barátok lennének, vagy épp valami közös ügyet intéznének. Masza
megértette Szenyka szenvedését, levette a kabátját, és az
összekötözött kezére terítette. Hisz azért ő is csak ember, van benne
értelem, még ha nem orosz is a lelke.
A Jeroha főbejárata előtt, a sarkon tömeg nyüzsgött Az ajtóban
meg jelvényes sityak meredezett. Rendőr! Dölyfösen, szigorúan állt,
senkit se eresztett be Szenyka persze azonnal tudta, mi a helyzet –
felfedezték a kinyuvasztott Szinyjuhint meg a családját, de a
tömegben mindenfélét beszéltek.
Az egyik, aki ránézésre ószeres volt, az a fajta, aki a szeméttelepen
szedi össze az áruját, hangosan magyarázta.
– A főnökségtűl gyött az utasittás. Hogy be kelletik zárni a
Jerohát, és besprickolni infekcijóval, mer egész Moszkvát
megfertőzi a bacilussaival.
– Micsodájaival? – kérdezte ijedten egy betört orrú nő.
– Bacilusokka'. No, egyszeribe' szólva, az egerekke’ meg a
patkányokkal. És töllük gyön a kolera, mer egyesek, akik a
Jerohába' élnek, éhükbe' megeszik ezeket a bacilussokat, azután a
patkányhústól főfúvódnak. A főnökség meg mostan gyött erre rá.
– Mit hazudozik, uram, csak összezavarja az emberek fejét –
teremtette le az ószerest egy vézna, szakadt kabátos emberke, ő is
tintás lehetett, mint a megboldogult Szinyjuhin. – Gyilkosság
történt. Várják a rendőrkapitányt meg a nyomozót.
– Aha, ilyen kicsinység miatt tán ilyen elkerítést csinálnának –
mondta a magáét az ószeres. – A Fegyencházba két embert öltek
meg a jó múltkorába' aztán jóccakát.
A tintás lehalkította a hangját.
– Állítólag kisgyereket gyilkoltak meg, jó sokat. A szomszédom
mesélte. Valami borzalom, azt mondja.
Körben mindenki sóhajtozni-sopánkodni kezdett, az úr meg, akié
a gyöngysor volt, hegyezte a fülét, és megállt.
 – Gy-gyerekeket öltek meg? – kérdezte.
A tintás megfordult, meglátta a komoly úriembert, lekapta a
sapkáját.
– Igenis, kérem. Én magam nem láttam, de Ivan Szerafimics a
Vetosnij-pincéből hallotta, ahogy a rendőr, aki elszaladt a
kapitányságra, azt mondta mentében, „A gyerekeket se kímélték a
szörnyetegek.” Meg valami olyat is, hogy kiszúrták a szemüket. A
szomszédom talpig becsületes ember, ő nem hazudik. Azelőtt
fináncként szolgált ő is, a sors áldozata, akárcsak én. Kénytelenek
vagyunk ezen a borzalmas helyen sínylődni, mert…
– Kiszúrták a szemüket? – vágott a szavába az úr, aki elkapta
Szenykát, és valami pénzt csúsztatott a tintás kezébe. – Fogja! Hát
akkor, Masza, bemegyünk ide, jó? M-megnézzük, mi is történt.
És elindult egyenesen a menedékhely ajtaja felé. A kínai meg
utána, és húzta maga után Szkorikot is. Pedig ha csak egyetlen hely
is akadt a nagyvilágon, ahová Szenykának semmi pénzért nem
akaródzott menni, az a Vetosnij-pince volt.
– Mit kell ott megnézni? – nyögte Szenyka, és próbálta megvetni
a lábát. – Beszélnek mindenféle zagyvaságot.
De az úr már odament a rendőrhöz, biccentett neki – annak meg
eszébe sem jutott egy ilyen tekintélyes embert megállítani, csak
tisztelgett.
Miközben mentek le a lépcsőn a pincébe, a piperkőc
elgondolkozva dörmögött magában.
–Vetosnij-pince? Mintha előbb balra, aztán jobbra kellene menni.
Ezt is tudta valahonnan, isten csudájára. És gyorsan,
magabiztosan lépkedett a sötét folyosókon is. Szenyka ezen is
nagyon elcsodálkozott. Ő maga hátul vánszorgott, és egyre csak
nyafogott.
– Kínai bácsi, várjuk meg itt, jó? Na, kínai bácsi! Az megállt,
megfordult, és könnyedén megfricskázta Szkorik homlokát.
– Nem kínai, hanem japán. Megértetted? És tovább húzta maga
után.
Na tessék! Kínai vagy japán, nem mindegy? – ennek is, annak is
ferde a szeme, aztán mégis nagyra vannak vele, hogy melyik
micsoda, még meg is sértődnek miatta.
 – Japán bácsi – javította ki magát Szenyka. – Elfáradtam, nincs
több erőm.
És le akart ülni a földre, mint aki tényleg összeesik a
kimerültségtől, de ez a Masza megfenyegette az öklével, és olyan
meggyőzően, hogy Szenyka elhallgatott, megbékélve a sorsával.
Szinyjuhinék lakásának bejáratánál maga Budocsnyik állt,
peckesen, hatalmasan, mint valami Rettegett Iván, a hátán
összekulcsolva a kezét. A padlón meg lámpa égett, petróleumos.
– Budnyikov? – lepődött meg az úr. – Maga még mindig itt van a
Hitrovkán? A mindenit!
Budocsnyik erre még nála is jobban meglepődött. Kikerekedett a
szeme, pislogott, úgy bámulta a piperkőc urat.
– Eraszt Petrovics – mondja. – Méltóságos uram! – És vigyázzba
vágta magát. – Azt hallottam, nem itt él már, a mi Oroszhonunkba',
hanem külföldön.
–Jól hallotta. De ellátogatok néha a szülővárosomba, m-
magánemberként. Na mi van, Budnyikov, zsiványkodik, mint
azelőtt, vagy észhez tért? Nem sikerült összeakasztanunk a
bajszunkat, nem jutott időm rá.
Budocsnyik elmosolyodott, de csak úgy finoman, éppen hogy.
– Nem vagyok mán olyan fiatal, hogy zsiványkodjak. Ideje az
öregségre is gondolni. Meg a lelkemre.
A mindenit! Úgy látszik, nem akárki ez az uraság – maga
Budocsnyik is vigyázzba vágja magát előtte. Soha nem látta még
Szenyka, hogy Ivan Fedotics így kihúzta volna magát bárki előtt, de
még a rendőrkapitány előtt se.
Szenykára sandított Budocsnyik, összevonta bozontos
szemöldökét.
– Emmeg? – kérdezi. – Tán valami csibészséget csinált? Csak
szóljon uraságod – kitaposom a belét.
Ez az Eraszt Petrovics meg azt felelte erre.
– Semmi baj, már m-megoldottuk a k-konfliktusunkat. Igaz,
Szenya? – Szkorik bólogatott, de az érdekes uraság nem őt nézte,
hanem az ajtót. – Mi történt itt maguknál?
– Olyan bestiális kegyetlenséggel elkövetett bűncselekmény,
amilyet még a Hitrovka se látott – jelentette komoran Budocsnyik. –
Egy tintást az egész családjával együtt meggyilkoltak, de valami
szörnyűséges módon. Maga meg, Eraszt Petrovics, jobban tenné, ha
elmenne innét. Még annak idején azt a parancsot kaptuk, bármelyik
rendőr, ha meglássa magát, köteles azonnal jelenteni a
főnökségnek. Ne adj' isten, hogy a kapitány meg a nyomozó úr itt
találja magát… Bármelyik percben itt lehetnek.
Asztapaszta, gondolta Szenyka, ez az ember, úgy látszik, valami
zsivány lehet, de nem amolyan akármilyen, hanem egészen
különleges, akihez képest a moszkvaiak rongyos kis pitlákok. No, az
ördög zavarhatta meg a fejét, hogy épp egy ilyen
zsiványfejedelemtől csórja el a szívének kedves holmit! De hát
szegény árvát az ág is húzza.
Budocsnyik meg azt mondta még.
– Mostan Innokentyij Romanics Szolncev a kapitány nálunk, akit
maga bíróságra akart vinni. S ő bizony olyan ember, aki nem felejti
el a sérelmit.
Ha magát a rendőrkapitányt bíróság elé állíthatta, akkor, úgy
látszik, mégse zsivány. Szenyka most már egészen összezavarodott.
Eraszt Petrovics egyáltalán nem ijedt meg a figyelmeztetéstől.
– Nyugalom, Budnyikov. Ne féljen, nem harapják le az orrát
miattam. Különben is egy pillanat az egész.
Budocsnyik nem ellenkezett tovább, hanem félreállt.
– Ha fütyülök, jöjjön ki gyorsan, ne hozzon bajt a fejemre.
Szenyka kint akart maradni, de Masza, az ördög japánja nem
engedte, még úgy se, hogy Budocsnyik ügyel rá. Azt mondta. –
Nadzon fürüge vagy. Esz gyoroszan fütor.
Amikor bementek, Szenyka nem akarta a halottakat nézni (eleget
gyönyörködött már bennük), hanem a mennyezetet bámulta.
A szobában most világosabb volt, mint először – az asztalon
lámpa égett, az is petróleumos, mint a folyosón lévő.
Eraszt Petrovics járkálni kezdett a szobában, néha lehajolt,
csörömpölt valamivel. Mintha a halottakat is megfordította volna,
megtapogatta az arcukat valamiért, de Szkorik elfordult, hogy ne
kelljen látnia ezt az ocsmányságot.
A japán is kutakodott, csak úgy magában, Szenykát meg rángatta
maga után. Ő is lehajolt a hullákhoz, és motyogott a maga nyelvén.
Így telt el vagy öt perc.
 Szenykának kicsit felkavarodott a gyomra a vérszagtól. Meg
trágyaszagot is érzett – az alighanem a felhasított gyomrokból jött.
– Mit gondolsz? – kérdezte Eraszt Petrovics a japánjától.
Az meg erre a maga érthetetlen nyelvén válaszolt.
– Úgy gondolod, hogy mániákus volt? – dörzsölte az állát
elgondolkodva a zsivány-uraság. – Magyarázat?
A japán erre megint oroszul kezdett beszélni.
– Ki rehet számi, hogy pénészér gyirokort. Esz a csarád egészen
szegény vort. Esz egy. Örürt kegyetrenszég – még a kicsike fiúckát
sze szánta meg. Esz kettő. Esz a szemek. Maga mondta, uram, hogy
a mániákusz gyirkosszág jere a rituáré. Minek kiszúrni a szemüket?
Virágosz – őrürt rituáré. Esz három. Mániákusz örte meg őket,
biszitoszan. Mint akkor a dekoratőr.
Szkorik nem tudta, ki lehet az a Mániákus meg a Dekoratőr (a
családnevükből ítélve zsidók vagy németek), meg különben se
sokat értett az egészből, de annyit látott, hogy a japán csuda büszke
a beszédére, amit kivágott.
De az uraságot, úgy látszik, nem győzte meg.
Eraszt Petrovics leguggolt az ágy mellett, ahol Szinyjuhin feküdt,
és kotorászni kezdett a halott zsebében. És még ez egy tisztes
uraság! Bár a csuda tudja, hogy kicsoda igazából. Szenyka a
sarokban függő kis ikont kezdte bámulni. Arra gondolt, látta hisz a
Megváltó, hogy Szem hogyan nyomorította meg a tintást, de nem
kelt a védelmére, nem mentette meg. Azután eszébe jutott, ahogy a
bubi a késeit hajigálta az ikonokba, akkor is egyenest a szemükbe,
és felsóhajtott, még jó, hogy a szentképnek nem szúrta ki a szemét.
Huh, maga a sátán!
– Ez meg micsoda? – szólalt meg Eraszt Petrovics. Szenyka erre
már csak kidugta a fejét Masza válla mögül.
Az úr tenyerén egy kis pikkely feküdt, pontosan ugyanolyan, mint
amilyenek Szenyka zsebében voltak.
– Ki tudja, mi ez? – fordult meg Eraszt Petrovics. – Masza? Vagy
talán maga, Szkorikov?
Masza megrázta a fejét. Szenyka megvonta a vállát, de még a
szemét is direkt kidüllesztette, soha életemben nem láttam ilyen
furaságot. Sőt fennszóval is megtoldotta.
– Honnét tudnám? Az úr ránézett.
 – Nocsak, nocsak – mondja. – Ez egy tizenhetedik századi
egykopejkás, Alekszej cár idejében verték. Hogy került vajon egy
koldusszegény, részeges tintás zsebébe?
Az egykopejkásra Szkorik elszontyolodott. Tessék, a „hatalmas
kincs”! Egy marék egykopejkás, ráadásul valami pitlákcár idejéből.
Kinyílt az ajtó, és Budocsnyik dugta be a fejét.
– Méltóságos uram, jönnek!
Eraszt Petrovics az ágyra tette a pikkelyecskét, hogy rögtön
lehessen látni.
– Jól van, jól van, megyünk.
– Arra menjenek, hogy ne találkozzanak a kapitánnyal – mutatta
Budocsnyik. – A Tatár kocsmához jutnak ki.
Az uraság várta, hogy Masza és Szenyka menjen ki először. Nem
mondhatni, hogy nagyon sietett volna elszökni a kapitány elől. Bár
minek is futott volna, amint hallatszanak a léptek, csak arrébb
surran, és már nem is látni a sötétben.
– Nem hiszem, hogy mániákus volt – mondta Eraszt Petrovics a
szolgájának. – Én nem zárnám ki a haszonlesést, mint a
bűncselekmény indítékát. Mondd csak, szerinted az áldozatok
szemét még az életükben vagy már a haláluk után szúrták ki?
Masza gondolkozott, és közben cuppogott a szájával.
– Az asszonynak és a dzerekeknek a haráruk után, a férfinak még
érve.
– Én is ugyanerre jutottam.
Szenyka megborzongott, honnan tudják, hogy Szinyjuhin akkor
még élt? Varázslók ezek, vagy mi? Eraszt Petrovics Budocsnyikhoz
fordult.
– Mondja, Budnyikov, voltak a Hitrovkán hasonló gyilkosságok,
amikor az áldozatnak kiszúrták a szemét?
– Voltak, épp mostanában. Megöltek egy kereskedőt, aki az
ostoba fejével sötétedés után keveredett a Hitrovkára. Kirabolták,
betörték a koponyáját, elvették a pénztárcáját meg az aranyóráját.
És kiszúrták a szemét a sátánfajzatok. Még korábban meg, olyan két
hete a Golosz újságíróját ölték meg. A nyomornegyedekről akart
cikket írni az újságjába. Nála nem volt se pénz, se óra – tapasztalt
ember, nem először járt a Hitrovkán. De a gyűrűje aranyból volt,
briliánssal, és nem jött le az ujjáról. Így hát kinyírták az újságírót a
gyilkos vadállatok. A gyűrűt az ujjával együtt vágták le róla, és a
szemét is kiszúrták. Hát ilyen népség lakik errefelé.
– Látod, Masza – emelte fel az ujját a szép uraság. – És te azt
mondod, a pénz ki van zárva. Nem mániákus ez, hanem nagyon
elővigyázatos bűnöző. Biztos hallotta a legendát, hogy a halott
recehártyáján megmarad az, amit az ember utoljára látott az
életében. Úgyhogy óvatos, minden áldozatának, még a gyerekeknek
is kiszúrja a szemét.
A japán fújt egyet, és gagyogott valamit a maga nyelvén –
alighanem a gyilkost szidta. Szenyka meg azt gondolta, nagyon
sokat képzel magáról a kegyelmes úr, vagy bárki legyen is. Ezt nem
találta ki, Szem egy cseppet sem óvatos, hanem csak meg van
veszve a kokaintól.
– Hogy kép volna a szemibe'? – csodálkozott Budocsnyik. – Hogy
mit ki nem találnak a gyilkos gonosztevők!
– De esz a regenda nem igasz, udze? – kérdezte Masza. —
Tatoehanasi?
– Persze, ostobaság – felelte Eraszt Petrovics. – Volt egy ilyen
hipotézis, de nem sikerült bebizonyítani. Az is érdekes…
– Jönnek! – vágott a szavába Budocsnyik, lehajtva a fejét. –
Hallották? Szidorenko, aki a bejáratnál áll, épp elüvöltötte magát,
hogy „Erőt, egséget, méltságs uram!” – megmondtam neki, hogy ne
kímélje a torkát. Egy vagy két perc, és itt lesznek. Ne keresse mái a
bajt magának! Ugyan mit érdekli annyira ez a gyilkosság, Eraszt
Petrovics? Vagy tán nyomozni fog?
– Nem, nem tehetem – tárta szét a kezét az úr. – Egész más
ügyben jöttem Moszkvába. Adja át Szolncevnek és a nyomozónak,
amit mondtam. Mondja azt, hogy magától jött rá.
– Na persze – húzta el a száját megvetően Budocsnyik. – Csak
hadd gyötörje az agyát Innokentyij Romanics. Úgyis egyre csak
másnak a hátán próbál bejutni a mennyországba. Nyugodjon meg,
méltóságos uram, kiderítem én, hogy ki kutyálkodik a Hitrovkán,
előkerítem, és a saját kezemmel fosztom meg az életétől, arra
mérget vehet.
Eraszt Petrovics erre csak megcsóválta a fejét.
– Ej, Budnyikov, Budnyikov. Látom, maga semmii se változott.
 Hála istennek, végre csak kimentek az átkozott pincéből.
Kimásztak Isten napvilágára a Tatár kocsmánál, és indultak
Táskához.
A Hohlovszkij közben lakott az anyjával, ott volt egy kis
egyablakos fülkéje, ahol a mamzelka mesterségét űzte. Ilyen kis
szobája volt sok mamzelkának, csak Táskának mindennap más
virágok virítottak az ablakpárkányán, a hangulatától függően.
Szkorik már tudta, ha balra boglárkák vannak, jobbra meg
nefelejcsek, akkor Táska jó kedvében van, énekel és csokrokat
rendezget. Ha meg, mondjuk, viola és deréce, akkor összekapott az
anyjával, vagy nagyon rusnya kuncsaftot fogott ki, és emiatt
szomorú.
Ma épp ilyen nap volt, és a függönyön még borókaág is lógott, ami
a virágok nyelvén azt jelenti, „nem örülök a vendégeknek”.
Örül-e Táska vagy sem, mit tehetne, ha egyszer erőszakkal hozták
ide?
Bekopogtak, bementek.
Táska az ágyon ült, komorabban a téli éjszakánál. Szotyolát
rágcsált, a markába köpdöste a héját. Semmi „szervusz” vagy „hogy
ityeg, a fityeg”.
– Mit akarsz? – mondja. – Miféle pacákokat hozol ide nekem?
Minek? Tán nincs elég bajom anélkül is?
És a sarok felé biccentett, ahol az anyja hevert. Na, megint a sárga
földig leszopta magát valahol, aztán vért köhögött, attól van Táska
olyan harapós kedvében.
Szkorik már épp elkezdett volna magyarázkodni, de ekkor
lecsúszott a kezéről a japán kabát. Mihelyst meglátta Táska Szenyka
vasba vert kezét, ugrás le az ágyról, és neki Maszának. Karmolni
kezdte a kövér képét, és üvöltött közben.
– Ereszd el, rohadék! Kikaparom a szemed, te barompofájú!
És csak mondta, mondta a magáét, de hát Táska híres mestere
volt az efféle ékesszólásnak. Még Szenyka is összehúzta a szemét, a
finom úriember meg csak pislogott.
Miközben a japán fél kézzel a sárga ábrázatát védte a mamzelka
körmeitől, Eraszt Petrovics oldalt húzódott. És tiszteletteljesen így
szólt, Táska szitkozódását hallván.
 – No igen, a hazájától távol az ember elszokik az orosz nyelv
erejétől.
Muszáj volt megvédeni a japánt.
– Jól van már, Táska. Csituljál. Mit csépeled ezt az embert?
Emlékszel, adtam neked ajándékba egy gyöngysort, zöldet. Megvan
még? Add oda nekik, az övék. Különben bajom lesz. – És hirtelen
megijedt. – Vagy tán eladtad?
– Mi az, tán utolsó ringyó vagyok, hogy eladjam, amit ajándékba
kaptam? – sértődött meg Szenyka barátnője. – Tán soha senki
mástól nem kaptam ajándékot. A kuncsaftok nem számítanak.
Nagyon jó helyre van eltéve az a nyaklánc.
Szkorik ismerte azt a „jó helyet” – az ágy alatt ládában volt, ahol
Táska a kincseit őrizte, a virágokról szóló könyvecskét, a kölnis
kristályüvegcsét, a teknősbékapáncél fésűt.
– Na, add oda, jó? – kérte. – Kapsz tőlem ajándékba valami mást.
Amit csak akarsz.
Táska elengedte a japánt, s egészen felderült a képe.
– Komolyan? Egy kiskutyát szeretnék, Szeny, egy kis fehér pudlit.
A piacon láttam. Tudod, milyenek a pudlik? Olyanok, Szeny, hogy
keringőznek a két hátsó lábukon, átugranak a kötélen, és pacsit
adnak.
– Kapsz tőlem olyat, becsszóra. Csak a gyöngysor add vissza!
– Jól van, nem kell ám, hogy vegyél – döntötte e Táska. – Csak úgy
mondtam. Egy ilyen pudli harminc rubelbe kerül, még a kölyök is.
Már megérdeklődtem.
Felsóhajtott, de nem különösebben szomorúan.
Bebújt az ágy alá, felemelte sovány fenekét, az ingecskéje meg
rövid, úgyhogy Szkorik elszégyellte magát a férfiak miatt. Szilaj egy
leány! Odament, megrángatta az ingét.
Táska zörgött egy kicsit ott az ágy alatt (biztos nem akarta minden
kincsét előszedni az idegenek előtt) aztán kimászott, és odahajította
a gyöngysort Maszának.
– Nesze, fulladj meg, faszari!
A japán elkapta a láncot, és meghajolva átadta az úrnak. Az
végigfogdosta a köveket, valamiért az egyiket megsimogatta, aztán
gondosan bedugta a zsebébe a láncot.
 – Hát, minden jó, ha j-jó a vége. Magácska, mademoiselle, igazán
semmi rosszat nem követett el ellenem. – Azzal benyúlt a zsebébe
az úr, elővette a tárcáját, és kihúzott belőle három bankjegyet. –
Tessék, harminc rubel, vegyen magának egy pudlit.
Táska ügybuzgó arccal megkérdezte erre.
– Na és milyen módon akarsz megizélni a három bankócskádért?
Mert ha, azt mondja, így meg így, akkor benne vagyok, de ha
emígy meg amúgy, akkor én tisztességes lány vagyok, és nem
engedem meg, hogy ilyen ocsmányságokat műveljenek velem.
A sima képű úr egészen meghökkent, hadonászni kezdett.
– Jaj, dehogy – mondja. – Semmi effélét nem k-kívánok öntől. Ez
ajándék.
Nem tudta, kivel van dolga! Táska csípőre tette a kezét.
– Na, akkor húzzál innen a papiroskáiddal. Ajándékot vagy
kuncsafttól fogadok el, vagy a barátomtól. Ha nem akarsz izélni,
akkor nem vagy kuncsaft, barátom meg már van – Szkorik.
– Igenis, mademoiselle – hajolt meg Eraszt Petrovics. – Mindenki
boldog lehet, ha olyan barátja van, mint kegyed.
Táska ekkor hirtelen felkiáltott.
– Fuss, Szkorik!
Rávetette magát Maszára, és beleharapott a bal kezébe, amiben a
vaspálca vége volt.
A japán meglepetésében elengedte a pálcát, Szenyka meg rohant
is az ajtóhoz.
Az úr meg utána kiabál.
– Álljon meg! Kiszabadítom a kezét!
Aha, hülyének néz? Majdcsak kiszabadulunk valahogy a segítsége
nélkül is. Hisz a lopásért még nem volt elszámolás. Hogy
szándékában áll-e elpüfölni, vagy sem, azt persze nem tudhatjuk, de
egy ilyen érthetetlen embertől, akitől még maga Budocsnyik is fél,
jobb minél távolabb lenni – így okoskodott Szenyka.
De Táska! Táska! Aranyba kellene foglalni a nevét!
 HOGYAN LETT GAZDAG SZENYKA

Elfutni épp elfutott Szkorik, de most aztán tényleg meg kellett

valahogy szabadulni a vaspálcától. A melléhez szorította a kezét, s
úgy fordította, hogy fölfelé meg lefelé legyen a pálca két vége, így
nem volt annyira feltűnő.
A Hitrovkáról el kellett húznia a csíkot – nem is annyira a
veszélyes Eraszt Petrovics miatt, hanem hogy az ismerősei meg ne
lássák így. Kinevetnék.
Bemenjen egy kovácsműhelybe, és hazudjon valamit? Hogy
valaki csak úgy csínyből vagy fogadásból tekerte rá a vasat? Ott erős
emberek vannak. Ha tán annyira nem is vasgyúrók, mint ez a szép
úr, de valahogy csak leszedik róla a vasat, hisz szerszámaik is
vannak. Na persze nem egy köszönömért – kell adni vagy húsz
kopejkát érte.
De hát honnan szedje azt a húsz kopejkát? Az utolsó tizenöt
kopejkáját odaadta tegnap a „vakondoknak”. Vagy csapja be a
kovácsot? Ígérjen neki pénzt, utána meg húzza fel a nyúlcipőt?
Megint futni, sóhajtott fel Szenyka. A kovácsok, ha utolérik, úgy
megabriktolják a hatalmas ökleikkel – jobban, mint bármilyen
japán.
Így mendegélt, s közben tűnődött magában. Amikor felkaptatott a
Maroszejkára, meglátott egy feliratot: „SZAMSITOV. ÖTVÖS- ÉS
ARANYMŰVES ÁRUK.” Na, éppen ez kell neki! Tán csak ad neki
valamit ez az ötvös-aranyos az erszényből való ezüstpénzért meg a
régi kopejkákért. Ha nem ad, még mindig zálogba csaphatja Hering
óráját.
Kinyitotta az üvegajtót, bement.
A pultnál senki sem volt, de a rudacskás kalickában lévő szép
papagájmadár ellenszenves hangon visítani kezdett.
– Isssten hossszta!
Szenyka a biztonság kedvéért levette a sapkáját, és visszaköszönt.
– Jó egészséget.
Mert ha csak madár is, úgy látszik, értelmes.
 – Asotyik-dzsan, megint nincs bezárva az ajtó! – hallatszott a bolt
mélyéről egy furcsa, trillázó nő hang. – Gyere, jött valaki!
Léptek hallatszottak, és a függöny mögül kileset egy egészen
alacsony, barna képű emberke jó nagy horgas orral, a homlokára
ezüstkeretes üvegkarika volt felhajtva. Ijedten kérdezte.
– Egyedül van?
Látta, hogy egyedül. Akkor szaladt, valamiért bereteszelte az ajtót,
és csak utána fordult Szkorikhoz.
– Miben segíthetek?
Na, egy ilyen nem fogja leszedni a kezéről a vasat szontyolodott el
Szenyka. De tán csak van valami inasa.
– Szeretnék valamit eladni – mondta Szenyka, és benyúlt a
zsebébe.
Persze, jól megkínlódott a béklyóba vert kezével. A papagáj
közben megint rákezdte. – Adni! Adni! Adni! A nagyorrú rászólt.
– Hallgass, hallgass, Levoncsik. – Szenykát meg te tőtől talpig
végigmérte, és azt mondta. – Bocsásson meg, fiatalember, de rabolt
holmit nem vásárolok Arra megvannak a specialisták.
– Azt magam is tudom. Na, mit adsz ezért? És a pultra lökte az
érmét.
Az ötvös Szenyka csuklójára sandított, de nem mondott semmit.
Az ezüstpénzre meg különösebb érdeklődés nélkül vetett egy
pillantást.
– Hm, egy jefimok.
– Micsoda? – húzta össze a szemöldökét Szkorik.
– Egy jefimok, azaz joachimsthaler. Gyakori érme. Kétszeres
súlyárban megy. Vagyis az ezüst súlya szorozva kettővel. A maga
jefimokja jó állapotban van. – Fogta az érmét, rátette a mérlegre. –
Sőt, mondhatni ideális állapotban. Tökéletes tallér, hat és fél
zolotnyik1 a súlya. Az ezüst zolotnyikja mostanság huszonnégy
kopejka. Vagyis… annyi, mint… három tizenkettő. Mínusz az én
jutalékom, húsz százalék. Vagyis két rubel ötven kopejka. Többet
aligha adna bárki is.
Kettő ötven? Nem is rossz. Szenyka megint kifacsarodott, benyúlt
a zsebébe a pikkelyecskékért, és kiszórta őket a pultra.
– És ezekért?
 Pontosan húsz ilyen érmécskéje volt, mint most kiderült. Na jó,
vacak egykopejkások, de ha hozzáadjuk a kettő ötvenhez, az már
kettő hetven.
A pikkelyecskéket nagyobb tisztelettel vette szemügyre az ötvös,
mint a jefimokot. Leeresztette a szemére az üvegkarikát, és sorban
megvizsgálta őket.
– Ezüst egykopejkások? A mindenit, jé u! És irigylésre méltó
állapotban! Na, ezek darabjáért három rubelt tudok adni.
– Mennyit, mennyit? – kiáltott fel Szenyka.
– Értse meg, fiatalember – mondta az ötvös, és félelmetes, fekete
szemével Szkorikra pillantott az üvegen át. – A lázadás előtti
kopejkák természetesen nem tallérok, és más az árfolyamuk, de
épp nemrég ástak ki Zamoszkvorecsjében egy újabb, azokból az
időkből származó kincset, háromezer ezüstkopejkással, s köztük
kettőszáz jauzaival, úgyhogy erősen leesett az áruk. Na jó, legyen
három ötven. Többet nem adhatok.
– Akkor az mennyi lesz összesen? – kérdezte Szkorik, és még
nem tudta elhinni a szerencséjét.
– Összesen? – Szamsitov csattogtatni kezdte a golyós
számológépét. – Tessék – mutatta -, a jefimokkal együtt hetvenkét
rubel ötven kopejka.
Szenyka ettől már be is rekedt.
– Na jó, adjad!
A papagáj megint izgalomba jött.
– Adjad! Adjad! Adjad!
A boltos besöpörte az érméket valahova a pult alá, és
kicsattintotta a pénztárat. Surrogni kezdtek a bankók – hej, de szép
is a hangjuk! És mennyi pénz, az anyját!
A bolt mélyéről megint felhangzott az a női hang.
– Asotyik-dzsan, kérsz teát?
– Mindjárt, lelkecském – fordult meg az ötvös. – Csak kiengedem
a klienst.
A függöny mögül előjött a háziasszony, tálcával a kezében. A
tálcán tea ezüst poháralátétben és egy kis tányér finom
édességekkel megrakva. Tekintélyes, kövér nőszemély volt, sokkal
nagyobb a stöpszli férjénél, bajuszkás, a karja, mint a cukorsüveg.
Tessék, meg is oldódott a rejtély. Ilyen babával kinek kellene inas?
 – Na és még valami… – köhintett Szkorik, és mutatta a kezét a
vaspálcával. – Le tudnák ezt szedni rólam? Megvicceltek a srácok.
A nő a béklyós kezére pillantott, de egy szót sem szólt, csak
visszament a függöny mögé.
Az ötvös meg fogta a vasat az aszott kezével, és hirtelen – Szenyka
döbbenten nézte – szétfeszítette a vasgyűrűt. Nem teljesen, de azért
ki tudta húzni a csuklóját. Hű, ez az Asotyik, a mindenit!
Miközben Szkorik a kiszabadult kezével rakosgatta a bankókat
meg tízkopejkásokat a zsebeibe, Szamsitov egyre csak a vasat
bámulta. Valami kis flakonból rácsöpögtetett valamit, megdörzsölte.
Megfordította, megint a szemére hajtotta az üveget – aztán elkezdte
a kopasz feje búbját törölgetni egy kendővel.
– Ezt honnan szerezte? – kérdezi remegő hangon. Majd pont
elmondja neki. De nem kezdett bele, hogy „gólya tojta, veréb
hozta”, mert jó ember, és kisegítette a bajban. Udvariasan csak
annyit mondott.
– Ahonnan kell.
És már indult volna kifelé. Gondolkodni akart, mit kezdjen a
váratlan gazdagságával. De a boltos egyszer csak megkérdezte.
– Mennyit kér érte?
Vicces ember! Ezért a vashulladékért? De Szamsitov hangja
egyáltalán nem viccesen remegett.
– Hihetetlen! – morogta, és közben egy nedves ronggyal
törölgette a vasat. – Természetesen olvastam már a tallérpálcáról, de
nem hittem volna, hogy megőrződött még egy… És rajta van a
jauzai udvar pecsétje!
Szenyka nézte, ahogy a fekete pálca a dörzsölésre fehér és csillogó
lett.
– Micsoda? – kérdezte.
Az ötvös úgy nézett rá, mint aki számol magában.
– Lehetne… kétszeres súlyáron? Mint a tallért, na?
– Mi van?
–Jó, legyen háromszoros – helyesbítette magát gyorsan
Szamsitov. A mérlegre tette a pálcát. – Ez kis híján öt font ezüst. Jó,
legyen pontosan öt. – Megint csattogtatni kezdte a golyós
számológépét. – Az annyi mint száztizenöt rubel húsz kopejka. És
adok magának háromszor annyit, vagyis háromszáznegyvenhat
rubelt. Sőt háromszázötvenet. Nem, legyen négyszáz! Kereken
négyszáz rubel, na? Mit szól? Szenyka azt szólta.
– Mi van?
– A boltban nem tartok ennyi pénzt, el kell mennem a bankba. –
Kiszaladt a pult mögül, és Szenyka szemébe nézett. – Meg kell
értenie, egy ilyen áruval sok a munka. Nem könnyű megfelelő
vásárlót találni. A numizmaták különleges népség.
– Mi van?
– A numizmaták azok az emberek, akik régi pénzeket gyűjtenek –
magyarázta a boltos, nem mintha ettől sokkal érthetőbb lett volna.
Olyanokat persze, akik imádják gyűjteni a pénzt, Szenyka már
látott eleget – ott volt például a bácsikája, Zot Larionics is.
– És hányan vannak, akiknek kellhetnek az ilyen pálcák? –
kérdezte Szkorik, még mindig fondorlatot gyanítva.
– Moszkvában lehetnek vagy húszan. Pityerben kétszer annyian.
Külföldön is sokan megvennék. – A nagyorrú hirtelen összerándult.
– Azt mondta, „pálcák”? Hogyhogy, van még belőle? És kész eladni
őket?
– Darabját négyszázért? – kérdezte Szenyka, és nagyot nyelt.
Eszébe jutott, hogy ott lent, a föld alatt még mekkora nagy kupaccal
van ebből a „rőzséből”.
– Igen, igen. Mennyi van belőle? Szkorik óvatosan azt mondta.
– Hát, vagy ötöt még tudok szerezni.
– Öt tallérpálcát?! Mikor tudja elhozni őket?
Itt komoly, határozott embernek kellett mutatkozni. Hogy,
ugyebár, nehéz dolog az. Nem mindenki tudna megbirkózni egy
ilyen feladattal.
Hallgatott egy sort, majd nagy komolyan így szólt.
– Két óra múlva, előbb semmiképpen.
– Nyinocska! – üvöltött az ötvös a feleségének. – Zárd be a boltot!
A bankba megyek!
A tengerentúli madár megörült a rikkantásnak, s ő is rákezdte.
– Bankba megyek! Bankba megyek! Bankba megyek!
E visítozás közben távozott Szenyka a boltból. Meg kellett
kapaszkodnia a falban – annyira megszédült.
Nem semmi pálcák, négyszáz rubel darabja! Mint valami álom.
 Mielőtt elindult a föld alá, beugrott a Hohlovszkij közbe.
Megnézni, nem bántották-e azok ketten Táskát, meg egyébként is –
köszönetet mondani neki.
Hála istennek, nem bántották.
Táska ugyanott ült, az ágyon, a haját fésülte – hamarosan
munkába kellett állnia. Az arcát már kifestette, a szemöldökét meg
a szempilláját feketére, az arcocskáját pirosra, a fülében üveg
fülbevaló.
– A ferde szemű megkért, hogy adjam át az üdvözletét – mondta
Táska, s közben egy pálcikára tekerte a haját a halántékánál, hogy
kunkorodjon. – Az a szép ember meg azt mondta, hogy rajtad fogja
tartani a szemét.
Szenykának ez nagyon nem tetszett. Mi az, hogy „rajta fogja
tartani a szemét”? Fenyegetőzik, vagy mi? De sebaj, Szkorikot most
meg nem találod, elő nem keríted. Mert más élet kezdődik számára.
– Ide figyelj! – mondta Táskának. – Hagyd ezt abba, jó? Nem kell
többet ilyen utcai kuncsorgásból megélned. Elviszlek a Hitrovkáról,
együtt fogunk élni. Annyi pénzem lett, hogy ihaj.
Táska előbb megörült, körbetáncolta a szobát. Aztán megállt
hirtelen.
– És anyuskát?
– Jól van – sóhajtott fel Szkorik, a részeg nőre pillantva, aki még
mindig hortyogott. – Elvisszük anyuskádat is.
Táska táncolt még egy kicsit, és azt mondja.
– Nem, őt nem szabad. Hadd haljon meg nyugodtan. Nem sok
maradt hátra neki. Ha meghal, akkor majd elvihetsz.
És nem tágított. Szenyka odaadta neki az összes suskát, amit az
ötvöstől kapott. Minek fukarkodjon? Hamarosan annyi pénze lesz,
amennyit csak akar.
Most akkor irány a Jeroha, a kincseskamra.

A menedékhely ajtaján épp hozták ki a meggyilkoltakat.

Ráhajítottak egy szekérre két nagy gyékényzsákot, egy kisebbet
meg egy egészen kicsit.
Ácsorgott a nép, bámult. Néhányan keresztet vetettek.
Három ember jött ki, egy szemüveges csinovnyik, Szolncev
rendőrkapitány és egy szakállas emberke állványos fotografáló
készülékkel.
A rendőrkapitány jattolt a csinovnyikkal, a fotográfusnak meg
csak biccentett.
– Innokentyij Romanovics, kérem, hogy késedelem nélkül
továbbítson nekem minden operatív információt – mondta a
szemüveges, és beült egy konflisba. – A maga hitrovkai agentúrája
nélkül nem boldogulunk.
– Feltétlenül – bólintott a rendőrkapitány, és megérintette
pödörített bajuszkáját.
Fénylett a választék a hajában – majd' megvakult tőle az ember.
Tekintélyes férfi volt, azt meg kell hagyni, még ha egy büdös
gazember is – azt az egész Hitrovka tudta.
–És csak óvatosan az újságírókkal… ne tüzelje őket. A festői
részleteket hagyja el. Így is lesz ricsaj elég… – És a csinovnyik
lemondóan legyintett.
– Magától értetődik. Ne nyugtalankodjék, Hrisztyian Karlovics. –
Szolncev egy hófehér kendővel megtörölte a homlokát, és újra
feltette a sapkáját.
A konflis elzötyögött.
– Budnyikov! – szólalt meg a rendőrkapitány. – Jerosenko! Hol
vannak?
A sötét gödörből még ketten jöttek elő, Budocsnyik és a
menedékhely tulajdonosa, a híres Afanaszij Lukics Jerosenko. Nagy
ember, aranyember. Maga is hitrovkai származású, kocsmai
pincérként kezdte, aztán kocsmárossá nőtte ki magát,
természetesen üzérkedett is egy keveset, most meg köztiszteletben
álló polgár, keresztjei, medáljai vannak, és eljár a kormányzóhoz
húsvéti csókot váltani. Három ilyen menedékhelye van, plusz még
borral és gabonával kereskedik. Egyszóval milliomos.
– Egykettőre itt lesznek a firkász uraságok – mondta neki az
ezredes mosolyogva. – Mindent elmondani nekik, mindenhová
beengedni őket, megmutatni a bűncselekmény helyszínét! Eszükbe
ne jusson lemosni a vért. A nyomozással kapcsolatos kérdésekre ne
mondjanak semmit, hanem irányítsák hozzám őket.
Szkorik megrökönyödve nézte a rendőrkapitányt. Az aljas disznó!
Hisz épp az előbb mit ígért meg a szemüvegesnek, most meg erre…
És nem röstelli magát az emberek előtt, akik ott vannak körülötte.
Bár azok az ő szemében tán nem is emberek.
A rendőrkapitányt nem tisztelték a Hitrovkán. Nem tartja be a
szavát, linkel, mérhetetlenül kapzsi. Az előzőek is numizmaták
voltak, de Innokentyij Romanics mindet lepipálta. Jól van, a
mamzelkás tanyáktól sápot szed – szedjél csak, semmi gond nincsen
azzal, de olyan még nem volt, hogy a rendőrkapitány maga is
használta volna a lányokat, minden finnyáskodás nélkül. No persze
a drágábbakat választotta, a tízrubeleseket, de hogy a lánynak
fizessen a munkájáért, vagy legalább ajándékot adjon neki – azt
ugyan nem. Még a kopóit is megvendégelte. Rosszabb nem is
történhetett egy prostival, mint hogy bevigyék a kapitányságra
„lakmározásra”. Csak úgy minden ok nélkül elkapják, beültetik a
kóterba, és bárki megizéli, akinek kedve szottyan rá. Az öregek
többször elmentek Budocsnyikhoz, kérték, engedje meg nekik,
hogy az ezredes urat eltángálják, vagy a fejére ejtsenek egy követ,
nem úgy persze, hogy meghaljon, csak hogy észhez térjen. De
Budocsnyik nem engedte. Tűrjetek, mondta. Őméltósága nemrég
került ide, és nem sokáig marad itt. Magasabbra tör, karrierre
ácsingózik.
Mit volt mit tenni – tűrtek.
Szolncev azt mondta Jerosenkónak.
– Bírságot kell fizetnie, Afanaszij Lukics. Engedelmével egy ezrest
rovok ki magára az intézményében történt rendbontás miatt.
Elvégre megállapodtunk.
Jerosenko meg se nyikkant erre, csak méltóságteljesen
meghajolt.
– És te is bírságot fizetsz, Budnyikov. Nem szólok bele a
munkádba, de a Hitrovkáért te felelsz nekem. Ha nem találod meg a
gyilkost három nap alatt, kétszáz rubelt fizetsz.
Budocsnyik se szólt egy árva szót sem, csak rántott egyet a szürke
bajuszán.
Megérkezett az ezredes hintója. Felült őméltósága, és mindenkit
megfenyegetett az ujjával. – Ej, söpredék! -, aztán elhajtott. Csak
dölyfből ment hintóval, éppenséggel gyalogolhatott volna, hisz egy
kőhajításnyira van a kapitányság.
 – Ne nyugtalankodjék, Ivan Fedotics – mondta Jerosenko. – Állom
a maga bírságát is, istenuccse.
– Majd adok én neked „istenuccsét”! – förmedt rá Budocsnyik. –
Nem úszód meg ezt két kilóval, hékás. Mi mindent elnéztem neked,
te tolvaj!
Budocsnyik már csak ilyen. Lehet Jerosenkónak akármennyi
kereszt a nyakában, csókolgathatja haláláig a kormányzó urat,
Budocsnyik szemében ő akkor is a tolvaj Afonyka marad.

Szenyka most sokkal ügyesebben mászott le a föld alá, mint

először. Kölcsönvett egy olajos lámpát a Fegyencházból – a sapkáját
hagyta ott zálognak -, hogy azzal világítsa az utat, és gyorsan odaért
a kamrához. Tíz perc se kellett hozzá.
Először is nekiállt megszámolni az ezüstpálcákat. Annyi volt ott,
hogy elég lesz elcipelni. Összeszámolt százat az egyik falnál, és még
a közepéig sem jutott. Teljesen kiizzadt bele.
Talált még egy ősrégi bőr csizmatalpat, amit jól megrágcsáltak a
patkányok. Kezdte elhajigálni a köveket és téglákat a beomlott ajtó
elől, hogy megnézze, mi van mögötte. De félbehagyta – elege lett.
Úgy eltikkadt, hogy nem öt pálcát vitt el, hanem csak négyet. Elég
lesz annyi is Szamsitovnak, meg hát nehéz is cipelni őket, öt fontot
nyom mindegyik.
Amikor ment visszafelé, és már a bolthoz ért, már nyújtotta a
kezét az ajtó felé, hátulról füttyentést hallott – azt a különlegeset, a
hitrovkait, aztán Kuvik még huhogni is kezdett, hu-hu, hu-hu!
Megfordult – ott lógnak a srácok a Petroveriga sarkán, Proha,
Mihejka Kuvik meg Bandzsa Danyka. Ezt a balszerencsét!
De mit tehetett volna, odament hozzájuk.
Azt mondja Proha.
– Azt beszélték, hogy elkaptak. Bendzsa megkérdezte.
– Minek cipeled ezeket a vasakat?
Mihejka meg, bűnbánatos képpel pislogva, azt mondta.
– Ne haragudj, hogy annak a kínainak kiadtalak.
Nagyon megijedtem, amikor mindenkit gyapálni kezdett. Tudod,
milyenek a kínaiak.
– Na ja, úgy megijedtél, mint az egyszeri asszony, aki sündisznót
szült – mordult rá Szenyka, de különösebb harag nélkül. – Adnék is
a pofádra érte, de nem érek rá, dolgom van.
Proha meg erre gúnyosan.
–Aztán miféle dolgod van, Szkorik? Zsivány voltál, pitlák lettél.
Tudják már, hogy elszöktem a Hercegtől, gondolta Szenyka.
– Elszegődtem egy örményhez, rácsot teszek az ablakára.
Látjátok, itt vannak a vasrudak hozzá.
– Az ötvösboltba'? – húzta a szót Proha, és hunyorított hozzá. –
Ejha. Te még annál is ravaszabb vagy, mint gondoltam. Most kivel
vagy, he? Azzal a kínaival? Ki akarjátok rabolni az örményt? Ügyes!
– Egyedül vagyok – vetette oda Szenyka.
Proha nem hitt neki. Arrébb húzta egy kicsit, a vállára tette a
kezét, és odasúgta.
– Ha nem akarod, ne mondd el. De tudnod kell, a Herceg keres
téged. Megöl, azt mondja.
S aztán futott is el onnan, csak még füttyentett egyet gúnyosan.
– Na hány az óra, haramia? És elhúztak a srácokkal.
Proha viccét Szenyka csak akkor értette meg, amikor látta, hogy
eltűnt Hering ezüstórája, ami a gatyaszíjához volt kötve. Hű, a
rohadék, ezért akart ölel-kőzni!
De különösebben nem szomorodott el az óra miatt. Nagy ügy,
legfeljebb huszonöt rubelt ér, de hogy a Herceg úton-útfélen őt
emlegeti és fenyegetőzik, az eléggé lehangolta. Óvatosabban kell
eztán a Hitrovkán forgolódnia. De úgy, hogy a hátán is legyen
szeme.
Komoran lépett be a boltba, ahol megint a papagáj üdvözölte.
Nem a pénzre gondolt, hanem a Herceg késére.
A pultra csördítette a pálcákat.
– Négyet hoztam – több nincsen.
És amikor öt perc múlva megint kiment a Maroszejkára, már nem
is gondolt a Hercegre.
Az inge alatt, egész a szívénél ott volt az őrült összeg – négy ötszáz
rubeles, amilyet addig Szenyka még nem is látott.
Tapogatta az ingén keresztül, hogy milyen ropogósak, és próbálta
elképzelni, milyen is az – nagy gazdagságban élni?
 HOGYAN ÉLT SZENYKA A NAGY GAZDAGSÁGBAN

Első történet.
Minden kezdet nehéz

Kiderült, hogy nehéz.

A Lubjanszkaja téren, ahol a kocsisok a szökőkútból itatják a
lovaikat, Szenyka is megszomjazott – egy kis kvaszra, mézsörre
vagy narancslére vágyott. Meg a gyomra is korgott. Csak kell falni
valamit ennyi lótás-futás mellett. Ő meg tegnap reggel óta egy
falatot sem evett. Tisztára, mint egy fakír.
Na, és itt kezdődött a nehézség.
Az embernek, ugyebár, mindenféle pénzek vannak a zsebében,
egyrubelesek, tízkopejkások, félrubelesek. A dúsgazdag Szenykánál
meg csak ötszázasok. Csakhogy így egy kocsmába se mehet be,
fiákerre se szállhat. Ugyan ki tudna visszaadni belőle? Különösen,
ha igazi hitrovkai vagánynak vagy öltözve, kihajtott ing,
harmonikás csizma, zsiványsityak.
Eh, legalább egy ötszázast föl kellett volna váltatni az ötvössel,
mert így még éhen hal a végén, mint a cár a mesében, akinek még
valamikor az iskolában hallotta a történetét, amihez csak hozzáért a
cár, minden arannyá változott, és így a szerencsétlen minden
gazdagsága ellenére se inni, se enni nem tudott.
Visszament Szkorik a Maroszejkára. Belesett a boltba – de már
zárva volt. Csak Levoncsik, a papagáj ücsörög az üveg mögött,
dülleszti a szemét, és rikoltozik valamit, de kívülről nem hallani.
Világos, bezárta a boltot Asot Asotics, szalad azokhoz a
numizmatikusokhoz, hogy a nagy ügyet intézze – eladja az
ezüstpálcákat.
Menjen Táskához? Vegyen vissza egy keveset a pénzből, amit neki
ajándékozott?
Először is, Táska már az utcán járkál fel-alá. Másodszor,
szégyellné. Előbb nyakláncot ajándékozott neki, aztán visszavette.
Aztán pénzt adott – és azt is visszakérné? Nem, valahogy majd csak
kivágja magát anélkül is.
 Csórjon valamit a piacon, amíg be nem zár?
Azelőtt, akár még ma reggel is, Szenyka lazán elemelt volna
valami ennivalót a zabás soron. De lopni csak úgy lehet, ha nincs
mit veszítenie az embernek, és van benne kurázsi. Ha fél, biztosan
elkapják. És hogy is ne félne, amikor ott zizegnek a bankócskák az
inge mögött?
Szinte üvöltött kínjában, annyira éhes volt. Micsoda vicc, kétezer
rubel lapul a zsebében, és egy perecet nem tud venni!
Úgy megbántódott Szenyka az élet álnoksága miatt, hogy
toppantott a lábával, a földre hajította a sapkáját, és magától folyni
kezdtek a könnyei – de úgy, mint a záporeső.
Áll a szökőkútnál és bőg – tisztára, mint egy idióta.
Hirtelen egy gyerekhangot hall.
– Glasa, Glasa, nézd – milyen nagy fiú, és sír!
Egy kis kölyök jött a piac felől matrózingben. Mellette vörös képű
asszonyság – a dadája tán, kosárral a karján. Elment bevásárolni a
piacra, és az úrfi hozzászegődött.
Azt mondja az asszonyság.
– Ha sír, biztosan nagy baj érte. Vagy enni akar. És Szenyka
sapkájába hajított egy tizenöt kopejkást. Szkorik, mihelyst
rápillantott arra az érmére, még jobban elkezdett bőgni. Egészen
megsajnálta magát.
Hopp – még egy érmécske, egy réz ötkopejkás. Egy kendős
öreganyó hajította oda. Keresztet vetett Szenykára, s ment tovább.
Szenyka fogta az alamizsnát, s már futott volna, hogy pirogot,
kalácsot vegyen, de aztán észbe kapott. Jól van, magába töm két
vagy három kalácsot, és aztán? Össze kéne szednie három vagy
négy rubelt, hogy legalább egy kabátot vegyen magának. Lehet,
hogy úgy az ötszáz rubelest is fel tudná váltani.
Leguggolt, dörzsölni kezdte a szemét az öklével – már nem
szívből, hanem csak azért, hogy sajnálják. És mit tesz isten? Szánta,
sajnálta a keresztény nép a síró fiút. Egy órát se ült ott Szenyka, és
jó nagy kupac rézpénz összegyűlt előtte. Egész pontosan egy rubel
huszonöt kopejka.
Üldögélt, szipogott, és filozofikus gondolatai támadtak, amikor
egy garasa sem volt, akkor nem kéregetett, most meg tessék. A
gazdagok sorsa. Az Evangéliumban is meg van írva, a gazdag ember
a legszegényebb.
Hirtelen Szenyka kobakjára koppantott valaki. Megfordult, hát
egy mankós nyomorék áll mögötte, és gyerünk üvölteni.
– Farkasok! Sakálok! Más helyét elfoglalni! Ez itt az én helyem
mán mióta! Egy teát meginni se mehet el az ember! Add ide, amit
összegyűjtöttél, te tolvaj, különben hívom a mieinket!
És durr, durr a mankóval.
Fölkapta Szkorik a sapkát, kis híján a keresményét is elszórta
közben. Futott a veszedelemtől, nem kezdett el huzakodni. A
koldusok már csak ilyen népség – képesek agyonütni az embert.
Saját tanácsuk van, saját törvényeik.
Ment a Voszkreszenszkaja téren, gondolkodott, hogyan lehetne a
legokosabban elkölteni az egy rubel huszonöt kopejkáját.
És csodás ötlete támadt.
A Nagy Moszkva Szállodából, ahol mindig hetyke libériás inas áll
az ajtóban, épp kiszaladt egy küldöncfiúcska, a kabátján arany
NMSZ betűk, a sapkáján arany kokárda. Egy háromrubelest
szorongatott a kezében – biztosan valamelyik vendég szalajtotta el,
hogy vegyen neki valamit.
Szkorik utánaszaladt, és gyorsan megalkudott vele, hogy fél órára
kölcsönveszi a kabátját meg a sapkáját. Előlegképpen odaadta neki
az összes aprópénzt, amit a piacon összegyűjtött. És még kétszer
annyit ígért neki, amikor visszajön.
Aztán futás az Orosz-Ázsia Bankba.
Bedugott az ablakon egy ötszázrubelest, és hadarva kérte – mint
akinek sietős a dolga.
– Váltsa fel négy százrubelesre, az ötödik százast meg apróra. Így
kérte a vendég.
A pénztáros csak elismerően megcsóválta a fejét.
– Ejha, de nagyon megbíznak a Nagy Moszkva inasaiban!
– Hát, ha egyszer rászolgáltunk – felelte méltósággal Szenyka.
A pénztáros ellenőrizte az ötszázrubeles sorszámát valami
papírról – és kiadta a pénzt pontosan úgy, ahogy Szenyka kérte.
No, utána aztán, amikor Szkorik az Alekszandrovszkij áruházban
szép, tiszta ruhát vett magára, aztán divatosan megnyiratkozott a
Párisién borbélyüzletben, kicsit könnyebbé vált a gazdag élet.
 Második történet.
Otthoni, társasági és udvari illem

Nyugodtan megengedhette magának, hogy abban a Nagy Moszkva

Szállodában vegyen ki szobát, és Szenyka már majdnem egész az
ajtóig ment, de amikor meglátta a villanyos lámpákat, a
szőnyegeket meg az oroszlánpofákat a kulcscímerek fölött,
elbátortalanodott. Mert az öltözete ugyan úri volt, és a vadonatúj
táskájában még sok jóféle holmi lapult, az is mind vadonatúj, de a
szállodai inasok meg lakájok dörzsölt egy népség, rögtön
kiszagolják a seviot meg a selyem alatt a hitrovkai csavargót. Hű,
miféle arany váll-lapos tábornok ül ott a pult mögött! Aztán mit kell
vajon mondani neki? „A legkiválóbb szobát kívánom kivenni?” Ő
meg erre: „Mit képzelsz, zsivány-fajzat, urak közé törleszkednél?” És
egyáltalán hogy kell odamenni hozzá? Köszönni kell neki vagy mi?
És vegye le a sapkáját? Vagy csak emelje meg, ahogy az urak
csinálják az utcán, amikor találkoznak? Aztán az ilyen szállodai
embereknek még borravalót is szokás adni. De egy ilyen
uraságfélének hogyan dugja oda a pénzt? És mennyit? Lehet, hogy
kipenderíti, érdekli is őt a párizsi frizurája.
Így tipródott az ajtó előtt, de csak nem tudta összeszedni a
bátorságát.
De megint csak elgondolkozott. Lám csak, nem egyszerű dolog a
gazdagság, annak is megvan a maga tudománya.

Szállást Szenyka természetesen kerített magának – elvégre

Moszkva mégse Szibéria. Felült a Tyeatralnij közben egy konflisra,
és megkérdezte, hol szállhatna meg – most érkezett Moszkvába, és
valami rendes helyet keres, mire a kocsis már száguldott is vele a
Trubnaja térre, madame Boriszenko panziójába.
Csuda, hogy milyen pazar volt a szobája, Szkorik még sohasem
lakott ilyenben. Jó nagy, fehér függönyös, az ágylábak tetején
csillogó gömbök, az ágyon pehelypaplan. Reggelre szamovárt
ígértek zsemlyével, estére, ha úgy kívánja az úr, vacsorát.
Kitakarítottak utána, a folyosón ott a mosdó is, a budi is – nem olyan
persze, mint Halálnál, de ez is tiszta, csak üldögélj benne, és olvasd
az újságot. Egyszóval cári lakosztály. Igaz, az árát is megkérik,
harmincöt rubel havonta. Hitrovkai mérce szerint, ahol öt kopejka
az ágy egy éjszakára, őrülten drága, de ha majdnem kétezer rubel
lapul a zsebedben, akkor egye fene, ki lehet bírni.
Elcihelődött Szkorik, elgyönyörködött az új ruháiban, berakta-
beakasztgatta őket a politúros szekrénybe, és leült az ablakhoz,
hogy bámulja a teret és meghányja-vesse magában, hogy is éljen
ezek után.
Ismeretes, minden ember másnak a sorsát irigyli, s a magáén
csak az orrát húzza. Szenyka egész életében a gazdagságról
álmodozott, pedig tudta a szívével, hogy nem lesz neki soha
semmilyen gazdagsága. Ám az Úr, Ő mindent lát, s minden imát
meghall. Más dolog, hogy mindet teljesíti-e. Megvannak arra a
Mindenhatónak a maga okai-indítékai, amiket halandó ember meg
nem érthet. Nesze, álmodozó, pukkadj meg! Nem túl sokat kívántál-
e, Istennek rabja, és eztán akkor mit fogsz kívánni?
Így történt Szenykával is. Azt mondta neki az Isten: „Földi
kincseket kívántál, Szenyka? Nesze, a kincsek. Na és most?”
Pénz nélkül persze rohadt az élet, de gazdagon se tiszta
tejszínhab.
Na jól van, degeszre ette magát Szenyka, csak süteményből fölfalt
nyolcat a cukrászdában (de émelyeg is a gyomra veszettül),
kiöltözött, szép szobát vett ki magának, és most mi legyen? Mik a
további álmai, mélyen tisztelt Szemjon Trifonics?
Ám e filozofikus búbánattól, melyet nyilván csak azok a
sütemények váltottak ki, Szkorik nem sokáig szenvedett, mert aztán
maguktól kirajzolódtak az álmok, éspedig kettő, egy földi és egy égi.
A földi az volt, hogy a nagy gazdagságból még nagyobbat
csináljon. Ha már egyszer Szkorik a neved, ne aludj, hanem járjon
az eszed!
A hülyének is világos, ha az összes ezüstbotot, ami ott hever a föld
alatt, egyszerre kihozza, akkor legfeljebb kilóra lehet eladni.
Honnan szerezne annyi numizmatát, egyet-egyet minden pálcára?
Na jó, számoljuk ki, mennyi lenne csak úgy súlyra. Van ott ilyen
pálca… mennyi is? Az ördög tudja. Vagy ötszáz, nem kevesebb.
Mindegyik öt font ezüst, ugyebár. Ez akkor összesen két és fél ezer
font, nemde? Asot Asotics azt mondta, hogy egy zolotnyik ezüst mai
áron huszonnégy kopejka. Egy font, az annyi mint kilencvenhat
zolotnyik. Két és fél ezer szorozva kilencvenhat zolotnyikkal
szorozva huszonnégy kopejkával, az annyi mint…
Nyögdécselt, elkezdett papíron szorozni, ahogy valamikor a
kereskedelmi iskolában tanították. De nem sokáig tanították, meg ki
is ment a fejéből – sehogy se tudta kiszámolni.
Próbálta máshogyan, egyszerűbben. Szamsitov azt mondta, hogy
egy pálcának az ára csak a tiszta ezüstöt számolva száztizenöt rubel.
Ötszáz pálca akkor… ötvenezer? Vagy ötszáz?
Várjunk csak, várjunk csak, csitította magát Szkorik. Asot Asotics
négyszáz rubelt adott egy pálcáért, csakhogy neki még megvan a
maga haszna is. A nu-mizmatáinak lehet, hogy darabját ezerért
adja.
Ha ezek a megfeketedett pálcák ilyen sokat érnek, akkor jobb
lenne, ha maga adná el őket, Szamsitov nélkül. Az persze nem
egyszerű. Kezdjük azzal, hogy sok mindent ki kell derítenie, meg
kell tanulnia hozzá. Legelőször is a pálcák igazi árát. Aztán
kiszolgálja az összes moszkvai vásárlót. Utána a pityerieket. Végül
valahogy tán a külföldieket is. De takarékosan kell bánni a
pálcákkal, egyenként rásózni azokra a hülyékre, akik készek az
ezüstárnál többet fizetni darabjáért. Aztán legvégül, amikor az ilyen
dilinyósok már jóllaktak, a maradék rőzsét eladhatja beolvasztásra.
Szenyka teljesen kiizzadt ettől a kupeces számolgatástól. Mennyi
sok ész kell egy ilyen üzleti vállalkozáshoz! Most először sajnálta,
hogy nem tanulta ki a tudományokat. Még a majdani nyereségét se
tudja rendesen kiszámolni.
Mi ebből a tanulság?
Úgy van. Be kell pótolni a mulasztást. Levetkőzni minden zsivány
szokást, megtanulni a kulturált beszédet, a számtant, a helyesírást,
meg jó lenne tán valami külföldi nyelven is gagyogni, hátha aztán
Európában kell majd kereskednie.
Elakadt a lélegzete ezektől a gondolatoktól. És ez még csak nem is
a legfőbb, hanem csak a földi álmodozás. A másiktól, az égitől
Szenykával forogni kezdett a világ, mint a ringlispíl.
Vagyis hát, ha jobban belegondolunk, ez is földi álom volt, sőt
még földibb is az elsőnél, de nem a fejét melengette, ahol az agya
van, hanem a szívét, ahol a lélek lakozik. Bár Szenyka a hasában és
testének egyéb részein is forróságot érzett erre az álomra.
Azelőtt taknyos volt, egy kölyökkutya, nem méltó Halálhoz, de
most, ha nem baltázza el, Moszkva leggazdagabb embere lehet
belőle. És akkor, álmodozott Szkorik, mindezt a tömérdek pénzt
Halál lábai elé szórja, megmenti őt a Hercegtől és Vámpírtól,
kigyógyítja a kokainkórságból, és elviszi jó messzire -Tver-be (azt
mondják, jó város), vagy még majd eldől, hogy hová. Akár Párizsba
is.
Nem számít, hogy Halál idősebb nála. Hamarosan neki is szakáll-
bajusz nő az arcán a mostani pihékből, és igazi férfi lesz. Meg akár
be is festheti a halántékát őszre, hogy olyan legyen, mint Eraszt
Petrovicsnak – az nagyon előnyösen mutat.
Csak, majd amikor Halállal az esketésre mennek, távol kell
maradni a rakparttól, ahol bele lehet esni a vízbe, és megfulladni.
Segíts magadon, és Isten is megsegít.
Elképzelte Szenyka már az esküvőt is, a lakomát is az Ermitázs
étteremben, de közben tudta ő, a pénz önmagában itt kevés lesz.
Voltak Halálnak gazdag lovagjai-szeretői, de fütyült rájuk. És
ajándékokkal se lehet meglágyítani. No de először is az a lényeg,
hogy szürke verébfiókából fehér sólyommá váljon, s aztán már
röpülhet a szépséges hattyúhoz.
És megint ugyanott kötött ki, a neveltetésnél meg a
kulturáltságnál, ami nélkül sehogy se lesz sólyom az emberből,
hiába minden gazdagság.
A téren – látta az ablakból – volt egy könyvesbolt. Szenyka lement
oda, és megvásárolt egy okos könyvecskét, aminek az volt a címe,
„Otthoni, társasági és udvari illem”. Le volt írva benne, hogyan kell
előkelő társaságban viselkedni, hogy ki ne penderítsék az embert.
Elkezdte olvasni – s rögtön megizzadt. Édes jó anyám, hogy
mennyi furfangja van annak! Hogy ki előtt hogyan kell meghajolni,
hogyan kell a nőknek, pontosabban a hölgyeknek kezet csókolni,
hogyan kell bókolni nekik, mikor hogyan kell öltözni, hogyan kell
bemenni egy szobába, és hogyan kell kimenni. Egész életében
tanulhatja az ember, akkor se jegyez meg mindent!
„Tilos viziten megjelenni délután két óránál korábban és öt-hat
óránál később – mozgatta az ajkát Szenyka, s közben megborzolta
francia coiffure-jét. -Két óra előtt a ház lakói még el lehetnek
foglalva házi teendőikkel vagy a toalettjükkel; öt-hat óránál később
az a benyomás alakulhat ki, hogy a vizitáló vacsorára kéredzkedik.”
Vagy például: „Amennyiben a ház lakóit nem találja otthon, a jól
nevelt ember otthagyja a névkártyáját, a bal sarkától fölfelé
szélesen felhajtva; halál vagy egyéb sajnálatos esemény alkalmából
történő vizit esetén a névkártya jobb oldalról lefelé hajtandó, kicsit
beszakítva a hajlításnál.” Azt a mindenségit!
De a legfélelmetesebb az volt, amit az öltözködésről írtak. Jó a
szegénynek, egy inge, egy gatyája – nem kell gondolkodnia, mit
vegyen fel. A gazdag ember meg folyton a fejét törheti, mikor kell
zakót, mikor kabátot, mikor frakkot vennie; mikor vegye le a
kesztyűjét, mikor ne; mi legyen kockás, mi csíkos, mi virágmintás.
Meg nem is minden szín megy egymáshoz az ilyen kulturált
embereknél!
A kalapokkal volt a legtöbb macera – Szenyka már jegyzetelni is
elkezdett, hogy mindent megjegyezzen.
Na szóval. Az irodában, a boltban vagy a szállodában a kalapot
csak akkor kell levenni, ha a tulajdonosok és az alkalmazottak
szintén fedetlen fővel vannak jelen (eh, akkor kellett volna ezt
tudnia, a Nagy Moszkvaiban). Vendégségből távozva a kalapot nem
a küszöbön, hanem csak utána kell felvenni. Omnibuszon vagy
bérkocsin egyáltalán nem kell levenni a kalapot, még hölgyek
jelenlétében sem. Vizitbe érkezvén a kalapot a kezében tartja az
ember, ha pedig frakkot visel, nem egyszerű cilindert kell felvenni
hozzá, hanem rugósat. Ha leül, a kalapot le lehet tenni egy székre,
ha pedig nincsen szabad szék, akkor a padlóra, de semmiképpen se
az asztalra, isten őrizz.
Szkorik ekkor megsajnálta a kalapot – hisz a padlón
bepiszkolódik. Az asztal közepén heverő canotier-re pillantott
(tizenkét és fél rubel). Aha, a padlóra. Maj' pont.
Amikor belefáradt az illemtanulásba, megint végignézte az
újonnan vásárolt ruháit. Egy kamelot kiskabát (tizenkilenc
kilencven), egy fehér és egy szürke pikémellény (tíz rubel a kettő),
egy fekete-szürke csíkos pantalló (tizenöt), egy talpallós nadrág
(kilenc kilencven), egy gombos félcipő (tizenkettő) és még egy
lakkcipő (azért huszonötöt fizetett, de tiszta gyönyörűség). Van még
egy ezüstnyeles tükröcske, pomádé aranyozott üvegcsében – a haját
bekenni vele a homlokán, hogy ne lógjon le. De a legeslegjobban a
gyöngyház nyelű bicskájában gyönyörködött. Nyolc penge, ár, de
még fogvájó is volt benne és körömtisztító!
Kiélvezkedte magát, aztán olvasta tovább a hasznos könyvecskét.
A vacsorához, ahogy az etikett előírja, Szenyka kabátban ment,
mert „az egyszerű zsakett az asztalnál csak saját családunk körében
megengedhető”.
Az ebédlőben illedelmesen meghajolt, „Bon soir”, mondta
franciául, a kalapját, egye fene, letette a padlóra, de azért előbb
leterített egy kendőt, amit a szobából hozott.
Az özvegy Boriszenko asszonynak vagy tíz kosztosa volt. Ezek
most mind a jól nevelt fiatalemberre meredtek, némelyik köszönt
is, mások csak biccentettek. Kabát egyiken se volt, a Szenyka
mellett ülő kövér, göndör alak meg egyenest ingujjban volt,
nadrágtartóval. Kiderült, hogy valami geodéziai vagy micsodái
főiskolának a hallgatója, Zsorzs a neve, és a padláson lakik, ahol
tizenkét rubelbe kerül egy szoba.
Szenykát a gazdasszony möszjő Szkorikov moszkvai
negociánsként mutatta be, jóllehet ő maga, amikor kivette a szobát,
egyszerűen csak „üzletembert” mondott. A „negociáns” persze
sokkal jobban hangzott.
Ez a Zsorzs rögtön rászállt, ejha, milyen fiatal, és máris üzlettel
foglalkozik, no és miféle üzlet az, na és a papácskája-mamácskája
kicsoda? Amikor felszolgálták az édességet (valami „desszertet”
vagy mit), az egyetemista suttogva megkérdezte, hogy kaphatna-e
kölcsönbe három rubelt.
Szkorik csak úgy a két szép szeméért természetesen nem adott
neki három rubelt, és a kérdésekre homályosan válaszolt, de úgy
gondolta, húzhatna valami hasznot ebből a kotnyeles Zsorzsból.
Egy könyvből nem sok mindent tanulhat meg az ember. Tanár
kell neki, az a nagy helyzet.
Félrevonta Zsorzsot, és hazudozni kezdett neki, hogy kupecfi
volna, a boltban dolgozott az apuskája mellett, nem volt ideje
tanulni. Most aztán meghalt az apuska, minden vagyonát a fiára
hagyta, de hát ugyan mit látott ő, Szemjon Szkorikov az életben, a
pulton kívül? Ha találna egy jó embert, aki mindenfélére tanítaná,
így-úgy spekulálni meg okumlálni, kulturáltan viselkedni, franciául
beszélni és a többi, akkor ő jó pénzt fizetne azért a tudományért.
A diák figyelmesen végighallgatta, mindent fél szóból megértett.
Azonnal meg is egyeztek az órákban. Mihelyst Zsorzs meghallotta,
hogy Szenyka óránként egy rubelt fog fizetni neki, rögtön
kijelentette, mostantól akkor nem jár a főiskolára, és kész akár
egész nap Szemjon Trifonics szolgálatára állni.
A következőkben állapodtak meg, lesz napi egy óra helyesírás;
egy óra francia nyelv; egy óra számtan; ebédkor és vacsorakor
illemtan; este társasági viselkedéstan. Szenyka árengedményt is
kialkudott, tekintettel a nagybani megbízásra, négy rubel naponta
mindenért cakompakk. Mindketten elégedettek voltak.
Vacsora után rögtön neki is láttak a tanulásnak – a társasági
viselkedéstannak. Elmentek egy balettra. Frakkot két rubelért
kölcsönöztek Szenykának a szomszéd muzsikustól.
A színházban Szkorik egyenesen ült, nem forgolódott, pedig
hamar megunta, hogy a színpadot nézze, ahol feszes trikós férfiak
ugrándoztak. Utána, amikor kiszaladtak az áttetsző szoknyás
lánykák is, már vidámabb volt, csak a zene ne lett volna olyan
szörnyen avétos. Ha Zsorzs nem vett volna a ruhatárban nagyító
üveget („színházi látcsövet”), akkor egészen elunta volna magát. De
így Szenyka mindent szép sorjában megszemlélt. Először a táncos
lányokat (főleg a combjukat-feneküket), aztán azokat, akik körben
az aranyozott dobozokban ültek, végül meg csak úgy mindenfélét –
a bibircsókot például a muzsikusok főnökének kopasz fején, aki
pálcával fenyegette a zenekart, hogy szebben játsszon. Amikor
mindenki tapsolt, Szenyka a hóna alá dugta a látcsövet, és szintén
csapdosta a tenyerét, még hangosabban is, mint a többiek.
Hét rubelért három órán át ülni a szúrós ingmellben – ugyan
kinek tetszene az? Megkérdezte Zsorzs-tól, a gazdagok tán minden
este elmennek a színházba, hogy ott izzadjanak? Zsorzs
megnyugtatta, lehet csak hetente egyszer is. No, azt ki lehet bírni,
vidult fel Szenyka. Olyan, mint vasárnaponként végigállni a misét
annak, aki fél az Istentől.
A színházból a bordélyba mentek (így nevezik kulturáltan a
kuplerájt), hogy Szenyka a hölgyekkel való kulturált viselkedést
tanulhassa.
 Szenyka itt szörnyen zavarba jött a selyem lámpaernyőktől meg a
puha, rugós díványoktól. Mamzel Loretta, akit a térdére ültettek,
lágy testű, debella nőszemély volt, és édes púderszag áradt belőle.
Szenykát „cicuskámnak” és „mókuskámnak” nevezte, aztán bevitte
egy szobába, és olyan dolgokat kezdett művelni, amikről Szenyka
még Prohától sem hallott.
De Szenyka szégyellte magát a lámpafényben, meg különben is,
hol van ez a Lorettka, ez a kövér macska Halálhoz képest?
Pfuj!
Utána még sokáig tanult pezsgőt inni, beleteszel egy epret,
hagyod, hogy kicsit összeszokjanak, hogy kicsit megszívja magát az
eper, aztán csücsörítve kiszeded a száddal. Utána meg fenékig
kiiszod a buborékos itallal teli poharat, és tölts!

Reggel persze hasogatott a feje, még cudarabbul volt, mint a rossz

bolti lőre után. De csak addig, amíg Zsorzs be nem nézett hozzá.
Zsorzs megszemlélte tanítványának szenvedését, csettintett a
nyelvével, és azonnal elküldte a szolgát pezsgőért és pástétomért.
Szenyka ágyán reggeliztek, ő fekve, a diák ülve. A pástétomot fehér
cipóra kenték, a pezsgőt meg csak úgy üvegből itták.
Szenyka megkönnyebbült.
Most akkor a francia nyelvvel foglalkozunk, ebédre meg, hogy
megszilárdítsuk a tanultakat, francia étterembe megyünk, nyalta
meg Zsorzs duzzadt ajkait.
Megy ez, gondolta Szenyka ellazulva. Kicsit félelmetes, de nem
olyan nehéz. Mindenhez hozzászokik az ember. Lehet, lehet
gazdagon is élni.
 Harmadik történet.
Ványecska

A két nagy álomról kellemes volt ábrándozni – elképzelni, ahogy

minden szépen elrendeződik a szerelemben is, meg a határtalan
gazdagság dolgában is. De már a mostani, még nem annyira nagy
gazdagságában is elérhetővé vált egy korábban
megvalósíthatatlannak tűnő álma – megjelenni teljes pompában az
öccse, Ványa előtt.
Na persze nem lehet csak úgy minden előkészület nélkül
betoppanni, szervusz, én vagyok a bátyád, úri öltözéket vettem
magamra, de különben egy útszéli csavargó vagyok, és meg sem
tudok nyikkanni úgy, ahogy az egy kulturált emberhez illik. Mert
mi van, ha Ványecska szégyellné a bárdolatlan rokonát?
Na jó, egy ilyen kisgyerekhez azért kevés tudomány is elegendő.
Szenyka a legelső naptól megállapodott Zsorzzsal, hogy az
beszélgetés közben javítsa ki, ha helytelenül használja a szavakat.
Hogy el ne lustuljon, díjat is kitűzött neki, öt kopejkát kap minden
helyesbítésért.
Na, az meg boldogan igyekszik. Szinte minden második szavát
kijavítja: „Nem, SzemjonTrifonics, kulturált társaságban nem
mondják azt, hogy budi, hanem csak azt, hogy mosdó” – és rajzolja
is a keresztet a papírra. Utána, a számtanórán maga Szkorik
szorozta meg öttel ezeket a kereszteket. 1900. szeptember elsején
tizennyolc rubel hetven kopejkát vesztett – pedig még fukarkodott
is olykor a szavakkal. Elkezdi például, mintha könyvből olvasná,
hogy „Azon a véleményen volnék, hogy…” – és elhallgat.
Sóhajtozott Szkorik ekkora összeg hallatán, és közölte, hogy ötről
egy kopejkára csökkenti a tarifát.
Szeptember másodikán négy rubel harmincöt kopejkát kellett
leperkálnia… azaz kifizetnie.
Szeptember harmadikán három rubel tizenkét kopejkát.
Szeptember negyedikére kicsit összerántotta magát, azaz
beleszokott a finomabb beszédbe, így csak másfél rubelt kellett
fizetnie, ötödikén meg már csak kilencven kopejkát.
 Szenyka ekkor elhatározta, hogy Ványkának ez már elég lesz, itt
az idő. Most már irigylésre méltó könnyedséggel tudta öt vagy akár
tíz percen át gördülékenyen kifejezni a gondolatait, mert elég jó
ésszel áldotta meg az Úr.
A társasági illem szerint először levelet kellett küldeni postán
Kuvsinnyikov bírónak, hogy így meg úgy, engedelmével látogatást
kívánok tenni önöknél a célból, hogy találkozhassam imádott
testvéröcsémmel, Ványával. De csak nem bírta cérnával, azaz hogy
nem volt elég türelme.
Korán reggel Szenyka elment a fogorvoshoz, hogy aranyfogat
csináltasson magának, Zsorzsot meg elküldte Tyoplij Sztanba,
értesítendő az uraságot, hogy amennyiben őméltósága
alkalmatosnak találja az időpontot, déltájban maga Szemjon
Trifonovics Szkorikov, a tekintélyes üzletember is tiszteletét tenné –
rokonlátogatás céljából. Zsorzs felvette a főiskolai egyenruháját,
kiváltotta a sapkáját a zálogházból, és útnak indult.
Szenyka szerfölött nervózus volt (azaz majrézott, de piszkosul). Na
és ha azt mondja a bíró, mi az öregistennek kéne ilyen kutya
rokonság az én fogadott fiamnak?
De minden jól alakult. Zsorzs peckesen tért vissza, s közölte,
háromra várják. Vagyis nem ebédre, gondolta Szenyka, de üsse kő,
nem sértődött meg, sőt inkább örült, mert egyelőre még nehezen
ismerte ki magát az evőeszközök dolgában, és sehogy sem tudta
megkülönböztetni a húsos villákat a salátásoktól meg a halasaktól.
A könyvben azt írták: „Gyerekek vizitálásakor feltétlenül bonbont
kell ajándékozni”, és Szkorik nem volt sóher, azaz nem fukarkodott
– a Mjasznyickaján, Perlov boltjában megvette a legszebb doboz
csokoládét, olyan alakja volt a bádogdoboznak, mint a mesebeli
púpos lovacskának.
Felbérelt egy lakkos fiákért öt rubelért, de mivel idegességében
sokkal hamarabb indult a kelleténél, először gyalog ment az utcán,
mögötte meg lassacskán a fiáker.
Igyekezett úgy lépkedni, ahogy a tankönyvben előírták: „Az utcán
könnyen meg lehet különböztetni a jól nevelt, kifinomult embert. A
járása mindig kimért, egyenletes, a lépte határozott. Egyenesen
megy, nem forgatja a fejét, és csak nagy ritkán áll meg egy
pillanatra valamilyen bolt előtt, rendszerint az út jobb oldalán
halad, és nem néz se felfelé, se lefelé, hanem egyenesen néhány
lépésnyire maga elé.”
Így sétált keresztül a Mjasznyickaján, a Lubjankán,
aTyeatralnijon. Amikor meg elgémberedett a nyaka a nagy
előrenézésben, beült a fiákerbe.
A konykovói almáskertekig komótosan haladtak, aztán
közvetlenül Tyoplij Sztan előtt Szenyka rászólt a kocsisra, hogy
hajtsa meg a lovakat, azt akarta, hogy hatásosan érkezzenek a bíró
házához, szilaj eleganciával.
A házba is úgy lépett be, ahogy kell, Bon jour, mondta, és
mértékletesen meghajolt.
Kuvsinnyikov bíró azt felelte erre: „Szervusz, Szemjon
Szkorikov”, és hellyel kínálta egy karosszékben.
Szenyka szerényen, figyelmesen ült. Ahogy a vizit elején illik,
csak a jobb kezéről vette le a kesztyűt, és a padlóra tette a kalapját,
kendő nélkül. És csak azután, hogy mindezt sikeresen elvégezte,
nézte meg alaposabban a bírót.
Igencsak megöregedett Ippolit Ivanovics, azt közelről jól lehetett
látni. Patkó alakú bajsza egészen megőszült. Hosszú haja volt, egész
a füle aljáig ért, de az is megfehéredett. A tekintete viszont
ugyanolyan maradt, mint volt, fekete, szúrós.
Kuvsinnyikov bíróról a megboldogult apuskája mindig azt
mondta, okosabb embert nem találni a föld színén, és ezért, Ippolit
Ivanovics szigorú szemébe nézve, Szenyka elhatározta, hogy nem a
társasági etikett szerint fog viselkedni, hanem azzal az igazi
figyelemmel, amelyre nem a könyv, és nem is Zsorzs tanította,
hanem egy bizonyos személy (róla később ejtünk szót, mert nem
kell mindent egy kupacba hányni).
Ez a bizonyos személy azt mondta, hogy az igazi figyelmesség
nem az udvarias szavakon nyugszik, hanem az őszinte tiszteleten,
tisztelj minden embert, amennyire csak lehet, amíg ez az ember be
nem bizonyította neked, hogy nem méltó a tiszteletedre.
Szenyka sokat gondolkozott ezen a fura tanácson, és végül így
magyarázta magának, jobb egy rossz embert magadhoz édesgetni,
mint egy jót megsérteni, nem igaz?
Így hát nem kezdett el a bírónak illedelmesen a kellemesen
hűvös időről beszélni, hanem egészen őszintén, meghajolva azt
mondta.
– Köszönöm, hogy árva öcsémet úgy neveli, mintha saját
gyermeke volna, és semmiben sem kell hiányt szenvednie. És még
nálam is jobban meg fogja ezt köszönni önnek Jézus Krisztus.
A bíró is meghajtotta a fejét, és azt felelte, hogy nem jár ezért neki
köszönet, hiszen neki és hitvesének Ványa öreg éveikre csak
örömet és boldogságot hozott. Eleven fiú, gyengéd szívű, és remek
képességei vannak.
Jól van. Hallgattak.
Törte a fejét Szenyka – hogyan fordíthatná a beszélgetést afelé,
hogy jól van, akkor most találkozhatna-e az öccsével?
Idegességében megszívta az orrát, de azon nyomban az eszébe
jutott, hogy „az orrváladék zajos beszívása társaságban tökéletesen
megengedhetetlen”, és gyorsan előkapta a zsebkendőjét, s kifújta az
orrát bele.
A bíró hirtelen azt mondta.
– Az ismerősöd, aki itt járt reggel, „tekintélyes üzletembernek”
mondott…
Szkorik kihúzta magát, de épp csak egy pillanatra, mert aztán
Ippolit Ivanovics így folytatta.
– Aztán miféle nyereségedből futja lakkos fiákerre, frakkra-
cilinderre? Mert hisz levelezésben állok a gyámoddal, Zot
Larionovics Puzirjevvel. Negyedévente mindig átutalok neki száz
rubelt az eltartásodra, és megkapom az elszámolást. Puzirjev azt
írta, hogy gimnáziumban tanulni nem kívántál, hogy vad és
hálátlan a természeted, mindenféle söpredékkel cimborálsz, a
legutóbbi levelében pedig közölte, hogy végképp tolvaj és bandita
lett belőled.
Szenyka meghökkenésében felpattant és kiabálni kezdett –
ostobaság volt, persze, jobban tette volna, ha hallgat.
– Én tolvaj? És el akart kapni?
– Elkapnak, Szenya, aztán már késő lesz.
– Hogy én nem akartam gimnáziumba menni?! Száz rubelt
kapott az eltartásomra?!
Szenyka alig kapott levegőt. Hű, hogy micsoda aljas ember ez a
Zot Larionics bácsi! Nemcsak a kirakatát kellett volna betörni,
hanem felgyújtani az egész rühes boltját!
 – Tehát honnan van akkor ez a nagy gazdagság? – kérdezte a bíró.
– Tudnom kell, mielőtt Ványához engedlek. Lehet, hogy vérből van
szabva a frakkod, és könnyekkel megvarrva.
– Nincsen az semmiféle vérből szabva. Kincset találtam. Régi
kincset – vetette oda Szenyka, s közben maga is tudta – ugyan ki
hinné ezt el?
Na persze, milyen elegánsan utazott, még csokoládét is hozott a
testvérkéjének. Igaza volt az apukájának, okos ember a bíró.
De kiderült, hogy Kuvsinnyikov még annál is okosabb. Nem
cöcögött hitetlenkedve, nem csóválta a fejét. Csak nyugodtan
megkérdezte.
– Miféle kincset? Hol?
– Hol, hol, a hitrovkai pincékben – felelte komoran Szenyka. –
Ezüstpálcákat találtam, pecséteseket. Öt darabot. Nagy pénzt érnek.
– Milyen pecsét volt rajtuk? – Tudom is én. Két betű: „J” és „U”.
A bíró sokáig nézte Szkorikot, és hallgatott. Aztán felállt.
– Menjünk csak a könyvtárba!
Ez egy olyan szoba volt, ahol minden falon végestelen-végig
könyvek sorakoztak. Ha minden könyvet, amit Szenyka valaha
látott az életében, egy helybe hordanak, tán az se lett volna ennyi.
Kuvsinnyikov felment egy létrácskán, és levett a polcról egy
vastag kötetet. Már ott, a létrán elkezdte lapozgatni.
– Ehe – mondta. Aztán.
– Lám, lám.
Szenykára pillantott a szemüvege fölött, és kérdi.
– Szóval „JU”? És hol találtad a kincset? Véletlen nem
Szerebrjanyikiban?
– Nem. A Hitrovkán. Isten az atyám – vetett keresztet Szkorik.
Ippolit Ivanovics gyorsan lemászott a létrácskáról, az asztalra
tette a könyvet, aztán a falon függő képhez ment. Csuda egy kép
volt, a disznóhús feldarabolásának ábrájára hasonlított, amit
Szenyka a német húsboltban látott.
– Nézd! Ez itt Moszkva térképe. Itt van Hitrovka, itt meg
Szerebrjanyiki, az utca meg a rakpart. Hitrovkától egy
kőhajításnyira.
Szenyka odament, megnézte. – Aha, tényleg – mondta, csak hogy
mondjon valamit.
 De a bíró rá se néz, csak motyog magában.
–Világos! Ott volt a XVII. században a Szerebrja-nyicseszkaja telep,
ahol a Jauzai Udvar ezüstművesei laktak. Hogy néznek ki azok a
pálcák? Így?
Az asztalhoz húzta Szkorikot. És a könyvben, egy képen Szenyka
megpillantotta a pálcát – pontosan olyan volt, mint azok, amiket
eladott az ötvösnek. És ezen is volt pecsét, két nagy betű: „PU”.
– A „PU”, az a „Pénzes Udvar” – magyarázta Kuvsinnyikov. –
Nevezték még Újpénzes vagy Angol Udvarnak is. Régen
Oroszországban kevés ezüst volt, ezért európai pénzeket vásároltak
fel, joachimsthalereket. Azokat nevezték jefimoknak. – Szenyka az
ismerős szóra megint bólintott, de most már értelmesebb
ábrázattal. – A tallérokat ilyen ezüstpálcákba olvasztották, aztán
huzalt készítettek belőlük, a huzalt darabokra vágták, a darabokat
kilapították, és kopejkákat vertek belőlük, úgynevezett
„pikkelyeket”. A kopejkákból sok megmaradt, a tallérokból még
több, de ilyen ezüstpálca nyilvánvalóan egy se – hiszen azokat mind
feldolgozták.
– Na és ez? – mutatta Szkorik a képet.
– Okos vagy – dicsérte meg a bíró. – Vág az eszed. Helyes,
Szkorikov. Egyetlen ilyen pálca maradt fenn, amit az Újpénzes
Udvarban öntöttek.
Szenyka elgondolkozott.
– Na és vajon azok az ezüstművesek miért dobták el ezeket a
pálcákat? Miért nem vertek pénzt belőlük?
Kuvsinnyikov széttárta a karját.
– Rejtély. – Most nem olyan szúrós-hunyorgós volt a tekintete,
hanem tágra nyílt és csillogó, mintha a bíró nagyon elcsodálkozott
és megörült volna valaminek. – Bár nem is olyan nagy rejtély, ha
jobban meggondoljuk. A XVII. században sok volt a lopás, még több
is, mint manapság. Itt, az enciklopédiában azt írják… – Az ujjával
követte a sorokat. – „Az úgynevezett» félreolvasztásért «a
mestereket kegyetlenül megkorbácsolták, némelyiknek kitépték az
orrcimpáját, de akkor sem bocsátották el őket, mivel nem volt elég
ezüstműves.” Úgy látszik, nem eleget ütötték őket, ha valaki így el
tudta rejteni a „félreolvasztott” ezüstöt. Meg lehet, hogy nem is a
mestereket kellett volna verni, hanem a titkárokat.
 A bíró ezután magában olvasott tovább. Hirtelen füttyentett.
Szenyka egészen elcsodálkozott, micsoda ember, aztán fütyöl.
– Na és mennyiért adtad el azokat a pálcákat, Szenya?
Szkorik nem akart hazudni. Kuvsinnyikov maga is gazdag ember,
nem fog irigykedni.
– Négyszázér' darabját.
– Itt meg azt írják, hogy ezt a pálcát ötven évvel ezelőtt egy
londoni aukción hétszáz font sterlingért vette meg egy numizmata.
Az annyi mint hétezer rubel, a mai árakon meg tán még több is.
Szenyka eltátotta a száját. Az annya hétszentségit annak az Asot
Asoticsnak!
– Látod, Szkorikov, ha a kincstárnak adtad volna át a kincsedet…
– Aztán mér' a kincstárnak? – fortyant fel Szenyka, aki még nem
tért magához az ötvös aljasságától.
– Hát hiszen a kincstártól lopták el azt az ezüstöt. Még ha kétszáz
évvel ezelőtt is, de akkor is csak ugyanattól az orosz államtól. A
törvény szerint az, aki egy talált kincset átad az államnak, az
értékének egyharmadára jogosult. Vagyis nem kétezer rubelt kaptál
volna a pálcáidért, hanem sokkal többet. Meg akkor becsületes
ember maradsz, aki segít a hazájának.
Szenyka már majdnem azt mondta, hogy ezen még lehet segíteni,
de idejében elharapta a nyelvét. Először alaposan át kell ezt
gondolni, és csak utána fecsegni. Kuvsinnyikovnak vág az esze,
mindent azonnal kiszedne belőle.
A bíró már amúgy is ravaszul, sugallósan nézett Szkorikra.
– Na jól van – mondta. – Gondolkodjál, hová viszed a pálcákat, ha
találsz még, az üzérednek vagy a kincstárnak. Ha úgy gondolod, a
törvény szerint járnál el, elmondom neked, hová kell menned. Az
újságokban is írnának a patriotizmusodról.
– Micsodáról?
– Arról, hogy nem csak a hasadat szereted, hanem a hazádat is.
A hazával kapcsolatban Szenyka nem volt biztos a dolgában. Mert
ugyan hol az a haza? A Szuharjovka? Vagy a Hitrovka volna az? Meg
ugyan mér' szeretné azokat a tetveseket?
Aztán Kuvsinnyikov megint olyat mondott, hogy elcsodálkozott.
Felsóhajtott.
 – Szóval hazudott nekem Zot a gimnáziummal kapcsolatban?
Meg, úgy látszik, a többi dologban is… Na jó, ezért még felelni fog.
És hirtelen elszomorodott, lehorgasztotta ősz fejét.
– Bocsáss meg nekem, Szenya – mondja -, hogy száz rubellel
váltottam meg a lelkiismeretem. Legalább egyszer odamentem
volna, hogy megnézzem, hogy megy a sorod. Hisz mindkettőtöket
magamhoz akartalak venni, amikor az apád meghalt, de Puzirjev
megmakacsolta magát – hogy így meg úgy, édes unokaöcsém, a
húgom vére. Most meg kiderül, hogy csak a pénz kellett neki.
Ekkor Szenyka gondolatai a sok ezer rubelről egészen más
irányba kanyarodtak, vajon miként alakult volna az élete, ha a
szülei halála után nem Zot Larionicshoz kerül, hanem
Kuvsinnyikovhoz?
No de hát minek eméssze magát az ember fölöslegesen!
Komoran megkérdezte.
– Nem engedi, hogy Ványkával találkozzak? A bíró nem válaszolt
azonnal.
– Hát, őszintén beszéltél velem, meg nem is vagy egy elveszett
gyerek. Találkozzatok! Miért is ne találkozhatnátok? Ványának épp
befejeződött a franciaórája. Menj csak a gyerekszobába. A
cselédlány odavezet.

Az öccse miatt Szenyka fölöslegesen idegeskedett. Mikor

megmondták neki, hogy itt van a bátyja, futott ki azonnal, és a
nyakába ugrott.
– Aha! Ő az, neki írtam a levelet! És pontosan ugyanolyan vagy,
Szenya, amilyennek elképzeltelek! – Aztán helyesbítette magát. –
Vagyis nem elképzeltelek, hanem ahogy emlékeztem rád. Semmit
se változtál. Még a nyakkendőd is ugyanaz!
Na, hazudni, azt tud a kis csibész.
Odaadta neki Szkorik a bonbont meg az ajándékait, egy látcsövet
meg egy zsebkést – azt, amiben olyan körömkaparó is volt. Ványka
meg persze azonnal meg is feledkezett erre a bátyjáról, elkezdte a
pengéket csattogtatni, de hát sebaj, azért kisklambó.
Szenyka kezet fogott a bíróval búcsúzásul, és megígérte, hogy két
nap múlva megint eljön.
 Visszafele gyalog ment majdnem egész a Kaluzsszkajáig, és
töprengett magában.
Hétezer rubel egy pálcáért! Ha mindet megkapja, egyetlen pálca
árán egy egész éven át kiskirályként dőzsölhet.
Jól át kell ezt gondolni, erősen törni a fejét, hogy s mint legyen.
Ahogy egy bizonyos illető tanította neki, akiről egyszer már szó
esett: „Aki nem ereget gondorkodik, asz szokat szír.”
 Negyedik történet.
A japán Maszáról

Vagyis: „Aki nem eleget gondolkodik, az sokat sír.” Ez a bizonyos

illető nem tudta kiejteni az „l” hangot, mert az ő nyelvükön olyan
nincsen. És csak-csak elvannak valahogy nélküle.
Nos, ideje hát mesélni Szenyka másik tanítójáról is, akit nem ő
fogadott fel, hanem maga ajánlkozott.
Így történt a dolog.
Azon a napon, amikor Szkorik a balett meg a bordélyház után
először beteg volt, aztán pezsgővel és pástétommal gyógyította
magát, egyszer csak váratlan vendég érkezett.
Kopogtak az ajtón – de olyan halkan, illedelmesen. Gondolta, a
tulajdonosnő lehet.
Kinyitja – hát a tegnapi japán van ott.
Szenyka szörnyen megrémült. Most mindjárt csépelni kezdi,
nesze neked, amiért elszaladtál, pedig még nem számoltunk el a
lopás miatt.
A japán köszönt, és megkérdi.
– Mér reszketesz?
Szenyka meg erre őszintén, hát, azért reszketek, mert féltem az
életemet. Jaj, ne öljön meg, bácsika! Az meg elcsodálkozott erre.
– Mi van, Szenyka-kun, férsz a harártór?
– Ugyan ki nem fél tőle? – felelte a fenyegető kérdésre Szkorik, és
az ajtó felé hátrált. Arra gondolt, tán kiugorhatna az ablakon. Ki is
ugrott volna, az egyszer biztos, csak túl magasan volt.
A japán meg tovább ijesztgeti, úgy téve, mint aki még jobban
elcsodálkozott.
– Ész ugyan mér ker férni tőre? Hisz éjjer arudni, aszt nem férsz,
ugye?
A gonosz célzást hallva Szenyka már nem is félt a magasságtól. Az
ablakig hátrált, és kinyitotta, mintha csak fülledtnek találná a
levegőt. Így, ha a japán meg akarja ölni, egyetlen ugrással a
párkányon lehet.
– Az csak alvás – mondta. – Az ember tudja, hogy reggel felébred.
 – A harár után isz ferébredesz. Ha jór értér, akkor jór ébredesz
fer.
Na, szép kis pap akaszkodott rá. Még ez a ferde szemű fog egy
keresztény embernek a mennyországról és a feltámadásról
prédikálni!
Így, hogy mögötte volt az ablak, Szkorik kicsinykét felbátorodott.
– Hogy talált meg? – kérdezte. – Tán tud valami varázsszót?
– Tudok. Rubernek nevezik. Adtam egy rubert egy fiúnak, hogy
asz szaradosszon utánad.
– Milyen fiúnak? – kérdezte Szenyka meghökkenve. Masza
mutatta, hogy olyan egy arsin magas lehet.
– Kicsi fiú. Kisz takonyosz. De gyoroszan fut.
A japán körülnézett a szobában, és helyeslően bólintott.
– Ügyész vagy, Szenyka-kun, hogy itt szártár meg. Köszer van asz
Aszeurov utcához.
Aha, az Ascseurov utcáról beszél, gondolta Szenyka, ezek ott
laknak azzal az Eraszt Petroviccsal. Tényleg közel van.
– Mit akar tőlem? Hisz a láncot már visszaadtam – mondta
panaszosan.
– Az úr parancsolta – mondta Masza szigorúan, sőt ünnepélyesen,
és hirtelen felsóhajtott. (Igazából persze azt mondta, hogy „asz úr
parancorota”, de Szenyka már megszokta a fura beszédét, és
minden szavát rendesen értette.) – Meg aztán, Szenyka-kun,
hasonlítasz rám. Régen én is ilyen kis bandita voltam, mint te. Ha
nem találkozom az úrral, nagy bandita lett volna belőlem. Ő az én
tanítóm. Én meg a te tanítód leszek.
– Van nekem már tanítóm – morogta Szkorik, és már nem félt,
hogy a japán megöli.
– Mire tanít? – élénkült fel Masza.
– Hát, jó modorra…
A stöpszli japán nagyon megörült ennek. Ez a legfontosabb,
mondja. És akkor kezdte el magyarázni, hogy az igazi figyelmesség
a bármely ember iránti őszinte tiszteletből fakad.
Épp hevesen magyarázott, amikor Szenyka feje fölött egy légy
kezdett zümmögni. Hessegette a szemtelenjét, de csak nem tudta
elhessegetni. A japán meg hopszla, ugrik egyet, suhint – és máris az
öklében zümmög a rovar.
 Szkorik meg közben felvisított, leguggolt, és a kezével védte a
fejét – azt hitte, őt akarja leütni a japán. Masza a kucorgó Szenykára
pillantott, és megkérdi, most meg mi baj?
– Megijedtem, hogy megüt.
– Minek?
Szenyka erre szipogva.
– Az árvát mindenki csak bántja.
A japán oktatóan felemelte az ujját, tudni kell, azt mondja,
megvédeni magad. Különösen, ha árva vagy.
– De hogy lehet azt tudni?
Nevet a japán erre. – Na vajon ki mondta, hogy nem kell neki
tanító? Akarod, hogy megtanítsalak rá, hogyan védd meg magad?
Szkorik emlékezett rá, hogyan tud ez a ferde szemű a kezével-
lábával egyszerre suhintani.
–Jó volna – mondja. – De nehéz lehet ilyen ügyesen verekedni.
Masza az ablakhoz ment, és szabadon engedte a legyet az ökléből.
Nem, mondja, verekedni nem nehéz. Az Út a nehéz, azt
megtanulni.
(Szenyka csak később értette meg, hogy a japán így mondta az
„Utat”, nagybetűvel, akkor még minden homályos volt neki.)
– Micsodát? – kérdezte. – Mit kell megtanulni?
És akkor Masza az Útról kezdett magyarázni neki. Hogy az élet,
azt mondja, egy út a születéstől a halálig, és hogy ezt az utat
helyesen kell végigjárni, mert különben végigmenni ugyan
végigmész rajta, csak sehová se jutsz el, és aztán hiába is
panaszkodnál. Ha úgy mászol végig azon az úton, mint egy légy, a
következő életedben légy lesz belőled, ugyanolyan, mint ami itt
zümmögött a fejed fölött. Ha féregként csúszol-mászol a porban,
akkor féregként születsz újjá.
Szenyka úgy gondolta, ez csak amolyan képletes beszéd. Nem
tudta még, hogy Masza a legyekről és a férgekről teljesen komolyan
beszél, és tökéletesen szó szerint kell venni, amit mond.
– És hogyan kell helyesen menni az Úton? – kérdezte Szkorik.
Kiderült, hogy az kész kín és gyötrelem.
Először is, mihelyst felébredsz reggel, azt kell mondanod
magadnak: „Ma a halál vár rám” – és közben nem szabad félni. És
állandóan a halálra kell gondolni. Mert hiszen nem tudhatod, hogy
mikor ér véget az Utad, úgyhogy mindig készen kell állnod rá.
(Szenyka hunyorított, elmondta a titkos szavakat, és egyáltalán
nem félt közben, mert Halált látta maga előtt, és borzalom, hogy
mennyire gyönyörű volt. Ugyan mitől kellene félni, ha Ő várja az
embert?)
De a többi rosszabb volt.
Hazudni tilos, dologtalanul heverészni tilos, pihe-puha párnán
aludni tilos, általában véve semmivel sem dédelgetheti magát az
ember, hanem mindenféle módon gyötörni kell magadat, próbára
tenni, edzeni és sanyargatni.
Hallgatta Szenyka, hallgatta, és valahogy nem kívánt ilyen
sanyarú sorsot magának. Anélkül is eleget volt már szegény, eleget
éhezett, és épp csak kezdett beleszagolni az igazi életbe.
– És egyszerűbben nem lehet, Út nélkül? Csak úgy verekedni?
Masza elszomorodott erre, megcsóválta a fejét. Lehet, mondja, de
a tigrist akkor nem győzheted le, csak a sakált.
– Semmi baj, elég lesz nekem a sakál is – jelentette ki Szkorik. – A
tigrist meg ki lehet kerülni, mire való az ember lába?
A japán erre még jobban elszontyolodott. Jól van, mondja, lusta
lélek, az ördögbe veled. Vesd le a kabátodat, megtartjuk az első órát.
És elkezdte tanítani, hogyan kell helyesen esni, ha lendületből
pofán vágják az embert.
Szenyka ezt a tudományt gyorsan elsajátította, ügyesen elesett,
átbucskázott a fején, és már állt is fel, s közben végig azt várta,
mikor kezdi el kérdezgetni Masza, hogy honnan lett egy hitrovkai
rongyosnak ennyi sok pénze.
De nem kezdte el.
Csak mielőtt elment, azt mondta.
– Az úr azt kérdezi, Szenyka-kun, nem akarsz-e elmesélni neki
valamit. Nem? Akkor szajonára.
Ők így mondják, hogy „viszontlátásra”.

S attól kezdve eljárt hozzá, egyetlen napot sem hagyott ki.

Lemegy Szenyka reggelizni – és Masza már ott ül a szamovárnál,
ki van pirulva a teától, amit megivott, az asszonyság meg csak rakja
neki a lekvárt. Pedig szigorú asszony máskülönben ez a madame
Boriszenko, de Maszatól egészen ellágyult és kipirult. De hogy mi a
csudával vehette le a lábáról?
Aztán kezdődött a japán gimnasztikaóra. Az igazat megvallva
Masza többet jártatta a száját, mint hogy igazából tanította volna.
Mégiscsak a fejébe vehette a ravasz ázsiai, hogy Szkorikot a saját
Útjára téríti.
Arra tanította például, hogyan ugorjon le a pajta tetejéről.
Szenyka felmászni még csak felmászott, de ugrani sehogy se mer
félelmében. Hisz két százseny az! Lábát töri!
Masza meg ott áll mellette, okítja. Csak, azt mondja, a félelem
akadályoz benne. Kergesd el, nincs rá szüksége az embernek. Csak
zavarja a fejet és a testet, hogy tegyék a dolgukat. Hisz tudod,
hogyan kell ugorni, megmutattam és elmagyaráztam. Úgyhogy ne
félj, a fejed és a tested mindent magától végrehajt, ha a félelem nem
zavarja össze őket.
Könnyű mondani!
– Na és maga, szenszei, tényleg semmitől se fél a világon? – így
kellett hívnia, „szenszei”-nek. Azt jelenti, „tanító”. – Én azt hittem,
nem létezik olyan ember, aki egyáltalán ne ismerné a félelmet.
Ritkán, mondja, de vannak ilyenek. Az úr például semmitől sem
fél. Én viszont egy dologtól nagyon is félek.
Szenyka megkönnyebbült ezektől a szavaktól.
– Mitől? A halottaktól?
Nem, mondja. Félek, hogy az úr vagy valamilyen más jó ember
rám bízza magát, én pedig cserbenhagyom, kudarcot vallok. Vagy a
saját ostobaságomból, vagy olyan körülmények miatt, amelyek
fölött nincsen hatalmam. Szörnyű, mondja, hogy mennyire félek
ettől. Az ostobaság, az még csak hagyján, az elmúlik az évekkel. De
a körülmények fölött egyedül csak Bucunak van hatalma.
– Kinek? – kérdezte Szkorik.
– Bucunak.
– Aha, Jézus Krisztusnak.
A japán bólintott. Ezért, mondja, mindennap imádkozok hozzá.
Így ni.
Azzal hunyorított, összetette a két tenyerét, és motyogni kezdett
valamit. Utána ő maga le is fordította, hogy mit mondott: „Bucuban
bízom, de én magam is megteszek mindent, amit tudok.” Ilyen a
japánoknál egy ima.
Szenyka felhorkant.
– Persze, még hogy japán. Reménykedj istenben, de te magad ne
hibázz.

Aztán még egyszer beszélgettek isteni dolgokról.

Szenyka szobájában elszaporodtak a legyek. Alighanem a
morzsákra jöttek – merthogy Szenyka nagyon rákapott a
süteményekre.
Masza a legyeket nem szerette. Úgy kapdosta el őket, mint a
macska a mancsával, de hogy leüssön vagy összenyomjon akár
egyet is, arról szó sem lehetett. Mindig az ablakhoz vitte és
elengedte őket.
Szkorik egyszer megkérdezte.
– Aztán minek ez a ceremónia, szenszei? Csapja le őket, aztán
annyi.
Az meg erre, senkit nem szabad megölni, ha nem muszáj.
– Még a legyet se?
Az mindegy, mondja. A lélek így is, úgy is lélek. Most légy, de ha
helyesen éli le a maga légyéletét, lehet, hogy a következő életében
ember lesz. Mondjuk, akár olyan, mint te.
Szenyka megsértődött.
– Mér' pont én? Lehet, hogy olyan, mint maga, nem?
Masza erre azt mondta, és ha szemtelenkedsz a tanítóddal, akkor
te magad leszel légy a halálod után.
Na gyerünk, hajolj el! És lekever egy olyat Szenyka arcára –
próbálj elhajolni előle. Csengett a füle tőle.
És a végén ez a fura tanító mindig ugyanazt kérdezte tőle, nem
akarsz-e valamit elmondani az úrnak?
Szenyka meg csak pislogott erre és hallgatott. Sehogy sem értette,
mit kéne elmondania. A kincset? Vagy valami mást?
Masza különben nem faggatta. Vár egy fél percet, bólint, aztán
„szajonára”, és már szedi is a lábát.
Gyorsan repültek a napok. Gimnasztika, grammatika, számtan,
francia nyelv, a tanultak megerősítése a francia étteremben, aztán
boltokban kószálás, és megint tanulás – jó modor Zsorzzsal, s utána
már itt is a vacsoraidő, és végül jöhet a „praktikum”.
„Praktikumnak” Zsorzs az operába, bálba, bordélyba vagy egyéb
társasági helyekre tett látogatásokat nevezte.
Reggel Szenyka későig húzza a lóbőrt, aztán felkel, megmosdik –
és Masza már ott is van. És minden kezdődik elölről – tisztára, mint
egy mókus a keréken.
Néhányszor a praktikum helyett Szenyka elnézett a Hitrovkára,
Táskához – de csak sötétedés után, és természetesen nem frakkban-
kabátban, hanem a korábbi öltözékében. Ahogy Zsorzs mondta,
apacsként.
Először is keresett a Trubnaja téren egy komoly, józan kocsist, de
olyat, hogy feltétlen számozott legyen a konflisa, és elment vele a
Lubjankáig. Ott a konflisban átöltözött, és jól beburkolózott a
köpenyébe.
A Lubjankán, miután már átvedlett üzletemberből apaccsá, ott
hagyta a kocsist, hogy várja meg. Aranyélet, ülsz, bóbiskolsz, és egy
rubel üti a markod minden óráért. Csak meghagyta neki, le ne
szálljon a bakról, mert aztán seperc alatt elcsórják az ülésről a
ruhát.
A konok Táska pénzt nem fogadott el Szenykától. És a
mamzelkasággal sem kívánt felhagyni, annyira büszke volt. Mert
ugyan ki fogad el pénzt a férfitól, mondja – mármint munka nélkül,
csak úgy? Vagy a babája, vagy a felesége. A babád nem lehetek,
mert hiszen barátok vagyunk. És feleségül se megyek hozzád, a
szifkó miatt (nem mintha Szenyka feleségül kérte volna – ezt Táska
csak úgy magától gondolta ki). Amennyi nekem kell, azt
megkeresem. Ha meg nem lesz elég, akkor majd kisegítesz, mint
egy barát.
Ám attól, ahogy Szenyka a maga új, nagyvilági életéről mesélt
neki, Táskában is felhorgadt az ambíció vagy más szóval a becsvágy.
Ő is karriert akart csinálni – utcai mamzelkából „gimnazista lánnyá”
akart emelkedni, annál is inkább, mert megfelelő korba ért hozzá.
A „gimnazista lányok” nem strichelnek az utcán, hanem kerítőnő
szerzi nekik a kuncsaftokat. Sokkal könnyebb és jövedelmezőbb
munka ez, mint az utcai luvnyáé.
Ehhez először is gimnazistaruhát kell venni, pelerineset, de Táska
erre már félretette a pénzt.
 Volt kerítőnő ismerőse is. Becsületes, megbízható nő, és csak
egyharmadnyi jutalékot kér. Kuncsaft meg, aki a gimnazista
lányokra gerjed, van dögivel. Csupa szolid, meglett, pénzes ember.
Egyetlen nehézség volt, ugyanaz, mint Szenykának, nem volt elég
kulturált hozzá, nem tudott finoman diskurálni. Mert hisz a
kuncsaftnak azt kell hinnie, hogy igazi gimnazista lányt vittek
hozzá, nem valami beöltöztetett mam-zelkát.
Ezért hát Táska is elkezdte tanulni a francia szavakat meg
mindenféle finom kifejezéseket. Új élettörténetet is kitalált
magának, és elmondta Szenykának. Még nem jegyzett meg
mindent pontosan, bele-belenézett a papírba. Hogy negyedik
osztályos gimnazista lány, akit a tanfelügyelő rontott meg, ő
szakította le ártatlanságának virágát, mindenféle fogásokra
megtanította, és most titokban, hogy az anyuka meg az apuka meg
ne tudja, a testével keresi meg a bonbonra és süteményre valót.
Szkorik meghallgatta a történetet, és mint nagyvilági
tapasztalattal rendelkező ember, néhány változtatást javasolt.
Leginkább azt tanácsolta, hogy csúnya szavak ne legyenek a
történetben.
Táska elcsodálkozott ezen a tanácson – a Hitrovkán nőtt fel, s nem
is tudta megkülönböztetni az illedelmes és a csúnya szavakat. Ekkor
Szenyka egy papírra leírta neki az összes illetlen szót, hogy
megjegyezze őket. Táska a kezébe fogta a fejét, és olvasni kezdte a
szavakat, …, …, …, Szenykának, aki már hozzászokott a kulturált,
vagy mondjuk inkább úgy, civilizált beszédhez, valósággal égett a
füle ettől.
És Táska abból a pénzből, amit először kapott Szenykától, vett
magának egy pudlikutyát. Kicsi volt, fehér, raplis és bolondul
szimatolós. Szenykát másodjára már megismerte, megörült neki,
ugrándozott. Táska virágait mindet megkülönböztette, és
mindegyikre máshogyan ugatott. Pomponius volt a neve, vagy
egyszerűen Pomposka.
Amikor Szkorik másodszor látogatta meg Táskát – elmesélni,
hogyan találkozott az öccsével, meg az új fogát megmutatni neki
(no és még egy, pénzbeli elintéznivalója is volt), a barátnője azonnal
nekitámadt.
 – Minek jössz ide? Nem látod, hogy piros pipacs van az ablakban?
Elfelejtetted, hogy mit jelent? Hisz tanítottam! Veszélyt jelent! Ne
járj a Hitrovkára, mert a Herceg keres!
Szenyka ezt maga is tudta, de hát ha egyszer muszáj volt
idejönnie! A nagyvilági tanulmányok és különösen a Zsorzs-féle
praktikumok következtében a kétezer rubelből már alig a negyede
maradt. Egy hét alatt elvert másfél ezer rubelt, ilyen désastre
történt vele. Úgyhogy sürgősen meg kellett szilárdítania a pénzügyi
helyzetét.
Lemászott a föld alá, és megszilárdította.
Két pálcát akart elvinni, de meggondolta magát – elég lesz egy is.
Elég a sok fölösleges hivalkodásból a pénz számolva jó. Ideje helyes
elvek szerint élni.
Asot Asotics, az ékszerész úgy megörült Szenykanak, mintha az
édestestvére volna. A papagájra bízta bolt fölötti őrködést, és
betessékelte a vendéget a függöny mögé, konyakkal, keksszel
kínálta.
Szkorik elrágott pár kekszet, a konyakot is megkóstolta, de a
legkulturáltabb módon, és csak utána mutatta meg az ékszerésznek
a pálcát, de a kezébe nem adta. És nem négyszáz rubelt kért érte,
hanem ezret Vajon megadja-e?
Megadta Szamsitov az ezret, szeme se rebbeni. Vagyis, úgy látszik,
igazat írtak Kuvsinnyikov könyvében a valódi áráról.
Az ékszerész egyre csak töltögette neki a konyakot Gondolta, ha
leitatja a hitrovkai mamlaszt, csak elszólja magát valahogy.
Megkérdezte, lesznek-e még pálcák, és mikor.
Szenyka meg erre ravaszul.
– Ezer rubelért nincsen több, abból csak ez az egy volt. De akkor,
Szamsitov úr, ha összehoz a megrendelővel, talán akad még.
Pislogni kezdett Asot Asotics a tintakék szemével szipogott egy
sort, de megértette – e' mán nem az gyerek, akit csak úgy
kifírundcvancigolhat.
– Na és én, az én jutalékom? – kérdi.
– Ahogy szokás – húsz százalék.
Az ékszerész ettől egészen izgatott lett. Húsz, az mondja, kevés.
Csak én ismerem a megfelelő klienseket, nélkülem nem találja meg
őket. Legyen harminc százalék!
 Alkudoztak egy sort, s végül megállapodtak huszonötben.
Megadta Szkorik a címét az ékszerésznek, ahova üzenetet küldhet
neki, ha adódik valami, azzal távozott, és csudára meg volt elégedve
magával.
Szamsitov kikísérte.
– Akkor hát remélhetek, Szkorikov úr? Levoncsik, a papagáj is
rákezdte a rekedt hangján.
– Szkorrikov úr! Szkorrikov úr!

A konflishoz ment, átöltözött az uras ruhájába, de aztán úgy

döntött, hogy gyalog megy haza. Nincs hivalkodás, és kész! Ötven
kopejka persze nem a világ, de hát az elv a lényeg.
A Cvetnoj bulvár sarkán egyszer csak megfordult, mert mintha
látott volna valamit.
Na nézd csak – ott egy ismerős alak a lámpa alatt. Proha! Tán idáig
követte a Hitrovkától?
Szkorik rávetette magát a tolvajra, elkapta a grabancát.
– Add vissza az órámat, gazember!
Már vagy egy hete újat vett magának, egy szép aranyórát, de
Prohának mi köze ahhoz? Ha cimborától loptál, felelj érte!
– Szépen kiöltöztél, Szkorik – sziszegte Proha, és egy ugrással
kiszabadította magát. – Kérsz egyet a pofádra, te féreg?
Azzal bedugta a kezét a zsebébe, ott meg, Szenyka tudta, bokszer
van vagy valami annál is rosszabb.
Fütyülés, trappolás. Szalad a rendőr – megvédeni a fiatalurat a
zsiványtól.
Proha elhúzott felfelé a Zvonarnijon, bele a sötétségbe.
Nesze neked, te rongyos kis proli. Ez itt nem a Hitrovka, hanem
egy úri negyed. Még hogy a „pofádra”.
 HOGYAN LETT SZENYKA HALÁL SZERELMESE

Szenyka a legmohóbban a legfőbb tudományra figyelt Masza

okításai közül, a női szív meghódításánál rejtelmeire.
E téren a japán nagymesternek bizonyult mind a széptevés, mind
a pitykézés dolgában. Vagy mondjuk inkább úgy, elméletben és
gyakorlatban egyaránt.
Szenyka sokáig csodálkozott, hogy miért lágyul el annyira
madame Boriszenko a görbe lábú, ferde sze mű Maszatól, hogy
miért táplál iránta olyan nagy szimpátiát. Egyszer a szokottnál
hamarabb ment reggelizni, amikor a többi kosztos még nem jött le
a szobájából – és, hű a mindenit! Az asszonyság ott ül Masza térdén,
puszilgatja a kövér arcát, Masza meg csak hunyorog. Amint
meglátta Szkorikot, mármint az asszonyság, felsikkantott,
elvörösödött, és futott ki a szobából, mint valami süldő leány. Pedig
lehet vagy harmincéves, ha nem több.
Nem bírta ki, megkérdezte – még aznap, amikor pihentek a
reggeli sihi-suhi után. Hogy lehet az, Maszi szenszei, mondja, hogy
magát annyira szeretik a nők Tanítsa meg az árvának a tudományát,
legyen olyan jó.
No, erre a japán egész előadást tartott neki, olyasfélét, mint amit
egyszer Zsorzzsal hallgatott meg valami intézetben. Csak ő
érthetőbben beszélt, mint a professzor, pedig hát külföldi ember.
Ha röviden akarjuk összefoglalni, a következőkben állt a
bölcsessége.
Hogy kinyissuk a női szív ajtaját, ahhoz három kulcs kell, okította
Masza. Önbizalom, titokzatosság és megfelelő hozzáállás. Az első
kettő egyszerű, mert csak tőled magadtól függ. A harmadik
nehezebb, mert ahhoz érteni kell, hogy miféle nővel van dolgod. Ezt
nevezhetjük a lélek ismeretének, tudományosan meg
pszichológiának.
A nők, magyarázta Masza, nem mind egyformák. Két fajtára
oszlanak.
– Csak kettőre? – csodálkozott Szenyka, aki nagyon figyelmesen
hallgatta az előadást, és csak azt sajnálta, hogy nincs nála papír és
ceruza, hogy jegyzeteljen.
Csak kettőre, ismételte meg komoly képpel a szenszei. Az egyik
fajta az apát keresi a férfiban, a másik meg anyáskodni akar fölötte.
A lényeg, hogy pontosan megállapítsd, milyen fajta nővel van
dolgod, ez pedig tapasztalat nélkül nem egyszerű, mert a nők
szeretik megjátszani magukat. De ha egyszer megállapítottad, akkor
a többi már gyerekjáték. Az első fajtához tartozó nővel úgy kell
viselkedned, mintha az apja volnál, nem szabad kérdezgetni az
életéről, és általában minél kevesebbet kell beszélgetni vele, hanem
apai szigorral kell fellépni; ha meg a második fajtához tartozó nőhöz
van szerencséd, akkor sokat kell sóhajtozni és az eget bámulni,
hogy megértse, az anyukád nélkül elveszett ember vagy.
Ha meg a nőnek a lelke nem kell neked, hanem elég a teste,
folytatta a mester, akkor egyszerűbb a dolog. Szenyka
közberikkantott.
– Elég az nekem, elég!
Ebben az esetben, vonta meg a vállát Masza, szavakra egyáltalán
nincs szükség. Hangosan szuszogj, csinálj a szemeddel így, az okos
kérdésekre ne válaszolj. A lelkedet ne mutasd meg. Különben nem
lennél becsületes – hisz neked se kell annak a nőnek a lelke. Te meg
nem, mint ember kellesz neki, hanem mint egy imvadárat.
– Micsoda? – nézett rá értetlenül Szkorik. – Ja, hím vadállat.
Masza élvezettel ismételte meg a hangzatos szót. Igen, mondta,
hím vadállat. Amelyik odafut, megszaglássza a farka alatt, és már
mászik is rá. A nőktől mindenki azt várja, hogy legyenek
szégyenlősek és erényesek, a nők meg belefáradnak ebbe, és
unatkoznak. Egy vadállat előtt meg minek kéne szégyenlősködni?
Hisz az csak vadállat.
Sokáig okította még a szenszei efféle dolgokra, és Szenyka, bár
nem jegyzetelt, szóról szóra megjegyezte a tudományt.
Másnap meg épp megfelelő praktikum is adódott.
Zsorzs hívta, hogy utazzanak el Szokolnyikiba piknikre (az olyan,
hogy elmegyünk az erdőbe, és ott leülünk a fűbe, és a kezünkkel
eszünk, csak úgy parasztosan). Azt mondta, elhív magával két
diáklányt. Az egyiknek ő már régóta csapja a szelet, a másik meg,
mondja, épp jó lesz neked (addigra az egyszerűség végett megitták a
pertut). Modern kisasszony, mondja, nincsenek előítéletei.
 Egy lotyó, vagy mi?, kérdezi Szenyka.
– Nem egészen – felelte Zsorzs kitérően. – Majd meglátod.
Beültek egy sarabánba, elindultak. Szenyka gyorsan rájött,
becsapta az egyetemista. Az ő macája puhácska, eleven, kacagócska,
a társának meg valami száraz kórót dugott oda, hunyorít,
szemüvegeset, biggyesztőset. Alighanem csak azt akarta, hogy ez a
savanyúpanka ne zavarja a barátnőjével való édelgésben.
Míg utaztak, a szemüveges mindenféle érthetetlen dolgokról
locsogott, valami Niccséről meg Fikcséről meg Marakszról.
Szkorik nem is figyelt oda, hanem csak tűnődött magában. Masza
tudománya szerint, ha okosan, pszichológiával közelítünk a
dolgokhoz, akkor bármelyik nőt le lehet dönteni, még az ilyen
kákabélűt is. Hogy is tanította? Az egyszerűek, mondta, szeretik a
lovagiasságot meg az okoskodást, a műveltekkel meg, épp
ellenkezőleg, minél egyszerűbben és durvábban kell bánni.
Tán kipróbálja – csak a kísérlet kedvéért? Hát kipróbálta.
Megkérdezi tőle a lány.
– Mi a véleménye, Szemjon, a szociális evolúció elméletéről?
Ő meg erre hallgat, csak elmosolyodik.
A lány ideges lett, pislogott. Maga, azt mondja, bizonyára a
társadalmi intézmények erőszakos átalakításának híve? Szenyka
meg erre csak finoman megdöntötte a fejét, a szája sarkát meg épp
csak egy gondolatnyira elhúzta – ez minden válasza.
A parkban, amikor Zsorzs elvitte csónakázni a kacagócskáját
(Szenykáé nem akart menni, azt mondta, elszédül a víztől), eljött a
cselekvés ideje.
Szkorikov rejtélyességétől a kisasszony teljesen tűzbe jött – csak
locsog, locsog, nem bírja abbahagyni. Miközben végeérhetetlenül
magyarázott valami Prudonyról meg Bakunyinról, Szenyka
előrehajolt, átölelte a lány csontos vállát, és jó erősen szájon
csókolta. Az meg csak halkan felsikkantott erre, és Szenyka
melléhez szorította a tenyerét. Szenyka már el akarta engedni,
elvégre nem holmi erőszakoló ő. És teljesen felkészült arra is, hogy
kap egyet a pofájára. De hát amilyen kicsi a keze, tán csak nem akad
ki az állkapcsa tőle.
Csakhogy a lány Szenyka mellére tette ugyan a kezét, de esze
ágában sem volt ellökni őt magától. Szenyka elcsodálkozott,
gyerünk tovább csókolni, s közben már markolászta a bordáit, meg
gombolta ki hátul a ruháját, ettől tán kijózanodik a kisasszonyka.
A diáklány meg csak nyögdécselt.
–Jaj, ne, Szemjon, nem szabad… Hát igazat beszélt Zsorzs, hogy
maga egy… jaj, mit csinál velem!… hogy maga egy proletár?
Szenyka a még nagyobb vadállatszerűség végett halkan
felmordult, és egészen elszemtelenedett, bedugta kezét a ruha alá,
ahol kigombolta. A kisasszonynak ott a meztelen háta volt, kiálló
csigolyákkal, lejjebb meg a selyem alsóneműje.
– Őrült – mondta a diáklány elfúló lélegzettel. A szemüvege
oldalra csúszott, a szeme félig lecsukódott.
Szenyka még vagy egy percig simogatta-markolászta, hogy végleg
megbizonyosodjék Masza elméletének helyességéről, aztán
elhúzódott. Szörnyen csontos volt a lány, meg nem is az élvezet
végett csinálta, hanem csak a tudományos tapasztalat kedvéért,
avagy még kulturáltabban mondva, experimentálisán.
Amikor visszafelé jöttek Szokolnyikiból, a tudós leányzó ki sem
nyitotta a száját – egyre csak Szenykát bámulta, mintha várna
valamit, de Szenyka addigra már nem is gondolt a lányra, olyan
nagy megrázkódtatás történt benne.
Hát tessék, a tudomány ereje! A tudomány mindent le tud győzni!

Másnap már korán reggel ott várta Maszát a kapuban.

Amikor megjött, rögtön a szobájába vitte, még azt sem hagyta,
hogy egy teát megigyon.
Krisztusra és minden szentekre kérte, okítson ki, szenszei, hogyan
tudnám meghódítani egy imádott lénynek a lelkét.
Masza meghallgatta, s esze ágában sem volt gúnyolódni Szenyka
érzelmein. Csak arra kérte, hogy részletesen magyarázza el, miféle
nőről van szó. Szkorik elmesélt mindent, amit Halálról tudott, s
végül reszkető hangon megkérdezte.
– Mit gondol, Masza bácsi, sehogy sem lehetséges számomra egy
ilyen szépséges hattyút Ámor nyilával elejteni?
A mester a hasára tette a kezét, s cuppogott egy sort. Már miért ne
volna lehetséges, mondja. Az igazi lovag számára nincs lehetetlen. S
aztán valami érthetetlent mondott: „Harár-szan a hord asszonya.”
Kiderült, hogy „a Hold asszonya”. Vannak, azt mondja, a Nap
asszonyai és a Hold asszonyai, a lányok már csak így születnek. Én,
mondja, jobb szeretem a Nap asszonyait, de hát ez ízlés kérdése. És
a Hold asszonyaival, mint amilyen a te Halál-szanod, így és így kell
bánni… és mindent részletesen elmagyarázott Szenykának, adjon az
Isten neki jó egészséget.

Még ugyanaznap este elindult Szenyka Halálhoz – szerencsét

próbálni. Nem úgy ment, ahogy tervezte, fehér nyakkendősen,
krizantémcsokorral, hanem Masza tudománya szerint felöltözve.
A régi ingét vette fel, amit még Halál stoppolt meg valamikor, és
direkt még el is szakította a hónaljánál. Vett a zsibvásáron egy pár
agyontaposott cipőt. A nadrágra meg, aminek semmi baja nem volt,
rávarrt egy foltot.
Megnézte magát a tükörben – majd' kicsordult a könnye neki
magának is. Csak azt sajnálta, hogy megcsináltatta a fogát – csorba
foggal még hatásosabb lett volna. De arra gondolt, ha nem nyitja ki
nagyon a száját, nem fog csillogni az arany.
De minden tiszta volt rajta, frissen mosott, és ő maga is elment
fürdőbe. Masza a lelkére kötötte: „Szegényen, de tiszitán, a
piszokosz rovagokat nem szeretik.”
Leszállt a konflisról a Szoljanka sarkán, és felment a Jauzszkij
bulváron. Bekopogott – jó hangosan, de a szíve így is hangosabban
kalapált.
Halál megint szó nélkül nyitott ajtót, ahogyan akkor is, először.
– Á – mondta. – Visszarepült a fecskemadár. Rég nem láttalak,
gyere be. Szenykának úgy tűnt, örül, és ettől nyomban kicsit
enyhült a szorítás a mellében.
Eszébe jutott a foga, ezért nem nyitotta ki a száját, meg hát a
szenszei meg is mondta neki, hogy csak akkor beszéljen, ha
feltétlen szükséges. Csak néznie kellett tiszta tekintettel, bizakodón,
és minél többet pislogni – annyi az egész furfang.
Bementek a szobába, leültek a díványra, egymás mellé (Szenyka
ezt is jó jelnek vette).
Különleges frizurát készítettek neki a Nyeglinnaján, „mon-anzs” a
neve, látszólag csak afféle kóconbóc, egy fürt meg lelóg a
homlokára, de olyan selymes az egész, olyan megindító.
 – Sokat gondoltam rád – mondta Halál. – Élsz-e még? Nem éhezel-
e? De sokáig ne maradj itt. Egykettőre szól valaki a Hercegnek.
Szörnyen dühös rád az a vadállat.
Ez volt a kellő pillanat, hogy elmondja, amit betanult. Szenyka a
lenszőke fürtje alól Halálra pillantott, s felsóhajtott.
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled. Hiába minden,
kárhozatra vagyok ítélve, úgyis megtalálnak és megölnek. De hadd
öljenek, ha egyszer testem-lelkem tiltakozik ellene, hogy részt
vegyek az aljas gyilkosságaikban. Meg az elveimet se tiporhatom a
sárba.
Halál csodálkozva nézett rá.
–Te meg hol tanultál ilyen szavakat?
Ej, nem így kellett volna beszélnie. Nem okoskodni kell, a
bölcsességét fitogtatni, hanem sajnálatot kelteni benne.
– Belefáradtam a csavargásba, Halálocska, éhezem, kimerültem. –
Szkorik rezegtette a szempilláit – tán csak kigördül egy könnycsepp.
– Hogy lopjak, arra nem visz rá a lélek, kéregetni meg szégyen. Az
éjszakák hidegek lettek mostanság, itt az ősz. Hadd melegedjek meg
tenálad, egy karéj kenyeret hadd egyek meg, aztán megyek tovább
az utamra.
És úgy megsajnálta magát, hogy felzokogott.
Na, ez már jól sikerült. Halálnak szintén csillogott a szeme a
könnyektől.
Megsimogatta Szenyka fejét, szaladt asztalt teríteni.
Szenyka ugyan jól volt lakva (mielőtt elindult, articsókás
jércesültet evett), de azért csak szorgalmasan falta a kenyeret meg a
kolbászt, s hörpölte hozzá a tejet. Halál csak ült, kezére támasztva az
arcát. Felsóhajtott.
– Olyan szép tiszta vagy – mondta gyönyörködve. – Az inged is
frissen van mosva. Ki mosta ki?
– Ugyan ki mosna énrám? Magam igyekszem – nézett rá Szenyka
sugárzó szemmel. – Este kilötykölöm az ingem, gatyám, azt reggelre
megszárad. Didergek, persze, pucéron, de csak kell, hogy figyeljen
magára az ember. Csak hát elnyüvődik az ing lassacskán. Annyi baj
legyen, csak a hímzésed sajnálom. – Megsimogatta a cérnavirágot,
elbúsult. – Látod, el is szakadt a hónaljánál.
Halál, ahogy várta is, azt mondja erre.
 –Vesd le, megvarrom.
Levette.
Loretta mamzelka, akit a praktikumból ismert, azt mondta neki,
milyen szép válla van magának, lovagocska, mintha cukorból volna,
és olyan finom a bőre, hogy szinte beleharapnék. Hát Szenyka most
megmutatta a cukorvállait Halálnak, s közben átölelte magát a két
kezével, hogy árvánál is árvábbnak lássék.
Halál bökdös a tűjével, de közben rá-rápillant Szenyka hófehér
testére.
– Egyetlen boldog pillanat volt az én keserves életemben, a
sanyarú sorsom mást nem adott meg énnékem – mondta Szkorik
halkan, szívhez szólón. – Az, amikor megcsókoltál engem, az árvát…
– Ne beszélj! – csodálkozott Halál, és még a varrást is abbahagyta.
– Ugyan miféle boldogság az teneked?
– Szavakkal el sem mondható, hogy miféle… Halál letette az
inget.
– Istenem – mondja -, hát gyere, hadd csókoljalak meg még
egyszer, nem fáj az énnekem.
Szenyka erre egészen elvörösödött (ez már természetes módon
sikerült neki).
– Ah, utána már meghalni sem félek…
De egyelőre csak ölelte magát, és nem bátran, hanem félszegen
pislogott.
Halál odament hozzá, lehajolt. Kedvesen, könnyesen csillogott a
szeme. Megsimogatta Szenyka nyakát, vállát, és gyengéden,
jóságosan Szenyka szájához hajolt.
Szenyka ekkor mintha egy kályhába pottyant volna bele, de
egyenest a lángok közé. Nyomban megfeledkezett a szenszei
minden tudományáról, s gyerünk ő is, teljes erőből ölelte, csókolta
Halált, s közben csak szívja, szívja be hajának forró, részegítő
mentaillatát – ah, ah -, és kifújni nem is akarja, sajnálná.
És történt ekkor valami, isten a megmondhatója, hogy történt!
Nem hosszú időre, tán csak néhány pillanatra, de hirtelen Halál
testét is elöntötte a forróság, és a csókja, amely addig puha volt,
anyáskodó, most mohó lett, követelőző, kemény, s keze Szenyka
hátát markolászta.
 De véget ért a képtelen örömnek ez a pár röpke pillanata – Halál
kibontakozott Szkorikov öleléséből, megtántorodott.
– Nem – mondja -, nem. Téged, ördögfióka, nem csábíthatlak el.
Amit nem szabad, azt nem szabad.
Megrázta a fejét, mintha csak valami kimérát kergetne el (így
mondják, ha olyat lát az ember, ami nincsen), elhúzta tenyerét a
szeme előtt – és olyan nyugodt lett, mint mindig. Aztán ravaszkás
mosollyal nézett Szenykára.
– Huh, te, akkorka vagy, mint a kakasugrás, de ravasz, mint a
kígyó. Sok leány fog sírni utánad.
De Szkorik még nem mászott ki a kályhából, nem értette még,
hogy mindennek vége, és megint bújt Halálhoz, ölelni-csókolni.
Halál nem húzódott el, de meg se moccant – olyan volt, mintha egy
szobrot ölelgetne.
Hirtelen reszkető hang hátulról.
– Szóval ővele vagy, te ribanc! Szenyka megfordult és kővé
dermedt.
A Herceg állt a küszöbön – az arca eltorzulva, a szeme szikrázik.
Na igen, nem volt bezárva az utcai ajtó, hát csak úgy bejött, hogy
meg se hallották.
– Kit választottál szeretődnek, te riherongy? Egy kölyökkutyát?
Egy kis földigilisztát? Tán hogy kigúnyolj, azért?!
A halálra vált Szenykához lépett, megmarkolta a nyakát, és fölfelé
rántotta, hogy lábujjhegyen kellett állnia.
– Megöllek – lihegi. – Lecsavarom a fejed.
És látni való volt, hogy le is csavarja mindjárt. Még jó, hogy nem
kell sokat szenvednie. Mert elkezdhette volna, mint annak a
kereskedőnek, levágni a füleit és beledugdosni őket a szájába, vagy
ami még rosszabb, a szemét kiszúrni.
Szenyka elfordult, hogy legalább a Herceg pofáját ne kelljen látnia
– elég borzalmas volt ez anélkül is. Jobb lesz, gondolta, Halált nézni
az utolsó pillanatban, amíg ki nem száll a lélek a testéből.
És olyan csodát látott, hogy mintha csak kiméra lett volna az is,
Halál fölkapja az asztalról a korsót a tejjel, ami még maradt benne,
és tiszta erőből fejbe vágja vele a zsiványszeretőjét.
A Herceg elcsodálkozott, elengedte Szenykát, és lecsüccsent. Fogja
a fejét, ujjai közt tejes vér csordogál.
 Felkiáltott Halál.
– Mit állsz ott? Fuss!
És nyújtja neki a megvarratlan inget. De Szenyka nem futott el.
Valaki más, valami második Szenyka a belsejében, azt mondta.
– Gyere velem! Megöl!
– Nem öl meg – felelte Halál, de olyan nyugodtan, hogy Szenyka
azonnal elhitte neki.
A Herceg fordított egyet a pofáján, a tekintete vad, homályos.
Próbált felállni, de megtántorodott, meg kellett kapaszkodnia az
asztalban – nem tért még egészen magához, és alig tartotta meg a
lába. De azért csak ordítani kezdett rekedten.
– Egész Moszkvát felforgatom, de megtalállak. A föld alatt se
bújhatsz el előlem. A fogammal tépem ki az ereidet!
Olyan félelmetes volt, hogy Szkorik is felüvöltött. Aztán futott,
ahogy a lába bírta, hanyatt-homlok röpült lefelé a tornácról, de
aztán megzavarodott, hová fusson, hová?
Hát oda, súgta neki az a másik, belső Szenyka, aki okosabbnak és
erősebbnek bizonyult, mint az első. Oda, ahova a Herceg mondta, a
föld alá. Mert tán még emigrációba is kell mennie Moszkvából. A
Herceg most biz' isten nem nyughatik, amíg el nem pusztítja az
árvát.
És ha így van, sok pénzre lesz szüksége.
Így hát megint bemászott a titkos kamrába. És most jó sokat, öt
pálcát vett magához. Úgy döntött, nem fog alkudozni az
ékszerésszel, odaadja neki darabját ezer rubelért. Hadd
örvendezzen Asot Asotics a szerencséjén.
Csak hát nem használhatta ki Szamsitov Szenyka nagylelkűségét.
Amikor Szenyka kiment a Maroszejkára, két rendőrt pillantott
meg az ékszerész boltja előtt, bent meg – látta az üvegen át – egész
csapat kék egyenruhás toporgott.
Nesze neked. Lebukott Asot Asotics a kincstári ezüsttel való
kereskedésen. Biztosan besúgta valaki. Lehet, hogy Kuvsinnyikov
bíró volt még annál is ravaszabb, mint amilyennek látszott.
Kiderítette, melyik numizmata kerített magának jauzai pálcát,
kikérdezte, hogy honnan szerezte – és vége a dalnak.
Na jól van, ez még, mondjuk, nem olyan félelmetes. A címét
Szenyka nem mondta meg a bírónak. És hogy hol a kincs, azt se
tudja senki más rajta kívül.
Keressétek csak, kopó uraságok, a tűt a szénakazalban.
De nem! Hisz az örménynek elmondta, hogy madame
Boriszenkónál szállt meg. Beárulja a nagy orrú, biztosan beárulja!
Szenyka aztán már nem is pocsékolta az idejét, még a végén őt is
menten elkapják! Szaladt konflist fogni.
El kell költöznie, amíg el nem kapják a grabancát.
Határozott jelei mutatkoztak annak, hogy egzisztenciális helyzete
a rosszabbodás felé tendál, vagy egyszerűen szólva, most aztán
benne volt a kulimászban, a Herceg is őrá vadászik, a rendőrség is
őt keresi, a pálcákat nincs, akinek eladhatná, de Szenykában most
úgy duzzadozott a bátorság, hogy mindez semmiségnek tűnt
számára.
Kopogtak a lovacska patái, csapkolódott a farka, a szél
összeborzolta Szenyka „mon-anzs” frizuráját, de az élet minden
cudarságával együtt is gyönyörű volt, és Szenyka, miközben a
konflis ülésén ringott, olyan boldog volt, mint még soha.
Ha nem is sokáig, éppen csak néhány pillanatra, de mégiscsak
Halál szeretője volt – majdnem az igazi szeretője!
 HOGYAN OLDÓDOTT MEG SZENYKA NYELVE

Szkorik még aznap este új helyre költözött. Szeretett volna

elbúcsúzni Zsorzstól, de az épp kujtorgott valahol. Így hát angolosan
távozott, mint egy utolsó disznó. Egyedül madame Boriszenko
kísérte ki a konflishoz, aki a Masza iránti vonzalma egy részét a
tanítványára is kiterjesztette. Riadtan kérdezte.
– És akkor mi lesz Maszail Micujeviccsel, többé nem fog ide járni?
– Holnap reggel feltétlen itt lesz – ígérte Szenyka, aki még nem
döntötte el, hogy értesítse-e a japánt a lakóhelyváltozásáról. – Adja
át neki, hogy Szemjon Szkorikov köszöni a munkáját, és jó
egészséget kíván.
Hogy minél messzebb legyen a Hercegtől, egész a világ végére
ment, a Presznyán is túlra. A vasúti alkalmazottak szállójában vett
ki szobát. Jó hely, senki nem ismer senkit, itt tölt az ember egy
éjszakát, és már megy is tovább.
Egyúttal a nevét is megváltoztatta, a nagyobb konspiráció végett.
Így aztán tényleg volt, nincs. Bottal üthetik a nyomát. Először
valami egyszerű nevet akart választani magának, de aztán úgy
döntött, ha már új nevet választ, akkor legyen valami szép,
hangzatos, az új életéhez illő. Így aztán Apollón Szekandrovics
Sopenhajer kereskedőként írta be magát a vendégkönyvbe.
Éjszaka mindenfélét álmodott. Hol valami forrót, édeset –
Halálról, hol szörnyűségeset – hogy a Herceg bemászik az ablakon,
késsel a foga közt, ő pedig, Szenyka, belegabalyodott az ágyneműbe,
és sehogy se tud lemászni az ágyról.
Aztán hajnalban arra ébredt, hogy valaki hangosan kopog az
ajtón.
Felült, a szívéhez kapott. A Herceg és Szem! Megtalálták! Már
majdnem bebújt a vízlevezető csőbe úgy, ahogy volt, azaz anyaszült
meztelenül, de ekkor a folyosóról behallatszott Masza hangja.
– Szenyka-kun, nyiszad ki gyoroszan!
Hű! El sem lehet mondani, mennyire megkönnyebbült Szenyka.
Még csak meg se járta az agyát, hogy a japán vajon hogyan találta
meg ilyen gyorsan az új helyen.
 Elhúzta a reteszt, s erre azonnal belépett a szobába Masza, a
nyomában meg (a csudába is!) Eraszt Petrovics személyesen.
Mindketten komorak, szigorúak.
Masza megállt a falnál, az uraság meg közben vállon ragadta
Szenykát, és arcával az ablak felé fordította (még csak hajnali,
szürke fény derengett), aztán határozottan így szólt.
– Nos, Apollón Szekandrovics, elég a bolondozásból. Nincs több
időm, hogy a maga titokzatos személyiségével bajlódjak. Meséljen
el mindent, amit tud, Szinyjuhinékról is, meg Szamsitovék
meggyilkolásáról is. Ennek véget kell vetni!
– Szam… Szamsitovék?! – nyelt félre Szkorik. – Én azt h-hittem…
Na, most meg ő is dadog – elkapta az úrtól, vagy mi?
– Öltözzön fel! – parancsolt rá Eraszt Petrovics. – Indulunk.
És aztán semmi többet nem is magyarázott el, csat kiment a
folyosóra.
Miközben húzta fel az ingét és a nadrágját, Szenyka megkérdezte
a szenszeitől.
– De hát hogy találtak meg?
– A konflisz száma után – felelte az kurtán, s Szenyka megértette,
madame Boriszenko megjegyezte a kocsi számát, a kocsis meg
elmondta, hogy hova vitte az utast.
Nesze neked, konspiráció, nesze neked volt, nincs.
– És hova megyünk?
– Megnézni a bűncselekmény helyszínét.
Ó, uramisten, mi a csudának? De ellentmondani Szenyka mégse
mert. Ezek úgyis elkapják a grabancát, és erővel odavonszolják –
tudjuk, volt már benne részünk.
Míg mentek a Maroszejkára, Szenyka egész úton idegeskedett, s
minél közelebb értek, annál inkább. Tehát ezek szerint nem
tartóztatták le Asot Asoticsot? Hanem megölték? Eraszt Petrovics
úgy mondta, „Szamsitovék” – akkor hát a feleségét is? De kik,
valami rablók? És mi köze ehhez őneki, Szenyka Szkorikovnak?
Rendőrök most nem voltak a bolt előtt, de az ajtón pecsétes kötél
lógott, bent meg égett a lámpa. Az utcán egyelőre senki sem volt, a
boltok még nem nyitottak ki, különben biztosan ott nyüzsgött volna
a nép.
 A házba az udvarról, a hátsó bejáraton mentek be. Ott várta őket
egy kék egyenruhás tisztviselő – csendes, jelentéktelen külsejű,
szemüveges ember.
– Sokára jött – feddte meg Eraszt Petrovicsot. – Pedig kértem…
Éjfélkor telefonáltam magának, most meg már fél hat van.
Kockáztatok.
– Bocsásson meg, Szergej Nyikiforovics. Előbb elő kellett
kerítenünk egy fontos t-tanút.
Bár Szenykát „fontosnak” nevezték, ez egyáltalán nem tetszett
neki. Már hogy micsodának lenne ő a tanúja?
– Meséljen! – kérte Eraszt Petrovics a tisztviselőt. – Mit sikerült
megállapítani a helyszíni szemle során?
– Kérem, fáradjanak be – hívta őket a szemüveges Szergej
Nyikiforovics. Bementek a boltba. – Itt, a bolt hátsó részében volt az
ötvös irodája. A lakóhelyiségek odafent. De oda a bűnöző nem ment
fel, minden itt történt. – Belepillantott a jegyzetfüzetébe. – Az orvos
szerint elsőnek a negyvenkilenc esztendős Nyina Akopovna
Szamsitovát ölték meg, nehéz tárggyal a halántékra mért ütéssel. A
holttest itt feküdt.
A padlón, az ajtónál krétával egy nagyjából emberi alak volt
rajzolva, és oldalt egy folt sötétlett. Vér, gondolta Szenyka, és
megborzongott.
– Az ötvenkét esztendős Asot Asotovics Szamsitovot a
bűncselekmény elkövetője megkötözte, és beleültette ebbe a
karosszékbe. Mint látja, minden csupa vér, a háttámla, a karfa, a
padló. Ráadásul van vénás és artériás vér is, különböző lüktetési
rugalmasságú… Bocsásson meg, Eraszt Petrovics, ha helytelenül
mondok valamit, nem igazán ismerem az orvosi szakkifejezéseket –
jött zavarba a csinovnyik. – Mindig biztatott annak idején, hogy
tanuljak, de az új főnökség nem követelte meg, így hát nem vettem
a fáradságot…
– Nem számít – vágott a szavába Eraszt Petrovics. – így is
megértettem, Szamsitovot a halála előtt kínozták. Késsel vagdosták?
– Valószínűleg. Vagy valami hegyes tárggyal szurkálták.
– A s-szeme?
– Mi van a szemével?
– Ki volt szúrva a holttestek szeme?
 – Ja, a hitrovkai gyilkosságokra gondol… – Szergej Nyikiforovics
megrázta a fejét. – Nem, a szemüket nem szúrták ki, és általában a
bűncselekmény kissé más képet mutat. Ennélfogva úgy határoztak,
hogy ezt a nyomozást külön ügyként kezelik, függetlenül a
Hitrovkai Vakító ügyétől.
– Hitrovkai V-vakító? – ráncolta a homlokát Eraszt Petrovics. –
Milyen ostoba elnevezés! Azt hittem, csak az újságok használják.
– A mjasznyickajai Harmadik Kapitányság parancsnoka, Szolncev
ezredes találta ki. Az újságírók meg ráharaptak, bár természetesen
grammatikai szempontból…
– Na jól van, ördögbe a grammatikával – mondta Eraszt Petrovics,
és körbejárta a szobát. – Felmegyünk az emeletre?
– Fölösleges. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyilkos oda nem ment
fel.
– Gyilkos? Nem gyilkosok? Bizonyosságot nyert, hogy az elkövető
egyedül volt?
– Biztosnak látszik. A szomszédok tanúsították, hogy Szamsitov
soha nem szolgált ki, és még csak nem is engedett be a boltjába
egyszerre egy látogatónál többet, rögtön bezárta az ajtót. Nagyon
félt a rablóktól, hisz itt van a Hitrovka a közelben.
– Rablás n-nyomai?
– Semmi. Még a boltból se vittek el semmit, pedig ott egy üveges
vitrinben voltak mindenféle csecsebecsék – igaz, nem nagy
értékűek. Mondom, minden ebben a szobában történt.
Eraszt Petrovics megcsóválta a fejét, és kiment a boltba. A
csinovnyik és Masza meg utána. Ment Szenyka is, csak hogy ne
maradjon egyedül a vérrel összefröcskölt szobában.
– És ez mi? – mutatott Eraszt Petrovics a madárkalitkára.
Ott hevert benne Levoncsik papagáj, hátranyaklott fejjel.
Szergej Nyikiforovics megvonta a vállát.
– A papagáj ideges madár, érzékeny a zajra. Itt meg aztán lehetett
kiáltozás, nyögdécselés… Nem bírta ki a szíve. Vagy az is lehet, hogy
nem etették meg időben.
– Ki van nyitva az ajtaja… És… Eh, nézd csak meg, Masza. – Eraszt
Petrovics a kezébe vette a kis tetemet, és odaadta a japánnak.
Az csettintett párat a nyelvével.
– Kitekerték a nyakát. Gyirkosszág.
 – Hm, kár, hogy a szakértő ezt nem állapította meg – hümmögött
a rendőr; bizonyára azt hitte, hogy az ázsiai viccel, de Szenyka tudta,
a szenszei számára a lélek csak lélek, akár emberben lakozik, akár
madárban.
– Mennyit csökkent a moszkvai nyomozók szakmai színvonala –
mondta bánatosan Eraszt Petrovics. – Tíz évvel ezelőtt
elképzelhetetlen lett volna ilyen hanyagság.
– Ne is mondja – sóhajtott fel még nála is búsabban Szergej
Nyikiforovics. – Nem úgy van már, mint a maga idejében. Higgye el,
semmi örömöm nincs már a munkában. Mindig csak az eredményt
követelik, de a bizonyítás senkit sem érdekel. Hogy az igazságnak
kellene győzedelmeskednie, arról már szó sem esik. Más gondjai
vannak manapság a főnökségnek. Különben meg – fogta suttogóra -,
a telefonban nem akartam mondani… Az ön moszkvai tartózkodása
nem titok többé. Véletlenül megláttam a rendőrfőnök asztalán a
titkos utasítást, hogy derítsék ki a tartózkodási helyét, és szervezzék
meg a követését. Valaki látta magát, megismerte, és jelentette.
Eraszt Petrovics egyáltalán nem ijedt meg ettől, sőt úgy látszott,
hogy hízeleg a hiúságának.
– Nem csoda, hisz sokan ismernek Moszkvában. És úgy látszik,
nem is felejtenek el. Köszönöm, Szubbotyin. Tudom, hogy sokat
kockáztatott, és hálás vagyok érte. A v-viszont látásra.
Kezet fogott a szemüvegessel, az meg zavartan azt mormolta.
– Semmiség. De azért csak legyen óvatosabb… Ki tudja, mit
forgatnak a fejükben. Őméltósága haragtartó ember.
Hogy kik forgatnak a fejükben valamit, és ki lehet az az
„őméltósága”, arról Szenykának fogalma sem volt.

Szamsitovék házától kimentek a Lubjanszkij közbe, onnan meg a

tér felé fordultak.
Az első padnál Eraszt Petrovics invitálóan intett, üljünk csak le
egy kicsit!
Leültek. Szenyka középre, azok ketten kétoldalt. Tisztára, mint
egy letartóztatott az őrkísérettel.
– Nos, Sopenhajer úr – fordult felé Eraszt Petrovics. –
Beszélgessünk?
 – De hát miről? – mordult fel Szkorik, rosszat sejtve. – Én ugyan
semmit se tudok.
–Az… ööö… dedukció ennek ellenkezőjét tanúsítja.
– Hogy kicsoda? – örült meg Szenyka. – Én a maga Dedukciáját
soha életemben nem láttam. Hazudik az a ribanc!
Eraszt Petrovicsnak megrándult a szája sarka.
– A szóban forgó hölgy, Szkorikov (inkább így fogom szólítani, ha
megengedi), sohasem hazudik. Emlékszik arra a tizenhetedik
századi ezüst egyko-pejkásra, amelyet a meggyilkolt Szinyjuhin
zsebében találtam? Persze hogy emlékszik – akkor nagyon
igyekezett kifejezésre juttatni, hogy nem érdekli magát. Honnan
lehetett a mi t-tintásunknak egy ilyen numizmatikai ritkasága? Ez
egy. Menjünk tovább! A gyilkosság helyszínén maga, Szkorikov,
mindig igyekezett elfordítani a fejét, és még hunyorgott is, pedig,
amint azt Masza megfigyelte, nem szenved a kíváncsiság
hiányában. Megdöbbenésnek és elborzadásnak sem volt jele a
viselkedésében, ami ilyen látvány esetén pedig természetes.
Ismerje el, hogy ez különös. Ez kettő. Tovább! Azon a napon a maga
zsebében, akárcsak Szinyjuhinéban, ezüst csörgött, éspedig elég
hangosan. A hangból ítélve egészen kicsi érmék lehettek ott,
amilyeneket manapság már nem készítenek. A kezében pedig egy
pálca volt tiszta ezüstből, am már végképp szokatlan. Honnan van
ezüstlelőhelye egy ilyen hitrovkai G-gavroche-nak? Ez három.
– Csúfolkodik velem? Valami ganésnak vagy micsodának nevezi
az árvát? – fortyant fel Szenyka. – Nem szégyelli magát? Szép kis
úriember maga…
Masza oldalba bökte a könyökével.
–Amikor asz úr azt mondja, „esz egy, esz kettő, esz három”, akkor
hargass. Erijeszted a dedukciót.
Szkorik körülnézett – de nem volt semmilyen hölgy a közelben.
Ugyan kit ijesztene el? De azért csak elhallgatott. A szenszei most
még épp csak megbökte a könyökével, de mi lesz, ha komolyan
bemosnék egyet?
Eraszt Petrovics úgy folytatta, mintha félbe se szakították volna.
– Bár nem állt szándékomban nyomozást folytam ebben az
ügyben, mert egészen más d-dologgal vagyok elfoglalva, de a maga
viselkedése felkeltette az érdeklődésemet, s megbíztam Maszát,
hogy figyeljen magára. Ám ez az újabb kegyetlen gyilkosság,
melyről az elmúlt éjjel kaptam hírt egykori munkatársamtól
megváltoztatta a szándékaimat. Be kell avatkoznom ebbe a
történetbe, mert a hatóságok nyilvánvalóan nem képesek
megtalálni a gyilkost. A rendőrség még azt sem látja, hogy ezek a
bűncselekmények ugyanannak a láncnak a szemei. Most azt akarja
kérdezni hogy miből gondolom ezt. – Semmi ilyesmit nerc akart
kérdezni Szenyka, de nem kezdett el vitatkozni ezzel a szigorú
emberrel. Hadd beszéljen. – Nem is az a lényeg, hogy a
Maroszejkától a Hitrovka, ahol Szinyjuhinékat megölték,
ötpercnyire van. E két gonosztettben szembeötlik két alapvetően
azonos vonás, amelyek ugyanakkor túlságosan ritkák ahhoz, hogy
v-véletlen egybeesésnek t-tarthatnánk őket. A gyilkos láthatóan
valami grandiózus célt követ, és ennek fényében mit sem törődik
olyan apróságokkal, mint néhány nyaklánc és medalion az
ékszerészbolt vitrinjében. Ez egy. És szembeötlő az ördögi óvatosság
is, ami arra készteti a gonosztevőt, hogy semmilyen tanút ne
hagyjon életben, egyetlen élőlényt sem, lehet az akár olyan ártatlan
is, mint egy hároméves gyermek vagy egy m-madár. Ez kettő. Most
pedig beszéljünk magáról, Szkorikov. Tökéletesen biztos vagyok
benne, hogy sok mindent tud, és a segítségemre lehet.
Szenyka, aki arra számított, hogy még tovább hallgathatja Eraszt
Petrovics spekulálását a gyilkosról, összerázkódott e váratlan szavak
hallatán, aztán összehúzta magát a kék szemek átható pillantásától,
és felkiáltott.
– Jól van, kinyírták ezt az ékszerészt, de nekem mi közöm
hozzá?!
Masza újból megbökte könyékkel, de most már erősebben.
– A takonyosz körököt elfelejtetted? Aki kereszett egy rubert
rajtad? Ő rátta, ahogy vitted az ezüsztpárcákat a bortba.
Megértette Szkorik, nincs kibúvó, ezért hát a bazári rikoltozásról
hüppögésre váltott.
– Hát akkor kérdezze meg rendesen, amire kíváncsi… Itt
ijesztgetnek, könyékkel verik a bordáimat…
– Hagyja ezt az önsajnáltatást – mondta Eraszt Petrovics. – Masza
nagyon hízelgő jellemzést adott magáról. Azt mondja, hogy nem
kegyetlen szívű, hogy eleven eszű, és – ami a legértékesebb emberi
tulajdonság – igyekszik tökéletesíteni magát. Eddig, mielőtt ez az
újabb gyilkosság történt, Masza csak többször megkérdezte
magától, nem gondolja-e úgy, hogy megosztaná velünk a titkát.
Biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb elnyeri a bizalmát, és m-
magától kíván könnyíteni a lelkén. De most már nincs idő várni. Így
hát, most már minden finomkodás nélkül, választ követelek
magától két kérdésre. Az első: mit keres a gyilkos? És a második:
mit tud erről az emberről?
Masza bólogatott, gyerünk, mondja, beszélj, csak bátran.
Na, és Szenyka erre el is mesélt mindent – mintha csak gyónna. A
pakliról is, Szemről is, arról a gyilkos vadállatról, meg Halálról is,
meg arról is, hogy a Herceg őt, Szenykát féltékenységében meg
akarja ölni.
Na jó, azért persze mégsem mondott el mindent. A kincset épp
csak megemlítette – hogy állítólag van valami efféle, de hogy igaz-e,
nem-e, azt ő, Szkorik nem tudja. De hisz gyónáskor se mond el
mindent az ember, nem igaz?
– Tehát maga szerint, Szkorikov, Szinyjuhint ez a Herceg ölte meg
a bubijával, amikor ki akarta szedni belőle a kincs titkát? – kérdezte
Eraszt Petrovics, miután végighallgatta Szenyka nem túl összefüggő
történetét. – És a régiségkereskedőt azért látogatta meg a Herceg,
hogy megtudja a maga címét?
– Világos. Proha dobott fel neki, az a patkány. Mondtam már,
hogy látott a bolt előtt! Ezért is nem rabolt el semmit, mert a Herceg
fütyül az ilyen apró semmiségekre. Ő engem akar megtalálni.
– És biztos benne, hogy a Herceg kizárólag féltékenységből keresi
magát? – Eraszt Petrovics összeráncolta sima homlokát, mintha
valamit nem egészen értene. – Lehet, hogy a k-kincs miatt van
szüksége magára?
Szenykának összerándult a gyomra, rájött, mindenre rájött ez a
ravasz uraság! Most mindjárt rákezdi, na ki vele, hol vannak elrejtve
az ezüstpálcák!
Hogy húzza az időt, Szkorik hadarni kezdett.
– Szörnyen féltékeny! Pedig inkább Szemre féltékenykedne! Az is
eljár Halálhoz. Kokaint visz neki, ő meg cserébe… világos. De nem
romlottságból. Ugyan mit tehetne, a kokainisták nem tudnak
uralkodni az akaratuk fölött. Ez egy ilyen betegség…
 – A Jauza partján valamikor régen mintha lett volna egy udvar,
ahol az ezüstpénzeket verték – mondta elgondolkozva Eraszt
Petrovics, amikor Szkorik egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt
vegyen. – Na jól van, a kincs most nem érdekes. Inkább azt mondja
meg, Szkorikov, össze tudna-e ismertetni ezzel a roppant érdekes
nőszeméllyel, aki minden főzsiványnak elcsavarja a fejét. Azt
mondja, Halálnak hívják? Milyen dekadens név.
Szenyka megkönnyebbült.
– Azt éppen lehet. És velem mi lesz, he? Nem ad ki a Hercegnek?
 HOGYAN LÁTOTT SZENYKA KUTYALAKODALMAT

Eraszt Petrovics jó ember, nem bízta az árvát a sors önkényére. Sőt

megparancsolta neki, hogy szedje össze a holmiját, és elvitte a
lakására, abba az Ascseulov közbe, ahol Szenyka ostoba módon (bár
az is lehet, hogy nem ostoba módon, hanem épp ellenkezőleg,
szerencséjére) a fejébe vette, hogy elcsórja a bugyrot a „kínaitól”.
Fura egy lakás volt, nem olyan, mint a hétköznapi embereké.
Az egyik szobában egyáltalán semmilyen bútor nem volt, a
padlón csíkos matracok, és semmi más. Ott végzi az úr Maszával a
renszju-t, a japán gimnasztikát. Nézni is borzasztó. Kézzel-lábbal
csépelik, de tényleg, majd hogy meg nem ölik egymást. Masza
Szenykát is hívta – hogy együtt sihi-suhizzanak, de Szenyka
megijedt, elszaladt a konyhába.
A konyha is érdekes, ott Masza a főnök. Tűzhely egyáltalán nincs
benne, se uborkás-káposztás hordó. De a sarokban áll egy nagy
vasszekrény, aminek frizsider a neve. Mindig hideg van benne, mint
a jégveremben, és nyers hal hever a polcain. Azok ketten meg
szeletkéket vágnak le a halból, valami barna ecetet öntenek rá, és
csak úgy nyersen eszik, rizzsel. Szenykának is adtak belőle
reggelire, de neki nem fűlött hozzá a foga, inkább csak egy kevéske
rizst rágcsált el. Meg teát se ivott, mert az meg nem igazi tea volt,
hanem olyan sárga, és egyáltalán nem édes.
Aludni Szenykának a szenszei szobájában kellett, pedig ott még
ágyak sincsenek, csak matracok a padlón, mint a kulakovkai
menedékhelyen. Na jól van, gondolta Szkorik, jobb a padlón aludni,
mint a nyirkos földben, késsel az oldaladban. Kibírjuk.
A legfurább mégiscsak az úr dolgozószobája volt. Leginkább
valami gépészműhelyre hasonlított. A polcon könyvek, főleg
műszakiak, mindenféle idegen nyelveken; az asztal teli papírokkal,
rajtuk érthetetlen rajzok (az úr szerint „tervrajzok”, de az ördög se
tudná megmondani, hogy miket tervez velük); a falaknál
mindenféle vasak, rugók, gumiabroncsok meg a csuda tudja, még
miféle miskulanciák. Ez azért van, mert Eraszt Petrovics mérnök,
abban a nagy Amerikában tanulta ki. A családneve se orosz,
Nejmlesz úrnak hívják. Szenyka nagyon szerette volna
megkérdezni, mire kellenek neki ezek a francos micsodák, de
akkor, az ascseulovi élete első napján még volt sok egyéb dolga is.
Későig aludtak, hisz nehéz éjszaka volt mögöttük. Amikor
felébredtek, Nejmlesz úr és Masza nekiálltak ugrálni a matracokon,
meg rikoltoztak is közben, és csépelték egymást, aztán, ugye, ették
azt a nyers halat, és utána Szenyka elvitte Eraszt Petrovicsot, hogy
összeismertesse Halállal.
Útközben összevitatkoztak, hogy milyen ember ő, mármint Halál
– jó-e vagy rossz.
Eraszt Petrovics azt mondta, hogy rossz.
– Abból ítélve, amit elmesélt nekem, Szkorikov, ez a nő élvezi,
hogy képes manipulálni az embereket, és nem is csak hogy az
embereket, hanem a legkegyetlenebb, legkönyörtelenebb
bűnözőket. Tud a gonosztetteikről, gondtalanul él a rabolt pénzből,
miközben ő mintha semmiben nem lenne bűnös. Ismerem ezt a
típust, minden társadalomban és minden társadalmi rétegben
találni ilyeneket. Az úgynevezett démoni asszonyok tökéletesen
erkölcstelenek, játszanak az emberi életekkel és sorsokkal, csak ez a
játék jelent örömet számukra. Hát nem látja, hogy magával is
játszott, mint m-macska az egérrel?
És ezt olyan haragosan mondta, annyira elváltozott közben,
mintha szörnyen sokat szenvedett volna már ilyen démoni
asszonyoktól, sőt mintha az egész életét ilyenek kísérnék végig.
Csak persze Halál egyáltalán nem démoni és erkölcstelen, hanem
boldogtalan. Egyáltalán nem élvez semmit, hanem egyszerűen
elveszítette önmagát, és nem tudja megtalálni. Ezt Szenyka meg is
mondta Eraszt Petrovicsnak. Sőt nem is egyszerűen mondta, hanem
kiabálta.
Eraszt Petrovics felsóhajtott, elmosolyodott, de szomorúan, gúny
nélkül.
–Jól van, Szkorikov – mondja. – Nem akartam megbántani az
érzéseiben, csak attól félek, hogy fájdalmas csalódás vár magára. Na
és tényleg annyira szép ez a hitrovkai Carmen?
Hogy ki az a Carmen, azt Szenyka tudta, elmentek Zsorzzsal a
Nagyszínházba megnézni. Kövér, sipítozó spanyol nő volt, folyton
toppantott a lábával, és a hájas csípőjére tette a kezét, mintha fájna
valamije. Pedig látszólag okos ember ez az Eraszt Petrovics, de a
nőkhöz egyáltalán nem ért. Tán tanulnia kéne a szolgájától.
– A maga Carmenje egy varangyos béka Halál mellett – mondta
Szkorik, és még köpött is egyet a nagyobb hatás végett.
Amikor a Pokrovszkij bulvárról a Jauzszkijra fordultak, Szenyka
felállt egy pillanatra a konflisban, de azonnal vissza is ült, és
összehúzta magát.
– Ott a háza – súgta. – Csak most nem mehetünk oda. Állnak ott
ketten, látja? Durung és Csőrike a nevük, mindketten Vámpír
paklijához tartoznak. Ha meglátnak, abból baj lehet.
Eraszt Petrovics előrehajolt, és megérintette a kocsis vállát.
– Forduljon be a sarkon, és a Szoljankán álljon meg! –
Szenykának meg azt mondta. – Úgy látszik, épp történik valami
érdekes. Meg k-kellene nézni.
Amikor elhaladtak a vámpírfiak mellett, Szkorik megint
kiegyenesedett.
– Megnézni bajos, de meghallgatni lehetséges.
És az udvarokon keresztül a mellékhelyiség ablakához vezette
Eraszt Petrovicsot.
A hordó, amit még annak idején gurított az ablak alá Szenyka,
most is ott állt, nem vitte el senki.
– Befér rajta? – mutatott Szkorik a vater-klozet résnyire nyitott
ablakára.
Nejmlesz úr helyből, nekifutás nélkül felugrott a hordóra, aztán
ugrott még egyet, felhúzódzkodott a kezén, és könnyedén, mintha
csak játszana, bebújt a kis négyzeten – csak a cipője sarka villant.
Szenyka is bemászott, ha nem is olyan ügyesen, de azért kis idő
múlva ő is ott volt bent a budiban.
– Furcsa módja egy hölgyhöz való b-behatolásnak – suttogta
Eraszt Petrovics, miközben segített Szkorik-nak leereszkedni. – Mi
van az ajtó mögött?
–A nagyszoba – súgta Szenyka. – Ott fogadja a vendégeket. Kicsit
ki lehet nyitni, de tényleg csak résnyire.
– Hm. Látom, hogy maga már szabadalmaztatta a
megfigyelésnek ezt a módját.
Ezzel be is fejezték a beszélgetést. Eraszt Petrovics tényleg csak
egy hajszálnyira kinyitotta az ajtót, és szemével a résre tapadt.
Szkorik így is, úgy is helyezkedett (hisz ő is kíváncsi volt), és végül
csak megtalálta a legjobb pózt, guggolva Nejmlesz úr csípőjéhez
feszült, a homlokával meg az ajtófélfához. Egyszóval elfoglalta a
helyét a zsöllyében.
És olyat látott, hogy kételkedni kezdett a látásában – nem hazudik-
e?
A szoba közepén ölelkezve állt Halál és Vámpír, és az a zsíros hajú
meztelen csiga Halál vállát simogatta!
Szenyka vagy hüppögött egyet, vagy megszívta az orrát – maga
sem tudta, mi volt az –, mire Nejmlesz úr azonnal tarkón
legyintette.
– Királynőcském – dorombolta Vámpír a zsíros hangján. –
Megörvendeztettél, megvigasztaltál. Én persze nem a Herceg
vagyok, drágaköveket nem tudok ajándékozni neked, de
selyemkendőt hozok, indiait. Olyan szépet, hogy nincsen rá szó!
–A babádnak adjad – mondta Halál, és elhúzódott. Vámpír
elvigyorodott.
– Féltékenykedsz? Az én Manykám nem féltékeny. Itt vagyok
tenálad, ő meg ott őrködik ni, a sarkon túl.
– Hát add neki, a fáradságáért. Nekem nem kellenek a te
ajándékaid. Nem azért vagy drága nekem.
– Hanem miért? – vigyorgott még jobban Vámpír (Szenyka
elfintorodott – milyen sárga, rothadt fogai vannak). – A Herceg a
legvitézebb zsivány, de én, úgy látszik, nála is jobb vagyok?
Halál kurtán, kellemetlenül felkacagott.
– Énnékem tenálad jobb nincsen egy se.
Vámpír rámeredt, hunyorgott.
–Nem értelek… Persze a nőket megérteni… kinek van ahhoz elég
esze?
Megragadta Halál vállát, s gyerünk csókolni. Szenyka szíve
fájdalmában a fának koppantottá a fejét – jó hangosan. Eraszt
Petrovics újból hókon legyintette, de későn.
Vámpír egy ugrással megfordult, előkapta a pisztolyát.
– Ki van ott?!
–Ej, de ijedős vagy, üzletember létedre. – Halál utálkozva letörölte
a száját a ruhája ujjával. – Huzat van a házban, az csapkodja az
ajtókat.
 Ekkor fütyülés hallatszott. És egészen közelről – az előszobából
tán?
Aztán valakinek a sipító hangja (az csak Csőrike lehetett, neki van
leesve az orra).
– Manyka kiáltott, jön a kapitány a Podkolokolnij-ról. Virágokkal.
Nem-e ide?
– A Hitrovkán, egyedül? – csodálkozott Vámpír. – Kopók nélkül?
Ej, a megveszekedett!
–Vele van Budocsnyik is.
Vámpírt mintha szél fújta volna el a résből. Visszakiáltott – igaz,
már a pitvarból.
–Jól van, angyalom, majd aztán befejezzük. Üdvözlöm a Herceget,
a szép nagy szarvaival együtt!
Becsapta az ajtót, csend lett.
Halál töltött a butellából barna vizet (Szenyka már tudta, hogy az
jamaicai rum), ivott egy kortyot, de nem nyelte le, hanem csak
öblögetett, és visszaköpte a pohárba. Aztán papírcsomagocskát
vette elő a zsebéből, széthajtotta, az orrához emelte. És csak amikor
beszívta a fehér port, akkor engedett fel egy kicsit, sóhajtva
néhányat.
Szkoriknak nem volt kokainja, ezért aztán ő egész dermedten ült,
mintha mindene jéggé fagyott volna. Tessék, egy becsületes fiú,
cukorvállú, „mon-anzs” frizurájú nem elég jó neki, ővele nem lehet.
És ezzel a ragacsos szájúval, ezzel lehet?
Szenyka mozgolódni kezdett – mire a mérnök ujjai megint
figyelmeztetőn doboltak a kobakján, csendben ülj, még nincs itt az
ideje, hogy előbújjunk.
Uram istenem, hát tényleg? Hát igazat beszélt róla Eraszt
Petrovics, és csak egy erkölcstelen lotyó…
De ez még csak a kezdete volt Szenyka megrázkódtatásainak.
Eltelt egy perc, vagy talán kettő – és kopogtak az ajtón.
Halál megtántorodott, a mellére húzta a kendőjét. Felkiáltott.
– Nyitva!
Sarkantyúk pengése hallatszott, és egy kemény tiszti hang így
szólt.
– Mademoiselle Mort, hát itt vagyok. Megígértem, hogy pontban
öt órára visszajövök a válaszért, és mint úriember, megtartottam a
szavam. Döntsön, tessék, egy csokor ibolya, ez pedig itt a
letartóztatási parancs. Válasszon!
Hogy minek az ibolya, azt Szkorik nem értette. Szolncev kapitány
– mert az övé volt a hang – mindenesetre így folytatta.
– Mint már mondottam, a rendelkezésemre álló ügynöki
jelentések egyértelmű bizonyítékul szolgálnak arra, hogy ön bűnös
kapcsolatban áll a Herceg zsiványnévre hallgató Dron Veszelov
banditával és gyilkossal.
– Ugyan minek kell herdálni a kincstári pénzt, ügynököket
fizetni? Rólam meg a Hercegről anélkül is tud mindenki – felelte
Halál hanyagul, sőt unottan.
– Egy dolog, hogy „tudják”, és egészen más, hogy vannak
cáfolhatatlan, dokumentált tanúvallomások, plusz fotografikus
felvételek, melyeket titokban, a legeslegújabb módszerrel
készítettek. Ez, fráulein Tod, máris kimeríti a büntető törvénykönyv
két cikkelyét. Hat év száműzetés. De egy jó ügyész még rablásban
és gyilkosságban való bűnrészességet is a nyakába varrhat. Akkor
pedig kényszermunka, hét év. Hogy az őrök meg bárki más, akinek
csak kedve szottyan, mit fognak művelni egy ilyen közrendű
leánnyal, azt elgondolni is rettenetes. Hogy sajnálnám a szépségét!
Mire kiengedik, egy roncs lesz magából.
Most megjelent a résben maga az ezredes is – fiatalos, nyalka,
csillogó választékkal a hajában. Egyik kezében valóban pármai
ibolyacsokrot tart (a virágok nyelvén ez „ravaszságot” jelent), a
másikban meg valami papírt.
– Na és mit akar? – kérdezte Halál, csípőre téve a kezét, amitől
valóban hasonlított arra a spanyol nőre az operából. – Hogy
kiadjam magának a szeretőmet?
– Kell az ördögnek a maga Hercege! – kiáltott fel a kapitány. –
Amikor eljön az ideje, úgyis elkapom! Tudod te nagyon jól, hogy
mit akarok tőled. Azelőtt könyörögtem, most követelem. Vagy az
enyém leszel, vagy mész a kényszermunkára! Tiszti
becsületszavamra!
Eraszt Petrovics lábán – Szenyka érezte az arcával – megrándult
egy acélos izom, de magának Szkoriknak is ökölbe szorult a keze.
Hogy micsoda egy féreg ez a kapitány!
Halál meg csak felnevetett.
 – Micsoda gáláns lovag. Maga mindig így szokta meghódítani a
nőket?
– Senkit és soha. – Szolncev hangja megremegett a szenvedélytől.
– Szaladnak azok maguktól énutánam. De te… te elvetted az eszem!
Mit neked az a bűnöző? Maholnap úgyis az árokban fog heverni,
rendőrgolyóktól kilyuggatott testtel. Én pedig megadok neked
mindent, teljes ellátást, védelmet a korábbi barátaidtól, méltóságot.
Feleségül nem vehetlek – hazudni nem fogok, meg úgysem hinnél
nekem. De hát a szerelem és a házasság két különböző dolog.
Amikor eljön az ideje, hogy megnősüljek, nem a szépsége alapján
fogom választani a menyasszonyomat, de a szívem akkor is a tiéd
lesz. O, hatalmas terveim vannak! Légy az enyém, s olyan magasra
emellek, ahová még senkit nem emeltek! Eljön az idő, amikor
Moszkva koronázatlan cárnéja leszel, vagy talán még annál is több!
Na?
Halál hallgatott. Oldalra döntött fejjel nézte a férfit, mintha csak
valami érdekeset látna.
– Na, mondjál még valamit – kérte Halál. – Sehogy se tudok
dönteni.
– Szóval így! – A kapitány a földre hajította a csokrot. – A
szerelemben és a háborúban minden eszköz megengedett.
Nemcsak börtönbe csuklak, de még azt az árvaházat is, amit
táplálsz, szétkergetem, a hétszentségit neki! Lopott pénzen
működik, új tolvajokat nevel! Csak hogy tudd, az én szavam acélból
van!
– Most már jó – mosolyodott el valamitől Halál. – Ez már
meggyőző. Beleegyezek. Mondd el, Innokentyij Romanics, a
feltételeidet.
Az ezredes ettől a váratlan engedékenységtől mintha zavarba jött
volna, hátrább lépett, és megint nem lehetett látni a résben.
De gyorsan összeszedte magát. Megcsikordult a csizmája, fehér
kesztyűs kéz nyúlt a csokorért, és felemelte.
– Nem értem magát, señora Morte, no passons, de mindegy. De
vésse az eszébe, büszke ember vagyok, és nem hagyom, hogy a
bolondját járassák velem. Ha ravaszkodni próbál… – És úgy
megszorította a csokrot, hogy eltörtek a gyönge szárak. – Világos?
–Világos, világos. A lényegről beszélj.
 – Hát jó. – Szolncev megint megjelent a résben. Át akarta adni a
csokrot, de észrevette, hogy a virágok élettelenül lekókadtak, és az
asztalra hajította őket.
– Amíg el nem kapom a Herceget, ugyanitt fogsz lakni. Titokban
járok hozzád, éjszaka. És gyengéd legyél velem! A szerelemben
nem viselem a hűvösséget!
Levette a kesztyűjét, azt is az asztalra hajította, és nyújtotta a
kezét Halálnak.
– És nem félsz hozzám járni? – kérdezte Halál. – Nem félelmetes?
A kapitány leengedte a kezét.
– Ugyan. Majd Budocsnyikkal jövök. Ha itt van ő is, a Herceg nem
meri idetolni a képét.
– Nem a Hercegről beszélek – mondta Halál halkan, közelebb
húzódva. – Halállal játszani, az nem félelmetes? Hallottad, mi
történik a szeretőimmel?
Szolncev felkacagott.
– Bolondság. Csak a tudatlan fajankók hiszik el ezeket a
dajkameséket.
Halál is felkacagott, de úgy, hogy Szenykának felállt a szőr a
hátán.
– Persze, hisz maga, Innokentyij Romanics, matérialista. Az jó,
szeretem a matérialistákat. Na jól van, menjünk a hálószobába, ha
egyszer ilyen bátor. Megcirógatom, ahogy tudom.
Szenyka felnyögött ezekre a szavakra – természetesen csak
magában, halkan, de ettől csak még fájdalmasabb volt ez a nyögés.
Helyesen mondta Zsorzs a nőkről: „A nők, mon cher, lényegében
mind szajhák. Aki rámenősebb, annak teszik szét a lábukat.”
Azt hitte, a kapitány Halál szavaira rögvest szalad is befelé a
hálószobába, de az megcsörgette az óráját, és felsóhajtott.
– Égek a vágytól, de most nem olthatom el a lángot, fél hétre
jelentésre kell mennem a főkapitányhoz. Késő este még benézek.
De vigyázz, semmi furfang!
Aztán a szemtelen disznó megpaskolta Halál arcát, és a
sarkantyúját pengetve indult az ajtó felé.
Halál meg, amikor egyedül maradt, elővette a kendőjét, az
arcához emelte, mintha le akarná törölni, de nem törölte. Leült az
asztalhoz, lehajtotta a fejét keresztbe tett kezére. Ha elsírja magát,
Szenyka mindent megbocsátott volna neki, de nem sírt – nem
remegett a válla, és nem hallatszott zokogás. Csak úgy ült ott.
Szkorik hátravetette a fejét, és szomorúan nézett Nejmlesz úrra. –
Igaza volt, Eraszt Petrovics. Hogy én mekkora hülye vagyok.
Az meg elgondolkozva ingatta a fejét, mozgatta az ajkát, és
Szenyka nem annyira hallotta, mint inkább kitalálta a szavait.
– Érdekes figura…
Aztán Eraszt Petrovics hirtelen kacsintott Szenykának – ne lógasd
az orrod, úgymond –, és kicsit tolt rajta. Úgy látszik, eljött az ideje,
hogy ő is akcióba lépjen.
De ekkor újból léptek hallatszottak – nem kopogósak, mint a
kapitány léptei, hanem nehézkesek, mintha csak úgy vonszolná
magát valaki.
– Bocsásson meg – búgott fel egy sűrű basszushang. Budocsnyik!
Szenyka elkapta Nejmlesz úr térdét, álljon meg, nem szabad!
– Őméltósága itt felejtette a kesztyűjét. Engem küldött érte, ő
maga nem kívánt visszajönni.
Halál felemelte a fejét. Nem, egyetlen könnycsepp sem volt az
arcán, csak a szeme csillogott fényesebben, mint máskor.
– Na persze – mosolyodott el. – Innokentyij Romanics nagyon
büszkén távozott. Ha visszajön a kesztyűjéért, azzal elrontotta volna
a hatást. Tessék, Ivan Fedotics, vigye.
Elvette az asztalról a kesztyűt, és odahajította neki. De
Budocsnyik nem ment el azonnal.
– Ej, leányom, leányom, mit művelsz magaddal? Ilyen szépséget
ajándékozott neked az Úr, te meg a sárban hempergeted,
gúnyolódsz Isten adományán. Az én pávám, ahogy kijött tetőled,
úgy ragyog, mint a frissen suvickolt csizma. Tehát őt sem
utasítottad el. Pedig hát miféle mocsok egy ember, nem is páva,
hanem egy ázott csirke. A Herceg meg, a szeretőd egy gennyes
furunkulus. Megnyomják, aztán kifakad. Hát ilyen kell neked? A
fejedben éjszaka van, a lelkedben homály. Neked tiszta, erős ember
kell, hatalmas gazdagsággal, akihez oda lehet simulni, kifújni
magad, megvetni a lábad a földön. Halál csodálkozva vonta fel a
szemöldökét.
– Miről beszél, Ivan Fedotics? Kerítő lett vénségére? Na és kivel
akarna összeboronálni, hadd halljam. Ki az a dúsgazdag ember?
 Ekkor valahonnan, tán a pitvarból, haragos hang hallatszott.
– Hé, Budnyikov, te naplopó, jössz már? És a többit Budocsnyik
már csak elhadarta.
– Én csak jót akarok neked, te szerencsétlen hülye. Kinéztem egy
embert, aki várad is, oltalmazod is, megmentőd is lehetne. Majd
még eljövök, megbeszéljük.
Csattogott a csizma, csattant az ajtó.
Megint egyedül maradt Halál a szobában, de már nem ült le az
asztalhoz. A szoba távoli sarkába ment, ahol a repedt tükör lógott a
falon, megállt, és nézni kezdte magát benne. Ingatta a fejét, és
mintha valamit mondott is volna, de a szavakat nem lehetett
kivenni.
– Hm, Szemjon Szkorikov – suttogta Nejmlesz úr. – Ez, már
megbocsásson a vulgáris kifejezésért, egyszerűen valami
kutyalakodalom. Na, akkor már én is csatlakozom, kipróbálom a
szerencsémet. Lefogadom, hogy az én megjelenésem még
hatásosabb lesz, mint Szolncev ezredes távozása. Maga meg
másszon ki, itt már semmi dolga. Mars, mars ki az ablakon! –
hessegette Szenykát.
Szenyka nem ellenkezett. Rálépett a porcelánvázára
(vécécsészének nevezik, ilyen van a bordélyházban is, és létezik
még egy másfajta váza, amiben a nők lögybölik le magukat, annak
meg bidé a neve), úgy tett, mintha húzódzkodna az ablakhoz, de
amikor Eraszt Petrovics kopogott az ajtón, és kilépett a szobába,
Szkorik azonnal mászott is vissza, mint a csík. Újból elfoglalta a
megfigyelési pozíciót.
 HOGYAN CSALÓDOTT SZENYKA AZ EMBEREKBEN

Eraszt Petrovics sietség nélkül a szoba közepére ment, megemelte a

fejfedőjét (most felhajtott fülű, kockás ellenzős sapka volt rajta).
– Ne ijedjen meg, hölgyem. Nem fogom b-bántani. Halál nem
fordult meg, a repedt tükörben nézte a hívatlan vendéget.
Megcsóválta a fejét, és végighúzta kezét a tükrön. Hátranézett a
válla fölött. Csodálkozó volt a tekintete. Eraszt Petrovics enyhén
meghajolt.
– Nem, én nem látomás vagyok, és nem is hallucináció.
– Akkor takarodj innen! – vetette oda Halál, és visszafordult a
tükör felé. – Micsoda szemtelen alak. Egy szavamba kerül, és
darabokra tépnek, akárki vagy is.
Eraszt Petrovics közelebb ment.
– Látom, egy cseppet sem ijedt meg. Maga valóban különleges
teremtés.
– Hát ezért nyikorgott az ajtó – mondta Halál csak úgy magában.
– Én meg azt hittem, a huzat. Ki vagy? Honnét kerültél ide? Tán a
szemetescsőből bújtál elő?
Eraszt Petrovics erre szigorú hangon válaszolt.
– Az ön számára, mademoiselle, a sors küldötte vagyok. A sors
pedig onnét „bújik elő”, ahonnét csak akar, olykor nagyon furcsa
helyekről is.
Csak akkor fordult felé Halál a teljes testével. És már nem
megvetően nézett rá, hanem értetlenül és, legalábbis Szkoriknak
úgy tűnt, kicsit reménykedve.
– A sors küldötte?
– Tán nem úgy festek?
Halál közelebb ment hozzá, és lentről felfelé végignézett az arcán.
– Nem tudom… Lehet, hogy úgy.
Szenyka felsóhajtott – szörnyű rosszul helyezkedtek, a magas
Nejmlesz úr egészen eltakarta Halált, meg neki magának is csak a
hátát lehetett látni.
– Remek – mondta Eraszt Petrovics. – Akkor költő módjára fogok
beszélni, ahogy a sors küldöttéhez illik. Hölgyem, Moszkvának azt a
részét, ahol most tartózkodunk, a gonosz fellege borította be. Újra
és újra v-véreső hullik belőle a földre. Ezt a vasfelleget nem fújja el a
szél, s mintha valami mágnes tartaná itt. És az a gyanúm, hogy ez a
mágnes maga.
– Én?! – kiáltott fel Halál, és oldalra lépett. Így már jól lehetett
látni. Teljesen elváltozott az arca, valami mély zavarodottság
tükröződött rajta.
Eraszt Petrovics is arrább lépett, mintha megfelelő távolságot
akarna tartani Haláltól.
– Milyen csodaszép ez a terítő – mondta. – Soha nem láttam még
ilyen különleges mintát. Ki hímezte? Maga? Ha igen, akkor maga
igazán t-tehetséges.
–Ne terelje másra a szót! – vágott a szavába Halál. – Honnan veszi,
hogy miattam folyik a vér?
– Csak onnan, Halál kisasszony, hogy ön maga köré gyűjtötte a v-
város legveszélyesebb bűnözőit. Herceget, ezt a rablógyilkos
haramiát, aki eltartja magát. A Szem becenevű szörnyeteget, aki
ellátja kokainnal. Az aljas zsaroló Vámpírt, akire valami okból
szintén szüksége van. Mire kell magának ez a kunstkamera, ez a
szörnykollekció?
Halál hosszan hallgatott. Szenyka már azt hitte, semmit sem fog
válaszolni. De végül azt mondta.
– Úgy látszik, kell.
– Ki maga? – kiáltott fel haragosan Nejmlesz úr. -A telhetetlen
kapzsiság megtestesülése? Vagy a telhetetlen hiúságé, és a
gonosztevők királynőjének képzeli magát? Embergyűlölő?
Elmebeteg?
– Én… a Halál vagyok – mondta Halál halkan, ünnepélyesen.
Eraszt Petrovics alig hallhatóan mormolta erre.
– Még egy? Nem lesz már sok egyetlen városban?
– Miről beszél?
Ekkor Eraszt Petrovics egészen közel ment hozzá, és élesen,
követelőzőn kezdett beszélni.
– Mit tud Szinyjuhinék és Szamsitovék meggyilkolásáról?
Ezekben a bűncselekményekben valami sátáni bálványimádás jeleit
lehet felfedezni, hol kiszúrják mindenkinek a szemét, hol minden
élőt elpusztítanak, még a papagájt is a kalitkájában. A halál
valóságos lakomája.
Halál megrántotta a vállát.
– Semmit sem tudok erről. Ki maga, rendőr? – A férfi szemébe
nézett. – Nem, a rendőrségben nincsenek ilyenek.
Eraszt Petrovics rántott egyet a fején – tán bosszúsan, tán
zavarában.
– B-bocsásson meg, elfelejtettem bemutatkozni. Eraszt Petrovics
Nejmlesz, mérnök.
– Mérnök? Akkor meg mi köze a gyilkosságokhoz?
– Van két jelenség, amely sohasem hagy közömbösen. A
gonosztett büntetlensége és a t-titok. Az első haragot szít a
lelkemben, amitől nem tudok nyugodtan lélegezni addig, amíg
helyre nem áll az igazság. A második megfoszt az alvástól és a
nyugalomtól. Ebben a történetben mindkét jelenség szembeötlő, a
borzalmas gonosztett is, és a titok is – ami maga. És nekem meg kell
fejtenem ezt a titkot.
Halál gúnyosan elmosolyodott.
– Na és hogyan fog megfejteni? Ugyanúgy, ahogy a többi
megfejtőm?
– Ahogy sikerül – felelte Eraszt Petrovics, miután hallgatott egy
sort. – De igaza van, szörnyű huzat van itt.
Megfordult, egyenesen Szenyka felé ment, becsukta az ajtót, és
még egy székkel is megtámasztotta. Szkorik így semmit sem látott,
és szinte semmit sem hallott abból, ami a szobában történik.
De nem is akarta tovább hallgatni. Szomorúan kimászott az
ablakon. Úgy is mondhatjuk, hogy összetört szívvel.
Tökéletesen csalódott az emberekben. Ez az Eraszt Petrovics is,
látszólag komoly férfi, tekintélyes, büszke, de közben ugyanolyan
nőcsábász, mint a többiek. És milyen gőgös! Kinek higgyen a
világon, kit tiszteljen?
Most Nejmlesz úr egykettőre megfejti Halált, az egyszer biztos. Az
ilyen kurvát csak az nem fejti meg, aki nem akarja, kínozta magát
Szenyka. Ó, a nők! Szotykák, árulók. Csak egy van köztük hűséges –
Táska. Ha mamzelka is, de ő becsületes. Vagy csak azért, mert még
fiatal? Ha felnő, biztosan ő is olyan lesz, mint az összes többi.
 HOGYAN HÚZTA MEG SZENYKA A DROSSELT

Csalódásában és bánatában Szkorik csak ment, ahová a lába vitte,

nem körbe nézett, hanem a tulajdon belsejébe. A lábai meg, az
ostobák, megszokásból a Hitrovszkaja térre vitték, ahol Szenykának
mostanság nem lett volna szabad ténferegnie. Meglátják,
füttyentenek a Hercegnek, és agyő, Szemjon Trifonics, legalább
nem kell sokáig küszködnöd az életben.
Amikor felocsúdott, hirtelen megrémült. Felhajtotta a kabátja
gallérját, a szemébe húzta a kalapját, és fürgén elindult a
Trjohszvjatszkij felé, ahonnan már csak egy iramodásra vannak a
biztonságos helyek.
Hirtelen Táska jön vele szemben, nemhiába emlegette magában.
Nem egyedül, hanem klienssel. Ránézésre kereskedő. Részeg, vörös
a képe, Táska vállát markolja, alig bír lépni.
Ej, az ostobája! Büszkeségében inkább hagyja, hogy azért a rohadt
három rubelért mocskoskodjanak vele. És sehogy sem tudod
elmagyarázni neki, hogy ez szégyenletes és undorító – nem érti.
Hogy is értené, hisz itt nőtt fel a Hitrovkán. Az anyja is kurva volt, a
nagyanyja is.
Oda akart menni Szkorik, hogy köszönjön neki. És Táska is
észrevette őt, de nem biccentett neki, még csak el se mosolyodott.
Kerek, ijedt szemmel nézett, és a hajára bökött. Egy szál virág volt
benne, biztos épp ilyen esetre készült vele, piros pipacs, a virágok
nyelvén – veszély.
De vajon ki van veszélyben, ő maga? Vagy csak Szenykát akarja
figyelmeztetni?
Szenyka azért csak odament, nyitotta a száját, hogy megkérdezze,
de Táska rásziszegett.
–Tűnj el innen, hülye! Keres téged.
– Kicsoda?
A kereskedő megzavarta őket. Toppantott, fenyegetőzni kezdett.
– Hé, mit akarsz? – üvölti. – He? Az enyém a mamzelka!
Szétverem a képed!
Táska oldalba vágta ököllel, és odasúgta.
 –Éjjel… Éjjel gyere el, olyat mesélek… – És vonszolta tovább a
gavallérját.
Nagyon nem tetszett ez a sziszegése Szkoriknak. Nem olyan lány
Táska, hogy fölöslegesen ijesztgesse. Történt valami, az biztos. El
kell mennie hozzá.
A bulváron akarta megvárni az éjszakát, de aztán okosabb ötlete
támadt.
Ha már egyszer úgyis idecsöppent a Hitrovkára, miért nem
látogathatna el a föld alá, hogy magához vegyen még egy kis
ezüstöt? Azt az öt pálcát a bőröndjében rejtette el, alsónadrágokba
csavarva. Jó volna még néhány darab. Ki tudja, mit hoz a fátum.
Hátha egyszer csak sebtében el kell hagynia a szülőföldjét.

Még négy pálcát hozott el. Így volt összesen kilenc. Akárhogy
nézzük, egész kis vagyon. Asot Asotics nincsen többé, isten
nyugosztalja szegény mártírt, de előbb-utóbb csak talál másik
közvetítőt. Bűn, persze, ezen spekulálni, de hát az élet megy tovább.
Miután kimászott a lyukon a téglaoszlopos pincébe (kulturáltan
pilléreknek is lehet mondani őket), Szenyka visszatette a helyükre a
köveket, két-két pálcát vitt mindkét kezében, és elindult a sötétben
a podkolokolniji kijárat felé.
Még két forduló maradt a folyosón, amikor valami szörnyűség
történt.
Egy nehéz tárgy csapódott Szkorik tarkójának – de úgy, hogy
azonnal orra bukott, megnyikkanni sem volt ideje. Még fel se fogta,
milyen borzalom zúdult rá, amikor fentről a padlóhoz nyomták,
valaki vasalt csizmával a hátára lépett.
– A-a-aü! – üvöltött szegény Szenyka, s közben acélos ujjak
ragadták meg a hajánál fogva, és hátrarántották a fejét, hogy csak
úgy recsegtek a csigolyái.
Nem bátorságból, hanem egyszerűen csak állati rémületében
Szenyka suhintott egyet a jobb kezében lévő pálcákkal, hátra és
felfelé. Valamit eltalált, s aztán minden erejét beleadva suhintott
még egyet. Megint talált. Valami felbődült, mint egy medve, a
Szkorik haját markoló mancsok elernyedtek, meg a csizma is
lecsúszott a hátáról.
 Szenyka sebesen oldalra gördült, előbb négykézlábra, aztán két
lábra állt, és üvöltve rohanni kezdett a sötétben. Nekiment a falnak,
aztán támolyogva rohant a másik irányba.
Fölszáguldott a lépcsőn az utcára, és futott az éjszakában egész a
Lubjankáig. Ott térdre esett a medence pereménél, a vízbe dugta az
arcát, kicsit lehűtötte magát, és csak akkor vette észre, hogy a jobb
kezéből kiejtette a pálcákat.
Ördögbe velük. A fő, hogy él.

– Hol járt, Szkorikov? – kérdezte Nejmlesz úr, miután ajtót

nyitott. Aztán azonnal megfogta Szenyka kezét, és a lámpához
vezette. – Ki művelte ezt? Mi történt?
A dudort látta meg Szenyka homlokán, és a földagadt orrát, amit
bevert a kőpadlóba.
– A Herceg meg akart ölni – felelte komoran Szenyka. – Majdnem
kitörte a nyakam.
És elmondta, hogyan történt. Hogy hova mászott be, és hogy
ezüstpálcák voltak nála, arról persze egy szót se. Csak hogy le kellett
mennie egy bizonyos ügyben a Jeroha pincéjébe, és ott történt ez a
borzalmas precedens.
– Incidens – javította ki gépiesen Eraszt Petrovics. Hosszú ránc
jelent meg a homlokán. – Jól megnézte a Herceget?
–Aztán minek nézegetném? – Szkorik leverten szemlélte magát a
tükörben. Az orra tisztára, mint egy sült krumpli. – Ugyan ki más
akarna kinyírni? A jerohai rongyosok nem ugranak rá csak úgy
akárkire, előbb megnézik, hogy ki lehet az. Ez meg figyelmeztetés
nélkül ütött, tiszta erőből. Vagy a Herceg, vagy valaki a paklijából.
Csak nem Szem – az nem kezdett volna el tökölni, azonnal ott a kés
a hasamban vagy a szurony a szememben. Hol van Masza szenszei?
– Randevún. – Nejmlesz úr megfogta Szenyka állát, és forgatta a
fejét imígy is, amúgy is – gyönyörködött. – Borogatás kell rá. Ide
meg merkurokróm. Így nem fáj?
– Fáj! – üvöltött Szkorik, mert Eraszt Petrovics jó erősen befogta
az orrát két ujjával.
– Katonadolog. T-törés nincsen.
Nejmlesz úr hosszú selyemköntöst viselt, a haján finom háló –
hogy óvja a coiffure-jét. Szenykának is volt ilyen, garde facon a
neve.
Vajon hogyan alakultak a dolgai Halállal, gondolta Szkorik, a
mérnök sima arcára sandítva. Persze, hogy alakulhattak volna? Egy
ilyen kujon nem hagyja ki a lehetőséget.
– Na szóval, Herr Schopenhauer – szólalt meg Eraszt Petrovics,
miután bekente Szenyka képét valami szagos kulimásszal. –
Mostantól fogva egy lépést se tehet nélkülem vagy Masza nélkül. M-
megértette?
– Meg hát…
– Nagyszerű. Akkor feküdjön le, és irány Morfeusz ölelése.
Lefeküdni lefeküdt Szenyka, de Morfeusszal sokáig nem volt
szerencséje. Hol a foga kezd el vacogni, hol kirázza a testét a hideg,
sehogy sem tud felmelegedni. Még szép. Egész közel suhant el
mellette a halál, megérintette a lelkét jégszárnyával.
Aztán eszébe jutott, hogy nem ment el Táskához. Pedig Táska
akart neki mondani valamit, figyelmeztetni akarta valamire. El
kéne menni hozzá, de a puszta gondolatra, hogy újból a Hitrovkára
menjen, még jobban kirázta a hideg.
A reggel bölcsebb az esténél. Lehet, hogy holnap már nem is
tűnik olyan szörnyűnek minden.
Ezzel a gondolattal aludt el.

De másnap is erősen félt. És harmadnap is. Sokáig félt, egy egész

héten át. Reggel vagy napközben még hagyján, na majd ma,
gondolta, amint besötétedik, feltétlen elmegyek, de estére valahogy
nekibúsult a lelke, és nem vitte a lába a Hitrovkára sehogyan se.
Nem mintha Szenyka ezekben a napokban egyfolytában csak félt
volna, és nem csinált volna semmi mást. Volt bőven dolga, de
olyanok ám, hogy mindenről megfeledkezik az ember a világon.
Azzal kezdődött, hogy Eraszt Petrovics azt mondta.
– Meg akarod nézni a „repülő szőnyegemet”? Épp előtte komoly
beszélgetés volt köztük. Szenyka minden szentekre kérte Eraszt
Petrovicsot, hogy ne magázza, s ne hívja Szkorikovnak, mert őt az
bántja.
– Bántja? – csodálkozott Nejmlesz úr. – Az, hogy magázom? De
hiszen felnőtt embernek tartja magát. És felnőtt emberek között a
tegezés csak kölcsönösen lehetséges, én pedig egyelőre még nem
állok készen arra, hogy tegeződjünk.
– De hát én soha életemben nem bírnám tegezni magát! – ijedt
meg Szkorik. – Meg nem is kell. Hiszen Maszat is tegezi, ővele
kivételez. Én meg nem is vagyok ember magának.
–Tudja, Szkorikov… Vagyis, bocsásson meg, Szkorikov úr –
fortyant fel most már a mérnök -, Maszát azért tegezem, miközben
ő magáz engem, mert Japánban az úr és a szolgája csak így
beszélgethetnek egymással, és sehogy máshogy. A japán etikett
nagyon szigorúan szabályozza a megszólítás nüanszait. Ott létezik a
tegezésnek és a magázásnak vagy tíz különböző szintje, minden
típusú kapcsolatban más és más. Egy szolgát nem úgy megszólítani,
ahogy illik, az ostobaság, és ráadásul grammatikai hiba.
– Nálunk meg az egyszerű embereket csak az olyan
intelligenciások magázzák, így fejezik ki a megvetésüket. Ezért is
nem szereti őket a nép.
Alig bírta rábeszélni a tegezésre. De hogy rendesen „Szenykának”
nevezze – azt már nem. „Szkorikov” helyett „Szenyának” kezdte
hívni, mintha valami rövidnadrágos úrfi volna. De ezt már el kellett
viselnie.
Amikor Szkorik csak pislogott, meglátva a „repülő szőnyeget”
(semmilyen csodán, de még varázslaton se csodálkozott volna),
Eraszt Petrovics elmosolyodott.
– Na jó, nem mesebeli. Csak így neveztem el a mototripedemet, a
saját konstrukciójú önjáró kocsimat. Na menjünk, nézd meg.
Az udvaron, a kocsiszínben egy rugós konflisféleség állt, csak
ennek olyan elkeskenyedő orra volt, és nem négy kereke, hanem
három, az első alacsony és széles, a két hátsó meg jó nagy. Ott, ahol
a konflison az előzéknek kell lennie – a függőleges táblának a
számmal -, ezen egy kis kerék volt vaspálcán, meg valami egyéb
karocskák, bigyók. Az ülés krómbőrből volt, hárman fértek el rajta.
A mérnök mutatta.
– Jobbra, a kormánynál van a sofőr helye. Balra az asszisztensé. A
sofőr olyan kocsisféle, csak nem a lovat irányítja, hanem a m-
motort. Az asszisztens meg a segédje. Néha ketten kell, hogy
tekerjék a kormányt, vagy meg kell tartani a kart, vagy egyszerűen
csak a zászlóval integetni, hogy menjenek az útból.
 Szenyka először nem is értette, hogy ez a batár magától megy, ló
nélkül. Egy vasdobozban, ami az ülés alatt volt, ahogy Eraszt
Petrovics mondta (de ez már alighanem hazugság), annyi erő
lakozott, mint tíz lóban, és ettől ez a mototriped állítólag minden
versenylónál gyorsabban tudott futni.
– Hamarosan lófogatú kocsiban senki nem akar majd utazni –
mondta Nejmlesz úr. – Csak ilyen belső égésű motorokkal felszerelt
automobilokon. A lovakat pedig felszabadítják a nehéz munka alól,
és hálából, amiért annyi évtizeden át hűségesen s-szolgálták az
emberiséget, most majd szabadon legelészhetnek. Na jó, lehet, hogy
a legszebbeket és legfürgébbeket meghagyják versenylónak, vagy a
holdvilágos mezőn tett romantikus kirándulásokra, de az összes
többire nyugdíj és pihenés vár.
Na, hogy nyugdíj, azt kötve hiszem, gondolta Szkorik. Ha a
lovakra nem lesz szükség, leölik őket a francba' a bőrükért meg a
húsukért, nem fogják csak úgy szívjóságból etetni őket. De nem
vitatkozott a mérnökkel, mert érdekes volt, hogy mit mesél még.
– Tudod, Szenya, a mindenfajta úton használható mototriped
ideája volt a diplomamunkám témája tavaly, a műszaki
egyetemen…
– Mi? Hogy csak nemrég végezte el az iskolát? – csodálkozott
Szkorik. Ránézésre Eraszt Petrovics már igencsak benne járt a
korban. Lehet vagy harmincöt, tán még több is – hisz már ősz a
halántéka.
– Nem, levelező tagozaton végeztem el a gépészmérnöki szakot
Bostonban. És most eljött az ideje, hogy megvalósítsam az
elképzelésemet, k-kipróbáljam a gyakorlatban.
– És ha nem indul el? – kérdezte Szenyka, gyönyörködve a kocsi
elején lévő csillogó rézlámpában.
– Ó, remekül megy, de az nem elég. Rekordot akarok felállítani a
m-mototripedemmel, Moszkvából Párizsba utazom vele.
Szeptember 23-ra van kitűzve az indulás, úgyhogy nincs sok idő a
felkészülésre, alig több mint két hét. És nehéz, szinte lehetetlen a
dolog. Nemrég megpróbálkozott vele Von Liebnitz báró, de az
autója nem bírta ki az orosz utakat, szétesett. Az én „repülő
szőnyegem” ki fogja bírni, mert a háromkerekes konstrukció jobb,
mint a négykerekű, ezt fogom b-bebizonyítani. Na és ezt nézd!
 Soha nem látta még Szenyka ennyire izgatottnak Eraszt
Petrovicsot. Máskor hűvös, nyugodt szeme csak úgy szikrázott, az
arca kipirult. Nejmlesz urat szinte fel se lehetett ismerni.
– Az újmódi pneumatikus abroncs helyett, ami kényelmes az
aszfaltozott úton, de tökéletesen alkalmatlan a mi úttalan útjainkon,
acélhuzalos, egybeöntött kaucsukabroncsokat konstruáltam.
Szkorik megkocogtatta a fekete abroncsot. Dudorkás volt,
rugalmas, kellemes érintésű.
– A konstrukció alapja a mannheimi Benz Patent Motorwagenje,
de az én „repülő szőnyegem” sokkal tökéletesebb! Herr Benz új
„Veló”-jában a motor mindössze három lóerős, és a fogaskerék-
átvitel a hátsó tengelyre van erősítve, én meg, nézd csak, áttettem
az alvázra, és a motor majdnem ezer köbcentis! Ez lehetővé teszi,
hogy elérjem vele az óránkénti harminc versztát. Aszfalton meg a
harmincötöt is! Talán a negyvenet! Képzeld csak el!
A mérnök izgatottsága Szenykára is átragadt, megszagolta a bőr-
és benzinszagú ülést. Finom!
– És hogy kell menni ezzel a „szőnyeggel”?
– Ülj ide! Így ni – magyarázta Eraszt Petrovics élvezettel, és
Szenyka boldogan ringott a ruganyos ülésen. – Mindjárt, mindjárt
m-menni fogsz vele. Semmihez sem hasonlítható élvezet. De csak
óvatosan, ne siess. A jobb lábad tedd a kapcsolópedálra. Nyomd,
amíg lehet. Jól van. Ez a gyújtásszabályozó. Fordítsd el. Hallod? A
szikra begyújtotta a folyékony üzemanyagot. A k-karokkal kinyitod
a szelepeket. Ügyes. Most engedd ki a kéziféket, hogy felszabadítsd
a kerekeket. Kapcsold be az átvitelt – azzal a karral, ni. Most szép
lassan vedd le a lábad a pedálról, és közben húzd a drosselt, ami…
Szenyka fogta a hangzatos „drossel” nevű vaskart, megrántotta, és
az önjáró hintó hirtelen elindult.
– A-a-a! – üvöltött Szkorik ijedtében és örömében.
Remegett a gyomra, mintha jeges hegyoldalon siklott volna le
szánkóval. A triped magától kirepült a pajta ajtaján, sebesen
közeledett a ház fala, s a következő pillanatban Szenyka melle a
kormánykeréknek csapódott. Üvegcsörömpölés hallatszott, és a
repülés véget ért.
Közvetlenül Szkorik előtt piros téglák voltak, egy zöld hernyó
mászott rajtuk. Csengett a füle, fájt a melle, de a csontjai épnek
tűntek.
Szenyka sietség nélkül közeledő lépteket hallott a háta mögül,
látta, hogy az egyik számlapon megrepedt az üveg, a másikból meg
teljesen kiesett, és a válla közé húzta a fejét. Üssön, Eraszt Petrovics.
Akár félholtra – az is kevés lesz nekem, egy ilyen mamlasznak.
– …az üzemanyag adagolását szabályozza, és ezért nagyon
finoman kell húzni – folytatta a magyarázatot Nejmlesz úr, mintha
félbe sem szakította volna. – Te meg, Szenya, túl hirtelen rántottad
meg.
Szenyka lehorgasztott fejjel lemászott. Amikor meglátta az
összelapult lámpát, amely az előbb még olyan takaros és csillogó
volt, kitört belőle a zokogás. Ez már nagy baj, az biztos.
– Semmiség – vigasztalta a mérnök, és leguggolt. – Az
automobilizmusban mindennapos dolog a törés. Mindjárt mindent
megjavítunk. Légy szíves, Szenya, hozd ide a szerszámosládát. S-
segítesz nekem? Kettesben könnyedén le tudjuk szedni a
dashboardot. Ha tudnád, mennyire hiányzik nekem egy segéd.
– És a szenszei? – állt meg Szkorik, miután már szaladni kezdett a
pajtához. – Ő nem segít?
– Masza konzervatív, a p-progresszió esküdt ellensége – mondta
sóhajtva Eraszt Petrovics, felhúzva a bőrkesztyűjét.
Ami igaz, az igaz. E miatt a progresszió miatt a mérnök szinte
minden nap összevitatkozott Maszával.
Olvassa például Eraszt Petrovics a reggeli újságot, ahol a Bajkálon
túli vasútvonal átadásáról írnak, és azt mondja, milyen csodálatos
hír ez Szibéria lakói számára. Azelőtt egy egész hónapba telt nekik,
hogy Irkutszkból Csitába menjenek, most meg ott vannak egy nap
alatt. Egy egész hónapot ajándékoztak nekik! Arra fordítod, amire
csak akarod. Ebben áll a progresszió igazi értelme – az idő és az erő
megtakarításában.
A japán meg erre, nem ajándékoztak, hanem elvettek tőlük egy
hónapot. Azelőtt a maga irkutszki polgárai csip-csup ügyek miatt
nem keltek útra, csak ha muszáj volt, most meg elkezdenek
kódorogni a föld színén. És még ha gondolkodva tennék, a
lépteikkel mérve a földet, hegyekre mászva, folyókon átkelve. De
csak ücsörögnek a puha ülésen, és szívják az orrukat, ennyi nekik
az egész utazás. Azelőtt, amikor az ember utazott, még értette, hogy
az élet – Út, most meg azt fogja gondolni, hogy az élet kényelmes
ücsörgés a vonatban. Azelőtt az emberek erősek, szikárak voltak,
így meg hamarosan mindenki gyenge lesz és elhájasodik. Háj –
ennyiből áll a maga progressziója.
Nejmlesz úr kezdett dühös lenni. Elferdíted a dolgot, mondja.
Háj? Jó, vegyük a zsírt meg a hájat! A zsír a szervezet legértékesebb
része, az erő és energia tartaléka a nehezebb időkre. Csak arra van
szükség, hogy a zsír ne csak a társadalmi szervezet bizonyos
részeiben gyűljön össze, hanem egyenletesen legyen elosztva, és
épp ezért van a szociális progresszió, amit „társadalmi evolúciónak”
neveznek.
Masza nem adja meg magát. A zsír, mondja, a testnek a része, az
ember lényege pedig a lélek. És a progressziótól a lelket benövi a
zsír.
Nem, ellenkezett Eraszt Petrovics. Miért kellene megvetni a
testet? Az maga az élet, a lélek pedig, ha egyáltalán létezik, az
örökléthez, vagyis a halálhoz tartozik. Nem véletlen, hogy az élet
szlávul „zsivot”, azaz has. Különben ti, japánok is a hasba, a „hará”-
ba helyezitek a lelket.
Máskor meg azon vitatkozott össze Eraszt Petrovics és a szenszei,
hogy változnak-e az értékek a progresszió miatt vagy nem.
Nejmlesz úr azt mondta, hogy változnak – emelkedik a
színvonaluk, éspedig elsősorban azért, mert az ember jobban
értékeli önmagát, az idejét és az erőfeszítéseit, de Masza nem értett
egyet vele. Épp, azt mondja, fordítva van, most az egyes embertől és
az erőfeszítéseitől semmi sem függ, és ettől hanyatlanak az értékek.
Amikor a dolgaid felét elintézi helyetted a progresszió, le lehet élni
az egész életet úgy, hogy az embernek fel sem ébred a lelke, és az
igazi értékekből semmit sem fog rendesen megérteni.
Szkorik hallgatta őket, de sehogy sem tudta eldönteni, kinek az
oldalára álljon. Egyfelől mintha igaza lenne Eraszt Petrovicsnak.
Lám csak, Moszkvában mennyi a progresszió, hamarosan lesz
villanyos vasút, meg fényes lámpákat állítottak fel, meg van már
kinematográf, és szinte mindennek az értéke napról napra
emelkedik. A tojásnak azelőtt két kopejkába került tucatja a piacon,
most meg háromba. A kocsisok Szuharjovkától Zamoszkvorecsjéig
fél rubelért vitték el az embert, most meg ne is reménykedj benne,
hogy hetven-nyolcvan kopejkánál kevesebbet fizetsz. Vagy akár
vehetjük a cigarettát is.
Persze az se igaz, hogy mindennek csak nőtt az értéke. A
progressziónak megvan a maga haszna is. Mert egy dolog a kézileg
készített cipő, és más dolog a gyári. Az első természetesen drágább,
ezért aztán jóformán már nincs is olyan.

De Szenyka hamarosan megtudta, hogy Eraszt Petrovics

egyáltalán nem érti, minek mi az értéke.
A Mitnaja utcán gurultak a „repülő szőnyeggel”. Robogva
befordulnak a sarkon – Eraszt Petrovics forgatja a kormányt,
Szenyka meg dudál -, és hirtelen ott van előttük egy tehéncsorda.
Törődnek is azok a dudálással. Neki is mentek a leghátsónak.
Még elbődülni se volt ideje, csak eldőlt. És ott fekszik szegényke
holtan.
Szenyka, igaz, nem a tehenet sajnálta, hanem a kocsit. Épp csak
felszerelték az új lámpát a régi helyett, ami összetört a téglafalon.
Mellesleg ötven rubelbe kerül egy ilyen lámpa, nem tréfadolog.
Amíg sóhajtozott, szedte össze az üvegszilánkokat, a mérnök
odaadott a pásztornak – na mit gondolnak, mennyit? Száz rubelt!
Hát ez nem lehet igaz! Egy bociért, aminek piaci napon harminc
rubel az ára!
És ez még semmi. Amint a pásztor, az a sanda pofájú –
pontosabban ellenszenves fizimiskájú (Eraszt Petrovics megtiltotta
neki a „pofa” szó használatát, „ha nem tetszik, mondja úgy, hogy
ellenszenves a fizimiskája”) -, szóval épp csak elrakta a száz rubelt
az erszényébe, a tehén felállt és elindult. Kutya baja -ballag,
ringatózik a tőgye.
Szkorik meg persze elkapta a pásztor karját, hé, vissza a suskát!
Eraszt Petrovics meg.
– Először is, mi az, hogy „hé, vissza a suskát”? „Legyen szíves
visszaadni a pénzt.” Másodszor, nem kell visszaadnia. Legyen ez az
erkölcsi sérelem ára.
Hogy micsoda? Ugyan ki szenvedett itt erkölcsi sérelmet? Tán a
tehén?
Ebből az incidensből fontos következtetések adódtak, és a fontos
következtetések korszakos döntésekhez vezettek.
 A következtetéseket Szenyka vonta le, a döntéseket pedig Eraszt
Petrovics hozta. Szkorik még aznap rajzolt egy vasrácsot – hogy
olyat szereljenek a lámpa elé, és akkor nem szenved kárt az autó, ha
elütnek egy tehenet, kecskét vagy kutyát. Vacsora után meg
kikérdezte Nejmlesz urat és a japánt, hogy mit menynyiért
vásárolnak, és kinek mennyi pénzt fizetnek. És nem győzött
csodálkozni. Eraszt Petrovics, hiába, hogy amerikai mérnök, a
legegyszerűbb dolgokban egy ostoba fajankó. Mindenért
háromszoros árat fizetett, annyit, amennyit kértek, eszébe sem
jutott alkudni. A lakást havi háromszázért bérelte! A szenszei is
megéri a pénzét. Az Úton meg a spinéken kívül neki aztán eben
guba. És még komornyiknak mondja magát.
Szkorik kicsit kiokosította ezeket a féleszűeket, hogy mi mennyi –
ők meg, az értékek nagy szakértői, csak tátották a szájukat.
A mérnök tiszteletteljesen csóválta a fejét, úgy nézte Szenykát. No
és ekkor rajzolódtak ki azok a döntések.
– Különleges fiatalember vagy, Szenya – mondta Eraszt Petrovics
ünnepélyesen. – Hogy mennyi t-tehetséged van! Az
ütközéscsillapító rács ötlete egészen elsőrangú. Szabadalmaztatni
kellene ezt a tartozékot, és rólad elnevezni – mondjuk, „Szkorikov-
csillapítónak”. Vagy „antisokkernek”. Vagy egyszerűen
„bumpernek” az angol „bump” szóból. Született feltaláló vagy. Ez
egy. A pénzügyi képességeid is káprázatosak. Ha beleegyezel, hogy
a p-pénztárnokom legyél, szívesen rád bízom minden kiadásom
felügyeletét. Te leszel a bankárom. Ez kettő. És a műszaki érzéked is
lenyűgöz. Olyan ügyesen tisztítod meg a karburátort, olyan gyorsan
cserélsz kereket! Tudod mit, Szemjon Szkorikov? Felajánlom neked,
hogy legyél a szerelőm, amíg el nem indulok Párizsba. És ez a
három. Ne siess a válasszal, gondold át.
A szerencse, mint ismeretes, csőstül jön, ha jön. Előbb hiába is
vársz rá, hiába sírsz, komor az ég fölötted, minden fekete, egyetlen
csillagocska sem hunyorog. De ha egyszer előbújnak a csillagok,
akkor aztán szikrázni kezd az egész égbolt.
Ki volt Szenyka Szkorik nem olyan régen? Senki, egy
trágyabogárka. Most meg mindene megvan, Halál szeretője lett
(igen, igen, megtörtént, nem álmodta), gazdag, feltaláló, pénztárnok
és szerelő. Hát ilyen karriert futott be – irigylésre méltóbbat, mint
hogyha a Herceg paklijában hatoskodna.
Szenykának annyi dolga volt most, hogy ihaj. Arra, hogy el
kellene mennie Táskához, de fél tőle, csak este gondolt, elalvás előtt.
Nappal nem ért rá.
Mert, mondjuk, a tripedet kellett szerelnie-tisztogatnia.
Vagy el kellett mennie bevásárolni.
Vagy felügyelni a takarítót, a gondnokot, a szakácsnőt (felvett egy
öregasszonyt, hogy emberi ételt készítsen nekik, csak nem lehet
folyton nyers halat enni).
A szenszei meg egészen ellustult, látva Szenyka ügybuzgóságát.
Hol vagy egy óra hosszat térdepel és hunyorog (ez a japánoknál
olyan imaféleség – a saját lelküket figyelik, ami a hasukban lakozik).
Hol elmegy valahova Eraszt Petroviccsal. Hol randevúja van. Vagy
hirtelen a fejébe veszi, hogy a japán csihi-puhira fogja tanítani
Szenykát.
Na, és akkor aztán tedd félre minden egyéb dolgodat, és
rohangásszál azzal az eszelőssel az udvaron, de jóformán pucéron,
másszál föl-le a csatornacsövön, aztán meg jön a sihi-suhi kézzel-
lábbal.
Lehet, hogy jó dolog az, egészséges, meg aztán tényleg meg tudod
védeni magad a gonosz emberektől, de, először is, nincs ideje rá,
másodszor pedig, sajognak a csontjai utána, és alig tud rendesen
mozogni.
Volt egy öreg a Hitrovkán, azelőtt ápolóként szolgált a
bolondokházában. Olyanokat mesélt az ottani betegekről meg a
bolondságaikról, hogy csak tátottad a szádat. Hát Szenyka olykor
most maga is ilyen ápolónak érezte magát. Mintha bolondokkal
élne együtt. Ránézésre épp normális emberek, kivan mind a négy
kerekük, de aztán valami olyat művelnek… de tényleg, mint aki
bolondgombát evett.
Vegyük például magát Nejmlesz urat, Eraszt Petrovicsot.
Éppenséggel ő nem japán, hanem normális ember, csak épp nem
úgy viselkedik. Amikor ül a dolgozószobájában, és a tervrajzokkal
bűbájosodik, vagy ír valamit, az rendben van, de egyszer Szenyka
odalesett az úr válla fölött, kíváncsi volt, hogy mit rajzol éppen, és
nagyot nézett, a mérnök nem tollal írt, hanem egy olyan kis
ecsettel, amilyennel a ragasztót kenik, és nem betűket, hanem
valami érthetetlen formájú és jelentésű fura kacskaringókat.
Vagy épp elkezd föl-alá járkálni a szobában, csattogtatja a zöld
kövecskéket, és egészen sokáig képes így mászkálni.
Vagy, mondjuk, leül a fal elé, és elkezd egy pontra bámulni.
Szenyka egyszer próbálta megnézni, mi van ott, azon a falon.
Semmit se látott, de tényleg semmit, még egy poloskát vagy
muslincát se, és amikor meg akarta kérdezni, hogy mondja csak,
Eraszt Petrovics, mi van ott olyan érdekes, Masza, aki véletlen épp
ott volt abban a pillanatban, egészen felháborító módon elkapta
Szenyka grabancát, kirángatta a dolgozószobából, és azt mondta:
„Amikor asz úr fidzer, tirosz szavarni.” Aztán mi a csudát figyel, ha
egyszer nincs ott semmi?
A „repülő szőnyegnek” a nagy útra való felkészítésén túl Nejmlesz
úrnak voltak még ilyen-olyan titokzatos ügyei, amelyekbe nem
avatta be Szkorikot. Majdnem minden nap este kilenc órakor Eraszt
Petrovics eltűnt, és későn ért haza, sőt az is előfordult, hogy csak
reggel. Szenyka meg szenvedett, és mindenfélét maga elé képzelt.
Egyszer a kosárból, ahol a mosásra szánt alsónemű volt, kivette a
mérnök alsóingét, és megszagolta – nem érezni-e rajta Halál illatát
(azt a mentás, kábító illatot, amit semmivel sem lehet
összetéveszteni). De nem érezte.
Előfordult, hogy nappal se volt otthon az úr, de hogy mi okból, mi
végett ment el valahová, azt nem tudni.
Egyszer, amikor Eraszt Petrovics a szokásosnál hosszabban
igazgatta a gallérját és fésülködött a tükör előtt, Szkorikot hihetetlen
féltékenységroham fogta el. Nem is bírt magával, kisurrant a
házból, mintha csak vásárolni menne, de aztán követni kezdte a
mérnököt – nem egy bizonyos erkölcstelen nőszeméllyel lesz-e
randevúja?
Kiderült, hogy randevúja volt, de, hála istennek, nem azzal, akivel
Szenyka gondolta.
Nejmlesz úr bement a Rivoli kávéházba, leült egy asztalkához, és
nekiállt újságot olvasni – az ablakon át Szkorik mindent látott. Kis
idő múlva észrevette, hogy nem egyedül ő figyeli Eraszt Petrovicsot.
Nem messze, a divatáruüzletnél állt valami kisasszony, és ugyanoda
nézett, ahová Szkorik. Szenyka először halk csilingelést hallott, és
sehogy sem értette, honnan jöhet. Aztán észrevette, hogy a lánynak
harangocskák vannak a mandzsettájára varrva, a nyakában meg
kígyó alakú nyakék, de egészen olyan, mintha élne. Világos – egy kis
dekadens leányzó, Moszkvában újabban nagyon elszaporodtak az
ilyenek.
Szenyka először azt hitte, vár valakit a kisasszony, és csak
elgyönyörködött közben a szép, barna hajú férfiban, van ilyen. De
aztán a lány megrázta a fejét, átment az utcán, és be a kávéházba.
Eraszt Petrovics félretette az újságot, felállt, leültette a lányt.
Váltottak néhány szót, aztán a mérnök elkezdett felolvasni valamit
az újságból a lánynak. Hát nem egy féleszű?
Tovább Szenyka nem nézte őket, mert megnyugodott. Minek
gyötörné magát, ha Nejmlesz úr ennyire nem lát a szemétől? Hisz
találkozott Halállal, beszélgetett vele, belenézett a csillogó szemébe,
és erre egy ilyen nyiszlett macska után kujtorog.
Egy szó, mint száz, Szenyka hiába spekulált rajta, érthetetlen egy
személyiség volt számára ez a Nejmlesz úr.
Vegyük akár csak a költözést.
Két nappal azelőtt, hogy Szkorik kileste a Rivoli-beli randevút,
hirtelen kitalálták, hogy elköltöznek az Ascseulov közből – már
hogy Nejmlesz úr kiadta az ukázt. Átköltöztek Szuharjovkába, a
Szpasszkije-kaszárnya egyik tiszti lakásába. Hogy minek, mi okból,
azt Szenykának senki sem magyarázta el. Épp csak elkezdtek
berendezkedni, Szenyka polcokat szerelt fel a dolgozószobában,
munkásokat hívott, hogy csillogósra vikszeljék a parkettát, meg egy
fél borjút is rendelt a hentestől – aztán nesze neked. Pedig két
hónapra előre ki volt fizetve a lakás – hatszáz rubelt csak így
elfecsérelni!
És milyen lóhalálában költöztek, mintha tűz ütött volna ki, úgy-
ahogy feldobálták a holmit két konflisra, és gyerünk.
Az új lakásra se lehetett panaszkodni, külön bejárata volt, csak
épp a tripedet nem tudták rögtön elhelyezni. Szenyka két napon át
udvarolt Mihejicsnek, a portásnak, megivott vele négy szamovár
teát, plusz még hat rubellel is megkente, elsőre, azután másodjára
még három és féllel – és csak akkor kapta meg tőle az istálló kulcsait
(lovak úgysem voltak benne, mert az ezred elment, hogy
meghódítsa Kínát).
 Amíg Szkorik a portásnak hízelgett, Masza-szenszei magához
édesgette a portás feleségét, ami neki sokkal gyorsabban sikerült.
Úgyhogy összességében egész jól berendezkedtek, egy szavuk se
lehetett, van fedél a fejük fölött, a „repülő szőnyegnek” is meleg,
száraz hajlékot találtak, Mihejics tiszteli őket, a felesége, Fedora
Nyikityisna meg naponta hordja neki a süteményt meg a kompótot.
A nyugodt életük utolsó napján, mielőtt aztán megint minden
teljesen összekavarodott, Szenyka vendégeket fogadott az új
lakásukban, Ványuskát, az öccsét és Kuvsinnyikov bírót. Amint
elköltöztek az Ascseulov közből, azonnal levelet küldött nekik a
városi postán, ezen és ezen a címen élek jelenleg, nagy örömömre
szolgálna, ha vendégül láthatnám drága testvéremet, Ivan
Trifonovicsot, maradok tisztelettel és a többi. Ippolit Ivanovics
szintén levélben válaszolt, köszönöm, hamarosan feltétlenül
tiszteletünket tesszük.
És megtartotta a szavát, eljöttek.
Először gyanakodva nézett körül – nem valami zsiványtanyára
jött-e? Amikor kijött az előszobába Masza, és nem volt rajta más,
csak fehér alsónadrág, amiben a renszjut végezte, a bíró összevonta
a szemöldökét, és Ványa vállára tette a kezét. A gyerek is nagy
szemeket meresztett a keleti emberre, és amikor Masza tenyérrel a
hasára csapott, s meghajolt, Ványa ijedten felkiáltott.
Ez bizony rosszul kezdődött. A bíró már hátrált kifelé (minden
eshetőségre készen nem is küldte el a konflist), de ekkor hála
istennek kilépett a dolgozószobájából Eraszt Petrovics, és
Kuvsinnyikov azonnal megnyugodott, amint meglátta a bársony
házikabátos, szolid úriembert, könyvvel a kezében. Világos volt,
hogy egy ilyen úr nem fog zsiványtanyán élni.
A lehető legilledelmesebb módon mutatkoztak be egymásnak.
Eraszt Petrovics a segédjének nevezte Szenykát, és beinvitálta a
bírót a dolgozószobájába, kubai szivart szívni. Hogy aztán ott miről
diskuráltak, azt Szkorik nem tudhatta, mert ő elvitte Ványát az
istállóba, hogy megmutassa neki az autót, és utána
megkocsikáztatta az udvaron. Ő kezelte a karokat meg azt az álnok
drosselt, meg a kormányt is ő forgatta, Ványka meg csak dudált és
visítozott a gyönyörűségtől.
 Sokáig így kocsikáztak, elégettek fél vödör benzint, de annyi baj
legyen, nem kár érte. Aztán kijött a bíró, hogy hazavigye Ványát.
Kezet fogott Szenykával búcsúzóul, és valami okból biztatóan
rákacsintott.
Elmentek.
Este meg, lefekvés előtt Szkorik odament a tükörhöz – megnézni,
nem szaporodtak-e meg a szőrszálak az állán, és négy újat fedezett
fel az arcán, hármat a jobb, egyet meg a bal oldalon. Most már
összesen harminchét volt, a bajuszszőröket bele se számolva.
Megszokásból Táskára gondolt, és figyelte magát – mindjárt
ijedten kalapálni kezd a szíve.
Nem kalapált.
Ráparancsolt magára, hogy gondoljon a Hercegre meg arra,
ahogy a pincéből menekült.
Jó, ott a Herceg, jó, menekülnie kellett. Most akkor tán egész
életében reszkessen?
Több mint egy héten át gondolni se mert arra, hogy visszamenjen
a Hitrovkára, de most hirtelen úgy érezte, itt az ideje, már oda tud
menni.
 HOGYAN SÍRT SZENYKA

Az udvarokon át ment a Hohlovszkij közbe – a Pokrovkáról a

Kolpacsnijon keresztül. Épp olyan éjszaka volt, amilyen neki kellett,
holdtalan, esős, ködös. Az orráig se lát el az ember. Szkorik meg,
hogy még kevésbé legyen feltűnő, fekete inget vett a fekete kabát
alá, és még a pofáját is, azazhogy az arcát bekente korommal.
Amikor a kapualjból kilépett a Hohlovszkij közbe, épp egy kis
tábortűzhöz, ahol két hitrovkai melengette magát borral, azok
felnyögtek a fekete ember láttán, és keresztet vetettek. De nem
kezdtek el kiabálni, nem voltak már abban az állapotban. Meg tán
azt hitték, hogy káprázik a szemük.
Szenyka jobbra-balra forgatta a buráját, azaz hogy a fejét,
terepfelderítést végzett. Nem látott semmi gyanúsat. Homályosan
fénylettek a házak ablakai, valahol énekeltek, a Fegyencházból
káromkodás hallatszott. A szokásos Hitrovka. Még el is szégyellte
magát, hogy annyi időn át majrézott, vagy intelligensen szólva, nem
tudta legyőzni a kishitűségét.
Úgyhogy nem óvatoskodott többet, befordult egyenesen az
udvarra, és ment Táska ajtaja felé. A hóna alatt csomag az
ajándékokkal, Táskának új gimnazistalány-ruhát hozott, fehér
kötényeset, az új karrierjéhez, Pomposkának teniszlabdát, a
tüdőbajos mamának meg egy üveg „Dupla erősét” (igya le magát, de
úgy, hogy belehaljon, legalább boldogan hal meg, és a lánya is
szabad lesz végre).
Az egyetlen ablakban virágok, a lámpa nem ég odabent. Ez jó. Ha
Táskánál kliens volna, akkor égne a piros ernyős petróleumlámpa
az ágya mellett, és ettől a függöny is piros volna. Vagyis, kéretik
nem zavarni, dolgozom. Ha meg sötét az ablak, akkor mára végzett
a munkával, lefeküdt aludni.
Szenyka kopogott az üvegen.
–Tas, én vagyok az, Szkorik…
Csend.
Még egy kicsit szólongatta, hangosabban, de azért nem eresztette
ki a hangját – mégiscsak félt, hogy idegenek meghallják.
 Aludtak. Még a pudli is csendben volt, nem érezte meg a vendég
szagát. Úgy látszik, alaposan kifutkározta magát napközben.
Szkorik megvakarta a tarkóját. Most akkor mi legyen? Csak nem
fogja lükvercbe kapcsolni a váltót.
Hirtelen látja – résnyire nyitva az ajtó.
Annyira megörült, hogy meg se kérdezte magától, hogy lehet az,
hogy Táska nem húzta be a reteszt éjszakára. Mintha nem a
Hitrovkán lakna.
Besurrant, bezárta az ajtót, szólítja megint.
–Tas, ébredj! Én vagyok az!
Csend.
Tán elmentek? De hát hova ilyen késő éjszaka?
Ekkor mintha kést szúrtak volna belé.
Elköltöztek! Történt valami Táskával, és itt kellett hagynia ezt a
lakást. Nem nagy veszteség persze, hisz nem is lakás ez, inkább csak
egy odú, se rendes függönyök, se rendes bútor nincs benne.
De akkor is, elköltözött, a barátjának meg semmilyen üzenetet
nem hagyott? Képtelenség.
Szenyka kitapogatta a sötétben a lámpát, és a zsebébe nyúlt a
gyufáért. Meggyújtotta.
És látta, hogy nem költözött el Táska sehová.
Ott feküdt, az ágyhoz kötözve. A fél arca leragasztva patikai
tapasszal, dermedt szeme bőszen bámulja a mennyezetet, az
ingecskéje meg széjjel van szakítva rajta, és csupa barna folt az
egész.
Ugrott, hogy eloldozza, de Táska már merev, hideg. Mint egy
borjútetem a mjasznyickajai pincében.
Leült a padlóra, homlokát Táska merev oldalához szorította, és
elsírta magát. Nem is annyira keserűségében vagy ijedségében,
hanem egyszerűen csak sírni akart – úgy kívánta a lelke. És nem
gondolt semmire. Zokogott, a tenyerével törölte a könnyeit, az inge
ujjával a taknyát, és néha nyögdécselt is.
Sírt, amíg sírnia kellett – sokáig. És ez még csak-csak, de aztán
amikor minden könnye elfolyt, akkor kezdte igazán rosszul érezni
magát.
Felemelte a fejét, és meglátta Táska kezét, egészen közel, ahogy az
ágykerethez kötözték. Az ujjai nem úgy álltak, ahogy az élő
embereknek, hanem minden irányba, mint gallyak az ágon, és
Szkorik ezt már végképp nem bírta ki. Kúszni kezdett hátra, minél
messzebbre a szanaszéjjel álló ujjakról, és amikor a cipője sarka
valami puhába ütközött, megfordult.
A falnál, a szokásos matracán ott feküdt Táska mamája. A szeme
lecsukva, a szája eltátva, az állán megszáradt vér.
Arra gondolt, máshogy soha nem is látta őt – mindig csak ezen a
rongyos matracon. Igaz, azelőtt mindig részegen fetrengett, most
meg halott. Rongyon élt, rongyon halt meg.
De ezt már mintha nem is Szkorik gondolta volna, hanem valaki
más helyette. Ugyanaz a másik, aki néhányszor már jelentkezett, s
aki most nem sírni akart. És azt suttogta, „Nem volna istennek
tetsző dolog, ha az a vadállat, aki ezt művelte Táskával, életben
maradna. No várj csak, te gyilkos féreg, majd mi igazságot teszünk
itt Eraszt Petroviccsal!”
Hát ezt mondta ez a második Szenyka, miután kivárta, hogy az
első kisírja magát. És helyesen mondta.
Már ment kifelé, amikor valami fehér gyapjúgombolyagot
pillantott meg az ajtónál. Lehajolt, és meglátta a halott Pomponiust,
és ekkor kiderült, hogy az első Szenykának még dehogyis folyt ki az
összes könnye, maradt még ott bőven. Kitartott egész úton a
Szpasszkije-kaszárnyáig.

– Ugyanaz a kép, mint Szinyjuhinéknál és Szamsitovéknál –

mondta komoran Nejmlesz úr, letakarva Táska arcát egy fehér
kendővel. – Masza, mi a véleményed az események sorrendjéről?
A szenszei az ajtóra mutatott.
– Egy ütésszer betörte az ajtót. Berépett. Gyoro-szan. A kutyusz
ráugorott. A rábávar örte meg, így. – Masza toppantott, mintha be
akarná fúrni a sarkát a padlóba. – Utána idejött. – A japán két nagy
lépéssel a merev mamához ment. – Arudott. Homrokon vágta.
Rögtön megörte. Aszután fogta a ránykát, hosszákötötte asz
ágyhosz, kinoszoni keszte.
– Mit kezdett? – kérdezte Szkorik, fájdalmasan eltorzult arccal.
– Kínozni – fordított Eraszt Petrovics. – Ahogy Szinyjuhint és
Szamsitovot is megkínozta. Látod, hogy n-néznek ki az ujjai? A
gyilkos egyenként kitörte őket. És a haja?
 Szenyka bágyadtan kérdezte.
– Mi van a hajával?
A mérnök lehúzta a kendőt. Eraszt Petrovics hangja olyan
szenvtelen volt, mintha dér lepte volna be.
– Itt, a feje tetején vér van. Meg itt. És itt. A padlón hajcsomók.
Némelyik bőrcafatokkal. A gyilkos kitépdeste a haját.
– Miért? Mi rosszat tett neki Táska?
Szégyen, hogy ilyen közömbösen beszélgettek, mintha csak egy
idegenről volna szó, de Nejmlesz úr az egész viselkedésével azt
jelezte, most dolgozik, csak az agya működik, az érzelmek majd
csak utána jönnek. Szenykának meg úgysem volt már ereje sírni, és
minden érzés kifolyt belőle a könnyekkel együtt.
– Lehet, hogy valami őrült kuncsaftot hozott magával? – kérdezte,
és visszatette a kendőt, nehogy megint elfogja a gyengeség. – A
Hitrovkán az előfordul. Elvisz a mamzelka egy ilyet magához,
ránézésre olyan, mint bárki, azt közben egy szörnyeteg.
A mérnök bólintott, mintha csak helyeselné Szenyka dedukciós
próbálkozását.
– A szadista kliens verzióját csak akkor tekinthetnénk
elsődlegesnek, ha nem hasonlítana ez a gyilkosság az előző kettőre.
Minden eleven elpusztítása. Ez egy. Kínzás. Ez kettő. Ugyanaz a
környék. Ez három. Azonkívül… – Határozott kézzel
lemeztelenítette Táska lábát, lehajolt, és egy nagyítót vett elő a
zsebéből. Szkorik gyorsan elfordult, és köhögni kezdett, hogy
kijöjjön a gombóc a torkából. – E-gen, semmi nyoma erőszaknak
vagy szexuális bántalmazásnak. Az áldozat mint érzéki tárgy a
gyilkost nem érdekelte. Nézzük az ajkát…
Masza odament, de Szenyka nem akarta nézni. Halk recsegés
hallatszott – Eraszt Petrovics letépte Táska szájáról a tapaszt.
– Úgy van. A tapaszt többször lehúzták és visszaragasztották. A
kínzó újra és újra kérdezett valamit, a lány pedig nem válaszolt.
Na, az aligha lehetséges, gondolta Szkorik, hogy Táska semmit se
válaszolt egy ilyen szörnyetegnek. De még mennyire hogy
válaszolt, és olyan hangosan, ahogy csak bírt. Csak hát itt, a
Hohlovszkij közben üvölthetsz, ahogy a torkodon kifér,
káromkodhatsz, senki se jön, hogy segítsen, hogy kimentsen a
bajból.
 – Hát ez érdekes. Masza, nézd csak meg a f-fogait.
– Üdzesz – mondta a szenszei, és helyeslőn csettintett a
nyelvével. – Megharapta az ujját.
– Eh, kár, hogy nincs laboratórium – sóhajtott fel a mérnök. –
Analizálni lehetne a gyilkos vérét. Meg a moszkvai rendőrségen,
gondolom, még nem is hallottak a Landsteiner-módszerről… De
valahogy mégiscsak fel kell hívni a nyomozó figyelmét erre a
részletre…
Ők ketten Maszával Táska fölé hajoltak, Szenyka meg, hogy ne
álljon ott dologtalan, járkálni kezdett a szobában. Három fehér
nárcisz volt az ablakban. A virágok nyelvén ez biztosan jelent
valamit. „Szeretlek”? Vagy talán azt, hogy „bárcsak mind
eltűnnétek, ti mocskok”? Most már senki sem fogja megfejteni…
– Eh – mondta Szenyka hangosan, inkább csak magának,
szemrehányásként. – Bárcsak hamarabb jöttem volna, sötétedés
előtt. Szörnyen óvatoskodtam, így aztán elkéstem.
Eraszt Petrovics rápillantott.
– Sötétedés előtt? Legkésőbb tegnapelőtt követték el a
gyilkosságot, de inkább három nappal ezelőtt. Úgyhogy többet
késtél, Szenya, mint gondoltad.
Úgy bizony. A nárciszok is egészen elhervadtak az ablakban.
És hogy senki sem vette észre? Hisz ez a Hitrovka. Ha meghal
valaki, úgy fog ott feküdni holtan, amíg a szomszédok meg nem
szagolják a rothadás bűzét.
– Ha ez nem egy eszelős, akkor mi a csudát akarhatott Táskától? –
kérdezte Szkorik, a halott virágokat nézve. – Mit akartak tőle?
– Nem „mit”, hanem „kit”' – felelte a mérnök, s mintha még el is
csodálkozott volna a kérdésen. – Téged, Szenya. Nagyon kellesz
ennek a makacs illetőnek. Hogy miért – azt magad is tudod.
–Az baj! – suhintott a kezével Szenyka. – Táskának meséltem
magáról meg Maszáról. Azt is mondtam, hogy az Ascseulov közben
laknak! Ha annyira makacs ez a gyilkos, akkor feltétlen kideríti,
hova költöztünk el! Megtalálja a fuvarosokat, kifaggatja őket… Hisz
már három nap eltelt! Pucolni kell!
– Először is nem „pucolni”, legfeljebb a biztonság végett más
lakóhelyet keresni – mondta szigorúan a mérnök, lehúzva kezéről a
vékony gumikesztyűt. – De nem megyünk sehová. Két okból. Nem
f-félünk a te jóakaródtól, jöjjön, ha akar – csak megkönnyíti a
dolgunkat. Ez egy. Amellett nem értem, miért vagy ilyen rossz
véleménnyel mademoiselle Táskáról. Nem adott ki téged, nem
mondott el semmit a hóhérnak. Ez kettő.
– Honnan tudja, hogy nem adott ki?
– Ne felejtsd el, volt szerencsém megismerni ezt a nem
hétköznapi leányt. Igazi b-barátod volt. És amellett, ha beszél, akkor
mért lett volna az arcán a tapasz? Ha nem vette le a gyilkos, az azt
jelenti, hogy nem kezdett el beszélni.
És ekkor, úgy látszik, lejárt a dedukcióra kiszabott idő, mert
Nejmlesz úr határozott, gyakorlatias arcán egyszer csak végtelen
szomorúság tükröződött.
– Sajnálom a kislányt – mondta, és Szenyka vállára tette a kezét.
És Szenyka válla azonnal megremegett – magától, nem tehetett
semmit ellene.
Masza pedig felvette a padlóról a kutyust, és óvatosan az
ablakpárkányra tette, a nárciszok mellé.
– A kiszkutyát isz szajnárom. Bátor vort. A következő éretében
szamuráj resz berőre.
Am a mérnöknek nem tetszett ez a szentimentalizmus, és rászólt
Maszára, hogy tegye vissza a padlóra Pomponiust – „ne zavarjuk
össze a bűncselekmény képét a nyomozó számára, aki amúgy sem
t-túlságosan talpraesett”.
 HOGYAN ISMERKEDETT MEG SZENYKA DEDUKCIJÁVAL

Szenyka és Masza csendben ült a dolgozószobában. Nézték, ahogy

Eraszt Petrovics a gyöngysort rázogatva föl-alá járkál. Szkorik már
tudta, ilyenkor hallgatni kell, türelmesen kivárni, hogy mi lesz.
Egyszer csak a mérnök megállt a szoba közepén, a zsebébe dugta
a zöld kövecskéket, és gyorsan összecsapta a tenyerét, mintha
hirtelen végtelenül megörült volna valaminek.
De a szenszei a szájához tette az ujját, ülj és hallgass, nincs még
vége.
Ám nem sokkal ezután Nejmlesz úr abbahagyta a szőnyegen való
tipródást, leült a karosszékbe, és beszélni kezdett – elgondolkozva,
mintha csak önmagával beszélgetne.
– Tehát. Elkövettek három kegyetlen gyilkosságot, az elsőt és a
harmadikat a Hitrovkán, a másodikat ötpercnyi járásra a
Hitrovkától, de szintén a városi rendőrség mjasznyickajai Harmadik
Körzetének fennhatósága alá eső területen. A gyilkos összesen
nyolc embert fosztott meg az életétől, két férfit, három nőt, három
gyereket – és valami okból még egy papagájt és egy kutyát is.
Minden alkalommal kegyetlenül megkínozta az áldozatok egyikét,
amikor ki akart csikarni belőle valami számára nagyon fontos
információt. Nincsenek se nyomok, se tanúk. Dióhéjban így lehet
körvonalazni az előttünk álló ügyet. Hogy mi a feladat, az világos.
Megtalálni ezt a szörnyeteget, és az igazságszolgáltatás kezére
juttatni.
– Esz ha nem szikerür érve, akkor a horttesztét kerr átadni asz
igaszágszorgáratnak – tette hozzá gyorsan Masza.
– Ha a bűnöző ellenállást tanúsít az elfogásakor, akkor, a törvény
által megengedett önvédelem kereteit nem túllépve – a mérnök ekkor
felemelte a mutatóujját, és jelentőségteljesen a komornyikjára
pillantott -, lehetséges, hogy nem kerülhető el az általad említett
megoldás.
– Meg kell találni, és szétverni a pofáját – szúrta közbe a
véleményét Szenyka is.
 – Nem a p-pofáját, hanem a fejét. De akárhogyan is, előbb meg
kell találni. – Eraszt Petrovics végigtekintett a tanácskozás
résztvevőin. – Van-e kérdése valakinek, mielőtt áttérünk a
dedukcióra és a gyakorlati lépések megvitatására?
Szenyka nem tudta, mit kérdezzen, a japán viszont megvakarta
kemény sörtehaját, s elgondolkodva megszólalt.
– Szaa, nem értem, uram, hogy miért gyirkoszrór, ész nem
gyirkoszokrór beszérünk?
Eraszt Petrovics bólintott, elismerte a kérdés jogosságát.
– Igen meggyőzően írtad le, hogyan járt el a bűnöző a
Hohlovszkij közben. Miért lett volna szüksége társra?
– Esz nem érv – vágott a szavába Masza.
– Egyetértek. Úgy kellett volna kérdeznem, miért lett volna
szüksége társra épp ebben az esetben, ha előtte a gyilkos ragyogóan
boldogult egymagában is? Szenyát a pincében egy ember támadta
meg. Ez egy. – Nejmlesz úr újból elővette a láncot, és csattogtatta a
szemeket rajta. – A régiségkereskedő boltjában is csak egy ember
volt, ahogy azt a rendőrség megállapította. Ez kettő. – Csattant a
második kövecske. – Végül pedig a Jerosenko-menedékhelyen a
bűnöző szintén elboldogult segítség nélkül. Ahogy emlékezhetsz rá
Szenya elmeséléséből, Szinyjuhin egyes számban beszélt a
gyilkosról. Így volt, Szemjon?
– Így – erőltette az agyát Szkorik. – Szinyjuhin még „vadállatnak”
is nevezte.
Kicsit elszégyellte magát amiatt, hogy nem mondta el akkor
Eraszt Petrovicsnak a teljes igazságot – a kincsről hallgatott.
A mérnök mintha csak meghallotta volna, ahogy Szenykát
furdalja a lelkiismeret.
– Most pedig, ha nincs több kérdésetek, térjünk át a lényegre – a
felkutatási művelet tervének kidolgozására. És a kulcsszó ebben a
„kincs”.
Szkorik összerezzent, pislogott, a szenszei viszont egyáltalán nem
lepődött meg, még bólogatott is.
– Igen, igen, a kincs.
– A gyilkos v-viselkedése, a borzalmas tettei nem tűnnek
értelmetlennek, ha felfűzzük őket erre a szálra. – Nejmlesz úr
feszülten nézte a kövecskéit. – A következő logikai lánc rajzolódik
ki. Egy jerohai tintás rábukkant valami régi kincsre. (Egy csattanás.)
Tudomást szerzett erről a majdani gyilkos. (Újabb csattanás.)
Megpróbálta kiszedni a titkot Szinyjuhinból, de nem sikerült neki.
(Harmadik csattanás.) Ám a halála előtt a tintás felfedte a kincs
titkát a mi Szenyánknak. (Negyedik csattanás. Szkorik ekkor
összehúzta magát, és az arca forróságából ítélve el is pirult, de
Eraszt Petrovics nem nézett rá – úgy beszélt, mintha Szenyka nélkül
is mindent tudna.) T-tovább. A gyilkos valamilyen érthetetlen
módon megtudta, hogy Szenya ismeri a kincs lelőhelyét. (Ötödik
csattanás.) Azaz hogy mi nem tudjuk, milyen módon szerzett erről
tudomást a gyilkos, de azt tudjuk, hogy honnan. A nyom, amelynek
alapján a kincskereső úr megtalálta Szenykát, a régiségbolt volt.
(Hatodik csattanás.) Feltételezem, hogy Szamsitov mesélt a
gyilkosnak rólad is, meg arról is, hogy hol lehet megtalálni – ezt
megerősíti egy bizonyos látogatás madame Boriszenko házában.
(Hetedik csattanás.)
Szkorik megint csak pislogott – miféle látogatás? A mérnök és a
japán összenézett, és Eraszt Petrovics azt mondta.
– Igen, Szenya, igen. Csak az mentett meg téged, hogy aznap este
elköltöztél, és nem hagytad meg az új címed, s aztán néhány órával
később mi vettünk magunkhoz. Másnap m-madame Boriszenko
jelentette Maszának, hogy éjjel járt valaki a szobádban. Feltörte a
zárat, bement, semmihez sem nyúlt, és távozott. Azért nem
mondtuk ezt el neked, mert anélkül is alaposan meg voltál ijedve.
Szenyka megtámasztotta az állát az öklével – mintha csak
gondolkozna, de igazából azért, hogy ne vacogjon a foga. Szentséges
Szűz Mária, ő is az ágyhoz kötözve feküdt volna, mint Táska, ha ott
marad, akkor éjszakára, mondván, hogy a reggel bölcsebb az
esténél.
–  Így, hogy eltűntél, a gyilkos néhány napra elvesztette a
nyomot. De aztán felbukkantál a Hitrovkán, és ezt a gyilkos azonnal
megtudta – nem tudom, véletlenül-e vagy sem. Valahonnan
megtudta, hogy bementél a Jerosenko-menedékhelyre, és lesben
állt a kijárattól nem messze. Kis híja volt, hogy nem fizettél az
életeddel az óvatlanságodért. (Nyolcadik csattanás.)
– Na ja, engem ugyan el nem kap csak úgy puszta kézzel –
mondta Szkorik fölbátorodva. – Ki akart nyírni, de én fürge vagyok,
kisiklottam a kezei közül, ráadásul még kapott is tőlem egy
suhogósat bottal. Emlékezni fog rá.
– Ha meg akart volna ölni, akkor megöl. Azonnal – hűtötte le a
mérnök. – Remekül ért hozzá, akár késsel, akár puszta kézzel. Nem,
Szenya, te élve kellettél neki. Előbb kiszedte volna belőled, hogy hol
van a kincs, és csak azután öl meg.
Ezekre a szavakra Szenyka újból megtámasztotta az állát, de már
nem egy ököllel, hanem kettővel.
– Miután megölte az ékszerészt és elvesztette a nyomodat, a
gyilkos úgy döntött, más irányból p-próbálkozik. A Hitrovkán sokan
tudtak a mademoiselle Táskához fűződő barátságodról. (Kilencedik
csattanás.) Először bizonyára próbált kiszedni belőle valamit
anélkül, hogy szélsőséges eszközökhöz folyamodna. Ezt súgta meg
neked Táska akkor, amikor találkoztál vele – figyelmeztetni akart a
veszélyre. A gyilkos nyilvánvalóan meglátogatta őt a pincében
történt sikertelen támadás után is. Nem véletlen, hogy Táska
nárciszokat tett az ablakba. Ha nem tévedek, a virágok nyelvén a
három fehér nárcisz azt jelenti, „fuss, fuss, fuss”.
Tényleg, gondolta Szkorik. Csak most jutott az eszébe, hogy Táska
valamikor mesélt neki a fehér nárciszokról is, meg arról is, hogy a
virágok száma megkettőzi vagy megháromszorozza az üzenet
erejét, úgy, mint a felkiáltó jel.
– És végül – a mérnök a kövecskékre pillantott, de már nem
csattintott – a gonosztevő úgy döntött, hogy komolyan kezelésbe
veszi a kislányt.
– És ő nem adott ki engem… – Szenyka nem tudta visszatartani a
zokogást. – Hogy vinné el az ördög azt a kincset! Bárcsak inkább azt
mondta volna Táska, hogy hamarosan meglátogatom, megígértem
neki – lehet, hogy akkor nem bántotta volna. Én meg odaadtam
volna mindent, fulladjon bele az ezüstbe az a rohadék! A Herceg az,
ugye? Vagy Szem? – kérdezte, letörölve a könnyeit az inge ujjával. –
Már kidedukálta, ugye?
– Nem – ábrándította ki Szenykát Nejmlesz úr. – Nincs hozzá elég
adat. A m-megboldogult tintás túlságosan szeretett inni, és úgy
tűnik, hogy nem tudta tartani a nyelvét. Ha a Herceg bandájában
tudomást szereztek a megtalált kincsről, akkor mások is tudhattak
róla.
 Csend támadt. Szkorik minden erejével küzdött testének
érzékenységével, a fogaival, hogy ne vacogjanak, a térdével, hogy
ne reszkessen, és a könnyeivel, hogy ne folyjanak. Eraszt Petrovics
a hülye szokása szerint fogta magát, és elkezdett festegetni egy
darab papíron. Belemártotta az ecsetet a tintába, és valami
bonyolult kacifántot festett. Masza figyelmesen követte az ecsetet.
Megcsóválta a fejét.
– Nem jó.
– Magam is látom – morogta a mérnök, és megint nekiállt, de
most gyorsabban. – És így?
– Jobb.
Hát ezek tényleg mintha gyerekek volnának, istenemre! Ilyen
dolgokról van szó, ezek meg!
– Mos' meg mér kell ezzel a hülyeséggel sza… vacakolni? – bukott
ki Szenykából. – Mit fogunk csinálni?
– Nem „hülyeséggel vacakolni”, hanem „bolondsággal bajlódni”.
Ez egy. – Eraszt Petrovics lehajtotta a fejét, és gyönyörködött az
ákombákomjában. – És nem bolondsággal bajlódok, hanem a
kalligráfia segítségével fókuszálom a gondolataimat. Ez kettő. Az
„igazság” makulátlanul megrajzolt ideogramja segített abban, hogy
áttérjek a dedukcióról a projekcióra. Ez három.
Szkorik gondolkodott, és megkérdezte.
– He?
Nejmlesz úr felsóhajtott.
– Ha valamit nem értettél vagy nem hallottál rendesen, azt kell
mondani: „Elnézést, hogyan?” A projekció adott esetben az
analitikus elméleti k-konst-rukciókról a gyakorlati fázisba való
átmenetet jelenti. Tehát. Mademoiselle Táska szilárdságának
köszönhetően a gyilkos hoppon maradt. Nem tudja, hol és hogyan
keressen téged. Ez egyfelől jó, másfelől meg rossz.
– Ugyan mi a rossz benne? – csodálkozott Szenyka.
– A bűnöző (javaslom, hogy egyelőre nevezzük őt
Kincskeresőnek) nem tud cselekedni, és ennélfogva semmivel sem
árulja el magát, vagyis nem lepleződhet le. – Eraszt Petrovics
mérlegelő tekintettel pillantott Szkorikra. – Természetesen lehetne
élő csalival horgászni, vagyis szándékosan felkínálni neki téged, de
sajnos túlságosan b-brutális az illető. Kicsit kockázatos horgászás
lenne.
Szkorik ezzel nem vitatkozott. Látta már, hogyan horgásznak élő
csalival – küsszel vagy valami más apróhallal, a csuka előbb ráharap
a csalira, belemélyeszti a fogait a gerincébe, és csak utána húzzák ki
a torkost, hogy felelősségre vonják.
– És élő csali nélkül el lehet kapni valahogy? – érdeklődött
óvatosan.
– Rehet – mondta a szenszei. – Ha érő nincsen, harott isz jó resz.
Ugye? Kitarártam?
Eraszt Petrovics összevonta a szemöldökét.
– Igen, kitaláltad. De hányszor mondjam még, ne próbálj a
szavakkal játszani. Ahhoz még nem tanultál meg elég jól oroszul.
Szenyka ráncolni kezdte a homlokát. Egyedül ő a hülye itt, és
többiek mind okosak?
– Milyen halott?
– Masza a Halál nevű hölgyre gondolt – magyarázta a mérnök. –
Valamilyen, egyelőre még érthetetlen módon az elmúlt hónapban
Hitrovkán történt valamennyi gonosztett összekapcsolódik ezzel az
illetővel. Mint ahogy az összes főszereplő is, a Herceg, Szem és a
zsiványvilág többi korifeusa, a kelleténél is ügyesebb
rendőrkapitány, no és a Kincskereső fő célpontja úgyszintén.
Ez az utóbbi ő maga lesz, jött rá Szkorik.
– Halálon keresztül akarja elkapni? Gondolja, hogy a cinkosa
ennek a gazembernek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem, nem g-gondolom. Sőt, beleegyezett, hogy segíteni fog
nekem.
Ez ám a nagy hír! Szóval, amikor az emberekben csalódott
Szenyka kimászott az ablakon, ők ketten valamiben megegyeztek
egymás között? Pontosabban Nejmlesz úr rábeszélte őt valamire,
hergelte magát Szkorik. És nem tudta türtőztetni magát, csak úgy
hanyag képpel megkérdezte.
– Na és, megizélte? Gondolom, nem volt nehéz. De a hangja, a
júdás, megremegett.
A mérnök erre szelíden megpöckölte Szenyka homlokát.
– Ilyen kérdéseket, Szenya, nem illik feltenni, de legalábbis
semmi esetre sem válaszolunk rájuk. Ez egy. Nőkről általában ilyen
hangon nem b-beszélünk. Ez kettő. De mivel mi mindannyian, és
köztünk ő is, közös célért fogunk dolgozni, minden f-félreértés
elkerülése végett válaszolok, nem „izéltem meg” a hölgyet, és még
csak nem is próbálkoztam vele. Ez három.
Higgyen neki vagy ne? Tán meg kéne kérni, hogy esküdjön meg?
Szkorik vallató tekintettel nézett Nejmlesz úrra, és úgy döntött,
egy ilyen ember nem fog hazudni. És mintha kő esett volna le a
szívéről.
– És miben tud nekünk segíteni Halál? – váltott tárgyilagos
hangra. – Ha tudna valamit erről a Kincskeresőről, akkor már
biztosan elmondta volna. Neki sincsenek ínyére az ilyen
kegyetlenségek.
Masza jelentőségteljesen megköszörülte a torkát – figyeljetek,
most valami fontosat mondok. Szenyka a szenszei felé fordult, de az
valami olyat mondott, aminek semmi értelme.
– Taifú no me.
De a mérnök értette.
– Pontosan. Nagyon pontos m-metafora. A tájfun szeme. Tudod-e,
Szenya, hogy mi az? – Megvárta, míg Szkorik megrázta a fejét, aztán
elkezdte magyarázni. – A tájfun olyan szörnyű hurrikán, ami
száguld a tengereken és a szárazföldeken, s mindenhol pusztítást és
rémületet okoz. De ennek a szélviharnak a középpontjában
megmarad a tökéletes nyugalom fészke. A tájfun szemében béke
honol, de e nélkül a statikus centrum nélkül nem volna a tomboló
szélvihar se. Halál nem bűnöző, ő senkit sem öl meg – csak ül az
ablakánál, és hímezgeti azokat a bizarr mintáit. De a milliós város
legkegyetlenebb gonosztevői forgolódnak körülötte, mint
méhecskék a méhkirálynő körül.
– Ez isz jó haszonrat – dicsérte meg Masza. – De az enyém mégisz
jobb.
– Legalábbis romantikusabb. Az elmúlt napokban néhány
alkalommal ellátogattam a Jauzszkij bulváron lévő házba, és
alkalmam nyílt közelebbről megismerni a hölgyet.
Ah, szóval így állunk? Szenykát újból elfutotta a méreg. A
mindenit, hogy micsoda ügyes ember maga, Eraszt Petrovics,
mindenre van ideje. „Közelebbről megismerni” – ez meg mit jelent?
 – A legutóbbi találkozásunk alkalmával – folytatta Nejmlesz úr,
aki láthatóan nem vette észre Szenyka szenvedéseit – azt mondta,
úgy érzi, hogy figyelik, de hogy kicsoda, azt nem tudja. Amikor
kimentem a bulvárra, a szemem sarkából én is megpillantottam egy
árnyat, amely a ház sarka mögött rejtőzött. Ez reménykeltő.
Mademoiselle Halál az egyetlen esélyünk. A Kincskereső úr, miután
megölte Táskát, a saját kezével tépte el a hozzád vezető szálat. Most,
amikor csak egy repedt teknője maradt…
– He? Vagyis, bocsásson meg, hogy mondta? Milyen teknője? –
kérdezte Szkorik, aki feszült figyelemmel hallgatta Eraszt
Petrovicsot.
Az meg erre egyszeriben haragra gerjedt.
– Megmondtam neked, hogy vegyél egy Puskin-kötetet, és olvasd
el legalább a meséket!
–Vettem is – sértődött meg Szenyka. – De mindenféle Puskin volt.
Úgyhogy ezt választottam.
És elő is húzta a zsebéből a könyvecskét, amit harmadnapja
szerzett be a zsibvásáron. Érdekes könyv, és még képek is vannak
benne.
– ”A tiltott Puskin. Korábban kéziratos másolatban terjesztett
versek és elbeszélő költemények” – olvasta el a címet a mérnök,
aztán elkomorodott, és lapozgatni kezdte a könyvet.
– És a meséket is elolvastam – bántódott meg még jobban
Szkorik, látva a mérnök bizalmatlanságát. – Az arkangyalról és Szűz
Máriáról, aztán meg Nyikita cárról és a negyven lányáról. Nem
hiszi? Akarja, hogy elmeséljem?
– Nem kell – mondta gyorsan Eraszt Petrovics, és összecsapta a
könyvet. – Micsoda gazember.
– Puskin? – hökkent meg Szenyka.
– Dehogy Puskin, a kiadó. Nem szabad kiadni azt, amit a szerző
nem szánt nyomtatásra. Mert mi lesz ennek a vége? Hamarosan a
kiadó urak attól sem riadnak vissza, hogy intim levelezéseket
jelentessenek meg. Majd csak emlékezzetek rá, hogy mit mondtam!
– A mérnök dühösen az asztalra hajította a könyvet. – Különben
meg épp a levelezésről akartam beszélni veled, Szenya. Halált tehát
figyelik, úgyhogy meglátogatni többet nem lehet. A ház állandó
megfigyelése is bajos volna – rögtön kiszúrnák az idegent. Úgyhogy
a távolból fogunk kommunikálni egymással.
– Távolból? Azt meg hogyan?
– Hát, episztolárisan.
– Mi? Hogy lesben fogunk állni pisztolyokkal? – Ez tetszett
Szenykának. – Es nekem is ad egy pisztolyt?
Eraszt Petrovics értetlenül meredt rá.
– Hogy jön ide a p-pisztoly? Levelezni fogunk. Halál kisasszonyt
többé nem látogathatom meg. Masza sem mehet oda – túlságosan
feltűnő lenne. Szenyka Szkoriknak is veszélyes lenne odamenni.
Igaz?
– Hát, igaz.
– Nem marad más, mint hogy leveleket fogunk írni egymásnak.
Már meg is beszéltem vele, hogyan. Mindennap elmegy a Szent
Miklós-templomba, a misére. Te meg ott fogsz ülni a tornácon,
koldusnak öltözve. Az alamizsnával együtt mademoiselle Halál
átadja neked a levelét. Biztos vagyok benne, hogy a Kincskereső
jelentkezni fog. Biztosan hallott róla, hogyan szarvaztad fel a
Herceget.
– Ki, én?! – rémült meg Szenyka.
– Igen, te. Egész Hitrovka erről beszél. Még az ügynöki jelentésbe
is bekerült, egy ismerősöm a nyomozóhivatalból megmutatta.
„Dron Veszelov (becenevén Herceg) körözött bandita azzal
fenyegetőzik, hogy megkeresi és megöli barátnőjének szeretőjét, a
kiskorú Szkorikot, akinek tartózkodási helye és igazi neve
ismeretlen.” Úgyhogy, Szenya, a világ szemében Halál szeretője
vagy.
 HOGYAN OLVASTA SZENYKA MÁSNAK A LEVELEIT

Eraszt Petrovics dolgozószobájában volt egy nagy tükör. Vagyis

hogy először még nem volt, de aztán a mérnök fölállíttatott az
íróasztalára egy jó nagy hármas tükröt, és mindenféle üvegcséket,
tégelyeket, dobozkákat rakott ki elé – valóságos fodrászszalont
rendezett be. Mellesleg még parókák is voltak ott, a legkülönfélébb
hosszúságúak és színűek. Amikor Szenyka megkérdezte, hogy ez
meg mire való, Nejmlesz úr rejtélyesen válaszolt, kezdődik a
farsangi szezon, mondta.
Szkorik azt hitte, viccel. Aztán kiderült, hogy épp ő lesz az első,
akit Eraszt Petrovics ki fog maszkírozni.
A dedukció-projekció utáni reggelen Eraszt Petrovics leültette
Szenykát a tükör elé, és elkezdett bolondot csinálni szegény
árvából. Először bekente a fejét valami krémmel, amitől
tönkrement az egész háromrubeles coiffure-je. Kellemesen
aranyszőke haja a ronda kulimásztól borzas, ragacsos, csimbókos és
egérszürke lett.
Masza, aki figyelte Szenyka elrondítását, elégedetten cuppogott,
aztán megszólalt.
– Még tetűk isz kerrenek.
– Nélküled is t-tudom – felelte az elmélyülten dolgozó mérnök,
kivett egy csipetnyit egy dobozkából, és Szenyka tarkójába dörzsölt
valami magocskákat vagy galacsinocskákat.
– Ez meg micsoda?
– Szárított tetvek. Egy koldus sehogyan sem lehet meg ilyen
fauna nélkül. De ne izgulj, utána majd benzinnel lemossuk.
Szkoriknak leesett az álla. A ravasz Nejmlesz úr ezt gyorsan
kihasználta, és rothadtszínűre festette az aranyfogát, aztán meg
bedugott az eltátott szájába valami gézbe csomagolt galacsint, és
eligazgatta oldalt az ínye mellett. Ettől aztán az egész arca olyan
csáléforma lett. És Eraszt Petrovics közben már a nyomorult
Szenyka homlokát, orrát és nyakát dörzsölte be valami zsírral,
amitől a bőre egészen olyan lett, mint a föld.
– Fül – súgta a szenszei.
 – Nem lesz túl sok? – habozott a mérnök, de aztán egy pálcikával
kotorászott egy kicsit Szenyka fülében.
– Hé, csiklandoz!
– Hát, gennyedző füllel valóban jobb – mondta elgondolkozva
Eraszt Petrovics. – Térjünk át az öltözékre.
Olyan rongyot vett elő a szekrényből, amilyet Szenyka soha
életében nem viselt, még amikor a legcudarabbul ment a sora Zot
Larionics bácsikájánál, akkor se.
Megnézte magát Szkorik a hármas tükörben, fordult így is, amúgy
is. Meg kell hagyni, pompás koldus lett belőle. És ami a legfőbb, ha
meglátja valaki az ismerősei közül, biztos, hogy nem ismeri fel. Csak
egy dolog nyugtalanította.
– Csak az a baj – kezdte magyarázni Eraszt Petrovicsnak -, hogy a
koldusok minden helyet felosztanak egymás között. Meg kell
egyezni a főnökükkel. Ha csak úgy egyszerűen odamegy az ember a
tornácra, elkergetik, és még mankóval is eldöngetik.
– Ha el akarnak kergetni, kezd el ezt rágni. – A mérnök egy sima
gömböt nyomott a kezébe. – Egyszerű gyerekszappan, eperízű.
Egyszerű, de hatásos trükk, egy híres csalótól vettem kölcsön. Csak
el ne felejtsd kifordítani a szemed, amikor jönni kezd a hab a
szádból.
Először Szkorik mégis félt. Megérkezett a Podkopajevszkijen lévő
Csodatévő Szent Miklós-templomhoz, leült a tornác legszélére, és a
biztonság kedvéért azonnal kifordította a szemét, amennyire csak
tudta. A nem messze tőle kéregető hisztériás öreg-anyó és
orravesztett öregapó rögtön morogni kezdett, takarodj innét, hé,
nem ismerünk téged, amúgy is keveset adnak, na de jön majd
Budocsnyik, és ellátja a bajod, meg efféle.
De amikor megjött Budocsnyik, és a koldusok elkezdtek
hálistenkedni a jövevény miatt, Szenyka kieresztett egy kis habot a
száján, rázni kezdte a vállát, meg még halkan nyöszörgött is hozzá.
Budocsnyik nézte, nézte, és azt mondja, mi van, rohadtak, nem
látjátok, hogy tényleg nyavalyatörős? Ne bántsátok, hadd éldegéljen,
nem fogok sápot szedni érte. Hát ilyen ez a Budocsnyik – igazságos.
Azért is él a Hitrovkán már húsz éve.
A koldusok hát békén hagyták Szkorikot. Kicsit megnyugodott,
nem fordította már ki a szemét, hanem elkezdett nézelődni.
Éppenséggel nem sok alamizsnát kapott, inkább csak
egykopejkásokat és garasokat. Egyszer csak Mihejka Kuvik ment el
előtte. Szenyka unalmában (meg hogy kipróbálja, valóban olyan jól
ki lett-e maszkírozva), elkapta az inge alját, és siránkozni kezdett,
adj egy kis pénzt szegény nyomorultnak. Kuvik persze nem adott,
és még egy káromkodást is elkerekített, de nem ismerte fel. Szkorik
ekkor egészen megnyugodott.
Amikor harangoztak a misére, és jöttek sorban az asszonyok a
templomba, a Podkolokolnij sarkánál megjelent Halál is.
Egyszerűen volt öltözve – fehér kendő, szürke ruha, de még így is
mintha a napocska kukkantott volna ki a felhők mögül az utcában.
Gyorsan végignézte a kéregetőket, Szenykán sem állapodott meg
a tekintete. Bement.
Ajaj, nyugtalankodott Szkorik. Nem vitte-e túlzásba Eraszt
Petrovics a maszkírozást? Honnan tudja így Halál, hogy kinek adja
át a levelet?
És amikor a mise után kezdtek kijönni az emberek, Szenyka
szándékosan dadogva kezdett el gajdolni – hogy Halál megértse,
kire céloz vele.
– J-jó emberek! N-ne haragudjatok rám, n-nyomorult árvára,
amér k-koldulok! S-segítsetek, ki hogyan t-tud! Nem idevalósi
vagyok, n-nem ismerek itt senkit se! Egy d-darab kenyeret adjatok
vagy egy kis p-pénzecskét!
Halál Szenykára pillantott, és felkacagott. Tehát rájött. Mindegyik
koldusnak a kezébe nyomott egy érmét. És Szkorik is kapott egy
ötkopejkást, s vele együtt egy kis négyzetbe hajtogatott papírt.
Aztán, ahogy elment, a szája elé tette a kendője sarkát – annyira
viccesnek találta Szenyka kinézetét.
No, Szenyka meg, amint elsántikált a Hitrovkáról, rögtön
leguggolt egy hirdetőoszlop mellé, széthajtogatta a levelet, és
olvasni kezdte. Halálnak szép, egyenletes kézírása volt, könnyen
olvasható, pedig egészen pirinyó betűkkel írt.

Kedves Eraszt Petrovics! Mindent végrehajtottam amire kért. A

szirmot ahogy ígértem a nyakamba tettem és ő azonnal észrevette.
[Miféle szirmot, vakarta a tarkóját Szenyka. És ki ez az „ő”? Na
mindegy. Lehet, hogy később kiderül.] Eltorzul a képe és elkezdi,
hogy fura vagy te. Valami vackot teszel a nyakadba, amit meg én
adtam, azt nem viseled. Faggatni kezdett nem ajándékba kaptam-e
valakitől. Én meg ahogy megbeszéltük mondom, hogy Szenyka
Szkoriktól. Erre üvölteni kezd. Az a taknyos, mondja. De elkapom és
széjjelszaggatom. [De hisz a Herceg az! És egyszeriben remegni
kezdett Szenyka kezében a gyűrött papírlap. De hát mit művel
Halál? Miért mond neki ilyeneket? El akar veszejteni? Nem tudok
semmiféle sziromról! Nem hogy nem ajándékoztam neki olyat – de
soha nem is láttam! S aztán gyorsabban futott végig a szeme a
sorokon.] Nehéz vele. Állandóan részeg mogorva és fenyegetőzik.
Nagyon féltékeny. Még szerencse hogy csak Szkorikra. [Na persze,
még szerencse, húzta el a száját Szenyka panaszosan.] Ha tudna a
többiekről is, akkor aztán folyna a vér. Így is, úgy is próbálkoztam.
De nem beszél. Vagyis csak azt mondja, hogy tudom is én, ki műveli
azokat az öldökléseket meg nem is vagyok kíváncsi rá. Ha megtudom
majd elmondom neked is, ha annyira érdekel. De hogy igazat mond-e
vagy hazudik azt meg nem mondom, mert egészen más ember lett
belőle mint amilyen volt. Mintha nem is ember volna, hanem egy
ragadozó állat. Acsarog egyfolytába. És még azt akarom mondani
magának a legutóbbi beszélgetésünkről, hogy ne korholjon engem az
erkölcstelenségem miatt, Eraszt Petrovics. Ami az embernek
születésekor meg van írva, afölött nincsen hatalma, és csak arra van
hatalma, hogy amit fönt megírtak neki, azt vagy jóra, vagy rosszra
fordítsa. És ne beszéljen többet így velem és ne is írjon erről többet
mert fölösleges.
Halál

Na és mi lehet az, amiről Eraszt Petrovics ne írjon és ne beszéljen

többet? Nem lehet más, mint az undok paráználkodása a Gácsérral
és a többi aljas disznóval.
Összehajtogatta Szkorik a levelet olyanra, amilyen volt, kis
négyzet alakúra, és elvitte Eraszt Petrovics-nak. Nagyon szerette
volna kikérdezni az agyafúrt Nejmlesz urat, ugyan miért találta ki,
hogy még jobban az árvára haragítja a Herceget, mi szükség arra?
És miféle virágsziromról van szó, amit állítólag ő ajándékozott
Halálnak?
 De ha megkérdezi, azzal csak elárulja magát, hogy beleütötte az
orrát mások dolgába.
De így is kiderült a turpisság.
A mérnök csak rápillantott a papírra, és azonnal szemrehányóan
csóválta a fejét.
– Nem szép dolog, Szenya. Miért olvastad el? Talán neked írták?
– Semmit se olvastam el – próbált tiltakozni Szkorik. – Érdekel is
engem.
– Szóval nem? – Eraszt Petrovics végighúzta az ujját a hajtásokon.
– Szét lett hajtva, és újra összehajtogatva. És vajon mi ez, ami
ideszáradt? Tán csak nem egy tetű? Aligha származhat m-
mademoiselle Haláltól.
Hát el lehet titkolni bármit is egy ilyen ember elől?

Másnap Szkorik megint kapott egy levelet Nejmlesz úrtól, de

nemcsak úgy pőrén, hanem borítékban.
– Ha egyszer ilyen k-kíváncsi vagy – jelentette ki a mérnök -,
leragasztom a levelemet. Ne is próbáld nyalogatni. Ez egy újfajta
amerikai ragasztó, amit egyszer összeragasztottak vele, azt többé
szét nem lehet szedni.
Sokáig kenegette a kis borítékot ecsettel, aztán még
levélnehezékkel is nyomogatta.
Szenyka nem győzött csodálkozni. Tényleg igaz a mondás, a bölcs
is együgyű.
Amint kilépett a küszöbön, széttépte és eldobta a borítékot. Ilyen
kis tízkopejkás boríték, ami a szerelmes levélkéknek való, minden
papírboltban kapható. Vesz egyet, átteszi abba a levelet, aztán
leragasztja mindenféle flancos ragasztó nélkül – gyerekjáték. Hogy
kinek, hová, az úgysincs ráírva…
Hogy elolvassa-e vagy sem, azon Szkorik nem is törte a fejét.
Naná, hogy elolvassa! Hisz mégiscsak az ő, Szenyka sorsa forog
kockán.
A levél cigarettapapírra volt írva, és Eraszt Petrovicsnak igazán
szép volt a kézírása, mindenféle elegáns kacskaringókkal.

Kedves H!
 Engedje meg, hogy így szólítsam – nem tudom elviselni a becenevét,
az igazit meg nem akarja elárulni. Bocsásson meg, de nem tudom
elhinni, hogy elfelejtette. Különben, ahogy Önnek tetszik. Áttérek a
lényegre. Az elsővel világos a dolog. Most tegye meg ugyanezt a
másodikkal, de feltűnés nélkül terelje a szót a szükséges témára.
Amennyire meg tudom ítélni, ez az illető okosabb, mint a Herceg.
Elég, hogy egyszerűen csak meglássa azt a bizonyos tárgyat. Na és ha
magától rákérdez, akkor mondja azt, amiben megállapodtunk, Sz.
Sz.-ról. [Miféle Sz.Sz.-ról? Szenyka megtörölte koromtól maszatos
homlokát, amitől lepottyant a hajából két szárított tetű. Ja, hisz ez
„Szenyka Szkorik”, ki más lenne?! Vajon miben állapodott meg róla
ez a két cselszövő?] Bocsásson meg, hogy visszatérek az Ön számára
kellemetlen témára, de gyötrő számomra a gondolat, hogy
becstelenségeknek és kínoknak veti alá magát – igen, igen, biztos
vagyok benne, hogy ez az Ön számára borzalmas kín – az értelmem
számára felfoghatatlan és biztosan hamis eszmék nevében. Miért
bünteti magát ilyen kegyetlenül, miért tiporja sárba a testét? Az nem
követett el semmilyen bűnt magával szemben. Nincs miért gyűlölnie.
Az ember teste szentély, és a szentélyt tisztán kell tartani. Van, aki azt
mondja erre, még hogy szentély. Egyszerű ház az, kövek és malter, a
lényeg, hogy a lelket ne szennyezzük be, és ugyan mit ér a test, hiszen
az Isten nem abban lakozik, hanem a lélekben. De megbecstelenített,
piszkos szentélybe sohasem száll alá az isteni szentség. És abban,
hogy az ember sorsa előre meg van írva, Ön téved. Az élet nem egy
könyv, amelyben csak a valaki által előre megírt sorok mentén lehet
haladni. Az élet síkság, melyen utak megszámlálhatatlan sokasága
van; minden lépésre újabb elágazás nyílik, és az ember mindig
szabadon választhat, hogy jobbra vagy balra forduljon. S aztán jön
az újabb elágazás és az újabb döntés. Mindenki ezen a síkságon
lépked, mindenki maga dönti el, hogy melyik utat, melyik irányt
választja – ki a napnyugta, ki a sötétség felé megy, ki a napkelte, a
fény forrása felé. És soha, még az élet legutolsó pillanatában sem
késő megfordulni, és egészen más irányba indulni, mint amerre
hosszú-hosszú éveken át ment az ember. Nem is olyan ritka az ilyen
fordulat, az ember egész életében az éj sötétje felé haladt, de a
legvégén hirtelen megfordul, és a napkelet felé fordítja arcát, amitől
az arca is, az egész síkság is más, reggeli fényben ragyog fel. És
persze megtörténik ennek az ellenkezője is. Rosszul, homályosan
magyarázom, de valami okból úgy érzem, hogy meg fog érteni.
Egyszóval nem sok érdekes volt a levélben. Szép dolog – ocsmány
kulimászokkal kenik be az embert, aztán futás keresztül az egész
városon ilyen filozófiai locsogás miatt.
Megvette az új borítékot tíz kopejkáért, és sietett a Csodatévő
Miklóshoz.

Halál most nem fehér, hanem bordó kendőt viselt, és ettől mintha
tűz fénye villódzott volna az arcán. Amikor bement a templomba,
olyan perzselő pillantást vetett Szkorikra, hogy az fészkelődni
kezdett a térdén. Eszébe jutott (Isten bocsássa meg – nem itt és nem
ekkor kellett volna emlékeznie rá), hogyan csókolta meg, hogyan
ölelte őt Halál.
És amikor kijött, akkor is ugyanolyan volt a szeme, valami vad
szenvedély szikrázott benne. Lehajolt, hogy odaadja neki az
alamizsnát, és elvegye a levelet, s közben odasúgta.
– Szervusz, kis szeretőm. Holnap lesz válasz.
Szenyka támolyogva ment vissza a kaszárnyához.
Kis szeretőm!

De aztán másnap nem volt válasz Haláltól. És egyáltalán el se jött.

Szkorik majdnem sötétedésig koptatta a térdét, két rubel alamizsnát
összeszedett, de mindhiába. Végül Budocsnyik, amikor már
tizedszer, vagy tán tizenötödször járta be a körzetét, rászólt: „De
mohó lettél hirtelen, nyavalyás. Kéregess, de tudd a mértéket!”
Csak akkor ment el.

A negyedik napon, ami vasárnapra esett, Eraszt Petrovics megint

odaküldte Szenykát. Hogy nem jött válasz a levelére, azon nem
nagyon csodálkozott, inkább csak szomorú lett.
És amikor elküldte a Podkopajra, azt mondta Szenykának a
mérnök.
– Ha ma se jön el, akkor le kell mondani a levelezésről, és valami
mást kell kitalálni.
De eljött.
Igaz, Szkorikra egy pillantást sem vetett. Oldalt nézett akkor is,
amikor az alamizsnát adta neki, és haragosan szikrázott a szeme.
Szenyka meglátott a nyakában egy ezüstpikkelyecskét – pontosan
ugyan-olyat, amilyenek a pincében voltak. Azelőtt Halálnak nem
volt ilyen ékszere.
Szenyka ekkor nem papírt talált a kezében, hanem egy
összehajtogatott selyemkendőt.
Elment egy csendes helyre, kibontotta. Egy levélke volt benne.
Óvatosan, vigyázva, hogy semmi se potyogjon le a hajáról, és hogy a
hajtások teljesen épek maradjanak, Szenyka olvasni kezdte.

Kedves Eraszt Petrovics/ Semmit nem derítettem ki tőle és nem

kérdeztem ki. Az új holmit észrevette, rápillantott azzal az üres
tekintetével, de semmit se kérdezett. Egy verset motyogott magában,
ez a szokása. Szóról szóra megjegyeztem. Eladtunk sok acélkardot,
aranyláncot, ezüstcsattól. Ám utunk végére jár, fordulunk keletre
már.2 Hogy mit jelent ez nem tudom. Talán maga érteni fogja. [Puskin
ez, Alekszandr Szergejevics, és nincs mit érteni rajta, gondolta
leereszkedően Szkorik, aki épp előző este olvasta el a Szaltán cárról
szóló mesét. És hogy kiről van szó, az is rögtön világos lett –
Szemről. Ő imád versben beszélni.] És a testről többet ne
merészeljen írni nekem, különben vége a levelezésünknek. Különben
is be akartam fejezni. Tegnap nem mentem el, nagyon haragudtam
magára. De ma amikor ő elment látomásom volt. Hogy egy síkság
közepén fekszek, amilyenről maga írt, és nem tudok felállni. Sokáig
fekszek, nem egy nem is két napon át. És fű nő rajtam keresztül meg
mindenféle virágok. Érzem őket magamban, és nem rossz érzés ez
hanem nagyon is jó, ahogy rajtam keresztül furakodnak a nap felé. És
mintha már nem is a síkságon feküdnék hanem én magam volnék ez
a síkság. Utána ahogy tudtam ráhímeztem a látomásomat a kendőre.
Fogadja ajándékul.
Halál

A kendő, amit Szkorik először meg se nézett rendesen, valóban

hímzett volt, fent nap, lent meg egy leány fekszik, meztelenül, és
mindenféle füvek-virágok nőnek ki belőle. Nagyon nem tetszett
Szenykának ez az agyszülemény, vagy kulturáltan szólva, allegória.
 Eraszt Petrovics, Szenykától eltérően, előbb a kendőt nézte meg,
és csak utána hajtogatta szét a levelet. Rápillantott, és azt mondja.
– Ó, Szenya, Szenya, hát mit csináljak veled? Megint beledugtad
az orrod.
Szkorik buzgón pislogott, hogy kigördüljenek a könnyei.
– Miért bánt engem? Szégyellhetne magát. Mintha nem nekem
kellene kínlódnom, mint egy utolsó misérable. Becsületszavamra
mondom…
De a mérnök csak legyintett rá, na menjél innen, ne zavarj, az
ördögbe veled.

No és Eraszt Petrovics erre a következő levelet írta Halálnak.

Drága H.!
Könyörgök Önnek, ne szívja többet ezt az undokságot! Én
egyetlenegyszer próbáltam ki a kábítószert, és majdnem az életembe
került. Valamikor majd elmesélem Önnek ezt a történetet. És nem is
az a lényeg, hogy menynyi veszélyt rejt magában ez a bódító anyag.
Csak azoknak az embereknek van szükségük rá, akik nem értik,
igazából élnek-e a földön, vagy csak úgy véletlenül. De Ön igazi,
eleven, Önnek nincs szüksége kábítószerre. Bocsássa meg, hogy újból
prédikálok. Pedig egyáltalán nem szokásom, de hát Ön ilyen különös
hatással van rám.
A másik kettőnek, ha felkelti a figyelmüket az a tárgy, ne Sz. Sz.-ot
említse [na, köszönöm szépen, gondolta Szenyka], hanem egy
bizonyos új udvarlót, aki dadogás, és ősz a halántéka. Ezt kell tennie
az ügy érdekében.
E.N.

Halál ezúttal nem dühösen jött, mint előző nap, hanem vidáman.
Amikor lehajolt, és elvette a levelet, nem ötkopejkást adott
Szenykának, hanem valami nagy, kerek medaliont. – Élvezkedj.
Megnézte – hisz csak egy csokiérme. Mi az, tán kisgyereknek
nézi?
Szkorikov kolduskodásának utolsó, azaz hatodik napján Halál,
ahogy elment mellette, leejtette a zsebkendőjét. Amikor lehajolt
érte, egész halkan odasúgta. – Követnek. A sarkon. – És bement a
templomba. A földön, Szenyka mellett ott maradt a levél. Szenyka
odamászott, rátette a térdét, és a sarok felé sandított.
Vadul kalapált a szíve.
A Podkolokolnij sarkán, a csatornának támaszkodva ott állt Proha,
és szotyolázott. Mereven bámulta a templom ajtaját. A koldusokra,
hála istennek, ügyet sem vetett.
Hű, az anyád, szóval így állunk.
És olyan dedukció kezdődött Szenyka fejében, hogy győzzed
utolérni.
Azon a napon, amikor az ezüstpálcákat vitte az ékszerészhez,
kivel találkozott a Maroszejkán? Prohával. Ez egy.
Aztán a Trubnaja téren ki császkált, nem messze a szállótól?
Amikor a rendőr szaladt oda, hogy megvédje? Megint Proha. Ez
kettő.
Ki tudott Szenyka és Táska barátságáról? Megint csak Proha. Ez
három.
És Halál után szintén Proha spionkodik! Ez négy.
Szóval mindenben ő a bűnös, a rohadék! Az ékszerészt is, Táskát
is ő nyírta ki! Persze, nem saját maga. Hatoskodik valakinek,
alighanem a Hercegnek.
Na és most mitévő legyen? Milyen projekciónak kell következnie
ebből a dedukcióból?
Nagyon egyszerű. Proha követi Halált, mi meg figyelni fogjuk őt.
Megnézzük, kihez megy jelentést tenni. De meg ám. Megmutatjuk
Nejmlesz úrnak, hogy Szenyka Szkorik nem csak küldöncnek
használható.
Halál, amikor kijött a templomból, szándékosan elfordult, ma
még alamizsnát se osztott – elúszott, mint egy hattyú, de Szenykát
megsuhintotta a szoknyájával. Tán nem is véletlenül. Mintha azt
mondaná, ne tátsd a szád! Jól figyelj!
Szenyka elszámolt húszig, és elkezdett bicegni utána a mankóján,
egyszerre mindkét lábával lökve magát. Proha előtte ment, egészen
közel, de egyszer sem fordult vissza – láthatóan nem is gondolt arra,
hogy őt is követhetik.
Így jutottak el a Jauzszkij bulvárra, ék alakban, mint a darvak,
legelöl, középen Halál, utána, baloldalt, kicsit lemaradva, Proha, és
tőle még vagy tizenöt lépésnyire, jobboldalt Szkorik.
 A ház ajtaja előtt Proha megállt, és vakarni kezdte a tarkóját.
Láthatóan nem tudta, hogy most mi legyen – maradjon ott vagy
menjen el? Szenyka elhelyezkedett a sarok mögött, és várt.
Proha végül megrázta a buráját (na jó, a fejét, a fejét), zsebre
dugta a kezét, sarkon fordult, és elindult visszafelé. Megy jelenteni a
Hercegnek, gondolta Szkorik. Vagy lehet, hogy nem a Hercegnek,
hanem valaki másnak.
Amikor Proha eltrappolt mellette, Szenyka hátat fordított, és a
sliccére tette a kezét, mint aki a dolgát végzi. Aztán megint elindult
egykori barátja után.
Az belerúgott a csizmájával egy almacsutkába, ráfüttyentett egy
sereg ganét csipegető galambra (föl is rebbentek, vadul csapkodva
szárnyaikkal), aztán befordult arra az udvarra, amelyen át gyorsan
el lehet jutni a Hitrovszkaja térre.
Szenyka a nyomában.
Alig ért ki az első kapualjból a nedves, sötét udvarra, hátulról
valaki elkapta a vállát, megrántotta, maga felé fordította.
Proha! Mégiscsak megérezte, hogy követik, fene a pofájába.
– Mi van, te mocskos – sziszegett rá -, mit kajtatsz utánam, he?
Mit akarsz?
Úgy megrángatta a vállát, hogy Szenykának megbillent a feje, és
kiesett a szájából a csombók, amitől olyan ferde volt a képe. Vége a
maskarádénak és a ravaszkodásnak.
– Te vagy az?! – kiáltott fel Proha, és mohón kitágultak az
orrlyukai. – Szkorik? Épp te kellesz nekem!
És a másik kezével is elkapta a grabancát – el ne menekülhessen.
Jó erős volt Proha fogása. Szenyka tudta, erőben, ügyességben föl
nem veszi vele a versenyt. A legbelevalóbb gyerek az egész
Hitrovkán. Ha nekiállsz verekedni vele, eltángál. Ha elszaladsz,
utolér.
– No csak gyere velem – mosolygott Proha. – Jössz magadtól,
vagy megbiztassalak egy mállással?
– Aszt hova menjek? – kérdezte Szenyka, aki még nem nagyon
tért magához a remekül kieszelt projekciójának kudarca után. –
Minek akaszkodsz rám? Eressz!
Proha a csizmája orrával bokán rúgta, jó fájdalmasan.
– Na nyomás! Dumálni akar veled egy jó ember.
 Ha igazából, hitrovkai módra nekiálltak volna verekedni – ököllel
vagy akár szíjjal -, Proha seperc alatt elintézi. De Szenyka tán
fölöslegesen tanulta a japán verekedés tudományát?
Amikor Masza szenszei megértette, hogy igazi harcos soha nem
lesz Szkorikból – nagyon lusta hozzá, és fél a fájdalomtól -, azt
mondta, nem foglak, Szenyka-kun, a férfias harcra tanítani, hanem
megtanítalak a nőire. És most egy ilyen lecke jutott Szkorik eszébe,
hogy mit kell csinálnia a nőnek, ha egy gazfickó elkapta, és kezdené
megbecsteleníteni.
– Nadzon könnyű – mondta a szenszei -, etszerű, mint a
szegereverész.
A bal tenyér tövével, alulról kell a támadó orra hegyére ütni,
aztán amikor fölrándul a feje, a jobb kéz bütykeivel az
ádámcsutkájára. Szenyka vagy ezerszer sihi-suhizott így a
levegőben, egy-kettő, jobb-bal, orr – ádámcsutka, orr – ádámcsutka,
egy-kettő, egy-kettő.
Hát most is elvégezte ezt az egy-kettőt, egy fél pillanat volt az
egész.
Ahogy a könyvekben írják, az eredmény minden várakozását
felülmúlta.
Az orra mért ütéstől – pedig nem volt erős, és le is csúszott –
Proha feje hátrarándult, és az orrlyukából kifreccsent a vér. A
„kettő”-re meg, amikor Szenyka pontosan eltalálta az
ádámcsutkáját, Proha hörögni kezdett és elvágódott.
Lecsüccsent, egyik kezével a nyakát fogja, a másikkal az orrát, a
szája eltátva, a szeme kiguvadt. És csak úgy ömlik belőle a vér!
Szkorik egészen megijedt – és ha megölte?
Leguggolt Proha mellé.
– Hé, Proha, mi van, haldokolsz, vagy mi? Kicsit megrázta.
Az meg hörög.
– Ne üss… Ne üss többet! A, a, a! – próbál levegőt venni, de nem
tud.
És amíg nem tért magához, Szenyka gyorsan ráült, és gyerünk
kikérdezni.
– Ki vele, te mocsok, kinek vagy a hatosa!? Különben kapsz a két
füledre is, hogy kiesik a szemed! Na? A Hercegé, igaz?
 És meglendítette egyszerre mind a két kezét (volt egy ilyen fogás
is, az egyszerűebbek közül – egyszerre mind a két füle alá be kell
mosni a gazfickónak).
–Nem, nem a Hercegé… – Proha megérintette vértől nedves orrát.
– Eltörted… Eltört a csont… U-u-u!
– Akkor kié? Beszélj!
És ököllel durr a homlokára. Ilyen fogást a szenszei nem
mutatott, csak úgy magától találta ki. Prohának kutya baja se lett
tőle, Szenykának viszont az összes ujja megfájdult. De azért hatásos
volt.
– Nem, ez egy másik ember, a Hercegnél is szörnyűbb – mondta
Proha szipogva, és közben védte magát a kezével.
– Szörnyűbb a Hercegnél? – kérdezte Szkorik reszkető hangon. –
Na és ki az?
– Nem tudom. Nagy fekete szakálla van, leér a köldökéig. A
szeme is fekete, csillogó. Félek tőle.
– De hát ki ő? Honnan való? – kérdezte Szenyka, és már ő maga is
félt, de piszkosul. Köldökig érő szakáll, fekete szemek. Borzalom!
Proha összeszorította az orrát az ujjaival, hogy elálljon a vérzés.
Így kezdett beszélni.
– Hod kicsoda, honnan való, nem dudom, de ha meg akarod
nézni, megmutatom. Demsoká dalálkoznom kell vele. A Jerosenko-
pincében…
Megint a Jerosenko-pince. Huh, átkozott egy hely. Szinyjuhinékat
is ott nyírták ki, és ott történt, hogy magát Szenykát is majdnem
elintézték.
– Na és mért találkozol vele? – kérdezte Szkorik; még nem
döntötte el, hogy mi legyen. – Jelenteni fogsz arról, ahogy Halált
követted?
– Fogok.
– És mit akar tőle a te szakállasod?
Proha megvonta a vállát, megszívta az orrát. Már nem folyt a
vére.
– Tudom is én. Én csak csinálom, amit mond. Na mi lesz,
vezesselek?
– Vezess! – szánta el magát Szenyka. – De jól vigyázz! Ha kell,
puszta kézzel megöllek. Egy varázsló tanított rá.
 – Jól megtanított, most szét tudsz verni bárkit, akit csak akarsz –
vigyorgott alázatosan Proha. – Én csinálom, amit mondasz, Szenya.
Még nem untam meg az életemet.
Elmentek a Tatár kocsmáig, ahol a Jeroha bejárata van. Szkorik
párszor a foglya oldalába bokszolt, csak a fenyítés végett, és
rámordult, na, csak próbálj elszökni tőlem! Az igazat megvallva, ő
maga is félt – csak egyet fordul Proha, és ököllel a gyomorszájába
vághat. De úgy tűnt, fölöslegesen aggódik. A japán harci tudomány
teljesen lecsendesítette volt barátját.
– Mindjárt, mindjárt – mondta Proha. – Majd mindjárt meglátod,
miféle ember ez. Hisz én is csak félelmembe'… Ha megszabadítasz
ettől a gyilkostól, csak hálás leszek neked, Szkorik.
A pincében fordultak egyszer, aztán még egyszer. Innen már egy
köpésre volt az a terem, ahonnan be lehet menni a
kincseskamrába. És közel az a folyosó is, ahol Szenykát majdnem
megfosztották az életétől. Eszébe jutott, hogyan rántotta meg a
hajánál fogva az a hatalmas kéz, hogy majd' kitörte a nyakát – s ettől
egész testében remegni kezdett, és megállt. A kezdeti bátorságából,
amivel elhatározta, hogy az egész ügyet ő maga fogja kibogozni,
nem sok maradt. Bocsássanak meg, Eraszt Petrovics és Masza
szenszei, de az ember már csak ilyen, nem tudja átugrani a saját
árnyékát…
–Nem megyek tovább… Találkozz csak vele… És utána elmondod.
– Ne már – rántotta meg az inge ujját Proha. – Már közel
vagyunk. Van ott egy zug, ahol elbújhatsz.
De Szenyka megmakacsolta magát.
– Menjél nélkülem.
Már fordult volna vissza, de Proha keményen fogja, nem ereszti.
Aztán hirtelen átfogja a vállát, és kiabálni kezd.
– Itt van Szkorik! Elkaptam! Jöjjenek!
Hű, erős a rohadék. Se ütni nem tud Szenyka, se szabadulni.
És a sötétből már közelednek a csattogó léptek – súlyosak,
gyorsak.
A szenszei azt tanította neki, ha valami rossz ember szorítja a
vállad, a legegyszerűbb minden okoskodás nélkül térddel a lába
közé rúgni, ha meg úgy áll, hogy a térdeddel sehogy se tudsz
hozzáférkőzni, akkor húzd el a fejed, amennyire lehet, aztán a
homlokoddal durr az orrára.
Így hát tiszta erőből orron fejelte Prohát. Egyszer, aztán még
egyszer. Ahogy a kisbárány ökleli a falat.
Proha üvöltött (amúgy is el volt már törve az orra), és a pofája-
fizimiskája elé kapta a kezét. Szenyka rohanni kezdett. Az utolsó
pillanatban – már kapták volna el a grabancát hátulról. Reccsent a
kopott szövet, szakadt a rothadt cérna, és Szkorik, Proha
ismerősének a kezében hagyva az inge egy darabját, száguldott a
sötétben.
Először csak úgy, minden megfontolás nélkül futott, csak hogy
elszakadjon az üldözőitől. És csak amikor kicsit messzebbről
hallotta a nagy csizmák dobogását, jutott eszébe hirtelen, de hát
hova fusson? Előtte csak az a téglapilléres terem van, és utána
zsákutca! Egyik kijárathoz se tud eljutni – se a főkapuhoz, se a Tatár
kocsmához.
Mindjárt utolérik, sarokba szorítják – és vége!
Egyetlen reménye maradt.
A teremben rögtön a titkos bejárathoz rohant. Sebtében, felsértve
a lábát, kirángatta a két alsó követ, hasmánt bekúszott a résbe, és
megdermedt. Jó szélesre tátotta a száját, hogy halkabban vegye a
levegőt.
Az alacsony boltívek alatt visszhangzottak a léptek – ketten
rohantak be a terembe, az egyik súlyos volt és hangos, a másik
sokkal könnyebb.
– Innét sehová se mehet – hallatszott Proha ziháló hangja. – Itt
kell lennie a rohadéknak! Én a jobb oldalon megyek, maga meg
menjen balról. Mindjárt meglesz, az biztos!
Szkorik felkönyökölt, hogy tovább kússzon, de az első mozdulatra
zörögni kezdett a hasa alatt a téglatörmelék. Tilos! Magadat is
elveszejted, a kincset is elárulod. Csöndben kellett feküdnie, és
imádkozni Istenhez, hogy ne vegyék észre a rést a padló mellett. Ha
van náluk lámpa, akkor kész, vége.
De abból ítélve, hogy milyen gyakran hallott rövid sercegést,
Szenyka üldözőinek csak gyufájuk volt.
Közeledtek, egyre közeledtek a léptek. Már itt is vannak.
Proha az, az ő léptei.
 Hirtelen valami puffanás, aztán káromkodás hallatszott – szinte
közvetlenül a fekvő Szkorik fölött.
– Semmi baj, csak bevertem a lábam egy kőbe. A falból esett ki.
Na most, most mindjárt lehajol Proha, és meglátja a rést, és benne
a két cipőtalpat. Szenyka már készült, hogy négykézlábra áll, aztán
rohanni kezd a folyosón. Messzire persze nem futhat, de akkor is
nyer egy kis időt.
De Proha ment tovább. Nem vette észre a rést. A sötétség
megmentette Szenykát, de az is lehet, hogy az Isten szánta meg. A
csudába veled, gondolta, élj még egy kicsit, még ráér, hogy
magamhoz vegyelek.
Most a terem távoli végéből hallatszott Proha hangja.
– Úgy látszik, a folyosón a falhoz lapult, mi meg elszaladtunk
mellette, nem vettük észre. Ügyes gyerek ez a Szkorik. De semmi
baj, úgyis előkerítem, csak ne kétel…
Nem fejezte be Proha a mondatot, elakadt a hangja. És az se
mondott semmit, akihez beszélt. Távolodó léptek. Csend.
Szenyka egy darabig még mozdulatlanul feküdt félelmében. Arra
gondolt, ne kússzon-e tovább az alagúton. A titkos kamrába is
benézhetne, elhozhatna egy-két pálcát.
De nem!
Először is, semmilyen tűzszerszám nem volt nála. Pedig
valamivel csak kellene világítania ott a pincében.
Másodszor, hirtelen aggódni kezdett, tán nem kellene már itt
ücsörögnie. Nem jobb volna-e, ha húzna innét, amilyen gyorsan
csak bír? Mert mi van, ha csak lámpáért mentek? Visszajönnek, és
azonnal meglátják a lyukat. Neki meg kampec, és csak a saját
hülyeségét okolhatja.
Hát kimászott, mint egy rák, hátramenetben. Hallgatózott. Úgy
tűnik, csend van.
Ekkor felállt, levetette a cipőjét, és nesztelenül, lábujjhegyen
elindult a folyosó felé. Meg-megállt – fülelt, nem hallatszik-e
valamelyik oszlop mögül lélegzés vagy bármi egyéb nesz?
Hirtelen reccsent valami a talpa alatt. Szenyka ijedten leguggolt.
Mi a fene?
Tapogatózott – egy doboz gyufa. Ezek ejtették-e le, vagy valaki
más? Mindegy, jól jön.
 Tett még néhány lépést, s hirtelen jobb felől valami kupacot lát.
Mintha rongyokat hajigáltak volna oda, vagy tán fekszik ott valaki.
Meggyújtott egy szál gyufát, lehajolt.
Proha! A hátán fekszik, arccal felfelé. De ahogy jobban megnézte,
felnyögött. Az arca ugyan felfelé nézett Prohának, de nem a hátán
feküdt, hanem a hasán. Egy élő embernek sehogy se fordulhatott
volna így ki a nyaka.
Akkor hát ez Proha gyufája, fejezte be korábbi gondolatát
Szenyka, és csak utána vetett keresztet, ahogy illik, és aztán hátrálni
kezdett. A rohadt gyufa meg közben megégette az ujját. Hát ettől
akadt el a hangja Prohának. Egy pillanat alatt kitekerték a nyakát,
de a szó legszorosabb értelmében. Proha meg ettől fogta magát, és
meghalt.
De a csudába vele, olyan nagyon nem sajnálja. Csak… ki lehet az a
szörnyeteg, aki ilyeneket művel az emberekkel?
Szkoriknak aztán eszébe jutott még valami. Proha nélkül sehogy
sem lehetséges elkapni ezt a gyilkos gazembert. A köldökig érő
szakáll természetesen jó ismertetőjel volna, csak hát Proha
mindenfélét összehazudott, Isten nyugosztalja a rohadékot.
Hazudott, az egyszer szent, mint a vízfolyás.
Az egész dedukcióból-projekcióból csak egy repedt teknő lett a
végén, mint a kapzsi öregasszonynál (elolvasta Szenyka ezt a mesét,
de nem tetszett neki, a Nyikita cáros jobb volt). Nem hogy csak
megjegyezte volna magának Prohát, és aztán mindent elmesél
Eraszt Petrovicsnak. Nem, ő be akarta bizonyítani, hogy milyen
ügyes. Hát most bebizonyította.

Mérgében majdnem elfelejtette elolvasni Halál levelét, és már

csak a Szpasszkaján jutott eszébe.

Kedves Eraszt Petrovics. Tegnap este itt járt a kapitány. Ő maga

kérdezett rá az ezüstpénzre. Mondom, hogy ajándék. Tán új
vetélytársam van, kérdezi. Nem tűröm. Ki az? Ahogy maga kérte, azt
felelem neki, hogy egy gazdag ember, akinek tele a zsebe ezüsttel.
Szép ember, bár nem fiatal és ősz a halántéka. Meg egy kicsit dadog
mondom. A kapitány az ezüstről rögtön megfeledkezett, és már csak
magáról kérdezget. A szeme kék kérdezi. Mondom, hogy igen. És
magasságra ekkora? Mondom, hogy igen. És a halántékán van itt egy
kis heg? Mintha volna. Na, hogy ekkor mi volt, egész testében remegni
kezdett, hogy csak na. Hol lakik, ki vele, meg így, meg úgy.
Megígértem, hogy kiderítem, és mindent elmondok neki. Vámpírhoz
meg magam mentem el, nem akartam itt énnálam fogadni azt az
uzsorást. Ez inkább az ezüstről faggatott, meg hogy milyen ember
maga meg nagyon gazdag-e és hogyan lehet magához férkőzni. Neki
is megígértem, hogy kiderítem. Jól összegabalyítottuk ezt mi ketten, és
hogy kioldozni hogyan fogjuk, sehogy se értem. Ideje lenne
találkoznunk, és szóban megbeszélni. Mindent nem lehet levélben
megírni. Jöjjön el ma éjjel, és Szenykát is hozza magával. Ő minden
zugot ismer a Hitrovkán. Kivezeti magát, ha van valami. És még azt
akarom közölni magával, hogy senkit közülük nem engedek többet
magamhoz, pedig a kapitány tegnap fenyegetőzött és káromkodott.
De maga most jobban kell neki, mint én. Megmondtam neki, hogy
nem fogom akkor semmiről se kikérdezni magát, erre aztán
abbahagyta. És tudnia kell, hogy többé ezek közül a vérszívók közül
senkit nem fogok magamhoz engedni, mert nincs ehhez többé erőm.
Minden embernek megvan a maga határa. Jöjjön el. Várom.
Halál

Izgatott lett Szenyka – de szörnyű, hogy mennyire, még a szája is

kiszáradt. Még ma, máma éjjel újból látni fogja Halált!
 HOGYAN KARÖRVENDETT SZENYKA

A mérnök és Masza szótlanul hallgatták végig a történetet. Nem

kezdtek el káromkodni, nem nevezték mindenféle fajankónak, de
hogy együtt éreznének Szkorikkal, olyat se mondtak. Annyit se,
hogy „jaj, szegényke, mit kellett kibírnia!”, vagy hogy legalább
felkiáltsanak, hogy „hát ez borzalom!” – nem, ilyesmit hiába is várt
volna ezektől a jégszívűektől. Pedig mennyire igyekezett, hogy
lenyűgözze őket!
No de hát igaz, hogy nagy hibát követett el.
– Bocsásson meg nekem, Eraszt Petrovics, és maga is, Masza úr –
mondta utána Szenyka töredelmesen. – Ilyen szerencse mosolygott
rám, én meg mindent elrontottam. Most aztán kereshetjük azt a
gonosztevőt.
Bűnbánóan lehorgasztotta a fejét, de lopva fölpislantott, nagyon
haragszanak-e?
– Mi a véleményed, Masza? – kérdezte Eraszt Petrovics, miután
végighallgatta Szenykát.
A szenszei lehunyta keskeny szemét – szinte eltűnt a ráncai
között -, és így ült két vagy három percig. Nejmlesz úr is hallgatott,
várta a választ. Szkorik türelmetlenségében nem győzött
fészkelődni a székén.
Végül megszólalt a japán.
– Szenyka-kun üdzesz. Moszt minden virágosz. A mérnök
elégedetten bólintott.
– Én is így gondolom. Nincs miért bocsánatot kérned, Szenya.
Neked köszönhetően most már tudjuk, hogy ki a gyilkos.
– Hogy mi?! – ugrott fel a székről Szkorik. – Kicsoda?
De Nejmlesz úr a kérdésére nem válaszolt, hanem csak mondta a
magáét.
–Tulajdonképpen dedukciós szempontból a feladat kezdettől nem
tűnt bonyolultnak. Egy kicsit is tapasztalt nyomozó, rendelkezve a
te tanúvallomásoddal, minden gond nélkül megoldaná. Csakhogy a
nyomozót csak a törvény érdekli, az én érdekeim pedig ennél
tágabbak ebben az ügyben.
 – Igen – értett egyet vele Masza. – A törvény keveszebb, mint asz
igasszágosszág.
– Igazságosság és könyörület – javította ki őt Eraszt Petrovics.
Úgy látszott, ők ketten remekül megértik egymást, miközben
Szenyka csak kapkodta a fejét, mi a csudáról beszélnek ezek?
– De hát ki a gyilkos? – bukott ki belőle. – És miből jöttek rá?
– Abból, amit elmondtál – felelte szórakozottan a mérnök, de
láthatóan már valami más járt a fejében. – Tornáztasd meg az
agyadat, az hasznos a személyiség fejlődéséhez… – Aztán valami
értelmetlenséget kezdett mormolni. – Igen, semmi kétség, az
igazságosság és a könyörület fontosabb. Hála istennek, most
magánszemély vagyok, és nem muszáj a t-törvény betűje szerint
cselekednem. De az idő… nagyon kevés időm van… És aztán ez a
rögeszmés óvatosság, csak el ne ijesszük… Egyszerre kell, egy
csapással. Hét legyet ütni egy csapásra… Heuréka! – kiáltott fel
Eraszt Petrovics, és akkorát csapott az asztalra a tenyerével, hogy
Szenyka összerezzent. – Megvan a cselekvési terv! Döntöttem,
igazságosság és könyörület.
– Ez resz a neve asz akiciónak? – kérdezte a szenszei. –
„Igasszágosszág ész könyörüret?” Jó név.
– Nem – felelte vidáman Nejmlesz úr, és felállt. – Érdekesebb
nevet találok ki neki.
– Miféle akciónak? – húzta el a száját panaszosan Szkorik. – Azt
mondják, nekem köszönhetik, hogy rájöttek, de semmit se
magyaráznak el.
– Elmegyünk veled ma éjjel a Jauzszkij bulvárra, ott majd
mindent megtudsz – felelte Eraszt Petrovics.

Elmentek.
Mihelyst kopogtak, Halál már nyitotta is az ajtót – tán az
előszobában várakozott? Kitárja az ajtót, és hallgat, nézi Nejmlesz
urat – mohón, pislogás nélkül, mintha bekötött szemmel vagy
sokáig sötétben ült volna, vagy talán mintha hirtelen kigyógyult
volna a vakságból. Hát így nézett rá. Szenykára meg rá sem
pillantott, még annyit se mondott, hogy „szervusz, Szenyka” vagy
„hogy vagy, bikkmakk”. Igaz, Eraszt Petrovics köszönésére, a „jó
estét, hölgyem”-re sem válaszolt. Mintha még kicsit össze is vonta
volna a szemöldökét, mint aki más szavakra számított.
Bementek a szobába, leültek. Elvileg, ugye, fontos megbeszélésre
jöttek össze, de mintha nem úgy alakult volna, ahogy kell, mintha
nem a lényegről beszéltek volna. Halál különben inkább csak
hallgatott, és egyre csak Eraszt Petrovicsot nézte, ő meg leginkább
csak az asztalterítőt – néha Halálra emeli a tekintetét, de le is süti
nyomban. Jobban dadogott, mint máskor, mintha zavarban lenne,
de az is lehet, hogy nem volt zavarban, ki tudhatja azt őnála?
Ettől a szemezős játéktól, amit ők ketten játszottak egymás közt,
Szenyka nyugtalan lett, s csak fél füllel hallgatta Nejmlesz urat,
közben valami egészen más járt a fejében. Röviden szólva a mérnök
beszéde, vagyis, ahogy ő maga mondta, a „műveleti terve”
annyiban állt, hogy össze kell gyűjteni az összes gyanúsítottat egy
helyre, ahol a gyilkos majd magától leleplezi magát. Szkorik
döbbenten pillantott Eraszt Petrovicsra, hogy is van ez? Hisz maga
mondta, hogy már tudja, ki a gyilkos. De a mérnök jelzett a
szemével – hallgass! Hát Szenyka hallgatott.
És még amikor Eraszt Petrovics azt mondta: „Ön nélkül, hölgyem,
és nélküled, Szenyka, sajnos, sehogy se boldogulok ebben az
ügyben” – Halál még akkor sem pillantott Szkorikra, és ez már
nagyon bántotta őt. Szörnyen elszomorodott. Még csak meg se ijedt,
amikor a mérnök elkezdte az előttük álló feladat veszélyeivel
rémisztgetni – annyira el volt szomorodva.
Halál se ijedt meg egy szemernyit se. Türelmetlenül megrázta a
fejét.
– Mit számít ez? A lényeget mondja! És Szenyka se maradt
szégyenben.
– Na és aztán, két halála nincs az embernek, azt az egyet meg
úgysem kerülheti el.
Elszántan megrázta a fejét, és Halálra sandított. És csak akkor
jutott az eszébe, hogy kétértelmű volt, amit mondott, hogy Halálra
értette-e, vagy a halálra, nem világos.
– Jól van – sóhajtott fel Eraszt Petrovics. – Akkor beszéljük meg,
kinek melyik végén kell fognia a hálót. Ön, hölgyem, elhozza a
Herceget és Szemet. Szenya Vámpírt. Én pedig Szolncev kapitányt.
– Őt meg minek? – csodálkozott Szenyka.
 – Azért, mert gyanús. Valamennyi bűncselekményt az ő
körzetében követték el. Ez egy. Maga Szolncev kegyetlen, kapzsi és
tökéletesen erkölcstelen ember. Ez kettő. És ami a legfőbb… – A
mérnök újból a terítőt kezdte bámulni. – Ő is kapcsolatban áll
magával, hölgyem. Ez három.
Halálnak megrándult az arca, mintha ez fájt volna neki.
– Megint nem a lényegről beszél – mondta élesen.
– Inkább azt magyarázza el, hogyan csaljam oda a Herceget és
Szemet. Mindkettő tapasztalt zsivány, maguktól nem mennek a
karámba.
– És én? – jött izgalomba Szkorik, aki csak most fogta fel, hogy
egymagában kell majd Vámpírral huzakodnia. – Hisz meg se
hallgat! Tudja, hogy milyen ember az? Csak megparancsolja, hogy
fogjanak meg a két lábamnál, s tépjenek széjjel! Ki vagyok én neki?
Egy fityfirity senki! Nem jön az énvelem sehová se!
– Nem-e? Szaladni fog utánad, de ez már az én gondom – felelte
Szenykának Nejmlesz úr, s közben Halált nézte. – Meg nem is kell
sehová se csalogatni őket. Csak találkozni velük, és elkísérni a
kijelölt helyre.
– És mi lesz az a hely? – kérdezte Halál.
Most végre Szkorik felé fordult a mérnök, és még a vállára is tette
a kezét.
– Ezt a helyet egyetlen ember ismeri. Szóval, Ali baba, elárulod-e,
hol a barlangod?
Ha Eraszt Petrovics nem nevezte volna „babának” Halál előtt,
akkor lehet, hogy nem mondta volna el. Meg hát minek izgassa
magát az ember holmi arany meg ezüst miatt, amikor tán az élete
forog kockán? És aztán Halál rápillantott azzal a nagy szemével, s
kicsit felvonta a szemöldökét, mint aki csodálkozik a habozásán…
Ez el is döntötte a kérdést.
– Eh! – legyintett Szenyka. – Megmutatom, nem fáj az nekem!
Lássák, milyen ember Szenyka Szkorik!
Kimondta, és hirtelen megsajnálta magát, nem is a tömérdek
pénz, hanem az álma miatt. Mert hisz mi a gazdagság? Nem az,
hogy telitömheted a hasad, nem is száz pár lakkos cipő, és még csak
nem is a saját automobil, amiben húsz ló ereje van. A gazdagság a
földi paradicsom álma, amikor amit csak megkívánsz, az a tiéd
lehet.
Persze, ez is ostobaság. Mert Halálnak ugyan kínálhat
akármennyi milliót, akkor se fog úgy nézni rá, mint Eraszt
Petrovicsra…
Senki nem kezdte ünnepelni Szenyka őrült nagylelkűségét, senki
sem tapsolt. Még csak egy „köszönöm”-öt se mondtak. Halál
egyszerűen csak bólintott és elfordult, mintha máshogy ez nem is
történhetett volna. Nejmlesz úr pedig felállt. Akkor hát menjünk,
mondta. Ne pocsékoljuk az időt. Vezess, Szenya, mutasd meg, hol
van.

A föld alatti teremben, ahol néhány órával azelőtt Proha a biztos

halálba akarta küldeni régi barátját, de ehelyett ő maga inthetett
búcsút az életének, már nem volt ott a holttest. Alighanem a
pincelakók cipelték el, ruháját-cipőjét leveszik, a meztelen holttestet
meg kihajítják az utcára, így megy ez.
Szenyka most nem félt – ott volt vele Eraszt Petrovics és Halál. Az
olajoslámpával világítva megmutatta, hogyan kell kihúzni a
köveket.
– Csak az elején szűk, utána nem vészes. És csak megy az ember,
amíg falba nem ütközik.
A mérnök belesett a résbe, és végighúzta ujját az egyik kövön.
– Ősrégi falazás, sokkal régebbi, mint a menedékhely épületéé.
Moszkvának ez a része réteges süteményre hasonlít, az előző alapok
fölé újakat építettek, azok fölé megint csak újakat. Így ment ez
majd' ezer éven át…
– Akkor bemászunk? – kérdezte Szkorik, aki már alig várta, hogy
megmutathassa a kincset.
– Fölösleges – felelte Nejmlesz úr. – Holnap éjjel majd lesz időnk
gy-gyönyörködni benne. Tehát – fordult Halálhoz. – Pontosan éjjel
háromnegyed tizenkettőkor legyen itt, a teremben. Aztán
megérkezik Herceg és Szem. Meglátják magát, elcsodálkoznak,
kérdezgetni kezdik. Maga nem kezd el magyarázkodni, csak
szótlanul a bejáratra mutat, a kövek már ki lesznek húzva. Aztán
egyszerűen csak vezesse őket, ennyi az egész. Hamarosan
megjövök én is, és elkezdődik a művelet, aminek a… még nem
gondoltam ki, milyen nevet adok. Az a fő, hogy ne veszítse el a
lélekjelenlétét, és semmitől se féljen.
Halál egy pillanatra sem vette le a szemét a mérnökről. Szó se
róla – Eraszt Petrovics a lámpa hunyorgó fényében is igen szép férfi
volt.
– Nem félek én – mondta Halál kicsit rekedten. – És mindent úgy
teszek, ahogy mondta. Most pedig menjünk.
– H-hova?
Halál gúnyosan elmosolyodott, és utánozni kezdte Eraszt
Petrovicsot.
– Semmi magyarázkodás. Csak ne veszítse el a lélekjelenlétét, és
ne féljen semmitől.
Azzal kiment a teremből, többet egy szót sem szólt. Eraszt
Petrovics zavarodottan nézett Szenykára, indult Halál után. És ment
Szkorik is, csak a lámpát kapta fel előbb. Most meg mi a csudát talált
ki Halál?
A ház tornácán, közvetlenül az ajtó előtt Halál megfordult. Most
nem gúnyos volt az arca, mint a pincében, hanem mintha
eltorzította volna a szenvedés, de így is elviselhetetlenül szép volt.
– Bocsásson meg, Eraszt Petrovics. Tartottam magam, amíg
tudtam. Lehet, hogy megszán az Isten, és csodát tesz… Nem
tudom… De maga igazat írt. Bár Halál vagyok, mégiscsak eleven. És
lehet, hogy gonosztevő is vagyok, de nem bírom tovább. Adja a
kezét.
Azzal kézen fogta a szótlan, megszeppentnek látszó Nejmlesz
urat, és magához húzta. Az fellépett az egyik lépcsőfokra, aztán a
következőre.
Szkorik is ment utána. Most mindjárt történni fog valami! Halál
meg rája sziszeg.
– Menj már, az istenért! Élni se lehet tőled!
És közvetlenül az orra előtt becsapta az ajtót – durr! Szenyka szó
szerint megdermedt ettől a szörnyű igazságtalanságtól. És az ajtó
mögül furcsa zaj hallatszott, mintha két test összeütközött volna,
aztán valami zi-zegés, utána meg tán zokogás vagy nyögések.
Egyetlen szót sem szóltak – Szenyka meghallotta volna, mert a
kulcslyukra tapasztotta a fülét.
 Amikor aztán felfogta, hogy mit művelnek azok ketten, magától
folyni kezdett a könny a szeméből.
A járdára csapta Szenyka a lámpát, leguggolt, és befogta a fülét.
Még a szemét is összeszorította, hogy ne hallja és ne lássa ezt a
cudar világot, ezt a kutyaéletet, ahol az egyik mindent megkap, a
másiknak meg csak a szenvedés jut. És nincsen semmiféle Isten, ha
megengedi, hogy ilyen csúnyán elbánjanak az emberrel. Vagy ha
van is, hát jobb lenne, ha ilyen Isten nem volna!
Csak aztán nem sokáig gyötrődött és káromolta Istent, egy
percnél nem tovább.
Hirtelen kitárult az ajtó, és úgy repült ki Eraszt Petrovics a
tornácra, mint akit kipenderítettek.
A nyakkendője csálén, az inge kigombolva, s az arca megérdemli,
hogy részletesebben is szót ejtsünk róla, mert semmi hasonlót ezen
a hidegvérű arcon Szenyka nem látott még soha, és még csak nem
is gondolta, hogy lehetséges volna efféle, a szempillái tébolyultan
ugrálnak, fekete tincs lóg a szemébe, és a szája eltátva – egyszóval
tökéletesen meg volt zavarodva.
Eraszt Petrovics megfordult, felkiáltott.
– De… Most mi van?!
Szenyka orra előtt becsapódott az ajtó, most még hangosabban,
mint az előbb. Fojtott zokogás hallatszott mögüle.
– Nyissa ki! – kiáltotta a mérnök, és már majdnem nekiállt
betörni az ajtót, de elrántotta a kezét, mint az izzó vastól. – Nem
akarok erőszakos lenni, de… Nem értem! Hallgasson meg… – Aztán
halkabban. – Uramisten, még a n-nevén se lehet szólítani!
Magyarázza meg, mi rosszat tettem!
Könyörtelenül csikordult a retesz.
Szenyka nézte, és nem hitt a szemének. Van Isten, van! Tessék,
egy igazi csoda – az Úr meghallgatta az imáját!
Na mi van, szépséges úr, sokat akart a szarka, de nem bírta a
farka?
– Eraszt Petrovics – kérdezte Szkorik a legkedvesebb hangján -,
parancsolja, hogy lükvercbe tegyem a váltót?
– Menj a pokolba!!! – üvöltött rá a mindenkori tapintatosságáról
megfeledkezett mérnök.
És Szenyka csöppet sem sértődött meg.
 HOGYAN LETT SZENYKA ZSIDÓ

Reggel Masza rázta fel. Csupa mocsok, árad belőle a verejtékszag, a

szeme meg vörös, mintha egész éjszaka alvás helyett téglákat pakolt
volna.
– Mi van magával, szenszei? – csodálkozott Szenyka. – Szerelmi
találkán volt? Fedora Nyikityisnánál, vagy már valami újat kerített
magának?
Látszatra ártatlan kérdés, a férfiönérzet számára tán még hízelgő
is, de a japán valami miatt dühös lett.
– Ahor kerr, ott vortam! Ferkerni, napropó, már dér van!
Még a kezét is lendítette a ferde szemű. És még ő tanítja
udvariasságra!
De ezután jött csak az igazi feketeleves. Masza leültette egy székre
az álmos Szenykát, és bekente a képét szappannal.
– Hé, hé! – üvöltött Szenyka, meglátva a szenszei kezében a
borotvát. – Hozzám ne érjen! Növesztem a szakállam.
– Asz úr megparancorta – felelte Masza kurtán, aztán bal kézzel
átnyalábolta az árva vállát, hogy ne rángatózzon, jobb kézzel meg
sitty-sutty leborotválta nemcsak mind az ötvennégy szál szakállát,
hanem a bajszát is.
Szenyka félelmében, hogy Masza megvágja, meg se moccant. A
japán meg, miközben levakarta az orra alól a sarjadzó férfiszépség
utolsó maradványait, morgott magában. – Szép dorog, mondhatom.
Asz edzik murát, a mászik meg görnyedzik a munkában. – Hogy
miről beszél, miféle görnyedzésről, azt Szkorik nem értette, de
megkérdezni se akarta, mert addigra eldöntötte magában, hogy
soha többet nem fog beszélgetni ezzel a ferde szemű pogánnyal,
amiért ilyen kegyetlenül bánt vele. Bojkottálni fogja, ahogy az angol
parlamentben szokás.
Ám még ez is csak a kezdet volt, ezután űztek igazán csúfot
szegény Szenykából. A borotválás után Masza átvitte Eraszt
Petrovics dolgozószobájába. A mérnök nem volt ott. Helyette a
hármas tükör előtt egy öreg zsidó ült jármulkában és kaftánban, a
tulajdon nagy orrú fizimiskájában gyönyörködött, meg a
szemöldökét bodorította, ami anélkül is iszonyat borzas volt.
– Megborotváltad? – kérdezte az öreg Nejmlesz úr hangján. –
Remek. Én már m-majdnem végeztem. Ülj ide, Szenya!
Lehetetlenség volt felismerni Eraszt Petrovicsot ebben a
maskarában. Még a bőr is ráncos és sárga lett a nyakán és a kezén,
és sötét májfoltok borították. Ámulatában Szenyka a bojkottról is
megfeledkezett, és elkapta a szenszei kezét.
– Hű, de pipec! Belőlem meg csináljanak cigányt, jó?
– Cigányra most éppen nincs szükségünk – mondta a mérnök,
miközben megállt Szkorik háta mögött, és elkezdte bedörzsölni a
feje búbját valami olajjal, amitől a haja azonnal a fejéhez lapult, s
ettől elálló lapát-füle lett.
– Szeplő is kéne – szólt Eraszt Petrovics a japánnak. Az
odanyújtott neki egy kis tégelyt. Néhány ügyes dörzsölés, és Szkorik
egész arca pettyes lett.
–Tizennégyes számú p-paróka.
Masza odanyújtott valami vörös csutakszerűséget, ami Szenyka
fején átalakult vörös bozonttá, két lelógó jégcsappal a halántékán. A
mérnök csiklandósan végighúzta az ecsetjét a szemöldökén és a
szempilláin – mire azok is vörösek lettek.
– Mit tegyünk a szláv orrával? – kérdezte saját magától Nejmlesz
úr tűnődve. – N-nagyobbítsuk meg? Úgy bizony.
Ráragasztott Szenyka orrnyergére egy darab viaszt, befestette
testszínűre, és arra is hintett szeplőket. Csudaszép orra lett
Szenykának.
– Minek ez az egész? – kérdezte vidáman Szenyka, gyönyörködve
magában.
– Te most zsidó gyerek leszel, s Motyának hívnak – felelte Eraszt
Petrovics, azzal Szenyka fejébe nyomott egy ugyanolyan jármulkát,
amilyen az övé is volt. – A megfelelő öltözéket majd megkapod
Maszától.
– Nem leszek zsidó gyerek! – fortyant fel Szenyka, aki csak most
jött rá, hogy a vörös jégcsap nem más, mint zsidó pajesz. – Nem
akarok!
– M-miért nem?
 – Nem szeretem őket! Ki nem állhatom azt a horgas orrú
pofájukat! Vagyis fizimiskájukat!
– És milyen arcot szeretsz? – érdeklődött a mérnök. – A pisze
orrút? Vagyis, ha valaki orosz, akkor rögtön imádni fogod?
– Hát, az persze attól függ, hogy épp kicsodát.
– Nagyon helyes – mondta Eraszt Petrovics, miközben letörölte a
kezét. – Szeretni csak óvatosan, válogatósán szabad. Gyűlölni még
inkább. És semmi esetre sem az orr formája miatt. No de elég a v-
vitatkozásból. Egy óra múlva találkozód van Vámpír úrral, a
legveszélyesebb moszkvai rablóval.
Szenykát ezekre a szavakra hideg verejték lepte el, a zsidókról
rögvest megfeledkezett.
– Hát, szerintem a Herceg szörnyűbb Vámpírnál – mondta
hanyagul, és még ásított is egyet.
A nagyvilági illem tankönyvében ez állt: „Ha a beszélgetés témája
önt érzékenyen érintette, semmiképp sem ildomos kimutatnia
felindultságát. Hanyag tekintettel tegyen valaminő semleges
megjegyzést, jelezvén beszélgetőpartnereinek, hogy szemernyire
sem veszítette el lélekjelenlétét. Megengedhető az ásítás is, de
természetesen csak szolidan, és ilyenkor feltétlen tegyük a
kezünket a szánk elé.”
– Ez attól függ, honnan nézzük – vitatkozott vele a mérnök. – A
Herceg természetesen sokkal több vért ont ki, de a gonosztevők
közül mindig az a veszélyesebb, akié a jövő. Márpedig Moszkva
alvilágában a jövő semmiképpen sem a rablóké, hanem a s-sápo-
soké. Ezt a tiszta aritmetika is alátámasztja. A Vámpír által kieszelt
üzlet kevésbé veszélyes, mert kevésbé bosszantja a hatalmat, sőt a
hatalom egyes képviselői számára egyenesen jövedelmező. Meg a
nyeresége is nagyobb a sáposnak.
– Hogyhogy nagyobb? A Herceg egyszerre vagy háromezer
rubelt is felmarkol, Vámpír meg napi egy rubelecskét kap a
boltosoktól.
Masza hozta az öltözéket, félretaposott cipőt, foltozott nadrágot,
szakadt kiskabátot. Szenyka finnyásán húzta az orrát, és öltözni
kezdett.
– Egy rubelecskét, az igaz – felelte Nejmlesz úr -, de minden egyes
boltostól, és mindennap. És ilyen birka, aminek ő nyírja a gyapját,
van Vámpírnak vagy kétszáz. Az mennyi egy hónap alatt? Máris
kétszer annyi, mint az a zsákmány, amit a Herceg egy közepes
rablással szerez.
– De hát a Hercegnek nem csak egyszer van zsákmánya havonta
– erősködött Szkorik.
– Hát hányszor? K-kétszer? Legfeljebb háromszor? De hisz
Vámpír se mindenkitől egy rubelt szed be. Azokból az emberekből
például, akikhez most megyünk, nem kevesebb, mint húszezer
rubelt szándékozik kipréselni.
Szenyka eltátotta a száját.
– Na és miféle emberek ezek, akiktől ennyi pénzt le lehet
gombolni?
– Zsidók – felelte Eraszt Petrovics, s közben bedugott valamit egy
zsákba. – Már régóta van egy zsinagógájuk nem messze a
Hitrovkától. A jelenlegi főkormányzó tíz évvel ezelőtt, amikor
kinevezték Moszkvába, nem engedélyezte a zsinagóga
felszentelését, és majdnem az összes zsidót kikergette a városból.
Mostanra a zsidó közösség újból megerősödött, megsokasodott, és
el akarja érni, hogy megnyissák az imaházát. A hatalom megadta rá
az engedélyt, de a zsidóknak most meggyűlt a bajuk a b-
banditákkal. Vámpír azzal fenyegetőzik, hogy felgyújtja az épületet,
melyet olyan hatalmas áldozatok és szenvedések árán építettek. És
megzsarolta a közösséget.
– A rohadt! – háborodott fel Szenyka. – Ha pravoszláv ember
vagy, és nem akarod eltűrni a zsidó imaházat, gyújtsad fel csak úgy,
de ne vedd el a pénzüket. Nincs igazam?
Eraszt Petrovics erre nem válaszolt, csak felsóhajtott. Szkorik meg
gondolkodott még egy sort, és megkérdezte.
– Na és ezek a zsidók miért nem tesznek panaszt a rendőrségen?
–Azért, hogy megvédjék őket a banditáktól, a rendőrség még több
pénzt követel – magyarázta Nejmlesz úr. – így hát a gvirek, a zsidók
tanácsának tagjai jobbnak látták, ha megállapodnak Vámpírral, és
erre külön megbízottakat neveztek ki. No és, Szenya, akarom
mondani, Motya, mi vagyunk ezek a m-megbízottak.

– Na és mit kell tennem? – kérdezte Szenyka, amikor mentek

lefelé a Szpaszo-Glinyiscsevszkijen.
 Ez a maskara sokkal kevésbé tetszett neki, mint az előző, a
koldusgúnya. Amíg a konflissal mentek, még hagyján, de mióta
kiszálltak, és elindultak a Maroszejkán, már kétszer is odaszóltak
nekik, hogy „hé, zsidrákok”, egy vicces kölyök meg döglött egeret
hajított feléjük. Szenyka szívesen lekevert volna neki egy fülest,
hogy mit zargatja ok nélkül az embert, de a fontos küldetés miatt
tűrnie kellett.
– Hogy mit kell tenned? – kérdezett vissza Nejmlesz úr, miközben
meghajolt a zsinagóga őre előtt. – Hallgass, és tátsd a szád. A nyálad
tudod csorgatni?
Szenyka megmutatta.
– Jól van, ügyes.
Bementek a zsinagóga melletti házba. A tiszta, szépen berendezett
szobában két ideges úriember várta őket kabátban és jármulkában,
de pajesz nélkül – az egyik ősz, a másik fekete hajú.
De úgy nézett ki, hogy mégsem Eraszt Petrovicsot és Szenykát
várták. Az ősz hajú hessegetni kezdte őket, és dühösen mondott
valamit, de nem oroszul, bár hogy mit akar, az így is világos volt,
húzzatok innen, most nincs időnk rátok.
– Én vagyok az, Eraszt Petrovics Nejmlesz – mondta a mérnök, és
a házigazdák (bizonyára ők voltak azok a „gvirek”) borzasztóan
elcsodálkoztak.
A fekete hajú elégedetten emelte fel az ujját.
– Mondtam nektek, hogy zsidó. Még a családneve is zsidó –
Nahimlesz, csak eltorzítva.
Az ősz hajú nyelt egyet, hogy megrándult hegyes ádámcsutkája.
Aggodalmasan pillantott a mérnökre, és megkérdezte.
– Biztos benne, hogy sikerülni fog, Nejmlesz úr? Nem lenne jobb
fizetni ennek a banditának? Csak hogy baj ne legyen. Nem akarunk
kellemetlenséget.
– Nem lesz semmilyen kellemetlenség – nyugtatta meg Eraszt
Petrovics, s bedugta a zsákot az asztal alá. – No, de máris két óra. M-
mindjárt itt lesz Vámpír.
És épp ekkor valaki siránkozni kezdett az ajtó mögött.
– Jaj, jön már, jön már!
Szkorik kilesett az ablakon. Lent, a Hitrovka felől komótosan
közeledett Vámpír, szívta a cigarettáját, és gonosz mosollyal
tekingetett jobbra-balra.
– Egyedül jön, a paklija nélkül – jegyezte meg nyugodtan
Nejmlesz úr. – Biztos a dolgában. Meg nem is akar osztozni az
övéivel, ahhoz túl zsíros a falat.
– Kérem, Rozenfeld úr – mutatott a fekete hajú a függönyre,
amely elválasztotta a szobát a díványos saroktól (melyet „alkóvnak”
neveznek). – Nem, nem, csak ön után.
És a tanácstagok elbújtak a függöny mögött. Az ősz hajú még
odasúgta.
– Jaj, Nejmlesz úr, Nejmlesz úr! Bízunk magában, ne tegyen
tönkre minket! – S közben már csattogtak a léptek a lépcsőn.
Vámpír kopogás nélkül belökte az ajtót, belépett. Hunyorogva
nézett a kinti verőfény után. Aztán rögtön odavetette Eraszt
Petrovicsnak.
– Na mi van, zsidrákok, összepakoltátok a dohányt? Te fogod tán
leszámolni nekem, vénember?
– Először is, jó napot, fiatalember – szólt Nejmlesz úr reszketeg,
öreges hangon. – Másodszor, ne fürkéssze mán a szemivel a szobát,
mer' itt semmilyen pénz nincsen. Harmadszor, üljék mán le az
asztalhoz, és hadd beszéljek magával, mint értelmes emberrel.
Vámpír belerúgott a csizmájával a felkínált székbe, mire az nagy
csattanással a sarokba repült.
– Hadoválsz itt nekem? – sziszegte, összehúzva vizenyős szemét.
– Kész, a hadoválás már megvolt. Vámpír szava vasból van. Holnap
a parázsban sütögethetitek a maceszotokat. A zsinagóga helyén. És
hogy a cimboráid jobban megértsék, kicsit megszurkállak, vén
bakkecske.
Előkapta a csizmaszárból a finn kését, és rárontott Eraszt
Petrovicsra. Az meg se moccant.
– Ej-ej, zsaroló uraság, nem kéne mindenféle ostobaságokra
pocsékolnia az időmet. Maga nélkül is annyi maradt az életemből,
mint a malac farka, pfuj, a tisztátalan állatja. – És undorodva
kiköpött oldalra.
– Na, most a fején találtad a szöget, öreg. – Vámpír elkapta a
mérnök álszakállát, és az arcához nyomta a kés hegyét. – Először is
kiszúrom a szemedet, aztán megigazítom az orrod, minek neked ez
a kampó itten? Utána meg kinyírlak téged is, meg ezt a mocskos
kölyköt is.
Nejmlesz úr tökéletes nyugalommal nézett a szörnyű emberre, de
Szkoriknak egészen leesett az álla rémületében. Na tessék, ez a vége
a maskarádénak!
– Ne ijesz'gesse Motyát, anélkül is mesüge – mondta Eraszt
Petrovics. – És vigye innen a késit. Rögtön látni, bandita úr, hogy
rosszul ismeri a zsidókat. Mer azok ám nagyon ravasz emberek!
Gondolt-e rája, kit küldtek ide, hogy eldiskuráljon magával? Látja itt
a tanács elnökét, Rozenfeldet, vagy reb Beljakovicsot, vagy épp
Sendiba első osztályú kereskedő urat? Nem, maga csak az öreg,
beteg Naum Rubincsikot látja meg a slemil Motyát, akiket senki
nem sajnálna ezen a világon. Én se sajnálom magamat, torkig
vagyok már ezzel az élettel. – És elhúzta a tenyere élét a nyaka előtt.
– Ha meg „kinyírja” Motyát, szegény szülei csak
megkönnyebbülnek, azt mondják majd magának: „Hálásan
köszönjük, möszjő Vámpír.” Úgyhogy jobb lesz, ha nem ijesz'getjük
egymást, hanem elbeszélgetünk, mint két komoly férfi. Tudja, mit
mondanak az orosz falun? Az orosz falun azt mondják, magának
áruja van, nekünk kupecünk, cseréljünk. Maga, möszjő Vámpír,
fiatal ember, magának pénz kell, a zsidóknak meg az kell, hogy
hagyják őket békibe. Így van?
– Hát, így. – Vámpír leeresztette a kezét a késsel, és megnyalta
csillogó száját. – De hát azzal kezdted, hogy nincsen dohány.
– Pénz nincsen… – Az öreg Rubincsik hallgatott egy sort, s közben
ravaszkásan csillogott a szeme. – De van ezüst, nagyon sok ezüst.
Nagyon sok ezüst megfelel magának?
Vámpír most már bedugta a kését a csizmaszárba, és
megropogtatta az ujjait.
– Ne süketelj! A lényeget mondjad! Miféle ezüst?
– Hallott már a föld alatti kincsről? Látom a szeme csillogásán,
hogy hallott. Ezt a kincset zsidók ásták el, még amikor Moszkvába
jöttek Lengyelországból, Katalin cárnő idejébe', Isten bocsássa meg
az összes bűnét, amér' nem bántotta a népünket. Manapság ilyen
tiszta, jóféle ezüstöt már nem készítenek. No, hallgassa csak,
hogyan csörög. – Elővett a zsebéből egy marék ezüstpikkelyt,
ugyanazokat az ősi kopejkákat (de lehet, hogy nem ugyanazokat,
csak hasonlókat – ki tudná azt megállapítani?), és megcsörgette őket
a sápos orra előtt. – Több mint száz éven ott hevert az az ezüst, és
minden békébe-nyugalomba' volt. Néha a zsidók elvettek belőle
valamicskét, ha nagyon kellett. De most nem mehetünk oda. Egy
hitrovkai pacef megtalálta a kincsünket.
– Hallottam ezt a mesét – bólintott Vámpír. – Tehát igaz. Tán
maguk ölték meg a tintást meg a családját? Durva! És még azt
mondják, hogy a zsidó egy legyet se bírna agyoncsapni.
– Jaj, könyörögve kérem! – haragudott meg Rubincsik. – Mér'
beszél ilyen szörnyűségeket, hogy ragadna le a nyelve?! Még csak
az kéne, hogy ezt is a zsidókra kenjék. Lehet, hogy maga ölte meg
azt a szegény pacefet, tudom is én. Vagy a Herceg. Tudja, ki az a
Herceg? Ő, az aztán a szörnyű bandita. Nem sértésiből mondom, de
még magánál is szörnyűbb.
– Nono! – lendítette meg a kezét Vámpír. – Még nem láttál te
éntőlem igazi szörnyűséget!
– Nem is akarok. Hiszek én magának anélkül is – emelte az arca
elé a tenyerét az öreg. – De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a
Herceg is hallott a kincsről, és most azt keresi éjjel-nappal. Úgyhogy
félünk odadugni a képünk.
– Ó, Herceg, Herceg – morogta Vámpír, és kivicsorította sárga
fogait. – Jól van, öreg, mondd tovább!
–Tovább? Mit mondjak tovább? Tessék, itt a mi üzleti ajánlatunk.
Megmutatjuk magának azt a helyet, maga meg az embereivel
kihordja az ezüstöt, utána meg becsületesen megosztozunk, fele a
miénk, fele a magáé. És ez, higgye el, fiatalember, nem húszezerre
jön ki, hanem sokkal, de sokkal többre.
Vámpír nem sokáig gondolkodott.
– Megfelel. Én magam hordom ki, nem kell ahhoz segítség. Csak
a helyet mutassák meg.
–Van órája? – kérdezte Naum Rubincsik, és szkeptikusan meredt a
Vámpír zsebéből kilógó aranyláncra. – Aztán jó-e az az óra?
Pontosan jár? A Jerosenka pincéjében kell lennie, a legtávolabbiban,
ahol olyan téglaoszlopok vannak, máma éjjel. Pontba' három
órakor. Na és ez a Motya gyerek, szegény, néma teremtés, ott fogja
várni magát, és elvezeti, ahova kell. – Szenyka összehúzta magát a
tapadó kígyó tekintettől, amivel Vámpír ránézett, és kieresztett egy
nyálcsíkot lefittyedt száján. – És még valamit akarok mondani
magának, így a legvégin, hogy megjegyezze – folytatta az öreg zsidó
nyájas hangon, óvatosan megérintve a sápos kabátujját. – Amikor
meglátja a kincset, és elviszi onnét valami jó helyre, azt mondja
majd magába': „Ugyan mér' adnám oda a felét azoknak a buta
zsidóknak? Mit tesznek ők énértem? Inkább megtartom mindet, és
nevetek rajtuk.” Lehet, hogy így fogja gondolni?
Vámpír körbenézett a szoba sarkain – nincs-e valahol ikon. Nem
látott egyet se, úgyhogy anélkül kezdett el esküdözni.
– A villám csapjon belém! Börtönben rohadjak életem végéig!
Sorvadjon le a kezem! Ha énhozzám jó valaki, én is jó vagyok
őhozzá. Istenemre mondom!
Az öreg hallgatta, hallgatta, bólogatott, és hirtelen megkérdezte.
– Ismerte Áldott Sándort?
– Kicsodát? – meredt rá Vámpír.
– A cárt. A mi uralkodónk dédnagybátyját. Azt kérdem, ismerte-e
Áldott Sándort. Az arcán látom, hogy nem ismerte ezt a nagy
embert. Én pedig láttam őt, majdnem úgy, ahogy most magát
látom. Na, nem mintha ismerősök lettünk volna Áldott Sándorral,
isten ments. Ő meg engemet nem is látott, mer' holtan feküdt a
koporsójába'. Pétervárra vitték Taganrog városából.
– Na és miért mesélsz erről énnekem, öreg? – ráncolta a
homlokát Vámpír. – Mi közöm nekem a te cárodhoz meg a
koporsójához?
Az öreg okítón fölemelte sárga ujját.
– Hát csak az, rabló uraság, hogy ha becsap bennünket, magát is
koporsóba' fogják vinni, és Naum Rubincsik elmegy, hogy
megnézze a holttestét. Kész, elfáradtam. Menjen! Motya elvezeti,
ahova kell.
Oldalra lépett, leült a karosszékbe, és a mellére ejtette a fejét, és
már hallatszott is a vékony, panaszos horkolása.
– Kemény az öreg – kacsintott Szenykára Vámpír. – Jól vigyázz,
kis vörös, ott legyél éjjel, ahol kell. Ha átejtesz, körbetekerem a
nyelved a nyakadon.
Azzal megfordult, de puhán, mint a macska, és kiment.
Mihelyst csapódott lent az ajtó, ugrott is elő a függöny mögül a két
zsidó.
 Egymás szavába vágtak.
– Miket beszélt össze neki? Miféle ezüst? Miért talált ki ilyeneket?
Honnan veszünk most annyi régi ezüstpénzt? Ez katasztrófa!
Eraszt Petrovics, aki azonnal abbahagyta az alvást, nem vágott a
sopánkodó gvirek szavába, hanem a saját dolgával foglalkozott,
levetette a jármulkát, az ősz parókát, a szakállat, aztán elővett a
zsákból egy kis üveget, benedvesített egy darab vattát, és törölgetni
kezdte a bőrét, amitől az egyszeriben megint feszes lett, és
varázslatos módon eltűntek róla a májfoltok.
Amikor azok ketten elhallgattak végre, kurtán csak annyit
mondott.
– Nem találtam ki semmit. A k-kincs valóban létezik.
A tanácstagok olyan szemeket meresztettek rá, mintha
csodálkoznának, hogy tán viccel-e. De Nejmlesz úron rögtön
látszott, hogy esze ágában sincs viccelődni.
– De… – szólalt meg a fekete hajú óvatosan, mintha egy
gyengeelméjűhöz szólna – …de tisztában van vele, hogy ez a
bandita be fogja csapni magát? Hogy fogja az egész kincset, és
semmit se ad vissza belőle?
– Persze hogy becsap – bólintott a mérnök, s közben levetette a
kaftánt, a kifakult bársonynadrágot és a kalucsnit. – És akkor
megtörténik az, amit Naum Rubincsik megjósolt, Vámpírt
koporsóban fogják vinni. Csak nem Pétervárra, hanem a B-
bozsedomkára, a tömegsírba.
– Miért vetkőzött le? – kérdezte aggodalmasan az ősz hajú. – Csak
nem fog így kimenni az utcára?
– Bocsássák meg, hogy hiányos öltözékben mutatkozom önök
előtt, uraim, de nagyon kevés az időm. Ezzel a fiatalemberrel még
egy helyre el kell látogatnunk. – Eraszt Petrovics Szkorik felé
fordult. – Szenya, ne állj ott, mint a merengő Puskin szobra, hanem
vetkőzz. Viszontlátásra, uraim.
A gvirek egymásra néztek, majd az idősebb azt mondta.
– Akkor hát önre bízzuk magunkat. Úgysincs más választásunk.
Mindketten meghajoltak és távoztak, a mérnök pedig elővett a
zsákjából egy töltényzsebes cserkeszkabátot, egy pár puha bőrcipőt,
egy kucsmát, egy tőrt, és egy szempillantás alatt átvedlett kaukázusi
dzsigitté. Szenyka meg csak bámulta, ahogy Nejmlesz úr a saját
akkurátus bajuszkája fölé másikat, szurokfeketét ragaszt, az állára
meg ugyanolyan színű rablószakállat.
– Kiköpött Samil imám! – lelkendezett Szkorik. – Láttam a képét
egy könyvben!
– Nem Samil, hanem K-Kazbek. És nem imám, hanem abrek, aki
lejött a hegyekből, hogy meghódítsa a hitetlen gyaurok városát –
felelte Eraszt Petrovics, a szürke szemöldököt feketére cserélve. –
Levetkőztél? Nem, nem, meztelenre.
– Most kihez megyünk? – kérdezte Szenyka, átkarolva magát;
didergős volt így pucéron ácsorogni.
– Őkegyelmességéhez, a te volt patrónusodhoz. Vedd fel ezt!
– Miféle őkegy… – Szenyka nem fejezte be a mondatot, mert
félrenyelt. És megdermedt, valami selymes, súlytalan holmit tartva
a kezében, amit a mérnök ugyanabból a zsákból vett elő. – A
Herceghez?! De hát hogy képzeli?! Eraszt Petrovics, ne csinálja már,
hisz az azonnal megöl! És meg se fog hallgatni semmit! Meglát, és
szó nélkül kinyúvaszt! Az egy veszett!
– Megmutatom. – Nejmlesz úr széthajtogatta a rövid selyem
alsónadrágot a csipkécskékkel. – Előbb az alsónadrágot, aztán a
harisnyát a harisnyakötővel.
– Női alsónemű? – meresztette a szemét Szkorik. – Minek az
nekem?
A mérnök elővett a zsákból valami lányruhát meg egy fűzős női
cipőt.
– Mi? Hogy lánynak akar beöltöztetni?! Inkább a halál!
Ők ketten ezt eleve így találták ki Maszával, gondolta Szenyka.
Ezért is sarabolták le a képét borotvával. Na de most elszámolták
magukat! Meddig lehet csúfot űzni az emberből?
– Nem veszem fel, és kész! – jelentette ki határozottan.
– Te tudod – vonta meg a vállát Eraszt Petrovics. – De ha a Herceg
felismer, akkor, ahogy te mondtad, egész biztosan k-kinyúvaszt.
Szenyka nagyot nyelt.
– És nélkülem sehogy se lehet ezt elintézni?
– Lehet – mondta a mérnök. – Bár az megnehezítené a d-dolgom.
De nem is ez a lényeg. Te szégyellned magad utána.
Szkorik meg-megszívta az orrát, de azért magára húzta a selymes
bugyogót, a hálós harisnyát és a piros ruhát. Eraszt Petrovics meg a
fejére tett egy világos színű loknis parókát, letörölte az arcáról a
sűrű zsidó szeplőket, és feketére festette a szempilláját.
– No, cs-csücsörítsél szépen.
És jó vastagon bekente Szenyka száját az édes illatú pomádéval.
Aztán nyújtotta neki a tükröt.
– Gyönyörködj, micsoda szépség lett belőled. De Szkorik
félrefordult, nem nézte meg magát.
 HOGYAN LETT SZENYKABÓL MAMZELKA

– Hő, bolondok! – dörrent rá a kocsis a hollófekete lovakra, mire a

három gyönyörűség úgy állt meg, mintha földbe gyökerezett volna
a lábuk. A rudasló meghajlította finom vonalú nyakát, vad szemét a
kocsisra vetette, toppantott a kövön vasalt patájával – csak úgy
röppentek a szikrák.
Hej, milyen büszkén utaztak a Kazany szállóig! A tengerész is, aki
a fütyülőket árulta a taligájáról, meg a körötte nyüzsgő lurkónép is
az elegáns (óránként három rubel!) landauer felé fordultak, jól
megbámulták a kaukázusit és a lánykát.
– Itt várj meg! – szólt rá a dzsigit a kocsisra, és odadobott neki egy
csillogó aranyimperiált.
Úgy ugrott le, hogy nem érintette a lába a hágcsót. A kiöltözött
Szenykának átkapta a derekát, és könnyedén letette a földre, aztán
elindult egyenesen a kapu felé. A tengerésznek nem a titkos jelszót
mondta, a „tárabój”-t, ahogy Szkorik tanította, hanem csak kurtán,
határozottan odavetette.
– Kazbek vagyok.
És a tengerész erre nem kezdte el fújni a sípját, csak hunyorított.
Azután biccentett a keleti fiatalembernek – hát akkor menj csak be.
Szenykára alig pillantott. Mondhatni, egyáltalán nem érdeklődött a
személye iránt, amitől kicsit megenyhült a görcs Szkorik
gyomrában.
– K-kecsesebben – mondta az udvaron Eraszt Petrovics a szokásos
hangján. – Ne lóbáld a kezed. Ne a vállad mozgasd, hanem a
csípődet. Jól van, így jó lesz.
A kopogásra kinyílt az ajtó, és egy ismeretlen kölyök dugta ki a
képét. Az új hatos, gondolta Szkorik, és – a csudába – mintha a
szívébe döftek volna. Tán féltékeny? Fura.
Nem tetszett Szenykának a kölyök. Olyan lapos képű, meg sárga a
szeme, mint a macskának.
– Mi kell? – kérdezte.
Nejmlesz úr neki is ugyanazt mondta.
 – Kazbek vagyok. Mondd meg a Hercegnek! (Ő úgy mondta, a
„Herrcignek”.)
– Miféle Kazbek? – szívta meg az orrát a hatos, és azonnal el is
kapta ezt az orrot két vaskemény ujj.
Az abrek torokhangon elkáromkodta magát, durván az
ajtófélfához csapta a laposképűt, aztán ellökte – mire az a padlóra
zuhant. Aztán átlépett a fekvő fiún, és határozottan elindult a
folyosón. Szenyka sopánkodva ment a nyomában. Hátrapillantott,
látta, hogy a hatos a homlokát fogja, és kábán pislog.
Ó, uramisten, mi lesz ebből?
A nagy szobában Dérrel és Dúrral most is verte a blattot, mint
mindig. Szalonna nem volt ott, de az ágyon, a rácsra téve csizmás
lábát, ott feküdt Szem, és késsel tisztogatta a körmét.
Egyenest őhozzá ment a kaukázusi.
– Te vagy a bubi? Vezess a Herceghez, beszédem van vele. Kazbek
vagyok.
Az ikrek abbahagyták a lapok hajigálását. Az egyik (Szenyka csak
nem tanulta meg, hogy melyik melyik) rákacsintott a kisasszonyra,
a másik bambán a vendég övén lógó ezüsttőrre meredt.
– Kazbek van fölöttem. Egyedül állok3 – mosolyodott el Szem
minden izgalom nélkül, és ruganyosan felállt. – Hát menjünk, ha
egyszer eljött hozzánk.
Semmit nem kérdezett, csak elindult előtte, és annyi. Ó, ennek
rossz vége lesz!
A Herceg az asztalnál ült, és borzalmasan nézett ki, fel volt
püffedve a képe – alighanem jó sokat ihatott. Nemigen hasonlított
arra a szépségre, amilyennek Szkorik először látta (alig egy
hónnappal ezelőtt!). Az inge is, bár atlaszselyemből van, olyan
gyűrött, zsíros, a fürtjei is borzasak, a fizimiskája meg borostás. Az
asztalon az üres palackokon meg az állandó uborkásüvegen kívül
valamiért még egy arany gyertyatartó is állt gyertyák nélkül.
Szenyka ellensége a belépőkre emelte zavaros tekintetét, és
megkérdezte a kaukázusitól.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Kazbek vagyok.
– Kicsoda?
 – Úgy látszik, ő az személyesen, aki nemrég jött a Kaukázusból a
húsz dzsigitjével – mondta halkan Szem, miközben nekidőlt a
falnak, és karba fonta a kezét. – Beszéltem már róla neked. Három
hónapja, hogy megjelentek. A marjinai zsiványokat leverték, a
lányokat maguk alá gyűjtötték, meg az összes olajboltot is.
Az abrek elmosolyodott – pontosabban megrándult a szája sarka.
– Ti, oroszok, odajöttetek a hegyeinkbe, és nem mentek el. Én
meg eljöttem ide tihozzátok, és szintén nem megyek el egyhamar.
Szomszédok leszünk, Herceg. A szomszédok sokféleképp élhetnek.
Lehet gyilkolni egymást, ahhoz mi értünk. És lehetünk komák.
Vagy, ahogy ti mondjátok, vértestvérek. Válaszd, melyiket akarod.
– Nekem tökmindegy – felelte lustán a Herceg. Felhajtott egy
kupicával, de nem evett rá. – Éljél csak, amíg nem lábatlankodsz
nekem, ha meg elegem lesz, lehet gyilkolászni is.
Szem suttogva figyelmeztette.
– Herceg, ezekkel nem szabad így. Egyedül jött, de a többiek
biztos itt bújtak el a közelben. Füttyent nekik, és jönnek a tőrjeikkel.
– Hadd jöjjenek – morogta a Herceg. – Majd meglátjuk, ki a
tökösebb. Ne majrézz, Szem, majd szemmel verjük őket. – Elnevette
magát, elégedetten a viccével, amit kulturáltan szójátéknak is lehet
mondani. – Na jó, csak tréfálok. Te meg mit vagy olyan harapós,
Kazbek? A Herceg vidám ember. Ha komák, akkor komák. Gyere,
fogjunk kezet.
Felállt, és nyújtotta a kezét. Szkorik kicsit megkönnyebbült, mert
különben már azt gondolta, hogy vége, Pilátushoz megy vacsorára.
De az abrek nem akarta megrázni a Herceg kezét.
– Nálunk a hegyekben a parola nem elég. Tettel kell bizonyítani.
Koma a komának azt kell, hogy odaajándékozza, ami számára a
legkedvesebb.
– Igen? – A herceg nagyot legyintett erre. – Na, kérj, amit akarsz.
A Hercegnek olyan a lelke, mint a terítő, széles és hófehér. Nézd ezt
itt, ni. Színarany gyertyatartó. Nemrég hoztam el egy kereskedőtől.
Akarod, hogy neked adjam?
Kazbek megrázta a fejét a borzas kucsmában.
– Akkor mit akarsz? Beszélj!
– Halált akarom – felelte a kaukázusi halkan, szenvedélyesen.
– Kinek a halálát? – hökkent meg a Herceg.
 – A tiédet. Azt mondják, ő neked mindennél drágább. Hát add ide
őt nekem. Akkor komák leszünk a sírig.
Szkorik elsőként értette meg, hogy miről van szó, és összehúzta a
szemét ijedtében. Na, most aztán tényleg annyi. Most mindjárt
spriccel a vér, mint a szökőkút. Az övé is. Jaj, édes jó mamám, az
angyalokkal együtt várhatod már a te kisfiadat, Szenykát.
Szem is értette, miről van szó. A helyéről nem mozdult, de jobb
kezének ujjai becsúsztak a kabátja bal ujjába. Na és ott, a kabátja
ujjában, a bőrmandzsettában vannak a kései. Csak megsuhint
kettőt, és kampec a kedves vendégeknek.
A Herceg értette meg utoljára. Eltátotta a száját, megrántotta a
gallérját, hogy láthatóvá váltak a nyakán kidagadó erek, de az
üvöltés még nem szakadt ki belőle – a düh görcsbe rántotta a torkát.
Kazbek meg folytatta, mintha mi sem történt volna.
– Add nekem az asszonyodat, Herceg. Akarom őt. Én meg neked,
nézd csak, elhoztam a legjobb mamzelkámat. Sudár, ruganyos, mint
a hegyi kecske. Nesze, a tied. Nem sajnálom.
És kilökte Szenykát a szoba közepére.
–Vááá! – visított Szkorik. – Mama!
De a visítását alig lehetett meghallani, olyan hangosan bődült fel a
Herceg.
–A fogaimmal! A torkod! Mocsok!!
Felkapott az asztalról egy nagy, kétfogú villát, amivel az uborkát
szedik ki, és rá akarta vetni magát az abrekre, de annak a kezében
honnan, honnan nem, megcsillant egy kis fekete revolver.
– Hé te, kezet a válladra! – parancsolt rá Kazbek a bubira, a
Hercegnek meg nem mondott semmit sem, csak a szemét
villantotta rá. Szem felvonta a szemöldökét, és elismerően nézte a
pisztoly fekete csövét. Mutatta a kaukázusinak az üres kezét, ujjait a
vállához érintette. A Herceg elkáromkodta magát, és a padlóra
hajította a villát. Ő nem a revolverre nézett, hanem az arcátlan
kaukázusi szemébe, és dühében az ajkát rágta – vörös vérpatak
csorgott az állán.
– Úgyis megöllek! – kiáltotta rekedten. – Marjinából is előkerítlek!
Ezért kitépem a beleidet, és kolbászt töltök belé.
Kazbek cöcögve szólalt meg.
 –Ti, oroszok, olyanok vagytok, mint a nők. A férfi nem kiabál,
hanem halkan szól. A Herceg mintha nem is hallotta volna.
– Szóval veled is?! – Letörölt egy gonosz könnycseppet,
vicsorgatta a fogát. – Kurva, riherongy, nem tűröm tovább!
– Úgy jöttem hozzád, mint férfi a férfihoz, becsülettel. – Az abrek
összevonta sűrű, fekete szemöldökét, kék szeme hűvös lánggal
lobbant. – El is rabolhatnám, de Kazbek nem tolvaj. Szépen kérem,
add nekem. Ha nem adod, akkor csúnyán veszem el. Csak
gondolkozz előbb. Nem ingyen kérem…
Szenykára mutatott, aki egészen összehúzta magát.
A Herceg úgy megtaszajtotta szegény, ártatlan Szkorikot, hogy a
falhoz repült, és lecsúszott a padlóra.
– Kell is nekem a te kikent szotykád!
Bár Szenyka jól megütötte a vállát, bár meg volt rémülve, e sértő
szavak oly édesek voltak számára, mint a legszebb muzsika. Nem
kell a Hercegnek, Jézusnak hála!
– A mamzelkát csak úgy, ráadásként adom, hogy ne maradj nő
nélkül – nevetett a dzsigit. – A legdrágább pedig, amim van, és amit
neked adok, az ezüstöm. Sok ezüst. Neked soha nem volt annyi…
– A pofádba tömöm azt az ezüstöt, büdös disznó! – vágott a
szavába a Herceg, és csak úgy ömlött belőle a fenyegetés és a
káromkodás.
– ”Sok” – az mégis mennyi, tisztelt Kazbek úr? – kérdezte Szem,
amikor a Herceg már csak hápogott a gyűlölettől, és elhallgatott.
– Nem egy szekér kell, hogy elszállítsad. Tudom, régóta keresitek
azt az ezüstöt, én pedig megtaláltam. De Halálért cserébe odaadom.
A Herceg megint üvöltözni kezdett volna, de Szem felemelte az
ujját, csitt, hallgassuk csak!
–A jerohai tintás kincséről beszélsz? – kérdezte a bubi behízelgő
hangon. – Szóval megtaláltad? Ej, ügyes, a Kaukázus fia.
– Igen, a kincs most az enyém. De ha akarjátok, a tiétek lesz.
A Herceg megrántotta a fejét, mint a bika, amikor a bögölyöket
hessenti el.
– Halált nem adom! Semennyi ezüstért, se aranyért nem adom!
Soha nem lesz a tiéd, kutya!
– Már az enyém. – A kaukázusi szabad kezével megsimogatta a
szakállát. – Ahogy akarod, Herceg. Én békével jöttem ide, te meg
„kutyának” neveztél. Tudom már, nálatok Moszkvában
mindenhogyan lehet káromkodni, de a „kutyáért” előkapják a kést.
Jó, megküzdünk. Nekem több emberem van, mint neked, és mind
sólyommadár.
Az ajtó felé hátrált, továbbra is lövésre készen tartva a revolvert.
Szenyka felugrott, vállával a cserkesz-kabáthoz bújt.
– Hova mész, mocsok?! – üvöltötte a Herceg. – Innen nem mész
ki élve! Gyerünk, lőjél! A farkasaim úgyis leterítenek!
Az egyik iker dugta be a fejét az ajtón.
– Mi az, Herceg, mért kiabáltál? Hívtál minket? Az abrek, egy
pillanatra sem véve le a szemét a Hercegről és Szemről, bal kézzel
elkapta Dérrel-Dúrralt az álla alatt, így tartotta néhány pillanatig,
aztán elengedte. A fiú úgy huppant le, mint egy liszteszsák, és
oldalra dőlt.
– Várj csak, uram! – mondta Szem. – Nem menj még el. Ide
hallgass, Herceg, békével, becsülettel jött hozzád ez az ember. Egy
nővel több, egy nővel kevesebb, nem mindegy? Mit mondanak a
testvérek? – És aztán megint versben folytatta. – Hercegem, te! Én
nem búsulnék helyedbe; azt a csudát ismerem.4
Aha, gondolta Szenyka, ez ismerős. Ezt a hattyú cárlány mondja
Gvidon hercegnek, ne mérgelődj, én majd mindent elintézek úgy,
hogy jó legyen.
De a hitrovkai Herceg, úgy látszik, nem olvasta a mesét, és csak
pislogott Szemre. Az is pislantott egyet, csak nem két szemmel,
hanem eggyel – Szenyka oldalról jól látta.
– Szóval a kincset, azt mondod? – morogta a Herceg mogorván. –
Hát jó. A tintás kincsére elcserélem. De előbb az ezüstöt kérem.
– Szavadat adod? – kérdezte Kazbek. – Zsivány becsületszavad?
– Zsivány becsületszavam – mondta a Herceg, és ahogy az
eskünél kell, a mutatóujját elhúzta a nyaka előtt, de Szenyka most is
látta a ravaszkodást, a bal kezét a Herceg a háta mögé tette –
biztosan fityiszt mutatott vele, amitől a zsiványeskü annyit ér, mint
légypiszok a falon. Na, majd utána el kell mondani Kazbeknek, azaz
hogy Eraszt Petrovicsnak az aljas furfangjukat.
– Jól van. – A dzsigit biccentett, eltette a fegyverét. – Éjjel gyertek
a Jerosenko-pincébe, a legtávolabbiba, ahol már zsákutca van.
Ketten gyertek – többnek nem lehet. Pontosan negyed négykor. Ha
előbb jöttök vagy később, vége az egyezségnek.
– Odamegyünk ketten, a farkasaid meg felfalnak minket? – vonta
össze a szemöldökét a Herceg.
– Minek mennénk azért a pincébe? – vetette oda Kazbek. – Ha
akarnánk, anélkül is kebabot csinálnánk belőletek. De nekem
Moszkvában hű komákra van szükségem, akikben megbízhatok…
Várni fognak titeket ott a pincében, elvezetnek oda, ahova kell.
Amikor meglátod, ki vár ott rád, meg fogod érteni, Kazbek
megtehette volna, hogy nem ad semmit, hanem csak úgy elveszi.
A Herceg nyitotta a száját, hogy mondjon valamit (a vicsorgásából
ítélve valami gonoszat), de Szem a vállára tette a kezét.
– Pontban negyed négykor ott leszünk, Kazbek úr. Zsivány
becsületszó.
No, a bubi minden ravaszkodás nélkül esküdött meg, mind a két
kezét látni lehetett.
– Na és a mamzelka nem kell? – kérdezte a kaukázusi már az
ajtóból.
Szenyka megdermedt. Jaj, Eraszt Petrovics, hát a halálomat
kívánja? Édes jó Szűz Máriám, szentséges Csodatévő Miklós, ne
hagyjátok, hogy elveszejtsen!
De a Herceg, hogy az Úristen engedjen el ezredévnyi, pokol tüzén
égést a büntetéséből, válasz helyett csak sercintett egyet a padlóra.
Megúszták.
 HOGYAN LETT SZENYKÁBÓL PACSIRTA

Az utcán, amint felültek a kocsira, és elindultak, Szenyka keserűen

felsóhajtott, és azt mondta.
– Köszönöm, Eraszt Petrovics, a kedvességét, gondoskodását. Hát
így bánik maga a hű emberével. És ha azt mondta volna a Herceg,
hogy „kérem a mamzelkámat”? Tán oda is adott volna neki? Hogy
megöljön és széjjelszaggasson?
– Befordulsz a sarkon, és megállasz! – parancsolt rá a kocsisra a
hálátlan mérnök a „kaukázusi” hangján. És csak akkor válaszolt a
feddésre, amikor kiszálltak a kocsiból.
– A Herceg számára egyetlen nő létezik. M-másra ránézni sem
kíván. Arra volt szükségem, Szenya, hogy rémültnek lássanak – így
sokkal hihetőbben tudtuk eljátszani ezt a kis intermezzót. És ez
neked r-remekül sikerült.
Szenyka csak most döbbent rá, hogy ha valamilyen maskarában
van Eraszt Petrovics – legyen akár öreg zsidó, akár vad hegylakó –,
akkor egyáltalán nem dadog. Különös. És az is az eszébe jutott, hogy
a mérnök az egész munkát egymaga végezte el, a társa semmilyen
segítséget nem nyújtott neki. És Szkorik hirtelen elszégyellte magát.
Legjobban azért, mert úgy megijedt, és a Szűzanyát meg Szent
Miklóst hívta segítségül. Persze, mit szégyellje magát? Ő mégiscsak
eleven ember, nem egy olyan faszent, mint Nejmlesz úr. Az
ilyennek az ima is fölösleges, Masza szenszei is említette egyszer.
A Pokrovkán mentek, elhaladtak a Szentháromságtemplom,
aztán a pompás Mária Mennybemenetele előtt.
– Maga soha nem imádkozik Istenhez? – kérdezte Szenyka. –
Azért nem, mert egyáltalán nem fél semmitől?
– Már hogyne félnék? – csodálkozott el Eraszt Petrovics. – Félek
én. A félelmet csak azok nem ismerik, akikből tökéletesen hiányzik
a képzelőerő. Es mivel félek, hát imádkozom is néha.
– Hazudik!
A mérnök felsóhajtott.
– Azt kell mondani, hogy „nem mond igazat”, de hacsak nem
feltétlenül muszáj, jobb egyáltalán semmi ilyet nem m-mondani,
mert… – Egy bizonytalan kézmozdulattal fejezte be a mondatot.
– …mert kaphat egyet az ember a képére? – mondta Szenyka.
– Azért is. Imádkozni pedig, Szenya, így szoktam, egy pap tanított
rá: „Ments meg, Úristen, a lassú, gyötrelmes és megalázó haláltól.”
Hát ennyi az én egész imám.
Szkorik elgondolkodott. Hogy a lassú haláltól – az világos; ugyan
kinek lenne kedve tíz éven át bénán feküdni vagy elevenen
elszáradni? A gyötrelmes haláltól – az is világos.
– És a megalázó halál, az milyen? Amikor meghal az ember, aztán
mindenki csak leköpi és belerúg a holttestébe?
– Nem. Krisztust is verték és alázták, de ugyan mi szégyenletes
van a halálában? Én mástól félek egész életemben. Félek úgy
meghalni, hogy aztán mindenki nevessen rajtam. Mert akkor csak
erre az egyre emlékezik majd mindenki. Mondjuk, Faure-ra, a
francia elnökre nem azért fognak emlékezni, mert meghódította
Madagaszkárt, és szövetséget kötött Oroszországgal, hanem azért,
mert őexcellenciája épp a szeretőjén fekve lehelte ki a lelkét. A
nemzet hajdani első emberéről csak egy gúnyos mondás maradt:
„Az elnök a közösülése… pardon, a kötelessége teljesítése közben
vesztette életét.” Szegényt még a temetői emlékművén is úgy
ábrázolták, hogy ölelkezik a köztársaság zászlajával. Az emberek
elmennek mellette, és nevetgélnek… Hát az ilyen sorstól félek.
– Magával nem történhet ilyen baleset – nyugtatta meg a
mérnököt Szenyka. – Erős, egészséges.
– Ha nem épp ilyen, akkor másmilyen. A sors szívesen űz csúfot
azokból, akik túlságosan aggódnak a m-méltóságukért. – Eraszt
Petrovics elmosolyodott. – Emlékszel például, ahogy ültünk a vater-
klozetben, és Vámpír meghallotta a zajt, s előkapta a revolverét?
– Naná, hogy emlékszem. Máma is kiráz a hideg, ha rágondolok.
– Nem „máma”, hanem „ma”. Na, ha akkor Vámpír elkezd lőni az
ajtón keresztül, akkor mindkettőnket a budiban találnak meg
holtan. Szép halál lett volna?
Szkorik elképzelte, ahogy Eraszt Petroviccsal egymáson
fekszenek a porceláncsészén, és a vér egyenesen a budicsőbe folyik.
– Hát, nem valami szép.
– De nem ám. Nem szeretnék így meghalni. Ostoba gyengeség,
magam is tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla.
 Nejmlesz úr bűntudatosan elmosolyodott, és hirtelen megállt –
pontosan a Kolpacsnij köz sarkán.
– No, Szenya, itt el kell válnunk egymástól. Nekem be kell
néznem a postára, elküldeni egy f-fontos levelet. Te pedig egymagad
végzed el a következő feladatot.
– Micsoda? – kérdezte Szkorik ijedten. Milyen kínzást talált még
ki neki ez az álnok Eraszt Petrovics?
– Elmész a rendőrkapitányságra, és átadsz egy levelet Szolncev
kapitánynak.
– Ennyi az egész? – hunyorgott Szenyka gyanakvóan.
– Ennyi.
Na, akkor jól van, egy levelet elvinni nem olyan nagy dolog.
– Csak a leánygöncöt kell levernem, és lemosni a képemről a
festéket – morogta Szkorik. – Egek, mint a rongy, az emberek előtt.
– Szégyellem magam az emberek előtt – javította ki a pedáns
mérnök. – Nincs idő átöltözni, maradj így, ahogy vagy. Még
biztonságosabb is.
Szenyka szívét mintha macska karmolta volna meg.
Biztonságosabb? Aztán miféle értelemben?
Nejmlesz úr meg csak még jobban feltüzelte azt a cudar macskát.
– Okos fiú vagy – mondja -, a helyzetnek megfelelően viselkedj.
És két borítékot vett elő a zsebéből. Az egyiket odaadta
Szenykának, a másik nála maradt.
Szkorik meg akarta vakarni a mellét, hogy ne karmolja annyira az
a macska, de valami puhába ütközött a keze – Eraszt Petrovics vattát
dugott a ruhája alá, a női natúra jelzéseképpen.
– Majd inkább én szaladok el a postára, maga meg a kapitányhoz,
jó? – javasolta Szenyka, nem mintha nagy reményeket fűzött volna
a javaslatához.
– Jobb, ha én nem m-mutatkozom a rendőrségen. Fogd a levelet!
Személyesen az ezredes kezébe kell átadnod.
A borítékra semmi nem volt írva, és még csak le sem volt
ragasztva.
– Hogy ne vesztegesd az idődet új boríték vásárlására –
magyarázta Nejmlesz úr. – Úgyis elolvasod.
Semmit nem lehet eltitkolni ettől a kígyótól.
 Száz lépést sem tudott megtenni egyedül – hátulról valaki
utolérte, és megmarkolta a vattadudáit.
– Uh, de finom-ruganyos, mindjárt beleharapok – suttogta forrón
Szenyka fülébe a rohadék.
Hátrafordította a fejét Szenyka – borostás pofa, árad belőle a
pálinka- meg a hagymabűz.
Hát ilyen ez, egyedül járkálni egy lánynak a Hitrovkán.
Szkorik először csak meg akarta ijeszteni a mocskos alakot, azzal,
hogy Kocsonyával, a legfőbb hitrovkai stricivel gyűlik meg a baja, ha
tovább szemtelenkedik, de a hívatlan udvarló még meg is nyalta az
álmamzelka nyakát, és Szenykának ekkor elfogyott a türelme.
A japán harci tudomány szerint először is kifújta a levegőt, hogy
az erő gyökere áthelyeződjék a melléből a hasába, sarokkal az
udvarló csülkébe rúgott, és amikor az felvisított, és elernyedt a
mancsa, Szkorik fürgén megfordult, s az ujjával a bűzölgő pacák
gyomorszájába döfött.
A kéjenc összegörnyedt, a gyomrát markolta, és komoly,
elgondolkodó képet vágott. Úgy is van, gondolkodjál csak, hogyan
viselkedsz máskor a lányokkal.
Szenyka bement egy csendes kapualjba. Széthajtogatta a levelet.

Tisztelt Innokentyij Romanovics!

Hitelt érdemlő forrásból tudomásomra jutott, hogy önnek hitelt
érdemlő forrásból tudomására jutott a Moszkvába való
megérkezésem. Bár mi ketten sohasem szimpatizáltunk egymással,
mindazonáltal remélem, hogy az önre bízott területen elharapózott
kegyeden bűnözési hullám önt, a törvény szolgáját nem kevésbé
aggasztja, mint engem, aki rég felhagytam az egykori szolgálattal és
a moszkvai ügyes-bajos dolgok intézésével. Ezért hát szeretnék egy
praktikus ajánlatot tenni önnek.
Ma éjjel egy bizonyos helyre csalom a két legveszélyesebb
moszkvai banda vezérét, Herceget és Vámpírt, és mi ketten
végrehajtjuk a letartóztatásukat. Annak a bizonyos helynek a
sajátosságai nem engedik meg, hogy sok embert vigyünk magunkkal
– Önnek be kell érnie egyeden segítővel, úgyhogy válassza ki a
legtapasztaltabbat a rendőrei közül. Biztos vagyok benne, hogy
Herceg és Vámpír letartóztatásához hárman elegendőek leszünk.
 Az illető, aki átadja Önnek ezt a levelet, semmit sem tud az ügyről.
Egy utcalány a sok közül, egyszerű lélek, aki egy kis fizetség fejében
vállalta, hogy elvégzi nekem ezt a megbízatást, úgyhogy ne próbálja
kifaggatni. Hajnalban, négy óra előtt húsz perccel megyek Önért. Ön
bölcs és becsvágyó ember, s így minden bizonnyal felfogja, hogy
értelmetlen volna jelentést tenni a főnökeinek az ajánlatomról. A
jutalma legfeljebb a városi hatóságok némi jóindulata volna az ön
irányában. De nem vagyok bűnöző, nem adtak ki ellenem körözést,
úgyhogy semmilyen előléptetésre és kitüntetésre nem számíthatna
egy ilyen besúgásért cserébe. Sokkal több jutalékra számíthat, ha
beleegyezik, hogy részt vesz az általam kieszelt akcióban. Fandorin.

Hogy mi az a „jutalék”, azt Szkorik tudta (amikor csak úgy a

semmiért fizetnek az embernek), de az utolsó szót nem értette.
Biztosan azt jelenthette, hogy „ágyő”, vagy „maradok tisztelettel” –
szóval olyasmi lehet, amit a levelek végére írnak csak úgy az
elegancia végett. „Fandorin” – jól hangzik. Meg kell jegyezni, még
jól jöhet.
Megnyalta a borítékot, leragasztotta, és két perc múlva már ment
is be a mjasznyickajai Harmadik Kapitányság udvarára.

Átkozott egy hely, pfuj. Arra lett kitalálva, hogy kínozzák az

embereket, szorongassák őket, amikor anélkül is szorongatja őket
az élet.
A kapu előtt néhány kocsis állt levett sapkával – a közlekedési
rend megsértői. Azért jöttek, hogy kiváltsák a kocsijukról levett
rendszámot. Hét rubelt kell perkálniuk érte, meg hajbókolni hozzá.
Az udvaron meg körben felgyűrt ingujjas férfiak ácsorogtak.
Ránézésre hohol ácsok szövetkezete, akik Moszkvába jöttek
munkáért. A lógó bajuszos főnökük egy sapkával a kezében járt
körbe, a többiek fancsali képpel szórták bele az ezüst- és
rézpénzeket. Világos, nem volt meg a szükséges papírjuk, úgy
dolgoztak valami építkezésen, úgyhogy a zsaruk most legombolják
tőlük a fizetésük felét. Így megy ez.
Azelőtt, a korábbi kapitány idejében, azt mondják, nem volt ilyen
perkálósdi, de hát amilyen a pap, olyan az eklézsia.
 Amint Szenyka belökte a viaszosvászonnal bevont ajtót, és
belépett a sötét, agyonköpdösött folyosóra, máris elkapta a ruhája
szélét egy szemtelen, baromarcú zsernyák, tiszti rangjelzéssel a
kabátja ujján.
– Ibbe csinoska – mondta. Rákacsintott, és akkorát csípett
Szenyka oldalába, hogy az legszívesebben kitördeste volna az ujjait
a mocsoknak. – Aztán hogyhogy nem láttalak még? A bárcát' gyöttél
kiváltani? Akkor, ide hozzám! Nyomás!
És már meg is markolta a könyökét, rángatná valahová. A bárca
persze csak hadova – egyszerűen csak ingyér akarná megkóstolni a
leánykát.
– Az ezredes úrhoz megyek – mondta Szenyka vékonyka, de
szigorú hangon. – Fontos levelet kell átadnom neki.
Na, erre békén hagyta a kutya zsernyákja. Menj, azt mondja,
egyenesen, aztán jobbra. Ott találod őméltóságát.
Szkorik ment, amerre mondták. Előbb elhaladt a ketrec mellett,
amiben az elkapott csavargókat tartják, aztán a zárt cellák mellett,
amikben a tolvajok bűnözők ülnek (azok a fekete varjúról
énekeltek, de olyan szívhez szólón, hogy hajnalig elhallgatná az
ember). Aztán tisztább, világosabb lett a folyosó, és Szenyka magas,
bőrrel bevont ajtó előtt találta magát, rajta réztábla: „Kapitány. I. R.
Szolncev ezredes.”
Szenyka halk kopogására szigorú hang dörrent bentről.
– Miva?
Szkorik belépett. Csipogós hangon köszönt, és nyújtotta a levelet.
– Kérték, hogy ezt adjam át személyesen.
És azonnal ment is volna kifelé, de a kapitány halkan ráböffent.
– Ne te ne!
A szigorú ezredes az asztal mögött ült, almát evett, keskeny késsel
vagdosta a szeleteket. Megtörölte egy szalvétával, aztán
megnyomott valami gombot, és a penge egy csattanással elbújt.
Szolncev nem sietett kibontani a borítékot, előbb figyelmesen
megszemlélte a látogatót, s különösen a mellén időzött el a tekintete
(eh, Nejmlesz úr itt túlzottan igyekezett, nem kellett volna annyi
vattát odatömködni).
– Ki vagy? Utcalány? Neved?
– Sz-szanyka – dadogta Szkorik. – Alekszandra. Alekszandrova.
 – És miféle levél ez? Ki küldte?
Szolncev gyanakodva tapogatta a levelet, a fény felé tartotta. Na,
erre mit mondjon?
– Egy kuncsaft adta… Megparancsolta, magának az ezredes úrnak
add át, azt mondja, a saját kézibe.
– Hm, a burgundi udvar ritkái – morogta a kapitány, miközben
felbontotta a borítékot. – Te csak állj itt, Alekszandrova! Várj!
Gyorsan átfutotta szemével a levelet, megrázkódott, széthúzta a
kemény gallért a nyakán, megnyalta a száját, és újra olvasni kezdte
az elejéről. Most sokáig olvasta, mintha próbálna kiolvasni valamit a
sorok közül.
Szenyka már el is unta magát. Még jó, hogy voltak a falon
fotográfiák meg bekeretezett újságkivágások üveg alatt.
A legérdekesebb egy újságból való kép volt. Szolncev volt rajta, a
mostaninál fiatalabban, hetykén csípőre tett kézzel állt, mellette
meg, felállított deszkakoporsóban, bajszos bácsika, fekete lyukkal a
homlokán. Alatta felirat: „A fiatal körzeti rendőrparancsnok véget
vet Ljuberci Apacs bűnöző karrierjének.”
Alatta cikk, kép nélkül, de jó nagy címmel: „Letartóztatták a
pénzhamisítók bandáját. Bravó, rendőrség!”
Egy fotográfia aláírás nélkül, Szolncevvel maga a főkormányzó,
őfőméltósága Szimeon Alekszandrovics fog kezet éppen – szikár,
hatalmas termetű ember, és még föl is veti az állát, a kapitány meg,
épp ellenkezőleg, meghajlik, és még a térdét is megroggyantja kicsit,
de a képe, azazhogy az arca mosolygós és roppant elégedett.
Még egy cikk – „A Moszkvai Városi Rendőrség Hírmondójá”-ból -,
nem túl régi, még nem volt ideje megsárgulni: „Moszkva
legfiatalabb kerületi rendőrkapitánya”. Szenyka elolvasta az elejét:
„A hamovnyiki rablóbanda letartóztatásával végződő ragyogó
akciónak köszönhetően — miután a bandát a bűnöző társaság egyik
tagja adta fel – ismét mindenki Szolncev alezredes tehetségéről
beszél, minekutána nemcsak soron kívüli előléptetés lett a jutalma,
hanem egyúttal kinevezték ősi székvárosunk egyik legnehezebb és
legfeltűnőbb körzetébe, a Hitrovkára…”
Tovább nem tudta olvasni, mert a kapitány azt mondta.
– N-no. Ér-de-kes levél.
 És Szenyka azt látta, hogy közben már nem a levelet nézi, hanem
őt, éspedig valahogy olyan baljósan, mintha arra készülne, hogy
szétcsavarozza apró alkatrészeire, és megnézze, mi van ott belül,
Szenyka belsejében.
– Na és kié vagy, Alekszandrova? Ki a stricid?
– Magam vagyok. Szabadon – felelte Szkorik kicsit habozva.
Megnevezel valamilyen stricit, akár csak Kocsonyát, és ha az
ezredesnek hirtelen ellenőrizni támad kedve? Mondjad csak,
Kocsonya, van neked ilyen mamzelkád? És már áll a bál!
– No, akkor csak voltál szabad – mosolyodott el gonoszul a
kapitány. – Annak vége. A mai naptól nekem fogsz csiripelni.
Pacsirta leszel. Látni való, hogy ügyes leány vagy. Meg olyan szép
bögyöske is. A hangod, igaz, elég ronda, de hát nem az operában
kell énekelned.
És felkacagott. Ej, a mocsok, pacsirtát akar csinálni belőle! Így
hívják az olyan mamzelkát, aki a zsernyákoknak dalol az övéiről. És
ha a zsiványok vagy a tolvajok ezt megtudják, nincs kecmec –
hasában a bökő. Ha valahol találnak egy utcalányt, akinek fölvágták
a hasát, mindenki tudja, mire föl. És hogy ki tette – hát próbáld
kideríteni. És mégis akad elég sok mamzelka, aki pacsirtáskodik.
Világos, hogy nem jókedvében. Szorongatni kezdi egy ilyen aljas
zsernyák – próbálj csak kievickélni a markából.
Szenykának persze mindegy, ha pacsirta, akkor pacsirta, de egy
magára valamit is adó mamzelkának persze muszáj makacskodni.
– Én becsületes lány vagyok – mondta büszkén. – Nem egy olyan
ringyó, aki dalolni fog a zsernyákoknak. Kerítsen magának más
pacsirtát!
– Mi-i-i? – kezdett hirtelen üvölteni a kapitány, de olyan szörnyű
hangon, hogy Szkoriknak elállt a lélegzete. – Kit neveztél te
„zsernyákoknak”, rrribanc?! Na, Alekszandrova, ezért bírságot
rovok ki rád. Három napot kapsz, hogy kifizesd. És utána tudod, mi
lesz?
Szenyka riadtan megrázta a fejét – nem is kellett hozzá színlelnie.
Szolncev meg az üvöltésről behízelgő hangra váltott.
– Elmagyarázom. Ha három nap alatt nem fizeted ki nekem a
bírságot a sértésért, bezárlak éjszakára a hármas cellába. Tudod-e,
kik vannak ottan? A tüdőbajos és szifiliszes bűnözők. Az új,
humánus rendelet szerint az ilyeneket a többi elítélttől elkülönítve
kell tartani. Eljátszanak veled egy éjszakán át, aztán majd
meglátjuk, melyik vesz feleségül – Szifkó uraság vagy Hektika
őkelme.
Eddig tartott a büszkeség, most valami más dalra kell váltani.
– De hát mivel fizetnék? – mondta Szenyka sírós hangon. –
Szegény lány vagyok én.
Az ezredes hümmentett.
–Akkor most szegény vagy becsületes?
Szkorik megtörölte a szemét a ruhája ujjával – mintha a könnyeit
törölné le. Panaszosan megszívta az orrát. A magáé vagyok,
csináljon velem, amit akar.
–Jól van. – Szolncev a fenyegető hangról hivatalosra váltott. – Na
és lefeküdtél azzal az emberrel, aki ezt a levelet adta neked?
– Hát… – felelte óvatosan Szenyka. Nem tudta, erre mi lenne a jó
válasz.
A zsernyák megcsóválta a fejét.
– Na tessék, pedig annak idején milyen finnyás volt. Semmi
pénzért össze nem feküdt volna egy utcalánnyal. Hát, biztosan talált
benned valamit. – Előjött az asztal mögül, két ujjal megcsípte
Szkorik állát. – Csudára eleven szemed van, ördögök ficánkolnak
benne. Hm… Hol történt? Hogyan?
– Nálam, a szobámba' – felelte Szenyka; most már muszáj volt
tovább hazudnia. – Nagyon forróvérű az úr, mint a tűz, olyan.
– Na igen, híres férfiú. Na szóval, Alekszandrova. A bírságot a
következő módon fizeted ki nekem. Azt mondod ennek az
embernek, hogy őrülten beleszerettél, vagy mit tudom én, a lényeg,
hogy ott lehess mellette. Ha látott benned valamit, biztosan nem fog
elkergetni. Igazi úriember.
– De hát honnét kerítsem elő? – szontyolodott el Szenyka.
– Azt majd holnap megmondom – mosolyodott el a kapitány
titokzatosan. – Add a bárcádat! Addig itt lesz nálam. A biztonság
végett.
Ajaj, itt a baj. Szkorik pislogott, nem tudta, mit mondjon.
– Mi az, nincsen? – vicsorgott Szolncev, mint egy ragadozó. –
Bárca nélkül kurválkodol? Na, szép dolog… És még kényeskedtél,
hogy nem akarsz csicseregni. Hé! – üvöltötte el magát, az ajtó felé
fordulva. – Ogrizkov!
Belépett egy rendőr, vigyázzba vágta magát, lelkesen düllesztette
a szemét a főnökre.
– Ezt elkíséred a házig, ahova megy. Elveszed tőle az igazolványát,
és idehozod nekem. Úgyhogy nem szökhetsz el, Alekszandrova. De
nem ám.
Megpaskolta Szenyka arcát.
– Ha jól megnézem… hát, tényleg van benne valami. Fandorin
nem nyal meg akármilyen mézet. – Aztán Szkorikov fenekét
tapogatta meg. – Az alapzat soványka, de annyi baj legyen. Ki kell,
hogy próbáljalak, Alekszandrova. Már persze, ha a tüdőbajosoktól
kiváltod magad.
És úgy felnyerített a rohadék, mint egy ló.
Hogy a csudába tudott ölelkezni Halál ezzel a tetűvel? Inkább a
hurokba dugná a fejét az ember.
És Szenyka megsajnálta szegény nőket. Milyen lehet az életük, ha
egyszer minden férfi ocsmány és utálatos?
De mégis, mi lehet az a „fandorin”?
 HOGYAN VIZSGÁZOTT LE SZENYKA

A gülüszemű zsernyáktól Szenyka egyszerűen pucolt meg. Azt

mondta neki, hogy a Vsivaja Gorkán lakik, és ahogy mentek a kis
utcákon át a Jauza felé, felkapta a szoknyáját, és beiszkolt egy
kapualjba. A rendőr persze nekiállt füttyögni a sípjával meg
káromkodni, de ugyan mi végre? Bottal üthette a pa-csirta-
mamzelka nyomát. Ogrizkov fizetheti a „bírságot” a kapitánynak, az
hétszentség.
Hazafelé menet Szkorik egyre csak törte a fejét, vajon mi olyat
látott vagy hallott ő ott a pincében, amiből Eraszt Petrovics és Masza
azonnal kitalálta, hogy ki a gyilkos?
Nyüstölte, tornáztatta az agyát, agyonkínozta a gimnasztikával, de
sehogy se tudott rájönni.
Aztán másfelé kanyarodott benne a dedukció. Mi a csudát eszelt
ki ez a nagyokos Nejmlesz úr? Hisz belegondolni is borzalmas, hogy
micsoda katyvaszt kotyvasztott. Ugyan hogy lehet azt kikanalazni?
És ami a legfőbb, kinek a dolga lesz? Lehet, hogy egy bizonyos
fiatalemberé, akinek elege van már belőle, hogy játékszer legyen
Fortuna-madár karmaiban? Mert bolond az, hol csak meglebbenti a
szárnyát, s azzal a legáhítottabb kincseket szórja szegény árvára –
szerelmet, gazdagságot, reményt, aztán egyszer csak a
püspökfalatját fordítja feléd, és a szerencse kegyeltjének coiffure-
jére piszkít, visszaveszi minden ajándékát, aztán még azon is
igyekszik, hogy ráadásként az életét is elragadja a szerencsétlennek.
Komor gondolatai támadtak Szenykának a mérnökről. Ej, hogy
milyen fürgén rendelkezett másnak a tulajdonáról! És még csak
köszönetet se mond a hallatlan nagylelkűségért és önfeláldozásért.
Azt ugyan várhatod! Mintha az övé lenne, úgy rendelkezett vele. És
elhívta azokat az áspiskígyókat élvez-kedni. Jöjjenek, drága
vendégek, vegyen, ki mennyit kíván! És hogy valakinek azzal a
kinccsel saját elképzelései, sőt álmai voltak, arra ez a hercig Eraszt
Petrovics úr nagy ívben tojik.
Szkorik annyira megbántódott, hogy egészen hűvösen beszélt a
mérnökkel, és bár szóról szóra elmesélte neki, hogyan adta át a
levelet, és milyen beszélgetést folytatott a kapitánnyal, de a
megsértett hiúság valóságos szobra volt, kicsit félrenézett, és húzta
a száját.
Eraszt Petrovics azonban semmit sem vett észre ebből.
Figyelmesen végighallgatta, hogy miket kérdezett tőle a kapitány, és
hogyan szervezte be pacsirtának. Láthatóan mindennel elégedett
volt, még meg is dicsérte Szkorikot, hogy „ügyes” volt. Szenyka
ekkor nem bírta tovább, és kibukott a száján egy célzás a kincsre,
hogy igen sok okos ember van a földön, akik olyan ügyesen tudnak
rendelkezni az emberek javai fölött, már persze akkor, ha másnak a
javairól van szó. De a célzás sem hatott a mérnökre, nem ébredt fel
a lelkiismerete. Nejmlesz úr csak megborzolta Szkorik haját, és azt
mondta. – Ne légy kapzsi. – Aztán vidámabban folytatta.
– Ma éjjel végzek minden moszkvai ügyemmel, nincs több időm.
Holnap délben lesz a start az automobillal. Remélem, rendben van a
repülőszőnyeg.
Szenykának görcsbe rándult a gyomra. Tényleg, hisz holnap már
huszonharmadika! A sok lótás-futás és izgalom közepette meg is
feledkezett róla!
Tehát mindennek vége. Ej, Nejmlesz úr, ügyes ember maga!
Kihasználta a szerelőjét (mellesleg ingyen, ha nem számítjuk a
kosztot), kiglancolva, föltáplálva kapta meg az autóját, és ez még
csak a kisebb baj. A legfőbb, hogy az ujja köré csavarta az árvát,
kirabolta, megalázta, utána meg kapja magát, és elröpül Párizsba,
mint egy mesebeli herceg. Szenykának meg az a sorsa, hogy
egymagában ücsörögjön a törött teknő előtt. Már ha egyáltalán
életben marad…
Megremegett Szkorik szája, magától kezdett lefelé görbülni a
sarka, még jobban, mint amikor a megalázott méltóságára gondolt.
A szívtelen Eraszt Petrovics imigyen szólt.
–Töröld le a szádról azt a pomádét, g-gusztustalan.
Mintha Szenyka magától kente volna ki a száját, mert épp nem
volt jobb dolga!
Dühösen trappolva ment átöltözni. Hallotta, ahogy a
dolgozószobában csöng a telefon, és amikor néhány perc múlva
Szkorik megjelent Eraszt Petrovicsnál, hogy elmondja, most már
minden célzás nélkül, az igazat, de úgy istenesen, kiöntve a szívét,
az már nem volt otthon – eltűnt valahová.
Masza is épp kószált valahol. A nap mindazonáltal
megállíthatatlanul gurult a lejtőn, ahol az éjszaka várta odalent, és
minél sötétebb lett odakint, annál jobban elkomorult Szenyka lelke.
Huh, most történni fog valami, az egyszer biztos…
Hogy elvonja figyelmét a sötét gondolatokról, Szenyka a
kocsiszínbe ment, hogy megtisztogassa az autót, pedig az már a
kremli kupoláknál is jobban csillogott, szinte belévakult az ember.
Harag már nem volt benne, csak szomorúság.
Hát jól van, Eraszt Petrovics. Ahogy mondani szokás, Isten adja,
hogy sikerrel járjon, és felállítsa azt a rekordot, amiről álmodozik. A
tripedje tökéletes állapotban van, abban ne is kételkedjen. Sokszor
fogja még hálával emlegetni a gépmesterét, Szemjon Szkorikovot.
Lehet, hogy valamikor tán valami lelkiismeret-furdalás is ébred
magában. Vagy legalább egy kis megbánás. Persze, aligha. Ki maga,
és kik vagyunk mi?
Ekkor a motorhűtő fedlapja mögül halk vinnyogás hallatszott, és
Szenyka megdermedt. Tényleg hallotta? Most megint… Mi a csuda
ez?
Bevilágított a lámpával. Bemászott egy kisegér!
Hányszor mondta Eraszt Petrovicsnak, hogy kisebbnek kellene
lenniük a nyílásoknak! Nem huszonnégy kellene belőlük, hanem
harminchat!
Most akkor nesze neked. És ha ez a kis gazfickó szétrágja az
üzemanyagcsövet? Ej, a grimbuszát!
Miközben leszedte a motorháztetőt, kergette a kisegeret,
lekapcsolta, majd visszakapcsolta a csövet (hála istennek, épségben
volt), észre sem vette, hogy éjszaka lett. Akkor ment vissza a házba,
amikor ütött az óra – tizenkétszer. Ettől a temetői kongástól, mely
az üres házban visszhangzott, Szkoriknak elakadt a lélegzete, és
olyan félelem, olyan szörnyűséges magány fogta el, hogy üvölteni
szeretett volna.
Még jó, hogy aztán megjött Nejmlesz úr. Egyáltalán nem olyan
volt, mint azelőtt, már nem vidám és elégedett, hanem komor,
szinte haragos.
 – Miért nem vagy még készen? – kérdezi. – Elfelejtetted, hogy
Motyát kell alakítanod? Vedd fel a parókát, a jármulkát meg
mindent. Most nem foglak olyan nagyon k-kimaszkírozni, a
pincében úgyis sötét van. Csak az orrodat ragasztom fel.
– De hát korán van még. Háromra megyünk – mondta Szenyka
letört hangon.
– Van még egy sürgős d-dolog. El kell intéznem valamit. A
repülőszőnyegen megyünk, ez lesz egyúttal az utolsó próbaútja a
start előtt.
Na, jóccakát. Tisztogattam, csiszatoltam, azt most annyi, mint
tarisznyára lakat. Bár másfelől persze nem árt még egyszer
megröptetni.
Szenyka gyorsan átöltözött zsidó gyereknek, most már nem
patáliázott miatta. Még mindig jobb, mint mamzelkát játszani.
Eraszt Petrovics közben felvette a szép sofőrruháját, csillogó
bőrből volt, a lábán sárga, recsegős cipő és kamásli. Gyönyörűség!
Aztán a mérnök még bedugta a hátsó zsebébe a kis revolverét
(Herstal a neve, és külföldön, Liége-ben készült, külön rendelésre),
és Szkoriknak összeszorult a szíve. Megérjük-e a startot? Azt bizony
csak a jóisten tudja.
– Ülj a kormányhoz! – parancsolt rá Nejmlesz úr. – Mutasd meg,
mit tudsz!
Szenyka felvette a szemüveget, és bedugta a fülét a kelleténél
nagyobb jármulka alá, nehogy lerepüljön a fejéről. Hej, legalább
száguldozhat még egyet utoljára!
– A Sz-Szamotyokára.
Száguldottak, mint a szél, és öt perc múlva ott is voltak.
Eraszt Petrovics egy kis faháznál szállt ki, becsengetett. Ajtót
nyitottak.
Szenyka természetesen kíváncsi volt – odament, hogy megnézze
az ajtón lévő réztáblát. „F. F. Veltman patologoanatómus, az
orvostudományok doktora.” Hogy mi az a patologoanatómus, a jó
franc se tudja, de valami doktorféle. Tán megbetegedett valaki?
Masza talán? – gondolta aggódva. Ekkor az ajtó mögül léptek
hallatszottak, és Szenyka visszaszaladt az autóhoz.
A doktor vézna, borzas emberke volt, és egyfolytában pislogott.
Ijedten nézett Szenykára, s bizonytalanul biccentett, amikor Szkorik
udvariasan „jó egészséget” kívánt.
– Ez meg ki? – kérdezte Szkorik suttogva a mérnöktől, amikor a
stöpszli krákogva beült a kocsiba.
– Nem fontos – felelte komoran Eraszt Petrovics. – Ez egy egészen
más t-történet szereplője, aminek semmi köze a mai feladatunkhoz.
A Rozsgyesztvenszkij bulvárra megyünk. Hajrá!
Na, amikor a motor felberregett, természetesen már nem lehetett
tovább beszélgetni.
A mérnök egy sötét kis utca sarkában szólt neki, hogy álljon meg.
– Maradj a kocsiban, és sehová egy tapodtat se! Na még szép –
hogy is mehetne bárhová? Hisz az éjjeli népség ismeretes, hogy
miféle. Megfordulni sincs időd, és már hopsz, le is csavartak valami
kis csavart vagy bizgentyűt, a horgászzsinórra nehezéknek, vagy
csak úgy, heccből.
Szenyka az ülésre helyezte a franciakulcsot – próbálja csak bárki
is odatolni a képét.
Megkérdezte a doktortól.
–Valaki megbetegedett? Gyógyítani megy?
Az orvos nem válaszolt, de Nejmlesz úr azt mondta.
– Igen. Sebészi beavatkozásra van szükség.
Ők ketten odamentek a házhoz, amelyben fénylettek az ablakok.
Bekopogtak, bementek, Szkorik meg kint maradt.
Sokáig várt. Talán egy egész óráig is. Először ült, és félt attól,
hogyan megy majd oda Vámpírhoz a Jeroha-pincében. Aztán
egyszerűen csak unatkozott. Végül meg izgulni kezdett – nem
késnek-e el? Párszor hallatszott, ahogy a házban, ahova a mérnök
bement a doktorral, valami recsegett. Az ördög tudja, mit
művelhetnek.
Végül aztán kijött Eraszt Petrovics – egyedül és a bőrsapkája
nélkül. Amikor közelebb ért, Szenyka látta, hogy Nejmlesz úr nem
olyan akkurátus, mint azelőtt, a vállán elszakadt a kabát, a
homlokán horzsolás. Megnyalta a jobb öklét – szivárgott a vér a
bütykeiből.
– De hát mi történt? – ijedt meg Szkorik. – És hol van a doktor?
Ott maradt a beteggel?
– Indulás – vetette oda a mérnök válasz helyett. – Mutasd meg,
mit tudsz. Ez a vizsgád, ha tíz perc alatt odaérsz a Hitrovkára,
elviszlek magammal asszisztensnek Párizsba.
Szenyka még erősebben rántotta meg a drosselt, mint akkor, első
alkalommal. Az autó nekilódult, és az acélrugókon ringva
száguldott bele az éjszakába.
Asszisztensnek! Párizsba! Eraszt Petroviccsal!
Istenem, ne hagyd, hogy a motor lefulladjon vagy túlmelegedjen!
Hogy kirepedjen az abroncs egy gübicsen! Hogy kiakadjon a váltó!
Hisz te mindenható vagy, Uram!
A Mjasznyickaja sarkán a motor prüszkölt egyet és lefulladt.
Dugulás!
Szenyka a könnyeivel küszködve megtisztította a karburátort,
amire legalább két perc ment el. És e miatt a balszerencse miatt
túllépte a megadott időt.
– Állj! – mondta a mérnök a bulvár és a Pokrovka
kereszteződésében, és a zsebórájára pillantott. – Tizenkét perc tíz
másodperc.
Szkorik lehorgasztott fejjel felzokogott, és letörölte a taknyát a
vörös pajesszal. Ej, Fortuna, te aljas cemende!
– Kiváló eredmény – mondta Eraszt Petrovics. – A k-karburátort
pedig rekordidőt alatt tisztítottad meg. Gratulálok. A tíz perc t-
természetesen csak vicc volt. Remélem, hajlandó vagy eljönni
velem Párizsba az asszisztensemként. Magad is tudod, hogy Masza
nem alkalmas erre a feladatra. Ő egy batárral jön utánunk, hozza a
pótkerekeket és az egyéb alkatrészeket.
Szenyka nem akart hinni a szerencséjének.
– És hármasban megyünk? – hebegte. – Egyenesen Párizsba?
Nejmlesz úr ekkor elgondolkodott.
– Hát, tudod, Szenyka – mondta -, valószínűleg még valaki jön
majd velünk. – Hallgatott egy sort, majd halkabban, bizonytalanul
hozzátette. – Vagy akár kettő…
Hát, hogy egyvalaki, az érthető, komorodott el Szkorik. Az után a
kása után, amit ezen az éjjelen kavar Eraszt Petrovics, Halál
semmiképpen sem maradhat Moszkvában. De a másik vajon ki
lehet? Talán a szenszei elhatározta, hogy elcsaklizza Mihejicstől, a
portástól a feleségét, Fedora Nyikityisnát?
És Szenyka megsajnálta szegény Mihejicset – milyen lesz neki a
kompótok, a sütemények, Fedora kedvessége nélkül? De saját
magát még jobban megsajnálta. Micsoda gyötrelem lesz nézni,
ahogy a mérnök és Halál szerelme kibontakozik, miközben Párizsba
mennek. Még csak az kéne, hogy emiatt essen kútba a rekord.
Nejmlesz úr félbeszakította Szenyka töprengéseit, újból
felkattintva a zsebóráját.
– Tíz perc múlva három. Ideje elkezdeni az akciót. Én megyek a
kapitányért. Az autót a kapitányságon hagyom – ott nagyobb
biztonságban lesz. Egyúttal ellenőrzöm, megelégszik-e Szolncev egy
segítővel. Te pedig, Szenya, menj a Jerosenko-menedékhelyre, a
találkozás helyére. Vidd be Vámpírt az alagútba, és el ne felejtsd,
hogy f-félkegyelmű vagy. Semmi értelmeset ne mondjál, csak
nyüszíts. Lesz egy kritikus pillanat, amikor megjelenik a Herceg és
Szem. Ha nagyon forró a helyzet, Motya hirtelen megtanulhat
beszélni. Azt mondod: „Az ezüst ott van, ni!”, és mutatod. Ez azután
lefoglalja őket az én megérkezésemig. – A mérnök elgondolkozott
valamin, és halkan azt morogta. – Kellemetlen, hogy a Herstalom
odaveszett, és új revolvert szerezni nincs idő…
– De hát hogy mehet farkasok közé pisztoly nélkül? – rémült meg
Szenyka. – Hisz bedugta a zsebébe, láttam! Tán kiejtette valahol?
–Hát igen, kiejtettem… De semmi baj, revolver nélkül is
boldogulunk. Az akcióterv szerint nem lesz lövöldözés. – Eraszt
Petrovics könnyedén elmosolyodott, és megpöckölte Szkorik
ragasztott orrát. – No, ne lógasd az orrod, kis zsidó!
 HOGYAN FORGATTA A FEJÉT SZENYKA

Huh, milyen hányingere volt a Jerohától – a rothadt pinceszagtól, a

sötétségtől, a tompa zajoktól, amik a „lakások” csukott ajtajai mögül
szűrődtek ki, lehetett éjszaka, lehetett hajnal, de a föld alatti lakók
mindig szitkozódtak maguk közt, vagy verekedtek, vagy ronda
hangon énekeltek, vagy sírtak. De minél tovább haladt Szenyka a
nyirkos folyosókon a Jeroha gyomrába, annál nagyobb lett a csend,
mintha a föld nyelte volna el az emberek életének-küszködésének
zaját, avagy tudományosan szólva, az egzisztencia moraját. És
Szkorikot ekkor olyan emlékek rohanták meg, amelyek százszorta
rosszabbak voltak a pince bűzénél és a részeg üvöltözésnél.
Itt ugrott rá hátulról az ismeretlen gyilkos, itt tépte a haját és
akarta kitörni a nyakát. Szenyka keze magától mozdult, hogy
keresztet vessen.
És a mögött az ajtó mögött éldegélt a Szinyjuhin család – hirtelen
úgy rémlett neki, hogy nézik őt a kivágott szemük helyén lévő
vörös lyukakkal. Br-r-r…
Még két forduló – és itt az oszlopos terem, hogy vinné el az ördög.
Amiatt van minden szerencsétlenség.
Itt hevert a földön a halott Proha. Mindjárt előlép a sötétből,
szétterpesztett ujjakkal. A, mondja, rég vártalak már, Szkorik, te
gazember. Hisz miattad jött el értem a halál.
Szenyka szedte a lábát, hogy minél előbb maga mögött hagyja ezt
a rossz emlékű helyet, s a biztonság kedvéért hátrafelé sandított, és
összecsippentve készenlétben tartotta az ujjait – hogy azonnal
keresztet vethessen, ha valami kísértetet lát.
Jobban tette volna, ha előrefele néz.
Nekiment valaminek, de nem egy oszlopnak, mert az kemény,
téglából van, ez meg, amibe beleütközött, ruganyos volt, és elkapta
Szenyka torkát. És rásziszeg.
– Na, megjöttél? Mutasd, hol az a zsidó kincs! Vámpír! Már itt
várta a sötétben!
Szkorik ijedtében csak nyöszörgött.
 – Ja, hisz néma vagy – lihegett az arcába a borzalmas ember, és
elengedte a torkát. – Na gyerünk, vezess!
És tényleg egyedül jött! Nem akar megosztozni a kincsen a
társaival. Tessék, a kapzsiság.
Szenyka még vinnyogott és nyöszörgött egy keveset, aztán a
sarokhoz vezette a sápost, az utolsó oszlop mögé. Kihúzta a
köveket, és intett, gyere utánam! Azzal bemászott a lyukba.
Szándékosan jó lassan ment, pedig Vámpír meggyújtotta a
lámpáját, és öt perc alatt odaérhettek volna a kincshez. De minek
sietnének? Hisz még tizenöt percig kell kettesben enyelegnie ezzel a
szörnyeteggel, amíg meg nem hozza Halál a maga szörnyeit, a
Herceget és Szemet. Na, hogy akkor mi lesz – arra jobb volt nem is
gondolni egyelőre.
De bárhogy húzta az időt Szenyka, bárhogy piszmogott, csak
eljutottak az alagút fehér kővel kirakott torkolatához. Onnan meg
három lépés, és már ott is a titkos kamra.
– Gü, gü – mutatott Szkorik az ezüstpálcák halmaira.
Vámpír ellökte, előrerohant. Ide-oda cikázott a kamrában,
magasra tartva a lámpát. A falakon és a boltíves mennyezeten
árnyak táncoltak. A törött téglákkal és kövekkel eltorlaszolt ajtónál
a sápos megállt.
– Oda be?
Szenyka egyre csak a bejáratnál reszketett. Már arra gondolt, nem
kéne-e inkább elinalni innen. De mi értelme volna? Csak a
Hercegbe ütközik, aki már biztosan errefelé tart.
– Hol a kincs, hé? – jött vissza Szkorikhoz a szörnyeteg. – He? A
kincs, érted? Hol az ezüst?
– Bu, bu – felelte Motya, és megrázta a fejét, hadonászott. Hogy
húzza az időt, egész beszédet mondott a maga idiótanyelvén. –
Ululu, ga-ga hupsz, ardi-burdi gulumba, szurdik-durdik oho! Asmi li
bundugu? Karmanda! Szikosz-vikosz simpopo, du-ru-buru goplala…
Vámpír hallgatta, hallgatta, aztán elkapta a féleszű gyerek vállát,
és megrázta istenesen.
– Hol az ezüst? – üvölti. – Itt csak szemét van és vashulladék!
Átráztak? Fölaprítalak, pajeszos!
Szenykának előre-hátra rázkódik a feje, cudar egy érzés. Soha
nem gondolta volna, hogy egyszer még ilyen türelmetlenül fogja
várni a Herceget. Hol vannak már, tán elaludtak az alagútban?
Vagy mondja meg Vámpírnak máris, hogy mik azok a pálcák?
Eraszt Petrovics azt mondta: „Ha nagyon forró a helyzet, Motya
hirtelen megtanulhat beszélni.” Hát lehet ennél forróbb? Hisz szó
szerint szikrázik a szeme!
Kinyitotta Szenyka a száját, hogy ne együgyű nyelven, hanem
értelmesen szólaljon meg, de ekkor hirtelen Vámpír abbahagyta a
rázást – megrándult, hegyezte a fülét. Tán hallott valamit?
Aztán már Szkorik is hallotta a lépteket, hangokat.
A sápos belerúgott a földön álló lámpába. Az eldőlt, elaludt.
Koromsötét lett.
De nem sokáig.
– …szóval csak hallgatsz? – hallatszott tompán a szűk átjáróból, s
aztán azonnal imbolyogva előkígyózott a keskeny, fényes sugár,
megtapogatta a boltívet, a falakat. A dermedten álló Vámpírt és
Szenykát egyelőre nem érintette.
Hárman jöttek. Az első hosszú szárú köpenyt viselt, és elektromos
lámpa volt a kezében. A második egy nő volt. A harmadik beszélt,
aki utolsóként lépett be a kamrába.
– Hát csak hallgass, hallgass – mondta keserűen a Herceg. –
Elcseréltél egy füstös képűre, és hallgatsz? Szégyentelen ringyó
vagy te, nem Halál…
Gyufa sercent – az elöl jövő meggyújtott egy petróleumlámpát.
Világos lett a kamrában.
– Hopp-lá! – kiáltott fel halkan a bubi, gyorsan letette a lámpát a
földre, az elektromosát meg eloltotta, és zsebre dugta. – Micsoda
találkozás!
–Vámpír! – kiáltott fel a Herceg. – Te meg…
A sápos nem mondott nekik semmit. Csak Szenykának suttogott a
fülébe. – Ej, ravaszok vagytok ti, átkozott zsidrákok. Búcsúzz az
életedtől, tetves!
Közben a Herceg is úgy gondolta, hogy csapdába csalták. Halál
felé fordult.
– Eladtál ennek a mocsoknak, kurva?
És lendítette is az öklét, abban meg ott a bokszer! Halál nem
ingott meg, nem hátrált, csak elmosolyodott, de Szkorik felvisított
ijedtében. Szép kis akció! Mindjárt mindkettejüket kinyiffantják, és
készen is vannak!
– Várj csak, Herceg – mondta Szem, a fejét forgatva. – Ez nem
csapda. Egyedül van, a kölyök nem számít.
A bubi ruganyos léptekkel körbejárta a kamrát, s közben
dörmögött magában.
– Valami nem stimmel, valami nem stimmel. És nincs itt
semmiféle ezüst…
Hirtelen a sápos felé fordult.
– Mondja csak, möszjő Vámpír, nem miattunk van itt, igaz?
Különben nem egyedül jött volna, nemde?
– Na még szép – felelte óvatosan Vámpír, elengedte Szkorikot, és
mindkét kezét zsebre dugta. Jaj, édes jó anyám, mindjárt lőni kezd
egyenest a nadrágján át!
– Hanem mi miatt? – villogott Szem szemüvege. – Tán csak nem
egy bizonyos kincs miatt?
Vámpír szeme fürgén villant hol az egyik, hol a másik ellenségre.
– Hát.
– ”Hát” – vagyis igen. Na és kitől kaptad a fülest? – Bubi megállt,
és intett a Hercegnek, egyelőre ne csinálj semmit. – Véletlenül nem
egy Kazbek nevű kaukázusitól?
– Nem – vonta össze Vámpír a ritkás szemöldökét. – Egy öreg
zsidótól. És kísérőt is adott, ezt a kis zsidó gyereket itt.
Szem csettintett az ujjával, megtörölte a homlokát.
– Nna szóval. Miféle kázusba csöppentünk? Az ismeretlen
csillagok mélye kitárult – fent ragyog.5
– Mit vettél a fejedbe? – rontott neki a Herceg Halálnak, de a
bokszeres kezét leeresztette. – Miért hoztál ide minket?
–Várj, ne hadonássz! – állította le újból a bubi. – Ő úgyse mond
semmit. – És Szenykára biccentett. – Inkább ezt a Krisztus árulóját
csiklandozzuk meg.
Szkorik a válla közé húzta a fejét. Kezdjen el kiabálni a kincsről,
vagy még várjon?
Vámpír megrántotta az állát.
– Félkegyelmű ez, csak nyüszít. Ha meg beszélni kezd, szavát se
érteni.
 – Nem úgy néz ki, mint aki egészen félkegyelmű. – Szem sietség
nélkül lépkedett Szkorik felé. – Ej, te Jeruzsálem fia, beszélj,
hallgatlak.
Szenyka hátrálni kezdett a veszett gyilkos elől. A bubi elnevette
magát.
– Hová olyan fürgén, zsidócska?
És valóban – nincs hová. Megtett vagy három lépést, és háttal a
falnak ütközött.
Szem elővette a villanyos lámpáját, az arcába világított, és
hirtelen felnevetett.
– A haja mintha hamis volna ennek. – És hirtelen megrántotta
Szenyka parókáját, s a vörös fürtök a jármulkával együtt oldalra
csúsztak. – Herceg, nézd csak, ki van itt. Ó, mennyi csodás
felfedezés… 6
– Hű, te ribanc! – üvöltött a Herceg. – Szóval a taknyos
szeretőddel eszelted ki ezt az egészet! Na, Szkorik, te kis féreg, most
véged!
Na most, gondolta Szenyka. Ha még tovább forrósodik a helyzet,
csak parázs marad belőle.
– Ne öljenek meg! – kiáltott fel, amilyen hangosan csak tudott. –
Nélkülem nem találják meg a kincset!
A bubi beleakaszkodott a Herceg vállába.
– Állj, ráérünk még!
De a Herceg helyett most Vámpír esett neki szegény Szenykának.
– Hát maskarába' vagy? – És durr ököllel a fülére. Még szerencse,
hogy a félrecsúszott paróka enyhítette az ütést, különben menten
kileheli a lelkét.
Szkorik megtántorodott, és még mielőtt tovább ütötték volna,
rámutatott a legközelebbi kupacra.
– De hát ott az ezüst, ni! Nézzék!
A sápos odanézett, ahová Szenyka ujja mutatott. Fogott egy
pálcát, megforgatta a kezében. Erre Szem is odament, ő is felvett
egy pálcát, és megkaparta a késével. Mattfehéren fénylett a kaparás
helyén. Vámpír felnyögött.
– Ezüst! Kutya legyek, ha nem ezüst!
Ő is elővette a kését, megvizsgált egy pálcát, aztán egy másikat,
harmadikat.
 – De hisz ez tömérdek!
A Herceg és Szem, Szenykáról megfeledkezve, szintén
csörömpölni kezdett a fémmel.
Szkorik meg a fal mellett osonva Halálhoz ment. Odasúgta.
– Húzzunk innen! Halál suttogva válaszolt.
– Nem lehet.
– Dehogynem! Mindjárt magukhoz térnek, és végeznek velem!
De Halál megmakacsolta magát.
– Eraszt Petrovics azt mondta, hogy maradjak.
Hagyja tán itt, ha egyszer ennyire csökönyös? – habozott
Szenyka. És lehet, hogy ott is hagyta volna (bár mégse, dehogyis), de
ekkor, mintha csak arra várt volna, hogy emlegessék, megjelent
Nejmlesz úr.
Nyilván lábujjhegyen osontak, mert lépteket nem lehetett hallani.
Gyors egymásutánban hárman jöttek be a kamrába, Eraszt
Petrovics, Szolncev kapitány és Budocsnyik. A mérnök tartotta a
lámpát (és azonnal el is oltotta – volt elég fény anélkül is); a
kapitánynak mindkét kezében egy-egy pisztoly, Budocsnyik meg
egyszerűen csak a hatalmas ökleit tartotta maga előtt.
– Fel a kezekkel! – kiáltotta bőszen a kapitány. – Gyerünk,
különben szétlövöm a fejeteket!
Nejmlesz úr megállt tőle balra, a rendőr meg jobbra.
Mindkét zsivány és a sápos is kővé dermedt. Elsőként Vámpír
dobta le a pálcát. Aztán lassan megfordult, és felemelte a kezét.
Aztán Herceg és Szem is hasonlóan cselekedett.
– Jól van, fiúk! – kiáltotta vidáman az ezredes. – Mind itt vagytok,
galambocskáim! Édes egyetleneim! És maga is, mademoiselle!
Micsoda találkozás! Figyelmeztettem pedig, hogy kényesebben
válogassa meg a barátait. Most aztán magára vessen! – Kurtán
Eraszt Perovicsra és Budocsnyikra pillantott. – Vegyék elő a
pisztolyt, mire várnak? Fürge népség ez, bármi kitelik tőlük.
– Jelenleg épp nincs nálam tűzfegyver – felelte nyugodtan a
mérnök. – Nem lesz rá s-szükség.
A rendőr meg dörgő hangon szólalt meg.
– Minek az nekem? Itt az öklöm, ha kell, bárkit leterítek vele.
Nem hülye a kapitány, gondolta Szenyka. Tudta, milyen segédet
hozzon magával.
 – Hölgyem és te, Szenya, álljanak mögém – mondta Eraszt
Petrovics ellentmondást nem tűrő hangon.
Szkoriknak, az igazat megvallva, eszébe sem jutott ellenkezni –
egy pillanat alatt a mérnök háta mögé szaladt, és megállt egész a
kijáratnál. De most Halál se mert vitatkozni, bármilyen makrancos
máskülönben, és gyorsan Szenyka mellé húzódott.
– Innokentyij Romanovics, engedje meg, hogy rövid beszédet
tartsak – fordult a kapitányhoz Nejmlesz úr. – El kell magyaráznom
a jelenlévőknek az összejövetel igazi értelmét.
– Igazi értelmét? – csodálkozott Szolncev. – De hisz nyilvánvaló –
letartóztatni ezeket a gazembereket. Csak azt az egyet szeretném
tudni, hogyan sikerült idecsalnia őket. Meg hogy ki ez a fura kis
fickó.
Ez utóbbit Szenykáról mondta, aki a biztonság kedvéért még
jobban behúzódott a torkolatba.
– Ő az asszisztensem – felelte Eraszt Petrovics. – De nem őróla
kívánok szólni. – Köhintett, majd hangosabban kezdett beszélni,
hogy mindannyian hallják. – Uraim, nagyon k-kevés időm van.
Azért gyűjtöttem össze önöket, hogy mindennel egyszerre
végezzek. Holnap, azaz hogy most már ma, elhagyom a várost, és
még ma éjjel be kell fejeznem a moszkvai ügyeimet. A kapitány
aggodalmasan a szavába vágott.
– Elhagyja a várost? De hát idefelé jövet arról beszélt nekem,
hogy együtt pusztítjuk el az egész mocskot, és hogy ez milyen
horizontokat nyit meg előttem…
– Vannak fontosabb dolgok is számomra, mint az ön karrierje –
fojtotta bele a szót a mérnök. – Például a sport.
– Miféle sport, az ördögbe is?!
A kapitány annyira meghökkent, hogy a letartóztatottakról Eraszt
Petrovicsra villant a tekintete. Szem keze azonnal besiklott a
kabátja ujjába, de Budocsnyik két ugrással ott termett, és felemelte
pudos ökleit.
– Agyoncsaplak!!!
A bubi azonnal mutatta az üres tenyerét.
– Ha még egyszer a szavamba vág, elveszem a coltját! – kiáltott
Nejmlesz úr haragosan a kapitányra. – A maga kezében úgysincsen
sok haszna!
 Szolncev inkább rá se pillantott most már, hanem csak biccentett,
jól van, jól van, hallgatok.
Miután mindenkinek megmutatta, ki a kakas az udvarban (mert
Szenyka pontosan ilyennek látta a viselkedését), Eraszt Petrovics a
letartóztatottakhoz fordult.
– T-tehát, uraim, két okból döntöttem úgy, hogy összegyűjtöm itt
önöket. Az első ok az, hogy mindannyian gyanúsítottak voltak a
hitrovkai gyilkosságok ügyében. Most már tudom, ki a bűnös, de
azért röviden elmagyarázom, hogy ki mivel vonta magára a gyanút.
A Herceg tudott a kincs létezéséről, ez egy.
Kereste is, ez kettő. Amellett az elmúlt hónapokban egyszerű
rablóból könyörtelen gyilkos lett, ez három. Ön, Szem úr, szintén
tudott a kincs létezéséről, ez egy. Szörnyűségesen kegyetlen ember,
ez kettő. Végül pedig kettős játékot játszik a pártfogója háta mögött,
semmibe sem veszi, meglopja, és még az ágyába is befekszik. Ez
három.
– Mi?! – üvöltött fel a Herceg, a cinkostársa felé fordulva. – Hogy
mi van az én ágyammal?
A bubi csak elmosolyodott, de olyan volt a mosolya, hogy
Szenykának libabőrös lett az egész teste. Nejmlesz úr pedig közben
már Vámpír felé fordult.
– Önnek, sápos úr, nem hagyott nyugtot a Herceg karrierjének
felívelése. Mint egy dögkeselyű, aki mások zsákmányára feni a
fogát, egyre csak azon igyekszik, hogy el-elcsenjen egy darabot
sikeres vetélytársától, baksist, hírnevet, nőt. Ez egy. Ön sem riad
vissza a gyilkosságtól, de ehhez a s-szélsőséges eszközhöz csak
akkor folyamodik, ha megtett minden óvintézkedést. Akárcsak a
hitrovkai Kincskereső, aki rögeszmésen elővigyázatos. Ez kettő…
– Nőt? – vágott a szavába a Herceg, aki feszülten hallgatta ezt a
vádbeszédet. – Milyen nőt? Kiről beszél ez, Halál? Tán csak nem a
Vámpír is nyújtogatta a mancsát feléd?
Szenyka Halálra pillantott, és látta, hogy sápadt, mint a halál
(nem, jobb úgy mondani, „mint a hó” vagy „mint a fal”, különben
érthetetlen lesz). De azért gúnyosan elmosolyodott.
– Ó is meg a te Szem barátocskád is. Mind megéritek a
pénzeteket, pókok.
 A Herceg úgy, ahogy volt, felemelt kézzel megfordult, és a
bubijának halántékára csapott, de az, úgy látszik, számított rá –
fürgén elugrott, és előkapta a kését a kabátja ujjából. Vámpír
közben a zsebébe dugta a kezét.
– Állj! – üvöltötte a kapitány. – Szétlőlek benneteket! Mind a
hármótokat!
Azok megdermedtek, csak a tekintetükkel gyilkolták egymást.
Szem nem tette el a kést, Vámpír nem húzta ki a kezét a zsebéből, a
Herceg ökölbe szorított ujjain pedig szikráztak a bokszer acélgyűrűi.
–Azonnal tegyék el a fegyvereket! – parancsolt rájuk a mérnök. –
Ez magára is vonatkozik, Innokentyij Romanovics. Még véletlen
meghúzza a ravaszt. Amellett nem rabló-pandúrosat játszunk,
hanem valami egészen mást, amiben mindenki egyenlő.
– Micsoda?! – hökkent meg a kapitány.
– Ahogy mondtam. Ön is a gyanúsítottak közé tartozott. Érdekli,
hogy miért? Hát tessék. Ön is ugyanolyan kegyetlen és gonosz, mint
a t-többi meghívott. A becsvágya kielégítése érdekében nem riad
vissza semmilyen aljasságtól, még a gyilkosságtól sem. Tanú rá az
ön szolgálati jegyzéke, amit pontosan ismerek. Hogy egész Moszkva
az új sorozatgyilkosról beszél, az önnek kapóra jött. Nem véletlen,
hogy annyira nyájasan fogadja a hírlapírókat. Előbb saját maga
megteremti a rémet, amitől mindenki reszket, majd hősiesen
legyőzi a saját maga teremtményét – ez a módszere. Pontosan így
járt el egy évvel ezelőtt a hírhedt „hamovnyiki rablókkal” – saját
maga irányította ezt a bandát, az ügynökén keresztül.
– Ostobaság! Kitaláció! – kiáltotta a kapitány. – Nincs bizonyítéka!
Maga akkor nem is tartózkodott Moszkvában!
– Igaz, de ne feledje, hogy sok régi b-barátom van Moszkvában,
néhányan a rendőrségen is. Nem mind olyan vak, mint az ön
elöljárói. Különben ennek a mostani ügyhöz nincs köze. Csak azt
akarom mondani, hogy az ön számára nem új dolog az efféle véres
kimenetelű provokáció. Ön számító és hideg szívű ember. Így hát
nem hiszek a Herceg választottja iránti vad szenvedélyében – önnek
csak, mint információs forrásra volt szüksége a hölgyre.
– Hogyan, hát ez is? – nyögte a Herceg olyan kínnal, hogy
Szenyka már megsajnálta. – Utolsó ribanc vagy! Mindenkit
begyűjtöttél a szoknyád alá, még egy rühes zsernyáktól se
undorodtál!
Halál csak felkacagott erre – susogó, alig hallható kacagással.
– Hölgyem – vetette rá a tekintetét Eraszt Petrovics egy pillanatra.
– Kérem, azonnal távozzék. Szenya, vezesd ki innen!
A lehető legjobb pillanatot választotta az okos mérnök –
mindenkinek úgy összezavarta a fejét, hogy ügyet sem vetettek
Halálra, és még kevésbé holmi Szenykára.
Szkorikot nem kellett kétszer megkérni. Kézen fogta Halált, és
húzta a torkolat felé. Látszott, hogy a Nejmlesz úr által kieszelt
találkának nem lesz jó vége. Persze, érdekes lett volna végignézni,
csak valahonnan a harmadik erkélyről, színházi látcsövön. De ott
lenni a színpadon, amikor mindenkit elkezdenek leteríteni –
köszönöm szépen, de majd inkább máskor. Holnapután kiskedden.
Megtett Halál két apró lépést, nem többet, aztán megállt –
megvetette a lábát. Amikor meg Szenyka próbálta az oldalánál
fogva cibálni, még jól be is húzott neki könyökkel a gyomorszájába.
Szkorik a gyomrához kapott, levegőért tátogott, s közben Halál
válla mögül lesett vissza, és csak a fejét forgatni volt ideje.
Mégiscsak érdekes. Látta, ahogy a kapitány a falhoz hátrált, és egyik
revolverével Eraszt Petrovicsra célzott, a másikkal meg továbbra is
a zsiványokra.
– Tehát ez egy csapda? – kiáltotta, és még Szenykánál is
fürgébben forgatta a fejét jobbra-balra. – De velem elszámította
magát, Fandorin! Tizenkét golyó van a tárban, elég lesz mindenkire!
Budnyikov, hozzám!
A rendőr a főnökéhez ment, és megállt mögötte, ősz szemöldöke
alatt bőszen szikrázott a szeme.
– Itt, Innokentyij Romanovics, nem egy csapda van, hanem kettő
– magyarázta nyugodtan Nejmlesz úr, akit az előbb megint azzal a
Szenyka számára ismeretlen szóval illettek. – Mondtam már, hogy
ma éjjel végezni akarok minden moszkvai ügyemmel. A gyanúimat
kizárólag a kép teljessége kedvéért osztottam meg önökkel. A
gyilkos itt van, és megkapja megérdemelt büntetését. A többieket
más célból hívtam ide, hogy megszabadítsak egy bizonyos hölgyet a
veszélyes ismeretségeitől és még veszélyesebb téveszméitől. Ez egy
egészen rendkívüli nő, uraim. Sokat szenvedett, és megérdemli az
irgalmat. Mellesleg szólván, ő sugallt nekem egy ragyogó elnevezést
a művelet számára, amikor pókoknak nevezte önöket. Nagyon
pontos m-metafora. Önök valóban pókok, s amellett négyen a
szokványos pókok biológiai családjához tartoznak, ám az ötödik
önök közül egy igazi tarantula. Tehát, isten hozta önöket a „Pókok
az üvegben” művelet alkalmából. Bár figyelembe véve, hogy egy
ezüstpálcákkal teli kamrában vagyunk, akár azt is mondhatnám,
hogy „Pókok a páncélszekrényben”.
A mérnök ekkor szünetet tartott, mintha várná, hogy a többiek
értékelni tudják szellemességét.
– Ötödik? – pislogott Szolncev, Vámpírra, Hercegre és Szemre
pillantva. – Hol lát maga ötödiket?
– Ott van az ön háta mögött.
A kapitány ijedten megfordult, és Budocsnyikra meredt, aki a
maga irdatlan termetének magasából nézett le a főnökére.
– Budnyikov rendőr a legfőbb a mai vendégeim közül – mondta
Eraszt Petrovics. – Ritka nagy testű pók.
Budocsnyik úgy bődült fel, hogy hullani kezdett a por a
mennyezetről.
– Tán bolondgombát evett, kegyelmes uram?! De hisz én…
– Nem, Budnyikov – vágott a szavába élesen a mérnök, nem is túl
hangosan, de a rendőr azonnal elhallgatott. – Maga evett
bolondgombát, hogy így megkergült vénségére. No de a
megtébolyodásának okairól majd még beszélgetünk. Előbb jöjjön a
lényeg. Kezdettől fogva maga volt a fő gyanúsítottam, hiába, hogy
mindig annyira óvatosan járt el. Mindjárt elmagyarázom, miért. Két
hónappal ezelőtt kezdődtek a szörnyűséges gyilkosságok a
Hitrovkán. Megöltek és kiraboltak egy részeg járókelőt, aztán egy
újságírót, aki cikket akart írni a nyomornegyedekről. Nincs persze
ebben semmi szokatlan a Hitrovkán – egy kis részletet kivéve, a
kiszúrt szemeket. Aztán a gyilkos pontosan ugyanúgy kiszúrta a
szemét a Szinyjuhin család minden egyes tagjának is. Itt két
körülmény érdemel figyelmet. Az első, lehetetlenség elképzelni,
hogy az ön körzetében ilyen rendkívüli bűncselekmények
történjenek, és maga ne kezdje el kutatni, hogy ki a bűnös. Hisz
maga a Hitrovka igazi gazdája! Kapitányok jönnek és mennek, hol
ez, hol az a zsivány-király, de Budocsnyik örök. Mindenhol van
szeme és füle, mindenhová bejáratos, ismeri a rendőrségnek meg a
Zsiványtanácsnak is a titkait. Egyre újabb gyilkosságok történtek,
már az egész város róluk beszélt, de Budocsnyik, a gazda, a minden
titkok tudója még mindig semmit sem tud, semmit sem derített fel.
Ebből arra következtettem, hogy maga kapcsolatban áll a titokzatos
Kincskeresővel, más szóval a cinkosa. Megerősödött ez a gyanúm,
amikor a következő gyilkosságok során már senkinek nem szúrták
ki a szemét. Emlékszem, magának mondtam, hogy az a teória,
miszerint a szivárványhártyán megmaradnak a halál előtt utoljára
látott képek, nem nyert tudományos igazolást… Ám abban nem
voltam biztos, hogy ön nemcsak cinkos, hanem maga a tényleges
gyilkos. Legalábbis tegnap éjszakáig, amikor is a Jerosenko-
menedékhely pincéjében meggyilkolt egy kamasz gyereket, az
egyik informátorát. Ekkor töröltem a gyanúsítottak sorából az
összes többi p-pókot, és kezdtem kizárólag magára koncentrálni…
– Mondja már el, mivel árultam el magam – szólalt meg
Budocsnyik, és érdeklődéssel mérte végig a mérnököt. Félelmet
vagy akár csak aggodalmat Szenyka nem látott a rendőr arcán.
Szenykának ekkor megint fordítania kellett a fejét – most a
kapitány szólalt meg.
– Mi az, Budnyikov, bevallod? – kiáltott fel rémülten, és
elhúzódott a beosztottjától. – De hisz még semmit sem bizonyított
be!
– Bebizonyítja – legyintett Budocsnyik nagylelkűen, s továbbra is
csak Nejmlesz urat nézte. – Őnála nincs apelláta. Te meg hallgass,
kegyelmes úr, neked itt már kampec.
Szolncev szóra nyitotta a száját, de aztán csak tátogott, mint a
csuka. A könyvekben ezt úgy írják, hogy „nem jött ki hang a
torkán”.
– Tudni akarja, hogy mivel árulta el magát? – kérdezett vissza
Eraszt Petrovics, miután elmosolyodott a rendőr szavain. – Nagyon
egyszerű. Kitekerni az ember nyakát száznyolcvan fokban, de egy
pillanat alatt, úgy, hogy az nyikkanni se tudjon, egyetlen módon
lehetséges, meg kell ragadni a tarkóját, és élesen megrántani,
eltörve a csigolyákat és szétszakítva az izmokat. Ehhez azonban
elképesztő erő szükséges, amellyel valamennyi gyanúsított közül
egyedül ön rendelkezik, Budnyikov. Ehhez nem lett volna elég ereje
se a Hercegnek, se Szemnek, se az ezredes úrnak. Az egész világon
is csak pár ember lehet, aki ilyen mutatványra képes. Hát ennyi az
egész furfang. A hitrovkai gyilkosságsorozat egyáltalán nem
tartozik a bonyolult ügyek közé. Ha nem lettem volna elfoglalva
ezzel egy időben egy másik nyomozással, sokkal előbb eljutottam
volna magához…
– A lónak négy lába van, mégis megbotlik – tárta szét a kezét
Budocsnyik. – Hogy vigyáztam pedig, aszt' erre mégse gondoltam.
Egyszerűen csak be kelletett vón törni Proska koponyáját.
– Mondjuk – értett egyet vele Nejmlesz úr. – Csak épp ez nem
mentette volna meg attól, hogy részt vegyen a „Pókok az üvegben”
műveletben. Úgyhogy a vége ugyanaz lett volna.
De vajon mi lesz a „vége”, próbálta kitalálni Szenyka, aki Halál
válla fölött lesett. Mi lesz, amikor nincs többé mit mondani? A
zsiványok már szép lassan leeresztették a kezüket, a kapitánynak
meg remegett a szája. Mindjárt elkezd lőni a revolverével – az lesz a
vége, mi más lenne?
A mérnök és a rendőr folytatta a beszélgetést, mintha csak
teázóban ülnének szamovár mellett.
– Mindent meg tudok érteni – mondta Eraszt Petrovics. –
Semmilyen tanút nem akart életben hagyni, még a hároméves
gyereket se szánta meg. De a papagáj meg a kutya miért zavarta
magát? Ez már nem óvatosság, hanem valami őrület.
– Nehogy már őrültnek mondjon, kegyelmes uram – simította
meg Budocsnyik a lecsüngő bajuszát. – Okos madár volt az. Amint
belépek, az örmény asszonyság rám köszön: „Jó napot, rendőr úr.”
A papagáj meg erre: „Jó napot, rrrendőrrr úrrr!” Na és ha elkezdi ezt
mondogatni, amikor épp ott van a nyomozó? A mamzelkának meg
csuda szaglászós volt a kutyusa. A Rendőrségi hírekben olvastam,
hogy egy kutya rátámadott a gazdasszonyának gyilkosára, és ezzel
terelte rá a gyanút. Sok hasznos dolgot lehet olvasni az újságokban.
Csak a legfőbb dolgot, azt nem írják meg sehol – sóhajtott fel
keservesen. – Azt, hogy az ember egyszer csak megfiatalodhat,
hiába, hogy túl van már a hatvanon…
– Úgy érti, hogy v-vénségére szerelmes lett? – bólintott Eraszt
Petrovics megértően. – Igen, az újságokban erről nem sokat írnak.
Verseket kellett volna olvasnia, Budnyikov, vagy operába mennie:
„Szerelemnek minden kor áldoz”7 és a többi. Hallottam, ahogy
mademoiselle Halálnak egy „nagyon gazdag és erős emberről”
beszélt. Saját magára gondolt? A húszéves hitrovkai királysága alatt
biztosan nem kis gazdagságot gyűjtött össze, az öregségére elég lett
volna. Az öregségére igen, de Lebegyet, a gyönyörű cárleányt aligha
tudta volna megvenni rajta. Legalábbis így gondolkodott. És ettől
aztán dühöngeni kezdett, és mohón vágyott a „hatalmas
gazdagságra”. Gyilkolt a pénzért, amit korábban nem engedett meg
magának, és amikor hallott a föld alatti kincsről, végleg eszét
vesztette…
– De hát a szerelem már csak ilyen, kegyelmes uram – sóhajtott
fel Budocsnyik. – Az nem kérdez. Kiből angyalt csinál, kiből ördögöt.
De énmiattam azután csinálhat belőlem akár sátánt is, csak ő az
enyém legyen…
– Gazember! – robbant ki a szó a kapitányból. – Arcátlan disznó!
És még van képe a szerelemről beszélni! A hátam mögött – ilyet!
Szibériába mész!
Budocsnyik szigorúan ráförmedt.
– Hallgass, törpe! Vagy még mindig nem fogtad fel, hogy mire
akar kilyukadni a méltóságos úr?
Az ezredes eltátotta a száját.
–Tör…?! – akadt el a lélegzete. – Kilyukadni? Mi az, hogy
„kilyukadni”?
– Eraszt Petrovics is beléje bolondult, mán hogy Halálba, de fülig
– magyarázta Budocsnyik, mint egy fajankónak. – És úgy döntött,
hogy innét, ebből a lyukból csak egy ember megyén ki élve – ő
maga. Ügyesen gondolta ki őméltósága, hisz okos ember.
Egyetértek vele. Öten holtan maradnak itt, és csak egy sétál majd ki,
a hatalmas gazdagsággal. No és Halál is az övé lesz. De hogy ki lesz
ez az egy, az majd még elválik.
Szenyka hallgatta és gondolkodott magában, igaza van a
gazembernek, igaza van! Azért gyűjtötte össze Nejmlesz úr ezeket a
szörnyetegeket, hogy megszabadítsa tőlük a föld-anyácskát. És még
egy bizonyos személyt, akinek mindezt nem kellett volna hallania –
s akinek most szaporán meg-megemelkedett a keble.
Megérintette Halál vállát, menjünk, jobb lesz menekülni innen.
 Na, és akkor elkezdődött, csak győzze az ember a fejét kapkodni.
A „majd még elválik” szavakra Budocsnyik ököllel egyszerre a
kapitány mindkét csuklójára csapott, és a revolverek a kőpadlóra
estek.
Ugyanabban a pillanatban Szem kirántotta a kabátja zsebéből a
kést, Vámpír és a Herceg előkapta a revolverét, a rendőr meg
gyorsan lehajolt, felkapta az egyiket Szolncev pisztolyai közül, és
Eraszt Petrovicsra irányította a csövét.
 HOGYAN FORGATTA A FEJÉT SZENYKA

(folytatás)

Szenyka összeszorította a szemét és befogta a fülét, hogy meg ne

süketüjön a robajtól. Várt vagy öt másodpercet, de senki sem lőtt.
Akkor kinyitotta az egyik szemét.
És mintha az elvarázsolt országról szóló mesét látta volna maga
előtt, azt, ahogy mindenki egyszer csak fogta magát és elaludt, ott
helyben megdermedve, ahol volt.
A Herceg Szemre célzott a revolverével, aki fenyegetően
felemelte a kezét a késsel; a kapitánynak sikerült felkapnia az egyik
pisztolyát, és Vámpírt célozta vele; az meg a kapitányt az övével;
Budocsnyik Nejmlesz urat tartotta pisztolyvégen, és csak ez utóbbi
volt fegyvertelen – csak állt, derűsen karba fonva a kezét. Senki
nem mozdult, úgyhogy az egész társaság tényleg úgy festett, mint
az elvarázsolt ország egy részlete, vagy mint egy fotográfia.
– Hogy lehet, méltóságos uram, hogy pisztoly nélkül jött egy
ilyen fontos találkára? – csóválta a fejét Budocsnyik, mint aki együtt
érez a mérnökkel. – Túl kevély. Pedig meg vagyon írva: „Aki magát
felmagasztalja, megaláztatik.” Na és most mit fog csinálni?
– Kevély, de nem ostoba, és ezt magának is tudnia kell,
Budnyikov. Ha fegyver nélkül jöttem, annak nyilván megvan az
oka. – Eraszt Petrovics felemelte a hangját. – Uraim, hagyják abba
egymás fenyegetését! A „Pókok az üvegben” művelet terv szerint
halad, és ezennel a befejező fázisába lép. De előbb egy kis
magyarázat. Tisztában vannak-e azzal, hogy mindannyian egy
bizonyos klub tagjai? Ezt a klubot a „Halál szeretői”-nek lehetne
elnevezni. Nem csodálkoztak azon, hogy egy ilyen gyönyörű,
csodálatos nő jóindulatú érdeklődést mutatott az önök finoman
szólva is k-kétes férfiúi erényei iránt?
E szavakra a Herceg, Vámpír, Szem, de még az ezredes is a beszélő
felé fordult, Halál pedig megrázkódott.
Nejmlesz úr elégedetten bólintott.
– Látom, hogy csodálkoztak. Tökéletesen igaza volt, Budnyikov,
amikor azt mondta, hogy ha sikerül élve kijutnia innen,
egyedüliként, akkor Halál a magáé lesz. Semmi kétség, hogy így
történne. Ő maga hívná a karjaiba, mert igazi gonosztevőnek
ismerné el. Mert önök, uraim, mindannyian a maguk módján, igazi
szörnyetegek. Ne vegyék ezt sértésnek, hiszen csak a t-tényt
állapítom meg. Szegény kisasszony, akit önök olyan jól ismernek, az
őt ért sok szerencsétlenség után a fejébe vette, hogy az ölelése
valóban halálos a férfiak számára. Ezért hát elűz magától
mindenkit, aki a véleménye szerint nem érdemli meg a halált, és
csak a legszörnyűbb gazembereket fogadja, akik bűzös leheletükkel
mérgezik Isten világának levegőjét. Mademoiselle Halál a saját
testével kívánta csökkenteni a gonoszságot a világban. Tragikus és
értelmetlen v-vállalkozás. Minden gonosszal úgysem végezhet,
néhány pók miatt pedig ostobaság így kínlódni. Én most örömmel
megteszem neki ezt a kis szívességet. Pontosabban, önök egymást
fogják felfalni.
Ebben a pillanatban Halál valamit súgott. Szenyka hegyezte a
fülét, de minden szavát így sem értette. Csak egyet, „azelőtt”. Mi volt
„azelőtt”?
Hát ezért kergette el Eraszt Petrovicsot! Megijedt, hogy a
szerelmével őt is halálra ítéli.
És engem se azért zavart el, mert taknyos gyerek vagyok, hanem
irgalomból, mondta magában Szkorik, és kihúzta magát.
Ügyesen kieszelte Nejmlesz úr, azt meg kell hagyni – egyszerre
elpusztítani ezt az összes férget. Csak hát fegyver nélkül hogyan
intézi el őket?
Mintha csak meghallotta volna Szenyka kérdését, a mérnök azt
mondta.
– Pók uraim, tegyék el a f-fegyvereiket. Én tűzfegyver nélkül
jöttem ide, mert ebben a pincében úgysem szabad lőni. Volt időm
figyelmesen megvizsgálni a boltozatot, egészen ősrégi, és már csak
a szentlélek tartja. Nem hogy egy lövés, egy hangos kiáltás is elég
hozzá, hogy ránk omoljon az egész Szentháromság.
– Miféle Szentháromság? – kérdezte Szolncev idegesen.
– Nem az Atya, Fiú és Szentlélek – mosolyodott el Eraszt Petrovics
-, hanem a Szerebrjanyikiban lévő Szentháromság-templom.
Pontosan annak az alapjai alatt vagyunk, ellenőriztem Moszkva
történelmi térképén. Valamikor itt voltak a cári Pénzes Udvar
épületei.
– Ez megőrült – ingatta fejét Vámpír. – A Szentháromság nem
omolhat össze, hisz kőből van.
Válasz helyett a mérnök hangosan összecsapta a tenyerét – a föld-
és törmelékkupac, amely eltorlaszolta az ajtót, megremegett, és
kövek gördültek le a tetejéről.
– Aj! – tört volna fel a kiáltás Szkorikból, de a szájához kapta a
tenyerét.
A többiek amúgy se hallották volna – ugyan mit törődtek ővele.
Az egyik ijedten nézett körbe, a másik a válla közé húzta a fejét, a
kapitány meg eltakarta a fejét a tenyerével.
Halál Szenykára pillantott, most először egész idő alatt.
Könnyedén megbökte a homlokát az ujjával, és odasúgta neki.
– Ne félj, minden rendben lesz.
Azt akarta válaszolni, nem fél itt senki, de nem volt ideje – Halál
újból elfordult.
Eraszt Petrovics megvárta, míg a pókok abbahagyják a
rángatózást, aztán hangosan, meggyőzően azt mondta.
– Mielőtt kiderül, hogy ki fog közülünk élve kimenni innen, azt
javaslom, szórják ki a golyókat a padlóra. Egy véletlen lövés, és
senki sem lesz győztes.
– Értelmes javaslat – szólalt meg elsőként Budocsnyik.
– Egyetértek – támogatta őt Szem. – Lőni a bolond is tud, nem
igaz?
Naná! Nekik kettejüknek nincs szükségük pisztolyra, Szemnek
meg eleve nem is volt.
A Herceg vadul hunyorogva, a foga közt szűrte a szót.
– A fogammal is széttépem bárki torkát. – Azzal kifordította a
tárat, és kiszórta a golyókat.
Vámpír kicsit habozott, de a földcsuszamlás tetejéről legördült
még néhány kő, s erre ő is elszánta magát – követte ádáz
ellenségének példáját.
A kapitánynak nagyon nem akarózott megválni a coltjától.
Keserves tekintettel pillantott a kijáratra – nyilván arra gondolt,
hogy jobb lenne tán felvenni a nyúlcipőt, de ott állt Eraszt Petrovics.
 – Na gyerünk, Szarcev… – Budocsnyik a főnöke homlokához
szegezte a pisztolyát. – Tedd, amit mondtak!
Az ezredes megpróbálta kinyitni a tárat, de remegett a keze,
úgyhogy csak félrehajította a revolverét – megcsörrent a padlón,
fordult párat, és elnyugodott.
Utoljára Budocsnyik szabadult meg a golyóktól.
– Jobb is így – köszörülte meg a torkát, és felgyűrte az inge ujját. –
Úgyis csak baj van ezekkel a stukkerokkal. Na, akkor lássuk, ki a
legerősebb. De csak halkan! Aki üvölt, az hal meg elsőnek!
A Herceg elővette a zsebéből a bokszert. Szem a falhoz ment,
megrázta a kezét, s az ujjai közt, mint csillogó halacska, ott is volt
egy penge. Vámpír lehajolt, fogott egy ezüstpálcát a kupacból,
suhintott vele párat, hogy fütyülve hasította a levegőt. A kapitány se
maradt fegyvertelen. A sarokba futott, aztán csattanás hallatszott, és
keskeny penge szökkent elő az ökléből – ugyanaz a kis kés, amivel a
kapitányságon az almát szelte.
A mérnök meg közben egyszerűen elindult előre, ruganyosan
lépkedve enyhén behajlított lábain. Ej, Eraszt Petrovics, nagy
koponya maga, milyen furfangosan kanyarította a dolgokat. Na,
most aztán megmutatja nekik, dörzsölte a tenyerét Szenyka.
Mindjárt jön a sihi-suhi kézzel-lábbal, a japán tudomány szerint!
Szkorik megérintette Halál vállát, nézzed csak, mi lesz most
mindjárt! Halál meg azt mondja.
– Ah, milyen szépen alakul minden, szinte imádság szerint.
Eressz csak, Szenyecska.
Megfordult, gyorsan megcsókolta Szenyka halántékát, és
kiszaladt a kamra közepére.
– Tessék, itt vagyok, a Halálotok! Ha már emlegettetek.
Lehajolt, felkapta a kapitány elhajított revolverét, két kézzel fogta,
és felhúzta a kakast.
– Köszönöm, Eraszt Petrovics – mondta a kővé dermedt
mérnöknek. – Ezt nagyon jól kieszelte. Menjen, többé nincs szükség
magára. Vigye Szenyát is, gyorsan! Ti pedig, drágalátos szeretőim –
fordult a többiek felé -, itt maradtok énvelem.
A Herceg üvöltve rohant volna felé, de Halál a mennyezet felé
fordította a csövet.
– Állj, vagy lövök! Azt hiszed, nem merek?
 Bátor ember a Herceg, de erre még ő is megtorpant – olyan
meggyőzően kiáltott Halál.
–Nincs erre szükség! – tért magához Nejmlesz úr. – Kérem,
menjen el! Csak mindent elront.
Halál megrázta a fejét, hatalmas szemei csak úgy szikráztak.
– Dehogy megyek! Hogyan is mennék el, amikor ilyen kegyes
hozzám az Úr? Mindig féltem – ott fogok feküdni holtan a
koporsóban, és mindenki megbámul. Most aztán senki nem lát
majd holtan, és temetni se kell. Elrejt jól föld-anyácska.
Szenyka látta, hogy Budocsnyik apró léptekkel Vámpír és a
Herceg felé oldalaz, és súg nekik valamit. Eraszt Petrovics meg
feléjük sem pillantott, ő most csak Halált nézte.
– Magának nem kell meghalnia! – kiáltotta. – Miért vette a…
– Gyerünk! – súgta Budocsnyik, és mindhárman – ő, a Herceg és
Vámpír – a mérnökre rontottak.
A rendőr az egész irdatlan testével rázúdult, a falhoz szorította,
elkapta mindkét csuklóját, és kereszt alakban szétfeszítette a kezét.
– A lábát! – hörögte Budocsnyik. – Veszettül tud rúgni!
A Herceg és Vámpír leguggoltak, és elkapták Nejmlesz úr lábát,
aki rángatózott, mint hal a horgon, de sehogy sem szabadulhatott.
– Eresszétek el! – kiáltotta Halál, és rájuk fogta a revolvert, de
nem lőtt.
– Hé, kukkeros, vedd el tőle a pisztolyt! – parancsolta a rendőr.
Szem elindult Halál felé, s közben behízelgően beszélt.
– Ó, kegyetlen szépség, könyörögve kérem, adsza ide ifjú
szerelemnek szent zálogát.
Halál a bubi felé fordult.
– Ne gyere közelebb! Megöllek!
De a revolvert szorító vékony ujjak remegtek.
– Lője le! Ne féljen! – kiáltotta Eraszt Petrovics kétségbeesetten, s
egyre csak próbált szabadulni.
De Budocsnyik hatalmas mancsai erősen tartották, és Vámpír
meg a Herceg is, bár dühösen vicsorogtak egymásra guggoltukban,
a foglyot el nem eresztették.
– Álljon meg, ostoba fajankó! – üvöltött fel a kapitány. – Lőni fog!
Mind meghalunk maga miatt!
 – Maga a fajankó. A mademoiselle nem fog lőni, félti a szépfiúját.
Ezt nevezik szerelemnek, hekuskám.
Hirtelen két gyors, nagy lépést tett, kirántotta Halál kezéből a
coltot, és elhajította jó messzire – egész a kijárathoz, majd
nyugodtan azt mondta.
– Na, most végezzetek az agyassal, már lehet.
– Hogyan, tán a fogunkkal? – mondta rekedten az erőlködéstől
kivörösödött Budocsnyik. – Erős a sátánfajzat, alig bírjuk tartani.
– Hát jó – sóhajtott fel Szem -, a tanult ember feladata, hogy
segítsen a népnek. Nocsak, törvényesség őre, húzódj oldalt egy
kicsit.
A rendőr, amennyire tudott, oldalt húzódott, a bubi pedig sietség
nélkül felemelte a kését, s döfni készült. Mindjárt megcsillan az
acélvillám, és Eraszt Petrovics Nejmlesz amerikai mérnök nem
létezik többé.
A colt ott hevert két lépésre a torkolattól, és a fényes, fekete acél
úgy szikrázott, mintha csak kacsintana Szenykának, mi az, Szkorik,
gyáva vagy?
Eh, két halála nincs az embernek, azt az egyet meg úgysem
kerülheti el.
A revolverhez ugrott, felkapta, és felüvöltött.
–Állj, Szem! Megöllek!
Az megfordult, s csodálkozva vonta fel ritkás szemöldökét.
– Hah, a hetedik jelenet. Belép Szkorik. Minek jöttél vissza,
ostoba?
– Ej, kölyök! – szólalt meg riadtan a falnál lapuló kapitány. –
Eszedbe ne jusson! Te még nem tudod, de itt tilos lőni, mert leomlik
a mennyezet. Mindenkit betemet!
–Omlás!!! – kiáltott hirtelen Eraszt Petrovics teli torokból.
Ugyanebben a pillanatban nagy dübörgés hallatszott, az
ajtónyílást eltorlaszoló föld – és törmelékhalom megremegett és
leomlott. A kapitány velőtrázó sikolya közepette az omladékból
fekete ruhás, zömök alak emelkedett ki. Ruganyos léptekkel a
kincseskamra közepére szökellt, és harci kiáltással rávetette magát
a bubira.
Masza!
Ez aztán a csoda!
 Eraszt Petrovics azonnal kihasználta ellenségeinek
zavarodottságát, a Herceg egyik oldalra repült, Vámpír a másikra.
Budocsnyik mancsai közül azonban nem sikerült kiszabadulnia, és
rövid küzdelem után mindketten a földre zuhantak, de a rendőr
volt fölül, leszorította Nejmlesz urat, és továbbra is erősen fogta
mindkét csuklóját. Vámpír és a Herceg azonban most nem
segítettek Budocsnyiknak – az egymás iránti gyűlöletük erősebbnek
bizonyult. A két zsivány összeakaszkodva szorongatta egymást a
földön.
Szem a japán felé hajította a kését, de az időben leguggolt, és
ugyanilyen könnyedén elhajolt a második és harmadik kés elől is. A
bubi azonban, kiürítve mandzsettaarzenálját, nem nyughatott –
hátralebbentette hosszú köpenyének szárnyát, és Szenyka
megpillantotta az övére függesztett botot.
Hogy mi van Szemnek a botjában, arra Szkorik jól emlékezett –
egy hegyesre köszörült acéldarab, olyan kis szuronyféle. És azt sem
felejtette el, hogy a bubi milyen kegyetlenségekre képes ezzel a
borzalmas fegyverrel.
Szem a háta mögé tette a bal kezét, vívóállásba állt, majd
lépegetni kezdett Masza felé, s közben szikrázó köröket suhintott a
levegőbe a tőrrel. Masza hátrált. Naná, hisz ő fegyvertelen volt.
– Lövök! Mindjárt lövök! – kiáltotta Szenyka, de senki még csak
rá sem hederített.
Ott állt, mint egy hülye, felhúzott revolverrel, és mindenki nagy
ívben tojt rá, ki-ki el volt foglalva a saját dolgával, Budocsnyik a
mérnökön ült, és egyre azon igyekezett, hogy az arcába tudjon
fejelni a vaskemény homlokával; a Herceg és Vámpír úgy üvöltött
és acsarkodott, mint két feldühödött véreb; Szem a sarokba
szorította Maszát; Halál próbálta lerángatni a rendőrt Eraszt
Petrovicsról (de hát egy ekkora bikának az meg se kottyant); az
ezredes tébolyultan forgatta a fejét, maga előtt tartva rugós kését.
– Mit állsz ott, Szarcev?! – hörögte Budocsnyik. – Látod, egyedül
nem bírok vele! Szúrd le! Egymás közt majd aztán elintézzük…
Az aljas kapitány – és még a törvény szolgájának nevezik! –
engedelmesen ugrott, hogy leszúrja a mérnököt. Ellökte Halált, és
már lendült a keze, de Halál elkapta.
 – De hát vegyetek már észre, rohadtak! – kiáltotta Szenyka sírós
hangon, meglengetve a coltot. – Mindjárt lövök, és rátok omlik az
egész mocskos mindenség!
Szolncev átvette a kést a bal kezébe, és oda se nézve Halál
oldalába döfött vele – mire az a földre omlott. Csodálkozó lett a
tekintete, metszett szemöldöke felhúzódott, mintha csak valami
öröm érte volna. Óvatosan a sebre tette a kezét, és Szenyka
rémülten látta, hogy fehér ujjai közül csorog a vér.
– Húzódj félre, te ördög! – lihegte a kapitány, térdre ereszkedve. –
Nyakon szúrom!
És Szkoriknak akkor minden mindegy lett. Hát temesse be
mindannyiukat a Szentháromság-templom, ha egyszer így alakult.
Kinyújtotta a kezét a pisztollyal, és célzás nélkül meghúzta a ravaszt.
Azonnal megsüketült, még a dörrenést se hallotta rendesen –
egyszerűen bedugult a füle, és annyi. A csőből lángnyelv csapott ki,
az ezredes feje kétségbeesetten rándult oldalra, mintha csak valami
irányt mutatna, s a teste azonnal követte is ezt az iránymutatást –
épp arra az oldalra dőlt el.
Utána aztán minden nagyon gyorsan véget ért, kongó, félelmetes
csendben.
A mennyezetnek semmi baja nem lett, nem omlott le, csak egy
kis por szállingózott róla. Eraszt Petrovicsnak sikerült kirántani a
bal kezét a dörrenésre hátrapillantó Budocsnyik szorításából. Aztán
ezzel a kezével a következőképpen járt el, ökölbe szorította, és kurta
ütést vitt be vele a rendőr álla alá. Budocsnyik csak hörgött egyet, és
oldalra zuhant, tisztára, mint bika a viadalon.
Szenyka a másik oldalra pillantott – akkor már Szemet is lelövi
gyorsan, mielőtt még átszúrná Maszát a döfködőjével. De Szkorikra
ott már nem volt szükség. Miután beszorította a szenszeit a sarokba,
a bubi, mint egy rugó, villámgyorsan döfött a tőrével, és minden
józan számítás szerint a falhoz kellett volna szögeznie a japánt, de a
penge nagyot csattanva a kőnek csapódott – Masza balra ugrott, és
suhintott a kezével. Valami kis, csillogó tárgy röppent ki belőle.
Szem hirtelen megtántorodott, mint egy rongybábu. Erőtlenül nyúlt
a torka felé, de már nem érte el – lehanyatlott a keze, megroggyant
a térde, és a bubi hanyatt zuhant. A feje hátranyaklott, és láthatóvá
vált, hogy mélyen behatolt a nyakába egy éles acélcsillag. A
szörnyűséges fegyver körül sötét vér bugyborékolt, Szem pedig
csendben feküdt, csak a lába rángatózott egy kicsit.
A Herceg és Vámpír sem rugdalózott már, s nem hemperegtek
tovább a földön. Szenyka, ahogy jobban megnézte, látta, hogy
Vámpírnak be van törve a halántéka, csupa sötét horpadás a
bokszertől. És ez a betört halánték pontosan ott volt, ahol a Herceg
torkának kellett volna lennie. Szenyka volt ellenségének kidülledt
szeme mozdulatlanul meredt a mennyezetre. Hát tessék, hányszor
fenyegetőzött, hogy kitépi valakinek a torkát, és most az övét
harapták át. Teleihatta magát Vámpír a Herceg vérével. Felfalták
egymást a pókok…
Ám mindezekre a dolgokra csak azért gondolt Szenyka, hogy ne
kelljen Halálra gondolnia. Még arrafelé pillantani sem akart.
Amikor aztán mégiscsak lopva odalesett, Halál a falnak dőlve ült.
A szeme lecsukódva, az arca merev, fehér. Szkorik gyorsan
elfordította a fejét.
Lassacskán csitult a zúgó csend. Hallani lehetett, hogyan
csukladozik Budocsnyik, és hogyan nyögdécsel Masza, miközben
rángatja ki a bubi torkából a csoda-csillagocskáját.
– Nem omlott le a mennyezet – mondta Szenyka a mérnöknek
remegő hangon.
– Miért omlott volna le? – lihegett Eraszt Petrovics, kimászva a
rendőr hatalmas teste alól. – Erős építmény ez, tán ezer évig is
kibírja. Huh, lehet vagy nyolc pud… Mit állsz ott, Szenya? Segíts a
hölgynek felállni.
Tehát Nejmlesz úr nem látta, amikor a kapitány belevágta a kését.
– És ez nem tér magához? – kérdezte Szkorik a csukladozó
Budocsnyikról. Nem mintha félt volna, hanem csak időhúzásból.
Így még azt színlelhette magában, hogy Halál csak úgy ül ott a
falnál, nem halott, hanem alszik vagy, mondjuk, csak elájult.
– Nem tér magához. Halálos ütés volt, a „sárkány k-karmának”
nevezik. – És Eraszt Petrovics ekkor felállt, az ülő Halálhoz ment, és
nyújtotta neki a kezét.
Szenyka felzokogott, és várt. Mindjárt fel fog üvölteni a mérnök.
De Halálról kiderült, hogy mégsem halott. Hirtelen kinyitotta
hatalmas, csillogó szemét, lentről felfelé Eraszt Petrovicsra nézett,
és elmosolyodott.
 – Mi… Mi van magával? – kérdezte ijedten a mérnök.
Leguggolt, elhúzta Halál kezét a sebről, és – Szenyka jól gondolta –
felüvöltött.
– De hát miért, miért? – mormolta aztán Nejmlesz úr, miközben
széttépte Halál ruháját és alsóingét. – Mindent kiszámítottam!
Masza előre szétbontotta az omladékot, lesben ült, és csak a jelet
várta! Ó, istenem… – nyögte, amikor meglátta a fekete vágást Halál
bal melle alatt.
– Tudom, nélkülem is boldogultál volna – suttogta Halál. – Erős
vagy…
– De akkor miért, m-miért? – kérdezte Nejmlesz úr elcsukló
hangon.
–Hogy élhess. Neked nem szabad velem… Így most örök életű
vagy, semmi sem fog rajtad. Én, a Halálod, meghaltam…
És lecsukta a szemét.
Eraszt Petrovics újból felüvöltött, még hangosabban, mint az
előbb, Szenyka pedig zokogni kezdett.
De nem halt meg. Nem véletlen, hogy mielőtt elnevezték
Halálnak, Elevennek hívták – csak úgy nem adnak ilyen nevet az
embernek.
Még sokáig élt utána. Talán egy teljes órán át. Lélegzett, még el is
mosolyodott olykor, de beszélni már nem beszélt, és nem nyitotta
ki a szemét. S aztán már nem lélegzett tovább.
Milyen szép, gondolta Szenyka. És a koporsóban, ha lemossák
arcáról a sarat és a port, a haját megfésülik, s virágokat hintenek rá
(narancsvirágot kéne, az „tisztaságot” jelent, meg tiszafaágakat,
azok meg az „örök szerelmet” jelképezik) – igen, akkor
gyönyörűséges lesz. Apja, anyja elviszi majd, mert ahhoz nekik van
joguk, és elássák a nyirkos földbe, s fehér kőből tesznek keresztet
fölé, s arra rávésik a nevét, ahogy eredetileg hívták, alá pedig: „Itt
van eltemetve Halál.”
 HOGYAN OLVASOTT SZENYKA ÚJSÁGOT

Miután elindultak, tizennégy órán át hajtottak egyfolytában,

pihenés nélkül, úgy, hogy semmit meg nem beszéltek. Majdnem
háromszáz versztát tettek meg, csak kétszer öntöttek üzemanyagot
a tartályba a kannából. Sofőr és asszisztense egész úton egyetlen
szót sem szóltak egymáshoz. Szenyka tette, amit kellett, dudált,
lengette a zászlót, az éles kanyarokban kihajolt oldalra, figyelte,
nem lazultak-e ki a kerekek. Az asszisztens feladata volt még az is,
hogy kövesse az utat a térképen, de Szkoriknak az nehezen ment.
Amint lehajtja a fejét, rögtön folyik az orra, sós víz csöpög a
szeméből, a torkában gombóc. A könnyektől nem lát mást a
térképen, csak színes foltokat. Ha meg a távolba nézett, hogy fújja a
szél a haját, akkor semmi baj, a szeme és az arca is gyorsan
felszáradt.
Hogy sírt-e Nejmlesz úr, azt nem lehetett tudni, mert a nagy
védőszemüveg alatt szinte egyáltalán nem látszott az arca. Egész idő
alatt összeszorította az ajkát, bár a szája sarka talán megremegett
olykor.
Aztán közvetlenül Vjazma után az első keréken megrepedt az
egybeöntött abroncs. Nem volt mit tenni, vissza kellett tolni a
tripedet a városig, hisz két keréken nem mehettek tovább, a triped
nem velocipéd.
A pótkerekek az összes többi pótalkatrésszel együtt a lovas
batáron voltak, amin Masza utazott az útitársnőjével. A batár réges-
rég elmaradt a „repülő szőnyegtől”. Jó, ha holnap estére Vjazmába
ér. Így hát kénytelen-kelletlen itt kellett tölteniük egy éjszakát és
nappalt. Ez is magától dőlt el, megint csak szavak nélkül. Vacsorázni
a két sportember nem kívánt, mentek a szobájukba aludni.
Reggel Szenyka kilépett a szállodából, elkergette a helybéli
kölyköket, hogy ne incselegjenek az automobil körül, nem kezdett
el válaszolgatni a buta kérdéseikre, nem olyan kedvében volt.
Elment az állomásra a moszkvai újságért.
No, vajon megírták-e vagy sem? Azonnal az ötödik oldalon
nyitotta ki a Vedomosztyi-t, ahol a színházakról meg a
sporteseményekről írnak.
Megírták, naná.

Elstartolt az automobil

Esőre, szélre fittyet hányva, tegnap délben a Triumfalnaja téren gyűltek össze az
automobilizmusnak, ennek az új, a mi térségeinken még egzotikus vallásnak a
szerelmesei. Innen startolt el a Moszkva-Párizs motocross, melyet már
beharangoztunk, s melyről a továbbiakban telegráfüzeneteken keresztül kívánunk
beszámolni. A közönség lelkes tapssal fogadta a sofőrt, Nejmlesz urat és ifjú
asszisztensét. A két sportember izgatottnak és koncentráltnak tűnt, a sajtó
képviselőivel egyikük sem kívánt beszélni. A mi orosz útjainkra gondolva, melyek
mély kátyúkkal vannak tele, az automobilisták szokásos jó kívánságával indítjuk
úrnak őket, kívánunk tehát erős abroncsokat és megbízható szikrát.

Szenyka vagy tízszer elolvasta a tudósítást, az ifjú asszisztensről

szóló részt még hangosan is, kifejezően.
Akkurátusan összehajtotta a Vedomosztyi-t, és hirtelen nagy
főcímre lett figyelmes az első oldalon.

KIK MEGHALTAK ÉRTÜNK

Véres dráma a Hitrovkán

Rengeteg találgatás kelt lábra Moszkva-szerte arról a tegnapi eseményről,

melynek némely részleteit ezennel módunkban áll tisztázni.
A szeptember 23-ra virradó éjjelen a sajnálatosan hírhedt hitrovkai
nyomortanyán valóságos ütközetre került sor a törvény erői és a banditák között.
A rendőrség beavatkozásának köszönhetően véget ért a két legveszélyesebb
moszkvai banda vezéreinek, „Hercegnek” és „Vámpírnak” a bűnözői „karrierje” –
mindketten inkább a halált választották a letartóztatás helyett. Életét vesztette egy
Kuzminszkij nevű volt egyetemista és szökött fegyenc is, aki régóta országos
körözés alatt állt.
Sajnos a rend őrei is veszteségeket szenvedtek. A moszkvai polgárok életének
védelmében hősi halált halt a mjasznyickajai Harmadik Rendőrkapitányság
vezetője, Szolncev ezredes, valamint Budnyikov körzeti rendőr. Az előbbi fiatal
volt, és nagy reményekre jogosított, az utóbbinak már csak két éve maradt a jól
megszolgált nyugdíjig. A hősök emlékezete örökké szívünkben él.
A rendőrfőkapitány adjutánsa semmilyen további információt nem kívánt
közölni a sajtóval, csupán azt tette még hozzá a korábbiakhoz, hogy a
 lövöldözésben meghalt még egy nőnemű személy is, a „Herceg” szeretője – avagy
bűnöző nyelven a „babája”.
Tudósítónknak azonban sikerült még egy érdekes körülményt kiderítenie, mely
a lehető legszorosabb módon kapcsolódik a hitrovkai tragédiához.
Olvassák el a 3. oldalon, az „Események”rovatban szereplő „Nemes cselekedet” című
cikket!

Ó, a rohadtak, a piszkos zsernyákok, dühöngött Szkorik. Így

kifordítani mindent, így hazudozni! Eraszt Petrovicsról és Maszáról
egyetlen szó sincsen, pedig Nejmlesz úr ott hagyott a kapitányságon
egy levelet a moszkvai rendőrfőparancsnok nevére, és leírt benne
mindent, úgy, ahogy volt.
Szép kis hősöket találtak! Levelet kell írni a szerkesztőségbe!
Hadd tudják meg az emberek az igazat! Huh, ezek a firkászok, az
átkozott hazudozók! Minden ostobaságot kinyomtatnak, eszükbe se
jut ellenőrizni a dolgokat!
Így fortyogott magában, miközben a harmadik oldalra lapozott.
Miféle „nemes cselekedet”?
Aha, itt van.

Nemes cselekedet

A szerkesztőségünk által bizalmas forrásból kapott információk szerint a

rendőrség és a rablók közti ütközet (lásd „Kik meghaltak értünk” c. cikkünket az 1.
oldalon) annak lett a következménye, hogy a mjasznyicka-jai Harmadik
Kapitányság rendőrei lesállást szerveztek egy föld alatti kamrában, ahol hatalmas
értékű ősrégi kincsek találhatók.
Tegnapelőtt a Moszkvai kormányzóság Tyoplij Sztan-i körzetének békebírója
levelet kapott, melyet a kiskorú Sz. Szkorikov megbízásából írtak, aki a Hitrovka
mélyén mesés értékű kincseket talált. Ahelyett, hogy e kincset kisajátította volna,
ahogy bizonyára a moszkvaiak többsége járt volna el, e nemes lelkű fiatalember
úgy döntött, hogy a városi hatóságok gondjaira bízza. A kincs lelőhelyéről
azonban értesültek a banditák, ez pedig titkos informátorok útján a rendőrség
tudomására jutott, s ezek után dolgozták ki annak a bátor akciónak a tervét,
melyről ma az egész város beszél.
Székvárosunk lakóinak nevében gratulálunk e példás polgártársunknak, Sz.
Szkorikovnak a törvény szerint neki járó jutalomért. Önmagunknak pedig azért
gratulálhatunk, mert csodálatos nemzedék nő fel, melyre félelem nélkül bízhatjuk
az újszülött huszadik század sorsát.
 Impresszum

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató
A tördelés az SZBÉ Stúdió munkája
Nyomta az Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2010-ben
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László
Művészeti vezető Gerhes Gábor
Grafikai terv Gerhes Gábor
Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva
Készült 20 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 07 8941 7
www. europakiado. hu


 Table of Contents
Fülszöveg
HOGYAN LÁTTA MEG SZENYKA ELŐSZÖR HALÁLT
HOGYAN LETT SZENYKÁBÓL HITROVKAI VAGÁNY
HOGYAN SZOKTA MEG SZENYKA AZ ÚJ HELYET
HOGYAN ISMERKEDETT MEG SZENYKA HALÁLLAL
HOGYAN RAGADTA SZENYKA ÜSTÖKÖN A SZERENCSÉT
HOGY MUTATKOZOTT BE SZENYKA A HERCEGNEK
HOGY VETT RÉSZT SZENYKA EGY IGAZI AKCIÓBAN
HOGYAN ÜLT SZENYKA A BUDISZEKRÉNYBEN
HOGYAN FUTOTT, S BÚJT EL AZTÁN, S VÉGÜL CSUKLOTT SZENYKA
HOGYAN KERESTE SZENYKA A KINCSET
HOGYAN KAPTÁK EL SZENYKÁT
HOGYAN LETT GAZDAG SZENYKA
HOGYAN ÉLT SZENYKA A NAGY GAZDAGSÁGBAN
Első történet. Minden kezdet nehéz
Második történet. Otthoni, társasági és udvari illem
Harmadik történet. Ványecska
Negyedik történet. A japán Maszáról
HOGYAN LETT SZENYKA HALÁL SZERELMESE
HOGYAN OLDÓDOTT MEG SZENYKA NYELVE
HOGYAN LÁTOTT SZENYKA KUTYALAKODALMAT
HOGYAN CSALÓDOTT SZENYKA AZ EMBEREKBEN
HOGYAN HÚZTA MEG SZENYKA A DROSSELT
HOGYAN SÍRT SZENYKA
HOGYAN ISMERKEDETT MEG SZENYKA DEDUKCIJÁVAL
HOGYAN OLVASTA SZENYKA MÁSNAK A LEVELEIT
HOGYAN KARÖRVENDETT SZENYKA
HOGYAN LETT SZENYKA ZSIDÓ
HOGYAN LETT SZENYKABÓL MAMZELKA
HOGYAN LETT SZENYKÁBÓL PACSIRTA
HOGYAN VIZSGÁZOTT LE SZENYKA
HOGYAN FORGATTA A FEJÉT SZENYKA
HOGYAN FORGATTA A FEJÉT SZENYKA
(folytatás)
HOGYAN OLVASOTT SZENYKA ÚJSÁGOT
Impresszum
1)
Régi orosz súlymérték, kb. 4,25 g ↵

2)
Kormos István fordítása. ↵

3)
Enyhén módosított idézet Puskin „A Kaukázus”
című verséből. Franyó Zoltán fordításában:
„Kaukázusi táj van alant. A tetőn / Hócsúcsokon
állok…” ↵

4)
Kormos István fordítása. ↵

5)
Idézet Mihail Lomonoszov „Esti gondolatok a
fenséges északi fénynél az isteni nagyságról” című
költeményéből. (Simor András fordítása.) ↵

6)
Részlet egy rövid Puskin-költeményből: „O szkolko
nam otkrityij csudnih”. ↵

7)
Idézet Puskin Anyegin-jéből. (Áprily Lajos
fordítása.) ↵