Name:

Order:

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával

támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 DEE DUMAS

Marokkói szerelem
Ahol az 1001 éjszaka csodái
valóra válhatnak…
 Copy right © Szabóné Vasi Rita
Hungarian edition © Álomgy ár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Barna Gergely

Szerkesztette: Helfrich Judit

Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: Kaposvári Franciska

Felelős kiadó: Nagy pál Viktor

ISBN: 978-615-525-256-3

Álomgy ár Kiadó, Budapest, 2014

www.alomgy ar.com

A mű minden szereplője, esemény e az író fantáziájának

szülemény e. A köny vben előforduló országot
a valóság inspirálta, de az ábrázolt formában csupán
a szerző képzeletében létezik.
A valósággal való bárminemű egy ezés a véletlen műve.
 I. fejezet

Forró szél fúj a sivatag felől, nem eny híti az óceán hűvös vize sem. Hófehér ruhát viselek, a
hajamon fáty ol, amely az arcomat is takarja. Egy szobában vagy ok, előttem tükör, látom magam
benne. Nem mosoly gok. Akár egy szellemé, oly an sápadt az arcom. Félek, remegek. A kezemben
hófehér liliom, a kedvenc virágom. A fejem fáj, szédülök. A távolból hangokat hallok, nem értem
őket. Egy kéz ny úl felém, felemeli az arcomról a fáty lat, majd óvatos mozdulattal letörli róla a
legördülő könny cseppet.
– Ne sírjon, kisasszony ! – hangzik egy mondat valahonnan a távolból.
Lassan kiny ílik az ajtó. Értem jöttek.
– Mennünk kell! – hallom, ezúttal közelebbről. Az ereimben lüktet a vér, a fülemben visszhangzik
a saját szívdobogásom. A kéz, amely eddig a könny eimet törölgette, most a fáty lamat igazítja
vissza az arcom elé. – Sietnünk kell! – súgja egy hang. A fejem egy re tisztább, érzékelem a kintről
beszűrődő dallamos muzsikát. Megfordulok, elindulok az ajtó felé. A lépteim könny edek,
rugany osak. Egy lépcsőhöz érek, amely nek széles fokait vörös szőny eg borítja. Lemegy ek rajta.
Az udvarra ny íló kétszárny ú ajtó kitárva. Elindulok felé. Az ajtóban egy pillanatra megtorpanok,
és körülnézek. Sokan vannak, több százan. Mindenki áll, és mosoly og. Néznek engem, a tekintetük
hívogat.
– Mennem kell – suttogom magamnak, mintha ebből erőt meríthetnék. Lehajtom a fejemet, és
elindulok az ismeretlenbe, az emberek alkotta foly osón, a kijelölt végzetem felé.

* * *

Felriadtam. Zilált voltam, kócos, és izzadt. A könny eim rászáradtak kipirult arcomra. Még mindig
levegő után kapkodtam.
Felültem az ágy ban, és gy orsan szétnéztem a szobában. Minden a hely én volt. A kis üveg
dohány zóasztal a két fotellal ugy anúgy állt, mint amikor lefeküdtem. Az asztalon üvegváza, benne
egy csokor liliom. A tegnap esti újság a földön hevert, ahol hagy tam. Csak ledobtam, mert nem
volt kedvem felkelni, amikor elálmosodtam. Az ágy am most is az ablak alatt, mint mindig. Nincs
változás. Megny ugodtam, és elhúztam a függöny t az ablak előtt.
Hajnalodott. Vöröses fény cikázott végig az üvegen. A nap lassan kelt fel, de az arcomat
megsimogatták első sugarai. Felsóhajtottam.
– Itthon vagy ok, csak álom volt – suttogtam rekedt hangon.
Kiszabadítottam magam a takaró fogságából, és a kony ha felé tartottam, hogy eny hítsem a
szomjamat, s megnedvesítsem kiszáradt torkomat. A kony hában is mindent rendben találtam.
Nem volt más a pulton, csupán a tegnap esti csészém, és a tány ér, amely ikből megettem a
vacsorámat. Elmosogatni már nem volt kedvem.
Engedtem magamnak egy pohár vizet, s ittam pár korty ot. Újra nagy levegőt vettem, aztán
átmentem a nappaliba, és belenéztem a falon lógó tükörbe. Nem lepett meg a látvány. Az arcom
sápadt, mint aki kísértetet látott. A szemeim alatt sötét karikák. Nem vágy tam másra, csak egy
forró fürdőre.
A fürdőszoba felé vettem az irány t, teleengedtem a kádat vízzel, s belemerültem a habokba. A
fürdőszobám nem volt túl nagy, de nekem pont megfelelt. Benedvesítettem a hajam, és alaposan
megmostam. Ezután finom mozdulatokkal, mintha csak porcelánból lennék, kókusztejes tusfürdőt
kentem a nedves testemre, és minden egy es porcikámat alaposan letisztítottam. Végül kiszálltam a
kádból, felvettem a köntösömet, és egy törülközőt csavartam a hajamra.
Éhes voltam, ezért a kony hába sétáltam, hogy készítsek magamnak valami reggelit.
Kiny itottam a hűtő ajtaját, és körülnéztem benne. Kivettem két tojást, megsütöttem őket. Pirítóst
készítettem hozzá, meg narancslevet. Szeretem a narancslevet, és mindig frissen facsarom
magamnak. Közben főztem egy adag kávét, hogy a reggelim után megigy am, talán teljesen
felébredek tőle. Lassan kezdtem falatozni az ételt, és közben azon gondolkodtam, miről is
álmodtam. Próbáltam felidézni a képeket, ám az agy am elutasította a kívánságomat, szinte csak
arra emlékeztem, hogy nem túl fény es álmom volt az éjjel, oly an, amitől összeszorul az ember
gy omra.
Amikor befejeztem a reggelit, megittam a kávémat, aztán az edény eket a mosogatóba raktam,
és elöblítettem őket. Az előző estéről ott maradt tány ért és poharat is. Ezután újra belenéztem a
tükörbe. A látvány valamivel jobb volt, ha nem is tökéletes. Kezdtem hasonlítani önmagamhoz. A
fejemről letekertem a törülközőt, és leitattam vele a maradék nedvességet begöndörödött
fürtjeimről, majd elővettem a hajszárítót, és teljesen megszárítottam a hajamat. Visszamentem a
szobámba, kiny itottam a szekrény ajtaját, és keresgélni kezdtem a ruháim között, mit vegy ek fel.
Rájöttem, hogy az öltözködés sohasem egy szerű, vagy csak én vagy ok túl bony olult lélek.
Irigy kedtem: mások csupán felkapnak valamit, és máris jól néznek ki. Én meg állok a ny itott
szekrény em előtt, és fogalmam sincs, mit is akarok.
Nagy nehezen azért megoldottam a problémát. Végül egy világoskék farmert választottam, és
egy lenge sely emfelsőt, amely nem fedte teljesen a vállamat, és a csípőmnél rám feszült. Ny ár
lévén, mindössze egy arany os, könny ű szandált kaptam a lábamra. A hajamat megfésültem,
összefogtam; az arcomra nagy on eny he, leheletny i smink került. Végignéztem magamon a
tükörben, és végre tetszett, amit láttam. A szűk farmer hangsúly ozta az alakomat, a felsőm
eleganciát sugárzott. A sminkem kiemelte világoskék szemeimet. Összefogott hosszú, barna hajam
hétköznapiassá varázsolt. Amíg magamat nézegettem a tükörben, rájöttem, hogy bár sok ruha
torny osul a szekrény emben, néha mégsem tudok mit felvenni, ezen változtatni kell. Így aztán
fogtam a bankkárty ámat, és elindultam vásárolgatni. Gondoltam, veszek pár új darabot, és ami
csak ott áll a szekrény emben, azt elajándékozom. Ettől máris jobb kedvem lett. Felkaptam a
komódról a táskámat, és becsuktam magam mögött az ajtót.

A kedvenc kis butikomba, a Lily Fleurbe tartottam. Egy edi, elegáns ruhákat tartottak, nők és férfiak
számára egy aránt. Egy komplett garnitúra ruhát szerettem volna venni, úgy hogy először a
fehérneműk felé vettem az irány t.
Melltartók és bugy ik, széles választékban. Volt itt pamut, csipke, sely em, szatén, minden, ami
szem-szájnak ingere. Elkezdtem kutatni a legszebb darabok után. A kezembe akadt egy halvány lila
csipke melltartó és egy hozzáillő francia bugy i. Nem volt kérdés. Fel sem próbáltam, mert láttam,
hogy a mérete tökéletes. Beletettem a kosaramba, és mentem tovább. A szokny ákhoz indultam,
amikor megakadt a szemem egy falatny i ruhácskán. Szinte hívogatott. Az any aga a legfinomabb
sely em, a színe az óceán kék vizével vetekedett.
– Ez is kell nekem – gondoltam magamban.
Leakasztottam, majd bementem a próbafülkébe, hogy felpróbáljam. Levetkőztem, és
felvettem a pici ruhát. A testemhez simult, a fenekemet alig takarta. A dekoltázsa kitűnő, gy öny örű
formát kölcsönzött a melleimnek. Tudtam, hogy nem hagy hatom itt, így hát ez is a kosaramban
landolt. Felvettem az utcai ruhámat, és körbenéztem még egy kicsit a butikban. Választottam egy
farmernadrágot is, meg két vékony abb pulóvert, majd a pénztár felé igy ekeztem. Lázasan
kutattam a táskámban a bankkárty ám után. Mikor végre megtaláltam, akkor meg kiesett a
kezemből. Le akartam hajolni érte, azonban egy férfi megelőzött:
– A kárty ája, hölgy em – szólalt meg erős arab akcentussal, óvatos, féloldalas mosoly ra húzva a
száját, mintha kacérkodni akarna. Mély barna szemével igézően nézett rám.
– Köszönöm – válaszoltam, és én is elmosoly odtam.
És mivel elég furcsán nézhettem ki félig lehajolva, gy orsan felegy enesedtem. Nem tudtam
levenni a szemem szoborszerű arcáról. Most már mindketten a kárty ámat fogtuk. Ő engedte el
először. Én újra megköszöntem, és továbbindultam a pénztár felé. Éreztem a tekintetét a hátamon,
de nem mertem megfordulni. Kifizettem a ruháimat, és kiléptem az ajtón. Aztán mégis úgy
döntöttem, hogy hátrapillantok. A férfi ott állt, és még mindig engem bámult. Újra
rámosoly ogtam, megbillentettem a fejem, mintha illedelmesen köszönnék, és elindultam
hazafelé.
Egy étterem mellett haladtam el éppen, amikor rájöttem, hogy éhes vagy ok. Bementem, leültem
egy üres asztalhoz, és kértem az étlapot. Átböngésztem, majd úgy döntöttem, salátát fogok enni.
Megrendeltem, s mellé egy pohár bordeaux-i bort. Miután megettem, kértem egy adag desszertet
is, hűsítő gy ümölcskely het vaníliafagy lalttal. Végül kifizettem a számlát, és távoztam. Hazafelé
tartottam. Az új ruháimat kiöblítettem, és kiterítettem; a kinti melegben gy orsan megszáradtak.
Elolvastam még pár fejezetet a kedvenc köny vemből, s mire ránéztem az órára, már hat óra volt.
Gy orsan felkaptam az aznap vásárolt ruháimat, fogtam egy nagy obb táskát, beleraktam a
fésűmet, a sminkkészletemet és a fellépőruhámat. Indulnom kellett, mint minden este. Várt a
közönségem.

* * *

Egy kis étteremben dolgoztam, nem messze a lakásomtól: hastánccal szórakoztattam a betérő
vendégeket. Kellemes kis hely volt. Bár nem volt túl nagy, a hangulata mégis eleganciát sugárzott.
– Szép estét, Colette, már nagy on vártuk – harsant fel egy kedves hang az étterem egy ik
sötétebb sarkából.
A kedvenc pincérem köszöntött, és ahogy mindig, amikor beértem, most is a kis elektromos
mécseseket hely ezte el és igazgatta az asztalokon.
– Neked is szép estét, Lucas – válaszoltam. – Gy öny örű lesz az étterem ma este is, mint mindig.
Kitettél magadért! – mondtam mosoly ogva, mert nagy on tetszett, amit láttam.
Lucas tipikus francia férfi volt, bár elég magas. Kifinomult ízléssel öltözködött, és a frizurájára
is nagy on adott. Jó humorú, intelligens, és emellett roppant udvarias volt. Zöld szeme mindig
ragy ogott, arany barna haja pedig állandóan csillogott a zselétől. Ő így volt jó.
Az étterem egy etlen hely iségében két- és négy személy es, kör alakú asztalkák álltak, rajtuk
fehér abrosszal. A hófehér tány érok mögött kristály poharak tükrözték vissza a lámpások fény ét.
Minden egy es asztalon fehér liliomcsokor volt, mellette a kis mécsessel. A tány érok mellé Lucas
vörös szalvétákat hajtogatott, rájuk ezüst evőeszközöket sorakoztatott fel kellő gondossággal. A
székeket betakaró huzatok ma szintén vörös színben pompáztak. Miután megcsodáltam a díszleteket,
elindultam az öltözőmbe.
Bár az tulajdonképpen nem is volt öltöző. A főnököm az irodájában kerített el nekem egy kis
sarkot, ahol átöltözhettem, sminkelhettem.
Bekopogtam, és beny itottam hozzá. Hugo, mint mindig, ezúttal is ott ült az íróasztala mögött.
Alacsony volt, egy picit köpcös, de nem vészesen. A haját foly ton szinte kopaszra borotváltatta,
mert hullott. Na jó, inkább fogalmazzunk úgy, hogy kopaszodott, és erre nagy on hiú volt. Épp a
rendeléseket nézte át.
 – Már megint egy hibás csomagolás – morogta. – A héten ez már a harmadik. Még jó, hogy te
itt vagy nekem, különben lehúzhatnám a rolót, Colette… – Amikor a nevemet mondta,
mosoly ogva felpillantott.
– Jó estét, Hugo – köszöntöttem.
– Van egy meglepetésem számodra, kedvesem – hadarta a főnök, és az egy ik sarokba mutatott,
a hátam mögé.
– Hadiy a! – kiáltottam fel.
Nagy on örültem, amikor megláttam a barátnőmet. Már régen beszélgettünk.
– Hát itt vagy végre, és megnézed a táncomat – lelkendeztem.
– Igen – válaszolta. – Tudom, sokszor megígértem, hogy megnézlek, nincs mentségem rá,
miért nem jöttem eddig.
– De most itt vagy. Ez sokat számít nekem – mosoly ogtam.
– Na, jól van, kedveseim – szakította félbe az örömömet Hugo –, hagy lak benneteket, csak,
Colette, kérlek, ne késd le a fellépésed! – Azzal távozott az irodából.
Leültem egy kicsit az egy ik székre, és csacsogni kezdtem Hadiy ával. Tény leg régen láttam.
Gy öny örű fekete tincsei sokkal hosszabbak lettek a legutóbbi találkozásunk óta. Szinte már a fenekét
súrolták. A haja kócosan volt göndör, mint amikor vihar dúl a tengeren. Sötétkék szemei, mint
mindig, most is ragy ogtak. Míg beszélgettünk, én elkezdtem készülődni. Kiemeltem a táskámból a
fellépőruhámat és a sminkszereimet. Levettem magamról a pici ruhát és a melltartót. A
ny akamba akasztottam a színpadi felsőmet, a mellemre igazítottam, a hátamon pedig szoros
masnira kötöttem. Aztán a tükör elé álltam, és megcsodáltam a flitterekkel, gy öngy ökkel kirakott
topot.
A mell alatti részéről gy öngy füzérek lógtak, mely ek sejtelmesen fedték a hasamat a
köldökömig, de nem takarták el. Ügy esen megigazítottam.
Ezután a kezembe vettem a felsőmhöz illő szokny át is, és abba is belebújtam. Lenge
muszlinany aga vízesésszerűen borította be a lábamat. Kétoldalt felsliccelt szabása pont anny it
láttatott a combjaimból, amenny ire szükség volt.
Végül felraktam a csípőmre az övet, amely et a melltartóhoz hasonlóan flitterek és gy öngy ök
díszítettek.
Ezután következett a hajam és a smink. Az arcomra finom púder került, a szememet kihúztam
fekete szemceruzával, a szemhéjamra pedig halvány - és sötétlila szemhéjpúdert rétegeztem.
Aztán fekete spirállal befestettem az amúgy is hosszú szempilláimat. Az ajkamra csak egy
gy émántcsillogású szájfény t kentem.
Végignéztem magamon a tükörben. Kibontottam hosszú, barna hajamat, és megfésültem. A
derekamat súrolta. Tetszett a látvány, meg voltam elégedve, ahogy a barátnőm is.
 – Menj, és ny űgözd le őket! – biztatott Hadiy a.
– Mindent megteszek, hogy ez így legy en – mosoly ogtam, majd kacsintottam egy et a
barátnőmre.
Hadiy a felállt a székből, és kiment az irodából, hogy végignézze a műsoromat. Sóhajtottam
egy et, és én is elindultam az ideiglenes színpad felé, ahol Hugo már elkezdte a felkonferálásomat.
– Tisztelt hölgy eim és uraim – kiabálta. – Ismét örömömre szolgál, hogy egy oly an hölgy et
mutathatok be önöknek, aki minden este elkápráztatja a vendégeimet különösen szép táncával. Ma
este egy igen kellemes, tüzes koreográfiával ajándékozza meg önöket, mely nek címe: Játék a
tűzzel. Akiben a nőies lágy ság, báj és szépség leheletny i érzékiséggel párosul, nem más, mint…
Colette de la Fuente.
Az asztalnál ülők tapsolni kezdtek, a főnököm pedig lement a színpadról. Én jövök. Persze megint
itt van az a frány a lámpaláz, mint minden fellépés előtt. Ez, úgy látszik, sohasem múlik el. Vettem
egy mély levegőt, és bólintottam, hogy kezdhetjük.

A távolból megszólalt egy dob, egy re hangosabban dübörgött, s minden egy es üteme gy orsabb és
gy orsabb lett, míg végül, mintha elvágták volna, elhallgatott. A teremben ebben a pillanatban az
összes lámpa lekapcsolódott. Teljes volt a sötétség.
A dobszó újra felhangzott, ezúttal halkan és finoman. Ekkor az asztalokon lévő elektromos
mécsesek a dobpergés ütemére sorban meggy últak. Egy egészen hangulatos, félhomály os
hely iségben találták magukat a vendégek.
Kiléptem a színpadra, a testem máris ritmusosan mozgott, a dob közben egy re erőteljesebben
és gy orsabban szólt. A csípőm először kisebb, majd nagy obb köröket írt le, végül mozgatni
kezdtem le és fel. A kezemet felemeltem a testem mellől, és oldalra ny újtottam, hogy még
látvány osabb legy en a csípőm erotikus hullámzása. Forogtam kettőt, majd a csípőmet pihentetve
a melleimre koncentráltam. Le-fel emelgettem őket, a kezemet a hajamhoz érintettem, végül
apró köröket írtam le a melleimmel. A dob egy re sebesebben szólt, és én újra visszatértem a
csípőmhöz. Alaposan megráztam. A hangszer halkulni kezdett, és lassulni, így a csípőm rázását
átvezettem a hasamra, majd onnan a mellemre, míg végül teljesen abba nem maradt a ritmus.
Megálltam én is. A hangszer lágy an, csendesen újra megszólalt. A karjaimat táncoltattam, mintha
két szalag lenne. Majd a testemet is hullámoztatni kezdtem. Minden egy es testrészem külön
mozgott. Érzékien a hasamhoz és a fenekemhez simítottam a teny eremet. Már nem érdekelt a
külvilág. Percekig táncoltattam a testemet, mintha a tenger tajtékozna.
A közönségem tátott szájjal bámult, de én csak mosoly ogtam. Elkápráztattam mindenkit. Úgy
táncoltam, ahogy a tűz táncol a meggy újtott gy erty án. És úgy hagy tam abba, mint mikor a
gy erty át elfújják: egy pillanat alatt. A testem megfeszült, mindkét kezemet felemeltem, a
mellemet előreny omtam, de a tekintetemet a padlóra szegeztem.
Csupán akkor néztem fel, amikor megszólalt a taps. A teremben már világos volt. A kezeimet
leengedtem a testem mellé, pár lépést előrementem, és meghajoltam.
És akkor észrevettem valakit az egy ik asztalnál. Talán azért volt feltűnő, mert egy edül ült.
Valahonnan ismerősnek tűnt. Vajon honnan? Miközben még egy szer meghajoltam, eszembe jutott
a butikban elejtett kárty ám. Ez a férfi vette fel nekem. Amikor újra felpillantottam, azt láttam,
hogy állva tapsol. Ő állt fel egy edül. Rámosoly ogtam, majd könny ed léptekkel elhagy tam a
színpadot.
Az emberek foly tatták a vacsorát, én pedig az irodába mentem, és átöltöztem. Lemostam
magamról a sminket. Hadiy a utánam jött, és megkért, hogy vacsorázzunk egy ütt. Természetesen
igent mondtam. Kimentünk a terembe, ahol fenn volt tartva nekünk egy asztal. Leültünk,
megrendeltük a könny ű vacsorát. A tekintetem közben a termet pásztázta, bár fogalmam sem volt,
mit keresek. Ami végül feltűnt, hogy az idegen, aki eddig egy edül ült, mostanra eltűnt.
– Mit keresel anny ira? – kérdezte a barátnőm.
– Nem is tudom, csak oly an furcsa érzésem van – válaszoltam.
– Történt veled valami? – kérdezte Hadiy a.
– Ma elmentem vásárolni – kezdtem a mondandóm. – A butikban elejtettem a bankkárty ámat,
amikor a pénztárhoz mentem. Egy férfi vette fel. Oly an erős arab akcentusa volt, hogy reflexből
majdnem arabul köszöntem meg neki. Amikor visszanéztem az ajtóból, még mindig engem
bámult. Azok a szemek! – sóhajtottam közben. – Ma este pedig itt láttam, az étteremben.
Végignézte a táncomat, de eltűnt. – Megrántottam a vállam, majd bekaptam egy falatot az
ételből.
– Egy arab rajongó – nevetett a barátnőm. – Csak azt ne mondd, hogy megtetszett neked.
– Szó sincs erről – mondtam. – Csak… – nem tudtam befejezni a mondatomat, mert Lucas
lépett oda hozzánk.
– Parancsolnak még valamit a kisasszony ok? – kérdezte.
– Nem kérünk semmit, csak a számlát, Lucas – válaszoltam.
– Ma este nem kell fizetniük, mert valaki előre rendezte a számláját, Colette – mondta a pincér.
Meglepődve néztem rá, tágra ny ílt szemekkel.
– És ki volt az? – kérdeztem hadarva.
– Azt nem tudom, hölgy em – mondta –, az úr nem mutatkozott be.
– Tehát férfi volt? – morfondíroztam. – Ki lehetett? – Közben a barátnőmre néztem, aki szinte
ügy et sem vetett rám.
– Köszönjük, Lucas – mondta Hadiy a.
 Bámultam a távozó pincér hátát, és csak az járt a fejemben, hogy vajon ki fizethette ki a
számlámat.
– Menjünk haza! – kérte a barátnőm.
– Menjünk! – feleltem.
Sóhajtottam egy et, intettem Hugónak, és az ajtó felé vettük az irány t. A barátnőmtől még az
étterem előtt elbúcsúztam, és hazasiettem. Jó lett volna már lefeküdni, és lecsukni a szemem.
Minden porcikám erre vágy ott. Fáradt voltam. Amikor végre hazaértem, az ajtóban találtam egy
dobozt. Felvettem, és bevittem. Egy szál fehér liliom hevert benne. A doboz tetejére pici borítékot
erősítettek, abban kárty a volt, rajta a következő üzenettel:

A nőnek, akiben egyesül a nőies lágyság, a báj és a szépség egy leheletnyi érzékiséggel.
Abdul Karim

Meglepődtem, a szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem, ha most kiny itnám a szám, azon
keresztül meglógna.
Ki ez a férfi, és mit akar? Ezt kérdeztem magamtól, de a válasz nem is igazán érdekelt. Túl
fáradt voltam ahhoz, hogy ezen járassam az agy am. A virágot vízbe tettem, átöltöztem a
hálóruhámba, és bebújtam az ágy amba. Lecsuktam a szemem, éreztem, ahogy an a testem
elerny ed, és már aludtam is.

* * *

Másnap egy könny edebb hastánccal szórakoztattam a vendégeket. Újra siker övezte a
bemutatómat. Mindenki tapsolt, sokan füty ültek. Utána visszaöltöztem az utcai ruhámba, s leültem
a szokásos hely emre, hogy én is megvacsorázzak. Az étlapot böngésztem, amikor megállt az
asztalomnál valaki. A kezében fehér liliom. Felnéztem. A szívem megállt egy pillanatra, és rá
kellett szólnom, hogy induljon újra. Mi történik velem? A titokzatos férfi átadta nekem a virágot.
Megköszöntem neki, bár a hangom inkább hasonlított egy egér cincogására, mint egy magabiztos
nő orgánumára. Egy ébként is, vajon honnan tudja ez az idegen, hogy a liliom a kedvenc virágom?
– Csatlakozhatok? – kérdezte a férfi.
Én a kezemmel jeleztem, hogy foglaljon hely et. A férfi teste megfeszült, miközben kihúzta a
széket. Az izmai, ha nem akarta is, majdnem szétrepesztették a ruháját. Sötétbarna szemeit az én
tekintetembe fúrta, miközben leült.
– Szereti a bort? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam egy kicsit bátrabban.
Ő intett a pincérnek, és a legdrágább borból rendelt egy palackkal. Nem tudom, miért, de
képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Oly an volt, mint egy látomás. Attól féltem, ha
pislogok egy et, eltűnik, és azt semmiképpen nem akartam. A férfi mosoly gott.
– Újra megnéztem a táncát – kezdte –, elvarázsolt. A mozgása lágy, a teste kellemesen érzéki. A
nevem Abdul Karim – majd felém ny újtotta a kezét.
Nem haboztam. Megemeltem a kezem, és én is felé ny újtottam. A férfi finoman a teny erem
alá ny últ, kissé felemelkedett a székről, és kezet csókolt.
– Colette de la Fuente – mondtam.
– Nagy on örvendek, kisasszony – reagált a férfi a féloldalas, huncut mosoly ával.
– Mi járatban van errefelé, uram? – kérdeztem.
– Szólítson Abdulnak, kérem. Remélem, nem zavarja, ha én Colette-nek szólítom magát?
– Természetesen nem – válaszoltam. – Tehát, mi járatban van itt, Abdul? – tettem fel újra a
kérdést.
– Ha valóban kíváncsi rá, elmondom… – És máris belekezdett a monológjába. Közben Lucas
kihozta az üveg bort, Abdul először megkóstolta, majd intett a pincérnek, hogy tölthet
mindkettőnknek.
– Szóval – kezdte újra a férfi –, én Marokkóból jöttem ide. Csupán egy üzlet miatt… De a sors
összehozott magával. Talán véletlen, talán nem. Én örülök neki, hogy így alakult. Sajnos
hamarosan haza kell utaznom, de előtte még pár napot eltöltök itt. Az elfoglaltságaim miatt nem
sokat láthattam ebből a városból, úgy hogy szívesen venném, ha körbevezetne. És örömmel
megismerném magát is egy kicsit jobban, ha nem veszi zokon, Colette.
– Dehogy veszem – mosoly ogtam.
Az erőm kezdett visszatérni. Lehet, hogy csak a bortól, de nem érdekelt, mi az oka.
Szimpatikusnak találtam az idegent, és én is szerettem volna megismerni őt. Rábólintottam.
– Nagy on örülök – jött a válasz. – Most viszont mennem kell. Legközelebb sokkal több mindenről
beszélgetünk. Főleg önről. Jó éjszakát, kedvesem.
A férfi felállt az asztaltól, megkerülte, odajött hozzám, és újra kezet csókolt, végig a szemembe
nézve. Éreztem, hogy elpirulok. Mi a fene lehet velem? Melegem lett.
– Jó éjszakát, Abdul – mondtam, már megint remegő hangon.
Majd a férfi elengedte a kezem, könny edén lehely ezte az asztalra, és kiment az ajtón. Ott
maradtam egy edül az asztalnál. A szívem vadul vert, az adrenalin száguldott az ereimben. Az
arcom izzott. Telefonálnom kell, gondoltam. Éreztem, hogy fel kell hívnom a barátnőmet, és el
kell mondanom neki, hogy mi történt velem. Megfogtam a táskám, és kutatni kezdtem a mobilom
után. Reszkető kézzel ny omkodtam be a számot.
– Halló – szólalt meg Hadiy a a vonal másik végén.
– Szia, beszélnünk kell – hadartam.
 – Colette, éjszaka van – mondta ny űgösen a barátnőm. – Nem várhatna holnapig? Reggel
mindent megbeszélünk.
– Hát jó – válaszoltam. – Akkor jó éjszakát!
Végül rendelni is majdnem elfelejtettem, csak azért nem, mert a gy omrom megmordult.
Könny ű salátát kértem, és gy orsan megettem. Utána fogtam a táskám, felemeltem a nekem szánt
virágot az asztalról, és hazasiettem. Az ajtóban újabb virág várt, mellette újabb cédula.

Nem az előtted álló út az, ami megvisel, hanem a homokszemek a cipődben.

Abdul

Nem értettem, mit is jelent ez a mondat. De tudtam: előbb vagy utóbb rájövök. Becsuktam az
ajtót, a virágokat az előző mellé tettem, majd lefeküdtem.
Aludni persze nem bírtam, forgolódtam az ágy amban. Mindenhogy an kény elmetlen volt. Nem
jött álom a szememre. Gondolkodni sem tudtam, mert az agy am kikapcsolt. Már a sírás
kerülgetett. Képtelen voltam eldönteni, mi van velem. Bár évek teltek el azóta, hogy a szüleim
meghaltak egy autóbalesetben, most mégis jó lett volna hozzájuk bújni, mint gy erekkoromban.
Fogalmam sincs, mikor jött álom a szememre, de biztosan nem tartott sokáig. Reggel
fáradtabbnak éreztem magam, mint este, amikor lefeküdtem.
Mikor sikerült erőt vennem magamon, bementem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem a testem
és az elmém. Megmosakodtam, és felöltöztem, bár abszolút nem érdekelt, mit is veszek fel. Ekkor
megszólalt a telefonom: ismeretlen szám volt. Felvettem.
– Jó reggelt, Colette – hangzott a telefon másik végéről. Én hallgattam. A hang foly tatta: – Itt
van, Colette?
– Itt vagy ok – válaszoltam meglepetten. – Itt vagy ok – ismételtem, mint egy papagáj.
– Abdul vagy ok – szakította félbe meglepett dadogásomat a férfi.
– Jó reggelt – mondtam.
– Azért keresem, hogy ráérne-e ma délután – hadarta a hang. – Tudja, hogy körbevezessen a
városban…
– Ó, hát persze – feleltem tompán. – Mikor találkozzunk? – kérdeztem.
– Délután háromkor megfelel?
– Igen – egy eztem bele. – Találkozzunk az étterem előtt!
– Várni fogom – mondta Abdul, és lerakta a telefont.
Felvettem a táskámat, majd, miközben az ajtó felé kóvály ogtam, felhívtam Hadiy át.
Megbeszéltük, hogy beülünk egy kávézóba, és beszélgetünk.
Mialatt sétáltam az utcán, és a barátnőmre vártam, azon gondolkodtam, hogy az idegen honnan
tudhatta meg a számomat. Valószínűleg az étteremből… – ny ugtáztam magamban ezt a
feltételezést. A töprengésemet Hadiy a hangja szakította félbe.
– Itt vagy ok, barátnőm! – kiabálta.
Ezután bementünk a kávézóba, és kértünk két kávét, persze cukor nélkül, kizárólag tejszínnel.
– Ne haragudj a tegnap este miatt – kezdte Hadiy a –, de borzasztóan fáradt voltam. Most
viszont mesélj, mi történt? – tudakolta.
– A férfi – vágtam bele a beszámolóba –, az idegen férfi, akiről meséltem neked…
– Mi van vele?
– Nem tudom. Azt hiszem, tetszem neki, és valójában ő is tetszik nekem. Egy re jobban. Nem
értem, mi történik velem, mert nem vagy ok az a hirtelen szerelmes típus, hiszen ismersz –
soroltam. – Mégis úgy érzem, hogy amikor a szemembe néz, el tudnék olvadni. Amikor rám
mosoly og, a szívem vadul kalapál. Amikor a kezemhez ér, szinte megbénulok. Tőle kaptam a
liliomokat, és majdnem mindegy ikhez egy kis kárty át is küldött. – A barátnőm felhúzott
szemöldökkel bámulta az arcomat.
– Tudsz valamit erről a férfiról?
– Nem sokat, csak anny it, hogy Marokkóból érkezett, valami üzleti ügy ben, és hamarosan vissza
kell mennie – mondtam.
– Marokkó? – kérdezte Hadiy a komoran.
– Igen – válaszoltam kurtán.
– Vigy ázz vele, Colette! – figy elmeztetett a barátnőm, és, hogy ny omatékosítsa a tanácsát, még
a mutatóujját is felemelte. Mintha azt mondaná: „Óva intelek az arab férfiaktól.”
– De miért?
– Nézd, Colette, az arab egy teljesen külön világ. Hidd el, tudom, hiszen ott nőttem fel. A
kultúrájuk egészen más, máshogy an élnek, mint mi itt, Európában. A vallásuk sok mindent
megkövetel, amitől lehetetlen szabadulni. Bár Marokkó a legszabadabb arab állam, az iszlám
törvény eit ott is betartják. Egy arab férfinak mindent lehet; egy nő, bár vannak jogai, nem lehet
egy enrangú egy férfival.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
– Miután egy férfi és egy nő megismerkedik egy mással, az iszlám tanítása szerint
egy enrangúvá válnak, ha a nő feleségül megy a férfihoz. De igazából sosem lesznek azok. Míg a
férfi több feleséget is választhat magának, addig a nő még vásárolni is csak kísérettel mehet. A
válás törvény szegésnek minősül, ezért akár meg is kövezhetnek, ha nincs rá ny omós ok. Nem
válhatsz el a férjedtől, ha ő nem tett oly at, ami az iszlám ellen szól. Ha te vagy az első feleség,
akkor jogod van beleszólni abba, hogy ne legy en több felesége a férjednek. Ha ő mégis szeretné a
többes házasságot, csak akkor van jogod elválni, és ez az egy etlen eset, amikor nem téged
hibáztatnak érte. Ha paráznaságon kapnak, és bizony ítható, akkor a büntetésed halál. – Vágtam egy
grimaszt a barátnőmre, ám ő foly tatta: – A nőnek kötelessége eltakarnia a testét más férfiak
kíváncsisága elől; kivételt képez ez alól a ház, ahol élsz, ha nincsenek vendégek. Nem fogadhatsz
látogatókat, amikor a férjed nincs otthon, és ő nem tud róla. Tájékoztatnod kell őt arról, ha valakit
fogadni akarsz a házatokban, legy en az akár családtag, akár idegen, vagy ha te szeretnél elmenni
valahova. Köteles vagy gy ermeket szülni a férjednek, bármi is az ára. Amikor any a leszel,
jobban tisztelnek majd, csakhogy ez a tisztelet azért jár, mert szültél, és nem azért, aki vagy. Ha
nem tudsz gy ereket szülni, a férjed elhagy hat, mert ehhez is joga van, és nem tehetsz ellene
semmit, bármenny ire is szereted őt. Köteles vagy kiszolgálni a férjedet, és teljesíteni minden
kívánságát, ha az nem ütközik a Korán tanításaival. Nem dolgozhatsz, a férjednek el kell tartania
téged. Amenny iben mégis szeretnél dolgozni, meg kell beszélned vele, és csak akkor kereshetsz
munkát, ha ő rábólint. Az így szerzett pénzt nem vagy köteles hazaadni, azzal te rendelkezel.
Bármire elköltheted, vagy félre is rakhatod. A lény eg, hogy nem élhetsz úgy, ahogy azt
megszoktad, bármenny ire csábító is az arab világ.
– És mi van, ha ő nem oly an? Ha más, mint a többi? – kérdeztem.
– Nem hiszem, hogy más lenne, mint a többi – mosoly gott a barátnőm.
Én végighallgattam Hadiy a monológját, de nem mondhatnám, hogy elriasztott. Tetszett ez a
férfi, és meg akartam hódítani. Hiszen ő már teljesen az ujja köré csavart az ajándékaival. Csak
ültem ott szótlanul, és az üres kávéspoharamat bámultam. Amikor felnéztem, azt láttam, hogy a
barátnőm meredten néz maga elé, majd felemeli a csészéjét, és megissza az utolsó korty kávéját.
– Féltelek, Colette – mondta. – Meg kell értened. A legjobb barátnőm vagy.
– Én értelek – válaszoltam. – Viszont most mennem kell, ha nem haragszol, mert találkozom
Abdullal.
– Abdul a neve? Találkoztok? – kérdezte riadtan.
– Igen, reggel felhívott, hogy vezessem körbe a városban – válaszoltam.
– Megadtad neki a számod?
– Nem – mondtam.
– Akkor honnan tudja? – suttogta a barátnőm.
Megrántottam a vállam, elköszöntem tőle, és elindultam kicsiny lakásomba. Azért visszanéztem
még egy szer: Hadiy a továbbra is ott ült a széken, a tekintetét az asztalra szegezte, és az üres csésze
peremén kóboroltatta a mutatóujját. Úgy nézett ki, mintha roppantul aggódna. Nem értettem,
miért félt enny ire, és azt sem, hogy az a világ, ami enny ire közel áll a szívemhez, miért lenne
nekem oly an rossz.

* * *
Amikor hazaértem, befeküdtem egy kád habos vízbe. Jó volt áztatni egy kicsit a testemet. A
habfürdő apró buborékjai a szivárvány minden színében játszottak, ahogy a lámpa fény e
megcsillant rajtuk. Lefürödtem, megmostam, majd megszárítottam a hajam. Felvettem a kis kék
ruhámat, és egy pici topánkát, amely elég kény elmesnek ígérkezett a délutáni sétához. Arcomat
halvány an sminkeltem.
Bedobáltam a holmijaimat egy kisméretű táskába, és elindultam a találkozóra. Az étterem elé
érve láttam, hogy Abdul már ott várakozik.
– Elkéstem? – kérdeztem mosoly ogva, miután illedelmesen köszöntem.
– Nem késett el – válaszolta –, én érkeztem túl korán.
Végül ő is köszöntött, a huncut féloldalas mosoly ával, és kezet csókolt.
– Akkor mehetünk? – tudakoltam, miközben finoman kihúztam a kezemet az övéből, és kacéran
hátradobtam a hajam.
– Persze – válaszolta.
Hirtelen nem is tudtam, hol kezdjem a városka bemutatását. Nem volt ott igazából semmi, ami
oly an fontosnak számított volna. A második világháborúban sok épületet lebombáztak, ami a
kisvárosunkat akár híressé is tehette volna, de nem restaurálták őket, inkább új épületeket emeltek a
hely ükre. Elindultam valamerre, bár gőzöm sem volt, hol ly ukadunk ki. Csak mentünk egy más
mellett, egy ikünk sem szólalt meg.
Elértünk a foly óhoz. A medre mély volt, és ami az alján csörgedezett, az inkább pataknak volt
nevezhető, semmint foly ónak. De hát ez van. A partját viszont szép zöld fű terítette be, hely enként
egy -egy fehér és sárga virággal.
– Ez itt a városunk kis foly ója – mondtam, bár ez tény leg elég hüly én hangzott.
Minek hoztam ide? Biztos voltam benne, hogy látott már ennél nagy obb foly ót is. Nem
tétováztam, a part mentén elindultam tovább.
– Szép foly ó – mondta Abdul illedelmesen, és megint mosoly gott. – Szinte lelátni az aljára… –
Hallottam, amint elfojt egy eny he kacajt.
Persze, hogy elpirultam. De mentünk tovább. Most már tudtam, hogy hová viszem. Nem
messze onnan volt egy kis bazársor. A turistáknak árultak szuvenírt, emléktárgy akat. Abdul megállt
az egy ik sátornál, ahol fülbevalók és ékszerek voltak kipakolva egy hosszú asztalra.
– Válasszon egy et! – szólított fel.
– Azt hiszem, könny ebben menne, ha tegeződnénk – mondtam váratlanul. Magam is
meglepődtem, mily en laza lettem.
– Válassz egy et! – ismételte, majd rám kacsintott.
A végtelenségig kotorásztam volna ott, aztán végül csak megtaláltam, amit kerestem.
Kiválasztottam egy hosszú ezüst fülbevalót. Jól mutatott a fülemben, és máris megjegy eztem,
hogy ezt fogom viselni a ma esti fellépésemen. Aztán megkérdeztem Abdult, hogy eljön-e
megnézni újra. A válasz határozott igen volt. Rám nézett, az arckifejezése komoly lett, ám az a
kedves mosoly most is ott bujkált a szája szélén. Aztán megkérdezte:
– És utána nem vacsorázunk egy ütt?
– Örömmel vacsorázom veled – válaszoltam.
Ő lehajolt hozzám, megfogta a derekamat mind a két kezével, és puszit ny omott a homlokomra.
A lábam megremegett, a testem megfeszült. Kellemes bizsergés árasztott el. Lecsuktam a
szememet: ki akartam élvezni a pillanatot. Hirtelen az egy ik kezével átfogta a derekam, maga
mellé húzott, és így indultunk tovább.
Sétálgattunk a városban, nem törődve az emberekkel, sem a látvány osságokkal. Ami persze
nem volt nehéz, mert az utóbbiakból igencsak kimerült a készlet. Abdul néha megsimogatta a
hátamat, ettől én is felbátorodtam, és átkaroltam őt. A teste szilárd volt, mint a szikla, a karja erős.
Úgy éreztem, ha mellette vagy ok, soha nem eshet bántódásom. Biztos voltam benne, hogy ő az a
férfi, akire mindig is vágy tam.
Gy orsan telt a nap, szinte repültek a percek. Sokat beszélgettünk, bár én nem tudtam meg róla
többet, mint amit eddig elmondott magáról. Én viszont elmeséltem neki az életemet.
Elmondtam, hogy a szüleim meghaltak egy balesetben. Hogy félbehagy tam a főiskolát, mert
csak így tudtam eltartani magam. Szeretem a táncot, ez az életem. Ezért is mentem el dolgozni az
étterembe. Elmeséltem, hogy kicsi koromtól kezdve érdekel a hastánc, és minden, ami ezzel
kapcsolatos. Hogy odavagy ok az arab kultúráért. Hogy a barátnőm, aki tizenhat évig élt
Marokkóban, megtanított arabul. Cserébe én megtanítottam őt franciául beszélni. Fogalmam sincs,
miért vonz az arab világ, de nem tudok szabadulni a kísértéstől, hogy egy szer majd eljutok
valamely ik országába. A forró napsütés és a szél harmóniája, a pálmafák lágy ringatózása és a
sivatag forró homokja szinte hívogat. Nem vágy om jobban semmire.
Abdul ekkor megtorpant. Mindkét kezével átfonta a derekam, és egy újabb puszit ny omott az
arcomra. Átöleltem a ny akát, mély en a szemébe néztem, és vártam a pillanatot, amikor… Nem
is tudom, mire vártam. Ő egy szer csak lehajolt. Ajka az eny émhez ért. Sima volt, puha és forró.
Tüzesen, szenvedély esen csókolt. Már-már az eszméletvesztés határára kerültem. Beletúrtam
fekete hajába, és azt kívántam, sose múljon el ez a pillanat.

* * *

Amikor hazaértem, elfeküdtem a kanapén. Abdul forró csókja még most is égette a számat. A
kezemmel néha megérintettem az ajkam, mert úgy éreztem, rátapadt a szája az eny émre, és én
hazahoztam magammal. De nem volt ott semmi, csupán az érzés. Jólesett. Tudtam, nem
merenghetek ezen sokáig, hiszen fellépésem van. Egy csodálatos fáty oltáncot szerettem volna
előadni aznap este. Úgy döntöttem, ezt is fogom tenni, s készülődni kezdtem.
Amikor az étterembe értem, láttam, hogy az udvarlóm már ott ül a színpadhoz legközelebb eső
asztalnál. Nem mentem oda hozzá; arra gondoltam, várok ezzel a bemutatóm végéig. Átöltöztem,
és kezdődhetett a tánc.
A zene lágy an indított. Kipördültem a színpad közepére, háttal a közönségnek. A fáty lamat
megemeltem: egy pillangóhoz hasonlítottam. Lassan rezegtetni kezdtem a benne lévő két kis
pálcát. A fáty ol apró hullámokat írt le a testem mellett. A zene üteme felgy orsult, én a derekamig
ejtettem mindkét kezem, s mély ebb hullámzásokkal táncoltattam a fáty lat, végül pörögni kezdtem.
A fáty ol a testem körül táncolt, én pedig mosoly ogtam. Aztán megálltam, és újra a levegőbe
emeltem a pálcikákat. Táncoltattam a testemet. Úgy hullámoztam, mint mikor a sivatag buckáit
alakítgatja a szél. Újra magam elé kaptam a fáty lat, rezegtettem, pörögtem. Percek teltek el így.
Éreztem, hogy a lelkem felszabadul, és elönt a mámor. Aztán a zene elhalkult. Fél térdre
ereszkedtem, és magamra borítottam a fáty lamat.
Újabb siker és tapsvihar. Amikor felálltam, és felnéztem, láttam, hogy Abdul szemei
ragy ognak. Megint állva tapsolt. Rámosoly ogtam, és elhagy tam a színpadot.
Bementem az öltözőbe. Kifújtam magam, átvettem a ruháim, és elindultam az étterem
kistermébe, ahol Abdul már várt. Leültem az asztalhoz, szemben vele, de mielőtt bármit is
mondhattam volna, ő rám mosoly gott, és megdicsért.
– Újra elvarázsoltál, és szeretném, ha újra és újra megtennéd – mondta. – Mit szólnál, ha ma
abban a hotelban vacsoráznánk, ahol megszálltam? – kérdezte. Én is mosoly ogtam, mert mást
nem nagy on tudtam csinálni, és bólintottam, hogy benne vagy ok. Összeszedtem a cuccomat, és
elindultunk a hotel felé.
Ott felmentünk a szobába. Hatalmas lakosztály fogadott. Legalább akkora volt, mint az én egész
otthonom. Körbenéztem, majd megkértem Abdult, engedje meg, hogy gy orsan letusoljak.
Amikor készen lettem, és a testemet törölgettem, rájöttem, hogy semmi alkalomhoz illő ruha
nincs nálam. Ekkor a férfi bekopogott a fürdő ajtaján, megkért, hogy ny issam ki. Résny ire
ny itottam az ajtót, mire ő bedugott rajta valamit. Elvettem a kezéből, és visszacsuktam az ajtót,
majd megnéztem, mit kaptam. Egy fekete koktélruha. Testhez simuló szabású volt; egy etlen
pántját apró, fehér virágok díszítették. Felvettem. Nagy on jól nézett ki. A pántja a jobb vállamon
hely ezkedett el, a másik vállamat teljesen szabadon hagy ta. Az alkalomhoz illően feltűztem a
hajam, és ennek megfelelően sminkeltem ki az arcomat.
Amikor kimentem a fürdőből, Abdul tátott szájjal bámult rám. Majd hirtelen, mint aki el akarja
hessegetni az oda nem illő gondolatokat, megrázta a fejét, és lemutatott a földre.
– Remélem, ez a méret is megfelelő lesz – moty ogta.
 Lenéztem. A földön egy pár hófehér, magas sarkú cipő hevert, elöl, a pántján fekete virág.
Csodálkozva felnéztem a férfira, aki sürgetően intett, hogy vegy em már fel, hát eleget tettem a
kérésének. Nem is tudtam, hogy meglepődjem-e: a cipő természetesen úgy illett a lábamra, mint
Hamupipőkére az üvegtopánka. A férfi ezután megcsodálta az elkészült remekművét, belém karolt,
és az étterembe kísért.
A teremben halk muzsika szólt. Odajött egy pincér, aki megmutatta az asztalunkat. Egy kieső
szeglethez vezetett minket, és megkért, hogy foglaljunk hely et, majd a kezünkbe ny omta az
étlapot, és elhadarta a mai specialitást. Abdul aperitifként egy üveg bort rendelt, majd hagy ta,
hogy ny ugodtan válasszak az előételek közül.
Miközben az étlapot böngésztem, arra gondoltam, hozzá tudnék szokni egy ily en élethez. De hát
ki nem? Végül megérkezett a bor, és én is választottam egy előételt. A pincér hamarosan kihozta
azt is.
– Sahijja tajjiba – kívánt jó étvágy at Abdul arabul.
Felnéztem, és válaszoltam:
– Chokran – mondtam én is arabul, miközben láttam, hogy a partnerem arcára megint
odacsalogattam a féloldalas, vonzó mosoly át.
Jóízűen falatozni kezdtünk, miközben Abdul újra elmondta magáról, hogy üzletember. Kincseket
ad és vesz. Pontosabban, ha talál bármily en értéket, azt eladja. Ny ilván valami kereskedőféle
lehet, aki ékszerekkel üzletel.
– Vagy is kereskedő vagy ? – Inkább állítottam, mint kérdeztem, de Abdul válaszolt:
– Megfogalmazhatjuk így is – mondta.
– Még nem volt alkalmam megköszönni a virágokat, amiket kaptam tőled – váltottam témát.
– Ugy an, habibi – válaszolta szintén arabul, persze szerencsére nem tudott oly an kifejezést
mondani, amit Hadiy a ne tanított volna meg nekem. A „habibi” egy ébként azt jelenti: kedvesem. –
Nekem nem kell megköszönnöd semmit. Inkább én vagy ok hálás azért, hogy megtöltötted az
életemet csodával. És ez a csoda te vagy – foly tatta.
Mély eket pislogtam és sóhajtottam. Egy szerűen nem tudtam megszólalni. Ez a férfi, ő az én
mámorom. Nem akarok szabadulni tőle. Úgy éreztem, nem tett semmit, hogy ily en érzéseket
tápláljak irány ában, mégis nagy on úgy tűnt, hogy teljes mértékben és visszavonhatatlanul
beleszerettem pár nap alatt.
Amikor befejeztük a vacsorát, Abdul visszakísért a szobába, hogy kény elmesen átöltözhessek.
De már tudtam, hogy nem akarok elmenni. Nem szerettem volna, hogy véget érjen ez a kaland.
A férfi szóra ny itotta a száját, azonban nem jött belőle hang. Majd újra próbálkozott. Úgy
voltam vele, ha nem szólal meg, akkor muszáj lesz elmennem. Lassan el is indultam az itt hagy ott
ruháimért, ám ekkor megtörte a csendet:
 – Egy könny ű esti kávét vagy teát kérsz a vacsora után? – kérdezte.
– Igen, szeretnék – válaszoltam, és ledobtam magam a nappaliban lévő puha kanapéra.
A lábamat keresztbe vetettem, és a hajamat birizgáltam. Sejtettem, hogy hamarosan valóban
meg fog változni az életem.

* * *

Furcsa, megmagy arázhatatlan érzések keringtek bennem, míg Abdul felforralta a vizet a teához.
Amikor készen lett, ezüsttálcán behozta a csészéket, és lerakta a kanapé előtt álló asztalkára. Majd
leült mellém. A szívem vadul dörömbölt. Abdul átny újtotta a teámat, majd ő is megfogta az övét,
és belekorty olt. A kezem remegett. A számhoz emeltem a csészét, de nem tudtam beleinni. Ő
kivette remegő kezemből a pohárkát, és visszahely ezte a tálcára. Ezután az arcomhoz ny últ,
finoman végigsimított rajta, miközben én lecsuktam a szemem. Ny eltem egy nagy ot.
– Engedd el magad, habibi – suttogta.
Megpróbáltam nem koncentrálni semmire, és csak hagy ni, hogy a testem élvezze a férfi
minden érintését. Tudtam, hogy erre vágy om.
Ekkor Abdul közelebb hajolt. Megcsapott keleti fűszerezésű parfümjének mámorító illata.
Éreztem, ahogy a karja lágy an átöleli a vállam. Simogatta, majd könny ű csókjaival árasztotta el.
Az ajka lassan az ajkamhoz ért. Megcsókolt. Lázasan kutattam a ny elvemmel a szája szélét.
Résny ire ny itotta a száját, és engedte, hogy csókoljam. A ny elvünk összeért.
A keze óvatosan, szinte észrevétlenül húzta le a vállamon lévő pántot. Megremegtem, és ezt ő is
érezte. Szorosabban magához húzott. Az egy ik kezemmel átöleltem a ny akát, a másikkal a
mellkasát simogattam. A kezem az inge alá tévedt. A bőre bársony os volt, kemény és forró.
Egy szer csak felkapott az ölébe, és bevitt a hálószobába. Óvatosan lerakott a hatalmas
franciaágy ra. Az ágy szélén térdeltem, ő előttem állt. Újra megcsókolt. A legszívesebben
letéptem volna róla az inget, de nem tettem, inkább kutattam a gombok után. Egy re hevesebben
gomboltam ki az ingét, majd lefejtettem róla. Még mindig csókolt.
Forró, izmos teste hozzám ért, az izmai megfeszültek. Felemelte a kezem, és egy pillanatra
abbahagy ta a csókot. Levette a ruhámat, és félredobta. Így még közelebb érezhettem a testét az
eny émhez. A ny akára tapasztottam az ajkam, és csókoltam tovább. Nem érdekelt semmi. Egy re
lejjebb haladtam, a mellkasáig. Ott elidőztem egy kicsit, amíg ő a hátamat simogatta, és kereste a
melltartóm kapcsolóját. Egy pattintás, csupán enny i kellett neki. Óvatos mozdulatokkal lecsúsztatta
a vállamról a melltartót, és azt is félredobta.
A kezem akaratlanul is a nadrágjához ért. Megérintettem a férfiasságát, és ny ugtáztam a benne
rejlő igencsak megnövekedett ösztönöket. A nadrágja övéhez ny últam, miközben újra
elhalmoztam csókjaimmal bronzos bőrét. Amikor kikapcsoltam az övét, egy mozdulattal
kigomboltam a nadrágját, és lehúztam a cipzárt. Óvatosan levettem róla a nadrágot, ő pedig
kilépett belőle. A kezem már megint a férfiasságát simogatta, majd Abdul levette az alsónadrágját
is. A karját körém fonta, és lassan eldöntött az ágy on. Kezei a mellemet simogatták, az ajka a
számhoz tapadt. Végül egy re lejjebb haladt, amíg el nem érte a mellemet. Játszadozni kezdett
kemény bimbóimmal, hol a ny elvével, hol a kezével. Az én kezeim közben a haját túrták, majd
szám a testén vándorútra indult.
Ekkor hirtelen megfogta a csípőmet, és egy mozdulattal maga mellé rántott. Megfordított, és
rám feküdt. A szája durván csókolta az eny émet, a kezével leszorította a kezemet. Éreztem
megkemény edett péniszén a vér lüktetését. A lábam közé furakodott, és a falloszát a vaginám
bejáratához igazította.
Eny hén megemeltem a lábaimat, ő pedig óvatos, de hirtelen mozdulattal becsúsztatta a
hímvesszőjét forró hüvely embe.
Isteni érzés fogott el; az egész testem bizsergett, újra elöntött a mámor. Tovább dolgoztak a
hormonjaim. Mély en egy más szemébe néztünk. Kezem a hátát kaparászta, ez láthatóan nem
zavarta őt. Élvezte az egy üttlétet.
A légzésem, ahogy Abdulé is, egy re gy orsult. Tudtam, hogy innen nincs visszaút. Éreztem,
hogy mindjárt itt a vég. Abdul még gy orsított az ütemen, míg végül egy ütt értük el azt a pontot,
ahol mindketten szárny altunk. Két combom közé szorítottam a csípőjét. Mindkettőnk teste
megfeszült, és hangosan felny ögtünk.
Ez volt az a pillanat, amikor nem érdekelt, hogy a menny országban vagy a pokolban vagy ok-e.
Mert most jó volt itt. Egy szerre erny edt el a testünk.
A férfi lassan kihúzta a hímvesszőjét belőlem, és erny edt testét mellém hely ezte. Magához
húzott, így feküdtünk hosszú percekig szótlanul.

* * *

Reggel Abdul elhívott reggelizni, és megkért, hogy töltsem vele a délutánt. Én boldogan igent
mondtam. Hívott nekem egy taxit, amelly el hazamehettem. Engedtem magamnak fürdővizet, és
megmártóztam benne. Közben végig arra gondoltam, mily en fantasztikus volt az előző éjszakám.
Merengésemet a telefon csörgése szakította meg. Kiléptem a kádból, magamra kaptam a
köntösömet, majd felvettem a telefont. Azt hittem, Abdul lesz, de tévedtem. Hadiy a hívott.
– Szia, Colette!
– Szia!
– Hol a fenében jártál? – kérdezte idegesen, szinte kiabálva. – Egész éjjel hívogattalak, de nem
tudtalak elérni! Azt hittem, bajod esett!
– Ny ugodj már meg – csitítottam a barátnőmet. – Nem történt semmi, Abdullal voltam.
– Abdullal töltötted az éjszakát? – kérdezte halkan.
– Igen, vele. Talán baj?
– Te sosem mentél fejjel a falnak, Colette, most miért vagy enny ire önfejű?
– Nem vagy ok önfejű, de miért ne lehetnék végre én is boldog? – sóhajtottam.
– Lehetnél, csak nem biztos, hogy mellette az leszel.
– Rendben, én nem akarom ezt a beszélgetést foly tatni, ha nem értesz meg, Hadiy a –
jelentettem ki. – Most mennem kell. – Azzal leraktam a kagy lót. Még egy darabig bámultam a
készüléket, aztán megcsóváltam a fejem, és átmentem a hálószobába, hogy felöltözzek. Egy
testhez simuló felsőt és egy miniszokny át választottam. A hajamat kifésültem, és laza konty ba
csavartam. Az arcomat természetesre sminkeltem. Mire befejeztem a készülődést, máris
csengettek. Abdul állt az ajtóban, a kezében liliomcsokor.
– Kedvesem, gy öny örű vagy !
– Köszönöm – válaszoltam.
– Ezt neked hoztam – mondta, majd átny újtotta a virágcsokrot.
– Nagy on szép. – Átvettem a csokrot, és a kony hába mentem, hogy beletegy em a virágokat
egy vázába. Abdul utánam jött, és megállt a kony haajtóban. Megfordultam, s megkérdeztem,
hogy indulhatunk-e. De ő nem mozdult, és nem szólt egy szót sem. Csak állt az ajtóban, és
mosoly gott. A kezével intett, hogy lépjek közelebb, átfogta a derekamat, és megcsókolt. Csókja,
mint mindig, édes és lágy volt. Az ajka puha, forró. Amikor abbahagy ta, én levegő után kapkodva
próbáltam visszany erni az egy ensúly omat. Ekkor megszólalt:
– Most már mehetünk, habibi. – Én bólogattam, hogy rendben, mert szólni még nem tudtam, ő
pedig megint mosoly ra húzta a száját. Abdul bérelt autóval jött értem, amely et saját maga
vezetett. Kiny itotta nekem az ajtót, majd amikor beszálltam, becsukta, gy orsan megkerülte a
járművet, és beült mellém a vezetőülésbe.
– Hová megy ünk? – kérdeztem érdeklődve, amikor elindult a kocsival.
– A tengerpartra – kacsintott rám. Az út nem volt túl hosszú, az idő pedig nagy on is megfelelő a
tengerparti sétához. Amikor odaértünk, Abdul segített kiszállni a járműből, s egy enesen a partra
mentünk. A szél lágy an lengedezett, ahogy a puha homokban lépdeltünk, a sós tengeri levegő
simogatta arcunkat. Megpróbáltunk valami félreeső hely et keresni, ahol kettesben lehetnénk, de ez
nem volt könny ű, hiszen tele volt a part. Végül csak sikerült egy kihaltabb részt találnunk, a sziklák
mögött. Leültünk a homokba, Abdul átölelt, s csendben hallgattuk a tenger morajlását.
Megny ugtatóan hatott rám. Egy re inkább úgy éreztem, szerelmes vagy ok, és nem akarom
elveszíteni a férfit, aki iránt így érzek. Követni akartam, bárhová is megy. Töprengésemet Abdul
szava szakította meg:
– Mesélj még valamit magadról! – kérte.
– Nem tudom, mit mondhatnék még…
– Mesélj a szüleidről!
– Az apám Spany olországban született, Barcelonában. Az any ám francia volt. Egy nap any u a
családjával Barcelonába ment ny aralni. Ott töltöttek három hetet. Apu ott ismerte meg any ut.
Mégpedig úgy, hogy any u véletlenül az apám fejére öntött egy tál zabpely het. Egy önkiszolgáló
étteremben reggeliztek. Persze apu nagy on dühös lett, de amikor ránézett az any ámra, elszállt
minden dühe. Any u nagy on szép nő volt. A szüleim szerint apu az első pillanatban beleszeretett
any uba… Sosem hittem volna, hogy ez egy szer velem is megtörténik. Mindig azt hittem, hogy
túloznak egy kicsit. De most, amikor a szemedbe nézek, tudom, hogy igazuk volt, és nem volt
ebben semmi túlzás. – Megfordultam, és belenéztem Abdul szemébe. Nem tudtam mást
mondani. Megigézett. Ő átkarolt, és megcsókolt. A nap már éppen lemenőben volt, s a part is
kezdett elcsendesedni. A szél egy re hűvösebb lett, ám én egy általán nem fáztam. Öleltem a
szerelmemet, és vadul csókoltam vissza. Egy re erősebben szorítottuk egy mást, végül éreztem,
hogy felsőm pántja lecsúszik a karomon. Mire feleszméltem, felül teljesen meztelen voltam. Én is
lerángattam Abdulról a pólóját, hogy még közelebb érezhessem a testét a testemhez. A kezem a
nadrágjához tévedt, s éreztem ágaskodó férfiasságát. A legszívesebben leszakítottam volna a
nadrágját, de erőt vettem magamon. A keze az intim részeimet simogatta, majd óvatos
mozdulattal lefektetett a homokba, és lefejtette rólam a szokny át, a bugy it is. Kigombolta, és
levette a nadrágját, én pedig az alsójából is kihámoztam. A nap már majdnem teljesen lebukott a
horizonton. Abdul lágy mozdulattal szétny itotta a lábaimat, és gy engéden magáévá tett.
Felny ögtem a gy öny örtől, miközben végig egy más szemébe néztünk. Először finoman mozgott,
majd átfordult, hogy ő legy en alul. Én is lassan mozgattam a csípőmet, de láttam a szemén, hogy
egy re jobban megvadul. Egy erőteljes mozdulattal újra megfordított, és egy re erősebben
használta csípőjét, mozdulatai sebesebbek lettek. Egy ütt értünk fel a csúcsra. Így maradtunk
percekig, és hagy tuk, hogy a tenger hullámai beterítsék a testünket, akár egy puha takaró. Végül
Abdul mellém feküdt, s egy ütt néztük a csillagokat szótlanul. Aztán felém fordult, és megkérdezte:
– Nem vagy fáradt, kedvesem?
– Egy kicsit – válaszoltam.
– Öltözzünk fel, hazaviszlek – mondta. Magunkra kaptuk a félig nedves ruháinkat, majd
visszamentünk az autóhoz. Furcsa érzésem támadt: mintha ez lett volna az utolsó találkozásunk.
Megriadtam, s megkérdeztem:
– Látlak még?
– Ez meg mily en kérdés, habibi? Persze, hogy látsz még – mosoly gott. – Holnap?
 – Holnap – válaszoltam, de a szívem majd’ kiugrott a hely éről. Abdul beültetett a kocsiba, és
hazavitt. Elköszöntünk egy mástól, bementem a lakásomba, és levetettem a nedves holmimat.
Vettem egy forró zuhany t, majd bebújtam az ágy ba, s már aludtam is.
Másnap, amikor felkeltem, kimentem a kony hába, hogy csináljak magamnak egy kávét, de
ekkor valaki csengetett. Magamra kaptam a köntösömet, és kiny itottam az ajtót. A barátnőm állt
ott, két kávéval a kezében. Az étteremből hozta, ahol dolgoztam.
– Bejöhetek? – kérdezte.
– Gy ere – mondtam, de tudtam, hogy megint azért jött, hogy lebeszéljen Abdulról.
– Hoztam kávét – mondta.
– Ülj csak le! – intettem a kanapé felé.
– Nos, mi lesz a mai nappal? – tudakolta Hadiy a.
– Hogy hogy mi?
– Megbeszéltük egy hónapja, hogy ma egy ütt ebédelünk.
– Ma nem jó – válaszoltam.
– Colette, de hát ma van a szülinapom… Megbeszéltük.
– Ó, valóban, viszont ma Abdullal ebédelek. Nem lehetne inkább vacsora?
– Rendben, legy en vacsora. – Majd megemelte a kávéspoharát, és belekorty olt. Láttam a
szemében, hogy most nagy ot csalódott bennem, és nem voltam büszke magamra. Azonban a
világért sem akartam lemondani az ebédet Abdullal. Gondoltam, majd a fellépésem után
megvacsorázunk a barátnőmmel, sőt, egy tortát is viszek neki. Rámosoly ogtam Hadiy ára, és én is
beleittam a kávémba.
– Köszönöm a kávét.
– Ugy an, nincs mit! – felelte. – Megy ek, hagy lak készülődni, és este találkozunk.
– Este – erősítettem meg, miközben kikísértem őt.
Az Abdullal elköltött ebéd közben elég szótlan voltam, s ez neki is feltűnt. De nem akartam
elmondani neki semmit ebből az egészből, csak magamban őrlődtem, hogy an is felejthettem el a
barátnőm születésnapját.
– Valami baj van, kedves? – kérdezte végül Abdul.
– Nem komoly – válaszoltam –, és már meg is oldódott.
Ő rám mosoly gott, és nem kérdezett többet erről.
– A szüleid mivel foglalkoztak?
– Any u egy iptológus volt, apu pedig egy kis antikvitásboltot vezetett. Az volt a tervem, hogy ha
elvégzem a főiskolát, akkor egy ütt dolgozhatnánk any ámmal… Mert sajnos elég keveset láttam őt.
Gy akran utazott Egy iptomba, illetve más országokba is, előadásokat tartani. Apuval voltam itthon
nagy on sokat. – Elszomorodtam, és nem akartam erről a témáról beszélni, úgy hogy inkább én
kérdeztem:
– Most te mesélj valamit az életedről! – Abdul először mintha megdöbbent volna, végül mégis
mosoly ra húzta a száját.
– Az én életem unalmas. Sosem történik velem semmi.
– És a családod? – foly tattam.
– A családom átlagos marokkói vallásos család.
– És mivel foglalkoznak?
– Any ám nem dolgozik, apámnak pedig saját üzlete van.
– Mily en üzlete?
– Élelmiszerüzlete, de lehet kapni nála ajándéktárgy akat is. Ő a legjobb Agadirban.
Erre én is elnevettem magam, majd bekaptam egy falatot az ételből, és korty oltam egy et a
borból. Vígan falatoztunk tovább, majd amikor befejeztük, elköszöntünk egy mástól, mert Abdulnak
állítólag akadt egy kis dolga. Én hívtam egy taxit magamnak, és hazamentem, készülődni az esti
fellépésre, no meg persze Hadiy a szülinapi vacsorájára. Volt még egy kis időm az indulásig,
úgy hogy pihentem is egy picit. Tudtam, hogy Abdul ma nem tud ott lenni a fellépésemen, mert
az üzlet elszólította. Bánatos voltam, de bíztam benne, hogy másnap újra találkozunk. Nem
lehettem önző, nem sajátíthattam ki őt magamnak, és a barátnőmet sem hany agolhattam el,
hiszen anny i mindenben segített nekem, és mindig ő volt velem a bajban.
Lementem az étterembe, ahol Lucas, mint mindig, most is az asztalokon babrált. Beléptem
Hugo irodájába. Ő már megint az asztala mögött ült, de nem volt valami jó színben.
– Szia, Hugo! – köszöntöttem. – Valami baj van? – kérdeztem, amikor ő rám emelte a tekintetét.
Nagy on sápadt volt az arca.
– Colette, kedvesem – kezdte –, tudod, az én állapotomban már minden nap ajándék.
– Már megint a szíved… – állapítottam meg.
– Vacakol az öreg kety ere – viccelődött. – Öltözz csak át, gy ermekem – mondta végül, majd
elhagy ta az irodáját.
Amikor kiléptem a kis színpadomra, nem izgultam anny ira, mint azelőtt. Ny ugodtabb voltam,
mint máskor. A zene elindult, én pedig belekezdtem szenvedély es táncomba.
Ezután Hadiy ával megvacsoráztunk, s közben sokat beszélgettünk, nevetgéltünk. Jól éreztük
magunkat. Amikor befejeztük az evést, behozattam a megrendelt tortát Lucasszal, majd
elénekeltük a barátnőmnek a szülinapos dalt. Hadiy a sírt, de csak a meghatottságtól. Abdul egész
este szóba sem került, úgy hogy megny ugodtam, hogy legalább most nem kell a barátnőmmel
csatát vívnom. S azt hittem, ez most már így is marad. Az este végén elköszöntünk egy mástól
Hadiy ával, és mindketten hazamentünk. Én már nagy on fáradt voltam, és hamar elrepült az
éjszaka.
 Reggel, amikor felkeltem, gy orsan letusoltam, megittam a kávémat. Még fel sem öltöztem,
amikor megszólalt a telefonom. Abdul volt az, és érdeklődött, hogy mily en volt a tegnap estém, és
hogy éreztük magunkat. Megbeszéltük, hogy a fellépésem után egy ütt vacsorázunk. Arra kért,
hogy töltsem vele ezt az éjszakát a szállodában. Én természetesen belementem, hiszen tudtam,
hogy minden vele töltött perc egy álom. Amikor leraktam a telefont, átmentem a másik szobába
öltözködni. Utána készítettem magamnak egy kevés salátát, majd ettem pár falatot. Délelőtt
lementem sétálni, és nem tudom, miért, de a kis foly ó partjánál kötöttem ki, ahová pár nappal
ezelőtt Abdult is elvittem. Leültem ott, és gondolkodni szerettem volna, azonban nem tudtam
másra gondolni, csak Abdul hangjára, szemére, illatára és csókjára. Végigpörgettem magamban
azt a pár napot, amit egy ütt töltöttünk, és nem akartam, hogy vége legy en. Örökre mellette
szerettem volna maradni, bármibe is kerüljön.
Gy orsan elszaladt a délelőtt, úgy hogy hazarohantam, majd megettem a maradék salátámat, és
szokás szerint készülődni kezdtem az esti fellépésemre. Nem akartam túlcifrázni a táncomat, csak
valami könny edebb koreográfiával készültem. De persze bármit adtam is elő, Abdult mindig el
tudtam varázsolni. Ő megint állva tapsolt, és nem maradhatott el a liliom sem. A műsorom után
átöltöztem az alkalomhoz illően, és a szerelmem elvitt a szállodába, ahol megszállt. Emlékezetes
volt az itt töltött első éjszakám, és reméltem, hogy a mai sem lesz kevésbé az. Lementünk
vacsorázni. Abdul elég szótlan volt egész este.
– Nagy on csendes vagy ma – jegy eztem meg.
– Úgy gondolod? – kérdezte.
– Arra gy anakszom, hogy valamit el szeretnél mondani, vagy tévedek? – Ő nem szólt semmit,
csak megvillantotta a mosoly át, és nemet intett a fejével. Teljes mértékben megbíztam benne,
nem volt okom kételkedni.
– Ez az este csak rólunk szól, habibi – válaszolta végül. Én is mosoly ogtam, és nem faggatóztam
tovább. Megny ugtatott. Vacsora után felmentünk a szobájába, ahol most nem kínált meg
semmily en itallal, inkább nekem esett, mint aki már egy éve nem érinthetett meg. Szinte
leszaggatta rólam a ruhát, és anny ira felizgatott, hogy én is tépni kezdtem róla az inget. A gombok
szanaszét repültek a szobában, de ez sem őt, sem engem nem érdekelt. Egy re erőteljesebben
csókolt, és belemarkolt a hajamba, durva volt, de nem fájt. Amikor az ágy hoz értünk, lelassított,
gy engédebb lett, az érintése lágy abb, csókja kevésbé követelőző. Lefektetett, és mellém feküdt.
Simogatta a testemet, s én viszonoztam érintését. Végül egy hirtelen mozdulattal ráültem a
hasára, és szájon csókoltam. Ő visszacsókolt, lágy an, forrón. Majd megfogta a csípőmet, és egy
óvatos mozdulattal lejjebb csúsztatta a testem a hímvesszője felé, s én beleültem. Lassan kezdtem
mozogni, majd egy re gy orsítottam a tempón. Abdul lefogott, és maga alá gy űrt. Csak párat
mozdított a csípőjén, de az maga volt a mámor. Lassan értem el a csúcsot, és percekig ebben az
állapotban hevertem. Mire magamhoz tértem, Abdul már mellettem feküdt erny edten. Nem
szóltunk semmit, én oldalra fordultam, ő pedig magához húzott. Egy puszit ny omott a
homlokomra, jó éjszakát kívánt, s így aludtunk el mindketten.

* * *

Másnap reggel, amikor kiny itottam a szemem, Abdul engem figy elt, felköny ökölve az ágy on.
– Engedelmeddel, hozattam neked reggelit – mondta halkan, nehogy a bóbiskolásomat
megzavarja.
– Köszönöm – feleltem fáradt, elhaló hangon.
Még nem voltam igazán magamnál: az előző éjszaka varázsa hatott rám.
– Jólesne most egy kis narancslé – foly tattam.
Abdul felkelt az ágy ból, és behozta a zsúrkocsin lévő tálcát, tele minden jóval. Felültem az
ágy ban, és ő elém rakott egy tány ért.
– Válogass! – mondta.
Remegő kézzel elvettem egy pirítóst, és beleharaptam, majd korty oltam egy et a narancsléből.
– Kávét is kérhetek? –kérdeztem.
– Máris töltöm, habibi – jött a válasz.
Míg Abdul a kávémat töltötte, így szólt:
– Holnap vissza kell utaznom Marokkóba. – Rám nézett. A szívem vadul kalapált, csak bámultam
rá.
– Nem akarom, hogy visszamenj! – szinte kiabáltam.
– Nem maradhatok – válaszolt ny ugodt hangon, majd így foly tatta: – Gy ere velem! –
Megremegtem: mi lesz a munkámmal, a barátnőmmel, az életemmel? Ittam egy korty ot a
kávéból. Mit csináljak? Bambán bámultam Abdul kellemesen sima, bronzos arcát. Végül újra
megszólalt: – Gondold át, édesem!
Mit tehettem volna? Nem akartam, hogy elmúljon ez a mámorító érzés. Vele akartam lenni,
függetlenül attól, hogy mi ennek az ára.
– Átgondolom – válaszoltam, majd félretettem a tálcát, és felkeltem.
Abdul magához húzott, átölelt, és megcsókolt. Kértem pár percet, hogy felfrissítsem magam.
Ezután felöltöztem, és ő lekísért. A hotel egy ik autójával hazavitetett, hogy ny ugodtan tudjak
gondolkozni az ajánlatán.

* * *

Nem volt sok időm, hogy kitaláljam, mihez kezdek most. A barátnőm szavai a fülemben csengtek.
Úgy döntöttem, beszélek vele: áthívtam magamhoz.
Nem sokkal később csengettek. Hadiy a állt az ajtóban. Vettem egy nagy levegőt, és kiny itottam.
A barátnőm köszönt, majd besétált. Levetette a cipőjét, átment a nappaliba, és kény elmesen
elhely ezkedett az egy ik fotelban.
Én a kony hába tartottam, és csináltam két kapucsínót. Amikor elkészültem, utánamentem én is a
nappaliba, s letettem a tálcára hely ezett forró italokat az asztalra. A barátnőm rám nézett, mintha
tudná, miért is hívtam ide. Egy darabig kíváncsian méregetett, majd megfogta a csészéjét, és
belekorty olt.
– Hallgatlak – mondta csendesen.
– Nos – kezdtem a mondandóm –, találkoztam Abdullal, és eltöltöttem vele egy nagy on
kellemes éjszakát. Beszélgettünk is, aztán felmentünk a szobájába, ahol… – itt elakadt a szavam, és
végül a karjaiban aludtam el.
– És erről nekem miért kell tudnom? – érdeklődött a barátnőm.
– Azért, mert reggel, amikor felkeltem, Abdul elmondta, hogy másnap vissza kell térnie
Marokkóba. Arra kért, hogy menjek vele.
Hadiy a kezében megremegett a csésze, amely et óvatosan lerakott az asztalra. Riadtan nézett a
szemembe. Még mindig nem értettem, miért ellenzi, hogy egy arab férfival éljek. Miért óv
enny ire ettől a számomra csodálatos világtól?
– Hogy döntöttél? – kérdezte végül, szorongással a hangjában.
– Még nem tudom, de nagy on szeretnék elmenni vele – mondtam. – Ezért akartam beszélni
veled.
– És mit vársz tőlem?
– A tegnapi mondataidat jól az eszembe véstem, mégis szeretném megpróbálni. Szeretnék vele
élni – jelentettem ki határozottan.
– És te most azt várod, hogy rábólintsak? – kérdezte Hadiy a. – Engedély t kérsz tőlem?
– Nem – mondtam. – Csak egy baráti jó tanácsot szeretnék hallani. A vélemény edre vagy ok
kíváncsi.
– A vélemény emet már elmondtam tegnap – ugrott fel a barátnőm idegesen a kanapéról. –
Nem tartom jó ötletnek, hogy egy idegen arab férfihoz hozzámenjél, és egy számodra teljesen
idegen világban éljél!
– Nem értelek, Hadiy a – kértem ki magamnak ezt a viselkedést. – Nem mondtál semmi oly at,
ami miatt itthon kellene maradnom! – emeltem fel a hangomat.
– Nem? Valóban nem? – kérdezte barátnőm egy re mérgesebben. – Ha kimész vele, és a
felesége leszel, ő rendelkezik fölötted! – kiabálta ő is. – Fogalmad sincs, mit jelent a
kiszolgáltatottság, de ez a te döntésed – halkította le a hangját.
 Majd a kijárat felé indult, és én már csak az ajtó csapódását láttam, mire kiértem az
előszobába.
Sóhajtottam egy mély et, visszamentem a szobába, elővettem egy bőröndöt, és belepakoltam a
ruháimat. Amenny i csak belefért. Utána felhívtam Abdult, és elmondtam neki, hogy vele tartok.
Ő azt mondta, reggel értem jön a szálloda autójával, és egy ütt mehetünk a repülőtérre.
Boldog voltam, de egy kicsit idegesített is a dolog. Remény kedtem benne, hogy a barátnőm
megny ugszik, és el tudok tőle köszönni. Nem így történt.
Reggel, útban a reptér felé, küldtem neki egy üzenetet, amely ben leírtam, hogy úgy döntöttem,
elmegy ek Marokkóba, hogy nagy on szeretem őt, és hogy vigy ázzon magára.
A válasz hamarosan meg is érkezett. Csak pár szót írt:

Ha bajban vagy, tudod, hol találsz. Hívj!

H.

Megcsóváltam a fejem.
– Történt valami, habibi? – kérdezte Abdul.
– Semmi – válaszoltam.
Aztán kivettük a bőröndöket a kocsi csomagtartójából, és elindultunk a repülőtér felé. Az én új
életem felé.
 II. fejezet

A repülőgép felszállt. Abdul rám nézett, mosoly gott, és megfogta a kezem.

– Hamarosan az én világom és életem a tiéd is lesz – mondta.
Ráemeltem a tekintetem, és én is mosoly ogtam. Igazán boldognak éreztem magam.
Az első, amit megláttam, ahogy a gép ereszkedni kezdett, a rengeteg hatalmas pálmafa volt. A
gép lassan földet ért az Al Massira repülőtéren. Amikor elhagy tuk a gépet, és a csomagjainkért
indultunk, a látvány tól elállt a lélegzetem.
A repülőtér előcsarnoka elvarázsolt: az összes felület fény esen csillogott, úgy nézett ki, mintha
mindent márvány borított volna. Pedig nem. Láttam a tükörképemet a padló járólapján. Végül,
amikor magamhoz tértem ámulatomból, a kijárat felé vettük az irány t. Ott, előtte ugy ancsak meg
kellett állnom.
A forró marokkói levegő szinte égette a bőrömet, annak ellenére, hogy az Atlasz hegy vonulatai
felfogták a sivatagból érkező őrjítően meleg levegőt. A szél eny hén lengedezett, de egy általán
nem hűtött le semmit.
Tettünk pár lépést, végül Abdul megállt egy fekete autó előtt. Rám nézett, és így szólt:
– Íme, Agadir… – És hogy még hivatalosabbnak tűnjön a bejelentése, mindkét kezét felemelte,
és előremutatott.
A széles utat pálmafák szegély ezték, ugy anakkora távolságra követve egy mást. Leveleik lassan
ringatóztak a szélben. Ekkor kiny ílt a fekete autó ajtaja, és egy idősebb arab férfi szállt ki belőle. A
fején az a turbán, amely iknek mindig elfelejtem a nevét; a testét kaftán fedte. Tulajdonképpen
úgy nézett ki, mint aki magán hagy ta a hálóruháját. Viccesnek találtam, azonban tudtam, hogy
hozzá kell szoknom a látvány hoz, mert itt ez a „divat”.
Az idős úr megkerülte az autót, odajött hozzánk, és meghajolt Abdul előtt.
– As-Salaam alaikum – köszöntötte.
– Alaikum salaam – köszönt vissza Abdul mosoly ogva.
Az idős férfi rám nézett.
– Ő ki? – kérdezte arabul.
Én Abdul elé álltam, és válaszoltam:
– Colette de la Fuente vagy ok – feleltem arabul, és kiny újtottam a jobb kezemet egy baráti
kézfogásra.
De az öreg nem mozdult. Abdul hirtelen megfogta a karomat, és beültetett a kocsiba.
– Emlékezz! – kezdte. – Már nem Európában vagy, Colette. Csak akkor szólalj meg, ha téged
kérdeznek, vagy ha biccentek a fejemmel, hogy beszélhetsz! – fejezte be a mondatot.
 – Miért? – kérdeztem, ám hiába vártam a választ.
Megrántottam a vállam, majd sóhajtottam egy et.
Az autó hamarosan megállt egy nagy obbacska háznál. Abdul megköszönte a fuvart, váltott pár
szót az öreggel, s végül bekísért a házba.

* * *

Az előszoba padlóját hatalmas márvány lapok borították, rajtuk nem volt szőny eg. A hely iség
szinte teljesen üres volt, csupán az ajtó melletti fal előtt állt egy szekrény. Abdul kiny itotta. A
szekrény két részre volt osztva. Az egy ik felében az utcai, másik felében a szobai cipők sorakoztak.
Abdul levette lábbelijét, és én is így tettem, majd kaptam egy puha papucsot, amit felvettem.
Két lépcsőfok és egy boltív, mindössze enny i választott el a nappalitól.
Ott hatalmas szőny eg hevert, középen egy nagy asztallal. Azon tálca, amely en fém teáskanna
állt, hozzáillő csészékkel. Az asztal körül óriási fotelok voltak, amely ek borzasztó kény elmesnek
néztek ki. A sarokban kanapé terpeszkedett, tele díszpárnákkal, előtte dohány zóasztal.
Abdul elmagy arázta, hogy a nagy obb asztal a fotelokkal vendégvárásra szolgál, a sarokban
kialakított külön nappali pedig pihenésre, olvasásra.
Továbbmentünk a háló felé. De mielőtt odaértünk volna, egy újabb szoba következett: ez kisebb
volt, mint az előbbi hely iség, azonban nagy on hangulatos. Egy asztalka állt itt is, körben fotelokkal,
ám ezek alacsony abbak voltak, mint a korábban látott ülőalkalmatosságok. A fotelok mellett, az
asztalka körül kény elmes, nagy párnák hevertek. Legszívesebben rávetettem volna magam az
egy ikre. Ez a hely iség szolgált a teázáshoz, mint kiderült.
Végül elértük a hálószobát. A benne lévő hatalmas baldachinos ágy ra sely emtakarót terítettek, a
fal mellett ruhásszekrény magasodott. Az ágy fejrészét szatén- és sely empárnák díszítették. A
padlót parkettával burkolták, és csupán az ágy alatt volt szőny eg, ami az ágy oldalán egy picivel
ért túl. A szoba óriási ablakain csak úgy áradt be a fény.
Egy ből beleszerettem a házba.
Abdul megmutatta a fürdőszobát is. Itt megjelentek az igazi marokkói motívumok a csempéken
és a járólapon egy aránt. A fürdő is nagy méretű volt, gigantikus sarokkáddal, s a másik sarokban
még egy zuhany kabin is hely et kapott.
Végül a kertbe mentünk. Kétszárny ú üvegajtó vezetett az udvarra, amely et gy öny örű, zöld
pázsit fedett. Közel az udvar betonnal fedett részéhez óriási úszómedence állt. Az aljára hatalmas
virágkoszorút festettek: gy öny örű volt. A medence körül a napsütés ellen eny het adó pálmafákat
ültettek. Nemrég kerülhettek oda, mert még elég csenevészek voltak, a többihez képest.
A füvön járólapokkal díszített keskeny utak kany arogtak egy kerti tavacska felé. A kis tó körül
szintén pálmafák és padok voltak.
Amikor visszamentünk a házba, észrevettem egy hatalmas márvány lépcsőt, amely eddig, nem
tudom, miért, nem tűnt fel nekem. Vörös szőny eg takarta. Furcsa érzés fogott el… És akkor
bevillant az álmom. A fehér ruha, a nagy tükör, a liliomcsokor… Ahogy lejöttem a lépcsőn a
fehér ruhámban… Mindenre emlékeztem. Megfordultam, és a kétszárny ú ajtó pont úgy volt
tárva-ny itva, mint az álmomban. Majdnem felsikítottam, de aztán gy orsan elhessegettem a
gondolataimat. Ha tény leg oly an nagy on itt akarok lenni, akkor egy ily en buta álom nem zavarhat
meg enny ire. Komor gondolataimtól Abdul szavai szakítottak el.
– A lépcső tetején három szoba van – mondta. – Mindegy ik vendégek részére fenntartva.
De oda nem vitt fel, és megkért, hogy én se menjek fel azokba a hely iségekbe egy edül. Én
bólintottam, és azt gondoltam, hogy biztos ez is egy arab szokás: a vendégszobákba tilos a belépés.
Ezután Abdul megkért, pakoljam ki a táskámból a ruháimat, amíg ő letusol, majd én is fürödjek
meg, és utána megmutatja a várost.

* * *

Mire elkészültünk, a fekete autó már ott várt a kapuban.

Az öreg kiszállt, és kiny itotta nekem az ajtót. Megköszöntem, és beültem a kocsiba. Abdul is
hely et foglalt mellettem, és elindultunk.
Többny ire kétsávos utakon haladtunk, amely ek mellett széles járdák húzódtak. Az út két oldalán
pálmafaoszlopok sorakoztak.
Ahogy egy re beljebb értünk a városba, mind több marokkói motívum jelent meg körülöttünk.
Abdul elmesélte, hogy bármenny ire is szeretné, sajnos látvány osságot nem tud mutatni, mert
1960-ban egy földrengés porig rombolta a házakat és a középületeket is.
De nem bántam. Örültem, hogy azzal a férfival vagy ok, akit, úgy éreztem, a világon
mindennél jobban szeretek.
Abdul megállította az autót egy piacnál. Bementünk. A hangulata varázslatos volt, az árusok
kedvesek, s engem különben is nagy on vonzott a látvány és a keleti fűszerek illata, amely
elárasztotta a piacteret. Az egy ik árus nekem ajándékozott egy narancsot, amit illett elfogadnom –
a fickó azt mondta, a két szép kék szememért kapom. Abdul pedig vett pár hastáncosruhát,
amely eknek őrülten örültem. Majd visszaültünk az autóba, és lementünk a tengerpartra. Közben
Abdul végig mesélt. Elmondta, hogy a strand kb. 8 kilométer hosszú, és 100 méter széles homokos
partja van. Levettem a cipőmet, hogy érezzem a forró homokot a talpam alatt. A tenger
kristály tiszta, hűsítő vize csalogatott. A legszívesebben megmártóztam volna benne.
A part menti puha homok égette a lábamat, ahogy sétáltunk a tenger felé, ezért inkább
visszavettem a cipőmet.
– Sejtem, min töprengsz, habibi – mondta Abdul. – De hidd el, lesz időd pancsolni a tengerben,
ha mellettem maradsz. – Látta rajtam, hogy fáradt vagy ok, ezért átölelte a derekamat, és
visszakísért a kocsihoz. – Ma este elviszlek vacsorázni – jelentette ki. – Addig hazamegy ünk, hogy
tudj pihenni is egy kicsit.
– Az jó lesz – válaszoltam –, mert az utazás eléggé kikészített.

* * *

Este újra letusoltam, s felöltöztem egy elegáns ruhaköltemény be. Nem akartam, hogy Abdulnak
szégy enkeznie kelljen miattam, ezért egy hosszú, bordó ruhát választottam, és felvettem hozzá az
egy ik bolerómat. Abdul megdicsért, és bevallotta, hogy gy öny örű vagy ok, ami büszkeséggel
töltött el.
Az étterem berendezésében és a tálalásban is a föld színei köszöntek vissza. A barna és a
narancsszín dominált. Leültünk az asztalunkhoz, amely et Abdul előzőleg lefoglalt; ez is, mint a
többi, el volt szeparálva rácsos faburkolatú mobil falakkal a többi asztaltól. Rajta hangulatos
mécses égett.
A pincér odajött, illendően köszönt, majd először Abdul felé ny újtotta az étlapot, s csak utána
nekem. Mondhatni, rám sem pillantott. Nem értettem a dolgot.
– Valami baj van velem vagy az öltözködésemmel? – tettem fel a kérdést, miután a férfi
távozott.
– Miért lenne, kedvesem? – kérdezett vissza Abdul.
– Mert a pincér rám sem nézett, végig lesütötte a szemét – válaszoltam.
– Tudod, Colette – kezdte –, mint már mondtam, ez itt Marokkó. Ha megjelensz egy arab
férfival egy oly an hivatalos hely en, mint amily en például egy étterem, akkor az azt jelenti, hogy
te azé a férfié vagy. Mindenki így látja. A férfiak pedig nem néznek más nőjére, ez a tisztelet jele
a másikkal és a párjával szemben. Ez az itteni etikett egy ik alapvetése.
– Értem – mondtam. – Azt hiszi, hogy a feleséged vagy ok.
– Igen, azt – erősítette meg Abdul komoly an.
Kikértük a vacsorát, és vígan falatoztunk. Közben a szerelmem igen különleges témába fogott:
elkezdte mesélni, hogy megy itt a „lány kérés”.
Az arab társadalmakban a házasságok nem anny ira a menny ben, hanem általában inkább a
szülők akarata alapján köttetnek. Ők a házasságközvetítők, ám az utolsó szót a meny asszony vagy a
vőlegény mondja ki arra vonatkozóan, hogy valóban hozzá akar-e menni a kiszemelt jelölthöz. A
házassági ajánlatot a nő teszi meg a férfi felé, egy férfirokon közbenjárásával. Miután a férfi
elfogadta az ajánlatot, köteles mahart, azaz ajándékot adni a meny asszony ának. Ez általában
arany vagy pénz, de lehet drága ékszer vagy bármi más is, és a meny asszony saját belátása
szerint használhatja fel, amoly an hozomány ként.
Az eljegy zés időtartama három hónap, s amenny iben a jegy espár enny i idő elteltével sem
kötött még házasságot, akkor a házassági szerződést meg kell újítani. A meny asszony ebben az
időszakban csak az apja vagy a fiútestvére kíséretében jelenhet meg választottja előtt, és
természetesen kizárólag tetőtől talpig abajában, vagy is hagy omány os iszlám női viseletben.
– Úgy hogy most nem vagy ok könny ű hely zetben – tette hozzá Abdul, sejtelmesen
mosoly ogva.
Én nem nagy on értettem, hogy jön ez ide, vagy mit is akar jelenteni, csak bámultam, mint egy
dilis. Mígnem a desszert vége felé Abdul elővett valamit a zsebéből. Forgatni kezdte a kezében.
– Tudom, hogy nem vagy arab nő. Te európai vagy … – ny elt egy et, majd így foly tatta: –
Szeretlek, jobban a szélnél, amely hosszan öleli a fát. Szeretlek, mintha te élnél hely ettem, egy
életen át. Colette de la Fuente, megtisztelnél azzal, hogy elfogadod e gy űrűt igaz szerelmem
jeléül, és hozzám jönnél feleségül? – kérdezte.
Megállt bennem az ütő. A lélegzetem is elakadt, nem jött ki hang a torkomon. Abdul nézett a
nagy barna szemeivel, és közben megint rám villantotta a féloldalas, huncut mosoly át. Lehet egy
ily en lány kérésre nemet mondani? Talán igen, de nem ma, és nem most. Végül, mint akinek a
torkán megakad az utolsó falat, fuldokolva a könny eimtől, kiny ögtem:
– Igen.
Abdul felhúzta az ujjamra a köves gy űrűt. Meg akartam kérdezni, hogy a kő igazi gy émánt-e,
de tulajdonképpen sejtettem a választ, úgy hogy nem erőltettem amúgy is furcsán rekedt
hangomat. Hely ette még jobban rákezdtem a sírásra, már szinte vigasztalhatatlanul. Ekkor
odalépett hozzánk a pincér, és felny itott egy üveg pezsgőt.
– Egészségükre – mondta. – Az étterem ajándéka az ifjú párnak!
Most még én is belekorty olhattam az alkoholba. Talán soha többet nem lesz rá lehetőségem,
hiszen az arab világban a nőknek tiltják a szeszes ital fogy asztását. Felcsendült valami keleties
muzsika, és akkor vettem észre, hogy az egész étterem minket ünnepel. Mindenki örült a
boldogságunknak.
Eszembe jutott Hadiy a, és az, hogy menny ire óvott ettől a varázslatos világtól. Épp ettől, ami
anny ira más, anny ira közvetlen, és anny ira közel áll a szívemhez.

* * *

Másnap reggel kicsinosítottam magam. Felvettem egy nadrágot és egy hosszú tunikát. Az utóbbit
azért választottam, hogy ne mutasson túl sokat az alakomból, ha Abdul elvisz bemutatni a
családjának. Megnéztem magam a tükörben. Furcsa volt a látvány, bár végül is nem volt rossz.
Csak hozzá kell szoknom, gondoltam magamban. Pár percig még nézegettem magam a tükörben,
végül úgy döntöttem, hogy a szememet kihúzom szemceruzával, és ezúttal nem sminkelek.
Nemsokára Abdul állt meg mögöttem, és megköszörülte a torkát. Összerezzentem, mert nem
vettem észre. Farmert viselt, pólóval. Elég bután nézhettem ki mellette abban a pizsamaszerű
tunikában. De hát itt ez a megszokott, gy őzködtem magam, majd láttam, hogy ő többször is
végignéz rajtam tetőtől talpig. Végül megszólalt.
– Mint egy igazi marokkói úrhölgy – mondta, és vigy orgott.
– Én nem túlságosan érzem magam annak ebben a ruhában – vágtam rá kelletlenül.
– Majd hozzászoksz, habibi – kuncogott a szerelmem, és így foly tatta: – Itt a sofőrünk, indulnunk
kell.
– Menjünk! – mondtam, de az igazság az, hogy egy picit féltem. A kezem remegett, a
gy omrom hely én egy szikla volt.
Abdul átölelt, és kaptam tőle egy bátorító puszit is, mielőtt elindultunk. Beültünk az autóba, és
átkocsikáztunk Agadiron. Az autó végül egy óriási kerítés előtt állt meg, a kapu kiny ílt. A kocsival
egészen a bejáratig gurultunk. Az ajtóban már várt ránk egy férfi, mellette kedves arcú, törékeny
nő, pár lépésre tőlük pedig egy fiatal lány, akit oly an huszonkét év körülinek saccoltam.
Még mielőtt kiszálltunk volna az autóból, Abdul elhadart nekem pár szót:
– A szüleim szigorúan vallásosak. Ezért tudnod kell néhány dolgot – így kezdte. Én nem
értettem, hogy mindezt miért épp itt kell elmondania, és miért nem otthon közölte a fontos
információkat. – Az apám elé lesütött tekintettel kell állnod; ha ő köszönt téged, onnantól
ránézhetsz. Az any ámat és a húgomat illendően, puszival kell köszöntened. – Ránéztem a
jövendőbelimre, és tágra ny itottam a szemem. – Ne félj, segítek! – ígérte.
Végül kiszálltunk az autóból. Ő odakísért a családjához.
– As-Salaam alaikum – köszöntötte őket.
– Alaikum salaam – visszhangozták a többiek, szinte egy szerre. Abdul odakísért az apjához.
– Ő az édesapám – mondta. – Abdul-Hakim as Karim.
Én megfogadtam a szerelmem tanácsát, és az apja elé lesütött szemmel álltam. Nem szóltam
semmit. A pasas csak nézett, éreztem szúró pillantását a testemen. Egy re kellemetlenebb lett a
szituáció. A férfi továbbra is méregetett. Kínos volt a csend. Majd egy hirtelen kézmozdulatot tett
– azt hittem, lekever egy pofont, ezért megrándultam. Pedig miért is tette volna? Fogalmam sincs,
hogy juthatott ez az eszembe. Csupán a kezét ny újtotta, majd így szólt, természetesen arabul:
– Üdvözöllek nálunk, gy ermekem! – Ránéztem, és én is felé ny újtottam a kezem.
– Colette de la Fuente – mutatkoztam be, aztán kezet ráztunk.
 – Kerüljetek beljebb – foly tatta –, az én házam a ti házatok is.
A fülem sípolt, majdnem rosszul lettem, miközben elindultunk az ajtó felé. Megtántorodtam.
Abdul elkapott.
– Jól vagy ? – kérdezte suttogva.
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Ezután odamentem az any jához és a húgához, és őket is köszöntöttem.
– Fatima vagy ok – mutatkozott be az any ja, aztán megpuszilt. – Örülök neked, gy ermekem –
mondta.
Én rámosoly ogtam.
– Az én nevem Atifa – tette hozzá gy orsan Abdul húga, és ő is adott nekem egy puszit.
Amikor beértünk a házba, időm sem volt szétnézni. Levetettük a cipőnket, és felvettük a nekünk
szánt szobapapucsokat.
Ezután hatalmas nappaliba érkeztünk: hasonló elrendezésű volt, mint Abdulé. Leültünk a
fotelokba, és Fatima asszony felszólította a személy zetet, hogy készítsenek teát.
Mint kiderült, két segítője volt: az egy ik Latifah, aki a kony hában segédkezett, a másik Nazirah,
aki a ház tisztaságáért volt felelős. Megtudtam, hogy a személy zet nem cselédként van a házban,
hanem kisegítőként, hogy a ház asszony ára kevesebb feladat jusson. Szinte egy enrangúaknak
tekintették őket a család tagjaival, azonban az életükbe, a döntéseikbe nem szólhattak bele.
Amikor Latifah behozta az elkészített forró teát, Abdul az apja felé fordult, és elmondta, hogy
eljegy zett engem. A szülők láthatóan nagy on örültek ennek a hírnek, és megpusziltak
mindkettőnket. Én Atifára szegeztem a tekintetemet: ő nem mozdult.
– Oh, Allah! – mondta halkan.
Az arcán valamiféle néma bú tükröződött. Nem tudtam levenni róla a szemem, ahogy ő sem
rólam. Kíváncsi voltam, miért ily en tartózkodó, de egy előre nem szóltam semmit.
Ekkor Hakim úr megkérte a fiát, hogy tartson vele, és ők átmentek egy másik szobába, én pedig
ott maradtam Fatima asszonny al és Atifával. Próbáltam barátságos képet vágni.
– Nos, gy ermekem – kezdte az asszony –, úgy látom, elég jól beszélsz arabul. – Én csak
mosoly ogtam bután. – Mit tudsz a mi világunkról, kultúránkról és vallásunkról? – kérdezte a nő.
– Ha úgy vesszük, nem túl sokat, asszony om – válaszoltam, majd elkaptam a tekintetem
Atifáról, és az any jára néztem, aki megengedte, hogy szólítsam ny ugodtan Fatimának, az esküvő
után pedig mamának.
– Akkor sok tanulnivalód van az esküvőig – szúrta közbe Atifa –, és kevés az idő.
– Ha jól tudom, van még három hónapom – válaszoltam.
Atifa hümmentett egy et.
– Valóban sok tanulnivalód van még, Colette – erősítette meg Fatima. Majd elkezdte ecsetelni,
hogy mit is kell csinálnunk ebben a három hónapban: – Először is, választanunk kell neked egy
wakílt.
– Hogy mit? – kérdeztem riadtan, de ő csak mosoly gott.
– A wakíl az a személy, akihez a jövendőbeli férjednek el kell mennie a házassági szerződéssel
és pár barátjával, hogy ő beleegy ezik-e az esküvőbe – mondta Atifa. – Vagy is ő az a személy, aki
megadhatja az engedély t az esküvőhöz.
– És hogy válasszak én oly at? – kérdeztem.
– Ezt mi elintézzük hely etted – mondta az asszony, majd foly tatta: – Meg kell beszélnetek a
jegy ajándékot is a fiammal.
– Miféle jegy ajándékot? – Te jó ég, nem értek semmit!
– A jegy ajándékot a férfi adja a meny asszony ának – tolmácsolt Abdul húga. – Ez nem pénz,
sokkal inkább drágább ajándékokból áll, amely ek egy részét át kell adnia még az esküvő előtt
neked. Ha a báty ám meghal, vagy elváltok, akkor minden ajándék, a még meg nem kapott is a
tied lesz.
– A meny asszony nak ebben az időszakban teljesen külön kell élnie a férfitól – foly tatta az
asszony. – Nem is találkozhattok az esküvő napjáig, csak a báty ád vagy az édesapád jelenlétében.
– Az apám meghalt, és báty ám nem volt – mondtam némi zavarral a hangomban. Nem
értettem kristály tisztán, mi a fenéről beszélnek.
– Akkor sajnálom, Colette, de kizárólag a férjem jelenlétében találkozhatsz a fiammal – mondta
Fatima határozottan.
Na jó, ebből elég! – üvöltötte egy hang a fejemben. Mégis kíváncsian vártam, mit hallok még
tőlük. Belül mardosott a fájdalom, hogy nem lehetek Abdullal, és hogy ezt így kell megtudnom.
Három hónap igen hosszú idő. Nem is értem Atifát, mit gondolt, amikor azt mondta, kevés az idő.
Mire kevés?
Érdekelt a mondandójuk vége, ezért megszólaltam:
– És utána mi lesz? – tudakoltam.
– Ki kell tűzni a pontos dátumot, lehetőleg egy pénteki napra – jelentette ki az asszony.
– Miért pont péntekre?
– Ez igazából mindegy, de nálunk ez a hagy omány – egészítette ki Atifa az any ja mondatát, és
még mindig búskomoran nézett rám. – A többi napot nem tartják szerencsésnek a mi világunkban
– sütötte le a szemét a lány.
Ekkor visszatért közénk Abdul az apjával. Leültek, majd Hakim úr a feleségére nézett, és
megkérdezte tőle:
– Megbeszéltetek mindent?
– Egy előre igen – hangzott a válasz.
 – Akkor, gy ermekem, nincs más teendőd – foly tatta a férfi –, köszönj el a leendő férjedtől!
Engem a sírás kerülgetett, de nem mertem ellenkezni, remegő lábakkal álltam fel.
Abdul odajött hozzám, ny omott egy puszit a homlokomra, majd megcsókolta mindkét kezemet.
A könny eim akaratom ellenére is kicsordultak. Csak néztem fáty olos szememmel Abdul
mély barna tekintetét, és a legszívesebben a ny akába kapaszkodtam volna, hogy nem távolíthatnak
el tőle, még ideiglenesen sem. Ám a lábam nem mozdult.
Abdul kikísért az ajtóhoz, ott átadott a sofőrnek, akit, mint megtudtam, Mahmudnak hívtak, és
megkérte, hogy vigy en engem haza. Az öreg engedelmeskedett. Beültem az autóba, szótlanul
bámultam ki az ablakon, a könny eim továbbra is patakzottak.
Most kéne a legboldogabbnak lennem, de máris elszakítanak a szerelmemtől. Kegy etlen az élet.
– Ne sírjon, azzal nem lesz jobb, kisasszony – vigasztalt Mahmud. – Gy orsan eltelik ez a három
hónap, majd meglátja! Egy ébként sem tiltották el öntől Abdul Karim urat, csak arról van szó,
hogy kísérettel találkozhatnak.
Végül a sofőr szavai valamenny ire megny ugtattak, mire hazaértünk. Megköszöntem neki a
biztató szavakat, és minden jót kívántam, aztán bementem a nagy, üres házba, ahol a szerelmem
parfümje még mindig érződött a levegőben.

* * *

Másnap reggel a leendő any ósom és a sógornőm átjöttek hozzám.

Fatima elmondta, hogy talált nekem wakílt, vagy is egy oly an embert, aki rábólinthat a
házasságomra. Arra kért, ismerkedjek meg vele.
Amikor beültünk a kocsiba, Fatima elmondta, hogy a wakíl általában férfi szokott lenni. Jelen
esetben ő a testvérét választotta, akit Juszufnak hívnak.
Amikor odaértünk, Juszuf köszöntött minket, és bekísért egy enesen a nappalijába, ahol helly el
kínált. Fatima nem hagy ott vele egy edül, hiszen most már én is az arab kultúra „tartozéka” lettem,
és nem maradhattam kettesben egy idegen férfival. Juszuf az életemről kérdezett, én pedig
felvázoltam neki a történetemet.
– Huszonöt éves vagy ok – mondtam. – A szüleim pár évvel ezelőtt, egy autóbalesetben
meghaltak. Az édesapám spany ol volt, az édesany ám francia. Franciaországban éltünk, és ott is
tanultam. A főiskolát még el tudtam kezdeni, de a szüleim balesete miatt el kellett mennem
dolgozni, hogy fenntartsam magam. Úgy hogy sajnos a tanulmány aimat meg kellett szakítanom.
Egy étteremben dolgoztam, hastánccal szórakoztattam a vendégeket.
– És Abdullal hogy an ismerkedtél meg? – kérdezte Juszuf.
– Egy butikban találkoztunk – válaszoltam, majd elmeséltem mindent: a virágokat, a kis
kárty ákat és a vacsorát. Persze a forró, gy öny örrel teli éjszakáról egy szót sem szóltam.
A férfi somoly gott, majd azt mondta, elfogadja a wakílságot, és örömmel ad férjhez a testvére
fiához.
Boldog voltam. Egy akadály letudva. Teázás után újra beültünk a kocsiba, de meglepetésemre
nem hazavittek, hanem Abdulhoz. Leültem a kanapéra, és vártam. Hakim úr lépett be a szobába,
aki a gy ermekeként köszöntött. Én felálltam, és a tanult módon, ahogy illik, kezet csókoltam neki.
Ekkor megjelent Abdul is az ajtóban.
– Kedvesem… – mosoly odott el.
Legszívesebben a ny akába ugrottam volna, de türtőztettem magam. Rámosoly ogtam, ő odajött
elém, és lehelt egy csókot a homlokomra. Aztán leültünk egy más mellé, ő megfogta a kezem.
– Azért kérettelek ide – fogott bele –, mert szeretném megbeszélni veled a jegy ajándékokat.
– Hallgatlak – válaszoltam.
– Mire vágy sz? – kérdezte Abdul.
– Nem tudom – feleltem –, de egy biztos: nálad semmire sem vágy om jobban.
Ránéztem az apósomra, aki a kijelentésemet halvány mosolly al ny ugtázta.
– Én eldöntöttem, mit kapsz – mondta Abdul. – Egy autót, illetve minden oly an egy éb
berendezést a házba, amitől kény elmesnek és otthonosnak érzed majd a fészkünket. – Én csak
pislogtam, szóhoz sem jutottam. Erre nem számítottam, de ha ő ezt akarja… Mit bánom én, csak ő
maradjon mellettem örökké… Abdul foly tatta: – Az első ajándékod már otthon vár… – és
elmosoly odott.
– És mi az? – kérdeztem.
– A kis kíváncsi! – vágta rá pimaszul. – Meglátod, ha hazaérsz. Most csak anny it, hogy nem
maradsz egy edül ebben a pár hétben, habibi.
Szerettem volna megcsókolni életem szerelmét, azonban Hakim úr szigorú tekintete
megakadály ozott benne. Lesütöttem a szemem, és Abdulnak is csak a kezére adtam egy puszit.
Ezzel véget is ért a randevúnk.
Mahmud jött értem autóval, és hazavitt. A kisöreg kezdett a szívemhez nőni; egészen jól
elbeszélgettünk. Úgy hatott rám, mint egy ny ugtató.
Otthon valóban nagy volt a meglepetés: egy középkorú nő ny itott ajtót. Bő nadrágot és hosszú
tunikát viselt. A fejét nem takarta semmi.
– Üdvözlöm, kisasszony – köszöntött, majd meghajolt. – Én leszek az ön kisegítője. Rasha a
nevem.
Beléptem az ajtón, és én is üdvözöltem a nőt. Levetettem a cipőmet, mire Rasha máris elém
tette a szobapapucsot.
Könny ű lesz hozzászokni ehhez a fajta élethez.
 Megkértem őt, főzzön nekem egy gy enge teát, és leültem olvasni a sarokkanapéra.

* * *

A következő nap Atifa jött át hozzám a kísérőjével, aki kettesben hagy ott minket. Az etikettet
tanította meg nekem.
De mielőtt belefogtunk volna, elmondta, hogy a báty ja jelenleg a wakílomnál van a házassági
szerződéssel. Két barátja kísérte el őt, ahogy az ily enkor szokás. Amoly an tanúnak. A wakíl
átolvassa a szerződést, és meghallgatja a vőlegény ajánlatát. Ezután fog dönteni. Legalább már
holnap értesülök róla, mi Juszuf válasza. Ebben a tudatban vidáman vágtam bele a tanulásba.
Annak ellenére is, hogy megint azt láttam Atifán: nem felhőtlenül boldog a tudattól, hogy én
leszek a báty ja felesége. Láttam a szemein: nem ragy ogtak, hanem szomorúnak tűntek. Vagy
mintha valamit szeretett volna elmondani, valami sötét dolgot. Néha tény leg az volt az érzésem,
hogy teljesen mást akar közölni velem, nem az etikettet. Persze az is lehet, hogy csak enny ire nem
bír engem, és én képzelődöm. Végül nem szólt semmit, én pedig nem kérdeztem.
A lány elkezdte sorolni a szabály okat; a fontosabb részekkel kezdte. Én szorgalmasan
jegy zeteltem. Oly an gy orsan magy arázott, hogy alig bírtam követni, de sikerült felvennem vele a
ritmust:

1. A mecsetbe konzervatív öltözékben, cipő nélkül kell belépni, a cipőt a talpával lefelé, a
bejárat előtt kell hagyni.

– Miért? – kérdeztem.
– Azért, mert a cipő tisztátalan, és a mecsetbe kizárólag tisztán szabad belépni – válaszolta
kurtán.

2. Imádkozó ember előtt nem szabad elhaladni.

3. Arab férfitól nem illik érdeklődni a felesége vagy a család nőtagjai felől.

4. A vendéglátás általában nyilvános helyen történik, ilyen esetben illik ajándékot vagy a
feleségnek virágot küldeni. Ha viszont a vendéglátó a lakásában fogadja a vendéget, nem
szükséges ajándékot vinni, sem a feleségnek virágot küldeni. Amennyiben a feleség nincs
jelen, nem illik érdeklődni utána. Ha a házigazda megkéri a hölgyvendéget, hogy
csatlakozzon a háziasszonyhoz, e kérésnek feltétlenül eleget kell tenni.

5. Kutyát ábrázoló ajándék nem adható, mert a kutya és a cipő az iszlám országokban
tisztátalannak számít; társalgás közben ezeket a témákat kerülni kell.
 6. A lakásban vagy az irodában látott tárgyakat nem illik dicsérni, mert ősi szokás szerint
a megdicsért tárgyakat a házigazdának fel kell ajánlania a vendégnek.

7. Az arab nőket nem illik mereven nézni.

Hát erről beszélt Abdul az étteremben, mielőtt megkérte a kezem! Most már értem.
Elkalandoztam, ám Atifát ez nem nagy on érdekelte, csak hadarta tovább a szöveget. Kicsit
oly an érzésem volt, mintha csupán szükségből csinálná, és minél előbb túl akarna rajta esni.

8. Az élvezeti cikkeket nem szabad bal kézzel megfogni. Az arabok a cigarettát nem
kínálják, hanem kivesznek egy szálat a dobozból, és átnyújtják. Az arab nő élvezeti
cikkeket nem használhat.

Nem tudtam megállni, kérdeznem kellett:

– Miért nem szabad bal kézzel megfogni?
– Mert a bal kezet szintén tisztátalannak tartják – válaszolta kissé ingerülten.
Tény leg jobb lesz, ha csendben maradok, gondoltam, és a következő szabály ra
összpontosítottam.

9. A nők ne viseljenek mélyen kivágott, ujjatlan, a vállat szabadon hagyó vagy túl rövid
ruhát, és nadrágot se.

10. Az üzletfelet nem szabad felhívni délután kettő és négy óra között, sem vallási ünnepek
idején.

11. Fényképezni kizárólag a megengedett helyeken lehet, és ott is csak diszkréten.

12. Beszéd közben nem illik a partnerre mutogatni. Gesztikulálás közben az ujjakat össze
kell zárni.

13. Az alku az araboknál kötelező.

14. Arab szokás szerint minden szolgáltatásért külön díjazás jár.

15. Enni csak jobb kézzel lehet, ballal nem, mert azt kizárólag tisztátalan dolgokra
használják.

Na, íme, a válasz az előző kérdésemre. Vagy is egy ik következik a másikból. Valóban jobb, ha
inkább odafigy elek Atifára.

16. Ha a házigazda az ételből a legfinomabb falatokat kézzel teszi a vendég szájába, az

 nagy megtiszteltetés.

És mily en undorító, gondoltam. Remélem, azért étkezés előtt ők is mosnak kezet. Majdnem
hangosan elnevettem magam, de amikor Atifa rám nézett, arcomra fagy ott a mosoly.

17. Bort a muszlim nem ihat. Alkoholt az arab nő egyáltalán nem fogyaszthat.

Még hogy nem ihat bort! Abdul nálunk, Európában foly ton azt ivott!

18. A kínált üdítőt, vizet visszautasítani nem szabad, az utolsó cseppig kiinni viszont
illetlenség.

19. A csészét nem illik letenni, a harmadik kínálás előtt vissza kell adni annak, aki adta.

20. A köszönés, üdvözlés jobb kézzel történik.

21. A távol lévőket nem szidalmazhatják, nem kritizálhatják.

Menet közben alig bírtam követni Atifát, azonban a lejegy zett sorokat hamar megjegy eztem.
Amikor készen lettünk, a sógornőm behívatta a kísérőjét, és megkérte őt, hogy vigy e haza. Nem
marasztaltam, isten ments. Inkább menjen haza, még a végén átragasztja rám a búskomorságát!
Azért sajnáltam is kicsit, mert fogalmam sem volt, mi lehet a baja. Arra tippeltem, hogy biztos
engem utál, hiszen idegen vagy ok, az ő országában betolakodó. Most ráadásul a családjába is
bekerülök, én, az európai, aki szerelmes a báty jába. Valószínűleg nem vagy ok neki szimpatikus. De
talán egy szer majd elfogad engem, remény kedtem.
Végül elköszöntem tőle, és szóltam Rashának, hogy készítsen egy jó meleg fürdőt. Pihenni
akartam. Befeküdtem a kádba, és azon méláztam, menny ire jól érzem magam. A vacsora után
ágy ba feküdtem, és – mint aki egész nap dolgozott – már aludtam is.

* * *

Másnap jött a telefonhívás, Hakim úr keresett. Elmondta, hogy Juszuf elolvasta Abdul házassági
szerződését, és elfogadta az ajánlatot. Arra kért, még aznap menjek át, és fixáljuk le az esküvő
időpontját. Én úgy is tettem: azonnal hívattam Mahmudot, és átvitettem magam vele az apósomék
házába.
Nazirah ny itott ajtót, amikor odaértem. Szokás szerint adott egy papucsot, és bekísért a szobába.
A család már ott várt a nappaliban. Az apósom felé indultam, aki felállt a székből, és ny újtotta a
kezét. Én lehajoltam, és megpusziltam. Majd Fatimához és Atifához léptem, őket is köszöntöttem,
végül Abdultól is kaptam egy puszit, mielőtt leültem mellé.
 – Akkor egy ezzünk meg az esküvő időpontjában – mondta Hakim.
– Én a jövő hét péntekre gondoltam – javasolta Abdul.
– Túl korai! – sikított Atifa.
– Na de gy ermekem! – csóválta a fejét Hakim úr.
Atifa lesütötte a tekintetét, és elnézést kért, majd így szólt:
– Colette gy orsan tanul, de úgy érzem, nem elég ez a pár nap.
– Bele fog szokni, gy ermekem – mondta Hakim, érezhető dühvel a szavaiban.
– Igen, apám – huny ászkodott meg Atifa.
Végül megegy eztünk a jövő hét péntekben. Roppantul örültem, hogy mégsem kell
végigszenvednem azt a három hónapot, amiről korábban szó volt, mert az eltelt rövid idő is bőven
elég volt nekem Abdul nélkül. És akkor arról a néhány napról, ami még mindig hátravan, nem is
szóltunk.
– Akkor térjünk rá a vendéglistára, fiam! – mondta Fatima. – Juszuf és Brahim a két wakíl, ők
biztosan kellenek, hiszen ők a tanúk – derítette saját magát jókedvre az asszony.
Én is mosoly ra húztam a szám: arra gondoltam, hamarosan teljesül az álmom. Az az álom,
amely nem is oly an régen még elérhetetlennek tűnt számomra.
– A fiam esküvője… – szakította félbe Hakim a beszélgetést. – Természetesen meghívunk
minden barátot és ismerőst. Ez nem lehet kérdés. Osztozzanak ők is az örömünkben.
– Én… – szóltam bele picit bátortalanul –, én szeretném, ha a legjobb barátnőm itt lehetne
életem legszebb napján.
– Legy en kívánságod szerint, Colette – mondta Fatima. – Hívd meg a barátnődet is, és kérd
meg, hogy legy en ő az egy ik koszorúslány od. Ha lehet, minél hamarabb érkezzen meg ide.
Madarat lehetett volna fogatni velem.
Az any ósom másnapra betervezett már egy ruhapróbát is. Örültem neki: én választhattam ki a
meny asszony i ruhámat. Miután ezt is megbeszéltük, újra távoznom kellett, de ezúttal nem viselt
meg nagy on a dolog, hiszen amint hazaértem, felhívtam Hadiy át. Elmeséltem neki mindent, azt
is, hogy férjhez megy ek. Nem volt meglepődve, azonban a hangja mérhetetlenül szomorúnak
tűnt. De elfogadta a meghívásomat az esküvőre; a hétvégére már meg is fog érkezni.

* * *

Másnap reggel sietnem kellett a készülődéssel, hogy Fatima asszony nak és Atifának ne kelljen
sokáig várnia rám. Csak felkaptam a cipőmet, és már csuktam is be magam mögött az ajtót. Szinte
repültem az autóig. Amikor beültem a kocsiba, köszöntöttem őket, és indultunk az esküvőiruha-
szalonba.
 Volt itt mindenféle ruhaköltemény, mi szem-szájnak ingere. Európai stílusú is; némely ikhez
lenge stóla járt, a mecsetben megtartandó esküvőhöz.
Mert, amint megtanultam, a vállat nem volt szabad fedetlenül hagy ni. Nagy on tetszettek a
ruhák, sorra próbáltam fel mindegy iket. Még idefelé jövet megbeszéltem a leendő any ósommal,
hogy szívem szerint inkább a szabad ég alatt mondanám ki a boldogító igent, így válogathattam az
európai tervezésű darabok közül is.
Már vagy egy tucatot felpróbáltam, mindegy ik gy öny örűséges volt, azonban egy ik sem
álmaim ruhája. Végül mégis megláttam: hófehér darab volt, nagy abronccsal, amely
hangsúly ozta menny ei szépségét. Felpróbáltam. A felső része lágy sely em, amely ráfeszült az
alakomra, kiemelve melleimet, formát adva a derekamnak. A mellrészénél a ruha két oldala
egy mást fedte, szív alakot formázva. A csípőm alatt szélesedni kezdett, ahogy az abroncs kitartotta.
A lágy sely met a csípőmtől a földig fodros organza fedte. A derekamhoz odatűztek egy sely emből
készített virágot is. Egy ből beleszerettem a ruhába, és biztos voltam benne, hogy ez kell nekem.
Amikor any ósom meglátott, tátott szájjal nézett rám.
– Gy öny örű, nem? – kérdezte a lány át.
– Az – válaszolta Atifa, de mint mindig, most sem mosoly gott.
A legszívesebben kifakadtam volna, hogy mi a franc baja van velem, azonban abban a
pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. A ruhámat megvettük, és elcsomagoltattuk.
– Most pedig nézzük a koszorúslány ok ruháit – mondta Fatima.
Tovább keresgéltünk, közben végre Atifa is egy re lelkesebbnek tűnt. Megállt egy sötétlila színű
ruhánál, amely nek kisebb abroncsa volt az eny émnél, de önmagában is fantasztikusan nézett ki.
– Úgy felpróbálnám! – árulta el.
Végül felvette a ruhát. Ennek vékony pántja volt, V alakú dekoltázzsal, mely a mellrészen lágy
fodrokat vetett. A derekát a csípőig széles sely emszalag fogta körbe. Csípőtől a ruha any aga
lágy an esett a föld felé. A könny ű sely emszokny arészt lágy, csillámló muszlin fedte. Atifa
ajándékba kapott mellé egy sely emstólát is, amely eltakarta szabadon hagy ott vállait. Nem talált
jobbat ennél a darabnál, és nekem is nagy on tetszett, úgy hogy végül ezt választottuk: minden
koszorúslány nak ebből a ruhából rendeltünk. Nem kellett sok, csak még három, tehát bíztam benne,
hogy az esküvőmre elkészülnek. Atifa ruháját szintén elcsomagoltattuk.
Következhettek a fejdíszek. Én muszlinból készített fáty lat választottam, amely elöl az államig
takarta az arcomat, hátul pedig a derekam közepéig ért. Atifa ezüst virágos fejdíszt választott,
amely et oldalról kellett a hajba tűzni.
Amikor minden megvolt, hazaindultunk. Fatima megkérdezte, mily en csokrot szeretnék.
Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak egy volt fontos a számomra, hogy liliomból legy en.
Az autó végül megállt a háznál, amely ikben laktam, én kiszálltam, és fáradtan elköszöntem.
 – Pihenj egy kicsit, drágám – mondta az any ósom –, holnaptól elkezdődik az esküvői
készülődésed.
– Reggel érkezik a barátnőm – válaszoltam.
– Annál jobb – felelte Fatima asszony. – Küldünk érte egy autót, és idehozatjuk hozzád.
Aztán intett a sofőrnek, hogy indulhatnak. Én megfogadtam az asszony tanácsát: egész délután
pihentem, szegény Rashát ugráltattam mindenért. Persze ő nem haragudott rám ezért.

* * *

Reggel Rasha beny itott hozzám, és felébresztett:

– Vendége érkezett, kisasszony – mondta.
– Hadiy a! – ugrottam ki az ágy ból, villámgy orsan magamra rángattam a köntösömet, és
futásnak eredtem.
Hadiy a a nappaliban állt. Odamentem, és átöleltem.
– Barátnőm! – lelkendeztem, és megpusziltam.
Ő rám nézett, és mosoly gott. El sem hiszem: ma kezdődik az esküvői készülődésem, és itt van
velem a legjobb barátnőm is. Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. Elmeséltem neki
mindent, és azt is, hogy mily en lesz a koszorúslány ruhája.
– Még most is biztos vagy a dolgodban? – kérdezte.
– Ne kezdjük megint, Hadiy a! – állítottam le, és vettem egy nagy levegőt.
Ő is sóhajtott egy et, aztán megcsóválta a fejét, rám mosoly gott, és ezt a témát innentől kezdve
hany agoltuk.
Én átöltöztem, aztán visszamentem a nappaliba, ahová Rasha időközben behozta a frissen
elkészített teákat. Ekkor csengetett valaki. Rasha ajtót ny itott, s behozott egy dobozkát. Átadta
nekem, én pedig kapkodva kiny itottam: egy kulcs volt benne. Vajon minek a kulcsa? És ekkor
eszembe jutott Abdul mondata a jegy ajándékokról.
– Az autóm – jelentettem ki ny ugodt, halk hangon, bár igazság szerint kifejezetten izgatott lettem
a gondolattól.
– Jegy ajándék? – kérdezte a barátnőm.
– Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Gy ere, nézzük meg! – Azzal mindketten elindultunk az ajtó
felé.
Kimentünk a teraszra, megkértem Rashát is, hogy tartson velünk. Valóban ott állt a kocsim. Egy
hófehér Audi A4.
Úgy éreztem, azonnal ki kell próbálnom, úgy hogy mentünk egy kört Hadiy ával a körny éken.
Persze Rashát is beültettem, ő először ellenkezett, de hamar feladta. Nagy on élveztük. A pálmafák
csak úgy suhantak körülöttünk.
Rasha idegesen kapaszkodott a hátsó ülésen, és foly ton azt hajtogatta, hogy lassítsak. Pedig nem
is mentem gy orsan. Az ablakokat leeresztettem, a hajunkat ide-oda repítette a szél. Néha alig
láttam a tincseimtől. A parton kiszálltunk az autóból, és, mint a filmekben, ruhástul belefutottunk a
tengerbe. A víz meleg volt, vagy is inkább kellemesen langy os. Lefröcsköltük egy mást. Rasha nem
akart részt venni a pancsolásban, mégis kény telen volt, mert mi berángattuk magunkkal a vízbe.
Nagy on élveztem ezt a játékot.
Miután a napon megszárítkoztunk, be tudtunk ülni a kocsiba, hogy hazafelé vegy ük az irány t.
Akkor már kicsit finomabban ny omtam a gázt, hogy a kisegítőm megny ugodjon. Rasha persze
ennek ellenére remegő lábakkal szállt ki az autóból, és egy ből a kony hába rohant. Mi pedig jót
kuncogtunk Hadiy ával.

* * *

A következő nap kaptunk egy nagy tál kókuszt, Rasha készítette el nekünk. Hadiy ával kimentünk a
kertbe, és leültünk a pálmafák alá beszélgetni. A hőségben jólesett a menny ei, hűs kókusztej is.
Nem sokkal később az apósom toppant be a házba. Bemutattam neki a barátnőmet, aki arab lány
lévén, illendően köszöntötte őt.
Hakim úr elmesélte, hogy már elkezdték feldíszíteni a házukat és az utcájukat. Ez is az esküvői
ceremónia része. Természetesen a részletek sem maradhattak el. Jól kifaggattuk őt mindenről, s
elmondta, hogy aznap rengeteg kicsi vörös és zöld színű zászlóval dekorálják a csillárokat a
házukban, és lámpásokkal világítják ki az egész utcájukat. Három napig állandó vendégeskedés
színhely e lesz a vőlegény háza; ily enkor a meghívottak különféle ajándékokkal halmozzák el a
vőlegény t. A vendégeket zenészek, énekesek és táncosok szórakoztatják majd. A negy edik napon a
vőlegény és a barátai dobkísérettel, szamárháton indulnak útnak, hogy meghívják a meny asszony
barátait a rituális fürdőbe és az utána következő nagy ünnepségre.
– Mivel neked nincsenek itt rokonaid, ezért a fürdőbe a feleségem, a lány om, a barátnőd és a
fiam két unokahúga fog elkísérni. Természetesen veled tart majd a kisegítőd, Rasha, valamint a mi
két kisegítőnk, Latifah, és Nazirah is – zárta le a témát az apósom.
Ettől a naptól kezdve egy általán nem találkozhattam Abdullal. Ez persze nem esett jól, de
tudtam, hogy a türelmem meghozza majd a gy ümölcsét.
Amikor Hakim úr távozott, nagy on izgatott lettem. Szerettem volna azonnal megnézni a díszítést,
és természetesen a mulatságot sem szívesen hagy tam ki. De ha nem, hát nem. Természetesen
továbbra is mindennap kaptam ajándékot: hol egy csokor virágot, hol gy ümölcsöt, hol csokoládét.
Ahogy közeledett az esküvőm napja, egy re idegesebbnek éreztem magam, és Hadiy án is
láttam a feszültséget. Ny ilvánvalóan nem volt íny ére, hogy férjhez menjek, bár végül, úgy tűnt,
beletörődött. Ugy anakkor sohasem említette a házasságkötésemet: ezzel a témával kapcsolatban
egy etlen szót sem tudtam belőle kihúzni.

* * *

Végre elérkezett a fürdő napja. Megjöttek a lány ok, meg egy pár férfi is. Mi, Hadiy ával, az
ablakból néztük a díszes gy ülekezetet. Mindketten illendően felöltöztünk, én előzőleg már
összekészítettem a fürdőhöz szükséges holmimat. Beraktam egy törülközőt és mindenféle testápoló
szereket is, illetve felvettem a fürdőruhámat. Alig vártam, hogy elinduljunk.
A menetet zenészek vezették, előttük két férfi haladt, akik a fürdőeszközeimet és a ruháimat
vitték. Mellettük két másik férfi lépdelt, ők rózsavizes tálakat cipeltek. A többiek kezében füstölők
voltak, amely ek eny hén fűszeres illatot árasztottak magukból. A zenészek után mentek Abdul
nőrokonai, majd utána az én barátaim, Hadiy a és Rasha. Én követtem őket a sorban,
sely embaldachin alatt, amely et négy férfi tartott. A menetet további zenészek zárták.
Megtudtam, hogy ily enkor a fürdő ki van bérelve részünkre, és azt csinálunk, amit csak akarunk.
Több órát töltöttünk el itt, pancsolással és játékkal, még táncoltunk is. Én bemutathattam a
hastánctudomány omat, ami mindenkinek tetszett. A régi időkre emlékeztetett. Ezen még Atifa is
elmosoly odott.
Amikor itt végeztünk, ugy anoly an rendben, ahogy idefelé jöttünk, hazamentünk. Otthon
megvacsoráztunk, és az énekesnők, akik már a fürdőben is jelen voltak, foly tatták a koncertjüket,
amely nek a fő témája természetesen a szerelem volt.
Miután a társaságunk így összejött, egy kis tálban előre elkészített henna festéket kaptunk.
Nekem ki kellett vennem belőle egy adagot, és körbeadnom a lány oknak, hogy mindenki ny omjon
bele egy arany pénzt – ez is amoly an arab hagy omány. Utána kezet mostunk, majd a többiek
kidíszítették a kezemet és a lábamat hennával. Gy öny örű virágmotívumok kany arogtak a
végtagjaimon: a lábamon a bokámig, a kezemen a csuklómig. Végül a festett végtagjaimat
átkötötték vászonnal, hogy ne jöjjön le róluk a minta, és ne maszatolódjon el. Úgy éreztem
magam, mint egy félkész múmia. De azért jól szórakoztam.
A többiek is kifestették magukat, mindenki segített mindenkinek, végül ők is feltekerték magukra a
vásznat. Így maradtunk másnap reggelig. Mint Hadiy ától megtudtam, ezt nevezik az arab világban
„a henna éjszakájának”. Reggel letekertük magunkról a vásznat. Bármit csinálhattam, a festék nem
jött le sem a kezemről, sem a lábamról. Jó tartós dolog ez a henna, gondoltam.
Ez a nap a pihenés ideje volt, és arra szántam, hogy lélekben is felkészüljek a ceremóniára.
Ezenkívül a lány ok megtanították nekem az imádságokat, amely eket a szertartáson kell majd
elmondanom.

* * *

Eljött a péntek.
Forró szél fújt a sivatag felől, nem eny hítette az óceán hűvös vize sem. Hófehér ruhát viseltem,
a hajamon fáty ol volt, amely az arcomat is takarta. Egy szobában voltam, előttem tükör, láttam
magam benne. Nem mosoly ogtam. Akár egy szellemé, oly an sápadt volt az arcom. Féltem,
remegtem. A kezemben hófehér liliom, a kedvenc virágom. A fejem fájt, szédültem. A távolból
hangokat hallottam, nem értettem őket. Egy kéz ny últ felém, felemelte az arcomról a fáty lat,
majd óvatos mozdulattal letörölte róla a legördülő könny cseppet.
– Ne sírjon, kisasszony ! – hangzott egy mondat valahonnan a távolból.
Lassan kiny ílt az ajtó. Értem jöttek.
– Mennünk kell! – hallottam, ezúttal közelebbről. Az ereimben lüktetett a vér, a fülemben
visszhangzott a saját szívdobogásom. A kéz, amely eddig a könny eimet törölgette, most a
fáty lamat igazította vissza az arcom elé.
– Sietnünk kell! – súgta egy hang a fülembe.
– Rasha – mondtam.
A fejem egy re tisztább volt, már hallottam a kintről beszűrődő dallamos muzsikát.
Megfordultam, elindultam az ajtó felé. A lépteim könny edek, rugany osak voltak. Egy lépcsőhöz
értem, amely nek széles fokait vörös szőny eg fedte. Hadiy a állt a tetején. Odajött hozzám, lágy an
átölelt, és a fülembe súgta:
– Ne tedd!
De semmit sem akartam jobban.
Lementem a lépcsőn. Az udvarra ny íló kétszárny ú ajtó ki volt tárva.
Ekkor Abdul a szüleibe karolva elindult az oltár felé. Őt követte a két tanú, Juszuf és Brahim.
Majd a koszorúslány ok sorban egy más után. Végül az első koszorúslány : Hadiy a, aki
virágszirmokat szórt maga előtt a tiszteletemre. Utána következtem én.
Elindultam a ny itott ajtó felé. Az ajtóban megálltam, és körbepillantottam. Sokan voltak, több
százan. Mindenki állt, és mosoly gott. Csak néztek engem, a tekintetük hívogatott.
– Mennem kell – suttogtam magamnak, mintha ebből erőt meríthetnék. Lehajtottam a fejemet,
és elindultam az ismeretlenbe, az emberek alkotta foly osón, a kijelölt végzetem felé.
Amikor az oltárhoz értem, Abdulra néztem. Huncut mosoly a erőt adott. Nem is értettem, mi
volt a problémám eddig. Rámosoly ogtam.
A kazi, vagy is a pap elkezdte a szertartást. Foly amatosan beszélt és imádkozott. Mi is vele
imádkoztunk. Aztán ő újra beszélni kezdett, minket pedig leültetett. Két trónszerű szék állt egy más
mellett, a vendégekkel szemben, azokra ültünk le. A kazi közben továbbra is imádkozott. Amikor
befejezte, ő is hely et foglalt.
Ezután mi és a két tanú is aláírta a házassági papírt. Erről mi nem kaptunk másolatot, mert ezt
majd az egy ik mecsetben fogják elhely ezni.
A szertartás lezárásaképpen egy más ujjára húztuk az Allah által megáldott gy űrűket, majd
elmondtuk az eskünket. Abdullal ezek után egy párt alkotva hagy tuk el az udvart.
Következhetett a fény képezés és a mulatság. Jó sok fotót készítettek rólunk, illetve a
koszorúslány okról meg -legény ekről.
A bankettre – az arab világban így nevezik az esküvői mulatságot – egy étteremben került sor.
Egy hatalmas termet béreltek ki apósomék. Az egész egy etlen hely iséggé volt alakítva;
többszemély es kerek asztalok, hófehér teríték mindenhol. Az asztalok közepén liliomcsokrok
virítottak, körülöttük mécsesek pislákoltak.
Abdul és én egy ütt léptünk be az ajtón, ahová a vendégsereg már megérkezett. Dobosok mentek
előttünk, s a násznép ütemesen tapsolt, amikor meglátott bennünket. Túlharsogták még a dobokat is.
Mi persze csak mosoly ogtunk, és meneteltünk tovább az emberek között. Azok fotókat készítettek
rólunk a telefonjukkal vagy a fény képezőgépükkel.
A terem ajtajában két férfi állt. Mindketten kardot fogtak a kezükben, és a levegőben, a fejük
felett kapuszerűen összeérintették. E kapu alatt kellett átsétálnunk. Amikor ez megtörtént – és persze
kép is készült róla –, táncolva kellett eljutnom az asztalunkig.
Abdul megállt a terem közepén, ahol elég nagy hely volt kialakítva a tánchoz, és jó alaposan
megforgatott. A koszorúslány ok és a családtagok körénk gy űltek. Mi pedig csak roptuk boldogan a
férjemmel, aki többször is megpuszilta az arcomat. Egy re többen gy űltek körénk, tapsoltak és
füty ültek. Eny hén ringatták a testüket. Hosszú percekig mulattunk így. Majd a koszorúslány ok
közelebb léptek, és ők is csatlakoztak hozzánk. Fatima beállt a kör közepére, hogy táncolhasson a
fiával.
Amikor jól elfáradtunk, következhetett a vacsora. Mindenki megkereste a saját névkárty áját, és
hely et foglaltunk. Egy más után érkeztek a finomabbnál finomabb fogások. Mindeközben hastáncos
hölgy ek gondoskodtak a szórakoztatásunkról.
Persze, hogy ez eszembe juttatta az európai életemet, Hugót és Lucast, akik nagy on hiány oztak
nekem. Ez elszomorított. Őket is meg kellett volna hívnom, gondoltam. Mégis boldog voltam,
életemben talán először igazán.
Amikor befejeztük a vacsorát, felálltam, és a csokrommal a tánctér közepére indultam.
A nem férjezett hölgy eket és a koszorúslány okat az apósom arra kérte, hogy álljanak mögém,
engem pedig arra, hogy Allah jóvoltából válasszam ki a következő meny asszony t. Ami itt is úgy
történik, mint Európában meg Amerikában. Csak el kellett dobnom a csokromat. Én persze
örömmel hajítottam a hátam mögé a liliomcsokrot. Ki más kaphatta volna el, mint kedves
barátnőm? Rémülten állt a terem közepén, elsápadt, és láttam rajta, hogy valakire gy orsan rá
szeretné sózni a csokrot. Tuszkolta mások kezébe, de senkinek nem akaródzott elvenni tőle.
Mindenki ujjongott, és tapsoltak. Én pedig jót kacagtam Hadiy a kétségbeesett arcán.
– Íme, a következő kiválasztott – harsogta Hakim úr, és szívből felnevetett ő is.
Végül felvágtuk a tortát, amely ből minden vendégnek jutott egy szelet. A fehér mázzal borított
cukrászati műremek hatalmas volt, és gy öny örű marcipánmotívumok ékesítették.
Ezután újra jöhetett a mulatság: az egész násznép táncra perdült, hangulatos arab zenékre,
velünk egy ütt. Táncoltam szinte minden egy es hölgy vendéggel, ahogy Abdul is a férfiakkal. Arab
szokás szerint külön kellett szórakoznunk: én nem táncolhattam férfiakkal, ahogy a férjem sem
nőkkel.
A bankett zárásaként, valamikor a hajnali órákban tűzijátékkal kedveskedtek nekünk. Végül a
vendégek szép sorban távoztak. Ezt az éjszakát arab hagy omány szerint még külön kellett töltenünk
Abdullal.

* * *

Másnap átmentem a férjem házához, hasonló kísérettel, mint amikor a fürdőbe tartottunk. Én is, és
a koszorúslány ok is szamarakon ültünk, előttünk és mögöttünk pedig zenészek vonultak, akik
kellemes muzsikát játszottak a hangszereiken.
Miután megérkeztünk, leültünk étkezni. Ezt követően, ugy ancsak arab hagy omány szerint,
ily enkor a meny asszony t illik egy edül hagy ni a nővérével és az édesany jával. Mivel nekem egy ik
sem volt, a barátnőmmel maradtam, a többiek pedig szétszéledtek.
Hadiy a elmondta, hogy még aznap este hazautazik, így legalább volt időm elköszönni tőle, és
beszélgetni vele egy kicsit. Leültünk egy mással szemben, azonban ő végig kerülte a tekintetemet,
csak a földet nézte. Láttam, hogy könny es a szeme, de nem szólt semmit. Sóhajtottam, mert
sejtettem, hogy mi a baja, miért ily en szomorú. Végül mégis megkérdeztem:
– Mi bánt?
– Nem hoztál jó döntést – felelte.
– Ezt már megbeszéltük, Hadiy a, tudom, hogy mit akarok.
– Ez a férfi, aki mától a férjed, a velejéig romlott ember.
– Ezt meg honnan veszed? Talán ismered? – kérdeztem vissza, talán cinikusabban a kelleténél. A
barátnőm szeméből elindultak a könny cseppek, s újra a földet kezdte bámulni. Halkan szólalt meg,
alig hallottam, mit szűrt ki a foga között.
 – Nem ismerem. – Majd témát váltott: – Lassan ideje indulnom.
Megkönny ebbültem, hogy nem forszírozza tovább ezt az ügy et, és megkértem, hogy adja át az
üdvözletemet Hugónak és Lucasnak. Megköszöntem, hogy eljött, és búcsúzóul meg is öleltem.
Az any ósom jött oda hozzám, miután a barátnőm távozott, és elmondta, hogy an tovább, mi fog
következni, és mit csinál most a fia. Kiderült, hogy Abdul a barátaival beszélgetett, majd
napny ugta előtt elment a fürdőbe, hogy ruhát cseréljen. Ezt követően vacsorázik a barátaival,
utána vár egy picit, és elmennek imádkozni a mecsetbe, természetesen zenészek kíséretében.
– Amikor visszatér, a barátait lenn hagy ja az udvaron, és én akkor majd feljövök hozzád, a
szobába – ígérte az any ósom.
És persze így is történt.
Fatima bejött a szobába, és egy kendővel letakarta a fejem.
– Már megint valami arab hagy omány … – morfondíroztam. Az any ósom elmondta, hogy
régen, amikor egy általán nem találkozhatott a nő a vőlegény ével, ezen az éjszakán pillanthatta
meg először a férfi a felesége arcát. – Na, ez remek – moty ogtam.
De nem érdekelt, csak hagy janak már végre kettesben a férjemmel.
Abdul nem sokkal később bejött a szobába, és az arcom felfedéséért ajándékot hozott. Egy
csokor liliom volt a kezében, már az illatáról felismertem. Majdnem kitört belőlem a nevetés, ám
türtőztettem magam. A férjem hozzám lépett, és elkezdte lehámozni a fejemről a kendőt. Közben
a következőket mondta:
– Allahnak, az irgalmasnak és köny örületesnek a nevében. Az éjszaka meg van áldva.
Nem bírtam tovább cérnával, és kuncogni kezdtem. Mama megköszörülte a torkát, úgy hogy a
nevetésemet magamba fojtottam. Ezután az any ósom távozott. Végre megcsókolhattam – enny i
idő után – a szerelmemet. Forrón csókolt, és erősen szorított.
Aztán a fülembe súgta:
– Nincs még vége, habibi.
– Mi van még? – kérdeztem halkan.
Abdul elkezdte levenni rólam a ruháimat, azonban a felsőmet rajtam hagy ta. Remegni
kezdtem, erre vártam. Végre vetkőztet, beteljesül a nászéjszaka öröme. Leültetett az ágy szélére,
Mekkának háttal, és elém térdelt. Eny hén szétny itottam a lábaimat, azt hittem, szeretkezni fogunk,
ő azonban mosoly gott, és összezárta őket. Imádkozni kezdett.
Hát, valahogy nem erre vágy tam.
A „ceremónia” után lement a barátaihoz, és eltöltött velük egy órát, mielőtt visszajött volna
hozzám.
Végül felöltöztem, búcsút intettünk a szülői háznak, és a saját fészkünkbe mentünk. Hazaérve
egy enesen a fürdőt vettem célba, letusoltam, majd Abdul is megfürdött, és bebújtunk az ágy ba.
 Később éhes oroszlánként vetette rám magát. Erősen csókolta a szám, a ny akam és a melleim.
Nem tétovázott. Dagadó férfiasságát félig nedves vaginámhoz igazította, és egy jól irány zott
mozdulattal becsúsztatta. Egy picit fájt, ezért felny ögtem. De láthatóan nem érdekelte, ahogy
engem sem: érezni akartam őt magamban, ahogy ritmusos mozgásba kezd. A kéj elöntötte
testemet, a hormonjaim pedig az agy amat. Erősen markolásztam a hátát, majd belemarkoltam
fekete hajába is. Nem zavarta, csak mozgott tovább. Végül megemelte a lapockámat, félig ülő
hely zetbe hozott, és úgy foly tatta. Élveztem. Az izmai duzzadtak, a teste feszült. Megfordított.
Háttal voltam neki. Megfogta a ny akam az egy ik kezével, leny omott az ágy ra, majd a hátamra
tette mindkét kezét. Lassan mozgott, a hímvesszőjét tövig belém ny omta, s közben fel-felny ögött.
Éreztem, hogy a férfiassága a méhszájamig hatol; kellemesen bizsergető érzés volt. Nem bírtam
sokáig, és gy anítottam, hogy ő sem fogja. Egy re mély ebbeket sóhajtott, és egy re gy orsabban
mozgatta a csípőjét. Aztán a kezeit a csípőmre hely ezte, és erősen megszorította. Két-három
mély döfés után, amikor már én is az eszméletvesztés határán jártam, és hangosan felny ögtem az
élvezettől, éreztem: a teste erny edni kezd, és őrjítő hangokat szűr a foga között. Végül lefordult
rólam, és magához húzott.
– Örökre az eny ém vagy – suttogta. – Már nem szabadulsz tőlem.
Nem értettem, miért mond ily et. A fene se akarna tőle szabadulni.
Így aludtunk el egy más mellett, csendesen.
 III. fejezet

Másnap reggel, amikor felébredtem, Abdul nem volt mellettem. Felöltöztem, és kimentem a
szobából. Kerestem a kony hában és a nappaliban is, de egy ik hely iségben sem találtam.
– Hol van a férjem? – kérdeztem Rashát.
– Már korán reggel elment, asszony om.
– Említette, hogy hová megy ? – faggattam tovább.
– Csak anny it mondott, hogy dolga van, és én nem kérdeztem többet – mondta. – Nem tartozik
rám, hogy az úr merre jár.
– Köszönöm, Rasha – feleltem, majd a nő távozott.
Éreztem, hogy valamit eltitkol előlem.
Nem nagy on tudtam, mit kezdjek magammal, felmentem hát, és átöltöztem a kedvenc
farmeromba meg egy lenge ny ári topba. Majd a bejárati ajtóhoz indultam, hogy
unaloműzésképpen az egy ik bevásárlóközpontban vásároljak magamnak pár ruhát. De ekkor Rasha
az utamat állta:
– Nem mehet így ki a házból, asszony om – jelentette ki.
– Kérem a cipőmet, Rasha – válaszoltam erőszakosan.
– Nem engedhetem így ki, Colette asszony – kötötte az ebet a karóhoz, majd a cipősszekrény
elé állt.
– Mi az akadály a? – kérdeztem flegmán. – Talán az úr parancsa? Mert, ha jól tudom, én vagy ok
a ház asszony a – vágtam oda kissé idegesen.
– Nem, asszony om, Abdul Karim úr nem mondott semmit – felelte a nő hidegvérrel. – De ön
most már egy arab férfi felesége, ezért úgy is kell viselkednie.
– Nem léphetek ki az utcára egy edül? Tudom, hogy nem, tisztában vagy ok vele. Majd Mahmud
elkísér.
– Nem ez a baj, hanem az öltözéke – mondta Rasha, még mindig higgadtan.
– Mi a baj az öltözékemmel? Most megy ek vásárolni, mert nincs megfelelő ruhám.
– Ön most már nem járhat abban, amiben szeretne. Meg kell tisztelnie a férjét azzal, hogy nem
mutogatja magát más férfiak előtt – hadarta Rasha. – A legjobb az abaja lenne. De ha nem
akarja a földig érő viseletet hordani, akkor sem hagy hatja a vállát fedetlenül.
– Na jó, hozz nekem egy bolerót a szekrény emből – válaszoltam kurtán.
Amikor Rasha visszaért a felsőmmel, felvettem, majd belebújtam a cipőmbe, és végre
becsuktam az ajtót magam mögött.
 * * *

Mahmud elvitt a piacra, ahol jól bevásároltam nadrágokból és tunikákból. Minden árny alatból
válogattam, hogy színes legy en a ruhatáram. Legalább megnézem, mely ik áll jól nekem,
gondoltam. Hozzá kellett még szoknom ehhez az öltözködési stílushoz.
Egy árustól kendőket is vettem. Az egy ikkel bekötöttem a fejem – mint egy igazi muzulmán nő.
Mahmudnak nagy on tetszett. A kisöreg foly ton mosoly gott, és dicsérte a szépségemet. Apámra
emlékeztetett.
A piac végére érve újra találkoztam azzal az árussal, aki hetekkel ezelőtt adott nekem egy
narancsot. Megismert. Megjegy ezte, hogy igazán csinos asszony lett belőlem, és gratulált az
esküvőmhöz. Valószínűleg a fejemre tekert kendőből következtette ki, hogy férjhez mentem. Ennek
örömére kaptam tőle még egy ingy en narancsot, sőt, a férjemnek is küldött egy et. Én szépen
megköszöntem neki, és továbbálltunk.
Tudtam, hogy a magas sarkú cipőimet itt nem használhatom majd, hiszen az túl feltűnő volna.
És minden, ami feltűnő, az nem illendő. Úgy hogy megkértem Mahmudot, tartson velem még
egy darabig, hogy egy pár cipőt is vásároljak a ruháimhoz. Ha már a férjem fizeti…
Beszereztem néhány lapos talpú, igazi bőrből készült, kézzel varrott cipőt és papucsot. A
lábbeliken mindenféle díszítések voltak: többny ire gy öngy ök, flitterek, hímzések ékesítették őket.
Persze, akadt oly an is, amely iken semmiféle dísz nem volt; nos, ezekből is bevásároltam. Majd a
tömött szaty rokat beraktuk a kocsiba, és Mahmud hazavitt.
Amikor hazaértem, újra megkérdeztem Rashát, itthon van-e a férjem, ő azonban azt felelte,
még mindig nincs.
Felmentem a szobába, kipakoltam a szekrény emet, és az új ruháimat kiöblítettem, majd
kiterítettem a levegőre. A sivatag felől érkező forró szél szinte pillanatok alatt megszárította őket, és
akkor berakhattam a zsákmány omat a korábban kiürített ruhásszekrény be. A többi ruhámat pedig,
bár sejtelmem sem volt, ki vehetné hasznukat ebben az országban, úgy döntöttem, hogy
elajándékozom. Meg is kértem Rashát, hogy segítsen nekem ebben.
Ezek után kimentem a kertbe, leültem a medence partjára, és belelógattam a lábamat a vízbe.
Hűsítő érzés volt. Felbontottam a piacon kapott narancsomat, és falatozni kezdtem.
Az ebéd hamarosan elkészült, de csak pár falat ment le a torkomon. Hiány zott a férjem, és nem
tudtam, hová mehetett, illetve hogy nekem miért nem szólt erről. Próbáltam hívni is Abdult,
azonban foly ton a hangpostája jelentkezett. Már nagy on idegesített ez az egész. Vajon miért van
kikapcsolva a telefonja? Ha dolgozni ment, azt természetesen megértem, csakhogy arról meg
miért nem szólt nekem?
Aztán eszembe jutott Atifa etikettórája. Megtanította, hogy az üzletembereket és az ügy feleiket
nem szabad felhívni kettő és négy óra között. De már elmúlt négy. És egy ébként is, ez a szabály
azért van, mert az emberek ily enkor a pihenőidejüket töltik a családdal, illetve imádkoznak. Viszont
az én férjem nem jött haza. Nagy on mérges voltam, bár inkább csak az aggodalom miatt. Miért
nem keres?
Végül felvettem egy fürdőruhát, és csobbantam egy et a medencében, majd kifeküdtem a
délutáni napra, barnítani a bőröm. Jólesett a napozás a pálmafák alatt, de a feszültség egy re nőtt
bennem.
Oly an hat óra lehetett, amikor Rasha kijött hozzám, és megkérdezte, nekifogjon-e a vacsora
készítésének. Én rábólintottam, noha nem voltam biztos a dolgomban, mert fogalmam sem volt
arról, Abdult mikor eszi haza a fene. Fel tudtam volna robbanni mérgemben. Felültem a
napozóágy on, vettem egy mély levegőt, és bementem a házba. Újra tárcsáztam Abdul számát:
még mindig semmi.
Bementem a szobába, kiny itottam a szekrény emet, és nekifogtam válogatni a ruhák között.
Kivettem egy halvány rózsaszín, leheletvékony nadrágot, egy sötétebb rózsaszín tunikával.
Felpróbáltam őket. A nadrág bő szárú volt, csak a csípőmnél feszült rám, amit a felsőm eltakart. A
tunika mell alatti része eny hén húzott volt, ám nem mutatott semmit az alakomból. A felsőmet
kézzel hímzett ezüst virágmotívumok díszítették. Nagy on tetszett, amit láttam. Végül megfésültem
a hajamat, és kiengedve hagy tam, hogy fáty olként boruljon a vállamra. Aztán újra átmentem a
nappaliba, és tárcsáztam Abdul számát. Végre kicsöngött – de nem vette fel. Miért is tette volna?
Ezután kimentem a kony hába, és megkérdeztem Rashát, hogy segítsek-e neki valamit. Azt
mondta, elboldogul. Megdicsérte az öltözékemet, és elnézést kért a reggeli viselkedése miatt.
– Felejtsük el – intettem a kezemmel.
Visszamentem a nappaliba, az olvasósaroknak kialakított részhez sétáltam, leültem a kanapéra,
és olvastam néhány oldalt egy köny vből. Nem sokkal később ajtócsapódást hallottam. Aztán
megny ikordult az előszobában lévő cipősszekrény ajtaja. Leraktam a köny vet, és elindultam az
előszoba felé. Közben felnéztem az órára: fél ny olc múlt. Mikor kiértem az előszobába, Abdul épp
a cipőjét rakta a hely ére, és a papucsát vette fel.
– Megjöttél? – érdeklődtem morcosan.
– Megjöttem, kedvesem – mondta ő, mit sem sejtve.
Meg akart puszilni, ám én elhúztam az arcom.
– Mi bajod? – tudakolta.
– Hol voltál? – kérdeztem vissza sértődötten.
Dohány szagot éreztem a férjem körül, meg valami furcsa, keleti illatú női parfümöt.
– Dolgoztam, Colette – válaszolta.
– Ja – jegy eztem meg gúny osan.
 – Most mit akarsz? – kérdezte idegesen. – Fáradt vagy ok a vitához – jelentette ki.
– Nem akarok vitázni, csak meg szeretném tudni, mit csinált a férjem egész nap, hogy nem
tudtam elérni! – vágtam oda egy re dühösebben.
Abdul elindult a nappali felé, én meg utána.
– Miért nem figy elsz rám?
– Fáradt vagy ok. Most nem érdekel a hisztid.
Leült a nappaliban, és felvette az újságot az asztalról, majd lapozgatni kezdte.
Azt hittem, megüt a guta. Hát ez nem igaz, teljesen hüly ének néz, gondoltam magamban. Még
csak egy napja vagy ok a felesége, máris kiakasztott.
– Tedd le az újságot – kértem.
De ő rám sem nézett. Egy re feljebb ment bennem a pumpa. Végül megfogtam, és kitéptem a
kezéből a lapot.
– Nézz rám, ha hozzád beszélek!
Ekkor Abdul felállt, odajött hozzám, és megszorította a karomat.
– Nem vagy ok köteles beszámolni neked a napomról! – emelte fel a hangját most már ő is. –
Dolgoztam, fogadd el, és hallgass!
– A feleséged vagy ok – mondtam csendesen, némi rémülettel a hangomban.
– Hát ez az – válaszolt ő, majd így foly tatta: – A jó arab feleség örül, ha hazaért a férje, és
nem kérdezi, hol volt. Nem kér számon rajta semmit.
– Nem vagy ok arab – fakadtam ki újra.
Abdul most mind a két karomat megragadta, összehúzta a szemöldökét, rám nézett, és így szólt:
– De én arab férfi vagy ok, és te a feleségem vagy. Vagy is most már te is arab nőnek számítasz
a társadalmunkban. Viselkedj ehhez méltón!
Aztán elengedett, vagy inkább szinte ellökött. Kezének erős szorítását még sokáig éreztem a
karomon. Megijedtem. Soha nem láttam enny ire dühösnek a férjemet. Lehajtottam a fejemet, és
a könny eim megállíthatatlanul foly ni kezdtek. Nem tudtam mit mondani.
Ekkor Rasha lépett be, és közölte, hogy kész a vacsora. Átmentünk az étkezőbe, ami a kony ha
mellett volt.
Egy nagy asztal állt az étkező közepén, körben székek. Rasha szépen megterített, és a gőzölgő
vacsorát az asztal közepére hely ezte.
Amikor elkészült, engedély t kért Abdultól a távozásra, és elhagy ta a házat.
Mi leültünk vacsorázni. Nem szóltunk egy máshoz. Én továbbra is sírtam, és nehezen tudtam
legy űrni a falatokat, pedig a vacsora isteni volt. Amikor Abdul végzett, felállt az asztaltól, és
közölte, hogy elmegy fürdeni, majd imádkozik, és jó lenne, ha az imádságnál én is vele tartanék.
Nem kérte, inkább követelte. Mit tehettem volna? Leszedtem az asztalt, és elmostam a tány érokat.
Utána bementem a hálóba, azonban Abdul újra rám parancsolt, hogy menjek, és mosakodjak
meg az esti ima előtt, mert úgy illik. Imádkozni csak tisztán lehet. És én engedelmeskedtem.
Amikor visszatértem a szobába, a férjem már térdelt. Letérdeltem én is mellé, és ő elkezdett
valamit hablaty olni, amiből egy árva szót sem értettem.
– Olvasnod kell a Koránt – szólalt meg, amikor befejezte.
– Mit kell csinálnom? – kérdeztem.
– Meg kell tanulnod imádkozni – mondta ellentmondást nem tűrően –, és ehhez ismerned kell a
Korán tanítását.
Na, basszus. A szüleim katolikusnak neveltek, de soha nem követelték meg, hogy járjak
templomba. Erre itt ez a férfi, a férjem, és arra kér, sőt, azt követeli, hogy tanuljam meg a Korán
tanításait. Szép kis baleset. Persze nem mertem ellenkezni vele az este történtek után.
Szótlanul lefeküdtem, hátat fordítva neki, és megpróbáltam aludni. Nem sikerült. Az agy am
kattogott. Eszembe jutott Hadiy a, és amit mondott nekem: „Az esküvő után a férjed rendelkezik
veled…, teljesítened kell a kéréseit, ha azok nem ellenkeznek a Korán tanításával…, nem válhatsz
el, ha a férjed nem ad rá súly os okot…” Ez visszhangzott a fejemben. És felrémlett előttem Hugo
és Lucas arca is. Hiány oztak nekem. Hiány zott az életem. Hiány zott a tánc.
Végül arra a döntésre jutottam, ha felkelek reggel, beszélek Abdullal, engedje meg, hogy
dolgozzak. Szívesen táncoltam volna újra.

* * *

Másnap reggel a férjem természetesen megint nem volt mellettem, amikor felébredtem.
Kimentem a fürdőbe, megmosakodtam, felöltöztem. Éreztem a kony hából áradó kávéillatot.
Beny itottam. Rasha a reggelit készítette éppen; kértem tőle egy csésze kávét. Ekkor valaki
megfogta a vállam, gy öngéden átölelt.
– Jó reggelt, habibi!
A férjem állt mögöttem, huncut mosolly al az arcán. Mintha kicserélték volna. Nem
emlékeztetett a tegnapi ideges, követelőző pasasra. Rámosoly ogtam. Ő megcsókolt; a csókja most
is forró volt, és lágy. Az érintésétől szabály szerűen remegtem.
Én ebbe a férfiba szerettem bele! – sóhajtottam.
– Mit csinálsz ma? – kérdeztem picit félve, mert nem akartam, hogy újra az arcomba vágja,
igazából semmi közöm az életéhez. A tegnapi mondataiból ugy anis ezt szűrtem le.
Valami oly asmi érzésem volt, hogy minden, ami az eny ém, az az övé is. Ami viszont az övé,
ahhoz nekem nincs semmi közöm.
– Ma veled leszek, habibi – mondta, és rám kacsintott.
 Egy picit meglepődtem, de nem kérdeztem semmit. Inkább gy orsan kihasználtam az alkalmat,
és rátértem arra, hogy szeretnék dolgozni, vagy is táncolni, még mielőtt bármit is elkezdett volna
mesélni. Vagy mielőtt felkapta volna a vizet valamin. Így is attól tartottam, hogy nagy on haragos
lesz, de csak anny it mondott, hogy átgondolja, s ejtette a témát.
Elmondta a napi tervet, hogy megreggelizünk, majd segít a Korán olvasásában, ezután pedig
elmegy ünk egy kis marokkói körutazásra.
A reggeli befejeztével Rasha magára vállalta a mosogatást is, így én átmentem a nappaliba
Abdullal. Ő levett a polcról egy vastag, arab betűs köny vet.
– A Korán – mosoly ogtam.
– Igen – válaszolta, majd belelapozott.
– A Koránt 114 szúra, vagy is fejezet alkotja – kezdte magy arázni Abdul –, ezek rövid ájákból,
azaz versekből állnak. Minden szúrának saját neve van.
Abdul elkezdte felolvasni az első fejezetet. Ez az Al-Fatiha, a megny itó szúra volt, és így
hangzott:

Allah, a Könyörületes és az Irgalmas nevében. Hála Allahnak, a teremtmény Urának, a

Könyörületesnek és az Irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk, és
hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt
kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!

Szépen sorban olvasta a férjem a fejezeteket, szinte egész délelőtt, közben mindig
elmagy arázta, amit nem értettem. Így ebéd előtt eljutottunk a tizedik, azaz a Yunus-fejezetig.
Abdul ezt is hangosan olvasta:

Allah, a Könyörületes és az Irgalmas nevében.

Elif Lem Ra. Ezek a bölcs írás versei, jelei. Vajon csodának teszik az embereknek, hogy
egy közülük való férfinak nyilatkoztatott ki……

Én végig az álmosságommal küzdöttem, mert be kell vallanom, hogy nem a legizgalmasabb

olvasmány ez a köny v. Azért természetesen megpróbáltam koncentrálni, de valójában
fellélegeztem, amikor Abdul végre befejezte az olvasást.
Bár az egész nem tartott sokáig, az agy am zsibogott. Rasha tízóraiját úgy faltam, mintha most
ennék először életemben. Amikor végeztünk, elmentünk tusolni, és mindketten átöltöztünk. Én egy
halvány zöld egy üttest vettem fel, amely nek a felső részét kézzel rávarrott gy öngy ök díszítették. A
fejemre is halvány zöld muszlinsálat kötöttem, úgy, hogy az arcom kilátszódjon.
– Indulhatunk, szépséges asszony om? – kérdezte Abdul.
A férjem hozzám öltözött. Bár farmert viselt, felülre halvány zöld inget vett fel. Nagy on jól
passzoltunk egy máshoz.
– Indulhatunk – válaszoltam, és kiléptünk az ajtón.
Az én autómmal mentünk, de természetesen Mahmud vezette. Beültünk a kocsiba, és Abdul
megadta az úti célunkat:
– Rabatba megy ünk, Mahmud.
Az autó szép lassan kigördült a kapun. Többórás út várt ránk.

* * *

Amíg Rabatba értünk, Abdul sokat mesélt a városról. Elmondta például, hogy Rabat egy ike a
négy marokkói király városnak. A múlt és a jelen különleges ötvözete. Különlegessége abból fakad,
hogy a kultúrája és az építészeti emlékei részben arab, részben európai stílusúak. A város két részre
osztható, az óvárosra, más néven Medicinára, valamint az újvárosra.
Amikor megérkeztünk, Mahmud leparkolt egy befejezetlen épület közelében, az óvárosban, és
mi kiszálltunk a kocsiból. A kőlapokkal borított placcon henger alakú, széles, magas oszlopok
emelkedtek ki, egy mástól ugy anakkora távolságra. A távolban hatalmas torony magasodott. Nem
semmi látvány t ny újtott ez az óriási tér.
Abdullal elkezdtünk sétálni az oszlopok között, a barna színű torony felé. Az oszlopokon az idő is
ny omot hagy ott: némely iknek csak a fele volt meg, mégis oly anok voltunk mellette, mint a törpék
az óriások földjén.
A férjem újra mesélni kezdett.
– Ez Rabat leghíresebb látnivalója – kezdte. – A Tour Hassan, a befejezetlen minaret. Yacoub
al-Mansour elgondolása alapján kezdték el megvalósítani. Azt tervezték, hogy ez lesz a
legnagy obb mecset a muzulmán világban, de a munkát abbahagy ták a halála után. A minaret
csúcsát több mint 60 méter magasra tervezték, ám csak 44 méteresre építették.
– Értem – mondtam.
– Az épület oszlopsora megrongálódott az 1755-ös földrengés miatt. Az oldalához tervezték V.
Mohamed mauzóleumát.
– Itt minden mily en hatalmas! – sóhajtottam, miközben körbenéztünk.
Nem kevés időbe telt, még odaértünk a torony hoz, de megérte. Szépen megmunkált épület volt.
Barnásvörös színét a téglák adták.
– Csodálatos – ámuldoztam.
Amikor itt kigy öny örködtük magunkat, visszamentünk az autóhoz, és továbbindultunk. De mielőtt
bármi mást megnéztünk volna, beültünk egy étterembe enni. Én megkértem Mahmudot, hogy
tartson velünk, ám ő nem akart minket zavarni. Az étlap mindenféle jóval kecsegtetett, végül
mégis csak egy salátát választottam, Abdul pedig valami bárány sültfélét.
Foly ton zavarba hozott, mert mindig engem nézett, miközben ettem.
– Miért nézel foly ton? – kérdeztem. Persze ő csak mosoly gott huncutul, míg leny elte a falatot.
– Mert csodálatos vagy, és a feleségem. Nagy on örülök, hogy itt vagy velem. Boldoggá tettél,
habibi. Újra boldog vagy ok.
Mosoly ogtam. Jól éreztem magam a férjemmel, szinte el is felejtettem az előző esti, kissé
agresszív viselkedését. Betudtam annak, hogy fáradt volt. Szerettem őt, és bármit megbocsátottam
volna neki. Amikor befejeztük az étkezést, visszaültünk az autóba, és a város két leghíresebb
múzeumához mentünk, a Kasbah des Ouday ashoz és a Chellához. Mindkét múzeum maga az
épület volt: néhol ugy an kicsit romosak, de hát az ember nem várhat tökéletességet több száz éves
házaktól. Mindkettőbe bementünk, és hátul egy -egy csodaszép kerthely iséget találtunk; látszott
rajtuk, hogy gondozzák őket. A Kasbah des Ouday asban még egy szökőkút is hely et kapott. Nem
volt túl nagy, viszont nemrég restaurálhatták, mert gy öny örűen nézett ki.
Aznap már nem néztünk meg semmit, Abdul inkább foglalt két szobát egy szállodában. Az
egy iket a sofőrünknek, a másikat nekünk. Én gy orsan beálltam a tusoló alá. Jó érzés volt felfrissülni
a sok séta után. A szerelmem hozatott fel közben egy kis ennivalót, ha netán éhes lennék. De
amikor kijöttem a fürdőszobából, egy általán nem éreztem magam éhesnek, annál inkább
fáradtnak. A férjem is lezuhany ozott, utána egy ütt imádkoztunk, majd bebújtunk az ágy ba.
– Hogy érezted magad ma? – kérdezte Abdul.
– Nagy on jól – válaszoltam, majd lehuny tam a szemem, s szinte azonnal el is aludtam.
Másnap reggel korán keltünk, és hiába aludtam el idejében, nem sikerült kipihennem magam.
Lementünk reggelizni, de csak egy kávét tudtam magamba tölteni.
– Hogy aludtál? – kérdezte a férjem.
– Jól, de azt hiszem az egész napot át tudnám aludni.
– Pedig még van mit látni Rabatban. – Tőlem csak egy ásításra telt.
– Menjünk! – válaszoltam. Abdul átkarolta a derekamat, én pedig ráhajtottam a fejem a
karjára. Úgy mentünk az autóig.
Végül a király i palotához hajtottunk, azt mutatta meg nekem a férjem: a 18. században épült, de
a 19. században átalakították. Ez is a hagy omány os marokkói stílust képviselte. Az épület elején
hosszú foly osó húzódott, tele boltíves bejáratokkal. A főbejárat, amely a palotába vezetett,
ugy ancsak marokkói boltívet kapott, és egy hatalmas ajtóval zárták le. Bemenni nem lehetett. A
palota előtti tér egy része be volt füvesítve, itt pálmafák adtak árny ékot, és elhely eztek egy
európai stílusú szökőkutat is. Amikor körbejártuk a palotát, leültünk egy kis teázóba, nem messze
onnan. Megittunk egy -egy csésze teát, és megettünk egy -egy szelet sütemény t.
 * * *

Én még mindig nagy on fáradtnak éreztem magam, úgy hogy Abdul nem mutatott többet
Rabatból, hanem hazaindultunk. Még imádság előtt hazaértünk, ezért volt időm letusolni is, és meg
is tudtunk vacsorázni.
Rasha már nem volt ott, de meg volt terítve az asztal. Nem volt erőm elmosogatni, és az
imádkozás után úgy dőltem az ágy ba, mint egy zsák krumpli. Semmi máshoz nem volt kedvem,
csak lerakni a fejem a párnára, és aludni.
Másnap reggel Abdul megint eltűnt, de legalább hagy ott egy cetlit, „Dolgozom!” felirattal.
Ny ugtáztam magamban a tény t, és leültem reggelizni. Utána fogtam a Koránt, és kiültem a kis
tó partjára, a padra, hogy olvassak. Félig hangosan próbáltam értelmezni a szöveget, de nem volt
könny ű dolgom az archaikus stílus és a nehéz ny elvezet miatt. Később Rasha lépett oda hozzám
egy kis frissítővel: kókusztejet kaptam: a kókuszdió belsejében szolgálta fel.
Ebéd előtt – nagy meglepetésemre – Abdul hazaért, pedig azt hittem, csak este jön. Megint az a
furcsa dohány szag lengte körül. Atifa is vele volt. Én örültem, hogy láthatom a sógornőmet, annak
ellenére, hogy ő megint morcosan nézett rám. Azért köszöntöttem, és eleresztettem felé egy
mosoly t is. Aztán megjelent a mama és a papa is. Üdvözöltem őket – még szerencse, hogy
normálisan fel voltam öltözve, és nem egy szál fürdőruhában flangáltam a házban. Na igen, erre
azért oda kell figy elnem! – ny ugtáztam magamban.
– A családom ma velünk ebédel – jelentette ki Abdul.
– Örömömre szolgál – válaszoltam tisztességgel, ahogy Atifa tanította.
Ebéd után Abdul megdicsért, amiért a szabadidőmben tovább olvastam a Koránt. Majd
átmentünk a nappaliba teázni, és beszélgettünk. A sógornőm továbbra is furcsán viselkedett, mintha
nem tudott volna feloldódni. A dolog valamenny ire aggasztott, de nem érdekelt.
Amikor a szülők távoztak, Abdul újra autóba ültetett, és elvitt Casablancába.
– Ez az ország egy ik legnagy obb városa – magy arázta. – Forgalmas kikötő és ipari központ. A
második király városunk.
Régi főútvonalakon mentünk, amely ek szűkek és zegzugosak voltak. A belvárost szegély ező
körutak, sugárutak és a körny ékük viszont elegáns és szép volt. A városlátogatást igazából másnapra
tervezte, úgy hogy itt is, akárcsak Rabatban, szobákat foglalt. Casablanca csak úgy ny üzsgött az
emberektől az esti szürkületben. Varázslatos hely nek tűnt. Egy előre nem is akartam felmenni a
szobába, hely ette inkább megkértem a szerelmemet, hogy nézzünk körbe a körny éken. Abdul
egy általán nem tiltakozott. Nem messze onnan utcabálszerű mulatozásra lettem figy elmes: egy
nő táncolt, az őt körülvevő emberek pedig tapsoltak, énekeltek. Nagy on élveztem.
– Táncolhatnék én is? – kiáltottam oda Abdulnak, mert máshogy nem hallotta volna meg a
kérdésemet.
– Menj csak, habibi! – Meglepődtem a válaszán, mert azt hittem, nemet mond majd. De
örültem neki, és én is beálltam a nő mellé táncolni. Igaz, nem sokkal később a férjem elvitt onnan,
azzal az indokkal, hogy holnap korán kelünk, mert sok a látnivaló.
Másnap reggel kipihenten ébredtem. Elmentünk reggelizni, és mire kiértünk az autóhoz,
Mahmud már ott várt minket.
– Az óvárosba megy ünk, Mahmud – mondta a szerelmem. Megnéztük a világ legnagy obb
mecsetét, amely et II. Hasszánról neveztek el. Ez is hasonló volt, mint az előző mohamedán
templom, anny i különbséggel, hogy ezt befejezték. A leny űgöző épület után az V. Mohamed tér
építészeti emlékeit tekintettük meg. A tér körny éke tele volt árussal. Természetesen ez volt az a
hely, ahol inkább körbenéztem. Ny akékek, fülbevalók, hennafestékek több színben: szinte minden
volt itt. Végül mégsem vettem semmit. Gondoltam, lesz rá bőven alkalmam, ha máskor
visszajövünk ide Abdullal. Megebédeltünk egy kis étteremben, azután hazamentünk.
Otthon a vacsora után imádkoztunk, majd egy gy engéd aktus következett – nem volt többre
energiám. Gy orsan elaludtam.
A következő napon Marrakeshbe látogattunk. Ez az ország harmadik legnagy obb városa. Szintén
király város, illetve kulturális központ. A település színe vörösessárga a vert agy agtól. Az óváros
központjában található Jemaa el-Fna tér lélegzetelállító volt: kígy óbűvölők, varázslók, akrobaták
szórakoztatták az embereket. Itt van Marokkó legnagy obb piaca is, amely et természetesen nem
hagy hattunk ki. Persze vásároltam magamnak egy pár ruhát… Nem mintha nem lett volna elég,
de sosem lehet tudni… Majd felkerestük a Szépművészeti Múzeumot, és végül megnéztük a
Koutoubia-mecsetet is. Nem sok különbséget véltem felfedezni az előzőek és e között a szentély
között. Gy orsan eltelt a nap, bár kevésbé mondhatnám, hogy elfáradtam. Abdullal felmentünk a
szobába, amit már előre lefoglalt, és rendelt vacsorát. Amíg az ételre vártunk, a férjem megkért,
hogy meséljek a francia barátnőmről.
Én újra elmondtam neki, hogy Hadiy a tizenhat éves volt, amikor Franciaországba költöztek a
szüleivel.
– Miért költöztek oda? – faggatott.
– Mert az apja kapott egy jó állásajánlatot, a családját pedig hozta magával.
– És nem hiány zik neki Marokkó?
– Azt mondja, nem szeretett itt élni.
– Vajon miért?
– Hát, azt nem kötötte az orromra – mondtam. – Tulajdonképpen bármit kérdeztem az itteni
életéről, nem szívesen válaszolt rá. Inkább elterelte a szót.
Abdul furcsán, visszafogottan méregetett.
 – De tartjátok a kapcsolatot, vagy nem?
– Természetesen igen.
– Miért nem hívod meg hozzánk?
– Mert nem szívesen jön Marokkóba. Mit csinálunk holnap? – tereltem én is a témát.
– Ellátogatunk Fezbe. Megnézzük a király i palotát – jelentette ki.
– Haza sem megy ünk?
– Nem, majd utána – válaszolt.
Kopogtattak az ajtón. A szobapincér volt, meghozta a vacsorát. Jóízűen falatoztunk, majd egy ütt
bújtunk a zuhany alá, végül az ágy ban kötöttünk ki.

* * *

Másnap valóban Fezbe látogattunk. Ez a negy edik király város. Kacskaringós utcáinak történelmi
hangulata van. A mór építészet hatásának köszönhetően az itt található házak fehérek, díszes
oszlopokkal. Az óvárost falak és kapuk veszik körül. Az ember tény leg egy arab városban érzi
magát, ha idejön. Itt található az 1350-ben épített gy öny örű egy házi főiskola. Ezt is megnéztük
kívülről, de mivel az intézmény még működik, be nem mehettünk.
Egy ébként Marokkó jelenlegi király a ebben a városban él a családjával. Sajnos a palota szinte
megközelíthetetlen volt.
Élveztem a körutazást, sok mindent megtudtam az országról, az épületekről. Egy csoda volt
minden, amit ezekben a napokban láthattam. Ugy anakkor fárasztó is volt körbeutazni az egész
országot. Úgy fogtam fel ezt az időszakot, mintha a nászutam lenne, és örültem, mert Abdul egy re
kevesebbet hagy ott magamra. Végre egy kicsit szórakozhattam is kettesben a férjemmel, ha úgy
vesszük. Nem kellett otthon ülnöm egy edül.
Kezdtem jobban érezni magamat ebben a világban, az új életemben. Már az sem érdekelt,
hogy Abdul rendszerint komor hangulatban, füstszagú ruhákban érkezett haza. Nem szóltam
semmit; úgy is tudtam, vagy is inkább éreztem, hogy jobb, ha hallgatok.

* * *

Aztán az egy ik nap, amikor a férjem nem volt otthon, a húga meglátogatott. Azt mondta, beszélt a
testvérével, és az engedély ezte, hogy átjöjjön hozzám. Kimentünk a kertbe, hogy ny ugodtan
tudjunk beszélgetni.
Atifa zavart volt, és láttam a szemén, hogy nagy on bántja valami.
– Az esküvő előtt kellett volna elmondanom ezt neked – kezdte. – De képtelen voltam rá. Most
viszont úgy érzem, nem titkolhatom tovább.
 Végre fény derül hát a titokra, hogy miért oly an ellenséges velem ez a lány, gondoltam.
– Mi a baj, Atifa? – kérdeztem.
– Volt egy nagy on kedves barátnőm. Kisgy ermek korunk óta ismertük egy mást. Aztán, amikor
betöltötte a huszadik életévét, hirtelen megváltozott. Nem akart már beszélgetni velem, és egy ik
barátnőjével sem. Feltűnt, hogy nagy on sok pénze lett. Úgy éreztük, lenéz minket. Ki akartam
deríteni az okát. Ő is hastáncos volt, mint te, Colette. Nagy on szeretett táncolni. – Atifa rám nézett,
könny ek csillogtak a szemében, de foly tatta: – Egy napon láttam, amint elmegy egy gazdag
férfival. Követtem. Besétáltak a fickó házába. Utánamentem, de az ajtón nem jutottam be, ezért
az ablakon át leskelődtem. Nem vettek észre. A barátnőm felvette az egy ik hastáncosruháját, és
táncolni kezdett a férfinak. Az nagy on jól mulatott. Ivott, és dohány zott. A barátnőm hosszú
percekig táncolt neki, míg végül a férfi közelebb lépett hozzá, és fogdosni kezdte. Aztán magához
húzta, és elkezdte levetkőztetni, miközben ő is ledobálta a ruháit. A barátnőm undorodott tőle,
láttam az arcán, mégsem ellenkezett. Nem tolta el magától, csak lógatta a kezeit. Nem értettem,
miért. Ekkor a férfi megragadta a csípőjét, és ott, előttem leteperte. Szeretkezett vele. A szemem
láttára. Persze nem tudhatták, hogy én ott vagy ok. Undorító volt… Gondoltam, segítséget kérek, de
nem tudtam, kitől, és hogy mit mondjak neki… Meg már úgy is késő lett volna, nem igaz? Nem
sokkal később egy autó állt meg a ház előtt. Ismerős volt a kocsi, ezért lebuktam az egy ik bokor
mögé, hogy megfigy eljem, mi történik. A báty ám volt az. Oda akartam rohanni hozzá, hogy
elmondjam neki, elkésett, mert azt hittem, azért jött, hogy segítsen a barátnőmnek. Közben
visszanéztem a szobába, és ők már nem voltak sehol. De akkor kiny ílt az ajtó, és a barátnőm lépett
ki rajta, őt pedig követte az az idősebb férfi… Átadott a báty ámnak egy csomó pénzt. Ő
megszámolta, és eltette. Majd a barátnőmmel elindult az autója felé. Ha nem a saját szememmel
látom, nem hiszem el. – Próbáltam magamban összerakni Atifa mondatainak az értelmét, de a
történetének még nem volt vége. – A barátnőmnek innen volt anny i pénze… Lefeküdt mindenféle
férfiakkal. Követtem a báty ámat az utána következő napokban, hogy mit is csinál, és hogy volt
képes a barátnőmet is belerángatni a piszkos üzleteibe. Láttam, hogy an csavarja a nőket az ujja
köré, hogy an csábítja el őket, és aztán hogy an adja el őket gazdag férfiaknak pénzért, hogy
szórakozzanak velük. Végül az összes lány Abdulhoz tér vissza, aki újra és újra eladja őket. A
báty ámnak ebből van pénze. Ártatlan lány okat kény szerít prostitúcióra.
Nem bírtam tovább hallgatni Atifa vádjait.
– Elég, hagy d abba! – ordítottam magamból kikelve.
– Szerinted miért füstszagú mindig a báty ám ruhája? – kérdezte erre. – Miért nem mondja el
pontosan, mit dolgozik, és miből van enny i pénze? Miért lengi körül női parfüm illata a kabátját?
Rákérdeztél egy általán, vagy enny ire elvakít a szerelem?
– Na most már elég, Atifa! – ugrottam fel a padról, és a legszívesebben lekevertem volna neki
egy pofont.
– A báty ám nőkkel kereskedik, ha tetszik neked, ha nem – vágott vissza a lány.
Nem akartam elhinni, és nem is hittem el. Megkértem a sógornőmet, hogy távozzon, mielőtt
nekiesek, és emlékeztettem rá: pont ő tanította nekem, hogy aki nincs jelen, azt nem szabad
kibeszélni, főleg nem megvádolni. A saját báty járól állít elég vad dolgokat. De fogadjunk, hogy
bizony ítani nem tudná…
– Féltelek, Colette, mert te jó ember vagy – mondta. – Nem akarom, hogy te is erre a sorsra
juss.
Aztán lehajtott fejjel, sietős léptekkel távozott a házamból.
Fogalmam sem volt, mitévő tegy ek. Ha elmondom Abdulnak, mivel gy anúsítja a húga,
biztosan nagy bajt csinálok vele, és azt semmiképpen sem akartam. Úgy hogy úgy döntöttem,
nem szólok neki. Miért is tenném, hiszen Atifa nem mondott igazat… Ugy e? Mindig is láttam
rajta, hogy valami baja van velem. Csak sosem mondta. És ha igaz lenne a története, akkor miért
most mondaná el, és miért nem az esküvő előtt szólt róla? Egy szerűen el akar távolítani a testvére
mellől, mert nem kedvel. Azt, mondjuk, nem értem, miért nem áll elém, és mondja meg, hogy
mi a baja velem. De hogy egy ily en abszurd történetet kitalálni! Azt hittem, megüt a guta. Meg
kellett ny ugodnom valahogy.
Meglepődve és csalódottan álltam az udvaron, majd bementem a nappaliba, és elővettem a
Koránt.
Amikor Abdul hazaért, illendően köszöntöttem. Már megint éreztem rajta a dohány illatát, meg
valami édeskés parfümöt is. Eszembe jutottak a húga szavai, azonban gy orsan elhessegettem őket
magamtól.
– Miről beszélgettetek ma a húgommal? – kérdezte.
– Semmi különösről – füllentettem. – Csak amoly an női dolgokról. – Abdul furcsán nézett rám,
mintha nem hinne nekem. Én mosoly ogtam, de ő csak hümmögött. Csupán remélni tudtam, hogy
nem árulom el magam, mert még mindig nem voltam túlságosan ny ugodt. – Fáradt vagy ? –
kérdeztem, hogy eltereljem a figy elmét.
– Nem igazán – válaszolta, majd hozzátette: – Kérdeznék tőled valamit, Colette.
– Igen? – vágtam rá, talán egy fokkal rémültebben, mint kellett volna.
– Egy hét múlva az egy ik barátomnak lesz egy partija – kezdte. – Te nemrég megkérdezted,
hogy dolgozhatnál-e. – Csodálkozva néztem a férjemre, de ő foly tatta: – Szeretném, ha
szórakoztatnád a barátomat a gy öny örű táncoddal. – Felcsillant a szemem. Tény leg táncolhatnék
újra! Semmit nem akartam ennél jobban, bár Atifa mondatai apró tőrökként döfködtek.
– Mit gondolsz, habibi, elvállalod?
– Gondolkoznom kell rajta – válaszoltam végül.
 – Rendben, de ne tartson túl sokáig – mondta.
Majd felállt, és átment az étkezőbe. Én utánamentem.
Rasha újra kitett magáért, isteni vacsorát főzött. Én mosogattam el, és szedtem le az asztalt,
aztán elmentem zuhany ozni. Abdul utánam jött, hónapok óta először nézte meg meztelen testem a
tusolóban. Arra kért, üljek át vele a kádba. Nagy on izgatta a fantáziámat, hogy mit akar, úgy hogy
engedelmeskedtem.
Végül egy ütt merültünk el a habokban, és jutottunk el a csúcsra. Imádtam vele szeretkezni.
Legy en az a hely az ágy ban, a kádban vagy bárhol. Ha megkívánjuk egy mást, nincs menekvés.
Órákig el tudtam volna viselni, ahogy a lágy hab összefogja kettőnk testét, de ki kellett szállni a
vízből: eljött az ima ideje.
Mielőtt hozzáfogtunk volna, mondtam a férjemnek, hogy szeretnék ott lenni a partin, és
elvállalom a táncot. Ő pedig huncutul rám mosoly gott, éppen úgy, mint annak idején, amikor
először megpillantottam.

* * *

Egy héttel később elérkezett a várva várt nap. Szépen kicsinosítottam magam, elpakoltam a
hastáncoskellékeimet, no meg a ruhát, amely et Abdul vett nekem az ideérkezésem napján az
agadiri piacon. Ezután elindultunk a férjem barátjának házához.
Brahim a férjem esküvői tanúja volt, úgy hogy nem kellett bemutatkoznom neki. Ezen a héten
költözött ebbe a házba, ezek szerint valami házavató buli lehetett a mai.
Amikor Brahim bekísért minket, Abdul hozzám fordult, és azt mondta:
– Sajnos nekem most el kell mennem, mert megbeszéltem az egy ik ismerősömmel, hogy
találkozunk. De sietek vissza, habibi.
Egy picit csalódott voltam, amikor elköszöntem a férjemtől, és elindultam a nappali felé.
Brahim megmutatta a szobát, ahol át tudtam öltözni. Lepakoltam a cuccaimat. Ezután a férfi
megkért, hogy tartsak vele, és átkísért az ebédlőbe, ahol az asztal mindenféle finomsággal volt
megpakolva.
– Egy él valamit, Colette! – kérte tőlem.
Nem igazán voltam éhes, és nem értettem, hogy a férjem hogy hagy hatott itt ezzel a
társasággal egy edül. Rajtam kívül csak pár nő lézengett a lakásban, és ők sem a tisztességes
fajtából. Legalábbis a látvány uk ezt sugallta. Azért bekaptam pár falatot – nem lett volna jó korgó
gy omorral táncolni.
Remény kedtem, hogy mire befejezem az evést, Abdul visszaér, azonban nem így lett.
Bementem a szobába, ahol a cuccaimat lepakoltam, és átöltöztem. Éppen sminkeltem, amikor
Brahim beny itott, és megkérdezte, hogy elkészültem-e. Én érdeklődtem, hogy a férjem visszatért-
e már, de nemleges választ kaptam. Végül azt mondtam, hogy kezdhetünk, és elhagy tam a szobát.
Mire kiértem a nappaliba, a bútorokat már elpakolták, hely et csinálva nekem. Az emberek
körülálltak, és érdeklődve méregettek. Furcsa érzés fogott el. Megkértem az egy ik fiút, indítsa el a
CD-t.
A szoba közepére forogtam két lépésből, és bedobtam magam: a csípőmmel köröztem, közben
hullámoztattam a kezeimet. Aztán felváltva a fejem mögé emeltem őket, miközben apró lépéseket
tettem előre, a csípőm megemelésével. Ezt megismételtem úgy, hogy közben hátrafelé haladtam.
Utána újabb csípőkörök következtek. Ezt csípőrázás követte, majd megmozgattam a mellemet, és
hullámoztattam a testem. Ezzel egy ütt a kezeimmel kis köröket írtam le lágy an. Forogtam, és egy
újabb csípőkör után csípőrázással foly tattam, azután pedig mellkörzéssel. E mozdulatsort felváltva
megismételtem párszor. Ezt követően újabb menetelésbe kezdtem előre csípőemeléssel, majd
hátrafelé csípőejtéssel. Csípőtolásokkal foly tattam az előadásomat, közben a kezemmel
játszadoztam a testem mellett. Egy csípőkörrel zártam ezt a részt. Aztán a melleimet ráztam és
emelgettem, csípőny olcasokkal felváltva, majd egy kis kört tettem a szoba közepén úgy, hogy
minden egy es lábemelésnél megráztam a csípőmet is. Újabb mellkörzés, újabb menetelés. A
kezemet a számhoz emeltem, felváltva dobáltam a puszikat, és megint hullámoztatni kezdtem a
testem. Végül a csípőmet és a mellemet felváltva tologattam mindkét irány ba, amit csípőkör
követett. Forogtam párat, aztán csípőemeléssel és -ejtéssel visszatértem a kiindulási pontomra, ott
forogtam még egy et, megemeltem a csípőmet, és előredobtam a melleimet.
A zene abbamaradt, megkaptam a nekem járó tapsot. Fantasztikus volt újra átélni, amit
Európában éreztem. Újra önmagam lehettem. Felszabadultnak éreztem magam.
Meghajoltam a közönségem előtt, és elmentem átöltözni. Brahim utánam jött, és rám ny itott,
miközben rajtam csak a nadrág volt, meg egy melltartó. Elnézést kért, gy orsan becsukta az ajtót,
majd közölte, hogy megérkezett a férjem.
Amikor kiléptem a szobából, láttam, hogy Brahim pénzt ad a férjemnek, és egy ből bevillantak
Atifa szavai: „Átadott a báty ámnak egy csomó pénzt. Ő megszámolta, és eltette. Majd a
barátnőmmel elindult az autója felé.”
Abdul elfogadta a bankjegy eket, és eltette őket a zsebébe. Én megköszörültem a torkomat,
jelezve, hogy itt vagy ok, és odamentem hozzájuk.
Abdul rám mosoly gott, majd azt kezdte mesélni, hogy épp arról beszéltek, menny ire jó voltam.
Gratulált is nekem, azután egy ütt távoztunk. Nem tudtam, hogy rákérdezzek-e a pénzre, de amikor
beültünk az autóba, Abdul elővette a köteget, és átny újtotta nekem.
– Ez a tiéd – jelentette ki –, megdolgoztál érte. Költsd magadra, vagy csinálj vele, amit
szeretnél.
 Nagy kő esett le a szívemről. Most már biztos voltam benne, hogy Atifának nem lehetett igaza.

* * *

Hónapok teltek el, és nagy on jól éreztem magam Abdullal. Semmi jele nem volt a húga
rémképeinek. Az óta az este óta ugy an nem táncoltam, de kezdtem hozzászokni a közös életünkhöz,
az itteni szokásokhoz. Mindenem megvolt, amit csak akartam. Ajándékok, utazások, szerelem.
Egy ik este épp a Korán befejező részeit olvastam, amikor a férjem hazaért, elém állt, és azt
mondta:
– Kedvesem, mi lenne, ha megismételnénk a pár hónappal ezelőtti estét?
– Mely ik estét? – kérdeztem meglepetten.
– Amikor táncoltál Brahimnál – mondta.
– Örülnék neki, mert nagy on hiány zik a tánc – vágtam rá.
– Holnapra egy pár férfi barátom meghívott magához, hogy szórakoztasd őket – ecsetelte.
– Pont holnap este? – kérdeztem szomorúan. De hát holnap sokáig dolgozol, hiszen te mondtad…
– Ők oly an emberek, akikkel egy edül merlek hagy ni, habibi – hangzott a válasz.
Mit is tehettem volna? A tánc éltetett, és más szórakozásom nem nagy on volt itt, úgy hogy
elfogadtam a meghívást.

* * *

Másnap reggel Abdul elment dolgozni, és én, mint mostanában megint egy re gy akrabban,
egy edül maradtam Rashával. Megkértem, segítsen nekem, hogy haza tudjam küldeni a pénzt,
amit még Brahimtól kaptam a táncomért. Akkor elraktam, nem költöttem el, és most úgy
döntöttem, segítek vele az otthoni barátnőmnek, Hadiy ának. Biztosan örülni fog neki, hiszen
nemrég panaszolta, amikor telefonon beszéltünk, hogy any agi gondjai akadtak, mert
lecsökkentették a fizetését.
Amikor ezzel készen voltunk, úsztam egy et a medencében, majd megebédeltem. Végül
felmentem letusolni, és összekészítettem a holmimat a fellépéshez, hogy Abdulnak ne kelljen sokat
várnia rám, hiszen amúgy sincs sok ideje, csak elvisz a hely színre, és már robog is tovább.
Így is történt. Abdul köszöntötte barátait, engem pedig bemutatott Alinak.
– Vigy ázz rá – parancsolt rá a férfira –, mert ő az én kincsem!
– Vigy ázok rá, Abdul, ne aggódj – válaszolt az.
Ali magas, kigy úrt fazon volt, akivel nem szívesen találkoztam volna egy edül egy sötét utcán.
De ha a kedves férjem enny ire megbízik benne, hát jöjjön, aminek jönnie kell.
Ali a hálószobájába kísért, hogy ne zavarjon senki, miközben átöltözöm. Hiszen ide még
véletlenül sem jöhetett be egy ember sem. Mielőtt kiment volna, feltűnően végignézett rajtam,
majd becsukta a háta mögött az ajtót.
Egy edül maradtam. Kotorászni kezdtem a táskámban, hogy átöltözzek. Ez gy orsan ment, aztán
jöhetett a smink. Amikor ezzel is végeztem, kimentem a többiekhez. Remény kedtem benne, hogy
jó irány ba indulok, ugy anis Ali háza oly an volt, mint egy hatalmas labirintus. De nem tévedtem
el.
Könny en megtaláltam a nappalit, amely majd’ kétszer akkora volt, mint a miénk. Csak a
hangokat kellett követnem, a férfiak elég zajosak voltak. Amikor megpillantottak, ők is
szemérmetlenül végigmértek, majd Ali megszólalt:
– Gy ere, kedves, ülj le közénk!
Én odabotorkáltam hozzájuk; a földön ücsörögtek, nagy méretű párnákon. Mellettük
egy személy es vízipipák voltak.
Ali megkért, hogy foglaljak hely et a mellette lévő párnán. Én eleget tettem a kérésének, ő
pedig megosztotta velem a pipáját. Először vonakodtam, de amikor azt mondta, hogy engedjem el
magam, és szórakozzak én is velük, hiszen ezért vagy ok itt, akkor elfogadtam, és beleszívtam a
vízipipába.
Megcsapott a gomoly gó dohány füst illata a szobában, amit valami kókuszos illatfelhő kísért.
Oly an volt, mint amit a férjem kabátján szoktam érezni, amikor hazajön a munkájából.
Slukkoltam még egy et. A számban is éreztem a kókusz ízét. Tehát a vízipipadohány az! –
töprengtem. Gondolataim szárny alását Ali szavai törték meg.
– Jöhet a tánc! – mondta hangosan, szinte kiabálva.
Az már biztos, hogy szomjas nem volt. Én is elkábultam egy picit az alkoholszagtól, ami belőle
áradt.
Egy halvány at mosoly ogtam, majd felálltam, és elindítottam a lejátszót. A szoba közepére
értem éppen, amikor felhangzott a zene. Az összes férfi engem nézett, én ny eltem egy nagy ot.
Ideges voltam, s csak az a tény ny ugtatott meg, hogy tudtam, bármi történne, Mahmud, a kedves
sofőröm kint vár rám az udvaron. A férjem kérte meg, hogy vigy en haza, amint végeztem.
Belekezdtem a táncba: úgy mozogtam, mintha minden testrészem külön életet élt volna. Tetszett
nekik, és engem örömmel töltött el a siker. Ők újra és újra meg akarták nézni a táncomat, és én
mindig eleget tettem a kérésüknek, mígnem anny ira elfáradtam, hogy már levegőt is alig kaptam.
Ekkor jeleztem Alinak:
– Én most már hazamennék – suttogtam.
– Elég kimerültnek tűnsz, Colette – felelte.
– Valóban az vagy ok.
– Akkor menj, és öltözz át – javasolta Ali –, elkísérlek.
 Odajött hozzám, és valóban visszakísért a hálóba.
– Segítsek valamit? – kérdezte.
– Nem, köszönöm – válaszoltam meglepetten.
Végül elhagy ta a szobát. Éppen levetettem a szokny ámat, és a nadrágomat kerestem, amikor
váratlanul ismét kiny ílt a szoba ajtaja: Ali lépett be rajta. Megijedtem, és a kezemet a testem elé
kaptam, mintha bármit is el tudnék takarni vele. De ő odalépett hozzám, megfogta a kezem, és
leszorította a testem mellé. Moccanni sem bírtam, hang sem jött ki a torkomon. Csak arra tudtam
gondolni, hogy mit mondott Atifa: „…a férfi megragadta a csípőjét, és ott, előttem leteperte.
Szeretkezett vele…”
Na ne! – üvöltötte egy hang a fejemben. – Nem lehet igaza!
Ekkor a férfi közelebb lépett, megfogta a derekamat, és magához húzott.
Képtelen voltam ellenkezni, elhagy ott az erőm. A sírás kerülgetett. Abdul nem tehet ily et.
Velem nem.
Arra eszméltem, hogy a hátamon lévő szalag ki van kötve, és a melleimet sem fedi már a
felsőm. Ali a mellbimbóimmal játszadozott. Szopogatta, majd a teny erével gy urmázni kezdte
őket. Lassan lecsúsztatta a kezét a bugy im felé. Még mindig nem mozdultam. Úgy éreztem,
mázsás súly nehezedik a végtagjaimra. Ekkor Ali beny últ a bugy imba, és megpróbálta kissé
széjjelebb feszíteni a lábaimat, de nem engedelmeskedtem.
Végre erőt vettem magamon, de csak anny ira futotta belőle, hogy egy halk mondatot
sziszegjek:
– Nem akarom! – Undor és kétségbeesés volt a hangomban.
– Nem számít, mit akarsz, Colette – hangzott a válasz. – Ma az eny ém vagy, megfizetlek érte.
– Én nem vagy ok senki tulajdona!
– Abdul a férjed, az övé vagy – a férfi hangja egy re erőszakosabbá vált. – Ezt az éjszakát pedig
nekem ígérte a barátom.
Patakokban foly tak a könny eim, s remegtem a félelemtől, miközben Ali a bugy imban turkált, és
a testemet csókolta. Egy re erősebben szorított magához a szabad kezével. Összeszedtem minden
bátorságomat és maradék erőmet, s kitéptem magam a szorításából. Ő azonban nem akart harc
nélkül elengedni.
Egy előny öm volt: én nem ittam alkoholt, vele ellentétben, vagy is egy enesen és viszony lag
gy orsan tudtam rohanni, míg ő faltól falig közlekedett utánam. Közben valamit kiabált is, amit
nem értettem. Csak ki akartam jutni ebből a házból.
Kimenekültem az ajtón, és beültem az autóba Mahmud mögé.
– Vigy en haza, kérem! – ziháltam.
– Valami baj van, asszony om? – kérdezte Mahmud.
 – Semmi, csak haza akarok menni! – mondtam, majd hozzátettem: – Ne kérdezzen többet,
kérem!
Mahmud befejezte a kérdezősködést, és elindult velem az éjszaka közepén az otthonom felé.
Amikor beléptem a házba, sötétség fogadott. Azt hittem, a férjem nincs ott, de amint beléptem
a hálószobába, és felkapcsoltam a lámpát, észrevettem, hogy békésen alszik az ágy ban. A lámpa
erős fény ére felébredt, kiny itotta a szemét, és huny orogva felült.
– Te hogy hogy itthon vagy ? – kérdezte meglepődve.
– Miért, hol kéne lennem? – A kérdésére kérdéssel válaszoltam, mire ő kiugrott az ágy ból.
– Ne feleselj, asszony ! – vágott vissza dühösen. – Ott kellene lenned Alival!
Ezt már én sem bírtam szó nélkül.
– Az ágy ában! – emeltem fel a hangom.
– Fogd be a szád, Colette! – üvöltött.
– Különben? – kiabáltam vissza kicsit cinikusan.
Ekkor Abdul a ruháim között kezdett turkálni. Egy re vadabbul dobálta szét a cuccaimat.
– Hol a pénz?! – ordította.
– Miféle pénz? – kérdeztem tágra ny ílt szemekkel.
– Amit Alitól kaptál!
– Nem kaptam tőle semmit – mondtam.
Ekkor odajött hozzám, megfogta mindkét karomat, és mint egy csörgőt, rázni kezdett.
– Ha ott maradtál volna, megkaptad volna a pénzt! – őrjöngött magából kikelve, majd hirtelen
abbahagy ta a rázásomat, és ellökött magától.
Jó nagy ot csattantam a padlón. Éreztem sajgó végtagjaimat. Nehezen, de felkínlódtam
magamat a földről félig ülő hely zetbe, és én is ordítani kezdtem.
– A szexért kaptam volna a pénzt, ily en áron nem kell! Te eladtál engem a barátodnak egy
éjszakára! – Közben feltápászkodtam a padlóról. – Gy űlöllek, Abdul Karim! Örökre bánni fogom
azt a napot, amikor először találkoztunk!
E pillanatban a férjem veszett vadként ugrott rám. Rángatni kezdett, majd lekevert egy
hatalmas pofont, végül a hajamnál fogva az ágy ra taszított. Elcsattant egy másik pofon is, amit
egy harmadik és egy negy edik követett. Ezután Abdul felöltözött, és távozott a lakásból.
Én felültem az ágy on, és zokogásban törtem ki. És, ekkor először, végiggondoltam az életemet.
Számomra a történtek után lett csak világos, hogy a barátnőmnek igaza volt, és joggal féltett ettől a
férfitól.
Azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném az időt. Hinnék Hadiy a szavának.
Meg akartam szabadulni a férjemtől, de fogalmam sem volt, hogy an kezdjek hozzá.
 * * *

Másnap reggel sajgó végtagokkal ébredtem. A fürdőbe mentem, hogy megnézzem magam. Egy -
két kék folt díszelgett a karomon, és az arcom meglehetősen sápadtnak tűnt. Semmi több nem
árulkodott az előző éjszakáról. Kimentem a kony hába, ahol Rasha éppen a reggelit készítette.
– Valami baj történt, asszony om? – nézett rám riadtan.
– Semmi, Rasha – mondtam, és mosoly ra húztam a szám, de ezt a mozdulatot nem ismételtem
meg többet, ugy anis őrülten fájt az arcom.
Nem kértem reggelit, mert egy falatot sem bírtam volna leny elni, inkább hány ingerem volt,
méghozzá a dühtől. Csupán egy kávét gy űrtem le, majd visszamentem a szobába, és felöltöztem.
Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, utánajárok, mit művel a férjem. Legy en bármi az ára.
Mire ezt jól kiterveltem, Abdul hazajött. Akár ma is elkezdhetném, gondoltam. Ő odajött
hozzám, és mintha mi sem történt volna, adott egy puszit. Halkan felszisszentem, mert ez is fájt.
Abdul bement a szobába, átöltözött, aztán újra távozott.
Itt az idő.
Mondtam Rashának, hogy elmegy ek, de semmi mást nem kötöttem az orrára. Kimentem az
ajtón, és megkértem Mahmudot, hogy faggatózás nélkül kövesse a férjem kocsiját. Ő eleget tett a
kérésemnek.
Abdul megállt egy kocsmaszerűségnél, és bement. Én is kiszálltam a kocsiból, és közelebb
osontam. Úgy tettem, mintha várnék valakire, s nekitámaszkodtam egy oszlopnak, de közben fél
szemmel foly amatosan Abdult figy eltem. Ő nem vett észre engem, s ettől kissé megny ugodtam.
Nem sokkal később egy igen csinos, nálam valamivel fiatalabb nő lépett be az ajtón. Picit
hátrébb húzódtam, mert Abdul az ajtó felé pillantott. A nő odament hozzá, és leült mellé.
Beszélgetni kezdtek, végül Abdul megcsókolta a nőt. A hideg kirázott: egy idegen nő csókolgatja a
férjemet?! Vagy a férjem csókolgat egy idegen nőt. A legszívesebben odarohantam volna, és
mind a kettőt jól felképeltem volna, de nem tehettem. Akkor sosem derülnek ki Abdul rejtély es
üzelmei.
Mindketten felálltak, és a kijárat felé indultak. A nőnél volt egy nagy obb táska, ami eddig fel
sem tűnt nekem. Beszálltak Abdul autójába, és elindultak.
Én odafutottam Mahmudhoz, és kiadtam a parancsot:
– Kövesse, kérem!
Elindultunk újra a férjem után. Nem sokkal később Abdul leparkolt egy ház előtt, és a nővel
egy ütt kiszállt a kocsiból. Én megint utánuk lopakodtam. A háznak nem volt kerítése, ezért könny en
megközelítettem. Beálltam az egy ik ablak alá, amely et bokrok vettek körbe, innen ráláttam a
bejárati ajtóra is. Középkorú férfi ny itott ajtót, beszéltek pár szót, de nem hallottam, hogy miről.
Közben a nő besétált, és az ajtó becsukódott. A férjem elment. Benéztem az ablakon, és
szerencsémre pont a nappaliba láttam.
A nő ekkor már hastáncosruhában volt, és elkezdett táncolni. A férfi a kanapéról bámulta.
Hosszú percekig néztem, mi történik, ám a nő csak táncolt. Majd a férfi hirtelen felállt, és
odalépett hozzá. Elkezdte lefejtegetni róla a ruhát, és simogatta a testét. A nő viszonozta a férfi
érintéseit. A fickó ezután ott, a kanapén magáévá tette a lány t.
Még magamhoz sem tértem, Abdul újra megjelent az ajtóban. Mire benéztem a nappaliba, a
lány már felöltözött, és kifelé indult. Búcsúzóul megcsókolta a középkorú férfit, aki egy igen vastag
köteg pénzt ny újtott át a férjemnek. Utána mindketten elindultak az autó felé.
Nem akartam hinni a szememnek, és újra Atifa történetére tudtam csak gondolni… Igaza volt.
A férjem nőkkel kereskedik.
Visszamentem Mahmudhoz, és arra kértem, vigy en haza. Útközben azon gondolkodtam, miért
nem vettem eddig észre, mi történik körülöttem.
Eszembe jutott az a nap, amikor Abdul először beszélt magáról. Amikor elmondta, hogy
kincseket ad és vesz. Akkor nem értettem, mire céloz. Most már tudom. Megveszi a nők szerelmét,
ajándékokkal és egy éb dolgokkal, azok pedig utána engedelmeskednek neki. Majd szépen eladja
őket mindenféle férfiaknak, akik jól kiszórakozzák magukat velük, és fizetnek a lány ok szolgálataiért
Abdulnak. Mily en buta voltam, amikor azt hittem, hogy a férjem egy sima kereskedő! Európában
az ily et stricinek hívják. Egy stricihez mentem feleségül.
Rám tört a hány inger, de szerencsére időközben hazaértünk. Én kiszálltam az autóból, és
bementem a házba. Megpróbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, azonban magamban
végig azon töprengtem, hogy an szabadulok meg a férjemtől.
Elválni nem tudok, mert nem rágalmazhatom meg őt, ha nincs bizony ítékom. Rájöttem, hogy
nincs más kiút: az egy etlen lehetőségem a szökés. Ahhoz viszont pénz kell. A pénzszerzéshez
munka. A munkához engedély a férjemtől. Tehát: veszett fejsze ny ele. Vagy mégsem? Ha
engedek Abdulnak, és beállok a lány ok táborába, akkor lesz elég pénzem, hogy visszatérjek
Európába.
Most, hogy ezt így kigondoltam, tudatni akartam Hadiy ával a tervemet. Megkerestem a
mobilomat, és tárcsáztam a barátnőm számát. Ám a telefonom süket volt. Újra és újra
próbálkoztam – sikertelenül. A vezetékes telefonhoz mentem, azonban a kimenő hívások ott is le
voltak tiltva. Na, most mihez kezdjek? Kény telen voltam megvárni, míg Abdul hazaér.
Ő kisimult arccal, ny ugodt lelkiállapotban került haza. Én elé léptem, és köszöntöttem, ahogy
egy jó feleséghez illik.
– Édesem – szóltam –, ma haza akartam telefonálni a barátnőmnek, hogy csacsogjunk egy
kicsit, de egy ik telefon sem működik.
 Abdul rám nézett, a szemei villámokat szórtak. Megpróbáltam higgadt maradni, miközben a
férjem leült, és azt mondta:
– Igen, tudok róla. Én rendelkeztem így, mert nem azért dolgozom, hogy a külföldre irány ított
hívásaidat fizessem.
Dolgozol, mi? – kattogott az agy am. Csak meg ne erőltesd magad, te szemét.
De még mindig megőriztem a hidegvéremet.
– Beszélni szeretnék veled – jelentettem ki.
– Most, Colette?
– Igen, most, ha lehet.
– Hallgatlak – felelte morcosan.
– Úgy döntöttem, szeretnék dolgozni, és ha ez másképp nem megy, akkor belemegy ek abba,
amit kérsz.
A férjem rám nézett, a tekintete dühös volt. Egy pillanatra azt hittem, túl átlátszó ez a szöveg, de
megny ugodtam, amikor megszólalt:
– Megjött az eszed, habibi? – kérdezte, és két ujjával összeszorította az állkapcsomat.
– Szeretlek, jobban a szélnél, amely öleli hosszan a fát. Szeretlek, mintha te élnél hely ettem,
egy életen át. – Az ő szavait idéztem abból az időből, amikor megkérte a kezem. Majd így
foly tattam: – A feleséged vagy ok, a tiéd örökké, és azt szeretném, hogy úgy legy en minden,
ahogy te akarod.
Ekkor Abdul elengedte az állkapcsomat, magához húzott, és a fülembe súgta, menny ire szeret.
Éreztem a parfümje fűszeres illatát, behuny tam a szemem.
Oly an volt, mintha ott állnánk a kis foly ó mellett, ahol először ölelt át. A szívem sajgott, a
könny eim végigfoly tak az arcomon, de nem adhattam át magam az érzelmeimnek, ezúttal nem.
Véghez kellett vinnem a tervemet, meg kellett szabadulnom tőle. Vettem egy nagy levegőt, és
eltoltam magamtól a szerelmemet.
És akkor, ott, esküvel fogadtam magamnak, hogy bezárom a szívemet, és soha többé nem
hagy om, hogy az érzelmeim átvegy ék felettem az irány ítást.

* * *

Pár nappal később a férjem egy hírrel állt elő: táviratot kapott Fezből, a király i palotából. Az
üzenet így szólt:

Tisztelt Abdul Karim Úr!

Allah áldása Önre.

 A királyi család két hét múlva ünnepli a herceg, Omar Hasszán születésnapját. Őfelsége,
a király megbízásából azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy erre a többnapos, kiemelten
fontos eseményre szerződtesse a legszebb és legtehetségesebb hastáncosnőt, akinek az
lesz a feladata, hogy szórakoztassa az ünnepeltet ezen alkalomból. Szíves segítségének
reményében, visszajelzését várva, tisztelettel,
Aissza Kemal
királyi követ

Hát, jó messzire elér a férjem híre! – gondoltam. De itt az alkalom. Most végre eljött az én
időm.
– A király i követ küldte neked a táviratot?
– Így van – bólogatott Abdul, majd jelentőségteljesen rám nézett. – Te leszel a kiválasztott,
Colette.
– Én? – kérdeztem meglepettséget mutatva.
– Igen, te – vágta rá. – Örülsz?
Sugárzó arccal bólogattam. Sejtettem, hogy a pénz, amit ezért a pár napért kapok majd, nem
lesz kevés, és épp erre volt szükségem.
Ez a két hét egy örökkévalóságnak tűnt. Azon a napon, amely en indulnom kellett a király i
palotába, Abdul nem tartott velem. Mahmud volt a kísérőm, őt küldte maga hely ett.
A palota csodásan nézett ki, bár ezúttal nem voltam képes az építészeti értékekre koncentrálni.
Túl akartam lenni mindenen, és egy edül az éltetett, hogy ha ennek vége, visszaszököm Európába.
Az őrök a követ elé kísértek, akinek Mahmud elmondta, hogy Abdul Karim úr megbízásából
érkeztünk, majd magunkra hagy ott bennünket.
A követ odalépett hozzám, és bemutatkozott. Én meghajtottam a fejem a férfi előtt, és kezet
csókoltam neki.
– A nevem Colette de la Fuente. – Azt nem árultam el, hogy férjnél vagy ok.
Ezután a követ intett az egy ik alkalmazottnak, hogy kísérjen a hálótermembe, hátha ki szeretném
pihenni az út fáradalmait.
A szobám azon a szinten hely ezkedett el, amely iken a személy zetnek fenntartott hely iségek
voltak. Kellemes, otthonos hely beny omását keltette.
Gy orsan megmosakodtam, és bebújtam az ágy ba: pihenni szándékoztam valamenny it vacsora
előtt. Ekkor azonban kiny ílt a szoba ajtaja, és egy idegen lány lépett be rajta.
– Colette, ha jól emlékszem a nevedre – szólított meg.
– Igen, így hívnak – válaszoltam.
Vajon ő ki lehet? – kérdeztem magamtól. A ruhájából ítélve, amely kifinomult eleganciát
sugárzott, biztos nem alkalmazott.
 – Bejöhetek? – tudakolta a lány, aki körülbelül egy korú lehetett velem.
– Gy ere ny ugodtan.
Na, enny it a pihenésről!
Az idegen beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Odasétált az ágy hoz, és ráült.
– Szeretem a hastáncot – jelentette ki –, anny ira szép és kecses tánc. Mindig is szerettem volna
tudni, hogy an csinálják.
– Én az országomban tanultam a táncot – mondtam –, még fiatalabb koromban.
– Az országodban? – kérdezte a lány.
– Igen – feleltem.
– Hol van a te országod? – faggatott tovább.
– Franciaországban éltem, mielőtt Marokkóba jöttem volna.
– Az szép hely, jártam már ott a szüleimmel. Mesélnél nekem az ottani életedről egy picit?
Ekkor esett le, hogy valószínűleg magával a hercegnővel beszélgetek. Udvariasan válaszoltam:
– Nem is tudom, mit mondhatnék… Nagy szerű életem volt ott – kezdtem. – Ott tanultam meg a
hastáncot, különórákat vettem az iskola mellett. Utána pedig hastáncosnőként dolgoztam egy kis
étteremben.
– Miért pont ezt a táncot választottad?
– Mert izgalmas, sejtelmes. Amikor táncolsz, megszűnik a külvilág. Nincs semmi, csak a zene és
a mozgás. Oly kor még a madarak is elhallgatnak a fákon.
– Mutatsz majd nekem pár lépést, amíg itt leszel? – szegezte nekem a kérdést váratlanul a lány.
– Örömmel, ha szeretnéd – válaszoltam.
A hercegnő ezután felállt az ágy amról, megköszönte a beszélgetést, és mire észbe kaptam
volna, már kisétált az ajtón.
– Jó éjszakát, hercegnő – suttogtam, de már nem hallotta meg a mondatomat.
Hamarosan az egy ik alkalmazott lépett be: vacsorát hozott nekem. Én jóízűen elfogy asztottam,
majd álomra hajtottam a fejem.

* * *

Másnap reggel mindenki a herceg grandiózus születésnapjára készülődött. Ahogy persze én is,
hiszen én voltam a nagy szenzáció.
Háromszor fürdettek meg, a testemet mindenféle olajokkal és kencékkel kenték be. A hajamat
pakolásokkal kény eztették, hogy csillogjon.
Amikor mindezen túl voltunk, egy férfi jelent meg, és közölte, hogy a király látni akar. Arra
kért, vegy ek fel táncosruhát, és menjek vele.
 Amikor odaértünk őfelsége elé, meghajoltam. Mellette egy nagy on csinos, elegáns nő ült,
ny ilván a felesége. A király intett az egy ik emberének, majd hozzám fordult, és azt mondta:
– Látni akarom a táncát.
Ez jó. Szóval most valami ellenőrzésen megy ek keresztül, és ha nem fog neki tetszeni, akkor
hazaküld. Ezt nem engedhettem meg magamnak, mert akkor dugába dőlt volna a tervem.
Úgy hogy beleadtam apait-any ait a produkciómba. A végén a király a feleségéhez fordult, aki az
egész előadás alatt kedvesen mosoly gott rám.
– Hogy tetszett? – kérdezte tőle.
– Nekem nagy on – válaszolt a nő –, és szent meggy őződésem, hogy a fiunknak is tetszeni fog.
– Rendben – válaszolt őfelsége.
Majd egy kézmozdulattal jelezte az egy ik alkalmazottnak, hogy vigy en vissza engem a
szobámba.
Amikor visszaértem, kifújtam magam. De nem jutott sok időm a pihenésre, mert hamarosan
egy nő érkezett, aki szépen kisminkelt, és a szemöldököm fölé, a szemem külső sarkától a
szemöldököm ívét követve arany színű köveket ragasztgatott az arcomra. A díszítőmotívum az
orrom felett, a homlokomnál összeért.
Persze az öltözékem sem lehetett akármily en. Kaptam egy arany színű sely emruhát, amely nek
az alsó és a felső része össze volt varrva, és amely csak a hasamat, illetve a hátamat engedte
kilátszani. A szokny a a combomra simult, de a térdemtől lefelé bővült. Csupán az egy ik oldalán
volt végig egy slicc, amely megkönny ítette a járást számomra, valamint a tánclépéseket lehetővé
tette. Mindehhez kaptam egy ugy anoly an színű sely emfáty lat; én dönthettem el, hogy akarom-e
egy általán használni. Végül úgy határoztam, hogy oly an koreográfiát táncolok el, amely nek az
elején hasznát vehetem a fáty olnak is, ám a végén el tudom engedni azt.
Az egész napom ezzel a készülődéssel telt. A műsorom akkor következett, amikor a vendégek
befejezték a vacsorát. A fejemre illesztettem a fáty lat, csak a szemem látszott ki, és kiléptem a
közönség elé. Úgy éreztem, minden egy es lépésemmel közelebb kerülök a szabadságomhoz.
Felhangzott a zene, én pedig táncolni kezdtem. Lágy an ringatóztam egy darabig, majd hátat
fordítottam a hercegnek. Lassú mozdulatokkal letekertem magamról a fáty lamat, s a két sarkánál
fogva a hátam mögött táncoltattam a finom kelmét, miközben egy pillanatra sem hagy tam abba a
ritmikus mozgást. Nem fordultam meg. Még nem, csak mikor elérkezettnek láttam az időt. Akkor a
fáty lat az arcom elé húzva, a hercegre emeltem a pillantásomat, mialatt foly tattam a testem
sejtelmes hullámoztatását. Amikor a zene begy orsult, véletlenszerű mozdulattal kiejtettem a
kezemből a fáty lat, és egy re pörgősebben mozogtam. Láttam a hercegen, hogy tetszik neki, amit
csinálok. Rámosoly ogtam, majd gy orsan lesütöttem a szemem. A zene üteme lelassult, és én újra
hullámoztatni kezdtem a testemet, végül átvezettem a lágy hullámokat a kezemre, s csak a
karjaimat mozgattam. A lágy dallamot egy dob lassú üteme vette át, ekkor a melleimre
koncentráltam, majd a dobpergés ritmusa is tovább lassult, én pedig a csípőmet mozgattam. A dob
aztán felgy orsult, mire én megráztam a csípőmet, és az utolsó ütemre megemeltem. A kezem a
magasba lendült, a tekintetemet az ég felé emeltem. Így maradtam egy picit, majd pukedliztem
egy et, és sietősen távoztam a teremből. Nem maradhattam a vendégekkel, vissza kellett térnem a
szobámba.
Ott kifújtam magam, és kaptam vacsorát is. Oly an voltam itt, mint egy alkalmazott, nem
vegy ülhettem az előkelőkkel. De nem bántam, hiszen ez volt a szabadságom ára. Inkább
megettem a nekem szánt ételt, és vetkőzni kezdtem.
Ekkor kopogást hallottam. Gy orsan magamra kaptam egy köntöst, és kiszóltam:
– Ki az? – kérdeztem.
– Khadija vagy ok, Colette, bejöhetek?
– Igen – feleltem, és nagy ot dobbant a szívem.
Kiny itottam az ajtót, és egy ből megismertem a látogatót. A lány volt az, a tegnap esti
vendégem, vagy is a hercegnő. Mondtam neki, hogy foglaljon hely et, és elnézést kértem az
öltözékem miatt. Majd megkérdeztem, honnan tudja a nevemet, hiszen amikor megérkeztem,
nem találkoztam senkivel, csak a követtel.
– Amikor megérkeztél, én ott álltam az egy ik oszlop mögött, a csarnokban – mesélte. – Nem
mutatkoztam, mert nem lett volna szabad odamennem. De én ily en kíváncsi típus vagy ok.
– Értem – válaszoltam mosoly ogva.
– A báty ámnak nagy on tetszett a táncod – váltott témát. – Egy szerűen elvarázsoltad őt.
– Örülök, ha így van.
– Igazából te is nagy on tetszettél neki – vágta rá Khadija.
– Ezt is ő mondta? – kérdeztem huncutul.
– Nem, de ismerem őt, és láttam, hogy nézett rád. Meddig maradsz nálunk?
– Még öt napig, úgy tudom – feleltem, majd lesütöttem a szemem.
– Honnan ismered Abdul Karimot? – szegezte nekem a kérdést váratlanul a lány.
Megfagy ott az ereimben a vér. Nem mondhatok neki semmit. Az agy am kattogott. Mit
válaszoljak? Úgy döntöttem, felelet hely ett inkább én is kérdezek:
– Te honnan ismered?
– Párszor már küldött lány okat, hogy szórakoztassák a családomat. Az apám tudja, hogy neki
vannak kapcsolatai. Oly anok, akik tudnak táncos lány okat bérelni egy -egy alkalomra. De eddig
egy ik sem volt enny ire jó, mint te.
– Köszönöm – mondtam megkönny ebbülten. – Miért jöttél most ide?
– Hát, az a hely zet – válaszolt –, hogy nem nagy on tudok senkivel beszélgetni az
alkalmazottakon meg az any ámon kívül. És mi körülbelül egy idősek lehetünk. Gondoltam, veled jó
lenne csevegni, szimpatikusnak talállak. Szeretnélek egy kicsit megismerni. Természetesen csak
akkor, ha nem baj.
– Nnnem baj – dadogtam.
Az órámra pillantottam.
– Oh – kiáltott fel Khadija –, már enny i az idő? Nem akarlak zavarni, holnap is lesz nap, nem
igaz? – Azzal felállt, elköszönt, és szélsebesen távozott a szobából.

* * *

A következő napokban mindennap előadtam egy -egy koreográfiát a herceg előtt. Természetesen
ezek után nekem is feltűnt, hogy nem vagy ok közömbös számára, de nem érdekelt, el akartam
menni ebből az országból.
Sokat beszélgettem a hercegnővel, rengeteget nevettünk, s végül egész jól összebarátkoztunk.
Aztán eljött az utolsó táncom ideje is. Mikor utána bementem a szobámba, hogy összepakoljam
a holmimat, ny ílt az ajtó, és szokás szerint a hercegnő lépett be rajta. Ez volt az az éjszaka,
amely et anny ira vártam – és ez volt az az éjszaka is, amely romba döntötte a szépen kitervelt
álmaimat. A rémmesém foly tatódni látszott.
– Szia, Colette – kezdte Khadija.
– Szia.
– Anny i mindent megtudtam rólad, és oly an sok mindenben segítettél – foly tatta a hercegnő –,
de az életedről szinte semmit sem árultál el. Szeretném tudni, miért jöttél Marokkóba.
És akkor leültem az ágy szélére, és foly ni kezdett belőlem a szó. Akár Seherezádé Az 1001
éjszaka meséiben, elkezdtem a történetemet – csak én a sajátomat meséltem el. Jó érzés volt,
hogy végre valaki valóban meghallgatott, és főleg, hogy végre hangosan is elmondhattam,
menny ire rossz döntést hoztam.
– Decemberben lesz huszonhat éve, hogy megszülettem. Édesapám spany ol volt, any ám
francia. Spany olországban ismerkedtek meg, egy ny aralás alkalmával, amikor any uék
Spany olországba utaztak. Nem sokkal később az apám az any ám után ment, majd
összeházasodtak. Aztán megszülettem én. Jó neveltetést kaptam, főiskolára is jártam, egy iptológia
szakra. Közben minden szabadidőmet a tánccal töltöttem, tulajdonképpen már általános iskolás
korom óta. Az utolsó évemet kezdtem el a fősulin, amikor egy este rendőrök csöngettek be
hozzánk: ők közölték a hírt, hogy a szüleimnek autóbalesetük volt. Mindketten meghaltak.
Kétségbeestem. Szörny ű volt. – Eleredtek a könny eim, de foly tattam a mesélést. – Abba kellett
hagy nom a főiskolát, mert nem volt pénzem, hogy kifizessem a tandíjat. Elmentem dolgozni.
Nem nagy on értettem semmihez, a táncon kívül. Ekkor megláttam az egy ik étterem ajtaján, hogy
hastáncost keresnek. Bementem, és szerencsére megkaptam az állást. A barátnőmnek is sokat
köszönhetek, Hadiy ának, aki mindenben támogatott. Ő tizenhat éves volt, amikor a szüleivel
Franciaországba költöztek, aminek ny ilván megvolt az oka, de erről sosem beszélt nekem. A
többiek a suliban nem kedvelték őt az arab származása miatt, én viszont felkaroltam. Szóval, abban
az étteremben táncoltam minden este, ott szórakoztattam a vendégeket. Most már több mint egy
éve történt, hogy egy ik nap nem nagy on tudtam mit kezdeni magammal, és unalmamban
vásárolni indultam. A pénztárhoz igy ekeztem, de kiejtettem a kezemből a bankkárty ámat. Egy
férfi vette fel, arab akcentusa volt. A gy öny örű szemeivel azonnal elvarázsolt. Még aznap este
újra megpillantottam őt: eljött megnézni a táncomat, majd eltűnt. Virágokat küldött, kis kárty ákkal.
Aztán egy szer csak randira hívott. Én elfogadtam. A többi meg apránként kialakult. Beleszerettem,
hát eljöttem vele Marokkóba. És nem sokkal később már a felesége voltam.
– Te férjnél vagy ? – képedt el a hercegnő.
– Igen – böktem ki.
– És ki a szerencsés?
– Abdul Karim.
A levegő egy pillanat alatt megfagy ott körülöttünk. Éreztem Khadija hideg tekintetét az
arcomon. A könny eim egy re sűrűbben foly tak, és az ágy takarójára hullottak. A hercegnő alig
hallhatóan kérdezett:
– Mily en életed van mellette?
– Rossz – válaszoltam, szinte suttogva. Lehuny tam a szemem, és átadtam magam a
fájdalomnak. A testem remegni kezdett, zokogtam. Amikor egy kicsit sikerült megny ugodnom,
belekezdtem az itteni életem elmesélésébe is. Megbíztam a hercegnőben, és úgy éreztem, ha nem
mondom el valakinek a bánatomat, az menten felemészt. – Amikor idejöttem vele, szerelmes
voltam. Mindent megtettem érte. Aztán megkérte a kezem. Én boldogan igent mondtam. Eleinte
szépen éldegéltünk, aztán valami megváltozott. Sokszor éreztem a ruháján női parfümök illatát,
meg valami füst- vagy dohány szagot, de amikor kérdőre vontam, felbőszült. Egy szer átjött
hozzám a húga, aki elmesélte, hogy Abdul nem jó ember, azonban én nem hittem neki. Végül
kiderült, hogy igaza volt. Egy ik este én táncoltam az egy ik barátjának, és az a férfi a tánc után
szeretkezni akart velem. Nem hagy tam magam. Amikor hazaértem, a férjem nekem esett, hogy
miért jöttem el a barátjától. Végül, amikor rájött, hogy pénzt sem kaptam, még meg is vert.
Elhatároztam, hogy követni fogom őt, és megnézem, mivel foglalatoskodik munkaidőben. És akkor
rájöttem, hogy Abdul valóban nőket ad el pénzért férfiaknak, hogy azok kiéljék rajtuk a vágy aikat.
És velem is ezt akarta tenni. Megfogadtam, hogy elhagy om őt, ezért belementem a játékába, és
elvállaltam ezt a fellépést is, hogy pénzt szerezzek. Mert így vissza tudok menni Európába.
 – Meg akarsz szökni? – kérdezte Khadija rémült tekintettel.
– Ezt tervezem – válaszoltam.
– Nem jó ötlet, Colette – mondta a lány.
– Miért? – kérdeztem rémülten.
– Mert a felesége vagy – mondta. – Visszamehetsz Európába, de mivel ő a férjed, bármikor
utánad mehet, és visszahozhat. És ha már megvert téged, akkor… Nem is tudom, csak sejtem,
mire számíthatsz, ha ez bekövetkezik. Hiszen az itteni szokások szerint ő rendelkezik feletted.
– Akkor mit csináljak? – csuklott el a hangom.
– Csak úgy szabadulhatsz meg tőle, ha elváltok, ahhoz pedig ny omós indok kell – harsogta a
hercegnő. – Bizony ítanod kell, hogy a férjed nem bánik veled tisztességesen.
– Nem tudom bizony ítani – jegy eztem meg lesütött szemmel.
– Ki kell találnunk valamit – válaszolt a lány, immár halkabban. – Egy előre tégy meg neki
mindent, amit szeretne, hogy ne bántson téged, én pedig kiötlök valami jó megoldást.
A tervemnek lőttek, vallottam be magamnak. De végül is Khadijának igaza van. Miért is nem
gondoltam arra, hogy Abdul utánam jöhet? Hiszen hivatalosan az övé vagy ok. Anny ira meg
akartam szabadulni tőle, hogy ez eszembe sem jutott. De akkor most mi lesz? Mihez kezdjek? A
makacsságom és az önfejűségem sodort ekkora bajba, mert nem hallgattam a barátnőmre. Nem
követem el még egy szer ugy anazt a hibát. Mindenben hallgatok a hercegnőre, mert eltökélt
szándékom, hogy itthagy om ezt az országot.
Ekkor kopogtak az ajtón. A személy zet egy ik tagja volt; elnézést kért, majd közölte, hogy a
herceg szeretné még egy szer látni a táncomat. Nem mondhattam nemet.
– Most öltözz át, menj, és táncolj a báty ámnak! – mondta Khadija. – Én a többit elintézem,
gondolkodom a megoldáson.
Azzal a felállt, és az alkalmazottal egy ütt elhagy ták a szobámat.
Én pedig az éjszaka közepén átöltöztem, hogy a herceget egy utolsó tánccal szórakoztassam.
– Miért nem bír ily enkor aludni? – suttogtam magam elé halkan, miközben elindultam a
félhomály os foly osón a trónörökös színe elé.

* * *

Omar Hasszán herceg már ott ült kény elmes székében, amikor beléptem a csarnokba.
Köszöntöttem őt, és a lejátszóban hagy ott CD felé indultam, amikor hirtelen megszólalt:
– Várj! – Halkan beszélt, a csarnok mégis visszhangozta a mondatát.
Megtorpantam, de nem mertem ránézni. Nem lett volna illendő. Megfordultam, hogy vele
szemben legy ek, de lesütöttem a szememet.
 – Nézz rám! – parancsolta a herceg.
Én felemeltem a fejem. Omar engem bámult, és méregetett. Alaposan megvizsgált, és én is
jól megnéztem őt magamnak. A teste ugy an nem volt oly an kisportolt, mint Abdulé, de azt sem
lehetett volna állítani róla, hogy elhany agolja. A haja feketén csillogott a lámpa fény énél. A
szemei ragy ogó világosbarnák, és most engem vizslatott velük. Percekig bámultuk egy mást.
Amikor újra megszólalt, utasító volt a hangja:
– Táncolj!
Én elindultam, hogy bekapcsoljam a zenét, ám ekkor megint rám szólt:
– Állj! Zene nélkül táncolj! – kérte.
Visszamentem a parkett közepére, szembefordultam a herceggel, és elkezdtem táncolni.
Az agy amban pörgettem a kedvenc zenémet, így könny ebben mentek a lépések. Lassan,
lágy an ringatóztam, a karjaimat kecsesen mozgattam. A herceg csak nézett, és mosoly gott.
Amikor befejeztem, megálltam vele szemben. Ő odasétált hozzám, közelebb hajolt, és a fülembe
súgta:
– Oly an izgatóan csábító vagy.
Levegőt sem mertem venni. Ha ezt a király megtudja! Végül kifújtam a tüdőmben lévő
maradék szuszt, és szaggatottan lélegezni kezdtem. Újra lesütöttem a tekintetemet. A herceg
felemelte a fejem a kezével, és a pillantásunk összetalálkozott.
– Tengerkék – sóhajtotta. – A kedvenc színem, gy öny örű.
Majd elengedte az arcomat. Visszasétált a székéhez, és leült. Utána intett nekem, és újra
felszólított:
– Táncolj még!
Hát ez nem lehet igaz. Csak táncoltat és táncoltat. Én meg táncoltam és táncoltam.
De ekkor ravasz terv tolakodott az elmémbe. Ez az! Ő fogja jelenteni a kiutat számomra. Az ő
segítségével fogok hazajutni ebből a ny amvadt országból.
Láttam, éreztem, hogy tetszem neki. Akkor rajta! Belenéztem a herceg szemébe, miközben
táncoltam. Ezen anny ira meglepődött, hogy egy ből abbahagy ta a mosoly gást. A tekintetem
mély en az övébe fúrtam, mintha csak a fejébe akarnék látni. A számat kacérul széthúztam. Omar
gondolkodott egy kicsit, aztán újra rám mosoly gott. Ez az, sínen vagy unk.
Hol finomabban, hol erősebben ráztam a csípőm és a mellem, majd közeledni kezdtem felé.
Amikor a székéhez értem, kissé meghajoltam, és a melleimet jó alaposan megmozgattam. A
herceg egy röpke pillantás erejéig a szemembe nézett, de aztán alaposan megbámulta a testem.
Kiny újtotta felém a kezét, ám mielőtt elérhetett volna, hátrálni kezdtem, és foly tattam a véget
nem érő kacérkodást. Az járt a fejemben, hogy ha őt magamba bolondítom, akkor véget érhet a
rémálmom. Megszabadulok a férjemtől, és elhagy hatom Marokkót.
 Már hajnalodott, és én még mindig táncoltam. A herceg lelkesedése nem lohadt, bezzeg én már
nem éreztem a végtagjaimat. Végül ő ásított egy nagy ot, majd kijelentette:
– Most már elég. Köszönöm a varázslatos estét. – Utána felállt, és távozott.
Majdnem összeestem, a kezem és a lábam remegett a fáradtságtól. Elindultam a szobám felé,
levetkőztem, és beledőltem az ágy ba, hátha aludhatok még pár órát, mielőtt hazamennék a
meghittnek aligha mondható családi fészkembe.
Arra ébredtem, hogy valaki szólongat.
– Ébredj már! – kiabálta egy hang.
– Khadija – susogtam kiszáradt torokkal, majd kiny itottam a szemem.
– Kitaláltam valamit – lelkendezett.
– Mit? – kérdeztem vissza.
– Taníts engem táncolni, ahogy megígérted – válaszolt.
Na, ez remek. Most aztán kinn vagy ok a vízből.
– És ez hogy segít rajtam? – értetlenkedtem egy fokkal éberebben.
– Úgy, hogy amíg engem tanítasz, nem vagy otthon, és addig sem kell férfiaknak táncolnod.
Pénzt kapsz, tehát a férjednek egy szava sem lehet. Ha közben bármit tesz, amivel árt neked, majd
én leszek a tanúd, és egy hercegnő szava sokat ny om a latban. Ha úgy alakul, el is tudsz válni tőle,
és akkor visszamehetsz Franciaországba.
– És ha nem csinál semmi oly asmit? – kérdeztem vonakodva.
– Akkor kitalálunk valami mást.
– És… a király beleegy ezik, hogy tanítsalak? – ültem fel az ágy ban. Kiröppent a szememből az
álom.
– Az apámat bízd rám, ő nem tagad meg tőlem semmit – bizony gatta Khadija.
– Rendben – adtam be a derekamat. Legalább nem kell átvernem a herceget. Mert ha kiderült
volna, hogy mit is akarok, a végén még… megbüntet a király. – Vágjunk bele! – határoztam el.
Innentől le sem tudtam huny ni a szememet. Egy foly tában azon morfondíroztam, hogy a
sorsomat a hercegnő kezébe tettem. Ez a gondolat nem volt túlságosan megny ugtató.
Merengésemet a követ szakította félbe, amikor reggel betoppant hozzám.
Én már éppen befejeztem a reggelit. A holmim a táskámban volt összepakolva, én pedig
felöltözve vártam, most mi következik. Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor el kell hagy nom a
palotát.
A követ átadta nekem a honoráriumomat, én pedig megköszöntem, és elraktam.
– A király i családnak nagy on tetszettek a táncai – tette hozzá –, meg voltak elégedve önnel.
– Köszönöm, uram – válaszoltam.
– De most mennie kell. Jöjjön, kikísérem – ajánlotta fel a férfi.
 Az ajtóhoz érve megköszöntem neki a kedvességét, és persze a király i család szíves
vendéglátását. Ezután távoztam.
Mahmud már ott várt az autóval, hogy hazavigy en. Beültem a kocsiba, és egész úton egy szót
sem szóltam.
Hazaérve illendően köszöntem az idestova egy hete nem látott férjemnek. Megint a szokásos
dohány szag lengte körül, mint mindig.
– Hogy érezted magad, habibi? – kérdezte Abdul.
– Jól – válaszoltam –, de itthon jobb.
A férjem, mintha csak erre a válaszra számított volna, megfogta a derekam, és ráparancsolt
Rashára, hogy most senkinek nincs itthon. Kikapcsolta a telefonját is, majd szájon csókolt. Aztán
bevitt a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
 IV. fejezet

Egy bő héttel később újabb levél érkezett a palotából, a férjemnek címezve. Abdul elolvasta, és
hümmögni kezdett. Hol a papírt bámulta, hol meg engem.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Nincs baj – válaszolt.
– Akkor mi történt? – néztem rá.
– A hercegnő írt nekem.
– A hercegnő? – Úgy tettem, mint aki meglepődik.
– Igen… A király engedély t adott rá neki, hogy táncolni tanuljon, engem pedig arra kér,
engedjem meg, hogy te tanítsd. Mert te vagy a legjobb.
A szívem vad dübörgésbe kezdett. Épphogy csak nem kiáltottam fel, hogy : „Engedd meg!”
Megpróbáltam türtőztetni magam.
– És te mit mondasz? – suttogtam.
– Menj, ha menni akarsz – vágta oda morcosan. – A pénz mindig jól jön. Bár hazajönni nem
fogsz tudni, hiszen fél nap az út Fezbe. De bánom is én, ha megkeresed az árát. – Majd felvette a
kabátját, és távozott otthonról.
Megkönny ebbültem. Talán mégis beválik Khadija terve. Reméltem, hogy sikerrel járunk.
Addig sem kell a férjem durcás arcát néznem.
Másnap összeszedtem pár ruhát, és beleraktam őket egy nagy bőröndbe. Alig vártam már,
hogy elindulhassak. Azonban nem akartam kapkodni, nehogy eláruljam magam: azt, hogy
menekülök a saját házamból. Pedig ez volt az igazság. Szökni akartam a férjem elől.
Megkértem Mahmudot, hogy vigy en vissza a király i palotába. A holmimat beraktam a kocsi
csomagtartójába, és elköszöntem Rashától.
Abdul természetesen ezúttal sem tartózkodott otthon, így csupán pár kedves sort írhattam neki
egy cetlire:

Drága szerelmem,
elindultam, hogy a hercegnőt táncolni tanítsam. Amint végeztem, sietek haza hozzád.
Nagyon szeretlek.
Colette

Persze ennek a fele sem volt igaz, de mivel nem akartam, hogy bármi kiszivárogjon a
tervemből, kény telen voltam neki szépeket írni, azon az áron is, hogy hazudnom kellett. Kinek
hiány zik, hogy utánam jöjjön, és ott balhét csináljon?
 Beültem tehát az autóba, és elindultunk. Az már biztosnak látszott, hogy a férjemtől
megszabadultam egy darabig, a többit meg majd kigondoljuk később. Talán tény leg igaza volt a
hercegnőnek.
Az út valóban nagy on hosszúnak tűnt, hosszabbnak, mint előző alkalommal. Néha úgy éreztem,
soha nem érünk oda. Szerencse, hogy Mahmuddal megint jól el tudtam beszélgetni, mint
mostanában oly sokszor. Aty ai jó tanácsokat adott nekem, amely eket igy ekeztem megfogadni.
Valami azt súgta, hogy elég jól ismeri a férjemet, és hogy engem nagy on félt. Úgy éreztem,
számomra több is, mint egy egy szerű sofőr: igen, már-már a barátom volt, vagy inkább apám
hely ett apám. Márpedig barátból ebben az országban igen kevés akadt, úgy hogy megbecsültem
Mahmud féltő aggódását.
Amikor odaértem a palotához, maga Khadija fogadott, és felkísért a szobába. Most nem az
alkalmazottak hálótermei mellett kaptam szállást, hanem egy emelettel feljebb, a hercegnő
szobája közelében.
Ahogy mentünk felfelé a lépcsőn, a herceg jött velünk szembe. Amikor meglátott, megállt, és
csak nézett, illetve bambán vigy orgott. Köszöntöttem őt, ő is engem. Aztán csend lett. Mind a
hárman ott álltunk a lépcső tetején, és mást sem tettünk, csupán bámultuk egy mást. Jobbra-balra
tekingettünk, hogy vajon ki szólal meg előbb. Pedig hát nem mindegy ? Ha senki nem akar
mondani a másiknak semmit, akkor minek állunk még itt? Nagy on szerettem volna már lepakolni a
bőröndömet, mert elég nehéz volt. Pár lépést tettem előre, majd Khadija is elindult utánam, ő
aztán megelőzött, hogy mutassa az utat.
– A húgom hóbortjai – szólt utánunk a herceg váratlanul, és a testvérére nézett. – De azért
örülök, hogy téged küldtek – foly tatta, és a tekintetével engem vett célba.
Rám mosoly gott, én visszamosoly ogtam. A hercegnő legy intett egy et, hümmögött, majd azt
mondta nekem:
– Ne törődj vele, menjünk!
Beléptünk a szobába, ami igen tágas volt. Óriási méretű, szaténtakaróval borított ágy állt
középen, tele párnákkal. Mellette mindkét oldalon éjjeliszekrény, a tetejükön eredeti kecskebőrből
készült, narancssárga színű marokkói lámpa. A padlót kézzel szőtt szőny eg fedte, ami faltól falig
ért. Volt még a szobában egy dohány zóasztal is, két kény elmes, ámbár kicsi fotellal. A függöny az
ágy takaróhoz hasonlóan a legfinomabb szaténból készült, és a padlót súrolta. Ez is narancssárga
színben pompázott. Sötétítőfüggöny nem volt, csak díszítésképpen lógott a karnisról egy -egy csík
sötétbarna any ag. Nagy on jól nézett ki. A menny ezeti csillár üvegből készült, szépen megmunkált
díszítéseit órákig el tudtam volna nézegetni. Amikor a lámpát felkapcsoltuk, az üvegről
visszaverődő fény ezerny i mini szivárvány t vetett a falra. Az egy ik fal mellett nagy méretű,
faburkolatú szekrény állt. Abba pakolhattam a ruháimat.
 – Hogy tetszik? – érdeklődött Khadija.
– Nagy on szép – válaszoltam őszintén.
– Gy ere velem! – utasított a lány, amikor lepakoltam a csomagomat.
– Most hová megy ünk? – kérdeztem kíváncsian, miközben a hercegnő megfogta a kezemet, és
magával húzott.
– Mutatok valamit!
Egy másik szobába mentünk, amely ugy anezen a szinten hely ezkedett el, csak a foly osó végén.
Amikor beny itottunk, meglepődtem.
A terem üres volt, a parkettát nem fedte szőny eg. A falra tükröket szereltek, az ajtótól az
ablakokig. A hely iség elég nagy volt, méretes ablakokkal, amely eken csak úgy áradt be a fény, az
útját pedig nem zavarták függöny ök. Itt is rend és tisztaság uralkodott, ahogy a palota többi
részében is.
Ahogy váltottunk pár szót, észrevettem, hogy a terem visszhangzik – de üres volt, úgy hogy ez a
tény nem lepett meg túlságosan. Mindössze egy CD-lejátszó állt az egy ik sarokban, semmi más
nem volt a hely iségben. Biztos ez a táncterem, gondoltam, majd, hogy meggy őződjek róla,
hangosan is kimondtam a szót.
– A táncterem – sóhajtottam.
Valamikor én is hasonló teremben kezdtem el táncolni, csak mi többen voltunk.
– Mily ennek találod? – kérdezte a lány.
– Nagy on jól néz ki, tágas és világos – mondtam. – A legjobb hely arra, hogy elsajátítsd ezt az
érzelmekkel teli táncot.
Khadija elmosoly odott, aztán egy lendülettel elhagy tuk a szobát.
Eljött a délutáni tea ideje. A hercegnő megkérte az édesany ját, hogy én is velük teázhassak,
akinek ez nem volt ellenére. A király nem tartózkodott otthon, épp ügy eket intézett egy másik
városban. Amikor bementünk a teázónak kialakított nappaliba, Khadija illendően bemutatott az
édesany jának. A király felesége közelebb lépett.
– Üdvözöllek nálunk, Colette – köszöntött barátságosan. – A nevem Amal. Foglalj hely et! –
mondta.
Éppen leültem az egy ik párnákkal kitömött fotelba – nagy on kény elmes, süppedős
ülőalkalmatosság volt –, amikor belépett a herceg. A szívem vadul kalapált. Oly an érzésem volt,
mintha már ezer éve találkozgatnánk titokban vele, pedig csupán egy éjszakáról volt szó, és akkor is
csak azt kérte, táncoljak neki. Erről senki nem tudott, kivéve Khadiját és azt az alkalmazottat, aki
akkor éjjel bejött, hogy a herceg látni akar még egy szer. Nem volt ebben semmi különös, most
mégis ez járt a fejemben. Mi lesz, ha lebukunk? Töprengésemből a király né hangja ébresztett fel.
– A fiamra emlékszel, kedvesem? – kérdezte.
 – Omar Hasszán – mutatkozott be a herceg, majd kezet csókolt, miközben végig a szemembe
nézett, és nevetett.
Lebukunk, lebukunk, lebukunk. Le fogunk bukni! – visította egy hang a fejemben. Mi van velem?
Csak egy tánc volt. Ezért még nem jár kötél. Vagy igen? Lefagy tam, pusztán anny it tudtam
mondani:
– Ü-ü-ü-üdvözlöm, felség. A ne-ne-nevem Colette de la Fu-Fuente.
Elég kellemetlen volt, mindenki rám bámult. Még a végén az én viselkedésem fogja elárulni,
hogy valamenny ire már ismerem a herceget. De végül senki nem foglalkozott a botlásommal,
úgy hogy én is megny ugodtam. Biztos betudták annak, hogy megilletődtem a herceg láttán.
Amikor befejeztük a teázást, Khadija és én visszamentünk a szobáinkba, s átöltöztünk kény elmes
ruhába, hogy megtarthassam neki az első órát.
Mondtam, hogy valami kellemes any agú, laza nadrágot és topot vegy en fel, a derekára pedig
adtam neki egy rázókendőt a saját ruhatáramból. Ez azért kellett, hogy hangsúly osabbá tegy e a
csípője mozgását, és élvezetesebbé a tanulást.
Magam is kény elmes ruhába öltöztem, és én is felkötöttem a csípőmre egy kendőt.
Ezután bementünk a táncterembe. Bemelegítéssel kezdtünk, nehogy meghúzódjon a hercegnő
dereka vagy valamely ik izomcsoportja. Utána megmutattam neki a hely es testtartást, alapállást.
Mondtam, hogy lazítson, és eny hén rogy assza be a térdét. Forgassa befelé a csípőjét, a fenekét ne
tolja ki. Majd emelje ki a mellét, és engedje le a vállát.
– A csípőtolással kezdünk – jelentettem ki, és elkezdtem magy arázni, hogy an lehet a
legkönny ebben elsajátítani ezt a mozdulatot; aztán meg is mutattam.
Khadija utánam csinálta. Aztán következtek sorban a lépések, a kisebb és nagy obb csípőkör, a
csípőny olcasok. Amikor ezekkel készen voltunk, én elindítottam a zenét, és mondtam a
hercegnőnek, hogy kövesse a mozdulataimat. Végül, amikor ezen is túl voltunk, én mögé álltam,
és megkértem, hogy amely ik testrészét megérinti a kezem, azzal csinálja azt a mozdulatot, amit
megtanultunk. A végére már nagy on jól ment neki.
Egész jól telt a délutánunk így. Amikor befejeztük, a tanítvány om elment, hogy átöltözzön, én
pedig kivettem a CD-t a lejátszóból, és elindultam kifelé a teremből.
Pontosabban, elindultam volna, mert akkor betoppant a herceg.
– Na, ez nem semmi! – kacsintott Omar, majd elismerően végignézett rajtam. Már csak a
testhez simuló fekete pamutnadrágom volt rajtam, és a mellemet elfedő rövid top. A kendőt
időközben levettem a derekamról, és a vállamra terítettem. Tulajdonképpen úgy látszódott az
alakom, mintha meztelenül állnék ott.
Persze kővé dermedtem. Ez kémkedik utánam? Esküszöm, egy szer miatta fogok meghalni. A
bitófán végzem. Mert ha rájön a király, hogy a fia utánam járkál, ny ilván megölet… Különben is,
minek jött ez most ide?
A herceg újra jó alaposan végigmért, és kaján mosolly al az arcán távozott.
Na tessék! Ennek meg mi értelme volt? Én továbbra is ott álltam, mint egy szépen kifaragott
kőszobor, és biztos voltam benne, ha a herceg nem hagy békén, előbb-utóbb elveszítem a fejem.
Nem képletesen, hanem szó szerint. Erre a gondolatra ny eltem egy nagy ot, és amikor a
végtagjaim végre engedelmeskedni kezdtek, elindultam a szobám felé.
Teleengedtem vízzel a kádat a marokkói stílusú fürdőszobában, és elmerültem a habokban.
Utána már csak egy pihentető alvásra vágy tam.
Másnap valamikor délelőtt ébredtem fel; végre frissnek éreztem magam. A reggelit a
szobámba kértem, és amikor az alkalmazott behozta, megkérdeztem tőle, hol van a hercegnő.
– Kilovagolt, hölgy em – jött a felelet.
Megköszöntem válaszát, és felöltöztem.
A délelőtt további része szabad volt, úgy hogy lementem a palota hatalmas kertjébe, és a
magammal hozott köny vek egy ikéből olvasni kezdtem. Leültem egy padra, az egy ik pálmafa
árny ékába, és nekiláttam a köny vemnek. Persze a ny ugalmam nem tartott sokáig.
– Jó reggelt, Colette – hangzott fel közvetlenül előttem.
Megint itt van, ezt nem hiszem el! A herceg. Mi a fenét keres itt? Jó, jó, tudom, hogy itt lakik, de
ez nem jogosítja fel arra, hogy mindig a sarkamban legy en.
– Jó reggelt – hajtottam fejet –, hercegem.
– Omar, szólíts Omarnak – mondta.
Én rámosoly ogtam, de nem mondtam semmit.
Körülöttünk nem volt egy árva lélek sem, és én úgy éreztem, mintha újra a titkos
„randevúnkon” lennék. A herceg odasétált hozzám, és leült a padhoz.
– Nem zavarlak? – kérdezte.
Arra gondoltam: „De igen, marhára zavar, hogy foly amatosan utánam járkál!” – ám végül
csak enny it mondtam:
– Nem.
– Szép napunk van ma – kezdemény ezett beszélgetést a férfi.
Ez remek, gondoltam. Időjárás-jelentés következik. A meteorológus pedig maga a herceg.
Igy ekeztem szűkszavúan válaszolgatni neki, és abban remény kedtem, hogy ha kurta feleleteket
adok a kérdéseire, ért majd a szóból, és elmegy. Nem így történt.
– Igen, szép – mondtam.
– Nem lenne kedved sétálni egy et? – kérdezett újra. – Itt, a pálmafák alatt, a napsütésben…
– Nem – válaszoltam.
– Tehát mégis zavarlak – kuncogott.
 – Nem – mondtam.
– Akkor miért nem akarsz velem sétálni? – nézett rám világosbarna szemeivel.
Hát ez nem normális, gondoltam. Tény leg meg akar öletni?
Viszont valamit mondanom kellett bamba nézésem mellé.
– Azért, mert… – dadogtam – mert…
– Nincs rá magy arázatod! – vágta oda. – Akkor mehetünk?
Most mit csináljak? De nem tagadhatom meg a kérését, azzal sem járnék jobban.
– Menjünk – adtam meg magam végül.
Becsuktam a köny vet, felálltam, és elindultunk az óriási kertbe kóvály ogni. Sok mindenről
beszélgettünk. A herceg elmesélte a gy erekkorát, és hogy menny it játszottak a húgával a pálmafák
hűs árny ékában. Aztán arról is beszélt, mit tanult az egy etemen. Értekezett a kül- és belpolitikáról,
ami anny ira nem kötött le engem. Az már sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet, amikor
arról szólt, hogy menny ire szereti az állatokat, és ő is, akár a húga, imád lovagolni. Azt mondta,
egy szer majd megtanít engem is, ha szeretném.
Még ebéd előtt visszaértünk a palotába. Azért nem panaszkodhatom: végül kifejezetten kellemes
délelőtt kerekedett ki ebből a kínos találkozásból. Egész szimpatikussá vált nekem ez az Omar.
Ebéd után egy kis pihenés, aztán kezdődhetett a munka. Számomra nem is volt igazán az:
élveztem, hogy taníthatom a hercegnőt. Ő pedig nagy lelkesedéssel táncolt, aminek igazán
örültem.
Feltűnő volt viszont, hogy a herceg foly amatosan a ny omomban járt, sőt, még néhány órámra
is bejött. Azt állította, meg akarja nézni, hogy halad a húga – de foly amatosan engem bámult.
Persze ez imponált is nekem.
Így teltek a napok és a hetek, s közben a férjemről nem volt semmi hírem. Mintha nem is
létezne. Kezdtem aggódni, hogy nem jön be a tervünk. De mit tehettem volna? A hercegnő egy re
jobban táncolt, vagy is nekem hamarosan el kell hagy nom a palotát. Azonban nem szándékoztam
visszamenni a férjemhez. Sürgősen ki kellett találnom valamit.
A következő este, még vacsora előtt, a herceg megkeresett. Épp a táncteremben voltam, és
pakoltam el a CD-ket.
– Colette – szólított meg.
– Igen? – néztem fel Omarra.
– Egy kérésem lenne hozzád – mondta.
Én csak néztem rá kíváncsian, sejtelmem sem volt, mit kívánhatna tőlem ez a férfi.
– Azt szeretném, ha velem töltenél egy éjszakát.
Kikerekedett szemekkel bámultam. Hát ez pompás. Megkívánt. Le akar feküdni velem. Itt a vég.
Mi a francot csináljak? Ha ez a király vagy a férjem fülébe jut… Megőrülök. Ez a pasas nem
százas. Most vagy a férjem öl meg, vagy a király … Bár ez tulajdonképpen mindegy is, ha már
úgy is meghalok.
Nem adtam határozott választ, csupán anny it mondtam, hogy ezt át kell gondolnom. Ezek után
megkerestem Khadiját, és elmondtam neki, amit a hercegtől hallottam.
– Engedély t kell kérned a férjedtől – válaszolta ő –, mert ha megtudja, hogy az ő beleegy ezése
nélkül töltöttél el egy éjszakát valakivel, akkor nem jársz jól. Megszabadulsz tőle, de nem úgy,
ahogy akarod. Megölethet.
A hercegnőnek igaza volt. Eszembe jutottak Hadiy a szavai: „Ha paráznaságon kapnak, és
bizony ítható, akkor a büntetésed halál.” Úgy hogy sürgöny öztem Abdulnak, mit szólna hozzá. A
válaszra nem kellett sokat várnom, két nappal később meg is érkezett: beleegy ezett, természetesen
pénz ellenében. A pénzről nem szóltam a hercegnek, mert a hercegnő azt mondta, hogy ő kifizeti a
szóban forgó összeget. Végül is, mindegy, így legalább volt bizony ítékom a váláshoz.
Ezek után megkerestem a herceget, és elmondtam neki a döntésemet. Megígértem, hogy vele
töltöm a következő éjszakát.

* * *

Másnap, vacsora után szépen felöltöztem egy csinos, nem túl szexi hálóruhába, felvettem a
köntösömet, és átmentem a herceg hálószobájába, amely a foly osó végén volt, a táncterem
mellett.
Remegő kézzel ny itottam be. Arra gondoltam, hogy mi lett belőlem, s hogy a herceg vajon mit
gondolhat rólam.
Omar már az ágy ában feküdt. Megörült, amikor meglátott: felkelt az ágy ból, és köszöntött.
A szobában félhomály uralkodott, de így is láttam a férfi gy öny örű, bronzos bőrét. Ruha nélkül
állt előttem, mindössze egy rövidnadrág volt rajta. Világosan kirajzolódtak szálkás izmai, amely ek
a ruha alatt nem voltak feltűnőek.
Közelebb léptem, és köszöntem én is. Ő magához húzott, és mély eket sóhajtozott a ny akamnál.
Biztosan a testápolóm illatát szaglássza, amivel bekentem magam fürdés után. A bőre lágy, az
érintése könny ed volt.
Megkért, hogy feküdjek be az ágy ba, azután ő is mellém bújt. Azt mondta, meséljek az
életemről. Én pedig elmondtam neki ugy anazt, amit Khadijának is – csak a férjemről hallgattam.
Ekkor Omar váratlanul közbeszólt:
– Tudom, hogy férjnél vagy, Colette. És azt is, hogy nem jó a házasságod. Mesélj nekem róla!
– kérlelt. Meglepetten néztem rá, és a ki nem mondott kérdésemre – honnan tudja mindezeket? –
hamarosan választ kaptam: – A húgom mondta.
 Eleresztettem egy szomorú mosoly t, vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a történetbe.
– Franciaországban ismerkedtem meg a férjemmel. Csak később tudtam meg, hogy
Marokkóban él. Azt mondta, üzleti úton van Európában, és ahogy mesélt magáról, az alapján azt
hittem, kereskedő. Többször találkoztunk, még a munkahely emre is eljött, hogy lásson táncolni.
Teljesen az ujja köré csavart, beleszerettem. Amikor vissza kellett jönnie Marokkóba, megkért,
hogy tartsak vele, és én igent mondtam. Pedig Hadiy a, a barátnőm nagy on féltett tőle, és ma már
tudom, hogy megvolt rá az oka. De akkor nem hallgattam rá. Abdul itt kérte meg a kezem, és
nagy on hamar a felesége lettem. Minden anny ira szép volt… Jól éreztem magam, boldog voltam
mellette. De történt valami. A húga mesélt nekem valamit, ami megdöbbentett. Azt mondta, a
férjem nőkkel kereskedik, amit persze nem hittem el. Egy ik este, amikor hazajött, Abdul bűzlött a
dohány tól és a női parfümtől. Kérdőre vontam. Ideges lett, és veszekedtünk. Aztán persze
kibékültünk… Másnap megkértem, hogy dolgozhassak, ő rábólintott. A barátainak táncoltam. Az
egy ik ily en esten egy barátja letámadott, és elkezdett fogdosni. Azt állította, hogy a férjem neki
ígérte ezt az éjszakát. Sikerült elszabadulnom, otthon pedig újra kérdőre vontam a férjemet… De
ő megvert. Meg sem hallgatott, csak a pénzt kereste, amit az aznap történtek, a menekülésem miatt
nem kaptam meg. Az életem onnantól kezdve rémálommá vált. Ide is kizárólag a pénz miatt
küldött, nem jó szándékból. Mivel európai vagy ok, itt egzotikusnak számítok. Sokkal többet érek,
mint a marokkói nők, és ő ezt jól tudja. Azért vett feleségül, mert pénzt látott bennem. Csak rá
kellett vennie, hogy megtegy em, amit kér. A verés jó oknak látszott, hiszen nem akartam még
egy szer átélni a pofonokat. Így, mivel a felesége lettem, az övé vagy ok, ő rendelkezik felettem.
Nem szegülhetek szembe az akaratával.
A herceg rám nézett, és megsimogatta az arcomat. Észre sem vettem, hogy sírok. Letörölte a
könny eimet, majd így szólt:
– Nem lehet könny ű életed.
– Valóban nem az – erősítettem meg.
– Én is elmesélek neked valamit – kezdett bele. – Pár évvel ezelőtt történt. Megismertem egy
lány t, Leilát, aki akkor múlt húszéves – kezdte Omar. – Ő is hastáncos volt, és nagy on szépen
táncolt. Minden fellépésére kiosontam, az apám tudta nélkül. Volt, hogy idekérettem a palotába,
csak azért, hogy láthassam, akár egy rövid időre is. Sokat beszélgettem vele, okos volt, intelligens.
Hónapokkal később eljegy eztem… Még az apám is beleegy ezett, pedig elég nehéz volt
meggy őzni őt. De látta, hogy szerelmes vagy ok, és nem akart a boldogságom útjába állni. Leila
abba akarta hagy ni a táncot miattam, és így is tett. Nagy on boldog volt velem, és engem is
boldoggá tett. Ezt mindenki látta itt a palotában. Már kitűztük az esküvő napját. Csupán egy hónap,
enny i kellett volna… Akkor kaptam a hírt, hogy a meny asszony om halott. Megölték.
– Ne! – kiáltottam fel. – Ki volt a gy ilkosa? – kérdeztem.
 – A gy ilkosa meglett, de aki valójában megölette, még él. Valószínűleg azért tette, mert jól
tudta, hogy ha Leila a feleségem lesz, nem tud majd keresni rajta többet. Megfogadtam, hogy
nem ny ugszom addig, amíg meg nem kapja a méltó büntetését az igazi gy ilkos, az, aki megölette.
Az agy am tompa lett, szédülni kezdtem. Furcsa gondolatok keringtek benne.
– Leila gazdag férfiaknak táncolt? – suttogtam.
– Igen – válaszolt Omar. – Prostituált lett belőle, ha erre vagy kíváncsi – mondta.
Uramisten! Atifa, Abdul húga mesélt nekem valami ily esmit, bár ő nem mondta el, hogy végül
mi történt a barátnőjével, és nem említette a nevét sem. A két lány tehát ugy anaz lehet? Azt
tudtam, hogy a férjem egy szemét alak, de hogy gy ilkos lenne?
Ki kellett derítenem. Biztos akartam lenni benne, hogy jól gondolom, amit gondolok. Beszélnem
kellett Atifával. Nem akartam, hogy igazam legy en, de az agy am ezt súgta. A végére kellett
járnom a dolognak.
Ránéztem a hercegre, aki nagy on szomorú képet vágott. Odabújtam hozzá vigasztalásképpen, és
anny it mondtam, hogy sajnálom.
Ő átölelt, és végül így aludtunk el.

* * *

Másnapra kimenőt kértem, és nem mondtam el senkinek, hova megy ek. Nem lett volna jó, ha
bárki is tud az utazásomról, ezért bérelt autóval vitettem el magam az apósomékhoz. Egy picit
tartottam tőle, hogy otthon lesz az egész család, de nem érdekelt. Valamivel majd félrehívom
Atifát, és megkérdezem tőle, amit tudni szeretnék. Igen nagy szerencsém volt: amikor a többórás
út után odaértem, nem volt otthon senki, csak Atifa. Ő meglepetten nézett rám, hogy bejelentés
nélkül állítok be hozzá.
– Azonnal beszélnünk kell – támadtam le, persze csak halkan, nehogy meghallja valaki a kisegítő
személy zet közül.
Atifa rám bámult: azt hitte, megbolondultam. Valószínűleg joggal, hiszen valóban úgy éreztem,
közel állok hozzá.
– Mi a baj? – tudakolta.
– Meséltél nekem nemrég a báty ádról és a barátnődről – mondtam.
– Igen, és?
– Szeretném megtudni, mi lett a barátnőddel! – Belenéztem a szemébe.
Ő lesütötte a tekintetét, és foly ni kezdtek a könny ei. Aztán suttogóra fogta.
– Miért?
– Mert érdekel – válaszoltam.
 – Meghalt. – A hangja tompán, színtelenül csengett.
– Hogy an történt?
– Megölték.
Már megint szédültem, a szívem ki akart törni a mellkasomból. De összeszedtem az erőmet, és
tovább faggattam:
– Hogy hívták?
– Miért akarod ezeket most tudni? – kérdezett ő, már hangosabban.
– Ez most nem számít – mondtam –, de kérlek, válaszolj!
– Leila – válaszolt Atifa. – Tudom, hogy a báty ám ölette meg, mert szerelmes volt belé, de a
lány elhagy ta őt egy másik miatt.
– A herceg miatt – moty ogtam, úgy, hogy csakis én hallhattam.
Majd Atifára néztem, és megkértem, ne mondja el senkinek, hogy itt jártam. Azzal gy orsan,
mint a szél, eltűntem. Csak abban bíztam, hogy az alkalmazottak, Latifah és Nazirah sem árulják
el, hogy idejöttem.
Abdul Karim nemcsak strici, de gy ilkos is. Megölette a herceg meny asszony át. Ezek a
mondatok zakatoltak a fejemben. Vajon rám is ez a sors vár, ha el akarom majd hagy ni?
A hercegnek nem mondhatom el. Még nem. Amikor kicsit megny ugodtam, rájöttem, hogy
szeretnék még egy éjszakát eltölteni a herceggel. Magamnak sem tudtam megmagy arázni, miért,
de úgy éreztem, jólesne, ha vele lehetnék még egy szer. Talán újra ráterelődik a téma a volt
meny asszony ára, és akkor feltárhatom előtte, amit Atifától hallottam. Bementem a
dolgozószobájába, elnézést kértem a zavarásért, és elmondtam neki, hogy szeretnék vele tölteni
még egy éjszakát. Omar boldog volt ettől, és azt mondta, éjjel vár engem.
Úgy is történt. Amikor eljött az este, én újra átmentem hozzá, és megint sokat beszélgettünk,
lény egtelennek tűnő dolgokról – de én élveztem. Így, hogy egy re többet tudtam meg róla, és én is
sokat meséltem neki a Franciaországban eltöltött éveimről, kezdett szimpatikussá válni nekem. Az
előző éjjel elhangzottakról egy szót sem ejtettünk, így én sem beszélhettem Leiláról, és arról sem,
amit megtudtam.
Amikor nem jutott más eszünkbe, csendesen feküdtünk percekig, és vigasztalóan simogattuk
egy mást. Később Omar lágy an megcsókolta a vállamat. Én ránéztem, mire ő megcsókolta a
számat is. Viszonoztam a csókját. Nehéz volt bevallanom magamnak, de jólesett. Omar egy re
vadabbul csókolt. Éreztem, ahogy magához húz, és megfordít. Már rajta feküdtem, de ő nem
bánta, s abban a pillanatban én sem. Nem érdekelt a férjem, sem a büntetés, ami rám várt, ha
erre valaki rájönne. Hiszen legálisan teszem, amit teszek, megkaptam az engedély t a férjemtől…
Kívántam a herceget, legalább anny ira, mint ő engem. Csókoltam a ny akát, a testét, újra
szeretkeztem. A vágy őrjítő volt. Belenéztem a szemébe, mielőtt a csúcsra ért volna, és ő megint
megcsókolt. Utána hosszasan feküdtünk egy más mellett. Ő a mellemre hajtotta a fejét, én pedig
átöleltem. Becsuktam a szemem. Hosszú idő telt el, mire megszólalt. Azt hitte, már alszom.
– Szeretlek – vallotta be.
Tágra ny íltak a szemeim, de nem mozdultam. Higgy e csak azt, hogy már elaludtam,
gondoltam, de nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondott nekem.

* * *

Persze nem aludtam egy szemerny it sem. Végig azon gondolkodtam, hogy an tudnék
megszabadulni attól a gy ilkostól. S a fülemben csengett a mondat, amit a hercegtől hallottam:
„Szeretlek.”
Számító módon úgy döntöttem, az egy etlen esély em, ha megkérem Omart, hogy segítsen
rajtam. Ha másképp nem tudok szabadulni Abdultól, akkor majd az ő közreműködésével
megteszem. Háborgott a lelkiismeretem, de nem tudtam jobbat kitalálni.
Reggel, amikor felkelt, Omar rám nézett. Látta, hogy ny itva van a szemem.
– Hogy aludtál? – kérdezte.
– Jól – hazudtam. Aztán kimondtam a szót, amiről pedig azt gondoltam, soha nem hagy ja majd
el a számat: – Szeretlek. – Azt hittem, hogy ez az egy etlen kiút számomra.
Omar tekintete megváltozott, érdeklődve méregetett, vajon hazudtam-e neki, mígnem
elterelésképpen megcsókoltam, s ő viszonozta.
Reggeli után beszéltem Khadijával; azt mondta, halasszuk egy picit későbbre a mai tanulást. Én
belementem, és elmeséltem neki a tegnap éjszakámat. Láttam rajta, hogy örül a dolognak.
– És pontosan mi történt?
– Forró, szinte tüzes volt az éjszaka – mondtam.
– Mesélj még! – Khadija egy re izgatottabb lett.
– A báty ád szerelmet vallott – válaszoltam.
– Hogy mit csinált? – kapta fel a fejét a hercegnő.
– Szerelmet vallott – ismételtem.
– És te mit mondtál? – kérdezte, miközben megállt a csarnok egy ik oszlopánál.
– Én is – mondtam.
– Mit te is? – kérdezte.
– Szerelmet vallottam – sütöttem le a tekintetem, mert magam sem hittem a fülemnek.
És én is ugy anoly an szemét alak lettem, mint a férjem. De ha nincs más választásom?
– Ugy e nem? Mondd, hogy nem az van, amire gondolok!
– Mire gondolsz?
 – Arra, hogy azt hiszed, nincs más kiút innen, csak ha összeszűröd a levet a báty ámmal.
Khadija átlátott rajtam, és neki nem akartam hazudni, így aztán bevallottam neki az igazat.
– Khadija, el kell tűnnöm innen, nincs más megoldás – hadartam.
– Oh, Allah – sóhajtott ő. – Nem akarom, hogy játssz a báty ám érzéseivel, Colette. Nagy bajba
sodrod magad, és engem is – suttogta.
– Én nem játszom – mondtam.
– Tény leg? Tehát szereted a báty ámat? – kérdezte élesen.
– Nem, de… – Nem tudtam befejezni, mert Khadija közbeszólt:
– Na látod! Colette, az életeddel játszol – mondta csendesen. – Ha erre valaki rájön, nem kapsz
kegy elmet.
– Nem akarlak bajba keverni… El kell mennem innen, és félek Abdultól – mondtam.
– Megértelek, de ebben nem segíthetek – válaszolta a lány. – A báty ám bizalmát nem akarom
elveszíteni. Allah segítsen neked.
Azzal elindult az oszlopcsarnokon át. Én szinte sikítottam utána:
– Ő ölette meg Leilát, Omar meny asszony át!
Khadija megállt, és hátranézett.
– Tessék? – kérdezte alig hallhatóan.
– Abdul ölette meg Leilát… – Lassan, tagoltan ejtettem ki a szavakat.
A hercegnő elindult visszafelé.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte.
– Emlékszel – kezdtem –, amikor meséltem az életemről és a férjemről?
– Igen.
– Akkor említettem neked, hogy Abdul húga, Atifa elmondott egy történetet a barátnőjéről.
Egy lány ról, aki ugy anazt a munkát végezte, mint amire a férjem engem akart kény szeríteni.
– Igen, és? Ne akard beme…
– Engedd, hogy befejezzem, kérlek! Nos, Atifa akkor nem árulta el, hogy hívják a barátnőjét,
és hogy mi lett vele. De amikor az előző éjszaka beszéltem a báty áddal, ő mesélt a
meny asszony áról. Hogy hol ismerkedtek meg, a lány mit dolgozott, meg hogy megölték. Furcsa
érzésem támadt. Másnapra kimenőt kértem, és meglátogattam Atifát. Rákérdeztem, mi lett a
barátnőjével, és azt felelte, hogy megölték. A báty ja ölette meg, mert szerelmes volt a lány ba, de
a lány már elkötelezte magát más mellett. Majd megkérdeztem, hogy hívták a barátnőjét. Azt
mondta: Leila. És akkor összeállt a kép. Abdul szerelmes volt Leilába, és amikor rájött, hogy a
lány a herceg meny asszony a, megölette, mert így nem hozott volna neki pénzt, és különben sem
lehetett volna az övé. És ha már nem lehetett az övé, azt gondolta, ne legy en senkié – fejeztem be
a mondanivalómat.
 Khadija bámult rám a nagy, barna szemeivel.
– Ezek igen súly os vádak, Colette – mondta. – A férjed büntetése halál lesz, ha ez bizony ítható.
– Ezt szeretném elérni, csak kell egy kis idő, hogy bizony ítékokat gy űjtsek, és segítened kell –
kértem kétségbeesve.
– Átgondolom – válaszolt. – Most menj vissza a szobádba, és tartsd a szád! Ne szólj senkinek
egy szót se!
Én úgy tettem, ahogy Khadija kérte. Visszamentem a szobámba, és vártam.
Nem sokkal később kopogtak az ajtómon. Azt hittem, a hercegnő az, de Omar volt.
– Bejöhetek? – kérdezte kissé idegesen.
– Persze.
A herceg bejött, becsukta az ajtót, leült az egy ik fotelba, és hosszú percekig nem szólalt meg.
Láttam, hogy könny ek szöknek a szemébe, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy ő kezdje el.
Őrjítő volt a csend.
– Miért? – kérdezte halkan.
– Mit miért?
– Miért hazudtál? – Alig hallottam a hangját, szinte suttogott. – Azt mondtad, szeretsz – vágta
oda. – Hazudtál.
Én kérdőn néztem rá, ártatlan tekintettel.
– Mindent hallottam – mondta –, ott álltam a csarnokban, az egy ik oszlop mögött.
Ez nem lehet igaz! Most mit csináljak?
Lassan lecsuktam a szemem, és lázasan törtem a fejemet: mi legy en? Megígértem
Khadijának, hogy nem beszélek. De ha Omar hallott minket, minek tagadni? El kell mondanom
neki az igazat. Már úgy is tudja, mi értelme volna tovább hallgatni és hazudni? Ezért úgy
döntöttem, elmesélek neki mindent. Még a tervemet is.
Leültem mellé egy székre, erőt vettem magamon, és belekezdtem a történetbe.
– Meg akartam szabadulni a férjemtől, és még most is meg akarok. Először azt gondoltam,
hogy a pénzszerzés a megoldás, majd a szökés, de nem, mert attól még Abdul a férjem marad,
és visszahozathat magához. Utána észrevettem, hogy tetszem neked, és az jutott eszembe, hogy ha
te belém szeretsz, akkor könny ebb lesz a kiút innen, mert te segítesz majd nekem. Amikor
meghallottam a történetedet, elkezdtem összerakni a kirakós darabjait. Akkor jöttem rá, ki is az én
férjem valójában. Megijedtem, félek tőle. Ha bizony ítani lehetne a bűnösségét, akkor nemcsak én
szabadulnék meg tőle, hanem te is lezárhatnád a múltadat. Mert megbűnhődne a bűnéért a férfi,
aki megölette Leilát.
– És elárulnád, hogy an tervezed, hogy lebuktatod? – kérdezte.
– Még nem tudom, csak adj időt! – válaszoltam kérlelőn.
 – Ezek komoly vádak – mondta a herceg.
– Igen.
– Bizony ítanod kell őket! – emelte fel a hangját.
– Meg fogom próbálni…
– Úgy, hogy engem is belerángatsz?
– Én… – Nem tudtam, mit mondjak.
– Attól még hazudtál, és bele akartál rángatni a menekülésedbe! – fakadt ki Omar. – Én valóban
szeretlek, de azt nem hagy om, hogy hüly ének nézz! Nem leszek a cinkosod.
Ezek után felállt, és kisétált a szobából.
Sírni akartam, de csak egy gombóc volt a torkomban, nem eredtek meg a könny eim. Bámultam
magam előtt a semmit. Fogalmam sem volt, mitévő legy ek. Sóhajtottam – nem segített. A testem
remegett, és nem tudtam, ez attól van-e, hogy nem szabadulhatok a férjemtől, vagy attól, mert
nem voltam őszinte a herceggel.

* * *

Nem sokkal később Omar visszajött; én még mindig ott ültem a széken. Azt reméltem,
meggondolta magát. De ő csupán anny it mondott nagy dühösen:
– Szedd össze a holmidat, és menj haza!
Meglepődtem, a szemem tágra ny ílt.
– Miért? – kérdeztem halkan.
– Mert én így akarom – mondta. – Egy órát kapsz, nem többet!
Azzal Omar eltűnt a szemem elől. Elbúcsúzni sem akart, és azt sem szerette volna, ha a húgától
elköszönök. Így hát nem volt mit tenni, a herceg szava parancs.
Összeszedtem a ruháimat, és ahogy lassan lefelé vánszorogtam a lépcsőn, vetettem még egy
utolsó pillantást a palotára. Nehéz volt elmenni innen. Csak azt tudtam, hogy a férjemhez nem
akarok visszamenni.

* * *

Amikor kiléptem az ajtón, Mahmud már ott állt az autó mellett.

Mit keres itt? – kérdeztem magamtól. Biztos a herceg szólt neki, hogy jöjjön értem, gondoltam.
Egy szó nélkül beültem az autóba, és egész úton hallgattam. Végül Mahmud szólalt meg, ny ugtató
hangon:
– Ne aggódjon, asszony om – mondta. – Minden rendbe fog jönni, mert a gonosz mindig
elny eri méltó büntetését. Csak hagy jon rá időt.
 Ha nem tudnám, hogy fogalma sincs semmiről, ami a palotában történt, azt hinném, mindenről
tud. De igaza volt. Egy előre nem tehetek semmit. És egy edül nem is tudnék mit tenni. Csak az idő,
hát igen, abból volt kevés.
Rámosoly ogtam a kedves sofőrömre, ő pedig visszamosoly gott rám. Szótlanul hajtottunk
hazáig.
Amikor pár óra múlva elgémberedett tagokkal kiszálltam az autóból, és besétáltam a házba,
Abdul otthon ült a nappaliban, olvasott valamit.
Rasha, mint mindig, a kony hában szorgoskodott.
Én illendően köszöntöttem mindkettőjüket, majd elnézést kértem, és bementem a szobába, hogy
lepakoljam a holmimat. Abdul utánam jött.
– Valami baj van, habibi? – kérdezte ny ugtalanul.
– Semmi, csak fáradt vagy ok – válaszoltam, majd átadtam a pénzt, amit kerestem.
Abdul megfelezte, és a felét visszaadta.
– A tiéd, hercegnőm – mondta kissé gúny osan.
– Ne hívj hercegnőnek – feleltem, de a francnak kellett megszólalnom. A férjem rájött, hogy
történt valami a palotában. Talán az arckifejezésem volt túl árulkodó. Képtelen voltam eltitkolni,
menny ire undorodom tőle, és hogy hány ingert kapok, ha csak a közelemben van.
– Mi bajod? – kérdezte megint sürgetően.
– Semmi – válaszoltam, és megpróbáltam mosoly t erőltetni az arcomra.
Ekkor Abdul lekevert egy jókora pofont.
– Ne hazudj nekem, Colette! – kiabálta.
– Nem hazudok! – vágtam vissza.
Abdul méregetni kezdett, aztán gúny osan így szólt:
– Máris hiány zik a herceg? Jó volt vele az ágy ban, mi? – Undorodva néztem rá, miközben
hallgattam vádló szavait. – Beleszerettél? – kérdezte halkan, majd hirtelen ordított egy nagy ot: –
Beleszerettél? Igaz? – és nekem rontott.
Rasha rohant be a szobába, de megtorpant az ajtóban, Abdul dühös pillantása megállította.
Aztán láttam, amint kiment a nappaliból. Sírt.
A férjem elkapta a karomat, és ütött, ahol ért. Néha a hajamat tépte, néha rángatott, lökdösött,
pofozott. Amikor a földre estem, rugdosni is kezdett. Őrülten fájt, de hagy tam magam, mert az
lett volna a legjobb, ha meghalok. Ha úgy megver, hogy nem kelek fel többet. A halál csendes,
békés. Próbáltam levegőt venni, végül már az is fájt. Nem tudtam lélegezni. A bordáimat is rúgta.
Éreztem, ahogy elhagy az erőm, és a testem erny edni kezd. Oly an voltam már, mint egy
rongy baba. Mindenem fájt, majd zsibbadt. Abdul ordítását egy re messzebbről hallottam, amint a
világ elsötétült. Még éreztem, hogy valami meleg dolog foly ik az arcomon. Az utolsó erőmmel
odany últam: ragadt. Vér, gondoltam. Láttam magam előtt az édesany ám és az édesapám arcát.
Mosoly ogtak, a karjukat felém ny újtották. Hívtak magukhoz. Hamarosan újra egy ütt leszünk,
mondtam nekik. Láttam, ahogy Hadiy a mosoly og rám, miközben táncolok, s ott volt Hugo és
Lucas is. Ők is nevettek. Láttam a kis házamat, ahol anny ira boldog voltam. Megrohantak az
emlékeim. Láttam magam a zuhany alatt, ahogy a tusfürdőm lágy habja beborítja a testem.
Láttam magam az esküvői ruhámban. Ahogy vonultam le a lépcsőn a végzetem felé. Hát ez lett a
végzetem. Valami fény es vett körül. Mily en szép és békés! Ki akartam ny újtani a kezemet, hogy
megérinthessem, de nem bírtam. A végtagjaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Majd
láttam a hercegnőt, amint hangosan kacag, amikor elrontott egy -egy lépést. És láttam Omar
szomorú tekintetét is, könny ek foly tak végig az arcán. Ez volt az utolsó kép, amire emlékszem.
Utána nem érzékeltem és nem hallottam már semmit.
Végre vége van. Ez volt az utolsó gondolatom.

* * *

Kiny itottam a szemem. Ragy ogó fehérség vett körül. Megpróbáltam mozdulni, de fájt.
A fejemet oldalra fordítottam, hogy körbenézzek.
– Rasha – suttogtam, mert megpillantottam őt, amint ott gubbaszt mellettem egy széken. Jaj,
ne! – gondoltam. Foly tatódik a rémálmom. Nem haltam meg.
– Hol vagy ok? – kérdeztem.
– Kórházban – válaszolt Rasha. – Autóbalesete volt, amikor hazafelé jöttek. Mahmud meghalt.
– Mi? – kérdeztem, de az erőlködéstől köhögnöm kellett.
– Ne beszéljen – szólt a nő –, hallgasson. Nem akarom, hogy meghalljanak minket.
Becsuktam a szemem. Tisztán emlékszem, hogy hazaértünk. Mahmud élt. A férjem vert meg.
Megölte volna Mahmudot is, hogy elhiggy ék a meséjét az autóbalesetről? – kérdeztem magamtól.
– Igen, ny ilván ez történt. A férjem egy aljas gy ilkos… – kavarogtak a gondolataim.
Újra kiny itottam a szememet, és Rashára néztem.
– Te elhiszed, hogy balesetünk volt?
Rasha lehajtotta a fejét.
– Nem, én tudom, mi történt, de kérem, hallgasson, asszony om! – köny örgött.
– Mióta fekszem itt? – kérdeztem.
– Egy hete – válaszolt ő.
Megdöbbentem. Oly an volt, mintha minden most történt volna.
– Abdul? – kérdeztem.
– Nem látogatta még meg magát – érkezett a válasz.
 Ettől megny ugodtam valamenny ire, azt hiszem.

* * *

Pár nappal később, amikor jobban lettem, megkértem Rashát, hogy hívja ide Khadiját. Végül is,
hiába hercegnő, jó barátnők lettünk. Miért ne látogathatna meg? Ő úgy is tett, másnap eljött
hozzám, s hozott nekem egy csokor liliomot.
– Megjegy eztem, hogy ez a kedvenc virágod – nevetett.
– Segítened kell – vágtam a mondandóm közepébe. – Abdul megölte Mahmudot, hogy ne
beszéljen senkinek arról, ő vert meg.
– De hát autóbaleseted volt, Colette – mondta a hercegnő.
– A férjem akarta, hogy mindenki azt higgy e, pedig valójában ő volt a tettes. Amikor
hazaértem tőletek, nekem esett…
– De miért?
– Azért, mert azt gondolta, hogy beleszerettem Omarba.
– Allah, légy köny örületes – fohászkodott a lány, és tekintetét az égre emelte.
– Én vagy ok a bizony íték a férjem tetteire – hadartam. – Beszélned kell az apáddal.
– Megteszek mindent, Colette, hogy a rémálmod véget érjen – ígérte Khadija –, és hogy
hazamehess végre.
Újra remény kedni kezdtem, hogy minden jóra fordul.
Két héttel később kiengedtek a kórházból. Abdul otthon várt.
– Na, meggy ógy ult az én kicsi feleségem – gúny olódott, majd hozzátette: – Mehetsz megint
dolgozni.
Én alig bírok mozogni, ez a szemét meg már küldene dolgozni, hogy pénze legy en.
– Tessék? – kérdeztem csendesen.
– Egy levél jött a palotából, hogy a herceg látni akar – vigy orgott. – Jó sok pénzért.
– Mikor kell mennem? – kérdeztem.
– Most! – vágta rá. – Én magam viszlek el oda, és ott is maradok melletted, szerelmem –
kacagott, cinikusan megny omva az utolsó szót.
– Legy en akaratod szerint – mondtam, majd lehajtottam a fejem, hogy férjem ne lássa,
mekkora kő esik le a szívemről.

* * *

Másnap reggel indultunk Fezbe. Csendben ültünk egy más mellett az autóban. Abdul az utat
figy elte, én pedig a rohanó pálmafákat az út mentén.
 Egy szolgáló vezetett be a palotába, de rögtön a király i trónterembe vitt minket. Meglepődtem,
amikor beléptünk. A király sehol. A herceg ült a trónon. Omar mérges tekintete belém fojtotta a
megkönny ebbült mosoly omat. Csak néztem rá.
– Az apám jelenleg nem tartózkodik itthon – jelentette ki. – Lépjenek közelebb. – Én lesütöttem
a szemem, mert úgy éreztem, a szívem mindjárt kiugrik a hely éről. Közelebb mentünk. – Colette
de la Fuente – mondta Omar –, örvendek újra a találkozásnak. – Illendően köszöntöttem én is őt,
bár elég hüly én nézhettem ki a színváltós foltjaimmal. – Maga pedig Abdul Karim – fordult a
férjemhez.
– Igen, az vagy ok.
Azzal a herceg intett egy et, mire vagy öt őr állt Abdul köré. Engem pedig egy másik őr arrébb
állított, pár lépéssel közelebb a herceghez.
– Le van tartóztatva, uram – mondta Omar.
– Mi van? – kérdezte rémülten Abdul. – Miért?
– Gy ilkosság és súly os testi sértés a vád.
– Mily en vád? – kérdezte a férjem.
– Akarja, hogy megismételjem, vagy elég, ha ránéz a feleségére?
– Ez nem bizony ítható – ordított Abdul. – Autóbalesete volt.
– Gondolja? Van egy holttest, a fejében pedig egy goly ó. Ez nem autóbalesetre utal. És itt a
felesége, szép színesen, akit maga bántalmazott.
– Nem én voltam – mondta a férjem.
Ekkor a herceg Khadijáért kiáltott. Ő pedig belépett, egy nővel az oldalán.
– Rasha – suttogtam.
– Ez a nő a tanúja az esetnek – vágta rá a herceg. – Még mindig cáfol, Karim úr? Hallgassuk
meg, mit mond a tanú? – kérdezte finoman.
A férjem bosszúszomjasan meredt Rashára.
– Maga nem ítélhet el engem! Maga nem a király ! – sziszegte.
– Az apám távollétében én intézem az ügy eket – állt fel a herceg. – Most én vagy ok a törvény,
eny ém az utolsó szó. – Majd újra intett a kezével, és azt harsogta: – Vigy ék!
Khadija visszakísérte Rashát az autóhoz, amely idehozta. Mindenki felszívódott, ketten
maradtunk a herceggel.
– Köszönöm – rebegtem, és poty ogtak a könny eim, amikor odafordultam felé, s a szemébe
néztem. Legszívesebben a ny akába ugrottam volna örömömben, de ő nem mozdult, csak nézett
hosszú percekig, mielőtt szó nélkül távozott. Már megint egy edül voltam. Zokogtam. A térdeim
összecsuklottak, ott feküdtem a padlón.
A hercegnő jött vissza értem, ő kísért fel a szobámba. Megkérdeztem tőle, mi lesz Abdul sorsa.
Azt felelte:
– Holnap hajnalban felakasztják.
A problémám megoldva, ezek szerint megszabadultam a férjemtől (nem tudtam sajnálni),
most már csak pénz kellene, hogy haza tudjak jutni.
De valami még most sem stimmelt velem. Örülnöm kéne, hiszen a gonosz, kegy etlen férjem
megkapja méltó büntetését – én mégsem vagy ok boldog. Omar, Omar. Másra sem tudok
gondolni. Lehet, hogy én is beleszerettem? Ez nagy on nem lenne jó. Ő mégiscsak egy herceg,
akiből előbb vagy utóbb király lesz, s ha a társa lennék, itt kellene maradnom Marokkóban,
miközben én semmi mást nem akartam jobban, mint hogy elmenjek innen. És különben is, a
hercegek nem házasodhatnak rangon alul. Főleg nem egy külföldi nővel… El kell felejtenem ezt a
butaságot.
De azért, amikor Khadija megkérdezte, nem maradok-e még egy darabig náluk, mielőtt
visszautaznék Európába, ny omban rávágtam: szívesen. Legalább addig kiderül, hogy tény leg
szerelmes vagy ok-e Omarba.
Pár nappal később a király is hazatért. Nagy volt az öröm, meg is ünnepelték, holott csak arról
volt szó, hogy diplomáciai ügy ben részt kellett vennie egy tanácskozássorozaton pár várossal
arrébb. Na persze, ő a király, ez a tisztelet kijár neki. De igazából nem érdekelt, úgy sem ülhettem
vele egy asztalhoz – amit egy általán nem bántam.
Vacsora után apa és fia elindult a dolgozószobák felé. Szerettem volna sétálni egy et, de a
kíváncsiságom úrrá lett rajtam, úgy hogy követtem őket. Megálltak az egy ik ajtó előtt, én meg a
foly osón hallgatóztam, egy függöny mögött, hogy ne vegy enek észre.
A herceg nagy vonalakban elmesélte az apjának, hogy mi történt, amíg az nem volt itthon.
Amikor a király bekísérte a dolgozószobájába a fiát, én utánuk lopkodtam. Megálltam az ajtóban,
és rátapasztottam a fülemet, hátha hallok valamit. Mindent tisztán lehetett érteni.
– Meglett Leila igazi gy ilkosa – magy arázta Omar.
– Hogy an találtad meg? – kérdezte a király.
– Segítséggel.
– Miféle segítséggel?
– Apám, emlékszel még Colette-re?
– Az a kis hastáncosnő, ha nem tévedek? – mondta a király, eny he gúnny al a hangjában.
„Kis hastáncosnő” – ismételtem a király szavait magamban. Még ily et! Tudtam, hogy
semmibe vesz, de azért… Sóhajtottam. Végül is, igaza van. Nem vagy ok más, csak egy
hastáncosnő. Bár én igenis büszke vagy ok rá. Ebből éltem Európában. Kit érdekel, hogy itt,
Marokkóban ezt másképpen ítélik meg? Nem vagy unk egy formák.
– Tudod, az ő férje volt a gy ilkos – foly tatta a herceg.
 – Ezt meg honnan vetted? – kérdezte a király.
– A lány elmesélt nekem egy történetet, én pedig elmondtam neki a saját sztorimat. A kettő
ugy anarról szólt, ennek utánajártam. Az én szerelmemet az ő férje ölette meg.
Örültem neki, hogy engem nem kevert bele túlságosan. Már az is pont elég, hogy egy ily en
alak volt a férjem.
– Akkor hozasd ide a lány t, és véget vetünk a rémálmodnak – parancsolta a király.
– A lány itt van, apám – válaszolt a herceg.
– És a férje?
– Ő halott. Elítéltem, pár nappal ezelőtt.
– Miért? – kérdezte a király.
– Mert, ahogy mondtam, ő volt Leila gy ilkosa, és Colette-et is többször bántalmazta. Az utolsó
alkalommal pedig majdnem agy onverte. A sofőrjét egy szerűen lelőtte.
– Van erre bizony íték? – kérdezte a király.
– Hogy bántalmazta a lány t, az bizony ítható volt, mert a házi kisegítőjük tanúja volt az egésznek.
Ő Allah nevére esküdött, hogy jelen volt a verésnél. A férfi hazudott, amikor azt állította, hogy a
feleségének autóbalesete volt. Megkerestettem a kocsit, hogy bizony osságot ny erjen, valóban
baleset történt-e. De az autóban egy férfi holttestét találtuk meg, goly óval a fejében. Így már
biztos voltam abban, hogy nem autóbaleset volt, és a nő, aki tanúja volt az esetnek, igazat mondott.
Leila meggy ilkolását nem lehetett rábizony ítani, de a többiért is megérdemelte a halált.
– Jól cselekedtél, fiam – mondta a király. – Most hozd ide a hastáncosnőt!
Több se kellett, visszarohantam a szobámba. Vajon mit akarhat tőlem a király ? Engem is
megbüntet, mert én voltam Abdul felesége? Vagy valami mást? De hát mit? Istenemre mondom,
nem csináltam semmi rosszat. Akkor miért rettegek elé állni?
Pár pillanattal később Omar maga jött be hozzám, és megkért, hogy menjek vele.
A trónterembe vitt. Újabb kihallgatás vár rám. Amikor megérkeztünk, én megálltam a király
előtt lehajtott fejjel.
– Felség – mondtam –, itt vagy ok, hívatott.
Közben a herceg felment az apja mellé, a trónszékhez.
– Hogy van, Colette? – kérdezte a király.
– Köszönöm, felség – válaszoltam –, már jobban.
– Hallottam a történetét – mondta.
Ismét kicsordultak a könny eim. Az utóbbi napokban nagy on sokat sírtam, anny it, hogy már azt
hittem, nem is maradt több könny em. De valahonnan csak elindultak megint.
– Biztosan jól van, hölgy em? – kérdezte újra. – Hamarosan el kell mennie innen, ugy e tudja? –
váltott témát.
 – Igen, király om – válaszoltam.
De ebben a pillanatban elkezdett forogni velem a világ, elszédültem. Felnéztem, de már csak
homály os arcokat láttam, minden összemosódott előttem. Foltok, mindenhol foltok.
– Van pénze hazamenni? – tudakolta a király a homály on át, valahonnan messziről, ám én nem
értettem a kérdést.
A fülem csengett. Rámeredtem. Csupán azt láttam, hogy mozog a szája, s éreztem, hogy a
lábaim nem bírnak megtartani, majd észrevettem, ahogy a padló szélsebesen közelített az
arcomhoz, s végül puffanást hallottam. Összeestem.
A szobámban tértem magamhoz. A király né és a lány a ültek mellettem.
– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte Salma.
– Mi történt? – A kérdésére kérdéssel feleltem, bár tudtam, hogy nem illendő.
– Elájultál – válaszolt a hercegnő. – Azt hiszem, megviseltek az utolsó pár hét történései.
– Én megy ek, és szólok a kony hán, hogy készítsenek neki valami finom levest – mondta Salma
Khadijának, majd hozzám fordult: – Az majd erőt ad, gy ermekem.
Aztán távozott a szobából. Khadija ott maradt velem.
– Nem vagy jól, igaz? – kérdezte.
– Csak egy kicsit erőtlennek érzem magam.
– Omar foly ton rólad kérdez, még most is. Aggódik miattad.
– Azt hiszem, beszélnem kellene vele – válaszoltam. – Bocsánatot kell kérnem tőle.
– Szerinted a bocsánatkérésedre vár? – mosoly gott a lány. – Szólok neki, hogy jöjjön be hozzád.
– Rendben – válaszoltam.
Khadija felállt, és kiment megkeresni a herceget. Nagy on vártam, hogy beszélhessek vele, és
bevallhassam neki, amiben akkor már biztos voltam: hogy úgy érzem, szeretem őt. És ő is szeret
engem… Csak nagy on megbántottam. Remélem, megbocsát, ha elmondom neki az igazat.
Azonban hiába vártam, a herceg nem jött. Már a levest is megettem, amely et a király né
nekem készíttetett, Omar még mindig nem jelentkezett. Estig vártam, de semmi. Ekkor úgy
határoztam, ha törik, ha szakad, felkelek az ágy ból, és megkeresem. Felöltöztem, elég lassan, mert
a testem nem igazán akart engedelmeskedni.
A herceg a dolgozószobájában tartózkodott.
– Bejöhetek? – kérdeztem.
– Gy ere csak – válaszolt egy kissé ridegen. – Úgy látom, már jobban vagy – mondta.
– Igen. És szeretnék beszélni veled.
Omar rám nézett, ám ezúttal ny oma sem volt az arcán kedvességnek. Ismeretlennek tűnt.
Gy enge, remegő lábaimmal lassan az asztalához sétáltam, és leültem vele szemben, a
tárgy alószékbe. Mély levegőt vettem, s éreztem, hogy közben fájdalom hasít a bordáim közé –
még nem hevertem ki teljesen Abdul ütéseit, s valószínűleg az sem tett jót nekem, hogy ma
összezuhantam, mint egy zsák.
– Hallgatlak. – A herceg szép, világosbarna szemei ezúttal nem csillogtak úgy, ahogy an
emlékeztem rá. Volt bennük valami furcsa. Talán bánat, talán düh vagy inkább csalódottság.
– Azért jöttem ide, a palotába, mert az volt az ötletem, hogy csak úgy tudok megszabadulni a
férjemtől, ha pénzt szerzek, és elszököm – kezdtem.
– Ez az ügy már lezárult, Colette. A férjed halott, és te szabad vagy – vágott közbe Omar.
– Tudom, de…
– Nincs de!
– Szeretném, ha meghallgatnál, kérlek – sütöttem le a tekintetemet. Ő sóhajtott egy et, és
hátradőlt a székében. Kezét keresztbe fonta a mellkasán. Tartózkodónak tűnt. Sebaj, én akkor is
elmondom, amiért jöttem, ha már egy szer nagy nehezen elvonszoltam magam idáig. – Amikor
ezt kiterveltem, elmeséltem a húgodnak, de ő azt mondta, nem jó a tervem, mert attól Abdul a
férjem marad, és visszahozhat magához. Ekkor már láttam rajtad, hogy tetszem neked, ezért
megpróbáltalak felhasználni a szabadulásom érdekében. Azt gondoltam, ha belém szeretsz, akkor
könny ebben eltávolíthatom Abdult az útból.
– Ez sikerült is – erősített meg.
– Csakhogy beléd szerettem. Nem akartam, hogy ez így történjen, mégis megtörtént. Nem
akartam neked ártani. Szeretlek, Omar Hasszán. Nem a herceget, hanem a férfit szeretem
benned. Azt az embert, akivel sétáltam a palota kertjében, aki engem nézett, amikor tanítottam a
húgát táncolni, aki foly ton utánam koslatott, aki…
– Elég! – szólt rám. – Hagy d abba!
De én foly tattam.
– Amikor kihallgattad a húgoddal való beszélgetésünket, már akkor is éreztem valamit irántad,
de nem mertem bevallani. Még magamnak sem, nemhogy Khadijának… – Gy orsan beszéltem,
nehogy megint félbeszakítson.
– Nem hiszek neked, Colette – mondta halkan. – Nem tudok hinni neked. – Lassan lecsukta a
szemét, sóhajtott, majd újra kiny itotta. Aztán előrehajolt, s ráköny ökölt az asztalra.
– Értem. Tehát nincs remény.
– Nincs – jelentette ki ő határozottan.
Lehajtotta a fejét a kezéhez, beletúrt a hajába, és újból felvette a köny öklős pózt. Végül mély en
az eny émbe fúrta a tekintetét.
Láttam, hogy emészti a bánat. Nem akartam tovább tetézni a dolgokat. Ny ilvánvaló volt, hogy
szörny en rossz érzés neki, hogy itt vagy ok. Nem hisz nekem, és ezért nem is akar a közelemben
lenni. Mit mondhattam volna? Az igazat már hallotta, nem szándékoztam köny örögni neki. A
sorsomat az ő kezébe tettem.
Egy könny csepp gördült végig az arcomon.
– Sejtettem, hogy ezt mondod majd – suttogtam.
Felálltam, és elhagy tam a szobát. Nem mondott semmit, nem szólt utánam. El sem köszönt. A
szívem szakadt meg, de Omar mondatai jogosak voltak. Én sem adtam volna magamnak második
esély t.
Visszamentem a szobámba, átöltöztem, és lefeküdtem. A testi fájdalom most nem számított,
inkább a szívem sajgott nagy on. Megpróbáltam aludni, de csak szakaszosan ment, újra meg újra
felriadtam. Tudtam, éreztem, hogy hamarosan hazamegy ek, és ez valahol fájt. Viszont örültem is
neki, mert szerettem volna már a barátnőmmel lenni, meg Hugóval és Lucasszal.
A következő napokban nem találkoztam Omarral. Egy re jobban éreztem magam, legalábbis
testileg. Miközben mindenkinek azt mutattam, mily en jól vagy ok, belül darabokban volt a szívem.

* * *

Aztán egy reggel Omar mégiscsak meglátogatott. Reméltem, hogy gondolkozott kettőnkről a
beszélgetésünk után, de az arckifejezése másról árulkodott.
– Tisztában vagy ok vele, hogy nincs pénzed a hazautazásra, úgy hogy van egy meglepetésem.
– És előhúzott valamit a zsebéből.
– Egy repülőjegy – mondtam bizony talanul.
– A te országodba szól. Menj haza, Colette – hajtotta le a fejét Omar.
A szívem lüktetett. Legszívesebben kitört volna belőlem a sírás, de ezt nem engedhettem meg
magamnak. Arra is gondoltam, hogy átölelem a herceget, ugy anakkor szívem szerint behúztam
volna neki egy et, hogy érezze, menny ire fáj nekem ez az egész. És megkérdeztem volna, hogy
miért ily en makacs: miért szenved, miért mártírkodik, ha velem boldog lehetne? Enny ire nem
haragudhat rám.
Végül csak köszönetet mondtam neki a figy elmességéért, és elvettem a kezéből a jegy et.
Másnapra szólt. Így legalább kény elmesen össze tudok pakolni, és el is köszönhetek az
ismerőseimtől. Omar nem búcsúzott el tőlem, pedig sejthető volt, hogy soha az életben nem lát
engem. De nem baj, hiszen végre hazamehetek, és otthon új életet kezdhetek. Ezt a kínos időszakot
pedig, amit itt töltöttem, hála az égnek, lezárhatom.
Any ósoméktól nem szándékoztam – és nem is mertem volna – elköszönni, hiszen megölettem a
fiukat. Ny ilvánvalóan nem lennék náluk szívesen látott vendég. Salmától és Khadijától viszont
elbúcsúztam. Végül a király hoz is kértem egy kihallgatást, megköszöntem neki a vendéglátást, s
illendően elköszöntem tőle is.
 Másnap reggel sofőr vitt ki a repülőtérre. Korán odaértünk, még legalább egy órám volt a gép
indulása előtt. Leültem egy padra, és a szép emlékeimre gondoltam. Pontosabban, a herceggel
eltöltött szép órákra. A sétáinkra, a beszélgetéseinkre, no meg arra, hogy foly ton követett, bárhová
is mentem. És arra a mámorító, erotikus éjszakára.
Az elmélkedésemet monoton női hang szakította meg, a hangosbemondóból azt kiabálta, hogy
beszállhatok a gépbe. Felálltam, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Oly an volt, mintha
valami óriási súly húzta volna vissza őket.
Még egy szer utoljára visszanéztem a bejárat felé. Fájó szívvel hagy tam magam mögött ezt az
országot. Nehéz volt bevallani magamnak, de azért akadtak szép pillanatok is az eltelt hónapok alatt.
Eszembe jutott, amikor megérkeztem ide az első nap Abdullal, és beszívtam a forró levegőt a
tüdőmbe. És a pálmafák leveleinek lenge ringatózása a lágy szélben. Mahmud is eszembe jutott,
ahogy ott állt a fekete autó mellett. Menny ire hiány zik nekem a kisöreg!
Megrohantak az emlékek, szinte leterítettek.
De a női hang újra felharsant, és nekem el kellett indulnom a repülőgépkapu felé, hogy
lezárjam az életemnek ezt a szakaszát. Azt, amely ik egy álommal kezdődött, és végül rémálommá
vált. S amire nem fogok szívesen visszaemlékezni.
 V. fejezet

A gép felszállt, én pedig csak bámultam bambán magam elé. A hangosbemondó elhallgatott. A
szívem vadul dörömbölt, a pulzusom lüktetett, a végtagjaim remegtek, az agy am tompa volt.
Azzal próbáltam ny ugtatni magam, hogy a legjobb döntést hoztam, amit lehetett. Enny ire sosem
voltam biztos magamban. Mély eket lélegeztem, mert azt hittem, elájulok. Egy kedves nő sétált
oda hozzám, látta, hogy nem vagy ok jól. Hozott nekem egy pohár vizet, amit elfogadtam.
Végül leültem a bőröndjeimre a tranzit közepén. Nem utaztam el. Nem tudtam még, mihez
kezdek itt, csupán abban voltam biztos, hogy jól döntöttem. Hívtam egy taxit, és hazamentem a
házba, az Abdullal közös, egy kori otthonomba.
Kipakoltam szépen a holmimat a szekrény embe, aztán megfürödtem. Megmostam a hajam, és
még órákig lubickoltam a vízben. Néha megengedtem a meleg vizet, hogy ne hűljön ki a fürdőm.
Amikor itt végeztem, eszembe jutott, hogy az emeleten soha nem jártam, amióta itt vagy ok.
Abdul annak idején azt mondta, hogy ott fenn csak a vendégszobák vannak. Kíváncsi lettem, miért
nem mutatta meg nekem azokat a hely iségeket. Erőt vettem magamon, és felmentem.
Beny itottam az első szobába: rendezettnek tűnt. Az ágy on hastáncosruha hevert: nem az eny ém
volt. Kitártam a szekrény ajtaját: tele volt ruhákkal. Díszesebbnél díszesebb darabok sorakoztak
benne. Jobban körbenéztem. A szoba egy ik sarkában vízipipa állt, a másikban bárpult kapott hely et.
Tele volt alkohollal, többek között borral is.
Még hogy a muszlim férfiaknak tiltott a bor! – háborogtam. Megemeltem az ágy on a takarót.
Tiszta volt, látszott, hogy mostanában nem feküdt benne senki. De hogy kerültek ide azok a ruhák?
Benéztem a szobához tartozó fürdőszobába is. Teljesen száraz volt, ny ilván nem használták jó
ideje azt sem.
Átmentem a másik szobába, amely ik az előzővel majdnem szemben hely ezkedett el. Valami
furcsa szag terjengett ott. Oly asmi, ami Abdul ruháin érződött minden alkalommal, amikor az
állítólagos munkájából hazaért. Kiny itottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. Ekkor valami leesett
az eny he szellőtől a földre. Egy fény kép volt, és egy levél. Ez állt benne:

Kedvesem!
Köszönöm neked, hogy felkaroltál, és hogy átsegítettél a nehézségeken. Én ezért örökké
hálás leszek neked. De én nem úgy érzek irántad, ahogy te irántam. Szeretlek, ezt nem
tagadom, és soha nem is mondtam mást. Jól éreztem magam veled, azonban számomra ez
csak munka volt. Mást szeretek, és más felesége leszek. Nem akarlak áltatni, ahogy soha
nem is tettem.
Befejezem a munkát, nem akarok tovább táncolni. Ezt kérte a szerelmem. Nem vetne jó
 fényt a királyságra, ha a herceg egy táncosnőt venne feleségül. Már kitűztük a napot is,
mikor lesz az esküvőnk. Mivel te vagy a legjobb barátom, és mindig te voltál a legfőbb
támaszom, szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy eljössz a szertartásra.
Mély tisztelettel és őszinte szeretettel:
Leila as Ahli

Te jó ég, ez Leila levele! – gondoltam, majd megnéztem a képet, amely nek a hátulján egy
dátum szerepelt. Ketten voltak rajta, az egy ik Abdul, a másik egy nő. Valószínűsítettem, hogy
Leila lehet az. Megrémültem, de a levelet eltettem. Talán egy szer majd átadhatom a
hercegnek… Kiny itottam a szekrény eket: ezek is tele voltak ruhákkal. Elkezdtem kidobálni őket, és
az egy ik ruhával egy ütt kirántottam egy kis dobozt. Nem volt bezárva: ékszerek voltak benne, meg
egy összetépett levél. Gondosan kiraktam a darabjait, majd elolvastam. Így szólt:

Szerelmem!
Nem tudom nélküled elképzelni az életemet. Inkább meghalok. Kérlek, ne hagyj el, ne
hagyd, hogy egyedül éljek, magányosan. Te vagy az egyetlen boldogságom…

A levél nem volt befejezve, de a végére ugy anaz a kéz egy másik szöveget firkantott:

Hát megtettem. Mégis megtettem. Gyilkos vagyok. Megölettem a szerelmemet, és

végignéztem. Végignéztem, és élveztem. Nem tudok élni nélküle. Kell valaki, aki
elfeledteti velem ezt a szajhát!

Ezek után kétségem sem lehetett, hogy amit Atifa és Omar elmesélt, az utolsó szóig igaz volt.
Visszatettem a levelet a dobozba, és ott hagy tam az ágy on.
Beny itottam a fürdőbe is: tele volt Leila képeivel. Mécsesek és virágok hevertek mindenhol.
Aztán megfordultam, és azt hittem, menten megáll a szívem. Egy baba állt a sarokban, amely
pont úgy nézett ki, mint… én. Vagy Leila? A haja, a mosoly a, mindene… Végignéztem a képeket,
és azokon is feltűnő volt a hasonlóság Leila és köztem.
– Hát ezért – suttogtam –, ezért választott engem! Úristen, Abdul úgy imádta ezt a nőt, hogy
képtelen volt elengedni! Beleőrült!
A hideg futkosott a hátamon, gy orsan elhagy tam a szobát, becsapva magam mögött az ajtót.
A harmadikba már alig mertem beny itni. Leny omtam a kilincset, bementem. A hely iség üres
volt. Nem volt ott semmi, csak egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy ruhásszekrény. Kihúztam az
éjjeliszekrény fiókját: egy halom papír, illetve egy fény kép. Az én fény képem. A papírokra valaki
jegy zetelt:

Colette de la Fuente
 30 avenue St. Marieé, 66000 PERPIGNAN
04 68 10 10 14

– Ez az én nevem, címem és telefonszámom – mondtam ki hangosan.

Ez tény leg kitervelte, hogy én legy ek Leila utóda. Vagy pótléka. Ó, istenem! Ott hagy tam a
papírt, ledobva a földön, és kiszaladtam a szobából. Nem sírtam, inkább halálra voltam rémülve.
Leültem a foly osón a földre. Sorban villantak be a szobák képei. Enny i ideig itt éltem, és észre
sem vettem, mi foly ik itt… hogy mit művel a férjem a hátam mögött. Minden egy es nagy
szerelmének egy szobát rendezett be. Ez őrület. Várjunk csak! – jutott eszembe valami. Ha a
második szoba Leiláé volt, és a harmadikat nekem szánta, akkor kié lehetett az első szoba?
Erőt vettem magamon, és visszamentem az első hely iségbe. Kutattam mindenhol, de semmi.
Utoljára az ágy hoz mentem, megint felemeltem a takarót, és ledobtam a földre, még mindig
semmi. Megemeltem az egy ik párnát. És ott volt a kép! Rajta egy fiatal lány volt látható, nem
lehetett több tizenöt évesnél. A fotó ketté volt tépve, vagy is valaki más is szerepelt rajta eredetileg,
akit Abdul nem akart ott látni. Az illetőnek csak a keze látszódott, az mintha egy idősebb férfié lett
volna. A lány szeme nagy on ismerős volt valahonnan, de fejét kendő takarta.
– Hadiy a! – A felismeréstől felsikítottam.
Hát ezért féltett anny ira! Hát ezért költöztek Franciaországba! Miért nem mondta el? Hogy nem
vettem észre?
Letettem a képet az ágy ra. Borzasztóan zavartnak éreztem magam. Lementem a kony hába, és
készítettem magamnak egy ny ugtató teát.
Nem akartam egy edül lenni, elhatároztam, hogy telefonálok Rashának: ha szeretne, akkor
jöjjön vissza. Örömmel igent mondott, amitől valamenny ire megkönny ebbültem. Egy ből nem
éreztem magam anny ira szörny en. Majd újra a kezembe vettem a készüléket, és felhívtam
Khadiját is. Tudnia kellett arról, hogy itt maradtam. Legalább neki. Persze Rashán kívül.
Az egy ik alkalmazott vette fel a telefont, én pedig nem mutatkoztam be, csak ellentmondást
nem tűrően kértem a hercegnőt. Nehéz volt meggy őzni a telefon másik oldalán lévő személy t,
hogy kapcsoljon be hozzá, mert sürgősen beszélnem kell vele, de semmiképp nem árulhattam el
magam. Úgy hogy inkább hosszú percekig gy őzködtem a nőt, és a kitartásom végül meghozta a
gy ümölcsét: sikerült rávennem, hogy vigy e be a hercegnőnek a telefont.
– Igen, tessék – szólt bele Khadija.
– Szia, itt Colette – mondtam.
– Neked nem a repülőn kellene ülnöd? – kérdezte.
– Itthon vagy ok – válaszoltam.
– Franciaországban? Máris? Ezt meg hogy csináltad?
– Marokkóban, Abdul házában – vágtam rá.
 – Hol? Hát nem utaztál el? – inkább visította, mint kérdezte.
– Csssssss! – csitítottam. – Még meghallja valaki.
– Ne így beszéljünk – vágta rá Khadija –, találkozzunk valahol. Majd kereslek.
Azzal lerakta a telefont. Hát jó, gondoltam, és megrántottam a vállam. Nekem nincs más
dolgom, mint várni.
Közben Rasha is megérkezett, s azonnal bevetette magát a kony hába. Valószínűleg az eny he
sápadtságom miatt akart teletömni ennivalóval. Ha tudná, hogy mitől lettem ily en hófehér…
Vagy lehet, hogy tudja? Mindenesetre majd a megfelelő pillanatban megmutatom neki is a
szobákat az emeleten. Utánamentem a kony hába. Zöldségek, gy ümölcsök sorakoztak a pulton, és a
kedvencem is köztük volt, a kókusz. Alig vártam, hogy belekorty olhassak.
Míg elkészült az étel, kimentem a kertbe, és leültem egy padra. Vittem magammal egy köny vet
is, de képtelen voltam elmerülni benne. Azon töprengtem, hogy miken mentem keresztül ebben az
országban. Hogy mily en boldog voltam, amikor idejöttem, és hogy menny ire megváltoztatott az
itteni élet… Kegy etlen a sors, és ennél már csak az lenne rosszabb, ha a herceg nem állna szóba
velem. De nem lepődnék meg rajta, hiszen már a tudtomra adta, hogy persona non grata vagy ok
az országában. Mégis meg kell próbálnom beszélni vele, mert végtére is miatta maradtam ebben
a pokolban, ahely ett, hogy hazamentem volna, amikor még tehettem… Elhatároztam, hogy
lezárom a múltamat, és innentől a jövőmre koncentrálok. Arra a jövőre, amely ben boldog
lehetek. A herceggel vagy nélküle. Persze jobb lenne vele.
Nem sokkal később Rasha jött utánam, és hozta a telefont. Beleszóltam, egy kicsit félve, mert
nem tudhattam, hogy ki az, a kisegítőmtől pedig nem kérdeztem meg. Izgatott lettem, amikor
meghallottam Khadija hangját.
– Colette, itt vagy ? – kérdezte.
– Igen, te hol vagy ? – firtattam.
– Elindulok hozzád, add meg a pontos címed! – kérte a lány.
Lediktáltam neki a címet. Aztán leraktam a telefont, és vártam, hogy megérkezzen. Tudtam,
hogy legalább fél napba beletelik, amíg Fezből Agadirba ér. Nagy türelmetlenségemben az meg
sem fordult a fejemben, hogy valami jó ürügy re is szüksége lesz, amivel megmagy arázza a
szüleinek, hová megy ily en hosszú időre, és miért nem tölti otthon az éjszakát. Természetesen csak
másnap délután jelent meg az ajtóban.
– Ne haragudj – kezdte –, nem tudtam mit kitalálni, hogy hová kell mennem ily en sürgősen.
Na tessék.
– Semmi baj – válaszoltam.
A nappaliba kísértem, ott leültünk, majd foly tattuk a beszélgetést.
– Miért nem utaztál el, Colette? – kérdezte.
 – A báty ád nélkül nem tudtam – mondtam. – Beleszerettem Omarba, és nem akartam még
egy szer rossz döntést hozni.
– Ne hüly éskedj, ez nem vicces! – ny ugtalankodott a hercegnő.
– Nem viccelek – mondtam. – Amikor kimentem a reptérre, eszembe jutottak a herceggel
eltöltött órák. És éreztem, hogy valami nem stimmel… Tudtam, hogy ha felszállok a gépre, akkor
örökre búcsút mondhatok a boldogságomnak.
– Ha az apám megtudja, hogy itt maradtál, abból nagy baj lesz – kezdte Khadija. – Egy szer
már engedély t adott a báty ámnak, hogy házasságot kössön egy hastáncosnővel. Még egy szer
nem fog rábólintani a dologra.
– Tisztában vagy ok vele – válaszoltam. – De ha meg sem próbálom, azt egész életemben bánni
fogom.
– Az előző is rosszul sült el – foly tatta a lány.
– Nem érdekel, mert Abdul halott, nem tud ártani nekünk – mondtam. – A király azt akarja,
hogy a fia boldogtalan legy en?
– Nem erről van szó – mondta a hercegnő. – Az apám trónörököst nevelt, és a trónörökös
felesége nem lehet akárki. A báty ám fogja irány ítani ezt az országot előbb-utóbb. Az apám szerint
nem élhet egy hétköznapi lánny al hétköznapi életet.
– Hétköznapi? – kérdeztem.
– Sajnálom – mondta. – Nem úgy értettem.
– Tudom, hogy értetted. A hétköznapi élet jó – kezdtem. – Minden oly an egy szerű, senki sem
szól bele, mit miért teszel. Főleg, ha oly an valaki mellett ébredsz, akit szeretsz, és nem oly an
mellett, aki csak azért van veled, mert ezt követeli a trón vagy a társadalom.
– Nem érted, Colette? Az apámnak nem fog tetszeni, ha Omar közelébe mész.
– Mégis meg kell próbálnom – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Akkor sok szerencsét – válaszolta –, de én nem maradhatok tovább. Allah vigy ázzon rád, és
kísérjen utadon.
Ezzel sarkon fordult, és távozott. Nem nagy on tántorítottak el a szavai; tudtam, hogy
mindenképpen beszélnem kell a herceggel. Ki kell találnom valamit, hogy a közelébe juthassak.
De mit? Óvatosnak kell lennem, mert egy szer már megégettem magam a makacsságom miatt,
még egy szer nem lenne jó.

* * *

A kony hából kiáradó illatok térítettek magamhoz. Bementem Rashához, hogy megnézzem, mit
készít vacsorára. Közben eszembe jutott, hogy vajon ő tudja-e, mi foly t az emeleten az utóbbi
időben.
– Rasha – szólítottam meg.
– Hm? – Rám pillantott, de közben valamit szorgosan kavargatott a tűzhely en lévő serpeny őben.
– Azt szeretném kérdezni, hogy mit tudsz az emeleten lévő szobákról. Voltam fenn, az emeleten,
és beny itottam… – Rasha gy orsan lekapta a tűzhely ről a serpeny őt, s odalépett hozzám. Furcsán
nézett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e, vagy inkább retteg valamitől. Mindenesetre
nem szólalt meg. – Jártál bennük?
– Soha – suttogta ő. – Amikor idejöttem, Karim úr azt kérte tőlem, hogy mindenben segítsek
magának. A főzésben, a takarításban… Aztán azt mondta, hogy az emeleten csak a foly osót
takaríthatom. Rám parancsolt, hogy a szobákba nem léphetek be.
– Nem mondta, hogy miért? – faggattam.
– Nem említette az okát. De miért kérdez ily eneket, asszony om? Talán valami történt az
emeleten?
– Nem tudom, Rasha – válaszoltam. – Azt reméltem, te felvilágosítasz.
– Azok csak vendégszobák, vagy nem? – kérdezett megint a nő.
– Én is azt hittem, de van ott valami más. Gy ere velem, megmutatom!
Azzal elindultunk az emeletre. Rasha kíváncsian jött utánam, én pedig szinte szaladtam előre.
Amikor felértünk, újra beny itottam az első szobába. Rasha bement. Az ágy szétdobálva, ahogy
hagy tam. A nő rám nézett.
– Magasságos Allah – kiáltott fel –, micsoda rendetlenség!
Odaléptem a szekrény hez, és a félig ny itott ajtókat teljesen kitártam.
– Táncosruhák – ny ugtázta Rasha. – Bólogattam. – A magáé? – kérdezte a nő.
– Nem – mondtam –, egy ik sem az eny ém.
Rasha furcsán nézett rám. Most már jól kivehető volt a riadalom a tekintetében.
– Gy ere – hívtam magammal.
Átmentünk a második szobába, amely iknek korábban becsaptam az ajtaját. Most egy picit
szorult is, de azért bejutottunk.
Ebben a hely iségben még nagy obb volt a rumli. A ruhák a földön hevertek, ahogy hagy tam
őket. A doboz, amely ben az a levél volt, amit összetéptek, az ágy on feküdt. Elővettem azt a levelet,
amely iket Leila írt Abdulnak, és megmutattam Rashának. Ő elolvasta, és visszaadta. Nem szólt
egy árva szót sem, csak a rémülete fokozódott. Odaléptem a kis dobozhoz, és kiny itottam.
Kivettem belőle az összetépett levelet, és mint egy puzzle-t, gy orsan kiraktam. Ezt is
megmutattam neki.
Rasha jelentőségteljesen rám nézett.
– Ez itt biztos Karim úr meny asszony ának a szobája volt – mondta. – Oly an rémisztő…
 – És ezzel még nincs vége, Rasha – válaszoltam.
Bekísértem őt a fürdőszobába, ahol ugy anúgy állt minden. A mécsesek, a virágok és a
fény képek. A bábu, amely Leilát ábrázolta, viszont el volt dőlve.
Biztos a huzat volt, amikor becsaptam az ajtót, gondoltam. Rasha odalépett, és felállította a
babát.
– Bemutatom neked Leilát – mondtam.
Ekkor oly an érzésem támadt, mintha egy lenge szellő megsimogatta volna az arcom. Kirázott a
hideg. Szóltam Rashának is, hogy kövessen az utolsó hely iségbe.
Átmentünk a harmadik szobába. Itt elmondtam neki, hogy nem találtam semmit, csak egy
papírfecnit, majd azt is a kezébe ny omtam. Elárultam, hogy az én francia címem és
telefonszámom van rajta.
– Abdul kémkedett maga után? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen – válaszoltam. – És nem véletlenül akart engem.
– Őrület ez a hasonlóság! – Láttam, amint a kisegítőm Leila egy ik képét szorongatja, és
tanácstalanul tekinget a fotó és köztem.
– Ez az egész őrület – mondtam.
– A szobáknak tulajdonosai voltak – szólalt meg a nő.
– Igen – erősítettem meg.
– De kié volt az első? – kérdezte.
– Hadiy áé – mondtam.
– Ő kicsoda?
– Ő az én francia barátnőm, aki itt élt, Marokkóban – magy aráztam. – De valamiért a szüleivel
elköltöztek innen, amikor tizenhat éves volt. Azt hiszem, most már rájöttem az okára.
– Ebbe bele lehet őrülni – mondta Rasha. – Karim úr nem volt normális.
– Nem, Rasha – feleltem. – Abdul beteg volt.
– Most mit csináljunk?
– Kitakarítjuk a szobákat – javasoltam.
– Az jó ötlet – válaszolt a segítőm.
Azzal neki is láttunk a munkának. Minden ruhát gondosan összehajtogattunk, és egy zsákba tettük
őket. A virágokat, a fény képeket és a mécseseket, amely ek Leila szobájában voltak, különpakoltuk,
és levittük a szemetesbe. Végül mindenhol letöröltük a port. Rasha magára vállalta a porszívózást,
én pedig lementem, és kiny újtóztattam a tagjaimat a kanapén.

* * *
A délutáni órákban valaki becsengetett. Én magam ny itottam ajtót. A király i követ állt velem
szemben, mire ny eltem egy nagy ot. Khadija lebukott, gondoltam. A király megtudta, hogy nem
utaztam el. Nagy sóhajtás közepette behívtam a követet a házba.
– A király küldött – mondta.
Szóval, igazam volt. Én tény leg nem vagy ok komplett. Kellenek nekem ezek az izgalmak?
– Honnan jött rá, hogy itt vagy ok? – kérdeztem.
– A király mindent tud, ami az országában történik. Menjen haza, Colette – válaszolta a követ.
– Szeretem a herceget – jelentettem ki higgadtan.
– Nem szeretheti – mondta.
– Ne mondja meg nekem, kit szerethetek! – csattantam fel.
Hát, ez remek. Idejön egy pasas, és meghatározza, kit szerethetek, és kit nem.
– Ny ugodjon meg! – kérlelt. – Én segíteni szeretnék, de ha makacskodik, akkor nem tudok.
– Segíteni? És hogy an?
– Igen. Megszervezek egy találkozót önnek a herceggel, azonban van egy feltételem.
– És mi az? – kérdeztem.
– Ha a herceg nem akar találkozni magával, vagy nem akar magával lenni, akkor el kell mennie
ebből az országból. Ha pedig valami oknál fogva lebuknak, az én személy em nem kerül szóba –
válaszolt.
– Rendben – mentem bele a feltételbe.
– Allah áldása önre – köszönt el a követ, én pedig kikísértem őt.
Erre már Rasha is lejött az emeletről, és bementünk a kony hába vacsorázni. Jóízűen ettünk, és
közben beszélgettünk.
Aztán valami furcsa, kopogásszerű hangra lettünk figy elmesek. Fentről jött. Először nem
tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, de amikor befejeztük a vacsorát, és átmentünk a
nappaliba, megint hallottuk a fura hangot. Egy másra néztünk, és elindultunk felfelé, az emeletre.
Beny itottunk az első szobába. Semmi. Minden úgy volt, ahogy hagy tuk. Rasha a harmadik
szobához irány ította a lépteit, és leny omta a kilincset. Ott is minden rendben volt. Én a másodikba
néztem be. Amikor az ajtó kiny ílt, ijedtemben majd’ szörny ethaltam.
– Rasha – sikítottam fel.
A kisegítőm odajött, bekukucskált, és őt is elfogta a remegés. Beléptünk a szobába. Én az ágy hoz
mentem. A Leilát ábrázoló bábu az ágy ban feküdt, gondosan betakargatva. Rasha kiny itotta a
szekrény t:
– Ezt nézze, asszony om! – mutatott a ruhásszekrény felé.
Odafordultam, és azt láttam, hogy valaki szépen összhajtogatva visszapakolta Leila ruháit a
szekrény be. A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Rosszullét kerülgetett.
 – Vajon ki csinálta ezt? – kérdeztem rémülten.
– Leila volt – rebegte a nő. – Leila szelleme…
– Ugy an, Rasha, ne beszélj bolondokat! – vágtam rá. – Szellemek nem léteznek.
– Akkor mivel magy arázza ezt, asszony om?
– Valaki csúny a tréfát űz velünk.
– És ki?
Bementem a fürdőszobába. A tükör párás volt. A párába valaki beleírt egy szót:

ÉL

Na, ez már több volt a soknál. Letöröltem a tükröt, és visszamentem a szobába. Kipakoltam a
szekrény t, és mondtam Rashának, hogy hozza utánam a bábut. Megint levittük a szemeteshez.
Amikor visszatértünk a házba, arra kértem Rashát, hogy próbáljon megny ugodni, és feküdjünk
le aludni.
Így is tettünk, bár én foly amatosan azon járattam az agy am, hogy kerülhettek vissza Leila
holmijai a szobába, és mi volt az a felirat a fürdő tükrén.

* * *

Másnap kaptam egy levelet, Khadija küldte, és ez állt benne:

Colette!
Beszéltem a bátyámmal, elmondtam neki, hogy nem utaztál haza. Úgy láttam, nagyon
örült a hírnek. Aissza megszervezte nektek a találkozót. Ezzel csak egy a probléma: apám
nem engedi, hogy Omar elhagyja a palotát, amíg te itt tartózkodsz az országban. De mivel
a bátyám is szeretne látni téged, megoldjuk. Készülj, mert hamarosan jelentkezem.
Khadija

Mellékelt egy másik cédulát is, amely re ezt írta fel:

Tata, Jeremy

Nem értettem, mit jelentenek ezek a szavak, de bíztam benne, hogy hamarosan értelmet
ny ernek.
Nem igazán tudtam, mire számíthatok – de majdcsak lesz valahogy. Talán a sors akarta, hogy
így legy en. Talán azért kellett idejönnöm, és túlélnem a megpróbáltatásokat, hogy valóban boldog
lehessek azzal a férfival, akit a sors nekem rendelt. Ha a herceg az a férfi, akkor vele. Nem
adhattam fel. Harcolni akartam a szerelemért, a boldogságért.
 Rasha közben elment a piacra, hogy friss zöldséget és halat szerezzen a főzéshez, én pedig
egy edül maradtam a gondolataimmal. Egy szer csak zúgásra lettem figy elmes. Eleinte nem
törődtem vele, ám később anny ira zavarni kezdett, hogy elindultam megkeresni a hang forrását. A
kony hából jött. Tudtam, hogy ott nem lehet senki, hiszen Rasha nem sokkal korábban ment el
bevásárolni. Akkor mi lehet ez? A pult üres volt. Az idegesítő hang is abbamaradt. Amikor
megfordultam, hogy kilépjek a kony hából, a zúgás újra elkezdődött. Hátranéztem. Most egy
teáscsésze volt a pulton, benne forró tea gőzölgött. Körbenéztem. Nem láttam senkit. Odamentem
a csészéhez, de nem érintettem meg. A csésze hirtelen felborult, mintha valami fellökte volna.
– Leila? – kérdeztem ösztönösen.
Egy pillanatra csend lett. Leraktam a kezemet a pultra, és újra körbenéztem. Valami hozzáért a
kézfejemhez, mire elrántottam, majd lenéztem a kony hapultra. A teáscsésze ott volt előttem, a
teafű az alján. Ez a két betű volt kiolvasható a fűből:

ÉL

Nem mentem sehova, ott maradtam, bár nagy on féltem. Talán Rashának igaza van, és Leila
szelleme akar valamit közölni.
– Leila? – kérdeztem újra.
Erre mintha valaki megcirógatta volna az arcomat. Ez nem lehet a valóság, gondoltam. Pedig
nagy on úgy néz ki, hogy az volt.
– Mit akarsz?
Valami a homlokomhoz ért. Oly an érzésem támadt, hogy fel kell mennem Leila szobájába.
Remegtem, de elindultam. Amikor odaértem, és beny itottam az ajtón, nem hittem a szememnek.
– Mi a franc van itt?
Leila bábuja az ágy mellett állt. A ruhák a szekrény ben.
– Na ne! Ily en nincs! – suttogtam.
Bementem a fürdőbe, a tükör megint párás volt, és újra ott díszelgett rajta az a két betű:

ÉL

Gondolkodni kezdtem. Ha ezt valóban Leila csinálja, akkor mi értelme van? Mit akar üzenni
nekem? Vajon mi él, vagy ki él?
– Abdul! – ordítottam egy nagy ot. – Abdul él, Leila? – kérdeztem, de inkább magamtól, mint
tőle. Tény leg egy szellemmel beszélgetek?
A kérdésem után minden eltűnt: az üzenet a tükörről, a bábu az ágy ból, a ruhák a szekrény ből.
Lerohantam a kony hába, már a teáscsésze sem volt ott. Hát vége. Leila elmondta, amit akart.
Nem tudtam elhinni. A férjemet felakasztották. Az nem lehet, hogy él.
 Próbáltam megny ugtatni magam azzal, hogy csak a képzeletem játszik velem. Lementem a
nappaliba, és vártam, hogy Rasha hazaérjen.

* * *

Pár nappal később sikerült találkoznom a herceggel. Egy Tata nevű kisvárosba vittek, a sivataghoz,
az Atlasz vonalához közel. Itt még nagy obb volt a hőség, de csöppet sem bántam. Ez a kis városka
jó messze volt mindentől, itt nagy obb biztonságban éreztem magam. A hely nek kellemes, keleties
atmoszférája volt.
Megtudtam, hogy a herceg egy itteni hotelban szállt meg. Nem volt nehéz megtalálni őt,
ugy anis a városnak csupán egy szállodája volt. Értesítettek arról is, hogy nem a saját nevén
jelentkezett be. Így már értelmet ny ertek azok a furcsa szavak, amely ek a Khadija levelével
egy ütt érkezett cédulán szerepeltek.
Amikor bementem a szállodába, azt mondtam a recepciósnak, hogy Jeremy t keresem, ő pedig
megmutatta a szobát, ahová mennem kellett.
Omar ott várt rám. Amikor odaértem, és beny itottam, felállt a székből, és felém indult. Én egy
lendülettel becsaptam az ajtót, és a ny akába ugrottam. Hosszú percekig öleltük egy mást, aztán a
szerelmem elengedett. Szinte eltolt magától. Meglepődtem.
– Beszéljünk – mondta, én pedig leültem, és vártam, hogy belekezdjen. De nem szólalt meg,
csak néztük egy mást hosszú percekig bambán. Már-már kínos volt a csend. Végül én törtem meg
a hallgatást:
– Nem utaztam el.
– Tudom – mondta.
– Miattad maradtam.
– Tudom.
– Szeretlek.
– Tudom.
– Most mindenre ezt fogod szajkózni? – kérdeztem.
– Nem – mondta a herceg, és mosoly gott.
Éreztem a parfümje eny hén fűszeres illatát. Láttam, hogy a szemei újra ragy ognak.
Legszívesebben máris letepertem volna. A szívem majdnem kiugrott a hely éről. Miért nem mond
semmit? Itt lenne az ideje, hogy őszintén beszélgessünk, hogy ő is beszéljen. Erre hallgat. Egy
kicsit viccesnek tűnt a szituáció, s ezen elmosoly odtam.
– Min nevetsz? – kérdezte.
– Hogy itt vagy velem – válaszoltam. Majd megkérdeztem: – Szeretsz?
 – Igen – felelte.
Még jobban dörömbölt a szívem, úgy kellett visszafognom, hogy ne meneküljön ki a
mellkasomból. De Omar megint megnémult. Miért nem szól már valamit?
Hely ette felállt, odajött hozzám, megfogta a kezem, és engem is felhúzott a székről. Magához
ölelt, vagy is inkább szorított. Alig kaptam levegőt. Végül belenézett a szemembe, és megcsókolt.
Anny ira vártam már ezt a pillanatot, amikor az ajka az ajkamhoz ér. Úgy vágy tam rá, mint méh
a nektárra. Az egész testem remegett, kívántam őt. Éreztem, hogy ő is engem. Lassan az ágy felé
vettük az irány t, közben finom mozdulatokkal vetkőztettük egy mást. De az ajkunk foly amatosan
összeért. A csókot nem hagy ta abba. Még akkor sem, amikor meztelenül álltunk az ágy mellett, és
ő óvatosan lefektetett a puha takaróra.
A keze lágy an simogatott, én pedig viszonoztam minden érintését. A testem remegett a vágy tól.
Kellemes, bizsergő érzés volt. Felszisszentem, amikor abbahagy ta az ajkam csókolását, de
megny ugodtam, amikor a melleimet kezdte kény eztetni a ny elvével. Nem bírtam tovább
uralkodni a vágy aimon. Magamra húztam, és ő engedelmeskedett.
– Kérlek – sóhajtottam ny ögve.
Ő fölém hajolt, langy os lehelete a számat cirógatta, ahogy szóra ny itotta az ajkát.
– Mire kérsz? – kérdezte halkan.
– Ne hagy d, hogy szenvedjek, érezni akarlak! – mondtam.
Ő a szemembe nézett, majd lágy, ritmusos mozgásba kezdett. Én újra felny ögtem.
– Látni akarom, amit csinálsz – suttogtam.
Egy mozdulattal felültetett, és új pózt vettünk fel. Kéjesen sóhajtottam, és tudtam, hamarosan
elönti a testem a forró mámor. Omar is tisztában volt ezzel, és esze ágában sem volt leállni. Egy ütt
ny ögtünk fel a gy öny örtől. Most először éreztem, hogy nem a pokolban, hanem a
menny országban vagy ok. Így maradtunk egy darabig, majd óvatosan lefektetett maga mellé, és
átkarolt. Egy kis idő múlva, mikor már mindketten kaptunk levegőt, megkérdezte:
– Menny ire szeretsz?
És én azt válaszoltam, ami a szívemen volt:
– Szeretlek, mint virág a harmatot, mint fa a napot, mint csillag az eget, mint falevél a szelet.
Szeretlek, mint sivatag a vizet, mint kéz a kezet, mint szív a szívet. Szeretlek, amenny ire csak lehet.
– Colette, szeretsz anny ira, hogy elviselj egy életen át, mindazzal egy ütt, ami volt, és ami még
vár ránk? – kérdezte a herceg.
– Igen – vágtam rá.
– Akkor légy a feleségem – mondta.
Te jó ég! Semmire sem vágy tam jobban, mint hogy az életemet egy ily en férfi oldalán
élhessem le. Most mégis megijedtem. Mi lesz, ha ez a házasság is tragédiával végződik? De hát én
akartam… Itt maradtam a miatt a férfi miatt, erre hezitálok… Nem akarok hezitálni. Jó döntést
hoztam, és most is jó döntést fogok hozni.
– Igen – válaszom egy értelmű volt, és határozott.
Én pedig megkaptam érte a jutalmam. Még egy édes szeretkezés várt rám.

* * *

Másnap reggel hazamentünk, persze mindenki külön, ahogy jött. Én nagy on boldognak éreztem
magam.
Beny itottam a házba, de amit láttam, nem töltött el örömmel. Rasha állt falfehéren a
nappaliban. Odaszaladtam hozzá:
– Baj van? – kérdeztem.
Rasha a teázó egy ik falára mutatott.
– Hát ez csodálatos! – mondtam.
A falon piros írás látszott, egy név:

LEILA

– Leila, ne csináld ezt, kérlek! Hazajövök életem legszebb napján, és ez fogad… Ne már!
– Tudom – hangzott egy vékony ka hang.
– Leila? – kérdeztem.
S ekkor megjelent valami fehér a szoba közepén. Nem lebegett, mint a filmekben, hanem
teljesen emberi alakja volt.
– Igen? – csengett a hangja, miközben kérdezett.
Odasétáltam a telefonhoz, és felemeltem a kagy lót.
– Kit hív, asszony om? – tudakolta Rasha.
– A pszichiátriát – válaszoltam.
– Miért? – kérdezett újra.
– Mert egy szellem jelent meg a nappalimban, és én vele beszélgetek.
– De hát én is látom – szólt a segítőm.
– Valóban? – kérdeztem. – Akkor két szobát foglalok.
Rasha odajött, kivette a kezemből a kagy lót, és lerakta a telefont.
– Hallgassa meg, mit akar – javasolta végül. Már nem úgy nézett ki, mint aki fél.
Leültem a kanapéra, és vártam. Tisztában voltam vele, hogy csakis a képzeletem játszadozhat
velem. Rasha meg belement a játékomba. Elmebajos képzelgéseim vannak. Ny ilván az itt eltöltött
idő hozta ki belőlem. Vagy az is előfordulhat, hogy még mindig kómában fekszem a kórházban, és
csak álmodom… Végül is, mindegy. Ha a fantáziám ezt akarja, akkor nosza, legy ünk túl rajta.
– Miért vagy itt, Leila? – kérdeztem.
– Abdul él – válaszolta.
– Az nem lehet.
– A pénz nagy úr, Colette, még itt is – mondta a képzelt szellemem.
– Azt akarod mondani, hogy Abdul valahogy kiszabadult, és most valahol vígan él? – kérdeztem.
– És vissza fog térni, hogy bosszút álljon – állította.
– Honnan tudod, hogy mi történik vele, honnan tudsz mindent? – kérdeztem kíváncsian.
– Mindig itt voltam a házban – kezdte. – Láttam, hogy Abdul egy új lány t keres magának. És
már előre sejtettem, mi lesz a vége.
– Miért nem segítettél?
– Segítettem, ahogy tudtam.
– Szép kis segítség vagy – panaszoltam. – Utoljára majdnem agy onvert, és csaknem
belehaltam a fájdalomba. Aztán látomásaim voltak, hallucináltam, láttam a szüleimet, és ez
eny hítette a fájdalmaimat.
– És mit gondolsz, ki küldte azokat a víziókat? – kérdezte.
– Te voltál? – kérdeztem vissza.
De Leila valami másba kezdett.
– Meg kell találnotok Abdult, és az igazságszolgáltatás kezére kell adnotok. A megoldás kulcsa a
zsebedben van, Colette. – Én beny últam a zsebembe, és kivettem belőle a két levelet. – Én még itt
leszek egy darabig – mondta Leila.
Azzal eltűnt.
– Köszönöm – válaszoltam.
Minden anny ira hihetetlennek tűnt. Majdnem elfelejtettem azt is, hogy másnapra újabb
találkozót beszéltem meg a herceggel. Vajon bolondnak néz majd, ha elmondom neki ezt az
egészet? Minden bizonny al, gondoltam. De valamit mégiscsak ki kell találnom, hogy elhiggy e:
Abdul él.

* * *

Másnap újra ugy anabban a szállodában találkoztam Omarrral. Fogalmam sem volt, hogy an
kezdjek hozzá, de valahogy tájékoztatni kellett őt arról, hogy Abdul nem halt meg, hanem a
közelben rejtőzködik, és csak a bosszúra vár. Végül úgy döntöttem, belevágok a közepébe.
– Abdul él – jelentettem ki.
– Tessék?
 – Jól hallottad.
– Honnan veszed ezt? – kérdezett újra.
– Nem mondhatom el, honnan tudom – mondtam –, de bíznod kell bennem.
– Na, ezt nem – ny ögte. – Vagy elmondod, vagy elmegy ek.
Hát jó, ha ezt akarod. Máris magamon éreztem a kény szerzubbony t.
– Leila mondta.
Omar halvány an elmosoly odott.
– Leilától? – kérdezte.
Én nagy on intenzíven bólogattam, hogy igen. De magam sem hittem volna el a sztorimat.
– Leila meghalt – mondta.
– Tudom.
– Tehát akkor…? – kérdezett megint a herceg.
– A szelleme volt, aki elárulta ezt nekem – suttogtam.
Ekkor Omarból kitört a nevetés, és én sem bírtam visszafojtani a mosoly omat. Hát, szó mi szó,
elég hihetetlen a történet. Grimaszoltam egy et, és hallgattam. De ő csak nem bírta abbahagy ni a
kuncogást.
– Jól vagy, kincsem? – kérdezte levegő után kapkodva. – Megártott a marokkói levegő?
Tény leg bolondnak néz. Na, jól van, nevess csak! – gondoltam.
– Azért utánanézel? – erősködtem.
– Szívem, ha képes vagy egy ily en történetet kitalálni, akkor az a minimum, hogy utánanézek a
dolognak – válaszolt Omar. Majd magához ölelt, és ezt mondta: – Gy ere ide, kis udvari bolondom!
– Végül megcsókolt. Jó érzés volt a karjaiban lenni. Tudtam, hogy ha ott vagy ok, akkor nem
bánthat senki. De aztán hirtelen eltolt magától: – Ha Abdul él, nem vehetlek feleségül.
– Abdul halálra van ítélve, Omar – válaszoltam. – Ha megtaláljuk, biztos, hogy kivégzik.
Előhúztam a leveleket a táskámból, és átadtam a hercegnek mind a kettőt. Ő olvasni kezdte,
először Leiláét.
Fel-felpillantott, és láttam, ahogy a könny ei áztatják az arcát. Aztán belekezdett a másik levélbe
is. Ekkor oly an düh látszódott az arcán, hogy ha a férjem itt lett volna, azt hiszem, a puszta kezével
megöli.
– Honnan szerezted ezeket? – kérdezte halkan.
Én pedig elmeséltem a történetet az állítólagos vendégszobákról. Ő ny ugodtan végighallgatta.
Amikor ahhoz a szobához értem, amit Abdul nekem szánt, kirázott a hideg. Omar magához
szorított.
– Hát így talált meg magának – mondta. – Nem számít, akkor is feleségül veszlek. Ő halott
mindenki számára, a te számodra is. Még ma…
 Nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, gy orsan megcsókoltam. Ő visszacsókolt. Újra
feltámadt bennem a vágy, talán még őrültebben, mint valaha bármikor. Megint érezni akartam a
meztelen testét a testemen.
Végül megtörtént a csoda, úgy lettem az övé, ahogy eddig még senkié.
Amikor befejeztük, és kifújtuk magunkat, Omar telefonált a testvérének. Nem tudtam, most mi
következik, és egy picit tartottam a király tól, pontosabban a haragjától, de mint kiderült, a herceg
nem akart neki szólni kettőnkről.
És persze ott volt Abdul. Őt sem tudtam kiverni a fejemből.
Azonban a szerelmem megfogta a kezem, és azt mondta, bízzam benne. Na persze, én bízzam
benne, ő meg nem hitte el a tündérmesémet… Remek.
Mivel én szerettem volna visszamenni Franciaországba, Omar úgy döntött, hogy vesz két
jegy et. Ő is velem akart tartani.
– És a király ság? – kérdeztem.
– Az megvár – válaszolta huncutul.
Nem sokkal később kopogtattak az ajtón. Khadija és Aissza állt ott. Sejtelmem sem volt, hogy
kerültek ide, de Omar elhadarta, hogy ők is ebben a hotelban szálltak meg.
– Induljunk, nincs sok időnk – mondta a követ.
– Hová megy ünk? – kíváncsiskodtam.
Senki nem mondott semmit, csak mosoly ogtak. Szépen összefogtak ellenem, gondoltam. Ez jó
kis meglepetés lesz.
Tény leg nem tévedtem, ami a meglepetést illeti.
Nem messze a szállodától volt egy pici mohamedán templom, abba mentünk be mind a
négy en. Természetesen a cipőinket kint hagy tuk az ajtóban, hiszen ahogy Atifa tanította, a
mecsetbe nem lehet cipővel belépni.
Egy férfi volt odabent, minket várt. És ekkor leesett. Egy titkos esküvő! Ahol én vagy ok a
meny asszony, és Omar a vőlegény. Rendben… de hát ő a herceg! Ez úgy sem maradhat sokáig
titok. Mindamellett azért izgalmasnak ígérkezett. Természetesen aggódtam egy kicsit, nem
magam, hanem Omar miatt. Ha ezt az apja megtudja...
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem csendesen.
– Sosem voltam enny ire biztos semmiben. Ne aggódj, nem lesz baj – tette hozzá.
A kazi elé léptünk, aki levezette a szertartást. Az előző házasságomnál megtartottam a leány kori
nevem, de most Omar azt szerette volna, ha felveszem az ő vezetéknevét, így lettem Colette
Hasszán.
Tetszett a nevem, büszkén viseltem.
Ez volt a könny ebbik fele a herceg tervének. Most már csak az apja elé kellett állnia, és
elmondani neki, hogy Európába akar utazni. És persze mindezt úgy, hogy én ne kerüljek szóba, és
ne derüljön ki, hogy már a felesége vagy ok.
A férjemnek az volt a szándéka, hogy ha az apja nem engedi el őt Európába, akkor lemond a
trónról. Bíztunk benne, hogy a király tiszteletben tartja a herceg akaratát.

* * *

Amikor hazaértem, elújságoltam a hírt Rashának: elmondtam, hogy Omar felesége lettem. Arra
kértem, tartsa ezt titokban. Majd elárultam azt is, hogy a férjemmel visszamegy ek
Franciaországba.
De az arcán nem örömöt, hanem rémületet láttam. Megkérdeztem tőle, mi a baj, ő pedig
elmondta, menny ire fél attól, hogy kiderül, ő volt a tanúja annak, ami miatt halálra ítélték Abdult.
Attól rettegett, hogy ha ezt a család megtudja, akkor esetleg az ő élete is veszély be kerül.
Ettől egy ébként én is tartottam, de ekkor eszembe jutott egy mentő ötlet:
– Gy ere velünk Európába! Azonnal rendelek neked egy jegy et.
Ettől egy picit megny ugodott, így ment ki a kony hába. Én a telefonhoz léptem, hogy
megrendeljem neki a repülőjegy et, ám ekkor ismét furcsa hangot hallottam az emeleti szobából.
Leila, gondoltam. Felmentem, azonban nem láttam semmit. Szólongattam, hátha előkerül, de nem
így lett. Végül bementem a fürdőszobába, és ránéztem a már megint párás tükörre: egy jól
olvasható cím szerepelt rajta. Kimentem egy papírért meg egy tollért, és felírtam a címet.
Valószínűleg ez az a hely, ahol Abdul lakik most, okoskodtam. Végül is, egy próbát megér.
A Leila szobájában lévő telefonról felhívtam a palotát. Persze, mint a múltkor, ezúttal sem
mutatkoztam be, de a hercegnőt kértem. Ismételten meg kellett gy őznöm az alkalmazottat, hogy
nagy on fontos ügy ben keresem Khadiját, s ő végül annak rendje és módja szerint át is adta a
hercegnőnek a telefont. Én szépen lediktáltam neki a címet.
– Kié ez a cím? – kérdezte.
– Valószínűleg itt tartózkodik Abdul – válaszoltam.
– Abdul?
– Igen – mondtam.
– De hát ő meghalt!
– Most nem akarok magy arázkodni – kezdtem –, de kérlek, add oda ezt a címet Omarnak.
– Hát, te tudod – mondta.
Miután leraktam a telefont, visszatértem a fürdőbe, hogy letöröljem a tükröt, de arról már
eltűnt az írás és a pára is. Úgy hogy fogtam magam, és lementem a nappaliba. A kis cetlire felírt
címet magamnál tartottam, hátha szükségem lesz még rá.
 Ezek után benéztem Rashához a kony hába. Finom illatok keringtek a levegőben. Leültem az
egy ik székre.
– Leila megint üzent nekem – mondtam.
– Valóban? – kérdezte Rasha.
– Igen, a fürdőszobájában, a tükrön volt egy cím.
– Mily en cím?
– Azt hiszem, ez lehet Abdul tartózkodási hely e – válaszoltam.
– Valóban azt gondolja, asszony om, hogy Karim úr él?
– Igen, azt.
– És mi lesz most? Mihez kezd a címmel?
– Már beszéltem a hercegnővel, hogy adja oda Omarnak. A többit pedig rábízom.
Ezzel le is zártam ezt a témát. Inkább az utazásra tereltem a szót.
Rasha pont elkészült a halas salátával, úgy hogy szépen megebédeltünk. Utána megkértem,
hogy pakoljon össze néhány holmit, én pedig telefonáltam a repülőtérre, hogy rendeljek még egy
jegy et neki is.
Sajnos arra a gépre, amely en mi kívántunk utazni a férjemmel, már nem volt hely, úgy hogy
választottam Rashának egy fapados járatot, amely viszont előbb indult, mint a mi gépünk. Még
aznap. Megkérdeztem, hogy jó lesz-e neki, ha egy héttel előbb érkezik meg, s azt mondta, nem
probléma. Ezek után kerestem egy kény elmes szállodát is neki Franciaországban, majd elláttam
tanácsokkal, és felírtam a hotel címét.
Végül hívtam egy taxit, míg ő bepakolt egy bőröndbe, majd lement az udvarra. A taxi ekkorra
már ott várakozott. Rasha beült a kocsiba, az pedig elindult vele. Legalább miatta nem kellett
aggódnom.
Én meg egy edül maradtam, és vártam Omart, aki miatt viszont annál inkább aggódtam, hogy
vajon mit mond neki a király. Visszamentem a kony hába, leszedtem az asztalról a terítéket, és
elmosogattam.
Úgy tippeltem, hogy kell pár napot várnom rá, amíg beszél az apjával, és megkeresteti Abdult.
Abban azért remény kedtem, hogy az egy hét múlva induló gépet elérjük. Azonban nagy
meglepetésemre a herceg két nappal előbb érkezett. Azt hittem, hogy szeretne velem eltölteni egy
kis időt kettesben, mielőtt elutazunk, de tévedtem.
Amikor Omar megérkezett, kapkodva beültetett az autóba. Én rákérdeztem, hova ez a nagy
sietség.
– Az apám őrjöng – kezdte. – Amikor elé álltam, hogy elmondjam, hogy Európába akarok
menni, ő már tudta az informátorától, hogy a feleségem vagy. Teljesen kifordult magából, és
követelte, hogy azonnal hagy jam el az országot. Az any ám megpróbált hatni rá, de remény telen
volt. Az apám kitagadott.
– Sajnálom, ezt nem akartam – mondtam.
– Semmi baj, szerelmem – mosoly gott a férjem.
– És a másik ügy ? – kérdeztem.
– Természetesen azt intéztem el először, még mielőtt apámmal beszéltem volna az európai
utazásomról – mondta.
– És sikerült megtalálni Abdult? – kérdeztem sürgetően.
– Azon a címen, amit adtál, megtaláltuk – válaszolt. Omar rám nézett, és látta, hogy
megkönny ebbültem, úgy hogy belekezdett, hogy elmesélje részletesebben is a történetet: –
Amikor hazamentem, elmondtam az apámnak, hogy bizony os forrásból megtudtam, az a férfi,
aki megölte Leilát, még él. Az apám persze kíváncsiskodni kezdett, hogy honnan veszem ezt, de én
nem mondtam neki semmit. Amikor a húgom átadta a címet, megkerestettem Abdult. Az őrök
visszahozták, én pedig az apám színe elé állíttattam. Persze mindent tagadott. Rasha már nem volt
itt, hogy újra tanúskodjon. Kevés volt az esély rá, hogy bármit is tehetnék. Azért, mert ez a féreg
kijátszotta a törvény t, még nem feltétlenül jár neki halálbüntetés. De ekkor eszembe jutott a
levélke, amit nálam hagy tál. A bizony íték arra, hogy Abdul ölette meg a meny asszony omat,
Leilát. Átadtam a levelet az apámnak. Ezek után Abdult goly ó általi halálra ítélték, és még aznap
végeztek is vele. Másnap az apám meghallotta, hogy Khadijával rólad beszélgetünk, gy anút
fogott, úgy hogy kiny omoztatott mindent. Értesült róla, hogy már a feleségem vagy, és nagy on
dühös lett. Igy ekeztem megmagy arázni neki, ám ő hajthatatlan volt, meg sem hallgatott. Az
any ám is megpróbált beszélni vele, sikertelenül. Végül azt mondta, hogy hagy jam el az országot
veled egy ütt, mert becsaptam őt, és innentől kezdve nem tekint rám a fiaként.
Hallgattam a férjemet, ahogy mesélte a történetet, és mély ségesen elszomorodtam. Az én
hibám, hogy ez megtörtént. De mintha Omar meghallotta volna a gondolataimat, rám nézett, és
így szólt:
– Nem a te hibád, szerelmem, ennek így kellett történnie.
– Köszönöm – válaszoltam, majd rámosoly ogtam.
Ő megfogta mindkét kezével az arcomat, és egy finom csókot lehelt a számra. Élveztem
minden másodpercét.

* * *

Kicsit előbb érkeztünk a repülőtérre, aztán türelmesen vártunk a gép indulására. Leültünk egy
padra, és onnan néztük a kijelzőt.
Nem telt el sok idő, és a már jól ismert női hang beleharsogta a hangosbemondóba, hogy a
járatunk utasai becsekkolhatnak, és feladhatják a csomagjaikat. Kezdtem megny ugodni, és átadni
magam a teljes boldogságnak. Fogtam a férjem a kezét, minden oly an szép volt, sétáltunk lassan a
pult felé.
Végre eljött az én időm. Az a nap, amikor hazatérhetek ebből a földi pokolból. Ráadásul azzal a
férfival, akit nagy on szeretek. Mert be kellett vallanom magamnak, hogy az életemnél is jobban
szeretem Omart.
Miközben a gondolataimmal voltam elfoglalva, azért többször rápillantottam a férjemre, és
láttam az arcán, hogy bárhogy is alakultak a családjával, pontosabban az apjával a dolgok, ő is
boldog.
Egy másra mosoly ogtunk. Semmi sem állhat a boldogságunk útjába.
Egy szer csak ismerős férfihangra lettem figy elmes, a tulajdonosa őrjöngött, magából kikelve
ordított. Az én nevemet kiabálta. Először azt hittem, a király jött utánunk, de hamar rájöttem, hogy
nem ő az.
– Megöletted a fiamat! – üvöltötte a férfi.
Hátranéztem, és a volt apósom állt tőlem pár méterre, pisztolly al a kezében. Felálltam a padról,
és szembefordultam vele.
Most meghalok, futott át rajtam a gondolat. Vajon honnan tudta meg, hogy itt vagy unk?
Biztos voltam benne, hogy a boldogságom eddig a percig tartott, és ott lesz vége az életemnek,
ahol elkezdődött ez a szörny ű rémálom. Itt, ebben az egy ébként gy öny örű országban. De ha így
kell lennie, akkor állok elébe.
– Ne! – sikított egy női hang, Atifáé, miközben láttam, hogy eszeveszetten rohan felém. – Ne
csináld, apa!
És akkor elsült a fegy ver.
A herceg megragadta a vállam, és lerántott a földre, Atifa pedig megtántorodott: őt érte a
nekem szánt lövés.
Oda akartam kúszni, hogy megnézzem, életben van-e, de Omar visszatartott. Eldördült egy
második lövés is. Nem láttam, merre ment, csak arra tudtam gondolni, hogy a férjemnek ne
essen semmi baja.
Hirtelen vagy egy tucat biztonsági őr vette körül Abdul apját, és már vitték is. Újra Atifa felé
indultam, azonban Omar megint megállított, majd egy mozdulattal talpra állított.
– Mennünk kell! – kiabálta, hogy a nagy zsivajban halljam a hangját.
Egy páran Atifa közelébe mentek, és telefonálni kezdtek.
Valószínűleg a mentőket hívják, gondoltam. Mi pedig egy re csak távolodtunk tőlük, ahogy a
herceg húzott magával.
– Jól vagy ? – kérdezte.
 – Jól – válaszoltam remegő hangon.

* * *

A gép nem sokkal később emelkedni kezdett. Kinéztem az ablakon, és láttam az egy re kisebbnek
tűnő pálmafákat.
– Vajon mi lehet Atifával? – kérdeztem halkan. – Megmentette az életemet.
– Biztosan jobban lesz – mondta Omar.
– Vagy meghalt – préseltem ki magamból a szavakat, és közben a hangom elcsuklott.
– A rémálmod itt ért véget, szerelmem – mondta a férjem. – Mától új élet kezdődik számunkra.
Megfogta a kezem, és rám mosoly gott. Én viszonoztam a mosoly át.
Egy pillanatra becsuktam a szememet, aztán arra ébredtem, hogy Omar megsimogatja az
arcom.
– Hamarosan hazaérünk – mondta. – Nézd!
A hajnal rózsaszínes fény ei megcsillantak a repülőgép ablakán. A nap első sugarai akkor
bukkantak fel a Riviéra felett.
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja
tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat.

A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal
olyan helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és
ezt világgá is akarják kürtölni.

Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében.

Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz vezet!

konyvetirok@alomgyar.com