Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

 Írta: Shannon Hale
A mű eredeti címe: Austenland

Fordította: Palásthy Ágnes

A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd

A művet eredetileg kiadta: Bloomsbury USA, New York

Copyright © 2007 by Shannon Hale

Cover artwork © Bree Leman

A sorozatterv, és annak elemei Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 373 545 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Kelcz Roland

Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Colin Firth-nek

Maga remek fickó, de én férjnél vagyok,

úgyhogy szerintem legyünk inkább csak barátok!
 Előszó

ÁLTALÁNOSAN ELISMERT IGAZSÁG, hogy egy harmincvalahány éves

nő, akinek kielégítő állása van, és mesés frizurája, nem sok
mindenben szenvedhet hiányt. Így Jane Hayesről, aki eléggé csinos
és eléggé eszes volt, úgy gondolták, nincs igazán miért
panaszkodnia. Igaz, nem volt férje, de erre mostanában már nincs is
szükség. Voltak udvarlói, akik ugyan jöttek-mentek a kölcsönös
elégedetlenséggel záruló viszonyok hosszú sorában, de hát –
mostanság ez így megy, nem igaz?
Ám Jane-nek volt egy titka. Napközben sürgölődött és ebédelt, e-
mailezett és túlórázott, és épphogy tartotta a határidőket, de néha,
mikor ideje engedte, kilépett a turkálóban vásárolt körömcipőből,
leheveredett a megörökölt kanapéra, lecsavarta a lámpát, bekapcsolta
a húszcentis képátmérőjű televíziót, és elmerült abban, amit hiányolt.
Azaz néha megnézte a Büszkeség és balítéletet.
Tudják, a BBC dupla változatát, amelyben Colin Firth játssza a
snájdig Mr. Darcyt, az a bájos, kebles angol színésznő pedig
Elizabeth Bennetet, úgy, ahogy mindig is elképzeltük. Jane újra és
újra megnézte azt a részt, amelyben Elizabeth és Mr. Darcy
egymásra néznek a zongora felett, és felszikrázik köztük a levegő, a
nő arca ellágyul, a férfi elmosolyodik, a mellkasa megemelkedik,
mintha csak belélegezné a nő látványát, a szeme pedig úgy ragyog,
hogy az ember azt gondolná, mindjárt kibuggyan a könnye… Ó!
 Jane szíve minden alkalommal hangosan dobolt, lúdbőrzött a
teste, a gyomrát marokra szorító őrjítő fájdalmat pedig valami bűnös
dologgal csitította el, mondjuk csokis gabonapehellyel. Aznap éjjel
Lincoln-kalapot viselő urakról álmodott, reggel aztán kinevette
magát, és eljátszott a gondolattal, hogy a DVD-ket és az összes Jane
Austen-könyvét elviszi az antikváriumba.
De persze, nem tette meg soha.
Az a bosszantó filmváltozat volt a bűnös. Mert igaz, hogy Jane
tizenhat évesen olvasta először a Büszkeség és balítéletet, és azóta
vagy egy tucatszor, és a többi Austen-regényt is elolvasta legalább
kétszer (kivéve persze A klastrom titkát). De csak miután a BBC
életre keltette a történetet, akkor léptek át a szűk térdnadrágos
úriemberek Jane olvasói fantáziájából a valóságos reményei közé.
Austen mulatságos, bölcs, metsző narrációjától megfosztva a film
színtiszta románc lett. Ráadásul a Büszkeség és balítélet a valaha volt
legcsodálatosabb, körömrágó izgalmakkal teli románc volt. Az a
fajta, amely egyenesen a lelkéig hatolt, hogy Jane beleborzongott.
Zavarba ejtő volt ez az egész. Nem is igazán akart beszélni róla.
Úgyhogy lépjünk is tovább.
 1 évvel ezelőtt

JANE ANYJA, SHIRLEY MEGLÁTOGATTA JANE-T, és magával hozta

Carolyn nagy-nagynénit. Kínos összejövetel volt, és a társalgás
szüneteiben Jane hallotta az elszáradt levelek koppanását, amint a
padlóra hulltak. Szerette a szobanövényeit, de úgy tűnt, meghaladja a
képességeit, hogy életben tartsa őket.
– Jane, igazán nem tudom, hogy vagy képes itt élni – jelentette ki
Shirley, kiszedegetve a törékeny leveleket a sápadt zöldek közül.
– Halálközeli élményünk volt abban a koporsószerű liftben, nem
igaz, Carolyn, drágám? Biztos vagyok benne, hogy szegény nénikéd
pihenne egy kicsit, de ez a hely itt olyan, mint egy szauna, és nincs
egy percnyi csend – állandóan hallani a közlekedés zaját, az autók
riasztóját meg a szirénákat. Biztos, hogy nincs nyitva az ablak?
– Ez Manhattan, mami. Itt ez van.
– Hát, nem is tudom.
Csípőre tette a kezét, és rosszallóan Jane felé fordult. A
hatvanéves fapadló felnyögött a lába alatt.
Épp most szedtem fel Carolynt a lakásán, és amint az utcai
szobájában ültem, ott olyan áldott csend volt, megesküdtem volna,
hogy vidéken vagyunk.
Ez azért van, mert akinek van pénze, meg tudja fizetni a vastag
ablakokat – gondolta Jane.
– Na, mindegy. Inkább azt mondd, mi újság a…
 Kérlek, ne mondd ki! – gondolta Jane. Ne kérdezz a szerelmi
életemről!
– …barátnőddel, Mollyval?
– Ó, Molly! Jól van. Szabadúszóként dolgozik az újságnál, amióta
megszülte az ikreket. Molly meg én hatodikos korunk óta vagyunk
barátnők – magyarázta Jane Carolynnak, aki kerekes székével a
bejárati ajtó előtt ült.
Carolynnak annyi ránc volt az arcán, ahány barázda van egy
ujjlenyomatban. Nem csak a szeme körül meg a homlokán, hanem
finom redők árkolták az egész, keskeny arcát. Kifejezéstelen
pillantással nézett vissza Jane-re, aztán egy parányit megrebbent a
szeme, mintha az égre emelné. Jane nem tudta, hogy megrovóan,
vagy cinkosan, ezért úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Legutóbb tizenkét éves korában látta Carolynt, a nagyanyja
temetésén. Különösnek tűnt, hogy az anyja, aki azért jött a városba,
hogy együtt ebédeljenek, ragaszkodott hozzá, hogy Carolynt is
magával hozza. De a mohó, jelentőségteljes pillantásokból,
amelyeket az anyja vetett rá, Jane kitalálta az okát. Az idős nő egyre
öregebb lesz, Shirley pedig jó benyomást akart kelteni benne – utolsó
kísérletet téve a tenger gyümölcséből származó vagyon maradékának
megszerzésére. Azzal, hogy Jane-ért a lakására mentek, és nem az
étteremben találkoztak vele, egészen biztosan az volt Shirley terve,
hogy megmutassa Carolynnak, milyen szégyenletes körülmények
között él az unokahúga.
– Indulhatnánk – javasolta Jane, aki alig várta, hogy véget
vessenek ennek az ügyeskedésnek.
– Jól van, édesem, csak előbb hadd igazítsam meg a hajad!
Jane pedig, harminckét éves felnőtt nő létére, követte az anyját a
fürdőszobába, és zokszó nélkül tűrte a simítást, lakkozást, csavarást.
Bármennyi idős volt is, mikor az anyja kezelésbe vette a haját, Jane
úgy érezte, mintha pontosan hétéves volna. De hagyta, hogy az anyja
kiélje magát, mert Shirley „Miss francia konty 1967” Hayes csak egy
jól elkészített frizurában talált igazi megnyugvást.
 – Hallgasd figyelmesen, drágám! – kezdte Shirley suttogó
hangon, sietősen előadott „Hogyan keltsünk jó benyomást az
idősekben” című előadását. – Azt nagyon szeretik. Kérdezd a
gyerekkoráról, és hagyd, hadd beszéljen, ha kedve tartja! Életének
ezen a pontján már csak az emlékei maradtak szegénykémnek.
Amikor kiléptek a fürdőszobából, Carolyn nem volt ott, ahol
hagyták. Jane átszaladt a másik szobába, maga elé képzelve, amint a
kerekes szék ledöcög a lépcsőn (rémülten idézte fel a tizenegyedik
születésnapján, a pizsamapartin titokban megnézett Az elcserélt
gyermek című horrorfilm képsorát). De Carolynt az ablaknál találta,
amint lehajolva, egy padlón álló növényt próbált a napfény sárga
négyszögébe vonszolni. Jane hirtelen egy csattanást hallott, ahogy a
Büszkeség és balítélet DVD, növényi rejtekhelyéről kiesve, a padlón
landolt.
Jane érezte, hogy elvörösödik. Carolyn elmosolyodott; számtalan
ránca néhány mély barázdába gyűlt az arcán.
Na és, ha meglátta a DVD-t? Sok embernek megvan. Miért
kellene elrejtenie? Nem rejtette el Az ítélet: család első teljes évadját,
és az Együgyűek jógáját sem. Ám Carolyn mosolyában volt valami,
amitől Jane úgy érezte, mintha alsóneműben állna ott. Koszos
alsóneműben.
Az étteremben, mikor Shirley kiment, hogy, amint mondani
szokták, bepúderezze az orrát, Jane igyekezett úgy tenni, mintha a
legkevésbé sem érezné kellemetlenül magát. Egy perc néma csönd.
Jane a salátájában turkált, a villájával kiszedegetve belőle a rukolát.
– Meleg őszünk van, nemde? – kezdeményezett.
– Azon tűnődsz, vajon megláttam-e – jelentette ki Carolyn.
Egyesek hangja durva lesz és érdes a korral, másoké éles, mint a
törött üveg. Carolyn hangja lágy volt, mint a homok, amelyet addig
korbácsolnak a hullámok, míg olyan finom nem lesz, akár a
porcukor.
– Mit? – kérdezte Jane látszólag közömbösen.
 – Ez egy ördög, ez a Mr. Darcy. De nem rejtenéd egy
szobanövénybe, ha nem lenne lelkifurdalásod miatta. Ez elárulja
nekem, hogy nem csak úgy ábrándozol róla. Elmúltál harminc, nem
vagy férjnél, nem jársz senkivel – már ha hinni lehet anyád
pletykáinak és a lakásodban látott képeknek. És ez mind erre a
történetre vezethető vissza. Te megszállott vagy.
Jane nevetve felelte:
– Nem vagyok megszállott.
De valójában az volt.
– Hm. Elpirultál. Áruld el nekem, mi olyan mámorító abban a
történetben?
Jane lenyelte a korty vizet, és a válla felett a női mosdó felé
pillantott, hogy meggyőződjön róla, az anyja még hallótávolságon
kívül van.
– Azonkívül, hogy szellemes és mulatságos, és talán a legjobb
regény, amit valaha írtak, a legtökéletesebb románc is az egész
világirodalomban, és az életben semmi nem képes felérni hozzá.
Úgyhogy egész életemben ennek az árnyékában bicegek.
Carolyn rámeredt, mintha várná a folytatást. Ám Jane úgy érezte,
már így is eleget mondott.
– Ez valóban egy jó regény – szólalt meg Carolyn –, de te nem
egy könyvet rejtegettél a cserépben. Láttam a filmet. Tudom, ki az a
Colin Firth, drágám. És azt hiszem, tudom, mire vársz. Mi az, ami
miatt takarékra állítottad az életedet.
– Nézd, Carolyn néni, szó sincs róla, hogy azt hinném, végül
valahogyan feleségül mehetek majd Mr. Darcyhoz. Csak éppen… a
valóságban semmi nem tűnik annyira jónak, mint… ó, mindegy.
Nem akarom, hogy azt hidd, az unokahúgod valamiféle
fantáziavilágban él.
– És ott élsz?
Jane erőltetett mosollyal felelte:
– Meleg őszünk van, nem igaz?
 Carolyn úgy összepréselte az ajkát, hogy az is éppen olyan ráncos
lett, mint az arca.
– Hogy áll a szerelmi életed?
– Absztinens vagyok.
– Valóban? Harminckét évesen feladod. Hm. Megkockáztathatok
egy feltevést?
Carolyn előrehajolt; selymes hangja jól hallható volt a
tányércsörgés és az üzletemberek túl hangos nevetése ellenére is.
– Nem túl jól alakulnak a dolgaid, és minden alkalommal, amikor
a valóság csalódást okoz, egy kicsivel még jobban beengeded Mr.
Darcyt az életedbe. Talán már eljutottál arra a pontra, amikor annyira
ragaszkodsz ahhoz a gazemberhez, hogy nem is éred be kevesebbel.
Egy olajbogyó tapadt a Jane villájára szúrt salátához, és mikor
megpróbálta lerázni róla, átrepült az asztal felett, és a pincér
fenekének csapódott. Jane összevonta a szemöldökét. Az igaz, hogy
a volt pasijai listája igazán szánalmas. És ott az az álom, egy pár
héttel korábbról. Rongyos menyasszonyi ruhában volt (á la Miss
Havisham a Szép reményekből), és egyedül táncolt egy sötét házban,
míg arra várt, hogy eljöjjön érte Mr. Darcy. Amikor zihálva felriadt,
az álom emléke még mindig olyan fájdalmas és rémisztő volt, hogy
nem tudott rajta nevetni. Ami azt illeti, még mindig nem tud.
– Talán bediliztem – jelentette ki Jane.
– Emlékszem rád, Jane – nézett rá Carolyn, agyonmosott farmert
idéző, halványkék szemével. – Emlékszem, amint ott ültem veled
abban a filagóriában a tó partján, a nővérem, a te nagymamád
temetése után. Emlékszem, nem féltél elmondani, hogy a szertartás
alatt eszedbe jutott, vajon mi lesz ebédre, és megkérdezted tőlem, ez
nagyon rossz dolog-e. Azt jelenti-e, hogy nem szeretted eléggé a
nagymamádat? A kedves hangod, a kislányos kérdéseid egy kissé
tompították akkor a fájdalmam élét. Te túl őszinte vagy ahhoz, Jane,
hogy hagyd magad így becsapni.
Jane bólintott.
 – Azon a napon csipkegallért viseltél. Azt gondoltam róla, hogy
nagyon elegáns.
– Néhai férjem vette nekem azt a ruhát. Az volt a kedvencem.
Carolyn összehajtogatta a szalvétáját, kissé reszkető kézzel
lesimítva a szélét.
– Harold meg én pocsék házasságban éltünk. Ő nem sokat beszélt,
és teljesen lekötötte a munkája. Én unatkoztam, és elég gazdag
voltam ahhoz, hogy a háta mögött kellemes fiatalemberekkel
randevúzzak. Egy idő múlva Harold is elkezdett félrelépegetni. Azt
hiszem, főleg azért, hogy nekem fájdalmat okozzon. Csak amikor
már túl öreg voltam ahhoz, hogy az aranyifjak vonzónak találjanak,
akkor fordultam a mellettem álló férfi felé, és rájöttem, hogy
mennyire szeretem az arcát. Két csodálatos évünk volt, mielőtt elvitte
a szíve. Olyan bolond voltam, Jane! Nem láttam meg azt, ami a
valódi érték, amíg az idő el nem sodort minden egyebét.
Érzelemmentesen beszélt, a szavak mögül már régen elkopott a
fájdalom.
– Sajnálom.
– Hm. Jobb volna, ha magadat sajnálnád. Én öreg vagyok és
gazdag, és az emberek hagyják, hogy azt mondjak, amit csak akarok.
Úgyhogy kimondom. Találd meg, ami a valódi érték a számodra!
Nincs értelme valaki más történetére hagyatkozni egész életedben.
Tudod, hogy az a könyv Austennek magának sem hozott semmi jót –
vénlányként halt meg.
– Tudom.
Ez a gondolat sokszor kísértette Jane-t, és az Austen-ellenes
tábornak is ez volt a kedvenc fegyvere.
– Nem mintha bármi baj volna a vénlányokkal – tette hozzá
Carolyn, megveregetve a finom redőket a nyakán.
– Hát persze hogy nincs. A vénlány csak egy régies kifejezés a
karrierista nőre.
– Hallgass ide, édesem! Az én történetemnek vége. Voltak víg
napjaim, és most már a vége felé járok. De azt csak a jó ég tudja,
hogyan fordul a te történeted. Úgyhogy tegyél meg mindent a boldog
befejezésért!
Aranyosan lekezelő volt a hangja. Mintha csak egy ificsapat
edzője tartana lelkesítő beszédet a csapatának. Ideje lenne témát
váltani – gondolta Jane. Csak úgy finoman, észrevétlenül.
– Beszélj a gyerekkorodról, Carolyn néni!
Carolyn felnevetett. A hangja lágy volt, mint a szobahőmérsékletű
vaj.
– Meséljek a gyerekkoromról, csak így hirtelen. Nos, nem bánom.
Bicegtem az első pillanattól, ahogy járni tudtam. Mi szegények
voltunk, és a nagymamád meg én egy ágyban aludtunk, amely egyik
oldalára lejtett. Habár nem lehetek benne biztos, hogy az az ágy volt
az oka…
Amikor Shirley visszatért a mosdóból, Carolyn éppen ott tartott,
hogy mennyibe került a tej gyerekkorában, és Shirley elismerő
mosollyal jutalmazta a lányát. Hála az égnek, hogy nem hallotta a
beszélgetésnek a dilis unokahúgról szóló részét. Jane anyja tetőtől
talpig gyakorlatias ember volt, vagyis a vastag szemüvegkeretétől a
strapabíró cipősarkáig, aki nem tűrné, hogy a lánya valamiféle
fantáziavilágban bolondozzon.
És Jane nem is érthetett volna jobban egyet vele. Egy harminc-
valahány éves nőnek valóban nem volna szabad addig ábrándoznia
egy kétszáz éves könyv egyik szereplőjéről, míg teljesen össze nem
kuszálja miatta a sokkal fontosabb valóságos életét és a kapcsolatait.
Hát persze hogy nem volna szabad.
Jane ráharapott egy rukolára.
 6 hónappal ezelőtt

CAROLYN NÉNI ELHUNYT.

– És szerepelsz a végrendeletében, drágám! – közölte az anyja,
mikor Vermontból telefonált. – Úgy tűnik, az az ebéd az utolsó
pillanatban bevált. Az ügyvédje majd megkeres. Hívj fel azonnal,
amint megtudod az összeget!
Jane letette a telefont, és leült, igyekezve nem gondolni a
végrendeletre. Pár percig emlékezni akart arra az asszonyra, aki
szerette Harold arcát, aki elvesztegetett három évtizednyi szerelmet,
és aki feltépte Jane mellkasát, és kiterítette elé, amit látott benne. A
lány nem ismerte Carolynt eléggé ahhoz, hogy gyászolja, de ahhoz
igen, hogy megindultan eltűnődjön kicsit a halál misztikumán.
Bár nem álltak közel egymáshoz, Carolyn mégis gondolt rá, és
belefirkantotta a nevét a végrendeletébe. Vajon mit hagyhatott egy
szinte ismeretlen rokonra? Carolynnak nagy családja volt, úgyhogy
az összeg nem lehet túl nagy, ugyanakkor a nagynénje gazdagságáról
legendák keringtek a családban. Vajon elég lesz-e arra, hogy
légkondicionált lakásba költözzön? Vagy arra, hogy többé ne kelljen
dolgoznia?
Jane visszahőkölt a gondolattól. Nem is csak arról volt szó, hogy
szerette a munkáját – nem volt rossz állása, képszerkesztő volt egy
magazinnál –, hanem, ugye, hogy egyáltalán volt állása. Nem
hajíthatja el a stabilitásnak egy ilyen fontos elemét. Ami biztosítja,
hogy legyen hová mennie mindennap, hogy legyen valami, ami (a
férfiakkal ellentétben) nem rántja ki alóla a talajt. De útban az
ügyvédhez, a földalattin Jane mégis eltűnődött, hogy vajon beadná-e
a derekát, ha egy nagy összeggel megkísértenék. Felmondana-e a
munkahelyén, venne-e egy házat a Hamptonson, és örökbe fogadna-e
egy Porridge nevű törpe uszkárt, aki a szőnyegre pisilhetne?
Ezek a kérdések meg az uszkár nevének lehetséges változatai
foglalkoztatták, miközben felliftezett az ügyvédi iroda elegáns,
szürke épületében a konzervatív berendezésű, borvörösre és barnára
festett irodába, beült a dúsan párnázott bőrfotelbe, hogy aztán azt
hallja a rendkívül sápadt ügyvédtől:
– Ön nem gazdag.
– Tessék?
– Valójában semennyi pénzt sem hagyott önre.
A férfi megfontolt lassúsággal pislogott, egy békára emlékeztetve
Jane-t.
– Az emberek gyakran reménykednek, úgyhogy szeretem ezt
rögtön tisztázni.
Jane kínosan felnevetett.
– Ó, én nem is számítottam rá.
– Hát persze.
Az ügyvéd leült, és takarékos mozdulatokkal egy papírhalomban
kezdett kutatni. Közben mondott valamit ügyvéd nyelven, de Jane
nem figyelt. Arra próbált rájönni, hogy a kimért pislogáson kívül
még mi teszi a férfit olyan hüllőszerűvé. A feszes, fényes arcbőre –
döntötte el végül. Meg hogy a két szeme olyan távol ül egymástól.
Meg a salátazöld bőrszíne (na, jó, valójában nem volt zöld színű, de
minden egyéb stimmelt). A férfi még mindig beszélt.
– Ügyfelünk… meglehetősen szeszélyes volt… a végrendelete
tekintetében. Vásárlásokat eszközölt néhány barát és családtag
javára, a vagyon zömét pedig jótékony célra hagyta. Az ön számára
megszervezett egy vakációt.
Átnyújtott Jane-nek egy túlméretezett prospektust. A borítón egy
nagy kúria fotója volt látható. Az előtérben egy kiskabátot, kravátlit
és térdnadrágot viselő férfi sétált egy empire fazonú ruhát és főkötőt
viselő nővel. Rendkívül elégedettnek tűntek.
Jane keze megdermedt.
Elolvasta az elegánsan szedett szöveget.

Pembrook Park, Kent, Anglia. Térjen be hozzánk három hétre,

élvezze a vidéki jó modort és vendégszeretetet!
Teázás, egy-két tánc, kis séta a parkban, váratlan találkozás egy
bizonyos úriemberrel… mindennek betetőzése a bál, és talán
valami ennél is több…

Itt még mindig a régensherceg uralkodik egy gondtalan Anglia

fölött. Nincs forgatókönyv. Nincs előre megírt befejezés. Egy
vakáció, amelyet senki más nem nyújthat önnek.

– Nem értem.
– Ez egy all-inclusive, háromhetes vakáció Angliában. Ha jól
értettem, jelmezbe öltözik, és úgy tesz, mintha 1816-ban élne.
Az ügyvéd átadott egy csomagot.
– Első osztályú repülőjegy is tartozik hozzá. A vakációt nem lehet
pénzre váltani, ügyfelem gondoskodott róla. De ha készpénzre van
szüksége, az első osztályú jegyet átválthatja turista osztályra, és
elteheti a különbözetet. Mindig élek ilyen javaslattal, ha tehetem.
Örülök, ha az ügyfél segítségére lehetek.
Jane nem nézett fel a prospektusból. A fotón lévő férfi és nő fogva
tartották a tekintetét, mint a bűvész ingaként lengő órája. Jane
gyűlölte és imádta őket, vágyott rá, hogy ő legyen az a nő, de közben
tudta, hogy muszáj itt maradnia New York Cityben, két lábbal a
földön, és úgy tennie, mint akinek nincsenek ilyen fura képzelgései.
Senki nem tudott ezekről a gondolatokról. Sem az anyja, sem a
legközelebbi barátai. De Carolyn néni igen.
– És elteszem a különbséget.
– Csak mindenképpen jelentse be az adóhivatalnak!
 – Rendben.
Furának tűnt, hogy Carolyn előbb rámutat erre a fogyatékosságra
szegény, szánalmas unokahúgában, azután pedig egyenesen a
fenevad torkába küldi. Jane felnyögött.
– Reménytelen eset vagyok.
– Hogy mondta?
– Ó, hangosan kimondtam? Egyébként nem vagyok reménytelen
eset, épp ez a probléma. Inkább túlságosan is reménykedő vagyok.
Kihúzta magát, és az ügyvéd íróasztalának támaszkodott.
– Ha elmesélném magának az első tucat udvarlóm történetét, azt
mondaná, nincs ki a négy kerekem, ha ezek után valaha is újra
randiztam valakivel. Pedig megtettem! Annyira nehéz felfogású
vagyok, hogy ennyi időbe telt, amíg végképp letettem a férfiakról,
csak, tudja, mégsem tudok egészen lemondani róluk. Úgyhogy…
minden reményemet egy eszményi férfira irányítom, olyan valakire,
aki nem tud elutasítani, mert nem is létezik!
Az ügyvéd megigazított egy papírhalmot.
– Azt hiszem, tisztáznom kell, Miss Hayes, hogy nem akartam
flörtölni magával. Én boldog házasember vagyok.
Jane-nek tátva maradt a szája.
– Ó, hát persze hogy az. Az én hibám. Most megyek.
Felkapta a retiküljét, és kirohant.
A felvonó lezuhant vele az utca szintjére, és amikor kilépett az
ajtaján, továbbra is olyan érzése volt, mintha a föld megnyílna alatta,
és ő zuhanna.
Így sétált/zuhant vissza a munkahelyére, ahol aztán belerogyott
szürke, görgős székébe.
Alighogy megnyikkant a széke, Todd, a főnöke máris ott termett a
fülkéjénél.
– Mizújs, Jane? – kérdezte azzal a hamis Maffiózók akcentussal,
amelyet gyakran használt.
– Minden a legnagyobb rendben.
 Jane rámeredt a férfira. Toddnak új frizurája volt. Svédszőke haja
tüskésre volt kihúzva, valami elképzelhetetlen mennyiségű,
málnaillatú hajzselével. Ez a frizura csak egy tizenöt éves kamasznak
állt volna jól, aki örökké durcás arcot vág. De Todd vigyorgott. És
már negyvenhárom éves volt. Jane eltűnődött, vajon megköveteli-e
az udvariasság, hogy ezt a nyilvánvaló baklövést megdicsérje.
– Ööö… izé… másmilyen a hajad.
– Hé, ti lányok mindig észreveszitek az új frizurát! Így van? Nincs
igazam?
– Azt hiszem, én épp most bizonyítottam be – felelt a lány
szomorúan.
– Szuper. Hé, figyelj! – telepedett oda Jane íróasztala szélére. –
Kaptunk az utolsó pillanatban egy pluszmelót, ami különleges
odafigyelést igényel. Talán úgy tűnik, hogy csak egy alap
fotóválogatás, de ne hagyd magad félrevezetni! Ez a tizenhatodik
oldal nagyon-nagyon fontos anyagához lesz. Odaadhatnám alapból
az egyik gyakornoknak, de inkább téged választalak, mert úgy
gondolom, te szuper munkát végzel majd. Mit mondasz?
– Hát persze, Todd.
A férfi diadalmasan felemelte a levegőbe a két hüvelykujját, és ott
is tartotta, miközben pislogás nélkül, mosolyogva nézett a lányra.
Jane pár pillanat múlva már kínosnak találta a csendet. Vajon mit vár
tőle a férfi? Talán belecsapjon a kezébe? Gondosan a hüvelykujjához
illesztve a sajátját? Vagy csak a nyomaték kedvéért tartja még
mindig a magasban a kezét?
Végül, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend, Jane felemelte a
saját két hüvelykujját, a férfi mozdulatát utánozva.
– Rendben, Lady Jane-em – biccentett Todd, aztán elsétált, még
mindig a levegőben tartott kézzel. De legalább nem hívta megint
randira. Vajon mi volt az oka, hogy amikor még olyan fájdalmasan
sóvárgott egy férfi után, mindenki házas volt, de amint ő megpróbált
lemondani róluk, hirtelen olyan sok férfi lett kínosan j elérhető?
 Amikor Todd kölnijének illata elenyészett a folyosón, Jane
megguglizta a Pembrook Parkot. :
Ezen a néven több parkot is talált szerte az Egyesült Államokban,
de nem volt egyetlen utalás sem Jane Austenre, sem Angliára.
Néhány blogban pár titokzatos bejegyzés mintha Jane Pembrookjára
vonatkozott volna, mint például amikor egy „napbarnította buli-'
pasi” nevű illető azt írta: „Most értem vissza Pembrook Parkból. Már
másodjára jártam ott. Még jobban sikerült, mint az első, különösen a
bál… de aláírtam egy titoktartási nyilatkozatot, úgyhogy ennél többet
nyilvánosan nem mondhatok erről.”
A megfoghatatlannak tűnő helyszínről nem volt Wikipédia-
szócikk. Sem fotók. Ez a hely volt az üdülőhelyek titkos zónája.
Jane finoman hozzáütögette a fejét a monitorhoz.
Egész délután az a kérdés motoszkált a fejében, hogy elmenjen-e.
Természetesen bőven volt szabadsága. Kitűnő prémium csomagjának
része volt évente három hét szabadság, ő pedig ritkán ment üdülni
(észrevette, hogy gondolatban az Angliában használatos „üdülés”
szót használta a „vakáció” helyett, biztos jeleként annak, hogy már
eldöntötte, elmegy). Különben is: nem visszaváltható. Ízlelgette a
szót. Vitatkozott a gondolataival, azok pedig visszafeleseltek,
miközben a fotóadatbázisokban kutatott Todd alapvetően szuper
projektjéhez. Keresett szó: mosolygó nő. 2317 eredmény, túlságosan
sok. Szűkítsük a keresést: mosolygó üzletasszony. 214 eredmény.
Szűkítsük tovább: mosolygó huszonéves üzletasszony.
És egyszer csak megjelent Jane saját arca a monitoron, ahogyan a
7. számú expasija, a bűnöző művész lefényképezte. Jane már
korábban is belebotlott ebbe a képbe. Az ő munkakörében nehéz lett
volna nem látnia a teljes digitális birodalom összes tárolt fotóját
legalább kétszer. De most nagyon rossz volt az időzítés. Amikor
úgyis zsong a fejében a sok gondolat a saját ostobaságáról és
sebezhetőségéről, és egyéb dr. Philnek való dolgokról, akkor hirtelen
szembenéz vele a saját, több évvel fiatalabb képe, kellemetlen módon
emlékeztetve arra, hogy ugyanilyen ostoba és sebezhető volt már
akkor is. Semmit sem változott. Már több éve ugyanabban az érzelmi
mocsárban tapos térdig, és már nem is érdekli.
Miután megtalálta Toddnak a megfelelő fotót, kétszeri átszállással
elvonatozott Brooklynba, és ledobta magát Molly kanapéjára. Fél
szemét az építőkockákért verekedő ikreken tartotta, a másikat pedig
belenyomta egy díszpárnába. Feje fölé emelte a karját, megadást
jelző zászlóként lebegtetve a prospektust a levegőben. Molly kivette
a kezéből és elolvasta.
– Szóval idáig fajult a dolog – jegyezte meg végül.
– Segítség! – nyikkant meg Jane.
Molly bólintott.
– Nem is tudom, Jane. Úgy gondolod, jó ötlet kitenni magad
ilyesminek? … Ügyes vagy, Jack! Egyedül raktad fel azokat a
kockákat? Ügyes fiú vagy, az én ügyes nagyfiam… Lehet, hogy ez
még ront a dolgon. Esetleg mindörökre elsüllyedsz egy ilyen Mr.
Darcy-féle álomvilágban.
Jane felült.
– Szóval tudod, milyen súlyos a helyzet? Tudsz az egész Darcy-
izéről?
Molly megnyugtatóan Jane combjára tette a kezét.
– Szívem, én nem hibáztatlak téged. Szörnyű balszerencséd volt
ezzel az egész sza… ööö… kaka románccal – helyesbített menet
közben Molly, a gyerekekre pillantva. Hannának közben sikerült
mindkét ujját belenyomnia az orrlyukába, és odatotyogott Mollyhoz,
hogy bemutassa neki is.
– Megtaláltad az orrlyukadat? Okos kislány… ! Janie, nagyon
szomorú leszel, ha kimondom? Tényleg megmondjam, hogy mit
gondolok?
– Mondjad!
– Rendben.
Mély lélegzetet vett.
– Ez a megszállottság…
 Jane felnyögött a szó hallatán, és teljesen beletemette az arcát a
díványpárnába.
– …már középiskolás korunk óta érlelődik. Magam is
képzelődtem róla, hogy megugranám Darcy testét, de te élethivatást
csináltál belőle. Az igaz, hogy egy sereg pocsék kapcsolat
kényszerített rá, de az utóbbi pár év…
– Tudom, tudom – motyogta a párnába Jane. – Becsavarodtam,
ártottam magamnak, és még csak nem is vettem észre. De most már
belátom, úgyhogy talán mégis rendben vagyok.

Molly kis szünet után megkérdezte:

– És tényleg rendben vagy?
Jane megrázta a fejét, és vele együtt a párnát is.
– Nem! Rettegek, hogy újra megteszem. Annyira félek, hogy már
teljesen sérült áru vagyok és kidobni való és nem szerethető, ráadásul
még azt sem tudom biztosan, hogy mit csinálok rosszul. Mit tegyek,
Molly? Kérlek, mondd meg!
– Ó, édesem…
Molly megköszörülte a torkát, és a legkedvesebb hangján
megkérdezte:
– Észrevetted már, hogy minden fiúról, akivel akár csak egyszer is
randiztál, úgy beszélsz, mintha a pasid lett volna?
Jane észrevette. Sőt, egytől tizenháromig megszámozta az összes
pasiját, és magában csak a sorszámuk szerint gondolt rájuk. Most
örült neki, hogy ezt sosem említette Mollynak.
– Ez nem igazán normális dolog – jelentette ki Molly. – Ez…
valahogy túlzás. Mintha túl nagy várakozással tekintenél egy
kapcsolatra, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna.
– Ühüm – Jane erre csak ennyit tudott kinyögni, még a legjobb
barátnőjének is. Ez fájdalmas téma volt. Olyan, mintha tűt döfnének
belé. Pár évvel ezelőtt eljátszott a gondolattal, hogy felkeres egy
terapeutát, és bár végül eldöntötte, hogy ő valójában nem az a
diligyógyászhoz járó típus, egy dolgot megértett önmagával
kapcsolatban. Ő nagyon fiatalon, Austentől tanult meg szeretni. És
éretlen fejjel úgy értelmezte, hogy Austen világában nincs olyan,
hogy csak úgy együtt járunk. Minden románcnak szükségszerűen
házassághoz kellett vezetnie. A flörtölés arra szolgált, hogy az ember
megtalálja azt a társat, akihez aztán élete végéig ragaszkodhat.
Úgyhogy Jane mindig reménykedett, és amikor egy-egy románc
véget ért, az őrá olyan brutális hatással volt, mint egy válás.
Túlságosan felfokozottak lennének az érzelmei? Ó, igen. De mégis
mit tehetett volna?
– Jane – mondta Molly, és megdörzsölte a karját. – Olyan sok
minden van az életedben. Nincs szükséged erre a Pembrook Parkra,
és semmi esetre sincs szükséged Mr. Darcyra.
– Tudom. Hiszen nem is létezik. Nem, hát persze, tudom, de
talán...
– Nincs semmiféle talán. Nem létezik.
Jane felnyögött.
– De nem akarom beérni kevesebbel.
– Pedig mindig azt teszed. Minden egyes fickóval, akivel csak
randiztál.
Jane felegyenesedett.
– Egyik sem szeretett engem, igaz? Soha. Némelyikük kedvelt,
vagy kényelmes megoldásnak talált, de… Tényleg annyira szánalmas
vagyok?
Molly végigsimított a haján.
– Nem, dehogyis – mondta. Ami azt jelentette, igen, de én így is
szeretlek.
– Áááá! – hördült fel Jane. – Nem tudom, mit tegyek. Nem bízom
magamban. Te honnan tudtad, hogy neked Philip az igazi?
Molly vállat vont. Ugyanezzel a mozdulattal vonta meg a vállát
tizennyolc évvel ezelőtt, a nyári táborban, amikor Jane megkérdezte
tőle:
– Megetted az összes pillecukromat?
 És ugyanígy vont vállat, amikor Jane hatodikban odaállt elé az
újhullámos szerelésében, és megkérdezte tőle:
– Hogy nézek ki?
Aztán a főiskolán Molly megesküdött, hogy véget értek a léha
évek, mostantól kezdve őszinte nő lesz, aki nem fél kimondani az
igazat – és akkor íme, már megint itt ez a (rossz pénz nem vész el)
vállvonogatás.
Jane dühösen rámeredt.
– Ne merészeld, Ms Molly Andrews-Carrero! Mi a titok? Áruld
el! Honnan tudod, hogy Philip az igazi?
Molly a spagettiszósz egy beszáradt foltját piszkálta a nadrágján.
– Ő… elhiteti velem, hogy én vagyok a legszebb nő a világon.
Minden áldott nap.
Jane sosem vallotta volna be, de ezektől a szavaktól könnyek
kezdtek gyülekezni a szemhéja mögött.
– Hűha! Ezt még sosem említetted. Miért nem mondtad ezt el
korábban?
Molly már kezdte volna megvonni a vállát, aztán megállt a
mozdulat közben.
– Az ember nem mond ilyesmit a legjobb barátnőjének, aki
szingli. Olyan, mintha az orrod alá dörgölném a boldogságomat.
– Ha nem szeretnélek annyira, most képen törölnélek – jelentette
ki Jane, aztán Mollyhoz vágta a díványpárnát. – Beszélned kell
ezekről a dolgokról. Tudnom kell, hogy az ilyesmi lehetséges-e.
Vagy lehetetlen – tette hozzá gondolatban.
– Jól vagy? – kérdezte Molly.
– Igen, jól. Mert eldöntöttem, hogy egyszer s mindenkorra
végeztem a férfiakkal.
– Ugyan már! Ne kezdd megint! Drágám…
– Ezúttal komolyan gondolom. Elegem volt. A csontjaimban
érzem, hogy én sosem fogom megtalálni az én Philipemet, és ebbe a
sok reménykedésbe meg várakozásba már belepusztulok.
Mély lélegzetet vett.
 – Jó lesz ez így, Molly. Majd meglátod. Ideje elfogadnom, hogy
vénlány maradok. Ideje.
– Vigyázz! – kiáltotta Molly. Ledobta a prospektust, és felugrott.
Ugyanebben a pillanatban Jack a tejbe áztatott müzlivel teli tálkát a
fejére borította, mint valami csöpögő kalapot.
Hanna felvette a fényes papírból készük kis füzetet, és átnyújtotta
Jane-nek, aztán befészkelte magát az ölébe. A kis test érintése olyan
tökéletes és kellemes érzés volt, mint amikor az ember egy forró
csokoládéval teli csészén melengeti a kezét. Amint Molly gyermekét
tartotta, Jane az öröm mellett ismét érezte a gyomrában azt a fura
fájdalmat is, amely mintha gonoszul azt üzente volna, neki talán
sosem lesz saját gyereke.
– Sikoltoznak a petesejtjeim – jelentette ki Jane.
– Sajnálom, édes! – szólt ki Molly a konyhából.
– Könyv – rázta meg Hannah a prospektust. Nézegetni kezdték.
– Ott egy ház – mondta Jane. – Hol van a férfi? Igen. És hol a nő?
Aha, az én leszek. Tudtad, hogy Jane nénikéd megbuggyant? Hogy
titokban valaki más akar lenni, egy másik korban, hogy úgy
szeressék, mint egy könyv kitalált szereplőjét? És hogy mennyire
megveti ezt a dolgot magában? Nos, ennek már vége!
– Vége! – kiáltott Hanna. Becsukta a prospektust, lecsúszott Jane
öléből, és nekiállt valami érdekesebb dolgot keresni, miközben
hangosan kántálta:
–Víziló, víziló!
Jane ismét leheveredett, de ezúttal a feje alá tette a díványpárnát.
Rendben van, gondolta, el fog menni. Ez lesz az utolsó nagy
próbálkozása. Ahogy Becky barátnője elment egy „annyit ehet,
amennyit csak tud” hajókázásra, mielőtt másnap befeküdt volna egy
gyomorszűkítő műtétre. Jane is még egyszer utoljára tesz egy próbát,
mielőtt végleg lemondana a férfiakról. Elmerül ebben a
fantáziavilágban, remekül fogja érezni magát, és aztán örökre
eltemeti magában az egészet. Nem lesz több Darcy. Nem lesz több
férfi, és pont. Amikor hazatér, tökéletesen normális nő lesz, elégedett
szingli, aki jól megvan magában.
Még a DVD-it is kihajítja.
 Három héttel és egy nappal ezelőtt

JANE ÁTREPÜLT LONDONBA, és a Heathrow-n egy limó (Egy limó? –

gondolta) várt rá. Az egyenruhás sofőr kinyitotta az ajtót, és elvette
az utazótáskáját – csak egy váltás ruha kell, pipereholmi és valami
elfoglaltság az útra – mondták. Semmi másra nem lesz szüksége,
amint megérkezik a Parkba.
– Messze van? – kérdezte a sofőrt.
– Körülbelül háromórányira, asszonyom – felelte az, tekintetét a
járdára szögezve.
– Még három óra.
Jane valami angolosan szellemes megjegyzésen törte a fejét.
– Máris úgy érzem magam, mint egy háromszor felhasznált
teafilter.
A férfi el sem mosolyodott.
– Ó! Ööö… én Jane vagyok. Magát hogy hívják?
A sofőr megrázta a fejét.
– Nem mondhatom meg.
Hát persze – gondolta Jane. Most lépek át Austen világába. A
személyzet láthatatlan.
Jane az úton átolvasta „A régensség korabeli társadalom története”
című jegyzetköteget, és közben úgy érezte magát, mintha egy
érdektelen, de kötelező főiskolai kurzus vizsgájára készülne. Nem
volt rá jellemző, hogy ilyen készületlenül vágjon bele valamibe.
Magában elismerte, hogy szándékosan zárta ki a gondolataiból ezt az
egészet, amióta csak aláírta a papírokat, és visszaküldte őket a
békaszerű ügyvédnek. Hiszen még most is szinte fizikai
fájdalomként áradt el az izgalom benne, ha erre a kalandra gondolt,
éppúgy, mint amikor a középiskolában egy döntő gólt kellett
bedobnia a kosárlabdameccsen.
A vaskos jegyzetköteg bőségesen ellátta olvasnivalóval.

• Megismerkedéskor az urat mutatják be a hölgynek, mivel úgy

vélik, az ő számára megtiszteltetés, hogy a hölgyet
megismerheti.

• A család legidősebb lányát „Miss” plusz családnéven

szólítják, míg a fiatalabb lányokat „Miss” plusz keresztnéven
és családnéven. Például Jane a legidősebb Miss Bennet volt,
míg a húga Miss Elizabeth Bennet.

• A whist a bridzs korai formája, amelyet két pár játszott. A

szabályai…

És így tovább, bosszantó módon római számokkal ellátott

oldalakon keresztül. Az epilógus egy figyelmeztetés volt, amelyet
Pembrook Park tulajdonosnője, a valószínűtlen nevű Mrs.
Wattlesbrook írt:
„Fontos, hogy ezeket a társasági szokásokat szó szerint betartsák.
Vendégeink érdekében azt, aki szándékosan megsérti a szabályokat,
felkérjük a távozásra. A tökéletes megmerítkezés a régensség
korában az egyetlen módja annak, hogy megtapasztalják Austen
Angliáját.”
Pár órával később, amikor a névtelen sofőr megállt az autóval, és
kinyitotta az ajtaját, Jane érintetlen, végtelen, smaragdzöld tájban
találta magát, amelyet az utazási irodák prospektusaiból már jól
ismert. Az októberi ég felhős volt, mint ahogy az már Angliában
lenni szokott, a talaj pedig – természetesen – kellemetlenül nedves. A
lányt egy magányosan álló épülethez vezették, amely úgy nézett ki,
mint egy régimódi fogadó. Még cégtáblát is lengetett rajta a szél
„Fehér Szarvas” felirattal, és egy szürkés színű állat festett képével,
amely határozottan szamárnak tűnt.
Az épület belül barátságos volt és nagyon meleg, a kandallóban
lobogó, az évszakhoz képest túl nagy tűznek köszönhetően. Egy
régensség korabeli ruhát és a férjezett nők főkötőjét viselő asszony
emelkedett fel egy íróasztal mögül, és a kandalló mellett álló székhez
vezette Jane-t.
– Isten hozta 1816-ban. Én Mrs. Wattlesbrook vagyok. Önt pedig
hogyan szólíthatjuk?
– A Jane Hayes megfelel.
Mrs. Wattlesbrook felvonta a szemöldökét.
– Valóban? Biztos, hogy meg akarja tartani a keresztnevét? Nos,
jól van, de a teljes nevét nem tarthatja meg, nem igaz? Miss Jane
Erstwhile-nak fogjuk szólítani.
Erstwhile?
– Ööö… rendben.
– És mennyi idős, Miss Erstwhile?
– Harminchárom éves vagyok.
Mrs. Wattlesbrook türelmetlenül hajolt felé az íróasztala fölött.
– Nem értett meg engem. Mennyi idős lesz itt? – kérdezte,
jelentőségteljesen megemelve a szemöldökét. – Ugye tisztában van
vele, hogy ebben a korban egy harminchárom éves hölgy már végleg
vénlánynak tekintendő, akinek esélye sincs a házasságra?
– Nem szeretnék hazudni az életkoromról – jelentette ki Jane,
aztán összerezzent. Éppen most készül belépni Austen világába, ahol
majd úgy tesz, mintha 1816-ot írnának, és a színészek a barátai meg
a családtagjai, esetleg a széptevői volnának, és ő amiatt aggódik,
hogy néhány évet le kell faragnia a korából? Összerándult a gyomra,
és most először gondolt arra, hogy talán nem lesz képes végigcsinálni
ezt az egészet.
 Mrs. Wattlesbrook átható pillantást vetett rá. Jane nagyot nyelt.
Vajon benne is megvan Carolyn félelmetes intuíciója? Talán
megérezte, hogy Jane nem tétlen vakációzóként jött ide, hanem azért,
mert megszállott? Vagy esetleg még ennél is rosszabbat feltételez
róla? Hogy Jane komolyan veszi ezt a fantáziavilágot, és azt képzeli,
meglelheti a nagy őt és a szerelmet ezen az időutazáson?
Jane anyja gyakran mesélte, hogy amikor megkérdezték, mi akar
lenni, ha megnő, Jane egészen nyolcéves koráig teljes
meggyőződéssel azt felelte:
– Hercegnő akarok lenni.
Aztán mire serdülőkorba ért – talán anyja szelíd gúnyolódásának
köszönhetően megtanulta elrejteni a vágyait az ilyen elérhetetlen
dolgok iránt, mint hogy hercegnő legyen belőle, vagy szupermodell,
vagy Elizabeth Bennet. Megtanulta elásni és elrejteni őket, amíg
végül önálló életre kelve valahogy mégis igaznak nem tűntek. Jaj,
akár rögtön el is nyúlhatna egy freudi díványon.
Nem számít. Jane elhatározta, hogy most kiássa ezeket a
gyomokat az életéből, és elhajítja őket. Olyan tökéletesen ki fogja
élvezni ezt az álmok birodalmába tett utazást, hogy könnyű lesz
három hét múlva maga mögött hagynia az egészet. Austent, a
férfiakat, a fantáziálást, ezt az egész kort. De ahhoz, hogy ez
működjön, meg kell maradnia Jane-nek, magának kell
megtapasztalnia mindent, úgyhogy makacsul ragaszkodott a valódi
életkorához.
– Mondhatnám esetleg azt, hogy „Még nem vagyok
harmincnégy”, ha úgy megfelel – mosolygott rá ártatlanul Mrs.
Wattlesbrookra.
– Valóban – szorította össze az ajkát a nő, jelezvén, hogy tréfának
itt semmi helye. – Itt-tartózkodása idején még egy vendég lesz
Pembrook Parkban – egy bizonyos Miss Charming, aki tegnap
érkezett. Miss Amelia Heartwright pedig majd Pembrook Cottage-
ban fog lakni, úgyhogy vele is gyakran fog találkozni. Elvárom
önöktől a tökéletes, hölgyekhez illő jó modort és társalgást még
egymás között is. Más szóval semmi pletyka, semmi egyetemi
beugratós történetek, semmi ja, vagy he? és a többi. Nagyon
szigorúak a szabályaim?
Úgy tűnt, mintha választ várna, ezért Jane azt felelte:
– Elolvastam a jegyzetekben a figyelmeztetését.
Mrs. Wattlesbrook felvonta a szemöldökét.
– Egy olvasó ember? Milyen üdítő változatosság!
Teátrálisan, közben hümmögve beletúrt Jane papírjaiba, aztán
felpislogott a lányra a főkötője pereme alól.
– Tudom, miért van itt.
Tudja!
– Tételes pénzügyi elszámolásokat kapunk, ezért tudom, hogy
nem ön fizetett az itt-tartózkodásáért. Úgyhogy mindjárt
szabaduljunk is meg a drámától, rendben?
– Ezt nevezi drámának? – kérdezte Jane megkönnyebbülve, hogy
a nő csak Carolyn végrendeletére utalt.
– Tessék?
Mrs. Wattlesbrookot nem lehetett eltántorítani a szándékaitól.
Jane felsóhajtott.
– Igen, a nagynéném hagyta rám ezt a nyaralást a
végrendeletében, de nem tudom, mit ért dráma alatt. Nem állt
szándékomban eltitkolni…
– Nem kell nagy ügyet csinálni belőle – hessentette el magától
Jane tiltakozását Mrs. Wattlesbrook, mintha csak valami kellemetlen
szagot akarna kiterelni az ablakon. – Ön itt van, és minden költsége
ki van fizetve. Nem szeretném, ha aggódna amiatt, hogy nem
gondoskodunk megfelelően önről, csak azért, mert nem a szokásos
típusú vendégünk, és anyagi helyzetét tekintve nincs rá esély, hogy
valaha is visszatérő vendégünk legyen, vagy, hogy esetleg olyan
körökben forogjon, ahol ajánlhatna minket reménybeli ügyfeleknek.
Hadd nyugtassam meg, mi továbbra is megteszünk minden tőlünk
telhetőt, hogy az ön látogatását, a körülményekre való tekintet
nélkül, élvezetessé tegyük.
 Mrs. Wattlesbrook elmosolyodott, felfedve sárgás fogsorát. Jane
csak pislogott. Anyagi helyzet? Szokásos típusú vendég? Nagy
erőfeszítéssel vett két mély jógalélegzetet, aztán viszonozta a nő
mosolyát, és közben térdnadrágos urakra gondolt.
– Rendben.
– Na, jól van – veregette meg Jane karját a nő, egyszerre az anyai
gondoskodás és a vendégszeretet megtestesítőjévé válva.
– Igyon kérem egy teát! Átfázhatott az utazás alatt.
A hőmérséklet a limóban, ettől az álfogadótól eltérően, valójában
nagyon is kellemes volt, és a nagy forróságban Jane egy csésze forró
teára vágyott a legkevésbé. De emlékeztette magát, hogy jobb lesz,
ha belemegy a játékba, úgyhogy izzadt és teázott.
Mrs. Wattlesbrook letelepedett mellé, és nekiállt kikérdezni tőle a
tanultakat: a kártyajátékok és az általános etikett főbb szabályait, a
régensség korabeli aktuális eseményeket és így tovább. Jane úgy
felelgetett, mint egy izgulós tizenéves a szóbeli vizsgán.
Aztán átmentek a gardróbszobába, ahol Jane magára öltött egy
lábszárközépig érő, hálóingszerű alsóinget. Erre aztán felpróbált egy
sor push-up melltartóval egybeépített fűzőt, amihez képest a
fürdőruha-vásárlás könnyed szórakozásnak tűnt. Végül találtak
egyet, amely nem vágott be hónaljban, viszont finoman ösztönözte
Jane-t a helyes testtartásra, és biztosította azt a dús keblű dekoltázst,
amely a régensség korában, úgy tűnt, kötelező előírás volt.
– Ezt megőrzőm, amíg visszajön – szólt Mrs. Wattlesbrook,
karnyújtásnyira eltartva magától Jane lila melltartóját és bugyiját.
Majd átnyújtott Jane-nek egy fehér pamutbugyogót, és közölte vele,
hogy a tökéletes „Élmény” átéléséhez még az alsóneműnek is
régensség korabelinek kell lennie. Úgy tűnt, sok mindent fel kell
áldozni a tökéletes élmény érdekében, kivéve a sminket. Jane-nek rá
kellett jönnie, hogy Pembrook Park szabályai nem minden téren
törekednek a korhűség betartatására.
Mrs. Wattlesbrook kinyitott egy szekrényt, felfedve az
öltözékeket, amelyeket Jane méretei alapján készítettek. Négy
nappali ruhát, három estélyit, egy fehér, csipkés báli ruhát, két rövid
kabátkát, egy karcsúsított, barna hosszú kabátot, két kalapot, egy
élénkvörös stólát és egy rakás kombinét, bugyogót, harisnyát, cipőt
és selyemtopánkát.
– Hű! A mindenit! – Jane percekig csak ennyit volt képes
kinyögni, mohón zongorázva ujjaival a levegőben, mint egy
Harpagon, aki alig várja, hogy ebbe a nagy gazdagságba
belemeríthesse a kezét.
– Ez mind az enyém?
– Ön fogja viselni, igen, bár nem tarthatja meg őket. A nagynénje
által befizetett összeg csak a ruhaneműk kölcsönzését fedezi.
Mrs. Wattlesbrook kivett egy ruhát Jane mohó ujjai közül, és
finoman belehajtogatta az utazóládájába.
– Ez estélyi ruha. Most nappali ruhát kell felvennie, azt a
rózsaszínt, ott.
A rózsaszín szörnyű ronda volt, úgyhogy Jane a kéket akasztotta
le a vállfáról, nem törődve Mrs. Wattlesbrook sértődött fintorgásával.
Pár perc múltán Jane magára sem ismert: sötétkék selyemmel
szegett, kék, nyomott mintás, könyékig érő ujjú ruhát viselt,
harisnyát, amelyet harisnyakötő rögzített a combján, és fekete
bokacipőt. Oldalra fordult, belenézett a tükörbe, és valami buta,
bűnösen örömteli érzés fogta el, amit akkor érzett utoljára, mikor
Barbi babákkal játszott az unokahúgával tizenkét évesen, amikor
tulajdonképpen már túl idős volt hozzá. Most pedig felnőtt nő létére
jelmezesdit játszott, és nagyon élvezte.
– És íme, itt áll ő – suttogta Jane.
– Most pedig el kell kérnem minden elektronikus kütyüt, drágám.
Jane átadta az MP3 lejátszóját.
– Más egyéb?
Mrs. Wattlesbrook az orrára csúszott szemüveg felett Jane-re
nézett.
– Nincs semmi más?
 Várt egy kicsit, mintha arra számítana, hogy Jane bevallja, mit
rejteget még, de nem tette. Mrs. Wattlesbrook felsóhajtott, és kivitte
a lejátszót a szobából, két ujja között tartva, mint egy döglött
aranyhalat, amit le akar húzni a vécén. Amíg távol volt, Jane
elrejtette a mobiltelefonját az utazóláda legaljára. Ezt nem adja oda,
ha már vette a fáradságot, hogy beállíttassa rajta a nemzetközi
szolgáltatást. Úgy érezte, három hétig képtelen lenne az e-mailjei
nélkül élni. Különben is, jólesett a káröröm, hogy ezzel valami tiltott
dolgot csempész át a határon. Ő nem a szokásos típusú ügyfél, nem
igaz? Akkor nem is fog úgy viselkedni, az biztos.
Jane aznap este Mrs. Wattlesbrookkal vacsorázott, és gyakorolta a
jó modort az étkezés során, amely a leghosszabb vacsorának tűnt
azóta, hogy részt vett a Jobb Papír Massza kutatók nyolcadik éves
bankettjén a kilences számú pasival (a vezérszónok témája: „A
faforgács tündöklése és bukása”).
– Amikor halat eszik, használja a jobb kezébe vett villát és a bal
kezébe vett kenyérdarabkát! Így! Nem használunk kést a halhoz, sem
a gyümölcshöz, mert a kések ezüstből vannak, és megfeketednek az
ezekben az ételekben található savtól. Ne feledje, sose beszéljen a
személyzettel vacsora közben! Még csak ne is említse őket, ne
teremtsen szemkontaktust velük! Lehet, hogy ön úgy érzi, ezzel
megalázza őket, de arra kérem, próbálja betartani ezeket a társadalmi
szokásokat, Miss Erstwhile! Ez az egyetlen módja annak, hogy
tökéletesen átélje az Élményt. Gondolom, nem kell figyelmeztetnem
az ellenkező nemmel szembeni helyes viselkedésre. Ön fiatal,
egyedülálló hölgy, tehát soha nem maradhat felügyelet nélkül egy
úriemberrel egy helyiségben. A szabadban is csak akkor, ha
mozgásban vannak – úgy értem, sétálnak, lovagolnak, kocsikáznak.
Nem érinthetik meg egymást, eltekintve a szokásos udvarias
társasági gesztusoktól, például megfoghatja a férfi kezét, amikor az
lesegíti önt egy kocsiról, vagy belekarolhat, amikor vacsorához
vezeti. Nincs bizalmas beszélgetés, sem bizalmaskodó kérdések.
Korábbi ügyfelektől úgy értesültem, hogy a románc, amely ilyen
kötöttségek között kivirul, csak még szenvedélyesebb lesz.
Vacsora után Mrs. Wattlesbrook a fogadó főtermébe vezette Jane-
t, ahol egy korhű, barna ruhába öltözött idősebb nő várakozott a
zongoránál.
– Mivel alkalma nyílik majd részt venni néhány táncos
összejövetelen és egy bálon, tökéletesen el kell sajátítania a
menüettet és két falusi táncot. Theodore, jöjjön be!
Egy – valószínűleg a húszas évei végén járó – fiatalember lépett
be a terembe. Jane megpillantott a kezében egy megviselt, puha
fedelű regényt, mielőtt sietősen elrejtette volna a zongora mögé. A
haja elég hosszú volt, ám nem viselt barkót, amit Jane annyira
kedvelt. Magasabb, mint egy átlagos férfi, nyilván kosárlabdázik –
gondolta Jane.
– Ő Theodore, a birtok egyik segédkertésze, de megtanítottam
neki a táncokat, így ő helyettesíti az urakat az első este, hogy a
vendégeink gyakorolni tudjanak.
Jane kezet nyújtott.
– Jó napot! Én Jane vagyok.
– Nem, nem az – vágott közbe Mrs. Wattlesbrook. – Ön Miss
Erstwhile. És nem szabad beszélnie vele, ő csak személyzet. Az
Élmény kedvéért meg kell próbálnunk betartani a szabályokat.
Mrs. Wattlesbrook Miss Aprilra emlékeztette Jane-t, a
rosszindulatú, szoros kontyot viselő, pálcát suhogtató balettoktatóra
általános iskolás éveiből. Jane nem túlságosan kedvelte Miss Aprilt.
Amikor Mrs. Wattlesbrook elfordult, hogy utasításokat adjon a
zongoristának, Jane hangtalanul odasúgta Theodore-nak:
– Bocsánat!
Theodore fantasztikusan széles mosollyal jutalmazta Jane-t, aki
ekkor vette csak észre, milyen szép kék a férfi szeme.
– A menüett szertartásos, kecses tánc – jelentette ki Mrs.
Wattlesbrook, és behunyta a szemét, hogy élvezze a zenét, amelyet a
zongorista csalogatott elő a billentyűkből. – Ezzel szokás megnyitni
a bálokat, felsorakoztatva a társaság minden tagját. Sorban egymás
után minden pár középre áll, és ott mutatják be a tánclépéseket.
Pukedlizzen a közönségnek, Miss Erstwhile, most a partnerének, és
kezdjék!
Mrs. Wattlesbrook bemondta a lépéseket, Jane pedig pördült,
fordult, libbent, hajlott. Azt hitte, kellemetlen lesz majd olyan
férfival táncolnia, aki jó harminc centivel magasabb nála, de ez nem
keringő volt, vagy a középiskolában megszokott lassúzás. Ez a tánc
simán egymásba sikló figurák kombinációja volt. Megfogták egymás
kezét, aztán elengedték, elfordultak, eltávolodtak egymástól, majd
ismét egymás felé hajoltak.
Jane időnként felkuncogott, amikor elhibázott egy lépést, vagy
rossz irányba fordult. Ettől kissé zavarba jött, de azzal vigasztalta
magát, hogy legalább nem horkantott. A partnere mosolygott,
láthatóan élvezte, hogy ő jól szórakozik. Bár egy formális bálon
kesztyűt viseltek volna, itt most fedetlen volt a kezük, és Jane érezte
a bőrkeményedéseket a férfi tenyerén, amikor megfogta a kezét, és
azt, ahogy a keze tánc közben egyre jobban átmelegedett. Fura volt
így megérinteni valakit, összeérinteni a kezüket, érezni a hátán, a
derekán a férfi kezét, amint végigvezeti a tánclépések során,
miközben valójában egyáltalán nem ismerte. Még csak a hangját sem
hallotta.
A férfi átfogta a derekát, és Jane elpirult, mint egy fiatal lány.
A menüett után két népi táncot gyakoroltak. Az első lendületes
volt, és a lánynak meg kellett tanulnia, hogyan „szökkenjen
elegánsan”. Egyszer táncolt már valami hasonlót hatodikban, egy
iskolai rendezvényen (egy tragikus eseményen, amely az egyes
számú pasival volt kapcsolatos), a második szám pedig egy nyugodt
tempójú Virginia sortáncra emlékeztette.
– Az első pár le-föl mozog középen, a többi pedig várja a sorát –
magyarázta Mrs. Wattlesbrook. – Egy olyan bálon, ahol sok pár van,
ez a tánc fél óráig is eltarthat.
 – Szóval ezért volt ideje Elizabethnek és Mr. Darcynak
beszélgetni – jegyezte meg Jane –, amíg várták, hogy ők kerüljenek
az élre.
– Úgy van – felelte Mrs. Wattlesbrook.
Elszúrtam – gondolta Jane a partnerére pillantva. Vajon mit
gondolhat róla? Mit gondolhat egy olyan nőről, aki memorizálja az
Austen-könyveket, és jelmezesdit játszik? Jane korábban élvezte a
kis flörtölést tánc közben, de most annyira zavarba jött, hogy nem
mert többé a férfi szemébe nézni. Amikor végeztek, Theodore
ugyanúgy távozott, mint ahogyan megjelent.
Aznap este Jane a térdét átfogva üldögélt a fogadó
vendégszobájának kemény matracán. Csinosnak érezte magát a
tiszta, fehér alsóingben. Az ablak képkeretként fogta közre az angol
tájat, amely kék és lila tónusú, absztrakt festménynek tűnt a gyér
fényben. Amikor a táncra gondolt, elfintorodott. Eszébe jutott,
milyen jól szórakozott, amíg a végén el nem rontott mindent. Nem
ezt várta ettől a kalandtól. Ennek jól kell végződnie, a lehető
legjobban, noha képtelen volt megfogalmazni, pontosan mire is
vágyott.
Egész életében minden kapcsolata úgy végződött, hogy az a vég
tönkretett mindent, ami előzőleg jó volt benne. Visszagondolva a
viccek elhalványultak, és a különböző pasik egy ködös masszába
olvadtak össze. Emlékeiben a hétvégi kirándulások
összezsugorodtak, mintha nem tartottak volna tovább egy pillanatnál.
Gondolataiban az egész kapcsolat megrövidült és átalakult, míg
végül nem szólt másról az egész, csak a szakításról.
Most pedig itt van, valaminek a kezdetén. Lábujjaival az
ugródeszka szélébe kapaszkodik, és készen áll a nagy ugrásra.
Készen áll, hogy búcsút mondjon a számozott pasik szánalmas
listájának és az Austen által gerjesztett megszállottságnak, amely
egyik szánalmas szakítástól a másikig lendítette. Megfogadta
magában, hogy ez a vakáció – a kapcsolataitól eltérően – nagyon jól
végződik majd.
 Pillantsunk most a múltba, és emlékezzünk
vissza egy percre Jane első szerelmére!

Alex Ripley, NÉGYÉVES

Alex közölte Jane óvónőivel mindkettejük szüleivel és Cindyvel (ő

volt az a lány, aki maga vágta le a frufruját), hogy ő meg Jane össze
fognak házasodni. Egy izgalmas húsvéti tojásvadászat után a
parkban beszaladt egy fa mögé Jane-nel.
– Akarok adni neked valamit, ami azt jelenti, hogy együtt leszünk
mindörökre.
És szájon csókolta hétszer. Jane-t ez arra emlékeztette, amikor egy
csirke csipeget. Egy puha csirke.
Azon a nyáron Alex szülei átköltöztek Minnesotába. Jane soha
többé nem látta őt.
 1. nap

MÁSNAP REGGEL A KIADÓS, TARTALMAS REGGELI után Jane

beszállt egy hintóba (Egy hintó! – gondolta), amelynek a hátuljára
felerősítették az utazóládáját. Mrs. Wattlesbrook az ajtóban állt, és
egy zsebkendőt nyomkodott száraz szeméhez.
– Érezze nagyon jól magát, Miss Erstwhile, és ne feledjen
vállkendőt venni, meg kalapot, ha kimegy!
Borús idő volt, és időnként eső dobolt a hintó tetején. Jane nézte a
hintó mellett elfutó dombos vidéket, a folyóparton összebújó fák
csoportját. Az üde táj előhívta benne a művészt, és felidézte a
festékszíneket – a lombok erőteljes zöldjét, a távoli városka
háztetőinek umbrabarna és kadmiumvörös színét, az ég enciánkékjét.
Elhaladtak egy kapu meg egy őrház mellett, és felhajtottak egy
kövezetlen magánútra. A hintó lassított, majd megállt egy impozáns,
sárga téglás, fehér gerendás György korabeli kúria előtt, amelynek
homlokzatán Jane tizenhat ablakot számlált meg. A szögletes épület
tiszta volt, és titkokat sejtetett, mint egy szépen becsomagolt,
titokzatos ajándék.
– Érzem, hogy jó lesz – lehelte Jane, és megborzongott.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és kisorjázott rajta vagy egy tucat
ember. A kellemetlen időjárás ellenére türelmesen álltak két sorban,
hunyorogva a szemerkélő esőben. Jane az öltözékükből sejtette, hogy
legtöbbjük a ház személyzetének tagja, és volt köztük pár kertész is,
durvább viseletben. Theodore-t nem lehetett nem észrevenni, mivel
egy fejjel magasabb volt mindenkinél.
A hintó egy zökkenéssel megállt, és Jane-nek összeszorult a
gyomra. Most, hogy már idáig jutott a dolog, nem volt benne biztos,
hogy képes lesz rezzenéstelen arccal végigjátszani a szerepét. Olyan
ruhákhoz volt szokva, amelyek érintették a derekát meg a csípőjét,
megszokta, hogy a haja lazán omlik alá az arca körül, hogy nadrágot
hord, amelynek hátsó zsebében mindig a keze ügyében tarthat pár
dollárt, és hogy olyan cipő van rajta, amiben futni tud. Nevetségesen
hamisnak érezte magát, ahogy hintóval felhajt ide ebben a
halloweeni jelmezben, és úgy tesz, mintha valami fontos személy
volna, miközben az összes színész és a személyzet is tudja, hogy
csak egy szánalmas nő, fura képzelgésekkel. Meztelennek érezte
magát az empire szabású ruhában.
Az egyik férfi szolga kinyitotta a hintó ajtaját, és Jane felé
nyújtotta a kezét. A lány fojtottan felnyögött, aztán rögtön arra
gondolt, hogy a férfi remélhetőleg nem hallotta meg.
Jól van, jól van, meg tudom csinálni – mondta magának.
Mostanra már hozzászokhattam volna, hogy bolondot csinálok
magamból.
Ez lesz az utolsó kísérlet. Csak három hét, aztán majd magam
mögött tudom hagyni ezt a részt az életemből, és továbblépek. És
lehet, hogy jó móka lesz. Még az is lehet.
Megfogta az inas kezét, és lelépett a hintóról. Vett egy mély
lélegzetet, és megcsapta az orrát a Tic Tac mentolos, anakronisztikus
illata. Ez az illat valahogy megnyugtató volt.
– Drága Jane-em, isten hozott nálunk!
Egy ötven körüli asszony közeledett a hintó felé, egy vörös arcú,
kövérkés úriember karján. A nő kék ruhája és piros ernyője hívogató-
an élénk színű volt a személyzet és az eső alkotta szürke háttér előtt.
– Saffronia nénikéd vagyok, persze te nem emlékszel rám, mivel
nem csókoltam meg az arcodat kétéves korod óta, amikor özvegy
édesanyád hozzáment ahhoz az amerikaihoz, és magával vitt az
Újvilágba – közölte egy szuszra. – Mennyire hiányoztál nekünk! De
milyen jó, hogy végre eljöttél hozzánk látogatóba! Ő a férjem, Sir
John Templeton. Már alig várta az érkezésedet.
Sir John felfújta az arcát, és mintha valami láthatatlan dolgot
rágott volna.
– Gyerünk, Sir John, köszönjön! – biztatta Saffronia néni.
Sir John határozatlanul pásztázó tekintete végre megállapodott
Jane-en.
 – Ó, igen, Isten hozta! – mondta.
Lustán pislogott, Jane pedig, feltételezve, hogy ezt üdvözlő
fejbólintásnak szánta, pukedlizett, ahogy Mrs. Wattlesbrook tanította.
– Jó napot, bácsikám! Hogy van?
– Sonkát kaptam reggelire. Nem gyakran kapok sonkát, mivel a
disznók olyan koszos bestiák, ezért nem is tartunk belőlük egyet sem
a birtokon.
Elkalandozott a tekintete.
Jane megfelelő válaszon törte a fejét.
– Éljen a sonka! – nyögte ki végül.
– Igen, remek – vágta rá Saffronia néni. – Valóban. Nagyon
kedves vagy. Sok ideje már annak, hogy kedves fiatalok jártak
Pembrook Parkban.
Elhalt a hangja, és az egyik körmét az ajkához emelte, aztán
hirtelen el is kapta onnan. Jane arra gondolt, hogy ez bizonyára egy
apró hiba – a színésznő rágta a körmét, de Saffronia néni nem.
Sir John megköszörülte a torkát, egy kissé lármásabban, mint az
illendő lett volna. ,
– Fiatalok? Lady Templeton, ön megfeledkezik Miss
Charmingról.
– Ó, igen, hát persze! Hogy is tudtam megfeledkezni Miss
Charmingról? Egy kedves barátunk lánya, aki tegnap érkezett.
Milyen szerencsés időzítés, ugye, Jane? Olyan jó, ha a fiatalok
élvezhetik egymás társaságát.
Saffronia néni karon fogta Jane-t, és felkísérte az emeletre, egy
kényelmes szobába, ahol az egyik világoskékre festett falnál egy
baldachinos ágy állt, de ezen kívül nem sok bútor volt a helyiségben.
Ahhoz nem volt elég gótikus a hely, hogy Jane a bevésett „Catherine;
Heathcliff” nevet kezdje keresgélni az ablakpárkányon. Pontosan
olyan volt a szoba, amilyet Jane elképzelt volna. Fogalma sem volt,
hogy ez a felfedezés miért kelt benne csalódást. Az egy kissé még
lehangolóbb volt, hogy az ágya mellett a petróleumlámpában
lángnyelv alakú villanykörte volt, és a lámpa egy konnektorba volt
csatlakoztatva.
Jane elbocsátotta szerepéhez illően kevés beszédű szobalányát,
Matildát, mondván, hogy vacsoráig pihenni akar, mivel úgy érezte, a
jet lagtől ijesztően megnőtt a gravitáció körülötte. Egy órát
álmatlanul forgolódott a puha matracon (a lepedőket felemelve
meglátta rajta a DEVON márkajelzést), aztán körbeszimatolt a
szobából nyíló fürdőszobában, ahol angolvécét és kádat talált, folyó
vízzel. Megkönnyebbülés volt, hogy nem kell éjjeliedényt
használnia, de ez egyben fokozta a bűntudatát is. Minél kevésbé
ragaszkodnak a történeti hűséghez, annál nehezebb Jane-nek
elhitetnie magával, hogy mindez több mint egy önző vágy
beteljesítése. Annyira furán érezte magát, hogy képtelen volt pihenni.
Kint továbbra is szitált az eső, úgyhogy a folyosókon sétálgatott
céltalanul, bekukkantva a nyitott ajtókon. A ház tökéletes volt. Még a
múzeumok régies, tiszta illata sem hiányzott belőle. Jane szívverése
felgyorsult, és úgy érezte magát, mint aki megszökött az
idegenvezetőtől.
Végigsétált egy északra néző hosszú galérián, és farkasszemet
nézett a portrékkal. Férfiak és nők voltak a képeken, merev
ruhákban, régi ékszerekkel. Parancsoló tekintettel ültek a kifakult
tájat ábrázoló háttér előtt. Csodálatosak voltak. Jane eltűnődött, vajon
ezek a gazdag emberek valóban így, saját nemességük magabiztos
tudatában néztek-e a világba, vagy a festő ruházta fel őket ezzel a
tekintettel. Viszketni kezdett a tenyere, hogy ő is megpróbálkozzon
festeni valamit, de elhessentette a vágyat. A főiskola óta nem volt
festőecset a kezében.
Amikor felfelé már nem volt több emelet, lejjebb ment, aztán
hirtelen megállt, amikor hangokat hallott az egyik nappaliból. Jane
még nem készült fel rá, hogy valódi emberekkel nézzen szembe,
legalábbis Miss Erstwhileként nem. Eléggé félelmetesek voltak a
portrék is. A közeledő léptek elől beszökött egy nyitott ajtón. Nagy,
négyzet alakú, fapadlós, üres helyiségbe jutott, ahol nem voltak
bútorok. A nagyterem. Ahol a bálokat tartják. A fal haragoszöld volt,
és a csilláron a kristálydíszek megcsillantak az ablakon beeső
fényben. Ha olyan ember lett volna, aki hisz a jelekben, Jane azt
gondolta volna, a terem szinte reszketve várja, hogy valami fontos
dolog történjen. De Jane nem hitt ilyesmiben.
Már épp megfordult, hogy kimenjen, amikor észrevette, hogy a
távolabbi ajtón belép egy férfi. Nem látta az arcát, csak a teste
körvonalát. A férfi megtorpant. Jane is megállt.
– Pardon! – mondta a férfi, azzal sarkon fordult, és kiment.
Jane pár pillanatig csak bámult utána. Először megkönnyebbülést
érzett, amiért nem kellett még társalognia vele, de aztán sajnálta,
hogy nem maradt tovább. Már a puszta jelenlététől is gyorsabban
vert a szíve, és kellemes várakozás ébredt benne az eljövendő
kalandot illetően.
Jó lesz – gondolta.
A lépcsőn felfelé, a szobájába menet, összefutott egy nővel, aki a
cipője fölé hajolt, és akiről a háta íve elárulta, hogy nem visel fűzőt.
– Átkozott bugyogó! – morogta az idegen, felegyenesedve.
Az ötvenes éveiben járó nőnek természetellenesen nagy melle
volt, és szőkített, rövid haja, amelyet rengeteg hajlakkal lesimítottak,
hogy egy kissé elütő árnyalatú hamis kontyot illeszthessenek hozzá.
A nő szeme elkerekedett, amint meglátta Jane-t, és felvarrt arca
megfeszült széles mosolyától.
– Ó, jó napot! Maga új itt, igaz? Én Miss Elizabeth Charming
vagyok, mint Elizabeth Bennet, tudja? Ugye, milyen remek a
családnevem? Elbűvölő. Mrs. Wattlesbrook ötlete volt. Én igazából
Elizabeth Bennet akartam lenni, mert mindenáron be akarok gyűjteni
egy Mr. Darcyt, de ő úgy gondolta, a Miss Charming bájosabb.
Különben a barátaimnak Eliza vagyok.
Kinyújtotta a bal kezét, amelynek gyűrűsujján még jól kivehető
volt a nemrég eltávolított karikagyűrű lenyomata. Jane ügyetlenül
megrázta a jobb kezével, aztán pukedlizett.
– Jó napot! Én, azt hiszem, Jane Erstwhile vagyok.
 – Maga amerikai.
Jane zavartan ráncolta a homlokát. Ez a nő nyilvánvalóan szintén
amerikai volt, valószínűleg valamelyik déli államból. Nem lehetett
pontosan beazonosítani az akcentusát. Aztán Jane rájött, hogy a nő
brit kiejtéssel próbál beszélni, túlartikulálva a szavakat, és itt-ott
elhagyva egy-egy „r” hangot. A végeredmény egy olyan kislány
beszédére emlékeztetett, akinek sürgősen logopédusra volna
szüksége.
– Ó, jaj!–jegyezte meg Eliza lehangoltan. – Azt hiszem, nem
volna szabad magával beszélnem, amíg nem vagyunk rendesen
bemutatva egymásnak. Tegyünk úgy, mintha nem találkoztunk
volna!
Továbbindult lefelé a lépcsőn, egyik mellét menet közben a
ruhájába igazítva, aztán még egyszer megfordult, és halkan, sietősen
belemormolta Jane fülébe:
– És különben huszonkét éves vagyok. Megmondtam Mrs.
Wattlesbrooknak, és most szólok magának is. Nem azért áldoztam fel
egy új autót meg egy hónapot Firenzében, hogy megint ötvenéves
legyek.
Megveregette Jane hátsóját, aztán lebotorkált a lépcsőn, a bokája
fölé emelve a hosszú szoknyát.

Aznap este hivatalosan is bemutatták őket egymásnak.

– Jane, drágám, nagyon bájos vagy! – jegyezte meg Saffronia
néni, amint Jane lefelé jött a lépcsőn.
A lány majdnem elpirult. Valójában ő is úgy érezte, hogy jól néz
ki, bár egy kissé zavarta, hogy a mélyen kivágott ruhában annyira
közszemlére van téve a melle. A szobalánya, Matilda segített a
frizurája elkészítésében. Felerősített a fejére egy kis csokor göndör
hajfürtöt (amely – Jane legalábbis ezzel hízelgett magának –
természetesebbnek tűnt, mint Miss Charming műszálas kontya), és
gyöngyökkel tekerte körbe szépen a haját. Jane ódzkodott az empire
deréktól, de az estélyi ruha finom anyagának érintése meg a gazdag
rozsdavörös és sárga szín olyan jó érzéssel töltötte el, hogy készen
állt belevágni a szerepjátékba.
Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni – kántálta némán, mintha
csak a kick-box meccs utolsó szakaszára készülne. Gyűlölte a kick-
boxot.
– Jane, hadd mutassam be a vendégünket, Miss Elizabeth
Charmingot Hertfordshire-ből!
– Üdvözlöm, Miss Erstwhile, hogy van? – mondta Miss
Charming. Összeszorított ajka remegett az erőfeszítéstől, ahogy az
angol kiejtést igyekezett utánozni. – Soha jobban, remélem, nemde?
– Örvendek.
Mindketten pukedliztek, közben Miss Charming némán a szájához
emelte a mutatóujját, mintha attól tartana, hogy Jane elszólja magát a
lépcsőházi találkozásukról. Jane-ben valamiféle ostoba anyai ösztön
ébredt, amely arra késztette, hogy megölelje Miss Charmingot, és
átsegítse ezen az őrült Austen-világbeli útvesztőn. Már ha maga is
ismerné az utat.
– Miss Charming veled egyidős, azt hiszem – jelentette ki
Saffronia néni.
– Ó, nem, nénikém. Biztos vagyok benne, hogy Miss Charming,
aki ifjúsága virágában van, jó néhány évvel fiatalabb nálam.
Miss Charming felvihogott. Saffronia néni elnézően mosolygott,
aztán belekarolt Jane-be, és mindhárman besétáltak a szalonba, ahol
érkezésük láttán felállt három úr.
Ó, az urak!
Magas gallérú mellényt viseltek, kravátlit, begombolt, hosszú
szárnyú kabátot, és szoros térdnadrágot, amitől Jane képzelete oly
sok tétlen kedd estén kapott szárnyra.
A lány szíve úgy vergődött a mellkasában, mint az ablaküvegnek
lóduló darázs. Az a szürreális érzése támadt, mintha hirtelen minden
közelebb nyomult volna hozzá, felkínálkozva, hogy érintse meg,
bizonygatva, hogy ez itt körülötte mind valóság. Hiszen valóban itt
van. Jane összefűzte a kezét a háta mögött, nehogy elárulja mohó
remegése.
– Jane, hadd mutassam be Andrews századost, Sir John
unokatestvérét, Denton őrgrófjának második fiát. Velünk töltötte a
fogolylövő szezont, és abban a szerencsében van részünk, hogy
sikerült rábeszélnünk, maradjon a fácánozásra is. Andrews százados,
bemutatom az amerikai unokahúgomat, Miss Jane Erstwhile-t.
Andrews százados szőke volt, széles vállú és mosolygós.
Láthatóan végtelenül örült, hogy megismerhette Jane-t, a tekintetét
egy pillanatra sem vette le a lány arcáról, miközben meghajolt előtte.
– Micsoda kellemes meglepetés! Végtelenül örülök, igazán.
Könnyed hangsúlya olyan csibészes, vonzó bájt adott a szavainak,
hogy Jane legszívesebben megcsókolta volna ott, azon a szent
helyen. Vagy a száján. Amelyik közelebb van.
Hm, talán tényleg képes lesz végigcsinálni.
– Ő pedig Andrews százados jó barátja, Mr. Nobley – folytatta
Saffronia néni –, aki hajlandó megtisztelni minket a jelenlétével a
vadászidény egy részében, amíg a birtokán felújítás folyik.
Mr. Nobley magasabb volt Andrews századosnál, és nem volt
szüksége rá, hogy az állkapcsát hosszú barkóval hangsúlyozza ki. A
válla vonala alapján nagy valószínűséggel ő volt a nagyterem
ajtajában felbukkanó árnyék, akit Jane látott. A fényben a lány
jóképűnek találta, afféle borongós típusnak.
Hát persze, gondolta Jane. Minden férfitípusból felszolgálnak
egyet. Nos, engem nem zavar.
Mr. Nobley mereven meghajolt, aztán odébb sétált és kinézett az
ablakon.
– Örvendek – mondta Jane a férfi hátának.
Saffronia néni felnevetett.
– Ne törődj Mr. Nobley-val! Bosszús, amiért kénytelen ilyen
alacsony rangú vidéki nemesség körében időzni, nem igaz, uram?
Mr. Nobley Saffronia nénire pillantott.
– Nem tudom, hogy érti, asszonyom.
 A tekintete Jane-re villant.
Jane azon töprengett, vajon csinosnak találja-e a férfi. Aztán
megfeddte magát: Ne bolondozz, ez csak színjáték! Aztán azt
gondolta: De jó mulatság!
– Miss Charminggal már megismerkedtek, uraim.
– Valóban – felelte Andrews százados, ismét meghajolva.
– Tudják, fiúk, hogy Lizzynek is szólíthatnak.
Jane Saffronia nénire pillantott, vajon hogyan reagál erre a
kérésre. A Szabályok szerint tökéletesen elfogadhatatlan volt, hogy
egy férfi egy nőt a keresztnevén szólítson, hacsak nem voltak
jegyesek. Mielőtt Saffronia néni megszólalhatott volna, vagy Mrs.
Wattlesbrook valami csoda révén ott termett volna helytelenítő
arckifejezésével, Andrews százados megmentette a helyzetet.
– Álmodni sem mernék ilyen tiszteletlenségről, Miss Charming.
A hangja behízelgő volt, és csipkelődő, ravasz mosoly kísérte.
Miss Charming felvihogott.
– Elő az agarakkal!
Ó, ne! – gondolta Jane a szóváltást figyelve, és közben rémület
szorította össze a szívét. Ó, ne! Azt fogják hinni, hogy én is egy Miss
Charming vagyok. De én nem akarok Miss Charming lenni!
Próbálta elkapni Mr. Nobley tekintetét és rámosolyogni, vagy
kacsintani, vagy bármilyen módon jelezni, hogy ő sosem mondaná
azt, hogy „Elő az agarakkal!”. A férfi nem fordult el az ablaktól, és
pár pillanat múlva Jane már nem is bánta. Nagy rémületében még
képes lett volna rákacsintani. Te jó ég!
Megszólalt a vacsorára hívó gong. Sir John, aki addig lustán
terpeszkedett egy karosszékben, most felállt, és karját nyújtotta Miss
Charmingnak. Megveregette a nő kezét, és kissé túl hangosan
odadörmögte neki:
– Remélem, ma este elég vadmadár lesz. A gyomrom nem bír el
túl sok főtt birkát, ha!
Saffronia néni belekarolt Mr. Nobley-ba, így Jane és a százados a
szalonból az ebédlőbe átvonuló menet végére maradtak
sereghajtónak. A sorrend két dolgot árult el Jane-nek: Mr. Nobley
bizonyára nagyon gazdag, és jó kapcsolatai vannak, ha megelőzi
rangban egy őrgróf második fiát, ő pedig a legalacsonyabb rangú nő
a társaságban. Ami nem volt nagyon meglepő, figyelembe véve,
hogy ő nem volt a „szokásos típusú vendég”.
Vacsorára galamblevest ettek citrommal és spárgával, aztán ki-ki
megrakta a saját tányérját (önkiszolgálás régensség módra) hallal és
fogollyal, főtt zellerrel és uborkával. Valami krémes
almamártásszerű dolog szolgált desszertként, a bort pedig Madeirára
cserélték. Az étel elég jó volt, bár kissé íztelen. Mikor fog az indiai
konyha megérkezni Angliába, hogy egy kissé feldobja az étkezéseket?
Remek volna egy jó curry, gondolta Jane.
Saffronia néni gondoskodott róla, hogy a beszélgetés fonala ne
szakadjon meg az étkezés alatt. Csevegett az időjárásról, a fácánok
állapotáról idén a parkban, és különféle, a városban élő állítólagos
ismerősök viselt dolgairól. Jane nem sokat beszélt. Még mindig a
jetlagtől szenvedett, és előbb csak figyelni akart, mielőtt kinyitná a
száját, nehogy bolondot csináljon magából. Mr. Nobley sem sokat
szólt. Annak ellenére, hogy a mellette ülő Miss Charming mindent
megtett, hogy szóra bírja.
– Mit szól a ruhácskámhoz, Mr. Nobley?
– Nagyon szép.
– ízlik a hal?
– Igen, ez nagyon jó hal.
– Nincs valami a szememben? – kérdezte végül, és a férfi felé
fordult, miközben lenyűgöző keble Nobley vállának nyomódott.
Nem létezik, hogy Mrs. Wattlesbrook erre találna fűzőt, gondolta
Jane.
– Én… én attól tartok, nem látok jól ebben a fényben – jelentette
ki Mr. Nobley, oda sem nézve.
Miss Charming vihogott.
– Maga nem semmi egy fickó, Mr. Nobley. Az biztos!
 Vacsora után a hölgyek visszavonultak a szalonba, míg az urak az
ebédlőben maradtak, körbeadva a tubákot és a portóit, amely
tevékenységet a Szabályok szerint tilos volt hölgytársaságban
művelniük.
Saffronia néni egy igazi és egy elektromos petróleumlámpa közé
telepedve hímezgetett, és közben csevegett az urakról, Miss
Charming pedig fel-alá járkált a szalonban.
– A százados csupa kedvesség, nem igaz, Miss Charming? Olyan
szomorú híre van a városban, amint hallom, hogy tivornyázik és
kártyázik, meg effélék. De én azt mondom, mi egyebet tehet egy
fiatal, független férfi, most, hogy a háborúnak vége, hála az égnek, és
fiatalabb fiúként semmiféle rangra nem számíthat. Szerencse, hogy
az édesanyja, nyugodjék békében, már nem láthatja, mi lett belőle.
Viszont Mr. Nobley, ő persze rendkívül tiszteletreméltó, talán
túlságosan is, mit gondolsz, Jane? Nincs ugyan rangja, de
megbecsült, régi családból származik, és csodás birtokai vannak. Jó
hatással lesz a századosra, úgy hiszem, ő lesz a viharos tengeren
hánykolódó csónak megbízható evezője. Rendkívül magas
összeköttetései vannak, és igen tiszteletreméltó háttere, bár én néha
azzal ugratom, hogy kissé merevnek tűnik…
– Valóban egyedül kell meginniuk a portóit? – vágott közbe Miss
Charming, egyre gyorsabban róva a köröket. – Nem tudnának sietni
egy kicsit?
– Ó, már itt is vannak – felelte Saffronia néni.
Enyhe dohány- és alkoholillat előzte meg őket, majd a nyomában
diadalmasan beléptek a férfiak. A fényes százados, a haragos úr és a
puhány férj.
Saffronia néni egy izgalmas whistjátszmát javasolt, hogy
szórakoztatóbban teljen az este. Miss Charming, aki láthatóan
belefáradt, hogy megpróbálja előcsalogatni Mr. Nobley-ból a Darcyt,
lefoglalta Andrews századost partnernek. Jane Saffronia nénivel
játszott párban. Ami a társaság többi tagját illeti, Sir John egy
kristálykancsóból töltögetett magának {valószínűleg valami szörpöt,
gondolta Jane). Míg Mr. Nobley egy könyvet kezdett olvasni, és úgy
általában senkiről nem vett tudomást.
Jane a whist szabályaira koncentrált, de állandóan vesztésre állt.
Úgy érezte magát, mint a kifacsart citrom. A napi rutinhoz szokott
agya sosem viselte jól az időeltolódást, és a beszélgetés meg a
kártyajáték feszültsége csak fokozta a kimerültségét, míg végül
szédülni nem kezdett. Felnézett, valami kapaszkodót keresve.
Mr. Nobley teljesen elmerült a könyvében. Jane balra pillantott.
Andrews százados rávigyorgott. Mosolyából látszott, hogy
tökéletesen tisztában van vele, mennyire vonzó. A lány
körbehordozta tekintetét a teremben. Sárga falak vették körül,
szembetűnő György kori pompa, hozzá a bútorfény és a petróleum
kellemesen keveredő történelmi illata. Végignézett magán. Szokatlan
anyagból készült, fura ruhát viselt, rozsdabarna szaténnal keretezett
dekoltázzsal, selyemtopánkába bújtatott lába a perzsaszőnyegen
nyugodott. Borzasztóan nevetséges volt. Ugyanakkor legszívesebben
visítozva tombolta volna ki magát, akár egy tinédzser, akit éppen
most hívtak meg a szalagavató bálba. Itt van! Itt van Pembrook
Parkban!
És ha ez egy Austen-regény volna, a szereplők nagyjából most
elegyedtek volna egy kis szópárbajba. Jane megköszörülte a torkát.
– Mr. Nobley, Lady Templeton azt mondja, Pembrook Parkban
bált rendeznek úgy két hét múlva. Szeretne táncolni egy jót?
– Elviselem a táncot – felelt a férfi szárazon. – És mondanám,
hogy szeretnék táncolni egy jót, bár még soha nem volt hozzá
szerencsém.
– Ez botrány! – kiáltott fel Saffronia néni. – Számos alkalommal
táncolt már ebben a szalonban, és a saját szememmel láttam, amint
fiatal hölgyeket vezetett a táncparkettre. Azt akarja mondani, hogy
ezek egyike sem számított jó táncnak?
– Asszonyom, úgy értelmezi a szavaimat, ahogy önnek tetszik.
Jane haragosan nézett rá. A férfi a maga kifinomult modorában
sértegette a kedves Saffroniát! Várjunk csak, nem is, hiszen
mindketten színészek, akik szerepet játszanak. Az, hogy ő maga is
benne van ebben a történetben, most egy kicsit szürreálisabbnak tűnt,
mint korábban gondolta.
Ha ez most a valóság volna, Mr. Nobley arroganciáját
bosszantónak találná, önteltségét pedig elviselhetetlenül unalmasnak.
Megérdemelte a figura, hogy alaposan helyre tegyék.
– Felteszem, minden esetben a partnereiben volt keresendő a hiba,
Mr. Nobley – jegyezte meg Jane.
Mr. Nobley elgondolkodott.
– Bennük, igen, és részben bennem. Nem tudom elképzelni, hogy
egy tánc igazán élvezetes legyen, ha a partnerek nem találják
egymást egyenlőnek rang, kecsesség és rátermettség tekintetében, és
mindamellett nem éreznek valami természetes rokonszenvet egymás
iránt.
– Ugyanez elmondható a társalgásról is.
– Valóban – felelte a férfi, és megfordult a székében, hogy Jane-re
nézzen. – Sajnálatos módon a társadalom elvárja tőlünk, hogy részt
vegyünk az értéktelen társalgásban és táncban, pusztán azért, hogy
udvariasnak tűnjünk, jóllehet ezek a tevékenységek végtelenül
közönségesek.
– De mondja meg nekem, kérem, Mr. Nobley – vágott vissza Jane
hevesen –, hogyan tudja meg az ember, hogy a másik egyenlő-e vele
rangban, kecsességben és rátermettségben, és hogyan fedezze fel a
természetes rokonszenvet anélkül, hogy először szóba elegyednének,
vagy részt vennének társas összejöveteleken? Úgy véli, a vadász
közönséges, amikor a vadat kutatva bejárja a mezőt, és csak akkor
méltóságteljes, amikor ténylegesen lelövi a zsákmányt?
– Azt hiszem, most megfogott, Nobley – nevetett fel Andrews
százados.
Mr. Nobley arckifejezése nem változott.
– A vadásznak nem kell órákat eltöltenie a fácánnal, hogy
megtudja, jó vacsora lesz-e belőle. A fácán nem több, mint aminek
kinéz, mint ahogyan a tyúk, a róka és a hattyú sem. Az emberek sem
mások. Egyeseknek többórányi locsogásra vagy szökdécselésre van
szükségük ahhoz, hogy megismerjék egymás értékeit. Nekem nem.
Jane-nek először tátva maradt a szája, aztán elmosolyodott.
– Tehát ön egyetlen pillantással fel tudja mérni egy ember értékét,
jó tulajdonságait, nemességét?
– Ön talán nem?
A férfi kissé kihívóan nézett rá.
– Kijelenti-e, hogy az első találkozás után, pillanatokon belül nem
alkotott szilárd véleményt a jelen lévő személyek mindegyikének
jelleméről? Olyan véleményt, amelynek jogosságát egészen eddig a
pillanatig egyszer sem vonta kétségbe?
Jane halványan elmosolyodott.
– Igaza van, uram. Azonban nagyon remélem, hogy az első
benyomásom legalább egyetlen esetben végül nem bizonyul majd
tökéletesen helytállónak.
A feszült csendet ismét Andrews százados nevetése törte meg.
– Kitűnő. Kitűnő. Még sosem hallottam, hogy a jó öreg Nobley-t
bárki így kiosztotta volna – jelentette ki az asztalra csapva.
– Gyerünk, Miss Erstwhile! – szólalt meg ekkor Miss Charming.
– Maga jön, mi lesz?
Jane kijátszotta a lapját, aztán egy perc múlva lopva Mr. Nobley-
ra pillantott. A férfi őt figyelte, és amikor elkapta róla a tekintetét, a
magára erőltetett nyugalma ellenére látszott rajta, hogy zavarban van.
Sir John közben elaludt a kanapén, és horkolt álmában; szinte
teljesen kiürült pohara megremegett a kezében. Jane hallotta, amint
Miss Charming ismét azt mondja: „csuda jó”, aztán elkapta Andrews
százados ravaszkás mosolyát, és önkéntelenül is arra gondolt, vajon
nem ő lehet-e a legcsinosabb, legeszesebb vendég, aki megfordult itt
az utóbbi időben. Vagy bármikor.
Eddig minden igazán remekül alakult.
 Most pedig ideje bemutatnunk Jane elátkozott,
sorszámokkal ellátott pasijainak listáját.

1. számú pasi

Justin Kimble, TIZENKÉT ÉVES

A hatodikosok kollektív emlékezete szerint Jane és Justin „együtt

jártak” a negyedik osztály óta, amikor Justin megkínálta Jane-t Pixy
Stix cukorkával az osztály jelmezbálján. Az együtt járás azt jelentette,
hogy Justin néha meglökte a lányt a folyosón, Jane sokatmondó
Valentine üdvözleteket adott neki (Én „szív” téged), és amikor csak
értékelniük kellett az osztálytársuk külsejét és személyiségét,
mindketten minden alkalommal tízest adtak a másiknak.
Aztán elérkezett az a vészterhes nap, amikor Mrs. Davis felolvasta
a névsort, és megengedte, hogy az „Éljen a kultúra” nevű műsorban
előadott népi tánchoz mindegyik fiú kiválassza a partnerét.
Mrs. Davis Justint szólította.
Jane kiegyenesedett ültében.
Justin azt mondta: „Hattie Spinweir.”
Hattie hátradobta a haját.
Ezután évekig kevés olyan dolog volt, amit Jane jobban utált, mint
a „fiúk választanak” kifejezést.
 2 – 4. nap

MÁSNAP DÉLELŐTT PEMBROOK COTTAGE VENDÉGÉT várták

látogatóba, de odakint úgy zuhogott, hogy Jane úgy érezte, mintha
csapdába esett volna egy házban, amelyet várárok vesz körül. De
legalább a nedves idő megakadályozta, hogy a férfiak vadászni
menjenek.
– Egyszerűen imádni fogják Amelia Heartwrightot – jelentette ki
Saffronia néni, miközben a hölgyek hímezgetve ültek a nappali
szobában. Jane odapillantott a nagynénje csinos keresztszemes
virágaira. Ő maga a gyümölcskosár mintával próbálkozott, de az
összegubancolódott végeredmény valamiféle szerencsétlenül járt
bőségszarura hajazott inkább. Miss Charming odahagyta a hímzését,
és az ajtó közelében járkált fel-alá, arra várva, hogy az urak
visszatérjenek a biliárdozásból.
– Az utóbbi egy évben a városban élt, és csak azért tér vissza
vidékre, hogy ápolja hanyatló egészségű édesanyját. Az anyja, Mrs.
Heartwright Sir John megözvegyült nagynénje. Olyan nagylelkű
gesztus Sir Johntól, hogy nekiadta azt a kis házat. Legalább egy éve
nem láttam már Amelia Heartwrightot. Tavaly itt volt…
Saffronia néni körülnézett, majd egy pillantást vetett a folyosó és
az ablak felé, mintha csak attól félne, hogy valaki hallgatózik.
Halkabban folytatta.
– Amikor legutóbb itt járt, felfedeztem némi vonzalmat közte és
egy ifjú tengerész, egy bizonyos George East között, akinek jó
neveltetése volt, de nem volt igazán jövője. Nem tudom, mi történt
velük azután. Miss Heartwright visszatért a városba, Mr. East meg a
tengerre, gondolom. Kár, még ha Mr. East olyan szegény volt is,
mint egy földműves. Úgy tűnt, nagyon kedvelik egymást, de hát az
ifjú szív állhatatlan, nem igaz, Miss Charming?
– Mi? – kérdezte Miss Charming, abbahagyva a járkálást. – Úgy
értem, tessék? Igen, bizonyára.
 Az urak, Miss Charming nyilvánvaló elragadtatására, végre
befejezték a biliárdozást, és csatlakoztak a hölgyekhez egy teára és
pótreggelire, ami után élőképeket játszottak és pletykálkodtak. Jane
Andrews százados mellett ült. A százados arcáról egy pillanatra sem
tűnt el a hódító mosoly. Olyan szélesre húzta a száját, hogy szinte
kettévált tőle az arca.
A következő nap és este ismét kellemes étkezésekkel, csevegéssel,
pihenéssel telt el, miközben nézték, amint az eső végigömlik az
ablaküvegen. Semmi jelentős esemény nem történt, amit Jane
megkönnyebbüléssel fogadott. Még mindig törékenynek tűnt ez az új
szerep, és úgy érezte, nem tudna elviselni hamis szerelmi
vallomásokat vagy titkos légyottokat. Egyelőre. Még tizennyolc nap
van hátra. Még lesz ideje kiélvezni ezt az utolsó nagy kalandját,
szembenézni Mr. Darcyval, és mindörökre búcsút mondani neki.
Úgyhogy egyelőre örült a semmittevésnek. Már nem is emlékezett rá,
mikor volt része utoljára abban a luxusban, hogy délután
szunyókálhatott egyet, ami éppen ezért szinte botrányosnak tűnt.
Ám amikor elállt az eső a harmadik napon, Jane izmai magukhoz
tértek, és megdorgálták a lányt, amiért annyit üldögélt. Már csaknem
egy hét telt el azóta, hogy bármit is csinált, amit nyugodt lélekkel
testgyakorlásnak lehetett volna nevezni. Nem, nem volt
egészségmániás (azok annyira bosszantóak tudnak lenni), csak épp
egy kicsit kényszeres, köszöni szépen. És ha nem engedelmeskedik a
kényszeres mozgási vágynak, akkor a teste kiakad, és annyi cukros
ételt követel, amibe belefulladhat a hasnyálmirigye. Körbejárta a
nagy házat, de nem talált rejtett konditermet. (Mrs. Wattlesbrook
Ideális Ügyfele szemmel láthatóan csak a szempillafestékhez
ragaszkodott, a taposógéphez nem.) Úgyhogy Jane kimentette magát
a kolbászból és aszpikos tojásból álló reggeli után, mondván, hogy
magányos sétára vágyik a kertben. Aznap a legkevésbé kedvelt
ruháját viselte (a rózsaszínt, amelyen az apró rózsabimbók az
anyagra fröccsent paradicsomszószra emlékeztettek), úgyhogy nem
félt attól, hogy esetleg tönkreteszi. Amint látótávolságon kívül került,
felemelte a ruhája alját, és futni kezdett.
Ügyetlenül tudott csak futni a bokacipőben, és kellemetlen volt a
párnázatlan talp hangos csattogása, ezért úgy döntött, erőteljes
sétával folytatja. De a fűzőben még az erőteljes séta is meglepően
élénk gyakorlatnak bizonyult, és a hűvös őszi nap kezdett perzselő-
en forró texasi nyarat idézni. Jane leült egy padra, szoknyáját feltűrte
a combjára, és a térdére könyökölve próbálta lelassítani a légzését,
amikor váratlanul férfihangot hallott.
– Ööö, azt hiszem, jobb, ha szólok, hogy itt vagyok.
Jane hirtelen felkapta a fejét, és gyorsan lehúzta a szoknyáját
bokáig. Volt persze rajta bugyogó, ám ennek ellenére abszurd módon
illetlennek tűnt, hogy így üljön egy 1816-os öltözékben. Körülnézett,
de nem látott senkit.
– Hol van? – kérdezte.
Korábbi táncpartnere, Theodore felegyenesedett, és előlépett a
sövény mögül, pont vele szemben. Meghökkentő magassága miatt
úgy tűnt, mintha lassan nyúlt volna meg, miközben felállt, akár a
karamella.
– Hát maga mit csinált ott?
– Kertész vagyok – felelt a férfi, meglóbálva az ásót meg a
csákányt, mintegy bizonyítékként. – Épp ott dolgoztam, a sövény
mögött, nem leselkedni akartam.
– Ööö, nos, rajtakapott egy nem éppen hölgyhöz illő pillanatban.
Mrs. Wattlesbrooktól most valószínűleg kapnék egy fülest.
– Ezért szóltam. Azt akartam, hogy tudjon róla, nincs egyedül,
mielőtt csinálna valami… még rosszabbat.
– Például?
– Bármit, amit a nők csinálni szoktak, amikor azt hiszik, hogy
nem látják őket – válaszolt nevetve. – Én nem tudom. Nem is tudom,
mit beszélek, egyszerűen váratlanul ért a jelenléte, és csak…
Elhalt a mosolya.
 – Elnézést, nem volna szabad… nekem nem szabad beszélnem
magával.
– Nos, már megtette. Úgyhogy ezúttal akár rendesen be is
mutatkozhatunk egymásnak, anélkül, hogy a jó öreg Wattlesbrook
figyelne. Én Jane vagyok.
– Theodore, a kertész – mondta a férfi. Megtörölte a kezét, aztán a
nő felé nyújtotta. Jane megrázta, és eltűnődött, vajon a férfinak meg
kellene-e hajolnia, neki meg pukedliznie. Milyen szabály
vonatkozhat a kertészre? Valójában az egész beszélgetésük valami
tiltott dolognak tűnt, mintha csak egy kézírással írt, titkos Austen-
fejezetet fedezett volna fel, elrejtve egy elfeledett dossziéban.
– Szép a kert.
– Köszönöm, asszonyom!
Asszonyom? – gondolta Jane.
– Szóval – szólalt meg a férfi, gondosan kerülve, hogy a szemébe
nézzen –, az egykori gyarmatokról jött?
Jane kutató tekintettel nézett rá, hogy lássa, komolyan beszél-e. A
férfi rápillantott, aztán ismét elkapta róla a tekintetét, és kissé
meghajolt. Jane felnevetett.
A férfi ledobta a csákányt.
– Nem tudok én szerepet játszani. Teljesen idiótának érzem
magam.
– Miért kellene szerepet játszania?
– Láthatatlannak kellene lennem. Fogalma sincs, hányszor
kioktattak minket erről. Ne mutatkozzunk, a földet nézzük, ne
zavarjuk a vendégeket. Nem lett volna szabad egy szót sem szólnom,
de féltem, hogy különben egész napra bent ragadok a sövény mögött.
Vagy, ami még rosszabb, egy idő után maga észrevesz, és azt
gondolja, egy leskelődő őrült vagyok, és be akartam kukkantani a
szoknyája alá. Nos, mindegy, örvendek, a nevem Martin Jasper,
eredetileg Bristolból származom, de Sheffieldben nevelkedtem.
Szeretem a hetvenes évek rock zenéjét, és szeretek esőben sétálni.
Kérem, ne áruljon el Mrs. Wattlesbrooknak! Szükségem van erre az
állásra.
– Nem kifejezetten találtam Mrs. Wattlesbrookot olyan fajta
hölgynek, akivel bizalmas beszélgetésbe óhajtanék elegyedni. Ne
aggódjon, Martin!
– Köszönöm! Azt hiszem, jobb, ha most magára hagyom, a
hölgyeknek való elfoglaltságaival.
Fogta a szerszámokat, és elballagott.
Jane utána bámult. Lehet, hogy egy kicsit lökött, de legalább
nagyon vonzó is emellett. És meglehet, hogy a múltban sok gazdag,
idősödő, húszéves nő kikezdett a személyzettel. Valószínűleg van rá
oka, hogy ilyen paranoid legyen. Csak jó volna, ha tudná róla, hogy ő
nem olyan, gondolta Jane. A beszélgetés egy valóságos személlyel
annyira üdítő volt, mint egy pohár friss víz a túl sok cukros puncs
után.
Jane sietve indult vissza a házba, azt remélve, hogy megfürödhet,
még mielőtt megérkezne a beígért látogató Pembrook Cottage-ból.
Befordult egy sarkon, és egyenesen belefutott Mr. Nobley-ba meg
Andrews századosba, akik az ellenkező irányból jöttek.
– Elnézést! – mondta Jane, pár lépést hátrálva. Félt, hogy
izzadságszaga van a titkos séta után, bár a testgyakorlástól talán az
arca is kipirult, és ragyogóbb lett a tekintete. Legalábbis ezt remélte.
– Én kérek bocsánatot! – szólalt meg a százados. – Épp most
mondtam Nobley-nak, hogy azt hiszem, az isteni Miss Erstwhile
kisurrant egyedül a kertbe, mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni.
– Ó!
Jane érezte, hogy kissé megszédül. A találkozás egy valódi
emberrel jobban felzaklatta, mint gondolta volna. A ruhája
krumpliszsákként lógott a vállán, a kalap abroncsként szorította, és a
napfénytől viszketett a bőre.
– Azt hiszem, nem leszek képes erre – suttogta, olyan halkan,
hogy senki nem hallhatta meg.
 – Nocsak! Miss Erstwhile, nagyon szűkszavú ma – jegyezte meg
vidáman Andrews százados. – Milyen titkokat rejteget az ajka?
Tudnom kell!
– Hagyd abba, Andrews! – szólt rá Nobley. Odament Jane-hez, és
megfogta a karját. – Nem látod, hogy rosszul érzi magát? Eredj, hozz
egy kis vizet!
A százados hirtelen elkomolyodott.
– Elnézését kérem, Miss Erstwhile! Üljön le, kérem! Azonnal
jövök. Azzal elsietett az épület felé.
Mr. Nobley karjával megtámasztotta a lány hátát, és egy nagy
terméskőhöz vezette. Segített neki leülni rá, mintha csak attól félt
volna, Jane annyira gyenge, hogy egy apró fuvallat is ledöntheti a
lábáról. Bármennyire tiltakozott is, a férfi nem tágított.
– Ha megengedi – mondta Jane mellé guggolva –, beviszem a
házba.
Jane felnevetett.
– Nahát, ez jó mókának hangzik, de igazán jól vagyok. Nem
érzem rosszul magam, inkább csak ostobán, de ezen nem segít a víz.
– Talán honvágya van?
Jane felsóhajtott. Szerette volna, ha ott van vele Molly, de csak ez
az idegen, barkós férfi volt mellette, aki általában olyan unalmas és
szürke volt, mint a zabkása. De legalább odafigyelt arra, amit mond.
Jane előrehajolt, és halkan suttogta, hátha Mrs. Wattlesbrook
mikrofonokat telepített a bokrokba:
– Nem tudom, képes vagyok-e erre.
Lesimította a szoknyáját, és folytatta.
– Nem tudom, képes leszek-e tettetni.
A férfi rezzenetlen tekintettel bámult rá, olyan hosszasan, hogy
Jane kezdte kellemetlenül érezni magát.
– Komolyan beszél – jelentette ki végül Nobley. – Miss Erstwhile,
ön miért van itt?
– Kinevetne, ha megmondanám – suttogta a lány. – Nem, várjunk
csak! Nem nevetne, az nem illik a karakteréhez.
 A férfi megrándult, mintha Jane vizet loccsantott volna az arcába.
– Nagyon udvariatlanul hangzott? Nem annak szántam. Ó, annyira
fáradtnak érzem magam. Legszívesebben lefeküdnék és addig
aludnék, amíg újra önmagam nem leszek. Csakhogy az utóbbi időben
csak félig voltam az, és azt képzeltem, ha idejövök, ki tudom törölni
magamból ezt az egészet, és visszakapom önmagam. Ez kicsit
zavarosan hangzott, igaz?
A férfi kurtán elmosolyodott. Jane észrevette, hogy sötét szeme
van, meleg barna, és ettől a felfedezéstől egy kicsit valóságosabbnak
tűnt, nem csak egy kitalált személynek.
– Mondja meg nekem, Mr. Nobley, vagy bárhogy is hívják, ön
hogy csinálja ezt? Hogyan tud színlelni?
Úgy tűnt, a lány kérdése annyira mellbe vágja, hogy a férfinak
szinte elakadt a lélegzete. Jane meglepődött, hogy ezt egyáltalán
észrevette, aztán rájött, hogy nagyon közel van a fejük egymáshoz,
mivel ő egészen előrehajolt, hogy a férfi hallja a suttogását.
– Miss Erstwhile – felelte a férfi színtelen hangon, nem mozdulva.
– Játssza csak a kisded játékát, de engem ne próbáljon csapdába
csalni! Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül.
Felegyenesedett, és dühös pillantást vetett a lányra, aztán hátat
fordított neki, és háromlépésnyire eltávolodott tőle.
Jane mozdulatlanul ült a kövön, ám a belseje zsongott, mint egy
megzavart méhkas. Majdnem bocsánatot kért a férfitól, de aztán
meggondolta magát.
Bocsánatot kérni? Ugyan miért? – gondolta. Ez egy undok,
kellemetlen, megvetésre méltó alak. Nincs benne semmi Darcyból. És
nincs szükségem rá ahhoz, hogy végigcsináljam ezt. Egyedül is meg
tudom csinálni. Meg akarom csinálni.
Dühösen meredt a férfi hátára, és a düh segített neki legyűrni a
gyengeségét. Lehajtotta a fejét, és mélyeket lélegzett.
Viselkedj úgy, ahogy ebben a ruhában, ebben a kalapban kell! Ez
csak lámpaláz, semmi egyéb. Épp csak attól félsz, hogy ostobának
tűnsz majd. Úgyhogy ne félj! Ismerd el, hogy már eddig is bolondot
csináltál magadból, és csináld ezt végig, hogy aztán
megszabadulhass az egésztől!
Lesimította a hasán a ruhát. Behunyta a szemét, és próbálta
elkapni egy Austen-párbeszéd hangulatát – ami olyan volt, mint
amikor az ember megpróbál dúdolni egy dallamot, miközben egy
másikat hallgat. Amikor újra kinyitotta a szemét, Andrews százados
rohant felé a pázsiton át, egy pohár vizet lötyögtetve a kezében.
– Hozom már! Itt a víz! Ne aggódjon!
Meghajolt, amint átnyújtotta, és közben mosolygott, mint egy
kéjenc. Jane elvette tőle a vizet, és mohón kortyolni kezdte-
Ásványok íze érződött benne, és olyan hideg volt, mintha kútból
húzták volna. Megnyugodott tőle. Most már biztos volt benne, hogy
végig tudja csinálni.
– Nos, uraim – mély lélegzetet vett, és rámosolygott a századosra
–, most, hogy rám találtak, és megitattak, mit akarnak tenni velem?
– Micsoda remek kérdés! Mit is feleljek erre?
Andrews százados huncutul felkuncogott.
– Nem, jó fiú leszek. Nos, miféle kalandra készült, mielőtt önbe
botlottunk volna? Talán találkára igyekezett egy titkos szeretővel,
vagy egy térképet követve elrejtett kincset keresett?
– Nem árulom el – válaszolt Jane.
Nobley arcán nem látszott semmiféle érzelem, és mikor
megszólalt, udvariasan unalmas volt a hangja.
– Nekem az volt a szándékom, hogy kilovagoljak, és hagyjam,
hadd sétálgasson csak magányosan, ha az a vágya.
– De én ezt nem hagyom annyiban – jelentette ki Andrews
százados. – A sok eső után a vadászathoz túl sáros a talaj, nekem
pedig szükségem van egy kis szórakozásra. Úgyhogy velünk kell
jönnie lovagolni, most, hogy így elcsíptük. Ön az én pillangóm, és
nem engedem, hogy elrepüljön.
Amikor elindultak az istállók felé, Jane belekarolt a századosba,
és hagyta, hogy behízelgő hangja elvarázsolja. A férfi kérdésekkel
árasztotta el, csüggött a válaszán, és olyan mélyen elmerült a
társalgásukban, mintha a lány egy regény volna, amelyet képtelen
letenni. A százados intenzív érdeklődése segített neki, hogy ismét
életre keltse Miss Erstwhile karakterét.
Mr. Nobley Jane mellett sétált, aztán mellette lovagolt, de nem
szólt egy szót sem. A lány próbálta élvezni a lovaglást szánalmasan
szelíd lován, de Mr. Nobley hallgatása olyan volt, mint egy
arculcsapás. Hiszen a férfi egy pillanatra már emberinek tűnt, mielőtt
kellemetlenkedni kezdett, és hátat fordított neki. Mintha egy
pillanatra lehullott volna az álarc. Nem, bizonyára tévedés volt, már
megint az ő átkozott reménykedő természete épített várat ott, ahol
valójában csak sár volt. Hibázott, amikor megpróbálta félrevonni a
függönyt, amely eltakarta a valóságot. Ez a férfi színész. Jane
megfogadta, hogy sosem követi el vele szemben ezt a hibát még
egyszer.
Természetesen ő is viszonozta Mr. Nobley hallgatását. Volt
valami a férfi tekintetében, amitől meztelennek érezte magát. Nem
szexisen, hanem zavarba ejtően meztelennek. Mintha a férfi átlátott
volna az ostobaságán, és látta volna, mennyire buta nő is Jane. És
mivel még mindig túl bizonytalanul ingadozott a való világ és
Austen világa között, a lány inkább nem is nézett a férfi szemébe
aznap többször.
A százados megnevettette és elfeledtette vele a kellemetlen
gondolatait, úgyhogy, annak ellenére, hogy kissé izzadt, és ostobán
érezte magát egy krumpliszsákszerű ruhába öltözve, Jane-nek elég
kellemesen telt a délutánja. Egész idő alatt figyelte, nem tűnik-e fel
valahol a magas kertész, azt remélve, a férfi nem látja meg, amint
hölgyet játszik két jelmezes úriember társaságában. Aztán egy
pillanatig hirtelen azt szerette volna, ha mégis meglátja.

Jane végül hozzájutott a vágyott fürdőhöz, és utána szexisebbnek

érezte magát az empire szabású ruhában is. Úgyhogy aznap délután
tisztán és szexisen, hamis Austen-világbeli személyiségébe
kapaszkodva, a szalonban várta Pembrook Cottage lakójának régen
beígért látogatását. A válla körül, a mellénél megkötve, egy kicsi,
áttetsző kendőt viselt, betartva a szabályt, hogy a régensség korában
a kebleket napvilágnál takarni illett. Miss Charming csipkés kendője
épphogy takarta a keblei közt az árkot, de jókora dekoltázsa
befedésének reménytelen feladatával már nem boldogult.
Miss Charming kezével a nyakát legyezte, és ezt tette Jane is. A
ruhája könnyű muszlinból készült ugyan, de alatta alsóing volt, fűző
és harisnya, harisnyakötővel a combjához erősítve, az őszi nap pedig
igen erősen sütött, a napfény beömlött az ablakon, és elárasztotta a
szobát. Jane reménykedve várt a kattanásra, ahogy bekapcsol a
légkondicionáló, de hiába.
Mikor a csengő megszólalt, Jane és Miss Charming felemelkedtek
a kanapéról, megigazították a szoknyájukat, és várták, hogy a
szobalány bevezesse a látogatókat. A férfiak persze valahol másutt
voltak. Saffronia néni pedig az előcsarnokban várakozott.
– Tudom, mire gondol – szólalt meg Miss Charming, és
hangjában nyoma sem volt a hamis brit akcentusnak.
– Nagyon csodálkoznék rajta, ha tudná.
Abban a pillanatban Jane éppen arról a csokoládészószról
ábrándozott, amelyet Floridában, egy flancos étteremben tüntetett el
pillanatok alatt. Pembrook Parkban nem volt csokoládé, és Jane nem
tudta eldönteni, hogy a hiánya segíti vagy akadályozza a
szerepjátszásban.
– Azt reméli, hogy Amelia Heartwright egy öreg, csúnya
nőszemély, és a fiúknak nem fog tetszeni egyáltalán. Igazam van? –
kérdezte Miss Charming, a lábujjain hintázva.
– Hát, most, hogy említi…
Miss Charming fején találta a szöget. Jane szégyenlősen
elmosolyodott.
Ám csalódniuk kellett.
– Lányok! Nézzék, ki van itt végre! Miss Amelia Heartwright.
Miss Heartwright, hadd mutassam be Miss Elizabeth Charmingot, és
az unokahúgomat, Miss Jane Erstwhile-t.
 A három hölgy pukedlizett és fejet hajtott, és Jane észrevette,
mennyire természetes és elegáns Miss Heartwright meghajlása.
Láthatóan járt már itt, és most visszatért egy kis repetára, Mrs.
Wattlesbrook egyik ideális vendégeként. Ismerte a szabályokat, a
játékosokat, a nyelvet és a jelmezeket. Nemes ellenfél lesz.
Ráadásul kedves volt. (Természetesnek tűnő) szőke, hosszú haja
göndör fürtökben keretezte az arcát, amely nyílt és őszinte volt, sőt,
szív alakú, ahogyan a korabeli írók jellemezték volna. Élénk
rózsaszín volt az orcája és az ajka, a szeme pedig gyönyörű kék.
Miss Heartwright karcsú volt és magas, és nem lehetett idősebb egy
nappal sem, mint harminckilenc éves. Na, legfeljebb negyvenhárom.
Jane a szoknyája alatt megvakarta lábujjával a bokáját. Miss
Charming pedig összevonta a szemöldökét.
– A mamám nagyon sajnálja, Lady Templeton, de ma
gyengélkedik – jelentette ki Miss Heartwright dühítően hiteles brit
akcentussal. – Megkért, hogy hozzam át ezt az almát a kertünkből.
Saffronia néni elvette tőle a kosarat.
– Remek! Odaadom a szakácsnak, és meglátjuk, milyen pompás
nyalánkságot készít belőle. Velünk kell vacsoráznia, Amelia.
Ragaszkodom hozzá.
– Köszönöm, maradok!
Jane és Miss Charming homlokráncolva néztek egymásra.
A négy hölgy letelepedett a nappaliban, és csevegni kezdtek.
Vagyis inkább csak Miss Heartwright és Saffronia néni csevegtek,
míg Jane és boldogtalan társa csak hallgatták, lehangoltan piszmogva
a hímzésükkel. De egyéb jó tulajdonságai mellett Miss Heartwright
figyelmes is volt.
– Miss Erstwhile, szeret olvasni? – fordult oda Jane-hez.
– Igen.
– Tudom, hogy a regények csintalan dolgok, én mégis csak úgy
falom őket. Az otrantói kastélytól valósággal kirázott a hideg.
– Igen, hogy is lehetne elfeledni azt a hatalmas sisakot?
 Jane gondosan elvégezte a házi feladatát pár éve, amikor a gótikus
regényeket tanulmányozta, hogy jobban értékelni tudja a klastrom
titkát.
– De Mrs. Radcliffe írásai a kedvenceim, különösen az Udolpho
titkai.
Miss Heartwright elragadtatottan összecsapta a kezét.
– Csodás! Olyan sok megbeszélnivalónk lesz. Remélem, gyakran
meglátogat majd az itt-tartózkodása alatt.
Jane-t megmentette a választól, hogy belépett a szobalány, és
jelentette, hogy az urak hazatértek a sportpályáról.
– Kísérje be őket, köszönöm! – felelte Saffronia néni.
Bevonultak az urak. Elegánsan festettek a sportöltözékben,
jóképűek voltak és férfiasak a szürke és barna árnyalataiban. A fű és
a lovak illata érződött rajtuk.
Amikor beléptek, Jane felállt és eltöprengett, hogy vajon 1816-ban
egy nő felállt-e a férfiak érkezésekor. Közben a hímzése az öléből a
padlóra csúszott. Andrews százados lehajolt, hogy felemelje. A férfi
leheletén Jane enyhe dohányillatot érzett, ami csak egy kissé rontott
elbűvölő mosolya hatásán, ahogy közelről felnézett rá.
Az urak természetesen emlékeztek Miss Heartwright-ra az előző
évről, és szívélyesen üdvözölték. Szívélyesen? Jane-nek el kellett
ismernie, hogy úgy tűnt, mindketten rettentően örülnek, hogy látják.
Nos, a százados sugárzott az örömtől, Mr. Nobley pedig csak
udvarias volt – de mintha sokatmondó pillantást váltottak volna.
Talán volt valami az elbűvölő Miss Heartwright és a hűvös modorú
Mr. Nobley között?
– Jól néz ki, Mr. Nobley – jegyezte meg Miss Heartwright, mire
Jane-nek kis híján elakadt a lélegzete. Kinek jutott volna eszébe
ilyesmit mondani ennek az embernek? – Remélem, a karja rendbe
jött a tavalyi balesete óta.
Mr. Nobley pedig majdnem elmosolyodott! A szeme legalábbis
mosolygott.
 – Hát emlékszik. Életem egyik kevéssé méltóságteljes pillanata
volt.
Andrews századosból kitört a nevetés.
– Már el is felejtettem!
Jane-hez fordulva magyarázni kezdte:
– Nobley barátom fel akart vágni a táncparketten – egy hölgyet
akart elkápráztatni, gondolom de elcsúszott a menüett közben, és
eltörte a karját! Vagy csak rándulás volt?
– Nem tört el – jelentette ki Nobley.
– Ne rontsd el máris a hatást, Nobley! A törött csont jobban
hangzik.
– Igaza van, Andrews százados – szólalt meg Miss Heartwright –,
és kíváncsi vagyok, Mr. Nobley, ezúttal vajon milyen elbűvölő
mókával áll elő. Természetesen muszáj lesz még jobban kitennie
magáért, különben miről beszélnénk majd jövőre.
A férfi udvariasan meghajolt. Úgy tűnt, egy cseppet sincs
megsértve.
– Alázatos szolgája vagyok, és nincs más vágyam, mint hogy az
ön szórakoztatásáról gondoskodjam.
– Nos, akkor ezt meg is beszéltük – mondta Saffronia néni, és
szélesen elmosolyodott. – Micsoda felüdülés az ön társasága, Miss
Heartwright! El kell látogatnia hozzánk mindennap, amikor csak
kedve tartja.
Jane vetett egy pillantást Miss Charmingra, aki az elmúlt
félórában szinte összezsugorodott, mint a répa, amit a hűtő mélyén
felejtettek. Összegörnyedt a kanapén, és dühösen meredt a
hímzésére, miközben körbe-körbe tekergette lábát.
 2. számú pasi

Rudy Liev, TIZENÖT ÉVES

Rudy KACAGTATÓ volt. Amerre járt az iskolában, a tömeg

hátrahúzódott, spontán hallgatóságot alkotva, arcukon mosollyal
várva szellemes megjegyzéseit. Vagy lehet – gondolta később Jane –,
hogy félelmükben húzódtak hátrébb?
Négy hónapnyi iskolai bulizás, közös mozik és délutáni
telefonhívások után Rudy repertoárja mintha kezdett volna kimerülni,
úgyhogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerre Jane-re
irányította a humora élét.
– Éppen smároltunk, amikor egyszer csak megnyalja a számat,
mintegy macska? – mesélte a gyepen ebédelő csoportnak. –
Felnyalogatott, mint a tejet. Miau, cicuska.
Az ezt követő, kábult magányban eltöltött hetekben olvasta Jane
először a Büszkeség és balítéletet.
A tízéves osztálytalálkozón három ember emlékezett mega
„tigrisnyelvű”Jane-ről. A jó öreg Rudy is ott volt, tekintélyes
sörhassal, ontva magából a vicceket, amelyeken nem nevetett senki.
 4. nap, folytatás

AZNAP ESTE (hogy ellensúlyozza zavarba ejtő összeomlását, és főleg

Miss Heartwright betolakodását a képbe) Jane a kedvenc estélyi
ruháját vette fel, amely halvány barackszínű volt, V kivágással és
puffos, rövid ujjal. Az utóbbi három napban hol úgy érezte, hogy
legszívesebben gondolkodás nélkül fejest ugrana ebbe a
fantáziavilágba, hol elfogta a leküzdhetetlen rettegés. Ám amikor
belebújt egy új ruhába, mindig azt gondolta: Hurrá!
A negyedik nő színre lépése összezavarta a kialakult rendet.
Saffronia néni kijelentette, hogy ő a szobájában fog vacsorázni, mire
Jane azt felelte, ez képtelenség, ő így egyszerűen kíséret nélkül fog a
szalonból átsétálni az ebédlőbe. A sor végén. Mint egy kidobott
kiskutya. Nos, a kiskutyás részt valójában nem mondta ki. Ellenben
valóban egyedül lépett be az ebédlőbe, Miss Heartwright és Andrews
százados mögött, de azzal vigasztalta magát, hogy mindezt nagyon
elegánsan tette.
Amikor az urak csatlakoztak a hölgyekhez a szalonban, Miss
Charming gyorsan lecsapott.
– Egész este duzzogni fogok, ha nem jön, Mr. Nobley, és nagyon
tudok ám duzzogni!
Így begyűjtötte mindkét független urat a whist asztalhoz. Szép
fegyvertény volt. Természetesen Miss Heartwright, a vendég alkotta
a négyes utolsó tagját.
Jane megpróbálta azzal szórakoztatni magát, hogy belekezdett egy
új hímzésmintába, habár a végeredmény hamarosan lényegesen
szórakoztatóbbnak bizonyult, mint maga az elfoglaltság. Sir
John,akit általában túlságosan lefoglalt az itala ahhoz, hogy egy-egy
mordulásnál többre fussa tőle, most különösen figyelmes volt Jane-
nel. Addig bámult rá, míg a lány tudomást nem vett róla, és akkor
sajátságos, szaggatott stílusban társalgást kezdeményezett vele.
– Gyakran vadászik? Hm? Madarakra? Miss Erstwhile?
 – Ó, nem, nem vadászok.
– Hát persze. Igen, igen, hogyne.
– És ön, ööö…, gyakran vadászik?
– Mire?
– Madarakra?
– Madarakra? Madarakról csiripel? Miss Erstwhile?
Saffronia néni ezúttal nem vette észre azonnal a kellemetlen
helyzetet, mint máskor. Egy lámpa mellett ült, ölében egy nyitott
könyvvel, és üveges tekintettel bámult maga elé. Jane elgondolkodott
rajta, vajon mennyit pihenhet szegény teremtés. A férfiak gyakran
eltűntek, a maguk szórakozása után járva, de Saffronia néninek
mindig szolgálatban kellett lennie.
– Saffronia néni – ült le mellé Jane, hogy a többiek ne hallják,
amit mond. – Hadd beszéljem rá, hogy ma korán nyugovóra térjen.
Olyan sokat fárad értünk egész nap. Nem hinném, hogy bárki is
megtagadna magától egy kis pihenést.
Saffronia néni elmosolyodott, és megveregette Jane arcát.
– Talán valóban megteszem, csak most az egyszer. Ha megígéred,
hogy nem árulsz el.
Jane örült, hogy szegény nő egy kis lélegzethez juthat, de ez
persze azt jelentette, hogy kettesben kell maradnia a kanapén Sir
Johnnal, aki zajosan kérődzött valami ételmaradékon. A lány kihúzta
magát a fűzőben, és próbált nem tudomást venni a kellemetlen
hangról. Inkább a kártyaasztalnál folyó társalgásra figyelt.
– Teringettét, Mr. Nobley! Ez aztán őrületes játék volt! – kiáltott
fel Miss Charming.
– Elnézéséért esedezem – felelte a férfi.
– Elnézésért? – képedt el a nő. – Nem tudja, hogy ez azt jelenti,
nagyon jó volt? Tisztára lehengerlő?
– Ha úgy gondolja – hajtott fejet Mr. Nobley.
Andrews százados közbeszólt.
– Vigyáznod kell Miss Charminggal, Nobley. Nagyon vág az esze.
Fogadjunk, hogy mindenfélét tudna tanítani neked!
 Miss Charming kuncogott.
– Ejnye, Andrews százados! Ugyan mire gondol?
Ahányszor csak lanyhult a társalgás, Miss Heartwright igyekezett
rögtön felélénkíteni.
– Ó, jó húzás volt, százados. Ezt nem láttam előre. Gratulálok, Mr.
Nobley! Jó lapjai vannak, úgy vélem. Ezt remekül kijátszotta, Miss
Charming, és milyen gyönyörű a bőre!
Miss Heartwright nem egyszerűen csak kedves volt. Ó, nem. Ő
elképesztően lebilincselő volt. Még Mr. Nobley is mintha
beszédesebb lett volna az ő társaságában, mint általában. A férfi még
mindig nem beszélt Jane-nel azóta, hogy a lány kilépett a szerepéből,
és Jane, ahogy most figyelte, arra gondolt, vajon beszámolt-e Mrs.
Wattlesbrooknak a botlásáról. Mr. Nobley mindössze egyszer
pillantott felé. Ez volt minden.
Miss Heartwright pedig továbbra is túláradóan kedves volt
mindenkihez.
Jane hirtelen természetellenesen zsúfoltnak érezte a helyiséget. A
lámpák mintha túl fényesek lettek volna, ennek ellenére a szalon
mégis homályosnak tűnt. Megpillantotta magát egy tükörben, amint
abban a nevetséges ruhában feszít, esetlenül és ostobán, a fejére
tűzött barna konttyal és az idegen fürtökkel. Ez a látvány elég volt
ahhoz, hogy ismét visszakozzon.
Mekkora idióta vagyok? – sziszegte magában. A sok év alatt,
mióta Jane Austen világáról fantáziáit, sosem képzelte volna,
mennyire kívülállónak érzi majd magát, amikor végül sikerül oda
bejutnia.
Amikor Sir John horkolni kezdett, és senki sem figyelt rá a
legkevésbé sem, a lány a széke alá csúsztatta az elvileg
párnahuzatnak szánt hímzését, és kisurrant.
A szobájába kellett volna mennie. A kor szabályai szerint
egyedülálló nők csak nappal sétálhattak a szabadban, de Jane-nek fájt
a feje, és a fejfájás rosszul tűri a szabályokat.
 Az éjszaka hűvös levegője végigömlött a karján, megborzongatva
egész testét. Jane megdörzsölte a karját, és szinte hallotta Mrs.
Wattlesbrook Obi-Wan-Kenobyra emlékeztető hangját, amint azt
mondja: „Mindig vegyen vállkendőt és kalapot, amikor kimegy!”.
Szinte azt remélte, hogy az öregasszony rátalál, és hazaküldi, véget
vetve ennek az egésznek. De nem jött senki.
Végigment a kerti sétányon (nehogy a fű foltot hagyjon a
szoknyája szegélyén), és kissé csüggedten arra gondolt, bárcsak
Andrews százados a keresésére indulna. Ha nem reménykedik az
ember, nem tud ábrándozni sem. Ez volt az ő problémája. Mindig is
túl sok reményt hurcolt magával, mint egy túlméretezett csomagot.
Ha pesszimistább volna, akkor nem kellene ezekkel a képtelen
ostobaságokkal foglalkoznia, és nem állna itt, csüggedten és
szánnivalóan egy elképzelt Angliában.
Követte a kanyargós ösvényt, amíg egy kisebb épülethez nem ért,
ahol a személyzet volt elszállásolva. Egy első emeleti ablakban egy
televízió eltéveszthetetlen kékes villódzását látta, amely vonzotta,
akár az éjszakai pillangót a lámpafény. Hallotta, amim egy
kommentátor a „New York Knicks” és a „Pacers” neveket mormolja,
de nem tudta kivenni a részleteket. Egy amerikai kosárlabda-
mérkőzés igazi, huszonegyedik századi összecsapása hirtelen
legalább olyan vonzónak tűnt, mint egy adag csokoládéöntet.
Igaz is, már emlékezett, ez a két csapat nyitja az NBA-szezont
október 30-án, ami azt jelenti, hogy ha valaki ma este nézi
Angliában, akkor valószínűleg tegnap játszották New Yorkban,
akkor viszont ma…
– Halloween van – mondta ki hangosan. – Milyen tökéletes
időzítés!
A hideg, sötét éjszakában hívogatóan villódzott a televízió kék
fénye. A gondolatra, hogy most sarkon forduljon és visszamenjen a
szobájába lefeküdni, vagy esetleg visszatérjen a szalonba, és tovább
nézze a whist játékot, legszívesebben sikoltozni kezdett volna.
Odalépett az ajtóhoz, és bekopogott.
 A televízió elhallgatott, és léptek közeledtek az ajtó felé.
– Egy pillanat – szólalt meg egy férfihang.
Az ajtó kitárult, és ott állt Martin – azaz Theodore –, a kertész
pizsamanadrágban, fedetlen felsőtesttel, törülközővel a nyaka körül.
Ruhátlan testét látva Jane legszívesebben füttyentett volna. Most
örült, hogy a kedvenc ruhája van rajta.
– Csoki vagy csíny? – kérdezte.
– Micsoda?
– Bocs, hogy megzavartam! – intett a lány a törülköző felé. –
Éppen kondizott?
– Ööö… Miss Erstwhile, igaz? Jó estét! Nem, csak nem találtam a
felsőmet. Eltévedt?
– Nem, csak sétáltam, és… nem tudná megmondani nekem, hogy
áll a Knicks-Pacers mérkőzés?
Martin egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt rá, aztán
körbepillantott, mintha csak azt nézné, nem hallgatózik-e valaki.
Behúzta a lányt az előszobába, aztán becsukta mögötte az ajtót.
– Kihallatszott?
– A tévé? Igen, egy kicsit, és láttam az ablakban a fényt.
– Ezek az átkozott papírvékony függönyök!
Elfintorodott, és kezével végigszántott a haján.
– Mindig lebuktat, amikor valami rosszat csinálok, igaz? Csak
reménykedem, hogy nem az ő kémje. Különben pörköltet csinál a
golyóimból.
– Ki? Mrs. Wattlesbrook?
– Igen, akinek a jelenlétében aláírtam egy tucat titkos záradékot a
helyes viselkedésről, és még ki tudja, mi mindenről. Többek között
megesküdtem rá, hogy minden modern holmit távol tartok a
vendégektől.
– Ugye a Wattlesbrook nem az igazi neve?
– De igen, attól tartok.
– Ó, nem! – válaszolt Jane nevetve.
– Ó, de!
 Martin leült az ágya szélére.
– Akkor, ha jól értem, nem neki kémkedik. Jól van. Igen, a kedves
Mrs. Wattlesbrook a nemes vízi bivaly leszármazottja. De ez jó állás.
Kertészként sosem kaptam még ennél jobb fizetést.
Jane szemébe nézett.
– Nem szeretném elveszíteni az állásomat, Miss Erstwhile.
– Nem fogok árulkodni – válaszolt Jane, az idősebb testvér
hangján. – És nem szólíthat engem Miss Erstwhile-nak, amikor csak
egy törülközőt visel a nyaka körül. Az igazi embereknek Jane
vagyok.
– Én pedig még mindig Martin.
– Egyébként hogy tudja fogni a meccset itt?
A férfi széles mozdulattal lerántott egy takarót a videóval
egybeépített televízióról, akár egy bűvész, és elmagyarázta, hogy
megkért egy fickót a városban, vegye fel neki a mérkőzést.
– Tudom, tudom, felesleges ennyit kockáztatnom egy
kosárlabdameccsért, de hát: gyengeség, férfi a neved.
– Talán kosarazott valaha? – kérdezte Jane, végigmérve a férfi
magas termetét.
– Az amerikaiak mindig ezt kérdik tőlem, úgyhogy puszta
kíváncsiságból kezdtem nézni az NBA-mérkőzéseket pár évvel
ezelőtt. Most pedig már szégyentelenül függő vagyok. Ez egy kicsit
izgalmasabb, mint a foci, nem igaz? Körülbelül ugyanannyit
futkároznak, de sokkal több a gól. El ne mondja egyetlen
sheffieldinek sem, hogy ezt mondtam! Éljen sokáig a Manchester
United!
– Igen, úgy van. Hajrá, United! – felelte a lány, és keresztet vetett.
– Szóval, az eredményt akarja tudni.
– Úgy van – vágta rá a lány, aki már el is feledkezett róla.
– Legutóbb, amikor láttam, tizenöt-tíz volt a Knicks javára, az
első negyedben.
– Első negyed? Ööö… megengedné, hogy itt maradjak és
végignézzem?
 – Ha Mrs. Wattlesbrook itt találja…
– Mind azt fogják hinni, hogy már lefeküdtem. Senki nem fog
keresni. Végül is, utolsó vagyok a rangsorban.
Levették a takarókat a férfi ágyáról, és a függönykarnisra
akasztották, „extra kékfény elleni védelemnek”. Aztán annyira
lehalkították a készüléket, hogy csak suttogva beszélgethettek, ha
hallani akarták a kommentátor hangját. Jane otthonosan érezte
magát, és élvezte a kis csínyt, hogy meccset néz az elsötétített
lakásban, elrejtőzve a fúria tulajdonosnő elől, gyömbérsört iszogatva
Martin mini hűtőjéből.
– Maga gyömbérsört iszik, miközben NBA-mérkőzést néz? Mint
egy tőről metszett amerikai, nem igaz?
– Ez a lehető legszörnyűbb dolog, amit egy angolnak mondhat.
– Szörnyűbb, mint a tőről metszett francia?
– Igaz. Az a legszörnyűbb.
Belekortyolt az italába.
– Egy nyarat Amerikában töltöttem, és egy este megittam két
hatos csomag gyömbérsört fogadásból. Utána már az addig pocsék
édeskés íz egyszerre finomnak tűnt. De várjon csak egy pillanatot,
Miss Épp-most-jöttem-egy-unalmas-whistjátszmából! Ki beszél itt
tettetésről? Bagoly mondja…
– Igen – a lány lesimította empire szabású ruháját, és igyekezett
őszintén nevetni magán. – Ez… ööö… halloweeni jelmez. Tudja:
csokit vagy csínyt.
– Aha – felelte a férfi. – Az én érdeklődésem a kosárlabda iránt
pedig, tudja, csak egy különös kulturális jelenség kutatása.
– Színtiszta kutatás.
– Abszolút.
– Természetesen. Különben is, maga teljesen tönkretett engem.
Nem csoda, hogy Wattlesbrook tilt mindenféle érintkezést a modern
dolgokkal. Miután öt percig beszélgettem magával a kertben, most
majd megszakadok, hogy ismét komolyan vegyem magam ebben az
öltözékben.
 – Sok nőre vagyok ilyen hatással. Elég, ha csak öt percet töltenek
velem, hogy… nos, ez nem hangzott túl jól.
– Akkor jobb, ha elhallgat. Figyeljük a meccset!
A televízió mintha elhalkult volna, úgyhogy közelebb húzódtak, a
heverőről a szőnyegre. A szőnyegen ülve, Jane-t szorította a fűző,
úgyhogy Martin vállának dőlt, hogy kényelmesebb legyen. Aztán a
férfi átkarolta a vállát, és Jane megérezte a férfi finom illatát. Kicsit
szédült a gyömbérsörtől és a tévé kékes villódzásától. A férfi
megfogta a kezét, mire Jane feléje fordult, és a lélegzetük összeért.
Aztán az ajkuk is.
És aztán amúgy igazán smárolni kezdtek.
Fura volt olyan férfival csókolózni, akit alig ismert. Még sosem
csinált ilyet. Vonzónak és merésznek érezte magát, és mérföldekre
távolodott minden gondjától. Nem gondolkodott, és nem aggódott.
Csak játszott.
– Jó lövés volt – mondta behunyt szemmel, azt színlelve, hogy
nézi a meccset.
– Nézze azt a védekezést! – suttogta Martin, Jane nyakát csókolva.
Az estélyi ruha nem sokat takart a nyakából, és a férfi az egész
dekoltázsát bebarangolta. – Kapd el azt a lepattanót, te ügyetlen
mamlasz!
Aztán abbahagyták a csókolózást, és zihálva egymásra néztek,
izgalommal teli várakozással.
– Jó a játék – jegyezte meg Jane.
A tévé statikusan zúgott. Jane nem tudta, mennyi ideje ért véget a
meccs, de elnehezült végtagjai elárulták, hogy nagyon késő lehet.
Arra gondolt, ha még tovább marad, elalszik a férfi mellkasán, és
mivel ezt a gondolatot nagyon vonzónak találta, úgy döntött, azonnal
elmegy. A teste elzsibbadt a külső csontvázként viselkedő fűzőben, a
férfinak kellett talpra segítenie. Úgy húzta fel fél kézzel, mintha
pehelysúlyú lenne.
Az ajtóhoz kísérte, és meglegyintette a fenekét.
– Jó meccs volt, mester! Viszlát holnap.
 – Ööö… ki nyert? – kérdezte Jane, a még mindig haragosan
duruzsoló tévé felé intve.
– Mi ketten.
Jane-nek fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, mivel óra nem
szerepelt a ruhatárában, de a hold már nagy utat tett meg az égbolton.
Jane vékony ruhájában reszketve átlopakodott az udvaron. Talpa alatt
csikorgott a kavics, elárulva a közeledését, ha lett volna a közelben
valaki. A díszes bejárati ajtón belépett a házba, aztán becsukta maga
mögött, és selyemtopánkás lábával végigóvakodott az előcsarnok
nyikorgó padlóján. Fura volt így lopakodni a nagy házban éjszaka, és
az a különös, bizsergető érzése támadt, mintha valaki figyelné vagy
követné.
– Ki van ott? – kérdezte egyszer, úgy érezve magát, mint „A
csavar fordul egyet” egyik szereplője. Látta valaki, amikor kijött
Martintól? Hazaküldik? A férfit meg kirúgják?
Senki nem felelt.
Bezárta a szobaajtót maga mögött, és nem vesződött azzal, hogy
csengessen Matildának, annyira késő volt. A fűzőt felvenni lehetetlen
volt segítség nélkül, de levetkőznie sikerült már máskor is, ha nem is
ment könnyen. Egy szál alsóingben bebújt a hűvös lepedők közé. A
kezén még érezte Martin illatát, és ahogy boldogan befúrta magát a
párnába, örömmel idézte fel magában azt az érzést; amikor a férfi
megcsókolta.
Persze ez nem jelentett semmit, csak éppen kellemes volt és kész,
hiszen ő végképp leszámolt a férfiakkal meg a szerelemmel, és
szigorúan megtiltotta magának, hogy túl sok reményt fűzzön
bármihez is. De azért kellemes volt. És, Jane életében először – egy
kis ártatlan flört.
Ma megcsókolták Jane-t. És Jane ma arra gondolt: „Ki az a Mr.
Darcy?”
 3. számú pasi

Dave Atters, TIZENHAT ÉVES

Ő igazán tetszett Jane-nek. Bedobó volta középiskola kosár

csapatában, és vele kezdődött Jane egészségtelen rajongása a
kosárlabda iránt. A lány kuncogott és sóhajtozott, és ábrándozott. A
fiú azt mondta, ugorj, és Jane pattant. Ám amikor Dave leparkolta
csilli-villi sportkocsiját Jane-ék háza előtt és benyúlt Jane szoknyája
alá, a lány ellökte magától. Amikor Jane nem volt hajlandó engedni,
a fiú kiparancsolta a kocsiból. Az iskolában pedig úgy tett, mintha
nem is ismernék egymást.
Évekkel később Jane azt fontolgatta, hogy felkeres egy terapeutát
miatta, de aztán rájött, hogy nem a „Játékos kezű”Atters az, aki
miatt nem tud továbblépni. Valójában Fitzwilliam „Legjobb
meggyőződésem ellenére szeretem” Darcy volt a bűnös. Különben is,
egy iskolai osztálytalálkozó alkalmával ő meg Molly festékszóróval
felfestették Dave sportautójára, hogy „FATÖKŰ”, és ez
meglehetősen terápiás hatásúnak bizonyult.
 5 – 6. nap

JANE ALIG VÁRTA, HOGY ISMÉT ELJÖJJÖN AZ ESTE. A társasági

szabályok megkövetelték, hogy a hölgyek most ellátogassanak
Pembrook Cottage-ba, utána pedig ismét Miss Heartwrightot kellett
meghívniuk vacsorára. Jane lett a negyedik nő egy három
úriemberrel rendelkező háztartásban. Bár a százados gyakran
rávillantotta mosolygós tekintetét, és vacsoránál szópárbajt vívott
Mr. Nobley-val, a figyelme állandóan elkalandozott a karnisra
akasztott ágynemű, a gyömbérsör és a televízió, meg egy kert illatú
férfi irányába. Valami valóságos felé.
Martin szobája után az élet a szalonban unalmasnak és
nyomottnak tűnt. Vártak az urakra, és közben semmiségekről
csevegtek, üdvözölték az urakat, és tovább csevegtek
semmiségekről… Minden téma biztonságos volt és semmitmondó, és
mindenki gondosan karnyújtásnyi távolságot tartott a másiktól.
Micsoda hiábavalóság? – gondolta Jane. Micsoda tökéletes
unalom és ostobaság! Lehetetlen, hogy valóban ilyen lett volna
Austen világa! És ha ilyen volt, vajon hogyan nem örült meg minden
régensség korabeli nő?
Miután egy hosszú órát volt kénytelen társasjátékkal eltölteni,
közölte, hogy visszavonul, aztán kiosont a személyzeti szállásra.
Nem szándékozott ismét smárolni Martinnal. De mégis megtette.
A férfi olyan aranyos volt és mulatságos, és annyira határozottan
nem Darcy. Ő pedig annyira könnyednek és butuskának érezte magát
vele, nem olyan volt, mint a megszokott Jane. A férfi igazán remek
partner volt ehhez az utolsó kalandhoz. Ez a magas, tartózkodó
angol, aki kosárlabdát néz. Nem olyan, mint Jane ábrándképe, nem is
emlékeztet rá. Jane egyszer sem próbálta vele abba az irányba terelni
a társalgást, vajon egy nap majd akar-e gyerekeket (ez Jane gyakran
használt tesztje volt), és eszébe sem jutott, hogy esküvőről
ábrándozzon azzal a nyurga alakkal az oldalán. Ami igazi csoda volt.
 Másnap reggelinél az urakra nézett, és büszkeséget, sőt, szinte
önteltséget érzett. Egy egész háznyi régensség korabeli szívdöglesztő
alak mellett ő a gyömbérsört kortyolgató kertészt választotta. Martin,
úgy tűnt, a legjobbkor érkezett segítség volt a Darcy-terápiához.
A harmadik este, mire megérkezett Martinhoz, az ablak már el
volt függönyözve az ágyneművel, Stevie Wonder szólt a CD-
lejátszón, és az ágy melletti asztalka meg volt terítve egy abrosznak
használt konyharuhával és egy üres kólás dobozba állított, frissen
szedett csokor levendulával.
– Említette, hogy ismerős ételre vágyik – mondta a férfi, és
előhúzott egy McDonald’s emblémás zacskót.
Elfogyasztották a hideg húst meg a krumplit szinte alig tartalmazó
hasábburgonyát a televízió villódzó, statikus fényénél, ami mostanra
már romantikusabbnak tetszett Jane számára, mint a gyertyaláng, és
közben tragikus gyermekkori történeteket osztottak meg egymással.
– Tizenkét éves voltam, és a mamám még mindig nem engedte
meg, hogy borotváljam a lábam – kezdte Jane. – Egy este elloptam a
borotváját, és megborotválkoztam az ágyban. Sötétben. Szappan
nélkül.
– Én punk gyerek voltam, tízévesen rettentő sovány, és szerettem
tojással dobálni az autókat. Igen, tudom, a kisfiúk kreativitása
határtalan. Elkövettem azt a hibát, hogy megdobtam Gerald Lewis
autóját. Ő volt a környék body builder bajnoka, aki még az anyjával
élt. A derékszíjamnál fogva felakasztott egy faágra, vagy másfél
méterre a földtől. Ott lógtam egy órán át.
Jane elhatározta, hogy ma határozottan anélkül fog távozni, hogy
akár csak egy jóéjt puszit is adna a férfinak. Végül is csak a társaság
kedvéért járt ide. Ez nem egy tévés reality show, ahol a producerek
arra biztatják a független női szereplőket, hogy smároljanak minden
jóképű fickóval a játékban. Aztán, amikor Jane az ajtóban állt, kezét
a kilincsen tartva, Martin előrehajolt, hogy arcon csókolja. A férfi sós
illata hirtelen elárasztotta Jane-t, mire ő felugrott, hogy elérje a férfi
ajkát, és közben a dereka köré fonta a lábát, rajta a rengeteg réteg
szoknyával.
– Tulajdonképpen milyen magas? – kérdezte Jane.
– Körülbelül kétszáz centiméter – válaszolt a férfi, és a tekintete a
lány szeméről a szájára siklott. – Hat láb hat magának, Miss
Amerikai Pite.
Jane a férfi nyakába kapaszkodott, ő pedig az ajtóhoz szorította a
lányt, és addig csókolóztak, amíg el nem fogyott a lélegzetük.
Martinnal csókolózni a legélvezetesebb csókolózás volt Jane eddigi
életében. A férfi keze türelmetlennek tűnt, ám, mint Jane ámulattal
nyugtázta, ennek ellenére képes volt távol tartani a tilos zónáktól.
Ami azt eredményezte, hogy a szenvedély nem csapott át őrületbe.
Finom volt és heves, csak a csókolózáson volt a hangsúly, a két
összesimuló testen és a mámorító tartózkodáson. Jane számára a
veszély izgalma olyan volt, mint egy extrém sport.
– Azt hiszem, mennie kellene – szólalt meg a férfi.
– Mmm-hmm – motyogta Jane, szájával a férfi ajkán, kezével
felfedezőutat téve Martin széles mellkasán.
Nem akart menni. A férfi sem akarta, hogy menjen. Jane érezte
keze simogató mozdulataiban, felgyorsult légzésében. Végül Martin
sajnálkozva felnyögött, megragadta a lány derekát, és talpra állította.
– Bármennyire is sajnálom, kénytelen vagyok az ajtóhoz kísérni.
Jane felnevetett. Hiszen már az ajtónál volt – pontosabban az
ajtónak szorítva. Martin elfordította az ajtógombot, beengedve az
éjszaka eső áztatta illatát.
– Jó éjt, Miss Erstwhile! – mondta, és kezet csókolt neki.
Jane kihátrált az ajtón, mintha csak egy király színe elől távozna.
Aztán sarkon fordult, és kissé meghajolva, lopakodva elindult a ház
felé.
Csodálatos éjszaka volt. A sötétség telten és puhán nyújtózott a
kert felett, mint egy dús idomú akt egy festményen. A levelek táncot
jártak Jane feje fölött. A kanyargó ösvény világos kígyója mintha
hullámzott volna. A hűvös őszi éjszaka szinte felfoghatatlan szépsége
felébresztette Jane-ben a művészi alkotóvágyat. De elcsitította
magában, mondván, nem ez a megfelelő idő, hogy azon törje a fejét,
hogyan fesse meg az angol éjszakát. Szinte szédült ettől a váratlan
ajándéktól – hogy egy valódi férfit talált itt, ebben a hamis austeni
világban. Egy igazi férfit. Akivel csókolózhat, aki mellett szexisnek
és szórakoztatónak érezheti magát. Aki nem követel többet, mint
amennyit Jane adhat, akivel tökéletes pillanatokat élhet át, akinek a
társaságában inkább mosolyog, mint hogy aggódna a jövő miatt.
Évek óta, vagy talán egész életében most először, Ms. Hayes…
felszabadultnak érezte magát.
Beugrott az ágyába, és becsukta a szemét. Aztán eltűnődött,
másnap milyen korán szökhet majd el, hogy újra találkozzon
Martinnal.
 4. számú pasi

Ray Riboldi, TIZENHÉT ÉVES

Raynek himlőhelyes volt az arca, és nem mosott hajat mindennap, de

ez nem számított, mert kedves volt. A 2. és 3. számú pasi után Jane
elolvasta a Mansfield Parkot, és eldöntötte, hogy egy kedves, csendes
fickóra van szüksége. Ray vadvirágot szedett neki, és Jane-nek adta a
süteményeket, amelyeket az anyja csomagolt neki még mindig
tízóraira. Még a gyümölcsös pitét is. És állandóan bámulta, amitől
Jane szexisnek érezte magát.
Pár hónap múlva két srác, akikkel Jane együtt nőtt föl, úgy
döntött, hogy Raynek nem volna szabad olyan lánnyal járnia, aki
szebb nála. Ezért rettentő tréfásan kutyagumit hajítottak (nagyon
eredeti ötlet!) Ray rozsdás jeepjébe a nyitott tetején át.
– Tartsd magad távol a nálad szebb lányoktól! – kiabálták, amint
Ray csikorgó kerekekkel kihajtott az iskolai parkolóból.
Jane esküdözött, hogy semmi köze nem volta dologhoz, de Ray
nem hitt neki. Az iskolai ebédlő közepén előre megfontolt szándékkal
beledörgölt (nagyon erősen) egy csokis muffint Jane hajába.
– Hogy tetszik? Mi?
Ekkor kiderült, hogy egyáltalán nem is volt olyan kedves.
 7. nap

MÁSNAP ISMÉT KÉSŐN REGGELIZTEK, aztán Jane olvasgatott a

nappaliban. Később meglátogatta őket Miss Heartwright, és
sétálgattak az urak társaságában. Ez utóbbinak a szokásos
ábrándozásra kellett volna ösztönöznie Jane-t, de már egyáltalán nem
érdekelte az egész. Tekintete a kertet fürkészte, azt a magas pohár
üdítően friss vizet keresve.
Aznap délután egyedült ült a könyvtárban. Egy Ann Radcliffe-
regényt, Az itáliait olvasta, igyekezve lépést tartani az archaikus
történetszövéssel. Tudta, hogy az Élmény része a kényelmes élet, de
ő tiszteletbeli New York-iként a puritánok munkaerkölcsét örökölte,
és az, hogy naphosszat szinte semmit nem csinált, kezdte már
megviselni. Sóvárogva vágyott arra, hogy a ruháját a
mosdókagylóban mossa ki, amikor a lakóháza összes mosógépe
foglalt, hogy banánt eszegessen, amit egy utcai árustól vett, hogy
eldobható esernyőt vásároljon a szakadó esőben, és hogy ismét
érezze a zsúfolt földalatti forró emberszagát.
Milyen sokat ábrándozott arról, hogy Austen világában éljen, és
most, hogy itt van, a normális élet hétköznapi mozzanataira vágyik.
Ez kegyetlen dolognak tűnt.
Elhatározta, hogy megkeresi Martint most, napközben. Miért ne?
Végül is, nem vámpír a férfi.
Kellemes, napos idő volt, ám amint az elegáns kertben sétálgatott,
hamarosan szívesen menekült volna valami árnyékos helyre az erős
sugarak elől. Az alacsony sövény útvesztőszerű vonalát középen
megtörte egy miniatűr Parthenon, amelyet akár a földönkívüliek is
helyezhettek volna oda. Jelenlegi hangulatában Jane nyugtalanítónak
találta az építményt. Olyan nyilvánvalóan hamis volt a máskülönben
természetesen szép virágok és bokrok között, hogy nevetségessé tette
a kertet.
 Jane észrevett néhány ősz, sapkás fejet elszórva a park sűrűbb
részeiben, aztán meglátott egy kertészt, aki egy alacsony kőfal
mellett metszette a bokrokat. A férfira oda sem nézve leült a kőfalra,
és kinyitotta a könyvet. Pár perc múlva elhallgatott a metszőolló
csattogása, és Jane megérezte Martin pillantását. Lapozott egyet.
– Jane! – szólalt meg a férfi enyhe bosszúsággal a hangjában.
– Csitt! Olvasok.
– Jane, figyeljen! Valaki figyelmeztetett, hogy egy másik fickó
meghallotta a tévém hangját, és szólt Mrs. Wattlesbrooknak.
Úgyhogy ma reggel ki kellett dobnom. Ha meglátják, hogy maga
körül lebzselek…
– Nem lebzsel körülöttem, én csak itt olvasgatok.
– A fenébe, Jane…
– Martin, kérem, sajnálom a tévéjét, de nem dobhat most ki engem
is. Egyszerűen becsavarodom, ha egész délután ott kell ülnöm abban
a házban. Utoljára általános iskolás koromban varrtam,
háztartástanórán, amikor is elkövettem egy szürke sortot, ami
elszakadt a fenekemen, amint leültem benne. És nem zongoráztam,
amióta tizenkét évesen abbahagytam, mert annyira untam. És a
főiskolás éveim óta nem vettem a kezembe könyvet napközben.
Úgyhogy láthatja, mekkora bajban vagyok.
– Szóval – vágta bele a földbe az ásót Martin –, megkeresett
engem, mivel nem akadt más, akivel flörtölhetne.
Hah! – gondolta Jane.
A férfi nagy csattanással lemetszett a fatörzsről egy elszáradt ágat.
Hah! – gondolta Jane ismét. Majd felállt, és elindult a ház felé.
– Várjon! – ugrott utána Martin, és elkapta a könyökét. – Láttam
magát azokkal a színészekkel, ahogy a kertben parádéztak ma reggel.
Korábban nem láttam magát velük. Ahogy játsszák a szerepüket. És
ez nagyon megzavart. Úgy értem, ugye nem veszi komolyan ezt a
dolgot?
Jane vállat vont.
– Vagy igen?
 – Jobban, mint szeretném. Habár mostanában, maga miatt kevésbé
tűnt fontosnak.
Martin felhunyorított egy felhőre az égen.
– Sosem értettem azokat a nőket, akik ide jönnek, és maga is
közéjük tartozik. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezt az
egészet.
– Nem hiszem, hogy meg tudnám ezt magyarázni egy férfinak. Ha
nő volna, elég lenne annyit mondanom: „Colin Firth vizes ingben”,
és rögtön azt mondaná: „Ááá”. Úgy értem: „Áhááá!”.
Francba! Azt remélte, a férfi nevetni fog a Colin Firth-dolgon. De
nem nevetett. Most pedig, a beállt csendben Jane úgy érezte, mintha
egy mérleghintán állna, arra várva, hogy valaki felpattanjon a hinta
másik oldalára.
Aztán megérezte a szagot. A szakítás dohos, csípős, savanyú,
fémes, bomló szagát. Ez nem egyszerűen az első veszekedésük volt.
Jane túl sokszor volt már ebben a helyzetben ahhoz, hogy felismerje
a jeleket.
– Szakítani akar velem? – kérdezte.
– Közel kerültünk egymáshoz annyira, hogy szükség legyen
szakításra?
Ó! Jaj! Ettől a megjegyzéstől a lány önkéntelenül hátralépett
egyet. Talán a ruha segítette hozzá, hogy a szokásosnál gyorsabban
összeszedje magát. Pukedlizett.
– Elnézést, hogy megzavartam, összetévesztettem valakivel, akit
ismerek.
Megfordult, és gyors léptekkel távozott, miközben arra gondolt,
bárcsak valami viktoriánus ruha volna rajta, aminek a bő szoknyáját
olyan hatásosan felkaphatná. De be kellett érnie azzal, hogy
határozottan szorosabbra kötötte a kalap szalagját, amint
elmasírozott.
Te ostoba, ostoba lány! – gondolta. Már megint fantáziáltál.
Hagyd abba!
 Olyan jól ment ez a dolog. Jól szórakozott, kisimult, nem
bocsátkozott egy új románcba tele kérdőjelekkel, mint: „mi volna,
ha?”, „mi lesz azután?”, és „örökké szeretni fog-e?”
– Szakítani akar velem? – motyogta magában. A férfi biztosan
futóbolondnak nézi. És valójában igaza is van. Itt van Pembrook
Parkban, ahol egy vakációért a nők nagy rakás dohányt fizetnek, csak
hogy összejöjjenek olyan férfiakkal, akiket azért fizetnek, hogy
körülrajongják őket. Erre megtalálja az egyetlen férfit az egész
birtokon, aki abban a helyzetben van, hogy megengedheti magának,
hogy elutasítsa őt, és aztán gondoskodik róla, hogy meg is tegye. Ez
tökéletesen jellemző rá.
 5. számú pasi

Rahim (a családneve feledésbe merült)

„HARMINCÖT” ÉVES (VALÓSZÍNŰLEG INKÁBB 40+)

– Maga annyira bájos? – mondta Jane-nek a parfümös pult felett.

Jane tizenkilenc volt, főiskolás, minimálbért kapott, és éppen élete
legrosszabbul sikerült frizuráját viselte. Feltehetőleg ez volt az oka,
hogy ez a dicséret nagyobb jelentőséggel bírt, mint amennyit
érdemelt. Egy értékes madárnak tűnt, amelyet nem volt szíve
elengedni.
A férfi három héten keresztül éttermekbe vitte, drága éttermekbe,
és ő is fizetett! Ahol az őrült pazarlás rohamában Jane előételt is
rendelt és desszertet is! Aztán egy este a férfi hazacsalogatta
magával a lakására, amelyet átjárt az olajszag. A mosdatlan test
nehéz szaga, amikor az ember vagy egy hete nem zuhanyozott már.
A férfi félig behunyta a szemét, és Jane vállát megragadva
kijelentette: „Szeretkezni akarok veled.” Ügyetlen kísérlete Jane-nek
eszébe juttatta azt a pillanatot, amikor Elizabeth Pemberley-ben
belefut Mr. Darcyba. Azzal összehasonlítva, Rahim csúszós
tapogatása nevetésre ingerelte a lányt. És fel is nevetett.
Kínos csend következett. Aztán Jane megköszörülte a torkát,
motyogott valami bocsánatkérést, és távozott.
 7. nap, folytatás

VACSORÁHOZ JANE A LEGKEVÉSBÉ KEDVELT RUHÁJÁT vette fel, a

barnával szegélyezett zöldet, amely olyan volt, mint egy sátor. Nem
számított. Martin nem fogja látni, sőt, ami azt illeti, más sem, amint a
sor végén vonszolja magát. Úgy gondolta, elég jól leplezi a
rosszkedvét, de aztán elege lett abból, hogy leplezze. A szalonban
felkapott egy könyvet, és belesüppedt egy székbe, már amennyire a
fűzője engedte.
– Ugyan kártyázzon már velünk ma este, Miss Erstwhile! – szólalt
meg Miss Heartwright, amint az urak csatlakoztak hozzájuk a
szalonban. – Nem tudom elviselni, hogy már megint magában
olvasgat.
Jane legszívesebben csak dühösen rámeredt volna. Miss
Heartwrightnak még akkor is sikerült könnyednek tűnnie, amikor
szálegyenesen ült, ahogy egy régensség korabeli hölgytől az
elvárható. Mintha csak kecsesen nekitámaszkodott volna
tökéletessége erős pillérének. És akkor még ott volt az a csillogás a
tekintetében, meg a képtelenül fehéren vakító fogsora. Dühítő volt,
és kész.
– Köszönöm, nem!
Jane-nek nem volt kedve beszélgetésbe elegyedni senkivel.
– Ugyan már, jöjjön! Mr. Nobley – fordult Miss Heartwright az
urak közül a kedvencéhez –, segítsen előcsalogatni Miss Erstwhile-t
a csigaházából!
Mr. Nobley felpillantott a könyvéből.
– Ha Miss Erstwhile szívesebben olvasna kártyázás helyett, én
inkább nem zaklatnám.
– Köszönöm, Mr. Nobley! – felelte Jane, és komolyan is gondolta.
A férfi szinte cinkosan bólintott, ami zavarba ejtő gesztus volt
tőle.
 – Mr. Nobley – mondta Miss Heartwright legédesebb mosolya
kíséretében –, remélem, önt legalább rávehetem egy rövid játszmára.
Mr. Nobley letette a kedvéért a könyvet, és odaült a
kártyaasztalhoz, Jane pedig kijelentette, hogy ma korán visszavonul.
De csak addig maradt a szobájában, amíg felvette a kabátját meg egy
kalapot.
Üdítő érzés volt kilépni a házból. A hűvös, sötét parkban a világ
valahogy meghittebbnek tűnt. Jane megborzongott, aztán tempósan
sétálni kezdett, amíg csak fel nem melegedett a vére, és nem enyhült
kissé a sebezhetőség fájdalmas érzése. Szerette volna, ha ott van
Molly, a legjobb barátnője, aki vele nevetne Martin ostobaságán, és
lojálisán megállapítaná, hogy Jane nem tett semmi rosszat, mindenki
más volt a hibás.
El akarta kerülni a személyzeti szállást, igazán, de annyira
elmerült valami hihetetlenül csodás diadal álomképében – ő lesz a
legszebb a bálban, és az összes színész valóban beleszeret, de ő
nemet mond majd mindegyiknek, és úgy hagyja el Pembrook Parkot,
mint egy érett nő, aki tétovázás nélkül, végleg eltemeti tinédzserkori
ábrándjait. .. –, hogy végül ott kötött ki Martin ablakánál, amely sötét
volt, akárcsak az ég. Nem, látszott sem villódzás, sem szürkés fény
az ablak mögött. Feltette rá az ágytakarót? Szerzett egy új televíziót?
Esetleg bekopogjon, és bocsánatot kérjen, amiért olyan ostoba volt,
hátha újra kezdhetnék? Vagy esetleg rögtön ugorhatnának a smárolós
részre? Jelenlegi állapotában – egy régensség korabeli ruhában
ácsorogva Angliában, cserbenhagyva – nos, Jane nem könnyen
ismerte el, hogy ez élete legrosszabb ötlete.
Csend és hideg vette körül, amint ott állt a férfi ablakánál, és
várta, hogy valaki döntsön helyette. Az egyik fán egy madár előállt
valami javaslattal. Jane azt kívánta, bárcsak értené a madarak
nyelvét.
– Mit csinál itt?
– Kiai! – kiáltotta Jane megperdülve, fenyegetően feltartva a
kezét.
 Mr. Nobley állt mögötte kabátban, kalapban, kezében sétapálcát
tartott, és elkerekedő szemmel bámult rá. Jane néhány gyors lépéssel
(mintegy oda sem figyelve) eltávolodott Martin ablakától.
– Ööö, azt mondtam volna, hogy „Kiai”?
– Igen, épp most mondta, hogy „Kiai” – erősítette meg a férfi. –
Ha nem tévedek, csatakiáltásnak szánta, és arra figyelmeztetett vele,
hogy támadni akar.
– Én… ööö – a nevetéstől nem tudta folytatni. – Nem voltam vele
tisztában eddig a szent, és rendkívül kínos pillanatig, hogy amikor
váratlanul meglepnek, úgy teszek, mint egy nindzsa.
Mr. Nobley ajkához emelte a kezét és köhögött. Vagy inkább
nevetett volna? Nem, Mr. Nobley-nak nem volt humorérzéke.
– Elnézést, akkor valószínűleg valami titkos küldetés vár rám
valahol – jelentette ki Jane, és a férfi mellett ellépve elindult a ház
felé. Ám Mr. Nobley megragadta a karját és megállította.
– Várjon egy pillanatig, kérem!
Körülnézett, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy senki
sem figyeli őket, aztán meglehetősen erélyesen az épület oldalához
vezette a lányt, ahová nem ért el a lámpák meg a hold fénye.
– Engedjen el!
A férfi elengedte a karját.
– Miss Erstwhile, úgy vélem, a saját érdekében jobban teszi, ha
elárulja nekem, hogy mit keres itt kint.
– Sétálok – felelte Jane, dühös pillantást vetve rá. Nem
különösebben élvezte, ha a karjánál fogva rángatták.
A férfi tekintete a személyzeti szállásokra siklott. Egészen
pontosan Martin ablakára. Jane nagyot nyelt.
– Nem csinál semmi ostobaságot, ugye?
De igen, valójában épp valami ostobaságot csinált, ám ez nem
akadályozta meg abban, hogy továbbra is dühösen meredjen Mr.
Nobley-ra.
– Nem tudom, tisztában van-e vele – folytatta Mr. Nobley
kibírhatatlanul kioktató hangján hogy nem helyes, ha egy hölgy kint
jár egyedül sötétedés után, és még ennél is rosszabb, ha a
személyzettel hancúrozik…
– Hancúrozik?
– Mivel mindez a lehető legrosszabb következményekhez
vezethet. ..
– Hancúrozik?
– Nézze – mondta a férfi, immár kevésbé kioktató hangon –,
maradjon távol ettől a helytől!
– Ön csupa jóindulatú aggodalom, Mr. Nobley. Öt perccel ezelőtt
még azt fontolgattam, hogy pályát változtatok, és ezután fejőlány
leszek, de maga megmentett ettől a sorstól. Nos, nem tartanám fel
tovább, ideje visszatérnem az illedelmes viselkedéshez.
– Ne legyen ostoba, Miss Erstwhile! – mondta még utoljára a
férfi, aztán távozott arra, amerről jött.
– Elviselhetetlen alak – motyogta Jane.
Nem, nem fog bemenni Martinhoz, egye meg a fene, de nem is
fog visszafutni a szobájába, már csak azért sem, hogy ellenkezzen
Mr. Nobley-val. Az az ember megérdemli, hogy felbosszantsa. Habár
unalmas alak volt, hűvös és ellenszenves, mégis Mr. Nobley volt a
leginkább Darcy-szerű az összes férfi közül. Úgyhogy Jane
szenvedélyes elszántsággal utálta. Azt remélte, talán ez is terápiás
hatású lesz majd, és segít kigyógyulnia az austeni álomvilágból.
– Még hogy megmarkolja a karomat! – dünnyögte. Némi
elégedettséggel töltötte el, hogy úgy motyog, mint egy őrült
vénasszony.
– És ráadásul ostobának nevezett engem…
Dühösen körözött a parkban. Fázni kezdett az ujja, és gondolatai
gyermekkori emlékek felé terelődtek, amikor olyan sok időt töltött a
kádban, hogy az ujja hegye ráncos lett, mint a mazsola. A ráncos
bőrről eszébe jutott Carolyn néni, meglepően puha ujjával és cinkos
pillantásával.
 Ő vette neked ezt az ajándékot– gondolta Jane. Használd fel jól, te
agyatlan, reménytelen idióta, és ne próbálj szerelembe esni holmi
kertészekkel! Vagy bárki mással.
Az éjszaka néptelen sötétje hirtelen kitágult, nem zárult össze
olyan szorosan körülötte. Most nagyon magányosnak érezte magát.
De – és ez nagyon fura volt – éppen azt érezte, hogy otthon van
ebben a magányban.
Ámulva suttogta maga elé:
– Még sosem történt ilyen. Még sosem voltam ennyire
megbékélve önmagammal.
A személyzeti szállás felé pillantott, és ekkor tette a második
meglepő felfedezést. Őszintén nem vágyott rá, hogy bemenjen
Martinhoz. És korábban sem. Csak megszokásból tette volna. A
múltban mindig kész volt visszasomfordálni, miután elutasították,
reménykedve, hogy majd befogadják újra. De itt és most tökéletesen
eltűnt ez a vágya.
– Ha! – mondta az éjszakának.
Ahogy az esti szélben suhogva meglibbent a szoknyája, Jane
érezte, hogy a küldetése Austen világában új irányba fordul. Már
nem az utolsó, nagy, romantikus kalandnak tűnt, mielőtt végleg
elfogadná, hogy vénkisasszony lesz – ó, nem. És micsoda
megnyugvás volt ez! Ez a vakáció inkább nevezhető sokkterápiának.
Martin legalább abban segített neki, hogy rájöjjön egy dologra – még
mindig kedvelte a férfiakat. Nagyon is, és ezen semmi nem
változtathat. Éppen csak el kell rendeznie a fejében a dolgokat, és
élvezni azt, hogy nőnemű és szép és fiatal.
Hátat fordított a személyzeti szállásnak, és felnézett a nagy házra,
ahogy a kosárra szokott a középiskolai kosárlabdameccseken. Új
célja az volt, hogy teljesen elmerüljön képzelgései nevetséges
világában, mint amikor valaki kizárólag csokoládét eszik, amíg már
ránézni sem tud semmi édesre. Hogy megszabaduljon tőle. Meg kell
győződnie arról, hogy ez nem tenné igazán boldoggá. Aztán a maga
ura lesz megint. Már csak két hete maradt. De muszáj fejest ugrania,
meg kell próbálnia, mert különben – olyan bizonyosan, mint ahogy a
szobanövényei most lehelik ki a lelkűket – egy nap majd azzal a
nyugtalanító gondolattal néz vissza erre a vakációra, hogy: „Mi lett
volna, ha…?”
Amikor már olyan késő volt, hogy biztos lehetett benne, a
lakótársai mindnyájan nyugovóra tértek, Jane kinyitotta a nyikorgó
bejárati ajtót, és orrát nyomban megütötte a padlóviasz otthonos
illata. A szalonból fény szűrődött ki, ami meglepte. Csak nem valami
maratoni whistfordulót játszanak a többiek? De a terem üres volt. Két
lámpa világított benne, elűzve a sötétséget.
Az asztalon Mr. Nobley könyve hevert. Jane belelapozott,
kíváncsian, vajon milyen bosszantó történet ejtheti rabul ennek az
embernek az elméjét. A könyvből kicsúszott egy cédula, és
levitorlázott a szőnyegre. Egy csekkszelvény volt, Henry Jenkins
névre kiállítva, rajta egy brightoni címmel. Ez lehet Mr. Nobley?
Jane visszadugta a papírt, és a könyvet letette a majdnem üres
kristálykancsó mellé, amely Sir John Templeton legkedvesebb
barátja volt. Jane kíváncsiságból megemelte a fedelét, és beleszagolt.
Cukros puncs illatra számított, ami igazolta volna a gyanúját. De
nem, ez határozottan alkohol volt. A lány meglepődött. Hogyan
képes a színész egyfolytában inni anélkül, hogy valóban
lerészegedne?
Mintegy válaszul a gondolataira, megjelent az ajtóban maga Sir
John. Jane meglepetésében a szőnyegre ejtette a kancsó fedelét.
– Ó, jó estét, Miss Ersssstwhile! – szólalt meg Sir John, kígyóként
sziszegve Jane nevét. – Még mindig hajadon, nemde? Vagy csak
hajdan volt hajadon?
– Ööö… megijesztett, Sir John.
– Hogyhogy fent van ilyen későn? Merre járt? Valami
huncutságot művelt, remélem.
– Csak egy kis friss levegőre vágytam. Most pedig, ha
megbocsát...
– Hmmm.
 A férfi az ajtógombnak támaszkodott, és mintha egy pillanatra
elszunyókált volna. Jane helyére tette a kancsó fedelét, lekapcsolta a
hamis petróleumlámpákat, és megpróbált elsurranni Sir John mellett,
anélkül hogy felébresztené. Ám alig tett pár lépést a sötét folyosón,
amikor meleg leheletet érzett a nyakán.
– Maradjon egy percet!
Jane kissé nyugtalanul fordult hátra, de azért megállt. Eldöntötte,
hogy végigjátssza ezt a színjátékot, és mivel az ő személyes története
itt, Pembrook Parkban kezdett ellaposodni, nem akarta elmulasztani
a cselekmény egyetlen fordulatát sem.
– Mit akar, Sir John?
– Csak arra gondoltam, eltölthetnénk egy kis időt kettesben,
esetleg játszhatnánk együtt egy kis – ekkor egészen közel hajolt
Jane-hez – whissstet.
Jane köhintett.
– Az négyszemélyes játék.
– Ahogy akarja. De arra gondoltam, lehetnénk partnerek. Egy kis
kacsingatás, egy kis lábnyomkodás az asztal alatt, ugye ért engem?
Jane átgondolta az Austen-könyvek cselekményét, olyan jelenetet
keresve, ahol egy házasember megkörnyékez egy ifjú hölgyet. Ott
volt az a kudarcra ítélt légyott a Mansfield Parkban egy férjezett
hölgy és egy legényember között, de Sir John nem volt… hogy is
hívták…? a behízelgő, fiatal Henry Crawford.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszem – jelentette ki Jane. Nem
tudta pontosan, mit vár tőle a férfi, de nem élvezte a játékot.
– Éppen erre utaltam én is – vágta rá Sir John.
Ismét közeledni kezdett. A lány hátrált, amíg el nem ért a falig.
– Maradjon ott, ahol van! – mondta Jane, kezével megtaszítva a
férfi mellkasát.
Sir John két keze közé zárta a lány kezét. Forró és érdes volt a
bőre.
– Maga annyira, annyira bájos!
 Jane-t ismét megcsapta Sir John lehelete. Étel- és italszagától
felkavarodott a gyomra. A férfi láthatóan részegebb volt, mint Jane
sejtette.
– Sir John, maga házas.
– Nem igazán – felelte a férfi, és rákacsintott. Vagy talán csak
belement valami a szemébe. – A nejem meg én külön ágyban
alszunk. Ne mondja meg neki, hogy elárultam! Én pedig olyan
magányos vagyok, magányos, és fázom, mint a maga édes kis keze.
És még sosem volt itt olyan fiatal és szép és jó karban lévő példány,
mint maga.
Jane megpróbálta ellökni, de Sir John nem hagyta magát. A falhoz
lökte a lányt, olyan hevesen, hogy a falikar megcsörrent tőle. A férfi
kezével lefogta Jane kezét, kerek hasát a lány testének nyomta, és a
szája egészen közel került Jane ajkához.
– Egy ilyen ifjú szépség bizonyára szintén magányos. Ez is
lehetne a játék része, ha akarja.
– Eresszen el! – mondta Jane, megelégelve a dolgot.
A férfi válaszul még közelebb hajolt. Úgyhogy a lány beletérdelt;
az ágyékába. Amilyen keményen csak tudott.
– Aú! Jaj! A fenébe! Sir John összegörnyedt, és nagyot puffanva
térdre rogyott. Jane lesöpörte a térdét, mintha valami piszkos
dologhoz ért volna.
– Igen – mondta. – Aú, jaj, a fenébe! Hát mit képzelt? Jane sietős
lépteket hallott közeledni lefelé a lépcsőn, és kisvártatva megjelent
Mr. Nobley.
– Miss Erstwhile!
Mezítláb állt ott, térdnadrágban, az inge betűretlenül lógott.
Lepillantott a nyögdécselő férfira.
– Sir John?
– Aú! Megrúgott! – mondta panaszosan Sir John.
– Beletérdeltem – pontosította Jane. – Én nem rúgok. Még akkor
sem, amikor nindzsa vagyok.
Mr. Nobley egy pillanatig szótlanul állt, felmérve a helyzetet.
 – Remélem, nem felejtett el „Kiai”-t kiáltani, amikor a földre
küldte. Úgy hallom, az nagyon hatásos.
– Attól tartok, azt a részt kihagytam, de ha ez az ember még
egyszer valaha hozzám ér, akkora „Kiai”-t fogok kiáltani, hogy még
Londonban is meghallják.
– Miss Erstwhile, ön Amerikában esetleg a fegyveres testületek
tagja volt?
– Mi van? A brit nők talán nem tudják a térdüket használni?
– Szerencsére sosem hoztam magam olyan helyzetbe, hogy ezt
megtapasztalhattam volna.
Mr. Nobley rámeredt a földön fekvő Sir Johnra.
– Bántotta magát?
– Őszintén szólva, amikor maga megrángatta a karomat, az
rosszabb volt.
– Értem. Talán jobb lesz, ha visszavonul a szobájába, Miss
Erstwhile. Óhajtja, hogy elkísérjem?
– Nem szükséges – felelte Jane. – Feltéve, hogy az emeleten nem
ólálkodik egy újabb Sir John.
– Nos, Andrews századosról ugyan nem állíthatnék ki valami
kitűnő referenciát, de azt hiszem, tiszta a levegő odafent.
Jane közelebb lépett Mr. Nobleyhoz, és suttogva megkérdezte
tőle:
– Be fogja fújni Mrs. Wattlesbrooknak, hogy a személyzeti
szállásnál ólálkodtam?
– Azt hiszem – felelte Mr. Nobley, lábával megbökdösve a kiterült
Sir Johnt –, ma este már eleget szenvedett.
Azzal rámosolygott a lányra, most első ízben valódi mosolyával.
Széles mosolynak azért talán nem nevezte volna Jane. A férfi szája
zárva maradt, de a szeme csillogott, és a szája sarka határozottan
felkunkorodott, amitől vonzó kis ráncok keletkeztek kétoldalt az
arcán, mintegy zárójelbe téve a mosolyát. Mindez fura módon hatott
Jane-re. Olyan érzést keltett benne, mint amikor viszket valahol, de
nem tudja pontosan, hol vakarja meg. A férfinak nem volt túlzottan
jókedve, azt látta, csak azért mosolygott, hogy őt megnyugtassa.
Várjunk csak! Valójában ki akarja megnyugtatni? Mr. Nobley vagy
X, a színész?
– Köszönöm! Jó éjt, Mr. Nobley!
– Jó éjt, Miss Erstwhile!
A lány kicsit tétovázott, aztán elindult felfelé a lépcsőn, maga
mögött hagyva a még mindig nyögdécselő Sir Johnt. A második
emeleten Saffronia néni lépett ki a szobájából, egy fehér stólát
borítva a vállára a hálóing fölé.
– Mi volt az a zaj? Minden rendben?
– Igen. A zaj… a férje volt. Helytelenül viselkedett.
Saffronia néni pislogott.
– Ittas?
– Igen.
Az asszony lassan bólintott.
– Sajnálom, Jane.
Jane nem volt benne biztos, hogy Saffronia néni Jane-nel, az
unokahúgával, vagy Jane-nel, az ügyféllel beszél. De most első ízben
ez nem is számított. A két Jane most egynek tűnt. Egy biccentéssel
elfogadta a bocsánatkérést, bement a szobájába, és bezárta az ajtót
maga mögött. Azt hitte, hogy dühös, de amikor ledobta magát az
ágyra és beletemette a fejét a párnájába, nevetni kezdett.
– Micsoda vicc! – mondta, és mintha Lydia Bennetet hallotta
volna a filmből. – Idejövök Mr. Darcy miatt, beleesek a kertészbe, és
végül a részeg férj tesz ajánlatot.
Arra gondolt, a következő nap más lesz. Holnap komolyan fog
játszani. Bele fogja vetni magát a játékba teljes erővel, remekül fogja
érezni magát, és egy életre lerázza magáról ezt az ostoba sóvárgást
Darcy után. Mr. Nobley mosolyának csiklandós emlékével merült
álomba.
 6. számú pasi

Josh Lake, HÚSZÉVES

Akkor ismerkedtek meg, amikor két baráti társaság találkozott, és

összeolvadt a főiskola jótékony célú, „Ötven hektár mulatság”
elnevezésű karneválján. Jane-t valahogy összeszíjazták a teljesen
ismeretlen Josh-sal meg a majdnem ismeretlen Britney-vel a
„zuhanórepüléshez”, csakhogy a szerkezet elromlott, és ők hárman
ott lógtak tizenöt percig, arccal lefelé a hámban, a tizenkét emeletes
acéltorony tetejéről. Britney teljesen bepörgött, vörös arccal átkozta
a rohangáló karneváli munkásokat majd ötven méter magasságból.
Teljesen elvette az eszét a dühödtfélelem. Amikor Jane nyugtatni
próbálta, őrjöngeni kezdett, rázúdítva dokkmunkásokat
megszégyenítő szótárát Jane-re meg Josh-ra, amitől azok olyan
féktelen nevetésben törtek ki, hogy amikor végül hirtelen lezuhantak,
már nem maradt lélegzetük sikítani.
Annyira erős volt ez az ötven méter magasban létrejött kötelék,
hogy Jane-nek három hónapra volt szüksége ahhoz, hogy a langyos
csókok és minimális filozófiai mélységekben vájkáló beszélgetések
(„De igazán, Jane, csak gondold meg – ha a könyvtárak bezárnak
este kilenckor, az éjszakai életet élő, hátrányos helyzetű emberek
hogyan lesznek képesek valaha is előbbre jutni?”) után végül azt
mondja:
 „Azt hiszem, szakítanunk kéne. „
Mire a fiú vállat vont: „Aha, rendben.”
Azért egy kicsit küzdhettél volna, Josh.

8. nap

JANE LUSTÁLKODÁSSAL TÖLTÖTTE A REGGELT, ahogy az kötelező

volt a manapság kigúnyolt, régensség korabeli nőknek. Hasra feküdt
az ágyban, lábfejét lefeszítve az égnek emelte, és élvezte a csajos
semmittevést, miközben a mobiltelefonjával játszott. Ezzel az
eszközzel a kezében valami izgalmas hatalom birtokában érezte
magát, mint egy időutazó, titkos jövőbeli technológiával felruházva.
A telefon volt a fegyver, és Jane kérdései voltak a töltények. Ám az,
hogy az összes szabályt áthágva felhívja Mollyt, túlságosan
botrányosnak tűnt, különösen, mivel elhatározta, hogy mától fejest
ugrik Austen világába. Viszont úgy érezte, egy rövid, újságíró
barátnőjének címzett e-mail még megengedhető.

Hé, chica, kell egy kis háttérinfó. Martin Jasper, Bristol/Sheffield. És

Henry Jenkins, Brighton. Hiányzol. Ez a hely fura és muris. Sokat
mesélek majd. J.

Egy kukkantás a bejövő leveleire emlékeztette rá, milyen

szánnivalóan unalmas lehet a világ, úgyhogy, inkább játszani kezdett
egy hosszú utazásokra kitalált, abbahagyhatatlan stratégiai játékot.
Még csak tizenöt perce játszott (és rekordnak számító 582 pontot ért
el!), amikor berobbant a szobába a szobalány, hogy, mint mindennap,
bepréselje Jane-t a fűzőjébe. Jane gyorsan a párnája alá rejtette a
telefont.
Az urak nem voltak jelen a reggelinél. A helyiségben, ahol csak a
három hölgy tányérja csörrent meg néha, és ahol csak ők hárman
csipegették a mézes és mazsolás süteményeket, feszült volt a
hangulat.
– Sir John nem érezte jól magát múlt éjjel – jelentette be Saffronia
néni, tekintetét a tányérjáról egy pillanatra Jane arcára emelve, aztán
ismét lepillantva a tányérra –, úgyhogy Mr. Nobley felajánlotta, hogy
elkíséri a patikáriushoz a városba. Velük tartott Andrews százados is,
mivel neki is volt valami elintéznivalója. Annyira figyelmesek, olyan
őszinte, gondoskodó fiúk. Hiányozni fognak, ha már nem lesznek itt
velünk.
– Nekem most is hiányoznak – szorította össze az ajkát Miss
Charming. – Az urak nélkül reggelizni, és tűrni, hogy az a
Heartwright nőszemély elcsaklizza őket tőlem, nos, nem ezt ígérték
nekem.
Alkudozó kofaként pillantott Saffronia nénire.
Saffronia néni megnyugtató gesztussal az ölébe ejtette a kezét.
– Tudom, drágám, de majd visszajönnek, és addig is…
– Nem azért jöttem, hogy addig is. Én a férfiak miatt jöttem.
Szegény Saffronia néni! Jane igazán megsajnálta. Kezét Miss
Charming karjára téve megszólalt:
– Lizzy, esetleg maga meg én lemehetnénk az istállóba, és
kilovagolhatnánk, vagy…
– Ma nem, Jane. Megsebezték az érzéseimet.
Egy könnycsepp jelent meg az egyik szemében.
– Bizonyos dolgokat ígértek nekem ezen a helyen, és
kijelenthetem – ez idáig senki nem próbálta elhitetni velem, hogy
elbűvölő lennék.
– Ó, istenem! – felelte Saffronia néni. – Nem hagyhatom, hogy
bárki szomorkodjon az én asztalomnál. Árt az emésztésnek. Miss
Charming, mit szólna, ha meglátogatnánk Mrs. Wattlesbrookot? Úgy
gondolom, nagyon aggasztaná, ha azt hallaná, hogy bármivel is
elégedetlen volt a látogatása alatt.
Miss Charming száraz szemmel nézett Saffronia nénire, mint a
liba, amelyik azt fontolgatja, csípjen-e. Aztán biccentett, és azt
mondta:
– Rendben.
Jane arra gondolt, Mrs. Wattlesbrook majd gondoskodik róla,
hogy napnyugtára Mr. Nobley Charming kiskutyája legyen.
Ő volt Miss Charming eredeti választása, a legelső pillanatban,
bár hamarosan túl fárasztónak bizonyult a nő ízléséhez mérten. Nem
vitás, hogy ő volt a férfiak közül a legszemrevalóbb, és azt a
benyomást keltette, mintha rejtett értékei volnának. Csak jó lenne, ha
tudna kissé lazítani.
Jane érdeklődéssel várta, hogyan fog a férfi megváltozni, ha Mrs.
Wattlesbrook utasítja majd, hogy bűvölje el Miss Charmingot. Nem
mintha ez számítana Jane-nek. Mert mi van akkor, ha a férfi
(feleslegesen) egy szál ingben a segítségére sietett? Amikor azt
mondta neki: „Ne legyen ostoba, Miss Erstwhile!”, Jane
legszívesebben kiszúrta volna a szemét. Hiszen imádnivalónak
kellett volna lennie, amilyen Darcy volt, nem pedig ilyen
fogcsikorgatóan dühítőnek.
Miután a hölgyek távoztak, Jane a könyvtárban olvasgatott, aztán
a nappaliban, majd a télikert hamis nyarában, ahol a levelek elszáradt
hegye susogva csiklandozta a nyakát, míg végül nem bírta tovább.
Nem akart ismét a parkban sétálni, köszönte szépen. Úgyhogy
unalomtól űzve, végső kétségbeesésében elindult, hogy meglátogassa
Miss Heartwright-ot Pembrook Cottage-ban.
Vagy öt percet gyalogolt tempósan a kavicsos ösvényen,
napernyője tökéletesen kerek árnyékában. A novemberi délelőtt
hűvös volt és nyirkos. Jane-ben nosztalgikus gondolatokat ébresztett,
mivel az aratás és a halloweeni tök illatát idézte, amikor a vastag
sídzseki alatt viselt, szúrós tüll balerinaruhában házról házra jártak
édességért.
 Pembrook Cottage ugyanabból a sárga téglából épült, amiből a
főépület, habár meg sem közelítette annak méretét. Földszintes volt,
oldalán mindössze négy ablakkal. Idilli kert vette körül, mélyen
lelógó ágú almafákkal, amelyek késői gyümölcsüket kínálták, a
fűcsomók közül pedig még kikandikált néhány kék őszirózsa. Ilyen
házról ábrándozik az ember, ahol szívesen eltöltene egy nyarat. Az
ilyen házba csak úgy futna az ember, aztán befészkelné magát egy
kényelmes fotelbe, és elégedetten felsóhajtana.
Jane hirtelen megpillantotta Miss Heartwrightot egy ablakon át. A
ház egyetlen nappalijában ült hímezgetve, az anyja, Mrs. Heartwright
pedig horkolva aludt egy székben. Az idős hölgy akkor is aludt,
amikor Jane első ízben ellátogatott Pembrook Cottage-ba, a többi
hölggyel. Miss Heartwright felpillantott a hímzéséről a szemközti
falra, és Jane egy pillanatra meglátta az arcát. A tekintete
kétségbeesett unalomról árulkodott. Jane majdnem sarkon fordult és
elszaladt, de a szegény nő iránti szánalom arra ösztönözte, hogy
bekopogjon az ajtón.
Különben is – gondolta Jane – most már komolyan játszom, és egy
régensség korabeli nő ezt tenné. Még az elitista Emma is tett
látogatásokat.
Egy piros orcájú szobalány nyitott ajtót, és a nappali szobában a
kandalló mellett álló székhez kísérte. Jane helyet foglalt, és udvarias
közhelyeket váltottak Miss Heartwrighttal.
– Ó, köszönöm, hogy meglátogatott, Miss Erstwhile! – ismételte
el többször is Miss Heartwright. A kedves hölgy valósággal sugárzott
az örömtől.
– Ön miért…
Jane azt akarta kérdezni, Miss Heartwright miért éri be ezzel az
unalmas életmóddal. Amennyit fizet, mint ideális ügyfél, lakhatna a
főépületben is. Ám Jane tudta, hogy az effajta kérdés tilos.
Valószínű, hogy Mrs. Heartwright csak színlelte az alvást, és mohón
fülelt, hogy minden tiltott kis apróságot továbbadhasson a
tulajdonosnőnek. Igaz, az a horkolás nagyon valóságosnak hatott.
Nem lehetetlen, hogy csak egy szegény, szenilis idős hölgy a közeli
faluból, akinek fogalma sincs, mi folyik itt. Mrs. Wattlesbrookról
nagyon is elképzelhető volt, hogy becsapja a hölgy családját, akik
fizetnek azért, hogy az egy autentikus, tizenkilencedik századi idősek
otthonában élhessen.
Jane megköszörülte a torkát.
– Azt akarom kérdezni, hogy érzi ma magát, Miss Heartwright?
Aztán semmiségekről csevegtek. Az időjárásról (szeles és
nyirkos), az urak vadászatáról (fácánra), a hírekről (Sir John elment
az apotékába, ami komoly aggodalom forrása). Jane arra gondolt,
megérti, hogy Austen gyakran a narrátorra hagyta ezeket a
társalgásokat, és megkímélte az olvasót attól, hogy szóról szóra
követnie kelljen ezeket a groteszk párbeszédeket.
Kis szünet állt be a beszélgetésükben, miközben Jane újabb téma
után kutatott.
– Nos, volna kedve feljönni a főépületbe? Megvárhatnánk, míg az
urak visszatérnek, és kikérdezhetnénk őket Sir John állapotáról,
amint…
– Igen! – pattant fel Miss Heartwright.
Jane egészen biztos volt benne, hogy Miss Heartwright
lelkesedése nem a részeges férj iránti aggodalomból fakad, hanem
Mr. Nobley-val akar egy kicsit társalogni.
Affene? – gondolta Jane, amint rájött, hogy kezd olyan lenni, mint
Fanny Price a Mansfield Park bán. A csúnya lány, az alsóbb
osztályból való lány, akinek nem jut senki, aki karon fogná. Most
nem utasította volna el azt a gazfickó Henry Crawfordot sem.
Felsétáltak a főépülethez. Csikorgott a kavics magas szárú cipőjük
alatt, a szél játékosan cibálta kalapjuk kötőjét.
– Biztos vagyok benne, hogy a nagynéném meghívja vacsorára –
jegyezte meg Jane.
– Remélem. Mama jól meglesz nélkülem Hillaryvel, én pedig
olyan nagyon élvezem mindenki társaságát Pembrook Parkban.
Különösen a magáét, Miss Jane – mondta, és megfogta Jane karját. –
Remélem, jó barátok vagyunk.
Ha Miss Heartwright kevésbé tökéletes, ez a kijelentés
nevetségesen hangzott volna. Így csak bosszantó volt. De persze
nagyon aranyos.
A felhajtón közeledő hintó látványa megkímélte Jane-t a
válaszadástól.
– Ez biztosan Saffronia néni és Miss Charming. Fogjuk sietősre! –
tette hozzá Jane, mivel mindig is szerette volna ezt a kifejezést
használni.
Bámulatos, hogy egy mozgó tárgy látványa mennyire izgalmas
lehet, ha az ember ennyire ingerszegény környezetben él. A két nő
sietett (persze csak visszafogott, illedelmes módon), hogy üdvözöljék
az érkezőket, amint a kocsi megállt a ház előtt. Aztán földbe
gyökerezett a lábuk, amint meglátták, hogy egy idegen száll ki
belőle.
Miss Heartwright elengedte Jane karját, és egy lépést hátralépett.
Számára láthatóan nem volt idegen a látogató.
A férfi hat láb kettő magas volt, vagy még magasabb, sötét hajú,
széles vállú, vonzóan férfias. Volt benne valami falusias, bár
könnyed eleganciával viselte az aranysujtásos, kék egyenruhát. Jane
azt remélte, hogy a férfi nőtlen – vagyis, hogy a szereplő, akit játszik,
nőtlen.
A férfi várakozva állt, a horizontot fürkészte. Ha Miss
Heartwright ismerte, a társasági szabályok szerint a férfi addig nem
szólhatott hozzá, amíg a nő nem köszöntötte elsőként. Utána már
csak Amelián múlik, hogy bemutatja-e a férfit Jane-nek.
Miss Heartwright a kavicsos ösvényt bámulta lehajtott fejjel.
Jane megbökte.
– Maguk ismerik egymást?
– Ó, igen, bocsásson meg nekem! Miss Erstwhile, hadd mutassam
be Mr. George Eastet! Mr. East, bemutatom Miss Jane Erstwhile-t,
Sir és Lady Templeton unokahúgát.
 Mr. East meghajtotta magát. Nagyon jól csinálta.
– Örvendek, Miss Erstwhile. East kapitány vagyok.
– Kapitány? – Miss Heartwright hangja megbicsaklott.
Találkozott a pillantásuk, aztán mindketten elkapták a
tekintetüket. Egek, de kínos volt!
– Ó! – szólalt meg Jane, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy
Saffironia néni valami elhagyott férfit említett Miss Heartwright
múltjából. És most itt volt az illető, ráadásul közben kapitány lett
belőle. – Ó, úgy értem, nem engedhetem, hogy itt álldogáljon a ház
előtt ilyen hosszú út után. A nagynéném nincs itthon, de azért jöjjön
be, és foglaljon helyet!
Helyes volt ez így? Két egyedülálló hölgy felügyelet nélkül
maradhat egy egyedülálló úrral? Jane nem emlékezett rá biztosan, de
a másik kettő nem tiltakozott, úgyhogy letelepedtek a nappaliban.
Jane teát hozatott az egyik szobalánnyal (remek érzés volt, hogy
pillanatnyilag ő a ház úrnője), és ő meg East kapitány hamarosan
élénk társalgásba merültek, míg a szokatlanul csendes Miss
Heartwright szálfaegyenesen és némán ült a székében.
– Szóval ott voltunk – mesélte a százados –, egyetlen magányos
angol hajó, körülöttünk négy francia hadihajó, és nyoma sincs a
felmentő seregnek. A kapitány holtan fekszik a fedélzeten, a
legénység retteg. „Adják meg magukat!” – jött a felszólítás azzal a
fülsértő francia akcentussal. „Soha!” – feleltem én. Be kell vallanom
önnek, Miss Erstwhile, erősen kísértésbe estem, de lelkesítenem
kellett az embereimet. „Soha!” – mondtam tehát ismét.
– De miért? – kérdezte Jane, annak a nőnek a szerepével
próbálkozva, aki a nagyvilágról vágyik hallani egy kalandokat
megélt férfitól. – Ez nem lett volna becstelen, ha a kapitány meghalt,
és az ellenség olyan nagy túlerőben volt.
East kapitány kis szünetet tartott. A kezét bámulta. A hamis csaták
emléke gyönyörűen játszott a színész borongós homlokán.
 – Láttam hasonló helyzetben az én bátor kapitányomat. Azt
mondta: „Amikor az én brit szívem megmondja nekem, mit kell
tennem, nem félek a szívemet követni.”
– Elnézést! – állt fel Miss Heartwright, leejtve az ölében tartott
könyvet. – Meg kell néznem, hogy van a mamám.
Azzal sietve távozott.
Felállt East kapitány is, mivel a szabályok egyértelműen
kimondták, hogy ő meg Jane nem maradhatnak kettesben, felügyelet
nélkül.
– Megkérem Mathildát, hogy vezesse a szobájába, kapitány !
– Köszönöm!
Mosolyogva nézett a lányra.
– Örvendek, Miss Erstwhile, hogy megismerhettem.
Amikor Mathilda kikísérte a férfit, Jane hangosan közölte az üres
teremmel:
– Ha figyelsz, Nagy Testvér, tudd meg: nem vagyok hajlandó
Fanny Price-t játszani.
 A 6. és 7. sz. pasi közti fickó

Paul Diaz, HUSZONVALAHÁNY ÉVES

Az akvarellórán ismerte meg. A fiú aranyos volt, és kedvesen félénk.

Nyilvánvalóan összeillettek, érezhető volt köztük a vonzalom, ami
arra ösztönözte a lányt, hogy a rajongását kisiskolás módra
kimutatva, számtalanszor beírja a fiú nevét díszes, kacska-ringós
írással a füzetébe. Többször is alkalmat adott neki a közeledésre, de
úgy vélte, a másik túl félénk ahhoz, hogy randira hívja. A záróvizsga
utáni napon véletlenül összefutott vele a főiskolai büfében, és úgy
gondolta, nincs mit veszítenie.
– A munkahelyemen valami flancos vacsora lesz a jövő hétvégén,
és állítólag nagyon jó lesz a kaja. Volna kedved eljönni velem?
– Ó, ööö…, talán. Meg kell néznem az időpontot – felelte a fiú.
Aztán megkérdezte. – Mi is a neved?
Mindig van mit veszíteni.
 8. nap, folytatás

AZNAP ESTE, AMIKOR AZ EBÉDLŐBE ÁTVONULTAK, felborult a

kialakult sorrend.
– Lássuk csak! – mondta Saffronia néni, időben korrigálva,
mielőtt rágni kezdte volna a körmét. – Mr. Nobley, volna szíves a
karját nyújtani nekem? Andrews százados, elkísérné Miss
Charmingot? Ön pedig, East kapitány (ó, annyira örülök az
előléptetésének, bizonyára nagyon megérdemelte), kísérje az
ebédlőbe Miss Heartwrightot, azt hiszem, önök ketten már ismerik
egymást. Jane, drágám, biztosan nem bánod, hogy egyedül kell
jönnöd. Vacsorázhatok a budoáromban is, ha azt szeretnéd. Nem? Sir
John elnézést kér mindenkitől, amiért nem tér vissza a Parkba, de
szeretne a patika közelében maradni, még legalább két hétig,
szegény, úgyhogy attól tartok, nem találkoznak már vele az
elutazásuk előtt. Nos, most, hogy így elrendeztünk mindent,
mehetünk vacsorázni?
Az egész vacsora alatt, miközben a leves, vadmadarak, hal,
gyümölcs és dió alkotta fogások kerültek az asztalra, Jane őrülten
flörtölt (a régensség korabeli fegyelmezett módon) Andrews
századossal, akit egészen felélénkített ez a figyelem. Gyorsan
világossá vált, hogy Miss Heartwright nem érdeklődik a korábbi
ismerőse iránt, úgyhogy Jane East kapitányt is hozzáadta azon férfiak
listájához, akikre rebegtette a szempilláját. Feltételezte, hogy
mostantól fogva Mr. Nobley elérhetetlen, legalábbis úgy tűnt, ő Miss
Heartwright nagy kedvence. Viszont, miután Miss Charming
látogatást tett Mrs. Wattlesbrook panaszirodáján, bizonyára előjogot
kapott, hogy tetszése szerint válasszon a férfiakból. Még az is lehet,
hogy a két hölgy majd megküzd Nobley-ért. Pembrook Park epedve
várt egy kiadós női iszapbirkózást.
Jane, a százados és a kapitány kimentette magát a kártyaparti alól,
letelepedett az ablaknál, és Mr. Nobley-n kezdett tréfálkozni. Jane
egyszer a kert felé pillantott, és elképzelte, hogy Martin látja őt; látja,
milyen népszerű és milyen szép – tiszta Emma Woodhouse a
hajfürtjeitől a selyemtopánkájáig. Az mindenesetre sokat segített a
képzelődésben, hogy a férfiak mind olyan jóképűek voltak. Szinte
hihetetlenül jóképűek. Austen világa kezdett lakályosabbá válni.
– Mit gondolnak, hall minket? – kérdezte Jane. – Nézzék, fel sem
emeli a tekintetét abból a könyvből. Egy kicsit túlságosan is
elszántan olvas, nem gondolják?
– Igaza van, Miss Erstwhile – felelte Andrews százados.
– Megmozdult a szemöldöke – tette hozzá East kapitány
komolyan.
– Valóban, kapitány – válaszolt a százados. – Nagyon jó
megfigyelés.
– Viszont a szemöldöke mozgása esetleg betudható a lelki
gyötrelemnek valamiféle eltemetett bűne fölött, ami bántja –
jelentette ki Jane.
– Azt hiszem, ismét igaza van, Miss Erstwhile. Lehet, hogy
egyáltalán nem is hall minket.
– De mennyire, hogy hallom, Andrews százados – szólalt meg Mr.
Nobley, tekintetét fel sem emelve a könyvlapról. – Süketnek kellene
lennem, hogy ne halljam, ahogy kiabál.
– Hé, ne haragudjon ránk, Nobley! Csak tréfálkozunk egy kicsit.
Ne legyen ilyen unalmas! Nem állhatom, amikor a barátaim annyira
erőltetik azt a sok tudományt. Az egyetlen, aki képes elcsalogatni
azoktól a könyvektől, a mi Miss Heartwrightunk, de ma este ő is
nagyon hallgatagnak tűnik, úgyhogy vesztett ügyünk van.
Mr. Nobley erre már felnézett, épp időben, hogy elkapja, amint
Miss Heartwright félénken elfordítja az arcát.
– Lehetne egy kicsit tapintatosabb a hölgyek társaságában,
Andrews százados – jegyezte meg Mr. Nobley.
– Ó, ugyan már! Miss Erstwhile-nak adok igazat. Maga úgy
viselkedik, mint valami madárijesztő. Nem tudom, miért játssza meg
magát, Nobley, mikor a portói mellett, vagy kint, a sportpályán
egészen kellemes fickó.
– Igazán? Ez érdekes – szólt közbe Jane. – Hogy lehet, Mr.
Nobley, hogy csak az urakat tiszteli meg a figyelmével, míg a
szebbik nem közelében zárkózott és magának való?
Mr. Nobley tekintete visszatért a könyv lapjára, habár nem követte
a sorokat.
– Talán nem tudok olyan társalgást folytatni, ami érdekelne egy
hölgyet.
– Azt mondja „talán”, mintha maga sem hinné el. Mi egyéb lehet
az oka, uram? – kérdezte Jane mosolyogva. Nobley-val csipkelődni
nagyon kellemes elfoglaltságnak tűnt.
– Az is lehet az oka, hogy nem hat rám serkentőleg a hölgyekkel
való társalgás – felelte a férfi sötét tekintettel.
– Hm, már kezdem sejteni, hogy miért egyedülálló még mindig.
– Én ugyanezt elmondhatnám önről.
– Mr. Nobley! – kiáltott fel Saffronia néni.
– Nem, nincs semmi baj – nyugtatta meg Jane. – Ezt magam
kerestem magamnak. És szívesen felelek is rá.
Csípőre tette a kezét, és szembefordult a férfival.
– Az egyik ok, amiért még mindig egyedülálló vagyok, az, hogy,
nincs elég férfi, akiben elég kurázsi volna, hogy képes legyen
félretenni kisfiús félelmeit, felvállalni a szerelmét, és kitartani
mellette.
– De talán a férfiak valamilyen okkal nem tartanak ki.
– És ugyan mi lenne ez az ok?
– Maguk a nők – jelentette ki Mr. Nobley, és becsapta a könyvét.
– A nők olyan lehetetlen helyzetet teremtenek, hogy végül a férfi
kénytelen a kapcsolatnak véget vetni. Egy bizonyos ponton túl, nem
lehet a dolgokat helyrehozni. Hiszen hogy lehetne megoldani az
őrületet?
 Mr. Nobley felhördült, aztán elvörösödött, amikor rájött, mit
mondott, és hogy hol van. Óvatosan lerakta a könyvet,
összeszorította az ajkát, és megköszörülte a torkát.
A szobában lévők kerülték egymás tekintetét.
– Valakinek komoly problémái vannak – jegyezte meg Miss
Charming halkan, éneklő hangon.
– Kérem, Lady Templeton – szólalt meg Andrews százados
felállva, szinte meggyőzően fesztelen mosollyal –, játsszon valami
pezsdítő dalt a zongorán! Megígértem Miss Erstwhile-nak, hogy
táncra kérem. Nem szeghetem meg egy ilyen szép hölgynek tett
ígéretemet, nehogy összetörjem a szívét, és tovább erősítsem rossz
véleményét a világról. Ugye belátja, mennyire fontos a dolog.
– Kitűnő ötlet, Andrews százados! – felelte Saffronia néni. – Úgy
látom, mindnyájunkra ráfér egy kis lélekvidító elfoglaltság. Azt
hiszem, mind megéreztük Sir John távollétét, én legalábbis nagyon is
érzem.
Mr. Nobley természetesen nem volt hajlandó táncolni, úgyhogy
Jane-hez és a századoshoz East kapitány csatlakozott Miss
Charminggal, akinek a lelke, úgy tűnt, viharos gyorsasággal
vidámodott. Kétszer rossz irányba fordult, beleütközve a kapitány
vállába. Azt mondta: „Tüt-tüt”, és azt: „Fene jó”. Jane lopott
pillantást vetett a kanapén ülő Mr. Nobley-ra, és látta, hogy a férfi a
táncosok tükörképét bámulja az ablaküvegen.
A következő számnál a táncosok partnert váltottak, és bár a
kapitány nem volt olyan szellemes és mulatságos, mint a százados, és
hiányzott belőle az a rosszfiús báj, amit Jane, meggyőződése ellenére
vonzónak talált, azért nagyon jóvágású volt. Mint Clark Kent
szemüveg nélkül. És remek táncos. Jane törékeny fiatal lánynak
érezte magát, amikor a férfi a derekára tette a kezét, és átvonult vele
a másik pár között. Remek érzés volt, ahogy megérintette. Jane
régensség korabeli bőre ki volt éhezve az intimitásra, valódi bőre
pedig még mindig hiányolta Martin érintését. Aki olyan durván
megsértette.
 – Annyira örülünk, hogy ellátogatott hozzánk, East kapitány –
jelentette ki Jane.
– Én is örülök. Nagyon.
Akkor lehet, hogy neki szánták? Lehet, hogy Mrs.
Wattlesbrooknak meglágyult a szíve? East kapitány remek erős
téglafal lenne, amelynek nekiütögethetné a fejét, hogy kiverje belőle
a Darcy-őrületet. És nagyon jól mutatna Jane karján, amikor
sétálgatnak a kertben, ahol Martin is láthatná, ha éppen odanézne.
Mikor a dal véget ért, East kapitány, a tökéletes úriember,
odament Miss Heartwrighthoz, aki búslakodva ült magában a
kanapén.
– Miss Heartwright, volna kedve egy tánchoz?
Jane számára nyilvánvaló volt, hogy Miss Heartwrightnak nem
volna, de azért felállt a kapitány kérésére. Mi lehet köztük? Miss
Heartwright néha olyan volt, mint Fanny Price, máskor mint Jane
Bennet, vagy Jane Fairfax, időnként pedig Anne Elliotra
emlékeztetett.
– Esedezem egy második táncért önnel, Miss Charming –
Jelentette ki a százados. – Önre igazán illik a neve. Szó szerint
elbűvölő.
– Ó, ugyan! – felelte Miss Charming.
Ahogyan Miss Charming elpirult – őszintén, nem csak színlelte –,
abból úgy tűnt, választott, és a választása nem Mr. Nobley-ra esett.
Így Jane ismét szépen a partvonalon találta magát. De nem bánta.
Komolyan. Na, jó, talán egy kicsit. Végül is ma este mulatott a
legjobban, amióta csak megérkezett.
– Miss Erstwhile! – termett mellette hirtelen Mr. Nobley. – Azt
hiszem, úriemberi kötelességem, hogy felkérjem táncolni.
Jane a férfi kezére pillantott.
– Még mindig fogja a könyvét, Mr. Nobley.
A férfi lerakta a könyvet egy asztalra, aztán egyik karját a háta
mögé tette, a másikat Jane felé nyújtotta.
A nő felsóhajtott.
 – Sajnálom, hogy úgy meggyötörtem az előbb, de inkább nem
táncolnék kötelességből.
A férfi továbbra is feléje nyújtotta a kezét.
– De megtisztelne vele.
Jane a szemét forgatta, de megfogta a férfi kezét. Amikor Mr.
Nobley először fogta meg a derekát, Jane meglepődött. Nem volt a
férfi érintésében semmi lanyhaság, semmi passzivitás. Jane-ben
éppen olyan érzést keltett, mint amikor néha elkapta a férfi fürkész
tekintetét. Ez az érintés legalábbis meglepő volt.
Mivel csak három pár táncolt, szinte állandó mozgásban voltak. A
társalgás általában sokkal intimebb egy tömegben, de hat ember
között minden szó – és minden hallgatás – jól hallható volt.
– Micsoda bájos ruha, Miss Charming! Nagyon jól áll magának,
vagy mondjam inkább úgy, maga áll jól neki?
Mire Miss Charming azt felelte:
– Ó, maga gazfickó!
– Tudja a címét ennek a zeneszámnak, Mr. Nobley? – kérdezte
Miss Erstwhile.
– Nem tudom. Valami népi tánc.
East kapitány hallgatott.
Miss Heartwright hallgatással felelt.
– Elnézést kérek, Miss Charming! – szólalt meg Andrews
százados. – Úgy tűnik, megint a talpa alá dugtam a lábam.
– Hoppá-hoppá! – felelte Miss Charming.
– Micsoda megkönnyebbülés, hogy már tudom, Mr. Nobley, ön
ezt a tevékenységet vulgárisnak találja, a partnerét pedig
érdemtelennek. Ez megkímél minket a felesleges csevegéstől.
– Ön mégis cseveg, Miss Erstwhile.
Saffronia néni felkiáltott:
– Remek ez a tánc! Játsszak még valamit?
– Mit mond, Mr. Nobley? Végzett mára velem? – kérdezte Miss
Erstwhile.
 – Azt hiszem – felelte a férfi meghajolva –, azt hiszem, ma korán
visszavonulok. Jó éjt!
– És ezzel vége a mulatságnak – jegyezte meg Andrews százados.
– Ó, várjon… nem érzem jól magam… ez a sok táncolás… –
szólalt meg Miss Charming. Homlokához emelte a kezét, aztán a
férfi karjaiba ájult. Andrews százados kénytelen volt a szobájába
vinni.
Okos lány – gondolta Jane, magában két ujjal szalutálva neki.
Touché, Miss Charming.
 7. sz. pasi

Juan Inskeep, HUSZONÖT ÉVES

Meleg.

9. nap

REGGELI UTÁN AZ URAK VADÁSZNI MENTEK, Saffronia nénit a néma

személyzet foglalta le, Miss Heartwright pedig még mindig a
kisházban volt. Így Miss Charming és Jane kettesben maradt a
nappaliban. A barna mintás tapétát bámulták.
– Annyira unatkozom. Mrs. Wattlesbrook nem ezt ígérte tegnap.
– Whistezhetnénk – felelte Jane. – Whist reggel, whist este, hát
nem csupa szórakozás az életünk?
A tapéta mintája nem változott, Jane mindazonáltal nem vette le
róla a szemét.
– Maga erre számított? – kérdezte Miss Charming.
Jane a lámpára pillantott, azon tűnődve, vajon Mrs. Wattlesbrook
bepoloskázta-e.
 – Jane Erstwhile vagyok, Lady Templeton unokahúga, látogatóba
jöttem Amerikából – mondta, mint egy robot.
– Nos, én nem vagyok képes elviselni itt még egy percet. Megyek,
megkeresem azt a szíve szakadt Miss Heartwrecket, és megnézem, ő
mit csinál.
Jane pillantása a falról az ablakra siklott, hátha megpillantja a
férfiakat odakint a birtokon. Közben eltűnődött, East kapitány vajon
szépnek találja-e, és hogy Andrews százados szerint vajon ő
csinosabb-e Miss Charmingnál.
Hagyd abba! – intette magát.
Aztán eszébe jutott Mr. Nobley előző esti viselkedése. Különös
kifakadása, és ahogy ragaszkodott hozzá, hogy táncoljon vele, majd
ahogy hirtelen visszavonult a tánc után. Igazán próbára tette a
türelmét. De, ha úgy vesszük, nagyon hasznos volt a
kellemetlenkedése. Mr. Darcy ábrándképe összekeveredett Mr.
Nobley bosszantó valóságával. Amint Jane megállt egy pillanatra,
hogy jobban fontolóra vegye ezt a gondolatot, hirtelen olyan
nyilvánvaló módon szakadt rá az igazság, mint nyolcéves korában az
a felismerés, hogy nincs Télapó. Mr. Darcy nem létezik. Vagyis
inkább, Mr. Darcy a valóságban egy unalmas, felfuvalkodott hólyag
lenne. Várjunk csak, különben is, miért foglalkozik annyit Austen
úriembereivel? Mi van Austen hősnőivel? Még szegény Fanny Price
is hátradőlt, állta a sarat, és várta, hogy az ő Edmondja végül eljöjjön
érte. Elizabeth Bennet pedig… a csodálatos Elizabeth! Emlékezzünk
csak, milyen hamar megtanulta a leckét Wickham után, és nevetve
lerázta magáról a dolgot! Emlékezzünk, milyen könnyedén hagyta a
Fitzwilliam századossal kapcsolatos csalódást lecsúszni a válláról,
mint egy köpenyt! Jane döbbenten ismerte fel régi önmagában sokkal
inkább az aggodalmaskodó, házasságmániás Mrs. Bennetet, mint az
életrevaló Elizabeth-et. Mivel az apja birtokát elvitte a hitbizomány,
a házasság nem csak kényelmi szempont volt Elizabeth számára –
hanem élet-halál kérdése is. És még így is, képes volt nevetni,
pörögni-forogni és várakozni, amíg valóban szerelmes nem lesz. Jane
tehát nem képes örökre szakítani a férfiakkal. Martin bebizonyította
ezt. De eldobhatja magától a gúzsba kötő szenvedélyességet, kiélheti
most az álmát, és megújulva, Darcy-mentesen térhet vissza a valódi
életbe.
Készen állt arra, hogy azonnal belevágjon. A nappaliban
álmosítón ketyegett az óra. Az ablakon túl semmi sem mozdult. Jane
megvakarta a nyakát, és sóhajtott.
Nyugtalanságtól űzve és tettvágytól hajtva felszaladt a szobájába,
hogy ellenőrizze az e-mailjeit a mobiltelefonján. Matilda kisvártatva
berontott takarítani, úgyhogy Jane a telefont a fűzőjébe dugta, és
leosont a könyvtárba. Elhelyezkedett a sarokban, az ablakhoz közel,
ahol nem láthatták a könyvtár többi részéből, sem a folyosóról. Csak
egy pillanatig tartott, amíg a bejövő levelek között megtalálta, amire
várt. Molly nem hagyta cserben.

Jane!
Semmit nem sikerült kiderítenem Martin Jasperről, Sheffieldből.
Legalábbis a mi korosztályunkból. Sajnálom. Talán nagyon erkölcsösen
él? Kutattam a brightoni Henry Jenkins után is. Nincs priusza, sem
családja. Színháztörténetet tanult Cambridge-ben. Beleolvastam a négy
évvel ezelőtti válópere jegyzőkönyveibe – azta, bébi! Ez ám a
melodráma! Szóval, ez a Henry igazi kősziklának tűnik, nem hagyta,
hogy az ügyvéd beugrassa. De az, amit elmondott – a felesége lefeküdt
a szomszéddal, ő megbocsátotta, a nő eladta a férj autóját, hogy az
árából eltöltsön egy szenvedélyes hétvégét Monacóban, ő
megbocsátotta, de amikor az asszony kinyírta a férje aranyhalát, mert a
fickó felvetette, hogy gyerekeket szeretne, akkor elege lett. Olyanokat
mondott, hogy még mindig szereti azt a nőt, akit feleségül vett, és
mindig szeretni is fogja. Aztán jött a nő tanúvallomása. Megjátssza,
hogy ő egy megtört szívű, eldobott nő, de amint a másik fél kérdezgetni
kezdi, a nő megtörik, és visítozni kezd, mint egy elkárhozott lélek, míg
végül kidobják a teremből. Ki ez a fickó, aki öt évig kibírta vele? Én
akarom megírni a sztorit.
 Hiányzol. Szerintem remek, hogy elmentél. Nagyon bátor vagy.
Menjünk le a partra, miután hazajöttél! Megszabadulok Philtől meg az
ikrektől, és csapunk egy csajos hétvégét. És ha belefutnál Mr. Darcyba,
mondd meg neki, hogy adja vissza a fekete, csipkés hálóingemet!
Xxxo,
Molls

Jane épp ötödször olvasta el a levelet, amikor hangokat hallott a

könyvszekrény túloldaláról. Reszkető kézzel kikapcsolta a telefont,
és becsúsztatta a dekoltázsába. Amikor kissé megnyugodott,
hallgatózni kezdett. Egy férfi és egy nő beszélgetése szűrődött át
tompán a könyvek között.
– Miss Charming, én… én… szóval…
– Igen, Andrews százados?
– Miss Charming, bocsássa meg az arcátlanságomat, de muszáj
önnel négyszemközt beszélnem, különben megbolondulok. Egy ideje
küzdők már az érzéseim ellen, és…
Járkálás zaja hallatszott.
– Igen, igen, folytassa!
– Nem könnyű egy őrgróf fiának lenni. Olyan sokat várnak tőlem,
nem mindegy, hogyan viselkedem. A városban úgy ismernek, mint
kéjsóvár, züllött gazembert…
Jane a fejét csóválta. Biztos volt benne, hogy Austen nem írt volna
ilyen párbeszédet.
– És valóban az, Andrews százados?
– Nos, lehet, hogy valaha az voltam, de már belefáradtam ebbe a
színjátékba. Én… én mély érzésű vagyok. Vágyom valakire, aki
ismeri a valódi énemet. Akivel kettesben lehetek, és megoszthatom
vele a gondolataimat. És most már tiszta szívből érzem, hogy ön az a
valaki. Ön, Miss Charming.
– Ó, Andrews százados!
– Drága, drága Lizzym!
 Vihogás, cuppogó hangok, sutyorgás hallatszott a könyvek mögül.
– Nem szabad szólnia senkinek. Kérem, Lizzy! Elígérkeztem
valakinek, egy utálatos özvegy hercegnének, de kell, hogy legyen
kiút abból a megállapodásból. Találok rá módot. Meg kell, hogy
kapjam magát, Lizzy. Ön elbűvölő.
Újabb vihogás következett, egy kis sugdolózás, majd hallani
lehetett, amint valaki kiment. Majd Miss Charming hangja
hallatszott, amint magában dúdol:
– Ha-ha-ha ha ha-ha.
Azzal ő is távozott.
Jane a könyvespolcnak támasztotta a homlokát, és nagyon halkan
kiengedte a visszafojtott nevetést.
Nos, gondolta, ez a vallomás igencsak jót tett az ábrándozásának.
Hát, nem baj. Egy úriemberrel kevesebb, de még maradt kettő. A
játék folytatódik.
 8. sz. pasi

Bobby Winkle, HUSZONHÁROM ÉVES

Ez olyan kapcsolat volt, amely barátságként kezdődött, és lassan

alakult át. A vonzalom statikus áramként erősödött fel kettejük között.
Hat hónapig randiztak főiskolás korukban, abban a fura átmeneti
időszakban, amikor az ember még nem tudja, mit hoz a jövő. Egyikük
szülője sem cirkuszolt (a fiú fekete volt, Jane fehér), és remekül
megvoltak, meghazudtolva a kulturális különbségek
kibékíthetetlenségéről szóló elméleteket. Aztán a fiú elment
gyakornoknak Guatemalába, megtéve az első lépést a külügyi karrier
irányába. A repülőtéren mindketten sírtak.
A fiú visszatért hat hónappal később, és nem telefonált Jane-nek.
Tavaly aztán Jane azt hallotta, hogy Bobby (most már „Róbert”)
indul a kongresszusi tagságért. Egy új keletű felmérés szerint a
népszerűségi indexe nem áll valami jól a harmincvalahány éves,
elhagyott nők körében.
 9 – 10. nap

AMIKOR A FÉRFIAK BELÉPTEK A SZALONBA vacsora előtt, Miss

Charming, aki addig csendesen üldögélt a székébe süppedve,
felélénkült, majd félénken és zavartan elpirult. Jane figyelte a
színjátékot. Miss Charming megerősítést várt arról, ami a
könyvtárban történt, és meg is kapta Andrews százados lopott, apró
mosolyaiból. Miss Heartwright mindebből semmit sem vett észre,
csak mélabúsan meredt maga elé. Fura módon Mr. Nobley (vagy
Henry Jenkins?) mintha jó hangulatban lett volna. Önmagához
képest. Legalábbis szinte mosolygott, amikor bejött a szalonba, és ez
a kis félmosoly egész este a szája körül játszott.
Jane az egész vacsora alatt magában mulatott Lizzy Charming
románcán. Lizzynek láthatóan érdemes volt lemondania az autóról és
a firenzei útról. Aztán, valamikor a desszert tájékán Jane kezdett egy
parányi irigységet érezni. Ezt sietősen elnyomta magában. Ám
később még egyszer fellobbant, bár most már önsajnálattá alakulva.
Amolyan decens, hölgyhöz illő módon. Az az örökös, gyötrő kérdés
tért újra vissza: Mi baj van vele? Annyira csúnya lenne? Még sosem
volt úgy szerelmes, hogy össze ne törték volna a szívét. Most pedig,
mivel nem volt a szokásos ügyfél, még a hamis szerelmet is
megtagadják tőle?
Nem. Még mindig maradt két úriember, és nem lehetett mindkettő
Miss Heartwrighté.
– Könyörgöm, ma ne whistezzünk! – kérte Saffronia néni vacsora
után. – Inkább zenéljünk egy kicsit!
– Úgy van – felelte East kapitány. – Azt hiszem, Miss Erstwhile
ígért nekem egy dalt.
Jane egészen biztos volt benne, hogy semmi ilyesmiről szó sem
lehetett, de ez a helyzethez illő megjegyzésnek tűnt, úgyhogy Jane
felemelkedett, és kecsesen a zongorához vonult.
 – Ha ragaszkodik hozzá, East kapitány, de egyben elnézését is
kérem. És az önét is, Mr. Nobley, mivel tudom, nagyon érzékeny
arra, hogy jól játsszanak el egy zenedarabot, és bizonyára zord
kritikus lehet, ha valaki rosszul zenél.
– Azt hiszem – felelte Mr. Nobley –, sosem volt még szerencsém
olyan ifjú hölgyhöz, aki ne mentegetőzött volna előre szerény
képességei miatt, hogy aztán tökéletes előadást nyújtson. Nem vitás,
a mentegetőzés előjáték, amely a zene mélyebb élvezetét készíti elő.
– Akkor csak remélni merem, hogy nem okozok csalódást.
Nyíltan rámosolygott East kapitányra, aki előredőlt, karját a
térdére támasztva, látható érdeklődéssel. Jane profihoz illő
magabiztossággal elrendezte a szoknyáját, kiteregette a kottát, a
billentyűk fölé tartotta a kezét, aztán egy kézzel játszani kezdett, csak
a fekete billentyűket ütögetve, és közben énekelt.
– Boci-boci tarka, se füle, se farka, oda megyünk lakni, ahol tejet
kapni.
Majd felemelkedett, és meghajolt a terem felé.
East kapitány szélesen mosolygott. Mr. Nobley köhögött (vagy
nevetett?). Jane visszaült a kanapéra, és felvette az imént félretett,
tizenhatodik századi verseskötetet.
– Hát ez… – törte meg Saffronia néni a hallgatást.
– Nos, remélem, holnap tiszta idő lesz – jelentette ki Miss
Charming erőltetett brit akcentusával. – Istenem, mióta vágyom már
egy kis krokettezésre!

Másnap délelőtt krokettet játszottak.

– Nem mutatná meg nekem, hogyan üti meg az ütőjével a
golyókat, Andrews százados? – kérdezte Miss Charming, olyan
magasra vonva a szemöldökét, hogy szinte eltűnt a haja vonalában.
Andrews százados nehezen volt képes megőrizni a mosolyát.
East kapitány csevegéssel oldotta fel a kínos légkört. Az
úriemberbe oltott munkásfiú külső nagyon jól állt neki. Nem mintha
Jane rajta legeltette volna a tekintetét, kivéve, amikor a férfi háttal
állt neki. East kapitány kizárólag az időjárásról társalgott, de azt
igazán lebilincselően tette. Jane számára még sosem tűntek a felhők
ennyire szexisnek.
A játék előrehaladtával Andrews és Charming szerezte meg a
vezetést, profikhoz illő elszántsággal. Őket Heartwright és Nobley
követte, lenyűgöző játékkal. A sor végén lézengve következett
Erstwhile és East, akik inkább csak a szavakkal játszadoztak. Minél
rosszabbul ment a játék, Jane annál jobban megrészegedett
csapnivaló teljesítményüktől és a partnere őszinte kacagásától. East
kapitány úgy nézett ki, mint aki profi futballista lehetne, de a
krokettütőt olyan sután tartotta a kezében, mint akit arra kértek, hogy
a sült húst evőpálcikákkal fogyassza el. Jane ezt valahogy
ellenállhatatlanul humorosnak találta. A férfi még rá is játszott Jane
kedvéért, megnevettetve a lányt.
Szétvetett lábbal megállt a golyó fölött, és hátrahúzta az ütőt.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Jane.
A férfi meglódította az ütőt – és a labda egy tompa puffanással
nekicsapódott egy fának.
– Esküszöm, megteszek minden tőlem telhetőt – nevetett a
kapitány mély, visszafogott hangon. Jane arra gondolt, ha elengedné
magát, lehet, hogy felnyerítene. – Még sosem játszottam ezt a
játékot.
– East kapitány, látja, hogy néz rám állandóan Mr. Nobley? –
kérdezte Jane, az előttük lévő párt figyelve. – Mit gondol, szégyelli,
hogy ismer minket?
– Senki nem szégyellné, hogy ismeri önt, Miss Erstwhile – felelte
a kapitány.
Tökéletes válasz volt, és valahogy éppen ettől vált hamissá. Jane
arra gondolt, vajon Mr. Nobley hallotta-e, és mi volt róla a
véleménye. Aztán feltette magának a kérdést, vajon miért törődik
vele. A válasz nehezen emészthető igazsága úgy hatott rá, mintha
egy falat alma akadt volna el a torkában: számított neki, mit gondol
róla Mr. Nobley. Ez a gondolat megzavarta. Miért olyan értékes
mindig annak a véleménye, aki nem kedveli az embert? Ki mondta,
hogy az ő véleményük értékesebb, mint az általában kedves
embereké?
Most Jane volt soron. Az ütő megcsúszott a kezében, és a golyó
drámai módon öt centit moccant előre, mire mindketten ismét
felnevettek. Mr. Nobley még mindig feléjük bámult. Lehetséges
volna, hogy ő is velük szeretett volna nevetni?
– Nézze, Miss Erstwhile! – mondta a kapitány. – Jön valaki.
A hangjában őszinte érdeklődés csengett, amiből Jane úgy
gondolta, a színésznek fogalma sincs, ki lehet az.
Egy kétlovas kocsi állt meg a ház előtt. Egy új vendég nagy újság
volt Pembrook Parkban, ezért mindhárom pár odahagyta a játékot,
hogy megnézze, ki érkezett. De hamarosan arra lettek figyelmesek,
hogy két szolgáló egy utazóládát cipel a rossz irányba – a házból a
kocsihoz. Valaki távozik, nem érkezik. Az utazóláda pedig Jane-é
volt.
Amikor a lány észrevette Mrs. Wattlesbrookot ólálkodni a
közelben, a gyomra összerándult, mintha romlott húst szagolt volna.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– A szobalány felfedezett valami kimondhatatlant a holmija
között.
Mrs. Wattlesbrook egy mobiltelefont lóbált két ujja között. Jane
dühös tekintetet vetett a szobalányára, Mathildára, aki önelégülten
mosolygott.
Valószínűleg prémiumot kap érte, hogy megszabadul tőlem –
gondolta Jane. A kis senkiházi.
– Azt hiszem teljesen érthető voltam, Miss Erstwhile. Köszönjük a
látogatását, és sajnálom, hogy a tettével arra kényszerít, hogy véget
vessek itt-tartózkodásának.
– Tényleg ki akar rúgni?
– Igen, valóban azt teszem – felelte Mrs. Wattlesbrook, és
összefonta mellkasa előtt a karját.
 Jane az ajkába harapott, és hátrahajtott fejjel az égre pillantott.
Fura, hogy olyan távolinak tűnik. Úgy érezte, mintha a fejére
szakadna, belenyomva őt a földbe. Milyen gonosz egy égbolt!
Most már szinte az egész háznép jelen volt. Miss Heartwright és a
főbb színészek összehajolva, sugdolózva álltak, mint a bámészkodók,
akiket elborzaszt egy közúti baleset, mégis képtelenek elfordítani a
tekintetüket. Egy pár kertész szintén arra sétált, szerszámokkal a
kezükben. Martin megtörölte a homlokát, döbbenet (szomorúság?)
látszott az arcán. Jane zavarba jött, amikor meglátta. Eszébe jutott,
hogyan szakított vele, és ebben a pillanatban nem érezte igazán
vonzó látványnak magát. Az egész jelenet Hester Prynne-t juttatta az
eszébe, és Jane elképzelte magát a kalodában, egy nagy vörös M
betűvel (mobiltelefon) a mellén.
Észrevette, hogy még mindig a kezében tartja a krokettütőt, és
eltűnődött, vajon nem félnek-e tőle. Megemelte az ütőt. Nem volna
jó mulatság beverni vele egy ablakot? Nem. Átadta Miss
Charmingnak.
– Mutassa meg nekik, Charming!
– Oké – felelte Miss Charming bizonytalanul.
– Ha volna szíves beszállni a kocsiba! – szólalt meg Miss
Wattlesbrook.
A fenébe ezzel a nővel! Jane épp most kezdte egy kicsit élvezni a
dolgot. Miért nem lépett elő valamelyik úriember, hogy megvédje őt?
Hát nem ez volt a létezésük egyedüli értelme? De feltehetőleg
kirúgnák őket, ha megtennék. Gyáva alakok.
Fellépett a kocsi kis lépcsőjére, és szembefordult a többiekkel.
Még sosem hagyta ott egyetlen kapcsolatát sem úgy, hogy övé lett
volna az utolsó szó. Most mondani akart valamit, valami költőit és
időtlent, valami győzedelmeset, ha már elbukott. Ó, most kéne egy
tökéletes mondat! Már nyitotta a száját, azt remélve, hogy eszébe jut
valami, de Miss Heartwright megelőzte.
– Mrs. Wattlesbrook! Ó, jaj! Csak most jöttem rá, hogy mi történt.
Megemelte a szoknyája alját, és odalépdelt a hintóhoz.
 – Várjon, kérem! Ez az egész az én hibám. Szegény Miss
Erstwhile csak szívességet tett nekem. Tudja, az a modern szerkezet
az enyém. Nem vettem észre, hogy nálam van, amíg meg nem
érkeztem, és annyira bánkódtam miatta, hogy Miss Erstwhile
kedvesen felajánlotta, elteszi nekem, hogy ne jöjjek kísértésbe.
Jane mozdulatlanul állt. Eltűnődött rajta, vajon milyen ösztön
lehetett az oka, hogy a sokk hatására megdermedt. Lehet, hogy
természeténél fogva áldozat? Nyúl, amely fél moccanni is, mikor a
sólyom köröz felette? Nem mozdult Mrs. Wattlesbrook sem, még
csak nem is pislogott. Eltelt egy végtelennek tűnő perc, miközben
mindenki némán várakozott.
– Értem – szólalt meg végül a tulajdonosnő. Jane-re nézett, aztán
Miss Heartwrightra, aztán az oldalán lógó kulcsokkal kezdett
babrálni.
– Nos, akkor, khm, mivel csak véletlen volt, azt hiszem jobb lesz,
ha elfelejtjük. Nagyon remélem, Miss Heartwright, hogy továbbra is
megtisztel minket a jelenlétével.
Ó, te vén boszorka? – gondolta Jane.
– Igen, természetesen, köszönöm!
Miss Heartwright legjobb formáját hozta; tele volt illedelmesen
nőies aggodalommal, mesterkéletlen volt és kellemes. Csak úgy
csillogott a tekintete. Valóban csillogott.
Az emberek kezdtek szétszéledni, most, hogy nem volt mit nézni.
Jane egy pillanatra látta Martin arcán az örömteli mosolyt, mielőtt a
férfi elfordult volna.
– Annyira sajnálom, Jane. Nagyon remélem, hogy megbocsát
nekem.
– Szót sem érdemel, Miss Heartwright.
– Amelia!
Megfogta Jane kezét, hogy lesegítse a hintóból.
– Ezentúl muszáj Ameliának szólítania.
– Köszönöm, Amelia!
 Olyan testvéries pillanat volt, hogy Jane azt hitte, esetleg össze is
ölelkeznek majd.
De nem tették.
 9. sz. pasi

Kevin Hyde, HUSZONHÉT ÉVES

Te jó ég, hogy Jane mennyire szerette! Igaz, nyakkendőt viselt

(teljesen feleslegesen) a munkahelyén, és a „lezser hétvégi” öltözék
neki a keki vászonnadrágot jelentette. De hát senki sem tökéletes.
Jane egyszer összeállított egy listát a leendő férje elengedhetetlen
tulajdonságairól, és Kevinben megvolt a listáról még a legtöbb „jó,
ha van, de nem életbevágó” dolog is. Így visszagondolva, volt benne
valami darcys, rögtön a kezdetektől fogva. Például a modorossága, a
hűvös közönye, és az, hogy járni kezdett Jane-nel, noha nem vágyott
komoly barátnőre.
Tudott gitározni egy kicsit. Együtt fejtették a vasárnapi
keresztrejtvényt. Szerette a mamáját. Szerette Jane-t. Amíg csak ki
nem jelentette egy helyi autókereskedés tévéből harsogó hirdetése
alatt, hogy talán nem is szerette soha.
– Túlságosan nehézkessé vált ez az egész, nem igaz? Úgy értem, te
még mindig élvezed?
Egyszer a középiskolai fizikaórán Jane tanára belemerített egy
narancsot folyékony nitrogénba, aztán a padlóra ejtette, ahol
összetört, akár az üveg. Csakis ezért tudta Jane leírni azt a fizikai
jelenséget, amit a szívében érzett – hideg volt, és darabokra tört.
Megpróbálta lazán kezelni a dolgot, azt mondani: „Aha, kezd
kihűlni, nem igaz? Nos, legyünk azért barátok. „ Megpróbálta, de a
végén mégis könyörgött, miközben folyt az orra, fogadkozott, és
kétségbeesetten kiteregette az érzelmeit, ami sokáig kísértette, még
jóval az után is, hogy Kevin illatát már régen elfelejtette.
Huszonhárom hónapig voltak együtt. Jane titokban már
menyasszonyi ruhákat kezdett nézegetni. A szakítás után egy hétig
összegömbölyödve sírt egy sarokban, és fagyit evett literszámra.
Végül, akárcsak Emma, elégette Kevin minden emlékét, egyesével, a
wok fedelén.
Őszintén szólva, az sem segített többet, mint a fagylalt.

11. nap

– IGAZÁN VELÜNK KELL JÖNNIE LOVAGOLNI, Ragaszkodom hozzá –

jelentette ki Amelia, aki még a szokásosnál is jobban ragyogott az
őszi napsütésben.
Mr. Nobley kellemesen feszes vadásznadrágját viselte, és bár ez
nagyon ösztönzően hatott, az a gondolat, hogy fölösleges
harmadikként töltse a délutánt, nem volt túl csábító. Ugyanakkor
Jane szívesen megfigyelte volna a párt. Ameliát nem kérdezhette
egyenesen Mr. Nobley-ról (valamilyen oknál fogva ez tilos volt
Austen világában. De igazán, hát Elinor nem kérdezhette volna meg
a húgát az Értelem és érzelemben, hogy eljegyezte-e Mr.
Willoughby? Az a hallgatás egy kissé túlzásnak tűnt). Úgyhogy áruló
jelek után nyomozott. Mr. Nobley sosem érintette meg Ameliát, még
csak nem is hajolt vagy lépett közelebb hozzá, nem suttogott a fülébe
(nem is lehelt). Nem mutatta az imádatnak semmiféle, a régensség
korában megengedett olyan jelét, amelyet Andrews százados olyan
bőségesen hintett Miss Charmingra. Valójában, ha Mr. Nobley már
megvallotta a szerelmét Ameliának, akkor szánalmas szerető volt.
 Vagy talán az a fajta férfi lehetett, aki túlságosan szeret? Aki csak
azért hagyta el őrült feleségét, mivel olyan nagyon apa akart lenni?
Várjunk csak, az nem Mr. Nobley volt, hanem Henry Jenkins. De ez
a kettő ugyanaz? Kezdett a dolog egyre zavarosabb lenni.
Jane szorosabbra kötötte a kalapját, azt remélve, hogy így majd
sikerül elrendeznie a gondolatait is. Az igaz, hogy az öltözéke
megfelelő volt valami sportosabb elfoglaltsághoz (a rózsaszín
délelőtti ruhát viselte, amelynek az alja elpiszkolódott a titokban tett
tempós sétáitól, meg a szabadba való kiskabátot és a hétköznapi
kalapját), és nem tudta sehogyan kimenteni magát a lovaglás alól,
legfeljebb ha fejfájást színlel, de hát az meg olyan sablonos lett
volna.
– Biztos benne? – kérdezte.
Aztán mikor éppen felkecmergett a még mindig félelmetes
oldalnyeregbe, közben suttogva: „Csak nyugi, szamár pajtás!”,
megjelent East kapitány.
– Lovagolni megy, Miss Erstwhile?
– Igen, és örülnék, ha ön is jönne.
A férfi beleegyezett, ám ekkor előbukkant Amelia lóháton. A
kapitány arca megrándult, de akkor már nem visszakozhatott.
Jane elhatározta, hogy kellő távolságot fog tartani a pártól, és egy
kicsit kettesben lesz az ő hercegével. East kapitány ugyan nem
dobogtatta meg a szívét, de csinosabb volt, mint egy középiskolai
középhátvéd, és az ő színlelt udvarlása legalább érdekesebbé tenné
ezt a vakációt. De aztán Mr. Nobley, mint egy félnótás, állandóan
előreléptetett a lován, elválasztva egymástól Jane-t és East kapitányt,
egyedül hagyva Ameliát. Jane korrigált, de Mr. Nobley megint
közéjük tolakodott.
A lány dühösen nézett rá, ám a férfi még mindig nem fogta fel a
helyzetet.
Aztán Mr. Nobley nézett rá villámló tekintettel, Jane pedig
viszonozta a pillantását, nem értve, hogy mi baja. A férfi sóhajtott, és
Jane már éppen azon volt, hogy megmondja neki, mennyire
nevetséges, amit művel, amikor a férfi megszólalt:
– Miss Erstwhile, nagyon kipirult. Miért nem pihen egy kicsit? Ne
aggódjon, East kapitány, menjen csak tovább Miss Heartwrighttal,
azonnal önök után megyünk.
Mikor a másik kettő hallótávolságon kívülre került, Jane villámló
tekintettel fordult Mr. Nobley-hoz.
– Mit művel? Nincs semmi bajom.
– Elnézést, Miss Erstwhile, csak szerettem volna biztosítani East
kapitánynak és Miss Heartwrightnak néhány percet kettesben. Miss
Heartwright bizalmasan beszámolt nekem zaklatott múltjukról, és azt
reméltem, ha válthatnak néhány szót, az enyhítené a feszültséget
közöttük.
– Rendben – nevetett Jane –, egy kissé lassú a felfogásom.
Tudta, hogy a legkevésbé sem hangzik Austen hősnőnek, de
valamilyen oknál fogva nem tudta rávenni magát az illedelmesen
unalmas beszélgetésre, amikor Mr. Nobley-val volt.
Miután titoktartást fogadott, és igyekezett meggyőzni Mr. Nobley-
t, hogy bízhat benne, nem jár el a szája, Mr. Nobley elárulta, hogy
azok ketten nem csupán kedves ismerősök. Sőt, tavaly a férfi
megkérte a nő kezét, aki igent mondott.
– De az anyja ellenezte a kapcsolatot, mivel East csak egyszerű
matróz volt. Mr. Heartwright, a bátyja közölte Easttel, hogy már nem
tekintik Miss Heartwright udvarlójának, és Miss Heartwrightnak nem
volt rá módja, hogy megmagyarázza neki, ez nem az ő kívánsága
volt. Attól tart, most már túl késő, de én azt hiszem, lélekben sosem
hagyta el East kapitányt.
– Ó! – mondta Jane, azonnal beillesztve a történetet a megfelelő
Austen-regénybe. Nagyjából megfelelt a Meggyőző érveknek. Hát ez
nagy csalódás volt. East kapitány lett volna Jane legjobb jelöltje egy
kis gyógyhatású szerelemre. Nos, mindegy. Kettővel kevesebb…
maradt egy? Fürkészőn nézett Mr. Nobley-ra, és eltöprengett, vajon
miért van az a benyomása, hogy a férfi veszélyes lehet – vagy az
lehetne, ha nem tűnne olyan gyakran fáradtnak vagy unottnak. Vajon
a lelke mélyén egy alvó tigris volt? Vagy egy zsák krumpli?
– És ön hogyan érez emiatt, Mr. Nobley? – kérdezte.
– Az nem számít, én hogyan érzek Miss Heartwrighttal
kapcsolatban.
Előreléptetett a lován, és Jane követte.
Ő nem Miss Heartwrightról beszélt, de mindegy.
– Várjon! Összetört a szíve?
Tudta, hogy Miss Erstwhile ezt nem kérdezhetné meg, de Jane
nem tudta megállni.
– Nem, szó sincs róla.
– Vagy legalábbis nem Miss Heartwright miatt.
Jane figyelmesen szemlélte Mr. Nobley arcát, Henry Jenkins után
kutatva. A férfi mozdulatlan ajka nem árult el érzelmeket, de a
tekintete szomorú volt. Ezt korábban sosem vette észre.
– Lehet, hogy már nincs összetörve a szíve, talán ezen már túl
van, és most csak magányos.
Mr. Nobley elmosolyodott, de csak félig.
– Nagyon jól ért hozzá, hogy bosszantson engem, Miss Erstwhile.
Mint már mondtam, az nem számít, én hogyan érzek. Most Miss
Heartwrightról és East kapitányról van szó. Szerintem nonszensz,
hogy az elmúlt napok során egyetlenegyszer sem kerítettek sort egy
kiadós beszélgetésre. Ki kellene mondaniuk, amit éreznek.
– Ön egyetért azzal, hogy az ember kimondja, amit érez? Szóval,
ön egyetért az én viselkedésemmel?
Úgy tűnt, Mr. Nobley erre a kérdésre nem szándékozik felelni,
Jane pedig tanácstalan volt, hogyan kezdje újra a társalgást. Úgyhogy
némán lovagoltak tovább.
Természetesen éppen ebben a pillanatban látta meg Jane egy fasor
mellett Martint, amint őket bámulja. Miért nem tud nevetgélni és
csevegni úgy, mint aki remekül érzi magát? Ragyogó mosollyal
nézett körül, azt remélve, Martin azt hiszi majd, hogy lebilincselőnek
találja Mr. Nobley-t, és tökéletesen jól érzi magát a társaságában.
 Mr. Nobley megfordult, hogy kérdezzen tőle valamit, de amikor
észrevette, hogy Jane minden látható ok nélkül szélesen vigyorog,
elakadt a szava. Tágra nyílt szemmel kérdezte.
– Micsoda? Már megint kinevet? Ezúttal mit követtem el?
Jane ekkor valóban felnevetett.
– Sajnálom, úgy tűnik, nem tudok parancsolni magamnak, ha az
ön társaságában vagyok. Ön annyira könnyen ugratható.
Ami valójában nem volt igaz, de ahogy kimondta, mégis igaznak
tűnt.
Mr. Nobley hátranézett a válla fölött, éppen, amint a fák eltakarták
Martint. Jane nem volt benne biztos, Mr. Nobley meglátta-e.
– Sajnálom, hogy ennyit bosszantom mindig - jegyezte meg Jane.
– Abbahagyom. Megígérem.
– Hm – felelte Mr. Nobley, mintha kételkedne benne.
Elgondolkodva meredt a kezére, pár pillanatig nem is szólt. Jane
érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Vajon miért? Amikor a férfi
újra megszólalt, másmilyen volt a hangja, csevegő, ártalmatlan.
– Milyennek találja Pembrook Parkot, Miss Erstwhile?
– Úgy érti, magát az épületet? Nos, gyönyörű, kétségkívül,
barátságos, ám mégis túlságosan fényűző ahhoz, hogy igazán
kényelmes legyen. Mint amikor az ember fűzőt visel. Szeretem a
látványt és az érzést, de igazán nem engedhetem el magam benne.
Megrázta a fejét. Miért csúsznak ki állandóan ilyen szavak a
száján? Miért mond mindig olyasmit ennek a férfinak, amit a
Szabályok határozottan tiltanak? Próbált valami ártatlan témát
keresni.
– Nagyon tetszenek a festmények. A galériában. Valamennyi az
elegáns portréfestészet hagyományos stílusában készült, természetes
fényekkel megvilágítva. A művészt nem egyszerűen a külső szépség
érdekli, hanem igyekszik megmutatni a modellek belső szépségét, és
elkapni fontosságuk tudatának villanását a tekintetükben. Mindegy,
mennyire testes, vagy rettentően sovány, beteges külsejű, vagy
szomorú valaki a képeken, mindnyájan tudatában vannak a saját
fontosságuknak. Az ember önkéntelenül is irigyli tőlük ezt a végtelen
magabiztosságot.
Jane elhallgatott, amint rájött, hogy elragadtatta magát, és a
hallgatóságát valószínűleg a legkevésbé sem érdekli ez a téma. Vetett
egy oldalpillantást Mr. Nobley-ra, és látta, hogy a férfi figyelmesen
mered rá.
– Ön festő.
Jane pislogott.
– Valaha festettem, igen. De annak már több éve. Most… –
eltöprengett, hogyan fordítsa le Austen nyelvére azt, hogy
képszerkesztő. – Elég sok ideje nem használom már azt a közeget.
– Hiányzik magának?
– Tulajdonképpen igen. Mostanában kezdtem hiányolni. Talán
azért van ez, mert eléggé összekeveredtek a dolgok a fejemben –
bólintott, utalva a pár nappal korábbi összeomlására, de minden új
dolog, amit itt látok, festésre csábít, képekké alakul bennem, és
viszket a kezem, hogy papírra vessem ezeket a képeket. Azt hiszem,
a rajzolás és festés a gondolkodás valamiféle módja volt a számomra.
És szinte már nem is gondoltam rá, amíg ide nem jöttem.
Ekkor East kapitány közeledett feléjük ügetve.
– Itt vagyok! – kiáltotta. Szépen lovagolt és magabiztosan. Molly
családja vidéken töltötte a nyarakat, és ő mondogatta mindig, hogy
abból, ahogyan egy férfi lovagol, elég jól lehet következtetni arra,
hogyan csinál valami egészen mást. Jane figyelte Mr. Nobley-t a
lován, és látta, hogy ügyes és gyengéd lovas. Jane-nek elakadt a
lélegzete a megdöbbenéstől, hogy ebben az öltözékben ilyen
gondolatai támadhatnak. Felnevetett.
Mr. Nobley elkerekedő szemmel kérdezte:
– Mi olyan vicces? Ön gyakran nevet eltitkolt dolgokon, Miss
Erstwhile.
– Ahogy ön titokban mindig elégedetlen a dolgokkal, Mr. Nobley?
– Nem, nem elégedetlen – jelentette ki a férfi, és Jane rájött, hogy
igazat mond. Inkább szomorúság volt az, amit látott, szívfájdalom és
reménytelenség. Most már egészen biztos volt benne, hogy a férfi
valóban szegény Henry Jenkins.
East kapitány Jane mellé kormányozta a lovát.
– Miss Heartwrightnak megfájdult a feje, és bement. Elnézést,
hogy így elhanyagoltam, Miss Erstwhile! Mondja el, miről maradtam
le!
– Felfedeztem, hogy Miss Erstwhile művész – jelentette ki Mr.
Nobley.
– Valóban?
– Már évek óta nem volt ecset a kezemben – Jane dühös tekintetet
vetett Mr. Nobley-ra, és hirtelen újból ott volt az a mosoly a férfi
arcán, aztán ahogy jött, hirtelen el is tűnt. Jane szerette volna, ha újra
láthatja.
– Milyen kár! – mondta East kapitány.
Aznap este, amikor Jane visszavonult a szalonból a szobájába, egy
nagy, barna papírba burkolt csomagot talált az éjjeliszekrényén.
Feltépte a papírt, amelyből csinos kis olajfestéktubusok potyogtak ki,
meg három ecset. Aztán észrevette, hogy egy festőállvány várakozik
az ablak közelében, két kis vászonnal. Úgy érezte magát, mint Jane
Eyre, amint megszagolta a festékeket, és megcsiklandozta a tenyerét
a legnagyobb ecsettel.
Vajon ki volt a jótékony adományozó? Lehetett East kapitány.
Talán mégis ő tetszik neki legjobban, hiába töltötte Miss
Heartwrighttal kettesben a délutánt. Megeshet. Ennek ellenére, Jane
azt remélte, hogy Mr. Nobley volt az. Az ösztönei azt súgták, hogy
nyomja el magában ezt a reményt, de nem vett róluk tudomást. Most
Austen világában van, emlékeztette magát, ahol engedélyezett a
reménykedés.
Austen maga is így érzett vajon? Reménykedett? Jane eltűnődött,
vajon a férjezetlen írónő is egy Austen-világban élt-e, ugyanolyan
érzésekkel, mint Jane maga. Mulatva rajta, és borzadva, mégis kitéve
magát annak a nagyon is reális veszélynek, hogy az élmény magával
ragadja.
Még tíz nap van hátra.
 10. sz. pasi

Peter Sosa, HUSZONKILENC ÉVES

A felvonóban ismerkedtek meg. A férfi valamelyik felső emeleten

dolgozott reklámigazgatóként. Fiatal volt ehhez a beosztáshoz,
úgyhogy zseninek kellett lennie. Az ész mindig is vonzotta Jane-t. Ez,
meg a szép kéz, meg az áll vonala és a fenék. És a szem. Meg a jellem
– Jane nem volt sekélyes. Peter azonnal beleesett, mint mondta, mert
olyan gyönyörű. Ezt a szót használta: gyönyörű. Ezt a szót nem
könnyű figyelmen kívül hagyni. Jane mindig arra vágyott, hogy
egyszer valaki szemében gyönyörű legyen.
Öt héten keresztül minden péntek este randiztak, bár Jane szíve
még ólomnehéz volt. A 9. számú pasi emléke még mindig fájt, nem
gyógyult be még a seb, mivel Jane mindig megpiszkálta. De nem
volna-e éppen Peter a legcsodálatosabb módja a továbblépésnek
abból a katasztrófából? Jane arról a napról ábrándozott, amikor
véletlenül belebotlik majd az utálatos udvarlóba, Peterrel a karján.
És aztán…
– Mi az? Házas vagy, igaz?
– Nem, semmi ilyesmi.
A férfi elhallgatott, míg Jane képzelete szabadon csapongott.
– Barátnőm van. Sajnálom. Nem csalom meg, ott ül szemben,
annál az asztalnál az ablak előtt. Ő fogadott velem, hogy nem tudom
magamba bolondítani az első lányt, akit randira hívok. Látott valami
filmet, és úgy gondolta, nagyon romantikus lesz, csak aztán túl
messzire ment a dolog…
Jane nyomdafestéket nem tűrő válasza a csizmájáig pirulásra
késztette volna Britney-t, a dokkmunkást.

12 – 13. nap

MÁSNAP REGGEL JANE ARRA ÉBREDT, hogy az eső elmosta a világ

éles kontúrjait, bizonytalan alakzatokká változtatva a dolgokat, mint
Christo textilbe burkolt hídjai, aktjai és fái. Jane pirkadat óta festett.
Sárgával, vörössel, naranccsal és kékkel. A színektől megéhezett, de
túlságosan belehabarodott a vászonra felvitt festékbe ahhoz, hogy a
reggelihez felöltözzön. Amikor megérkezett Matilda, Jane
elhessentette.
Már el is feledte az izgalmat, amit valaha érzett, amikor vett egy
új ecsetet, kinyomta azt a sok színt a palettájára, megcsapta orrát az
olaj tiszta, természetes illata, és elfogta az a nyugtalanság, mielőtt az
első ecsetvonást ejtette volna az üres vásznon. Az elmúlt években
elkényelmesedett, az egeret meg a számítógép monitorát használva,
lusta és unalmas reklámgrafikát alkotva. És most, amint zöldet és
szürkét kevert össze, megbolondítva egy kis naranccsal, rájött, hogy
az eddigi pasijait úgy szerette, ahogy egy képszerkesztő dolgozik. De
ő úgy akart szeretni valakit, ahogyan festés közben érzett:
rettenthetetlenül, merészen, szabadon.
Miss Eyre előtt tisztelegve, Jane önarcképet festett. Amikor
sikerült jól elkapnia az arc árnyékolását, a szíve úgy kezdett dobolni
a bordáin, mint amikor valaki szerelmes. Azt a magabiztosságot
akarta megmutatni a szemekben, amit a galériában, a régi portrékon
látott. Azt a tudatos szemvillanást, amely azt üzeni, hogy érdemes
ránézni. Nem volt könnyű ezt megragadni. Szerette volna kikérni
valaki másnak a véleményét a festményéről, de nem az áruló
Matildáét. Kérdezze Saffronia nénit? Nem, ő csupa jót mondana.
Martint? Ó, elég legyen már! Mr. Nobley-t? Igen. De miért őt?
Későn ment le az ebédhez, és a szobalány hideg sültet meg puhára
főtt zöldségeket szolgált fel neki. A ház szinte visszhangzott, mint
egy régóta elhagyatott hely. Arra gondolt, hogy visszatér a
festőállványhoz, de nyugtalanította az a kifejezés a képen. Attól félt,
csak erőltetett az a magabiztosság, olyan, mint egy színész tekintete.
Úgy döntött, egy kis szünetre van szüksége. Neki és a festménynek
is.
Leült a könyvtárban. Bámulta az ablaktáblán leömlő esőt, az
Érzelmes utazás félig nyitott példányával az ölében. Vajon mit
csinálnak a kertészek ilyen esőben? – tűnődött.
Mr. Nobley belépett a helyiségbe, aztán, mikor észrevette Jane-t,
felsóhajtott.
– Hát itt van. Miss Erstwhile! Ön dühítő és bosszantó, és mégis
azon kapom magam, hogy önt keresem. Hálás lennék, ha elküldene,
és megesketne, hogy sosem térek vissza.
– Nem kellett volna elárulnia, Mr. Nobley, hogy ezt akarja, mert
így már nem fogja megkapni.
– Akkor maradnom kell?
– Hacsak nem akarja, hogy a vacsoránál úriemberhez méltatlan
viselkedéssel vádoljam meg, akkor igen, azt hiszem, maradnia kell.
Attól tartok, ha ma túl sok időt töltök magamban, túl meggyőzően
fogom alakítani az őrült nőt a padláson.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– És az mennyiben különbözne a…
– Üljön le, Mr. Nobley!
A férfi leült egy székre az asztalka túloldalán. A szék
megnyikordult, amint elhelyezkedett rajta. Jane nem nézett rá.
Inkább az esőt figyelte az ablakon, és az ezüstös árnyakat, amelyeket
a nedves fény vetett a szobára. Pár pillanatig csak hallgatott, aztán
rájött, hogy ez kínos lehet, ilyenkor kötelező a társalgás. Érezte arcán
a férfi pillantását, és szerette volna megtörni a csendet, mint egy
könyv gerincét, de már nem volt mondanivalója. A festés és az eső
elrabolták minden gondolatát.
– Sterne-t olvas – szólalt meg végül a férfi. – Szabad?
A könyv felé intett, és Jane átadta neki. A lánynak eszébe jutott
egy jelenet a Mansfield Parkból, amikor az udvarló, Henry Crawford
felolvasott Frances O’Connor figurájának, és a hangja olyan
szenvedélyes feszültséget keltett, hogy a felolvasott szöveg szavaival
udvarolt. Jane Mr. Nobley komoly arcára nézett, majd elkapta a
pillantását, amint a férfi tekintete a könyv lapjáról az ő arcára siklott.
Mr. Nobley olvasni kezdett a lap tetejétől. Lágy, dallamos és erős
volt a hangja, olyan emberé, aki ha megszólal egy tömegben, az
emberek odafigyelnek rá, és ha mesél egy gyereknek, rá tudja venni,
hogy elaludjon.
„Az az ember, aki első ültete bourgogne-i vinyikét a Jó-Remény
fokán – jegyezzük meg, hogy az hollánder volt –, meg sem álmodta,
hogy ő Kápon ugyanazt a bort fogja inni, amellyet a vesszők a
franciaországi hegyoldalakon termenek – ahhoz az úr igen is flegmás
úr volt –, de kétségbevehetetlenül fogta hinni, hogy ihatik belőle
valami bornemű levet; jót-e, rosszat-e, középszert-e – annyit a világ
dolgai felöl csak tudott, hogy az. nem az ő tetszésétől függ…„1
Mr. Nobley erősen küzdött, hogy el ne mosolyodjon.
Összeszorította az ajkát, a hangja párszor megbicsaklott. Jane
ránevetett, és akkor végre elmosolyodott a férfi is. Jane úgy érezte,
mintha valaki megcsiklandozta volna a szívét.
– Nem túl… ööö… – mondta Mr. Nobley.
– Érdekes?
– Azt hiszem, nem túlzottan.
– De jól olvasta fel – mondta a lány.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Valóban? Nos, az is valami.

1
Laurence Sterne: A Sentimental Journey (Érzékeny utazások; Ford.: Kazinczy
Ferenc;Magyar Helikon, 1976)
 Pár pillanatig némán ültek, csak néha tört ki belőlük a nevetés.
Mr. Nobley egyszer csak megint olvasni kezdett:
– „…a Myn Herrnek könnyű vala a maga új szőlejében mind
eggyikét, mind másikát leinni…” – de a nevetéstől nem bírta
folytatni. Saffronia néni épp arra járt, és menet közben bekukucskált
a homályos helyiségbe, arra emlékeztetve Jane-t, hogy ezt a találkát
tilthatják a Szabályok. Mr. Nobley is feleszmélt.
– Elnézést! – mondta, és felemelkedett. – Túl sokáig raboltam már
az idejét.

Másnap délután Mr. Nobley ismét az idejét rabolta, de Jane

egyáltalán nem bánta. Ez érdekes fordulat volt. Az eső elállt, az ég
félénken rejtőzködött a felhők mögött, és Mr. Nobley javaslatára a
társaság sétálni indult a kavicsos utakon, az átázott pázsitot
elkerülve.
A párok újra és újra átrendeződtek. Andrews és Charming vezette
a sort, aztán jött a Nobley-Heartwright páros, amely először
Erstwhile-Heartwright, majd Erstwhile-Nobley párossá alakult, és itt
aztán az utolsó pár előre fuss játék véget is ért. Jane hátrapillantott a
válla fölött, és eltűnődött, vajon miféle szívfájdalmak és remények
gyötrik Ameliát, aki akarata ellenére elhagyott volt kedvese mellett
sétál. Micsoda jó mulatság!– gondolta.
– Ha továbbra is esni fog, én megbolondulok – jelentette ki Miss
Charming. – Nem csinálhatnánk valami mást a kártyázáson meg a
sétálgatáson kívül?
Felpislantott Andrews századosra, hogy lássa, vajon a férfi
egyetért-e vele.
– De igen – felelte az, és Miss Charming arca felragyogott. –
Magammal is hoztam Londonból azt, amire szükségünk van. Egy kis
színdarab szövegkönyve. A címe: Otthon a tengernél. Hat szerep van
benne, három szerelmespár, pont megfelel nekünk. Legalább valami
elfoglaltságot ad a bál előtt. Azt javaslom, tanuljuk meg, és adjuk elő
Lady Templetonnak!
 – Ó, igen! – mondta Miss Charming, a kezét összekulcsolva a
mellkasa előtt. – Ez igazán nagyszerű!
– Fogadjunk, hogy a mi Miss Erstwhileünk is szívesen
vállalkozna rá, igaz? Miss Heartwright sosem okozna nekem
csalódást, azt tudom, East pedig hajós ember – mindig kész a
kalandra. Maga mit szól, Nobley?
Mr. Nobley nem felelt azonnal.
– Én úgy vélem, nem illendő színdarabot előadni egy
tiszteletreméltó hölgy házában.
Miss Charming feljajdult.
– Ó, ugyan már, Nobley! – szólt a százados.
– Nem hat rám a könyörgés – tartott ki a másik.
Jane felhorkant, mint egy ló. Neki tetszett az ötlet.
– Ne rontsa el a játékot, Nobley! – duzzogott Miss Charming. –
Kár, hogy nincs itt Sir John, hogy eljátssza a harmadik fickót.
Bizonyosan hamar visszatér, nemde?
– Szerintem nem – jelentette ki hűvösen Nobley.
– Hát, ez gáz. Hé, Jane, mi van azzal a pasival, úgy értem,
fickóval, akivel egyszer a kertben láttam beszélgetni? Mit gondol, ő
nem játszaná el a szerepet?
Jane érezte, hogy a lábujja hegyéig megdermed.
– Nem tudom, kiről beszél, Miss Charming.
– Dehogynem. Az a magas fickó a kertben, lehet, hogy a
személyzethez tartozik. Szerintem egész jól nézett ki maga mellett.
Jobb partnere lenne, mint Mr. Nobley.
– Le-lehet, hogy az egyik kertész volt? Nem tudom.
Jane lopva Mr. Nobley-ra pillantott. A férfi maga elé meredt, a
szeme alatti karikákból ítélve nem aludta ki magát.
– Mindegy – legyintett Miss Charming, aki máris elvetette az
ötletet.
Továbbsétáltak, és különböző témákkal próbálkoztak. Ám az
„időjárás” túlságosan unalmas volt, „Mr. Templeton eltűnéséről” már
eleget beszéltek, a „Mi lehet vacsorára?” pedig egyiküket sem
érdekelte túlzottan. Aztán Adrews százados rátalált az ideális témára:
a Pembrook Park közelgő báljára. Kitárgyalták a zenészeket, a más
birtokokról érkező vendégeket, az ételt és a románcok lehetőségét.
Miss Heartwright még a melankóliáját is félretette, hogy a báli
ruhákról csevegjen.
Jane szíve türelmetlenül vert. Egy bál – mindenféle dolgok
történnek egy bálon. Ott van például Hamupipőke története. Ez vele
is megtörténhet. Érezte, ahogy reménytelenül és csodálatosan
elragadja a képzelete. A nap melege az arcán, a kalap kötője az álla
alatt, a stóla a vállán, és egy kalapos – barkós férfi az oldalán – ez
mind táplálta az álmodozását.
Annyira büszke volt magára! Valóban fejest ugrott ebbe a világba.
Rápillantott Mr. Nobley-ra, és eltöprengett, vajon hogyan végződik
majd mindez. Úgy tűnt, East és Heartwright valószínűleg csókot vált,
és kibékül majd, és akkor Jane-nek Nobley marad. Vagy esetleg
senki. A bábjátékos Mrs. Wattlesbrook nem törné túlságosan magát,
hogy összehozzon neki egy eljegyzést. A főnöke biztatása nélkül
pedig vajon venné-e Nobley a fáradságot, hogy udvaroljon neki?
Nem tűnt valószínűnek.
Előttük az ösvényen egy pocsolya terpeszkedett, amelyet nem
tudtak kikerülni. A férfiak rettenthetetlenül átgázoltak rajta. Andrews
százados megfogta Miss Charming kezét, és segített neki átlépni. Mr.
Nobley Jane derekára helyezte a kezét, és átemelte a lányt. Amint
talpra állította, sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint az illendő
lett volna a tizenkilencedik században. Egy lélegzetvételnyi ideig
mozdulatlanul álltak, az arcuk szinte összeért. A férfinak
csókolnivalóan jó illata volt. A lánynak száguldottak a gondolatai. Én
gyűlölöm, és ő is gyűlöl engem. Ez így tökéletes! Vagy nem? Persze,
ez az egész nem valóságos. Várjunk csak! Nekem most bele kellene
esnem valakibe, vagy el kellene kerülnöm, hogy beleessek? Hogy is
volt ez, Carolyn néni?
A férfi lépett hátra először. Jane elfordult, és egyszer csak ott volt
előtte Martin. Jane már el is felejtette Martint. Most eszmélt csak rá,
hogy időről időre teljesen elfeledkezett a valódi világról, hogy
jobban elmerülhessen az ábrándok világában.
Martin a rózsabokrok között térdelt. Sapkája árnyékot vetett az
arcára, de Jane látta, hogy a férfi őt figyeli. Amint a társaság
továbbindult, Martin felemelkedett, és levette a sapkáját, mintha csak
temetési menet haladna el mellette. Úgy tűnt, a többiek nem vették
észre a jelenlétét, és hamarosan eltűntek az ösvény fölé hajló lombos
fák között.
Martin tett egy lépést előre.
– Jane, nem beszélhetnénk?
Jane ekkor döbbent rá, hogy még mindig ott áll, a férfira meredve,
mintha csak könyörögne érte, hogy ismét elutasítsák. Elindult a
többiek után.
– Nem, Martin, nem lehet. Várnak rám, észre fogják venni, hogy
lemaradtam.
– Akkor találkozzunk később!
– Nem, befejeztem a bolondozást.
Azzal faképnél hagyta. De továbbra is a fejében zúgott ez a
félszeg mondat, mint egy állhatatos, bosszantó rovar, és Jane arra
gondolt: „Aha, azt mondja, befejezte a bolondozást, mintha csak nem
viselne még mindig kalapot meg bugyogót.”
Aztán észrevette, hogy Mr. Nobley megállt, hogy bevárja. A
tekintete haragos volt, de nem rá nézett. Jane megfordult. Martin
addigra már visszatette fejére a sapkát, és kezét ismét a felásott
földbe mélyesztette.
Jane érezte, hogy a szíve bolondul ver, és majdnem kinyújtotta a
kezét, hogy megtámaszkodjon valamiben. Nem szívesen látta együtt
őket: Martint, a szexis férfit, aki megnevettette, és segített neki
megvetni a lábát a való világban, és Mr. Nobley-t, aki miatt kezdte
ezt a színlelt világot olyan kényelmesnek érezni, mint a saját ágyát.
Jane most ott állt, ahol az ösvény elkanyarodott, és azon tétovázott,
vajon merre menjen tovább.
És akkor hirtelen tökéletes lett a fény.
 Jane lézeres szemműtétje után megváltozott szemének
fényérzékelő képessége. Ha túl erős volt a fény, égésnyomszerű
foltokat látott a retináján, mintha egysejtűeket figyelne a
mikroszkópban. Ha túl erős volt a fény-árnyék kontraszt, akkor a
kettő határa egybeolvadt, elmosódtak a körvonalak. De volt egy
bizonyosfajta fény, amelynél az egész világot tökéletesen látta – késő
délután, amikor a nap ereszkedni kezd a horizonton, oldalról
világítva meg a dolgokat, nem felülről. Mint most. Minden apró
részlet élesebb lett. Fölötte a csengőként himbálózó levelek
mindegyikén meglátott minden törésvonalat és gyűrődést, az ereket
és a levél finom hegyét. Odalent pedig minden egyes fűszál harsogó
zölden és élesen feszült neki a többinek.
És világosan látta Mr. Nobley-t is. Az épp csak kezdődő apró
ráncokat a szeme sarkában, az állán sötétedő borostát, amely máris
utat tört a reggeli borotválkozás után, a sejtésnyi vonalakat a szája
körül, amelyek azt sugallták, a való életben gyakrabban
mosolyoghat. Olyan arca volt, amit az ember szívesen megcsókolna
– az ajkát, a homlokát, az orcáját, a szemhéját, mindent, az állát
kivéve. Azt legszívesebben megharapná az ember.
Jane arra gondolt: nem rúgnám ki az ágyamból, csak mert
telemorzsálta.
Miss Erstwhile pedig arra: egek, micsoda jó parti! Hogy áradozna
róla a társasági rovat!
– Szerintem jobb, ha távol tartja magát tőle, Miss Erstwhile.
Mr. Nobley hátat fordított Martinnak, és karon fogta a lányt,
visszavezetve őt az ösvényre.
– Nem tudom, miért törődik ezzel, uram – jelentette ki Jane,
igyekezvén minél austenesebben megszólalni. – De rendben van,
távol tartom tőle magam, ha ön megtesz nekem egy szívességet.
Szerepeljen a színdarabban!
– Miss Erstwhile…
– Ó, ugyan már! Rendkívüli örömet szerez majd nekem, ha látom,
milyen kellemetlenül érzi magát. Fél, nem igaz? Nekem úgy tűnik,
túlságosan ragaszkodik hozzá, hogy mindig illendően viselkedjen.
De egy kis színjátszásban nem lehet semmi rossz. Végül is – ez a
tizenkilencedik század. Úgyhogy a tiltakozása talán abból ered, hogy
nem akar bolondot csinálni magából.
– Ön hiúsággal vádol engem. Ám meglehet, hogy az egész
vállalkozás egyszerűen csak nem tűnik túl szórakoztatónak
számomra. És részben mégis igaza van. Nem vagyok valami jó
színész.
– Valóban? – kérdezte Jane, sokatmondó pillantást vetve rá.
A férfi megrándult, de aztán folytatta.
– A fő aggodalmam azonban a mi jó háziasszonyunk
érzékenységére vonatkozik.
– És ha elmondjuk neki a terveinket, ő pedig beleegyezik, akkor
részt vesz benne?
– Igen, azt hiszem, kénytelen leszek.
Összeszorította az ajkát, bosszúsan, vagy hogy elfojtson egy
mosolyt, Jane nem volt benne biztos.
– Ön dühítően kitartó, Miss Erstwhile.
– Ön pedig, Mr. Nobley, bosszantóan makacs. Mi együtt olyanok
vagyunk, mint a Pimaszság és a Hajthatatlanság.
– Ez szellemes megjegyzés volt.
– Igazán? Csak úgy eszembe jutott.
– Nem is gondolkodott rajta?
– Egy cseppet sem.
– Hm. Lenyűgöző!
Jane oldalba bökte a könyökével.
Amikor utolérték a többieket, Miss Charming a teázás „idejétmúlt
szokásáról” társalgott Andrews századossal, East kapitány és Amelia
pedig vagy némán sétálgatott, vagy titkokról sugdolóztak egymás
közt.
– Előadjuk a színdarabot – jelentette be Jane a többieknek. – Mr.
Nobley a tenyeremből eszik.
 11. sz. pasi

Clark Barnyard, HUSZONHÁROM ÉVES

Még mindig nem volt túl a 9. számún, a 10. számú pedig megalázta,
úgyhogy Jane elhatározta, megszabadul az áldozat szerepétől, és
ezentúl elérhetetlen ragadozó lesz: ádáz, független és magányos.
Csakhogy ott volt a munkahelyén ez a fickó, Clark. Megnevettette
Jane-t a céges értekezleteken, megosztotta vele a sült krumpliját az
ebédnél, mondván, hogy fel kell hizlalni egy kicsit. Clark a tördelésen
dolgozott, és Jane gyakran ment át a fülkéjébe, ahol felült az asztala
szélére, és elcsevegett vele, hosszasabban, mint azt a főnöke szerette
volna. A fiú pár évvel fiatalabb volt nála, úgyhogy az egész valahogy
ártatlan dolognak tűnt. Amikor Clark végül randira hívta, a rossz
előérzete ellenére Jane nem utasította el.
A fiú vacsorát főzött a lakásán, bolondos volt és gyengéd, amint
Jane nyakát csókolgatta, és közben nyifogott, mint egy kiskutya.
Csókolózni kezdtek a kanapén, ami kellemes is volt nagyjából hatvan
másodpercig, amíg a fiú keze keresni nem kezdte Jane melltartójának
kapcsát. Elöl. Ez annyira nem illett Mr. Darcyhoz!
– Hé, állj meg, cowboy! – mondta Jane, de Clark lendületben volt,
és még háromszor-négyszer fel kellett szólítani, mire végül elengedte
Jane mellét és felállt, a szemét dörzsölgetve.
– Mi a gond, szivi? – kérdezte, és a hangja megbicsaklott az
utolsó szónál.
 Jane azt felelte, túl gyors neki ez a tempó, mire a fiú azt
válaszolta, akkor mi értelme volt annak, ami köztük folyt az utóbbi
hat hónapban?
Jane felmérte a szituációt, és elégedetten kijelentette:
– Te nem vagy úriember.
Mire Clark így válaszolt:
– Hasta la vista, baby!

14 – 18. nap

SAFFRONIA NÉNI PERSZE NEM BÁNTA, úgyhogy elkezdődtek a

próbák. A darab egy szentimentális románc volt, amely Jane-t még a
jelenlegi nyitottsága ellenére sem tudta magával ragadni. Viszont
több napra való mulatságot szerzett nekik. Jane reggelente festett, és
érezte, ahogy a festői ösztöné ásítozva ébredezik benne. Délután
próbált Mr. Nobley-val a könyvtárban, vagy az almafák alatt fel-alá
járkálva (Martint nem látta), esetleg az északi szalonban a
többiekkel, római tógát jelképező szövetet tekerve magukra.
És közben Mr. Nobley figyelte őt. Persze eddig is mindig figyelte.
Ez hozzátartozott a szerepéhez. De vajon tetszett-e Jane-nek, hogy
mostanában még többször kapta rajta a férfit? És az, hogy úgy tűnt,
Mr. Nobley oldalpillantásai és félmosolyai mintha nem a szerepből
fakadtak volna? Mintha a kissé félrecsúszott álarc megmutatott volna
egy-egy villanásnyit magából a mögötte rejtőző férfiból is?
Jane arra gondolt: Hagyd ezt abba!
Aztán arra: Viszont a színészek állandóan beleszeretnek egymásba
a forgatás alatt. Annyira elvetemült gondolat, hogy ez megtörténhet
velem is?
És válaszolt is a saját gondolataira: Igen, az. Koncentrálj! Érezd
jól magad!
 És csodával határos módon úgy is volt. Feleselt és nevetgélt és
szemérmesen mosolygott a válla fölött. A reggeli festések feltöltötték
friss energiával, amitől szépnek érezte magát, délután és este pedig
fesztelenül viselkedett Mr. Nobley társaságában. A múltban Jane-t
annyira gyötörték volna a kétségek, hogy nem lett volna képes
élvezni a férfi rajta nyugvó tekintetét. Most viszont egyenesen
visszanézett rá. Nem volt benne semmi aggodalom, nem voltak „Mi
volna, ha?” kérdések. Csak egy kis ártatlan flört volt az egész.
Egyik este, amint bebújt az ágyába, magában kuncogva, ahogy
felidézte a nap összes élvezetes pillanatát, rájött, hogy azért ilyen
vakmerő, mivel itt nem Jane igazából – nem a megszállottan mindent
akaró Jane. Meseország biztonságos hely, ahol körbejárhat, bajba
kerülhet, megismerheti magát, és végül sértetlenül kijöhet onnan.
A színielőadás estéjén Jane és Mr. Nobley elrejtőztek a ház
mögött, egy utolsó próbára. Az utóbbi időben a hangulat kissé
bohémabb lett, a szokásos szigorú társasági szabályok kissé
fellazultak, a próbák lehetővé tették, hogy a párok elosonjanak, és
felügyelet nélkül élvezzék az együttlét részegítő intimitását.
Mr. Nobley leült a kavicsos ösvényen, és vonakodva hátradőlt, a
könyökére támaszkodva.
– Ó, itt meghalni, magányosan és szeretetlenül…
– Ez egészen jó volt – jegyezte meg Jane. – Úgy hangzott, mintha
valóban szenvedne, amint mondta. De szerintem még megtoldhatná
egy-két nyögéssel.
Mr. Nobley felnyögött, de nem biztos, hogy a színjáték részeként.
– Tökéletes! – mondta Jane.
Mr. Nobley a térdére hajtotta a fejét, és felnevetett.
– Nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rávenni erre. Mindig
is igyekeztem elkerülni a színjátékokat.
– Ó, nem úgy néz ki, mintha annyira sajnálná. Úgy értem, persze,
sajnálja, de nem bánkódik miatta…
– Csak mondja a szerepét, Miss Erstwhile, kérem!
 – Ó, igen, hát persze. Elnézést. El sem tudom képzelni, miért
húzom az időt, csak éppen van valami végtelenül vonzó abban,
ahogy ott ül a földön, a lábamnál…
A férfi megragadta. Talpra ugrott, átfogta a derekát, és lehúzta a
földre. Jane visított, amint a férfira huppant.
Nobley keze megmerevedett.
– Hoppá! – mondta a férfi.
– Nem hiszem el, hogy ezt tette!
A férfi körülnézett, szemtanúk után kutatva.
– Igaza van. De ha már egyszer megtettem, hát csakis azért, mert
maga kényszerített rá. Nincs az az esküdtszék a földön, amelyik
elítélne érte. De jobb lesz, ha próbálunk, mert bármikor erre járhat
valaki.
– Én szívesen próbálnék, de maga még mindig fogja a derekamat.
A férfi keze valóban nem mozdult. Gyönyörű kéz volt, nagy, erős
ujjakkal. Jane élvezte az érintését.
– Valóban – felelte a férfi. Aztán a lányra nézett. Mély lélegzetet
vett. A homloka megfeszült, mintha csak szavakat próbálna keresni a
gondolataihoz, mintha valami nagyszerű belső csatát vívna,
amelynek kiváltó oka Jane tökéletes szépsége. (Ez az utóbbi tisztán
Jane romantikus találgatása volt, és nem lehet szó szerint venni.)
Mindenesetre a földön hevertek, meglepetten, a testük összeért, és
amint egymást bámulták, még a fák is lélegzetvisszafojtva
várakoztak.
– Én… – szólalt meg Jane, de Mr. Nobley megrázta a fejét.
Elnézést kért Jane-től, talpra segítette, aztán visszazökkent a
földre, mivel a szerepe szerint még mindig a halál torkában volt.
– Folytassuk!
– Rendben, jól van – mondta Jane, kavicsokat rázva le a
szoknyájáról. – Már a vége felé jártunk… Ó, Antonio!
Óvatosan a férfi mellé térdelt, ügyelve, hogy ne gyűrje össze a
szoknyáját, és megveregette a férfi mellkasát.
 – Maga súlyosan megsérült. És olyan meggyőzően hörög! Hadd
öleljem át, hogy a karjaimban haljon meg, mivel a halál és a
viszonzatlan szerelem hagyományosan romantikus párosítás.
– Nem ez áll a szövegkönyvben – jegyezte meg a férfi
összeszorított fogakkal, mintha a valóságos közönség meghallhatná
őket.
– De jobb annál. Nem igazán shakespeare-i a szöveg.
– Rendben. Szóval, a szerelme megerősíti a lelkem, a sebem
begyógyul és így tovább, és így tovább. Én pedig felállók, és
drámaian megvalljuk egymásnak a szerelmünket. Jobban szeretem,
mint termőföld az esőt, mint éjszaka a holdat, és így tovább…
Felsegítette a lányt, és ott álltak egymással szemben, kéz a
kézben. Visszafojtott lélegzettel, egymás szemébe nézve. Már
másodszor. Ez már szinte túl sok volt! Jane annyira szerette volna
meghosszabbítani ezt a pillanatot, hogy a gyomra belesajdult a
vágyakozásba.
– Hideg a keze – szólalt meg a férfi, lepillantva a lány kezére.
Jane várt. Még sosem próbálták ezt a részt, és a gyenge kis darab
nem adott rendezői utasításokat, mint például „Csókold mega lányt,
te bolond!”. Finoman a férfi felé hajolt. Az a kezét melengette.
– Szóval… – mondta Jane.
– Azt hiszem, tudjuk a jelenetünket, többé-kevésbé – mondta a
férfi.
Meg fogja csókolni? Nem, úgy tűnik, a régensség korabeli
Angliában senki nem csókolózott sosem. Különben is, mit jelent, ha
valaki szerelmes lesz Austen álomvilágában? Jane hátralépett. A férfi
különös közelségétől olyan hevesen vert a szíve, hogy szinte fájt.
– Valószínűleg vissza kellene mennünk. A függöny, vagyis
inkább az ágytakaró, két óra múlva felmegy.
– Rendben. Hát persze – felelte a férfi, bár úgy tűnt, egy kicsit
sajnálja.
Rájuk borult az este. Hideg lehelete hajnali harmatként lepte el a
lány karját. A ruha ujján át egészen a csontjáig hatolt. Habár
gyapjúkabátot viselt, reszketett, amint visszasétáltak a házhoz. A
férfi odaadta neki a zakóját.
– Ez a színielőadás végül nem is olyan rossz, mint gondolta,
igaz?– jegyezte meg Jane.
– Nem annyira. Nem rosszabb, mint a léha regényolvasgatás vagy
a krokettezés.
– Maga úgy beszél ezekről az időtöltésekről, mintha
csukamájolajat kellene innia.
– Talán fáraszt már ez a hely.
Habozott egy kicsit, mintha túl sokat árult volna el. Jane arra
gondolt, talán az igazi énje szólalt meg. Mr. Nobley megköszörülte a
torkát.
– Mármint a vidék, úgy értem. Hamarosan visszatérek Londonba a
szezonra, nyárra pedig befejeződik a felújítás a birtokomon. Jó lesz
már otthon. Kell az állandóság érzése. Fárasztanak a vendégek, akik
jönnek-mennek vidéken, egyetlen céljuk, hogy valami szórakozásra
leljenek, ráadásul sekélyesek az érzelmeik. Ez kimeríti az embert.
Jane szemébe nézett.
– Lehet, hogy többé nem térek vissza Pembrook Parkba. És ön?
– Nem, én egészen biztosan nem térek vissza.
Megint valami véget ér. Jane mellkasa összeszorult, és
meglepődve ismerte fel magán a pánik jeleit. Ma már a színielőadás
estéje volt, két nap múlva lesz a bál. Három nap múlva pedig távozik.
Ne ilyen gyorsan! Láthatóan mélyebbre merült Austen világában,
mint azt képzelte. És nagyon élvezte. Kezdett hozzászokni a
topánkákhoz meg az empire derékhoz, meztelennek érezte magát a
szabadban kalap nélkül, és a szalonban töltött estéken természetesnek
érezte kiejteni azokat a kifejezéseket, amelyeket Austen írhatott. És
amikor ez a férfi belépett a helyiségbe, jobban szórakozott, mint a
négy főiskolai év alatt együttvéve. Az egész… tökéletesnek tűnt.
– Ez nevetséges – mondta, aztán meggondolta magát. Amikor a
legutolsó alkalommal megvallotta a valódi érzéseit ennek a férfinak,
nem sikerült túl jól. – A szerepeink, úgy értem, ebben a darabban. De
remélem, azért egy kicsit élvezni fogja.
– Természetesen. Bárdolatlanság volna azt mondanom, nem
fogom élvezni, hogy szerelmeskedhetek magával ma este.
Jane-nek kiszáradt a szája.
– Mi… micsoda?
– Ma este, amikor előadjuk a darabot – magyarázta a férfi
higgadtan. – Az én szereplőm szerelmet vall a maga szereplőjének,
és ha azt mondanám, hogy ez a feladat taszító, azzal megsérteném
önt.
– Ó! – felelte Jane, kis nevetés kíséretében. – így már értem.
Egy pillanatra elfelejtette, hogy a szerelmeskedés Austen számára
még mást jelentett, mint amit ma jelent. Természetesen Mr. Nobley,
a huszonegyedik századi színész tudta ezt. Jane rásandított, hogy
lássa, a férfi vajon ugratja-e. Mr. Nobley közben megállt, mert
meglátott valamit a távolban. Jane követte a tekintetét.
East kapitány és Amelia sziluettje rajzolódott ki a csillagfényes
égbolt előtt. Egy pad előtt álltak, és a férfi fogta a nő mindkét kezét.
– A szerepüket játsszák? – kérdezte Jane. – Úgy értem, az
előadásra próbálnak?
– Nekem úgy tűnik, most éppen nem beszélnek.
Igaza volt. Azok ketten tökéletesen elmerültek egymás
tekintetében. Jane észrevette, hogy Amelia most először nem tűnt
zavartnak, amióta East kapitány megérkezett. Ha szerepet játszottak,
remekül csinálták.
– Gondolja, hogy ez valódi…? – kérdezte Jane.
– Nem helyes figyelnünk őket.
– De ha mi nem nézzük, akkor ki? Kár lenne közönség nélkül
elpazarolni egy ilyen pillanatot.
Most mozgott a szerelmesek ajka. Próbálják a szerepüket?
Vagy… East kapitány előrehajolt, Amelia hátrahajtotta a fejét. A
keze megreszketett a férfi mellkasán. A férfi ajka kurtán, gyengéden
érintette a nő ajkát. Ez láthatóan nem volt elég, ezért a férfi
megragadta a nőt. Amelia a nyaka köré fonta a karját, és az arcuk
összeért, kivehetetlenül összeolvadva a sötétben. Meglehetősen
komolynak tűnt az érzés, amilyet csak az eljegyzés megpecsételésére
tartogat az ember.
Hirtelen nem olyan volt már, mintha filmet néznének – a két
ember szenvedélye valódinak tűnt, és kellemetlenné vált a
leskelődés. Jane eltűnődött, vajon Amelia tényleg szereti-e George
Eastet, az embert? A színészt? Lehetséges ez? Vajon összetörik-e a
szíve, amikor elhagyja Pembrook Parkot?
– Most már egyetértek önnel, hogy nem illik néznünk őket –
szólalt meg.
Jane és Mr. Nobley némán sétáltak tovább a ház felé. Kínos
csendben. Egy szerelmi vallomást és az első csókokat látni elbűvölő
élmény lehet, ha az ember olyan valakivel van, akinek a társaságában
kényelmesen érzi magát. Akivel már túl vannak ezen a csókon, és
képesek nevetve felemlegetni ezt az első közös pillanatot. Ugyanez
Mr. Nobley-val olyan volt, mintha megelevenedne az a bizonyos
rémálom, amiben az ember meztelenül áll idegenek előtt.
– Természetes, ha összekeveredik a valóság és a fantázia, amikor
ilyen színdarabot játszanak – jelentette ki Jane. – Kezdenek
ugyanúgy érezni, mint a szereplők.
– Így igaz. Éppen ez volt az egyik oka, amiért haboztam részt
venni ebben a frivolitásban. Nem hiszem, hogy ha színlelünk
valamit, attól még az valóság lesz.
– Kicsit ijesztőnek találom, hogy egyetértünk valamiben. De
gondolja, hogy legalábbis az ő esetükben ezek az érzések mélyebbek
is lehetnek?
Mr. Nobley hirtelen lecövekelt. Ránézett Jane-re.
– Én éppen ezen tűnődtem.
– Szerintem lehetséges.
– Nagyon is lehetséges. Megfelel egymásnak a társadalmi állásuk,
hasonló a gondolkodásuk, és úgy tűnik, összeillenek érzelmileg.
 – Úgy beszél, mintha egy házasságról szóló tankönyvet olvasna
fel. Én a szerelemről beszélek, Mr. Nobley. Mit gondol, annak
ellenére, hogy egy szerep alapján szerettek egymásba, van esélyük?
Mr. Nobley a homlokát ráncolta, és élénken dörzsölgette a
barkóját a kézfejével.
– Én… én ismertem East kapitányt a múltban, amikor egy másik
nőt szeretett. Akinek a szeszélyei, a gonoszsága összetörték őt. Csak
egy üres váz volt egy ideig. Ha egy hónappal ezelőtt megkérdi tőlem,
hogy egy másik nő képes lesz-e ismét egész emberré változtatni őt,
azt feleltem volna, nincs olyan férfi, aki képes lenne ilyen sérülésből
felépülni, és hogy ő sosem lesz képes újra bízni egy nőben. Hogy a
romantikus szerelem nem víz vagy levegő, ami nélkül ne lehetne
élni. De most…
Mélyet lélegzett. Tekintetét nem vette le Jane-ről.
– Most már nem tudom. Szinte kezdem azt hinni, hogy igen. Igen.
– Igen – ismételte meg Jane. A hold a férfi válla fölött függött,
mintha közel hajolva hallgatózna, lélegzetvisszafojtva várva, mi jön
ezután.
– Miss Erstwhile.
– Igen?
Nobley az égre pillantott, vett pár mély lélegzetet, mintha a
megfelelő szavakat keresné, aztán egy pillanatra behunyta a szemét.
– Miss Erstwhile, ön vajon…
Ekkor East kapitány és Miss Heartwright haladt el mellettük.
Egymáshoz közel sétáltak, de nem értek egymáshoz. Mr. Nobley
figyelte őket. Egyre jobban összevonta a szemöldökét, és a válla
fölött hátranézett a semmibe.
Mi az? – kiáltotta volna legszívesebben Jane.
– Menjünk be!
A karját nyújtotta Jane-nek. A lány mellbevágó csalódottságot
érzett, de azért elfogadta a férfi karját, és úgy tett, mintha minden
rendben volna. Hamarosan beértek a házba, ahol a tető meg a falak
meleg biztonsága kizárta az éjszakai kert buja varázsát. Szolgák
sürögtek, lobogtak a gyertyák, az élénk készülődés az előadásra
szinte feledtette azt a pillanatot a parkban.
Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, Mr. Nobley magára hagyta
Jane-t, vállán a kabátjával, amelyen érezni lehetett a kert illatát.

Két órával később, amikorra a szalont már átrendezték, a szereplők

felvették a jelmezeket, és a lábuk előtt félkörívbe rendezett ál-
petróleumlámpák lobogó fényében előadták a harmincperces ódát a
szerelemhez és a Földközi-tengerhez.
Miss Charming vadul szorította kezében a szövegkönyvet, és csak
színlelte a csókokat Andrews századossal. Amelia nyugodt volt és
bájos. Úgy olvadt bele a beszélgetésbe East kapitánnyal, mintha a
karjába simult volna. Jane Mr. Nobley, a sebesült kapitány mellett
térdelt, amint az haldokolt, és megtett minden tőle telhetőt, hogy
őszintének tűnjön. A régi Jane elszaladt volna, vagy szégyenlősen
végignevetgéli az egészet. Az új Jane elhatározta, hogy elbűvölőnek
fogja érezni magát, mint Miss Charming, és a szerepe minden sorát
odaadással és szenvedéllyel adta elő. Nem számított, hogy nem volt
túl jó színésznő. Mr. Nobley figurája azért csodálatos módon
felépült, és eljutottak ahhoz a részhez, ahol a férfi felállt, és megfogta
Jane kezét. A lány keze még mindig hideg volt. A férfi elhallgatott,
mintha próbálná felidézni, mi következik ezután.
És közben ránézett. Ránézett Jane-re. Egészen a lány lelkéig hatolt
a tekintete. Sokáig nézett a szemébe, mintha nem volna képes
levenni róla a szemét. És a szája ellenállhatatlan mosolyra húzódott.
– Szeretem – mondta.
Valami megpendült Jane-ben.
Ez volt a férfi szövege, többé-kevésbé, csak éppen egyszerűsítve.
Megfosztva a hasonlatoktól, termőföldektől és esőtől, meg a holdtól
és egyebektől, és Jane-nek elállt tőle a lélegzete. Kinyitotta a száját,
hogy a saját szerepét mondja, de nem emlékezett egyetlen szóra sem.
És nem is akart.
A férfi közelebb hajolt. Közelebb hajolt Jane is.
 Ekkor Saffronia néni, aki bátorítóan nevetett a szomorúnak szánt
részeknél, és örömmel tapsolt, amikor egy-egy új szereplő lépett a
színpadra, most megköszörülte a torkát, mintha rendkívül
kellemetlenül érezné magát. Mr. Nobley tétovázott, aztán arcon
csókolta Jane-t. Meleg volt a szája, az arca pedig kissé érdes. Jane
mosolygott, és magába szívta a férfi illatát.
A végén a hat szereplő egymás mellé állt, és elmondták záró
soraikat, azt színlelve, hogy a szalon élénksárga fala a Földközi-
tenger látképére nyílik.
Jane (Színésznősnek szánt hangon: Végre mindnyájan igazán
boldogok vagyunk.
Miss Charming (Kis szünet. Papírzörgés. Vad keresgélés):
Valóban.
Amelia (Félénk mosolyt vetve a mellette álló magas férfira): Az
utazásunk véget ért.
East kapitány (Férfiasan mosolyogva a hölgyére): Békésen
megpihenhetünk egymás karjaiban.
Andrews százados (Mint mindig, magabiztosan): És mindegy,
bármerre járjunk is…
Mr. Nobley (Felsóhajtva): Ez lesz mindig az otthonunk.
(Boldogtalanul mondja tovább) Itt, a tengernél.
Aztán csend következett, amint a közönség várt, isten tudja, mire:
egy jobb befejező sorra? Egy jobb darabra? Andrews százados
megköszörülte a torkát, Jane pedig meghajtotta a fejét, és sietve
pukedlizett.
– Ó! – mondta Saffronia néni, és tapsolni kezdett.
A közönség lelkesen és egyenetlenül tapsolt, a szereplők
meghajoltak, Miss Charming közben vihogott.
Jane hunyorítva elnézett a lámpák mellett, hogy végre jól
megnézze magának a közönséget, most, hogy a darab véget ért, és
nem gyötörte a lámpaláz. Ott ült Saffronia néni sugárzó mosollyal.
Mrs. Wattlesbrook, olyan arckifejezéssel, mint egy büszke
iskolaigazgatónő. Matilda, unottan, és még néhány szolgáló,
ugyancsak unottan.
És Martin. Meghúzódott a háttérben, és a világítás sem volt túl jó,
de senki más nem lehetett ennyire magas. Amint elképzelte, milyen
lehetett a látvány a férfi szemével nézve, Jane újra rájött, menynyire
nevetséges volt az a kis darab, és hogy milyennek tűnhet a férfi
számára az egész Pembrook Park, a hamis szerepek, a szerelem
színlelt megnyilvánulásai. Hamisság. Tettetés. Hazugságok. Iskolás
lányokhoz illő ábrándok.
Jane elhúzódott Mr. Nobley-tól.
– Nos, drágáim, micsoda előadás! Mint az igazi színházban!–
mondta Saffronia néni, amint felsietett a kis színpadra, Mrs.
Wattlesbrookkal szorosan a nyomában. Csak úgy záporoztak a
szereplőkre a dicséretek, Jane pedig bólogatott és mosolygott. Látta,
hogy Martin is közelebb jött, és Mrs. Wattlesbrook háta mögül neki
integet. Egy ilyen magas férfit nehéz lett volna nem észrevenni, de
Jane úgy tett, mint aki nem figyelt fel rá.
– Ööö…, Miss Erstwhile – szólalt meg a férfi halkan. Félszeg
volt. Zavarban volt. Egy kicsit kétségbeesettnek tűnt. Saffronia néni
elmerült a cselekmény apró részleteinek tárgyalásában, Mrs.
Wattlesbrook pedig félig hátrafordulva dühösen nézett Martinra.
– Miss Erstwhile – mondta a férfi újra, egy kicsit bátrabban.
Jane a szemébe nézett. Martin pislogott, reménykedve
elmosolyodott, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Miért
kellett Martinnak idejönnie? – gondolta Jane. Ő mindent megpróbált.
Carolynért, önmagáért, az ő drága Mr. Darcyjáért. Megpróbálta
átélni mindezt, de Martin jelenléte rávilágított, mennyire sekélyes
volt ez az egész. Ezenkívül emlékeztette az összes fickóra, aki valaha
is eldobta őt. Eddig remekül érezte magát, de a férfi ítélete most
megkeserített mindent. Elfordult tőle, és megszólította Mr. Nobley-t.
– Köszönöm, uram! Eddigi itt-tartózkodásom fénypontja volt ez a
szerelmeskedés magával.
 Mr. Nobley válaszul meghajolt. Csend telepedett a teremre. Jane
úgy látta, mintha Martin válla megrogyott volna.
– Nos, jó éjt mindenkinek! – mondta Jane, aztán gyorsan
visszavonult a szobájába…
…ahol az ágyán fekve a baldachint bámulta, és azt kívánta,
bárcsak ne ragaszkodna annyira ennek a találkozásnak az emlékéhez,
bárcsak sikerülne lekaparnia, mint a cipője talpáról a sarat. Vajon mit
mondott volna Martin, ha hagyja beszélni? De mindegy is, ezek a
dolgok sosem végződnek jól.
Várjunk csak, volt valami jó is, meghúzódva ott az emlékezete
mélyén… ó, igen! Mr. Nobley meg akarta csókolni. Jane behunyta a
szemét, és belekapaszkodott ebbe a pillanatba, ahogyan egy csodás
álom foszlányaiba szokott az ember a hajnali szürkületben.
 12. sz. pasi

Tad Harrison, HARMINCKÉT ÉVES

Jane mostanra már megtört, és megvette a Büszkeség és balítélet

DVD-ket (a videokölcsönző legnagyobb sajnálatára), de Tad miatt
elrejtette őket.
A dolgok komolyra fordultak. Egy év múltán eljegyezték egymást,
közösen örökbe fogadtak egy kutyát, még babaneveket is
választottak. De Tad nem tűzte ki az időpontot.
– Nem igazán megfelelő a helyzet– mondta rejtélyesen. – Még
nem. De hamarosan.
Miután eltelt még egy év, Jane azt javasolta, tartsanak egy kis
szünetet, amíg a helyzet jobbra nem fordul. Azt remélte, a távolság
majd arra ösztönzi a férfit, hogy végre elkötelezze magát. Jane öt
hónapot várt, hogy Tad elszánja magát. A férfi alig két hetet, mielőtt
elkezdett félrelépegetni.
Mi volt a legrosszabb? Rosszabb, mint elvesztegetni két évet erre
a lúzerre? Rosszabb, mint a megaláztatás, hogy megcsalták? Az,
hogy a férfié lett a kutya.
 19. nap

MÁSNAP REGGEL JANE AZ ALSÓINGÉBEN FESTETT. Elégedett volt az

önarcképpel, a szemeket kivéve, amelyek még mindig bizonytalanul
néztek vissza rá. Mivel csak most kezdett újra festeni, nem volt még
elég ügyes, hogy rávegye a festéket, azt tegye, amit nem akar.
Le akart érni az ebéd kezdetére, de fogalma sem volt, mennyi az
idő. Több órán át küzdött a második képpel, és csak akkor tartott
szünetet, amikor már ott nyújtózott előtte a vásznon az ablakából
látható táj. Eredetileg úgy képzelte, valami szép, idilli tájkép lesz, de
végül eléggé Alkonyzóna lett belőle. Megállapította, hogy így még
jobban tetszik neki. Valahogy valóságosabbnak tűnt.
Letette az ecsetet, kinyújtózott, és rájött, hogy farkaséhes.
Úgyhogy felöltözött, evett, aztán kisétált, hogy megkeresse az urakat.
Már csak két nap maradt – gondolta, és hevesebben kezdett verni a
szíve. Gyerünk, gyerünk! – sürgette önmagát. Az kétségtelen, hogy
már otthonosan érezte itt magát. De mit kell még tennie, hogy úgy
érezze, megtört a varázs? Hogyan fogja legyőzni Mr. Darcyt?
Senki sem volt a parkban. Amint elballagott a személyzeti szállás
mellett, megállt, mert belenyilallt a bűntudat. Előző este Martin
kétszer is megszólította, ráadásul Mrs. Wattlesbrook füle hallatára,
meg minden. Engednie kellett volna, hogy legalább elmondja, mit
akar.
Jane odasétált az épülethez, és bekopogott az ajtón.
Semmi válasz. Micsoda megkönnyebbülés!
Még egyszer kopogott, aztán odébbállt, nem akart várni. Amint
elhaladt az épület fala mellett, beszélgetést hallott. Egy futórózsa
rejtekéből kikukucskált, és az épület oldalánál meglátta Andrews
századost, amint cigarettázott, és közben beszélgetett valakivel, aki
kívül esett a lány látószögén. A százados mosolyogva bólogatott, és
nagyon elégedettnek tűnt. A szinte teljesen elszívott cigarettát átadta
a láthatatlan személynek, aki beleszívott egyet, aztán elpöckölte a
csikket. Andrews százados megnézte a zsebóráját, és felsóhajtott.
– Nos, ideje visszatérni a munkához – mondta, és a mosoly eltűnt
az arcáról.
Valószínűleg Miss Charminggal van találkozója – gondolta Jane.
Elóvakodott a személyzeti szállástól, és a főépület felé ballagott,
amikor valaki utolérte.
– Ó, Miss Erstwhile! – mondta Andrews százados. – Épp ön után
igyekeztem, hogy jöjjön le velem az istállóba.
– Engem keresett? – kérdezte, és várt, hogy a férfi megváltoztassa
a meséjét. De nem tette. – És mi van Miss Charminggal?
– Miss Charming a szobájában pihen, de én képtelen vagyok
tétlenül várni. Muszáj valamivel elfoglalni magam.
– Biztos benne? Úgy értem, biztos, hogy nem Miss Charmingot
keresi?
Jane egy kicsit szédült.
– Reggeli után Miss Charming mesélt nekem a terveiről.
Meglepettnek tűnik, hogy önt kerestem. Ne mondja, hogy annyira
elhanyagoltam volna, ami indokolja ezt a megdöbbenést.
– Szóval szunyókál – mondta Jane. – Nos, azt hiszem, követem
Miss Charming példáját. Lehet, hogy önre is ráfér egy kis pihenés,
százados.
Suhogó szoknyával, fürgén továbbment. Vissza a munkához. Ő
volt a munka. Ő volt az. A fenébe is! Azzal áltatta magát, hogy ő volt
a jutalom, a pihenés a kötelező társalgások között. De nem. Miss
Erstwhile körül lógni elég ok a kimerült sóhajtozásra.
Vajon Mr. Nobley is ugyanígy érez? Ő lehetett a láthatatlan
dohányos?
Holnap lesz a bál. Jane az összes reményét a bálba fektette, ahol
majd szembenéz a Mr. Darcy-féle álomképpel, és valahogy… csak
úgy tudni fogja, mit tegyen. De most összezavarodott.
A bálnak kell lezárnia mindent. Az lesz az ő diadala. De nehéz
volt a bállal foglalkoznia arra emlékeztetve, hogy ezeknek a
színészeknek ő csak munka. Nem az volt, akinek hitte magát. A
többiek sem azok voltak, akiknek hitte őket.
Amikor visszaért a szobájába, önarcképe meglepetten meredt rá,
még bizonytalanabbul, mint az előbb.
– Ostoba művészet! – mondta Jane.
Aznap este minden lépése lehangoltan koppant, amint a lépcsőn
lesétált a szalonba, és amint a sor végén átvonult az ebédlőbe.
Hidegnek tűnt a terem. Jane tüsszentett, és megdörzsölte a karját.
– Mr. és Mrs. Longley jön Granger Hallból, meg a két idősebb
Miss Longley is – mondta Saffronia néni, aki úgy sorolta a neveket,
mint a Biblia a leszármazottak hosszú sorát.
– Ó! És Mr. Bentley! Miss Heartwright, emlékszik Mr. Bentley-
re? Még mindig egyedülálló, és évi négyezer fontja van. És olyan
szépen gondoskodik az édesanyjáról!
Jane a villát húzogatta a tányérján, körbetologatva az ételt. Az
anyja meg lett volna döbbenve. Nem gyakran fordult elő, hogy Jane
mélységesen és tökéletesen lehangolt lett volna, de ma este úgy
érezte, rabul ejti ez az érzés. Nem fontos, mit gondolnak róla,
mondogatta magának. Ez az ő játszmája, és amikor megnyeri, az az ő
diadala lesz. Csak a sarkára kell állnia, és tovább játszani. De a tudat,
hogy untatja a férfiakat, akiket azért fizetnek, hogy azt színleljék,
tetszik nekik, túlságosan megzavarta a mulatságát ma este, ráadásul
feltámadt benne a félelem, hogy nem lesz képes legyőzni á
megszállottságát, mielőtt ez a vakáció Austen világában véget ér.
Jane megpróbálta megtartani magának a csüggedtségét, habár úgy
tűnt, Mr. Nobley nagyon figyeli, mint mindig. Evett egy falatot –
talán valami szárnyas lehetett és elhatározta, hogy kijátssza a fejfájás
kártyát, és elmegy lefeküdni, amint a vacsora gyötrelmes tortúrája
véget ért. Nem szívesen vesztegetett el egyetlen pillanatot sem az
utolsó napjából, de nagyon össze volt zavarodva, és nem tudta,
hogyan tehetne ellene.
Viszonozta Mr. Nobley pillantását. A férfi felvonta a
szemöldökét, kissé előrehajolt, és szerepe szerint megkérdezte:
 – Jól érzi magát?
Jane vállat vont. A férfi a homlokát ráncolta.
Mikor a nők felálltak, hogy otthagyják az urakat a portói meg a
tubák társaságában, felállt Mr. Nobley is, és habozás nélkül odament
Jane-hez.
– Miss Erstwhile, túl sokáig volt egyedül. Bekísérhetem a
szalonba?
A lány szíve megdobbant.
– Ez nem illendő – súgta, Mrs. Wattlesbrooktól félve. Nem akarta,
hogy hazaküldjék. A bál előtt semmi esetre sem.
– Pokolba az illendőséggel! – felelte a férfi, olyan halkan, hogy
csak Jane hallhatta.
Jane magukon érezte a többiek tekintetét. Belekarolt Mr. Nobley-
ba, és az ő karján tette meg ezt a csekély távolságot, ünnepélyesen,
akár egy menyasszony. A férfi egy távolabbi kanapéhoz vezette, és
helyet foglalt mellette. Habár a topánkáját nem rúghatta le, hogy
maga alá húzza a lábát, Jane rendkívül komfortosan érezte magát.
– Hogy halad a festéssel? – kérdezte a férfi.
Természetesen ő volt az. Ő küldte a festékeket. És nem ő volt a
másik, Andrews százados láthatatlan dohányzó társa. Jane boldogan
felsóhajtott.
– Hogy csinálja ezt? Hogy ilyen jól érzem magam a társaságában?
Nem tetszik nekem, hogy ilyen hatással van rám, és bosszantóbbnak
találom, mint eddig bármikor. De szeretném megköszönni a
festékeket.
A férfi nem válaszolt a köszönő szavakra, inkább a részletek után
érdeklődött, úgyhogy Jane elmesélte neki, milyen érzés újból
színekkel dolgozni, igazi színekkel, nem pixelekkel meg RGB-kkel.
Mint amikor az ember kinyújtóztathatja az izmait egy hosszú
repülőút után. Beszélt azokról a festőkről, akiket csodált,
festményekről, amelyeket akkor készített, amikor még túl fiatal volt
és drámai hatásra törekedett, és hogy ezek a képek mennyire
hamisnak tűnnek neki mai szemmel nézve. Elmesélte, hogy az
éretlen alkotások miatt érzett szégyen hogyan tartotta távol a festéstől
ilyen hosszú ideig. És hogy mennyire hálás, milyen túláradóan
boldog, amiért most mégis visszatért hozzá. Nem aggasztotta, mint a
régi Jane-t, hogy esetleg untatja a férfit. Nem számít, emlékeztette
magát. A férfit azért fizetik, hogy figyeljen rá, és hogy elhitesse vele,
ő a legérdekesebb ember a világon. Úgyhogy, ha a fene fenét eszik
is, az lesz.
A férfi ajkán megjelent egy kis mosoly, amely ott is maradt. Egy
apró kis mosoly. Jane szerette volna, ha nagyobb, ha sugárzik, de azt
feltételezte, hogy ez nem a férfi stílusa. Aztán, amikor már azt
gondolta, az a mosoly csak a képzelete szülötte, Nobley azt mondta
(vagy inkább súgta):
– Nézzük meg a festményeit!
Milyen csodálatos ez az ember! Hogy mindig meglepi őt, ahogy
félrehajítja a kimért illendőséget a kedvéért. Elmormolja neki, hogy
találkozzanak titokban, aztán azt füllenti a többieknek, hogy korán
visszavonul, majd az emeleten megvárja a lányt. Milyen izgalmas
dolog volt óvatosan körbekémlelni, nem látja-e őket valaki, aztán
besietni Jane szobájába, és becsukni maguk mögött az ajtót.
Jane hátával az ajtónak támaszkodva állt, kezét még mindig a
gombon tartva, szaporán szedve a levegőt, miközben megpróbált
nem túl hangosan nevetni. A férfi mosolyogva a falnak támaszkodott.
Szédítő és félszeg pillanat volt. Jane várta, hogy kiderüljön, vajon
mit forgat a fejében a férfi. Hogy ledobja-e magáról hirtelen Mr.
Nobley szerepét, és egy egészen más emberré válik-e? Hogy
megszegi-e a szabályokat? Keserves volt a várakozás. A lány ekkor
rájött, hogy nem is tudja, mit vár a férfitól.
– Szeretném látni azokat a festményeket – szólalt meg a férfi, még
mindig illedelmesen.
– Hát persze – felelte a lány. Hát persze, a férfi még mindig Mr.
Nobley, hát persze, a színész nem lesz belé szerelmes. És végül is
megkönnyebbülést érzett, mivel rájött, még nem készült fel rá, hogy
elengedje Pembrook Parkot. Bár holnaputánra valahogy kénytelen
lesz felkészülni rá.
Előhozta az első képet. A férfi karnyújtásnyira tartotta magától,
aztán azt mondta:
– Ez ön – habár a portré nem volt fotorealista.
– Nem tudtam igazán jól megfesteni a szemet – mondta Jane.
– Pont jó lett így – felelte a férfi.
Tekintetét nem vette le a képről, amint hozzátette:
– Gyönyörű.
Jane nem tudta, hogy megköszönje, vagy zavartan megköszörülje
a torkát. Úgyhogy egyiket sem tette, hanem átadta a férfinak a
második képet, amely az ablakát ábrázolta, előtte a fákkal.
– Ó! – Mr. Nobley egy ideig nem mondott mást. Pillantása ide-
oda vándorolt a két festmény között. – Ez a második tetszik jobban.
Ezenkívül a portré egy kicsit merevnek tűnik, mintha túlságosan
óvatos lett volna. Mintha gondosan kimért volna mindent, lemondva
a spontaneitásról. Ennek a másik képnek a merészsége szerintem
jobban illik önhöz. Azt hiszem, Miss Erstwhile, ön akkor remekel,
amikor felenged, és hagyja szárnyalni a színeket.
Igaza volt, és Jane-nek jólesett elismernie ezt. A következő
festménye már jobb lesz.
– Most hagyom, hogy lepihenjen.
Még egy pillanatig maga elé tartotta az önarcképet, és úgy
bámulta, ahogyan néha Jane-en szokott megpihenni a tekintete:
pislogás nélkül, kíváncsian, sőt, sürgetően.
Jane kikukucskált a kulcslyukon, hogy meggyőződjön róla, nincs
senki a folyosón, mielőtt kinyitotta az ajtót, hogy a férfi
kisurranhasson. Egy pillanat múlva újra kikukucskált, de nem látott
semmit. Aztán Mr. Nobley arca jelent meg előtte. A férfi az ajtaja
előtt guggolt, és befelé nézett.
– Miss Erstwhile – suttogta.
– Igen, Mr. Nobley?
– Holnap este fenntartja nekem az első két táncot?
 – Igen, Mr. Nobley.
Jane hallotta a mosolygást a hangjában.
– Miss Erstwhile, visszamehetek egy pillanatra?
Jane berántotta a férfit, és becsukta az ajtót. Most majd
megragadja, és megcsókolja, és Jane-nek szólítja. Most majd Jane
megtapasztalhatja, milyen az, amikor a visszatartott szenvedély
felrobban a régensség korabeli ajtók mögött. De… a férfi csak állt
hátával az ajtónak támaszkodva, és nézte a lányt. És mosolygott, a
maga szokásos módján, amitől Jane-nek elakadt a lélegzete, és csak
bámulni tudott a férfira.
– Nem tenném ki Mrs. Wattlesbrook haragjának azzal, hogy
maradok – jelentette ki Mr. Nobley. – De muszáj volt újra látnom.
Tudom, hogy ez nevetségesnek tűnik, de ahogy önre nézek, egy
dologban biztos vagyok. A dolgok változnak, nem igaz?
– De igen – válaszolt Jane, és valóban: valami megváltozott abban
a pillanatban.
A férfi megfogta Jane kezét, egy pillanatig nézte, aztán
megfordította. Az ajkához emelte, és megcsókolta a tenyerét.
– Akkor viszlát holnap – mondta, és távozott.
Bárcsak valódi volna! Jane állt, a tenyerét a mellkasához szorítva.
Mélyeket lélegezve próbálta lassítani a szívverését, és arra gondolt,
nem bánná, ha most elalélna.
Odasúgta az önarcképének:
– Ez a legeslegjobb terápia.
 A 12. sz. pasi utáni fickó

Jake Zeiger, HARMINCAS

Egy szombat reggel, még a Tad-korszak alatt, Jane a postaládát

ellenőrizte, amikor Jake a 302-esből odaállt mellé. A postaládák
közelsége miatt a férfi kézfeje súrolta az övét, amikor bedugta a
zárba a kulcsot.
– Szia, hogy van a kutyátok? – kérdezte.
–Jobban. Az állatorvos azt mondja, ehetett valamit.
– Micsoda megkönnyebbülés, igaz? – a mosolya olyan volt, mint
egy első csók.
Miután a férfi elment, Jane még ott állt, a postaláda üregébe
bámulva, és valami fura bizsergést érzett. Egy „Emma szereti Mr.
Knightley-t” élményt élt át éppen. „Lehet, hogy titokban szerelmes
vagyok Jake-be” – gondolta.
Még suttogva sem osztotta meg ezt a gondolatot a
szobanövényeivel. Aztán, az azt követő héten, hogy fájdalmasan
nyilvánvalóvá vált, Taddal mindennek vége, Jane-nek eszébe jutott
Jake, és elhitette magával, hogy amit tragédiának vélt, esetleg egy új
lehetőség is lehet. Remény táncolt a lépteiben, amint elsétált a
folyosón a 302-es ajtóig.
Jaké kócosán nyitott ajtót, álmosan pislogva.
 – Szia, Jake! Gyönyörű napunk van, és láttam, hogy neked is van
görkorid, és arra gondoltam, talán volna kedved kijönni a parkba, és
utána…
– Ezért ébresztettél fel? Még tíz óra sincs.
Megdörgölte az arcát, és úgy nézett ki, mint aki egyenesen
visszafekszik az ágyba, amint becsukta az ajtót.

20. nap

JANE BÁLI RUHÁJA FEHÉR VOLT, akár egy menyasszonyi ruha.

Csipkék és fodrok díszítették, apró kagyló alakú gyöngyök
szegélyezték a derekát és az alját. Mély dekoltázsa volt, és lepkeujja.
Jane hosszú kesztyűt viselt, a haja rózsabimbókkal volt feltűzve,
gyöngysor volt a nyakán, az arcán pedig huszonegyedik századi
sminktermékek. A szobalány (nem Matilda) segített neki felöltözni,
és megcsinálta a frizuráját, aztán hátralépett, és azt mondta:
– Ó, de szép!
Ez nagyon jólesett neki.
Jane a lépcső tetejéről szemlélte a társaságot, mielőtt lesétált
volna. Az urak, akik közül a legtöbbet még sohasem látta, fekete-
fehér elegáns öltözéket viseltek. A hölgyek fehér ruhás serege
nevetve örvénylett a szalon és a bálterem között, és segítettek
egymásnak feltűzni az uszályukat a tánchoz. Ez a kép arra
emlékeztette Jane-t, amikor egyszer bement a Mirage női mosdójába
Las Vegasban, ahol a tükör minden négyzetcentimétere előtt sietős
menyasszonyok zsúfolódtak össze.
Néhány vendégben felismerte a személyzet tagjait, meg pár
kertészt, akiket ma estére környékbeli nemeseknek öltöztettek be.
Mások sovány egyetemistáknak tűntek, annak a fajtának, aki vért ad
és önként jelentkezik bizarr klinikai kísérletekhez, hogy egy kis plusz
pénzhez jusson. Egyesek pedig amatőr színésznek látszottak,
elegánsak voltak és magabiztosak, kissé túlságosan is fesztelenek, a
báli ruhájukból pedig a jelmeztár szekrényének naftalin illata áradt.
De volt legalább három nő, akiben megvolt Miss Charming
jóindulatú életkedve, Miss Heartwright lebilincselő komolysága, sőt
(be merje-e vallani?) Miss Erstwhile zavart reménykedése is. Voltak
tehát más Pembrook Parkok is. Testvérintézmények. Egyes vendégek
színészek voltak, mások játékosok. De egyáltalán ki volt valóságos
ezen a helyen?
Mr. Nobley fürgén járkált egyik teremből a másikba. Elnézett az
emberek feje fölött, mintha kerülni igyekezett volna a
szemkontaktust. Nagyon jól festett fekete zakójában és fehér
nyakkendőjében. Még jobban, amikor meglátta Jane-t, és hirtelen
megállt. Ping! Jane érezte, hogy kipattant egy szikra. Üdv, Nobley!
– Mr. Nobley!
Egy nyugdíjas korú, ismeretlen nő zsebkendőjét vidáman
lobogtatva, könyökével utat törve magának a férfi felé kocogott. Mr.
Nobley elmenekült.
Aztán megjelent Martin frakkban, kravátlival, a tömeget
fürkészve.
Engem keres – gondolta Jane.
Martin felnézett, és meglátta őt. Az arca hirtelen… Hú, ez igazán
elárulta, hogy valóban milyen jól is néz ki a lány. Mások is
észrevették Martin arckifejezését, és ők is megfordultak.
Elcsendesedett a moraj, és zene hangja szűrődött át a másik
teremből. Jane volt Hamupipőke, amint belépett a bálba. Mi az, hol
maradnak a fanfárok?
Martin felsietett pár lépcsőfokon, hogy lekísérje.
– Köszönöm, megvagyok – suttogta a lány.
A férfi azért karon fogta.
– Fantasztikus ez a ruha, Jane. Úgy értem… Miss Erstwhile.
Remélhetem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja nekem a
következő két táncot?
 Ó, az illata! Jane gondolatban megint ott volt a szobájában. A tévé
sercegett, a gyömbérsör olyan hideg volt, hogy gyöngyözött az üveg
oldala, és a férfi keze megérintette az arcát. Vágyott a közelségére.
Olyan valóságosnak akarta érezni magát, mint azokon az estéken. A
ruhaujj szorítani kezdte a vállát, és a szoknya hirtelen ólomsúlyúnak
tűnt.
– Nem lehet, Martin. Már elígértem…
– Miss Erstwhile!
Mr. Nobley állt a könyöke mellett. Udvariasan meghajtotta magát.
– Kezdődik az első tánc. Ha volna szíves velem tartani.
Jól látta, hogy a két férfi fura pillantást váltott? Talán lehet valami
múltbéli viszály közöttük? Vagy talán (hű!) Jane figyelméért
vetélkednének?
Nem. Mr. Nobley elvezette, Martin pedig a helyén maradt. Nézte,
szomorú kiskutya tekintettel, amint a lány elsétál. Jane megpróbált a
tekintetével üzenni neki: „Sajnálom, hogy mellőztem a színielőadás
napján, és megértem, miért gondolta rólam, hogy az a fajta nő
vagyok, aki szerelmes lesz ebbe az álomvilágba. Visszajövök, és
akkor beszélgethetünk, vagy csak smárolhatunk.” De nem tudta,
hogy ebből mennyi ment át valójában. Talán csak az a rész, hogy
„sajnálom”, vagy, hogy „azt gondolta rólam”, és hogy
„smárolhatunk”.
Jane és Mr. Nobley belépett a bálterembe. A mennyezeten valódi
gyertyák ezrei árasztottak vakító fényt, amely visszaverődött a fehér
ruhákról és kravátlikról. Öt zenész ült egy kis emelvényen – egyikük
csellón játszott, kettő hegedűn (vagy violán?), egy másik csembalón,
egy pedig valamilyen fúvós hangszeren. Mesteri előjátékot
csalogattak elő a hangszerekből a menüetthez. Jane ámulva nézett
körül, mint egy vidámparkban. Azután Mr. Nobley-ra emelte a
tekintetét. Az széles mosollyal nézett vissza rá. Végre!
– Ön gyönyörű – mondta a férfi, és mintha minden porcikája
bizonygatta volna, hogy ez igaz.
– Ó! – felelte Jane.
 A férfi megcsókolta Jane kesztyűbe bújtatott ujjait. És még mindig
mosolygott. Volt benne valami ma este, ami más volt, mint eddig, de
a lány nem tudta volna megfogalmazni, mi az. Valami új fordulat a
cselekményben, valószínűleg. Jane hajlandó volt minden
cselekményszálat végigjátszani az utolsó estéjén, habár egyszer-
kétszer megkereste Martint a tekintetével.
Mr. Nobley szemben állt vele egy tíz férfiból álló sorban. Jane
figyelte, amint Amelia és East kapitány táncolni kezdenek. Egymás
szemébe néztek, és egy új szerelem túláradó boldogságával
mosolyogtak egymásra. Nagyon meggyőzőnek tűnt az egész.
Szegény Amelia – gondolta Jane.
Most, hogy jobban belegondolt, egy kicsit kegyetlen volt, ahogy
ezek a színészek magukba bolondították a nőket. Amelia olyan
lágyszívűnek tűnt, Miss Charming ziháló keblével pedig annyira
elégedett volt ezzel a világgal. Jane megpillantotta a nagyon fess
Andrews századost, akiről, ahogy most tánc közben elnézte, eszébe
ötlött, hogy egyszerűen meleg is lehet.
Jane-t valami rossz előérzet fogta el. Ezek a hölgyek mind annyira
boldogok voltak, nyíltszívűek és szerelemre éhesek. Mit tartogat
nekik a kijózanító holnap?
Most két idegen pár táncolt. Jane figyelte őket. Mr. Nobley pedig
őt figyelte. Aztán Jane következett.
Pukedlizett a közönség, majd Mr. Nobley felé, és szembefordult
vele a táncparkett közepén. Minden tekintet rájuk szegeződött. Jane
Martint kereste a tömegben.
Talán nem is akarom ezt igazán – gondolta. Ez egy nyári tábor. Ez
egy regény. Ez nem az otthonom. Nekem valami valódi dolog kell.
Olyan, mint a gyömbérsör, vagy az eldobható esernyő, vagy egy séta
mezítláb.
– Azt hiszem, mondanunk kellene valamit – szólalt meg Mr.
Nobley.
– Elnézést – mondta Jane.
– Nem érzi jól magát ma este?
 – Úgy nézek ki?
A férfi mosolygott.
– Megint ugrat engem. De ma este nem fog sikerülni, Miss
Erstwhile. Ma este jól érzem magam. Sőt, akár azt is mondhatnám,
hogy elégedett vagyok.
Jane nem felelt. Lelke egyik fele nagyon is szeretett volna
feleselni és játszani, forogni és nevetni. Miss Erstwhile akart lenni, és
beleszeretni Mr. Nobley-ba (újra beleszeretni?), de úgy érezte,
mintha egy borotva élén állna, és óvatosan lépkedne, mint egy
tornász. És ezúttal, ha leesik, a valódi világba akar érkezni, távol a
szívtelen fantáziavilágtól, egyenesen a kézzelfogható realitásba.
Aztán Mr. Nobley a következő figurához a derekára tette a kezét,
és ismét rámosolygott. Jane pedig tökéletesen elfelejtette, hogy
korábban mit akart.
Őt, öt, őt? – gondolta. Őt akarom, és ezt, és mindent, a virágokat,
a zenét! És nem becsomagolva egy dobozban. Azt akarom, hogy
mindez éljen körülöttem, hogy valóság legyen! Miért nem kaphatom
meg ezt? Még nem készültem fii arra, hogy lemondjak róla.
Véget ért az első szám, a táncosok csoportja megtapsolta a
zenészeket. Úgy tűnt, Mr. Nobley Jane-nek tapsol.
– Nagyon kipirult – mondta a lánynak. – Hozok önnek egy italt.
Azzal elment.
Jane mosolyogva nézett utána. Tetszettek neki a frakkos férfiak.
Valami váratlanul megütötte a könyökét.
– Elnézést… ó, te vagy az, Jane, drágám – szólalt meg Saffronia
néni. Ő is Mr. Nobley-t figyelte, a töprengéstől elködösült tekintettel.
– Hová megy a partnered?
– Hoz nekem egy italt – felelte Jane. – Még sosem láttam ennyire
figyelmesnek. Sem ennyire jókedvűnek.
– Nem, én sem, a négy év alatt, mióta ismerem. Úgy viselkedik,
mint egy tökéletes úriember, aki szerelmes, ugye? Szinte azt
mondanám, hogy boldognak látszik.
 Saffronia néni elgondolkodott, és amint maga elé meredt,
szórakozottan rágta a körmét a kesztyűn keresztül.
– Szerelmes volna? – kérdezte Jane. Bátorságot kölcsönzött neki a
menyasszonyi ruha.
– Nos, erre a kérdésre csak a szív felelhet.
Saffronia néni figyelmesen végignézett Jane-en, és elismerően
elmosolyodott. – Nos, ennivalóan nézel ki ma este. Nem is csoda!
Saffronia néni közelebb hajolt, megsimogatta Jane arcát, és
megcsókolta, Jane orrát pedig megcsapta a dohány halvány illata.
Lehetséges, hogy a kedves hölgy volt a láthatatlan dohányos? Milyen
sok titkot rejteget ez a hely! – gondolta Jane. Korábban sosem
gondolkodott rajta, hogy a románcok és komédiák mellett Austen írt-
e vajon rejtélyes történeteket is.
Mr. Nobley fürgén visszatért hozzá egy pohár punccsal, és
megkérdezte, óhajt-e mást is, amíg elfogyasztja.
– Nincs idebent túl meleg önnek? Kinyittatom az ablakokat. Vagy
hozhatok egy legyezőt.
– Nem szükséges, jól vagyok, uram.
A férfi türelmetlen volt a szolgálóval, aki azért jött, hogy elvigye a
lánytól az üres poharat, és dühösen meredt mindenkire, aki az
útjukba állt visszafelé, miközben a táncparkettre tartottak.
– Nem élvezi a bált? – kérdezte tőle Jane.
– Biztosíthatom, hogy rendkívüli élvezetet okoz nekem ez a bál,
ám ez nem ezeknek a félnótásoknak köszönhető.
– Azt hiszem, épp most bókolt nekem – jegyezte meg Jane. –
Legközelebb jobban kell vigyáznia.
Megszólalt a zene, és a párok elkezdtek körbesétálni, de Mr.
Nobley megállt, megfogta Jane karját, és odasúgta a lánynak.
– Jane Erstwhile, ha soha többé nem kell beszélnem egyetlen
emberi lénnyel sem, magát kivéve, boldogan halok meg. Nem
bánnám, ha ezek az emberek, a zene, az étel és az egész bolondság
mind eltűnne, és csak mi maradnánk ketten. Sosem fáradnék bele,
hogy nézzem és hallgassam magát.
 Nagy lélegzetet vett.
– Tessék. Ez szándékos bók volt. Esküszöm, sosem fogok
véletlenül bókolni magának.
Jane-nek kiszáradt a szája. Csak ennyit tudott kinyögni:
– De… ugye nem akarná eltüntetni az összes ételt?
A férfi eltöprengett, aztán bólintott.
– Rendben. Az ételt megtartjuk. Piknikezni fogunk.
Azzal bepördült vele a táncosok közé. Míg szólt a zene, nem
beszélgettek többet. A férfi csak rá figyelt, amint vezette a táncban,
és közben imádattal nézett rá.
Úgy táncolt vele, mintha csak egyenrangúak lennének, semmi
nem utalt rá, hogy Jane volt a magányos lovas az ostoba ebédlői
rangsorban. Jane soha nem érezte még ennyire, hogy Mr. Nobley és
Miss Erstwhile egy pár.
De én nem vagyok igazából Miss Erstwhile – gondolta Jane.
Megsajdult a szíve. El kell szabadulnia innen. Szédült, melege
volt, a férfi tekintete pedig fogva tartotta. Túl sok volt ez így.
Mit tegyek, Carolyn néni? – kérdezte a mennyezettől. Ez a
befejezés lesz mind közül a legrosszabb. Hogy fogom én ezt túlélni?
Megpördült, és meglátta Martint. Aztán már nem is vette le a
tekintetét róla, mintha csak ő lenne az egyetlen viszonyítási pont egy
bonyolult útvesztőben. Mr. Nobley észrevette, hogy a lány figyelme
elkalandozott. Elsötétült a tekintete, amint meglátta Martint. A
mosolya megfakult, és feszülten nézett Jane-re.
Amint véget ért a második szám, Jane megköszönte a táncot a
partnerének, és távolodni kezdett tőle. Szeretett volna egy kicsit
kimenni a szabadba, felfrissülni a hűvös novemberi levegőben.
– Egy pillanat, Miss Erstwhile – szólalt meg Mr. Nobley. – A
kezét foghattam az elmúlt félórában, de most a figyelméért
esedezem. Lehetne, hogy…
– Mr. Nobley!
Egy nő sietett feléjük, hogy a hajfürtök csak úgy táncoltak az arca
körül. Lehet, hogy Nobley más birtokokra látogatott el, amikor
állítólag vadászni volt? Vagy ez egy visszatérő ügyfél, aki esetleg
egy múltbéli szereposztásból ismerte a férfit?
– Annyira örülök, hogy megtaláltam! Ragaszkodom hozzá, hogy
velem táncoljon minden táncot.
– Most éppen nem alkalmas…
Jane kihasználta a közjátékot, hogy elszökjön. Körülnézett, a fejek
felett Martint keresve. Az előbb még ott állt… hirtelen megragadták
a karját.
Megpördült, és egyenesen szembefordult Mr. Nobley-val. Az
arcuk szinte összeért, és Jane-t megdöbbentette a férfiból áradó
szinte vad elszántság; mintha Heathcliff nézett volna rá.
– Miss Erstwhile, könyörgöm!
– Ó, Mr. Nobley! – szólalt meg egy másik hölgy a háta mögött.
Mr. Nobley űzött tekintettel hátranézett, és még erősebben
szorította Jane karját. Kivezette a lányt a bálteremből a sötét
könyvtárba, és csak ott engedte el, bár volt benne annyi jólneveltség,
hogy kissé elszégyellje magát.
– Bocsánatot kérek! – mondta.
– Van is miért – felelte Jane.
A férfi elállta a menekülés útját, úgyhogy Jane megadta magát, és
leült egy székre. Mr. Nobley fel-alá kezdett járkálni, az állát
dörzsölgetve, és csak néha mert egy-egy lopott pillantást vetni a
lányra. A folyosóról beszűrődő gyertyafényben csak a sziluettje
látszott, az ablakon beeső csillagfény épp csak megcsillant a szemén
és a száján. Sötét volt a terem, mint egy hálószoba.
– Láthatja, mennyire felindult vagyok – jelentette ki a férfi.
Jane hallgatott, a szíve pedig, engedélyt sem várva, izgatottan
dobolni kezdett.
Mr. Nobley vadul beletúrt a hajába.
– Nem tudom elviselni, hogy ott kint legyek magával, és az a sok
közömbös ember nézze és csodálja magát anélkül, hogy valóban
törődne magával. Nem úgy, mint én.
Jane (a reménykedő): Igazán?
 Jane (a praktikus): Ugyan, hagyja már abba!
Mr. Nobley leült Jane mellé egy székbe, és megragadta a karfáját.
Jane (a megfigyelő): Ez az ember odavan a karok szorongatásáért.
– Nos, emlékszem az első estére, amikor megismerkedtünk,
megkérdőjelezte a véleményemet arról, hogy az első benyomás
menynyire tökéletes. Természetesen igaza volt, de már akkor is
gyanítottam, ami aztán az utóbbi hetekben szenvedélyes
meggyőződésemmé vált: attól az első pillanattól fogva tudtam, hogy
maga egy veszélyes nő, és engem nagyon erősen fenyeget az a
veszély, hogy szerelmes leszek magába.
Jane arra gondolt, most mondania kellene valami szellemeset.
– Valóban? – nyögte ki.
– Tudom, hogy abszurdnak hangzik. Ön és én a lehető legkevésbé
összeillő pár voltunk először. Nem tudom megnevezni azt a
pillanatot, amikor az érzéseim megváltoztak. Emlékszem, hogy
belém hasított a fájdalom, amikor kroketteztünk, és East kapitánnyal
láttam önt. Akkor, mint egy féltékeny bolond, azt kívántam, bárcsak
én lennék az a férfi, akivel együtt nevet. És amikor megláttam ma
este… a megjelenése… a szeme… elveszi az eszemet a szépsége, és
nem tudom tovább rejtegetni az érzéseimet. Nincs sok reményem,
hogy ön is így érez irántam, de azért mégis reménykedem.
Kesztyűs kezét a lány kezére tette, mint a parkban a második
napon. Mintha évek teltek volna el azóta.
– Egyedül önnek áll hatalmában megszabadítania ettől a kíntól.
Nem vágyom jobban semmi másra, mint hogy Jane-nek
szólíthassam, és hogy én lehessek az a férfi az életében, aki mindig
ön mellett áll.
A hangja őszintén csengett.
– Kérem, mondja meg, remélhetek-e!
Pár pillanatnyi hallgatás után ismét felugrott a székből. Remekül
játszotta az epekedő férfit. Jane megbabonázva figyelte. Mr. Nobley
ismét járkálni kezdett. Aztán hirtelen megállt, és összeszorított
ököllel, elgyötörtén nézett a lányra.
 – A tartózkodása olyan, mint a szívembe döfött kés. Elárulná
nekem, Miss Erstwhile, viszontszeret-e?
Ó, micsoda tökéletes, tökéletes pillanat!
De bár a szíve hevesen vert, Jane-t mégis elfogta a veszteség
érzése, mint amikor a finom homok átpereg az ujjai közt, és nem
tudja megakadályozni, bármit is tesz. Mr. Nobley tökéletes volt, de
csak játék. Ez az egész az volt. Még Martin semmitmondó csókja is
jobb volt, mint a színlelt tökéletesség. Jane valami valóságosra
vágyott – rossz szagra és ostoba férfiakra, lekésett vonatokra és egy
unalmas állásra. Aztán eszébe jutott, hogy a valóság rútságába is a
kegyelem ritka pillanatai vegyülnek: őszibarack szeptemberben, egy
őszinte nevetés, a tökéletes fény. Valódi férfiak. Most már kész volt
rá, hogy mindezt magához ölelje. Átvette az irányítást. Minden
rendben lesz.
Kibámult a folyosóra, és Martinra gondolt. Ő volt az első igazi
férfi hosszú idő óta, aki mellett ismét szépnek érezte magát. Akibe
hagyta magát beleesni. És nem a Jane-féle szabadalmaztatott, de soha
be nem vált „mindent vagy semmit”, összetört szívvel végződő
szerelemmel, csak afféle „kék az ég, dőlj hátra, és élvezd az életet”
érzéssel. Mr. Nobley-ra nézett, aztán újra ki a folyosóra. Úgy érezte
magát, mint egy párna, amelyet kétfelé tépnek, és kihullik a belseje.
– Nem tudom. Szeretném, igazán…
Újra lejátszotta magában a férfi vallomását. Az érzés
valóságosnak tűnt mögötte, annyira, hogy beleborzongott, ám a
szöveg mintha szerep lett volna, másodkézből való, már kipróbált. A
férfi annyira vonzó volt. Jane élvezte a pillantását, a szórakoztató
beszélgetéseiket, a keze érintését. De… színész volt. Jane szívesen
végigjátszotta volna ezt a pillanatot. Szerette volna teljes szívéből
átélni, hogy aztán túlléphessen rajta. De valami kínos érzés
megakadályozta.
A hallgatása egyre nyúlt, és hallotta, hogy a férfi egyik lábáról a
másikra áll. A zene mélyebb hangjai átrezegtek a falon, fojtottan és
szomorúan, megfosztva az élénkségtől és a táncos dallamtól.
 Szürreális ez az egész – gondolta Jane. Ez a megfelelő szó.
– Miss Erstwhile, hadd hangsúlyozzam nyomatékosan érzéseim
őszinte voltát…
– Nem szükséges.
Jane ültében kihúzta magát, és lesimította a szoknyáját.
– Tökéletesen értem. De azt hiszem, egyszerűen nem vagyok rá
képes. Nem tudom folytatni. Mindent megpróbáltam, és ez a hely
igazán jót tett nekem, és ön is. De eljutottam a végére. És nem
bánom. Jól vagyok.
Valami a lány hangjában megfoghatta a férfit. Letérdelt Jane
mellé, és megfogta a kezét.
– Biztos? Valóban jól van? – kérdezte őszintébbnek ható, együtt
érzőbb hangon, mint eddig bármikor.
Ez a változás meglepte Jane-t. Zárkózott külseje ellenére volt a
férfi arckifejezésében valami nyíltság, amit Jane a tekintetének
tulajdonított. Mr. Nobley sötét szemével most figyelmesen nézett rá,
szinte kérlelve. De ez az egész csak játék volt.
– Nem ismerem magát – mondta halkan Jane.
A férfi kettőt pislogott. Aztán lesütötte a szemét.
– Talán túl korán mondtam el. Bocsásson meg! Beszélhetünk róla
később.
Felállt, hogy távozzon.
– Mr. Nobley! – szólalt meg Jane. A férfi megállt. – Köszönöm,
hogy ilyen kedves hozzám! Nem tudom elfogadni az ajánlatát, és
soha nem is fogom. Megtisztelő a figyelme, és nincs kétségem, hogy
sok bájos hölgy szíve ellágyul majd egy ilyen vallomástól a jövőben.
– De az öné nem.
Szomorú volt a hangja.
Micsoda színész! – gondolta Jane.
– Nem, azt hiszem, nem. Zavarban vagyok, amiért egyáltalán
idejöttem, mintha csak könyörögnék az ön epekedő szerelmi
vallomásáért. Köszönöm, hogy megadta ezt nekem, mert így
rájöhettem, ez nem az, amit szeretnék.
 – Mit szeretne? – mordult fel szinte a férfi.
– Tessék?
– Őszintén kérdem – felelte a férfi, habár még mindig haragosnak
tűnt a hangja. – Mit szeretne?
– Valami valóságosat.
Mr. Nobley a homlokát ráncolta.
– Van ennek bármi köze egy bizonyos kertészhez?
– Ne vitatkozzon erről velem! Semmi köze hozzá.
A férfi összevonta a szemöldökét, de azt mondta:
– Sok boldogságot kívánok önnek, Miss Erstwhile, akit én sosem
fogok Jane-nek szólítani.
– Hajítsuk ki az ablakon a színlelést, rendben? Gyerünk, szólítson
csak nyugodtan Jane-nek!
Úgy tűnt, a férfit elszomorítja ez a felszólítás, és Jane-nek eszébe
jutott, a régensség korában mit jelentett, ha egy férfi a keresztnevén
szólított egy nőt.
– Csak persze nem fogja azt jelenteni, hogy eljegyeztük egymást,
vagy ilyesmi… Mindegy. Sajnálom. Ostobán érzem magam.
– Én vagyok az ostoba – felelt a férfi.
– Akkor éljenek az ostobák! – mosolygott Jane szomorúan. –Jobb
lesz, ha visszamegyek.
Mr. Nobley meghajtotta magát.
– Jó szórakozást!
Jane otthagyta a férfit a sötét könyvtárban. Őt is meglepte ez az
újabb, hirtelen befejezés. De megcsinálta. Nemet mondott. Mr.
Nobley-nak, Mr. Darcy álomképének, mindannak, ami eddig
visszatartotta. Könnyűnek érezte magát, a lába alig érintette a talajt.
Végeztem, Carolyn. Már tudom, mi takarok – gondolta a
bálteremből áradó zene felé közeledve.

Egy kéz érintette meg a vállát.

– Miss Erstwhile – szólalt meg Martin.
 Jane megpördült. Bűntudata volt, amiért éppen most jön egy
leánykérésből, túláradóan boldog volt, amiért visszautasította a kérőt,
elszomorította, hogy ismét vége szakadt valaminek, és meglepetten
tapasztalta, hogy Martin volt az az ember, akire a legjobban vágyott
az egész világon.
– Jó napot, Theodore! – mondta.
– Most Mr. Bentley vagyok, úriember, birtokkal és szép
társadalmi állással. Ezért van rajtam ez a cifra gúnya. Megengedték,
hogy ma este nemesember legyek, mert szükségük van még pár
férfira. De csak azzal a feltétellel, ha nem sokat beszélek.
Hirtelen a terem egy távolabbi pontjára siklott a tekintete. Jane
követte a pillantását, és meglátta a több mérföldnyi csipkébe burkolt
Mrs. Wattlesbrookot, aki gyanakvóan figyelte őket.
– Akkor ne beszélgessünk! – azzal a táncparkettre húzta a férfit.
Martin ott állt vele szemben, magas volt és jóképű, és nagyon
valóságos a sok félember között.
Körbevonultak, fordultak, összeérintették a kezüket, szökkentek
és siklottak, de nem szóltak egymáshoz. Csak bután mosolyogtak, a
tekintetükben egy titkos tréfa csillogott, és a kezük vonakodva
engedte el a másikat. Amint a tánc véget ért, Jane észrevette az
eltökélten feléjük tartó Mrs. Wattlesbrookot.
– Azt hiszem jobb volna, ha… – kezdte Martin.
Jane megragadta a kezét, és futottak, egy újabb tánc ritmusára
lépve, ki a bálterem ajtaján, egy oldalfolyosóra. Mögöttük cipősarkak
sietős kopogása hallatszott.
Keresztülrohantak a házon, a hátsó kijáraton át ki a kertbe. A
kavicsos ösvény csikorgott a talpuk alatt, amint a park szélén álló fák
sötét vonala felé tartottak. Jane habozva megállt, mikor a nedves
fűhöz értek.
– A ruhám – mondta.
Martin a vállára vetette Jane-t, úgy, hogy a lány lábai elől
kapálóztak. Aztán futni kezdett vele. Jane nevetése, ahogy hason
fekve zötykölődött, csuklásnak hangzott. A férfi a sövényeket
kerülgette, és végül megállt egy száraz helyen a fák takarásában.
– Parancsoljon, hölgyem! – mondta, és talpra állította a lányt. Jane
egy pillanatra megingott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát.
– Szóval ezek a földjei, Mr. Bentley.
– Ööö, igen. Én magam nyírom a sövényeket. A kertészek
manapság mit sem érnek.
– Ma este el kellett volna jegyeznem magam Mr. Nobley-val.
Tudja meg, hogy maga teljesen tönkretette ezt az egész élményt.
– Sajnálom, de figyelmeztettem. Öt perc velem, és soha többé
nem megy vissza.
– Ebben igaza van. Már elhatároztam, hogy teljesen lemondok a
férfiakról, de maga ezt lehetetlenné tette.
– Figyeljen ide, én nem akarok most semmi komoly dologba
kezdeni. Én csak…
– Ne aggódjon! – felelte Jane ártatlan mosollyal. – A fura,
megszállott Jane már a múlté, és az új, lezser Jane egyszerűen örül,
hogy látja magát.
– Valóban másmilyennek tűnik most.
A férfi megérintette Jane karját, és közelebb húzta magához a
lányt. – Én is örülök, hogy látom, ha tudni akarja. Azt hiszem, egy
kicsit hiányzott.
– Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondott nekem.
– Biztos vagyok benne, hogy ki tudnék találni valami még
kedvesebbet.
Elnézett Jane feje felett, kicsit gondolkodott, aztán újra a lányra
pillantott.
– Sajnálom, amit a múltkor mondtam. Az összes többi nő, akit
Pembrook Parkban láttam, mintha egy kis kaland gondolatával
játszadozott volna, amíg a férjük üzleti úton volt. Nem voltam képes
összeegyeztetni, amit az ide járó nőkről, és amit magáról tudtam.
Amikor aznap láttam Mr. Nobley-val meg a többiekkel sétálni, akkor
rájöttem, hogy maga azért van itt, mert nem elégedett. Keres valamit.
És amikor végre rájöttem erre, el sem tudja képzelni, milyen
szerencsésnek éreztem magam, amiért mindenki közül éppen engem
választott.
– Köszönöm! – mondta Jane. – Ez nagyon őszinte és bátorító volt,
de Martin, valami kedveset akart mondani.
– Még nem fejeztem be! Még azt is el akartam mondani magának,
hogy maga gyönyörű.
– Ez már jobb.
– Hihetetlenül gyönyörű. És… nem is tudom, ezt hogy fejezzem
ki. Nem bánok túl jól a szavakkal. De maga mellett jól érzem magam
a bőrömben.
Kisöpört a homlokából egy elszabadult hajfürtöt.
– A nővéremre emlékeztet.
– Ó, igazán? Magának olyan fajta nővére van?
– Igen. Magabiztos, mulatságos…
– Nem, úgy értem, az a fajta, akivel smárolni akar.
Martin ismét a karjába kapta, ezúttal romantikusabb módon, nem
úgy, mint egy vállra vetett zsákot. Jane a férfi nyaka köré fonta a
karját, és hagyta, hogy Martin megcsókolja.
Aztán a férfi mellkasára csúsztatta a kezét, hogy kitapogassa, az ő
szíve is olyan hevesen ver-e. Amint felpillantott a férfira, látta, hogy
egy kis ránc jelent meg a két szemöldöke között.
– Nem, a nővérem nem csókol fele ilyen jól sem.
Körbesétált a lánnyal, valami nevetséges altatót énekelve, mintha
Jane kisbaba lenne. Aztán felállította egy fatönkre. Így majdnem
egyforma magasak voltak.
– Martin, elveszítheti emiatt az állását?
A férfi végighúzta az ujját Jane álla vonalán.
– Ez pillanatnyilag nem érdekel.
– Holnap beszélek erről Mrs. Watlesbrookkal, de nem hinném,
hogy az én véleményem túl sokat számít neki.
– Talán mégis. Köszönöm!
 Aztán elhallgattak, és volt valami búcsúzásféle ebben a csendben.
Jane pedig rájött, hogy még nem készült fel erre. Martin volt az első
igazi fickó, akivel képes volt fesztelenül együtt lenni, kikapcsolni
magában azt az őrült ragaszkodást, és csak jól érezni magát. Muszáj
még egy kis időt vele töltenie, hogy felkészüljön a valódi életre.
– Holnap el kell mennem innen – mondta Jane. – De tudok
maradni még pár napot. Átírathatom a jegyemet. Kereshetek egy
szállodát Londonban, távol Wattlesbrook figyelő tekintetétől, és ott
találkozhatnánk. Lóghatnánk együtt egy kicsit, mielőtt hazamegyek.
Minden kényszer vagy kötelezettség nélkül.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– Ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani, mivel egyszerűen
megőrülök érte, hogy nadrágban láthassam. Az az érzésem, hogy
csinos kis hátsója van.
 13. sz. pasi

Jimmy Rimer, HARMINCNYOLC ÉVES

Jane társasági élete nagyjából megszűnt a 12. sz. pasi meg a kutya
távozásával, úgyhogy általában otthon ült. Minden este. Hacsak nem
túlórázott. Ó, micsoda öröm!
Elvánszorgott egy év, és Jane még mindig kerülte a
szemkontaktust az ellenkező nemmel. Molly megpróbálta összehozni
Philip barátaival, de Jane valamennyit elriasztotta.
Aztán jött Jimmy. Ugyanazon az úton jártak munkába a Central
Parkon keresztül mindennap, és a románc csak úgy jött, Jane minden
vonakodása ellenére. Valóságos csodának tűnt, hogy Jane hajlandó
volt még egy esélyt adni magának a szerelemre. Úgy döntöttek, nem
terhelik egymást az előző, rosszul sikerült kapcsolataik pszichiátriai
profiljaival, sem részletes történetével, hanem egyszerűen csak
élvezik egymás társaságát. Mennyire üdítő volt ez! Milyen kellemes
volt így kezdeni egy új szerelmet! Öt hónapon keresztül Jane
egyfolytában azon csodálkozott, miért nem próbálta ezt ki korábban.
Aztán egy végzetes tavaszi reggelen Jimmy felhorkant nevetés
közben. Mi a rossz ebben? Semmi a világon. Ez lehet egy aranyos kis
hiba a férfiban, akit az ember imád. De Jane számára olyan volt,
mint a darázscsípés. Egyre dagadt és viszketett, és annyira bántotta
őt, hogy egyszer csak felült éjjel kettőkor az ágyában, és azt mondta
magának:
 – Mr. Darcy sosem horkantana.
Attól kezdve más útvonalon közlekedett a parkban.

21. nap

JANE MÁSNAP REGGEL NEM ÉRT LE A REGGELIHEZ. Ráérősen

csomagolt, ábrándozva, elutasítva a szobalány segítségét.
Agyonhasznált hajpótlását a szemétbe hajította.
Sokszor kinézett az ablakon. Aztán lecsavart az ágya melletti
lámpáról egy dekoratív fémcsíkot, és ezzel belevéste az ablakpárkány
alsó lapjába, hogy Catherine Heathcliff. Miután felakasztotta az
önarcképét a fürdőszobában, visszatért az ablakpárkányhoz, és
hozzátette: és Jane.
Mikor végül ledübörgött a földszintre, érezte, hogy az egész házat
belengi valami szomorú, álmos, bál utáni hangulat. A bálterem néma
volt és hideg, a padlón lábnyomok, a sarkokban kiömlött puncs
ragacsos foltjai. A reggelizőszobában zsíros és kenyérmorzsákkal teli
tányérok árválkodtak az asztalon, felvágottak és töppedt
kenyérszeletek szomorkodtak a tálalón.
Andrews százados egyedül ült a szalonban és olvasott. Jane nem
zavarta meg. East kapitány és Miss Heartwright búcsúsétát tettek a
parkban. Jane arra gondolt, ha még egyszer végig kellene mennie
azon a parkon, az helyrehozhatatlan károkat okozna az elméje
épségében.
Elhaladt Miss Charming mellett a folyosón.
– Szóval már megy – mondta Miss Charming. – Viszlát! Én
maradok még egy napig, hogy szemügyre vegyem az új vendégeket,
és gondoskodjak róla, hogy megtudják, az én századosom foglalt.
Jane a levegőbe cuppantott az arca mellett.
– Hát akkor búcsúzzunk, Lizzy, kebelbarátném!
 – Tudja, valódiak.
Mis Charming a két melle alá helyezte a kezét, és erőteljesen
megrázta őket.
– Igazán? – kérdezte Jane tátott szájjal.
– Ó, igen. Teljesen valódiak. Mint az acél. Az emberek mindig
megkérdik, úgyhogy gondoltam, megkímélem a találgatástól. Ez a
búcsúajándékom.
– Köszönöm! – felelte Jane, és komolyan gondolta. Jó tudni, hogy
mi valódi, mi nem.
Búcsút vettek egymástól. Kifelé menet Jane a könyvtár mellett
haladt el. Ott ült a sarokban Hajthatatlanság. Felemelte a tekintetét,
amint meghallotta Jane lépteit.
– Ó! – mondta zavartan Jane. – Jó reggelt, Mr. Nobley!
– Nem volt ott a reggelinél – mondta a férfi.
– Indulnom kell – mutatta Jane a kalapját meg a kiskabátot. –Csak
elbúcsúzom a háztól. Szép régi ház.
– Valójában új. 1809-ben épült.
– Rendben.
Bosszantotta, hogy a férfi még mindig ragaszkodik a színjátékhoz.
Jane-t elfogta egy nevetséges vágy, hogy ledobja magát mellé,
megrázza, és rávegye, hogy úgy beszéljen vele, mint egy valóságos
ember.
– Nos, ha már belefutottam magába, szeretnék személyesen
köszönetét mondani ezért a remek vakációért. Kissé restellem, hogy
nem másként alakult.
Mr. Nobley megvonta a vállát, és a lány meglepődve fedezte fel a
haragot a tekintetében. Még mindig a kikosarazott férfit játssza?
Vagy talán a színész egóját sértette meg? Lehet, hogy így nem kap
prémiumot, amiért nem sikerült az eljegyzés.
– Öröm volt megismerni önt, Miss Erstwhile. Talán még
hiányozni is fog nekem.
– Tényleg?
– Lehetséges.
 – Hé, szeretnék kérdezni magától valamit. Mr. Nobley-nak mi a
keresztneve?
– William. Tudja, maga az első, aki megkérdi.
A további félszeg szóváltásnak elejét vette egy közeledő hintó
zöreje. Jane utoljára lépett ki a bejárati ajtón, hogy ő meg Amelia
hálásan és szomorúan távozzanak. Saffronia néni az ajtó mellett állt,
a keszkenőjével integetve és egészen meggyőző könnyeket hullatva.
Andrews százados is kiballagott, hogy búcsút intsen a fehér főkötős
és fehér parókás személyzet ünnepélyes sorfala között. East kapitány
mindentudón mosolygott, komoly tekintetében azokkal a hamis
ígéretekkel, amelyeket Amelia meg ő tettek egymásnak. Mr. Nobley
nem vette a fáradságot, hogy csatlakozzon a búcsúzkodó háziakhoz.
Jane Martint kereste, de ő nem volt jelen. Nem számít. Miután a
sofőr őt letette Heathrow-n, át fogja íratni a jegyét, és találkozik a
férfival egy bizonyos kocsmában.
Amint a hintójuk elindult, két férfi lépett ki az ajtón, akiket Jane
még sosem látott. Egy fiatal és elég jóképű, aki valószínűleg az új
hús lehetett az új lányoknak, a másik pedig egy testes, vörös arcú
úriember, aki mintha kissé el lett volna ázva. Az új Sir John
Templeton, jött rá Jane, és fura örömet érzett, hogy a történet nélküle
is folytatódik majd.
Amelia félrehajította a kalapját, hátradőlt, és Jane karjához
fészkelte magát.
– Ez remek volt! – szólalt meg amerikai akcentussal. – Eddig a
legjobb!
– Maga nem brit?
– Nem, nem. De az első itteni látogatásom után – ez a negyedik
alkalom – magán drámaórákat vettem. Az első szerepem éretlen volt
és szeles, de a drámatanárom segített finomítani az austeni
egyéniségemet, és elsajátítani a kiejtést. Óriási különbséget jelent. Ha
esetleg az Öböl környékén él, összehozhatom a tanárommal. Isteni.
– Nem, köszönöm! Én nem jövök vissza.
 – Nem jön vissza? A férje morgott a pénz miatt, igaz? Nos,
egyszerűen döngölje a földbe a tiltakozását! Ezek a férfiak csinos
feleséget akarnak, de nem hajlandók kiköhögni a pénzt, hogy
boldoggá tegyenek minket. Mondja meg neki, hogy beszéljen a
terapeutámmal, ha meggyőzésre van szüksége. Vagy az
ügyvédemmel. Odaadom a névjegyüket.
Jane egy kissé odébb húzódott. Úgy érezte, mintha egy idegennel
volna bizalmas közelségben. Most először vette észre Amelia haja
tövében a háromhetes, sötét lenövést.
– Ami azt illeti, én nem…
– Látta az arcomat, amikor East kapitány megérkezett? Micsoda
izgalmak! Őszintén szólva nem tudtam, hogy visszahozzák nekem
ugyanazt a színészt. Idén azt kértem, hogy a kisházban lehessek,
mivel tavaly a többi nő a főépületben annyira bosszantó volt, de
eléggé unatkoztam, amíg George meg nem jelent. Ó, annyira
szemrevaló! Egy bezárt hotelszoba, vele az ágyon kiterülve, szinte
megéri kockáztatni a tartásdíjat, ha érti, mire gondolok. Wattlesbrook
visszahozhatja jövőre is, és én naggyon boldog leszek. De ha nem, az
sem nagy ügy. Ő meg Miss Heartwright már jegyesek, és ez a
legjobb része. Lehet, hogy egy új karaktert próbálok ki jövőre, egy
kicsit jobban Elizabeth Bennet-szerű leszek. Maga végül összejött
Nobley-val, igaz? Jól csókol? Nekem unalmasnak tűnt, de nagyon jól
játszotta, hogy szerelmes magába. Nobley kért meg, hogy tegyek
úgy, mintha a mobiltelefon az enyém volna, tudja. Azt mondta,
Wattlesbrook hazaküldi magát, és megkért, hogy tegyem meg a
kedvéért. Benne volt a tavalyi szereposztásban is, tudja, és majdnem
volt is egy románcunk, amíg George East le nem vett a lábamról.
Akkor persze nem volt jövője a dolognak, de úgy még jobb móka
volt. Ó, itt is vagyunk! Olyan tragikus, amikor vége a vakációnak, de
őszintén szólva, majd meghalok egy jó masszázsért.
Amelia kipattant a hintóból, és beszaladt a Fehér Szarvasba
(Szamárba), de Jane egy pillanatig még nem mozdult. A hintó mintha
még mindig rázkódott volna, de valójában csak Jane szédült. Szóval
Amelia is egy Miss Charming volt, álruhában. A színészek bizonyára
azt gondolták, hogy Jane is ugyanolyan, mint a többi látogató. És Mr.
Nobley volt az, aki megmentette a kiűzetéstől. És… és… és most
vége volt. Ideje kiszállni a hintóból, felvenni a saját ruháit, találkozni
Martinnal (hurrá!), és visszatérni önmagához. Nincs több Mr. Darcy.
A régi Jane halott. Az új, magabiztos, erős Jane kiemelkedik a
habokból.
A fogadó nagyszobájában ült, Mrs. Wattlesbrook és Amelia
„utolsó nap az iskolában” stílusban csevegtek egymással. A táskája
be volt csomagolva, Miss Erstwhile összes maradványa
visszaakasztva a szekrénybe. A régi Jane elrakta volna a báli ruháját,
titokban azt remélve, hogy az lesz majd a menyasszonyi ruhája, ha
hozzámegy Martinhoz. De az új Jane csak élvezni akarta az első pár
nap meg a tegnap esti csókolózás emlékét. Az új Jane épp olyan
magabiztos volt és önálló, mint amikor Miss Erstwhile-t játszotta.
Fura érzés volt – és csodálatos.
Szexisnek érezte magát a saját, frissen mosott utcai ruhájában,
amikor melltartóra és bugyira cserélte a fűzőt meg a bugyogót.
Remek érzés volt ismét farmerba bújni. Furán feszesnek tűnt, mégis
olyan kényelmes volt, hogy Jane felhúzott lábbal ült a széken. Fura
volt a saját ruháit viselni; mint amikor valaki belenéz a tükörbe, és
egy ijesztő pillanatig nem ismer magára. Ez vagyok én? Az a nő a
fotókon, az én vagyok?
Most pedig arra gondolt: Ki voltam én az utóbbi három hét alatt?
És most ki vagyok?
Körülnézett a helyiségben, és emlékezett az első napjára, amikor
menüettet táncolt itt Martinnal. Milyen félszeg volt! Akár egy iskolás
lány. És mennyire készséges és ijedt! Most mintha alig lett volna már
köze ahhoz a nőhöz.
– Jane! Jane!
Amelia kisietett Mrs. Wattlesbrook irodájából, és megfogta Jane
karját.
 – Mrs. Wattlesbrook beszélt nekem az anyagi helyzetéről…
sajnálom. Nem tudtam.
Megölelte Jane-t, és halkan a fülébe súgta:
– Ne mondjon le az álmairól, édesem, hallja?
– Rendben – felelte Jane, és nem tartotta fontosnak elárulni, hogy
éppen azért jött ide, hogy megszabaduljon tőlük. Elutasította Nobley-
t, a vakációja Austen világában véget ért, és úgy megy haza, hogy
maga mögött hagyta a gúzsba kötő álmokat.
Jane Mrs. Wattlesbrook irodájában várakozott, amíg a
tulajdonosnő áradozva búcsúzkodott kedvenc visszatérő ügyfelétől.
Miután Amelia (azaz, mint kiderült: Barbara) távozott, Mrs.
Wattlesbrook teát hozott, és leplezetlen érdektelenséggel végigvette
Jane-nel az elégedettségi kérdőívet.
– És ha jól tudom, kielégítő románca is akadt az egyik
úriemberrel.
– Ami azt illeti, igen, volt valaki, de nem, nem az önök egyik
színésze.
– Ó, nos, természetesen tudja, hogy Martin is a mi emberünk –
jegyezte meg Mrs. Wattlesbrook.
Hogyan?
Koccant a teáscsésze, amint Jane óvatosan visszahelyezte a
csészealjra.
– Ő a kertészük – mondta Jane vontatottan.
– Igen, de a személyzet mindig fel van készülve egy váratlan
románcra. Felfedeztük, hogy nem minden vendégünk képes ellazulni
és elfeledkezni magáról annyira, hogy beleszeressen valamelyik főbb
színészünkbe, úgyhogy van tartalék tervünk. Ezenkívül sok nő szeret,
hogy is mondjam, leereszkedni.
Jane csak pislogott. Kinyitotta és becsukta a száját. Úgy érezte,
mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
– Komolyan beszél?
 – Ó, igen. Rendszeresen tett jelentést nekem. Tudtunk az ön
rajongásáról a kosárlabda és a New York Knickerbockers iránt,
innentől kezdve pedig a többi már könnyű volt.
– Komolyan beszél.
– Nem maga az első, aki beleszeret Martinba – jelentette ki Mrs.
Wattlesbrook. – Ő nagyon ügyes.
– Igen. Az.
– Mi nem bordélyt működtetünk itt, kisasszony, és tudatom önnel,
sosem hagynánk, hogy a dolgok olyan messzire menjenek. Le kellett
állítanom az ügyet, amikor Martin jelentette, hogy a helyzet kezd
felizzani maguk között, nem igaz?
Mrs. Wattlesbrook elmosolyodott, és csillogott a szeme, mintha
nagyon élvezné ezt a részt.
– Azt akartam, hogy tudjon róla, habár ön nem az egyik ideális
ügyfelünk, mi mégis megtettünk minden lehetséges előkészületet az
ön kényelme és szórakozása érdekében, Miss Erstwhile.
– Az én nevem Jane Hayes.
– Egy autó vár önre, hogy a repülőtérre vigye, Jane Hayes.
Gondolom, készen áll az indulásra.
– Az biztos.
– Remélem, nem zaklattam fel – jegyezte meg Mrs. Wattlesbrook
ártatlan mosollyal. – Büszke vagyok arra, hogy minden ügyfél
számára képes vagyok megtalálni a tökéletes úriembert. De az ember
nem készülhet fel egy nő minden szeszélyére, úgyhogy igen mély a
merítésünk. Ugye érti?
– Valóban nagyon mély.
Jane úgy érezte, mintha egyre mélyebbre süllyedve fuldokolna, és
valami kapaszkodót keresett. És mint kiderült, a pimasz
hazugságoknak rendkívüli felhajtóereje van, legalábbis rövid távon,
úgyhogy kivágta:
– Ettől csak érdekesebb lesz a cikkem vége.
– A… a cikke?
 Mrs. Wattlesbrook úgy meredt rá a szemüvege felett, mint egy
bogárra, amelyet legszívesebben eltaposna.
– Ühüm – felelte Jane, botrányosan, de remélte, hihetően hazudva.
– Bizonyára tudja, hogy egy magazinnál dolgozom,
képszerkesztőként. A főszerkesztő úgy gondolta, a Pembrook Parkról
szóló cikkem volna a tökéletes nyitánya újságírói pályafutásomnak.
Esze ágában sem volt cikkeket írni, sőt, a művészi alkotókedv
most erősebben tombolt benne, mint bármikor, de egyszerűen muszáj
volt törlesztenie Mrs. Wattlesbrooknak, mielőtt elmegy. Szüksége
volt arra az elégtételre, amit a visszavágás miatt érzett.
Mrs. Wattlesbrook megrándult. Ez nagyon jólesett Jane-nek.
– És bizonyára tisztában van vele, hogy mivel a sajtó munkatársa
vagyok, a titoktartási fogadalom, amelyet aláíratott velem, nem
kötelez semmire.
Mrs. Wattlesbrook jobb szemöldöke rángatózni kezdett. Jane
feltételezte, hogy a homloka mögött ott fut az ügyvédje
telefonszáma, amelyet azonnal tárcsázni fog. Jane persze ezt is csak
kitalálta. De milyen jó móka volt!
Úgy tűnt, mintha Mrs. Wattlesbrook megpróbálná megnedvesíteni
az ajkát, de nem sikerült neki.
– Én nem tudtam… ha tudom…
– De nem tudta. A botrány a mobiltelefon körül, a piszkos trükk
Martinnal… azt feltételezte, hogy nincs semmi befolyásom.
Lehetséges. De a magazinom forgalma hatszázezer fölött van.
Kíváncsi lennék, az olvasóink közül hányan tartoznak az ön számára
kívánatos jövedelmi rétegbe. És attól tartok, a cikkem nem lesz túl
lelkes.
Jane pukedlizett a farmernadrágban, és megfordult, hogy
távozzon.
– Ó, és Mrs. Wattlesbrook?
– Igen, Jane, drágám? – kérdezte a tulajdonosnő remegő,
behízelgő hangon.
– Mr. Nobley-nak mi a keresztneve?
Mrs. Wattlesbrook pislogás nélkül meredt rá.
– Ööö… Jonathan.
Jane feltartott ujjával nemet intve felelte:
– Szép próbálkozás.
 Martin Sheffieldből,

HUSZONKILENC ÉVES

Úgy csókolta, mintha tudta volna, hogy Jane-nek éppen erre van
szüksége. Kertillata volt, elhitette Jane-nel, hogy ellenállhatatlan, és
elhitette vele, hogy képes újra beleszeretni valakibe.
De valójában színész volt, aki kertészt játszott, és úriembert a
bálokon azon az Austen világát idéző birtokon, ahová azért ment
Jane, hogy eldöntse, képes-e örökre elengedni álmai Mr. Darcyját.
Komolyan.
Ráadásul kiderült róla, hogy egy balfácán.

A 21. nap vége

Az ÚT A REPÜLŐTÉRRE MINTHA EGY örökkévalóságig tartott volna.

Jane a hátsó ülésen a rádiót egy rockzenét sugárzó állomásra állította,
és igyekezett inkább dühösnek, mint szomorúnak érezni magát. A
harag előrevisz.
– Schmuck – mormolta egyfolytában. Magára gondolt.
 Igen, Martin is egy schmuck volt. Már maga a tudat feldobta. De a
sok rémes pasi után igazán megtanulhatta volna már, hogy minden
férfi schmuck.
Az sem sokat enyhített a megalázó érzésen, hogy nem voltak
illúziói Martinnal kapcsolatban. Tudta, hogy a férfi csak egy flört
volt, amit az az elkeseredett szándék motivált, hogy valódi nőként
érezhesse magát a maszkabálon. De aztán hagyta magát átverni.
Ostoba volt. Még arról is meggyőzte magát, hogy Mr. Nobley esetleg
őszintén kedvelte.
– Álmodj tovább! – búgta a rádió.
– Nem számít, hogy végződött – motyogta magában Jane, és
rájött, hogy ez igaz. Valóság volt, vagy nem, Martin megmutatta
neki, hogy az elégedett vénlány szerepe nála szóba sem jöhet. És
valódi volt, vagy nem, Mr. Nobley segített neki nemet mondani Mr.
Darcynak. Jane az ablaknak döntötte a fejét, nézte az autó mellett
szaladó tájat és mosolygott. Pembrook Park elvégezte a feladatát –
lehetővé tette, hogy ő átélhesse a maga romantikus purgatóriumát.
Most már őszintén hitte, hogy az álomvilág a valóságban nem
működik. Az álomvilág a nők ópiuma. Ő pedig eltemette a maga
álomvilágát az angol vidéken. Az élete csak a valódi lehetőségekre
lesz nyitott. Nem létezik Mr. Darcy, nem létezik tökéletes férfi. De
azért még jöhet valaki. És ő készen áll rá.
Volt még két órája a gép indulásáig, úgyhogy körbejárt a
repülőtéren, könyvesboltokban és parfümériákban böngészve. Vett
egy népszerű regényt, megkereste a beszállókaput, és egy műanyag
székbe kuporodva éppen elkezdte olvasni az első oldalt, amikor a
hangosbemondó fémes hangja megszólalt:
– Miss ööö… Erstwhile, kérem, fáradjon a hármas terminál
utaspultjához! Miss Jane Erstwhile-t várják az utaspultnál.
Döbbenten egyenesedett fel a név hallatán. Furcsa bizsergés futott
végig rajta. Becsukta a könyvet, lassan felemelkedett, attól tartva,
hogy egy forgatócsoportot talál elbújva maga mögött, ha megfordul.
Hogy egy kandi kamerás trükk áldozata, akit több millió néző előtt
megtréfálnak. Megpördült, ám csak a repülőtér szokásos, érdektelen
nyüzsgését látta. Jelenlegi lelkiállapotában (bosszús volt, sőt dühös)
nem igazán tudta kiélvezni a megkönnyebbülést, amely elfogta a
gondolatra: legalább nem szerepelek a tévében.
Az útja visszafelé a biztonságiak mellett képtelenül hosszúnak
tűnt, a cipősarka kopogása pedig túl hangosnak. Mintha csak ő lett
volna ott egyedül, nem lettek volna körülötte mások, hogy elnyomják
magányossága hangjait.
Az ügyfélszolgálaton egy vidám kis barna nő ült a pult mögött. És
valaki várakozott mellette, farmerban és pulóverben, teljesen
belesimulva a huszonegyedik századi környezetbe. A férfi észrevette
őt, és kihúzta magát, reménykedő pillantást vetve Jane-re. Ügy tűnik,
Mrs. Wattlesbrook ügyvédje nem volt az irodájában, hogy
megnyugtassa a nőt, az, hogy valaki újságíró, nem menti fel a
titoktartási kötelezettség alól.
– Jane.
– Martin. Maga füttyentett ide?
Rátett még egy lapáttal. Fölösleges bájologniuk egymással.
– Jane, nagyon sajnálom. Ma meg akartam mondani. Vagy ma
este. A lényeg, hogy szólni akartam, és utána még mindig
találkozhattunk volna, ha maga meg én…
– Maga színész – jelentette ki Jane, mintha a színész a gazember
szinonimája volna.
– Igen, de… de…
Körülnézett, mintha súgásra várna.
– De kétségbeesetten szerelmes belém – segítette ki Jane. – Én
hihetetlenül szép vagyok, és mellettem más embernek érzi magát. Ó,
és a nővérére emlékeztetem.
A vidám barna a pult mögött elszántan meredt a monitorra.
– Jane, kérem.
– És a hirtelen szenvedélyes érzelemnek, ami arra ösztönözte,
hogy utánam rohanjon a repülőtérre, semmi köze sincs ahhoz, hogy
Mrs. Wattlesbrook fél, hogy negatív kritikát írok Pembrook Parkról.
 – Nem! Figyeljen! Tudom, hogy egy varangy voltam, és
hazudtam, és félrevezettem, és valójában sosem voltam NBA-
rajongó – hajrá United! –, de kövesebb talajon is kirügyeztek már
románcok.
– Románcok… kövesebb talajon… Mrs. Wattlesbrook írta ezt a
szöveget?
Martin elkeseredetten szusszant egyet.
Jane-nek hirtelen eszébe jutott, hogy Molly zsákutcába futott a
háttér ellenőrzésével, úgyhogy megkérdezte.
– Igazából nem Martin Jasper a neve, igaz?
A férfi segélykérőén nézett a barna lányra.
– Nos, a Martin igaz.
A barna bátorítóan mosolygott.
Aztán, hihetetlen módon, egyszer csak egy másik alak rohant
feléjük. A barkó és az álló galléros zakó nevetségesnek tűnt
Pembrook Park környezetéből kiemelve, habár a férfi a fejébe
csapott egy baseballsapkát, és ballonkabátot vett, hogy kevésbé
legyen feltűnő. Az arca kivörösödött a futástól, és amikor meglátta
Jane-t, felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Jane-nek leesett az álla. Szó szerint. Soha, legnevetségesebb
ábrándjaiban sem gondolta volna, hogy Mr. Nobley utánajön. Egyet
hátralépett, valamin megcsúszott, és majdnem elesett. Mr. Nobley
elkapta, és talpra állította.
Ezért viselnek a nők magas sarkú cipőt? – gondolkodott el Jane.
Botladozunk rajta, hogy a férfiak megmenthessenek?
Bosszankodott, amiért élvezte a helyzetet. Egy rövid ideig.
– Még nem ment el – állapította meg Mr. Nobley. Úgy tűnt,
vonakodik elengedni a lányt, ám végül mégis elengedte, és tett
hátrafelé néhány lépést. – Már attól féltem…
Ekkor észrevette Martint.
– Te mit keresel itt?
A barna lány mohó érdeklődéssel figyelt, habár közben tovább
kopogott a klaviatúrán, mintha valójában elmélyülten dolgozna.
 – Jane meg én közel kerültünk egymáshoz az elmúlt hetekben,
és… – kezdte Martin.
– Közel kerültetek. Ez egy nagy rakás hazugság. Egy dolog,
amikor a pénzes dámákkal szórakozol, akik jól tudják, miféle vagy.
De Jane-től el a kezekkel!
Megfogta Jane karját.
– Ne higgye el egyetlen szavát sem! Sajnálom, hogy előbb nem
mondhattam meg, de tudnia kell, hogy ő egy színész.
– Tudom – felelte Jane.
Nobley pislogott.
– Ó!
– És maga mit keres itt? – kérdezte kissé fásultan. Ez az egész
kezdett valami vásári komédiává alakulni.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, én… – kezdte hadarva, aztán
összeszedte magát, körülnézett, és közelebb lépett a lányhoz, hogy ne
kelljen olyan hangosan beszélnie. A kis barna a pult mögött egy
leheletnyit előrehajolt.
– Elnézést kérek, hogy itt kell elmondanom, ezen a forgalmas,
piszkos… ez nem az a helyszín, amelyet én választanék, de tudnia
kell, hogy én…
Levette a sapkáját, és zavartan megborzolta a haját.
– Már majdnem négy éve dolgozom Pembrook Parkban. Az
összes nő, akivel hétről hétre találkozom, mind ugyanolyan. Ám
szinte az első pillanattól kezdve, amikor aznap reggel kettesben
maradtunk a parkban, úgy éreztem, hogy ön másmilyen lehet, ön
őszinte volt.
Jane kezéért nyúlt. Úgy tűnt, egyre magabiztosabb. A szája kis
mosolyra húzódott, és úgy nézett a lányra, mintha többet sosem
akarná róla levenni a tekintetét.
A szikra? – gondolta Jane, főleg megszokásból, mivel nem vette
be a férfi egyetlen szavát sem.
Martin felhördült Nobley ostobaságán. Nobley azonnal
visszacsapta a fejébe a sapkát, és hátralépett. Mintha azon tűnődne,
hogy talán túl szókimondó volt, és még mindig a szabályok szerint
kellene inkább játszania.
– Tudom, nincs oka rá, hogy higgyen nekem, de szeretném, ha
mégis megtenné. Tegnap este a könyvtárban el akartam mondani
önnek, hogyan érzek. Meg kellett volna tennem. De nem voltam
benne biztos, hogy ön… Úgyhogy ugyanazt az elcsépelt szöveget
mondtam, amelyet mindenki másnak. Igaza volt, hogy
visszautasított. Ez igazi pofon volt nekem. Még soha nem mondott
senki nemet. Ön arra késztetett, hogy elgondolkodjak. Nos, először
nem nagyon akartam gondolkodni. De miután ma reggel elment, azt
kérdeztem magamtól, hagyod, hogy elmenjen, csak azért, mert úgy
ismerkedtetek meg, hogy te szerepet játszottál?
Nobley elhallgatott, mintha csak válaszra várna.
– Ó, ugyan már, Jane! – szólalt meg Martin. – Ne vegye be ezt a
sok maszlagot!
– Ne beszéljen úgy velem, mintha barátok volnánk! – felelte Jane.
– Maga… magát megfizették azért, hogy megcsókoljon! És csak
egy játék volt, csak szórakozott velem, maga undorító féreg! Nincs
joga Jane-nek nevezni engem. Magának Miss Erstwhile vagyok.
– Ugyan, ne jöjjön ezzel! – mondta Martin. Láthatóan fogytán volt
a türelme. – Az egész Pembrook Park egyetlen nagy színjáték,
nagyon ostobának kellene lennie, ha ezt nem venné észre. Maga is
szerepet játszott, mint mi többiek, egy vakációs románcot játszott,
nem igaz? És nem is volt olyan taszító csókolózni magával.
– Taszító?
– Épp azt mondom, hogy nem volt az.
Martin elhallgatott, és úgy tűnt, visszabújik az udvarló szerepébe.
– Én élveztem az egészet, úgy, ahogy volt. Nos, kivéve a
gyömbért. És ha meg akarja írni azt a cikket, tudnia kell, hogy
szerintem, ami köztünk volt, az nem volt hazugság.
A barna lány sóhajtott. Jane csak a szemét forgatta.
 – A miköztünk lévő dolog volt a valódi – szólt közbe Nobley,
kissé kétségbeesetten. – Éreznie kellett, amint átszűrődött a
jelmezeken és a színlelésen.
A barna lány bólintott.
– „Amint átszűrődött a színlelésen?” Figyelje csak, ez még
mindig szerepet játszik! – fordult Martin a kis barnához, szövetségest
keresve.
– Csak nem a féltékenység beszél belőled, égimeszelő barátom? –
kérdezte Nobley. – Még mindig az zavar, hogy te nem lettél
úriember? Nagyon is illik hozzád a kertész szerepe.
Martin ökle meglódult. Nobley elhajolt, aztán nekirontott, majd
mindketten a földre estek. A kis barna sikítozva szökdécselt a pult
mögött.
– Hagyják abba!
Jane megpróbálta elhúzni Nobley-t, de megcsúszott. A férfi
kinyújtotta a karját, és elkapta a derekát, mielőtt elesett volna.
– Hadd segítsek…
Nobley megpróbálta egyszerre felsegíteni a lányt, és ellökni
magától Martint.
– Szállj le rólam! – követelte Martin. – Majd én segítek neki.
Fenékbe rúgta Nobley-t, aztán a kezével kezdte csépelni. Jane
megvetette a lábát, megragadta Nobley karját, és felhúzta a férfit.
Martin még mindig Nobley felé csapkodott a földön fekve. Nobley
sapkája leesett, aztán a ballonja Martinra tekeredett, aki vadul
csépelni kezdte.
– Elég volt! – kiáltotta Jane, visszalökve Nobley-t, és beállva
közéjük. Inkább érezte magát tanítónőnek, aki verekedő iskolásokat
választ szét, mint egy szerelmi vetélkedés tárgyának, akinek a
kegyeiért két férfi küzd.
– M-m-martin meleg! – nyögte ki Nobley.
– Dehogy! Összekeversz Edgarral.
– Ki a fene az az Edgár?
– Tudod, a másik kertész, akinek mindig halszaga van.
 – Ja, igen.
Jane elgyötörtén felemelte a kezét.
– Volnának szívesek maguk ott ketten…
Egy kimért hang a hangszóróban közölte, hogy megkezdődött a
beszállás Jane járatára. A kis barna csalódottan felsóhajtott. Martin
talpra vergődött, Nobley segítségével, és mindketten ott álltak Jane
előtt, némán és szerencsétlenül, mint két elázott kutya, akik azt
várják, hogy beengedjék őket a házba. Akkor Jane nagyon
magabiztosnak érezte magát, magasnak, karcsúnak és öntudatosnak.
– Nos, az én dalomat játsszák, fiúk – mondta dallamos hangon.
Martin magas válla megrogyott, ahogy duzzogva állt, és hosszú
lába olyan volt, mint egy bohócé. Nobley arcán most nyoma sem volt
a mosolynak. Jane nézte őket, ahogy ott állnak egymás mellett, a két
férfi, akik nagyon jó versenytársai voltak a Darcy ábrándjának. Egész
ismeretségi körében a legszemrevalóbb férfiak voltak, és
valószínűleg soha életében nem szórakozott még olyan jól, mint
amikor velük flörtölt. És végül nemet mondott. Mindkettőjüknek.
Ennek az egésznek. Valósággal bizsergett a bőre. Ez egy tökéletes
pillanat volt.
– Igazán örömömre szolgált. Valóban – mondta, és elfordult.
– Jane!
Nobley a lány vállára helyezte a kezét, kétségbeesett bátorsággal
legyőzve a tartózkodását. Ismét megfogta Jane kezét.
– Jane, kérem!
Ajkához emelte Jane kezét, lesütött szemmel, mintha félne a lány
szemébe nézni. Jane elmosolyodott, és arra gondolt, igazából mindig
is Nobley volt a kedvence. Odalépett a férfihoz, megfogta mindkét
kezét, és a fejét egy pillanatra a férfi vállára hajtotta. Hallotta, amint
Nobley felsóhajt.
– Köszönöm! – súgta neki Jane. – Mondja meg Mrs.
Wattlesbrooknak, azt üzenem: elő az agarakkal!
Elsétált anélkül, hogy visszanézett volna. Hallotta, amint a férfiak
szólongatják, tiltakoznak, őszinteségüket bizonygatják, de Jane nem
vett róluk tudomást. Mosolygott végig, amint áthaladt a biztonságiak
között, a kapuhoz ment, és felsétált a gépre. Habár csak színjáték volt
az egész, pontosan ez volt az a befejezés, amit remélt.
Tetszett neki, ahogy a történet végződött, élvezte az utolsó
szövegét. Elő az agarakkal! Különben is, mit jelent ez? Nem valami
olyasmit, hogy a vadászat megkezdődött? Elő az agarakkal!
Valaminek a kezdete. Ő volt a vadász. Egy rókát láttak. Ideje elfogni.
Rendben van, Carolyn néni, mondta egy kis imádság kíséretében.
Rendben, készen állok. Eltemetem a sóvárgásomat, nem leszek többé
áldozat. Most már készen állok.
Kényelmesen elhelyezkedett, és kibámult az ablakon az apró
emberekre, akik narancsszínű jelzőlámpáikkal úgy integettek, mintha
csak kétségbeesetten fel akarták volna hívni magukra a figyelmét.
Befészkelte magát az ülésbe, és lustán eltöprengett, vajon Pembrook
Parkban mi volt valóságos. Volt valami egyáltalán? Vagy nem volt
igazi talán ő maga sem? Az abszurd gondolattól felnevetett. A
mellette ülő nő megmerevedett, mintha csak arra kényszerítené
magát, hogy ne nézzen rá erre az őrültre.
– Elnézést!
A hang hallatán Jane belesimult az ülésébe, mintha hirtelen ijesztő
sebességgel emelkedni kezdett volna a gép.
Ő volt az. Itt volt. A gépen. Mellény és kravátli és zakó, meg
minden.
– Szent szilvamag! – mondta Jane.
– Elnézést, asszonyom! – mondta Nobley a Jane mellett ülő
nőnek. –A barátnőm és én nem egymás mellé kaptunk jegyet, és arra
gondoltam, talán volna szíves cserélni velem. Remek helyem van a
kijáratnál.
A nő bólintott, és együtt érzőn nézett Jane-re, mintha csak azon
töprengene, mennyire szomorú eset, ha egy őrült nő egy régensség
korabeli ruhát viselő férfival jár.
A férfi, akit Mr. Nobley-nak ismert, leült Jane mellé. Felemelte a
kezét, hogy levegye a sapkáját, aztán rájött, hogy az leesett, amikor
Martinnal dulakodtak. Úgyhogy csak fejet hajtott, ahogyan Mr.
Nobley tette volna.
– Üdvözlöm. A nevem Henry.
Szóval ő volt Henry Jenkins.
– Én még mindig Jane vagyok – mondta. Vagy inkább cincogta.
A férfi megpróbálta bekapcsolni a biztonsági övét, és annyira
aranyos volt a zavart arckifejezése, hogy Jane legszívesebben átnyúlt
volna, hogy segítsen, de az nem illett volna a… várjunk csak. Egy
repülőgépen voltak. Nem voltak már szabályok. Nem volt több
játszma. Érezte, amint szárnyra kap benne a remény, és attól tartott,
felemelkedik, mielőtt még a gép felszállna, úgyhogy keményen
megvetette a lábát a padlón. Emlékeztette magát, hogy most ő a
vadász. Elő az agarakkal!
– Ez azért egy kicsit túlzás, még Mrs. Wattlesbrooktól is.
– Nem ő küldött engem – felelte Nobley-Henry. – Korábban sem,
most sem. Én küldtem magam, vagyis inkább én jöttem, mert… mert
meg kellett próbálnom. Nézze, tudom, hogy ez őrültség, de a jegyet
nem lehetett visszaváltani. Legalább elkísérhetem hazáig?
– Ez nem olyan, mint egy kis séta a parkban.
– Elegem van a parkokból.
Jane észrevette, hogy a férfi hangja most kevésbé hivatalos. Eltűnt
a visszafogott régensség korabeli stílus, sokkal lazább volt most a
modora. De ezt leszámítva, Henry nem tűnt nagyon különbözőnek
Mr. Nobley-tól.
A férfi hátradőlt, mintha próbálna megnyugodni.
– Jó munka volt, de a fizetés nem volt csillagászati összeg,
úgyhogy gondolhatja, mennyire megkönnyebbültem, amikor láttam,
hogy nem első osztályon repül. Bár őszintén szólva egy
teherszállítónak jobban örülnék. Gyűlölöm a repülőgépeket.
– Mr. Nob… ööö… Henry, még nem késő leszállnia a gépről.
Nem írok cikket a magazinnak.
– Milyen magazinnak?
– Ó! És nem vagyok gazdag.
 – Tudom. Mrs. Wattlesbrook ismerteti minden vendég anyagi
helyzetét a jellemzésével együtt.
– Miért jött utánam, ha tudta, hogy nem vagyok…?
– Ezt próbálom elmagyarázni magának. Maga ellenállhatatlan.
– Nem vagyok az.
– Nem örülök neki. Maga igazán a legbosszantóbb ember, akit
valaha ismertem. Négy éven át sikerült elkerülnöm mindenféle
csábítást a nők részéről, ami nagyon könnyű dolog Pembrook
Parkban. Remekül mentek a dolgok, a legjobb úton haladtam afelé,
hogy majd egyedül haljak meg, észrevétlenül. És aztán…
– Nem is ismer engem. Maga Miss Erstwhile-t ismeri, de…
– Ugyan már, amióta szemtanúja voltam a szörnyű szereplésének
a színielőadás estéjén, tisztában vagyok vele, hogy akkor sem volna
képes színészkedni, ha az élete függne tőle. Az egész három hét alatt
az mindig maga volt.
Elmosolyodott.
– És én továbbra is ismerni akartam magát. Vagyis, először nem.
Azt akartam, hogy elmenjen, és hagyjon békén. Valóságos
élethivatássá fejlesztettem már, hogy elkerüljem minden valóságos
kapcsolat lehetőségét. És akkor találkoztam magával abban a
cirkuszban… és az egésznek nem volt semmi értelme. De hát minek
van?
– Semminek – felelte Jane teljes meggyőződéssel. – Semminek
sincs értelme.
– Elárulná nekem… vagy túl nagy merészség volna
megkérdeznem? Igaz ugyan, épp most vettem hirtelen felindulásból
egy repülőjegyet, úgyhogy ezen a ponton a merészség miatt aggódni
értelmetlen. .. Ez tiszta őrület, én nem vagyok romantikus alkat.
Khm. Szóval a kérdésem a következő: ön mit akar?
– Hogy én mit…?
Ez tényleg őrület volt. Talán vissza kéne hívnia azt a nőt.
 – Komolyan gondolom. Azon kívül, hogy valami valóságosat. Azt
már mondta. Én végül is szeretem azt gondolni magamról, hogy
eléggé valóságos vagyok. Tehát, mit akar igazán?
Jane vállat vont, és egyszerűen azt felelte:
– Boldog akarok lenni. Valaha Mr. Darcyra vágytam. Nyugodtan
nevessen ki, ha akar… Vagyis inkább arra az ideálra. Olyasvalakire,
aki mellett állandóan úgy érzem magam, mint amikor azokat a
filmeket néztem.
Nehéz volt ezt beismerni, de amikor megtette, az olyan érzés volt,
mintha a krém legutolját nyalogatná ki a tálból. Az a reménytelen
ábránd most már üres volt.
– Értem. Nos, mit gondol, lehetséges…
Habozott egy kicsit. Az ujja a rádió meg a világítás gombjaival
babrált az ülés karfáján.
– Mit gondol, lehetne az, amit akar olyan valaki, mint én?
Jane szomorkásán elmosolyodott.
– Én most vadonatúj embernek érzem magam. Soha életemben
nem éreztem még azt, amit most. Még nem tudom biztosan, mit
akarok. Amikor Miss Erstwhile voltam, maga tökéletes volt nekem.
De az még Austen-országban történt. Vagy még mindig ott vagyunk?
Talán nem is jövök el onnan soha.
A férfi bólintott.
– Nem kell most eldöntenie semmit. Ha megengedi, hogy a
közelében maradjak egy ideig, majd meglátjuk.
A támlának döntötte a fejét, és egymásra néztek. Az arcuk pár
centire volt csak egymástól. Mindig olyan jól tudott nézni rá. És
akkor hirtelen felötlött Jane-ben, hogy ő maga sokkal inkább Darcy,
mint Erstwhile, ahogy ott ül, a férfi szép szemét csodálva,
veszélyesen közel ahhoz, hogy akarata ellenére beleszeressen.
– Csak a közelemben… – ismételte meg.
A férfi bólintott.
 – És ha nem éreztetem magával élete minden napján, hogy maga a
leggyönyörűbb nő a világon, akkor nem érdemlem meg, hogy a
közelében lehessek.
Jane mélyet lélegzett; szinte magába szívta ezeket a szavakat. Arra
gondolt, egy ideig szívesen megőrizné őket. Felmerült benne, hogy
soha nem is válik meg tőlük.
– Na, jó, hazudtam egy kicsit – Henry még hevesebben túrt bele a
hajába. – Be kell vallanom őszintén, én nem értek a kis kalandokhoz.
Nem értek ahhoz, hogy bolondozunk egy ideig, aztán elbúcsúzunk.
Én azért vetem magam a lábaihoz, mert azt remélem, hogy ez majd
örökre szól. Nem kell most semmit sem mondania, nincs szükség
ígéretekre. Csak úgy gondoltam, jó, ha tudja.
A férfi ismét hátradőlt, a fejét kissé elfordítva, mintha nem akarná
még látni a lány arckifejezését. Talán jobb is volt. Jane egyenesen
maga elé meredt, tágra nyílt, rémült szemmel, aztán egy széles
vigyor terült szét lassan az arcán. Gondolatban lejátszotta a
következő beszélgetését Mollyval. „Nem gondoltam volna, hogy ez
lehetséges, de találtam egy férfit, aki éppen olyan őrült és
megszállott, mint én voltam.”
A repülőgép gurulni kezdett, azzal a fura, szitáló mozgással,
amitől úgy tűnt, mintha egyszerre menne előre és hátra. Jane
pillantása megállás nélkül járt ide-oda az ablak meg a mellette ülő
férfi között, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy tényleg ott van-e
vele. Lehet, hogy ez jobb lezárás, mint az, hogy elő az agarakkal?
– Szóval – szólalt meg a férfi – New York City a végső állomás?
– Ott lakom.
– Jól van. Ott bizonyára akad munka egy vonzó angol színésznek,
nem gondolja?
– Több ezer étterem van, és azok a pincérek nagyon jól keresnek.
– Értem.
– És rengeteg színház is van. Szerintem csodálatosan alakítana
egy vígjátékban.
– Mivel nevetséges vagyok.
 – Nem baj az.
Jane ösztönösen megfogta a férfi kezét, és morzsolgatni kezdte a
mutatóujját. Intim gesztus volt, mégis természetesnek tűnt. Mit akar?
Ez annyira őrült dolog… Ne gondolj erre! Talán sikerülhet… Ó, légy
gyakorlatias, Jane! Szóval mit csináljon? Többé nem volt
kiszolgáltatva a szerelem képzeletbeli ideáljának, de ha az övé
lehetne valami valóságos… Létezik ilyen egyáltalán?
– Ugye majd akar gyerekeket? – kérdezte, csak hogy ezt is
kipipálja.
– Mrs. Wattlesbrook elmondta magának a történetemet? Nem
lennék meglepve. Igen, szeretem a gyerekeket. Mindig is azt
gondoltam, szeretném, ha egyszer papának szólítanának.
– Rendben, ez a válasz túlságosan tökéletes volt. Most valóban,
őszintén önmaga?
– Wattlesbrook mindig olyan színészeket választ, akik a
legközelebb állnak a rájuk osztott szerepekhez, mivel olyan sokáig
kell ugyanazt a karaktert játszanunk. Vannak persze kivételek, mint
például Andrews, aki heteroszexuálist játszott.
Tudtam – nyugtázta magában Jane.
– De várjon csak – fordult a férfihoz –, nem végződhet így ez az
egész. Maga az én ideálom, az az álom, amit magam mögött kell
hagynom. Nem csomagolhatom be, hogy magammal vigyem.
– Ez volt a legönzőbb kijelentés, amit valaha is hallottam magától.
Jane pislogott.
– Igazán?
– Miss Hayes, megfordult már a fejében, hogy esetleg fordítva
látja ezt a dolgot? Hogy valójában maga az én ideálom?
A lökhajtásos gép motorja felbőgött, és mintha egy láthatatlan kéz
bedugta volna Jane fülét. Henry megragadta a kartámaszt, és
mereven maga elé meredt, mintha csak akaraterejével próbálná
egyenesben tartani a gépet. Jane ránevetett, és elfészkelődött az
ülésében. Hosszú utazás állt előttük. Lesz még idő kérdésekre, és
Jane úgy gondolta, tud várni. Aztán abban a pillanatban, amikor a
gép előrelódult, mintha az életéért futna, majd a gravitáció az ülésbe
préselte őket, és a gép felemelkedett, Jane lélegzete pedig elakadt a
két ellentétes irányú erő közepén, akkor mégis azonnal tudni akarta.
– Henry, mondja meg nekem, melyik részek voltak igaziak!
– Az összes. Különösen ez a rész, amikor meg fogok halni…
A férfi ízületei szó szerint elfehéredtek, amint még szorosabban
kapaszkodott a kartámaszba, és elszántan maga elé meredt.
Az ablakon beeső fény éppen jó volt. A délutáni nap tökéletes
szögben érte őket, és Jane ablakát súrolva, sárgás fényt öntött be
rájuk. Jane tisztán látta Henryt. Észrevett egy bárányhimlőből
származó sebhelyet a homlokán, látta az ajka vonalán, milyen
lehetett durcás kisfiúként, és látta a szeme sarkából induló finom
ráncokból, milyen lesz öregemberként majd. Kitágult a képzelete.
Úgy látta az egész életét, mint egy bonyolult kirakót, benne az összes
pasi egy-egy dominó, amely felborítja a következőt, aztán az azt
követőt, és így tovább, végtelen sorban dől le mind. De talán nem
csak ennyi lehet. Olyan sokat gondolt a szakításokra, hogy
elfeledkezett arról, hogy lehet egy legutolsó, egy olyan dominó,
amelyik állva marad.
Jane lefejtette Henry jobb kezét a kartámaszról, a saját
nyakszirtjére tette, és ott tartotta. Aztán felemelte a kartámaszt, hogy
semmi se legyen közöttük, és a másik kezével megfogta a férfi arcát.
Szép vonalú arca volt, az állkapcsa éppen beleillett Jane tenyerébe.
Érezte a borostákat, amelyek a reggeli borotválkozás óta előbújtak.
Henry ránézett, bár a rettegést képtelen volt eltüntetni az arcáról,
amin Jane jót nevetett.
– Hogy lehet ilyen fesztelen? – kérdezte a férfi. – Hogy várhatja
el, hogy több tízezer tonnányi acél csak úgy ússzon a levegőben?
Jane megcsókolta, és finom íze volt. Nem olyan volt, mint az étel,
vagy a szájvíz, vagy a szájbalzsam, hanem mint egy férfi. Henry
felnyögött, amint megadta magát és ellazultak az izmai.
– Tudtam, hogy nagyon kedvellek – mondta Jane szájához
simulva.
 Közelebb húzta a lányt, másik kezével a dereka után nyúlt.
Mohóvá váltak a csókjai, és Jane arra gondolt, valószínűleg nem
csókolták szívből már hosszú ideje. Ahogy őt sem, ami azt illeti. Sőt,
talán ez volt a legelső alkalom. Ez nem nagyon emlékeztetett az üres,
kéjsóvár smárolásra Martinnal. Henryt csókolni több volt puszta
szórakozásnál. Később, amikor órákat töltöttek beszélgetve a
sötétben, Jane rájött, hogy Henry ugyanúgy csókolt, ahogy beszélt.
Feszülten, összpontosítva, csak rá figyelve. Az érintése is beszélt,
újra és újra elmondva Jane-nek, hogy az egész világon ő az egyetlen,
aki igazán számít. A férfi ajka csak néha kalandozott el Jane ajkától,
hogy megérintse az arcát, a kezét, a nyakát.
És amikor megszólalt, akkor Jane-nek szólította.
A gép magasabbra emelkedett az égen, és ők fáradhatatlanul
csókolóztak több száz mérföldön át, amíg Henry végül már nem félt
a repüléstől.
 Henry

Egy repülőgépen ismerkedtünk meg (turista osztály), és a haza-út

nagy részét csókolózással töltöttük. Az Atlanti-óceán felett
eldöntöttük, hogy szerelmesek leszünk egymásba. Mikor a gép
leszállt a JFK-n, ő még mindig nem gondolta meg magát. Amikor
átvitt a lakásom küszöbén, nem rejtőzködött semmiféle Mrs.
Wattlesbrook az árnyékban. Míg ő a konyhában volt, én előszedtem a
Büszkeség és balítéletet a csodával határos módon még mindig élő
szobanövényem cserepéből, és beraktam egy ártalmatlan helyre a
többi DVD mellé. A gerincét büszkén kifelé fordítva.
Ma este hozatunk valami vacsorát.