NNCL822-409v1.

Henry N. Beard & Douglas C. Kenney

Gyűrűkúra
Walhalla Páholy, 1991
ISBN 963 7632 00 X

"Sokat utazgattam volt aranyló birodalmakban, sok szépséges vidéket s

királyságot láttam, körülhajóztam nem egy szigetet ama Messzi Nyugaton, hol
Apollónnak lantja zeng, s melyekről éneket szerzett hajdanán Hómér. Mégsem
leltem semmi oly tisztát amott, minő emitt a Gyűrűkúra volt. . . ! "
John Keats, Manchester Nightingale

"E könyv... megrázó... Manicheusi bűntudat... egzisztencialista... pleobunkó... ó,

az a redundancia!"
Orlando Biscuit, Hobnob

"Ha valamivel rigorózusabban értelmeznénk bizonyos törvényeket, az efféle

kötetek mindörökre eltűnnének a standokról. Ha a jelenség mélyére látnánk,
okosabbak lennénk. Ha eszembe jutna bármi, biztosan leírnám... "
Wilnot Proviso, Szikláshegységi Irodalmi Közlöny

"Egyike annak a két vagy három könyvnek... "

Frank O’Prussia, Dublin Gazette

"Korunk tündérmeséje... olvastán gyűrődések támadnak bennünk is, úgy érezzűk,

sárkányok s más fekete emberek fenyegetik boldogulásunkat, s miként Fritó és
Gründolf, megharcoljuk ellenük a magunkét – mert így van az, ha pár tuskó az
ember útjába áll!"
Ann Alaggi, Dicső Lobogónk

“Majd minden szempontból rendkívül érdekes..."

Prof. Hawley Smoot, a "Szerzői jogokra vonatkozó megszorítások sajátos
értelmezéseiről" című tanulmány szerzője
 TARTALOM

Első fejezet – Ez az én bulim, és azt vágok haza, akit csak akarok

Második fejezet – Hármasban sem rossz – négyesben meg mindegy
Harmadik fejezet – Ejtőzés Zríben
Negyedik fejezet – Megy a Gyűrű vándorútra
Ötödik fejezet – Szörnyűséges szörnyek
Hatodik fejezet – Rahór lovasai
Hetedik fejezet – Szarumén bukása és egyéb kétes eredmények
Nyolcadik fejezet – A Nyanyapók barlangja, és hasonló nyalánkságok
Kilencedik fejezet – Mines Tróne viadala
Tizedik fejezet – "Nem rémít semmi úgy..."

PROLÓGUS

A herótokról

E könyv elsődleges, mondhatni egyetlen célja, hogy szerzői jól

megszedjék magukat, ezért aztán róluk és elvetemült lelkükről sok minden kiderül
majd az elkövetkező oldalakon. A herótokról ezzel szemben nem derül ki szinte
semmi, mivel mindazok, akik magukat értelmes embereknek mondják, készek
beismerni: e lények csupán olyan személyek képzeletében léteznek, akik egész
gyermekkorukat szorongások közepette töltötték, felnővén pedig útonállóvá,
kutyatolvajjá vagy biztosftási ügynökké lettek. Ám ahogyan azt T. professzor
könyveinek átütő sikere bizonyítja, sok ilyen pali akad, akiknek zsebében
ráadásul már-már öngyulladással fenyeget a temérdek dohány. Az ő kedvükért
következzék hát egy rövidke fajleírás, melyet a jó T. professzor könyveinek
halmán elkárálva álmodtunk meg. Az ő kedvükért jegyezzük meg azt is, hogy
amennyiben ez a példátlan marhaság elég jól fogy, várható még Zsákos Dildó
korábbi kalandjainak reprintje is, a kötet, melynek szerzője az Utazások
Gollammal Alsó-Középföldén címet adta, s melyet a kiadó – igen bölcsen – a
Trollok völgye címen szándékszik piacra dobni.
Szóval hát, a herótok népe minden kellem nélkül való, ám bosszantó
társaság – számuk a tündérmesepiac telítődése óta szerencsére örvendetes
mértékben megcsappant már. Lassú felfogásúak, mondhatni ostobák, ráadásul
unalmasak – olyan az életük, mint holmi pásztoridill. A fojtóhuroknál, a gumibotnál
és a hatlövetű Lugernél bonyolultabb szerszámokat nemigen kedvelik, tőlünk, a
"Nagyoktól" pedig világéletükben húzódoztak, s ha tehetik, el is kerülnek minket –
kivéve azokat az eseteket, mikor vagy százan összeállnak, hogy hidegre
tegyenek egy-egy magános parasztot vagy erdőkerülőt. Kis termetűek, kisebbek
még a törpöknél is, akik a maguk részéről kiszámíthatatlannak, megvetendőnek
tartják őket, s gyakorta hangoztatják, hogy ősidőktől fogva herótjuk van tőlük.
Magasságuk ritkán haladja meg az egy métert, mindazonáltal igenis
képesek arra, hogy náluknál jóval kisebb, gyengébb lényeket elintézzenek – már
amennyiben alkalmuk nyílik hátulról, netán felülről rájuk rontani. Ami a Megye
herótjait, történetünk voltaképpeni főszereplőit illeti: ők rendszerint műszálas,
derékban slankított szürke gúnyát, tiroli kalapot és csokornyakkendőt viselnek.
Cipőt nem hordanak, szőrös, lapos valamikenn járnak, amelyeket, tekintettel a
lábak végén elfoglalt helyükre, bizony talpaknak kell neveznünk. Képükről
gyermeteg rosszindulat sugárzik – lerí róluk, hogy örömüket lelnék a
telefonbetyárkodásban, rnikor pedig vigyorognak, rőfnyi hosszú nyelvük látványa
szemernyi kétséget sem hagy a szemlélődőben: ostoba vicc, esetleg kozmikus
félreértés szülte lényeket lát.
A herótok hosszú ujjú kezükkel sok mindenre képesek. Olyan ujjak ezek,
melyek rendszerint apró, szőrös állatkák nyaka körül szorulnak meg, s gyakorta
kalandoznak gyanútlan emberek zsebeiben is. Hasznos és érdekes dolgok
készíthetők velük, mint például a cinkelt kocka és a kelepce. Ha épp nem
dolgoznak, a herótok szeretnek nagyokat enni és inni, elcsépelt törp-vicceket
pufogtatni; társaságuk általában véve éppoly szórakoztató, mint egy falkányi
veszett rozsomáké.
Egészen nyilvánvaló, hogy a herótok rokonaink: azon az evolúciós
görbén a helyük, mely a patkányoktól a toportyánokon át az olaszokig vezet – ám
a rokonság foka egyelőre vita tárgyát képezi. A kezdetek az Elmúlt Szép Napok
homályába vesznek – a planétát akkoriban olyan lények lakták, akiknek
megpillantása érdekében manapság már jó adag házi szilvóriumot kell felhajtania
bárkinek. A letűnt idők emlékét csak a tvelfek őrzik, ők is a maguk módján:
legendáik felajzott trollokról, fékevesztett ork-orgiákról szólnak. Az mindenesetre
kétségtelen, hogy a herótok történetünk kezdetekor nem új fiúk már Alsó-
Középfóldén. A Nagyok és a Bölcsek valahogy úgy voltak vélük, mint egyszeri
ember a túlérett sajttal: ameddig lehetett, kerültek minden kontaktust.
A herótok eredete a Harmadkor – a pattintott fém kora – ködébe vész: az
Alsó-Középföldét akkortájt benépesítő fajzatok jó része réges-rég spirituszba
került. A herót őshaza pontos helye Fritó és Dildó idejében ismeretlen volt már.
Részint azért, mert a herót írásbeliség csak az aranyhalakéval állná a versenyt,
részint pedig azért, mert őskultuszuk bűvöletében előszeretettel hagyták
figyelmen kívül a tényt: családfájuk csak annyira gyökeredzik mélyen, mint a
birnhami erdő. Akcentusukból és főzési szokásaikból mégis levonhatjuk a
következtetést: a kezdetekkor falkákban zúdulhattak e tájra kelet felől. Legendáik
és kétes eredetiségű népdalaik – jó részük fehérmájú tvelf nőkről, túlmelegedett
sárkányokról szól – itt-ott említik a Balzafa- és Papírmasé-hegyek közti lapályt,
melyet a rá jellemző méltósággal szel át a nagy folyó, az Anakron. A göndori
nagykönyvtárában, továbbá az egykorú Rendőri Közlönyökben fellelhető
ténymorzsák azt látszanak alátámasztani, hogy a herótok valaha arrafelé
tanyáztak. Hogy miért vállalták a hosszú és veszélyes utat Oleodorba, nem
egészen világos – hacsak hitelt nem adunk dalaiknák, melyek szerint földjükre
olyan árnyék vetült, hogy a televényen krumpli se nőtt többé...
Mielőtt a Papírmasé-hegyeken átkeltek, a herótok népe három,
egymástól jól elkülöníthető törzsre vált szét, úgy mint Bundalábúak, Pótdigók és
FIcerék. Messze a legszámosabbak a Bundalábúak voltak: makeszos arcukról és
mélyen ülő malacszemükről bárki könnyen felismerhette őket. Legszívesebben
lankákon éltek, ahol nyulakat, kecskéket csaltak tőrbe, s jövedelmüket a helyi
törp-populáció szolgálatában egészítették ki: bérgyilkosokként működtek. A
Pótdigók termetesebbek, kreolbőrűek voltak, az Anakron folyó torkolatának és
más testnyílásainak környékét lakták, s minden rendelkezésükre álló eszközzel
gátolták a helyi kereskedelem kibontakozását. Hosszú, fekete hajukat brillantinnal
nyalták hátra, s nagyon vonzódtak a késekhez. A leggyümölcsözőbb kapcsolatot
az emberekkel tartották fenn, akik helyett különféle piszkos munkákat végeztek.
Legkevesebb Ficeréből akadt. A Ficerék magassabbak, jobb megjelenésűek
voltak a többi herótnál. Az erdőségeket lakták, bőrárut, szandált és egyéb
kézműipari termékeket készítettek és forgalmaztak. Alkalmanként
belsőépítészekként, dekoratőrökként siettek a tvelfek segítségére, idejük java
részét mégis ostoba népdalok zümmögésével, mókusok macerálásával töltötték.
Miután átkeltek a hegyeken, egykettőre gyökeret vertek. Kimondhatatlan
nevüket megkurtították, beszivárogtak minden környékbeli klubba – úgy dobták el
régi nyelvüket és hagyományaikat, mint egyszeri baka a kiélesített
repeszgránátot. A beözönlés pontos idejének megállapítását megkönnyíti, hogy a
literátusabb népek – emberek és tvelfek – ugyanezidőtájt kezdtek nagy számban
elvándorolni Oleodorból. Akkoron – a Harmadkor 1623 esztendejéhen – történt,
hogy a Kákabélű fivérek – Brasso és Drano vezetésével, kóbor sírrablóknak
álcázva; számos herót kelt át a Sörkuttyantó túlpartjára, elragadva a területet
Ribroast királyától (aki azidőtájt vagy IV. Arglebargle volt, vagy tudja a nyavalya).
Az uralkodó kényszeredett jóindulatát azzal hálálták meg, hogy tankcsapdákkal
raktak meg minden környékbeli utat és hidat, lebunkózták a hozzájuk menesztett
követeket, s ocsmányságoktól hernzsegő fenyegető leveleket küldözgettek az
udvarhoz. A vak is láthatta: maradni szándékoznak.
Innét datálódik a Megye történelme – merthogy a herótok, a maguk
szokásos hányavetiségével, új időszámítást vezettek be, miután átláboltak a
Sörkuttyantón. Frissen szerzett birtokuk nagy elégedettséggel töltötte el őket, s
ezután ismét eltűntek az emberek szeme elől. A környező népek pedig
fellélegeztek, akárha egy veszett kutya fordult volna fel hirtelen
tőszomszédságukban. A Megye helyét minden valamirevaló térképen vörössel
jelölték, s a következőkben mindazok, akik földjére tették lábukat, vagy úgy
tévedtek oda, vagy előzőleg az eszüket vesztették. E ritka látogatókat leszámítva
a herótokat nem háborgatta senki – egészen Fritó és Dildó idejéig.
Ribroastban továbbra is ott székelt a király, a herótok névlegesen
alattvalóinak minősültek, olyannyira, hogy mikor az uralkodó utolsó csatáját vívta
Borax Nyomorurával, pár orvlövészt is küldtek neki – bár hogy ezek végül melyik
oldalon harcoltak, még tisztázásra szorul. Egy szó mint száz, Északi Királyság
elbukott, a herótok pedig visszatértek jól begyakorolt, egyszerű
tevékenységükhöz: ettek és ittak, énekeltek és táncoltak, ontották a rosszabbnál
rosszabb poénokat.
A megyebeli kellemes élet mindazonáltal alig változtatott természetükön:
továbbra is nehezen adták az életüket, akár a svábbogarak, s nagyjából
ugyanakkora feladat volt szót érteni velük, mint egy sarokba szorított patkánnyal.
Bár többnyire csak hidegvérrel támadtak és pénzért öltek, mesterei voltak az övön
aluli ütéseknek és egyéb piszkos trükköknek. Kitűnő céllövők hírében álltak, s
bármit tartsanak róluk egyébként, az ügyesebbje a rádióerősítőt is megreparálta.
Azok az apróbb, s mindenek felett ostoba állatok, amelyek a hátukat mutatták
nekik, felkészülhettek a legrosszabbra.
A herótok valaha kizárólag üregekben éltek – ami nem is meglepő olyan
lények esetében, amelyek ily közeli atyafiságban állnak a patkonyokkal -, ám
Dildó idejében már ember - és tvelfmódra, a föld színén építették hajlékaikat.
Ezen építmények persze őrizték még az ősibb tanyák bizonyos jellegzetességeit.
Igazában szinte megkülönböztethetetlenek voltak azon fajok fészkeitől,
melyek ódon házak falaiban lelhetők fel, s melyek lakói nyár végén rendre
visszaadják lelküket teremtőjüknek. (Egen, egen, a pincebogarakról van szó...)
Pogácsaformájuk volt, falaikat agyag, tyúkbél, csontdara, mindmegannyi
évszakra jellemző szemétféleség alkotta. A legtöbb herót város láttán a
szemlélődőnek az a benyomása támad, hogy valami hatalmas fenevad –
teszemazt sárkány – fordult meg itt, hogy elvégezze dolgát...
A Megye tucatnyi efféle településsel büszkélkedhetett. Úthálózat kötötte
össze őket, az utak mentén postahivatalok álltak. A kormányzat keménykezű,
szélsőjobbos elemekből tevődött össze. A közigazgatási egységek – Dűlő, Vég,
Legvég – sorsát a polgármester tartotta kézben, akit áldemokratikus keretek
között évről évre újraválasztottak. A hatalom gyakorlásában kiterjedt rendfenntartó
erő volt a segítségére. E testület tagjai kizárólag vallomások kicsikarásával
foglalkoztak, áldozataik zömmel mókusok voltak. A herótok zöme még ennyit sem
politizált. Idejük java részében élelmiszert termeltek, aztán felzabálták,
likőrféleségeket pároltak, aztán megitták. Kevéske szabadidejük egy hányadát
rókázással töltötték.

A Gyűrű megtalálásáról

Ahogyan az e kötet előzményében, a Trollok völgyében olvasható,

Zsákos Dildó egy szép napon, egy csapatra való száműzött törp, meg egy
kiöregedett mágus, Gründolf társaságában felkerekedett, hogy megszabadítson
egy sárkányt minden ingó és ingatlan vagyonától. Küldetésüket sikerrel
bevégezték: a sárkányt, avagy az özönvíz előtti baziliszkuszt (nem kívánt
törlendő), aki úgy szaglott, mint valami busz, hátulról érte a halálos csapás,
miközben csontokból álló gyűjteményét rendezgette. S bár a társaság számos
unalmas és felesleges dolgot művelt, az egész még ezt a pár mondatot sem érné
meg, ha be nem következik a fordulat. Hőseinket ugyanis a Nyákhegységben
megrohanta egy portyázó orkcsapat.
 A szorongatott helyzetbe került törpök segítségére induló Dildó valahogy
eltévesztette az irányt, és egy barlangban találta magát, jókora távolságban a
csetepaté színhelyétől. Rálelt egy alagút bejáratára, mely nyugtalanító módon
mindegyre lefelé vezetett. Dildó, akinek különös módon kiújult rég makacskodó
hallászavara, rohanvást indult a mélybe, hogy társai mellett küzdhessen. Egy
ideig loholt, de az alagút csak nem akart véget érni. A herótban fészket vert a
gyanú, hogy netán eltévedt, mikor az alagút egy tágas barlangcsarnokba
torkollott.
Dildó, mihelyt szeme hozzászokott a félhomályhoz, jókora, veseforma
tavat pillantott meg maga előtt. A tó közepén egy Gollam nevű randa fráter
lavírozott ódon gumimatracán. Nyers halon és alkalmanként odatévedő utazókon
élt, ezért hát olyan kitörő örömmel fogadta Dildót, mintha mozgó csirkebüfébe
botlott volna. Mivel azonhan valaha herót volt ő is, idegenkedett a gondolattól,
hogy egy vele közel azonos termetű és súlyú fajzatot csak úgy, szemtől szembe
megtámadjon. Hogy valamiképp időt nyerjen, találóskérdés-vetélkedésre hívta ki
a jövevényt. Dildó, aki átmeneti amnéziában szenvedvén még csak nem is
sejtette, hogy társait épp most szecskázzák fel a barlang előtt, belement a
játékba.
Megszámlálhatatlan találós kérdést tettek fel egymásnak, olyanokat, mint
"Ki játszotta a Hét mesterlövészben Chicót?" meg hogy "Mifene a kripton?" Végül
Dildónak sikerült felülkerekednie. Egy ideje hiába kutatott újabb kérdés után.
Keze ekkor, mintegy véletlenszerúen, kurta csövű .38-as revolverére
tévedt.
– Mi van a zsebemben? – vágta ki diadalmasan.
Gollam erre képtelen volt megfelelni. Türelmét vesztve lavírozott Dildó
felé.
– Mutaszd, mutaszd! – vinnyogta. A herót engedelmeskedett: kirántotta
fegyverét, és tüzelni kezdett a szörnyetegre, ám golyói célt tévesztettek a
homályban, s csak a gumimatracot lyuggatták ki. Gollam, aki nem tudott úszni,
feléje nyújtotta kezét, könyörgött neki, hogy segítsen. A herót érdekesnek tűnő
gyűrűt pillantott meg az ujján, hát lehúzta. Ott és akkor könnyűszerrel végezhetett
volna Gollammal, ám elhatalmasodott rajta a sajnálkozás.
– Ó, be sajnálom, hogy nines több golyóm! – gondolta, miközben felfelé
indult az alagúton. Gollam dühödt ordítozása sokáig kísérte.
Mármost, megjegyzésre érdemes, hogy Dildó soha senkinek nem mondta
el, hogyan is tett szert valójában a Gyűrűre. Azt állította, hogy egy
szerencsemalac orrán találta, vagy valami vásáron lőtte – meg hogy maga sem
tudja, melyik az igazság. Az átkos természeténél fogva gyanakvó Gründolfnak
azonban egy titkos főzet (minden bizonnyal jókora adag szódium pentatol)
segítségével sikerült kicsikarnia az igazságot a herótból. Nemigen értette, hogy a
született hazudozó Dildó miért nem agyalt ki hihetőbb mesét... Na egen, Gründolf
már akkortájt, ötvenegynéhány esztendővel történetünk kezdete előtt sejteni
kezdte, mi célt szolgál a Gyűrű.
Mint rendesen, ezúttal is baromi nagyot tévedett.
 ELSÕ FEJEZET
Ez az én bulim, és azt vágok haza, akit csak akarok!

Mikor Zsákvégi Zsákos Dildó úr hosszas rágódás után úgy határozott,

születésnapja alkalmából potyakajában részelteti a Megye e sarkában fellelhető
fajtársait, Herótváros lakóin úrrá lett az izgalom. A kis koszfészek "Emmán
valami!" és "Baró vagy, öreg!" kiáltásoktól visszhangzott, néhányan még a
meghívóul szolgáló kis pergamentekercset is felzabálták érzéki izgalmukban, s
egy időre partiképtelenné váltak. A hisztéria azonban egykettőre elcsitult, a
herótok visszatértek napi tevékenységükhöz, s csakhamar annak rendje s módja
szerint kómába estek.
A terjedő szóbeszédek egészben érkező, kába kosokról, sok hordónyi
itókáról, petárdákról, tonnányi krumpliról és más effélékről szóltak.
Szekérderékszám hordták a városba a frissen kaszált pimpót, ezt a népszerű és
felettébb hatékony narkotikumot is. A tervezett lakoma híre a Sörkuttyantó partjáig
jutott, sorra szállingóztak hát Zsákvégre a Megye gyepűinek lakói, azzal a nagy
elszánással, hogy ezúttal másvalaki számlájára zabálják félholtra magukat.
Az egész Megyében nem akadt feneketlenebb bendőjű, többet nyáladzó
semmirekellő a szenilis vén Kavardinál. Kavardi Tata falubolondja minőségben
egy életen át szolgálta híven a közösséget, csak nemrég vonult vissza, hogy
kézbe vegye a helyi feketepiac irányítását. Ideje java részét a Csóklukhoz címzett
tavernában töltötte, ezen a rosszhírű helyen, melyet a polgármester már nem
egyszer bezáratott, s melynek herótjairól azt tartották, képesek gerincre vágni egy
trollt, még mielőtt az bemondhatná a rekontrát. Az intézményre jellemző figurák
történetünk kezdetekor is jelen voltak. Tata fiát, Kavardi Smafut ünnepelték, aki
megúszta egy felfüggesztettel, miután fajtalanságra kényszerített egy ellenkező
nemű növendéksárkányt.
– Bűzlik énnekem ez az egész – morgott az öreg Kavardi, mélyen leszíva
pipája csípős füstjét. – Zsákos úr egyszerre milyen nagyvonalú lett... Pedig évekig
nem vetett nekünk egy morzsányi büdös sajtot se!
Ez olyan nyilvánvalóan igaz volt, hogy a hallgatóság rábólintott. Dildó már
"furcsa eltűnését" megelőzőleg is toportyánokkal őriztette zsáklaki birtokát, és
soha egyetlen petákkal sem támogatta a hontalan banyák megsegítésére
létrehozott Mithril Alapítványt. Hogy ezt mások sem tették, mit sem változtatott
Dildó kedvezőtlen megítélésén. Magának való figura volt, minden idejét
unokaöccse nevelésének, és egyéb mocskos szenvedélyeinek szentelte.
– Ott van aztán az a kölök, Fritó . – tóditotta a Dongalábú Danka. – Nincs
ki annak mind a négy kereke, aszondom!
Ezt ugyancsak sokan megerősíthették. Mert ugyan, ki ne látta volna
minden különösebb cél nélkül kószálni a fiút a városka zegzugos utcáin?
Kezében kis csokor virágot szorongatott, motyogott valamit az igazságról és a
szépségről, s mondta azt is, hogy gondolkodik, tehát (herótja) van.
– Fura szerzet, ammán igaz – mondta most Kavardi Tata is. – Én aztán
nem lepőnnék meg azon se, ha kibukna, valójába törp!
 Ezt zavart hallgatás követte. Kussolt a fiatal Smafu is, aki sosem adott
hitelt azoknak a vádaknak, melyek szerint a Zsákosok voltaképp törpök. Nem
egyszer kifejtette már, hogy az igazi törpék kisebbek is, büdösebbek is a
herótoknál.
– Az a – Tata jobb lábával ibrikje után nyúlt. – Mer lássátok, lehet, hogy
csak úgy ráaggatták a Zsákos nevet!
– Ja – böffent Beles Tóni. – Ha az a Fritó nem valami kereszteződés
eredménye, mostantól úgy kölljön kiizzadnom!
A jelenlévők harsány röhögésre fakadtak, ahogy eszükbe jutott Fritó
anyja, Dildó testvére, aki a rossz nyelvek szerint egy Sörkuttyantón túlról jött
félszerzettel (félig herót, félig oposszum lett volna az illető) adta össze magát...
Egy ideig folyt az ízetlen tréfálkozás a Zsákosok rovására.
- és mintha mindez még nem volna pont elég... – mondta Tata – ...ez a
Dildó folyvást titkolódzik, tuggyátok.
– Vannak, akik aszongyák, olyan, mintha valami titkónivalója vóna! –
mondta valaki a sarokból. Egy férfi szólt, egy idegen, akit a Csókluk herótjai
érthető okokból igyekeztek mindeddig nem észrevenni: fekete köpönyeget viselt,
fekete láncruhát, fekete buzogány volt nála és fekete bökő, ott pedig, ahol a
szemeinek kellett volna lenniök, vörös fények izzottak.
– Lehet, hogy nem tévednek – bólintott Tata, s társaira kacsintott, hogy
jelezze: csak óvatosan, poén következik. – De lehet, hogy mégis...
Miután elült e jellemzően kavardis bölcselkedés támasztotta röhej, páran
észrevették, hogy az idegen eltűnt. Fura istállószagot hagyott csak maga után.
– Azért – erősködött a fiatal Smafu – jó kis buli lesz!
Ebben valamennyien egyetértettek. Elvégre a herót legfőbb életcélja,
hogy mind gyakrabban a rókázásig telezabálja magát.
Hűvös, kora őszi idő volt – ez az az évszak, mikor a herótok egy-egy
egész görögdinnye helyett egy-egy egész tököt fogyasztanak desszert gyanánt.
Mindazon a legtöbb herót, akik nem igyekeztek máris odavonszolni tohonya
testüket az ingyenkoszttal kecsegtető Zsákos-porta közelébe, könnyűszerrel
kitalálhatták mi készül itt: tűzijáték!
A mulatság napjának közeledtével egyre-másra gördültek be Herdtfalva
kapuján a kecskevonszolta, ládákkal, dobozokkal megrakott fogatok. Minden fura
csomag oldalán Gründolf, a mágus X-rúnája, amellett egy sor tvelf márkanév
ékeskedett.
A ládákat Dildó tanyája előtt bontották ki, s az odagyűlt herótok
csökevényes farkukat vakargatva igyekeztek kisütni, mi a csoda lehet bennük.
Akadtak ott háromlábú, jókora rakéták felbocsátására alkalmas állványok,
vezérsíkokkal ellátott, vaskos, tonnás súlyú röppentyűk, orrukon különös
gombbal; egy számos vékony csőből összerótt, forgatható konstrukció, s jó
néhány furcsaság is – a gyerekeket ez utóbbiak olyan ananászokra
emlékeztették, melyek felső részébe valakik valahol fémkarikát helyeztek. A ládák
mindegyikén a tvelf hadsereg készletraktárának pecsétje látszott.
Dildó szélesen vigyorogva figyelte a rakodókat, aztán svungosat rúgott a
bámászkodó kölykök felé.
 – Eriggyetek a bús francba! – kiáltott utánuk vidáman, ahogy szanaszét
futottak, majd visszamászott herótodújába, hogy vendégével szót váltson.
– Ezt a tűzijátékot egyhamar nem felejtik el! – mondta Gründolfnak a
korosodó herót.
A mágus gondterhelten szítta szivarját egy undorítóan modernista stílusú
tvelf karosszék ölén.
– Attól tartok, változtatnunk kell a terven – jegyezte meg, igyekezvén
eldolgozni egy csomót hosszú, piszkosszürke szakállában. – Nem végezhetsz
mindenkivel kicsinyes nézeteltérések feletti haragodban.
Dildó ravaszkásan kacsintott öreg barátjára. Gründolf rég divatjamúlt
varázslóköntöst viselt, mely a varrások mentén itt-ott bizony fesledezett már.
Széles karimájú, csúcsos kalpagját flüoreszkáló kabalisztikus jelek, alkímiai
szimbólumok, s törp nyelvű irkafirkák éktelenítették. Ráncos, tövig rágott körmű
kezében ezüstözött vesszőt szorongatott, mely varázspálcája s hátvakarója
szerepét is betöltötte. Most épp hátvakaróként látta hasznát, s elmélyülten
bámulta elnyűtt lábbelije orrát – a lábbeliét, melyet leginkább fekete, fűző nélküli
kosárlabdacipőhöz hasonlíthatunk. Magasszárú volt persze.
– Lerongyolódtunk egy kicsit, mi, Dolfi? – kuncogott Dildó. – Hiába, nehéz
pálya a tiéd!
Gründolf bosszúsan ingatta fejét iskolai beceneve hallatán, de hamar
magára talált, s méltóságteljesen eligazgatta gönceit.
– A kétkedők mégis mindig alábecsülik hatalmamat – mondta. – De láttok
ti még csodákat! – Intett egyet hátvakarójával, a szobára sötétség borult. Dildó
bámuló szeme láttára a mágus köntöse felragyogott. Mellrészén a következő,
tvelf nyelvű felirat jelent meg: HAJNALIG CSÓKOLJ, BÉBI!
A sötétség, amilyen hirtelen leszállt, el is oszlott, a mágus mellén
kihúnytak a rúnák. Dildó az égre emelte tekintetét, és felsóhajtott.
– Ugyan már, Dolfi! Az ilyen izék ugyanakkor mentek ki a divatból, mikor a
kalpagod. Nem csodálom, hogy hamiskártyázásból és más efféléből kényszerülsz
fenntartani magad...
Gründolf igyekezett elengedni a füle mellett a baráti csipkelődést.
Hasztalan.
– Ne szítsd fel oly erők dühét, melyeket felfogni is képtelen vagy, mocsok
kis görény! – sziszegte, miközben jobbjában öt ász jelent meg. – Reszkess
haragomtól!
– Látom, sikerült begyakorolnod végre a trükköt! – somolygott a herót, s
egy kupa sert töltött a varázslónak. – Hagyd már ezeket a marhaságokat, és bökd
ki, minek köszönhetem a megtiszteltetést? Amúgy... egészségedre.
A mágus egy kis szünetet tartott – az utóbbi időben hajlott rá, hogy
kancsalítson -, azután komoran tekintett Dildóra.
– Ideje, hogy elbeszélgessünk a Gyűrűről – mondta.
– A Gyűrűről? Miféle Gyűrűről? – próbálkozott a herót.
– Nagyon is jól tudod, miféle Gyűrűről! – csattant fel Gründolf. – Arról,
amit a zsebedben dugdosol, Zsákos mester!
– Ja, hogy az a Gyűrű! – adta az ártatlant Dildó. – Azt hittem, az a másik,
amit a fürdőkádamban felejtettél, mikor a gumikacsád...
 – Nem megfelelő a pillanat a tréfálkozásra – szögezte le Gründolf. – Mert
köztünk jár a gonosz, s a veszély elközeleg!
– De... – kezdte volna Dildó.
– Különös dolgok készülnek keleten...
– De...
– Az utakon leskel a végzet...
– De...
– Itt van a kutya eltemetve...
– De...
– Légy van a levesemben...
Dildó erőnek erejével fogta be az öreg mágus száját.
– Csak nem... – suttogta – ...csak nem azt akarod mondani, hogy balrog
jár a kertek alatt?
– Mmmmummmmfleug! – préselte ki nagy nehezen a varázsló.
Dildó balsejtelmei elenyésztek. Ha véget ér a parti, gondolta, egyben s
másban döntenem kell.

Noha csak kétszáz meghívót küldtek szét, Zsákos Fritót nem lepte meg a
tény, hogy vagy tucatszor annyian ülik körül a Zsáklak előtti gyepen terített
hatalmas asztalokat. Ifjonti szemei elkerekedtek a húsba mélyedő, csontot
ropogtató fogsorok garmadája láttán – a fogsorok gazdái mással nem is igen
törődtek. Fritó alig néhány arcot talált ismerősnek az asztalok körül szörcsögve
zabáló sokadalomból – a legtöbb jelenlévő herót képét ugyanis mártás és húslé
festette rőtesre. Az ifjú csak ekkor döbbent rá, mire is célzott nagybátyja, mikor
ezt mondta: "Még, garott sem kell ahhoz, hogy egy herótot megfojts!"
A parti mindazonáltal remekbe sikeredett, gondolta Fritó, ahogy elhúzta
fejét egy pörögve közelgő csülökcsont elől. A házigazda gödröket ásatott a földbe,
ezt szánta a felszolgált fogások végállomásául. A temérdek sert külön
csőrendszer volt hivatva megrendszabályozni. Fritó töprengve nézte pofájukba
húst, krumplit, zöldhagymát tömő fajtársait, akik zsebeikbe, erszényükbe is sűrűn
dugdostak a sok jóféléből – mint mondották, szűkösebb napokra. A legmohóbbak
egyike-másika rendre eszméletlenül hanyatlott a földre – a többiek legnagyobb
gyönyörűségére, akik nyomban szeméttel dobálták meg őket. Szemétnek az
minősült, amit már nem volt pofájuk elrakni későbbre.
Fritó mindenünnen herót-fogak csattogását, heróttorkok morranását,
herót-gyomrok kordulását hallotta. E neszek kis híján elnyomták a Megye nemzeti
himnuszának hangjait, melybe a bérelt zenekar most amúgy tessék-lássék
belekezdett:

Herót fiúk, kis büdösek

Vagy szomjasak, vagy éhesek
Egymást testvérként szeretik
A többit meg megkergetik

Kaja, pia, bánat írja

Ki-ki fogyaszt, amíg bírja
 Korty és falat, korty és falat
Törp a neve, ki lemarad

Kórus: Zaba anyu, zaba apu

Idegenre útilapu
Slussz

Herót fiúk idegyűlnek

Egyél fekve, ha úgy könnyebb!
Zabálnak ők déltől délig
Ezzel is a békét védik

Ehető vagy? Neked annyi

Föld a sírod, talpalattnyi
Herótok! Fel sose nőnek
Jót hánynak, azt szertedőlnek

Kórus: Zaba anyu, zaba apu

Idegenre útilapu
Slussz

Fritó sétára indult az asztalok közt – remélte, megpillantja valahol Smafu

tömzsi alakját.
– Zaba anyu, zaba apu... – zümmögte, de valahogy furcsának találta
saját szavait. Vajon miért ilyen magányos e vidám sokadalomban? Miért érzi úgy,
hogy idegen saját falujában...? A monoton összecsattanó fogakra, rőfnyi, villás
nyelvekre meredt. A sok száz nyáladzó száj nedvesrózsaszínben csillogott a
délutáni napfényben...
Ekkor mozgolódás támadt annál az asztalnál, ahol, díszvendég lévén,
Fritónak is helyet kellett volna foglalnia. Dildó bácsi felkapaszkodott a padra, s
csendet intett: elérkezettnek látta az időt, hogy megtartsa beszédét.
Némi bőgés, fejelés és szitkozódás után, minden hegyesfülű, szőrös fej,
minden üveges szempár a házigazda felé fordult – kezdené mondókáját.
– Herót barátaim! – szólt Zsákos. – Kákabélűek, Tökkelütöttek,
Gyeplábúak, Májmételyek és Orrtűrők! (Tán Orrtúrók! – vetette közbe ingerülten
egy részeg, aki nevéhez méltón most is könyékig odabent járt.) Remélem
mindannyian annyit zabáltatok, hogy alig-alig vagytok magatoknál...
A hagyományos jókívánságot szintén hagyományos módon szellentések
és böffenések valóságos össztüze követte. A vendégseregnek tetszett a tószt.
– Amint azt mindannyian tudjátok – folytatta Dildó -, életem java részét itt,
Herótfalván töltöttem. Volt alkalmam kiismerni valamennyiőtöket, s most, mielőtt
végleg elmegyek, szeretném a tudomásotokra hozni, mit is jelent számomra
társaságotok...
A tömeg helyeslően üvöltözött. A jelenlévők úgy érezték, épp itt az ideje,
hogy Dildó kiossza a beígért ajándékokat. Ami azonban ezután következett, még
Fritót is meglepte, aki ámulva nézett nagybátyjára. Az öreg tudniillik letolta a
gatyáját. Az ezt követő események elképzelését az olvasó fantáziájára bízzuk –
abban a reményben, hogy az kellőképp szegényesnek bizonyul. Dildó a maga
részéről megadta a jelet a tüzijáték megkezdésére, s ezzel mintegy más mederbe
terelte a település herótjainak indulatát. Fülsiketítő robaj hallatszott, vakító fény
villant. A bosszúra szomjazó meghivottak szűkölve kushadtak a földre, köröttük
mintha a végitélet tombolt volna.
Mikor elült a mennydörgés, a lincshanngulatba lovallt csűrhe bátrabb
egyedei felütötték fejüket, arra a dombocskára bámultak, melyet forró szél
örvénylett körül, s ahol korábban Dildó asztala állt. Az asztalnak nyoma sem
maradt. S eltűnt a Zsákos is.

– Látnotok kellett volna a képüket! – kacagott Dildó Gründolf és Fritó

mérsékelten meghitt társaságában. Most, hogy biztonságban hazajutott s
elrejtőzött odújában, az öreg herót valósággal megmámorosodott a diadalérzettől.
– Úgy futottak szanaszét, mint a belőtt nyulak!
– Nyulak vagy nem nyulak, megmodtam, hogy óvatos légy! – pirított rá
Gründolf. – Komolyan megsebezhettél volna közülük akárkit!
– Kizárt dolog – legyintett Dildó. – A repeszek az ellenkező irányba
repültek. Amúgy meg muszáj volt kicsesznem velük valahogy, mielőtt ithagyom
ezt a koszfészket...! – Felállt, hogy újból ellenőrizze poggyászát. Elront,
Hölgyzugoly – ilyen feliratú cetli lógott minden bőröndön.
– Kezd forrósodni a talaj. Épp ideje, hogy valaki észre térítse ezeket a
lapajokat.
– Kezd forrósodni a talaj? – hüledezett Fritó.
– Ja – mondta Gründolf. – Mert köztünk jár a gonosz, és...
– Ne most – szakította félbe türelmetlenüt Dildó. – Csak azt mondd el
Fritónak, amit nekem kitálaltál!
– Nagybátyád a maga tuskó módján arra céloz – kezdte az ifjúhoz
fordulva a mágus -, hogy számos jel utal a veszedelem közeledtére. Baj lesz a
Megyében, s másutt is.
– Jelek? – értetlenkedett Fritó.
– Határozottan és nagy számban – mormolta sötéten Gründolf. – Az
elmúlt esztendőben sok különös és félelmes csodának voltam volt tanúja. A
mezők zsenge paszulyt és gombát teremnek, a kiskertekben kipusztul az
articsóka. Decemberben volt egy igazán meleg nap, s a holdat kék fényudvar
övezte. A naptárak telis-tele vannak vasárnappal, s egy kékszalagos Holstein-Fríz
két eleven biztosítási ügynököt ellett. Meghasad a föld, a kecskék belére
tengerészcsomókat kötnek. A nap elfedi orcáját, az egekből burgonyasziromeső
hull...
– S vajh mit jelentenek mindezen dolgok? – Fritó levegő után kapkodott.
– Gőzöm sincs – vonta meg vállát Gründolf. – De remekül hangzott.
Ámde ez még nem minden! Kémeim jelentették, hogy keleten, Hordor halott
földjén gyülekeznek a sötétség erői. Egyre sokasodnak az ork- és trollhordák, s a
vöröslő szemű lidércek egészen a Megye gyepűiig merészkednek. Szaruón
fekete keze hamarost nagy rettenetet szabadít a világra.
– Szaruón! – kiáltott fel Fritó. – De hisz Szaruón nincs többé!
 – Ezért nem kell komolyan venni minden marhaságot, amit a heraldoktól
hallasz – okította komoran Dildó. – Valóban azt tanítják, hogy Szaruónt végleg
elpusztították a brylopadi ütközetben, de úgy rémlik, egy kis csúsztatás történt. Az
igazság az, hogy ő és kilenc Nazbulja megúszták a felaprítást, és magukat cigány
néptáncegyüttesnek álcázva elmenekültek. Átkeltek a Ngaio-mocsáron, aztán
bevették magukat Hordorba, ahol emiatt gutaütött sólymok módján kezdtek
zuhanni az ingatlanárak. Szaruónék azóta gyűjtik erejüket. És
most visszavágnak.
– Vészt Hozó Karbunkulusa jócskán megnövekedett – tódította a mágus.
– Segítségével egykettőre nekiáll, hogy megrendszabályozza, a sarka alá hajtsa
egész Alsó-Középföldét. Ha életben akarunk maradni, ki kell csesznünk Vele,
mielőtt Ö cseszne ki velünk!
– De hogyan cseszhetnénk ki Vele? – tudakolta megilletődve Fritó.
– Meg kell gátolnunk abban, hogy hozzájusson ahhoz a valamihez, amely
győzelmét szavatolja – mondta Gründolf. – El kell rejtenünk előle a Nagy Gyűrűt!
- és miféle Gyűrű az? – Fritó tekintete ide-oda rebbent, máris a kijáratot
kereste.
– Hagyj fel a kijárat keresésével, s én megmondom néked – förmedt a
mágus a beijedt herótra. – Korokkal ezelőtt, mikor a herótok még mogyoróért
verekedtek a mókusokkal, tvelf mesterek elkészítették a Hatalom Gyűrűit.
Gyártásukhoz olyan titkos formulát használtak, melyet manapság tán már csak a
fogpaszták előállítói ismernek... E csodás Gyűrűk varázshatalommal ruházzák fel
viselőjüket. Összesen húsz készült belőlük: hat a földek urainak, öt a tenger
nagyjainak, három a levegő királyainak, kettő pedig azoknak, akiknek folyton
büdös a lehelletük. E Gyűrűk segítségével a letűnt korok népei, halandók és
tvelfek egyaránt békében és jólétben éltek.
– De hisz ez így csak tizenhat Gyűrű... – vetette fel Fritó. – Hát a másik
négy?
– Gyári hibásak voltak, sosem kerültek forgalomba – közölte Dildó. –
Esős időben hajlamosak voltak a zárlatra, le-leégették viselőjük ujját.
– Ott van azután az Egy Gyűrű – mormolta Gründolf. – Az Egy, amely úr
mind felett, ezért mindennél jobban kéne most Szaruónnak. Hatalmának igazi
mértéke a legendák homályába vész, de mint mondják, igen nagy erőknek
parancsol az, aki felhúzza. Képtelen küldetéseket visz sikerre, kedve szerint
irányíthat bármely élőlényt, legyőzhetetlen hadseregeket gázolhat le, szólhat a
halak és a madarak nyelvén, puszta kézzel hajlíthatja a vasat, helyből átugrik
minden kerítésen, barátokat szerez, ingyen parkol bárhol, és...
– Akár bálkirálynő is lehet! – bizonygatta Dildó. – Akármi!
– Ezek szerint az Egy Gyűrű igen kívánatos mindünk számára – mondta
Fritó.
– Igen ám! Csakhogy áldása átok is egyben! – hadonászott vadul
Gründolf. – Mert noha hatalmat ad, idővel, kérlelhetetlenül, ő maga lesz az úr.
Viselője lassan változik - és sosem előnyére. Bizalmatlan lesz és féltékeny,
féltékeny még önnön hatalmára is, szíve keménnyé válik, mint a kő. Túlhajtja
magát, előbb-utóbb gyomorfekélyt szerez. Aztán jön a neurózis, az állandó
hátfájás, a takonykór, a lúdtalp meg a farkastorok, a többiről nem is beszélve. És
egyetlen partira sem hívják meg többé.
– Rettentő kincs ez az Egy Gyűrű... – szólt halkan Fritó.
- és szörnyű terhet rak annak vállára, aki viseli mondta Gründolf. – Ám
sajna, egy boldogtalan baleknek ki kell ragadnia a veszedelemből, el kell
pusztítania, hogy ne lehessen Szaruóné... Valakinek el kell vinnie a Gyűrűt
Hordor földjére, hogy a gonosz Szaruón orra előtt a Végzet Hegyének izzó
katlanába vesse. Ennek a valakinek ráadásul olyasvalakinek kell lennie, akiből ki
se nézni, hogy képes ilyesmire. Így talán nem kapják el rögtün...
Fritó szívből együttérzett a boldogtalannal.
– Tehát az illetőnek holmi félkegyelműnek kell lennie... – kacarászott
idegesen.
Gründolf Dildóra pillantott, aki biccentett, majd egy apró, csillogó tárgyat
hajított Fritó ölébe. Egy gyűrű volt az.
– Gratulálok – mondta szárazon unokaöccsének. – Megütötted a francos
főnyereményt.

MÁSODIK FEJEZET
Hármasban sem rossz – négyesben meg mindegy

– Ha a helyedben lennék – mondta Gründolf -, mihamarabb odébbállnék

innét.
Fritó szórakozottan pillantott fel. Gyomorerősítő teát kortyolgatott éppen.
– Egy garasért cserélhetünk, Gründolf – mormolta. – Nem emlékszem,
hogy jelentkeztem volna erre a Gyűrűkúrára...
– Ez a pillanat nem ideális akadékoskodásra – jegyezte meg a mágus,
miközben egy nyulat húzott elő megviselt kalpagjából. – Dildó napokkal ezelőtt
elment. Hölgyzugolyban vár rád, ott leszek én is. Ott dönt majd Alsó-Középfölde
népeinek tanácsa a Gyűrű sorsa felett.
Fritó úgy tett, mintha csak úgy teázna – az ebédlő felől Smafu érkezett,
aztán rendezkedésbe fogott: kezdte összeszedni Dildó hátrahagyott dolgait.
– Nicsak, Fritó úr... – Összevonta sűrű szemöldökét. – Összekotranám a
nagybátyád cókmokját, ha már ilyen hirtelen állt odább. Fura, nem? – Látván,
hogy magyarázatot így sem kaphat a történtekre, a hű szolga Dildó
hálószobájában folytatta tevékenységét. Gründolf ingerülten emelte fel a nyulat –
az állat figyelmének pillanatnyi lankadását kihasználva a szőnyegre bogyózott -,
aztán folytatta:
– Megbízható vajon ez a Smafu?
Fritó elmosolyodott.
– Naná. Smafu igazi jóbarát. Már a javítóintézetben összemelegedtünk,
és...
- és semmit sem sejt a Gyűrűvel kapcsolathan?
– Semmit – bizonygatta Fritó. – Ez holtbiztos.
 Gründolf bizalmatlanul sandított a hálószoba ajtajára.
– Nálad van most is, ugye?
Fritó bólintott, s műselyem hawaii-ingének zsebéből előkotorta a
zsírpapírba csomagolt Gyűrűt.
– Légy óvatos vele! – intette Gründolf. – Fura dolgokra képes.
– A zsebem máris belezöldült... – A fiatal herót megilletődve forgatta
virsliujjai közt a drágaságot. Rámeredt megint, ahogyan oly sokszor tette az
elmúlt napok során. A Gyűrűt fénylő anyagból készült, furcsa vésetek ékítették.
Belső felületén Fritó ismeretlen nyelven irott szöveget fedezett fel.
– Nem tudom kivenni ezeket a szavakat – suttogta.
– Persze hogy nem – mondta Gründolf. – Ezek tvelf rúnák, a nyelv
azonban Hordor nyelve. A szöveg nyers fordításban igy hangzik:

Tvelfek verték eme Gyűrűt

Csupajószándékú örült
Úr ez minden fajzaton,
Mi kúsz és mász, lenn s a karzaton
Egy Gyűrű mind felett
Egy Gyűrű kegyetlen
Elszajréztad? Nosza! Rejtsd el a hegyekben
Ha rühelled, nem nagy kár, nem is hintűnk porhót
Küldd el Szaruónnak: fizeti a portót

– Megrázó... – Fritó sietve visszatette a Gyűrűt inge zsebébe.

– A figyelmeztetés mindazonáltal komolyan veendő – jegyezte meg
Gründolf. – Szaruón szolgái máris nyakukba vették a világot, szaglásznak az Egy
Gyűrű után – menned kell, mielőtt rájönnek, hol találják. Fel Hölgyzugolyba! – Az
idős mágus felállt, a hálószoba ajtajához osont, s feltépte. Smafu bukott ki
odabentről, zsebei csak úgy dagadoztak Dildó legjobb, mithrillemezből sajtolt
kanalaitól. – Ez itt hű társad lesz...
Smafu azzal a birkaszerű ostobasággal vigyorgott urára, amit Fritó rég
megszokott s megkedvelt. Hasztalan próbálta elrejteni a zsebéből kiálló
kanalakat.
Gründolf már a hálószobában járt. Fritó aggódva szólt utána:
– De... de hát az előkészületek! A csomagjaim...
– Ne aggódj – mondta a mágus, és két utazótáskát emelt fel. –
Bátorkodtam összepakolni helyetted.

Az éjszaka tiszta volt, mint holmi tvelf látókő, csillagok pettyezték. Fritó
csapata a városkán kívül, egy legelőn gyülekezett. Smafun kívül még egy
testvérpár, Pepin és Trufiátok ajánlkozott, hogy elkíséri. Harsányak voltak és
könnyen nélkülözhetők. Elégedetten kérődztek, még Fritó rájuk nem
reccsent,hogy fájront. Azon töprengett, vajon miért ezt a két idiótát adta mellé
Gründolf. Herótfalva lakói még egy leégett gyufaszálat se biztak volna Pepinre és
Trufiátokra.
– Gyerünk hát, gyerünk! – kiáltotta Pepin.
 – Az, gyerünk! – tódította Trufó, azzal egy lépést tett előre, és felbukott.
Orra erősen vérezni kezdett.
– Decikiii... – röhögött Pepin.
– Anyád jól van? – firtatta sötéten Trufó.
Fritó az égnek emelte tekintetét. Hosszú könyv lesz, az már biztos...
Miután sikerült megragadnia el-elkalandozó figyelmüket, Fritó megvizsgálta
utitársai felszerelését. Félelmei beigazolódtak: intelmeire ügyet sem vetve
mindannyian krumplisalátát csomagoltak. Mindannyian, Smafut kivéve, aki
sikamlós témájú könyvekkel és Dildó kanalaival tömte meg hátizsákját. Végül
felkerekedtek, és Gründolf tanácsát megszívelve a Sárgatéglás Megyeközi
Főközlekedésin indultak Hölgyzugolyba vezető útjuk első állomása, Zrí felé. A
mágus arra intette őket, hogy csak éjnek idején, észrevétlen, földre szorított
fülekkel menjenek. Tartották magukat ehhez, noha csakhamar felfedezték, hogy
szemüket nem túlságosan egyszerű feladat nyitva tartani közben.
Egy darabig némán haladtak, mindannyian gondolataikba merültek – már
amennyiben a herótok képesek ilyesmire. Fritó különös aggodalommal gondolt az
előttük álló hosszú útra. Bár társai jókedvűen, heherészve trappoltak, s időről
időre gáncsot vetettek egymásnak, az ő szíve összeszorult az aggodalomtól.
Boldogabb időkre emlékezve egy ősi törp-indulót kezdett zümmögni – ezt még
nagybátyja térdén lovagolva tanulta -, melynek szerzője Alsó-Középfölde
történetének hajnalán tevékenykedhetett. Az induló így szólt:

Hejhó, hejhó
Kemény lesz a meló
Hejhó, hejhő, hejhó, hej-hej
Hejhó, hejhó

– Ez jó! Jó! – örvendezett Trufó.

– Igen! Jó! Különösképp az a hejhós rész! – fűzte hozzá Pepin.
- és mi a címe? – tudakolta Smafu, aki jó pár dalt ismert.
– Legyen mondjuk Hejhó... – mormolta Fritó. Mit mondjak, nem éljenezték
meg.
Hamarosan esni kezdett. Bőrig áztak mind egy szálig. A keleti égbolt
színe feketéről gyöngyszürkére változott, mikor a négy elcsigázott herót
prüszkölve megtorpant, s pihenni tért a gajdeszban, jó pár lépésnyi távolságban a
kevéssé biztonságos Főközlekedésitől. A kimerült utazók elnyúltak a
biztonságosnak vélt cserjésben, jócskán belakmároztak a Fritó tartalékolta
élelmiszerből, azután, tele hassal, egykettőre álomba szédültek valamennyien.
Aludtak és herótálmokat láttak – majd mindannyian az épp elfogyasztott
fasirtokról...
Fritó hirtelen riadt fel. Alkonyodott már, a gyomrában fészkelő rossz érzés
arra késztette, hogy a levelek közt meglapulva kitekintsen az útra. A távolban
kísérteties, sötét alakot pillantott meg. A jövevény megfontolt lassúsággal haladt a
Főközlekedésin. Olyan volt, mint aki holmi testes fajzaton lovagol.
 Fritó még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy az alkonyi égboltra
rajzolódó figura vöröslő szemei végigpásztázták a tájat... Az izzó zsarátnokok
egyszer egyenest felé fordultak, de a kreatúra csak pislantott, s vizslatott tovább.
Hátasa hatalmasra hízlalt, csaknem ház nagyságú disznó volt,
túrókarimájával a nedves földet döfködte, igyekezett szagot fogni... Időközben a
másik három herót is felriadt, s mozdulatlanná dermedt a rémülettől. Ahogy
lapultak és figyeltek, a gonosz vadász disznaja véknyába vágta sarkát – az
hosszan, fülsértőn reccsentett -, majd továbbhaladt. Nem vette észre őket.
A herótok mégsem szóltak mindaddig, míg el nem halt a messzeségben a
röfögés visszhangja is. Fritó társaihoz fordult, bátorította őket, hogy bújjanak elő
elemózsiás zacskójukból.
– Minden rendben – suttogta. – Elment.
Smafu kétségekkel küszködve kászólódott elő.
– Akármi legyek, ha le nem szállt a tököm ijedtemben! – nevetgélt
erőtlenül. – Rettentő volt! Félelmetes!
– Rettentő! Félelmetes! – hangzott tompán a másik két zacskóból.
– Azért az se piskóta, hogy ketten böfögik vissza, akármit mondok! –
fakadt ki a Kavardi fiú, és jókorát rúgott a két okvetetlenkedőbe. A zacskók
odébbgördültek, a két herót azonban csak nem bújt elő.
– Faragatlan – így az egyik.
– Faragatlan és durva – fűzte hozzá a másik.
– Vajon mi lehetett az a lény, amin lovagolt? töprengett fennhangon Fritó.
Smafu maga eIé nézett, röstelkedve dörzsölte állát.
– Asszem ez is olyan barom, amire Tata szerint figyelmeztetnem kellett
volna, Fritó úr... – mondta.
Fritó érdeklődve pillantott rá.
– Nos hát... – Smafu a homlokát ráncolta, miközben bocsánatkérően
csókolgatta Fritó lábujjait. – Emlékszem mán! Tata pont azelőtt kapott el, hogy
nekivágtunk. El ne felejtsd – aszongya – figyelmeztetni Fritó urat, hogy egy veres
szemű, igen büdös idegen kérdezget felőle. Idegen? – kérdem én. Egen, mondja
ő. Megpróbátam én visszafogni, de csak bámút rám, s közbe járt, járt a fekete
hajsza irtóztatón. Kirohant a Csóklukbul, föl a barmára, azt ereszti neki mindjárt,
még kiabál is: "Nosza, Dagony!", vagy más effélét. Nagyon fura – mondom én.
Remélem, azér még időbe szólok, Fritó uram...
– Ami azt illeti – mormolta Fritó – aggódni most végképp nincs időnk.
Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a kérdezősködő és a bűzlő
nyomolvasó egy és ugyanaz a személy... – Jól-rosszul felhúzta szemöldökét. –
Akárhogyan is – mondta -, többet nem léphetünk a Zríbe vezető útra. A rövidebb
úton kell mennünk, az Evelyn-erdőn át!
– Az Evelyn-erdőn át...?! – visszhangozták a zacskók.
– De Fritó uram... – próbálkozott Smafu is. Aszongyák, arrafele...
kísértetek járnak!
– Meglehet – bólintott rá Fritó csendesen. – Ha viszont itt maradunk,
egykettőre elkap az a rémség, annyi szent.
Fritó és Smasu együttes erővel, szívhezszóló rügásokkal végül is
előcsalogatták az ikreket. Összeszedegették a korábbi étkezés utolsó morzsáit,
pár ízeltlábút majszoltak hozzá. Miután ezzel is végeztek, felkerekedtek megint.
Az ikrek magas hangon dunnyogtak, abban a reményben, hátha vándorló
svábbogaraknak nézik őket... Nyugatnak trappoltak, orra buktak, valahányszor
alkalmuk nyílt rá; mindent elkövettek, hogy a következő hajnal már a fák közt
találja őket. Fritó úgy számolta, két nap alatt két mérföldet sikerült maguk mögött
hagyniok tisztes teljesítmény négy heróttól, de kielégítőnek semmiképp nem
nevezhető. Ha holnapra Zríbe akarnak érni, az erdőben jócskán ki kell lépniük...
Némán nyomultak előre, csak Pepin szűkölt halkan, idegesítően. Ha újból
eltanyázik – töprengett Fritó – szavamra, úgy valagba rúgom... Mire ismét pirkadt,
s a keleti horizont felderengett, a mindeddig sík vidék dombos terepnek adta át
helyét. A föld maga undok lett és süppedékes, nagyjában-egészében olyan
képlékeny, mint az agy. A társaság tovább botladozott. Az aljnövényzet megritkult
– hamarosan már csak hatalmas, borzadályt keltő fák vették körül őket, ágaikat
rázta-nyúzta a szél... Egy idő után már a hajnali fény sem lelt utat hozzájuk: ismét
éjszaka borult az utazókra, nyirkos és dögletes bűzű, akár a hetekre
strandtáskában felejtett, penészes úszónadrág.
Sok-sok évvel korábban ehelyütt boldog növények, boldog állatok
benépesítette erdőség zöldellt: pompázatos csencsellők kergetődztek játszi
vakondokkal és mókusokkal a gyantaillatú rengetegben... Ám a fák mostanra
megvénültek, bütykös törzsüket takony és pipamocsok szennyezte gonosz
rengeteg volt ez.
– Reggelre Zríhe érünk – mondta Fritó, mikor megpihentek, hogy
elfogyasszák krumplisalátából álló egyszerű estebédjüket. A fejük feletti baljós
surrogás arra késztette őket, ne sokat időzzenek. Sebesen továbbindultak,
óvatosan kitértek mindazon lehulló micsodák elől, melyekkel a fent megbúvó
láthatatlan, ám minden kétséget kizáróan acsargó lények igyekeztek
szerencséltetni őket.
Pár órai bolyongás után kimerülten roskadtak a földre. A környék
ismeretlennek rémlett – igaz, Fritó már jóval korábban elvesztette
tájékozódóképességét.
– Már rég ki kellett volna jutnunk innét – aggodalmaskodott. – Úgy fest,
eltévedtünk.
Smafu pengeéles lábkörmeire sandított, aztán egyszerre felvidult.
– Az meglehet, Fritó úr – mondta -, de aggodalomra semmi ok! Mások is
jártak erre alig pár órája, ahogy elnézem. Ráadásul krumplisalátát faltak ők is,
akárcsak mink!
Fritó óvatosan szemügyre vette az árulkodó nyomokat. Szentigaz, valakik
alig pár órája tábort vertek itt, és herót-koszton osztozkodtak...
– Az ő nyomaikat követve talán meglelhetjük a kivezető utat! – suttogta
reménykedve, s a társaság, noha tagjaira ugyancsak ráfért volna a pihenés, ismét
felkerekedett.
Szakadatlanul botladoztak előre: szólongatták is amazokat a herótokat,
akik számtalan apró nyomot hagytak maguk után – fasírtmorzsákat, disznó
könyveket, egy Dildó-féle kanalat (Micsoda véletlen, tűnődött Fritó), fel mégse
bukkantak a közelben. Más lényekkel persze sikerült összefutniok. Láttak egy
jókora, ócska zsebórás nyulat, akit valami bolond lány hajszolt; egy kölyköt három
nekivadult grizzlymedve fosztott ki kíméletlenül (Jobb lesz ebből a balhéból
kimaradni... – adta ki az ukázt Fritó bölcsen), akadt ott egy elhagyatott, legyektől
beköpött mézeskalács házikó is, marcipánajtaján KIADÓ felirattal – kiút azonban
sehol.
A végén már botladoztak a fáradfságtól mind a négyen, sőt, rendre le is
roskadtak a földre. Késő délután volt már, s. a herótok érezték, ha most nem
pihennek, sosem jutnak tovább. S a szőrös kis bestiák, akárha parancsra tették
volna, egyszerre összegömbölyödtek, s elszenderedtek egy vonagló indázatú,
hatalmas fa oltalmában...

Smafu nem jött rá rögtön, hogy ébren van már. Érezte ugyan, hogy
valami puha, valami gumiszerű babrál a ruháival, de úgy vélte, ez is csak afféle
álombeli kéjutazás, melyekhez hasonlóban odahaza gyakorta volt része. Ám
egyszerre megbizonyosodott arról, hogy halk cuppogást hall, s hogy valahol
kelme hasad.
Szemei tágra nyíltak. Azon kapta magát, hogy meztelenül hever a fa
tövében, s hogy végtagjait húsos nyúlványok szegezik a földhöz. Ide-oda rángatta
hülye fejét, ordítozásával felverte a többieket is, akikkel a növény hasonlóképp
bánt. Most pedig – láss csodát – sóvárgó ümmögést hallatott, s egyre fokozta a
szorítást. A herótok undorral vegyes rémülettel figyelték az aláereszkedő
kacsokat, melyek végein narancsszínű, ajakforma virágok nyáladztak. Hányingert
keltő cuppogással, nyeldekléssel igyekeztek megtapadni az utazók tehetetlen
testén. A herótok tudták, hogy ebben a szentségtelen ölelésben nem
maradhatnak sokáig életben. Utolsó morzsányi erejük megfeszítésével
segítségért üvöltöttek.
– Segítség! Segítség! – üvöltötték.
De nem felelt senki. A testes, narancsszín virágok ott lebegtek felettük,
vonaglottak és nyögtek a vágytól. Az egyik legteltebb "ajak" megtapadt Smafu
hasán, és könyörtelenül szívni kezdte: a herót érezte, hogyan húzódik bőre a
kehely középpontja felé. Azután, rémülettől elkerekedett szeme láttára, a szirmok
visszhangos pukkanással szétváltak, látni engedték a mindeddig rejtőző sötét,
merev fulánkot... Smafu, aki tudta, nem menekülhet, s társain sincs módja
segíteni, irtózva figyelte a rángatódzó kelyhet: a növény felkészült a végső, a
halálos lélekcsókra...
Ám még mielőtt a szörnyű kéjszerv végrehajtotta volna kimondhatatlan
feladatát, Smafu felfigyelt: mintha egy dal foszlátiyai jutottak volna füléig a
messzeségből. S a dal mind közelebbről hallatszott! Tompa, el-elfúló hang dalolt,
a szavakat Smafu aligalig értette:

Vedd eztet! Elcseszted! Le a meszkalint!

Pfúj; ez hasis? Csarabab is? Meglásd, tönkrevág!
Jőjj le hát, árkon át, bokron át
Rakj félre pár pirulát
Itt a Vén Tim Benzedrínó!
 Bár csaknem beleőrültek már a félelembe; a herótok minden
idegszálukkal a dalra koncentráltak, melyet mintha egy mumpszban szenvedő
egyén kántált volna, ilyenformán:

Rajta, rajta, győzhetetlen fajta

Nem nyugszom, de lelkem rajta!
Belővők és kijövök, szemem forog, röhögök
Irula
Pirula
Jaj de fura figura!
Tedd ide, tedd oda
A narkó lesz az oka!
Házam kőrül zöld a fű – mák ha érik, gyönyörű
Hasis lesz, dejobbat mondok:
Eztet nyeld be, nincs több gondod
Tuti hogy hat, baró bomba
Hülye leszel, mint a gomba
Huss!

Egyszerre egy rikító színeket viselő figura bukkant fel; hosszú haja,
melynek állaga a hosszasan csócsált vattacukorra emlékeztette a szemlélődőt,
vadul lobogott. Emberre emlékeztetett, de nem lehetett az, mert noha jó
száznyolcvan magas volt, vaságyastul, koszostul sem nyomhatott többet
ötvennél. Ahogy állt ott, karjai kis híján a földig értek. Öltözékének színei közt ...
tudathasadásos vörös éppúgy szerepelt, mint a pszichopatikus azúr.
Pipaszárvékony nyakában tucatnyi kabala, középütt egy amulett, rajta egy tvelf
rúna, a Kelvinátor... Az énekes szemei kigúvadtak, s oly véresek voltak, hogy
kocsányon lógó, szalonnával borított squash-labdákra emlékeztettek leginkább.
– Asssssszta leborult...! – trillázta a teremtmény, amint átlátta a helyzetet.
Félig szökdécselve, félig bukfencezve máris a gyilkos szándékú fa alatt
termett, lekuporodott, s csészealjaformájúra tágult íriszekkel sandított a növényre.
Kisvártatva megint kántálni kezdett; Fritónak úgy rémlett, valójában köhögőroham
kapta el:

A mocsok fa most legott

Engedi, mit megfogott
Mert bár kicsit kivagyok
Totál hülye nem vagyok!
Nem lesz ma itt csonttörés
Velőszívás, szörcsögés
Kiesi nép ha erre téved
Fékezd magad, arra kérlek
S ha kedvesek a nedveid
Békét nyomban hagyj nekik!
 Eképp szólván, a ráncos jelenés felemelte póklábforma kezét, a
győzelem V-jét mutatta, s elkárált egy újabb varázsigét:

Tim, Tim, Benzedrinó!

Huss és kuss! Valvolínó!
Tiszta! Tiszta! Tiszta mind!
Minden bentnél jobb a kint
Majd elmértem már megint!
Timet hívd csak: rádkacsint
Ha haver vagy, visszaint!

A hatalmas növény megrázkódott. Hajtásai úgy hulltak le az áldozatokról,

mint a kocsonyásra ázott tegnapelőtti makaróni – a herótok elragadtatott
szűköléssel máris talpra szökkentek. Bámuló szemük láttára a zöld szörnyeteg
úgy nyöszörgött, akár egy csecsszopó: zavarodottan rágódott saját indáin. A
herótok összeszedték holmijukat – Fritó megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a
Gyűrű még mindig inge zsebében lapul.
– Köszönjük! Ó, köszönjük! – hálálkodtak a herótok, csökevényes
farkukat csóválva. Megmentőjük azonban egyetlen szót sem szólt. Ottlétükről
tudomást sem véve, megfeszült testtel állt (halványan emlékezetett most a
kangörcsbe merevedett fára), szaggatottan lélegzett, pupillái ideges emberek
esernyőjének módján nyíltak zárultak. Térde megroggyant, aztán kiegyenesedett,
aztán megroggyant megint; a fickó egyetlen titáni hajcsomóként vonaglott a
nedves földön. Habzó szájjal rikoltozta:
– Az isten szerelmére, vakarjátok le rólam őket! Itt vannak mindenütt, és –
jajistenem! – zöldek! Arg! Org! Jajédesistenemhogymérnembírnaknyugtonhagyni!
– Haját tépte, dobálta magát.
Fritó ámulva nézte. Megragadta a Gyűrűt, de nem húzta fel. Smafu
odalépett a rángatódzó idegenhez, rámosolygott, s a kezét nyújtotta neki.
– Már megbocsásson – kezdte -, de talán elárulhatná...
– Jaj, nenenenene! Nézzétek, mennyien vannak! Itt, ott, mindenütt!
Tartsátok őket távol tőlem!!
– Már hogy micssodákat? – érdeklődött Pepin udvariasan.
– Hát ezeket ni! – bőgte a fura idegen saját fejére mutatva. hirtelen
talpraszökkent, nagy patacsattogás közepette vágtában indult a fa felé, fejét
leszegve nekirohant, majd a herótok megilletődött pillantásainak kereszttüzében
eszméletlenül hanyatlott a földre. Fritó a közeli pataknál vizet mert műbőr tiroli
kalapjába, s nekikészült, hogy fellocsolja, ám a kábult alak idejekorán kinyitotta
véreres szemét, s felsikoltott megint:
– Ne! Csak vizet ne!
Fritó ijedtében hátraugrott. A jövevény feltérdelt.
– Azér köszönöm – mondta egészen más hangon. – Mikó sietek, mindég
ez van – koszos kezét nyújtotta, kivillantotta fogatlan ínyét. – Benzedrin Toma,
szolgálatotokra.
 Fritó és társai nagy komolyan bemutatkoztak. Időről időre aggodalmas
pillantásokat vetettek a csóközönnel fenyegető fára, mely ágait rázva
ocsmányságokat mutogatott nekik.
– Ugyan má, rá se rántsatok! – legyintett Toma. – Tahó a. Ti meg
messzirő gyüttök, he?
Fritó óvatosságból csak annyit árult el, hogy társaival együtt Zríhe tart, s
hogy eltévedtek útközben.
– Megmondaná, hogy jutunk ki innét?
– Ohohó, naná, maj nem! – kacagott Toma. – Könnyű az. De ugorgyunk
be elébb énhozzám! Ismerkedjetek meg a csajommal is. A neve Toprongymag.
A herótok, mivel krumplisalátájuk amúgy is fogytán volt már, belementek
a dologba. Összeszedték cókmókjukat, s az ide-oda csalinkázó Benzedrin
nyomába eredtek. Toma gyakorta megtorpant, elrappelt egy-egy szikla vagy fa
tövében – időt adva új ismerőseinek arra, hogy beérjék. A fenyegetően ágáló
fákat kerülgetve az őrült megköszörülte torkát, s nagy vidáman megint dalra
fakadt:

Gyors légy mint a förgeteg

Lábad legyen rengeteg
Agyad bogyó, szived nagy
Az se baj, ha randa vagy
Megborul menten ki látja:
Im a pondrók hű barátja
Meg a fáé, meg madáré
Legföképp mégis a máké
Párom is van, hozzám méltó
Hasztalan ellene a vétó
Virággyermek, tesze-tosza
Nem zavarja kéróm kosza
Együtt vagyunk jóba-rosszba
Buckamanó! Ie vagy b.....va!
Megyünk, merre Hold vezet
Most mit mondjak? Élvezet...

Pár perccel később egy kis domb aljába, egy tisztásra értek. Düledező,
gumicsizmaforma hajlék lapult ott, kéményéből zöldes füst szállt az égre.
– Aha! – kurjantott Toma. – Idehaza van! – Vezetésével a társaság
mégközelítette az undok kis fészket. Egyetlen, tetőközeli ablakában bántó fehér
fény hunyorgott. Ahogy a látogatók átlépték a köszöböt, s átgázoltak a csikkek,
törött pipák, üres ampullák halmán, Toma így kiáltott:

Négyet hoztam, picikéket

Egy kis narkót, szépen kérlek!

A párás homályból tüstént válasz érkezett:

 Lesz itt más is, nem csak kokó
Enni, inni, hánynivaló!

Fritó eleinte csak egy nagy halom koszos rongyot látott a pecsétes
tapétájú helyiség kisded gyertyafényében. Ám a rongyhalom csakhamar ismét
megszólalt:

Gyújtsatok tik is pipára

Szervezettek kárát látja!

A herótok égő szemüket dörzsölgették. A rongyhalom felegyenesedett –

üres tekintetú asszonyság alakja bontakozott ki a füstből. Egy percig némán
bámult rájuk, azután egy halk "Ejnye" kíséretében előrebukott, s ismét önkivületi
állapotba került.
– Rá se bagózzatok – legyintett Toma. – Ez az ő napja, hát beténtázott.
A herótok zavartan kuporodtak le a mocskos matracokra. Zavarta őket az
átható bűz meg a gyertyafény, udvariasan mégis enni kértek, hisz hosszú utat
tettek meg, korgott a gyomruk, s kínjukban már-már cipőfűzőjüket rágták.
– Enni? – visszhangozta Toma, s viharvert népművészeti tarsolyába
kotort. – Mingyá kerítek én nektek valamit. Na, lássuk, lássuk csak... Nemtom,
maradt-e valami... – A tarsoly tartalmát maga elé borítva kotorászott. Néhány
gomba került elő. A leggyanúsabb külsejű gombák voltak, amelyeket Smafu
valaha látott.
S volt olyan óvatlan, hogy ezt ki is mondja.
– Ezek a leggyanúsabb gombák, amiket életembe láttam – közölte.
Mindazonáltal igen kevés olyan dolog akadt Alsó-Középföldén, amit
Smafu nem zabált volna fel rögtön – s a gombák nem tartoztak eme dolgok közé.
Rájuk vetette magát, és zajosan falni kezdett. A gombák színe s zamata egyaránt
különös volt, ízük azonban megfelelőnek bizonyult. A következő fogás apró,
színes drazsékból állt. A herótok betűket figyeltek meg mindegyiken.
– Csak a pofátokban olvad, nem a kezetekben... – vihogott Toma.
A pukkadásig bezabált herótok egykettőre elhevertek, Toprongymag
pedig fura kis dallamot csalt elő terhes kecskebékára emlékeztető hangszeréből.
A jóltartástól kába Smafu megtiszteltetésnek tekintette, hogy Toma saját spéci
pipafű-keverékét is megosztja vele. Furcsa aroma, gondolta, de azért megteszi.
– Maradt vagy fél órád – mondta Toma. – Jöhet a rap?
– A micsoda? – értetlenkedett Smafu.
– Ej, hát az a... – A házigazda legyintett, aztán állított valamit
tejpasztőröző gépből kialakított vízipipáján. – Amúgy mifenét kerestek tik itt?
– Hát, ha már felvetődött... – kezdte megfontoltan Fritó – ... van ez a
Hatalom-Gyűrűnk, és... hoppá! Észbekapott, de már nem szívhatta
vissza.
– Tök jó – mormolta Toma. – Hanném!
Fritó kedvetlenül nyújtotta oda a drágaságot.
– Filléres kacat – közölte Toma, és visszaadta. A hetivásáron különbeket
lőttem legénykoromban...
 – Értesz a gyűrűkhöz is? – ámuldozott Trufó.
– Naná! – bólintott Toma. – Még árulok is párat. Van egy baró szandál- és
talizmánbutikom, de csak a főszezonba nyitok ki. Amit hoz, elég a téli hónapokra,
stimmt?
– Gondolom, alig páran merészkednek majd errefelé, ha Szaruón
számítása beválik – szólt Fritó csendesen. – Nem tartanál velünk?
Toma a haját rázta.
– Na ne mán, ember...! Én csak szemlélődök, nekem több háború nem
köll. Direkt azért jöttem ide, mer nem, vili? Ha valakik azér jönnek, hogy
széjjelrúgják a seggemet, virággal fogadom őket. "Na csakhogy!" – mondom.
"Soha többé háborút!" Na, egészségtekre!
– Nincs má benne szufla... – súgta Smafu Pepinnek.
– Szuflám még csak vóna:.. – morfondírozott Toma. – Eszem nincsen!
Fritó diplomatikusan elmosolyodott, ám egyszerre éles fájdalom hasított a
gyomrába. Szemei fennakadtak, tagjait hihetetlenül könnyűnek érezte. Bizonyára
boszorkakoktél – gondolta. Csengett a füle, akár egy törp pénztárgép. Nyelve
mintha megduzzadt volna, farka vibrált. Smafuhoz fordult, hogy megtudakolja,
vajon ő is hasonlóképp érez-e.
– Arglebargle morble vhhussh? – kérdezte.
Nem mintha számított volna: Smafu valami okból úgy határozott, hogy
háromrészes fürdőruhát és szalmakalapot viselő, rózsaszín strandsárkánnyá
változik.
– Szóltál, Fritó uram? – kérdezte Smafu hangján a gyíkfajzat.
– Ffluger fribble goloor frobble... – mormolta Fritó álmatagon. Furcsállotta
azt a szalmakalapot. Elvégre ősz van, vagy mi a szösz... Az ikrekre tekintett: ők
tigriscsíkos, vadul pöfékelő kávéfőzőkké változtak.
– Nem érzem túl jó1 magam – mondta egyikük.
– Én kifejezetten ramatyul vagyok – tódította a másik.
Toma – megnyerő külsejű, száznyolcvan magas takarmányrépa –
harsány hahotába kezdett, azután parkolóórává változott. Fritó agyában forró
örvénylés kezdődött, nyála tócsába gyűlt. Fülei között hangtalan robbanás történt,
a szoba körvonalai legnagyobb rémületére elmosódtak. A herót fülei nőni kezdtek,
karjai krikettütőkké alakultak. A padlón támadt lyukakból mogyoróvaj szivárgott.
Fritó hasán hétpettyes svábbogarak lambadáztak. Egy nagy Camambert érkezett,
s kétszer körbetáncolt vele. Leesett az orra. Szóra nyitotta száját, melyből szavak
helyett földigiliszták tömegei buktak ki. Féregnyúlványa áriába kezdett, veséje
készséggel tercelt hozzá. Kezdte elveszíteni az öntudatát, de még hallotta Toma
– egy száznyolcvan magas T-vas – kuncogását:
– No, pedzitek mán? Csak várjatok, lesz ez még jobh is!

HARMADIK FEJEZET
Ejtőzés Zríben
 A reggeli nap aranyló sugarai jó ideje melengették már a gyepet, mire
Fritó végre magához tért. Feje zúgott, lehellete bűzlött, akár egy rég kiganézott
istálló. Körülnézett – minden izma belesajdult -, s azt tapasztalta, hogy három
szendergő utitársával együtt az erdőszélen hever, alig pár lépésnyire a
nyílegyenesen Zríbe vezető, négysávos kocsiúttól. Benzedrin Tomának nyoma
sem látszott. Fritó önkéntelenül eltöprengett, vajh nem a romlott krumplisaláta
felelőse előző esti hagymázas álmaiért. Vérbeborult tekintete ekkor hullt a
hátizsákja mellé helyezett kis papírzacskóra. Egy cetli volt rátűzve!
Kíváncsian vette szemügyre.

Kedves Fridó!

Jól kifeküttetek az éjjel. Ézs mijen hamar! A java még hátravólt. Remélem megéri
a felhajtást az a Gyürü...
Béke belétek

Toma

P.S. Pakoltam nektek egy kis fűt, fijjug! Tán eccer jóljön még jajnekemkezdődik
megint graaachmrgh!!!^&^&!^.

Fritó belenézett a koszos papírzacskóba. Néhány színes nyalókát talált.

Igencsak emlékeztettek azokra az édességekre, amelyeket előző este
elmajszoltak. Különös, gondolta. Persze, jól jöhetnek még. Ki tudja...?
Egy órába telt, mire lelket vert utitársaiba. Mihelyt felszedelődzködtek,
továbbindultak Zrí felé – a szó természetesen az éjszaka történtek körül forgott.

Zrí Zrífölde legnagyobb települése. A mocsaras kis régiót időtlen idők óta
tülökorrú vakondok hordái lakták, s persze régtől fogva éltek itt más népek is
közös jellemzőjűk, hogy mindig szerettek volna valahol másutt lenni. Zrí akkor tett
szert némi – kétes – népszerűségre, mikor valami félreértés folytán idáig ért a
megyeközi főközlekedési út. A lakosság hála a közlekedési birságokból befolyt,
tilosban parkolóktól beszedett, lecsapott átutazóktól elszedett összegeknek – egy
ideig nagy lábon élt. A Megyéből nagyritkán átránduló túristák igényeinek
kielégítésére olcsó falatozók, törékeny szuvenírstandok, és áltörténelmi
emlékhelyek épültek. Ám a keleten készülődő Vész csakhamar véget vetett e
kisszerű virágzásnak. Kelet felől mind nagyobb számban érkeztek a nincstelen,
eltompult agyú menekültek. A zríbeli emberek és herótok ettől fogva vállt vállnak
vetve munkálkodtak e szerencsétlenek megkopasztásán: kurtább, jobb csengésű
neveket, bolhaport, örökmozgót, s egyéb haszontalanságokat kínáltak nekik. A
legostobábbakat a Megyére érvényes (feketén szerzett) vízummal is ellátták –
természetesem igen borsos áron.
Zrí emberei köpcösek, hajlott hátúak, szétálló ujjúak, s némiképp
korlátoltak voltak. Csontos szemöldökívük és testtartásuk miatt sokan
neandervölgyieknek vélték őket – gyakorta sértődtek vérig emiatt. Bármi más
módon nehéz, csaknem lehetetlen volt őket felbosszantani. Békében éltek herót
szomszédaikkal, akiket valósággal lenyűgözött a bizonyosság: a Zrí-beliek még
náluknál is primitívebb lények. A két nép történetünk idején a zöldfülű idegenektől
szerzett jövedelmet azzal egészitette ki, hogy dólt termelt – e meglehetősen
közönséges gyümölcs alakját és ízét tekintve egyaránt a hasnyálmirigyre
emlékeztetett, s nem is volt étvágygerjesztőbb annál.
Maga Zrí vagy nyolcvan aprócska házból állt, a legtöbbet kátránypapírból,
selejtes parafadugókból rótták volt össze. Védelmet nyújtó kört alkottak egy
posvány közepén, melynek bűze száz lépésről is leterítette volna a legelszántabb
környékbeli sárkányt.
A herót utazók orrukat befogva botorkáltak a pallókon, egészen a kapu
előtt elhelyezett tábláig:

HOZTA A ROSSEB
A CSENDES, TÖRTÉNELMI LEVEGÕJŰ ZRIBEN!
lélekszám 1001 328 96 de majd még nőni fog!

Két álmos őr épp csak annyi időre bújt elő kalyibájából, hogy
megszabadítsa a tiItakozó Smafut maradék kanalaitól. Fritótól a Toma-féle
varázspasztillák felét szedték el – felhős tekintettel rágódtak rajtuk. A herótok nem
várták meg, míg a csemege hatni kezd: sietve beljebb kerültek. Gründolf tanácsát
követve egyenest a település közepén gubbasztó, zöld-narancs neoncégérű
fogadó felé irányították lépteiket. Csupa plexi, csupa króm hajlékot leltek. A
zárlatosan hunyorgó cégér egy vaddisznófasirton rágódó, nyáladzó szájat
ábrázolt. Alatta ott díszlett az intézmény neve: ESZEMISZOM/ALSZOK
A forgóajtón áthaladva az utazók magukhoz intették az ügyeletest, akinek
szive felett, kicsiny táblán a Wasserman Bobó név ékeskedett. A személyzet többi
tagjához hasonlóan ő is szopósmalacnak volt öltözve: kajla füle, farka, orra
rózsaszín papírmasé.
– Hogy ityeg? – érdeklődött a dagadt herót. – Szoba gőne?
– Az – hagyta rá Fritó, lapos pillantást vetve útitársaira. – Mert tudja,
vakációzni jöttünk: Igaz-e, fiúk?
– Vakációzni! – mondta Trufó, s barátjára kacsintott.
– Vakációzni bizony! – erősítgette Pepin is, s közben bólogatott, mint egy
idíóta.
– Itt írjág alá, legyeneg sziveseg – szűrte a szót műorrán át az ügyeletes.
Fritó kézbe vette a pulthoz erősített lúdtollat, s rendre beírta:

Alia S. Tamás
Titkosh Iván
Nemmondommeg Jocó
Alné Vendel

– Táskák, hm... Alias úr?

– A szemem alatt – mormolta Fritó, és az érkezde felé indult.
– Nyjó – kuncogott az ügyeletes. – Azsákokad nyugodtan hagyjág itt.
Majd a londíner felviszi. Ö aztán jól bírja a gyűrődést...
 – Remek – vetette oda Fritó sietve.
– Érezzég jól magugad – szólt utánuk az ügyeletes. – Ha gérneg valamid,
a gyűrűsujjuggal csöngesseneg!
Mihelyt hallótávolságon kívülre értek, Fritó aggódva fordult Smafuhoz:
– Kizárt, hogy tud valamit, ugye?
– Hát persze, Fritó úr! – jelentette ki Smafu a hasát simogatva. – S most
faljunk valamit, rendben?
A négyes becsődült az étkezdébe, s helyet foglalt egy bokszban, az
örökégő műtűz mellett, melyen egy motoros nyársra húzva forgó cementmalac
"pirult". Egy wurlitzer Muzakot játszott lágyan, hamisan, a hangok betöltötték a
zsúfolt helyiséget. Az étlap, melyet a kiéheztt herótok végre kezükbe
kaparinthattak, ellő kocát formázott. Miközben Fritó azt fontolgatta, egy vagy két,
netán három Piggy bácsiféle, legfinomabb lámpaolajban kisütött kanburgert
rendeljen-e, Smafu a disznódresszt viselő pincérnőket stírölte nyáladzva. Volt
nekik műorruk, műfülük, s – mint neki – kunkori farkuk is...
Egyikük odajött most, hogy felvegye a rendelést. Smafu mohón bámult
vörös szemébe, tekintetével szinte felfalta félrecsúszott szőke parókáját, szőrös
lábait.
– Döntöttek mán? – érdeklődött a "malac", s bizonytalanul imbolygott
tűsarkain.
– Négy kanburgert és két dagonyakotlettet legyen szíves – mondta
tiszteletteljesen Fritó.
– Valami gyűr... szóval italt, uram?
– Négy Orka-Kólát. Köszönjük.
– Megvan...
A pincérnő – a ruhája alól kilógó fekete taglóban botladozva odébbállt.
Fritó végignézett a jelenlévőkön, gyanúsakat keresett köztük, de csak pár herótot,
pár mosdatlan embert látott, meg egy részeg trollt, aki a pultra borulva húzta a
lóbőrt. A szokásos társaság...
Fritó megkönnyebbülten adott engedélyt társainak az elvegyülésre, csak
azt kötötte a lelkükre, hogy arról hallgassanak. A pincérnő meghozta a
kanburgereket. Smafu a sarokban anekdotázott két kóbor leprással, az ikrek
elázott gremlineket szórakoztattak az "Öreg Kripli meg a lányai" című pantomim-
produkcióval, mely szerte a Megyében számtalanszor zajos sikert aratott már.
Egyre töbhen kapcsolódtak be az alpári röhögésbe. Fritó töprengve rágta ízetlen
kanburgerét. Vajon mi lesz a Nagy Gyűrű sorsa, miután Hölgyzugolyba,
Gründolthoz érnek...?
Egyszerre csak ráharapott valami keményre. Némán átkozódva a szájába
kotort, eláhúzott onnét egy apró fémhengert. Lecsavarta a tetejét, hártyavékony
hártyát rázott ki belőle, melyen a következőket olvasta: Hallga! Nagy veszély
leskel rátok. Hosszú út áll még előttetek. Hamarosan megismerkedtek egy
magas, sötéthajú Kószával. A súlyod épp ötvenegy kiló.
Fritónak még a lélegzete is elakadt ijedtében. Körülnézett, igyekezett
rálelni az ismeretlenre, aki az üzenetet küldte. Tekintete végül azon a magas,
sötéthajú Kószán állapodott meg, aki a pultnál üldögélt, és érintetlen serébe
bámult. Szürke ruhát viselt, arcát fekete maszk födte. Mellén keresztben kettős
heveder, benne ezüstgolyók. Keskeny csípőjén gyöngyházmarkolatú pallos
függött.
Ahogy megérezte magán a herót tekintetét, felpillantott szemük
találkozott. Az idegen ajkához emelte egyik ujját, úgy parancsolt csendet. Utóbb a
férfivécére mutatott, majd feltartotta öt ujját. ÖT PERC. Fritóra bökött, azután
saját magára. Ekkorra a jelenlévők jó kétharmada őket figyelte már. Azt hitték,
valaini kvízjáték tanúi, ezért fennhangon segíteni próbáltak:
– Közmondás? Tutkó!
A fiatal herót ügyet sem vetett rájuk, s ismét átfutotta az üzenetet.
Veszély, ez állt benne. Fritó elgondolkodva nézte az Orka-Kólájában úszó
horgokat, a pohár alján halmozódó üvegcserepeket. Meggyőződött róla, hogy
nem figyel senki, azután egy közelben kókadozó pettyespálmának nyújtotta az
italt. Az átvette ugyan, de tüstént letette.
Fritó most már rosszat sejtett. Lassan kikászálódott a bokszból –
igyekezett tudomást sem venni arról a hallgatózócsőről, mely az asztalra
helyezett vadvirágcsokor közepéből kandikált elő. Mindenki számára észrevétlen
a vécébe húzódott vissza, hogy ott várja be a sötéthajú idegent.
Pár perc várakozás után a klozethasználók többsége gyanakodva
méregette már a falat támasztó, zsebredugott kézzel fütyürésző herótot. Hogy a
kérdezősködésnek elejét vegye, Fritó a falra erősített automata felé fordult.
– Ujjé, pont ez kell nekünk... – suttogta színpadiasan, s pénzdarabok után
kotorászott erszényében.
Tizenöt síppal, nyolc iránytűvel, hat kis öngyújtóval, négy csomag
színezett kotonnal később titokzatos kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Az egyik
fülkében felkiáltott valaki:
– Engeggyétek mán be, ha olyan nagyon kéreckedik!
Feltárult az ajtó, megjelent az álarcos idegen, és egy sarokba húzta
Fritót.
– Üzenetem van számodra, Zsákos úr – mondotta. Fritó megrándult igazi
neve hallatán.
– De... Szóval én asszem téved, senor – kezdte határozatlanul. – Nagyon
sajnálom, de becsületes nevem nem...
– Gründolf, a mágus üzent – folytatta az idegen. – Át is adom,
amennyiben te vagy Fritó, a Zsákos.
– Én vagyok... – vágta rá ijedten és zavartan a herót.
– S nálad a Gyűrű?
– Talán igen, talán nem – replikázott Fritó, igyekezvén időt nyerni. Az
idegen csapott vállán ragadta meg, s a magasba emelte.
– Nálad-é a Gyűrű?!?
– Na jó, most már nálam van – szűkölte Fritó. – Nálam, igenis! Most
akkor pereljen be...!
– Figyelmezz rám, s ne félj, fogd vissza lovaid! – kacagott a férfi. –
Barátod vagyok.
- és üzenetet hoztál nekem Gründolftól? – kapkodott levegő után Fritó. Az
imént elfogyasztott kanburger úgy döntött, egyelőre odalent marad. A magas
idegen kizippzározta nyeregtáskáját, s egy cetlit nyújtott át a herótnak. Ez állt
rajta:

Három alsógatya, négy pár kapca, két ing, láncruha, békauszony.

A jövevény idegesen kapta ki Fritó kezéből az ősrégi számlát, s egy

összecsavart pergament nyújtott át helyette. A herót a pecsétekre pillantott, s
némiképp megnyugodott. Középütt Gründolf X-rúnája díszlett a megkeményedett
rágógumiban.
Sietve törte fel a pecséteket, a rágót elrakta Smafunak. Nem kis
nehézségek árán sikerült kihüvelyeznie az ákombákom betűket. Az üzénet így
szólt:

Fritó gyerek, a játszadozásnak vége! Kiborult a bili! Szaruón Nazbuljai szagot

fogtak, felforgatnak mindent, hogy megleljenek "négy herótot, akik közül egynek
rózsaszín a farka ". Nem kell sok ész, hogy rájöjjünk: valaki köpött. Tünj el onnét,
ahol épp vagy, amilyen hamar csak lehet, és el ne veszítsd, amire gondolok!
Igyekszem csatlakozni hozzátok a Széltetün – ha nem sikerül, majd
Hölgyzugolyban látjuk egymást. Bármi történjék is, dagonyakotlettet ne rendelj!
És haverkodj össze a Kószával – jó fazon az, csak egy kicsit olyan...
jajszóvaltudodugye... ?
Zárom soraimat – van dolgom épp elég
Gründolf

P.S. Mit szólsz az újfajta nyelvezethez? Ide a rozsdás bükőt, hogy nem érti senki,
tán még te se... G.

Fritó kanburgere megint felfelé araszolt. Hogy valamiképp úrrá legyen a

helyzeten, a fiatal herót nyelt egyet.
– Eszerint nem lehetünk biztonságban idebent!
– Egyet se félj, kis hérót! – nyugtatgatta a Kósza. – Én, Aratond fia
Aragond, melletted állok. Gründolf bizonnyal említést tett rólam levelében. Sokféle
néven ismernek...
– Ebben egy percig sem kételkedem, Aragond úr – szólt közbe rettegve
Fritó -, de tartok tőle, hogy ez se segít sokat, ha el nem tűnünk innét nyomban! Az
az érzésem, valaki a skalpomra utazik itt, és ez az érzés nem kifejezett
kéjhömpöly, elhiheted!
A bokszba visszatérve Fritó megütkázve tapasztalta, hogy társai mind
egyre zabálnak. Smafu a maszkos idegenre ügyet sem vetve, teli szájjal
üdvözölte urát:
– Épp azt latolgattuk, hova a nyavalyába tűntél, Fritó uram! Kérsz egy
harit a kanburgeremből?
Fritó saját kanburgere az egyesülés pártján állt, ám az ifjú herót
egyhamar úrrá lett éhségén. Helyet csinált Aragondnak az asztalnál. Társai szelíd
érdektelenséggel szemlélték a Kószát.
– Máris markecolunk? – ámélkodott Smafu.
 Fritó lefogta Aragond jobbját.
– Hallga! – mondta gyorsan. – Ö Kósza, Gründolf barátja, s ekként a
miénk is.
– Sokféle néven ismernek... – kezdte Aragond.
- és sokféle néven ismerik, de most nem ez a lényeg. Most...
Fritó érezte, hogy hátulról fölé tornyosul valaki.
– Fizettek mán? – hallatszott egy papírmasé túróorr karima és
előrecsúszott szőke paróka tompította durva hang.
– Mindjárt – mormolta a herót. – Lássuk csak! A borravalóval együtt az
annyi, mint...
Egyszerre egy erős, karmos mancsot érzett a zsebében.
– Ne fáraszd magad, vakarcs – reccsent rá az ismeretlen. – Majd én
rövidre zárom ezt a dolgot... Hahahaha!
Fritó oldalra pillantott, s magas, beszart gyomorhangon sikoltott fel. Az
álpincérnő fejéről lecsúszott a szőke paróka, a maszk alól egy Nazbul vörösen
izzó szeme, gonoszul vigyorgó képe tűnt elő. Fritó mintegy megbabonázva
meredt a szörnyeteg szájára – figyelmét nem kerülte el, hogy a fenevad minden
fogát tűhegyesre köszörülték. Nem szeretném fizetni a fogorvosát, gondolta.
Segélykérőn tekintett körül. Az óriás lidérc felemelte, kiforgatta zsebeit – a
Nagy Gyűrűt kereste!
– Gyerünk mán, gyerünk! – hörögte türelmét vesztve. – Ide vele!
Időközbenn köréjük gyűlt nyolc másik jól megtermett pincérnő is,
tekintélyes karmaik fenyegetően meredeztek. Durván lefogták Fritó félelembe
belesápadt kísérőit. Kósza eltűnt – az asztal alá bukva sikerült egérutat nyernie.
– Oké mókuci, ide az ékszert! – sziszegte a gonosz, előhúzva fekete
bökői egyikét. – Te! Én aszontam.... Jaaaarghjlarp! – ordított fel hirtelen, majd a
herótot elengedve a magasha szökkent. Az asztal alól először egy fogazott élű
penge került elő, majd maga Aragond. Felugrott.
– O Dragonboth! Giltorphial! – rikoltotta, miközben őrült módján
hadonászott pallosával. A legközelebb álló lidérc felé sújtott. – Banzai! – kiáltotta.
– Tegyék meg tétjeiket! Foglyokat nem ejtünk!
Jócskán elhibázta, átbucskázott az asztalon. A Kilenc vöröslő,
elkerekedett szemekkel meredt a habzó szájjal vonagló idiótára. Kósza látványa
döbbenettel töltötte el őket. Elakadt a szavuk. De lám! A leblokkolt teremtmények
egyike hirtelen felvinnyogott, aztán kuncogni kezdett. Két másik is csatlakozott
hozzá, s hamarosan mind a kilencen felnyerítettek: szünni nem akaró, görcsös
röhögés rázta őket. A dühtől ibolyaszínű Kósza végre-valahára feltápászkodott,
de megbotlott köpenyében; ezüstgolyók szóródtak szét. Az étkezde csak úgy
zengett a hitetlenkedő röhögéstől. Két Nazbul kimerülten, hörögve omlott a
padlóra. Társaik tántorogtak, levegő után kapkodtak, a könnyük is potyogott,
képtelenek voltak kézben tartani taglóikat. Hahaha! Kósza ismét felállt, arca
bíborban égett.
Felemelte kardját – a penge nyomban kiesett. A Nazbulok a földön
fetrengtek, úgy fogták az oldalukat. Kósza pótolta a pengét, nagy lendületet vett, s
szinte felnyársalta a műtűz felett forgó cementdisznót.
HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAH
AHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA HAHAHAHA!

Ez volt az a pillanat, mikor Fritó, rádöbbenvén, hogy a kutya sem figyel

rá, felkapott egy nehéz taglót, s nekiállt beverni pár fejet. Smafu, Pepin és Trufó
követték példáját: fel s alá jártak a védekezésre képtelen lidércek közt, tökön-,
tarkónrugdalták őket.
Aragondnak végül valamiképp sikerült elmetélnie a csillárt tartó köteleket.
A lidércek épp a zuhanó alkotmány alá kerültek. A helyiségre teljes sötétség
borult. A herótok hanyatt-homlok az ajtó felé iramodtak, maguk után vonszolták
Kószát. Az izzó szemek útvesztőjéből valahogy az utcára vergődtek,
lélekszakadva rohantak a fénytelen sikátorokban, el a hortyogó őrök mellett,
végig a pallókon, minél messzebb Zrítől. Fritó futás közben magán érezte a
falubeliek kiváncsi tekintetét. Remélte, nem jut eszükbe értesíteni Szaruón
szolgáit – s megnyugodva látta, hogy a derék emberek visszatérnek szókásos
esti tevékenységükhöz: jelzőtüzeket gyújtottak, postagalambokat eregettek fel.
Miután kiértek a településről, Kósza egy sűrű bozótosba vezette őket, s
rájuk parancsolt, hogy lapuljanak, mint az ijedt állatok, nehogy Szaruón szolgái,
akik bizonnyal nyeregbe pattantak, s az üldözésükre indultak már, észre ne
vegyék őket.
A herótok egyre levegő után kapkodtak, mikor az éles fülű Aragond állított
valamit hallókészülékén, s a földre hajolt.
– Hallga mind! – suttogta. – Mert erre tart teljes fegyverzetben ama
bosszúért lihegő Kilenc!
Néhány perccel később csakugyan arra vetődött pár rossz gebe – ám
meg kell hagyni, igencsak veszedelmesnek tűnő vándor kucsébereket hordoztak
nyergükben.
– Amaz átkos Nazbulok zavarták meg hallásomat! – állította Kósza,
mialatt elemet cserélt készülékében. – Most bizton felkerekedhetünk, úgy vélem...
Ez volt az a pillanat, rnikor a rettegett disznólovasok nagy patacsattogás
közepette elrobogtak az úton. A társaság épp idejében vonult ismét fedezékbe:
bosszúra szomjazó üldözőik egykettőre odébbálltak. Mihelyt elhalt a
messzeségben a páncélcsörgés, öten dugták ki fejüket a bozótból. Foguk össze-
összekoccant – olyan hangot adtak, mint megannyi ócska kereplő.
– Azannya, ez meleg volt! – szusszant Smafu. – Ippen hogy be nem
csunyiztam...
A herótok kísérőjükkel együtt még napkeIte előtt továbbindultak Széltetű
felé. A hold ábrázatát felhők takarták, mire a sziklához értek, mely magányos
gránitujjként meredezett itt, a legendás Hartzhegység peremén... Kósza szótlanul
haladt a hűvös éji szélben, csak fémbetétes alsója csörrent olykor, léptei ütemére.
Az ikreket lenyűgözte kardja, melyet ő maga Sok Tucatot Levert Kronának
nevezett. Trufó most az álarcos figura mellé trappolt.
– Igazán takaros a gyíklesőd, Aragond uram... – kezdte célzatosan.
– Na ja – mordult Kósza, s gyorsított a tempón.
– Látszik, hogy nem tucatáru. Valami spéci modell, igaz-e?
 – Ja – felelt rá a magas férfi némiképp ingerülten. Trufó villámsebesenn
kikapta hüvelyéből a kardot. – Szabad megnéznem, ugye?
Kósza szemrebbenés nélkül, pusztító erővel rúgta tökön. A fiatal herót
elszállt, mint a similabda.
– Nem szabad – mordult Aragond, s eltette a fegyvert.
– Trufó nem akart tolakodónak látszani, Aragond úr – próbálta menteni a
helyzetet Fritó, miközben lúdtalpára segítette barátját. Feszült csendben haladtak
tovább. Egy idő után Smafu, akinek hadi tapasztalatai néhány gyermekkorában
foglyulejtett mókus megkínzására korlátozódtak, rég tanult dalra gyújtott:

Nagy király volt Gorgonzola

Dicső lovag, Pondor ura
Kardja is volt, nem piskóta
Szaruón mégis tönkrezúzta

Ekkor, a herótok legnagyobb megdöbbenésére, kövér könnycsepp gördült

végig a Kósza képén. Hangja el-elfúlón csendült a homályban:

Imígy hanyatlott le Pondor dicsősége

Gorgonzolát kilenc Nazbul tette jégre
De nem hordja már soká Szaruón a pálmát
Egy vadiúj Krona dőnti meg hatalmát!

A herótok levegő után kapkodtak, nagy szemeket meresztettek

utitársukra, mintha éppenséggel először látnák. Csak most fedezték fel rajta a
Gorgonzola utódokra jellemző fejletlen állat és lófogakat.
– Te vagy hát Pondor trónjának jogos örököse! – kiáltotta Fritó.
A magas Kósza egykedvűen pillantott rájuk.
– Meglehet, hogy amit említettél, igaz – mondta. – Ám ami engem illet,
egyelőre óvakodom az elhamarkodott kijelentésektől. Mert van még egy, gyakorta
elfeledett versszaka ama szomorú dalnak:

A Király visszatérte lesz Szaruón veszte

Ha játszol, játsszál hát: soha ne eressz le
Mert azt, ki túl korán iszik medvebőrre
Maga a zord medve kólintja majd főbe

Ahogy az imént megmutatkozott, bozótban csörtető királyt nézte, az ifjú

Fritó ismét eltöprengett az élet fonákságain.

A nap felbukkant a keleti horizont felett, első sugarai bevilágították a

Széltetűt. A társaság egy órás, kimerítő kapaszkodás után végre a csúcsig ért,
tagjai kimerülten rogytak a sima gránitra. Kósza egy idő után összeszedte magát,
s nekiállt megkeresni Gründolf nyomait. Egy nagy, szürke követ körbeszirnatolva
megtorpant, magához hívta Fritót. A herót szemügyre vette a követ: felületébe
durva kézzel halálfejet, két keresztbe tett lábszárcsontot véstek. Az ábra alatt az
öreg varázsló X-rúnája díszelgett.
– Gründolf nemrég itt járt – szögezte le Kósza. – S ha jól értelmezem
eme rúnát, ajánlatos idefent tábort vernünk.
Fritó valahogy leküzdötte balsejtelmeit. Elvégre ő a király, meg minden,
gondolta. A Sörkuttyantó gázlója, Hölgyzugoly kapuja sincs már túl messze, a
folyón túl pedig biztonságban lesznek végre az utánuk kajtató lidércektől. Rég
nem hajthatta álomra a fejét – most boldog-elégedett sóhajjal gömbölyödött össze
a kövön. Egykettőre elnyomta a buzgóság: a lenti halk röfögést, páncélcsörgést
nem is hallotta már...

– Fel! Ébresztő! Ellenség! Ellen! Iszkoljatok! – suttogta valaki, felverve

ezzel Fritót legszebb álmából. Kósza vadul rázta a herótot. Az unszolásnak
engedve Fritó lepillantott a mélybe. Kilenc fekete alak araszolt csendesen
búvóhelyük felé.
– Úgy tetszik, rosszul értelmeztem ama jelet – mormolta zavartan
Aragond. – Hamarost nyakunkon az ellen, ha valamit ki nem agyalunk...
– De mit? – kérdezte Pepin.
– Na igen, mit? – tódftotta... Na találják ki, kicsoda.
Kósza végignézett a herótokon.
– A társaság egyik tagja itt marad, s feltartóztatja őket, míg a többiek
átkelnek ama hídon.
– De ki...?
– Ne féljetek – mondta gyorsan Aragond. – Tarsolyomban négy pálcika
lapul, három hosszú, egy rövidebb. Aki a rövidebbet húzza, az nagyon ráfa...
szóval, annak hős neve örökkön fennmarad.
– Négy pálcika? – hüledezett Smafu. – Hogyhogyhogy? Te nem húzol?
Kósza büszkén kihúzta magát.
– Nem kívánhatod tőlem, hogy megtegyem. Én tudom, melyik a rövid,
melyik a hosszú. Ez tisztességtelen előnyt jelentene veletek szemben.
A herótok lemondóan húztak. A legrövidebb pálcika Smafunak jutott.
– Mos mééééér...? – nyüszttett az, társai azonban már eltűntek: lefelé
rohantak a túloldalon, ahogy a lábuk bírta. Futtában Fritó krokodilkőnnyeket
hullatott hű kísérőjéért: Hiányozni fog a jó Smafu...
Smafu letekintett a maga oldalán. A nyeregből leszállt Nazbulok sebesen
közeledtek. A hős herót egy kőkolonc mögé húzódott, onnét üvöltözte:
– Én nem jönnék ám közelebb a helyetekben! Ha feljöttök, megbánjátok
piszkosul!
Az ijesztő figurák azonban mindegyre közeledtek.
– Nem is kell nektek olyan nagyon az a Gyűrű... – próbálkozott Smafu
minden meggyőződés nélkül.
A lidércek csak jöttek. A herót erre kiakadt: előkotorta fehér zsebkendőjét, lengetni
kezdte, szabad kezével távolodó társai felé mutogatott.
– Csak vesztegetitek az időtöket! – bömbölt a Nazbulokra. – A
Gyűrűhordozó ott pucol, ni!
 Fritó ennek hallatán méginkább nyakába szedte gajacsos lábát. Kósza
tértölelő lépteivel áthaladt már a hídon: a tvelfek semlegesnek számító területén
volt, biztonságban tudhatta magát. Fritó hátrasandított. Neeem, ez nem fog
összejönni!
Kósza a folyóparti nádasba rejtőzött, onnét figyelte a gyilkos hajszát.
– Sebes légy, mint ama nyúl! – ordította segítőkészen. – Megetted a
gonosz! – S elfödte szemét.
Fritó fülében ott visszhangzott a disznók patáinak csattogása. Már a
Nazbulok ösztökéinek vérfagylaló suhogását is hallani vélte. Mindent beleadva
rohant, ám egyszerre elbotlott, s hasra zuhant – a határtól alig pár lépésnyire. A
Kilenc gonosz röhögéssel vette körbe. A disznók szemmel láthatóan vérre
szomjaztak.
– Vééér! Vééér! – röfógték.
Fritó felemelte fejét. Ahogy amazok szorosabbra húzták a körülötte a
gyűrűt, megértette: karnyújtásnyira csupán a vég. A csapat vezetője – testes,
magas, krómozott könyökvédőt viselő lidérc – könyörtelenül felkacagott, s
felemelte csatabárdját.
– Hehehehe, te nyamvadt pondró! Most majd elszórakozunk veled!
Fritó meglapult.
– Talán igen, talán nem... – próbálkozott kedvenc blöffével.
– Arrrgh! , – hördült egy türelmét vesztett Nazbul, akit történetesen épp
Arghnak hivtak. – Gyerünk, oszt kenjük széjjel a kis mocskosat! A főnök aszonta,
szeggyük el tőle a Gyűrűt, és csináljuk ki!
Fritó agya kétségbeesetten dolgozott. A herót úgy döntött, kijátsza utolsó
ütőkártyáját.
– Öljetek csak meg! Öljetek meg nyugodtan! A legrosszabbat legalább
elkerülöm! – Közben a szemét forgatta, azok úgy kidülledtek, mint két
pingponglabda.
– Hohohohohó! – röhögcsélt egy másik lidére. – Hát mi lehet rosszabb
annál, amit mi teszünk veled? – Élvezkedve nyomultak közelebb, hogy kitudják a
szörnyű valót.
A herót füttyentett, úgy tett, mintha bendzsózna. Elénekelte az "O Nagy
Folyó"-t, lelkesen brékelt hozzá, gyapjas feje tetejét csapkodta, füléből
dinnyemagokat rázott ki – s mindezt a fajtáját jellemző természetes
ritmusérzékkel.
– Hát, táncolni tud... – mormolta az egyik lidérc.
– Lássuk, halni tud-e! – rikkantotta egy másik, s Fritó torka után kapott.
– Készen állok a halálra... – nyögte Fritó. – Bármit megtehettek szegény
kis heróttal, de kérlek... kérlek benneteket, ne dobjatok át a túlpartra!
Ennek hallatán megint felvihogtak a szadista lidércek.
– Ha ez az, amitől a legjobban félsz – gúnyolódott egy hang -, ezt fogjuk
tenni veled, te kis görény!
Fritó érezte, hogy egy karmos, fekete kéz a magasba emeli, áthajítja a
Sörkuttyantón, egyenest a túloldali sűrű bozótosba. Vigyorogva tápászkodott fel,
előhalászta a Gyűrűt – még megvolt, ott függött láncán.
 A lidérceket azonban nem elégítette ki a látványosság. A híd felé
fordították nyáladzó disznaik orrát, azzal a nyilvánvaló szándékkal indultak neki,
hogy ismét kezükbe kaparintsák a herótot és drágaságát. Fritó legnagyobb
megdöbbenésére azonban rögvest útjukat állta egy csillogó lurexköpönyeges
figura.
– A hídpénzt, ha kérnem szabad – mordult a meglepett Nazbulokra. Azok
értetlenül összenéztek, majd egy táblára hullott a tekintetük:

Tvelfborói fizető gyaloghíd

Tarifajegyzék
Magános utazók 1 peták
Kereskedő 2 peták
Fekete Lovasok 45 arany

– Engedj minket utunkra! – hördült egy dühös Nazbul.

– Mi sem természetesebb – bólintott a pénzbeszedő udvariasan. – No
lássuk csak, vagytok tehát egy, két, há... hat, összesen kilencen. Negyvenöt
aranyával számolva az annyi, mint.... hmmm, négyszázöt, hogy pontos legyek.
Készpénzben.
A Nazbulok tűvé tették nyeregtáskáikat. Vezetőjük átkozódott, hátasa
tökét rugdalta tehetetlen dühében. – Ide hallgass! – bömbölte. – Mit gondolsz,
kifélékkel állsz szemben? Kinek képzeled magad? Tintanyaló!
– Igazán sajnálom... – mosolygott a tvelf.
– Na jó, de be kell érned Utazócsekkel. Az is ér annyit, mint a pénz...
– Megbocsássatok, de ez itt híd, nem pedig bank – mondta a
pénzbeszedő nyugodtan.
– Mit szólnál a hitelkártyámhoz? Hordor kincstára fedezi minden
költségemet!
– Ha nincs pénz, átkelés sincs, barátaim!
A Nazbulok reszkettek haragjukban. Megzabolázták disznaikat,
felkészültek a távozásra. Vezetőjük az öklét rázta.
– Ezzel még nincs vége, te tapló! Hallasz te még rólunk!
A lidércek e szavak elhangzása után megugratták fingó, böfógő
hátasaikat, s jókora por- és ürülékfelhőben elvágtattak. Látván, hogy ezen a
lehetetlen módon a biztos haláltól menekült meg, Fritó eltöprengett, meddig
győzik még ezt a hülyeséget a szerzők. Nem ő volt az egyetlen...
Kósza és a herótok odanyargaltak hozzá, gratuláltak lélekjelenlétéhez.
Együtt léptek közelebb a lurexkámzsás alakhoz, aki, mihelyt felfedezte a
jövevények közt Aragondot, üdvözlőn emelte magasba két kezét, s így dalolt:

O Nasa O Ucla! O Etaion Shrdlu!

O Escrow Beryllium! Pandit J. Nehru!

Kósza szintén felemelte mindkét kezét, s csengő hangú "Shantih

Billericá"-val felelt. A két férfi összeölelkezett, baráti szavakat váltott, sort kerített a
titkos kézfogásra is.
 A herótok érdeklődve szemlélték az idegent. Tvelf volt csakugyan, név
szerint Garfinkel. Mikor megmutatta magát, a herótok megilletődve nézték ujjain a
sok gyűrűt, nyurga testén a csónaknyakú tunikát, hegyes fúlében a nikkelezett
alpakka függőket.
– Napokkal korábbra vártalak benneteket – mondta. – Ergsen
kopaszodott már. Bajok voltak az úton? – Megtöltenének egy könyvet is!
– vágta rá a prófétalelkű Fritó.
– No akkor – mondta Garfinkel – tűnjünk a fenébe, mielőtt azok a B-
filmekből szalajtott nehézfiúk visszajönnek! Hülyék mint a tök, de nagyon
szívósak ám...
– Nekem mondod? – mormolta Fritó. Egyre gyakrabban mormolt
mindenfélét az utóbbi időben.
A tvelf végignézett a herótokon. Kétkedve.
– Tudtok ti lovagolni, fiúk? – kérdezte, majd, a választ meg sem várva
éleset füttyentett. A magas fű
hullámzása élőlények közeledtére utalt – s lám, csakugyan előkerült néhány
túlsúlyos, makacsul bégető juh.
– Nyeregbe! – kommandírozott Garfinkel.
Fritó maradt utolsónak a Sörkuttyantó partjáról Hölgyzugoly felé induló
oszlopban. Zsebébe csúsztatta kezét, elővette a Gyűrűt, s hosszan szemlélte a
gyengülő fényben. A varázseszköz hatása érezhetővé vált – ahogy Dildó előre
figyelmeztette, megkezdádött bennsőjében a lassú átalakulás. Tudta, érezte: ez
székrekedés.

NEGYEDIK FEJEZET
Megy a Gyűrű vándorútra...

Három napon át vágtattak megállás nélkül, hogy minél messzebb

kerüljenek a Fekete Lovasoktól, mire holtfáradtan bár, de elérték a Hölgyzugolyt
körülvevő dombságot, e természetes védfalat, mely a tvelfek eme szent helyét
oltalmazta a végletesen ostoba, netán egyszerűen mászni lusta portyázóktól. A
juhoknak nem okozott különösebb nehézséget a terep: kurta ugrásokkal lendültek
át az akadályok felett. Fritó és társai hamarosan a dombgerincről tekinthettek le a
tvelf farmok narancsszín tetőire, kupoláira. A látvány sietségre sarkallt: az utazók
nekieresztették ziháló jószágaikat a lejtőnek. Azok engedelmesen galoppoztak a
kacskaringós, kordbársonyültetvények szegélyezte úton, Elront háza felé.
Õszi délután korai sötétje borult a tájra, midőn a Gyűrűhordozó és
csapata a pompás gyapjú Anthrax nyergében feszftő Garfinkel vezetésével
megérkezett Hölgyzugolyba. Baljóslatú szél süvöltött, a mélyen járó fellegekből
gránit sírkövek hullottak. Ahogy a társaság a főbejárathoz ért, egy magas,
neonszín jakót és vakítóan fehér fejpántot viselő tvelf lépett ki a tornácra, hogy
köszöntse őket.
 – Legyetek üdvözölve a tengertől keletre eső földek Utolsó Meghitt
Otthonában, mely vegyesbolt és taverna is egyben – mondotta. – Minden
szobában minibár!
Garfinkel és a magas tvelf fajuk ősi szokása szerint dörzsölte össze orrát.
Tvelf nyelven köszöntötték egymást.
– A syanon esso decca hi hawaya – mondta Garfinkel, könnyedén
leugorva a nyeregből.
– O movado silvathin nytol niceta-seeya – felelt rá a magas, majd
Kószához fordulva így szólt: – Elront vagyok.
– Aratond fia Aragond, szolgálatodra – mondta Kósza, s nehézkesen
maga is lekászálódott.
– Hát ezek? – tudakolta Elront a juhok nyakába esve hortyogó herótokra
bökve.
– Fritó és társai; herótok a Megyéből – mondta Aragond. Neve
említésekor Fritó hangosan felnyögött, lefordult a nyeregből. Zsebéből kihullott a
Gyűrű, odagurult Elront lába elé. Az egyik juh odabaktatott, megnyalta, s menten
tűzcsappá változott.
– Hmm... – mormolta Elront, s betántorgott. Garfinkel követte. Halk tvelf
nyelvű társalgás vette kezdetét az épületben. Aragond pár percig fülelt, azután a
herótokhoz lépett, s néhány sorozatra való tenyérél-ütéssel, repülőrúgással
felrázta őket. Fritó meglelte a Gyűrűt, s ismét zsebébe csúsztatta.
– Ez hát Hölgyzugoly... – tűnődött szemét dörzsölgetve, a
gyümölcskenyér- és égetettcukorfalú tvelf hajlékokat bámulva.
– Nézd csak, Fritó uram! – mutatott Smafu az útra. – Tvelfek. S mindjárt
ennyien! Ó! Bizonyára álmodom... Bár itt lehetne most az öreg Tata!
– Bár fordultam volna fel...! – nyögte Pepin.
– Akárcsak én! – sietett csatlakozni Trufó.
– Vajon hol lehet Gründolf? – latolgatta Fritó. Garfinkel ismét megjelent a
tornácon. Apró bádogsípot húzott elő, fülsiketítő hangot csalt ki belőle, melynek
hallatán a juhok jámboran szétszéledtek.
– Varázslat! – ámuldozott Smafu.
– Kövessetek – mondotta Garfinkel. Sáros, keskeny ösvényen vezette
végig Kószát és a herótokat. Körös-körül rododendronok, hatalmas cipőfák
virágoztak. Menet közben Fritó frissen kaszált fű édes, angol mustár kesernyés,
érett paranyica átható illatát érezte. Valahol messze szívfájdítón kesergett egy
doromb, egy tvelf dal foszlányait sodorta a szellő:

Row, row, row jour elebethiel saliva githiel

Mann a fubar lothario syzygy snafu
O brink buch my sucaryl Penna Ariz Fla mass

Az ösvény végében halvatéglából összerótt, üvegházi virágokkal övezett

kis bungaló állt. Garfinkel belökte az ajtót, betessékelte a társaságot. A herótok
jókora szobában találták magukat – az építmény egyetlen szobája volt ez. Körben
a falak mentén ágyak, melyekben előzőleg mintha veszett kengurúk dajdajoztak
volna. A sarokban álló székek és asztalok tvelf mesterek kezének, lábának
munkáját dícsérték. A szoba közepén árválkodó asztal egy nemrégiben zajlott,
könyörtelen kétkezes kanasztaparti maradványait, valamint egy szakajtónyi
műgyümölcsöt tárt a világ elé – ez utóbbiakat ötven méterről sem lehetett volna
igaziakkal összetéveszteni, Pepin és Trufó mégis nyomban felzabálták mindet.
– Érezzétek otthon magatokat – mondta Garfinkel, majd távozott. – A
kijelentkezési idő három óra.
Kósza az egyik székbe rogyott. Az tompa reccsenéssel csukódott össze
alatta. Garfinkel alig öt perce tette ki a lábát, az ajtó felől máris kopogtatás
hallatszott. Smafu ingerülten indult, hogy kinyissa.
– Remélem, kaja lesz – mormolta. – Mert lesz ami lesz, megeszem...
Feltépte az ajtót. A küszöbön fura alak állt, szürké, csuklyás
köpönyegben, sötét napszemüvegben, kellőképp nem meggyőző, lazán fityegő
műorrban. Albajusza papírból készült, parókája száz százalék poliészterből. Kézi
festésű, jókora nyakkendője lenge öltözetű tvelflányt ábrázolt. Baljában sétapálca,
lábán kalucsni. Nagyokat szívott vastag Havannájából. Smafu döbbenten
tántorodott hátra, Kósza, Pepin, Trufó és Fritó pedig csaknem egyszerre kiáltottak
fel:
– Gründolf!
Az öregember belépett, megszabadult álcázó kellékeitől. Az ismerős
természetgyógyász és léleklátó lett megint.
– Én vagyok, csakugyan – ismerte be vonakodva, s megint kitépett pár
szálat ősz hajából. Körbejárt, keményen kezet rázott mindenkivel, egy-egy
elektromos ütést mért valamennyiükre a tenyerében rejtegetett bizgentyűvel.
– Lám, lám – mondta. – Ismét együtt a társaság...
– Szivesebben lennék egy sárkány desszertje – jegyezte meg Fritó.
– Remélem, az nálad van még! – A mágus mereven bámult az ifjú
herótra.
– A Gyűrűre gondolsz?
– Hallgass! – parancsolta Gründolf. – Se itt, se másutt ne szólj a Nagy
Gyűrűről. Ha Szaruón kémei megsejtik, hogy te, a megyebeli Zsákos Fritó az Egy
Gyűrűt hordozod, mindennek vége. Márpedig Szaruón kémei mindenütt jelen
vannak. A kilenc Fekete Lovas újra e földet tapodja, s akadnak olyanok, akik
állítólag látták a Hét Santinit, a Fantasztikus Négyest, meg a Trapp-famíliát, s
hozzá kutyástul! Még a falnak is füle van! – suttogta a kandalló falábóll
kikandikáló két fülkagylóra mutatva.
– Akkor hát nincs remény? – Fritó lélegzete elakadt. – Sehol nem
lehetünk biztonságban?
– Ki tudná megmondani? – tűnődött fennhangon Gründolf, s arcán árnyék
futott át. – Többet is mondanék – folytatta -, ám épp az imént futott át árnyék az
arcomon... – S azzal furcsán elcsendesedett.
Fritó sírva fakadt. Kósza előrehajolt, vállon veregette, mondván:
– Egyet se félj, kedves kis herótom, veled leszek mindvégig, bármi
leskeljen ránk útközben!
– Akárcsak én – jelentette ki Smafu, aztán elaludt.
- és mi! – ásítoztak az ikrek.
Fritó vigasztalhatatlan maradt.
 Mire a herótok fáradalmaikat kipihenve felébredtek, Kósza és Gründolf
elmentek már. A holdfény a koszos ablaküvegen át is utat talált a félszerzetekhez,
mialatt azok a függönyt zabálták. Már épp nekiláttak volna a lámpaernyőknek is,
mikor a legfinomabb zsírpapírba öltözve belépett Garfinkel, s abba az épületbe
vezette őket, melyet érkezésükkor megcsodálhattak már. A ház hatalmas volt,
fényárban úszott, belsejéből röhögés moraja szüremlett az éjbe. Ahogy a herótok
közeledtek, csend támadt, majd dobhártyarepesztő hangon riogni kezdett egy
kürt.
– Alighanem valami disznóval számolnak le odabent... – mormolta Smafu,
és befogta fülét.
– Csitt! – intette Fritó. Egyszerre énekszó csendült, hallatán a herótok
enyhén émelyegni kezdtek.

A Unicef clerasil
Gibberish n drivel
O Mennen milar muriel
Vid a hey derry tum gardol
O Yuban necco glamorene?
Enden nytol, vazelyne!
Sink hey nonny nembutal

A dallam egy végső sikkantással elhalt. Féltucat elkábult madár hullt

jókora koppanással Fritó lábai elé.
– Mi volt ez? – tudakolta az ifjú herót.
– Egy ősi kesergő az ótvelfek nyelvén – sóhajtott Garfinkel. – Unicef
hosszú és szomorú történetét mondja el, a hősét, aki hasztalan kutatott egy
többékevésbé higiénikus klozet után. "Hát sehol egy bidé?" – kiáltja. "Se egy
kézmosó?" És a választ nem ismeri senki.
Eképp szólott Garfinkel, azután bevezette a herótokat Elront házába. A
félszerzetek tekintélyes belmagasságú helyiségben találták magukat. Középütt
egy végtelenbe nyúló asztal. A terem innenső sarkában kandalló, a mennyezetről
lefüggő bronzcsillárokban a legfinomabb füldugaszviaszból öntött gyertyák
világlottak. Az asztalnál Alsó-Középfölde legkülönfélébb fajzatainak képviselői
ültek: tvelfek, pitypócok, marslakók, bákák, törpök, gnómok, emberek. Akadt pár
bagolymedve, egy-két napszemüveget viselő troll, egy maroknyi goblin, akiket a
Keresztényi Szeretet Testvérisége térített meg, s egy sárkány is, akit az alkalomra
jóelőre degeszre zabáltattak.
Az asztalfőn Elront úr és Lycra úrnő foglalt helyet, mindkettőjük öltözéke
fehéren, makulátlanul fénylett. Halottnak látszottak, de nem voltak azok: szemük
ragyogott, akár az elázott gomba. Hajuk aranyként csillogott, ábrázatuk kerek volt
s fénylő, akár a hold. Köröttük kámerák fénylettek, miként a csillagok. Fejükön
selyem lámpaernyő, homlokukon megannyi felirat, mint például: "Ti nem unjátok
Szaddam Husszeint?" meg "Sose legyen kölkötök!". Aludtak mindketten.
Elront balján, vörös fezben, egy harminckettedik fokozatú címzetes
jövendőmondó teljes díszében Gründolf ült, jobbján pedig a K Mart-féle fehér
nyomkeresőegyenruhás Kósza. Fritónak az asztal közepe táján mutattak helyet
egy szokatlanul torz törp és egy madárfészekszagú tvelf között. Pepin és Trufó
egy kisebb asztalhoz kerültek a húsvéti nyúllal, és néhány csupa fog kobolddal.
A tvelfek, mint afféle misztikus teremtmények, akik minden támogatás
híján kénytelenek mesebeli erdőkben vegetálni, igen egyszerű koszton élnek.
Fritó némiképp kiábrándultan vette szemügyre az elébe tolt tányért: pár szem
földimogyoró, egy-két fenyőtoboz, s egy marék föld sötétlett rajta mindössze.
Mindazonáltal, mint minden herót, megbirkózott ezzel a táplálékkal is. A
tobozok legalább nem védekeztek a felfalatás ellen; mint odahaza a félig főtt
egerek...
Mihelyt végzett, a jobbján ülő törp feléje fordult, s mancsát nyújtotta neki.
A karja végén van ez a micsoda – gondolta Fritó nyugtalanul, míg paroláztak.
Muszáj kéznek lennie...!
– Klóin fia Kübli, szolgálatodra – mondta a törp, s meghajolt. Púpos volt
az istenadta. – Lássák jónak az égiek, hogy mindenkor olcsón végy, s felárral add
tovább...
– Fritó, Dildó unokaöccse, tisztelettel – felelte zavartan a herót,
igyekezvén megtalálni a helyes formulát. – Kívánom, sebészeti beavatkozásra
esetedben soha ne kerüljön sor... !
A törp meglepődött, de elégedettnek látszott a megoldással.
– Te volnál az a herót, akiről Gründolf beszélt? A Gyűrűhordozó?
Fritó biccentett.
- és itt van nálad az az izé?
– Szeretnéd megnézni? – kérdezte Fritó udvariasan.
– Ó nem, köszönöm! – rázta nagy fejét Kübli. – Az egyik bácsikámnak
volt egy mágikus nyakkendőtűje, és mikor egyszer eltüsszentette magát szegény,
leesett az orra. Hát kell ez nekem?
Fritó idegesen az orrához kapott.
– Elnézést a közbeszólásért – hajolt oda a baloldalt ülő tvelf, és bal
szemen köpte a törpöt -, de akaratlanul is fültanújává lettem eme épületes
párbeszédnek. Csakugyan te volnál a gyűrűs herót?
– Az vagyok... – Fritó hatalmasat tüsszentett.
– Engedd meg... – A tvelf előzékenyen odakinálta a fékevesztetten
tüsszögő félszerzetnek Kübli szakállát. – Legolás vagyok, az Észak-nyugori
erdőség tvelfjeit képviselem.
– Tvelf kutya! – sziszegte Kübli, kiszabadítván szakállát.
– Törp tetű! – kontrázott Legolás.
– Búgócsigafaragó!
– Aranytúró!
– Böszme!
– Bot!
– Nem mesélhetnénk vicceket, nem énekelhetnénk inkább, vagy bármi
ilyesmi? – tudakolta a beijedt Fritó. – Volt egyszer egy kóbor sárkány, az, amelyik
egy farmházhoz ért, mire a gazda...
– Legyen inkább dal – sietett egyetérteni Kübli és Legolás.
 – Na jó – mondta Fritó, s kétségbeesetten igyekezett visszaidézni egyet
Dildó kedves nótái közül. Végül el-elcsukló hangon rákezdett:

Élt egyszer egy tvelf király

Az Irtó Nagy Sanrap
Orkot vágott Mellowmarshnál
Mondván: "Holnap halnap! "

Seregében masírozott sok exbányász törpe

Odahaza nem a kő, az asszony volt megtörve
Két álló nap dúlt a csata, mit tagadjuk, sajna
A törpök meg elrejtőztek: "Sanrap, le vagy szarva!"

Refrén: Clerasil, metrecal, lavoris a kórus

Egy sem az a kifejezett vitézkedő mókus

Dühőngött a nagy király

Nem rejtette mérgét:
Kapjak csak el egyet is!
Letépem szemérmét!

Rinyáltak a tőrpök nagyon

Biz, az egész sokadalom
Bűzbalta, az ő királyuk
Hajnal óta ordít rájuk
Jaj!

Refrén: Twist-a-cap, almamag, gardol és duz

Hajnal óta ordít rájuk
Jaj !

Hűségünket ha kevesled
Mondotta Bűzbalta
Vedd e kardot, Sanrap
Vagdalkozz magadba!

Clerasil a penge neve

Szólott a vén marha
Győzöl vele, mi meg szépen
Elmegyünk a francba

Refrén: Cadillac, pickapack, udó kaloderma

Győzöl vele, mi meg szépen
Elmegyünk a francba
Elfogadom ajándékod:
Nagy fazon vagy, tőrpe!
 Mondá Sanrap, de elsőül
Büzt szabdalta őssze

Azóta is emlegetik
Dalban és regében:
Tvelfben, tőrpben bízni
Kőnnyelműség, kérem!

Refrén: Oxydol, geritol, fadugó a borban

Tveltben, tőrpben bízni
Döreség valóban!

Alighogy Fritó befejezte, Elront hirtelen felrezzent, s csendet intett.

– Az előtérben Bingó! – közölte. A lakoma véget ért.

Fritó épp az asztal felé tartott, amelynél Pepin és Trufa ült, mikor egy
pettyespálma mögül csontos kéz nyúlt ki, s vállon ragadta.
– Kövess! – mondta Gründolf a növényt félretolva, azzal az előcsarnokon
át egy kisebb szobába vezette a meglepett herótot. A helyiséget szinte teljesen
betöltötte egy üvegtetejű asztal. Elront és Aragond már ültek, s amint ő is helyet
foglalt Gründolffal, Fritónak feltűnt, hogy vacsorapartnerei, Kübli és Legolás
szintén belépnek, s lehuppannak egymással szemközt. Kisvártatva nagydarab,
csőnadrágos, sztepcipős férfi érkezett. Legvégül egy alacsony pasas jött
csiricsáré ingben. Olcsó tvelf-szivart szívott, palatáblát cipelt.
– Dildó! – kiáltotta Fritó.
– Ah, Fritó, fiacskám! – mondta az idős herót, s nagyokat csapott
unokaöccse hátára. – Tehát csak sikerült ideérned. Pazar, pazar, pazar!
Elront Dildó orra aládugta nyirkos tenyerét. A herót a zsebébe nyúlt,
gyűrött bankjegyeket kotort elő. – Kettő, ugye?
– Tíz – mondta Elront.
– Annyi, annyi hát... – dörmögte Dildó, s a tvelf markába olvasta a pénzt.
– Oly sok minden történt a zsúr óta! – fordult bácsikájához Fritó. – Mivel
telnek napjaid?
– Többnyire henyélek – felelte az öreg herót. – Olykor egy kis írogatás,
egy kis pederasztia. Tudod, visszavonultam.
– De hát mi ez az egész? Kik ezek a Fekete Lovasok, és mit akarnak
tőlem? S mi köze mindehhez a Gyűrűnek?
– Sok és kevés, ez és amaz, jó herótom – magyarázta Elront. – De
minderről bővebben a kellő időben. Nagy Tanácsülés készül, azért hívtuk össze,
hogy ezekre s más efféle kérdésekre választ találjunk. Egyelőre csupán annyit
mondhatok: sajna baljós dolgok vannak készülőben.
– Csakugyan – szólt komoran Gründolf. – A Névtelen Árny ismét terjedez,
ütött a cselekvés órája. Fritó, a Gyűrűt!
A herót bólintott, zsebéből szemenként húzta kifelé a vékonyka láncot.
Amint a vészterhes drágaság előkerült, az asztalra hajította. Csing!
Elrontnak még a lélegzete is elakadt.
 – A Varázsbizsu! – kiáltotta.
- és mi bizonyítja, hogy ez itt az Egy Gyűrű? – firtatta a sztepcipős férfi.
– A Bölcsek számos jelet fedezhetnek fel rajta, Baromur – közölte
Gründolf. – Az iránytű, a síp, a mágikus dekóder – itt van minden. Meg aztán a
véset:

Grundig blaupunkt luger frug

Watusi snarf wazuu
Nixon dirksen nasahist
Rebuzuu bugaluu

A mágus hangja nyerssé, s valamiképp távolivá vált. Baljós fekete köd

ülte meg a szobát. Fritó fuldokolt a sűrű, olajos füsttől.
– Muszáj volt ezt? – érdeklődött Legolás, miközben Gründolf mindegyre
bűzölgő füstbombáját rugdalta kifelé az ajtón.
– A gyűrűknek kifejezetten használ az efféle hókuszpókusz – felelte
méltóságteljesen az öreg.
– Mégis, mit jelentsen ez? – kérdezte Baromur ingerülten – a dialógusban
kétszer titulálták már "sztepcipős férfi"-nak.
– Több értelmezés lehetséges – magyarázta Gründolf. – Szerintem a
megfejtés vagy az, hogy "A sebes, rőt róka ráugrott a lusta kutyára", vagy hogy
"Nem vagyok én apáca".
Senki nem szólt, a szobára furcsa csend borult. Végül Baromur
emelkedett szólásra – szavait az egész gyülekezethez intézte:
– Sok minden tisztázódott – mondta. – Egy éjjel álmot láttam Mines
Trónéban: hét tehén felzabált hét asztag búzát, aztán, hogy végeztek,
megmásztak egy vörös tornyot, háromszor dobták ki a taccsot, s ezt kántálták:
"Mondd harsányan, mondd gyorsan: Teheneket látok álmomban!" Ezután egy
fehérbe öltözött alak közeledett felém. A kezében mérleg. Egy papírdarabról ezt
olvasta fel:

Nagydarab fickó vagy de fájdalom:

Megszűnsz a száztizenharmadik oldalon

– Ez baljóslatú – vélte Elront.

– No akkor – mondta Kósza -, úgy érzem, itt az ideje, hogy valamennyierI
nyílt lapokkal játszunk! Azzal kiborította az asztalra megfakult szütyője tartalmát.
Sajátos tárgyak gyűltek halomba: volt ott egy törött kard, egy aranykéz,
egy hókristály formájú papírnehezék, ott volt a Szent Grál, az Aranygyapjú, a
Torinói Lepel, az Igazi Kereszt egy szilánkja, no meg az üvegcipő.
– Aratond fia Aragond, Gorgonzola örököse, Mines Tróne királya,
szolgálattokra! – mondta a kelleténél jóval harsányabban Kósza.
Baromur az égnek emelte tekintetét.
– Még legalább egy fejezetet kell kibírnom ebből... – nyögte.
– Eszerint tiéd a Gyűrű – rikoltotta Fritó, s Aragond kalapjába dobta a
drágaságot.
 – Nos, nem egészen – magyarázta Kósza, miközben láncánál fogva
pörgette a kincset. – Mivel mágikus hatalommal bír, olyasvalakinek kell
birtokolnia, akinek van érzéke a szemfényvesztéshez és más effélékhez. Egy
varázslónak például... – Azzal Gründolf botjára akasztotta a Gyűrűt.
– Nos, van az elhangzottakban némi igazság mondta Gründolf sietve. –
Hogy pontos legyek: a válaszom igen és nem. Méginkább egy egyszerű nem. A
vak is láthatja, hogy itt habeas corpussal, avagy tibia fibiával állunk szemben.
Noha e játékszert történetesen egy varázsló – nevezetesen Szaruón – készítette,
magát az ipart a tvelfek vitték tökélyre; Szaruón az ő licenszük alapján dolgozott...
Elront úgy vette kezébe a Gyűrűt, mintha az holmi ingerült tarantellapók
lett volna.
– Nem – mondta komoran. – Ezt nem fogadhatom el. Mert miként írva
vagyon: "Azé, aki megtalálja – sirjon aki elvesztette!" Elmázolt egy láthatatlan
könnycseppet a szeme sarkában, s Dildó nyakába akasztotta a láncot.
- és "Az alvó kutyát haggyátok fekünni" – mondta Dildó, s Fritó zsebébe
csúsztatta terhét.
– Ezt megbeszéltük – mondotta Elront. – Zsákos Fritó hordozza a Gyűrűt.
– Zsákos? – visszhangozta Legolás. – Zsákos? Különös. Nyugor
erdeiben akadtam össze egy undok kis pasassal. Gollam volt a neve. Könyökön-
térden vonszolta magát, mindenütt egy bizonyos Zsákost keresett. Furcsa volt
nagyon.
– Az, furcsa – tódította Kübli. – A múlt hónapban egy sereg óriás kelt át a
hegyeken. Hatalmas disznók nyergében ültek, egy Zsákos nevű herótra
vadásztak. Eszembe se jutottak egész mostanáig.
– Ez sem kevéssé baljós – jelentette ki Elront. Csak idő kérdése, hogy itt
is felbukkanjanak... – Azzal kendőt kanyarított a fejére, s úgy tett, mintha valamit a
marakodó cápáknak hajítana – Nekünk pedig, semlegesek lévén, nem lesz más
választásunk...
Fritó megborzongott.
– A Gyűrűnek és hordozójának tehát mennie kell – bólintott Gründolf. –
De merre induljanak? S ki vigyázzon rájuk?
– A tvelfek – mondta Kübli.
– A törpök – mondta Legolás.
– A varázslók – szólt Aragond.
– Pondor emberei – mondta Gründolf.
– Szóval Hordorba – összegezte Elront. – Igen ám, csakhogy oda még
értelmileg fogyatékos trollok se járnak!
– Bizony, még törpök se! – erősítgette Legolás. Fritó érezte, hogy minden
tekintet felé fordul.
– Nem dobhatnánk inkáhb kanálisba azt a Gyűrűt? Vagy zálogosítsuk el,
és nyeljük le a cédulát!
– Sajna – mormolta Gründolf -, ilyen egyszerűen nem megy.
– De miért nem?
– Sajna – mondta ismét, nyomatékkal a mágus.
– Pech – sietett egyetérteni Elront. – De azért ne félj, jó herótom –
folytatta. – Nem kell egymagadban menned!
 – Veled tart a jó öreg Kübli – szólt Legolás.
- és a rettenthetetlen Legolás – mondta Kübli.
– A nemes Aragond király – tódította Baromur.
– A hű Baromur – mondta Aragond.
– Meg Pepin, Trufó és Smafu – mondta Dildó.
– No és Gründolf, a Piszkosszürke – fűzte hozzá Elront.
– Valóban – mormolta Gründolf Elrontra sandítva. Ha pillantása ölni tudott
volna, az idős tvelf kétségtelenül egy szakajtóban végzi.
– Legyen. Indulhattok, mihelyt megfelelőnek ítéltetnek az előjelek –
mondotta Hölgyzugoly ura zsebhoroszkópját tanulmányozva. – S ha nem
tévedek, a következő fél óránál kedvezőbb alkalom jó darabig aligha lesz!
– Bár a világra se, jöttem volna! – nyöszörgött Fritó.
– Ne mondj ilyet, jó herótom – kiáltott fel a tvelf. – Mindannyiunk számára
boldog pillanat volt a születésed...

– Nos, azt hiszem, itt a búcsú ideje – mondotta Dildó, a tanácskozás után
félrevonva Fritót. – Vagy maradjunk inkább abban, hogy a viszontlátásra? Nem,
az istenhozzád mégis jobban illik az alkalomhoz...
– Ég veled, Dildó – mondta Fritó könnyekkel küszködve. – Bár velünk
tartanál te is...!
– Na ja... De én már kissé öreg vagyok az efféléhez – mormolta az öreg
herót súlyos agyérelmeszesedéses tüneteket színlelve. – Mindazonáltal van
néhány apróbb ajándékom a számodra!
Jókora csomagot nyújtott át, melyet az ifjú – bácsikája legutóbbi
ajándékára gondolva – igen óvatosan, igen kedvetlenül bontott fel. Mégsem lelt
mást, csak egy tvelf gyártmányú rövid kardot, egy molyrágta golyóálló mellényt, s
néhány agyonolvasott füzetes regénykét, olyan címekkel, mint "Tvelfek
gyönyöre", meg "Goblin leány".
– Ég veled, Fritó – dünnyögte Dildó, azután egy felettébb meggyőző
epilepsziás rohamot produkált. Most már a te kezedben van a... jaj... huh...
fektess egy zöldellő fa alá, óóó, org...
– Ég veled, Dildó – mondta az ifjú, majd búcsút intett, s csatlakozott
társaihoz. Amint eltűnt, Dildó könnyedén talpra ugrott, s egy dalocskát zümmögve
surrant ki hátul:

A főldön ülve tetvészkedek

Mily édes az élet!
Tőrp a tőrpnek jó barátja
Egy háztartásban élnek

A földön ülve tetvészkedek

Álomjö ezernyi:
Gumit ölt a házisárkány:
Jó pár trollnak annyi

A földön ülve tetvészkedek

 Izgalmat keresve
Goblinokra gondolok most
Tán átjőnnek este

Nojó, szépen elregéltem

Álmaim tinéktek
Mi lenne, ha magatoktól
Pár sört fizetnétek?

– Sajnálom, hogy ily hamar távoztok – hadarta Elront vagy húsz perccel
később, midőn a társaság tagjai holmijukat felpakolva juhaik nyergébe szálltak. –
De hát sűrűsödik a Homály, s hosszú az utatok. A legokosabb nyomban, éjnek
idején nekivágnotok. Az Ellenségnek mindenütt vannak szemei...
E szavak elhangzásakor hatalmas, szőrös szemgolyó hullt alá egy közeli
fáról, s nedves csattanással kenődött szét a földön.
Aragond kivonta Kronát, a kardot, mely eltört ugyan, de mostanra jól-
rosszul összekovácsolták. Meglengette feje felett, s így kiáltott: – Előre! Előre
Hordorba!
– Ég veletek, ég veletek... – mormolta Elront türelmetlenül.
– Excelsior! – rikoltott Baromur, s hatalmasat fújt kürtj ébe.
– Sayonara – dünnyögte Elront. – Aloha. Avaunt. Arroint.
– Kodak keki no-doz! – bömbölte Kühli.
– A dristan nasograf! – süvöltötte Legolás.
– Habeas corpus – intett botjával Gründolf.
– Ki kell mennem – közölte Pepin.
– Nekem is! – csatlakozott Trufó.
– Tartsatok ki, jó? – nyúlt egy kő után Smafu.
– Gyerünk – sóhajtotta Fritó, s a társaság lépésben nekivágott á
Hölgyzugolyból kivezető útnak. Néhány óra alatt sikerült is pár száz méternyire
eltávolodniok: jól láthatták a tornácon álló Elront képére ráfagyott vigyort. Ahogy
az első kaptató tetejére értek, Fritó visszatekintett Hölgyzugolyra. Arrafelé, valahol
a sötét messzeségben terült el a Megye is, s a heróton hirtelen eluralkodott a
honvágy – kutya áhítozik így a rég csócsált csontdarabra.
Ahogy állt ott, felkelt a hold, csillaghullás kezdődött, felragyogott az
Északi Fény. Egy kakas háromszor kukorékolt, egy vadlibacsapat húzott el
odafent szoros horogkeresztalakzatot tartva; egy irdatlan kéz ezüstös betűkkel a
"Mene, mene – na és akkor mi van?" feliratot rótta az ég kárpitjára. Fritónak
hirtelen az a mindent elsöprő benyomása támadt, hogy élete fordulópontjához
érkezett, hogy itt s most véget ér egy fejezet, és hogy tüstént új kezdődik.
– Mozogj már; te marha! – rúgta vesén hátasát, mire az nehézkesen nekiindult
keletnek, a sűrűsödő Homály elébe. Az utat szegélyező erdőség mélyéből
különös neszek szálltak: akárha épp most könnyített volna magán zajosan valami
nagy, valami ősi, valami csúf madár...
 ÖTÖDIK FEJEZET
Szőrnyűséges szörnyek

A társaság napokig délnek tartott: tájékozódáskor jobbára Aragond, a

Kósza szemére, a herótok éles fülére, Gründolf bölcsességére hagyatkoztak.
Indulásuk után egy héttel nagy keresztúthoz értek – itt kellett eldönteniük, melyik
ösvényen vágnak neki az előttük tornyosuló Tökhegységnek.
Aragond a távolba révedt.
– Amott a Badasscsúcs... – mutatott egy jó száz lépésnyire árválkodó
mérföldkőre.
– Ez esetben keletnek kell mennünk -mondotta Gründolf, s botjával a
horizontnak arra a pontjára mutatott, ahol tengeri fellegek mögé bukott épp a
vöröslő napkorong. A várakozók feje felett harsány hápogással repült el egy
kacsa.
– Farkasok! – kiáltotta az oldalra billentett fejjel fülelő Pepin.
– A leghelyesebb, ha itt ütünk tábort – mondotta Aragond, s máris a földre
dobta súlyos hátizsákját. Pont egy támadni készülő csuklyás kobrára esett. –
Holnap megkeressük a hágót odafent.
Néhány perccel később a keresztút közepén rakott tűz körül kuporogtak
valamennyien, s Gründolf egyik kelléknyulán osztozkodtak.
– Legalább a tűz olyan, amilyennek lennie köll! – mormolta Smafu, s egy
csörgőkígyót hajtott a meggyvörösen izzó parázsra. – Nem hinném, hogy Pepin
úr farkasai a közelbe merészkednek ma éjjel...
– Na egen, nagyon elszánt farkas az, amelyiknek pont rád támad
gusztusa! – horkant fel Pepin, s egy követ hajított Smafu felé, mely alaposan célt
tévesztett, s egy a közelben ólálkodó pumát kábított el. Fent a magasban, a
társaság tagjai számára észrevétlen, a kémkedő fekete hollócsapat vezetője
állított valamit távcsövének optikáján, fajtájának iszonytató nyelvén átkozódott.
Savanyú volt neki a szőlő.
– Hol vagyunk és merre tartunk? – érdeklődött épp Fritó.
– Ez egy keresztút – felelte a mágus, s köpönyegének redői közül
viharvert szextánst kotort elő. Bemérte vele a holdat, Aragond cowboykalapját,
Kübli felsőajkát. – Hamarosan átkelünk egy hágón, netán egy folyón, s egy másik
országban folytatjuk utunkat. Aragond Fritóhoz csörtetett.
– Ne félj! – mondta, s egy farkasra telepedett. – Mellettünk teljes
biztonságban vagy.

Szép, napsütéses reggelre ébredtek – gyakori jelenség ez, ha épp nem

esik -, s a társaság lelki egyensúlya úgy-ahogy helyreállt. Tejből és mézből álló
egyszerű reggelijük elköltése után felkerekedtek megint, az élen Gründolffal és
Aragonddal. A sereghajtó szerepét Smafu látta el, ő vezette a málhásjuhot, mely
iránt gyakorta megnyilvánult herótokra jellemző rajongása:
– Ó, hogy nincs egy csepp kaporszósz se! – mondogatta panaszosan.
A társaság jó néhány mérföldet (egy mérföld hozzávetőleg három verszta,
csak egy csomóval kevesebb egy hektárnál) tett meg egyszéles, jól kövezett
országúton, mely a Tökhegység pereméig futott. Késő délutánra érték el az első
dombsort. Az út mintha sosem lett volna: pár szétdohált kő és egy rombadőlt, ősi
pénzbeszedőfülke árválkodott csupán itt. A dombon túl szénfekete mezőség
húzódott fenyegetően, egészen a hegyek lábáig. Aragond megálljt parancsolt. Az
utazók összeverődve szemlélték a lehangoló tájat.
– Attól tartok, gonosz hely ez – mormolta Kósza. Egy ízben majd
elcsúszott a vastagon álló fekete festéken.
– Imhol a Fekete Völgy – mondotta komoran Gründolf.
– Máris Hordorban vagyunk? – reménykedett Fritó.
– Ne említsd ama fekete földet eme fekete földön! – intette sötéten a
mágus. – Nem, ez még nem Hordor, de olybá tűnik, e tájat megérintette már
Mindenek Ellenségének átkozott keze.
Ahogy álltak és bámészkodtak, farkasüvöltést, medvebrummogást,
dögkeselyűrikoltozást sodort fülükig a szél.
– Csend van – jegyezte meg Kübli.
– Túlságosan nagy csend! – szólt Legolás.
– Itt nem maradhatunk – szögezte le Aragond.
– De nem ám! – helyeselt Baromur, gyors pillantást vetve az olvasó
jobbjába simuló, még olvasatlan lapokra. – Hosszú út áll előttünk.
Miután egy jó óra alatt levergődtek a kövekkel teliszórt lejtőn, a társaság
elcsigázott, megfeketedett tagjai egy lapályra érkeztek, mely egy kiugró szikla és
egy tó között húzódott. A tó felszínét vastag olajréteg borította. Bámuló szemük
láttára ereszkedett alá e posványba egy elnehezült szárnyú vizimadár. Nagyot
csobbant, s nyomban feloldódott.
– Gyerünk tovább! – mondta Gründolf. – Már nem lehet messze a hágó.
Ezután körbevezette társait azon az ösvényen, mely jobbról kerülte meg
a hegységet jó ideig takaró sziklát. A kőperem, ahogy felfelé haladtak, mind
keskenyebb és keskenyebb lett, az utazók a végén már csak araszoltak. Az
utolsó kanyar után szemközt megpillantották a hegy sok száz méter magas,
töretlen sziklafalát. A sziklafalba valamiféle barlangot vájtak – ennek bejáratát
fondorlatos módon hatalmas, kovácsoltvas kilinccsel és kopogtatókkal felszerelt
fakapu takarta. A fába kacskaringós, törp nyelvű Palmer-rúnákkal valamiféle
feliratot véstek. Mindezt úgy cselekedték, hogy pár száz lépésnyi távolságból
szinte semmi nem látszott belőlük. Aragond megtorpant.
– A Fekete Üreg! – kiáltotta.
– Na ja – mondta Kübli. – Hírhedett ősöm, Fergus Mehmet Nikon Zuumja.
– A félelmes Andreadoria, a törpök pokla! – cifrázta Legolás.
– De hol a hágó? – tudakolta Fritó.
– A földfelszini konfigurációk megváltoztak, mióta utoljára jártam e tájon –
felelte kapkodva Gründolf. – Meglehet, maga a végzet vezetett tévútra
bennünket. Nincs mit tennünk.

FERGUS SZAVAKAT MONDOTT VOLT, MELYEK VALÁNAK: SZABÁLYT

ALKOTOK, S AZTÁN EZ LÉSZEN HÁZAM ÉS VÁRAM, ITT ÉLENDEM ÉLETEM
MINTHA AZ HÖSI ÉS DICSÖSÉGES LETT LEGYEN VOLNA, ÚTMUTATÓ
AZOKNAK RÉSZIRE, KIK HOZZAM HASONLÓN AZOK, AMIK. SZABÁLYOKAT
ÁLLÍTANDOK FEL, JELESÜL: MOSTANTÓL CSAKIS A MAGAM DOLGIVAL
TÖRÖDÖM. MINDENKOR, MINDENHOL, MINDENT ELKÖVETEK, HOGY
ORROM MÁS MOCSKÁBA NE ÜSSEM. LEGVÉGÜL PEDIGLEN: A BÜDÖS
ÉLETBE NEM NYÚLOK TÖBBET KÉRETLEN SENKIHEZ, SEMMIHEZ.

– Okosabb volna tovább keresni a hágót -, vélte Aragond. – Nem lehet

messze.
– Igaz: háromszáz kilométer ide vagy oda, mi az nekünk? – gonoszkodott
Gründolf. A völgybe visszavezető keskeny ösvény ezt a pillanatot választotta,
hogy halkan, diszkréten a tóba omoljon mögöttük.
– Ez eldöntötte a kérdést – szögezte le Baromur. – Hahó! – ordított fel
azután. – Gyertek csak! Zabáljatok fel!
– Majd én! Majd én! – zengtek valahol a közelben szörnyű basszusok.
– Valóban könyörtelen volt a végzet, mely idevetett – ismerte el Aragond.
– Netán a mágus volt ostoba...
Gründolf elengedte füle mellett a célzást.
– Meg kell találnunk a kapunyitó varázsszót, méghozzá mihamarabb.
Máris sötétedik...
Felemelte botját, és így kiáltott:

Yuma palo alto napa erin go brae

Tegrin correga cremora olé!

A kapu meg se rezdült. Fritó nyugtalanul pillantott a tófelszín

egyhangúságát nagyszámban megtörő, olajos buborékokra.
– Bár hallgattam volna áldott jó bácsikámra, és mentem volna
fogorvosnak! – szűkölt Pepin.
– Ha otthon maradtam volna, mára én lennék a Megye leghíresebb
lexikonárusa! – hüppögött Trufó.
– Ha volna tíz-tíz kiló cementem meg két zsákom, már egy órája a tó
fenekén állnátok! – förmedt rájuk Smafu.
Gründolf a makacskodó kapu előtt kuporgott, varázsszavakat mormolt.
– Pismo – suttogta, s rákoppintott az ajtóra. – Bitumen. Lazlo. Clayton-
Bulver... – Valami tompán kondult, a kapu azonban zárva maradt.
– Szép kilátások... – jegyezte meg Aragond.
A mágus váratlanul felugrott.
– A kilincs! – rikoltotta. Odavezette a teherhordó juhot, ráállt a hátára, két
kézzel nyomta le a roppant kilineset. Az nyomban engedett: hangos
nyikordulással feltárult a kapu. Gründolf gyorsan lekászálódott. Aragond és
Baromur tovább tágították a nyílást. E pillanatban vad gurgulázás és böfögés
kezdődött a tó közepén – vad csuklások közepette egy irdatlan szörnyeteg
emelkedett ki a mélyből.
A társaság tagjainak lába a földbe győkeredzett az iszonyattól. A lény
százhatvan méter magas lehetett, nyak nélküli testén tapogatók tömegei
csüngtek.
– Ajjaj! – kiáltotta Legolás. – A Tó Õre!
 – Megnyomorítani! – rikoltott a rém. – Megcsonkltani, felhentelni,
széttaposni! (Lásd ÁRTANI.)
– Hamar! – kiáltotta Gründolf. – A barlangba!
A társaság kapkodva, egy emberként nyomakodott át az ajtórésen.
Utolsónak ezúttal is Smafu maradt, aki kedvenc állatát is igyekezett áttuszkolni.
Miután próbálkozásai sikertelenek maradtak; megragadta a jámbor növényevőt, s
a közelgő bestia nyáladzó szájába hajította.
– Ehető – csámcsogta az irdatlan szörny. – Emészthető, ízletes, tápláló.
(Lásd ÉTEL.)
– Akadjon a torkodon... – kesergett Smafu, s lelki szemei előtt egy
angyalszárnyakkal ellátott báránycomb fantomképe jelent meg. Átfurakodott a
nyíláson, s csatlakozott társaihoz a harlangban. A bestia nagyot böffent odakint –
ez olyan volt, mintha egy rég elfeledett, nagy darab pálpusztai került volna elő
valahonnét -, s becsapta az ajtót. A döndülésbe az egész hegy beleremegett. A
kis csapatra teljes sötétség borult.
Gründolf kedvetlenül gyufásdobozt kotort elő, addig karistolta a szálakkal
a barlang falát és padlatát, mig sikerült lángra lobbantania botja végét. A tűz
elelhalványult, nagyjában-egészében annyi fényt adott, mint egy döglődő
szentjánosbogár.
– Ezt nevezem varázslatnak! – ámuldozott Baromur.
A mágus a sötétséget fürkészte, majd, látván, hogy csupán egy út
kínálkozik, egy felfelé vezető lépcső, társai élén nekivágott a homályban.

Jó ideig nyomultak előre a hegy gyomrában. A kapunál kezdődő

lépcsősort megmászva többnyire lefelé vezetett kacskaringókkal telitűzdelt útjuk.
A levegő egy idő után fülledté vált, a társaság tagjai alaposan összezavarodtak.
Fényt továbbra is csak Gründolf kínkeservesen pislákoló botja adott, nyomukban
baljóslatúan koppantak a léptek. A homályban északkoreai, vietnami gerillák
ziháltak, flipperek csilingeltek, lármájuk elkeveredett a sötét zugokra jellemző
egyéb neszekkel.
Idővel eljutottak odáig, ahol az ösvény kétfelé vált. Mindkét út lefelé
vezetett. Gründolf megálljt parancsolt. A rájuk szakadt csendben túlvilági
gurgulázás hallatszott, valószínűsítvén, hogy az Apokalipszis Lovasai bridzselnek
kedélyesen, alig néhány méternyire onnét.
– Osszuk két részre a csapatot! – javallotta Baromur.
– Megrándult a bokám! – óbégatott Pepin.
– Fordulj föl, de csináld csendben! – intette Aragond.
Trufó hatalmasat tüsszentett.
– Tervem a következő... – kezdte Gründolf.
– A golyók se állítják meg ezeket! – kiáltotta Baromur.
– Bármi történjék is – mondta Aragond -, résen kell lennünk!
A társaság egy emberként álomba merült.
Mikor felébredtek, csend volt megint. Süteményt és sört reggeliztek, majd
ismét azon kezdtek tanakodni, melyik utat válasszák. Ahogy ott vitatkoztak, lassú
dobszó hallatszott a föld mélyéből. Dumm, dumm, dududumm, dramtaradomm! A
levegő mindezenközben egyre forróbb lett, mintha megsűrűsödött volna; lábuk
alatt megremegett a talaj.
– Nincs vesztegetnivaló időnk! – ugrott talpra Gründolf. – Nyomban
döntenünk kell!
– Szerintem jobbra – mondta Aragond.
– Balra! – kötötte az ebet a karóhoz Baromur.
A tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, hogy a baloldali út jó negyvenn
méter hosszúságban hiányzik, ezért Gründolf sebesen a másik irányba indította el
övéit. Maga vezetett, társai szorosan a nyomában trappoltak. Az út meredeken
lefelé kanyargott. Egyre szaporodtak a baljós előjelek: előbb egy minotaurosz-
csontvázba, majd egy mumifikálódott pekingi előemberbe, végül egy viharvert
zsebórába botlottak, melyen a következő vésetet olvasták: Whiteynak
Wonderlandból.
Az ösvény lejtése hamarosan szelidebbé vált. Az út egy végső kanyarral
fémszekrényekkel zsúfolt, gyengén bevilágított hodályba torkollott. Alighogy
beléptek, a dobszóló harsányabban folytatódott: Tararam! Tararam! Tamtara
tamtara tam!
Hátuk mögül, a folyosókanyarból hirtelen népes orkcsapat bukkant elő. A
fenevadak harci kalapácsaikat, sarlóikat lengetve támadtak hőseinkre.
– Yalu yalu! – bömbölte vezérük, s ajkához emelt egy roppant dudát.
– Megdöglesz, G.I.! – rikkantotta a duda.
– Maradjatok itt! – kiáltotta Aragond. – Előremegyek!
– Fedezzetek! – kiáltotta Legolás. – Messziről ritkítom meg soraikat!
– Maradjatok hátul! – süvöltötte Kübli. – Utat nyitok!
– Tartsátok a frontot! – kiáltotta Gründolf. – Mögéjük kerülök!
– Tartsatok ki! – így Baromur. – Elcsalom őket!
– Pyongyang panmunjom! – hörgött az ork főnök. A társaság átvágott a
csarnokon, egy oldalfolyosóban keresett menedéket. Az orkok ott lihegtek a
sarkukban. Gründolf egy kanyarban bevágott egy ajtót az orruk előtt, s kapkodva
odamormolt egy varázsigét.
– Hawley smoot! – Botjával a fára koppintott. Füst csapott fel, az ajtó
semmivé lett – a mágus farkasszemet nézett a döbbent orkokkal. Nem veszítette
el lélekjelenlétét: terjedelmes beismerő vallomást kotort elő, aláírta, a főnök
kezébe nyomta, azután társai után nyargalt, akik egy szakadék felett átívelő
függőhídnál vártak rá.
Alighogy Gründolf a hidra tette lábát, a folyosón mindent elsöprő
dobszóló visszhangja gördült végig. Egész seregnyi ork indult támadásra.
Középütt hatalmas, fekete árny haladt – iszonytatóbb annál, hogysem
leírhatnánk.
Markában nagy, fekete gömböt szorongatott, mellére gonosz rúnákkal e
szót írták: Karim Abdul Jabbar.
– Ajajaj! – kiáltott Legolás. – Egy balrog! Egy balrog jön!
Gründolf szembefordult a rémisztő árnnyal, mely egyenest a híd felé
tartott, a fekete gömböt pattogtatta. A mágus hátrahőkölt, a kötélzetbe fogódzott, s
felemelte botját.
– Vissza, afrikai ugribugri! – parancsolta.
 A balrog ennek ellenére követte a hídra. A varázsló ismét hátralépett,
aztán kihúzta magát, s átható hangon kiáltotta:
– Személyi hiba!
Aragond megrázta Kronát.
– Nem tudja tartani a hidat! – S előrelendült.
– E pluribus unum! – rikoltotta Baromur, és utána iramodott.
– Esso extra! – kiáltotta Legolás, s a nyomába szegődött.
– Kaiser Frazer! – iparkodott utánuk Kübli.
A balrog nekilendült, feje fölé emelte a baljós gömböt, s diadalittas kiáltást
hallatott.
– Dulce et decorum! – mormolta Baromur, és vagdosni kezdte a híd
kötélzetét.
– Innen és túl! – mondta Aragond, miközben elmetszett egy csomót.
– "Sokkal, de sokkal bölcsebb, mit most teszek..." – idézte Legolás a
pallót csapkodva.
– Közelebb Hozzád, Istenem – dünnyögté Kübli, gyors fejszecsapással
nyírva el az utolsó cérnaszálat is.
A híd hangos pendüléssel megereszkedett, Gründolf és a balrog a
mélybe bukott. Aragond elfordult, könnyeivel küszködve rohant az ellenkező
irányba, nyomában társaival. Egy kanyarral előrébb napfény vakította el őket,
majd, miután sikerrel levertek egy szendergő ork őrszemet, kibotladoztak a
kapun, leszáguldottak a keleti lépcsőn.
A lépcsősor egy patak mellett haladt, melynek sűrű vízében
szivárványszín buborékok pattogtak. Legolás megtorpant, s szertartásosan
beleköpött.
– Ime a Spumoni – mondotta. – A tvelfek szent folyása. Ne igyatok belőle:
szelet csinál.
A társaság továbbhaladt a puszpángvölgy hosszában. Nem egész egy
óra múltán ott álltak a Nesselrode – avagy, ahogyan a törpök nevezik,
Orrcseppentő – nyugati partján. Aragond megálljt intett. A hegyoldalon
levezető lépcsőfokok itt elfogytak, a táj ellaposodott: a szemközt elterülő síkság
már a szélistenségek, szatírok és nimfák hona volt.
– Attól tartok, feltérképezetlen terület következik – mormolta Kósza,
ahogy szemét leárnyékolva a távolba kémlelt. – Milyen kár, hogy Gründolf soha
többé nem állhat az élre!
– Ez tényleg nem kóser – bólintott Baromur.
– Amott terül el Lalornadoon, a Volttvelfek földje – mutatott Legolás a
folyó túlpartjára, ahol hollandirepkénnyel befutott törzsű fenyők ágáltak. –
Gründolf biztosan arrafelé irányítana minket.
Baromur bedugta lábát a bugyborgó folyóba – egy dupla halburger és egy
nagyadag hasábburgonya repült tüstént a magasba.
– Varázslat! – rikoltotta Kübli. Füle mellett rák-koktéldarabkák zúgtak el.
– Boszorkányság! Ördöngősség! Elzárkózás! Bolondok aranya!
– Na ja – mondta Legolás. – Elvarázsolt folyam ez. Nevét egy szépséges
tvelf leányról, Nesselrodéről kapta, aki szerelemre gyúlt Mentol, a vacsora utáni
koktélok istene iránt. Az elvetemült Oxidol – a partitrükkök, kisebb stiklik istennője
– azonban golfütő képében megmutatkozott előtte, s közölte vele, hogy
Mentol szemet vetett Fizofex hercegnőre, Sano király leányára. Nagy haragra
gerjedt Nesselrode, erős esküvéssel fogadta, hogy valagbarúgja Fizofexet, s
rávette anyját, Cineramát, a rövid lejáratú kölcsönök istennőjét, hogy változtassa
Mentolt búvárszivattyúvá. Mentol azonban kiszagolta, mi készül, fridzsider
képében felkereste a lányt, folyóvá változtatta, azután nyugatra ment lexikont
árulni. A folyam még mostanság is fel-felsír tavaszonként: "Mentol, Mentol,
mekkora wazuu vagy! A minap még tvelf voltam, aztán hipp-hopp, folyó lettem. Az
anyádjó úristenit!" S a szél így felel rá: "Pfuj!"
– Szomorú történet – mondta Fritó. – Vajh igaz?
– Nem – legyintett Lelolás. – De figyeljetek, született erről egy dal is! - és
rákezdett:

Volt egyszer egy tvelf leány

Ügyintéző fajta
Bongyor hajú, festett karmú
Ilyen; lelke rajta

A slágereket jól ismerte

Fejböl fújt vagy tizet
Rágózott is, s ha gumit nyelt
Hát ivott rá vizet

Fiúzott és piperézett
Ismerte a dürgést
Csajokkal ha mulatni ment
Mutatott pár pőrgést

Akadt egyszer egy fazonja

Ide-oda vitte
Kábította sok mindennel
Az meg – nem elhitte?

Használt hintó hátuljában

Esett meg a dolog
Szól a fazon: "Én készvagyok,
S a világ tovább forog!"

Utólag derült ki csak,

Házasságról nincs szó
Postás volt az álomlovag
Jó anyja szipirtyó

Kőnnyet ejtett göndör tvelfünk

Míg buszozott haza
Négy egy héten! Mégsemjárja!
 Ó, a k.....ák f...a!

– Legjobb lenne még napszállta előtt átlábolnunk – mondotta Aragond. –

A regék szerint ezen a parton szuttyogó denevérek és vámpírok élnek... – E
szavak kíséretében felkapta tisztaságcsomagját, s belegázolt a levessűrű
folyamba. A többiek követték. A víz sehol sem volt egylábnyinál mélyebb, az
átkelés így még a herótoknak sem okozott különösebb nehézséget.
– Fura egy folyó ez... – mormolta Baromur, miközben a hullámok combját
nyaldosták.
A folyó túlsó partján fatörzsekbe karcolt, tvelferantó nyelvű feliratok
fogadták őket: "Látogasson el a pazar tvelf skanzenbe! Keresse fel
kígyófarmunkat! Ne feledkezzék meg a Mikulásműhelyről sem!" és "Segítsen,
hogy bűvös erdeink bűvösek maradhassanak!"
– Lalornadoon, Lalornadoon! – sóhajtott Legolás. – Alsó-Középfólde
csodája vagy!
Alighogy kimondta, az egyik évszázados fa törzsén nyílás támadt: apró,
levelezőlapokkal, kakukkosórákkal, cukorkával és csokoládéval zsúfolt helyiség
vált láthatóvá. A pénztárgép mögül dörzsöltnek látszó tvelf lépett elő.
– Hozott ami hozott – mondotta mélyen meghajolva. – A nevem Pentel.
– Cumó hither cunastoga – mondta Legolás.
A tvelf fontoskodva köhécselt.
– Nincs az a kimondott turistaszezon, igaz?
– Csak átutazóban vagyunk – közölte Aragond.
– Annyi baj legyen! – legyintett Pentel. – Rengeteg, egyszerűen rengeteg
a látnivaló. – Bal kéz felé ott a Remetefa, jobbra a Visszhangos Szikla meg a
Természetes Híd, szemközt pedig a jó öreg Kívánságkút...
– Dóriából jövünk – folytatta Aragond -, és Hordorba tartunk.
A tvelf elsápadt.
– Remélem, kellemesen érezték magukat a varázsos Lalornadoonban... –
mondta sietve, majd kezükbe nyomott pár szórólapot, nyalókát, s máris
visszahúzódott – becsapta, el is reteszelte az ajtót.
– Nehéz idők ezek... – elmélkedett Aragond. Legolás széthajtogatott egy,
szórólapot, a térkép tanulmányozásába mélyedt. – Tvelffalva nincs túl messze –
mondta végül. – S hacsak gazdát nem cserélt időközben, Elront rokonai, Cellofán
úr és Lavalier úrnő ott élnek.
– Tvelfek... – mormolta Smafu. – Hát, én nem mondom, hogy Szaruónnak
igaza van velük kapcsolatban, de asse merném állítani, hogy téved. Már ha
értitek, mire célzok...
– Kuss! – dörrent rá Legolás.
Ebben maradtak.

Fahéjból és mirhából álló egyszerű táplálékukat elköltvén a társaság

megmaradt tagjai nekivágtak annak a széles útnak, melyet Legolás a térkép
segitségével a Rémület Ösvényeként azonosított. S lám, a műanyag bozótosból
időről időre csakugyan műsárkányok és goblinok tántorogtak elő, ásítoztak és
morogtak. E látványosság azonban még a herótokat is hidegen hagyta. Alig
néhány órai gyaloglás után különös facsoporthoz érkeztek. Az ágakon erősen
rozsdásodó rézlevelek meredeztek katonás rendben.
Ahogy álltak s bámultak, a legközelebbi fa egyik emeleti ablakán egy tvelf
fehércseléd tekintett ki, s ünnepélyesen rájuk köszönt népe ősi nyelvén:
– Üdvözlet az utazóknak!
– Vannak még odabent hozzád hasonlók? – szólt fel Legolás, tartva
magát a szertartásrendhez.
Egy perccel később ajtó tárult ki a fa törzsén, tömzsi tvelf lépett elő.
– Cellofán és Lavalier odafent vár rátok – közölte, s betessékelte az
utazókat. A fatörzs üresnek bizonyult, belülről táglautánzatú tapéta borította. Az
egyes szintekre csigalépeső vezetett – a tvelf kézmozdulattal jelezte, hogy ha
lehet, ne tökölődjenek tovább a földszinten. A keskeny lépcsőt megmászva
Aragondék egy a lentihez megszólalásig hasonló helyiségben találták magukat,
ám itt a tetőről kocsikerékből kialakított hatalmas csillárok függtek. A terem
végében, makulátlan muszlinban Cellofán és Lavalier üldögélt egy-egy fatönkön.
– Legyetek üdvözölve Lalornadoonban – mondotta Lavalier, s lassan
felegyenesedett. A szemlélőknek úgy tűnt, éppoly gyönyörű, mint egy ifjú úrnő, s
karcsú, mint a kocsányos tölgy. Dióbarna haja csillámló fürtökben omlott a vállára
– ha pedig mozdult, a lába elé. Fritó a Gyűrűvel játszadozott, úgy ámult
szépségén. Ahogy állt ott, mintha transzba esett volna, az úrnő feléje fordult, s
látta, hogy a herót a Gyűrűvel játszadozva ámul szépségén.
– Látom, Fritó – szólt -, hogy a Gyűrűvel játszadozván szépségemen
ámulsz.
Fritó lélegzete elakadt:
– Ne félj – fintorgott komoran Lavalier. – Nem vagyunk ellenségeid.
Most Cellofán állt fel, s sorra üdvözölte a társaság valamennyi tagját.
Helyet mutatott nekik a félkörben elhelyezett gumipárnákon, megkérte őket,
beszéljenek kalandjaikról.
Aragond megköszörülte torkát.
– Egyszer régesrégen... – kezdte.
– Nevezzetek Ishmaelnek – mondta Kübli.
– Történt pedig áprilisban... – csendült Legolás hangja.
– Figyelmezz, ó Múzsám... – herákolt Baromur. Némi lökdösődés után
Fritó fogott bele, hogy elregélje a Gyűrű történetét. Beszélt Dildó zsúrjáról, a
Fekete Lovasokról, Elront házáról, a Tanácsülésről, Dóriáról, Gründolf váratlan
elhunytáról.
– Ajjujaj, hajuja-hó... – mondta szomorúan Cellofán, mikor Fritó befejezte.
Lavalier mélyet sóhajtott.
– Hosszú és veszélyes az utatok – mondta.
– Az – helyeselt Cellofán. – Félszerzet, súlyos terhet hordozol.
– Ellenségeid hatalmasak és könyörtelenek – mondta Lavalier.
– Okkal félsz – mormolta Cellofán.
– Hajnalban továbbindulsz – sóhajtott Lavalier.

Kerubinból és szerafinból álló pompás lakoma után Lavalier szobákat

utaltatott ki az elcsigázott vándoroknak egy közeli, kisebb fában. Fritó menni
készült, az úrnő azonban félrevonta, s egy kis mélyedésbe vezette, melynek
közepén folyadékkal teli bádoglavór állott. Két döglött fecske ázott benne.
– Méreg – magyarázta Lavalier, s a bokrok közé hajította a
megmerevedett tetemeket. – Csakis ezzel remélhetjük meggátolni
elszaporodásukat... – Beleköpött a vízbe. Egy aranyhal ugrott fel a lavórból, s így
kiáltott:
– Tegyék meg tétjeiket!
Az úrnő a víztükör fölé hajolt.
– Wilmot proviso – suttogta, mire a víz bugyborékolni kezdett. Túlérett
beefsteak szaga terjengett a lévegőben. Fritó bámuló szeme láttára csakhamar
elsimult a víz, egy férfi vált láthatóvá benne, amint valamit az orrába gyömöszöl.
– Reklám... – magyarázta Lavalier idegesen.
A víz egy pillanat alatt kitisztult, képek követték egymást: tvelvek és
törpök táncoltak az utcán, tivornyázás dúlt Mines Trónéban, hetedhét országra
szóló bacchanália a Megyében; Szaruón hatalmas bronzszobrát beolvasztották,
hogy nyakkendőtűket készítsenek belőle. Látszott maga Fritó is: egy nagy halom
bazári ékszer tetején ült, szélesen vigyorgott.
– Ez jót jelent – közölte Lavalier.
Fritó megdörzsölte szemét, összerezzent.
– Vagyis nem reménytelen az ügy? – tudakolta.
– Lavalier tükre sosem hazudik – jelentette ki az úrnő határozottan.
Visszavezette a herótot társaihoz, majd átható illatfelhőben felszívódott.
Fritó megint megborzongott, aztán bebotorkált a faházba, s mély álomba zuhant.
A lavór felszíne egy darabig sötét maradt. Tükrében képek ködlöttek fel: az S. S.
Titanicot ünnepélyesen fogadták New York kikötőjében, Németország minden
nemzetnek kifizette a háborús jóvátételt, a fantasztikus Bobby Moore pedig
egymás után két öngólt rúgott...
A keleti égbolton Velveeta, a tvelfek szeretett hajnalcsillaga, a reggel
szolgálóleánya kelt fel, hogy üdvözölje Noxzemát, a flanelnyelvűt, s hogy feladja
rá azt az aranyozott kukát, melyben az Novokaint, a szárnyas riksát, a nap
hírnökét fogadhatja. Öt követte a rózsás szemgolyójú Ovaltin, a rojtos szájú, s
gyengéden végigcsókolta a Tengertől keletre fekvő földeket – más szavakkal:
megvirradt.
A társaság tagjaiba visszatért az élet. Sietve reggeliztek babot, lajhárt és
málét, majd Cellofán és Lavalier parancsára egy maroknyi tvelf az erdőn át a
szélesen hömpölygő Anakrin partjára, az ott kikötött kis balzafa-csónakokhoz
kísérte őket.
– Ütött a búcsú keserű órája – mondta az úrnő szomorúan. – Van
azonban egy-egy apró ajándékom valamennyiőtöknek, hogy soha el ne
felejtsétek Lalornadoont, még a rátok váró sötét időkben se... – így szólott, majd
egy ládát hozatott elő, s számos csodás dolgot kotort elő belőle.
– Aragondnak – mondotta – ím, koronaékszerek! – S egy gyémántforma
körtét, valamint egy smaragd nagyságú lúdtojást nyújtott át a meglepett királynak.
– Fritónak egy apróbb varázsszer... – A herót értetlenül forgatta markában
a különös kristálygömböt, melyben hópelyhek kavarogtak.
 Lavalier a társaság valamennyi tagjának valami csodásat és különöset
ajándékozott: Küblinek egyéves előfizetést a Tvelf Timesra, Legolásnak egy füzér
Csiep-golyót, Pepinnek egy tubus lábszagú borotvakrémet, Trufónak egy pár
pecsenyevillát, Baromurnak szobabiciklit, Smafunak egy flakon rovarirtót.
Az ajándékok egykettőre csónakbá kerültek néhány más, a küldetéshez
feltétlenül szükséges holmi mellé. Akadtak kötéltekercsek, Dinty Moore-féle
marhahúskonzervek, kopra, varázsköpenyek, melyek bármiféle környezethez
könnyűszerrel alkalmazkodtak, légyen az zöld fű, zöld fa, zöld kő vagy zöld ég;
volt ott egy példány a Jane-féle Sárkányok és Baziliszkuszok-lexikonból; volt egy
doboz műcsont, és egy üveg gyógyvíz.
– Ég veletek – mondta Lavalier, ahogy az utazók csónakba szálltak. – A
leghosszabb utazás is egy lépéssel kezdődik. Senki sem sziget.
– Ki korán kel, aranyat lel – mondta Cellofán.
A csónakok elszakadtak a parttól. Lavalier és Cellofán jókora, hajóforma
hattyúra szállott, úgy követte őket jó darabon. Lavalier a hattyú nyakszirtjére
telepedett, s az öntöttvas dobok szívszaggató dübörgése közepette ősi tvelf
kesergőt dalolt:

Dango, dango, Lassi Lima rintintin

Yanqui unicycle ramar rotroot
Telstar aloha saarinen cloret
Stassen camaro impala desoto?
Gardol oleo telephon lumumba!
Chappaqua havatampa muriel
U canleada horsta vata, bwana
Butyu canna makit drinque!

Comsat melba rubayat nirvana

Garcia y vega hiawatha aloo
O mithra, mithra, I fain wud lie doon!
Valdaree valdera, que sera, sirrah
Honi soit la vache qui rit
Honi soit la vache qui rit

("Ó, a levelek hullnak, a virágok elhervadnak, a folyók mind-mind

republikánusok! Ó, Ramar, Ramar, szállj aranyos egykerekűd nyergébe
hamar, figyelmeztesd nimfáidat, húsztalléros királynőidet! Ah, ki gyűjt
majd kesudiót, ugrik hoppolát a pálmák alatt? Ki nyírja egyszarvúimat?
Lásd, még a tehenek is kacagnak, sajna, sajna... Kórus: Mi vagyunk a
kórus, és egyetértünk. Egyetértünk, egyetértünk. ")

Ahogy a törékeny csónakok a folyó kanyarulatába értek, Fritó

hátrapillantott, s még épp látta, hogy Lavalier úrnő a tvelfek ősi szokása szerint,
torkán ledugott ujjaI búcsúzik tőlük.
Baromur arrafelé bámult, ahol a víz – látszólag legalábbis – a kelő nappal
ölelkezett. – Ki korán kel, hepatitiszt kap... – mormolta, s visszaaludt. Lalornadoon
varázsa oly erősnek bizonyult, hogy Fritó, bár tudván tudta, alig néhány órát
töltöttek csak földjén, úgy érezte, fogytán az idő, s hatalmába kerítette valamiféle
körvonalazatlan aggodalom. Eszébe ötlött Baromur baljóslatú álma – csak most
tűnt fel neki, hogy a harcos homlokán bárányvér vöröslik, hátán krétával rajzolt,
hatalmas X fehérlik, képét pedig ökölnyi fekete faltok éktelenítik. Vállán jókora,
fenyegető külsejű dögkeselyű tanyázott, a fogát piszkálta, s egy ostoba kis dalt
zümmögött a felsál győnyöreiről.
Nem sokkal déli tizenkettő után az utazók észrevették, hogy a folyómeder
keskenyedik, a víz pedig sekélyebb. Hamarosan irdatlan gát állta útjukat.
Odabentről hódfarkak csapkodása, turbinák semmivel össze nem téveszthető
zúgása hallatszott.
– Úgy véltem, a Langerhans-szigetek felé szabad az út... – dünnyögte
Aragond. – De látnivaló: Szaruón szolgái itt sem tétlenkedtek. A folyón nem jutunk
tovább...
A társaság kilábolt a nyugati partra, kirángatták a csónakokat is. Sietve
falták be falnivalójukat – a holdat és néhány hatpennyst.
– Tartok tőle, hogy ama vadakkal meggyűlik még a bajunk – mutatott
Baromur a cementgáton ágáló hódok tömegére.
Alighogy kimondta, arra rezzentek fel, hogy tömzsi alak tart feléjük
bizonytalan léptekkel a parti köveken. Egy méter magas lehetett, bőre sötét volt,
farka is akadt. Fekete barettot és foncsorozott szemüveget viselt.
– Alásszolgája – herákolta, s a földig hajolt. Aragond elgondolkodva
szemlélte.
– Ki vagy? – csattant fel utóbb, s keze Krona markolatára tévedt.
– Ártalmatlan utazó volnék, akárcsak ti – mondotta a sötét bőrű figura, s a
nagyobb nyomaték kedvéért lendületesen csóválta farkát. – Lovam elveszítette
patkóját, avagy elsűlyedt a csónakom – hogy voltaképp mi is történt, nem tudom.
Aragond megkönnyebbülten sóhajtott.
– Nos hát, szívesen látunk... – mondta. – Már attól féltem, az
elvetemültek közé tartozol te is.
A lény erőltetetten nevetett, szájából ácskapocs nagyságú metszőfogak
villantak elő.
– Dehogy! – tiltakozott, szórakozottan rágódva egy nagy darab
uszadékfán. Hirtelen nagyot tüsszentett – foncsorozott napszemüvege a földre
esett.
Legolásnak elakadt a lélegzete.
– Egy fekete hód! – kiáltotta hátrahőkölve.
A közeli erdőből e pillanatban nagy recsegés-ropogás hallatszott:
bömbölő orkok és hörgő hódok rontottak a szerencsétlen társaságra. Aragond
tüstént talpra ugrott.
– Evinrude! – rikoltotta, s kivonta Kronát, majd markolatával a
legközelebbi orknak nyújtotta.
– Joyvah halvah! – kiáltotta Kübli, s messzire hajította fejszéjét.
– Unguentine! – sietett kijelenteni Legolás, s tarkóra tette a kezét.
– Ipso facto – dünnyögte Baromur, s megoldotta derékszíját.
Smafu a rajtaütés zűrzavarában Fritóhoz rohant, karon ragadta.
 – Ideje felszívódnunk; bwana! – suttogta, s csuklyát húzott puflák fejére. A
két herót a csónakokhoz iszkolt. Messze kint jártak már a vizen, mire az orkok és
segítőtársaik keresni kezdték őket. Az orkok főnöke grabancon ragadta
Aragondot, s kíméletlenül megrázta.
– Hol vannak a herótok? – üvöltötte.
Kósza arrafelé fordult, ahol az imént Fritót és Smafut látta. Azután
Pepinre és Trufóra sandított. Azok ketten Legolás és Kübli közelében bújtak meg.
A tvelf és a törp javában huszonegyezett.
– Ha hazudsz, megdöglesz! – hörögte az ork, s Aragond világosan
kiérezte szavaiból a gúnyt. A herótokra mutatott. Az orkok közül ketten máris
odaugrottak a boldogtalanokhoz, és sonkányi karjukba kapták őket.
– Ez valami félreértés! – tiltakozott Pepin. – Nincs nálam!
– Ne velem kekeckedjetek! – szűkölte Trufó, s Pepinre bökött. – Ö rakta
el!
– Dehogy én! Ö! – állította Pepin. – Ö a tettes, felismerném bárhol! Egytíz
magas, kábé hetven kiló, bal karján sárkánytetoválás... Alaposan gyanusítható
kétrendbeli Gyűrűhordozó-támogatással és sinkeléssel!
Az ork-főnök kíméletlenül felröhögött.
– A többiek annyi előnyt kapnak – mondta -, míg tízig számolok! –
Hatalmas láncos buzogányt húzott elő, fenyegetően pörgetni kezdte a feje felett.
Baromur nyomban futásnak eredt, ám tüstént elbotlott kardja hüvelyében,
felbukott, s beledőlt tulajdon sztepcipőjének tűhegyes orrába.
– Beteljesült... a jóslat! – hörögte. – Ó, mondjátok meg a
lakedoméciaiaknak, hogy az anyjuk jó... E szavakkal, érzelmes hegedűszó
kíséretében, kilehelte lelkét.
Az ork a fejét ingatta.
– Hé, teneked nem is kellettem vón, ember... – dünnyögte, majd kiadta a
szükséges parancsokat, mire az ork-horda a döbbent túlélőket hátrahagyva, a
foglyulejtett Pepinnel és Trufóval együtt visszahúzódott a rengetegbe.

Fritó és Smafu csónakja lassan sodródott a folyam keleti partja felé. Mikor
elérték, a herótok szárazra vonszolták, elrejtették járművüket. Valahol hátul, a gát
árnyékában egy szürke figura tempózott utánuk zöld és sárga pettyekkel
telehintett, vizilóforma gumimatracán.
– Kinn vagyunk a vízből, ahogy az öreg Tata mondaná – mormolta
Smafu, ahogy kiemelte a lélékvesztőből kettejük holmiját, majd Fritó nyomában
nekivágott a következő fejezetig vezető emelkedőnek.

HATODIK FEJEZET
Rahór lovasai

Aragond, Kübli és Legolás három álló napon át loholt az ork-horda

nyomában. Csupán enni, inni, aludni és blattot verni álltak meg olykor-olykor, és
talán ha épp a tájban gyönyörködtek. A Kósza, a tvelf és a törp csakugyan
fáradhatatlanul követte Pepin és Trufó elrablóinak nyomát – gyakorta háromszáz
métert is leküzdöttek egyvégtében, mielőtt faarccal a földre rogytak. Kósza nem
egyszer veszítette el a szagot, ami valóságos művészet volt, hisz az orkok
előszeretettel hordják ürüléküket úton-útfélen jókora halmokba. E halmokból
utóbb rettentő szobrokat gyúrnak, néma figyelmeztetésül mindazoknak, akik
netán kukoricázni akarnának velük.
Az ork trágyadombok most folyvást ritkultak. Ez vagy azt jelentette, hogy
gyorsabban menetelnek, vagy azt, hogy kifogytak a zabálnivalóból. Bármi volt is
az igazság, a nyom folyvást "hült", s a megtermett Kószának ugyancsak
igyekeznie kellett, hogy meglelje az árulkodó jeleket: egy viseltes cúgoscipőt, egy
pár cinkelt kockát – utóbb meg egy pár lekaszabolt orkot...
A táj teljesen ellaposodott már, csak néhány cserje vegetált a széles
pusztaságon. Aragondék néha áthaladtak egy-egy elnéptelenedett falun – az
ilyen helyeken egy-egy kiéhezett kutya akadt mindössze, ezek hosszan kergették
a társaságot, mielőtt oszladozó porfelhőkben elmaradoztak. Az utazók Rahór
síkját tapodták most, e forró, száraz és vigasztalan zugon át vezetett útjuk. Baljuk
felől a Tökhegység nyúlványai sorjáztak, jobbra, a messzeségben ott húzódott a
roppant Effluvium. A rahírok birodalma volt ez, az irgalmat nem ismerő, harcos
merínónevelőké. Valaha rég Szaruón esküdt ellenségeinek számítottak, bátran
küzdöttek ellene Brylopadnál és Ipswitchnél. Ám mostanság kósza hírek jártak
Pondor gyepüit dúló, erőszaktételtől, gyújtogatástól, gyilkolástól és ismételt
erőszaktételtől vissza nem riadó, renegát lovasokról.
Kósza megálljt parancsolt társainak, mélyet sóhajtott kimerültségében,
nemkülönben unalmában. Az orkok mind behozhatatlanabb előnyre tettek szert
velük szemben... Előszedett egy darab mágikus tvelf lompost, s négyfelé törte.
– Úgy egyétek, hogy ez volt az utolsó – hazudta, s a negyedik negyedet
elrakta későbbre – találják ki, kinek.
Legolás és Kübli némán, komoran rágódtak adagjukon. Mindenütt érezték
Vasótvar gonosz mágusa, Szarumén átkos jelenlétét. Káros befolyása
ökörnyálként úszott a levegőben, kémei máris a betolakodók nyomát kutatták. A
gonosz erők számtalan formát ölthettek – most épp békétlenség alakjában
támadtak hőseinkre.
Kübli, aki (amennyiben ez egyáltalán lehetséges) Hölgyzugoly óta
méginkább megutálta a tvelfet, majd megfulladt taplószáraz lomposától.
– Átkozottak legyenek a tvelfek, a pocsék maceszükkel együtt! –
tajtékzott.
– No meg a törpök – fűzte hozzá nyomban Legolás -, akiknek ízlése nem
terjed túl a szájon!
Ezután – vagy huszadszorra – mindketten fegyvert rántottak: egymás
vérére szomjaztak. Kósza közéjük lépett, ahogy mindig – le is vágták majdnem,
ahogy mindig. Az evésről egészen megfeledkeztek.
– Elég! Hagyjátok abba, fejezzétek be, le a fegyverekkel, elég a vitából,
illetve fogjátok vissza magatokat! – szólott a király, kesztyűs kezének
mutatóujjával fenyftvén meg a torzsalkodókat.
 – Vegyél vissza, vamzergyerek! – mormolta Legolásra sandítva a törp. –
Ha nem, istenemre úgy nyakon...
Kósza ekkor előhúzta Kronát, mire az ellenségeskedés tüstént
befejeződött, hisz sem a törpök, sem a tvelfek nem szenvedhetik, ha hátulról
csapják le őket. Ám alighogy hüvelybe csúsztatták pengéiket, Aragond ismét
felkiáltott:
– Amott! – S délre mutatott. – Lovasok közelednek, sokan, s sebesen,
akár a szél!
– Talán mert szélirányban jönnek – szólt fintorogva Legolás.
– Jó az orrod, nemes tvelf – biccentett elismerően Kósza.
– S biztosan gyors a lábad is... – mormolta Kübli a bajusza alatt.
Mindhárman a horizonton terjengő porfelhőt nézték. A birkatenyésztők
közeledtek, ehhez kétség sem férhetett: a szél jóelőre széthírlelte jöttüket.
– Gondoljátok, hogy barátságosak lesznek? – érdeklődött Legolás, s
közben remegett, mint a nyárfalevél.
– Azt nem tudhatjuk – mondta Kósza. – Ha barátságosak, nincs okunk
aggodalomra, ha viszont ellenségeink, módot kell találnunk rá, hogy
megmenekedjünk haragjuktól.
– De hogyan? – kérdezte Kübli. A síkon közel-távol nyoma sem volt
búvóhelynek.
– Harcoljunk vagy meneküljünk?
– Nem tesszük egyiket sem – mondta Aragond, s a földre huppant. –
Halottnak tettetjük magunkat!
Legolás és Kübli összenéztek, afejüket rázták. Kevés dologbban egyezett
a véleményük, ám Kószát igenis azonos módon ítélték meg.
– Akár magunkkal is vihetnénk néhány gazfickót – mondta a törp, s
előhúzta fejszéjét. – Ha már halnunk kell, haljunk méltósággal!
A birka-urak közel jártak már, harci hátasaik bégetése egészen harsány
volt már. Magasak és szőkék voltak a rahórok, ijesztő tüskékkel kivert sisakot és
kefebajuszt viseltek. A vándorok figyelmét az sem kerülte el, hogy magasszárú
csizmát hordanak, szűk bőrgatyót, hózentrógert. Hosszú lándzsákat szorongattak,
melyek leginkább nikkéllel futtatott papírnehezékekre emlékeztettek.
– Ránézésre elég ijesztőek – jegyezte meg Legolás.
– Azok – bólintott Kósza, ujjai közt kikukucskálva. – Büszke és kevély
harcosok a rahórok, nagyra értékelik a birtokot és a hatalmat. Ám e birtokok
gyakorta szomszédaik birtokai, emiatt népszerűtlenek kissé. Noha nemigen
leveleznek, dalban, táncban, előre kitervelt emberölésben nem lelni párjukat.
Igaz, nem csupán a hadakozáshoz értenek: a szomszédos népek számára nyári
táborokat tartanak fenn, a legmodernebb kemencékkel és zuhanyozókkal
szerelték fel őket...
– Ezek szerint nem igazán elvetemültek... – mondta reménykedve
Legolás. Épp e pillanatban csillant meg a napfény a hüvelyekből kiröppenő rahór
pengék százain.
– Ki fogad velem...? – érdeklődött Kübli. Tehetetlenül figyelték
arajvonalban feléjük zúduló lovasokat. A középütt rúgtató alak, akinek sisakját
nem csupán tüskék, szarvak is éktelenítették, az utolsó pillanatban kézjellel
fékezte meg őket: a robogó birkák blokkolva fékeztek, a harcosok csodával
határos módon mégis nyeregben maradtak. Kivéve kettőt, akiket az átmeneti
zűrzavarban tüstént agyontiportak.
Ahogy elült a kiáltozás és az átkozódás, a vezér jó felépítésű, vakítóan
fehér merínóiján közelebb poroszkált a vándorokhoz. Az állat farkára színes
befőttesgumikat húztak.
– Affrancba... – ámuldozott Kübli, alig mozdítva vaskos ajkát. A lovasok
vezetője, aki jó egy fejjel alacsonyabb volt társainál, gyanakodva szemlélte a
jövevényeket két monokliján át. Aragondék csak ekkor döbbentek rá, hogy nővel
állnak szemben – egy nővel, aki szűk mellvértjében is titáni benyomást keltett.
– Hofá igyekesztek, és mid kerestek itt, ahová jönnötök amúgy sem
zabad? – kérdezte a nő. Csúnyán törte a Közös Beszédet.
Kósza előrelépett, mélyen meghajolt, térdre hullt, megszaggatta ruháját, s
megcsókolta a földet a birkaúrnő lába előtt. Az a sarkán himbálódzott, várt.
– Üdv és áldás, ó úrnő! – bazsalygott Kósza a tőle telhető legszervilisebb
módon. – Átutazók vagyunk csupán földeteken, két barátunkat keressük, akiket
Szaruón és Szarumén vad orkjai ragadtak el nemrég. Talán láttátok is őket...
Méternyi magasak, szőrös lábuk s piciny farkuk van. Eltűnésükor tvelf köpenyt
viseltek. Hordorba tartottunk, hogy megfékezzük Szaruónt, akinek praktikái egész
Alsó-Középfölde biztonságát fenyegetik...
A birkások kapitánya ostobán bámult a királyra, azután övéihez fordult, s
odaintett valakit közülük.
– Dokhi! Siess, munkád van! Esz is tökkelütött!
– Korántsem, szép hölgy! – tiltakozott Aragond. Akikről beszéltem, a
herótok, avagy, tvelf-nyelven, a hoipolloik. Magam kalauzuk vagyok, egyesek
Kószának neveznek, noha számos néven ismer egész...
– Elhizem – bólintott a vezér, aranyszőke copfjával játszadozva. – Dokhi!
Hol a höliben vaty?
Végül mégis elfogadta Aragond magyarázatát, s lezajlott a kölcsönös
bemutatkozás.
– Én Élőwynn fagyok, Eorlób leánya, ki kapitánya és thánja a
gumicsizmások törzsének... Esz azt jelenti, hogy örfendek, s hogy nem fagytok
többet senkik... – körülményeskedett a vörhenyes arcú harcos. Képe hirtelen
elsötétült, ahogy kiszúrta Küblit: gyanakodva szemlélte.
– Hogy is hífnak tégedet?
– Klóin fia Kübli, szolgálatodra! Atyám Geritol törp-ura, a király étekfogója
– vágta ki a tömzsi figura.
Élőwynn közelebb léptetett hozzá, homlokráncolva vizsgálgatta.
– Esz fura – mondta végül. – Nem is látzol dörpnek! – Kószához fordult. –
Te meg... Kajagond vagy, nemtebár?
– Aratond fia Aragond, ha szabad... – mormolta a király. Egy
szempillantás alatt kivonta a szikrázó Kronát, s feje fölé emelte, majd felkiáltott: –
Ez pedig Krona, annak kardja, ki számos névre hallgat; kit hívnak Lumbágónak, a
tvelfek közt Fenőkőnek, Taplófejnek. Vagyok ki vagyok: Pondor trónjának
örököse, Alagond fia Aratond fia, Sok Tucat Meghódoltatója, Gorgonzola vére,
ászok ásza, a király!
 – Noffene! – Előwynn a közelben várakozó orvosra pillantott. – No jó,
elhiszem nektek, hogy nem fagytok Szarumén gémei. Nagy párom az, de ennyire
nem ostopa...
– Messziről jöttünk – mondta Legolás. – Jó ideig Gründolf, a
Piszkosszürke vezetett bennünket, ő, királyok mágusa, tündérek keresztapja, a
másodosztályú.
A birkásnő felhúzta seszínű szemöldökét, vízkék szeme elől lehullt
mindkét monokli.
– Cssssst! Esz nem olyan néf, amit akárki csak úty kimondhat itt! Der
király, asz én atyám elvesztette kedvenc hátasát, a Gyorslábú Kóserüstököt – s
épp ama mágus fitte el! Gülönös, robbant gülönös! Mert nemrég legyekkel
borídva jött meg zegény pára – azt is elfelejtette, hogy zimmertiszta, és össze-
vissza csinált atyám, a kőnig zép szőnyegén... Ha eztán elkapja Gründolfot,
biztos kinyuvasztja!
– Keserű bölcsesség rejlik szavaidban – mondta Aragond, haját igazgatva
a valkűr pengéjének makulátlan tükrében. – Ám Gründolf nincs többé. Dória
bányáinak mélyén egyenlőtlen küzdelembe bocsátkozott egy balroggal, és halálát
lelte. A szörnyeteg nem küzdött lovagiasan, épp ellenkezőleg: mocsok módon
azt...
– Lám, lám, göltői igazságszervíren... – töprengett Élőwynn. – Azért
hiányozni fok az alt kókler...
– Most pedig – mondta Aragond – folytatnunk kell a társainkat elragadó
orkok üldözését, mert szívünket szinte megdermeszti az aggodalom.
– Ach – szólt a harcos hölgy. – A minap levertünk egy ork truppot, de
herótok nem voltak velük. Pár pitzi csontot találtunk csak a kondérjukban –
márpedig nem falószínű, hogy dúskáltak a tartalékokban...
Az utazók tíz másodperces néma felállással adóztak barátaik emlékének.
– Mármost, mi lenne, ha kisegítenétek egy fuvarral? – tudakolta Kübli.
– Részemről hoké – biccentett Élőwynn. – Csakhogy mi Vasótvarba
megyünk, hogy kiiktassuk aszt az átgozott Szarumént.
– Akkor az oldalatokon fogunk küzdeni ellene mondotta Kósza. –
Reméltük, hogy a birka-urak előbb-utóbb megelégelik sötét praktikáit, s lerázzák
igáját!
– Sosem tolgoztunk annak a zemétnek! – tiltakozott Élőwynn
lendületesen. – Igaz, eleinte besegítet tünk neki egyszer-egyszer, de akkor is
csak parancsot teljesítettünk... Amúgy... te messziről jöttél, honnét veszed, hogy
tényleg mi voltunk aszok? Ekész máshol jártunk, mikor asz atrocitások lezajlottak!
Szarumén különben csak az idejét fesztegette, az az ostopa Gyűrű nem ér
semmit. Én soseis hittem az ilyen wunderholmikban. Mágia – vágja! – das ist az
én mottóm.
Összecsapta a sarkát, hátraarcot csinált, aztán visszaszólt:
– Tehát mit velünk jöttök, vagy maradtok, és sterbeltek éhen?
Kósza megtapogatta zsebében az utolsó darab mágikus lompost,
mérlegelte a dolgot. Élőwynn bájai nem hagyták hidegen. E nő esetleg
megoldhatja makacs aragondját...
– Mit veletek tartunk – mondta álmatagon.
 Pepin azt álmodta, hogy maraszkínócseresznyévé változott, s egy
fagylaltkehelybe került. Ott vacogott egy tejszinhabhegy tetején; iszonytató szájat
pillantott meg, melyből hegyes fogak kandikáltak ki, a húsos ajkakról nyálgöbök
csöppentek le... A herót segítségért kiáltott volna, ám pofáját dermedt szósz
töltötte ki. Az iszonytató száj mind közelebb került, forró, bűzlő szél süvöltött elő a
mélyből. Jött, egyre közeledett...
– Ébresztő, betangok! – csattant egy durva hang. – A főnök beszélni akar
veletek! Hahahaha!
Pepin amúgy is sajgó bordáit újabb kíméletlen rúgás érte. Kinyitotta
szemét,az éjszakai homályban: vadállatképű ork bámult rá gonoszul. A herótnak
ez alkalommal csaknem sikerült felordítania, ám lehetőségeiből csak fojtott
gurgulázásra futotta. Eszébe ötlött, hogy pofáját órákkal korábban kipeckelték,
mint egy sütnivaló malacét.
Egyszerre eszébé jutott minden. Trufót és őt foglyul ejtették az orkok, s
erőltetett menetben magukkal hurcolták őket délnek, iszonytató céljuk, Hordor
felé. Száz szőkefürtő merínólovas azonban bekerítette őket – a szörnyetegek
most lázasan készülődtek az emberek mindent elsöprő rohamára, mely – tudták
jól – hajnalhasadáskor elkerülhetetlenül rájuk zúdul majd.
Pepin újabb rúgást kapott, majd felcsattant egy másik ork:
– Mukluk pushkin, herót-grag, babuska lefrak! – hörögte valaki, akiben
Pepin Szarumén orkjainak vezetőjére, Goulashra ismert. E dögök kísérték
Szaruón népesebb, jobban felszerelt csapatát Rahón mezein.
– Gorboduc khosla! – mordult a termetesebb ork , s ismét a beijedt
herótok felé fordult. Gonoszul elvigyorodott, előhúzta korbácsát, majd felröhögött:
– Fogadok, ezek a kis mocskok mindenüket odaadnák, hogy
kikerülhessenek innen! – Tömbszerű
feje fölé emelte a fegyvert, kéjelegve hallgatta a félszerzetek tiltakozó kiáltásait.
– Nekem, Goulashnak jut a megtiszteltetés, hogy ezeket a kis mocskokat
a nagy Szarumén színe elé vigyem! Az én uram a harcos Oma-hák nagymestere,
Elvetemült az Elvetemültek közt, nála a Szent Fejér Kő, s hamarost egész Alsó-
Középfölde ura lesz!
E pillanatban – természetesen hátulról – lesújtott egy sonkányi alkar, s a
hetvenkedő ork elszállt, mint a győzelmi zászló.
– Majd én megmutatom, ki lesz itten a főnök! – harsant egy mélyebb
hang.
Pepin és Trufó feltekintvén jól megtermett ork bikát pillantott meg – volt
vagy két méter, súlya bőven meghaladta a fél tonnát. Leterített társa fölé
tornyosult, agresszíven rábökött a mellére varrt vörös orremblémára. Ez volt
Karsh, a Szaruón szolgálatában álló Otto-vák harci főnöke. Semmi gondot nem
okozott neki Goulash kifektetése.
– Én leszek Alsó-Középfólde ura, csezmeg! – acsarkodott. Goulash
nehézkesen feltápászkodva tüstént bemutatott neki.
– Slushfund tietack kierkegaard! – toporzékolt a termetesebb ork előtt.
– Ersatz! – mordult Karsh, azzal előhúzta másfél méter hosszú,
négytenyérnyi széles jatagánját, s könyökig nyírta vele Goulash karmait. A kisebb
ork botladozva indult visszaszerezni alkarját. Közben szitkozódott, mint egy
kocsis – mint ahogy valaha az is volt.
– Na kérem... – Karsh ismét a herótok felé fordult. – A birkások hajnalban
nekünk esnek, úgyhogy most rögtön ideadjátok azt a francos varázsgyűrűt!
Belekotort egy nagy bőrzsákba, számos csillogó készséget szedett elő,
szétrakosgatta őket Pepin és Trufó mellett. Volt ott korbács, hüvelykszorító,
csiklandozógép, gumiököl, egy sorozat sebészkés, zsebrádió két vörösen izzó
drótvéggel.
– Haénegyszer munkába veszlek titeket, danolni fogtok, mint a kanárik! –
röhögött a szörnyeteg a drótvégeket fújkálva. – Van még egy lehetőségetek!
Hahahaha!
– Barom – mormolta Pepin.
– Kegyelem! – esdekelt Trufó.
– Lássuk csak, !ássuk, fiúkák... – Az ork kiválasztott egy billogvasat,
melyen Szaruón nevének kezdőbetűje izzott. – Hadd szórakozzon veletek egy
kicsinyt az öreg Karsh!
– Ne! Kérem, ne! – sikoltozta Trufó.
– Na? Kivel kezdjem? – érdeklődött a kegyetlen ork.
– Vele! – mutogattak egymásra a kétségbeesett herótok.
– Hehe... – Az ork szétvetett lábakkal tornyosult Trufó fölé. Egy
háziasszony méregeti így az érett dinnyét. Felemelte a billogvasat – azután
csattanás hallatszott, Trufó összerezzent. Mikor feltekintett, nyomban felfedezte,
hogy kínzójának arckifejezése furcsamód megváltozott. Merthogy hiányzott a feje.
A torzó nagy robajjal előrezuhant, mögüle előtűnt a diadalittasan vigyorgó
Goulash. Megmaradt kezében súlyos pallost tartott.
– Az nevet bameg, aki utoljára nevet! – lelkendezett. – Most pedig –
sziszegte a herótok képébe ideje, hogy eláruljátok uramnak, Szaruménnek, hová
rejtettétek a Gyűrűt! – A nyomaték kedvéért rüszttel jó harminc méterre rúgta
Karsh fejét.
– Gyűra, Gyűrű... – tűnődött Pepin. – Tudsz te valamiféle Gyűrttrő!,
Trufó?
– Tud a rosseb – vacogott Trúfó.
– Ne má, ne má! – sürgette őket Gou!ash, Pepin bal lábának nagyujját
csavargatva.
– Jó! Jojojojojó! – kiáltozta a herót. – Oldozz el, akkor megrajzolom neked
a térképet!
Goulash végtelen mohóságában még ebbe is belement: meglazította a
kötelékeket Pepin kezén és lábán.
– Most hozd közelebb a fáklyát, hadd lássak! – utasította a herót.
– Gnash lubdub! – fakadt ki türelmetlenül az ork a maga tisztátalan
nyelvén, s ügyetlenül megmaradt kezébe kapta a fáklyát is.
– Megfognám a kardodat, hátha úgy könnyebb... – ajánlkozott Pepin.
– Knish snark! – szűkölt a szörnyeteg, várakozásteljesen emelgetve a
fáklyát.
– Na szóval, ez itt a Tökhegység, ez meg az Effluvium... – Pepin a
csillogó kardheggyel elnagyolt vonalakat húzott a földre.
 – Krishna rimsky-korsikov!
– Ez meg itten a Nagy Elágazás...
– Grackle borgward!
– .. ez meg itt a májad, a páncélinged alatt!
– Gork! – böffent az ork, ahogy felnyársalva a földre roskadt. Ahogy Pepin
kirántotta belőle a kardot, belső szervei zajosan kiomlottak. A herót kiszabadította
társát, együtt próbáltak kiosonni az ork táborból, forrón remélve, hogy nem
fedezik fel őket a hajnali támadásra készülődő harcosok. Elosontak egy csapat
ork mellett – azok szörnyű pengéiket élezték serényen. A herótok hallották,
hogyan dúdolják-böfögik közben harci dalukat, melyhez egyik társuk fejével verte
az ütemet kovácsoltvas sisakján. A sötétben lopakodó herótok fülében idegenül,
nyersen csengtek a szavak:

Khezaduma csarnokától
A Lithui partjáig
Szaruónért harcolunk
Itt is, ott is sarcolunk:..

– Csssst! – suttogta Pepin, amint nyílt terepre értek. – Egy hangot se!
– Oké! – súgta vissza Trufó.
– Mi ez a suttogás? – hördült fel valaki a sötétben, s Pepin érezte, hogy
egy karmos kéz megragadja. Gondolkodás nélkül hátrarúgott saját,
veszedelmesen hosszú karmú lábával, majd futásnak eredt. Az ork őrszem ott
fetrengett a földön, azt a testtáját markolászta; amelyet sem páncélzata, sem
biztosítása nem védelmezett.
A herótok kilőtt golyóként száguldottak el a döbbenettől leblokkolt orkok
mellett.
– Az erdőbe! Az erdőbe! – rikoltozta Pepin, miközben egy nyílvessző
csontig szétválasztotta a haját feje búbján. Mögöttük zavart kiáltozás támadt
mindenütt, szólt a riadó, hisz – mit tesz isten – a birkaurak lovasai e percben
megfúvatták a harci kürtöket, s támadásra indultak. A herótok fedezékbe vetődtek,
úgy figyelték a vérszomjasan közeledő embereket. A hajnalfényben száznál is
több kürt bömbölt. Az orkok már nem törődtek foglyaikkal: makacsul védekeztek,
szűnni nem akaró, gyapjas hullámokban zúdult rájuk a halál; a harci kalapácsok
borzongató reccsenéssel csaptak le a negyven centi vastag koponyákra. A
herótok füléig kiáltások, durranások jutottak: elkerekedett szemmel figyelték a vad
mészárlást. Az orkok arcvonala széttöredezett, a birkák ideoda száguldoztak,
haraptak, rúgtak, éppoly mocskos eszközökkel tizedelték őket, akár őrjöngő
lovasaik. Néhány ork elhajigálta fegyvereit, s fehér zászlót lengetett. A győztesek
szélesen elmosolyodtak, körülvették, azután aprítani kezdték őket – a fejek úgy
röpködtek mindenfelé, mint a futball-labdák. A lovasok csengő kacagással
forgatták ki az elesettek zsebeit, metszették le erszényeiket. Pepin és Trufa
elfödte szemét. A hányingerrel folytatott küzdelemben mindketten alulmaradtak.
– Hohohó! Ezek a birkások osztán nem tréfálnak!
 A két herót meglepetten fordult a zöldellő fák felé. Tudták, hogy halk,
mélyen zengő hangot hallottak, csak azt nem tudták, honnét: egy lelket sem
láttak.
– Halló...? – szólaltak meg bizonytalanul.
– Nem "Halló", hohohó! – felelt tüstént a hang. Az ikrek tovább keresték a
hang forrását, de csak akkor vették észre a mögöttük álló iromba alakot, mikor az
kacsintott hatalmas, zöld szemével. Leesett az álluk. A négy méter magas alak
laza testtartásban állt, karjai a földig lógtak. Tetőtől talpig harsogó zöld volt, ajkán
széles, halványzöld mosoly derengett fel, azután ismét felnevetett.
Alighogy a herótok összekapták magukat, észrevették, hogy a szörnyeteg
meztelen, mindössze egy zöld sportalsót és pár csipkés szélű zellerlevelet visel.
Mindkét roppant markában egy-egy köteg fagyasztott zöldbabot tartott, a mellén
keresztbevétett szalagon felirat hirdette: Mai ajánlatunk: öt cent engedmény
minden zöldségfélére!
– Nem, nem! – nyögte Pepin. – Ez... ez lehetetlen!
– Dehogyis lehetetlen, hehehe – kuncogott az óriás, ez az ember-brokkoli
hibrid. – Szélszeszél vagyok, az Ontok ura, akit gyakorta neveznek...
– Ne mondd ki! – kiáltotta Trufó, s iszonyodva fogta be szőrös fülét.
– Ne féljetek! – vigyorgott a hatalmas növény. Békével jöttem.
– Ne! Ne! – Pepin eszelősen lazítgatta nyakkendőj ét.
– Ugyan, ugyan... – dörmögte az óriás. – Gyertek, ismerkedjetek meg
alattvalóimmal. Az erdőben élnek. Szívósak, mint a gyökerek. Legyőzhetetlenek.
Hohohó! – Hétrét görnyedve kacagott saját elmésségén.
– Kérem, kérem! – esdekelt Pepin. – Ezt nem bírjuk elviselni! Mindazok
után, amiben részünk volt...
– Sajnos nincs más megoldás, jönnötök kell, barátaim – mondta az óriás.
– Birodalmam lakói hadba szállnak a gonosz Szarumén, a cellulózevő ellen, ki
barátja ama fekete gyomoknak, melyek napról napra pimaszabbul fojtogatnak
bennünket. Tudjuk, hogy ti is a mágus ellenségei vagytok, velünk jöttök tehát,
hogy segítsetek legyúrni a zellergyilkost!
– Najó – sóhajtott Pepin. – Ha muszáj...
- és hát muszáj – sóhajtott Trufó.
– Ne sóhajtozzatok – biztatta őket Szélszeszél, s zöldellő vállára ültette a
két herótot. – Az ontok urának élete se könnyű! Mostanság kellvirág lettem...
Hohó!
A herótok rugdalózva, kiáltozva tiltakoztak e toronymagas idióta
társasága ellen.
– Ne fickándozzatok! – intette őket jóságosan amaz. – Ismerek pár fiatal
növényt, akik még nektek is tetszeni fognak. Imádnivalóak. Olyanok, akár...
– Babusgatni valók, mi? – mormolta Pepin.
– Hé! – kiáltotta elragadtatottan az óriás. – Ez jó! Hogy hogy nem jutott
előbb eszembe!
Trufó vigasztalhatatlan volt.
– De eltanultad! – szipogta. – Jajistenem, eltanultad!
 Aragond, Legolás és Kübli sajgó tagjaikat masszírozták egy csenevész fa
árnyékában. A rahórok pofájukat nyalogatták, azon tanakodtak, melyikük a
leggyengébb, azaz a legalkalmasabb arra, hogy felzabálják vacsorára. Három
hosszú napon át vágtatott a csapat a lehető legnehezebb terepen Szarumén
rettegett erődje felé, szociális kapcsolataik mélyponton voltak. Legolás és Kübli
szüntelenül marakodott. A tvelf kiröhögte a törpöt, mikor az az első napon kifordult
a nyeregből – a kutya sem vette észre a balesetet, így a harci birka napszálltáig
vonszolta maga után Kübli magatehetetlen testét. A megtorlás nem maradt el: a
töIp suttyomban bevajazta Legolás nyergének alját, aki ennek következtében a
második nap folyamán mindvégig súlyos egyensúly-problémákkal küszködött. A
rákövetkező éjszaka Kübli hátasának bal hátsó lábát kurtította meg a
bosszúszomjas tvelf – órákon át tartó tengerihetegséggel gyarapítva a törp kínos
élményeinek tárházát. Egy szó mint száz, nem volt egy kéjutazás...
S mintha ez nem lett volna épp elég, Küblinek is, Legolásnak is feltűnt,
hogy Aragond furcsán viselkedik, mióta a rehórokkal összeakadtak. Jó ideje
egyetlen kukkot sem szólt, pöffeszkedett, a lovasok vezetőjét bámulta merőn, aki
a maga részéről ügyet sem vetett rá. Egy éjjel Legolás arra ébredt, hogy Kósza
nincs mellettük a sátorban. A közeli bozótosban gyanús mozgolódást tapasztalt.
Ám mielőtt megszabadulhatott volna hajhálójától, hogy fegyver után nézzen, már
elő is került Aragond. Levertebbnek látszott, mint korábban bármikor. Csuklója
kificamodott, szemei alatt egy-egy biborlila monokli éktelenkedett.
– Fának rohantam – magyarázta.
Végre-valahára elérték Szarumén erődjét, Vasótvart, s egy domb mögé
húzódva igyekeztek kipihenni a hosszú vágta fáradalmait.
– Auff! – sziszegett Kübli a nyeregből lekászálódva, egy mohos kőre
telepedve.
– Ez az átkozott négylábú lerázza a vesémet...
– Ülj talán a fejeden! – piszkoskodott Legolás. – Az sokkal puhább, és
sokkal kevésbé értékes!
– Dugulj el, selyemfiú!
– Tetű.
– Patkány!
– Csótány!
Fémcsörgés, súlyos léptek dobbanása vetett véget bennsőséges
párbeszédüknek. Élőwynn tekintélyt parancsoló tömege bontakozott ki a
homályból. Leverte a port és a lanolint fémbetétes csataszoknyájáról, rosszallón
rázta csupaszarv fejét.
– Ti zweitten mék mindig szitkolódtok? – Koncepciózusan kerülte
Aragond lázasan epekedő tekintetét, hangosan felnevetett. – A vaterland nem tűr
torzsalkodást! – szögezte le, s a nyomaték kedvéért néhány tőrt húzott elő.
– Kicsit kimerültek a fiúk a hosszú úton... – próbálkozott készségesen
Aragond, a kapitány bokájánál szöszmötölve. – Ám harcra készek, akárcsak én!
Holnap bebizonyítom, mit érek, hogy másként tekints rám azúrkék szemeddel!
Élőwynn herákolni kezdett, valami nagyot, valami barnát köpött a szélbe,
majd undorral elcsörtetett.
– Nem pálya – jegyezte meg Kübli.
 – Egyet se búsulj! – vigasztalta Legolás, s melegebben ölelte át annál,
amit a fegyverbarátság indokolt. – Mind ilyenek ezek a nők: megkeserítik az
életünket...
Aragond lerázta; csillapíthatatlanul rázta a zokogás.
– Der pasas teljesen becsavarodott! – kopogtatta meg halántékát Kübli.

Leszállt az este, sorra gyúltak ki a rahór tábortüzek. A dombon túl, a

völgyben ott terpeszkedett Vasótvar, melyet a nagyzási hóbortban szenvedő
gonosz mágus Szaruméntelep névre keresztelt át... Kósza cél nélkül kóborolt a
pihenő lovasok közt, alig hallotta büszke indulójukat – mely a hangerőre való
tekintettel önmagában is csodával ért fel:

Rahór fiúk mi fagyunk

Csiszmánk van és kannonunk
Birkagolunk télen-nyáron
Mint legjoppak a filágon!

Tanzolunk és dalolunk
Mondtuk: fan pár kannonunk!
Péke kell ma – az a holnap
Szomszétfejek ezér hullnak!

A tüzek körül harcosok csoportosultak, viccelődtek, nevetgéltek. Két

vérben úszó kardforgató férfivirtustól feltüzelve az utolsókat rúgta, a körülállók
éljeneztek. Mások boldog kacagással figyelték, miként tesz csúffá valaki egy
kóbor ebet.
Aragondot nem dobta fel igazán a látvány. Fájó szívvel maga mögött
hagyta a tábort, mind távolabb trappolt a sötétségben.
– Élőwynn, ó Élőwynn... – sóhajtott, s szent esküvéssel fogadta; hogy a
rákövetkező napon hősi tettekkel hívja fel magára választottja figyelmét. Egy
fának támaszkodva ismét felsóhajtott.
– Jól megszívtad, nem vitás...
Kósza hatalmasat ugrott, felordított. A levelek közül Kübli jól ismert,
deformált feje bukkant elő.
– Nem láttalak közeledni – mormolta Aragond, s hüvelybe csúsztatta
kardját.
– Azt a piócát próbálom lerázni egy időre – magyarázta a törp.
– Ki a pióca, piciapám? – csattant fel Legolás, aki egy mókust molesztált
épp a fa mögött.
– Na neeee... – nyűgösködött Kübli.
A három barát letelepedett a fa alá, felelevenítendő fáradtságos, hosszú,
s minden bizonnyal felesleges útjuk eseményeit. Mit számít, hogy legyűrik
Szarumént, ha Szaruón közben megkaparintja Fritótól a Gyűrűt? Ki tud majd
ellenállni Neki? Hosszú ideig tökölődtek haszontalanul.
– Itt a deus ex machina pillanata, nem? – vetette fel kimerülten Legolás.
 Hirtelen valami pukkant, valamennyiüket elvakította egy villanás. Filléres
puskapor bűze terjengett a levegőben. Hőseink jókora puffanást, majd egy
határozott "Auff"-ot hallottak. Kavargó konfettifelhőben ragyogó fehérbe öltözött
figura toppant elébük, ingerülten verte le a port nadrágjáról, flitterekkel teliszórt
rockercsizmájáról. Fehér Sztálin-zubbonyt, hatalmas medált viselt; az ápolt
szürke szakáll keltette jó benyomást csak bozontos Onedin-pajeszai rontották
valamelyest. Fehér panamakalapja szalagja mögé színben pászentos strucctollat
tűzött.
– Szarumén! – kiáltotta elfúló lélegzettel Aragond.
– Majdnem, de ezért még nem jár szivar – közölte a fehér alak, s némi
port rázott ki jól szabott zubbonyának ujján át is. – Próbáld újra! Szomorú, hogy
az embert már a legrégebhi haverjai sem ismerik fel...
– Gründolf?! – kiáltottak fel mindhárman.
– Személyesen – mondta az éltes szélhámos. – Ahogy elnézem, nem
vártatok vissza.
– De hogyan... hogyan tudtad... – kezdte Legolás.
– Azt hittük, hogy a balrog... – suttogta Kübli.
Az öreg varázsló kacsintott, kihúzta magát, megtapogatta csúf medálját.
– A történet hosszadalmas. Nem vagyok egészen ugyanaz a
Piszkosszürke Gründolf, akit mindannyian ismerteték. Számos változáson
mentem keresztül – de meg kell mondjam, egyiket sem nektek köszönhetem!
– Megmosta a pofáját, beült a börbélyhoz... – suttogta a törp. – Most
meg...
– Hallom ám! – csattant fel Gründolf, borotvaéles pofaszakállával
babrálva. – Ne vedd tréfára alakomat, mert most még hatalmasabb vagyok!
– De hogyan tudtad...
– Legutóbbi találkozásunk óta hosszú utat tettem meg, sok mindent
láttam, s sok a mesélnivalóm – mondta Gründolf.
– Mindent tudni akarunk – a szabód nevét kivéve! – sietett közölni Kübli.
– Honnét a dressz? Hisz nincs még farsang...
– Találtam egy menő kis butikot Lalornadoonban. Illik hozzám ez a
szerkó, nemde?
– Jobban, mint gondolnád... – biccentett a törp.
– De hogyan... – kezdte Legolás megint.
A mágus csendre intette.
– Nem vagyok már ugyanaz a varázsló. Lelkem megtisztult, természetem
megváltozott, újrateremtődtem. Alig maradt bennem valami régi önmagamból... –
Gründolf megbillentette fehér panamakalapját. – Teljesen átalakultam!
– Ki fogad rá? – mormolta Kübli, szemügyre véve a kalapból kihullott öt
ászt.
– De Gründolf! – türelmetlenkedett a tvelf. – Még nem mondtad, hogyan
sikerült megmenekülnöd a balrog karmaiból, a lángokból, a tüzes katlanból, a
vérszomjas orkok elől, s hogy hogyan sikerült ránk bukkannod itt!
A bársonyfekete égen egyre fényesebben ragyogtak a csillagok. A Kósza,
a törp és a tvelf a fehéren tündöklő bölcs köré gyűltek, hogy végighallgassák
csodás megmenekülésének történetét.
 – Nos hát... – kezdte Gründolf – ... miután kimásztam a szakadékból...

HETEDIK FEJEZET
Szarumén bukása és egyéb kétes eredmények

Legolást a kora hajnali madárcsicsergés ébresztette álmából. A tvelf

feltápászkodott, álmosan meredt a kelő napra. Körülnézett. Társai ott aludtak el,
ahová előző este letelepedtek. Mind hortyogtak még, kivéve Gründolfot, aki
pasziánszot rakott Kübli széles hátsójára.
– Királyra nem rakhatsz filkót! Ez csalás! – figyelmeztette barátját
Legolás.
– Az öklömet viszont letömhetem a torkodon, úgyhogy hallgass! – intette
a ravasz öreg mágus. – Csinálj fekvőtámaszokat, töltsd el hasznosan
szabadidődet... Én meditálok.
A tvelf szeretettel nézett a varázslóra. Fél éjszaka hallgatták a
beszámolót Gründolf vándorlásairól, hősi tetteiről. Az öreg nálánál hatalmasabb
ellenfelek sokaságát kényszerítette térdre, legkilátástalanabb helyzetekben is
diadalmaskodott. Nyilvánvaló hazugság volt az egész, az utolsó szóig. Gründolf,
ha át is alakult, nem változott sokat. Mi több, titokzatos módon eltűnt Kübli órája
is.
Lassanként feleszmélt mindenki. Utolsónak Aragond tápászkodott fel –
részben mert bánat mardosta a szívtelen lovasnő miatt, részben pedig, mert
képtelen volt felrángatni csúszásbiztos, egészbőr alsóját. Szótlanul készítette el
négyük tojásból, pirítósból, szalonnából, grapefruitból, lekvárból, friss
narancsléből és svájci sajtbóll álló, spártaian egyszerű reggelijét. A társaság tagjai
megegyeztek abban, hogy senki nem képes olyan remek spártai reggelit
összeütni, mint szegény öreg Aragond.
– Zo! Tehát aufkeltetek végre! – csattant egy hang.
Valamennyien Élőwynn felé fordultak, aki legmenőbb csizmájában,
kombidresszében és páncéljában állott előttük. Orrlyukaiból egy-egy csirkecsont
csüngött ki, rémisztő külsőt kölcsönözve neki.
– Ó! Gyilkos elegancia! – kuncogott Gründolf, majd felállva köszöntötte a
döbbent kapitányt.
– Te...! – kapkodott levegő után Élőwynn.
– Most mi van, tán egy Beowulfot vártál?
– De... de hisz mi úgy tudtuk, kaput lettél, mikor a balrog... – dünnyögte a
rahór.
– Hosszú történet ez... – mondta Gründolf, s mély lélegzetet vett.
– Akkor hagyjuk inkább! – Iegyintett Élőwynn. – Meg kell vívnunk der
csatánkat Szarumén szolgáival. Jertek velem, bitte!
A társaság Élőwynn nyomába szegődött. Csatlakoztak a harcosokhoz:
tomboló, földet kapáló hátasaik nyergébenn ültek már mindannyian. Felemelt
ököllel, jókedvűen köszöntötték vezérüket, s ízetlen megjegyzéseket tettek a
kutyaként nyomában sündörgő Kószára.
Birkára szálltak Aragondék is. Kóserüstököt, Rehón leggyorsabb lábú
birkáját Élőwynn Gründolf alá adta. Mindezek után a lovasok dalra fakadtak, s
elvágtattak Vasótvar irányába.

Alig két órába telt, mire a dombtetőre értek, Élőwynn ott megálljt
parancsolt seregének. Odalent a völgyben húzódtak Szarumén erődjének
hatalmas, kék és rózsaszín falai. Falak övezték az egész várost, a fal körül
levendulaszín trutymóval teli várárok húzódott, élénkzöld, felhúzható híd ívelt át
rajta. A szél zászlókat lobogtatott, a tornyok teteje szinte a felhőket érte.
A falak mögött az expedíció tagjai megpillantották mindazon csodákat,
mely a régi időkben temérdek turistát vonzott ide. A legkülönfélébb szórakozási
lehetőségek várták áket: vándorcirkuszos és vurstlisátrak, óriáskerekek,
tekepályák, elvarázsolt kastélyok, céllövöldék – no meg kaszinók, ahol az ember
egy-egy kellemes órát tölthetett, s ahol, ha nem vigyázott, megszabadították
utolsó petákjától is. Évekkel korábban, mikor Szarumén még jobbik arcát mutatta
a világnak, Gründolf krupiéként dolgozott az egyik ilyen intézményben, az
úgynevezett Szerencsekeréknél. Igaz, nem sokáig. Hogy miért dobták s tiltották ki
egyszer s mindenkorra a paradicsomból, melyet elvetemült gazdája
Szaruméntelepnek keresztelt át, nem tudta senki. Gründolf pedig hallgatott.
A társaság tagjai várakozásteljesen nézték a mozdulatlan játékszereket,
kihalt térségeket. A falakon ezzel szemben íjászok, lándzsások tömegei álltak,
mögöttük számtalan kondérban sűrű leves rotyogott. A palánkok fölött rögzített
hatalmas táblán egy rajzfilmfigura képe látszott – e figurát számos
képregénypergamen, rengeteg játék népszerűsítette szerte Alsó-Középfóldén.
Dickey Sárkánynak hívták, lükén vigyorgott az érkezőkre. A táblán
egyébiránt ez állt:

ISTEN HOZTA SZARUMÉNTELEPEN!

Vasárnaponként árengedmény!

Az érkezők figyelmét nem kerülte el, hogy Dickey Sárkány képe számos
pontról vigyorog rájuk: minden második tűzfalról, reklámtábláról ugyanez a lógó
nyelvű, vérfagyasztóan ostoba ábrázat hunyurgott. A közkedvelt teremtmény
mostanra valamiképp teremtője hatalomvágyának szimbólumává vált – a
jövevények célja pedig e hatalom megtörése volt.
– "Erős vár nekünk Dickey Sárkány..." – idézte Gründolf, ügyet sem vetve
a körülállók fájdalmas sziszegésére.
– Ja – bólintott Élőwynn. – Szarumén nagy piznizzt csinált Dickey
Sárkányos kalapokból, Dickey Sárkányos pólókból, a Dickey Sárkányos
derdidaszból... Gazdag mocsok ez a Szarumén ist!
Gründolf helyeselt. Elmondta azt is, hogy abban az időben, mikor
üzlettársak voltak, Vasótvar ura nem volt még ilyen elvetemült.
– Ambár meglehet, mézesmázos szavai már akkoriban is csak gonosz
céljai elleplezésére szolgáltak – fűzte hozzá. – Bárhogyan is, ideje elintéznünk.
 – De hogy fogjunk hozzá? – kérdezte Legolás.
– Megosztjuk erőit! – rikkantatta Élőwynn. Orrában összekoccantak a
csirkecsontok. -, Egy dumkopf kéne, aki magára vonja figyelmüket, míg mi
hátulról támadunk... – Szünetet tartott, szeme sarkából figyelte a szerelmes
Kószát. – Ez a dum... ez a hős elnyerheti bármelyik fraulein szívét, azt hiszem...!
Kósza fülei fellángoltak, szeme megvillant. Kivonta kardját, felüvöltött:
– Krona! Magamra vállalom e küldetést, hogy hírneved s dicsőséged
öregbítsem, s hogy elnyerhessem szíved! Végrehajtom a feladatot, még ha nem
is térek vissza!
Előwynn mellé kormányozta berzenkedő merínóiját, csókot lehellt a
kapitánynő kezére.
– Ám mielőtt nekivágnék, zálogot veszek Tőled, szép Élőwynn, hogy Rád
emlékezhessek az öldöklő küzdelemben! Zálogot, kérlek!
Élőwynn egy pillanatca megzavarodott, majd bólintott csupaszarv fejével.
Lecsatolta fémmel kivert csuklóvédőjét, s Aragondnak nyújtotta. Kósza boldogan
csatolta saját nyakára az ékességet.
– Hoké, megkaptad a zálogod – mormolta a kapitány. – Jetzt gyerünk!
Aragond minden további akadékoskodás nélkül eresztette neki hátasát a
lejtőnek. A sereg üdvrivalgásától kísérve indult a csapdhíd felé. Mind sebesebben
száguldott – a többiek visszahúzódtak, s oldalazni kezdtek a dombgerinc
védelmében.
Aragond merínóijának patái már a hídon csattogtak, mikor a bentiek
váratlanul működésbe hozták az emelőberendezést. A híd megbillent, fonákján
feltűnt a jól ismert sárkányvigyor, s egy felirat:

Elnézést, emberek – átmenetileg zárva

Kószát továbbragadta a lendület: hanyatt-homlok zuhant a levendulaszín

posványba. Vergődés közben rémülten felüvöltött – körös-körül éles szarukávás
pofák bukkantak elő, hatalmas teknőcök indultak támadásra a betolakodó ellen. A
fent tanyázó íjászoknak is feltűnt a locspocs – kiszúrták a célpontot, s nyílvesszők
felhőjével árasztották el.
A kiáltásokat meghallva Élőwynn ismét felrúgtatott a dombtetőre.
Megpillantotta a vergődő, mindenfelől szorongatott Aragondot. Rahóni nyelven
átkozódva nyomban vágtába ugratta juhát, ottermett, s a férfi után vetette magát.
Erős karja hajlatába kapta Kósza fejét, s a part felé iparkodott. A társaság tagjai
hitetlenkedve észlelték, hogy el is éri – kilábolt a posványból Aragonddal, és
fedezéket keresett. A két elázott, nyilakkal megspékelt juh követte.
A rehórok harsány éljenzésbe kezdtek, ahogy vezérük a ziháló Kószát
vonszolva visszatrappolt a dombra. A kapitány dünnyögött valamit, mesterséges
légzést adott Aragondnak, aki jó adag latyakot és pár kisebb teknőcöt köhögött
fel. A vad hüllők leszaggattak róla majd minden ruhát, csak alsóneműjét kímélték
meg, melyen – s ez nem kerülte el Élőwynn figyelmét – Pondor koronája
ékeskedett.
– Hé! – kiáltott a félig eszméletlen Kószára. – Pondor koronáját viseled
der alsódon!
 – Így igaz – szólt Gründolf. – Hisz ő e földek s Pondor királya.
– Nem viccelsz? – érdeklődött Élőwynn elkerekedett szemmel. –
Hmmm... Lehet, hogy ez a dumkopf mégiscsak hoké! – Valamennyiük
legnagyobb meglepetésére karjába vette Kószát, duruzsolni kezdett neki, s
gyengéden megbüfiztette.
– Az efféle kellemeteskedésre most nincs idő! – szólalt meg ismét
Gründolf. – Elterelő manőverünk kudarccal végződött, az ellenség tud
jövetelünkről. Oda a meglepetés előnye, veszítettünk!
– Ez annyit jelent, hogy hazamehetünk végre? – érdeklődött Legolás.
– Nem – mondotta a mágus, s medálja felragyogott a napsütésben. – De
lássátok: a messzeségben hatalmas sereg közelg!
– A francba... – mormolta Kübli. – Már azt reméltem, lesz egy nyugodt
napunk...
Rettegve nézték a távoli dombgerincen átzúdúlá sokaságot, mely ijesztő
sebességgel egyenest feléjük tartott. Hogy barát vagy, ellenség-e, azt egyikük
sem volt képes eldönteni. Álltak, bámultak jó néhány percen át, mígnem
Szarumén szolgáinak állásai felől kürtszó harsant.
– Ezek orkok! Azért jönnek, hogy valamennyüinket elpusztítsanak! –
jajveszékelt Legolás. – Szaruón hatalmas sereget küldött ellenünk!
– Nem! – kiáltotta Kósza. – Ezek nem orkok! Nem hasonlítanak egyetlen
általam ismert lényhez sem...
Most már a többiek is látták, nem téved. Szaruméntelep felé egy zöld
óriás vezetésével hadrendbe állt növények tömegei masíroztak. Fura indulót
zengtek:

Világ vad zőldségei, egyesűljetek!

Mindent letiporjon dicső seregetek!
Káposzta, saláta, cukkíni és répa:
Melegházainknak bűszke ivadéka
Orkpűré készűl ma, zavaros és forró
Ne nézz így rám, győkér, nem vagyok én Zorró
Vérözön ömlik majd, bíborszínű permet
Nem vagyunk mi krumplik: mi ássuk a vermet!
Nem árulunk zsákbameggyet, kicsi szívünk vágya:
Dögöljön meg a varázsló, legyen szervestrágya!

– Hohohohó! – visszhangzott a kacaj a földek felett, s a riadt birkák riadt

birkák módján szaladtak szét. A döbbent társaság répaszázadokat,
burgonyaezredeket, zellerhadosztályokat, édesgyökérkülönítményeket látott
masírozni. Az indulózenét egy csattogó paszulyokból álló, ötvenfős zenekar
szolgáltatta. Az előőrsök mögött újabb egységek tűntek fel: elszánt
avokádókörték, halálra szánt kiwik, komor maracuják tömegei. Ritmusra léptek
mindannyian még a föld is beleremegett; a levegőben ezernyi szólamú
csatakiáltás szállt.
 A hadoszlopok élén maga a zöld generális haladt büszkén: vállára
kukoricahajból rögtönzött zsinórzatot. Ült mindkét oldalon egy-egy ismerős figura
is elsőként Gründolf fedezte fel őket.
– A két semmirekellő herót, úgy éljek! – rikoltotta.
Bejött neki. Pepin és Trufó bizonytalanul himbálódzott Szélszeszél vállán,
vadul integetett a mágusnak meg a többieknek. A termékhadsereg egyenest a
városfalakhoz masírozott, s hadrendbe állt. Aragond az Élőwynntől kölcsönkapott
monokli segítségével jól látta az orkokat, akiket először megbénított a döbbenet,
azután szerteszórt a pánik. Fel s alá rohangáltak állásaikban.
– Hohohohó! – mennydörögte az óriás. – Tudd meg hát, Szarumén, hogy
az ontok jöttek el hozzád! Add meg magad, vagy légy pürévé!
Az erőd egy darabig hallgatott – azután egy durva hang falrengető "Túrót!
"-tal válaszolt.
– Ha jól értettem – mondta az óriás -, mindenképp harcolni akarsz... –
Nem szólt többet, visszatért saját vonalaihoz, parancsokat osztogatott
alárendeltjeinek, akik sebesen engedelmeskedtek: ide-oda rohangálva állították
fel ostromgépeiket.
Az erőd körül gigászi dinnyék cammogtak-görögtek a várárok széléig.
Öket termetes krumplik követték, a dinnyék hátára pattantak, majd gyilkos
magzáport zúdítottak a vigyázatlan orkokra. Azok úgy hullottak, mint a legyek. A
dombon csoportosuló szemlélődők vadul megtapsoltak minden találatot.
Egy hadosztálynyi batáta megrohamozta és eltömte a várárkot – ügyet
sem vetettek a beléjük csapódó nyílvesszőkre. Félig a teknőcökkel teli vízbe
merülve szívós, hosszú rügyeket eresztettek, melyek a falakra kúsztak, s
megfogództak az állványzatokban. A rögtönzött lajtorján máris nekiindultak a
kommandósuborkák, s vadul összecsaptak a védőkkel. Az óriás ezzel egyidőben
kerekeken gördülő, irdatlan hajítógépet tolatott előre, s a falak ellen fordította.
– Der gáztámadás! – kiáltotta Élőwynn, megsejtvén, honnét fúj a szél. A
döbbent szemlélődők hamarosan megértették, mire gondolt: három századnyi
öngyilkos hagyma lépett színre, s a katapult kanalába szállt. Mikor a csappantyú
engedett, a borjúnyi hagymák meredek ívben csapódtak az ork állásokba, átható,
csípős permetfelhőkbe vonták azokat. A monoklin át Aragond látta az égő
szemüket vadul dörzsölő, orrmányükat koszos fekete zsebkendőbe fújó védőket.
Az égből kamikazék módján záporoztak a zellerek, a levegőben fülsiketítő
dördülésekkel pattogtak a kukoricák. Szarumén talpnyalói méginkább
megzavarodtak.
Ám mivel mégiscsak orkok voltak, szívósan ellenálltak. Hosszú pengéik
villogtak, vitamindús növényi nedvek csorogtak róluk. A pallókat kezdte elboritani
a felszecskázott petrezselyem, a felkockázott hagyma, felcsíkozott répa. A
köveken patakokban folyt a paradicsomlé, a várárok posványában egy élettelen,
hatalmas saláta hevert.
Látván, hogy a tusa a falakon még nem dőlt el, a magas, zöld parancsnok
újabb fegyver bevetése mellett döntött. Mack teherautó méretű tök jelent meg a
színen. Rábólintott a kapott utasításra, majd leterített bajtársai százainak tetemén
át a falig görgött. Csak úgy záporoztak rá a nyílvesszők, a roppant, narancssárga
harcos mégis előretört a hidig, s nekifeszült tömegével. Az egész falgyűrű
rázkódott, remegett. A tök újra és újra nekiveselkedett, pedig a védők üstszám
zúdították rá a forró levest. Megfőve bár, de törve nem, a bátor tök hátragurult pár
métert, s teljes sebességgel a kapunak rohant. Titáni csattanás hallatszott, az
alkotmány szilánkokra robbant. Az irdatlan faltörő növény kábán hátragördült,
megvonta öles vállát, s kétfelé esett. Bensőjéből csak úgy dőltek a magvak,
elkeveredtek társai frissen kiontott levével. Pár pillanatra minden elcsendesedett.
Azután az ontok vad kiáltozással új rohamra indultak, s a résen át benyomultak a
városba. Nyomukban rugtattak a rahórok, a sort hőseink zárták – alig várták, hogy
kivehessék részüket a hősies küzdelemből.
A falak közti végső összecsapás rövid volt, ám annál véresebb. Kübli
halkan danászva járt-kelt, agyoncsapta a sebzett orkokat, még az ép elesettek
közül is felapritott néhányat. Aragond és Legolás hátulról végzett egy csapat
szívóskodó védővel – Gründolf egy tábori árnyékszék mögül osztogatta nekik
bölcs tanácsait. A pálmát mégis a birkás leány és emberei vitték el – kimélet
nélkül lekaszabolták a még talpon maradt orkokat. Aragond Élőwynn keresésére
indult a küzdelemben. Mikor ráakadt, a kapitánynő egy nyomorult orkot szeletelt
éppen, s hazájának egy régi bordalát zümmögte. Észrevette a szégyenlősen
integető Kószát. Elmosolyodott, rákacsintott, s egy gömbölyű tárgyat hajított neki.
– Hé, király! Ezt kapd ki!
Kósza ügyetlenül stoppolta le a szuvenírt. Egy ork feje volt. Vonásaira
ráfagyott a kimondhatatlan undor.

A harc végre-valahára befejeződött, a jó ideje külön-külön kóborló barátok

összeverődtek, örömmel üdvözölték egymást.
– Örömteli üdvözletünk! – kiáltotta Pepin és Trufó.
– Belétek is, sőt, ha lehet, még több. – mondta Gründolf, s elnyomott egy
ásítást.
– Üdv! Szép pillanat ez, remek találkozás! – hajtotta meg magát Legolás.
– Adja az ég, hogy kicsinyes félelmeitek mindörökre elmúljanak!
Kübli is odasántikált a herótokhoz, vonásaira mosolyt erőltetett.
– Pax vobiscum. Egyetek háromszor napjában, legyen egészséges a
bélműködéstek!
– Miképp lehetséges – kérdezte Aragond -, hogy épp e különös, idegen
földön találkozunk?
– Nagy sora van annak... – mormolta Pepin, és előhúzta jegyzeteit.
– Akkor hagyjuk inkább – legyintett Gründolf. Láttátok Fritót meg a
Gyűrűt? Vagy hallottatok legalább felőlük?
– Nemigen – mondta Trufó.
– Mi se – szólt Kübli. – Na, gyerünk enni.
– Ne! – mondta a varázsló. – Hisz még elő se kerítettük a gonosz
Szarumént.
– Affrancba! – szisszent fel a törp. – Kifutunk megint az ebédidőből...
Szélszeszél, Élőwynn és a társaság a házigazda keresésére indult. Híre
terjedt, hogy Szarumén és ocsmány segédje, Tetűnyelv a Kilátóba,
Szaruméntelep legmagasabb tornyába menekült, mely jobb időkben a csúcsára
épített, forgó vendéglőről volt közismert.
 – Odafent bújkál – jelentette egy zeller. – Tönkretette a lifteket, de nem
számít: csapdában van.
– Hohohohó! – göcögött az óriás.
– Kuss! – förmedt rá Gründolf.
Magasan a fejük felett ott forgott a vendéglő. Villogó neonreklámja,
Szarumén-féle Csúcsétkezde alatt egyszerre kivágódott egy üvegajtó, a peremre
kilépett egy alak.
– Ez ő! – rikoltotta Élőwynn.
A házigazda ábrázata nagyon hasonlított Gründolféra, öltözéke azonban
lényegesen furcsább volt az ex-Piszkosszürkéénél. Tűzvörös kezeslábast viselt,
hozzá földig érő fekete szaténköpönyeget. Fejére fekete műszarvakat, fenekére
hosszú farkat erősített. Pataforma bakancsot húzott, kezében alumíniumvillát
szorongatott. Röhögve pillantott lent gyülekező ellenfeleire.
– Hahahahaha!
– Jöjj hát le! – kiáltotta Aragond. – Vedd el méltó büntetésed! Nyisd ki az
ajtót, eressz be minket!
– Fenéket! – kuncogott Szarumén. – Nem én, nem, az istennek se!
Beszéljük meg ezt a dolgot, mint civilizált emberek!
– Tumagép! – sikoltotta Élőwynn. – A peledet ontjuk, nyomorontz!
A gonosz varázsló rémülten hőkölt hátra, aztán visszaaraszolt a peremig,
és elmosolyodott. Hangja különös volt, mámorító és negédes, akár a halva. A
társaság tagjai döbbenten hallgatták szavait:
– A tárgyra – mondta. – Itt gürizek, hogy arcom verejtékével egy kis
dohányt kaparjak össze. Egyszerre megjelenik egy nagyobb társaság, az
érdekeltségeimet veszélyezteti, ki akar szorítani a piacról. Kárt tettetek
ingóságaimban, végeztetek alkalmazottaimmal. Mi más ez, ha nem
tisztességtelen gazdasági tevékenység?
– Hé! – szólt oda az óriás Gründolfnak. – Nem semmi a pasas! Nem
hiába zabált annyi répát...
– Kuss! – mondta komoran Gründolf.
– Volna egy ajánlatom – szólt Szarumén, s farkával gesztikulálva mintegy
aláhúzta mondandóját. – S bár nem vagyok oda az ötletért, terítek nektek. Benne
akartam lenni a buliban, elismerem, de az asztalt Szaruón, az a szemét akarja
mindenestül lesöpörni... Mármost, a leghelyesebb amit tehetünk, hogy
konzorciumot hozunk létre visszaszorítására. Ami engem illet, a Dickey Sárkányra
vonatkozó jogokat adom régi pozícióm megőrzése és rendes évi részesedés
fejében. Ha régi Gyűrűk kerülnének elő időközben, élek elővételi jogommal. Ha
megtoldjátok a részesedésemet harminc százalékkal a Hordori össztermékből,
átadom nektek Tetűnyelvet. A nap folyamán történt sajnálatos eseményekért
egyedül ő felel!
A toronyból dühödt ordítás hallatszott, egy nagy tál műgyümölcs épp hogy
elhibázta Szarumén fejét. Egy pillanatra láthatóvá vált egy kifutófiúnak öltözött
öregember – az öklét rázta.
– Garrssch! – köpködött.
Szarumén megragadta a szerencsétlent, s lehajította a mélybe.
 – Aaaaaaaaaaaaaarrrrggggghhhh! – bömbölt Tetűnyelv. Nagyot csattanva
landolt az udvar kövén.
– Ilyet se láttam még... – kacarászott Kühli.
– Ez nyilvánvalóan bizonyítja jószándékomat! – kiáltotta Szarumén. – Áll
az alku?
– Nem alkuszunk! – bömbölte Gründolf. – Mindenki látta: megcsúszott a
pasas!
– Várjunk, várjunk csak... – töprengett Aragond. – Hogy is van ez azzal a
részesedéssel?
– Ha én azt mondom, nem, az annyit jelent, NEM! – Gründolf a kalapját
igazgatta. – Nem szeretnék egy verőfényes reggelen arra ébredni, hogy ez a dög
letömte a torkomon a részvényeimet!
Feje mellett ugyanekkor kis fekete micsoda süvített el.
– Kezd a dolog egyhangúvá válni – vélte Kübli.
A gömbölyű micsoda végiggördült az udvaron, pont Pepin lába előtt
állapodott meg. A herót érdeklődve méregette, aztán felemelte.
– Örizet alatt maradsz gonosz tornyodban – kiáltott fel Szaruménnek
Gründolf. – Ha kifogysz az ennivalóból, úgyis lejössz, majd akkor intéznek el az
ontok... – Sarkonfordult, Pepinre mutatott. – Oké. Tedd le szépen!
– Most méér? Nem is piszkáltam, nem esináltam semmit! – tiltakozott a
herót.
– Tényleg nem! – erősítgette Trufó.
– Add csak ide! – türelmetlenkedett a mágus. – Megenni úgysem tudod,
mi hasznát vennéd?
Az ifjú herót durcásan nyújtotta át a fekete gömböt.
– S most – mondta Gründolf -, igen gyorsanak kell lennünk. Noha
Vasótvar ármánykodása többé nem fenyegeti Rehórt, a nyugalom nem lesz
tartós, ha magát Pondort meg nem óvjuk az elvetemült Szaruóntól!
– Mit tegyünk hát? – kérdezte Trufó.
– Az, hát? – tódította Pepin.
– Ha befogjátok egy minutumra lepcses szátokat, megmondom néktek! –
csattant fel Gründolf. – Szaruón keleti hadseregei Mines Tróne szép városát
fenyegetik. A közelben emelkedik Manus Morgol, a gonoszság egyik fő fészke;
bármely napon aláereszkedhet a Nagy Homály, s nem lesz többé hajnal, hogy az
isten akárhova tegye... Minden erőnket össze kell szednünk, hogy
megvédelmezhessük Mines Trónét... – Magához intette Aragondot. – Neked,
Kósza, nyomban Pondorba kell menned, hogy egybegyűjtsd alattvalóidat, s
mindazokat, kik hajlanak rá, hogy Mines Trónéért verekedjenek. Előwynn, add
mellénk minden nélkülözhető lovasodat; te, Szélszeszél, vezesd a bátor ontokat
Pondor televényére! A többiek velem jönnek.
– Száznál is több szó, egyetlen logikai bukfenc nélkül! – ámuldozott Kübli.
– Valamelyest mégis átalakult a vén marha...
A társaság tagjai elköszöntek, s nehéz szívvel kilovagoltak Vasótvarból.
Tudták, továbbra is súlyos veszély fenyegeti világukat. Gründolf, Pepin és Trufó
megzabolázták berzenkedő hátasaikat, s ahogy leszállt az est, nekivágtak a
hosszú útnak Pondor nevezetes fővárosa felé. Ahogy távolodtak, két szép, fiatal
sárgarépa lengette utánuk zöldjét – felfelugráltak a levegőbe, egy-egy pillantást
vetettek dudorodó altestükre.
A herótok Gründolf felügyelete nélkül igencsak kirúgtak a hámból...
Egész éjszaka lovagoltak, mi több, a rákövetkező nap nagyobbik felét is
vágtázással töltötték. Nagyon figyeltek, nem követik-e őket Szaruán kémei. Trufó
egy alkalommal mintha fekete árnyat látott volna elsuhanni keletnek, hallott
valami károgásfélét is, ám mivel előzőleg pipafüvet szívott, nem lehetett biztos a
dolgában, ezért aztán nem is említette senkinek.
Végül megpihentek. Gründolf és Trufa egy gyors kanasztajátszma után (a
herót veszített) tüstént elszenderedett, s lefeküdt Pepin is, ám ő csak színlelte az
alvást. Mihelyt társainak hortyogása egyenletessé vált, kisurrant sátrából, s
sebesen átkutatta a mágus nyeregtáskáit. Csakhamar rábukkant arra a
gömbölyded fekete valamire, amelyet Gründolf úgy dugdosott előle.
A gömb kisebb volt egy narancsnál, egy billiárdgolyónál azonban
kifejezetten nagyobb. Felszíne egyetlen befelé nyíló ajtót kivéve sima, jellegtelen.
– Egy mágikus terülj-terülj labda! – suttogta elragadtatottan a herót. – Hát
peeeersze!
Lehúnyta szemét, egy pint sert kívánt és rössre sült fasírozottat.
Sistergés hallatszott, füst csapott fel – Pepin azon kapta magát, hogy egy
iszonytató, majdhogynem kimondhatatlan gonoszságot sugárzó arcba bámul. A
jelenés vonásait kíméletlen düh torzította.
– Hát nem megmondtam, hogy el a mancsokkal attól a kőtől? – ordította
az öreg varázsló magából kikelve.
– Mos mééééér? Csak megnéztem! – nyüszögött Pepin.
Gründolf kiragadta kezéből a követ, nagyot fújt.
– Ez – mondotta nyersen – nem játékszer. Ez a csodás Palanter, a tvelfek
mágikus látóköve, melyet régesrég elveszettnek hisznek...
– Ja úúúúúgy... Miért nem ezzel kezdted? – pimaszkodott feleslegesen a
herót.
– A Palanter segítségével a Régiek felderíthették a jövő titkait, s
beleláthattak az emberi szivekbe is – folytatta Gründolf.
– Valahogy úgy, ahogy a betűzőtáblával? – kérdezett újfent hülyét Trufó.
– Ide nézzetek! – paranesolta Gründolf.
A két herót érdeklődve nézte a furcsán gesztikuláló, a gömb felett ijesztő
igét káráló varázslót.

Hókusz pókusz
Loco parentis Jackie Onassis
Dino de Laurentis!

A gömb a herótok bámuló szeme láttára felizzott. Gründolf tovább

mormolt fölötte:

Queequeg qouhog!
Quodnam quixote!
Pequod peapod!
 Pnin Peyote!
Presto változz ó
Toil és bohu
Rollo chikki
Bagyor hunyor!

A kőben mintha valami szikrákat hányt volna. Fura rezgés járta át a

levegőt. Pepin Gründolf hangját hallotta a nagy-nagy fényességből:
– Mondd, ó mágikus Palanter, elbukik vajh Szaruón, vagy győzni fog?
Ráborul-e Alsó-Középföldére a Fekete Végzet, avagy kisüt-é a nap, feltámad-é a
vidámság elmúlta után?
Pepin és Trufó csak ámuldozott: a levegőben izzó betűk képződtek,
feltárandó a jövőt, a Sötét Urral való összecsapás eredményét. A következőket
olvasták meg-megborzongva: A mérkőzés kétesélyes. Térjünk vissza a témára
később!

NYOLCADIK FEJEZET
A Nyanyapók barlangja, és hasonló nyalánkságok

Fritó és Smafu elfúló lélegzettel ért a kaptató tetejére, onnét vette

szemügyre az alant elterülő, sík vidéket, ahol Hordor bányái, ruhagyárai,
papírmalmai sorakoztak. Fritó kimerülten huppant le egy tehénkoponyára. Smafu
sajtot és kekszet kotort elő hátizsákjukból.
E pillanatban gördülő kavicsok neszére figyeltek fel. Valaki megbotlott,
előrezuhant, azután feltápászkodott, s zajosan orrot fújt. A herótok talpra
szökkentek – a dombgerincen négykézláb mászó, szürke, pikkelyes lény jelent
meg. Szimatot követett.
– Anyám, add el a házat...! – ámuldozott Fritó. Ösztönös irtózással hőkölt
hátra a sötét alak láttán. Smafu tvelf gyártmányú uzsonnakéséhez kapott,
hátralépett. Szíve a torkában dobogott, a kekszet az utolsó morzsáig felköhögte.
A lény a herótokra kancsalított, aztán halvány mosollyal, nagy
kínkeservvel felegyenesedett, összefonta két karját a háta mögött, félrenézett, s
fütyürészésbe fogott.
Fritónak hirtelen eszébe ötlött Dildó meséje a Gyűrű megtalálásáról.
– Te Gollam vagy! – förmedt a jövevényre. – Mi keresnivalód itt?
– Nos, ami azt illeti... – A lény nagyon megfontoltan beszélt. – ... nem sok.
Üres üvegeket gyűjtök, hogy a pénzből vastüdőt vehessek a nővérem
keresztfiának. Az operációm óta persze nem mozgok már olyan fürgén, mint
valaha... Úgy hiszem, nem volt szerencsém. Fura dolog az élet – egyszer fenn,
egyszer lenn. Jézusom, de hideg van! Zaciba kellett csapnom a kabátomat – de
hát muszáj volt vérplazmát szereznem szegény kanárimnak!
Smafu kétségbeesetten igyekezett nyitva tartani szemét, de hasztalan:
nagyot ásított, s végignyúlt a földön.
 – Átkozott szörnyeteg... – mormolta, aztán elaludt.
– Nos, megkaptam megint – ingatta fejét Gollam. – Jó, jó, érzem én, ha
valahol nem látnak szivesen... – Azzal leült, és belezabált a herótok tvelf
készítésű lomposába.
Fritó párszor arcul csapta magát, néhány mély lélegzetet vett.
– Na idesüss, Gollam... – kezdte.
– Ó, ki sem kell mondanod. Nem látsz szívesen. Tudom. Soha, sehol
nem látnak szívesen. Mikor kétéves voltam, anyám egy kosárba tett, és kétnapi
hideg élelemmel felszerelve kirakott a kerek erdő közepén. Melegszívű patkányok
neveltek fel. De hát másnak sem könnyebb, azt hiszem... Ismertem például egy
Wyzinski nevű trollt...
Fritó megtántorodott, elesett, s aludt már, mire végignyúlt a kövön.
Smafuval együtt éjnek idején eszmélt fel – addigra Gollam eltűnt. A herótok
kapkodva ellenőrizték, megvannak-e végtagjaik és ujjaik, hogy nem felejtettek-e
hegyes tárgyakat a bordáik között. Meglepődve tapasztalták, hogy a hajuk szála
sem görbült meg, s hogy semmijüknek nem kélt lába. Fritó érezte, hogy a Gyűrű
is ott függ láncán. Sebesen felhúzta, megfújta a varázssípot, s megnyugodva
hallotta a normál E-t.
– Nem fér a fejembe a dolog, Fritó úr! – mormolta Smafu, mialatt
fogtöméseit ellenőrizte e célra is kiválóan alkalmas nyelvével. – Ez a Gollam egy
alattomos dög, vagy még annál is rosszabb!
– Helló, helló! – szólalt meg hirtelen egy nagyob bacska kődarab, mely
fokozatosan Gollammá változott.
– Helló – mondta halkan Fritó.
– Épp menni készültünk – fűzte hozzá kapkodva Smafu. – Le kell
szállitanunk egy rakat fegyvert Tanzániának, fel kell vennünk egy kevés koprát
Guamon – válassz!
– Kár – mondta a szörny. – Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy az öreg
Gollam istenhozzádot mondjon. De sebaj, hozzászokott már!
– Ég veled! – mondta Smafu határozottan.
– Ég veletek, ég veletek! Milyen szomorú dolog is a búcsú... – mormolta
Gollam. Nagy, foltos zsebkendőjét lengette, azután megragadta Fritó kezét, s
csendesen sírni kezdett.
Smafu megragadta Fritó másik karját, s minden teketória nélkül
elrángatta onnét urát. Csakhamar észrevette, hogy Gollamot is vonszolnia kell.
Egy-két perc múlva feladta, kimerülten huppant le egy kőre.
– Nem bírom elviselni, régi jó barátaim távozását! – hisztériázott a szörny,
zsebkendőjét arcára borítva. – Egy darabon elkíssérlek benneteket, rendben?
– Gyerünk – legyintett reményvesztetten Fritó, s a három apró alak együtt
vágott neki a lapálynak. Csakhamar olyan vidékre értek, ahol a talaj – a közelben
felbuzgó, zöld vizű forrásnak hála – süppedékessé, tocsogóvá vált. Itt Gollam tört
az élre. Pár száz méter megtétele után komoly ingovány állta útjukat. A zavaros
felszínen vizililiomok, parafadugók és üres üvegek úsztak.
– Ime a Ngaio-mocsár – jelentette be Gollam. Fritó és Smafu különös
módon alakokat vélt látni a mocskos víz tükrén. A fantomok hátában szépen
megmunkált tőrök, fejükben golyóütötte lyukak, markukban méregfiolák.
 A kis csapat továbbgázolt a bűzlő posványban. Tagjai igyekeztek
tudomást sem venni a körös-körül felbukkanó tetemekről. Egy jó órai megerőltető
gyaloglás után nedvesen, sárral borítva bár, de szárazabb részre leltek. Keskeny
ösvény is akadt itt, mely nyílegyenesen vezetett – egy óriási nyílhegyig. Lefelé
tartott égi pályáján a hold, a hajnal színezte barnára az ég alját, mire hőseink
céljukig, a különös sziklaalakzatig jutottak.
Fritó és Samu ledobta hátizsákját. Gollam mögöttük telepedett le, valami
dzsesszmelódiát dudorászott.
– Ha hiszitek, ha nem, a régi bingópálya romjain ülünk!
Fritó felnyögött.

A herótok késő délután arra ébredtek, hogy cimbalmok cincognak,

trombiták recsegnek – valahol valakik a "Busman karácsonya" című számot
gyilkolták. Fritó és Samu talpra ugrott. Hordor hegybe vágott kapuja félelmetes
közelségben volt immár. Két magas torony vigyázta, az odafent elhelyezett
reflektorok sugarai fáradhatatlanul pásztázták a környéket. Jelenleg tárva-nyitva
állt a kapu: egész sereg ember masírozott befelé rajta... Fritó rémületében szinte
beleolvadt a sziklás talajba.
Öreg este lett, mire Hordorba bevonult a horda utolsó harcosa is. A kapu
messzehangzó döndüléssel csapódott be. Smafu kikémlelt egy kő mögül, urához
kúszott – néhány babérlevelet és halat vitt neki étekül. Gollam tüstént előmászott
egy sziklarepedésből. Gusztustalanul vigyorgott.
– Az ember szivéhez a gyomrán át vezet az út – mondta célzatosan.
– Én is pont így képzeltem... – Smafu kardja markolatát babrálta.
Gollam nem sértődött meg.
– Ismerem az érzést – mormolta. – Harcoltam én is a háborúban! Olyan
zárótüzet kaptunk a japektől...
Smafu öklendezni kezdett, karja lehanyatlott.
– Dögölj meg! – javasolta a szörnynek.
Fritó fogott egy nagy darab száraz kenyeret, Gollam pofájába
gyömöszölte.
– Mmmmmf, mfffl, mmblgl! – élvezkedett a sötét bestia.
Éjszaka a kis csapat ismét felkerekedett, sok-sok litert tettek meg déli
irányban, mindvégig kerülve a kőgyűrűt, mely kőgyűrűbe fogta a Homály Földjét.
Az ösvény, melyet követtek, sima volt, talaja egyenletes – leginkább a Régiek
linóleummal borított útjaira emlékeztetett. Mire ismét felkelt a hold, messze maguk
mögött hagyták Hordor kapuját. Éjféltájt a csillagokat tenyérnyi fellegek tömege
takarta el. Hamarosan kíméletlen zivatar söpört végig a tájon; a szerencsétlen
utazókra nedves, nyugtalan pointerek és retrieverek záporoztak.
A herótok ennek ellenére rendületlenül meneteltek Gollam nyomában. A
zápor tizenöt perc múltán alábbhagyott. Már csak chihuahuák potyogtak, aztán
abbamaradt ez is – az ítéletidő továbbvonult nyugatnak.
Az éj hátralévő részében haloványan bár, de látszottak a csillagok. A
herótokat próbára tette a hideg, nem kevésbé Gollam faviccei. Nagyon késő volt
már, midőn egy hatalmas erdőség szélére értek. Letértek az útról, s egy
bozótosba rejtőztek. Tüstént elnyomta őket az álom.
 Fritó hirtelen rezzent fel. A bozótost jól megtermett, keménynek látszó,
sötét metálzöldbe öltözött férfiak fogták... gyűrűbe. Nagy, zöld íjat szorongattak
mindannyian, élénkzöld vendéghajat hordtak. Fritó bizonytalanul talpra állt,
belebikázott egyet Smafuba.
Az íjászok legmagasabbika e pillanatban kilépett, közelebb ment a
herótokhoz. Fura, zöld tollal ékített sildes sapkát viselt, jókora ezüst medálján a
Főnök felirat volt olvasható. Fritó bizonyos jelekből arra következtetett, hogy ő a
csapat vezetője.
– Teljesen be vagytok kerítve; nincs esélyetek; gyertek elő felemelt
kézzel! – darálta egy szuszra, keményen a kapitány.
Fritó mélyen meghajolt előtte.
– Jöjjetek, s kapjatok el, ha tudtok – felelte szertartásosan.
– Faramór vagyok, a Zöldek parancsnoka – mondotta a kapitány.
– Én meg Fritó, semmi különös – felelte a herót idegesen.
– Megölhetem őket egy kicsit? – kérdezte egy alacsony, kövér pasas.
Orrán fekete kendő. Fojtóhurokkal lépett Faramór mellé.
– Nem, Magnavox – mondta a kapitány, majd ismét Fritóhoz fordult. – Kik
vagytok? S vajh mi gonosz célotok?
– Társaimmal Hordorba tartok, hogy az Egy Gyűrűt a Végzet Katlanának
– másként a Zazu-gödörnek – örökkön égő tüzébe vessem – felelte Fritó.
Faramór arca elfelhősödött ennek hallatán. Előbb Gollamot és Smafut
vette szemügyre, aztán Fritóra sandított megint. Halványan elmosolyodott,
kihátrált a bozótból, emberei élére állt, s víg nótaszóval nekivágott a rengetegnek:

Dresszem zőld, íjam zöld

Testem zöld, lelkem zöld

Ujra itt a
Ujra itt a
Ujra itt a kis csapat
Szaruónkám
Szaruónkám
Szaruónkám, ócska vagy!

Tudunk jó pár mocskos cselt

Jaj, ha egy zöld bal lábbal kelt!
Éltünk a miénk
Erdőnk is a miénk
Majd minden a miénk
Így megy ez mifelénk
Álljon itt egy nagy
Pont!

Mikor a zöld emberek távoztak, csaknem hajnalodott már. A herótok egy

kevés almát és karfiolt reggeliztek, azután Gollam társaságában továbbindultak
az országúton. Csakhamar kijutottak az erdőből, s megpillantották a Hordor keleti
gyepűjén húzódó aszfaltsivatagot. Alkonyatra Manus Morgol, a Mines Trónéval
átellenben fekvő, rettegett város fekete kéményerdejének árnyéka borult rájuk.
A föld mélyéből duhogás hallatszott: gigászi gépezetek ontották ott a
lánctalpakat és az érmelegítőket Szaruón seregei számára.
Gollam a barnás homályban egy hágcsóhoz kalauzolta Fritót és Smafut.
Az instabil alkotmány a Hordor határán húzódó szirtvonulat, a Sol Hurok
magasából csüngött alá. A herótok úgy egy órán át kapaszkodtak felfelé. Egy óra
múltán elérték céljukat, kimerülten roskadtak le a tetőn, egy darabig be sem
tudták szívni a súlyosan szagló levegőt. Mihelyt kifújták magukat, egy sötétlő
barlangnyílás peremén egyensúlyozva índultak lefelé.
A magasban fekete pelikánok raja körözött, mindenfelé villámok
csapkodtak, sírok ásítoztak s aludtak el.
– Mely igen fekete itt minden... – vacogott Smafu. A barlangból odakapott
rántás és penészes ruha émelyítő bűze szállt fel. A mélyben, egy fénytelen
kamrában kötőtűk csendültek össze. Fritó és Smafu aláereszkedtek. Gollam
utánuk osont. Ajkán halovány, tudó mosoly játszadozott...

Valaha réges-rég, mikor a világ még ifjú volt, s Szaruón szíve sem
keményedett még tavalyelőtti ementálinál keményebbé, a mágus feleségül vett
egy ifjú troll-leányt. A lány neve Mazola Yvolt, ám a tvelfek csak Blanche-nak
nevezték. Szülei kimondottan ellenezték a házasságot, mondván, hogy a jóképű,
fiatal boszorkányúr "nem elég trollos", épp ezért sosem lesz képes kielégíteni
lányuk különleges igényeit. A fiatalok azonban se láttak, se hallottak a
szerelemtől. Az első százezer esztendő zavartalan boldogságban telt;
háromszobás, összkomfortos, pazar kilátású pincében éltek, s miközben az
ambíciózus fiú demonológiát és könyvelést tanult az esti iskolában, Mazola sem
tétlenkedett, s kilenc pici lidérccél ajándékozta meg.
Azután eljött a nap, mikor Szaruón felismerte az Egy Gyűrű, s az általa
szavatolt hatalom fontosságát tervei valóra váltásának menetében. A csúcsra
vágyott. Kész volt átgázolni mindenen. Felesége legszigorúbb tilalma ellenére
úgy intézte, hogy fiai félbehagyják orvosi tanulmányaikat – Nazbulokat nevelt
belőlük. Az Első Gyűrűháborúban azonban rosszul alakultak a dolgok: ő és fiai
épp hogy csak elkerülték a pusztulást. Az otthoni viszonyok ettől kezdve csak
romlottak. Szaruón minden percét boszorkánykonyhájában töltötte, Mazola pedig
gonosz varázslatokkal szórakozott, vagy épp a Palanter valamelyik csatornájának
műsorát bámulta. Hízni kezdett. Szaruón egy napon alig félreérthető helyzetben
találta a Palanter-szerelővel, s nyomban beadta a válókeresetet. A kilenc Nazbul
gondviselőjéül természetesen őt jelölték ki.
Mazolában, akit első dühében a Sol Hurok egy barlangjának mélyére
száműzött, nőttön-nőtt a harag. Már Nyanyapóknak nevezte magát. Eónokon át
rombolta szántszándékkal régi énjét: megszállottan tömte magát bonbonnal, bújta
a magazinokat; alkalmanként egy-egy hegymászót is felzabált. Szaruón eleinte
kötelességszerűen gondoskodott róla; havonta küldött hozzá húsz-huszonöt ork
önkéntest, ám az önkéntesek száma drámaian megcsappant, miután híre kelt, mit
is jelent voltaképp a főnök exnejével vacsorázni. A Nyanyapók dühe nem ismert
határokat. Gyilkos indulatot dédelgetve lapult búvóhelyén, átkozta volt férjét –
sosem tudta megbocsátani közönyét, ócska troll-vicceit. Korokon át csak a
bosszú reménye éltette fénytelen odújában. A világítás kikapcsolása végképp
betett neki.

Fritó és Smafu mind mélyebbre ereszkedtek a Sol Hurok barlangjának

sötétjébe. Gollam követte őket legalábbis szerintük. Mind mélyebbre és
mélyebbre hatoltak a torokkaparó bűzzel megült, zegzugos járatokhan. Allandóan
koponyahalmokba, rothadó kincsesládákba botlottak. Vaksin tapogatództak az
örökös éjszakában.
– Szerintem sötét van... – suttogta Smafu.
– Helytálló megállapítás – mormolta Fritó. – Biztos vagy benne, hogy
jófelé indultunk, Gollam?
Semmi válasz.
– Talán előrement... – reménykedett Fritó. Hosszú ideig bolyongtak
tapogatódzva a bűzös útvesztőben. Fritó szorosan fogta a Gyűrűt. Valahonnét
elölről dobogást hallott. Megtorpant. Miután Smafu szorosan fogta a farkát,
elesett, s magával rántotta hű társát is. A zuhanás robaja sokszoros visszhangot
vert a téres sötétségben. A dobogás abbamaradt, azután folytatódott. És
közeledett.
– Vissza! – zihálta Fritó. – Gyorsan!
A herótok kétségbeesetten menekültek a zaj forrása elől, ám az a valami
nem tágított, minden kanyar után felzárkózott, a nyomukban maradt; a levegő
olcsó bombonok bűzével volt terhes. A félszerzetek vakon rohantak, mígnem
valami arról az oldalról is útjukat állta.
– Vigyázz! – sziszegte Fritó. – Ork őrjárat!
Már Smafu is felismerte a helyzetet – a lógó nyelvvel, csörömpölő
páncélban trappoló alakokat aligha lehetett páldául jámbor barlangászokkal
összetéveszteni... Az orkok szokás szerint durva tréfákkal szórakoztatták
egymást. Fritó és Smafu a falhoz lapult. Remélték, hogy észrevétlenek
maradhatnak.
– Pfiíj! – sziszegte egy hang a sötétben. – Kiver a víz ettől a helytől...
– Fene a beledet! – csattant egy másik hang. – Az őrszemek szerint ide
jött be az a herót a Gyűrűvel!
– Jaja – dünnyögött egy harmadik. - és ha elő nem kerítjük, Szaruón
menten lúdvércet csinál belőlünk...
– Harmadosztályút persze – vélte egy negyedik.
Az orkok mind közelebb értek; a herótok még a lélegzetüket is
visszafojtották. Fritó már-már azt hitte, megúszták, mikor egy hideg, nyálkás kéz
megérintette a mellkasát.
– Hé, fiúk! – lelkendezett az ork. – Megvannak! Elkaptam őket!
Az orkok pillanatok alatt legyűrték zsákmányukat. Láncokat és
kézbilincseket csörgettek.
– Szaruón repesve vár benneteket! – röhögött egyikük, egész közel
hajolva Fritóhoz. Majdnem a padlóra küldte kriptaszagú leheletével. Ekkor
gyomorhangú morgás gördült végig a sötét járaton. Az orkok megdermedtek az
iszonyattól.
– Affrancba! – kiáltotta az egyik. – Ez Ö!
– A Nyanyapók! A Nyanyapók! – bömbölte egy másik, s tüstént
eliramodott a homályban.
Fritó kivonta kardját, de nem látott semmit, amire lecsaphatott volna.
Eltöprengett, s eszébe jutott az a mágikus hópehelytáncoltató, amelyet Lavalier
úrnő ajándékozott neki. Eltartotta magától a készséget, s reménykedve
megnyomta az alján lelt gombot. Éles neonfény lobbant, bevilágitotta a környéket.
A herótok és foglyulejtőik jókora, ízléstelenül berendezett helyiségben álltak.
Velük szemben ott sötétlett a Nyanyapók irtóztató teste.
Smafu felordított, ahogy megpillantotta az elmondhatatlant. A Nyanyapók
óriási, formátlan potrohát remegés rázta. Tűzvörös szemeiben gyűlölet parázslott.
Tekintélyes hosszúságú, már megkötött fonalrengeteget maga után vonszolva az
orkokra rontott. Kövér testével a falhoz nyomta, karmos kezével-lábával
szétmarcangolta őket. Rágóiról sárga tyúkhúsleves csepegett.
– Csak egyszer mosakodnátok meg tisztességesen! – üvöltötte, s
kettészakított egy orkot. Páncélzatát úgy dobta félre, mint a cukorkapapírt.
– Sosem viszel sehová! – toporzékolt, szájában a még rángatódzó
tetemmel. – Rád áldoztam életem legszebb éveit! – dühöngött, s vörösre
lakkozott karmaival a herótok után kapott. Fritó a falnak vetette hátát, kardjával a
mohón közeledő karmok felé sújtott, de csak a lakkréteget sikerült felkarcolnia. A
Nyanyapók öklendezett eszelős dühében, s ismét támadásba lendült. Fritó még
látta, hogy Smafu kétségbeesetten permetezi a rovarirtót a bestia nagyra tátott
pofájába – azután elveszttette az eszméletét.

KILENCEDIK FEJEZET
Mines Tróne viadala

A késő délutáni nap - és így volt ez jó1 – már-már eltűnt a nyugati

látóhatár mögött, midőn Gründolf, Pepin és Trufó megzabolázták nekitüzesedett
juhaikat Mines Tróne kapujában. A herótok lenyűgözve bámulták Pondor híres
fővárosát, Nyugat Bástyáját, a zugot, ahol Alsó-Középfölde legtöbb pacsuliolaját,
jojóját és köszörűkövét gyártják. A település Pellegranor mezején épült, e sík
földje bőven termett búzát, rozst és zabot – hogy a mákról, a lobéliáról, a
maszlagról és a többiről már ne is szóljunk. Az Eff luvium a közelben nyaldosta
szelíd lejtésú partjait; esztendőről esztendőre elegendő szalamandrával és
moszkítóval látva el a környék mindinkább fásult lakóit. Nincs mit csodálkozni
azon, hogy a város tűfejű déllakók, vastag ajkú északlakók tömegét vonzotta.
Egész Pondorban csak itt kaphattak kiutazóvízumot...
A város története a Régi Szép Időkig nyúlik vissza. A szenilis Béltelefon
király akkor adta ki a parancsot, hogy márpedig épüljön e mezőségen egy
szépségével párját ritkító udvari síugrósánc. A vén marha szerencsére még az
első kapavágás előtt beadta a kulcsot, vízfejű fia, az Alkalmatlanként emlegetett
Nabiszkó pedig, igen jellemző módon, félreértett valamit a tervrajzok
áttanulmányozásakor, és valamivel strapabíróbb cementet kevertetett a
megszokottnál. Így jött létre Mines Tróne, avagy Nabiszkó Csúnya Öröme.
A város épületei minden kézenfekvő ok nélkül hét koncentrikus kört
alkotva övezik Beltelefon király és kedvenc ágyasa – Nefritisz avagy Félisz az
Engedelmes – vörösmárvány szobrát. A végeredmény az utazók többségét egy
olasz esküvői tortára emlékeztette. (Miként a történész Bocaraton megjegyzi, ez
nem szükségképp véletlenszerű egybeesés!) Minden új gyűrű magasabban indult
az előzőnél – így volt ez a lakbérekkel is. A legmélyebben fekvő hetedik gyűrűben
a város közrendű szabadjai éltek. Gyakorta lehetett látni őket, amint sokszínű
szabadságukat fényesítgetik, hogy majdan büszkén viseljék valami hülye
utcabálon. A hatodik gyűrűt kereskedők lakták, az ötödiket harcosok, és így
tovább, egészen a belső, a legmagasabb szintig, ahol már csak Helytartók meg
fogorvosok laktak. Az egyes szinteket szélerővel hajtott lifteken lehetett
megközelíteni. Ezek állandó javításra szorultak – látnivaló, feljebb kerülni még
ezekben a hősi időkben is nehézséget okozott. Minden gyűrű büszke volt saját
történelmére, s az alatta lévő szint iránti lenézését naponta szükségesnek ítélte
kifejezésre juttatni. Szemetet hajigáltak, olyan kifejezéseket használtak, mint
"Lementem hetesbe", meg "Na, ne add már a harmadikost!". Hogy a legkülső
gyűrű lakói kiket vetettek meg, arra nézvést megbízható adatokkal nem
rendelkezünk. A hozzájuk érkező szemetet mindenesetre nem dobták sehová.
Inkább megették. Minden gyűrűt kiugró párkányzat védelmezett. Az utcákat az
ottlakókról nevezték el, a lejtős sikátorokat visszafelé számozták, minden
negyedik utca egyirányú volt – mondani is felesleges, a városlakók rendszeresen
elkéstek a megbeszélt találkozókról – ha el nem tévedtek, és megérkeztek
egyáltalán.
A három jóbarát lassan felfelé tartott a város Helytartó-ura, Benelux
palotájába. Pondor polgárai, alighogy megpillantották őket, nyomban a
legközelebhi szemészhez rohantak. A herótok viszonozták a városlakók kíváncsi
pillantásait: emberek, tvelfek, törpök, lúdvércek, sőt, még republikánusok is
akadtak itt.
– Minden igazi nagyvárosban vegyes a társaság... – jegyezte meg
Gründolf.
Meglelték az utolsó, nyikorogva, kelletlenül mozduló lépcsősort, s máris
az első szinten voltak. Pepin a szemét dörzsölgette: a palotát ápolt
gyepnégyszögek, gondosan tervezett kertek övezték. A gyalogutakat drága
márványylapok borították, a szökőkutakban ezüstérmék csilingelését idézőn
csobogott a víz. Az ajtónál aztán közölték a látogatókkal, hogy a fogorvos épp
nincs otthon, s hogy azt a másikat, a vén marhát hátul keressék.
A mondott irányba indulva lerobbant, házgyári elemekből összerótt
kalyibát leltek. A rétegeltlemezből készült, ajtón tábla lógott: A HELYTARTÓ
HÁZON KIVÜL. Alatta egy másik: EBÉDELNI MENT. És egy harmadik: VAGY
HORGÁSZIK.
– Ha jól értelmezem ezeket a feliratokat, Benelux nincs itt – jegyezte meg
Trufó.
 – Szerintem csak blöfföl – vélte Gründolf, aztán nekidőlt a csengőnek. –
Mines Tróne Helytartói mindig is különös alakok voltak. Elektrolux fia Benelux
családja ősi Helytartó-család, volt bőven idejük a degenerálódásra. Hosszú ideje
uralják Pondort. Az első Helytartó, bizonyos Falmászó Parrafin, eredetileg
Kloroplaszt király konyháján dolgozott. Másodkukta volt, mikor az öreg király
tragikus körülmények közt elhunyt. Mint mondják, hanyatt zuhant egy tucat
pecsenyevillába. Jogos örököse, Karotin titokzatos hirtelenséggel hagyta el a
várost – valamiféle összeesküvést emlegetett, reggelizőasztalán pedig rengeteg
fenyegető levelet találtak. Mivel távozása csaknem egybeesett apja halálával,
megvádolták, hogy kettős játékot játszik. A király rokonai sorra hullottak, a lehető
legfurcsább balesetek érték őket. Néhányuk saját asztalkendőjétől fúlt meg,
néhányat ételmérgezés vitt el. Páran levessel teli üstbe fulladtak, egyet ismeretlen
tettesek támadtak meg, s vertek agyon egy gázórakulccsal. Legalább hárman
hanyatt zuhantak különféle villákba – meglehet, ily módon nyilvánították ki
tiszteletüket az időnek előtte elhunyt nagy király iránt. Végül egy lélek sem akadt
már Mines Trónéban, aki viselni kívánta volna az átkos koronát. Pondor uralkodó
nélkül maradt. Ekkor fogadta el a Helytartói címet a merész Parrafin – s e címet
viselik felmenői is, egészen addig a napig, míg Karotin valamely leszármazottja
vissza nem tér, hogy elfoglalja ősei trónját, legyűrje az ország ellenségeit, s
megreformálja a távközlést.
E pillanatban kukucskálónyílás támadt az ajtón, s egy bevérzett szem
hosszasan meredt rájuk.
– Mi-mi-mit akartok? – esattant egy hang.
– Jámbor utazók vagyunk, azért jöttünk, hogy Mines Tróne dicsőségére
munkálkodjunk. Én Gründolf vagyok, a Piszkosszürke... – A mágus gyűrött
papírfecnit kotort elő tárcájából, s becsúsztatta a nyíláson.
– Mi...mi...mi ez?
– A névjegyem – felelte Gründolf. Mindjárt visszakapta – tucatnyi, még
kisebb fecnire tépve.
– Helytartó nincsen! Vakációz! Nem veszünk semmit! – A
kukucskálónyílás csattanva bezárult.
Gründolfot azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. A herótok látták a
szemén, mennyire bosszantja az incidens. Pupillája tágult és szűkült, valahogy
úgy, mint a "belőtt" Benzedrin Tomáé. Hosszan csöngetett megint. A szem ismét
megjelent, fokhagymaszag szivárgott át az ajtórésen.
– Már me...me...megint ti? Hát nem megmondtam, hogy a Helytartó épp
zuhanyozik? – a nyílás ismét bezárult.
Gründolf hallgatott. Sztálin-zubbonya zsebéből fekete golyóbist húzott elő
– Pepin az első pillanatban azt hitte, a látókő az, bár ebből ujjnyi hosszú zsinór
lógott ki. Gründolf szivarjával gyújtotta meg a zsinórt, a levélnyílásba erőltette a
golyóbist, majd – sarkában a herótokkal – fedezékbe rohant. Jókora dördülés
hallatszott. Mikor a herótok kikandikáltak a fal mögül, döbbenten tapasztalták,
hogy az ajtó eltűnt. Varázslat!
Kihúzott derékkal sétáltak át az üszkös ajtókereten. Egy vénséges vén
palotaőrrel találták szembe magukat: buzgón törölgette a kormot vöröslő
szeméből.
 – Jelentsd Beneluxnak, hogy Gründolf a mágus kér tőle kihallgatást –
mondta a Piszkosszürke.
A rogyadozó lábú harcos tétován meghajolt, s beljebb kalauzolta őket a
levegőtlen folyosókon át.
– A Hely...hely...helytartó haragudni fog... – herákolta. – Évek óta ki se
tette a lábát a szo... a szo.... a sz... otthonról.
– Nem nyugtalankodnak az emberek? – érdeklődött Pepin.
– Miért tennék? Elvégre ők kérték rá – világosította fel a vén őr.
Átvezette őket egy lovagtermen – a papírmaséból és stukkóból
összemókolt oszlopok jó fejjel magasodtak még a mágus fölé is. Gondosan
megmunkált faliszőnyegek elevenítették fel a néhai királyok dicső tetteit.
Pepinnek az tetszett a legjobban, amely a rég elhalt koronás fők egyikét egy
nősténykecske meghitt társaságában ábrázolta. Mondta is. Gründolf lekevert neki
egyet. A falakon a habarcsba nyomott golyvás palackok, üvegsmukkok csillogtak.
Az alumíniumpáncélokról visszatükröződő fény a kézzel ragasztott
linóleumpadlóra hullt.
Végül megérkeztek a csempézetéről híres trónterembe. A helyiség
ránézésre nem csupán királyi trónterem, királyi zuhanyozó is volt. Az őr
visszavonult – nem kevésbé éltes, olívazöld libériás lakáj lépett a helyébe. Rávert
egy rézgongra, s rekedten így szólt:
– Kússzatok s másszatok Pondor Helytartója, az Elmúlott-S-Egy-Nap-Ha-
Igaz-Visszatérő Király régense, Benelux előtt!
A lakáj, tisztét bevégezvén, visszaiszkolt spanyolfala mögé. Szemközt
megmozdult egy függöny, majd előgördült mosómedvék vontatta, viharvert
tolószékében maga Benelux. Szmokingnadrágot, vörös raglánt és
csokornyakkendőt viselt. Kopaszodó feje búbján sofőrsapka a Helytartók
címerével, mely egyébiránt csészealjat cipelő, szárnyas egyszarvút ábrázolt.
Trufó ismét fokhagymát szimatolt.
Gründolf megköszörülte torkát, hisz a Helytartó nyilvánvalóan mélyen
aludt.
– Üdv, és kellemes pihenést! – kezdte. – Gründolf vagyok, Alsó-
Középfölde koronás főinek udvari varázslója, csodaműves és minősített víz-
gázszerelő.
A vén Helytartó kinyitotta egyik, hályog borította szemét, undorral mérte
végig Pepint és Trufót.
– Ezek...itten micsodák? Kinn van az ajtón: Háziállatok kíméljenek!"
– Ezek herótok, uram; apró termetű, ám értékes szövetségeseink
északföldéről!
– Mindjárt... szólok az őrnek, hogy almozzonn alájuk... – mormolta a
Helytartó.
Csupa ránc feje ismét félrekókadt. Gründolf köhintett, aztán folytatta:
– Sötét s szomorú dolgokról vagyok kénytelen hírt hozni neked. Szaruón
vad orkjai végeztek szeretett fiaddal, Baromurral. A Sötét Úr most a te véredre s
országodra áhítozik, hogy valóra válthassa kimondhatatlan céljait!
– Baromur...? – a Helytartó felkönyökölt.
 – Szeretett fiad – ismételte szinpadiasan Gründolf. A vénséges, fáradt
szemekben az értelem szikrája villant.
– Ó, Baromur... Sosem ír, csak ha pénz kell neki. Pont olyan, mint az a
másik. Kár.
– Pár napon belül hadsereg érkezik nyomomban, akkor mindenért
bosszút állunk Hordoron! – ígérte Gründolf.
A Helytartó csak legyintett erőtlen kezével.
– Hordor? So...sose hallottam róla. Egyébként rólad se hallottam,
varázsló. A kihallgatásnak vége.
– Ne inzultáld a Fehér Mágust! – figyelmeztette Gründolf, s előhúzott
valamit a zsebéből. – Mert az nagy erőknek parancsoland! Húzz ki egy kártyát!
Bármelyiket.
Benelux húzott az ötvenkét pikk hetes alkotta pakliból, s konfettivé tépte a
lapot.
– Vége a kihallgatásnak! – szögezte le riasztó véglegességgel.

– Marha állat! – sziszegte Gründolf valamivel utóbb, fogadóbeli

szobájukban.
Már több mint egy órája füstölgött a történtek miatt.
– De hát mit tehetünk, ha egyszer nem akar segíteni nekünk? – kérdezte
Trufó. – Annyi esze sincs, mint egy orknak...
Gründolf pattintott az ujjával – eszébe jutott valami.
– Ez az! – kuncogott. – Az öregről mindenki tudja, milyen hülye...
– Akárcsak a társai – jegyezte meg Pepin.
– Eszelősök – morfondírozott a varázsló. – Esküdni mernék, hogy
hajlamos az önpusztításra. Pofonegyszerű! Tankönyvi eset.
– Önpusztítás? – visszhangozta Pepin. – Mit jelentsen ez?
– Sugallatom támadt – felelte Gründolf elrévedőn. – Sugallatom...

Az öreg Helytartó öngyilkosságának híre aznap este szárnyalta be a

várost. A lapok jókora fotókat közöltek a máglyáról, amelyre felugrott, minekutána
megírta alattvalóinak szánt búcsúüdvözletét, s körmönfontan összekötözte magát.
A szalagcimek eképp harsogtak: LEÉGETT B. BENELUX! A későbbi
kiadás tovább merészkedett: VARÁZSLÓ BESZÉLT UTOLJÁRA A
HELYTARTÓVAL. ÁLLÍTÁSA SZERINT SZARUON VOLT B. KINJAINAK
OKOZOJA!
S mert – titokzatos módon – Benelux stábjának minden egyes tagja
eltűnt, Gründolf nagylelkűen magára vállalta a temetés megszervezésének nehéz
feladatát, s első ténykedéseként tüstént Nemzeti Gyászórává nyilvánította az
ebédidőt. A rákövetkező napok politikai zűrzavarai közepette a jó rábeszélőkével
megáldott mágus számos sajtókonferenciát tartott. Időközben sikerült a
legmagasabb fórumokat is meggyőznie arról, elhúnyt barátja, a Helytartó
kifejezett óhaja volt, hogy ő, Gründolf foglalja el helyét, míg immáron egyetlen fia,
Faramór vissza nem tér. Egyszer-egyszer rajtaérték ugyan a mellékhelyiségben,
amint fokhagymától és kerozintól bűzlő henteskesztyűjét sikálta, ám ez mit sem
számított.
 Bámulatra méltón rövid idő alatt teremtett katonás rendet az álmos
városban. Mozgósította Mines Tróne minden erőforrását, maga állította össze a
készletlistákat; megvizsgálta az erődítési terveket, felülbírálta valamennyit, majd
saját cégét nevezve meg kivitelezőként, al áírta a szerződéseket.
Teljhatalma ellen eleinte némi tiltakozás volt tapasztalható – ekkor ijesztő,
sötét felhő ülte meg a várost. Az ellenzéki lapok szerkesztőségeiben – minő
véletlen! megmagyarázhatatlan robbanások történtek, ez egykettőre befogta a
"nyavalyás elszigetelődéspártiak" (így nevezte őket Gründolf egy széles körű
nyilvánosságot kapott interjúban) száját. Nem sokkal ezután érkezett a hír: ork-
hordák támadtak a Pondor keleti gyepűit vigyázó Ohmigoshgolira. Mines Tróne
lakói most már tudták: Szaruón láncos kutyái maholnap az ő kapuiknál
szaglásznak, randalíroznak majd...

Trufó és Pepin nyugtalanul toporgott Gründolf palotaszárnyban

berendezett irodájának várószobájában. Lábuk jó fél méter mélyen süppedt a
futószőnyegbe.
Noha büszkék voltak új egyenruhájukra (a mágus mindkettőjükből
pondori vezérkari ezredest csinált), az utóbbi napokban alig látták főnöküket, s az
orkhordákról szóló mendemondák kifejezetten demoralizálólag hatottak rájuk.
– Fogad végre bennünket? – nyafogott Pepin.
– Órák óta várunk! – panaszolta Trufó.
A formás tvelf titkárleány egykedvűen igazgatta smukkjait.
– Sajnálooom – affektálta, azon a reggelen már nyolcadízben. – A
varázsló értekezik.
Asztalán e percben felberregett a belső kommunikátor, s még mielőtt
kikapcsolhatta volna, a szobát betöltötte Gründolf hangja:
– Elmentek-e?
A tvelf leány elvörösödött. A herótok elviharzottak mellette, minden
teketória nélkül berontottak Gründolf irodájába. Meglelték a mágust: vaskos
szivart szívott, két térdén egy-egy festettszőke szilfid ficánkolt. Ingerülten pillantott
a herótokra.
– Nem tűnt fel, hogy dolgom van? – vakkantotta. – Megbeszélés. Nagyon
fontos... – Úgy tett, mintha folytatni akarná.
– Na ne mááá! – sziszegte Pepin.
– Úgy van: ne mááá! – nyomatékosította Trufó, belekóstolva a mágus
asztalán lelt kaviárba.
A mágus nagyot sóhajtott, intett a szilfideknek, hogy tünés.
– No lássuk, lássuk hát – fordult barátaihoz erőltetett szívélyességgel. –
Mit tehetek értetek?
– Annyit biztosan nem, amennyit magadért tettél – rosszmájúskodott
Trufó.
– Nem panaszkodhatom – bólintott Gründolf. – Rám mosolygott végre a
szerencse! Csak nyugodtan, zabáljátok fel az ebédemet... – Trufó időközben
végzett a kaviárral, most épp Gründolf fiókjait forgatta fel; hátha talál még valamit.
 – Kezdünk aggódni – vallotta be Pepin, egy drága trollbőr karosszékbe
roskadva. – A hírek szerint orkok és egyéb gonosz fajzatok közelednek kelet felől.
Fejünk felett fekete köd ül, a kamatlábak gyorsan csökkennek...
Gründolf kék füstkarikákat eregetett.
– Ezek a problémák nem tartoznak rátok – mondta. – Egyébként is, ez az
én dumám!
– De hát ez a fekete felhő... – aggályoskodott Pepin.
– Pár ködgomolyt telepítettem a Knukoni erdőbe és akkor mi van? –
csattant fel a mágus. – Így legalább van miről locsogniuk az embereknek.
– Hát a közelgő támadókról szóló hírek? – firtatta Trufó.
– Marhaság – legyintett Gründolf. – Szaruón jó darabig nem támad még
Mines Trónére. Mire rászánja magát, megjönnek a mieink az erősítéssel.
– Vagyis egyelőre nincs veszély? – sóhajtott Pepin.
– Bízzatok bennem! – mosolygott Gründolf, miközben kitessékelte őket. –
A varázslók rengeteget tudnak...

A másnap hajnali támadás Mines Tróne minden lakóját készületlenül érte.

A tervezett erődítési munkálatokhoz hozzá se fogtak; mindazon felszerelési
tárgyak, amelyeket Gründolf hivatalán keresztül rendeltek, s ki is fizettek, nem
érkeztek meg. Az éjszaka folyamán a Homály Földjének seregei teljesen
bekerítették a csodás várost; a fekéte sátrak ürülékcsomók gyanánt meredeztek a
zöldellő réteken. Körös-körül Szaruón lobogói (fekete alapon vörös tokmány)
lengtek. Azután, alighogy felkelt a nap, a fekete hordák rohamra indultak.
A kapukat százával döngették az olcsó lőrétől feltüzelt orkok. Mögöttük
renegát trollok és veszett, bőven nyáladzó pandák trappoltak. Idegbeteg
boszorkák, goblinok ezreinek ajkáról szállt a borzongató csatakiáltás. A hátvédet
hibrid pokolfajzatok alkották, akik taglójuk minden csapásával sok derék pondori
életét olthatták volna ki – ha történetesen hozzájuk férnek. Egy domb mögül gép-
és gyorsírók vérszomjas csordája bukkant elő, őket Sergio Mendez és a Brazil 66
követte. Iszonytató látványt nyújtottak.
Gründolf, Trufó és Pepin a falakról szemlélte mindezt. A herótok
rettentgen féltek.
– Oly sokan vannak, mi meg oly kevesen! – nyavalygott Pepin rettentő
félelmében.
– Egy-egy bátor száz embert is pótol! – torkolta le a mágus.
– De hát oly kevesen vagyunk, ők meg oly sokan! – szúkölt Trufó lévén
félelme rettentő.
– Ha a kuktát szemmel tartod, nem forr fel a víz; vidám nótát fütyül –
közölte Gründolf. – Túl sok szakács – nincs mulatság, bruhaha!
A herótok némiképp megnyugodva felfegyverkeztek. Vasruhát,
vaskesztyűt, vascsizmát öltöttek, gyöngyöző homlokukat vaszsebkendőbe
törölték. Utoljára derekukat övezték fel: cserkészbicskájuk kétélű pengéje jó volt s
igaz. Gründolf égszínkék, ódon, latexből készült nehézbúvárruhát vett fel; a sisak
apró, kerek ablakában takarosan trimmelt szakálla látszott mindössze. Kezében
ősi, megbízható fegyvert szorongatott, mely tvelf nyelven félautomata
Browningnak neveztetik.
 Pepin egy árnyékra lett figyelmes a fejük felett. Felüvöltött. Hussanás; a
három jóbarát épp idejében bukott le. Egy Nazbul röhögve emelte ki
gyilkospelikánját a zuhanórepülésből. Az égbolt valósággal feketéllett eme
iszonytató szárnyasoktól – egy-egy repülőszemüveges lidérc kormányozta
valamennyit. Hol itt, hol ott bukkantak fel, légifelvételeket készítettek; kórházakat,
árvaházakat és templomokat bombáztak guanóval. A megfélemlített város felett
elhúzva a pelikánok nagyra tátották csupa fog szájukat: pofazacskájukból
röplapok kerültek elő, százával hulltak a – minő szerencse! – analfabéta védőkre.
A pondoriakat azonban nem csupán odafentről fenyegette veszedelem.
Hordor szárazföldi csapatai most már a főkaput döngették, az állásokban
szorongókra lángoló maceszgombócokat, és Rod McKuen válogatott verseit
hajigáltak. A levegő mintha életre kelt volna: mindenütt mérgezett bumerángok,
nagy sebességgel kilőtt velőscsontok röpködtek. Némelyik Gründolf sisakját
találta, kis híján komoly fejtörést okozva ezzel a mágusnak.
Az orkok sorai hirtelen szétváltak a fal tövében, s a herótok meglepetten
kiáltottak fel. Irdatlan fekete kövidinka siklott a kapuhoz, nyergében a Nazbulok
Ura. Tiszta feketébe volt öltözve, bőrjakójáról hóláncok csüngtek. Lekászálódott
hátasáról, westerncsizmája mély nyomokat hagyott a kemény földön. Trufó egy
pillanatra látta groteszk, szeplős arcát; a lidérc számos agyara, két pomádés
pajesza nedvesen csillogott a déli verőfényben. Gonoszul a pondoriakra
vigyorgott, aztán sípot emelt az orrához, s nagyot, fúlsiketítőt tüsszentett.
Köhögés elleni szirup rendszeres fogyasztásába beleőrült gremlinek
hatalmas nősténysárkányt taszigáltak előre. A dög fekete görkorcsolyát viselt. A
Nazbul megpaskolta szarvakkal felfegyverzett pofáját, majd pikkelyes hátára
pattant, a fenevad egyetlen, véres szemét a kapu felé irányította. Az irdatlan hüll ő
bólintott, lendületet vett, a kapu felé görgött. A pondoriak rémülten látták, hogy a
lidérc bekapcsolja rajta a szúrólángot; nyomban ezután megsarkantyúzta, mire a
sárkány állkapcsai közül lángoló propánbutánfelleg süvöltött elő. A fal tüzet fogott,
s porrá égett. Az orkok tömegével ugráltak át a lángokon, s a városra rontottak.
– Mindennek vége! – szipogott Trufó. Nekikészült, hogy levesse magát a
falról.
– Ne ess kétségbe! – förmedt rá Gründolf a kisablakon át. – A fehér
köntösömet, hamar!
– Ó! – örvendezett Pepin. – A fehér mágiához, igaz?
– Dehogy! – Gründolf buzgón tépkedte a kelmét. – Fehér zászlóhoz,
picinyem!
Ahogy ,a mágus a zászlókat lengette, mint valami veszett szemafór,
nyugat felől száz és száz kürt szava harsant, s kelet felől ugyanennyi felelt rá.
Nagy szél támadt, messze űzte a fekete felhőt. Az oszladozó homályban
hatalmas pajzs vált láthatóvá, melybe e bűverejű szavakat vésték:
FIGYELMEZTETÉS: A DOHANYZAS KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE; a kövek
meghasadoztak, s az ég, noha felhők közel-távol nem látszottak, úgy zengett,
akárha ezernyi díszletmunkás és trükkmester jópofizott volna ezernyi
vaslemezzel. Galambok röppentek a magasba.
A fellélegző pondoriak mind a négy égtáj felől hatalmas hadseregeket
láttak közeledni. Rezesbandák szóltak, tüzijáték petárdái durrogtak, csak úgy
záporoztak a színes szikrák. Északról Kübli jött ezer törp élén, délen Élőwynn
ismerős, jókora tömege derengett fel – háromezer őrjöngő birkást hozott. Kelet
felől mindjárt két ármádia trappolt a város felé: Faramór Zöld Ijászai, s a négyezer
főt számláló, Legolás vezette, élesre köszörült karmú tvelf belsőépítészgárda.
Nyugati irányból a szürkébe öltözött Aragond lovagolt. Négy hadiszállítót és egy
pufók fiúcserkészt hozott.
A seregek az ostromlott város alatt egyesültek, majd a beijedt
hordoriaknak rontottak. A csata heve a tetőfokára hágott – a csapdába ejtett
támadókat karddal aprították, buzogánnyal csépelték. A trollok rinyálva
menekültek, hogy elkerüljék a rahórok birkáinak patáit – így a törpökbe ütköztek,
akik percek alatt leagyalták őket csákányukkal, ásójukkal. A mezőséget orkok,
bűnbanyák megcsonkított tetemei borították. A Nazbulok Urát tvelfek fogták
gyűrűbe kikaparták a szemét, kitépték a haját, addig gyötörték, míg saját kardjába
nem dőlt szégyenében. A fekete pelikánokat és pilótáikat légelhárító sirályokkal
szedték le, a sárkányt sarokba szorttotta a fiúcserkész, és addig lődözte
tapadókorongos nyilaival, míg az idegösszeroppanást kapott, s súlyos
puffanással végignyúlt a földön.
A felbátorodott pondoriak időközben lerohantak a falakról, nekiestek a
városba nyomult ellenségnek. Pepin és Trufó kést rántott, ördögi ügyességgel
forgatta – hamarosan egyetlen elesett sem büszkélkedhetett már saját orral.
Gründolf gumi gégecsövével hátulról fojtott meg pár orkot, Aragond a maga
részéről bizonyára szintén bátor és hősi tetteket hajtott végre, ámbár később,
midőn a csatáról kérdezték, elég szűkszavú maradt.
Azután elérkezett a pillanat, mikor az utolsó hordorit is levágták.
Mindazokat, akiknek sikerült kitörniük a nyugori katonák gyilkos gyűrűjéből, rahór
harcosok fokosai küldték a másvilágra. Az ork hullákat nagy halmokba hordták.
Gründolf ezután pajkosan kiadta az utasítást, hogy csomagolják őket
díszdobozokba, s küldjék expressz ajánlva Hordorba. A pondoriak kezdték
elbontani a véráztatta állványzatot. A sárkány még rángatódzó testét kordén vitték
a királyi konyhára, hogy felszolgálják az esti győzelmi lakomán.
Pondor természetesen nagy árat fizetett a győzelemért. Sok jó s igaz
ember esett el: odalett a két fivér, Marsbar és Hersheybar; Élőwynn nagybátyja, a
nemes Öordrum is a harctéren maradt. A törpök, a tvelfek is számos harcost
veszítettek; a diadalkiáltásokkal a gyászolók fejhangú nyavalygása keveredett. A
vezérek nagy boldogan összeverődtek – nekik is megvolt a maguk baja. Faramór,
Benelux fia, Baromur testvérbátyja elveszttette négy lábujját, s kapott egy
bunkócsapást a halántékára. A szép Élőwynn tekintélyes bicepszét ork penge
hasította végig, tetejébe mindkét monokliját brutálisan összetörték. Trufó és
Pepin egy-egy darab fület áldozott a város felszabadításának oltárán; Legolást
két ízben is durván valagbarúgták. Kübli deformált fején kisebb átalakításokat
eszközölt egy troll taglója, a törp vállán kacagányként himbálódzó, bűzös irha
azonban kétségtelenné tette a párbaj kimenetelét. Legvégül besántikált Gründolf
is – őt a csodával határos módon sértetlen Kósza támogatta. Az öreg varázsló
fehér palástját durva kézzel szétszaggatták, Sztálin-zubbonyát vérfoltok
éktelenítették, rockertopogóiról csak múlt időben volt értelme beszélni. Jobb
karján kötést viselt, ám mivel ezt utóbb áthelyezte a balra, a sérülés aligha
lehetett komoly.
A boldog egymásratalálás pillanataiban patakokban folyt a könny. Még
Legolás és Kübli is beérte egy-egy obszcén kézmozdulattal. Nevetgélés,
ölelkezés kezdődött – ebben különösképp Aragond és Élőwynn jeleskedett.
Aragond figyelmét persze az sem kerülte el; hogy a kapitánynő jelentőségteljes
pillantásokat váltott a testes Faramórral.
– Eme hős – hajolt Gründolf a trónkövetelő füléhez – a bátor Faramór,
Pondor Helytartójának utóda!
– Örvendek... – szólt jéghideg hangon Aragond. Megrázta a harcos kezét,
ugyanekkor sebesült lábára tiport. – Aratond fia Aragond vagyok, Gorgonzola
leszármazottja, Pondor isten kégyelméből való királya. A szép Élőwynnt,
jegyesemet s majdani királynémat már ismered! – ünnepélyes üdvözlésnek is
beillő szavaiból csak a hülye nem érezte ki a rendreutasitást.
– Üdv és áldás! – felelt a Zöld Ijász. – Uralkodásod és házasságod életed
végéig tartson! – Kezet rázott Aragonddal, és összeroppantotta az ujjait.
A két férfi leplezetlen utálattal nézett farkasszemet.
– Induljunk valamennyien az Ispotályba! – javasolta Kósza, sajgó ujjait
próbálgatva. – Ideje néhány sebet orvosolnom...

Mire a társaság a palotába ért, kiderült egy s más. Gründolfnak mindenki

gratulált lélekjelenlétéhez, mellyel megadta a jelet az általános támadásra
zászlajával. Bölcsességét mindenki csodálta – vajh honnét tudta, hogy úton a
segítség? -, ő azonban furcsamód csendes maradt. Tovább növelte a
szomorúságot, hogy Szélszeszél nem osztozhatott dicsőségükben. A zöld óriást
és bátor ontjait Vasótvartól visszavonulóban megrohanta Szaruón nyúllidérceinek
egy csapata, s egyetlen gumót sem hagyott belőlük. Trufó és Pepin keserű
könnyeket ejtettek várandós répáikért, s kétségbeesésükben rövid vitustáncot
jártak.
- és most... – Aragond egy cementbunker felé terelte a sebesülteket – ...
jertek a ma... szóval az Ispotályba, ahol enyhíthetek szenvedésteken...! –
Féloldalas pillantást vetett Faramórra.
– Mineg ez a tzétzó? Jól fagyunk! – tiltakozott Élőwynn. Faramórt
méregette közben – kiéhezett kutya figyeli így a potya felsált.
– Engedelmeskedjetek! – toppantott Aragond.
A társaság tagjai erőtlenül tiltakoztak, aztán belementek a dologba,
nehogy Kósza megsértődjék. Aragond a bunkerban fehér sebészkötényt,
műanyag sztetoszkópot öltött, s nekilátott a vizsgálódásnak. Faramórt külön
szobában helyezte el, távol a többiektől.
– A Helytartót különleges elbánás illeti meg! – magyarázta.
Egykettőre ellátta valamennyiüket, kivéve a Zöld Ijászt. Savanyú képpel
jelentette be, hogy Faramór állapota romlott, s hogy azonnali műtéti beavatkozás
vált szükségessé. Megígérte, hogy csatlakozik a társasághoz – később; a
győzelmi lakomán...
 A Benelux-palota kávézójában megrendezett lakoma feledhetetlen
élményt nyújtott. Gründolf számos ínyencséget varázsolt elő – mint utóbb kiderült,
a fogások némelyike egyenest a mágus parancsára elrekvirált készletek
raktárából került a bajnokok asztalára. Több száz méter szerpentin és jó pár
fénylő papírlampion gyönyörködtette az egybegyűlteket. Gründolf még egy kétfős
trollzenekarról is gondoskodott: a szörnyetegek narancsosládákból összerótt
emelvényen bazseváltak, s bőven locsolgatták torkukat a számukra kevert
pöcepunccsal. A meghívottak – elázott tvelfek, részeg törpök, tántorgó emberek, s
néhány nem kevésbé beszívott, azonosíthatatlan fajzat – a megrakott tányérok
fölé görnyedtek a hosszú asztal körül, s olyan kétségbeesetten zabáltak, mintha
éppenséggel utoljára tennék...
– Nem olyan ostobák ám, amilyennek látszanak! – súgta oda Kübli a
balján ülő Legolásnak.
A vadonatúj zubbonyban pompázó mágus az asztalfőn foglalt helyet. A
herótok, Legolás, Kübli és Élőwynn körülötte helyezkedtek el a díszvendégeknek
fenntartott nyugszékekben. A hivatalos ceremónia azonban nem folytatódhatott
Faramór és Aragond távollétében.
– Mit gondoltok, holllllafenében maradnak? – kérdezte nehezen forgó
nyelvvel Trufó, igyekezvén túlharsogni a tányércsörgést, műfogsorcsattogást.
Kérdésére nyomban válasz érkezett – azaz inkább a válasz egyik fele.
Kicsapódott a banketthelyiség lengőajtaja, vérrel borított ruházatú figura lépett be.
– Kohohósza! – kiáltotta Pepin.
A vendégsereg pár pillanatra elcsendesedett. Aragond még mindig
kötényben állt előttük, tetőtől talpig véresen. Egyik karján friss kötés, egyik szeme
alatt csúf monokli..
– Was ist? – érdeklődött Élőwynn. – Hol marat a meknyerő Faramór?
– Sajna – sóhajtott Aragond -, Faramór nincs többé. Mindent elkövettem,
hogy begyógyítsam sebeit, mindhiába. Számosak és súlyosak voltak ama sebek.
– Mi folt a paja? – szipogott a rahórok vitéz kapitánynője. – Mikor
szétfáltunk, mék hokénak tűnt...
– Keringési kollapszus, belső vérzések – sóhajtott ismét Aragond. – No
meg a komplikációk. Elnyírták a kutikuláját a szerencsétlennek. Nem volt esélye.
– Meg mertem volna esküdni rá, hogy csak a fejére kapott egyet... –
mormolta maga elé Legolás.
– Na igen – mondta Aragond, megsemmisítő pillantást vetve a tvelfre. –
Valóban így tűnhetett olyasvalaki számára, ki járatlan a gyógyítás
mesterségében. Ám ama koki, ama jelentéktelen koki végzetessé vált számára.
Megzápult tőle az agya. Kilencven százalékos letalitás. Kénytelen voltam
amputálni a fejét... Szomorú, nagyon szomorú!
Karszékéhez baktatott. Képét gondok redőzték. Egyszerre, mintha csak
jelet kaptak volna, gyanús külsejű réti mumusok pattantak fel, s kiáltozni kezdtek:
– Az utolsó Helytartó nincs többé! Sokáig éljen Aratond fia Aragond,
Pondor királya!
Kósza megbillentette sebészsapkáját, így mondott illő köszönetet a
pondoriak bizalmáért. Élőwynn tudta már, honnét fúj a szél: hitelesnek tetsző
mozdulattal ölelte át az újsütetű uralkodót. A vendégek zavarukban vagy
részegségükben – vadul éljeneztek.
Ekkor éles kiáltás harsant valahonnét hátulról:
– Na neeeee! Neeeee!
Aragond felemelte, fejét – a lakomázók tüstént elcsendesedtek. Az asztal
végében termetes, fekete orrkendőt viselő, zöldbe öltözött férfi állt. Magnavox volt
az, a néhai Faramór barátja.
– Szólj! – intett neki Aragond, s közben azt remélte, hátha mégsem teszi.
– Ha csakugyan te vagy Pondor királya – herákolt Magnavox -, teljesítsd
be a próféciát, és győzd le ellenségünket! Meg kell tenned – csak azután lehetsz
király. Próba ez, amit... ki kell állnod!
– Na, ezt megnézem... – kuncogott Kübli. Aragond értetlenül pislogott.
– Az ellenséget? De hisz csak barátokat látok magam körül...
– Pssszt! – súgta oda Gründolf. – Hát Szaruón? Hordor? A Nazbulok? A
tudodmicsoda?
Kósza idegesen az ajkába harapott, eltöprengett.
– Nos, azt hiszem, valóban elkerülhetetlen, hogy Szaruón ellen vonuljunk,
s kihívjuk őt.
Gründolf álla leesett, ám mielőtt még megfojthatta volna Kószát, Élőwynn
az asztalra pattant.
– Eszt jól megmonta! Szaruón ellen fonulunk, elintézzük einzszer und
mindenkorra!
Gründolf kétségbeesett ordítása beleveszett a helyiséget megtöltő
részegek tomboló üdvrivalgásába.

Másnap reggel hosszú lándzsákkal, éles kardokkal felfegyverezve, kínzó

macskajajjal bajlódva keletnek indultak Pondor seregei. Az ezrek élén Aragond
poroszkált – kedvetlenül, féloldalasan ült a nyeregben, hamburgert rágott.
Gründolf, Kübli s a többiek mellette haladtak, egy emberként azért imádkoztak,
hogy végzetük gyors, fájdalommentes legyen – sőt, ha már, hát legyen inkább
valaki másé.
Hosszú órákon át vonultak. A harci merínóiak a súlyos teher, a harcosok
olvadozó jégpakolásaik alatt bégettek szívszaggatón. Ahogy közeledtek Hordor
Fekete Kapujához, folyvást gyarapodtak körös-körül a háború mementói: felfordult
szekerek, felperzselt, felprédált falvak és városok, rajzolt hitlerbajusszal elcsúfftott
plakáttündérek és hasonlók.
Aragond elsötétülő arccal szemlélte az egykor csodaszép vidéket
éktelenítő romokat.
– Nézzétek csak az egykor csodaszép vidéket éktelenítő romokat! –
kiáltotta, csaknem lefordulva a nyeregből. – Sok munka vár ránk, miután
visszatérünk!
– Ha egyáltalán visszatérünk – jegyezte meg Kübli -, magam söpröm fel
az egészet egy fogkefével... A Király, amennyire tudta, kihúzta magát.
– Ne féljetek! Erős és bátor a mi hatalmas seregünk!
– Imádkozzunk, hogy ki ne józanodjanak a katonák, mielőtt célhoz
érünk... – dünnyögte a törp.
 Mit tesz isten, rátapintott a lényegre: a menetoszlop az idő múlásával
mind töredezettebb lett; egy rahór osztag, amelyet Kósza oldalvédnek küldött ki,
vissza sem tért többé.
Az uralkodó elhatározta, véget vet a sustorgásnak, s megszégyeníti
tétova harcosait. Intett az egyetlen megmaradt heraldnak, hogy fújja meg kürtjét.
Szólásra emelkedett:
– Nyugorhon népei! Szaruón országának Fekete Kapuja elött egyenlőtlen
küzdelem vár ránk, ám mi, kevesek, tiszta szívvel szállunk csatába, míg amazok,
sokan, rohadt disznók egytől-egyig. Mégis, mindazok, akik el akarnak hagyni
hennünket, tegyék meg most, hogy gyorsabban haladhassunk. Azok, akik tovább
rúgtatnak Pondor Királyának oldalán, örökkön élnek majd a dalokban és a
legendákban! A többi túnjön el!
Mondják, a futók kavarta porfelleg napokkal később oszlott csak el.

– Hát, ez meredek dolog volt... – Bár napok múltak el azóta, hogy

csodával határos módon megmenekültek a Nyanyapók karmaiból, Smafu még
mindig remegett.
Fritó erőtlenül bólintott – nem tudta pontosan felidézni magában a
történteket. Előttük Hordor irdatlan sós sivataga terpeszkeüett, túlnan hatalmas
vakondtúrás, annak tetején Bardahl, Szaruón fellegvára tornyosult. A síkságon
barakkok, gyakorlóterek, műhelyek sorakoztak. Ezerszám nyüzsögtek mindenütt
az orkok. Gödröket ástak azután ismét feltöltötték őket, óriási kefékkel sikálták a
poros, szélfútta betont. A távolban a Fekete Lyuk régi, megviselt National
Geographicok tömegét köpdöste magasan Hordor fölé. A vándorok lába előtt
fekete kátránytó bugyborékolt, időről-időre böffentett is.
Fritó sokáig állt ott, a messzi, füstöt eregető vulkánt nézte.
– Nagyon messze még a Fekete Lyuk... – töprengett a Gyűrűt birizgálva.
– Szentigaz, bwana – mondta Smafu.
– Ez a kátránytó is legalább olyan szimpatikus nekem – folytatta Fritó. –
Kifejezetten lyukszerű, nem találod?
– Kerek – bólintott Smafu. – Nyitott. Mély.
– Sötét – tódította Fritó.
– Fekete! – helyesbített SmafiY.
Fritó levette nyakából a Gyűrűt, szórakozottan pörgetni kezdte láncán.
– Óvatosan, Fritó uram! – intette Smafu lúdbőrözve.
– Jó... – Fritó a magasba pöccentette a Gyűrűt, aztán ügyesen elkapta a
háta mögött.
– Nagyon kockázatos játék ez... – suttogta Smafu, azzal felemelt egy
nagyobbacska kavicsot, s a kátrányba hajította. Az nedves cuppanással
alámerült.
– Milyen kár, hogy semmink nincs, amivel a fenékig süllyeszthetnénk! –
Fritó a feje felett forgatta a Drágaságot. – Baleset történhetne.
– Hátha... – Smafu hasztalan kutatott súlyos tárgyak után cókmókjában. –
Valami nehezék kéne. Ballaszt... – mormolta.
– Hellóka! – szólalt meg egy szürke alak a hátuk mögött. – Rég
találkoztunk.
 – Gollam, öreg harcos! – lelkendezett Smafu, s egy pénzdarabot ejtett a
szörnyeteg lába elé.
– Kicsi a világ... – jegyezte meg Fritó. Markába zárta a Gyűrűt, vállon
veregette a döbbent kreatúrát. – Nézd! – kiáltott aztán, s felmutatott a töküres
égboltra. – A szamothrakéi Niké, a Győzelem szárnyas hírnöke!
Ahogy Gollam arrafelé fordult, Fritó a nyakába vetette a láncot.
– Hoppá! – kiáltotta Smafu. – Egy kilencszázhuszonhetes indiánfejes
ötcentes! – Azzal négykézlábra ereszkedett Gollam előtt.
– Hoppá! – visszhangozta Fritó.
– Ajjaj! – ordított fel Gollam, ahogy előrebukott. – Blurp – böffent a
kátránytó.
Fritó mély lélegzetet vett, azután mindkét herót végső búcsút mondott a
Gyűrűnek és nehezékének. Ahogy rohanvást távolodtak a tótól, hangos
hugyborékolás kezdődött a fekete mélységben, a talaj meg remegett. Sziklák
porlottak szét köröttük, lábuk előtt meghasadt a föld – ez igencsak nyugtalanította
őket. A messzeségből idelátszó sötét tornyok megrogytak; Szaruón Bardahl-béli
irodái Fritó és Smafu bámuló szeme láttára cement- és fémtörmelék záporában
megsemmisültek.
– Hiába, már építkezni se tudnak úgy, mint a régi szép időkben... –
jegyezte meg Smafu, s kitért egy zuhanó bojler elől.
A herótok körül most már hatalmas repedések tátongtak – a menekülés
lehetetlennek látszott. Az egész föld vonaglott, tán még nyöszörgött is – aztán
megindult végre. A talaj lehetetlen szögben megdőlt, hőseink egy használt
borotvapengékkel és üvegcserepekkel teli üreg felé csúsztak.
– Csao! – integetett urának Smafu.
– Pont most? – szipogott Fritó.
Ekkor villant meg valami épp a fejük felett. A herótok hatalmas
sasmadarat pillantottak meg az égen – zavarbaejtően rózsaszín volt az istenadta.
Oldalán, zöldarany betűkkel a DEUS EX MACHINA LÉGITARSASAG felirat állt.
Fritó felszisszent, ahogy a nagy madár lecsapott, s gumírozott karmaival
mindkettőjüket kiragadta a halál torkából.
– Gwahno a nevem – mondta a sas, miközben éles kanyarral távolodott a
pusztulás színhelyétől. – Keressetek ülőhelyet!
– De hogyan... – kezdte Fritó.
– Ne most, picinyem – hűtötte le a madár. – Figyelnem kell, ha ki akarunk
jutni innét...
A hatalmas szárnyak szédítő magasságba ragadták őket; Fritó ámulva
nézte a görcsökhen vonagló tájat messze odalent. Hordor fekete folyamai férgek
gyanánt tekeregtek, a pusztaságokon óriás gleccserek korcsolyáztak keresztül
figurázva, a hegyek bakugrást játszottak.
Mielőtt Gwahno bedőlve fordulni kezdett, Fritónak az az érzése támadt,
valami nagyot, valami sötétet, valami pudingformájút lát elkacsázni a bércek
felett.
Ám bármi volt is, eltűnt nyomban – émelyítő zoknibűzt hagyott csak maga
után.
 A Fekete Kapu elé érkező dicső sereg már nem volt olyan népes, mint
induláskor. Hét főt számlált, hogy pontosak legyünk – s még ennyien sem
maradtak volna, ha a hét merínói meg nem elégeli a dolgot, s világgá nem szalad.
Aragond aggodalmasan tekintgetett a Fekete Kapu irányába. A
kapuszárnyak több ember magasak voltak, húsvörösre mázolták őket. KIJÁRAT –
ez a felirat állt mindkettőn.
– Onnét kell várnunk őket – magyarázta az uralkodó. – Rajta, bontsuk ki
harci lobogónkat!
Gründolf engedelmesen szerelte össze e célra tartogatott dákóját. Fehér
kelmedarabot erősített a végére.
– De hisz ez nem a harci lobogó! – tiltakozott Aragond.
– Mibe fogadunk? – kérdezte Kübli.
– Inkább választom Szaruónt, mint a fővesztést – közölte Gründolf,
miközben kaszává görbítette kardját.
Aragond szemei egyszerre elkerekedtek.
– Amott! – kiáltotta.
A fekete tornyokban fekete zászlókat húztak fel. A kapu kitárult, mint
valami gonosz fajzat szája; Hordor felkavarodott gyomor volt most, mely kiokádni
készül tartalmát. Sosem látott sereg özönlött kifelé. Az élen százezer, bicikliláncot
és kerékcsavarlazító vasat markoló ork haladt, őket nyáladzó, gülüszemű
gnómok, megtévedt zombik és tomboló farkasemberek követték. Vállt vállnak
vetve közeledett nyolc sor nehéz páncélzatú griff, háromezer botladozó múmia,
egy osztagnyi jeti, motorosszánok nyergében. A szárnyakon hat századnyi
mumus, szomjazó vámpírok fehér nyakkendőben, s az Operaház Fantomja. Az
ég valósággal feketéllett a kíméletlen harci pelikánoktól, családi garázs méretű
legyektől; eljött Rodan is, a Szárnyas Rém. A kapun át egyre újabb seregtestek
masíroztak ki – akadt itt egy hatlábú diplodocus, nem hiányzott a Loch Ness-i
szörny, King Kong, Godzilla, a Fekete Laguna Réme, a Millió Szemű Szörny, az
Arous bolygó Agya sem. Akadt három különböző óriás rovarlárva, de itt volt még
az Izé, no meg Ö, Az, Azok és a Massza. E hadsereg támadása még a halottakat
is felrázta volna – sőt, fel is rázta: ők alkották a népes utóvédet.
– Ím! – kiáltotta Kósza. -Az Ellen közelg!
Gründolf vaskézzel markolta a dákót. Társai egyetlen reszketeg
csoportképpé tömörültek körötte, várták a pokoli mészárlást.
– Na schön, most mekhalunk! – ÉIőwynn búcsúzóul karjába zárta
Aragondot, s szinte megfojtotta.
– Ég veletek... – zihálta Kósza. – Hősként halunk meg!
– Talán... – hüppögte Trufó – ... látjuk még egymást egy különb világban.
– Nem lesz nehéz – mondta Pepin, s szignálta végakaratát.
– Ég veled, miniegér! – mondta Küblinek Legolás.
– Találkozunk még, kripli! – sóhajtott a törp.
– Nézzétek! Amott! – Aragond, aki letérdelt már, most felegyenesedett.
– Ha még egyszer ilyesmit ordít – zsörtölődött Kübli -, kinyírom, úgy éljek!
Mégis valamennyien odabámultak, ahová a KószaKirály mutatott. Az eget
derengő köd ülte meg, aztán nagy szél kerekedett, majd pukkanás hallatszott az
embernek az a benyomása támadt, egy bizonyos Gyűrű lehelte ki lelkét. A fekete
seregek elbizonytalanodtak, megtorpantak. Éles rikoltozás kezdődött, fekete
pelikánok hulltak alá az égből, lovasaik hasztalan bajlódtak ejtőernyőjük
kioldózsinórjával. Az orkok felvonítottak, elhajigálták a kerékcsavarlazítókat, s
visszairamodtak a nyitott kapu felé. Ám alighogy biztonságba kerültek, különös
varázslat folytán fokhagymafűzérekké változtak a többiekkel együtt. A szörnyű
sereg elenyészett – csak pár fehéregér meg egy felpuffadt tök maradt a helyén.
– Szaruón hadserege nincs többé! – kapott észbe Aragond. – Szüret!
Árny suhant végig a síkon. Felpillantva hőseink hatalmas rózsaszín sast
láttak: a csatamező felett körözött leszállóhelyet keresve, majd tökéletes
technikával talajt fogott előttük. Két megviselt, ám ismerős utast hozott.
– Fritó! Smafu! – kiáltotta a hét hős.
– Gründolf! Aragond! Trufó! Pepin! Legolás! Kübli! Élőwynn! – kiáltott a
kettő.
– Igyekezzetek – mormolta Szélura Gwahno. – Már így is késünk...
A társaság felkapaszkodott a sas széles hátára. Alig várták, hogy
odafentről láthassák Mines Trónét. A nagy madár végigrohant a síkon, széttárta
farktollait, s minden kecs nélkül a magasba emelkedett.
– Biztonsági öveket becsatolni! – ajánlotta, aztán Aragondra sandított. –
Használd azokat a papírzacskókat, picinyem, arra vannak ott!
Az egymásra talált vándorok madara a magasba szárnyalt, s sikerült
elkapnia azt a nyugati irányú légáramlatot, amely néhány szó leírása alatt Mines
Tróne szép városáig hajtotta.
– Micsoda hátszél... – dörmögte Gwahno.
A túlterhelt sas behúzta szárnyait, s hibátlan kényszerleszállást hajtott
végre a Hétgyűrűs Város kapuja előtt. Az utazók kimerülten, de boldogan
kászálódtak le Gwahnóról, fogadták az elébük siető tömeget. A városlakók
könnyeztek, cigarettacsikkel és rizzsel hajigálták az érkezőket. Egyedül Aragond
nem törődött az ünnepléssel: mindegyre rókázott.
Tevékenységében maroknyi, szemrevaló tvelf leány érkezése zavarta
meg. A tvelfek hozzá léptek, tiszta alumíniumból készült, szikrázó
üveggyöngyökkel díszített koronát nyújtottak át neki.
– A korona! – kiáltotta Fritó. – Lafresser koronája!
A tvelfek segítettek elrendezni a fejdíszt, majd Pondor Királyainak
palástjával övezték Aragond vállát. Kósza szóra nyitotta száját, ám a korona a
nyakára csúszott, minek következtében az ünnepi szónoklat elmaradt. A vidám
sokaság ezt jó jelnek vélte, s elszéledt. Aragond Fritóhoz fordult, szótlanul bámult
rá. A herót elértette a szavak nélküli üzenetet, meghajolt a nagyúr előtt, aztán
összevonta szemöldökét. Nocsak...
– Elpusztítottad az Egy Gyűrűt, amiért egész Alsó-Középfölde hálás
Néked – mondotta Gründolf, s kezét elismerően Fritó bukszájára helyezte. –
Hősiességed jutalma egy kívánság teljesttése lészen. Lehet bármi. Szólj csupán!
Fritó lábujjhegyre állt, s a kedves öreg varázsló fülébe súgta óhaját.
– Végig az utcán, majd balra – mormolta Gründolf. – Megtalálod...

Így semmisült meg az Egy Gyűrű, így foszlott semmivé mindörökre

Szaruán hatalma. Aratond fia Aragond hamarosan nőül vette Élőwynnt, az öreg
varázsló pedig megjósolta, hogy nemsokára nyolc monoklis, sisakos csemete töri-
zúzza majd a palota berendezését. A Királyt olyannyira megörvendeztette e
kilátás, hogy koncessziót adott Gründolfnak a frissen meghódított Hordor
talpraállítására. Hitelszámlát is nyittatott a nevére, melyet (miként mondotta) csak
akkor fagyasztanak be, ha a Piszkosszürke még egyszer beteszi a lábát
Pondorba. A törpök népéből való Küblinek Aragond jogot adott Szaruón harci
gépeinek egészben vagy ócskavasként történő értékesítésére; Legolás
Gyűrűvárad névre keresztelhette át Manus Morgolt, s szuvenírboltot nyithatott a
Zazakráter peremén. A négy herót Királyi Parolát kapott, meg négy jegyet a
Megyéig Gwahno hátára. Szaruónról nem hallott többé senki, noha visszatérte
esetére Aragond amnesztiát kínált neki, és kilátásba helyezte számára Pondor
nemzetvédelmi minisztériumának legszebb bársonyszékét. A balrogról és a
Nyanyapókról sem szóltak sanzonok, a jól értesültek azonban tudni vélik, hogy
idővel egymáséi lettek...

TIZEDIK FEJEZET
"Nem rémít semmi úgy... "

Nem sokkal Kósza megkoronázása után a viharvert tvelf-köpenyt viselő

Fritó elcsigázottan végigtrappolt a Zsáklakhoz vezető családi dűlőn. A repülőút
gyors volt, s pár légzsáktól, pár becsapódó vándorflamingótól eltekintve
eseménytelen is.
Herótfalva koszosabbnak mutatkozott, mint valaha. A sáros utcákat
csaknem elborította a mindenki által megtagadott szemét; egyesek nem átallották
a kunyhók tetejét is összerondítani – a derék jószágoknak eszükbe sem jutott
eltakarítani a nyomokat Dildó zsúrja után. Fritót furcsamód mégis öröm töltötte el:
lám, idehaza semmi nem változott!
– Jártál egyet? – herákolt egy ismerős hang.
– Igen... – Fritó szertartásosan az öreg Tata felé sercintett. – Megjártam a
Nagy Háborút. Megsemmisítettem a Hatalom Gyűrűjét, hogy legyőzessék
Szaruón, Hordor gonosz ura!
– Nem piskóta... – Tata vadul keresett valamit bal orrlikában. – Mán épp
azon gondókodtam, honnét a flancos hacukád...
Fritó továbbment, átlábolt a levelek és tejesüvegek halmán, behúzódott
odújába. Tűvé tette jégvermét valami harapnivaló után, aztán kis tüzet rakott. A
sarokba hajította tvelf-köpönyegét, s súlyos sóhajjal karszékébe roskadt. Sokat
látott, de végre hazatért.
Ekkor halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
– Oké, oké, megyek már... – Fritó az ajtóhoz csoszogott, kinyitotta.
A küszöbön huszonhárom nimfa hajladozott lantot pengetve. Testhez
simuló tornadresszt viseltek, aranykenujuk odébb ringatódzott a száz poroltóból
előgomolygó párán. A poroltókat torreádornadrágot, zsabós inget viselő faunok
kezelték. Fritóval szemben három méter magas, vörös szaténba öltözött, ékköves
lovaglócsizmát viselő szellem ült halványkék egyszarvúja nyergében. Szárnyas
békák, apró valkűrök, kakaduk rajzották körül. Fritó felé nyújtotta hatujjú kezét –
furcsa vésetekkel ékes karkötő feküdt a tenyerén. Lerítt róla, hogy titokzatos
hatalom forrása.
– Úgy értesültem – szólt tisztelettudóan az idegen -, hogy Ön feladatok
végrehajtására szakosodott...
Fritó bevágta az ajtót a meglepett lény orra előtt, elreteszelte,
beszögezte, bezárta, azután, a biztonság okáért, lenyelte a kulcsot. Visszatért a
vidáman lobogó tűz mellé, leült. Hány, de hány mennyei unalomban bővelkedő
esztendőnek néz elébe!
A végén rákap tán még az írogatásra is...