Jegyzetek Aquinói Tamáshoz

Teutonicus János, Freiburgi, Wildhauseni, B., OP (Wildhausen, Oldenburg, 1180 előtt-Strasbourg,

1252. nov. 4.): püspök, rendfőnök. - 1220: lépett a r-be. 1224: No-ban keresztesháborút hirdető p. prédikátor.
1231-33: a m. domonkosok 3. tartfőn-e. Jakab p. követ 1233. VI(?): nevezte ki boszniai pp-nek. A MA-ban 1234.
II. 13-1238: pp. A bogumil eretnekséget kívánta megszüntetni, ezért a tehetetlen Dániel pp-öt letette, s p.
engedéllyel az addig a raguzai érsség alá tartozó boszniai ppséget a kalocsai érs. hatáskörébe adta. 1234 elején ~t
és a minorita tartfőn-öt bízta meg, hogy II. Andrásra és tanácsosaira egyh. átkot mondjanak, ha húsvétra a beregi
és esztergomi esküjét nem teljesíti. ~ az átkot kimondta, de Róbert érs. nem hirdette ki. 1235: a
boszniai →bogumilok elleni keresztes hadjáratban elkísérte Kálmán hg-et. 1237: a p. követe II. Aszen Iván bolgár
cárnál; a p. többszöri kérlelése ellenére lemondott a boszniai ppségről. - 1239: lombardiai tartfőn., 1241-52: ált.
rfőn. Szentség hírében halt meg. - Utóda a boszniai széken 1238. IV. 26: Pósa, a rendfőnökségben 1233: Márk.
T.E.
Schem. B-D-S. 1856:5. (5.) (itt ~t megelőzi 1141 k. László, 1150 k. Miokó, 1171-97: Rhadagastus, 1200
k. Dániel - egyéb forrás őket nem említi, vsz. bogumil pp-ök voltak); 1862:3. (1.); 1900:9. (1.) (itt Boldog)
- Gams 1873:368. (2.) (1234: vál., 1237. VI. 1-ig tényl. pp.) - Balics 1888:378. (s.v. Wildhauseni János), 1890:347.
- Hodinka 1898:86. (3.) - Pauler II:136. - Margalits 1900:229. - Eubel I:142. - Vörös 1921:248. (s.v.
Wildeshauseni, 1232-33: tartfőn.) - Gašić 1944:11. (5.) (Ő is felveszi a pp-ök sorába Lászlót, Mikó/Milovánt,
Rhadagastust és Dánielt, de csak róla állítja, hogy eretnek lett) - MTK I:142. - LThK V:1091. - Puskely 1994:183.

lyoni zsinat: I. 1245. jún. 28.-júl. 17.: a 13. →egyetemes zsinat. IV. Ince p. (ur. 1243-54) 1245. I. 3: hívta
össze, hogy II. Frigyes cs-t (ur. 1220-59) elítéljék. A zsin-ra 140-150 pp. érkezett, főként Fro-ból és Spo-ból.
Frigyes cs. a részvételt megtiltotta és az utakat is lezárta. A megnyitón a lyoni katedrálisban Ince személyesen adta
elő pontokba foglalva a megtárgyalandó kérdéseket: 1. a papság bűnei; 2. Jeruzsálem elvesztése (1244: a
mohamedánoké lett); 3. a konstantinápolyi →latin császárság szorongatott helyzete; 4. a mongol
fenyegetés; 5. Frigyes cs. egyházüldöző intézkedései. Vádat emelt a cs. ellen eretnekség, hitetlenekkel való
paktálás, szerződés- és esküszegés miatt. A cs. védője Suessei Thaddeus udvari bíró volt. Urát ügyesen védte, de
IV. Ince, maga is jogász, minden állítását megcáfolta. Külön vétkéül rótta föl Frigyesnek, hogy 100 főpapot, akik
1241: a róm. zsin-ra igyekeztek, útközben elfogott. - VII. 5: a 2. ülésen tovább vádolták a cs-t a pp-ök elleni
erőszakkal, s a védőnek csak az ítélet elhalasztását sikerült elérnie. Miközben a cs. személyes válaszára vártak, 22
kánont fogalmaztak meg. A p. magára vállalta a mongolok elleni hadjárat költségeit. A konstantinápolyi lat.
császárság támogatására a javadalmasoktól évi jövedelmük 1/3-át, a papságtól pedig a Sztföld visszaszerzésére
(mint a IV. →lateráni zsinat is) jövedelmük 1/20 részét kérte. A zsin. VII. 17: mindezt megerősítette, és elítélte
Frigyest esküszegés, békétlenség és eretnekség gyanúja miatt, mint róm. cs-t és ném. kir-t megfosztották trónjától.
- A zsin. 22 kánonját Ince VIII. 25: megküldte az egyetemeknek. - II. 1274. máj. 7.-júl. 17.: a 14. egyetemes zsinat.
1273. IV: hívta össze X. Gergely p. (ur. 1271-76) az unió, a keresztes háború és a p-választás ügyében. Több mint
200 pp. és érs., 800-nál több apát és más egyh. ffi jelent meg. A p. meghívta a kir-okat és fejed-eket, Mihály
konstantinápolyi cs-t, az örmény kir-t és katolikoszt és a mongol nagykánt is. Aquinói Szt Tamás elindult a zsin-
ra, de útközben meghalt. - A ~ot X. Gergely nyitotta meg. A keresztes háború támogatására a javadalmasok
jövedelmének 1/10-ét kérte, ezt a zsin. V. 18-i 2. ülésén jóvá is hagyta. - VI. 24: érkeztek meg a K-i egyh. küldöttei.
Eredményes tárgyalások után VII. 6: aláírták az uniós hitvallást: elismerték a p. primátust, a tisztítótüzet és a
sztségek hetes sorát. - A zsin. VII. 16: szavazta meg a →konklávé rendjét meghatározó Ubi periculum konst-t,
mely szerint a p. halála után 10 nappal a bíb-ok zárt helyen gyűlnek össze. Ha a 3. napon még nem választottak p-
t, napról-napra csökkentik az élelmiszeradagot, egészen addig, míg csak kenyeret és vizet kapnak. Ezzel elejét
vették a vég nélküli konklávéknak. - 31 kánont fogalmaztak az Egyh. életéről, külön szabályozva a koldulórendek
és a világi papság viszonyát. - A létrehozott egység a gyakorlatban sajnos nem valósult meg. VIII. Mikhaél
Palaiologosz cs. (ur. 1259-82) pol. meggondolásokból akarta ugyan, de a pp-ök ellenezték. A pol. háttér is
megszűnt, amikor IV. Márton p. (ur. 1281-85) a nápolyi kir. terjeszkedését támogatta Bizánccal szemben. - A
keresztes háború érdekében Gergely 6 évi →treuga Deit rendelt el, de még mielőtt a hadjáratot megkezdhették
volna, 1291. V. 18: Akkó is elveszett. T.J.
Jedin 1962:50, 52.

Arisztotelész (Sztageira, Thrákia, Kr. e. 384/383-Khalkisz, 322/321): a legnagyobb filozófiai

gondolkodók egyike, Szókratésszal és Platónnal együtt a Nyugat klasszikus filozófiai hagyományának
megalapítója. - Aszklepiosz istenséget tisztelő családból származott. Apja II. Amüntasz makedóniai kir. háziorvosa
volt, s vsz. az ~i fil-ban a biológiai fogalomalkotás uralkodó jellege - összehasonlítva Platón gondolkodásának
mat. karakterével - az atyai házban szerzett benyomásokra és tanításokra vezethető vissza. Döntő fordulat akkor
következett be ~ életében, amikor 18 é. korában Athénba költözött, hogy ott tevékenykedjék
az →Akadémia keretében. Platóntól egy szó sem maradt fönn legnagyobb tanítványáról, ~ről. Az a tény azonban,
hogy ~ didaktikai művei telve vannak a platóni ideatan kritikájával (különösen, ami e tan matematizált késői
formáját illeti), már az ókorban a mester és tanítvány közötti állítólagos nézeteltérésekről szóló mendemondákhoz
vezetett. ~nek mestere emlékére írt műve viszont azt tanúsítja, hogy hálával adózott mesterének. A híres
mondat: Amicus quidem Socrates, sed magis amica veritas, 'Szókratész a barátom, de nagyobb barátom az igazság'
(így idézi Aquinói Szt Tamás a Nikomakhoszi Etika kommentárjában, 18) aforisztikus formában fejezi ki mester
és tanítvány lojális és független kapcsolatát. Újabban már azt is kimutatták, hogy ~t már Kr. e. 339: az Akad.
tagjának tekintették. Platón halálát követően, miután az Akad. vezetését Szpeuszipposz vette át, ~ Xenokratész
kíséretében a troászi Asszoszba ment. Ott összejött egy akadémikusokból álló kör Hermiasznak, Atameusz hg-
ének védnöksége alatt. ~ személyesen is közel került az eszményekért lelkesedő uralkodóhoz, akinek fogadott
leányát, Püthiaszt feleségül vette. Egy darabig Mütilénében (Leszbosz szg-e) tartózkodott, majd elfogadta a
makedóniai udvar meghívását és Pellában elvállalta a 13 é. trónörökös, a későbbi Nagy Sándor nevelését. Röviddel
Sándor trónra lépése után először szülővárosába, Sztageirába tért vissza, majd 335/334: Athénba ment, ahol Apolló
Lükeiónnak nevezett sztélyében saját isk-t alapított, a Peripatoszt. Az isk. neve a gör. peripatein, 'sétálni' szóból
származik, mert a tanítványok séta közben hallgatták a tanítást. ~ mint kutató és tanító tevékenységének
kiteljesedését második athéni tartózkodása alatt érte el. Ennek a Nagy Sándor halála utáni pol. zűrzavar vetett
véget. Mint macedónbarátot száműzték, Khalkiszban halt meg egy év múlva. - Fejlődése irányát a platóni
ideatantól való fokozatos eltávolodás jellemzi. Ez a kritérium, melynek segítségével legjelentősebb műveiben
(elsősorban a Metafizikában és a Politikában) megközelítő bizonyossággal különféle fejlődési fokozatok
különböztethetők meg. ~ már első athéni tartózkodása idején szerepelt mint író. Ebből az első alkotói időszakból
fennmaradt töredékek közül különösen az Eudémosz-dialógus töredékei tanulságosak, melyek tartalmuk és
formájuk alapján platonikusnak mutatják ~t. A második időszakot, mely kb. az asszoszi tartózkodással esik egybe,
az ideák tanának kritikája, valamint a platóni transzcendencia iránti érdeklődés jellemzi. Ebből az időből valók a
töredékesen fennmaradt De philosophia párbeszéd, a De coelo és De generatione et corruptione c. írás, ill.
a Metafizika, az Etika és a Politika kezdeti részei. Végül a harmadik korszak írásai a második athéni tartózkodás
idején már az érett ~t mutatják, aki függetleníti magát egykori mesterétől, Platóntól, sőt szembeszáll vele. Az ~i
életműnek e fejlődési vizsgálata érdekes segítséget ad fil-ja megértéséhez, de túlértékelése olyan téves
elképzeléshez is vezethet, mely szerint ~ spekulatív bölcselőből pusztán empirikus gondolkodó lett. Ezzel szemben
hangsúlyozni kell az ~i fil. egységét és folytonosságát, mellyel tevékenységének utolsó szakaszában is a platóni
életműhöz kapcsolja tanítását. →arisztotelizmus. - Művei, melyek korai írásaitól eltekintve előadásaiból születtek,
4 csop-ra oszthatók: Organon, a logika tud-át megteremtő írások, Metafizika, Természetfilozófia, az emberrel
foglalkozó művek. ~ műveinek fennmaradásában jelentős szerepe volt Rhodoszi Andronikosznak. Megértésükhöz
még ma is segítséget nyújtanak Szt Tamás kommentárjai. - Ikgr. A kk. képzőműv-ében ~ gyakran az
ókori →bölcsek közt v. a→hét szabad művészet képein a dialektika képviselőjeként látható. Ábrázolták etikusként
is, aki óvott többek között a testi szerelemtől. Vsz. ennek köszönhető, hogy azt az Indiából arab közvetítéssel Eu-
ba jött tört-et, mely szerint egy öreg bölcs másokat óvott a szerelemtől, maga pedig végül méltatlan kapcsolatba
került egy asszonnyal, ~szel hozzák kapcsolatba, és a 13-14. sz-tól mint erkölcsi legendát terjesztették ~ és
Phüllisz címen. E téma legkorábbi ábrázolása a frank tp-ok épületplasztikáin (Lyon, Rouen), később
falfestményeken, s mindenekelőtt a stallumok →misericordiáin látható (Magdeburg, Dóm, 14. sz.). A grafikában
és használati tárgyak díszítőelemei között is gyakori: ~ mint ősz öreg négykézláb mászik, egy nő lovagol a hátán.
A jelenetbe gyakran nézőként más személyeket is bevonnak, legtöbbször Nagy Sándort. - ÖM-t a Berlini
Akadémia adta ki 1831-70: I. Bekker gondozásában. - M-ul: A lélekről. Ford. és jegyz. Forster Aurél. Bp., 1915.
- Metafizika. Ford. és magy. Halasy-Nagy József. Uo., 1936. - Nikomachoszi etika. Ford. és magy. Szabó Miklós.
1-2. köt. Uo., 1942. - Poetika. Ford. és jegyz. Sarkady János. Uo., 1963. - Politika. Ford. Szabó Miklós, jegyz.
Simon Endre. Uo., 1969. - Nikomakhoszi ethika. Ford. Szabó Miklós, jegyz. Simon Endre. Uo., 1971. - Eudémoszi
etika. Nagy etika. Ford. és jegyz. Steiger Kornél. Uo., 1975. - Organon 1. köt. (Kategóriák, Herméneutika, Első
analitika). Ford. Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós. Uo., 1979. - Rétorika. Ford. és jegyz. Adamik Tamás. Uo.,
1982. B.P.
Pauler Ákos: Aristoteles. Bp., 1922. - Hegyaljai Kiss Géza: A szeretet bölcse, ~. Uo., 1923.
- Horváth Barna: Die Gerechtigkeitslehre des ~. Szeged, 1931. - Sándor Pál: Aristoteles. Bp., 1941.
- Kecskés 1943:118. -LThK I:855. - Heller Ágnes: Az arisztoteleszi etika és az antik éthosz. Dissz. Bp., 1967.
- Sachs 1980:45. - Filozófiai Figyelő 1981:165. (Simon E.: Kölcsönhatás és ellentétek ~nél) - Antik tanulm-
ok 1983:51. (Adamik Tamás: ~ stíluselmélete), 181. (Adamik T.: ~ periódus-elmélete) - Pecz 1985:230.

újplatonizmus, neoplatonizmus: a →hellénizmus etikai és vallásbölcseleti rendszere Kr. e. 300–Kr. u.

500. A Krisztus utáni századok uralkodó filozófiai iránya, mely a tanainak bölcseleti kifejezésére törekvő
kereszténységre is hatott. – 1. Megalapítójaként a források az alexandriai Ammoniosz Szakkaszt emlegetik (Kr. u.
200–250), aki ker. szülőktől származott, de később elhagyta ifjúkori vallását. Tanait nem hagyta írásban hátra.
Már kortársai közül némelyek az ~ igazi atyjának Numenioszt tekintették, kit Ammoniosz önállóság nélkül
követett volna. Annyi bizonyos, hogy az ~ igazi jelentőséghez Ammoniosz tanítványa, →Plotinosz (205–70) révén
jutott. – Az Alexandriából kiindult szellemi mozgalmak közül a legjelentékenyebb. A kor egyéb bölcseleti
irányzataihoz hasonlóan az ~t is a vallásos szükséglet hozta létre, az a törekvés, mely eleget akart tenni az
Abszolútummal egyesülni vágyó lélek igényeinek, anélkül azonban, hogy a világ értelmes magyarázatáról
lemondott volna. Mert bármely vonzóerővel hatott is az alexandriai görög lélekre K vallásos misztikája, a
a →görög filozófia fényes multját nem feledhette el. Misztikus vágyainak filozófiai igazolását
főképp →Platón bölcseletében kereste, de a →platonizmus elfogadásával a dualizmus elkerülhetetlenné lett, ha
nem is vált eléggé tudatossá. Az ideák világának transzcendenciáját fenn kellett tartani, viszont a lélek útját is
szabaddá kellett tenni az abszolútumhoz. Ez a lelki igény hozta létre az ~ sajátságos világszemléletét: az
Abszolútum transzcendeciája feltétlen, a világgal nem érinkezhet, de a világ mégis összefüggő, nagy egység, mert
mint az Abszolútum szükségképpeni kiáradása (emanáció) egymásból keletkező őslétformák, hüposztázisok
aláereszkedő során át alakul ki. Így a lét, bár forrásától való távolodása arányában differenciálódva egyre
változatosabbá lesz s ezzel együtt értékéből is fokozatosan veszít, de azért legparányibb része is az ideák világának
szépségét tükrözi vissza. – 2. Az ~ világképe. a) A végső elv túl van mind a szellemi, mind az érzéki léten, fölötte
van. Teljesen egyszerű, benne semmiféle megosztottság nem lehetséges. Öntudatlan, minden lét- és gondolkodási
kategórián felül áll. Nem gondolkodik, mert ez már az alany és a tárgy kettősségét tételezné fel; nem tevékeny,
mert ez egy tőle különböző valóság létét állítaná, s különben is önmagának teljesen elég, semmi szükséglete nincs.
Pozitív határozmányok közül csak az Egy vagy a Jó állítható róla, de ezek sern fejezik ki lényegét, hanem csak a
világhoz való viszonyát állapítják meg. Az Egy képességileg minden, de a valóságban egyik dolog sem. Az Egy
abszolut transzcendenciája kizár minden szubsztanciális változást. Anélkül, hogy önmaga megváltozna, túláradó
bőségéből tudattalanul és szükségszerűen csordul ki a lét, amint a túláradó forrás vize kicsordul, vagy a mint a
fényforrás fénye szétsugárzik. – b) Az Egy először a Núszt bocsátja ki magából. A Núsz az Egy
hasonmása (eikón). Ez a hasonmás eredeti mintája felé fordul s az Egy felé fordulás által Értelemmé válik, önmagát
megismeri. A Núsz immanens tartalmai az ideák, mert ha tőle különbözők volnának, a Núsz nem lenne az igazság
birtokában, hanem csak a tévedés lehetőségét megengedő képzetekkel (eidóla) lenne kénytelen megelégedni. A
Núsz az ideákat eredeti szépségükben tartalmazza, s minthogy minden egyes dolognak megvan az ideája, a Núsz
az érzéki világ ősmintája (exemplarizmus). Az ideák aktív, cselekvő szellemi erők, melyek a világ rendjét
szabályozzák. A Núsz az Egynek szétszóródó fénye, az Egy kisugárzása. Érthető, hogy minden lélek ösztönszerűen
törekedik utána. E misztikus fénymetafizika nagy jelentőséghez jut a ~ későbbi története folyamán. – c) A Núszból
árad ki a világlélek, melyből az egyedi lelkek jönnek létre anélkül, hogy a világlélek részei lennének. A lelkek
egymással s a világlélekkel egy nagy egységet képeznek. A lélek a Núsz mása, s mint hasonmás, az eredetinél
ugyan tökéletlenebb, de még mindig a szellemi világ tagja, szellemi tökéletességek hordozója. Nemesebb
(szellemi) része létforrása, a Núsz felé fordul, másik része pedig vonallá kifejlődő pont módjára leereszkedik az
anyagi világba. Az ember tehát szellemből (núsz), a testtel egyesült lélekből (pszükhé) és testből (szóma) áll. A
lélek így hatalmas teljesítőképességgel rendelkezik, közvetítő az érzéki és az értelmes világ között. A lélek testbe
szállása természeti szükségszerűség, de egyszersmind büntetés is. Amint a tűz a levegőt, úgy járja át a lélek a testet
s ezáltal a test minden részében osztatlanul, egészen jelen van. A léleknek csak a testtel érintkező része tudatos, a
testtől független szellemi tevékenységek tudattalanok. – Az érzéki világba elmerülő lélek tevékenységei
az emlékezés, az érzékelés és a gondolkodás. Az emlékezet a Núsztól való eltávolodás folytán áll elő, mert
megszűnvén a léleknek az ideákkal való egysége, azok képével kénytelen megelégedni. Az érzékelés a testet ért
változás tudomásulvétele a lélek szenvedőleges változása nélkül. A gondolkodás (dianoia) összekapcsolja és
szétválasztja az érzékelésből származó képeket, az ideákkal egybeveti s végül a jelenlegi képek
összehasonlításával felismeri őket. – d) Az emanáció folyamatának utolsó tagja az anyag. A szellemi létnek csak
árnya, nem is nevezhető →szubsztanciának. Határozatlansága, formátlansága maga a hiány (szterészisz), a
rossznak a forrása (próton kakon). De az anyag is szükséges, mert így lesz teljes a fejlődés, így jön létre a valóság
minden foka. Az anyagban célszerűen működő szellemi erők (logoi) azt az ideák mintájára alakítják. Az ideákhoz
való hasonlóságánál fogva minden, még az értelemben való is az ideák szemléletére törekszik, s az eredeti
szépséghez iparkodik hasonlóvá válni. Minden fogyatékossága mellett az érzéki világnak is megvan tehát a
szépsége, amit Plotinosz a gnosztikusok világmegvetésével szemben rendületlenül hirdetett. A szellemi lét
mindenütt való jelenléte miatt az egész valóságon a kozmikus szimpátia elve uralkodik. Az emanációk
eredményeképpen a lét folytonos rangsort alkot s alacsonyabb fokai a fölöttők álló magasabbrendű által
tökéletesednek. – 3. A lélek eredetére való ráeszmélés adja meg az ~ban az erkölcsi eligazodást. A lélek eredetileg
fent élt a Núszban, a testtel érintkezve szennyeződött be. A sártól és iszaptól mosdás és megtisztulás által kell
szabadulnia és visszatérését a tiszta szellemvilágba biztosítania. Plotinosz Platónnál hasonlíthatatlanul nagyobb
határozottsággal sürgeti az anyagtól, az érzéki léttől való elfordulás, a katharszisz szükségességét. Az anyagtól
beszennyezett érzéki világban nem talál az emberhez méltó cselekvési tért. Az érzéki lét szintjéhez kötött
társadalmi, állami élet erényeit a legalacsonyabb rangúaknak tekinti, az állam vagy a társadalom reformja őt éppen
nem érdekli. Értékelése szerint csak olyan emberek merülnek el a külső tevékenységbe, kik lelkük erőtlensége
miatt képtelenek a tökéletességgel azonos szemlélődésre. Nem „kinn”, hanem „bent”, önmagában van a lélek igazi
élettere. A metafizikai létsíkok átszelésével fokozatosan tér vissza a lélek legbensőbb önmagához, hogy végül az
istenséggel egyesüljön. A legalacsonyabb létszint az érzéki élet. Az ebben való elmerülésnél tökéletesebb a lélek
önmagára eszmélése. Még tökéletesebb az ideák szemlélete, de a tökéletesség legmagasabb foka a
szemlélődés (theória) az elragadtatás állapotában. A lélek önkoncentrációjához hasonlóan az erkölcsi
tökéletesedésnek is több foka van. Első az erényes életre térés a →négy sarkalatos erény gyakorlásával. Magasabb
foka a léleknek az Istenséghez hasonulása, legmagasabb fok a vele való teljes azongsulása. – Az erkölcsi
tökéletességet jelentő „theória” a tárgy és alany különbségét fenntartó ismerés-módokkal szemben a lélek
közvetlen egyesülése az Istenséggel. Ebben a legmagasabbrendű szellemi aktusban a lélek kilép a saját öntudatából
és eggyé válik az isteni léttel. Az elragadtatás minden gondolkodást meghaladó, mélységes érzelmekkel áthatott
állapotát, Plotinosz meggyőződése szerint, nem lehet önerőnkből előidézni, bár nem is isteni segítséggel
következik be. Folytonos készüléssel türelmesen ki kell várni azt a pillanatot, rnikor az isteni fény hirtelen betör a
lélekbe s azt önfeledt boldogsággal tölti be. Porphürosz szerint Plotinosznak a vele való együttléte alatt négy ízben
volt elragadtatásban része (Vita Plotini c. 23). – 4. Misztikájánál nem csekélyebb Plotinosz esztétikai eszméinek
történeti hatása. A platóni Szümposzionban elszórt gondolatoknak Platónnál is idealisztikusabb irányú kifejtésével
alakul ki Plotinosznak a →szépről és a művészetről vallott felfogása. Szerinte már az érzéki szép sem tisztán a
külső formában, a részek arányában áll, hanem a benne levő szellemi valóság, az ídea mint belső forma alakítja
széppé az érzéki dolgot. Nem az anyagból, hanem a művész lelkében hordozott ideából ered egy szobor szépsége.
A szobor szépnek talált formája külső képmása a művész lelkében élő formának, mely az anyag ellenállása miatt
tökéletesen soha ki nem fejezhető. – Világnézéséből adódik Plotinosz ama eredeti értelmezése, hogy a természet,
mely szemléletből jött létre, maga is szemléletre vágyik. Félálomban, kábultan szemlélődve a testek körvonalait
alakítja ki, melyek öléből kihullanak. A természet tehát szemlélődve alakító művész s egyszersmind a szemlélet
tárgyait, az ideákat rnásolatszerűen tükröző műalkotás is. Ezzel az értelmezéssel Plotinosznál tűnik fel először
a természeti szép gondolata. Mind a művészi, mind a természeti szép egyaránt a szellem átsugárzása az anyagon.
A művész a természetben megpillantott szépet igyekezik az anyagban kifejezni, s a természet az ideát, a szellemi
valóságot tükrözi. – A műélvezet nem egyéb, mint a szellemi világból származó léleknek a tárgyon talált szellemi
mozzanat feletti öröme, mely a szellemvilággal való rokonsága tudatára ébreszti. De e rokonság alapján a lelket is
szépnek kell mondanunk. Az élet, az elevenség különben is fontos alkotóeleme a szépségnek. A mégoly arányos
márványszobor kevésbé szép, mint az eleven test. – Plotinosz szemléletében a szép világa is piramisszerűen
emelkedő hierarchikus rendet alkot. Az érzéki szépnél magasabbak a lélek szép cselekedetei, a tudományok, az
erények szépsége. A lélek szépségénél magasabb a szellem szépsége. A szépségen keresztül is az emberi lélek az
első hiposztázisz, a Jó után vágyódik, melyet a Jóból fakadt szépség vesz körül. Így a szépnek a létráján a lélek
ugyanoda jut, ahová az erkölcsi értékek emelkedő sora is vezet; a művészi élmény az emberi tökéletesedés egyik
módja és eszköze. – Plotinosz idealista esztétikája elevenen hat a későbbi keresztény gondolkodásra, Szt
Ágostonra, Pszeudo-Dionüszioszra, Aquinói Szt Tamásra. Visszhangra talált a reneszansz platónikus
gondolkodóinál s nagy tetszést keltett a német romantikában is. Goethe lelkesedve fordította le a plotinoszi
esztétika egyik jellegetes fejezetét. – Plotinos a pozitív vallásokkal szemben közönyös magatartást tanusított,
azonban az imát, a szellemek tiszteletét, a szertartásokat, mint a tisztulás eszközeit méltányolta. Követői a pogány
vallással szoros kapcsolatot teremtettek, ami annál is könnyebb volt, mivel az egyiptomi Nap-isten elterjedt
tisztelete, melynek egyik formája volt a római Mithrasz-kultusz, valamint a Deus Sol tisztelete, összhangba volt
hozható a Plotinosznál is isteni fénynek jellemzett Núsz fogalmával. Az ~ így a kereszténység ellen küzdő pogány
vallás fegyverzetévé lett s különösen a hitehagyott Julianus cs. részesített meleg pártfogásban. – 5. A 3–6. sz-ban
erősen elterjedt ~ különféle változatokban mutatkozott. Az egyes irányok között az emanációk számának,
keletkezésük magyarázatának, az anyag eredetének a kérdése tekintetében van eltérés. Az újplatonikusok a
történeti kutatás, a klasszikus filozófusok magyarázása és a dialektika terén is eredményesen működtek, azonban
nem voltak képesek többé a görög bölcseletet fellendíteni. Az újplatonizmus a görög spekuláció lassú haldoklása.
– A különböző újplatonikus iskolákat irányuk szerint szerint három csoportra oszthatjuk: a) a metafizikai-
spekulatív irányt követik a közvetlen tanítványok, a szíriai és az athéni iskola. Plotinosz hűséges és általa nagyra
becsült tanítványa volt az etruszk származású Aeliosz, ki mintegy 100 könyvben foglalta össze mestere tanításait
s az iskolájában lefolyt vitákat, melyek teljesen elvesztek. Arra a feladatra is vállalkozott, hogy Plotinosz
eredetiségét Numeniosz tanaival szemben bizonyítsa. Valószínűleg Nurneniosz hatására különböztetett meg
három részt a Núszban. – Tehetségesebb volt nála Plotinos másik személyes tanítványa, →Porphüriosz (232–300),
ki mestere életrajzának megírásán (Vita Plotini) s iratainak rendezésén kívül munkásságát főleg a plotinoszi
eszmék terjesztésére szentelte. Az ő tanítványa, Jamblükhosz (+330) Szíriában működött. A plotinoszi három
szellemi hiposztázis helyébe a hiposztázisok számát hatalmasan megnövelte: legelső a teljesen kimondhatatlan
őslét, mely a Jó határozmányával rendelkező Egy felett áll. Ezután következik a Núsz ismét több régióra osztott
világa s a szellemi valók nagy sokasága. Nevezetes az a változtatása is, hogy a lélek testbe költözését nem tartja a
bűn büntetésének. Nagy szellemek, mint pl. egy Püthagorasz, tiszta szeretetből öltenek testet. A keresztényeknek
Jamblükhosz is kérlelhetetlen ellensége. – Az athéni Plutarkhosz (+432) vezetése óta az athéni Akadémia is az ~
hajléka lett. Itt működött Proklosz (410–85), ki ritka rendszerező tehetségével tűnt ki. Rendszerének alapja
a hármas fejlődés tana. Minden, ami létrejön, egyrészt hasonló létesítő okához, másrészt különböző tőle, mert a
leszármazott különböző az eredetitől. Azonban a különbözőség ellenére a vele való hasonlóságánál fogva feléje
fordul, utánozni, vele egyesülni törekszik. A létesülés hármas mozzanata tehát: 1. a létesítendő léte az okban, 2.
az okból való előállás, 3. az okhoz való visszafordulás. Minden egyetemes az alája tartozó összes egyedek
transzcendens oka. – b) Vallásos-teurgikus irány jellemzi a pergamoni iskolát. Jamblükhosz
tanítványa Aideszisosz, Pergamonban alapított iskolát, mely az érzékfeletti világgal iparkodott érintkezésbe jutni
s a politeista pogány kultusz visszaállítására törekedett. Ezzel az iránnyal állt összeköttetésben Julianus cs. is.
– c) A tudományos irányt képviseli az alexandriai iskola, mely a filozófia mellett a matematika és a
természettudományok művelésére is nagy súlyt helyezett. Nagyhatású tanítója volt Hüpatia (+415) filozófusnő,
kinek a ker. újplatonikusok: Szünesziosz, Hieroklész, Lükopoliszi Alexander voltak a tanítványai. Ehhez az
irányhoz sorozhatók a latin újplatonikusok, Macrobius, Marius Victorinus is. Ez az irány a ker. tanokhoz hozta
közelebb az ~t. Azt tanította, hogy az anyag Isten teremtő akaratával a semmiből jön létre, a szükségszerű emanáció
és a végzet tanát pedig elvetette. – 6. Az újplatonizmus nemcsak egyszerű felújítása Platón bölcseletének, hanem
annak a spiritualista monizmus irányában jelentős továbbfejlesztése, melyhez a misztikus öntapasztalat adott
ösztönzést. A nyugati filozófiában az ~ az első kisérlet a szubjektív, alanyi kiindulású bölcselkedéshez. Nem a
tárgyi világra irányul itt a figyelem, hanem a léleknek az önszemléletben, az önmagábatérésben tapasztalt élménye
lesz döntő befolyással a világnézeti állásfoglalásra. Ezen alanyi tájékozódás mellett a platóni ideák világa az aktív
szellemi szubsztanciák birodalmává vált s az emanációk által létesülő folytonosság hidalja át az érzéki és szellemi
lét különbségét, noha azt nem szünteti teljesen meg. A szemlélődés, az öntevékenység különböző fokán álló lét a
szellemi szubsztanciák összefüggő egysége; az anyag, melynek valóságához Plotinosz kizárólag a görög
hagyományok tiszteletéből ragaszkodik, nem önálló elv, hanem a szellem legalacsonyabb fokú megnyilvánulása.
Ebben az idealisztikus irányú rendszerben az anyag éppoly problematikus, mint amilyen kiegyenlítetlen a
racionális és a misztikus ismeret ellentéte. – A szellemi élet autonómiájának tétele az új gondolat, melyet Plotinosz
K-ről a nyugati filozófiához közvetít. Ez a gondolat eredeti újplatónikus formájában uralkodik később Scotus
Eriugena, Spinoza s egy bizonyos korszakban Schelling filozófiáján, míg a dialektikus fejlődés
eszméjét Hegel fejti ki teljes tartalmában.
Kecskés 1943:166.

arab bölcselet: Az ~ a →görög filozófiából született. A görög természettudománnyal, matematikával és

filozófiával az →arabok a szír ker-ek révén ismerkedtek meg. A →nesztoriánusok edesszai isk-ja (Probus, Hibha,
Kusni) mellett, mely később Niszibiszbe és Gandisaporába helyezte át működését, Resaina (Sergius) és Kümesrin
(Edesszai Jakab) voltak a fil. műveltség központjai. E helyeken virágzott Arisztotelész Organonjának, az
Eiszagogénak és a Pszeudo-Dionüsziosznak tanulmányozása. Az Abasszidák (750-től) bagdadi udvarába
meghívott szír tudósok kezdték meg Arisztotelész össz. műveinek arabra ford-át. A Hunain ibn Ishak, Costa ben
Luca által irányított munka eredményeként a gör. fil. Szíriában található írásai, valamint a gör. orvostud. és matem.
művek hamarosan az arab művelődés közkincsévé váltak. A szírek, majd az örökükbe lépő arab tudósok számára
Arisztotelész magyarázatához az →újplatonizmus lett a vezérfonál. Az Arisztotelészt újplatónikus módon
értelmező ~nek 2 alaptétele a létnek az Abszolutumból történő emanáció által, valamint az ismeretnek (ennek
megfelelően) az isteni megvilágosítás által való magyarázata volt. -Az újplatónikus munkák közül a
legelterjedettebb volt Arisztotelész Theologiája, az Enneádok IV-VI. kv-ének (vsz. Porphüriosz nyomán) Emeszai
Naimah (844) által készített kivonata, melyet a ker. kk. is nagyra becsült, s a ny-i fil. a 18. sz-ig Arisztotelész
eredeti művének tartott. A Liber de causist, Proklosz Institutio Theologica-jának egy Eufrátesz-vidéki arabtól
(850) származó kivonatát Cremonai Gellért 1167-87: fordította Toledóban lat-ra, s mint Arisztotelész művét adta
közre. Bár e mű eredetiségét Nagy Szt →Albert és Aquinói Szt →Tamás kétségbe vonta, a 18. sz-ig Arisztotelész
művei között szerepelt. Pszeudo-Empedoklésznak az öt elemről szóló műve, melyet Ibn Masarrah 900 k. vitt
magával Spo-ba, az újplatónikus emanációs elméletet adja elő. - A fil-nak a művelődés egyéb ágaival, s főként a
vallással való szoros kapcsolata folytán az arab filozófusok törekedtek a fil. eszméiknek a →Koránnal való
összeegyeztetésére, de ez nem ment minden nehézség nélkül. A hithű teológusok (Mutakallimum, a Kelam, a
kinyilatkoztatott ige tanítói) a teremtés és az egyedi lélek halhatatlanságának tagadása miatt ismételten
racionalizmussal vádolták őket. Az arab fil-ok a természettudósok sorából kerültek ki, és (a ker. skolasztikusoktól
eltérően) a Korán-magyarázókkal szemben világnézetileg ellentábort képeztek. Az arab kultúra nem tudta a vallás
és a tudás ellentétét áthidalni.
2. Az első gör. műveltségű arab tudós a Bagdadban működő Alkindi (†873) volt, aki enciklopédikus
összefoglalásában a termtud-ok tételeit a matematikából és a geometriából vezette le. Már nála föltűnt az ~nek az
újplatonikus ismeretelméleten alapuló jellegzetes tétele: a szenvedőleges jellegű egyedi értelem az egyetemes
cselekvő értelem ráhatása által lesz működőképessé. Masarrah (†931) a fényszerű szellemi ősanyagról vallott
nézete a ny-i skolasztikára is nagy hatással volt.
Alfarabi (†950) vezette be az arab isk-kba az arisztotelészi logikát, mely előkészületül szolgált a
teoretikus és praktikus tárgyakra osztott fil-hoz. Ő fektette szélesebb alapokra az arab filozófiát, amiért
Arisztotelésszel és Avicennával egyenrangú nagyságnak tekintették. Nagyjelentőségű metafizikai megállapítása
a lét és lényeg megkülönböztetése. Az érzéki dolgok lényege nem követeli a létet, s amennyiben léteznek, a létet
Istentől nyerik, akinek lényege a lét. Tőle jönnek létre emanáció által a dolgok. A szellemvilág utolsó tagja, az
emberi lélek, halhatatlan. A dolgok az egyetemes természet konkrét egyedei, melyekkel Isten által megvilágosított
értelmünk fogalmai pontosan megegyeznek. E megegyezés végső oka Isten, aki mind a gondolkodásnak, mind a
létnek forrása. - Alfarabi gondolatait az eredeti arisztotelizmus irányában fejlesztette tovább →Avicenna, az arab
„filozófusfejedelem” (rais). Több mint 100 kötetre terjedő írói munkássága csaknem valamennyi Arisztotelész
által tárgyalt problémára kiterjedt. - Avicenna szerint a fil. sajátos tárgyát képező egyetemes lényegek háromféle
módon létezhetnek: a dolgok létét megelőzően az isteni értelemben (ante res) vannak; az anyagban megvalósulva
a dolgok immanens lényegeit alkotják (in rebus); végül az isteni megvilágosítás erejéből az emberi értelem
tárgyaivá válva, az azonos definíció alá tartozó dolgokra vonatkoztathatók (post res). Az értelem alkotja meg a
gondolkodási formákban az egyetemességet. Elménknek a tárgyi világra irányuló tevékenységétől (intentio prima)
megkülönböztetendő a gondolati tárgyakra vonatkozó aktusa (intentio secunda). - Istenből, aki tiszta aktualitás
(→actus purus), az önmagát megismerő gondolkodás aktusával jön létre a már lehetőségi létet is magába záró első
intelligencia (Noús). Ebből további gondolati aktusok által származik a szellemi intelligenciák erőben egyre
csökkenő sora, melyek mindegyike egy-egy szférát mozgat. A szellemvilág legutolsó kiáradása a cselekvő értelem,
mely a szublunáris világot kormányozza. Belőle jönnek létre a halhatatlan egyedi lelkek és az érzéki lények formái,
melyek az öröktől létező anyagban egyedi léthez jutnak. Az →emanáció folyamata örökkévaló. Az ember
legnagyobb tökéletessége az ismeret legmagasabb foka: az →eksztaszisz. - A termtud-ok terén Avicennát is
felülmúlja kortársa, Alhazen (Ibn-al-Haitan, 965-1038), kinek lat-ra lefordított optikája (Perspectiva) Ny-on
Witelo-ra és Roger Baconra volt nagy hatással. - A racionalizmus térfoglalását törekedett
meggátolni Gazali (Algaze, 1059-1111) az iszlám legjelesebb teológusa. Az Alfarabi és Avicenna tanait
ismertető Makasid al falasija (A filozófusok céljai és szándékai) c. kv-ének, melyet Gundissalinus fordított lat-ra,
folytatása a fil-ok ellentmondásaira rámutató Tahafut al-falasifa (Destructio philosophorum), melyre Averroës
válaszolt (Destructiones philosophorum). Gazali az arisztotelészi fil. fogalmi készletének fölhasználásával a fil-
okkal szemben a Koránnak megfelelően a világ semmiből történő időbeli teremtését, a test föltámadását és Isten
csodatevő hatalmát bizonyítja. - A 12. sz: az ~ művelése Spo-ba helyeződött át, ahol szabadabb fejlődési
lehetőségek nyíltak számára. Az első két kiemelkedőbb spo-i arab gondolkodó, Avampace (Ibn Baggah, †1138)
és Abubacer (Ibn Tufail, 1110-85) Arisztotelész logikai és termtud-os műveinek magyarázata mellett a misztikus
ismeretre vezető kalauzt is írtak. Ny. legjelentőseb arab fil-a →Averroës (Ibn Rusd, 1126-98) volt, akit a kk.
Arisztotelész legkiválóbb kommentátorának tartott. **
Kecskés 1943:232.

skolasztika (a lat. schola, 'iskola' szóból): a 9-15. század iskolákhoz kapcsolódó filozófiája és teológiája
(philosophia scholastica és theologia scholastica). - Az isk-k egységes vezetése mellett a fil-ban is bizonyos
egyöntetűség alakult ki, ami elsősorban a tud-os formát határozta meg, amennyiben szigorúan megkövetelte az
arisztotelészi →dialektika szabályainak betartását, de tartalmi tekintetben is szellemi közösséget teremtett az isk-
kban. - I. Kialakulása, 800-1200. A kk. műveltség alapvetését a kolostori (St Gallen, Fulda, Tours, Corbie, Bec,
Auxerre, párizsi St. Genovéva stb), székesegyházi (Tournai, Laon, Chartres, Párizs) és az uralkodók udvarában
létesített palotaiskolák (a legnevezetesebb Nagy Károlyé) szolgálták, melyek tanterve a →hét szabad
művészet tárgyait ölelte fel. A bölcselet kezdetben a trivium tárgyai közt szerepelt, de a 7. sz: már a hét szabad
művészet és a teol. közt középhelyet foglalt el, s a tud-ok egyéb ágaihoz hasonlóan kezdetben nagyobbrészt a
klasszikus fil. művek magyarázásában merült ki (→középkori bölcselet forrásai). A 9. sz: Scotus →Eriugena már
önálló gondolkodó volt. - A kk. kezdetén a Nagy Károly által Itáliából és Angliából hívott skolasztikusok
alapítottak isk-kat, melyek tanulm. rendjére az udvari isk. szolgált mintául. →Alkuin (†804) ált-sá lett tantervében
a trivium tárgyai között helyet biztosított a fil-nak. Legkiválóbb tanítványa →Hrabanus Maurus volt. - A fil.
voltaképpeni jelentőségét a hitviták mutatták meg, mert ezek hozták felszínre a fil. és a teol. viszonyának a
kérdését, mely váltakozó megoldási kísérletek után a fil. önállósulásához vezetett. Tours-i →Berengar (†1088) a
hittitkok értelmét is a dialektikától tette függővé. A hit védelmében →Lanfranc (†1089) szállt síkra.
- Roscelin (†1120) ismét a dialektika fegyverével támadt a hittitkok ellen. A racionalizmus túlhajtásai a dialektika
ellen tiltakozást váltottak ki, melynek fő képviselője Damiani Szt Péter (†1072). Ugyanakkor azok is, akik a világi
tud-t nem sokra értékelték, mint Sant Emmeram-i Otloh (†1070) v. Lautenbachi Manegold (†1103), belátták, hogy
a dialektikát a hittud. sem nélkülözheti. Lanfranc szerint a fil. önmagában véve jó, nagy szolgálatokat tehet a hit
igazolására, csak helytelen használata van a hit kárára. - Scotus Eriugena kezdte alkalmazni a dialektikát a hit
racionális kifejtésére, s e módszer szélsőséges próbálkozások után Szt Anzelmnél (†1109) találta meg
a →patrisztikus bölcselet folytatását. A ~ próbálta megoldani a nem- és faj-fogalmak problémáját (→universalia-
vita). A mérsékelt realizmus álláspontját a 12. sz. legkiválóbb dialektikusa, →Abaelard (†1142) segítette diadalra.
A tételeket pro és contra érvek szembeállításával kifejtő módszert ő honosította meg a teol. spekulációban, s ez a
teljes arisztotelészi logika (logica nova) megismerésével hatalmas lendületnek indult. →Petrus Lombardus Libri
quatuor Sententiaruma a Sic et non módszer nagysikerű alkalmazása, mely mintaszerű lett a későbbi Summák
számára. Abaelard az universaliák kérdésében az arisztotelészi elvonás elméletével a problémát a mérsékelt
realizmus szellemében oldotta meg, s ez a megoldás is maradandó része lett a skolasztikus szintézisnek. Az
erkölcsbölcseleti kutatáshoz is ő adta az első erőteljesebb indítást. - A skolasztikus szintézis első kísérletei. A
klasszikusok tanulmányozása, az universalia-vita, a chartres-i isk. természetbölcseleti vizsgálódásai a 12. sz.
közepére tekintélyes tudásanyagot halmoztak fel, melyben a →platonizmusból merített gondolatelemeken kívül
már az →arisztotelizmus is tekintélyes értékekkel szerepel. Az arisztotelizmus előretörése elsősorban abban
jelentkezett, hogy az Abaelard utáni gondolkodók feladták a túlzó realizmus álláspontját, jóllehet a mérsékelt
realizmusból folyó összes következményeket még nem vonták le. Az ágostoni platonizmusnak Arisztotelész
gondolatvilágával való összeegyeztetése a következő korszak feladata maradt. A 12. sz. derekán és végén működő
skolasztikusok az eredmények összefoglalására és az ellentétes nézetek kiegyenlítésére
törekedtek. →Szentviktori Hugó (†1141) szintetikus készségét elsősorban a tud-ok Arisztotelész hatását mutató
rendszerezésében mutatta meg. Összefoglaló művében (Didascalion) a tud-ok 4 csoportja: teoretikus (teol., mat.,
fiz.); praktikus (etika, ökonómia, pol.), mechanikus (különféle mesterségek a →szabad művészetekkel
szemben), logikai (grammatika és dialektika). Isten létét kizárólag →a posteriori úton, a belső és a külső
tapasztalatból bizonyította. Tanítványa és követője →Szentviktori Richard (†1173 k.). Mindketten kitűntek a
misztika művelésében is.
Az első korszak mozgalmait →Johannes Salisbury foglalta össze. Jelentős államtana elkészítésére a
pápaság és a császárság közti jogviták, valamint az ang. kir. hatalom önkénye adta az ösztönzést (Polycraticus).
Az államot az emberi organizmushoz hasonlította, épségének biztonságát abban látta, ha az uralkodó a
méltányosságot (aequitas) nem téveszti szem elől. Az uralkodó tekintélye Istentől van, de a hatalommal való
visszaélés esetén a népnek jogában áll, sőt kötelessége minden lehető módon (a mérgezést kivéve) meggyilkolni
őt. Lautenbachi Manegold is foglalkozott a pol. kérdéseivel Liber ad Gebehardum és Opusculum contra
Wolfelmum c. műveiben: az uralkodó hatalmát a néppel kötött megegyezésre (pactum) vezeti vissza. Ezen alapul
a nép ellenállási joga a zsarnokkal szemben. Az első korszak utolsó jelentősebb gondolkodója Alanus
de →Insulis (†1202), akit széleskörű ismeretei miatt kortársai a „doctor universalis” c-mel tiszteltek meg. - Az
európai kk. egyetemes jellegű bölcseleti szintézisének kialakítására a kerség és a gör. fil. mellett az →arab
bölcselet és a →zsidó bölcselet is hatással volt. A metafizikai szemléletet Szt Ágoston platonizmusa határozta meg
ugyan, de a korai ~ már az arisztotelészi elveknek is törekedett helyet biztosítani, anélkül, hogy Arisztotelész
gondolatait helyesen értelmezte volna. Az arisztotelészi metafizika hatása abban a tételben nyilvánult meg, hogy
minden teremtett való anyagból és formából áll. E kor filozófusainál azonban egyik sem azonos még az
arisztotelészi fogalommal: az →anyag általában a Teremtés kv-ében szereplő rendezetlen anyag, melyet a
Timaiosz kaotikus anyagával azonosítanak (chartres-iak), ami által az anyag minőségnélküli, lehetőségi létjellege
megszűnik. E dinamikus anyagfogalom mellett az atomizmusnak is voltak képviselői. A →forma nem a létezés
szubsztanciális elve, hanem tulajdonság, ill. a tulajdonságok összessége. E sajátos értelmezés alapja a realisztikus
dialektika, mely az alany és állítmány közti logikai viszonyt a metafizikára viszi át: amint az →ítélet alany és
állítmány összetétele, éppúgy a dolgok is alanyból és tulajdonságokból állnak. A természettörvény fogalmának
hiányában a világrend biztosítékát a chartres-iak a platóni világlélekben látták, melyet egyesek a Szentlélekkel
azonosítottak (Chartres-i Thierry, Conchesi Vilmos, Abaelard), míg Alanus szerint az Isten által
teremtett természet a világrend fenntartója. - Az ember méltóságára figyelmeztető ker. tan elősegítette annak az
újplatonizmussal is rokon gondolatnak a meggyökerezését, hogy az ember a mikrokozmosz, aki a nála
alacsonyabbrendű teremtett valók tökéletességét magában egyesíti. Ennek a gondolatnak idealisztikus
kifejezése Eriugena tétele: a lényegeket gondoló emberi lélekben tökéletesebben létezik a világ, mint a tárgyi
valóságban. - Az erkölcsi kérdéseknek a teol. körében való tárgyalása adja a magyarázatát annak, hogy az
erkölcsbölcselet e korban nem mutat fel jelentékenyebb eredményeket. Az egyéni etikában Abaelard-nak a
lelkiismeret jelentőségét kidomborító vizsgálatai, a társad. etika terén Johannes Salisbury államtana érdemelnek
említést. - A ~ kezdettől fogva nagy figyelmet fordított →Isten létének bölcseleti bizonyítására. A tapasztalatból
elvont érvek mellett az ágostoni misztika és a platóni realizmus sugallta Szt Anzelm →ontológiai istenérvét. Az
arisztotelizmus térfoglalásával azonban a ~ hagyományos istenérvei a tapasztalati (a posteriori) érvek lettek. Az
oksági elven alapuló a posteriori érvek a lélekben és a világban tapasztalható változásból következtetnek a világ
változatlan ősokára, a rendből a világrendezőre. Az →istenbizonyítás logikájának a teljes kiépítése viszont a köv.
korra maradt. - A kk. első korszakának a képe az önmagukban sem eléggé ismeretes platóni és arisztotelészi
gondolatelemek tarka változatát mutatja. A platonizmus nem annyira egyedülálló, hogy az arisztotelikus eszmék
beáramlását feltartóztathatná. Ha Arisztotelész iránt kevesebb is a bizalom, mint a vallásos mélység tekintetében
többre értékelt Platón iránt, tud-a elismerést követelt. Az arisztotelészi bölcsességnek a gyér források közt található
töredékeit is nagyra értékelték, s próbálták elhelyezni a fil. ismeretek tárházában. A kirtikus érzék fejletlensége és
a történeti hagyaték egészének az áttekinthetetlensége folytán azonban e kor még nem jutott el az egységes
elgondolású rendszeralkotáshoz. Csak Scotus Eriugena képez kivételt, kinek működése azonban kívül esik a ~
fejlődésvonalán. Az első korszak legjelentékenyebb eredménye a szorgalmas anyaggyűjtés mellett a dialektikus
készség kifejlesztése. A gondolkodás fegyelme fontos előfeltétel a köv. korban kibővülő tudásanyag szakszerű
feldolgozásához, a szintézis megteremtéséhez. - Miközben a Nyugat nagy szorgalommal rakosgatta össze
a →népvándorlás viharai után fennmaradt antik szellemi értékeket, Keleten a szírek, az arabok és a zsidók
Arisztotelész teljes szellemi hagyatékának birtokában művelődtek. Az újplatonizmus ugyan itt is elhomályosította
az arisztotelikus tanok eredeti értelmét, mégis itt rejtőznek azok az értékek, melyek bőségéből Nyugat fil.
gondolkodása meggazdagodott. -
II. A ~ virágkora, 13. sz. Az egyetemes fogalom tárgyi értékéről vallott állásfoglalás és az universalia-
vita a fil. rendszereknek mindmáig lényeges megkülönböztetője. Ez adja meg a 3 nagy kk. skolasztikus rendszer,
a →tomizmus, a →skotizmus és a 14-15. sz: kifejlődött →nominalizmus sajátos vonását. - →Ockham (†1347) a
bölcselettörténetben fordulót jelent. Az egyetemes fogalom tárgyi, lényegi vonatkozásának a feladásával két
lehetőség marad a gondolkodás számára. Vagy kizárólag a szemlélet egyedi dolgaira kell hagyatkoznia, vagy az
észben kell megállapítania a tudás egyetemességét biztosító elvet. A késői kk. nominalizmusa az individuum
kizárólagos létének a kiemelésével, ugyanakkor a logika túlbecsülésével mindkettő lehetőségét meghagyta. Ezzel
úttörője lett lett az újkori fil. két, egymással folytonos harcot vívó irányának, a →szenzualizmusnak és
a →racionalizmusnak. - A kk. szellemi élete a 13. sz: jutott csúcspontjához. A →keresztes háborúk szoros
egységet teremtettek a ker. népek között, s lehetővé tették a megnövekedett tekintélyhez jutott pápaság részére a
szellemi élet egységes irányítását, melynek terjesztéséhez a fejlődésnek indult városok alkalmas közp-oknak
bizonyultak. A műv-ben a gótika, a tud-os életben a nagyvonalú rendszeralkotásig fejlődött ~ lett a szellemi életet
meghatározója. A fejlődésnek kedvezett a források gazdagodása is. A K-tel már a 12. sz. közepe óta fennálló és a
keresztes hadjáratokkal fokozódó kapcsolat Ny-ot a gör., arab és zsidó gondolkodók műveinek birtokába juttatta.
Ezzel a szellemi látókör hatalmasan kibővült. Arisztotelésznek eddig csak logikai műveit ismerték, rendszerének
egyéb tanairól csak újplatonikus forrásokból értesültek. 1200 k. elterjedt Fizikája és Metafizikája, 1250 k.
megismerték etikai és pol. műveit.
Arisztotelész mellett →Avicenna (†1037), →Averroës (†1198), →Avicebron (†1060k.), s a Liber de
causis vonták magukra a figyelmet. Toledo a fordítói munka közp-ja lett: Cremonai Gellért, Joannes
Hispanus, Gundisalvi Domonkos arab szövegeket fordítottak. Oxfordban Robert →Grosseteste (†1253) és
köre, Michael Scotus, a szicíliai kir. udvarban Henricus Arisztippusz és Messinai Bertalan a gör. szövegeket
használták. A fordítók közül a legnagyobb érdemet Moerbeke Vilmos OP (†1286) szerezte. Nagy nyelvtudása
segítségével kijavította a közkézen forgó fordításokat, s számos munkát gör. eredetiből fordított le. - Az
arisztotelizmus terjedését azonban kezdetben az egyh. rendelkezések korlátozták. Az ágostoni újplatonikus
eszmevilággal szembenálló tanok iránti bizalmatlanságból, de főképp a megbízhatatlan arab eredetű fordításokkal
szembeni óvatosságból 1210: a párizsi zsinat megtiltotta Arisztotelész fizikai műveinek használatát. 1215: a pápai
követ a tilalmat a metafizikai művekre is kiterjesztette. IX. Gergely p. 1231: a metafizikai és fizikai művek
használatának megtiltásával egyidejűleg biz-ot nevezett ki egy megbízható ford. készítésére. Ettől függetlenül a
párizsi egyetem artium fakultásán 1255-: Arisztotelész összes műveit magyarázták. - További kedvező körülmény
volt a ~ számára az →egyetemek megalapítása, közülük főleg a párizsi teol. és bölcseleti fakultásának jutott fontos
szerep a fil. mozgalmak irányításában. Végül előnyösen hatottak a fejlődésre az újonnan alapított s gyorsan
elterjedő →koldulórendek is. A szellemi élet reformjára és a hit védelmére hivatott ferencesek és domonkosok
nagy gondot fordítottak a tanulmányokra, s már 1231: tanszékekhez jutottak a párizsi egyetemen. Bár az egy-en
működő világi papság ellenséges magatartása ismételten akadályozta működésüket, a vezető egyéniségek az ő
soraikból kerültek ki. - A 13. sz. elején az ágostoni-platonikus tanokhoz való ragaszkodás s Arisztotelész hiányos
ismerete az augusztinizmus és arisztotelizmus sajátos szinkretizmusát hozta létre. Nagy Szt Albertnél s még inkább
Aquniói Szt Tamásnál azonban már a mind tökéletesebben megismert Arisztotelész jutott irányító szerephez.
Arisztotelész averroista magyarázói mellett az empirikus és mat. vizsgálódás egészítette ki e korszak szellemi
élétét, mely Duns Scotusszal zárul, aki végrehajtotta az augusztinizmusnak az arisztotelizmus előretörésével
szükségessé vált reformját. - A korai ~t jellemző augusztinizmusra az arab és a zsidó tudósok által közvetített
arisztotelizmus nem maradhatott hatás nélkül. A ~ filozófusai nem hagyhatták kiaknázatlanul Arisztotelésznek a
szintézis megteremtésére annyira alkalmasnak mutatkozó átfogó metafizikai fogalmait
(ténylegesség és képességiség, anyag és forma), ugyanakkor Szt Ágoston bölcseletének egyetlen fontosabb
tételéről sem akartak lemondani. Az ellentét áthidalására az arab és a zsidó gondolkodók újplatonikus színezetű
arisztotelizmusa kínálkozott közvetítőül. Különösen Avicebron Fons vitae c. műve és a
pszeudoarisztotelészi Liber de causis volt döntő befolyással az egyeztetésre törekvőkre, jóllehet nagy részük nem
volt világos tudatában ennek a hatásnak. Az arab-zsidó bölcselet újplatonikus-arisztotelikus elemeinek az ágostoni
gondolatkörbe való beolvasztásával létrejött a 13. sz. első felében uralkodó fil. szinkretizmus, amely, miközben
Ágostonnak és Arisztotelésznek egyaránt eleget akart tenni, több pontban olyan megállapításhoz jutott, mely
mindkettő gondolatvilágától elüt. Ezt az irányt (a szerzeteknek Szt Tamás és Duns Scotus fellépésével bekövetkező
irányváltozásával szemben) korábbi dominikánus és ferences iskola irányának nevezzük. Jelentős képviselője
Johannes →Peckham, aki 1285: a lincolni pp-höz intézett levelében az isk. tanait így foglalta össze: a →jónak
előnye van az →igazzal szemben, ezért az →akaratnak elsőbbsége van az →értelemmel szemben; a magasabb
értelmi tevékenységhez Isten közvetlen megvilágosítása szükséges; a →lét és a →fény azonosságánál fogva Isten
azonos a teremtetlen fénnyel; minden dolog fénytünemény; az ősanyag (→materia prima) a legcsekélyebb fokon,
mégis ténylegesen létező; az ősanyagban vannak az eszmecsírák; a szellemi szubsztanciák →anyagból
és →formából állnak; a formák sokasága van a természet dolgaiban, főleg az emberben; a lélek a testtől független
egyedi létező; a lélek és képességei azonosak; az öröktől teremtett világ lehetetlen. - Az isk. főbb képviselői: 1150
u. Gundissalinus Domonkos segoviai főesp. Az arab Arisztotelész-szövegek fordításán kívül az ő műveiben (De
processione mundi, De unitate, De anima) jelentkezett először kifejezetten Avicebron hatása. A tud-okat isteni
(teol.) és emberi tud-okra osztotta fel (De divisione sapientiae). Az utóbbiak közt a logika, a tud-os módszertan,
az irodalmi (grammatika) és a polgári tud-ok (poétika, tört., retorika) propedeutikus jellegűek. A bölcseleti tud-ok
elméletiek (fiz., mat., metafizika) v. gyakorlatiak (pol., ökonómia és etika). A lélek halhatatlanságát a gondolkodás
szellemi természetén kívül az elragadtatásból (raptus) is bizonyítja (De immortalitate animae). - Alfredus
Anglicus szintén a toledói fordítók csoportjához tartozott. Az újplatonikus metafizikát az arisztotelészi-galenusi
fiziológiával törekedett összeegyeztetni (De motu coelis). - Az ágostonos-arab irány közp-ja évtizedeken át a
párizsi egy. volt. Fő pártfogója volt a párizsi érs., Auvergne-i Vilmos (†1259). Fő műve a Magisterium Divinale,
melynek bölcseletileg legjelentékenyebb értekezései a De universo creaturarum és a De anima; Avincebron
szerinte a legnemesebb filozófus. - Az első ferences tanár →Alexander Halensis (†1245) volt. Fil. elveit, melyek
már csaknem az összes arisztotelészi művek ismeretét bizonyítják, a Petrus Lombardus beosztását követő,
mintaszerűvé vált rendszerező művében, a Summa Theologicában fejtette ki szétszórtan. Utóda, tanítványa,
Johannes Rupella (De la Rochelle) (†1245) főleg lélektani kérdésekkel foglalkozott (Summa de anima); másik
tanítványa, Szt Bonaventura (†1274) az ágostoni-platonikus isk. legkiválóbb alakja. - Új irány kezdetét jelezte a
~ fejlődésében Nagy Szt Albert. A kk. e legegyetemesebb képzettségű elméje nem elégedett meg egyes ekletikusan
kiválasztott gondolatelemekkel, hanem Arisztotelész egész rendszerével meg akarta ismertetni kortársait. S habár
az arisztotelészi logika, metafizika, fizika és etika a korábbiaknál alaposabb ismeretével lényegesen kiszélesített
tudásterületen nem tájékozódott még teljes biztossággal, a ~t mégis oly értékek birtokába juttatta, melyek
szintézisének maradandó alkotórészeivé váltak (a kortársak nagyrabecsülésének kifejezése volt, hogy őt és
legnagyobb tanitványát, Szt Tamást, nézeteik ismertetésénél már életükben nem a kk-ban szokásos „quidam”-mal
'valaki', hanem nevűkön említették). Albert legfőbb érdeme, hogy Arisztotelész előtt megnyitotta a Schola kapuit.
Albert - mint inkább enciklopédikus és nem szintetikus tehetség - a fölhalmozott hatalmas tudásanyagon nem
uralkodott kellő biztossággal. Sok esetben volt kénytelen a nézetek felsorolásával megelégedni, anélkül, hogy
határozott álláspontra tudott volna jutni. A következetesen végigvezetett, egységes szempontú összefoglalás
hiánya a tanítványainál kiváltott különböző hatásban is megnyilvánult. Egyik részük, akik között
legnevezetesebbek Strassburgi Ulrich és Freibergi Dietrich, az arab újplatonizmust fejlesztette tovább, másik
részük, Aquinói Szt Tamással az élén, az arisztotelizmust segítette győzelemre. Az 1250 k. feltűnt →latin
averroizmus tételeit az Egyh. 1270: és 1277: elítélte. Az arisztotelészi fil. a skolasztikus rendszeralkotás
szolgálatában Aquinói Szt Tamásnál jutott teljes jelentőséghez. A skolasztikus szintézis klasszikus formájának a
megteremtése az ő maradandó műve. - Angliában empirikus és mat. irányú gondolkodás bontakozott ki. A párizsi
egy-en folyó fil. viták az oxfordi egy-en csak utóhatásaikban voltak észlelhetők. Itt egészen a 13. sz. végéig az
augusztinizmus konzervatív iránya uralkodott, melyhez ferencesek és domonkosok egyaránt kegyelettel
ragaszkodtak. De a teol. és a fil. mellett a természettud-t és a mat-t a párizsiaknál behatóbban művelték. Az elvont
spekulációval szemben a konkrétumok iránt nagyobb fogékonysággal rendelkező ang. lélek nagy érdeklődést
mutatott az arabok természettud-a és mat-ja iránt, s a tőlük nyert indítás alapján a problémák önálló megoldására
is törekedett. A chartres-i isk. által a 12. sz: megindított termtud. kutatás folytatói az oxfordi magiszterek lettek. A
termtud-os iránnyal függ össze, hogy a matematikai bizonyosságot értékelték a legtöbbre. -
Robert Grosseteste OFM (1175-1253) Arisztotelész több logikai művének és fizikájának fordítása
mellett fényelméletével keltett nagy feltűnést. Az arab optikai művekből (Perspectiva) merítette azt a termtud-os
nézetét, hogy a fény a fizikai világ alapeleme. Tanítványa, Roger →Bacon ezen irány legkiemelkedőbb
képviselője. Az averroisták ellen eredményesen alkalmazható, egzakt tud-os módszer eszméje hozta
létre →Rajmundus Lullus OFM (†1315) Ars magna c. művét. - A ~ iskolához kötöttsége nem akadályozta meg az
önálló vélemény kifejlődését. Különösen az egyetemesség és egyediség egymáshoz való viszonyának,
az →egyedítés elvének és az →ismeret módjának a kérdésében többen függetlenítették magukat az uralkodó
irányok tételeitől, bizonyos eklekticizmust követve (Genti Henrik [†1293], De Fontaines Gottfried [†1306
u.], →Aegidius Romanus OSA [† 1316], Durandus a S. Portiano OP [†1334]). - A 13. sz. nagy skolasztikusainak
sorát →Duns Scotus, a „doctor subtilis” zárja. Kritikus szerepében vette vizsgálat alá a sz. folyamán feltűnt
rendszereket, s mint az ágostonos-ferences irány követője, különösen a tomizmust bírálta élesen. A korábbi
ferences isk. követőinél jelentékenyen többre értékeli Arisztotelész fil-ját, azonban annak értékesítésénél az
ágostoni hagyományokhoz is hűséges akar maradni. A skolasztikán belül legnagyobb jelentősége abban van, hogy
az ágostoni irányt a hozzátapadt arab eredetű misztikus vonásoktól megtisztítva fölszerelte a tud-os
érvényesüléshez szükséges dialektikai fegyverzettel. Az általa megteremtett skotizmus lett későbbi kiváló
kommentátorai, a port. Macedo (†1681), Monteforinói Jeromos (1750 e.) közvetítésével máig a ~ ferences ágának
az iránya. Az egyedi létről vallott metafizikai és ismeretelméleti nézetei az isk-n kívül a 16. sz. nagy
skolasztikusánál, →Suáreznél találtak élénk visszhangra. -
III. A ~ hanyatlása. A 14. sz: az egységes kk. szellemi élet bomlásnak indult. Ennek csíráit
az →individualizmus szelleme hordozta. A fejlődő városok polgárságát a gazd. és szellemi önállósulás vágya
hatotta át, a német-római birod. eszme letűnését a Hohenstaufok bukása mellett a nemzeti államok önállósulási
törekvése is siettette. A pápák →avignoni fogsága s az azt követő →nyugati egyházszakadás meggyöngítette a
pápaság tekintélyét, mely a szellemi életnek a korábbi századokban egységes irányítást adott. A hosszas háborúk
megbontották a békés szellemi együttműködést, az önállósulás vágya decentralizálta a 13. sz. virágzó tud-os közp-
okat. Az egyetemek száma mindenfelé nőtt, de a gyors fejlődéssel nem állt arányban a tud. mélysége. Az egy-ek
tanmenetét s a követendő tud-os irányt nemritkán a fejed-ek rendeletei állapították meg, a tanulm-okat
megkönnyítették, a tud-os nyelvet elhanyagolták. Isk-hoz kötöttsége miatt az isk-k színvonalának hanyatlása a
skolasztikus fil-ra sem maradhatott hatás nélkül. - A hanyatlás nem a ~ tartalmi bomlását, szintézisének
széthullását, hanem a továbbfejlődés elakadását jelentette. A 13. sz: kialakult nagy skolasztikus rendszerek, a
tomizmus és a skotizmus továbbra is fennmaradtak, s számos kiváló követőjük volt: a tomisták közt Hervaeus
Natalis (†1323), d'Aurillaci Durandus, a „princeps Thomistarum” (†1380), a skotisták sorában Alexander ab
Alexandria (†1314), Franciscus de Mayrons (†1325), Burletyh Walter († 1342 k.). Ők azonban csak a
kommentálásban tűntek ki, s nem a nagy elődök művének a továbbépítésében. A rendszerek összeforrtak a
szerzetek hagyományaival, s a fő gond az áthagyományozott tanok fenntartására és védelmére irányult. -
A védekezésre pedig egyre nagyobb szükség volt, mert a 14. sz. elején, az ébredező individualizmus fil.
kifejeződéseként, nagy erővel lobbant fel a →nominalizmus, mely kritikájával bontani kezdte a skolasztikus
szintézis egységes építményét. Az universalia-vitában a túlzó realizmussal ellentétes álláspontként a
nominalizmus kétségbe vonta az egyetemes fogalom tárgyi értékét s az egyetemes mozzanattól független, egyedi
lét kizárólagosságának hirdetésével megrendítette a →metafizika alapjait. Útját →Petrus Aureoli OFM (†1322)
pszichologizmusa egyengette, voltaképpeni megindítója William →Ockham OFM. - Ockham tételeiből
szélsőséges következtetéseket vontak le: ha a fogalom csak jel, mely a dolgot közvetlenül nem érinti, nyitva áll a
szubjektivizmus útja; ha az elvonásnak nincs tárgyi alapja, bizonytalanná válik az egyetemes elvek érvénye.
Autrecourt-i Miklós (a 14. sz. első felében) 65 szkeptikus tételét az Egyh. elítélte. Szerinte ui. az →ellentmondás
elve az egyedül nyilvánvaló és bizonyos elv, mely minden tételben az alany és állítmány tökéletes azonosságát
követeli meg. Ebből azonban az következik, hogy egyik dologból nem ismerhető meg egy másik, vele nem azonos
dolog, tehát az →okság elve nem érvényes. A jelenségekből azok alapjára, a szubsztanciára nem
következtethetünk, de a tudatjelenségekből sem következtethetünk a külvilág létére. Egyetlen bizonyossággal
megismerhető szubsztancia kinek-kinek a saját lelke. A szubsztanciás változás tagadásával a változás
magyarázatára az atomizmus elméletét újította föl. -
A szkeptikusok túlzásainak mérséklésére s főképpen az okság elvének a védelmére kelt Buridanus
Johannes (†1358), a párizsi egy. tanára és rektora. Arisztotelészhez írt kommentárjai és logikai vizsgálatai mellett
pszichikai determinizmusával keltett feltűnést. Azt tartotta, hogy a természete szerint indifferens akarat
szükségszerűen követi az értelmi motívumokat. Szükségszerűen azt választjuk, amit jobbnak látunk (írásaiban nem
fordul elő, vsz. ellenfelei gúnyolták tanítását a két egyforma nagyságú szénacsomó közt választani képtelen, éhen
pusztuló szamár példájával). - Tanítványa, Ingheni Marsilius a pszichikai determinizmust fenntartotta, de az
egyetemes fogalom tárgyi értékét megmenteni törekedett. D'Ailly Petrus (1350-1411) a szkepszis veszedelméből
a menekvést, Szt Ágostonhoz hasonlóan, az éntudat minden kétséget kizáró bizonyosságában látta, anélkül, hogy
ezzel a tárgyi világban biztos tájékozódáshoz juthatna. Így Isten létét is csak valószínűségi érvekkel tartotta
bizonyíthatónak. Johannes →Gerson (1363-1429) a teol-t fenyegető nominalista szofisztika leküzdésére, a
formalisták és a nominalisták közti ellentét enyhítésére törekedett. Több sikerrel művelte a misztikát. - A
nominalizmus kritikája nemcsak negatív jellegű volt, hanem a természetbölcselet terén igen jelentékeny pozitív
eredményekre is jutott. Az Ockham által felállított empirikus-induktív tud. eszméje ösztönzőleg hatott a
megfigyelésre, a természetvizsgálatra. Az új termtud. első úttörőit a nominalisták sorában találjuk, kiknek
jelentőségére Pierre →Duhem hívta fel a figyelmet. - Buridan az arisztotelészi fizikát mechanikusnak tartotta, a
testek mozgását az impetus (erő, lökés) elméletével magyarázta. A mozgó test a mozgásba hozott testtel bizonyos
erőt közöl, melyet az a hatás megszűntével is megtart, s a levegő és a Föld vonzásának ellenállása folytán
fokozatosan veszít el. Buridán a hely arisztotelikus fogalmát, valamint a csillagmozgató intelligenciák teóriáját
feladta, az égitestek mozgását a mozgás egyetemes törvényei alapján magyarázta. - Buridan
tanítványa, →Szász Albert (1316-90), a bécsi egy. első rektora s az occamizmus terjesztője a ném. egy-eken, a
gravitáció közp-jának a világ közp-ját tartotta, s ebből arra következtetett, hogy a Föld mozdulatlansága nem oly
abszolút, mint azt a korábbiak tartották. Az ég mozdulatlanságát s a Föld naponkénti forgását kifejezetten
először →Nicolaus Oresmius navarrai tanár, később lisieux-i pp. (†1382) hirdette. Ugyanő →Descartes-ot
megelőzve fölfedezte a koordinátarendszert, s a szabadesés törv-ét már →Galilei előtt megállapította.
Duhem szerint a fiz. eszméit →Leonardo da Vincihez, →Kopernikuszhoz és Galileihez Szász Albert
közvetítette. →reneszánsz bölcselet **
KL IV:160. - Kecskés 1943:212-314. - Nyíri 1991:133. - Rokay Zoltán: Filozófiatört. Bp., 2002. I:186.

skolasztika (a lat. schola, 'iskola' szóból): a 9-15. század iskolákhoz kapcsolódó filozófiája és teológiája
(philosophia scholastica és theologia scholastica). - Az isk-k egységes vezetése mellett a fil-ban is bizonyos
egyöntetűség alakult ki, ami elsősorban a tud-os formát határozta meg, amennyiben szigorúan megkövetelte az
arisztotelészi →dialektika szabályainak betartását, de tartalmi tekintetben is szellemi közösséget teremtett az isk-
kban. - I. Kialakulása, 800-1200. A kk. műveltség alapvetését a kolostori (St Gallen, Fulda, Tours, Corbie, Bec,
Auxerre, párizsi St. Genovéva stb), székesegyházi (Tournai, Laon, Chartres, Párizs) és az uralkodók udvarában
létesített palotaiskolák (a legnevezetesebb Nagy Károlyé) szolgálták, melyek tanterve a →hét szabad
művészet tárgyait ölelte fel. A bölcselet kezdetben a trivium tárgyai közt szerepelt, de a 7. sz: már a hét szabad
művészet és a teol. közt középhelyet foglalt el, s a tud-ok egyéb ágaihoz hasonlóan kezdetben nagyobbrészt a
klasszikus fil. művek magyarázásában merült ki (→középkori bölcselet forrásai). A 9. sz: Scotus →Eriugena már
önálló gondolkodó volt. - A kk. kezdetén a Nagy Károly által Itáliából és Angliából hívott skolasztikusok
alapítottak isk-kat, melyek tanulm. rendjére az udvari isk. szolgált mintául. →Alkuin (†804) ált-sá lett tantervében
a trivium tárgyai között helyet biztosított a fil-nak. Legkiválóbb tanítványa →Hrabanus Maurus volt. - A fil.
voltaképpeni jelentőségét a hitviták mutatták meg, mert ezek hozták felszínre a fil. és a teol. viszonyának a
kérdését, mely váltakozó megoldási kísérletek után a fil. önállósulásához vezetett. Tours-i →Berengar (†1088) a
hittitkok értelmét is a dialektikától tette függővé. A hit védelmében →Lanfranc (†1089) szállt síkra.
- Roscelin (†1120) ismét a dialektika fegyverével támadt a hittitkok ellen. A racionalizmus túlhajtásai a dialektika
ellen tiltakozást váltottak ki, melynek fő képviselője Damiani Szt Péter (†1072). Ugyanakkor azok is, akik a világi
tud-t nem sokra értékelték, mint Sant Emmeram-i Otloh (†1070) v. Lautenbachi Manegold (†1103), belátták, hogy
a dialektikát a hittud. sem nélkülözheti. Lanfranc szerint a fil. önmagában véve jó, nagy szolgálatokat tehet a hit
igazolására, csak helytelen használata van a hit kárára. - Scotus Eriugena kezdte alkalmazni a dialektikát a hit
racionális kifejtésére, s e módszer szélsőséges próbálkozások után Szt Anzelmnél (†1109) találta meg
a →patrisztikus bölcselet folytatását. A ~ próbálta megoldani a nem- és faj-fogalmak problémáját (→universalia-
vita). A mérsékelt realizmus álláspontját a 12. sz. legkiválóbb dialektikusa, →Abaelard (†1142) segítette diadalra.
A tételeket pro és contra érvek szembeállításával kifejtő módszert ő honosította meg a teol. spekulációban, s ez a
teljes arisztotelészi logika (logica nova) megismerésével hatalmas lendületnek indult. →Petrus Lombardus Libri
quatuor Sententiaruma a Sic et non módszer nagysikerű alkalmazása, mely mintaszerű lett a későbbi Summák
számára. Abaelard az universaliák kérdésében az arisztotelészi elvonás elméletével a problémát a mérsékelt
realizmus szellemében oldotta meg, s ez a megoldás is maradandó része lett a skolasztikus szintézisnek. Az
erkölcsbölcseleti kutatáshoz is ő adta az első erőteljesebb indítást. - A skolasztikus szintézis első kísérletei. A
klasszikusok tanulmányozása, az universalia-vita, a chartres-i isk. természetbölcseleti vizsgálódásai a 12. sz.
közepére tekintélyes tudásanyagot halmoztak fel, melyben a →platonizmusból merített gondolatelemeken kívül
már az →arisztotelizmus is tekintélyes értékekkel szerepel. Az arisztotelizmus előretörése elsősorban abban
jelentkezett, hogy az Abaelard utáni gondolkodók feladták a túlzó realizmus álláspontját, jóllehet a mérsékelt
realizmusból folyó összes következményeket még nem vonták le. Az ágostoni platonizmusnak Arisztotelész
gondolatvilágával való összeegyeztetése a következő korszak feladata maradt. A 12. sz. derekán és végén működő
skolasztikusok az eredmények összefoglalására és az ellentétes nézetek kiegyenlítésére
törekedtek. →Szentviktori Hugó (†1141) szintetikus készségét elsősorban a tud-ok Arisztotelész hatását mutató
rendszerezésében mutatta meg. Összefoglaló művében (Didascalion) a tud-ok 4 csoportja: teoretikus (teol., mat.,
fiz.); praktikus (etika, ökonómia, pol.), mechanikus (különféle mesterségek a →szabad művészetekkel
szemben), logikai (grammatika és dialektika). Isten létét kizárólag →a posteriori úton, a belső és a külső
tapasztalatból bizonyította. Tanítványa és követője →Szentviktori Richard (†1173 k.). Mindketten kitűntek a
misztika művelésében is.
Az első korszak mozgalmait →Johannes Salisbury foglalta össze. Jelentős államtana elkészítésére a
pápaság és a császárság közti jogviták, valamint az ang. kir. hatalom önkénye adta az ösztönzést (Polycraticus).
Az államot az emberi organizmushoz hasonlította, épségének biztonságát abban látta, ha az uralkodó a
méltányosságot (aequitas) nem téveszti szem elől. Az uralkodó tekintélye Istentől van, de a hatalommal való
visszaélés esetén a népnek jogában áll, sőt kötelessége minden lehető módon (a mérgezést kivéve) meggyilkolni
őt. Lautenbachi Manegold is foglalkozott a pol. kérdéseivel Liber ad Gebehardum és Opusculum contra
Wolfelmum c. műveiben: az uralkodó hatalmát a néppel kötött megegyezésre (pactum) vezeti vissza. Ezen alapul
a nép ellenállási joga a zsarnokkal szemben. Az első korszak utolsó jelentősebb gondolkodója Alanus
de →Insulis (†1202), akit széleskörű ismeretei miatt kortársai a „doctor universalis” c-mel tiszteltek meg. - Az
európai kk. egyetemes jellegű bölcseleti szintézisének kialakítására a kerség és a gör. fil. mellett az →arab
bölcselet és a →zsidó bölcselet is hatással volt. A metafizikai szemléletet Szt Ágoston platonizmusa határozta meg
ugyan, de a korai ~ már az arisztotelészi elveknek is törekedett helyet biztosítani, anélkül, hogy Arisztotelész
gondolatait helyesen értelmezte volna. Az arisztotelészi metafizika hatása abban a tételben nyilvánult meg, hogy
minden teremtett való anyagból és formából áll. E kor filozófusainál azonban egyik sem azonos még az
arisztotelészi fogalommal: az →anyag általában a Teremtés kv-ében szereplő rendezetlen anyag, melyet a
Timaiosz kaotikus anyagával azonosítanak (chartres-iak), ami által az anyag minőségnélküli, lehetőségi létjellege
megszűnik. E dinamikus anyagfogalom mellett az atomizmusnak is voltak képviselői. A →forma nem a létezés
szubsztanciális elve, hanem tulajdonság, ill. a tulajdonságok összessége. E sajátos értelmezés alapja a realisztikus
dialektika, mely az alany és állítmány közti logikai viszonyt a metafizikára viszi át: amint az →ítélet alany és
állítmány összetétele, éppúgy a dolgok is alanyból és tulajdonságokból állnak. A természettörvény fogalmának
hiányában a világrend biztosítékát a chartres-iak a platóni világlélekben látták, melyet egyesek a Szentlélekkel
azonosítottak (Chartres-i Thierry, Conchesi Vilmos, Abaelard), míg Alanus szerint az Isten által
teremtett természet a világrend fenntartója. - Az ember méltóságára figyelmeztető ker. tan elősegítette annak az
újplatonizmussal is rokon gondolatnak a meggyökerezését, hogy az ember a mikrokozmosz, aki a nála
alacsonyabbrendű teremtett valók tökéletességét magában egyesíti. Ennek a gondolatnak idealisztikus
kifejezése Eriugena tétele: a lényegeket gondoló emberi lélekben tökéletesebben létezik a világ, mint a tárgyi
valóságban. - Az erkölcsi kérdéseknek a teol. körében való tárgyalása adja a magyarázatát annak, hogy az
erkölcsbölcselet e korban nem mutat fel jelentékenyebb eredményeket. Az egyéni etikában Abaelard-nak a
lelkiismeret jelentőségét kidomborító vizsgálatai, a társad. etika terén Johannes Salisbury államtana érdemelnek
említést. - A ~ kezdettől fogva nagy figyelmet fordított →Isten létének bölcseleti bizonyítására. A tapasztalatból
elvont érvek mellett az ágostoni misztika és a platóni realizmus sugallta Szt Anzelm →ontológiai istenérvét. Az
arisztotelizmus térfoglalásával azonban a ~ hagyományos istenérvei a tapasztalati (a posteriori) érvek lettek. Az
oksági elven alapuló a posteriori érvek a lélekben és a világban tapasztalható változásból következtetnek a világ
változatlan ősokára, a rendből a világrendezőre. Az →istenbizonyítás logikájának a teljes kiépítése viszont a köv.
korra maradt. - A kk. első korszakának a képe az önmagukban sem eléggé ismeretes platóni és arisztotelészi
gondolatelemek tarka változatát mutatja. A platonizmus nem annyira egyedülálló, hogy az arisztotelikus eszmék
beáramlását feltartóztathatná. Ha Arisztotelész iránt kevesebb is a bizalom, mint a vallásos mélység tekintetében
többre értékelt Platón iránt, tud-a elismerést követelt. Az arisztotelészi bölcsességnek a gyér források közt található
töredékeit is nagyra értékelték, s próbálták elhelyezni a fil. ismeretek tárházában. A kirtikus érzék fejletlensége és
a történeti hagyaték egészének az áttekinthetetlensége folytán azonban e kor még nem jutott el az egységes
elgondolású rendszeralkotáshoz. Csak Scotus Eriugena képez kivételt, kinek működése azonban kívül esik a ~
fejlődésvonalán. Az első korszak legjelentékenyebb eredménye a szorgalmas anyaggyűjtés mellett a dialektikus
készség kifejlesztése. A gondolkodás fegyelme fontos előfeltétel a köv. korban kibővülő tudásanyag szakszerű
feldolgozásához, a szintézis megteremtéséhez. - Miközben a Nyugat nagy szorgalommal rakosgatta össze
a →népvándorlás viharai után fennmaradt antik szellemi értékeket, Keleten a szírek, az arabok és a zsidók
Arisztotelész teljes szellemi hagyatékának birtokában művelődtek. Az újplatonizmus ugyan itt is elhomályosította
az arisztotelikus tanok eredeti értelmét, mégis itt rejtőznek azok az értékek, melyek bőségéből Nyugat fil.
gondolkodása meggazdagodott. -
II. A ~ virágkora, 13. sz. Az egyetemes fogalom tárgyi értékéről vallott állásfoglalás és az universalia-
vita a fil. rendszereknek mindmáig lényeges megkülönböztetője. Ez adja meg a 3 nagy kk. skolasztikus rendszer,
a →tomizmus, a →skotizmus és a 14-15. sz: kifejlődött →nominalizmus sajátos vonását. - →Ockham (†1347) a
bölcselettörténetben fordulót jelent. Az egyetemes fogalom tárgyi, lényegi vonatkozásának a feladásával két
lehetőség marad a gondolkodás számára. Vagy kizárólag a szemlélet egyedi dolgaira kell hagyatkoznia, vagy az
észben kell megállapítania a tudás egyetemességét biztosító elvet. A késői kk. nominalizmusa az individuum
kizárólagos létének a kiemelésével, ugyanakkor a logika túlbecsülésével mindkettő lehetőségét meghagyta. Ezzel
úttörője lett lett az újkori fil. két, egymással folytonos harcot vívó irányának, a →szenzualizmusnak és
a →racionalizmusnak. - A kk. szellemi élete a 13. sz: jutott csúcspontjához. A →keresztes háborúk szoros
egységet teremtettek a ker. népek között, s lehetővé tették a megnövekedett tekintélyhez jutott pápaság részére a
szellemi élet egységes irányítását, melynek terjesztéséhez a fejlődésnek indult városok alkalmas közp-oknak
bizonyultak. A műv-ben a gótika, a tud-os életben a nagyvonalú rendszeralkotásig fejlődött ~ lett a szellemi életet
meghatározója. A fejlődésnek kedvezett a források gazdagodása is. A K-tel már a 12. sz. közepe óta fennálló és a
keresztes hadjáratokkal fokozódó kapcsolat Ny-ot a gör., arab és zsidó gondolkodók műveinek birtokába juttatta.
Ezzel a szellemi látókör hatalmasan kibővült. Arisztotelésznek eddig csak logikai műveit ismerték, rendszerének
egyéb tanairól csak újplatonikus forrásokból értesültek. 1200 k. elterjedt Fizikája és Metafizikája, 1250 k.
megismerték etikai és pol. műveit.
Arisztotelész mellett →Avicenna (†1037), →Averroës (†1198), →Avicebron (†1060k.), s a Liber de
causis vonták magukra a figyelmet. Toledo a fordítói munka közp-ja lett: Cremonai Gellért, Joannes
Hispanus, Gundisalvi Domonkos arab szövegeket fordítottak. Oxfordban Robert →Grosseteste (†1253) és
köre, Michael Scotus, a szicíliai kir. udvarban Henricus Arisztippusz és Messinai Bertalan a gör. szövegeket
használták. A fordítók közül a legnagyobb érdemet Moerbeke Vilmos OP (†1286) szerezte. Nagy nyelvtudása
segítségével kijavította a közkézen forgó fordításokat, s számos munkát gör. eredetiből fordított le. - Az
arisztotelizmus terjedését azonban kezdetben az egyh. rendelkezések korlátozták. Az ágostoni újplatonikus
eszmevilággal szembenálló tanok iránti bizalmatlanságból, de főképp a megbízhatatlan arab eredetű fordításokkal
szembeni óvatosságból 1210: a párizsi zsinat megtiltotta Arisztotelész fizikai műveinek használatát. 1215: a pápai
követ a tilalmat a metafizikai művekre is kiterjesztette. IX. Gergely p. 1231: a metafizikai és fizikai művek
használatának megtiltásával egyidejűleg biz-ot nevezett ki egy megbízható ford. készítésére. Ettől függetlenül a
párizsi egyetem artium fakultásán 1255-: Arisztotelész összes műveit magyarázták. - További kedvező körülmény
volt a ~ számára az →egyetemek megalapítása, közülük főleg a párizsi teol. és bölcseleti fakultásának jutott fontos
szerep a fil. mozgalmak irányításában. Végül előnyösen hatottak a fejlődésre az újonnan alapított s gyorsan
elterjedő →koldulórendek is. A szellemi élet reformjára és a hit védelmére hivatott ferencesek és domonkosok
nagy gondot fordítottak a tanulmányokra, s már 1231: tanszékekhez jutottak a párizsi egyetemen. Bár az egy-en
működő világi papság ellenséges magatartása ismételten akadályozta működésüket, a vezető egyéniségek az ő
soraikból kerültek ki. - A 13. sz. elején az ágostoni-platonikus tanokhoz való ragaszkodás s Arisztotelész hiányos
ismerete az augusztinizmus és arisztotelizmus sajátos szinkretizmusát hozta létre. Nagy Szt Albertnél s még inkább
Aquniói Szt Tamásnál azonban már a mind tökéletesebben megismert Arisztotelész jutott irányító szerephez.
Arisztotelész averroista magyarázói mellett az empirikus és mat. vizsgálódás egészítette ki e korszak szellemi
élétét, mely Duns Scotusszal zárul, aki végrehajtotta az augusztinizmusnak az arisztotelizmus előretörésével
szükségessé vált reformját. - A korai ~t jellemző augusztinizmusra az arab és a zsidó tudósok által közvetített
arisztotelizmus nem maradhatott hatás nélkül. A ~ filozófusai nem hagyhatták kiaknázatlanul Arisztotelésznek a
szintézis megteremtésére annyira alkalmasnak mutatkozó átfogó metafizikai fogalmait
(ténylegesség és képességiség, anyag és forma), ugyanakkor Szt Ágoston bölcseletének egyetlen fontosabb
tételéről sem akartak lemondani. Az ellentét áthidalására az arab és a zsidó gondolkodók újplatonikus színezetű
arisztotelizmusa kínálkozott közvetítőül. Különösen Avicebron Fons vitae c. műve és a
pszeudoarisztotelészi Liber de causis volt döntő befolyással az egyeztetésre törekvőkre, jóllehet nagy részük nem
volt világos tudatában ennek a hatásnak. Az arab-zsidó bölcselet újplatonikus-arisztotelikus elemeinek az ágostoni
gondolatkörbe való beolvasztásával létrejött a 13. sz. első felében uralkodó fil. szinkretizmus, amely, miközben
Ágostonnak és Arisztotelésznek egyaránt eleget akart tenni, több pontban olyan megállapításhoz jutott, mely
mindkettő gondolatvilágától elüt. Ezt az irányt (a szerzeteknek Szt Tamás és Duns Scotus fellépésével bekövetkező
irányváltozásával szemben) korábbi dominikánus és ferences iskola irányának nevezzük. Jelentős képviselője
Johannes →Peckham, aki 1285: a lincolni pp-höz intézett levelében az isk. tanait így foglalta össze: a →jónak
előnye van az →igazzal szemben, ezért az →akaratnak elsőbbsége van az →értelemmel szemben; a magasabb
értelmi tevékenységhez Isten közvetlen megvilágosítása szükséges; a →lét és a →fény azonosságánál fogva Isten
azonos a teremtetlen fénnyel; minden dolog fénytünemény; az ősanyag (→materia prima) a legcsekélyebb fokon,
mégis ténylegesen létező; az ősanyagban vannak az eszmecsírák; a szellemi szubsztanciák →anyagból
és →formából állnak; a formák sokasága van a természet dolgaiban, főleg az emberben; a lélek a testtől független
egyedi létező; a lélek és képességei azonosak; az öröktől teremtett világ lehetetlen. - Az isk. főbb képviselői: 1150
u. Gundissalinus Domonkos segoviai főesp. Az arab Arisztotelész-szövegek fordításán kívül az ő műveiben (De
processione mundi, De unitate, De anima) jelentkezett először kifejezetten Avicebron hatása. A tud-okat isteni
(teol.) és emberi tud-okra osztotta fel (De divisione sapientiae). Az utóbbiak közt a logika, a tud-os módszertan,
az irodalmi (grammatika) és a polgári tud-ok (poétika, tört., retorika) propedeutikus jellegűek. A bölcseleti tud-ok
elméletiek (fiz., mat., metafizika) v. gyakorlatiak (pol., ökonómia és etika). A lélek halhatatlanságát a gondolkodás
szellemi természetén kívül az elragadtatásból (raptus) is bizonyítja (De immortalitate animae). - Alfredus
Anglicus szintén a toledói fordítók csoportjához tartozott. Az újplatonikus metafizikát az arisztotelészi-galenusi
fiziológiával törekedett összeegyeztetni (De motu coelis). - Az ágostonos-arab irány közp-ja évtizedeken át a
párizsi egy. volt. Fő pártfogója volt a párizsi érs., Auvergne-i Vilmos (†1259). Fő műve a Magisterium Divinale,
melynek bölcseletileg legjelentékenyebb értekezései a De universo creaturarum és a De anima; Avincebron
szerinte a legnemesebb filozófus. - Az első ferences tanár →Alexander Halensis (†1245) volt. Fil. elveit, melyek
már csaknem az összes arisztotelészi művek ismeretét bizonyítják, a Petrus Lombardus beosztását követő,
mintaszerűvé vált rendszerező művében, a Summa Theologicában fejtette ki szétszórtan. Utóda, tanítványa,
Johannes Rupella (De la Rochelle) (†1245) főleg lélektani kérdésekkel foglalkozott (Summa de anima); másik
tanítványa, Szt Bonaventura (†1274) az ágostoni-platonikus isk. legkiválóbb alakja. - Új irány kezdetét jelezte a
~ fejlődésében Nagy Szt Albert. A kk. e legegyetemesebb képzettségű elméje nem elégedett meg egyes ekletikusan
kiválasztott gondolatelemekkel, hanem Arisztotelész egész rendszerével meg akarta ismertetni kortársait. S habár
az arisztotelészi logika, metafizika, fizika és etika a korábbiaknál alaposabb ismeretével lényegesen kiszélesített
tudásterületen nem tájékozódott még teljes biztossággal, a ~t mégis oly értékek birtokába juttatta, melyek
szintézisének maradandó alkotórészeivé váltak (a kortársak nagyrabecsülésének kifejezése volt, hogy őt és
legnagyobb tanitványát, Szt Tamást, nézeteik ismertetésénél már életükben nem a kk-ban szokásos „quidam”-mal
'valaki', hanem nevűkön említették). Albert legfőbb érdeme, hogy Arisztotelész előtt megnyitotta a Schola kapuit.
Albert - mint inkább enciklopédikus és nem szintetikus tehetség - a fölhalmozott hatalmas tudásanyagon nem
uralkodott kellő biztossággal. Sok esetben volt kénytelen a nézetek felsorolásával megelégedni, anélkül, hogy
határozott álláspontra tudott volna jutni. A következetesen végigvezetett, egységes szempontú összefoglalás
hiánya a tanítványainál kiváltott különböző hatásban is megnyilvánult. Egyik részük, akik között
legnevezetesebbek Strassburgi Ulrich és Freibergi Dietrich, az arab újplatonizmust fejlesztette tovább, másik
részük, Aquinói Szt Tamással az élén, az arisztotelizmust segítette győzelemre. Az 1250 k. feltűnt →latin
averroizmus tételeit az Egyh. 1270: és 1277: elítélte. Az arisztotelészi fil. a skolasztikus rendszeralkotás
szolgálatában Aquinói Szt Tamásnál jutott teljes jelentőséghez. A skolasztikus szintézis klasszikus formájának a
megteremtése az ő maradandó műve. - Angliában empirikus és mat. irányú gondolkodás bontakozott ki. A párizsi
egy-en folyó fil. viták az oxfordi egy-en csak utóhatásaikban voltak észlelhetők. Itt egészen a 13. sz. végéig az
augusztinizmus konzervatív iránya uralkodott, melyhez ferencesek és domonkosok egyaránt kegyelettel
ragaszkodtak. De a teol. és a fil. mellett a természettud-t és a mat-t a párizsiaknál behatóbban művelték. Az elvont
spekulációval szemben a konkrétumok iránt nagyobb fogékonysággal rendelkező ang. lélek nagy érdeklődést
mutatott az arabok természettud-a és mat-ja iránt, s a tőlük nyert indítás alapján a problémák önálló megoldására
is törekedett. A chartres-i isk. által a 12. sz: megindított termtud. kutatás folytatói az oxfordi magiszterek lettek. A
termtud-os iránnyal függ össze, hogy a matematikai bizonyosságot értékelték a legtöbbre. -
Robert Grosseteste OFM (1175-1253) Arisztotelész több logikai művének és fizikájának fordítása
mellett fényelméletével keltett nagy feltűnést. Az arab optikai művekből (Perspectiva) merítette azt a termtud-os
nézetét, hogy a fény a fizikai világ alapeleme. Tanítványa, Roger →Bacon ezen irány legkiemelkedőbb
képviselője. Az averroisták ellen eredményesen alkalmazható, egzakt tud-os módszer eszméje hozta
létre →Rajmundus Lullus OFM (†1315) Ars magna c. művét. - A ~ iskolához kötöttsége nem akadályozta meg az
önálló vélemény kifejlődését. Különösen az egyetemesség és egyediség egymáshoz való viszonyának,
az →egyedítés elvének és az →ismeret módjának a kérdésében többen függetlenítették magukat az uralkodó
irányok tételeitől, bizonyos eklekticizmust követve (Genti Henrik [†1293], De Fontaines Gottfried [†1306
u.], →Aegidius Romanus OSA [† 1316], Durandus a S. Portiano OP [†1334]). - A 13. sz. nagy skolasztikusainak
sorát →Duns Scotus, a „doctor subtilis” zárja. Kritikus szerepében vette vizsgálat alá a sz. folyamán feltűnt
rendszereket, s mint az ágostonos-ferences irány követője, különösen a tomizmust bírálta élesen. A korábbi
ferences isk. követőinél jelentékenyen többre értékeli Arisztotelész fil-ját, azonban annak értékesítésénél az
ágostoni hagyományokhoz is hűséges akar maradni. A skolasztikán belül legnagyobb jelentősége abban van, hogy
az ágostoni irányt a hozzátapadt arab eredetű misztikus vonásoktól megtisztítva fölszerelte a tud-os
érvényesüléshez szükséges dialektikai fegyverzettel. Az általa megteremtett skotizmus lett későbbi kiváló
kommentátorai, a port. Macedo (†1681), Monteforinói Jeromos (1750 e.) közvetítésével máig a ~ ferences ágának
az iránya. Az egyedi létről vallott metafizikai és ismeretelméleti nézetei az isk-n kívül a 16. sz. nagy
skolasztikusánál, →Suáreznél találtak élénk visszhangra. -
III. A ~ hanyatlása. A 14. sz: az egységes kk. szellemi élet bomlásnak indult. Ennek csíráit
az →individualizmus szelleme hordozta. A fejlődő városok polgárságát a gazd. és szellemi önállósulás vágya
hatotta át, a német-római birod. eszme letűnését a Hohenstaufok bukása mellett a nemzeti államok önállósulási
törekvése is siettette. A pápák →avignoni fogsága s az azt követő →nyugati egyházszakadás meggyöngítette a
pápaság tekintélyét, mely a szellemi életnek a korábbi századokban egységes irányítást adott. A hosszas háborúk
megbontották a békés szellemi együttműködést, az önállósulás vágya decentralizálta a 13. sz. virágzó tud-os közp-
okat. Az egyetemek száma mindenfelé nőtt, de a gyors fejlődéssel nem állt arányban a tud. mélysége. Az egy-ek
tanmenetét s a követendő tud-os irányt nemritkán a fejed-ek rendeletei állapították meg, a tanulm-okat
megkönnyítették, a tud-os nyelvet elhanyagolták. Isk-hoz kötöttsége miatt az isk-k színvonalának hanyatlása a
skolasztikus fil-ra sem maradhatott hatás nélkül. - A hanyatlás nem a ~ tartalmi bomlását, szintézisének
széthullását, hanem a továbbfejlődés elakadását jelentette. A 13. sz: kialakult nagy skolasztikus rendszerek, a
tomizmus és a skotizmus továbbra is fennmaradtak, s számos kiváló követőjük volt: a tomisták közt Hervaeus
Natalis (†1323), d'Aurillaci Durandus, a „princeps Thomistarum” (†1380), a skotisták sorában Alexander ab
Alexandria (†1314), Franciscus de Mayrons (†1325), Burletyh Walter († 1342 k.). Ők azonban csak a
kommentálásban tűntek ki, s nem a nagy elődök művének a továbbépítésében. A rendszerek összeforrtak a
szerzetek hagyományaival, s a fő gond az áthagyományozott tanok fenntartására és védelmére irányult. -
A védekezésre pedig egyre nagyobb szükség volt, mert a 14. sz. elején, az ébredező individualizmus fil.
kifejeződéseként, nagy erővel lobbant fel a →nominalizmus, mely kritikájával bontani kezdte a skolasztikus
szintézis egységes építményét. Az universalia-vitában a túlzó realizmussal ellentétes álláspontként a
nominalizmus kétségbe vonta az egyetemes fogalom tárgyi értékét s az egyetemes mozzanattól független, egyedi
lét kizárólagosságának hirdetésével megrendítette a →metafizika alapjait. Útját →Petrus Aureoli OFM (†1322)
pszichologizmusa egyengette, voltaképpeni megindítója William →Ockham OFM. - Ockham tételeiből
szélsőséges következtetéseket vontak le: ha a fogalom csak jel, mely a dolgot közvetlenül nem érinti, nyitva áll a
szubjektivizmus útja; ha az elvonásnak nincs tárgyi alapja, bizonytalanná válik az egyetemes elvek érvénye.
Autrecourt-i Miklós (a 14. sz. első felében) 65 szkeptikus tételét az Egyh. elítélte. Szerinte ui. az →ellentmondás
elve az egyedül nyilvánvaló és bizonyos elv, mely minden tételben az alany és állítmány tökéletes azonosságát
követeli meg. Ebből azonban az következik, hogy egyik dologból nem ismerhető meg egy másik, vele nem azonos
dolog, tehát az →okság elve nem érvényes. A jelenségekből azok alapjára, a szubsztanciára nem
következtethetünk, de a tudatjelenségekből sem következtethetünk a külvilág létére. Egyetlen bizonyossággal
megismerhető szubsztancia kinek-kinek a saját lelke. A szubsztanciás változás tagadásával a változás
magyarázatára az atomizmus elméletét újította föl. -
A szkeptikusok túlzásainak mérséklésére s főképpen az okság elvének a védelmére kelt Buridanus
Johannes (†1358), a párizsi egy. tanára és rektora. Arisztotelészhez írt kommentárjai és logikai vizsgálatai mellett
pszichikai determinizmusával keltett feltűnést. Azt tartotta, hogy a természete szerint indifferens akarat
szükségszerűen követi az értelmi motívumokat. Szükségszerűen azt választjuk, amit jobbnak látunk (írásaiban nem
fordul elő, vsz. ellenfelei gúnyolták tanítását a két egyforma nagyságú szénacsomó közt választani képtelen, éhen
pusztuló szamár példájával). - Tanítványa, Ingheni Marsilius a pszichikai determinizmust fenntartotta, de az
egyetemes fogalom tárgyi értékét megmenteni törekedett. D'Ailly Petrus (1350-1411) a szkepszis veszedelméből
a menekvést, Szt Ágostonhoz hasonlóan, az éntudat minden kétséget kizáró bizonyosságában látta, anélkül, hogy
ezzel a tárgyi világban biztos tájékozódáshoz juthatna. Így Isten létét is csak valószínűségi érvekkel tartotta
bizonyíthatónak. Johannes →Gerson (1363-1429) a teol-t fenyegető nominalista szofisztika leküzdésére, a
formalisták és a nominalisták közti ellentét enyhítésére törekedett. Több sikerrel művelte a misztikát. - A
nominalizmus kritikája nemcsak negatív jellegű volt, hanem a természetbölcselet terén igen jelentékeny pozitív
eredményekre is jutott. Az Ockham által felállított empirikus-induktív tud. eszméje ösztönzőleg hatott a
megfigyelésre, a természetvizsgálatra. Az új termtud. első úttörőit a nominalisták sorában találjuk, kiknek
jelentőségére Pierre →Duhem hívta fel a figyelmet. - Buridan az arisztotelészi fizikát mechanikusnak tartotta, a
testek mozgását az impetus (erő, lökés) elméletével magyarázta. A mozgó test a mozgásba hozott testtel bizonyos
erőt közöl, melyet az a hatás megszűntével is megtart, s a levegő és a Föld vonzásának ellenállása folytán
fokozatosan veszít el. Buridán a hely arisztotelikus fogalmát, valamint a csillagmozgató intelligenciák teóriáját
feladta, az égitestek mozgását a mozgás egyetemes törvényei alapján magyarázta. - Buridan
tanítványa, →Szász Albert (1316-90), a bécsi egy. első rektora s az occamizmus terjesztője a ném. egy-eken, a
gravitáció közp-jának a világ közp-ját tartotta, s ebből arra következtetett, hogy a Föld mozdulatlansága nem oly
abszolút, mint azt a korábbiak tartották. Az ég mozdulatlanságát s a Föld naponkénti forgását kifejezetten
először →Nicolaus Oresmius navarrai tanár, később lisieux-i pp. (†1382) hirdette. Ugyanő →Descartes-ot
megelőzve fölfedezte a koordinátarendszert, s a szabadesés törv-ét már →Galilei előtt megállapította.
Duhem szerint a fiz. eszméit →Leonardo da Vincihez, →Kopernikuszhoz és Galileihez Szász Albert
közvetítette. →reneszánsz bölcselet **
KL IV:160. - Kecskés 1943:212-314. - Nyíri 1991:133. - Rokay Zoltán: Filozófiatört. Bp., 2002. I:186.

Skolasztika, Szt, Kolos (Nursia, Itália, 480 k.-Montecassino, Itália, 540 k.): apáca. - Nagy Szt Gergelytől
tudjuk a következőket: ~ Szt Benedek nővére, esetleg ikertestvére. Egész fiatalon felöltötte a szűzi fátyolt, vsz.
már Subiacóba is követte Benedeket. Élete végén a montecassinói ffiktor közelében élt. Benedek évente egyszer
meglátogatta, néhány társával lejött hozzá a hegyről. Az utolsó ilyen alkalommal egy imádságban és
lelkibeszélgetésben töltött nap után Benedek mindenáron vissza akart térni ktorába, de ~ imájára zápor késztette
maradásra. 3 nappal később ~ meghalt, s Benedek a hegy csúcsán lévő Szt János-kpna kriptájában temette el,
ahová saját sírját is készítette. - A fr. hagyomány szerint ~ ereklyéi Fleurybe, Le Mans-ba, majd Juvignybe
kerültek, s 1793: a forradalmárok elpusztították. A montecassinói hagyomány ezt tagadja, 1950: végzett vizsgálat
szerint a montecassinói ktorban vannak. 1955. XII. 1: eredeti helyükre, a baz. főoltára alá helyezték el. - Kolos a
kk-ban még igen kedvelt asszonyi keresztnév volt. A hagyomány szerint így hívták I. (Szt) István m. kir. sánta
húgát is. Az ő számára alapította a somlóvásárhelyi bencés apácamonostort. Kultuszának
emléke Vizsoly freskóképe és a garamszentbenedeki apátság faszobra (1483). Barokk ~-oltára van
a celldömölki apátság tp-ának. ~ ünnepét népünk már csak a kalendáriumi helye miatt tartja számon. E napon
szedték meg a 19. sz: Kiskunfélegyházán a Gyümölcsoltó Boldogasszonykor való szemzéshez az oltóágat. -
Villámcsapás ellen védő szent. Ü: febr. 10. **
Kirschbaum VIII:313. - BS XI:742. - Bálint I:219.

Skolasztika, Szt, Kolos (Nursia, Itália, 480 k.-Montecassino, Itália, 540 k.): apáca. - Nagy Szt Gergelytől
tudjuk a következőket: ~ Szt Benedek nővére, esetleg ikertestvére. Egész fiatalon felöltötte a szűzi fátyolt, vsz.
már Subiacóba is követte Benedeket. Élete végén a montecassinói ffiktor közelében élt. Benedek évente egyszer
meglátogatta, néhány társával lejött hozzá a hegyről. Az utolsó ilyen alkalommal egy imádságban és
lelkibeszélgetésben töltött nap után Benedek mindenáron vissza akart térni ktorába, de ~ imájára zápor késztette
maradásra. 3 nappal később ~ meghalt, s Benedek a hegy csúcsán lévő Szt János-kpna kriptájában temette el,
ahová saját sírját is készítette. - A fr. hagyomány szerint ~ ereklyéi Fleurybe, Le Mans-ba, majd Juvignybe
kerültek, s 1793: a forradalmárok elpusztították. A montecassinói hagyomány ezt tagadja, 1950: végzett vizsgálat
szerint a montecassinói ktorban vannak. 1955. XII. 1: eredeti helyükre, a baz. főoltára alá helyezték el. - Kolos a
kk-ban még igen kedvelt asszonyi keresztnév volt. A hagyomány szerint így hívták I. (Szt) István m. kir. sánta
húgát is. Az ő számára alapította a somlóvásárhelyi bencés apácamonostort. Kultuszának
emléke Vizsoly freskóképe és a garamszentbenedeki apátság faszobra (1483). Barokk ~-oltára van
a celldömölki apátság tp-ának. ~ ünnepét népünk már csak a kalendáriumi helye miatt tartja számon. E napon
szedték meg a 19. sz: Kiskunfélegyházán a Gyümölcsoltó Boldogasszonykor való szemzéshez az oltóágat. -
Villámcsapás ellen védő szent. Ü: febr. 10. **
Kirschbaum VIII:313. - BS XI:742. - Bálint I:219.

metafizika (a gör. meta, 'után', 'túl' és phüsziké, 'fizika' szóból): a létezők legátfogóbb tulajdonságairól
szóló bölcseleti ágazat. - Tárgyát szabatosan először →Arisztotelész határozta meg, s a négyféle →ok elméletének
kifejtésével ő ajándékozta meg először rendszeres ~val a bölcseletet. A ~ szó Arisztotelésznél még konkrét
tartalmú, azt jelentette, hogy mint „első filozófiát” v. „istentant”, a létezőkről és a legfőbb létezőről, Istenről szóló
tud-t a fizika után kellett tanítani, ti. módszertanilag így tűnt helyesnek. Később az Arisztotelész-magyarázók úgy
értelmezték, hogy a ~ azt foglalja magába, ami túl van a fizikai létrenden. - Aquinói Szt Tamás is így értelmezte,
de hozzátette: Isten csak annyiban tárgya a ~nak, amennyiben minden létező végső oka. -
A →nominalizmusban →Ockham empirikus →tudomány-eszménye kizárja a ~nak mint tud-nak a lehetőségét.
Az egyetemes fogalom tárgyi alapjának a feladásával megrendülnek a ~ alapjai. Mivel az egyetemes nem reális
létű, nincs értelme annak a kérdésnek, hogyan lesz az egyetemes egyedivé? Lét és egyed azonosak (I. Sent. 2, 6,
P). De éppígy a különböző formalitások, a szubsztancia és járulék, valamint a lét és lényeg közti különbség,
kizárólag fogalmi, nem valóságos. A tud-os értékében rnegfogyatkozott ~ szerepét Ockhamnél a teológia veszi át.
- Az újkorban sokan szívesebben használták az →ontológia kifejezést. →Kant újra alkalmazta: a ~ az a tud., amely
elvezet a látható dolgoktól az érzékeken túl lévőkig, ugyanakkor hitetlenkedve nyilatkozott arról, el tudunk-e jutni
a lényegekig. A →német idealizmus mindig szem előtt tartotta az emberi tudásnak ezt a
korlátozottságát. →Hegel sem tagadta ezt, sajátos fordulattal azonban azt vallotta, hogy éppen ez a lehatároltság
és végesség tárja föl a végtelent: csak azért tudhatunk határokról, mert a határtalan fölfénylik a tudatban. A
valamikori ~ helyére a spekulatív logikát állította, amely az abszolút létről szóló elmélet. - A 19. sz. végi
bölcseletek kerülték a ~ kifejezést, helyette tud. világnézet megalapozására törekedtek. Közben azonban erősödött
a tört. érdeklődés, sokan újra fölfedezték az antik és kk. ~t, így elsősorban az →újskolasztika képviselői, akik
azonban az egykori ~i hagyományt mindig valamelyik újkeletű rendszerrel mérik össze: →Kleutgen a „leibnizi-
wolffi spekuláció”-val, →Garrigou-Lagrange az ún. common sense-zel, Gilson a cartesianizmussal,
Van Steenberghen a fenomenológiával. →Maréchal az újkantiánus indíttatású „transzcendentális módszer”
segítségével megújította a tomista ismeretelméletet. Ehhez járul a heideggeri létproblémával való szembesülés, és
így állt elő az új ~, képviselői K. →Rahner, J. B. Lotz, M. Müller, G. Siewerth. - Az ontológia inkább a →lét (Sein,
esse), a ~ a →létező tud-a. A létező a legtöbb ~i rendszerben a lényegiséggel egyenlő, tehát esszencialista
megközelítésben szerepel (→esszencializmus). Utalnunk kell arra, hogy Aquinói látásmódja szerint a
létező lét és lényeg egysége (épp ezért a ~ föltételezi az ontológiát). A másik döntő szempont: a létezőről a tudat,
az ismeret tudósít. Az ismeret viszont mindig föltételez egyfajta a priori Isten-ismeretet, erre Isten-bizonyítások
egész sora épül (→Platón, Szt Ágoston, Szt Anzelm,
Szt Bonaventura, →Descartes, →Leibniz és →Hegel rendszerében egyaránt), és a tomizmus is föltételezi, hogy
minden ismeret és jó végső látóhatára Isten. Így a ~tól elválaszthatatlan az Isten-probléma (a természetes istentan).
Még aki nem fogadta el az a priori Isten-ismeretet, mint Coreth, az is eljutott annak belátására, hogy a kérdezés
lehetősége magába foglal, föltételez valamiféle előzetes tudást, a kérdőre vonhatóság látóhatára a határtalan, létnek
és tudásnak az az egysége, amelyet v. akit minden kérdésben újra megszólítunk és föltételezünk, és ez a végtelen
lét: Isten. Ismereteink elemzése vezet el a létező belső összetevőinek különválasztásához is: lelkileg és testileg
egyaránt lehetőség és megvalósultság kettőse vagyunk, ez a tapasztalat vezet
el potencia és aktus megkülönböztetéséhez. Ismeret révén ki tudjuk mintegy vonni a dolgokból azt a „belső szót”,
formai elemet, amely lényegüket alkotja, és amely az anyagi lehetőségek körül (meteria prima) azzá teszi őket,
amik. Így jutunk el forma és anyag, az ember esetében lélek és test kettősségéig, amelyekre szintén érvényes az
aktus-potencia viszony.
A ~ ezekkel a fogalmakkal alapozza meg a term. (→kozmológia), az ember
(→antropológia, →pszichológia), a társad. (→szociológia) speciális létező-területeinek vizsgálatát. A
hagyományos kérdések mellett sokan fölvetik azt a lehetőséget is, hogy a ~nak foglalkoznia kell - a term-es
létezőkön kívül - a mesterséges (ember alkotta) tárgyakkal, létezőkkel is, mint amilyenek a gépek, használati
tárgyak, műv. alkotások, és így egyfajta ~i esztétika alakulhat ki. A hagyományos ~ nem tudott mit kezdeni
a →nyelv kérdéseivel sem, hiszen sem nem magánvaló, sem nem járulék. A kategóriákon - létező-tartományokon
- belül ellentmondásos a viszonyok (→reláció) helyzete is. Van olyan vélemény (pl. →Ratzinger), hogy
a viszonyulási lét (esse relativum) a létnek éppen olyan alapvető megnyilvánulási formája, mint a szubsztanciális
lét (a „létezőség”). A →történetiség is túlfeszítette az idő-kategória kereteit, hiszen az ember esetében nem
egyszerűen tárgyi időről, hanem belső, alanyi időről beszélhetünk, nem beszélve arról, hogy a tört. hordozója nem
az egyedi ember, hanem az emberiség. Egyén és közösség, szabadság és kötöttség kettősségeivel egyébként is
mélyrehatóbban kellene számolnia a ~nak. A marxista vádat, hogy a „metafizikus” a merevséggel, a
differenciálatlansággal egyenlő, csak úgy kerülhetjük el, ha kiszélesítjük a →változás kategóriáját is, jobban szem
előtt tartjuk azokat a kettősségeket, amelyeket a hagyományos ~ is ismert, de nem vett eléggé tekintetbe. R.Z.
Kecskés 1943:305. - LThK VI:360. - Coreth, Emerich SJ: Metaphysik. Eine metodisch-systematische
Grundlage. Innsbruck, 1964. - Arisztotelész: Metafizika. Gör-ül és m-ul. Ford. Ferge Gábor. Bp., 1992. -
Weismahr Béla: Ontológia. Wien, 1995. - Bolberitz Pál: A ~ alapjai. Bp., 2000. - Religion-Metaphysik(kritik)-
Theologie im Kontext der Moderne/Postmoderne. Hsrg. Markus Knapp-Theo Kobusch. Berlin-New York, 2001.
(Ism. Teológia 2002:124).

lét (lat. esse): az egész bölcseletet megalapozó →ontológia alapfogalma: a minden →létezőt átfogó
valóság-elv. A magyar nyelv és gondolkodás számára látszólag teljesen idegen, mivel a van állítmányrészben (gör.
esztin, lat. est, s minden belőlük származó nyelv használja) volna megragadható, amit a magyar nem mond ki. - I.
Fejlődéstörténete. A ~, a létező és a létrejövetel Parmenidész (Kr. e. 540 k.-480) óta a Ny-i bölcs. egyik
alapkérdése. Parmenidész szinonimaként használta e két szót, s állította: megismerni és lenni ugyanaz, a kérdés
csak az, minek köszönheti az egyes létező ~ét, s úgy vélte, a ~ mozdulatlan, nem állítható róla, hogy „lett”.
- →Platón szerint a sokféle, a keletkező, változó dolgok, a részleges értékek a tökéletesben, az egy-ben
gyökereznek, annak ideáiból részesednek (→participáció). -→Arisztotelész inkább a létezővel foglalkozott: az
nem más, mint a magánvaló (→szubsztancia) és annak járulékai (→akcidens). A konkrét dolgok valami lehetőségi
tényezőből (ősanyag) nőttek ki, s valamilyen lényegi elv (→forma) határozta meg őket ilyenné v. olyanná. A
felsőbbrendű létezők önmagukban fönnálló formák, ezeknek végső létesítője a mozdulatlan Mozgató, az önmagát
megismerő isteni értelem. Ilyen értelemben a metafiz. a legfőbb létező tudománya, teológia. -
Az →újplatonikusok Platón öregkori tanítását vették át: a végső alap nem a ~, hanem a jó v. az egy eszménye,
ebből származik a ~, abból aztán a →lényeg (úzia), de még az is fölötte áll a létezőknek. Egy Porfüriosznak
tulajdonított Parmenidész-kommentár először fogalmazta meg ~ és létező ma is hangsúlyozott különbségét: „az
Egy túl van a lényegen és a létezőn, nem létező és nem is lényeg”, az „egyedüli, aki valóban létezik”, a „tiszta ~”
(esse sincerum). - →Boëthiusnál viszont egyértelmű ~ és létező megkülönböztetése: „Más a ~ és az, ami van”. A
~ mindenekelőtt Isten, az első ~, akiből származik az összes létezők ~e. - Ez a világos megkülönböztetés homályba
merült a kk-ban, a skolasztika és így Aquinói Szt Tamás is az arisztotelészi metafiz-t követte. De Tamás is ismerte,
alkalmazta a boëthiusi megkülönböztetést, hogy ~ és létező úgy állnak szemben, mint ige és melléknévi igenév.
Tanította, hogy az egyes konkrét dolgok lényegét a ~-aktus „ténylegesíti”, de mindkettő (és így minden konkrét
létező) mögött ott van az általános ~ (esse commune), amely minden tökéletesség foglalata (perfectio omnium
perfectionum). Ez az ált. ~ azonban még magában foglalta a lehatárolhatóságot, ezért túlmutat önmagán
az önmagában fennálló ~re (esse subsistens), Istenre. - →Duns Scotus a létezőt (ens), a mindenre érvényes „közös
természetet” tekintette legfőbb fogalomnak, amiből az egyetemes lényegek és az egyedi létezők levezethetők. A
létezők két összetevője: a lényegi ~ (esse essentiae) és a létezés (esse existentiae). Utóbbi az előbbinek módja,
meghatározó tényezője, amely azonban nem változtatja meg a lényeget. - →Suárez és a sp. újskolasztika szintén
a létezőt tekintette a metafiz. fő tárgyának, az ens azonban itt már nem a valóban létező, hanem csak annak neve,
melynek fölosztása Suárez szerint: végtelen és véges létező, magánvaló és járulék, term. és észbeli létező. - A ~-
fogalom →Descartes-tal jelent meg újra, elsősorban mint isteni ~, amelyhez a véges (emberi) szellem önmagába-
tekintés, önismeret révén jutott el. - Az →empirizmus átvette a descartes-i önelemzést, de nem fogadta el elméletét
a „velünk született eszmék”-ről. Wolff a metafiz-t mat. jellegű tud-nak tartotta, mely axiómákból indul ki. Szerinte
a létező áll a középpontban, amely nem más, mint a lehetséges, vagyis ami ellentmondásmentesen elgondolható.
I. →Kant az elméleti megismerést a tapasztalásra szűkítette le. Szerinte a ~nek v. ittlétnek nincs valós állítmánya,
merő „adottság”, amely csak alanyi oldalról ragadható meg. - Ezen az úton
továbbhaladva →Fichte és →Schelling a bölcs-et úgy tekintették, mint az abszolút Én tud-át. Az Én főleg a korai
Schelling-művekben nem más, mint a ~, amely szemben áll az általa létrehozott dolgokkal, késői műveiben pedig
az abszolút alap, amely maga a ~ ill. az egyedül valós létező. - A legátfogóbb és legegyedülállóbb
képet →Hegel nyújtotta a ~ről, Logikájában (a ~ és a szellem fil-jában) a ~ a „meghatározatlan közvetlenség”, az
„első, legabsztraktabb és legszegényesebb meghatározás” az Abszolútumról. Az Abszolútum azonban nem
egyszerűen ~, azaz abszolút azonosság v. magánvaló, a spinozai panteizmus értelmében, hanem szellem és alany,
amely idő fölött álló dialektikus folyamatban eszmévé határolta le magát, amely önmagáról tudó igazság, össz-
igazság, hozzáférhetetlen élet, de aztán elidegenedett önmagától, és „világ”-gá, természetté lett, majd ismét
visszatért önmagába. - Századunk egzisztencialista irányzatai a tárgyi ~ helyett az alanyi ~et (egzisztencia)
helyezték előtérbe, ennek fenomenológiai elemzését kívánták nyújtani, bár épp →Heideggernek köszönhető, hogy
napjainkra egyértelművé vált: az ontológia feladata nem a létező, hanem a ~ vizsgálata. N. Hartmann ezért nem-
metafiz. ontológiáról beszél, de kat. gondolkodók (J. Maritain, E. Gilson) is igyekeztek a ~-kérdést árnyaltabban
kezelni. - II. A ~-probléma mai állása. A ~ és létező különválasztásához a nyelv elemzésével juthatunk el. Nem
véletlen az, hogy szinte minden nyelvben megkülönböztethető egy igei (főnévi igenévi) forma (lenni, esse, Sein)
és egy melléknévi igenévi (létező, ens, Seiende). Előbbi valamilyen cselekvést, utóbbi a cselekvés alanyát v.
valamilyen tárgyat akar kifejezni. Maga a nyelv is föltételezi tehát a mindent átfogó ~-folyamat és az általa éltetett
egyes dolgok különbségét. Megerősíti ezt a különbségtételt a →logika is. A fogalomban mindig valamilyen
dologról, létezőről állítunk valamit. Az már további kérdés, hogy ez lehet önmagában megálló (szubsztancia) v.
hordozót (akcidens) föltételező állítás, de mindkét esetben a létezők köréről van szó. Az ítéletben már a ~ is
hangsúlyozott szerepet kap, a copula (az est) formájában. Abban, hogy kimondjuk valamiről: „van”, azt
föltételezzük, hogy lényege maga is a ~ valamilyen származéka, meghatározott megjelenési formája. Az ítéletben
kifejezett ismeret így elvezet a legátfogóbb fogalomig, a ~ig. Az egyes létezők és azok tulajdonságai ennek az ált.
~nek módjai, a ~ megismerésük a priori előföltétele, megelőz minden lényeget. - III. Az ismeret-elemzés, mint
láttuk, addig a minden lényegi tökéletességet magában foglaló, legátfogóbb fogalomig vezet el, melyet ~nek
nevezünk. Az is belátható, hogy ez a ~-teljesség nem lehet szétrakható, időbe-térbe zárható, így nem anyag-jellegű.
Mivel a létezők köréből viszonylag még az ember ragad meg legtöbbet belőle, épp megismerése és akarása révén,
joggal mondhatjuk úgy, hogy az önmegfigyelésnek és a cél-kivetésnek (megismerés és akarás) meg kell lennie a
~-teljességben is, magyarán: az önmagában álló ~nek értelme és akarata van, nemcsak „fennáll”, hanem megismeri
és akarja is önmagát (az általa képviselt tökéletességeket). A teológia mindebben a Szentháromság titkának
„vázlatát” látja: az abszolút ~ben megismerhető és megismerő (~ és ismeret) kettőssége rajzolódik ki (vö. Atya-
Fiú viszony), valamint az akarható és az akart fogalompárja (vö. a Szentlélek, mint az Atya és Fiú ~-egységének,
érték-állításának, akarásának „eredménye”, összegzője, a Szeretet Lelke). Emberi megismerésünk és akarásunk az
az „egzisztenciális szféra”, amelyben valami visszatükröződik ebből a ~en belüli folyamatból (ha nem is abban az
értelemben, ahogy Hegel gondolta, hogy ti. az abszolút szellem bennünk térne vissza önmagához, bennünk
ébredne öntudatra), de megismerése és akarása valóban bennünk válik leginkább „formálissá”, míg az öntudatlan
létezőkben csak törv-ek, programok formájában van jelen. Cs.I.-R.Z.
Bölcseleti Folyóirat 1889:486. (Szilvek Lajos: Pláton v. Aristoteles); 1890:491. (Braun abbé: Az abszolút
meghatározása); 1891:559. (Szabó Sadocus: A rossz eredete Aquinói szt Tamásnál), 667. (Kiss János: Az állag,
az önálló állag és a személy fogalma); 1894:708. (Uő: A lényegről és a létezőről); 1900:529. (Rapaics Rajmund:
A metafizika jogosultsága és szükségessége) - Sartre, Jean Paul: L'étre et le néant. Gallimard, 1943. - Levinas, E.:
De l'existance á l'existant. Paris, 1947. - Coreth: Das dialektische Sein in Hegels Logik. H.n., 1962. - Przywara,
Erich: Analogia entis. Einsiedeln, 1962. - Küng, Georg: Ontologie und logistische Analyse der Sprache. Wien,
1963. - Mühlenberg, E.: Die Unendlichkeit Gottes bei Gregor v. Nyssa. Gregors Kritik am Gottesbegriff der
klassischen Metaphysik. H.n., 1966. - LThK IX:601. - Tugendhat, E.: Der Wahrheitsbegriff bei Husserl und
Heidegger. H.n., 1967. - The Verb „Be” and its Synonyms. Kiad. J. W. M. Verhaar. 1-5. köt. Dordrecht, 1967-72.
- Mérleg 1969:1. sz. (A mai tomizmus vezető iránya) - Grundproblemen der grossen Philosophen. H.n., 1972:177.
(Kluxen, W.: Thomas von Aquin: Das Seiende und seine Prinzipien) - A bécsi kör fil-ja. Bp., 1972. (Carnap,
Rudolph: A metafizika kiküszöbölése) - Aquinói Szt Tamás: A létezőről és a lényegről. Bp., é.n. - Hübner, W.:
Scientia de aliquo et nihilo. H.n., 1975. - Honefelder, L.: Ens inquantum ens. H.n., 1979. - Thennissen, Michael:
Sein und Schein. H.n., 1980. - Jacobi, K.: Peter Abaelards investigation into the speech signification „Est”.
Dordrecht, 1982. - Ricoeur, Paul: Etre, essence et substance chez Platon et Aristotelei. Paris, 1982. - Heidegger,
Martin: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály. Bp., 1984. - La Parola del Passato 1988:143. (Gadamer, Hans Georg:
Parmenides oder das Diesseits des Seins) - Descartes, René: Értekezés a módszerről. Ford., bev., jegyz. Alexander
Bernát. Bp., 1991. - Szt Bonaventura misztikus művei. Ford. Barsi Balázs-Várnai Jakab. Bp., 1991. (A lélek
zarándokútja Istenhez) - Levinas, E.: Jenseits des Seins. Frankfurt, 1992. - Husserl, Edmund: Logische
Untersuchungen. Meiner-kiad. H.n., 1992. - Bevezetés a fil-ba. Bp., 1992. (Schlick, Moritz: A fil. fordulata)
- Anzenbacher, Arno: Bevezetés a fil-ba. Bp., 1994:177. - Die Lehre vom Sein in der modernen Philosophie. Kiad.
Karl Heinz Haag. Frankfurt, é.n. (benne J. P. Sartre, Gustav Siewerth, Karl Jaspers, Caspar Nink SJ, Paul Tillich,
Karl Barth, Alfred North Whithead írásai) - Weissmahr Béla SJ: Ontológia. Bécs-Bp-München, 1995.
- Bolberitz Pál: A metafizika alapjai. Bp., 2000. - Mivégett vagyunk? Bolberitz-emlékkv. 2001:113. (Cselényi
István Gábor: Szt Tamás kontra tomisták)

szubsztancia (lat.; gör. ouszía): magánvaló. - Etimológiailag a szó a sztoikus Plautustól származik. M-
ul: állag, állány, magában fennálló valóság, mivoltság formákban fordul elő, de ált. nem fordítják le.
- Filozófiailag 'ami (valami) alatt áll' (tartósan). →Arisztotelésznél az első kategória, amelyhez az →akcidensek
(gör. szünbebekoi) járulnak. Ilyen értelemben a ~ valaminek a →lényegét (ouszía) jelenti, amely változatlan, de a
járulékok határozzák meg →mennyiségét, →minőségét, viszonyait (→reláció) és lét- és cselekvés-módját. - Teol-
ilag különös jelentősége volt az I. →niceai zsinat (325) krisztológiai vitájában (→homoousziosz) és
a →szentháromságtan kialakulásában. A kk-ban kivált az Euch-tanban volt jelentős szerepe az →átlényegüléssel
kapcsolatban (Tours-i →Berengar, B. →Lanfranc). R.Z.
Bölcseleti Folyóirat 1896:122, 321. (Anhäuptel György: Az arisztotelészi bölcs. alapfogalmairól)
- KL I:43. (s.v. állag) - Bouyer, Louis: Les Sciences Philos. et Théol. 1. köt. Paris, 1941:52. - Kecskés 1943:128.
- Schmitz, Hermann: Was wollte Kant? Bonn, 1989. - Teológia 2004:3-4. sz. 165. (Rokay Zoltán: Egy orvos az
etikáról, Istenről és a vallási türelemről) - B. Lanfrancus canterbury érs. kv-e az Úr testéről és Véréről Tours-i
Berengár ellen; Tours-i Berengár három válasza Lanfrancusnak. Ford. Rokay Zoltán. CD. Bp., 2007.

ember (lat. homo): a klasszikus meghatározás szerint animal rationale, 'értelmes testi lény.' - 1. Az ~i
jelenség. Az ~ teste szerint rokon az ún. főemlősökkel, de különbözik tőlük egyenes járásában, az arc és koponya
alkatában, mellső végtagjainak használatában. Vele az →élet új formája jelent meg a földön, mert szellemi
képességei lehetővé tették a →munkát, a →társadalom és a műveltség megalkotását. Az ősrégészet igazolja, hogy
az ~ már a középső jégkorszakban jelen volt a föld különböző tájain (→ember származása). Alkalmazkodási
képessége, szellemi rugalmassága és termékei (ruha, szerszám, fegyver) lehetővé tették a különböző éghajlatokon
való letelepedését anélkül, hogy genetikusan megalapozott fajokra széthullott volna. Az ~ megjelenése óta a
koponyaleletek alapján nem mutatható ki valódi lelki fejlődés, mert nem az agy külső barázdáltsága a döntő, hanem
a belső szövevények finomsága. A szerszámok használata és a műveltségre vonatkozó leletek azt mutatják, hogy
az ~ alapvető szellemi fölépítménye mindig azonos volt a mai ~ével. - Az ~ testisége szerint kötve van az anyagi
világhoz, annak tér és időtörv-éhez. Testi életét csak a szerves és szervetlen anyag segítségével tudja fönntartani,
sőt alkalmazhatók rá a szerves anyag fejlődésének törv-ei is. De bármennyire kötött környezetéhez, szabad
szellemi term-ével fölülmúlja azt és kitárul a végtelen lét, a végtelen igazság és érték felé. Szellemi öntudatában
megéli autonóm term-ét. A megismerés, az akarás és a cselekvés szabadsága jelzi az ~ transzcendens vonásait,
melyek kiemelik az anyagi okság és az ösztönös kötöttség világából. Szabad állásfoglalásaival hat az anyagi
természetre, beáll a közösségbe és a tört-be, döntéseket hoz, kifejleszti képességeit és megvalósítja önmagát.
Személyi alkata által a külső term-en kívül más személyekre is rá van utalva, keresi velük a kapcsolatot, a
párbeszédet, mert csak a közösségben bontakozik ki igazi élete. Az ismeret közlése, a szeretet igénye, a term.
meghódítása, az élet biztonsága, a műveltség és a munkamegosztás kifejlesztése csak a közösség
együttműködésével lehetséges. Az ~ tehát személyes autonómiája mellett egyúttal közösségi lény. - Szellemi
képességei és szabadsága ellenére véges lény is. Hozzá van kötve a tér és idő, a tört. és a környezet egy részéhez.
Fölismeri ugyan a határtalan létet, van fogalma az igazságról, a jóságról, a boldogságról, de korlátait is meg kell
élnie. A term-től és a környezettől csak véges ismereteket és értékeket kaphat, s önmaga megvalósítása is csak
bizonyos keretek közt sikerül. A végtelenre irányuló szellemi igény kielégítése csak világfölötti forrásból
történhet. Amellett szabadsága sem teremtő erő, mert döntéseinek megvalósításában külső adottságokra van
utalva, s az adottság és a feladat soha nincs egyensúlyban. A szellemi szabadságnak, a testiségnek, a világhoz való
kötöttségnek, a végességnek és a tört-iségnek egyszerre való jelenléte követeli, hogy az ~ben az élettani elemeket
(anyag, test, élet) is egy magasabb, sajátosan ~i síkon kell megítélni. - Végül az ~ erkölcsi lény: értelmével fölismer
abszolút értékeket, változatlan törv-eket, az esetleges világ létéből és törvényszerűségéből következtethet a világ
teremtőjére, s ugyanakkor önmagában fölismeri a szabadságot és a felelősséget. Ezek alapján működik benne egy
belső szellemi érzék, amely különbséget tesz a jó és a rossz között, s amely ösztönöz v. visszatart, helyesel v.
elmarasztal. Az ~ transzcendenciájának legvilágosabb bizonyítéka éppen a →lelkiismeret. Viszont erkölcsi élete
is befejezetlen marad. Nem éli meg a jó teljes kibontakozását, nem kapja meg érdemei jutalmát, a lét birtoklásának
és személyes boldogságának vágya nem kap kielégülést. Szellemi term-ében azonban benne van a lehetőség, hogy
az élet megoldásában ahhoz meneküljön, akit úgy ismer föl, mint a lét szerzőjét, a mindenség teremtőjét és az
erkölcsi rend biztosítékát. Vagyis a →vallás kifejlődése adva van az ~ term-ével. Az ~ tehát lehet végső állomása
az élettani fejlődésnek, de a szellemi kibontakozást már tudatosan irányítja. - 2. Filozófiailag. A modern fil.
Descartes dualizmusával (lét és gondolkodás) szemben az ~ egységét hangoztatta, és legjellemzőbb sajátságának
a →történetiségét és a →beszéd képességét tartotta. A fejlődést másként fogta
föl →Hegel és →Marx. →Nietzsche az ~t a hatalomra törő akarat oldaláról közelítette meg, Heidegger a konkrét
létadottság (Dasein) megéléséből, Jaspers a lét és az értelem feszültségéből. Az ~re vonatkozó sokféle
gondolatrendszer is annak a bizonyítéka, hogy az ~ több annál, mintsem léte fogalmakkal kimeríthető lenne. -
3. Teológiailag. A kereszténység a →kinyilatkoztatás szempontjai szerint ítéli meg az ~t. A Szentírás
Isten teremtményének mondja és a vele való kapcsolatát fejti ki (→ember állapotai). Isten az üdvösség tört-ében
termfölötti jelek kíséretében adott hírt magáról, és egyben föltárta az ~re vonatkozó szándékát is. Az ~ végső célja
maga Isten, ill. az Ő életében való részesedés. Az →üdvtörténet rávilágít az ~ teremtésére, világban elfoglalt
helyzetére, erkölcsi képességére, kegyelmi fölemelésére, megváltására és életének értékére. A teológiai ~tan ennek
alapján rendszerezte az ~ről szóló vallási tanítást: abból indul ki, hogy Isten az ~t saját képmására teremtette,
vagyis →szabad akaratú, autonóm személynek, s arra hívta meg, hogy partnere legyen, →én-te kapcsolatot
alakítson ki Teremtőjével. Isten a termfölötti kinyilatkoztatást azért adta, hogy az ~ új fényt kapjon
önértelmezéséhez, fölismerje hívatását és legyen ereje azt megélni. De Isten nemcsak üzent, hanem kitárult az ~
előtt, sőt a →megtestesülésben és a →megváltásban igazolta, hogy szellemi életközösséget akar kialakítani vele
igazságban és szeretetben. Krisztusban az Atya örök képe, a Fiú lett ~ré, azért a Krisztus-esemény az ~
értelmezésének is a végső megvilágítását adja: megvilágítja a kezdetet, a teremtést és a célt, az üdvösséget. Az ~
elsősorban teremtmény, ezért kezdetét és létét Istenen kívül semmi más nem magyarázhatja meg maradéktalanul,
s az ~ nem is támaszkodhat másra, ami a jövő reményét fölcsillantaná előtte. Ha teremtmény mivoltát nem veszi
figyelembe, azt kell elfogadnia, hogy léte mindenestül föloldódik az anyagvilág szövevényében. A kinyilatkoztatás
az ~ személyi mivoltát az anyagi test és a szellemi lélek egységével magyarázza. A tudat megjelenése a szellemi
lélek hatása (→én). A lélek mint szellem magán hordozza a halhatatlanság jegyét, de csak a testtel együtt alkotja
az ~i személyt. A kettő között olyan erős kapcsolat van, hogy a testet mondhatjuk a lélek tapinthatóságának, a
lelket a test tudatosságának. Ez a személy éli meg az erkölcsi felelősséget Isten előtt, és ez van hivatva arra, hogy
a többi ~rel együtt mi-közösségben elérje célját, amihez hozzátartozik a halál legyőzése a föltámadásban. - Az ~t
a vallási szemléletben is történeti lénynek mondjuk. Tört-e a természetes adottságon kívül egyúttal erkölcsi és
kegyelmi lényének kibontakozása is, hiszen a megváltás gyümölcseként Isten minden ~t meghívott az üdvösségre,
s meg is adja hozzá a kegyelmi segítséget. A tört-iséget úgy értelmezzük, hogy az ~ beleszületik a természetes
környezetbe, mely már át van itatva erkölcsi normákkal és Isten gondviselésének irányítása alatt áll. Az egyén
innen kapja szellemi tartalmát, de maga is hozzájárul a közösség alakulásához. A tört. be van állítva →Isten
országának megvalósulási folyamatába, s ez is nyomatékozza azt, hogy az ~ személyi létében mindig titok marad.
A benne levő transzcendens vonások a kegyelem hatására az Istennel fönnálló személyes kapcsolat kifejezői
lesznek. Ebből következik viszont, hogy a termfölötti hivatás és a kegyelmi rend nem idegen az ~től és nem tereli
el önmaga megvalósításától, hanem inkább elősegíti azt. Az ~ szellemi term-e szerint rá van irányítva az abszolút
titokra, s Isten mint abszolút transzcendens lény válik az ~ életének tartalmává. Isten a maga termfölöttisége miatt
semmit nem szorít ki a helyéből, hanem mindent teljességre vezet; mindennek megadja igazi jelentését, értelmét,
s maradandóvá teszi azt, aminek örök hivatása lehet. A term-nek és a termfölöttinek ez a találkozása az egyénen
kívül ott van a társas kapcsolatokban, a házasságban, a családban és Isten népében, az Egyh-ban. - Az ~ önmagában
megéli a →bűn és az →erény lehetőségét. Mindkettőt szabadon választhatja, ezért beszél a kinyilatkoztatás
az →üdvösség és a →kárhozat lehetőségéről. A Krisztusban végbement →megváltás viszont fölhatalmazta az ~t
arra, hogy →reményben éljen. Megkapta az eszközöket a bűn legyőzésére és az erény követésére. A II. Vat. Zsin.
így nyilatkozik: „Össze vagyunk kötve Krisztussal az Egyházban és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, aki
foglaló örökségünkre (Ef 1,14). Ezért igazán Isten gyermekeinek hívnak bennünket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1).
A földi tört. komolyságát az biztosítja, hogy az emberiségnek át kell menni az ítéleten, ahol minden erény
megkapja jutalmát, és Isten igazságossága érvényesül a bűnnel szemben is. A föltámadásban Krisztus átalakítja
gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez (Fil 3,21). Az ~i lét értelmét és értékét csak ebben az
összefüggésben lehet fölismerni. -
4. A Szentírásban. a) Az ÓSz-ben az ~ a Teremtő legfontosabb alkotása (vö. Zsolt 8) mindkét teremtéstört-
ben (Ter 1,1-2,4a; 2,4b-7). Isten az ~t utolsóként teremtette, a maga képmására; ebből következően az ~ a földön
minden más teremtmény fölött áll (Ter 2,4b-7). Isten a föld porából alkotta, s belélehelte az élet leheletét (2,4b-7).
Ugyanakkor az ~ adott nevet az állatoknak (2,20), ez jelzi, hogy ura a természetnek (vö. 1,26.28). Az ~ élete Isten
színe előtt folyik (17,1-2; 24,40; 1Sám 2,35; Zsolt 56,14 stb.), aki törv-t szab neki és teljes odaadást vár tőle
(MTörv 6,1; 1Kir 9,4). Az ~ nem bújhat ki a személyes felelősség alól: nem rejtőzhet el Isten elől (Ter 3,8; 4,9). -
A fogamzás titok, a mindenható Isten műve (2Mak 7,22; Jób 10,8-12; 31,15; Zsolt 119,73; 139,13; Préd 11,5), az
élet Isten akaratától függ (Jób 31,15; 34,14 ; Zsolt 104,29; Iz 42,5); ha megvonja az éltető erőt, az élet leheletét
(Jób 34,14; vö. 27,3; Zsolt 104,30), az ~ visszatér a porba (Ter 3,19; Jób 10,9; Zsolt 146,4), amiből Isten alkotta
(Ter 2,7; Jób 10,9). - Bár a szt szerzők megkülönböztették, nem állították egymással szembe az ~ lelkét és a testét;
az egész ~t léleknek (= élő lénynek) és testnek (= mulandó, gyenge lénynek) tekintették. A testre csak egy 'hús'
értelmű szavuk volt. A lelket nem tudták test nélkül elképzelni, az ~t mindig egészként szemlélték, így szinte
minden különbség nélkül állították az ~ről, lélekről és testről (= a húsról) együtt, hogy érez, akar, remél, kíván,
meghal. A test (= a hús) föltámadását (→halottak föltámadása) is úgy tekintették, mint a megváltás szükségszerű
velejáróját. A →dichotomizmusnak és a →trichotomizmusnak semmi nyoma az ÓSz-ben. - Az ~ életének
központja, mind fiz., mind lelki vonatkozásban, lehet az éltető lélekben, a testben (= a húsban) és a szívben (pl.
Bír 16,15; 1Sám 25,37; Zsolt 22,27; 102,5; Péld 5,12; 31,11; Iz 1,5), bár az értelmi tevékenységet és az akarati
elhatározásokat elsősorban a szívnek tulajdonították (pl. 1Sám 14,7; Zsolt 19,15; Péld 15,30; Iz 10,7). De a
gondolatok és érzelmek székhelye más testrészek is lehetnek (vese, belek, máj). - Az ~ az ÓSz-ben nem egyed,
hanem a törzs, a nép tagja, annak sorsában osztozik, jó és rossz napokban egyaránt (Ter 34,7; Kiv 20,5; Bír
1,24 stb.; →szolidaritás). Az Isten előtti személyes felelősség tudata megvédte az ~t attól, hogy önálló
személyiségét elvesztve olvadjon be a közösségbe (Kiv 15,26; MTörv 28; 1Sám 15,22; Zsolt 40,7-9; Oz
9,17; →engedelmesség, →megtérés). Mint az emberiségnek, ill. annak a népnek a tagja, melyet Isten tulajdonául
lefoglalt (Ter 8,21; 9,1; 12,1; Kiv 19,4), az egyes ~ részese annak a párbeszédnek, melyet Isten folytat a tört-ben
az emberiséggel (MTörv 18,15.18; 30,11; Iz 45,18; Jer 21,8 stb.; →szövetség, →történelem). Az ~ azt is
megtapasztalhatja, milyen bűnös, szíve mennyire szembe tud szegülni Istennel (Ter 6,5; 8,21; 1Kir 8,46; Jer
3,17.25: Zsolt 106,6 stb.; →bűn), ezért rászorul arra, hogy Istentől bocsánatot, irgalmat és új szívet kérjen ((Jer
3,21; 14,7.20; 31,31; Oz 14,3; Ez 36,26). - b) Az ÚSz-be sok kifejezés, fordulat átkerült az ÓSz-ből (test, lélek), s
Pál a gör. hagyományból is merített (lelkiismeret, ész, értelem stb.). Az ÚSz (Philótól és a rabbiktól eltérően)
mégsem tartalmaz tanítást az ~ természetére, alkotóelemeire és tulajdonságaira vonatkozóan; az ~, mint az ÓSz-
ben, az ÚSz-ben is mindig a maga egészében jelenik meg (Mt 10,28; 6,25 stb.). A szinoptikusoknak nincs külön
tanításuk az ~ről, de az evang-ok egyértelmű, tiszta ~képet tételeznek föl: az ~ a teremtés koronájaként Isten
szerető gondviselésének tárgya (6,26-30; 10,29), Isten arra teremtette, hogy őt dicsőítse (5,16) és élete gyümölcsöt
teremjen (7,17; Lk 13,6; 17,7).
Az ~ azonban teremtmény-voltát félreértve (Lk 16,15; 18,10) önkényesen megváltoztatja Isten törv-ét
(Mt 5,21; Mk 7,9), kivonja magát Isten gondviseléséből (Mt 6,25; Mk 4,40), veszélyezteti az életét (8,35; Lk 13,1).
Számára a Megváltó megtérést és bűnbocsánatot hirdet (Mk 1,15; 6,12; Lk 13,1; 15,11), megmutatja Isten üdvözítő
akaratát (Mk 10,45; Lk 15; 23,34). A megváltott ~ alaptörv-e a felebaráti szeretet és az az alázatos szolgálat, melyet
Isten Fia vállalt az ~ üdvösségéért (Mt 5-7; 11,28; Lk 22,24). - Szt Pál szerint az ~ létének alapja az, hogy Isten
már az idő kezdete előtt szerette, és kiválasztotta, hogy Jézus Krisztusban a gyermeke legyen kegyelmének
dicséretére (Ef 1,4; Róm 8,29). Az ~ fölismerte Őt (1,19; 1Kor 1,21), de nem akart hálás lenni neki, ezért a
mindenség erőinek hatalmába került (→világ), ezek határozzák meg élete folyását (Ef 2,1; Kol 1,13). Hatásukra
az ~, aki hálátlanságában oktalanná vált, eltévelyedett (1,19.22; 1Kor 1,20; Ef 4,18), s nem képes többé az igazság
fölismerésére (1Kor 1,18.23; 2,14). A léte alapját és értelmét nem látó ~ maga akarja az életét kitölteni és a létét
biztosítani, ebből következően dicsekszik Isten és a többi ~ előtt (Róm 2,17; 3,27; 1Kor 4,7; 5,6; Ef 2,9) és
kicsapongásra adja magát (Róm 1,24; Gal 5,16; Ef 2,3; 4,22). Egyre távolabb kerül az igazságtól, élete
kiüresedik (Róm 1,28; 1Kor 4,6.18; 8,1). A reménytelenségnek ez az állapota minden ~re kiterjed (Róm 3,23; 7,7;
11,32; Ef 2,1), és a →Törvény révén válik az ~ben tudatossá (Róm 3,20; 7,7; Gal 2,16). Isten a saját Fia
föláldozásával új életnek vetette meg az alapját, (Róm 3,21), s erre az evang. által minden ~t meghívott (3,24; 2Kor
5,19; Gal 1,6; 5,13). Az ~ tehát ismét odaadhatja életét Istennek, azáltal, hogy Krisztussal együtt meghal, aki tanú
rá: Isten ereje föltámasztja az ~t a halálból (Róm 6,2-4; 1Kor 1,2.5.30; Gal 2,20; 5,24; Ef 1,3; 1,19; Kol 3,3). A
hit és keresztség által tehát az ~ új teremtmény (Róm 8; 2Kor 3,4; 5,17; Gal 16,15; Ef 1,3). A régi ~ egyre inkább
átalakul új ~ré (Ef 2,15; 4,24), Krisztus képmásává (2Kor 3,18). Krisztus, a második Ádám (Róm 5,14; 1Kor 15,45)
az emberiséget saját testévé formálja át (Ef 4,4.16; Kol 3,15; →Egyház), és tökéletesen végbeviszi, amit Isten, az
Atya eredetileg akart (Róm 8,29). Az ~nek ezt az új létét mindvégig fenyegeti a világ (Ef 6,10) és a saját szíve
(Róm 13,14; Gal 5,16). Csak a régi ~ állandó legyőzésével, ismételt föláldozásával (Róm 13,12; Ef 4,22; Kol 3,8)
lehet megőrizni, valamint a hitben való kitartással, amivel együtt kell járnia az Isten ismeretében (Ef 1,17; 3,14;
Fil 3,10) és a szeretetben való gyarapodásnak (Róm 13,10; Ef 3,17; 4,1; 2Tesz 1,3), továbbá a reménynek, hogy
Isten, aki életre kelti a halottakat és létbe szólítja a nem létezőket (Róm 4,17), mindent megad minden ~nek (4,18;
5,2.5; 8,24; Ef 1,18; 4,4; 1Tesz 2,16). - János evang-ának alapvető meggyőződése, hogy az ~t eredete határozza
meg (Jn 1,13; 3,3; 8,44; 1Jn 3,10; 4,4). E világnak a Sátán az ura (Jn 12,31; 14,30; 16,11), aki maga a
sötétség (8,12; 12,25.46; 1Jn 1,5; 2,8.11), az az ~, aki belőle származik (Jn 3,6) szükségszerűen vak (9,39; 12,40;
1Jn 2,11), a hazugság tartja fogva, így nem képes fölfogni az igazságot, mely Krisztussal jött a világba, aki a
világosság (Jn 1,5.10; 3,19; 14,6; 1Jn 2,21). Amíg az ~ ragaszkodik a világhoz, nem érti Isten szavát (Jn 8,43).
Mivel a világ, mely az ~ számára az életteret jelenti, Isten szavára lett (1,3), az ~ben eleve él a sejtelem: van Isten;
sőt a vágy is fölébred a szívében Isten után, aki világosság, élet és kenyér számára (4,15; 6,32; 7,34; 8,11). - 5.
Ikgr. Önálló ábrázolásában alapvető a →makrokozmosz és mikrokozmosz elmélete: az ~ kicsiben az egész világ.
Megjelenik benne a →négy elem: a →levegő a lélegzésben és a hallásban; a →tűz a vérben, a szem fényében és
a mozgásban; a →víz különböző nedveiben, az ízlelésben és a vérben; a →föld a húsban. Az ~ arányainak
vizsgálatában geometriai ősformák tűnnek föl (→kör, →háromszög, →négyszög, →aranymetszés).
A →pentagrammát ősidőktől az ~ jelképének tekintették. G.F.
Pallas VI:101. - KL II:8. - Lubac, H. de: Le surnaturel. Paris, 1946. - Overhage, P.: Um das
Erscheinungsbild des Menschen. 1959. - Renckens, A.: Urgeschichte und Heilsgeschichte. 1961. II:568.
- Overhage, P.: Die Evolution des Lebendigen. Freiburg, 1963. - SM III:395. - LThK IX:635. - II. Vatikáni
Zsinat: AA 31, GS 4-10, 11-45, 12, 13, 14, 19, 22-32, 27, 33-39, 55. - Kirschbaum III:246. - BL:338. - II. János
Pál: CA 41, DM 2, EV 8, 19, 21, 103; FC 11, 32; GRS 1, 11, 20; LE 12, 14, 29, 30, 70, 119, 124; MD 6, 7; RH 14,
16; RP 13, SRS 4, VS 28, 36, 41, 64, 72. - RK 1993:342.

lényeg (lat. essentia): bölcseleti fogalom a →létezők belső, változatlan magvának jelölésére, ami azzá
teszi őket, amik. Ezért mi-ségnek, mivoltnak (quidditas), így-létnek is szokás nevezni, az itt-lét,
a →létezés szempontjával szemben. - Platónnál jelent meg először, mint ouszia, ami nem más, mint az ált., az
örök, változhatatlan →idea, a valódi létező (ontósz on), a konkrét dolgok minta- és cél-oka. Arisztotelésznél a ~ az
egyes dolgok alkotóeleme, ti. a „lényegadó forma” határolja le ezzé v. azzá az anyagot (→hülemorfizmus). Az
elvonatkoztatás révén képesek vagyunk „kivonni” a ~et a dolgokból. A →neoplatonizmus és Szt
Ágoston visszatért a platóni gondolathoz: a ~ek az isteni tervek, ideák, ezért csak megvilágosodás révén fénylenek
föl bennünk. Aquinói Szt Tamás fölfogása, mely szerint a ~ léttartalom, melyet a dolog definíciója fejez ki, a két
isk. szintézise: mindennek megvan a maga ~adó elve (→forma substantialis), ez azonban az isteni őskép vetülete,
a létezők ezek révén részesednek az önmagában fönnálló létből, Istenből. Az ember képes a ~ megragadására, az
így nyert ált. fogalmakban az örök eszmék tükröződnek vissza. A késő kk. →nominalizmus tagadta ezt a
hagyományt, úgy vélte, a ~ekig nem juthatunk el, a fogalmaknak csak gyakorlati haszna van. Ezen az úton haladt
tovább Kant is, aki úgy látta: a ~et, azaz a dolgot önmagában (→Ding an sich) nem ismerhetjük meg, csak a
jelenségeket (→fenomén), ezeket aztán a „transzcendentális alany” „a priori formái”-ba rendezzük. A →német
idealizmus, főleg Hegel visszanyúlt az isteni ideák gondolatához. Itt az ősvalóság az Abszolút Eszme, amely
egyesíti magában a lét- és a ~i rendet, s amely az emberi megismerésben ébred önmagára. Ennek a szó legteljesebb
értelmében vett esszencialista bölcs-nek tagadásaként alakult ki az →egzisztencializmus és az →egzisztencia-
filozófia, valamint a →pozitivizmus és a →fenomenológia, melyek nem fogadták el a ~i rendet. N. Hartmann
kritikai realizmusa csak a dolgok gyakorlati ~ét ismerte el. - A ~ problematikáját az veti föl, hogy a dolgok a
változások során részben átalakulnak, részben ugyanazok maradnak. A ~ az azonosság forrása. Ez nem azt jelenti,
hogy álló, sztatikus valóság. Magába foglalja a ~i v. járulékos változás lehetőségét is. Az embernek pl. ~éhez
tartozik a történelmiség, ~ét csak időben szétbontva képes megvalósítani. A ~ egyetemes fogalom, az individuum
ennek „egyedi kiadása”. Ahhoz, hogy ez az egyed létrejöhessen, a ~en mint így-léten túl szükség van az itt-létre
(egzisztencia) is. A kettő lehetőség és ténylegesség (potencia-aktus) viszonyában áll egymással, de végső soron
mindkettő a létből nő ki - a ~ mint lét-lehetőség, az itt-lét pedig mint azt létbe lendítő erő. Cs.I.
LThK X:1063.

jó: I. általános szóhasználatban: 1. jelző (gör. agathosz, lat. bonus, bona, bonum). Tág értelemben:
kellemes hatású (~ álom, ~ íz, ~ könyv), rendeltetésének megfelelő eszköz (~ szerszám); →életállapota
kötelességeiben megbízható személy (~ orvos, ~ anya); mennyiséghatározók mellett a „nagy, nagyon" szinonimája
(~ideje, ~ messzire elment). Szoros értelemben: nem hamisított, valódi (~ pénz); szabálynak, →szokásnak, törv-
nek megfelelő (~ magyarsággal beszél); tisztességes, előkelő, rangos (~ házból való). Erkölcsi értelemben a törv-
t, kötelességét teljesítő (~ keresztény, ~ szülő); ártatlan, szelíd ember (→jámborság). - 2. elvont főnév (gör.
agathon, lat. bonum): ami →cél lehet, ill. →eszköz valami elérésére (→érték). - II. a filozófiában valamely
létező →lényegének, valamint az abban gyökerező törvényeknek és célnak való megfelelés. A ~
a →lét transzcendens tulajdonságainak egyike az →egység, →igazság, →szépség mellett (→transzcendentáliák).
- Szókratész a ~t erkölcsi szempontból kutatva úgy látta, hogy az →értelem esetenként határozza meg, mi a ~, s a
~ megismerése elégséges annak megtételéhez. Az ember szükségszerűen azt választja, amit jobbnak talál. Az
emberben meglévő értelem-akarat, értelem-érzékiség ellentéteivel Szókratész nem számolt, szerinte az ember
egész erkölcsi élete a helyes ismereten fordul meg. A helyes →ismeret birtokában az ember jól választ és jól
cselekszik, mert „senki sem hibázik szándékosan”. A →bűn tudatlanság, tévedés. - Platón a ~ lényeges
tulajdonságát püthagoreus módon, a mértékben állapította meg, s a széppel és az eggyel kapcsolta össze: a valóság
alapjait, létfeltételeit kutató elme végül eljut a legfőbb ideához, ami a →szép, a ~, az →egy, és e három Platónnál
egy. A különböző minőségek szempontjai szerint a szép, a ~ és az egy az abszolút ősvalóságot jelenti, melynek
megismerése a legnagyobb tudomány. Az Ősjó, Ősegy, Ősszép szellemi látása olyan megismerési élmény, mely
tárgyának szabatos fogalmi meghatározását nem teszi lehetővé. A ~ abszolút voltában nem nevezhető oly
értelemben létezőnek, mint más egyéb valóság. A ~ nem egyszerűen létező, hanem a lét teljessége. Ami létezik,
annak értékrangját a ~hoz való közelség, a lét mértéke adja. - Arisztotelész szerint ~ az, amire mindenek
törekszenek. Ezzel a ~t a →céllal azonosítja, mert minden emberi tevékenység, ill. természeti folyamat valami ~
elérése, megvalósítása miatt történik (→ok). Minden tevékenység célja valami ~. A tevékenység vagy önmagában
bírja célját (pl. a játék), vagy valamilyen tárgyra irányul (pl. az építkezés célja a ház). - Szt Ágostonnál a ~, miként
az igazság és a szépség is, Istenhez vezet: ami ~, az a Jóból részesedéssel nyeri jóságát, miként minden szépség,
ami a művész lelkéből átmegy az alkotásba, a minden lelkek fölött álló Szépségből ered. A ~ban való részesedés
a létben részesedés, s miként a lét, a ~ is fokozatos: csak az abszolút lét abszolút érték. Egyedül Isten önmagáért
szeretetreméltó. Ő a boldogságot adó ~ (fruitio), akiben az akarat tökéletesen megnyugszik. Minden egyéb ~ csak
eszköz, hogy használatával (usus) Istenhez jussunk. Az →istenszeretet (caritas) az ágostoni etika legnagyobb
erénye és az erkölcsi élet lényege: mindent Istenért és mindent Istenben szeretni. - Szt Tamás és
a →skolasztika szerint a létnek az akarathoz való viszonya állapítja meg a ~ mibenlétét: a ~ a létnek az akarattal
való megegyezése (convenientia entis ad appetitum). Mivel pedig minden, ami célját megvalósítja, vagyis ami
létezik, többé-kevésbé tökéletes s ennélfogva a törekvés tárgya lehet, minden létező önmagában véve ~, s így a
jóság és a lét között csak az ész tesz különbséget. A ~ a dolog lényegi eszméjének megfelelő létteljesség. A ~nak
a léttel való azonosságából önként következik, hogy a →rossz léthiány, a dolog természete szerint kijáró
létmozzanattól való megfosztottság. - Ahogy a lét a lét teljességében, →Istenben gyökerezik, úgy a ~ is Istenben
mint →legfőbb jóban gyökerezik, akiben a ~ is tiszta tökéletesség (→actus purus). Az esetleges létezőkben a ~
mindig „kevert módon” van jelen: nem „tiszta aktus”, hanem a →lehetőség és →ténylegesség együttese, tehát
korlátozott →tökéletesség. - A teremtett létezők létforrásukra mutatnak vissza (→okság); létük értelme
Isten, →végső céljuk Isten, közvetlenül céljuk azonban a természetükbe van írva. Ezért ~nak lenni egyszerre
statikus (a létező saját →formájával adott) és dinamikus tökéletesség (csak cselekvésekkel valósítható meg). - Lét
és ~ összefüggése alapján az →ontológia egyúttal →teleológia (a dolgok céljának keresése), deontológia, azaz a
cselekvés elé szabott kötelesség keresése (→deontológiai istenérv) és axiológia is, azaz annak föltárása, kinek a
dicsőségére szolgálnak a létezők (→axiológiai istenérv). A ~ ezért a →metafizika és az →etika tárgya. - III. a
Szentírásban →Isten tulajdonságainak egyike. Istent azért illeti a dicséret, „mert ~” (Zsolt 105,1; 106,1; 117,1;
118,1.29; 136,1; Dán 3,89; vö. 2Mak 1,24). Az általa teremtett világ a →bűn előtt minden részében ~.
A →teremtés minden egyes napján „Isten látta,” hogy amit alkotott, az ~ (Ter 1,4.10.19.21.25.31). Jézus szava
szerint „egyedül Isten ~” (Mt 19,17). →jóság - IV. az erkölcstanban jelzőként az erkölcsi törvényeknek megfelelő
szabad cselekedet minősége. Főnévként az →akarat tárgya és az →erkölcsiség célja. Ellentéte a →rossz. - A →jó
és rossz között csak →személy képes választani. Az →erkölcsi jó az embert lényegében érinti, a →jó
cselekedet személyes értéket hoz létre. A ~ akarásával az ember maga is ~vá változik, nemcsak ilyen v. olyan
értelemben, hanem úgy is, hogy mindenestől ~ emberré lesz. Emberi mivoltát, egyedi és közösségi természetét
(→istenképiség) az ember a ~ következetes gyakorlásával valósítja meg, ebből születnek az →erények. Miközben
~t cselekszünk, nemcsak önmagunkat alakítjuk, hanem a világot is jobbá formáljuk, s ebben Isten akarata teljesül.
Az erkölcsi ~ megvalósítása részesedés az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetéből, melynek gyümölcse az isteni
életben a Szentlélek, a Szeretet Lelke. Az Egyh. végső soron erre az isteni életre hívó közösség. A
kinyilatkoztatásban megfogalmazott parancsolatok, főleg Krisztus „új parancsa”, a szeretet az erkölcsi ~nak ezt az
üdvtört-ileg föltárult tartalmát hozza közel. - II. János Pál p. tanításában a ~ természete szerint igényli, hogy
létrehozzák és megosszák másokkal (GRS 10). **
Czuczor III:258. - Kecskés 1943:261. - LThK IV:1283.

Jó Károly, B. (1083.-Brügge, 1127. márc. 2.): Flandria legendás uralkodója. - (Szt) Kanut dán kir. és
Flandriai Adelheid gyermeke. 3 é. volt, amikor apja vértanú lett, anyját is korán elvesztette. Nagybátyjánál, Róbert
gr-nál nevelkedett Flandriában. Nevelőapjával részt vett az 1. keresztes hadjáratban. 1119: Flandria gr-ja, népe
igazságos védelmezője (innen ered mellékneve). Mindent megtett a nyomor és a nélkülözés enyhítésére, naponta
személyesen gyakorolta az →irgalmasság cselekedeteit, éhínség idején udvara elsőként mutatott példát a
takarékosságra. Erőteljesen föllépett a gazdagok visszaéléseivel szemben. Egy Bertulf nevű, a szegényeken
hatalmaskodó urat akart ártalmatlanná tenni, amikor annak bérencei rátámadtak a brüggei Szt Donacián tp-ban és
megölték. - Ü: márc. 2. **
 Schütz I:224.

kategóriák (a gör. kathegorein, 'vádol', 'kimond', 'állít' szóból; lat. praedicamenta): A. logikailag: a
legfelső állíthatósági módok. - B. ontológiailag: a véges lét létmódjai, meghatározottsági formái. a) Az
ún. →transzcendentáliák a lét minden formájára, minden létezőre érvényesek, ezért a ~ fölött állnak.
- b) Az abszolút lét, Isten is ~-fölötti. Ha tehát szoktuk is mondani róla, hogy →magánvaló, ezt is csak ~-fölötti
értelemben állíthatjuk, tehát, hogy önmagában fönnálló lét (esse subsistens), nem pedig olyan értelemben, hogy
járulékai (akcidensek) volnának. - A bölcselettört. a kezdetektől számot ad a dolgokban benne
szunnyadó sokféleségről, melyet a fil-ok igyekeztek rendszerbe foglalni. A ~ tanát Arisztotelész dolgozta ki: a ~ a
legfelső, egymásra vissza nem vezethető állítási módok, egyúttal a létezők legátfogóbb osztályai. Arisztotelész
szerint tíz kategória van: 1. állag, 2. mennyiség, 3. minőség, 4. viszony, 5. hely, 6. idő, 7. helyzet, 8. bírás, 9.
cselekvés, 10. szenvedés. Minthogy a ~ metafizikai vonatkozásban a legfőbb létmódokat képviselik, két csoportra
oszthatók: a szubsztancia, az önállóan létező (az 1. kategória), s az általa fennálló járulékok (a többi 9 kategória)
osztályára. A kategória-elmélet arra mutat rá, hogy az osztályok, melyek alá az egyes dolgok rendelve vannak,
véges számúak, s ez teszi számunkra lehetővé a megismerést, a dolgoknak a megfelelő faj és nem által történő
meghatározását. - A →sztoikusok és Plotinosz a 10 arisztotelészi kategória helyébe 4-et vettek fel mint legfőbb
fogalmat: 1. állag, 2. minőség, 3. módosulás, 4. viszony. Mindezek a létező, a valami közös fogalma alá tartoznak,
kölcsönösen függnek egymástól, amennyiben minden következő a megelőző pontosabb meghatározása. - Aquinói
Szt Tamás megpróbálta elméletileg is levezetni az arisztotelészi ~at. Az újkorban Spinoza, Locke, Hume ismét
nem-arisztotelészi felosztást állítottak föl. Kant az ítélet formáinak megfelelően 12 kategóriát különböztetett meg,
s ezek nem tárgyi, inkább értési struktúrák, amelyek lehetővé teszik a tapasztalást. 4 csop-ba osztja őket: 1.
mennyiség, 2. minőség, 3. modalitás, 4. reláció. A →német idealizmus fölfogása szerint a gondolkodás
meghatározottságai meghatározzák a valóságot is, a ~ mint →ideák a valóság létrejöttének is fő mozzanatai.
Mélyreható, realisztikus fölfogáson nyugvó elemzést ad a ~ról Hartmann, ám, mivel a létet a világgal azonosította,
nem ismerte el, hogy a transzcendentáliák túllépik a ~ körét. Heidegger ismét leszűkítette a ~ fogalmát: az emberek
közti érintkezés létmódjait jelölik nála, míg az emberi lét alapvető létmódjait egzisztenciáléknak
nevezte. →egzisztencia R.Z.
Bölcseleti Folyóir. 1892:209. (Kiss János: A ~ról) - Kecskés 1943:124. - LThK VI:55. - Tamás György:
~ logikája. Bp., 1975.

nem (lat. genus, sexus): a filozófiában az állíthatóság (→praedicabilia) felső foka, mely az alátartozó
összes →fajról állítható. Az élők osztályozásában ilyen fogalom a hím-nő (növények), hím-nőstény (állatok),
→férfi és →nő (ember). →nemiség

faj (lat. species): összetett →fogalom alkotó jegyeinek csoportja, mely egy →nem alá tartozó, egymástól
csak szám szerint különböző dolgokról állítható. - A klasszikus, arisztotelészi logikában a →meghatározás alsó
fogalma: az általános fogalom (→genus) leszűkítése a →fajlagos jegy révén. Ebben az ítéletben pl., hogy 'az ember
= értelmes élőlény', az élőlény genus-fogalom, az értelmes a fajlagos jegy, az értelmes élőlény a ~-fogalom. - A
→Porfüriosz-féle fa úgy épül föl, hogy a felsőbb genus-fogalomhoz mindig újabb faji sajátosság hozzáadásával
jutunk el ~-fogalmakig, így a sorozat egyre szélesedik. A legalsó ~ alatt már az →egyedek következnek, mint az
általános (~i lényeg) egyedi esetei, a tulajdonképpeni létezők. - A fogalmak osztályozásának érdekessége, hogy a
logikai és az ontológiai állíthatóság fordított arányt mutat, azaz minél magasabbrendű egy fogalom, annál kevesebb
határozmány szükséges a definiálásához, viszont annál szélesebb az állíthatósági köre, és minél kevesebb létezőt
ölel magába, annál több jeggyel kell meghatároznunk. Cs.I.

járulék (lat. accidens): összetett →fogalom alkotó jegyeinek csoportja, melynek hiánya nem szünteti meg
egy dolog létét, de teljessségéhez hozzátartozik.

lét transzcendentális tulajdonságai: minden létezőt jellemző sajátságok. - Szt Tamás tanítása szerint ha a
→lét fogalmát a maga egyetemességében elemezzük, megtaláljuk azokat a tulajdonságokat, melyek valamennyi
létezőt jellemeznek. Ezek: az egy, az →igazság és a →jóság. E határozmányok nem adnak a létezőhöz új reális
mozzanatot, hanem bizonyos szempontból jellemzik, s ezáltal a létfogalmat világosabbá teszik. - Metafizikai
értelemben egy az, ami önmagában, lényege szerint osztatlan és minden mástól el van különítve. Ez a belső
lezártság a létezés elengedhetetlen föltétele, s azért az egység és a lét egymással azonosak (Unum convertitur cum
ente. STh I, 11, 3. ad 2). **

Kecskés 1943:260.

gondolkodás (lat. cogitatio, reflexio): szellemi tevékenység, mellyel a gondolkodó személy eljut az
→értelem sajátos tárgya, az →igazság ismeretére. A filozófián belül a →logika tárgya. A ~ nem passzív fölfogása
valaminek, hanem a cselekvő teljes jelenléte és részvétele nyilvánul meg benne, emiatt közel áll a →gondhoz. -
Az ember esetében →érzékelésre épülő, az →elvonatkoztatás révén fogalmakig, az egyedi jelenség észlelésétől
általános ítéletekig eljutó szellemi tevékenység. Az angyalok és ördögök ~a független az érzékeléstől (→intuíció).
Isten ~áról csak analóg értelemben beszélhetünk. - 1. A nyugati ~ története a görög mítoszokkal és drámával
kezdődik. A dráma mindig ~ra késztet, benne a kórus mindig reflektál az eseményre. A mítoszok története
elgondolkodtatni akarja az embert. Parmenidész (Kr. e. 540-470) azonosította a létet és a ~t, szerinte ha valaki ezt
nem veszi figyelembe, a tévedésekkel teli „vélemény” útjára lép. →Platón (Kr. e. 428-348) szerint a ~ a lélek
párbeszéde önmagával. Különbséget tesz a tárgyra irányuló és onnan visszatérő diszkurzív ~ (gör. dianoia) és a
belátás (gör. nousz) között. →Arisztotelész (Kr. e. 384-322) különböztet a tapasztalati megismerés és a ~ között.
Nousz, dianoia, episztémé, fronészisz, szofia szavakkal ítra körül a tudományos ~ bizonyító formáit és az erkölcsi
belátás célirányos törekvését. A ~ a kezdet, önmeghatározó, ez isteni jelleget kölcsönöz neki. A →sztoikusok a ~
és a képzet kapcsolatát, a →neoplatonikusok a ~ isteni eredetét és eksztatikus célját (→eksztázis) hangsúlyozták.
- A latinoknál a ~ intellektuális tevékenység, 'átgondolás, szándékolás, kitalálás', a megvilágosodó értelem (ratio)
és az elvonatkoztatóképesség (ész) került előtérbe. Cicerónál a ~ 'elgondolás, kigondolás', mely képeket alkot,
jóllehet az érzéki világ felett álló tevékenység. Az antik világ végén felvetődött a ~ határának kérdése, az, „aminél
nagyobbat nem lehet elgondolni”, ti. Isten, aki így Cicerónál, →Boëthiusnál, Szt Ágostonnál, Szt Anzelmnél a
tiszta ész tárgya. - Szt Ágoston a lélek 3 képességében (memoria, voluntas, intellectus) és tevékenységében (esse,
velle, nosse) a Szentháromságot tükröző →istenképiség megnyilvánulását látja. Aquinói Szt Tamás a ~ban
egybevetést, összehasonlítást lát, mellyel az értelem a dolgokat nézi. - A Descartes előtti filozófusok
megkülönböztették a kifelé irányuló (recta) és az önmagára irányuló (reflexa) ~t. →Descartes (1596-1650) a ~t
tekinti az egyetlen biztos kiindulási pontnak a lét szempontjából is. Mivel a ~t mindentől elvonatkoztatottá akarta
tenni, szakadékot támasztott a gondolkodó (res cogitans) és a létezők (res extensa) között. Ezt →Pascal,
→Malebranche, →Spinoza és →Leibniz a maga módján értelmezi. -

→Kant noha föltételezi a ránk ható „magában valót”, rendszerének kiindulópontja a ~, melyhez az
értelemnek az érzéki tapasztalatokból származó képzetek adják az „anyagot”. A tiszta ész 3 ideájának, a világnak,
léleknek és Istennek nem ismeretalkotó, hanem a megismerést szabályozó funkciója van. →Fichte minden létező
tárgyat az abszolut énből származtatott, ami egyszerre szubjektum és objektum, az arisztoteleszi noézisz noézeosz.
Az abszolút én intellektuális szemléletben, ~ban ragadja meg magát, tehát nem tény, hanem tett (Tathandlung),
mint ahogy az önmagát állító én az akarásban érhető tetten. →Schelling kezdetben, fichtei korszakában hasonlót
állított, később a tiszta ~sal (önmagát gondoló ~) szembeállította a tiszta racionális ~t (az univerzális lehetőség
feltárása=negatív filozófia) és a külső valóság befogadását (=pozitív filozófia). →Hegel kettőjük szubjektív és
objektív idealizmusát a maga abszolút idealizmusával próbálja felülmúlni, ennek eredménye az abszolút ~ és az
abszolút lét dialektikus szintézise. →Kierkegaard az egyedi ember, →Marx a társadalom nevében fordult szembe
Hegellel. - A filozófia a 2. évezred végén elmerült létjogosultságának igazolásában, s ebben döntő szerepe van a
~nak. A →hermeneutika és →fenomenológia vitája a közvetett vagy közvetlen elsőbbségről ésigazolhatóságról
inkább a szintén tudományuk létjogosultságáért küzdő teológusoknál talált visszhangra. - A ~ története tanúsítja,
hogy az ésszerű ~ elvileg nem kerülhet válságba, mert vele szemben mindig csak az →erőszak, a szellemi vagy
fizikai terror áll. -

2. A ~ tevékenysége. A ~sal fogalmakban a dolgokat nem tartalmukban, hanem →formájukban ragadjuk

meg, ezért ezek úgy is tekinthetők, mint szellemi formalitások (belső, értelmi szó: verbum internum, verbum
mentis), melyekben a dolgok léttartalma az értelem számára hozzáférhető lesz, a maga transzcendentális
tulajdonságaival (egy, igaz, jó, szép), melyek már valamiféle →természetes istentanig vezetnek el. A ~
erőfeszítésének végső állomása, hogy az →ellentmondás segítségével határvonalat húz lét és nemlét között. - A ~
sajátos term-ét a ker. →filozófia abban látja, hogy a szellemi megismerésre képes létező nemcsak a megismerés
tárgyát ragadja meg a →tudatban (ami valaminek a tudata, tudása, vetülete), hanem vissza is csatol önmagára
(→öntudat). A gondolkodó önmagára is gondol, az akarást is akarja, önmagára is emlékezik. - Az önmagát
visszatükröző ~ csúcspontja maga Isten, akinek az önmagára tekintéshez nincs szüksége érzéki tárgyakra, hanem
egy örökkévalóságon át tükrözi önmagát (vö. az Ige mint az Atya örök szellemi képmása). Míg Isten így „egyetlen
tekintettel” (simplici intuitu) lát át és ismer meg mindent, ami csak létezik s így megismerhető, az emberi ~
diszkurzív, az időben fokozatosan halad előre az egyre mélyebb →megismerés felé a →fogalom-, az →ítélet-
alkotás és a →következtetés által. Sajátos fajtái a tudományos ~ (→tudomány), az imádságos ~ (→elmélkedés), a
hitben elmerülő ~ (→fides quaerens intellectum). A →nevelés csak akkor emberhez méltó, ha minden fokán a ~ra
nevel. - 3. A ~ és a hit viszonya a hívő és gondolkodó alany azonossága, a ~ és a hit végtelenre irányultsága, az
elemző gondolkodást megelőző hit, a hitet mérlegelő gondolkodás szempontjából, stb. vizsgálható. E szompontok
jelzik, hogy a ~ és a hit mint az egész embert érintő cselekedetek nem zárják ki egymást, hanem egymásra vannak
utalva. Isten létének mint a hit tárgyának állítása mind történetileg, mind logikailag csak az ember és a világ
értelmezésével összefüggésben világítható meg. - 4. Az erkölcsi életben a ~ az →erkölcsiség, a →beszámíthatóság,
a →lelkiismeret feltétele, a jó elhatározások és bűnök (→gondolati bűn) forrása. Cs.I.-R.Z.
 Vigília 1967/VI:361. (Gál Ferenc: Az emberi ész az elrejtett Isten);1989/VI:406. (Bolberitz Pál: Filozófia
és ker. hit) - LThK III:228. - Philosophisches Jahrbuch 1984:382. (Schmitz, Hermann: Dei entfremdete
Subjektivität. Von Fichte zu Hegel.) - Schmitz, Hermann: Die Ideenlehre des Aristoteles. I/2. kötet. Bonn, 1985. -
KEK 1807, 2478, 2520. - Quaestiones disputatae 147. (Döring-Kreinber-Leukel: Den Glauben denken) 1993. -
Heidegger, Martin: „...Költőien lakozik az ember...”. Válogatott írások. Bp-Szeged. 1994:255. (A filozófia vége
és a ~ feladata). - Ferge Gábor: A költészet mint a lét nyelve a filozófia és teológia határterületén. Bp., 1995.
(Melléklet Heidegger: Költemények. A gondolkodás tapasztalatából c. kötethez) - M. Filozófiai Szemle 1995/5-
6:847. (Gloy, Karen: Filozófia a ”filozófia utáni korban”)

cselekvés (lat. actio): kategória, a befogadás (passio) fogalompárja. - Az alany tevékenysége, működése
(pl. járás, gondolkodás), fizikában a mechanikai ok hatása, párja az ellenhatás (reactio), az erkölcs világában
→cselekedet, párja a szenvedés. A ~ metafizikai alapja az, hogy a másodlagos okok, a teremtmények is igazi okok,
s nem csupán az első ok, Isten által mozgatott, annak hatását passzívan befogadó lények (→okkazionalizmus). A
~ eredménye egyformán lehet állag (mű) v. járulék. K.F.

lehetőség, képességiség (gör. dünamisz, lat. potentia): bölcseleti fogalom: a lét egyik alapformája, a
megvalósulásra való irányulás. - Egyik alapvető jegye a léttel, a valósággal való belső kapcsolata. Ilyen értelemben
a „merőben lehetséges” (ami elgondolható, de ténylegesen sohasem létezik) nem tartozik a ~ kategóriájába. Másik
jegye, hogy bizonyos szükségszerűséget foglal magába: nem fordulhat elő, hogy lehetetlen volna. A ~ fogalmához
e mindennapi tapasztalat vezet el. A dolgok változékonyak, esetlegesek (→kontingencia). A változás hordozó
alanyt követel, amely a változás során átmegy ~ből →ténylegességbe (aktus). Potencia és aktus (~ és ténylegesség)
kettőssége az arisztotelészi fil. legfontosabb fogalompárja, amelyet a ker. bölcs. is örökölt. Félreértések elkerülése
végett: a ~ nem merő befogadási képesség, hanem pozitív létre-, megvalósulásra való irányulás. A ~ kategóriáját
önmagunkban is megtapasztalhatjuk. Megismerésünk, szeretetünk, alkotói, esetleg művészi munkánk a lélek
mélyéből, ~eiből emel ki mindig valamit, szabadságunk erejével. Önmagunkká válásunknak, sőt az emberiség
egész tört-ének is ~-látóhatára van. Szabadságunk azonban nem abszolút, nem korlátlan, mint azt Sartre v.
Nietzsche gondolta. A dolgokban lévő ~ (mint létre-irányulás és viszonylagos szükségszerűség) túlmutat önmagán,
Istenre, mint „ténylegesítőre” és föltétlen létre (→actus purus), akinek (a teremtményekkel ellentétben) lényegéhez
tartozik a lét, éppen ezért nincs benne ~i lét. A létezőkben szunnyadó ~ek eszméi (→ideák) is Istenben
gyökereznek, ezeket azonban Isten nem „objektiválja”: nem vele szembenálló tárgyakként ragadja meg, mint az
emberi megismerés, hanem projiciálja, „kivetíti”, önmagán kívül helyezi, hogy aztán létbe lendíthesse. Cs.I.

LThK I:247.

ténylegesség (gör. energeia, entelekheia): a →változás, mozgás végpontja, a →lehetőség megvalósulása.

létezés →egzisztencia

egzisztencia (a lat. existere, 'létezik' szóból): létezés. - A kk. óta a fil. egyik kulcsszava a dolgok létbe
lépésének és létben maradásának jelölésére. Sokszínű jelentése tört. magyarázatot igényel. Az igei forma már a
klasszikus lat-ban is szerepel 'előlép, előáll' jelentésben. Gyakran az esse, 'lenni', 'lét' szót helyettesíti, bár
különbözik tőle abban, hogy igenév képezhető belőle (existens) és a létbe lépés folyamatát hangsúlyozza. A főnévi
alakot Marius Victorius használta először, nem annyira az eredet, mint inkább a végső létmozzanat jelölésére. A
12. sz. teol-ai az existerét a 'valamiből állni, lenni' jelentésben értelmezték. Aquinói Szt Tamás, bár ismerte e
jelentést, a szót inkább 'fönnáll' értelemben használta. A főnévi formát ritkán, de sokféle jelentésárnyalattal
használta: a magában megálló →lét; a lét, függetlenül a gondolkodástól; a magánvalós lét - tehát mindig 'lét'
jelentésben v. ahhoz közelálló tartalomban. Azonban az általános és önmagában véve végtelen létet (esse
commune), amely annak az isteni létnek, mely "maga a létező lét" (ipsum esse existens v. subsistens), hasonmása,
sohasem nevezi ~nak. Tamásnál a lét (esse) minden tökéletességet magában foglaló teljesség (perfectio omnium
perfectionum), mégsem "magánvaló", nem önálló elv, hanem a (szintén belőle származó, de tőle
elkülönülő) lényeggel (essentia) mint lehatároló elvvel együtt alkotja meg a konkrét →létezőt (ens). - Az ~ további
fejlődéstört-e innen indul. Szt Tamás átfogó, transzcendens létfogalmát mintegy szétszabdalják az utána
következők. Genti Henrik megkülönbözteti a lényeg és az ~ létmozzanatát, ahol az ~ már csak afféle pótléka
az essentiának. Ezt a különbségtételt átveszi Duns Scotus is, sőt Suarez Szt Tamásnak tulajdonította. Így aztán a
"leértékelt" ~-fogalom "tomista tanításként" szerepel a köztudatban, jóllehet a gondolat, hogy a létező nem az
átfogó létből, hanem a lényegiségből áll elő, skotista tanítás. Ettől kezdve a kk-ban és az újkor elején elterelődött
a figyelem a létről, és az ens, a 'létező(k)' kérdése került előtérbe. S ha Suarez ens-fogalma még különbséget tett
lehetséges és valóságos létező között, Ch. Wolff már egyenlőséget tett a létező és a lehetséges közé. Az ~ így már
csak lehetőségi kiegészülés. A valóságnak erre a megnyirbálására I. Kant kritikája válaszolt. Fölfogásban az ~ v.
ittlét (Dasein) nem a metafizikai lényeg adaléka (modusa), hanem tárgyi létmód. Hegelnél az ~ már a lét
önmeghatározása, mellyel kilépett bensőségéből és tagadásából. S. Kierkegaard a hegeli építményt tárgyi
gondolkodásnak tekinti, s azzal érvel; a gondolkodó alany ~ja háttérben maradt. ~-fogalma egyenlő értelmű az
'ittlét'-tel, lényegében az ember által megélt lét, élet, az egyedi ember szabad, felelős önmegvalósítása:
az egzisztencializmus és az egzisztencia-filozófia kiindulópontja. Érdemes még említenünk az ~ jelentésváltozását
M. Heideggernél, aki először így határozta meg: annak megértése, hogy a magunk létéről van szó, később azonban
azt mondja, az ~ az ittlétnek a létben való fennállása, végül: az ember kinyílása az időbeli-történelmi lét felé. -
A neotomizmus mai képviselői helyesen vetik el azt a szóhasználatot, amely egyenlőségjelet tesz esse és ~ közé.
A lét ui. Szt Tamásnál nem csupán az a végső lökés az egyébként már-már kész magánvalóhoz, mely saját lábára
helyezi a létezőt, hanem mindent átfogó létalap, az a legfelső tökéletesség, amely Istent tükrözi. Ilyen
összefüggésben tehát helyesebb önmagában fennálló létről (Isten), a teremtett létezőket eggyéfűző általános
létről, lényegről beszélni. Az ~ pedig, mint Tamásnál, nem más, mint létmód, ti. a létező létmódja, melynek révén
ez a nemlétezésből és a tisztán lehetőségi létből önálló fennállásra lép elő. Cs.I.
Kecskés 1943:264. - LThK II:1306. - Schütz 1993:239.

eszközokság (lat. causalitas instrumentalis): bölcseleti kifejezés a főok (causa principalis) ható- és
rendteremtő erejéből való részesedés megjelölésére. - Míg a főok saját erejéből hatékony, az eszközok függőségi
viszonyban van a főokkal, hatása attól függ, milyen létfokon áll. Bár van saját hatóereje is, ezt azonban a főok
lendíti mozgásba, így képes önmagát fölülmúlni. A főoknak tehát kettős hatásköre van: saját oksága és az ~. -
Fontos szempont az ~ analógiája is. Ennek értelmében az egyik (pl. technikai) ter-en fölállított hatásmechanizmust
alkalmazhatjuk más ter-en is, azonban mindig csak hasonlatképpen, szem előtt tartva a különbségeket is. Szélesebb
körű következtetés is levonható. Mivel a világ létfokok szerint összefüggő, az alacsonyabbrendű valóságok a
magasabbrendűeket ~ keretében „szolgálják”. Ez érvényes az ember és a term. viszonyára is. A műveltség
átemberiesíti, s magasabb egységbe olvasztja a term-et, azt eszközként használja föl. Kérdés, vajon hogyan vihető
át ez a hasonlatosság Isten és az ember - főleg az emberi szabadság - viszonyára. A probléma különösen éles Isten
mindenhatóságának és előrelátásának kérdésében. Végső soron itt is a főok és az eszközök együttműködéséről van
szó, azonban mindig tudatában kell lennünk annak, hogy itt az eszköz szabad teremtmény. Isten hatóereje nemcsak
abban áll, hogy létbe lendíti az embert, hanem hogy lehetővé teszi: az értelmes teremtmény szabadon
cselekedhessék, azaz Isten művét immár sajátjaként cselekedje. Ez valósul meg a kinyilatkoztatásban is, ezért
lehet a Szentírás a sugalmazó Szentlélek s uakkor emberi szerzők műve is. Az ~nak szerepe van a megtestesülésben
is, ahol Krisztus embersége mintegy istenségének eszköze (Aquinói Szt Tamás), mint azt elsősorban Krisztus
csodái igazolják. Hasonló módon közelíthetjük meg a szentségeket is: a Krisztus által közölt láthatatlan kegyelmek
ezekben a „hatékony jelekben” válnak fölfoghatókká, ezek tehát az ~ szerepét töltik be. Természetesen az ~ot
ezekben az esetekben nem alkalmazhatjuk mechanikus értelemben. Cs.I.
LThK V:716.

lélek (héb. ruah, gör. pneuma, lat. anima): életelv (princípium), a test éltető formája, mely a testnek
emberi létet ad (D 481). - I. A vallástörténelemben minden népnél föltűnik a ~képzet, az ember tudatos életét
biztosító „szellemi” életelv. Annak a minden ősi kultúrában megtalálható meggyőződésnek, mely szerint az élet a
halál után nem ér véget, alapja a ~ létezésének ki nem dolgozott fogalma, mely szerint az emberben van valami
több, mint a puszta anyag, a puszta test. A szintén egyetemes →halottkultusz valójában a testet túlélő ~nek szólt.
- A már határozottabb elgondolások szerint 1. a ~ életerő, mely a fontosabb szervekben (szív, vér, máj, csontok)
lakik. A halál után ált. tovább él, ritkábban a testtel együtt meghal, de az élet tartama alatt is elhagyhatja az embert,
pl. betegségben v. öntudatlanságban, s bizonyos szert-okkal vissza lehet hozni. - 2. Az én-nek, a gondolkodásnak
és az akarásnak a hordozója, önálló élete lehet a szívben v. a fejben, s a halál után új formában él tovább ismeretlen
helyen. - 3. Csak laza kapcsolatban van a testtel, alvás közben eltávozik, saját élményei vannak, s a testen kívül is
megjelenhet különböző formákban. - 4. A képességeknek megfelelően több, különféle formában él az emberben.
- A ~ fogalmában mindig benne volt a testhez képest nagyobb szabadsága is. A gör. mitológiában az emberi ~
megszemélyesítőjét szárnyakkal ábrázolták, neve, →Pszüché, pillangót jelent. -
II. A filozófia az ember szellemi tevékenységéből következtet a szellemi ~ létezésére: vannak olyan
magasabb rendű tevékenységek (fogalom-, ítéletalkotás, szellemi értékek megismerése, akarása stb.), melyek az
emberben nem lehetnek tisztán a testi funkció következményei, hanem föltételeznek egy belső, szellemi
princípiumot, amely az ember szellemi tevékenységeinek hordója. - 1. A ~ fil. fogalmát a gör-ök dolgozták ki,
először ők tettek világosan különbséget az ember testi és ~i összetevői között. a) Platón szerint a ~ →idea, mely
örökké létezik, nem szorul teremtésre, s csupán idegenbe szakadt vándor a Földön. Szerinte csak a ~ halhatatlan,
az emberből minden egyéb értéktelen és elpusztul. Ez a kiindulópontja a későbbi →gnózisnak, mely a test és a ~
éles megkülönböztetése nélkül nem születhetett volna meg. - b) Arisztotelész minden élőlényre érvényes
meghatározása szerint a ~ az életképes fizikai test első →entelecheiája (De an. II. 1. p. 412), a ~ a test számára
határozott létet adó és célját meghatározó formai ok. A ~ természete szerint a testre van utalva, a
testtel létegységet alkot. Arisztotelész szerint tehát a ~ és a test kapcsolata sokkal szorosabb, mint Platónnál. - c) A
~ képességei. A ~ tevékenységeit Platón a vegetatív, az érzéki és az értelmi működésben különbözteti meg. E
hármasság a ~ mint életelv fokozatos tökéletesülése: a magasabbrendű ~ föltételezi és magában foglalja az
alacsonyabbrendű →lélek képességeit a ~ egységének épségben tartása mellett. Minden élőlénynek egyetlen lelke
van, de az különböző képességeket (dünameisz) egyesít magában. Valamennyi élőlény rendelkezik
a vegetatív képességgel (to treptikon), mely a növekedés (táplálkozás) és szaporodás jelenségeiben nyilvánul meg,
de sajátosan a növényvilág jellemzője. Az állatok a vegetatív képesség mellett rendelkeznek az érzékelés (to
aisztétikon), a törekvés (to horektikon) és a helyváltoztatás (to kinétikon kata topon) képességeivel is. -
2. Az emberi ~ egyesíti magában a vegetatív és érzéki képességeket, de az →ész képessége a többi élőlény
fölé emeli. Az emberi ~ tevékenységét az →érzékelés (aiszthészisz), a →gondolkodás és a →törekvés adják. Ezek
csak elméletileg választhatók szét, a valóságban szervesen egybetartoznak. - a) Az érzékelés a ~ és test
együttműködése. Az öt érzékszerv mindegyikének megvan a maga sajátos tárgya. Az érzéket a külvilágból érkező
sajátos tárgyi minőség (szín, hang) hatása hozza működésbe az alany és a tárgy közötti médium (levegő, víz)
közvetítésével. Ha ez a hatás túl erős, az érzék megsérül v. elpusztul. Minden érzékelés ellentétek közt mozog (a
látás fehérre és feketére, a hallás magasra és mélyre vonatkozik), a különbségek által szerzünk tudomást a tárgyak
sokféleségéről. Az érzéki észrevétel mibenlétéről Arisztotelész (a démokritoszi naiv realizmussal szemben) azt
vallja, hogy az érzékelt tárgy formáját a tárgy anyaga nélkül fogják föl az érzékek, amint a viasz felfogja a
pecsétgyűrűre vésett alakot a gyűrű vas- vagy aranyanyaga nélkül. Az érzékelés által a tárgyakban lehetőségileg
adott minőségek lelkünkben valósággá válnak. Az érzékelés passzív, befogadó folyamat, melynek eredménye
a →szenvedőleges képességnek a tárgyhoz való hasonulása. A ~ azonban nemcsak szenvedőleges befogadója a
benyomásoknak, hanem cselekvő princípium (forma) is. A ~i öntevékenység elve tehát az arisztotelészi
pszichológiában is él. Míg az érzékek önmagukban csak szenvedőleges felfogói a természetüknek megfelelő
benyomásoknak, az észrevételben ennél több van: nemcsak látunk, hallunk, hanem tudjuk, hogy látunk, hallunk.
Az érzékelés a magasabbrendű érzéki képesség, a központi érzék (aiszthétérion koinon) aktív tevékenységével lesz
tudatossá. Ez az érzék rendezi, különbözteti meg az érzékek által felfogott tartalmakat, s a nagyság, alak, mozgás,
nyugalom, szám és idő tudatos felfogását eredményezi. A központi érzék hozza létre a képzetet (phantaszmata),
mely az érzékelés utóhatása. Az érzékek ugyanis a külső benyomás megszűntével még egy ideig működésben
maradnak, s a közös érzékre hatva az eredeti benyomáshoz hasonló, de halványabb ismeretképet hoznak létre. Az
érzékelésből visszamaradt nyomok teszik lehetővé a korábbi tartalmak fölidéződését, az emlékezést (mnémé).
Ettől megkülönböztetendő a visszaemlékezés (anamnészisz), amely következtetés módjára az egyik felidézett
élményből keresés (dzétészisz) útján jut egy másikra. Emlékezete az állatnak is van, de visszaemlékezésre, mely
értelmi tevékenységgel kapcsolatos, csak az ember képes. -
b) A gondolkodás előfeltétele az érzékelés: „az érzékelhető formákban vannak a gondolhatók” (De an.
III. 8. p. 432 a 5). Amint a matematikai tétel bemutatására az ábrázolás szolgál, hasonlóképpen a gondolkodást is
mindig a megfelelő képzetek kísérik. Amint az érzék viszonylik az érzékelhetőhöz, úgy viszonylik az →értelem is
a gondolhatóhoz. Az értelem eredetileg üres táblához hasonlít (III. 4. 430 a 1). Szenvedőleges, az ismerettárgy
felvételére alkalmas, de megfelelő ráhatást igénylő, befogadó képesség. Az értelem ezen sajátságát fejezi ki
Arisztotelész szenvedőleges értelem (noúsz pathétikosz) néven. Megkülönbözteti ettől a cselekvő
értelmet (poioún, mely már Alexander Aphrodisziasznál noúsz poiétikosz néven szérepel: De anima, 88. 24). A
kétféle értelem egymáshoz való viszonyát a képességiség-ténylegesség elve szerint magyarázza. A szenvedőleges
értelem a forma-befogadó, a tevékeny értelem a forma-adó, a fogalmi ismeretet közlő princípium. Amint az anyag
a művész keze alatt ölt formát, s amint a fény láthatóvá teszi a színeket, hasonlóképp hat a tevékeny értelem a
szenvedőleges értelemre, melynek folytán az a képességiség állapotából a ténylegesség állapotába, vagyis a
fogalmi ismeret birtokába jut. - A cselekvő értelem homályos fogalma a tört. folyamán különböző magyarázatokra
adott okot. Bár az értelmi tevékenység kiindulása az érzékelés, Arisztotelész a szenzualizmus cáfolatául nagy súlyt
helyez annak bizonyítására, hogy a gondolkodás az érzékelésnél lényegesen magasabbrendű, szellemi működés.
Az érzékelés adatait felülbíráljuk, azokkal szemben állást foglalunk, tehát a gondolkodás, az értelmi belátás nem
azonos az érzékeléssel. - Szemlélet és fogalom lényeges különbsége különböző képességeket tételez föl. Más a
kiterjedés és a kiterjedés fogalma, más a víz és a víz fogalma. Az érzéki képességgel ismerjük meg a kiterjedt
dolgokat, s egy másik képességgel a kiterjedés fogalmát. Az érzékek mindegyike csak bizonyos érzetminőségeket
képes felfogni. Az értelmi ismeret tárgya, a fogalom, anyagi vonásoktól mentes, lényeget ábrázoló szellemi
ismeretkép, mely nem korlátozható csak bizonyos érzetminőségek körére. Az értelem a tárgyak eszmei mását
magába fogadva a tárgyakhoz hasonul, s minthogy a megismerésnek nincsenek korlátai, a ~ bizonyos értelemben
„mindenné lehet”, az egész univerzumot képes magába fölvenni. Ha az érzékszervet túl erős benyomás éri,
képtelen rögtön utána a gyengébb benyomást felfogni, sőt a túl erős inger az érzékszerv működését teljesen
megbénítja. Az ész viszont minden nehézség nélkül képes a nehezebben felfogható ismerettárgyról a könnyebben
felfoghatóra térni, mert az ész tevékenysége nincs testi szervhez kötve. - A noúsz (ész) magasabbrendűsége jut
kifejezésre abban, ha azt Arisztotelész valami isteni dolognak (theion ti, theiotaton) nevezi. A noúsz szellemi
természetéből következik, hogy az érzéki ~ből nem fejlődhetik, hanem kívülről (thürathen) jön a szülőktől
származó létcsírába. Míg a szenvedőleges értelem a testhez kötöttsége folytán a testtel együtt elmúlik, a cselekvő
értelem örökkévaló és halhatatlan (De an. II. 2; Met. III. 5). - Arisztotelész elképzelése a noúsz eredetéről és
halhatatlanságáról fölveti a köv. ellentmondásokat: ha a noúsz kívülről jön a testbe, ez föltételezi a ~ platóni
előéletét, melyet más helyen Arisztotelész elvet; a ~nek a testtől önálló léte nehezen egyeztethető össze azzal az
alapvető definícióval, hogy a ~ a test entelecheiája. - A korábbi gör. és a későbbi arab kommentátorok a noúszt az
egyéni ~től elválasztották és egyetemesnek állították. A skolasztika az arisztotelészi fil. egészéhez
következetesebben a noúszt a ~ legnemesebb képességének tartja. A noúsznak az egyéni ~hez való viszonyától
függ az a kérdés is, hogy vajon a halhatatlanság egyéni-e? Arisztotelész Platóntól eltérően ezzel a kérdéssel nem
foglalkozik, a ~ túlvilági életéről nem beszél. - A megismerés módja szerint különbséget tesz értelem és ész között.
Az értelem közvetlen, intuitív módon ismeri meg a legáltalánosabb logikai elveket (azért arkhé tész
episztémész, Anal. post. I. 33. p. 88 b 36); míg az ész az →ítélet és →következtetés szintézisével,
tehát közvetett (diszkurzív) úton jut az ismerethez. Az ismeret célja szerint beszél teoretikus és gyakorlati észről:
előbbi tárgya az igazság érdek nélküli szemlélete, az utóbbié a cselekedet irányítása. -
c) A ~ törekvő képességének tárgya a gyakorlati jó (De an. III. 10). Arisztotelész e képesség többféle
működését különbözteti meg: a szemléletek, képzetek, ill. a szervezet belső változásai kellemes v. kellemetlen
hatást, érzelmeket váltanak ki bennünk, melyek önmagukban erkölcsileg közömbösek, az észnek kell rajtuk
uralkodni. Az indulatok (harag, félelem, bátorság stb.) olyan állapotok, melyekből gyönyör (hédoné) v. fájdalom
(lüpé) következik. Ezek a vágy (epithümia) mozgatói: ami kellemes hatással van ránk, azt megszerezni, ami
kellemetlen, azt távol tartani akarjuk. A vágy mozgásszerű folyamat, melynél a mozgató egyrészt a cél
(jelentőségével bíró tárgy), másrészt a vágyóképesség, melyet a tárgy hoz működésbe; mozgatott az élőlény, s a
mozgás eszköze a tárgy elérésére alkalmas szerv. Az érzéki vágyódás nemesebb, de még mindig értelem nélküli
formája a thümosz, melynek mibenlétét Arisztotelész közelebbről nem határozza meg. Úgy jellemzi, mint a harag
és bátorság ösztönszerű indulatát, mely állatnál és embernél egyaránt fontos eszköze a létfenntartásnak. Csak az
ember rendelkezik az értelem által irányított vágy, az akarat képességével. -
3. Az emberi ~ és test egyesülése. Az ágostoni-platonikus tan a test és ~ laza kapcsolatát
vallja. →Alexander Halensis megpróbálta egyeztetni Arisztotelész és Ágoston véleményét: a test és ~ kapcsolatát
az arisztotelészi anyag-forma alapján magyarázza (ad modum formae cum materia), ugyanakkor azt is
hangsúlyozza, hogy a ~ önálló szubsztancia a testiség formája (forma corporeitatis) által önálló test mellett (est
substantia praeter substantiam corporis STh. I, 59, 2, 1). Az egyesülés tehát két önálló, egyaránt anyagból és
formából álló szubsztancia közt történik. - Szt Bonaventura a ~ önállóságának kiemelésével az egyéni
halhatatlanságot biztosítva látja, másrészt azt is hangsúlyozza, hogy a ~ éppúgy vágyódik a test tökéletesítése után,
mint az organikus test az őt tökéletesítő ~ után. A kettő egyesülésével az emberben az egymásnak alárendelt formák
sokasága jön létre. Az elemek sajátos formáin (formae elementares) kívül egyesülésükkel új formák jönnek létre
(formae mixtionis). Ezeknek az összetett szubsztanciáknak azután az organikus egységet biztosító formák (formae
complexionis) adják az alkalmasságot a legnemesebb forma, a ~ befogadására. A formasokaság elvét az ágostonos
irány kiterjeszti általában minden fizikai valóra. Az ősanyaggal adott fényformához járuló további elemi, keveréki
és egyesítő formák sokasága által alakul ki a konkrét egyedi szubsztancia. - Nagy Szt Albert szerint az anyagból
és formából álló összetettség csak a fizikai dolgok lényegére vonatkozik, a szellemek és az emberi ~ tiszta forma.
- Aquinói Szt Tamás szerint a ~ minden anyagiság nélküli, potenciából és aktusból összetett szellemi szubsztancia,
mely teljes léttartalmát a testtel egyesülve valósítja meg. Az érzéki és értelmi működések közti benső kapcsolatnál
fogva ~ és test egyesülését sokkal közvetlenebbnek kell tekinteni, mint a platonikusok teszik (STh I, 75, 4; Gent.
II, 57; De an. I, 1). Tamás szerint az egyesülés módját Arisztotelész állapította meg helyesen, amikor a ~et a test
entelecheiájaként határozta meg. A ~ és a test az anyag-forma viszonynak megfelelően feltételezik egymást; ~ és
test egyesülése hozza létre az embert, akinek minden tevékenységében a testből és ~ből álló
természet egysége nyilvánul meg. A ~ és a test közti egység oly szoros, hogy a ~ különléte a testtől a halál után,
bár nem erőszakos, mégis természetén kívüli (praeter naturam) állapot. Az Isten által teremtett ~ minden egyéb
közvetítő forma nélkül, közvetlenül egyesül a testtel. A ~ az egyetlen formai elv, mely az emberi testet élteti, s a
legmagasabbaktól a legalacsonyabbakig az összes tevékenységek immanens, bennműködő lételve. -
III. A Szentírásban a legrégibb időktől megvan az elképzelés, hogy az emberben a testiségen kívül más
élettényező is van. - 1. Az ÓSz-ben a leggyakrabban használt szó a héb. nefes, de szerepel a héb.
nesamah és ruah is. Ezek egyike sem pontosan azt a szellemi ~et jelenti, amelyről a gör-ök beszéltek, hanem
valamilyen életerőt v. magát az életet, valamit, ami által az ember értelmes lénnyé válik. Néha azonosítják a vérrel
v. a lélegzéssel. A nefes igazában nem része az embernek, hanem inkább maga az egész ember, jelzi az ember
egyediségét is, a halálban megsemmisül, bár a holtak birod-ában (seol) az embernek valamilyen árnyszerű léte
megmarad. - A test és a ~ alapvető kettőssége ott van a teremtés szemléltetésében: Isten a földből alakítja ki az
embert, s Ő leheli belé az élet leheletét, de a platóni test-szellem dualizmus hatása csak a Kr. e. 1. sz: jelentkezik,
s a Bölcs-ben már érezhető. A 2Mak 7,36 és 12,43 föltételezi, hogy a vt-k „lelke” Istenhez jut még a föltámadás
előtt. A kései zsidó irod-ban, az apokrifokban és a rabbik írásaiban hasonló az elképzelés. Az Isten és a világ
közötti dualizmus elvezetett az emberben levő dualizmushoz, a test és a szellemi ~ megkülönböztetéséhez, ha nem
is olyan élesen, mint a gör. fil-ban. A kumrániak is ismerték a ~ megmaradását és a föltámadás hitét. - 2. Az ÚSz-
ben a gondolkodásmód és a terminológia az ÓSz-re támaszkodik. Nincs szó a test leértékeléséről, hiszen
a →megtestesüléssel Isten Fia is magára vette az emberi testet, de a ~ halhatatlansága közp. szerepet kap. A ~
egyet jelent az élettel, főleg a halál után megmaradó élettel. A szellemi ~ halhatatlanságát világosan tartalmazza
a Zsid 12,23 és a Jel 6,9. - Pál ap-nál a pszüché és a pneuma jelentheti az egész személyt (Róm 2,9; 8,15; 13,1;
16,4; 2Kor 1,23; 12,15; Fil 1,27). Amikor a testet és a lelket (szarx és pneuma) megkülönbözteti, akkor is úgy
beszél róluk, mint az egységes emberi term. összetevőiről, vagyis a term-es antropológiában ő sem olyan
dualisztikus, mint a gör-ök. A túlvilági élet biztosítékát nem a ~ szellemiségében látja, hanem a föltámadásban,
melyet Krisztustól kapunk. A halál és a föltámadás közötti közbeeső állapot hordozója is inkább a halhatatlan „én”,
nem maga a ~. A halál után a test nélküli állapot bizonyos „mezítelenség” lenne, ha Isten irgalma nem öltöztetne
bele valamilyen égi testbe (2Kor 5,1-6). A gör. noúsz szót Pál 21 esetben használja, de ezen is az értelmes erkölcsi
személyt érti. - 3. Egyedül az isteni →kinyilatkoztatás által tud az ember a Lélekről, a Szentháromság harmadik
személyéről: →Isten lelke, →Szentlélek.
IV. A pszichológiában: →lélektan. -
V. Teol. A test és a ~ egymáshoz való viszonyát az egyh. tanítás azzal fejezi ki, hogy a ~ a test éltető
formája, vagyis olyan elv, amely igazi emberi létet ad neki (D 481). A vienne-i zsin. (1311-12) e definíciót az
arisztotelészi anyag-forma elméletből vette, de ezzel nem akarta a gör. fil-t szentesíteni. Ha ezt a tanítást komolyan
vesszük, akkor meg kell látni, hogy a test és a ~ nem két külön valóság, amely utólag egységbe olvad, hanem a
testnek a ~ által van igazi emberi léte. Az anyag az ilyen lényegi forma nélkül csak képességi léttel rendelkezik.
Ezért semmi sincs az emberben, amire külön azt lehetne mondani, hogy ez test, ez meg ~, hanem a kettő mindig
együtt van, konkrétan csak a test-~ ember létezik. A ~ tehát mindig az egész embert fejezi ki abból a szempontból,
hogy értelmes, egyéni, szellemi megjelenése van, mint ahogy a testiség is az egész emberre vonatkozik,
amennyiben a tapasztalható anyagvilághoz tartozik. - A ~ dinamikus elem: formálja a testet és elhelyezi a
történetiségbe, s mint ilyen meg is marad, mert mindig az élet, a szellemiség, az egység kifejezője. Ezért mondjuk
halhatatlannak. De ebből nem következik, hogy a halál után az anyagtól mentesen létezik. Ha úgy fogjuk föl, mint
a test formáját, akkor éppen az a szerepe, hogy mindig formál valamit a létben. Innen adódik a kérdés, hogy az
ember milyen formában létezik a halál és a föltámadás között. Ezt tárja elénk a →közbülső állapot. -
Az egyéni ~ eredete. Az Egyh. kezdettől fogva elvetette a ~ előrelétezésének tanát. Volt olyan nézet, hogy a szülők
adják a maguk ~éből, de ennek ellene mond a szellem oszthatatlansága. Az elfogadott tanítás a →kreacianizmus,
vagyis az a fölfogás, hogy a ~et Isten beleteremti az emberi magzatba. Ennek hogyanja azonban a teremtés titkához
tartozik. A kérdés összefügg az →áteredő bűn tanával is. Ha Isten teremti a ~et, hogyan lehet az azonnal a bűn
hordozója? Itt már Ágoston megkülönböztette a teremtést és a testtel való egyesítést. Az áteredő bűn állapota nem
a ~ teremtése kapcsán alakul ki, hanem a ~ testtel való egyesülésében. A bűn hordozója az ember, aki beleszületik
Ádám családjába. A testbe való beleteremtést sem kell valamilyen termfölötti beavatkozás módjára elgondolni.
Isten a teremtés rendjében a másodlagos okok fölhasználásával dolgozik, Ő nemcsak transzcendens, hanem
immanens is, azért teremtő akarata és ereje jelen van a világban. Adott körülmények között ez a teremtő erő
képesíti a másodlagos okokat arra, hogy maguk fölé emelkedjenek. Az egész evolúciót is csak így lehet
megmagyarázni. A ~ teremtésénél azonban egészen különös hatás érvényesül, hiszen a test-~ ember határozott
egyed, személy, Isten képmása, és egyedi személyisége csak valamilyen én-te közösséget kifejező okra vezethető
vissza. Végül figyelemreméltó az, amit már Aquinói Szt Tamás magyarázott az ember létmódjára: az ember nem
egyszerű létező, hanem szellemisége következtében tudja is, hogy létezik; benne tehát a lét mintegy visszatér
önmagába, magába tekint, tudatosul, s éppen ezzel válik az örök létezőnek, Istennek a képmásává (Contra Gent.
IV,11). -
VI. Ikgr. Az óker. korban az üdvözült ~ek jelképe a madár.
A 13. sz. Ny-i →Mária ábrázolásokon gyakran látható kis madár a kis Jézus kezében (a lélek
szimbóluma).
Később kialakult az az ábrázolás, melyen a ~ a halál pillanatában mint ruhátlan ember v. inget viselő
kisgyermek, máskor, főként a bizánci műv-ben, mint bepólyált csecsemő elhagyja a testet. Az üdvözült ~et
angyalok, a kárhozottat ördögök viszik el (→Ábrahám kebele). A Mária elszenderülése-képeken Mária bepólyált
csecsemőként ábrázolt lelkét ált. Jézus fogadja. A reneszánsz óta terjedt el a ~ testtől független ábrázolása: az
ókori Pszüché megszemélyesítéseire emlékeztető hosszú ruhás, szárnyas nőalak. G.F.-**
Kecskés 1943:135, 248, 250, 269. - Schubert 1955:36. - LThK IX:566. - Kirschbaum IV:138.
- Sachs 1980:312. - KML 1986:204. - BL:347 (emberi), 1105. - Schütz 1993:227. - Mérleg 1999:3. sz. (Goller,
Hans SJ: A „test-lélek probléma” a pszichológiában)

akarat (lat. voluntas): az ember egyik szellemi képessége, mellyel mint személy állást foglal, dönt és
cselekvéseket indít el vagy tilt le. - Sajátos tárgya a →jó. Működése föltételezi az →értelmet, s az →emberi
cselekvés e két képesség együttes munkája. Ellentéte az →ösztön. - A Szentírásban az ÓSz-ben az ~ az emberi
szív mozgató ereje; mint személyes központ a befolyásolható indulatok, rezdülések székhelye (Bír 9,23; vö. 1Kor
4,5). Amit Isten tervez v. elhatároz, az is ~, s a teremtésben és az üdvözítésben nyilvánul meg (Jób 38,2; 42,3;
Zsolt 33,11; Iz 5,19; 46,10; Lk 7,30; ApCsel 2,23; Ef 1,3-14). Isten ~ából jött létre a mindenség (Jel 4,11). Ahogy
az égben korlátlanul érvényesül Isten ~a, úgy kell a földön is megvalósulnia (Mt 6,10). - Az ember ~a hajlik a
rosszra (Lk 12,47; Jn 1,13; Ef 2,3; 1Jn 2,16), sőt egészen a Sátán hatalmába kerülhet (2Tim 2,26), de képes rá,
hogy Isten mellett döntsön, söt, ezt meg is kell tennie (2Kor 8,10). Isten a maga üdvözítő ~ával közeledik az ember
felé: azt akarja, hogy senki el ne vesszen (Jn 6,38). Ezért küldte a világba a Fiát, aki azért élt, hogy az Atya ~át
teljesítse (Mt 26,42; Lk 22,42; Jn 4,34), hogy a bűnös embert Isten gyermekévé tegye és megszentelje (Ef 1,5.11;
1Tesz 4,3). A keresztények, akik állhatatosan teljesítik Isten ~át, örökké boldogan fognak élni (ApCsel 21,14; 1Pt
3,17; 1Jn 2,17). - Pszichológiailag az ember a tudatos, ~lagos cselekvéssel bontakoztatja ki igazán önmagát. Az
~ot a megfontoltan kitűzött célok, a motívumok vezérlik. Az ember ezek révén kerül kapcsolatba az értékek
világával. A motívumok közti döntési lehetőség jelenti az ember →szabadságát, melynek révén túlemelkedik az
anyagvilágra jellemző →determinizmus körén. - Teológiailag különösen a hit és a szeretet tekintetében kell
hangsúlyozni az ~ szerepét, de nem hagyható figyelmen kívül a bűn és a kegyelem kérdésében sem. Isten ~a fontos
cselekvési elv a ker. ember életében. A →krisztológia hagyományos kérdései közé tartozik Krisztus emberi ~ának
problémája. - Az ~ túlzott hangsúlyozására épülő teol. v. fil. irányzat a →voluntarizmus. Cs.I.
LThK X:1159. - BL:30.

Akarat, Debrecen, 1936. dec.-1944. febr.: a debreceni Piarista Gimnázium Révai Miklós önképző
körének hivatalos lapja. - Megj. havonta, 1940. XI: negyedévenként. Szerk. Pausz László, 1936. IV: Klimes Péter,
1940. XI: Vass Péter, 1944. II: Galambos László. Kiad. a debreceni Piar. Gimn., 1937: Klimes Péter. 88
Hajdú-Bihar m. sajtóbibliogr. 1973:(13.)

politika (a gör. polisz, 'város' szóból): a →közjó okos szolgálata. - A kormányzók és kormányzottak
közötti igazmondás, a nyilvános adminisztráció áttekinthetősége, a közügyek szolgálatában a pártatlanság, a pol.
ellenfelek jogainak tiszteletben tartása, a vádlottak jogainak védelme a kollektív vádak és elítélések ellen, a
közpénzek becsületes és helyes kezelése, a vagyonszerzés tiltott v. méltánytalan eszközeinek, a hatalom
mindenáron való megtartásának és növelésének elvetése olyan elvek, melyeknek első gyökere és egyedülálló
sürgőssége a személy transzcendens értékében és az állam működésének objektív erkölcsi követelményeiben
található. Valahányszor ezeket nem tartják tiszt-ben, meginog a pol. együttélés alapja, s fokozatosan az egész
társad. élet válságba kerül és fölbomlik (Zsolt 13,3-4; Jel 18,2-3.9-24). - Miután sok országban megbuktak azok
az ideológiák, melyek a ~t a világ totalitárius fölfogásához kötötték (közöttük első a marxizmus), ma nem kisebb
veszedelem fenyeget arra, hogy megtagadják az emberi személy alapvető jogait és a ~ban fölszívódjék a vallási
kérdés, mely minden ember szívében lakik: ez a demokrácia és az etikai relativizmus szövetségének veszedelme,
mely a polg. együttéléstől elvesz minden erkölcsi fogódzópontot s, még mélyebben, megfosztja az igazság
elismerésétől. Ugyanis „ha nincs végső igazság, mely irányítja és vezeti a pol. cselekvést, nagyon könnyű hatalmi
célok eszközévé tenni az eszméket és meggyőződéseket. Miként a tört. mutatja, egy értékek nélküli demokrácia
könnyen átfordul nyílt v. rejtett totalitarizmussá. Így az erkölcs, mely az igazságra alapszik és az igazságban kitárul
a hiteles szabadság előtt, a személyes, családi, társad. és pol. élet minden területén eredeti, pótolhatatlan és igen
nagy értékű szolgálatot tesz, nemcsak az egyes személynek, hogy gyarapodjék a jóban, hanem a társad-nak is igaz
fejlődése érdekében. - Minden intézmény, kimondatlanul is az emberről és céljáról alkotott elképzelést követ,
amelyből származtatja ítéleteinek kritériumait, saját értékrendjét és viselkedési formáit. A társad-ak nagy része az
intézményeket az embernek a dolgokkal szembeni elsőségére alapozza. Csupán az istenileg kinyilatkoztatott vallás
ismerte föl világosan Istenben, a Teremtőben és Megváltóban az ember eredetét és rendeltetését. Az Egyh. arra
hívja a közhatalmat, hogy ítéleteit és döntéseit az Isten és ember ezen igazságának inspirációjához igazítsa. Azok
a társad-ak, amelyek nem veszik figyelembe ezt az inspirációt, v. az Istennel szembeni függetlenségük nevében
elutasítják azt, arra kényszerülnek, hogy hivatkozási alapjukat és céljukat önmagukban keressék v. ideológiáktól
kölcsönözzék. Nem tűrvén a jó és a rossz objektív kritériumának állítását, a tört. tanúsága szerint bevallva v.
alattomosan, az ember és sorsa fölött totalitárius hatalmat gyakorolnak (vö. CA 45-46). - Az Egyh., amely
küldetésénél és illetékességénél fogva semmilyen módon nem elegyedik a pol. közösséggel, az emberi személy
transzcendentális jellegének egyszerre jele és biztosítéka. Küldetéséhez tartozik, hogy „mindig és mindenütt
legyen meg az a joga, hogy igazán szabadon hirdesse a hitet, adhassa elő szociális tanítását, akadálytalanul
teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a pol. rendre vonatkozó
dolgokról is, amennyiben megkövetelik az emberi személy alapvető jogai v. a lelkek üdvössége; s közben
használhassa mindazokat az eszközöket - de csakis azokat -, melyek a korhoz és a körülményekhez mérten
összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.” (GS 76) **
Kecskés 1943:140, 275, 307. - VS 101. - KEK 2244-46. - Hittani Kongregáció: Állásfoglalás a ~i
tevékenységgel kapcsolatban. 2003.

szép, szépség (gör. kalosz, lat. pulcher): tágabb értelemben a →lét transzcendens tulajdonságainak
egyike az →egység, →igazság, →jóság mellett (→transzcendentáliák); szoros értelemben esztétikai érték. - A ~et
szakrálisnak kell neveznünk, hiszen létezése általános emberi, tehát bennünk él, mióta emberek vagyunk mint
képesség, amelyet korszak, földr. helyzet, kult. környezet, nevelés aktualizál, egyéni lehetőségeink szerint. Része
intellektuális, érzelmi, akarati valóságunknak, így szerepet kap személyiségünk alakulásában, ami által
megfontolásaink, vágyaink, törekvéseink egyik tudatos v. ösztönös mozgatójává válik. Ilyen értelemben olyan
sokszínűen gazdag, mint maga az emberiség, ami azt jelenti, hogy korszakhoz, művelődéstört. határhoz illeszkedve
változatos eszmeiséget hordoz és változatos formavilágot teremt. És ugyancsak ebben az értelmezésében mindenki
teremtője és befogadója a ~nek, azaz formálója önmagának, embertársainak, környezetének. - Ezen az ált.
értelmezésen túl a fogalom egy tágabb értelmezést is magában foglal, mert tört. alakulása, amely benne gyökerezik
az eszmetörténetben, sok olyan meghatározást hordoz, amire magyarázatot csupán a tágabb értelmezés
megvilágításában kapunk. Ugyancsak ez ad reális magyarázatot arra is, hogy mint esztétikai kategória miért
tartalmaz egymással ellentétesnek, összeegyeztethetetlennek tűnő, eszméikben egymástól különböző, egymást alig
elfogadható vonásokat, amelyeket mégis joggal vonunk a ~ fogalma alá. Ugyanakkor azzal, hogy esztétikai
kategóriának tekintjük, korántsem zárjuk be a művészet világába, de tudomásul vesszük, hogy egy korszak
szépségeszményének sűrítését, legsajátosabb vonásait az adott időszak műv-ében találjuk meg. Ezért van az, hogy
a fil-történetben a szépség fogalma sok esetben v. ajánlás a művészet felé, v. a művészi alkotásból levont
következtetés. -
1. Ókori pogány gondolkodók. A ~ fogalmának meghatározása a fogalom alakulásának tört. áttekintésével
lehetséges, a fil. legmeghatározóbb irányzatainak, személyiségeinek munkásságán keresztül. Az első jelentős
megfontolások a Kr. e. 6. sz-tól működő gör. →püthagoreusok munkásságához vezetnek, akiknek rendszerében
megjelenik a →harmónia fogalma, mint olyan princípium, amely az isteni dolgok mellett az ember múzsai
mesterségeinek és kézművesi tevékenységeinek is meghatározó része. Ez a fogalom késztette őket arra, hogy
vizsgálják a különböző művészi megnyilvánulásokat, keresve bennük a harmónia formáló erejét, amely mind a
zenében, mind a gör. kultúra szempontjából oly meghatározó →szobrászatban döntő szerepet kap, hiszen ez
alakítja ki az ideális arányokat. A gör. gondolkodásban kezdettől két meghatározó elv jelentkezett, amelyek a
szépséggel kapcsolatos megfontolásokban tartós szerepet kaptak: a kalokagathia és a mimézis követelménye, és
ezek közül elsősorban az utóbbi, több-kevesebb értelmezési módosulással, szerepet kap a ~ fogalmának tört.
alakulásában, ill. megítélésében napjainkig. - A kalokagathia a ~ és az erkölcsi jó együttes jelentkezésére utal, arra
a társad. követelményre, amely a kettő összekapcsolásában kívánja látni az embert és tetteit. Így kapcsolja össze
Démokritosz (Kr. e. 460-370) a ~et, a jót (mely a hasznosságot és a célszerűséget is jelenti) a művészivel,
hangoztatva, hogy az erkölcsi ~nek meg kell jelennie a tettekben, melyek harmonikusan egybefonódva, annak
követésére serkentenek. Emellett fölveti, hogy minden megismerés forrása az érzékelés, ezért az ember tudásának,
műveltségének, így a műv-et jelentő mesterségeknek is alapja a mimézis, az utánzás, hiszen a legfontosabb
képességeket, az építkezést, a szövést-fonást, bizonyos értelemben az egymással kommunikálást, sőt az éneklést
is a természeti valóságot megfigyelve, azt utánozva sajátította el az ember. - A gör. és ált. az antik szépségeszmény
egyik legmeghatározóbb művészetfil. kategóriája a mimézis, az utánzás. Ebben az elvben megjelenik a
természetelvűség követelménye, amely a term. minél hűségesebb másolását kívánja meg az alkotótól, mert ebben
látja a ~ megvalósulását a műv-ekben. Mégsem lehet egyszerűen a term. optikailag adott leképzésének tekinteni a
mimézis követelményét. - A legnagyobbak munkásságát követve megismerhetjük az antik szépségfogalom
leglényegesebb ismérveit. Közös bennük, hogy mindannyian hangsúlyosan foglalkoznak a mimézis
problémájával, és korántsem a látvány szolgai utánzását értik alatta. - →Szókratész ~nek nevezi azt, ami egy cél
szempontjából hasznos, és a szépséget a látható és hallható érzéki formában találja meg, ugyanakkor rámutat arra,
hogy a művésznek válogatnia kell az előtte álló jelenségek tulajdonságai között és ha embert ábrázol, annak
nemcsak külső, hanem belső tulajdonságait is vissza kell adnia. Ez pedig már messze túllépi a természet másolását,
a művészi munkában érvényesülő mimézis elvét átemelve a látvány puszta másolásán. - Fil-jának megfelelően
alakítja a mimézis elvét →Platón: a dolgok igazi létét a transzcendens, örök →ideák hordozzák, amiket a term.
utánoz és miután a műv. ezeket a már utánzás útján létrejött realitásokat utánozza, így az ideákhoz viszonyítva
alacsonyabb fokon áll, mint a reális valóság. Nem kívánja a művésztől ennek az ideákat utánzó valóságnak pontos
másolását, költészet, zene, tánc, színművészet, szobrászat és festészet nem kell arra törekedjék, hogy szolgaian
kövesse a realitást. Platón a kérdésre, 'mi a ~?', a választ a jóra irányuló képességben találja meg, és ~et mint a
szeretet tárgyát definiálja. A ~ keresésének gyakorlata elvezet a ~ eszméjéig, amelyben felismerhető a szépség
lényege. Kevesen jutnak el az abszolút ~ látásáig, hiszen tudni kell megkülönböztetni a ~et attól a dologtól, amely
hordozza. Minden dolognak formája és ideája van. A forma egyéni, konkrét, látható, az idea általános, absztrakt
és maradandó. - A mimézis fogalma →Arisztotelész művészetfil-jában kap meghatározó szerepet, amelyet több
műve: a Politika, A retorikáról, Metafizika, Poétika egyaránt érint. Szerinte, ilyen v. olyan mértékig, a műv. az
utánzás ösztönéből születik meg; lényege, hogy az utánzással megismerünk valamit, ez a megismerés örömöt okoz,
hiszen rátalálunk a ~ princípiumára: a rendre és az arányosságra. Az utánzás nála sem szolgai másolás, hanem a
művészi szabadság megengedi az alkotónak, hogy saját véleményét megvalósítva bánjon ábrázolása tárgyával.
Nemcsak utánoznia kell a dolgokat, hanem alakítania is, megszépítheti, ill. torzíthatja a valóságot. Ez ad
magyarázatot arra, hogy a műv-en belül az is tetszik, ami a valóságban visszatetsző, vagyis rút. Nem azonosítja a
~et a jóval, hanem éppen megkülönbözteti őket egymástól. Bár elismeri, hogy kapcsolódnak egymáshoz, de míg
a ~ a nyugalom helyzetében tűnik fel, a jónak tettekben kell megnyilvánulnia. Ebből következik, hogy a ~et nem
kapcsolja a hasznosság fogalmához, mert a ~ felismerése és szemlélése nem kívánja meg, hogy vágyódjunk
birtoklására. Művészetfil-jának fontos kategóriája a katarzis jelenléte az alkotásban, amely a művészi ~et szemlélő
és befogadó emberben felkelt és felfokoz nemes érzéseket és ezzel erkölcsi értékeket alakít v. mélyít, és nemes
példát bemutatva v. a gonoszság veszélyeire figyelmeztetve megtisztít az ártó szenvedélyektől. - Cicero (Kr. e.
106-43) szerint a művész feladata a term-ben felismert ~ dolgok összegyűjtése és ezeknek egybekapcsolása, tehát
sűrítése egyetlen alkotásban. Ebből következik, hogy bár a művész a realitást utánozza, de változtat a látványon,
absztrahálja a valóságot. A ~ nála esztétikai és erkölcsi kategória, lényege, hogy harmóniát és befejezettséget
hordozzon. Ezt nyújtja példaképpen a term., amelyben nincs semmi fölösleges, nincs benne hiány, tehát célszerű,
s így hasznos. A hasznosság így lesz a szépség fontos ismérve. - Plutarkhosz (Kr. u. 46-126), aki minden műv.
alapjának a mimézist tartja, valójában átveszi a nagy elődök, elsősorban Platón és Arisztotelész, de ugyanúgy a
püthagoreusok nézeteit. Minden alkotásnak célja a megjelenítés, és az az igazán jelentős művész, aki a
legszemléletesebben képes a dolgok megalkotására. Elfogadja a rút ábrázolásának jogosságát, ami a mimézis elve
alapján azt jelenti, hogy a műv-ben megjelenik a rút. Ha ez erkölcsi rútság, akkor segíteni kell a szemlélőt, hogy
ne követni akarja a rosszat, hanem okuljon belőle. Megkülönbözteti az ábrázolt dolog értékét a művészi utánzás
értékétől. Más dolog ugyanis valami ~et és más dolog valamit ~en utánozni. Ez utóbbi ad jogosultságot a nem ~,
azaz a rút ábrázolásához, és nagyon lényeges, hogy a valóságban meglévő rútnak a műv-ben is a rút feleljen meg.
- →Plotinosz, aki a mimézis követelményét elszakítja a reális valóságtól és azt követeli a művésztől, hogy a
lelkében élő ideákat utánozza, a gör. fil. utolsó nagy irányzatának, az →újplatonizmusnak vezéregyénisége volt.
Alapkiindulása, hogy a dolgok lényegéhez nem az ész, hanem az →intuíció vezet, és ebből következik, hogy az
anyag korlátozza a lényeg tökéletes kifejlődését. A szépség a legigazabb valóság, az anyagtalan szellemi lét tiszta
formája. Ez a szépség, amely a mindenség logosza, csak homályosan tud az anyagban előtűnni. Felteszi a kérdést,
hogy mi valójában a ~, hogyan fogalmazható meg a valóság világában? Az anyagi világ fölött a tiszta lét, az ideák
világa uralkodik, a szépséget minden realitás onnan kölcsönzi. A term. mindig valami felsőbbnek a visszfénye. A
világ dolgai tehát azért ~ek, mert emlékeztetnek az ideákra, ezáltal mintegy részesülnek a tiszta szépség, a tiszta
létezés lényegéből. - A neoplatonizmus másik jelentős egyénisége, Proklosz (412-485) Platón teol-járól értekezve,
külön fejezetben foglalkozik az isteni szépséggel és annak elemeivel. Ő is vallja az érzékek feletti szépség
létezését, amely oka minden másodlagos - gondolati v. anyagi - szépségnek. Elutasítja a term. szolgai másolására
törekvést, mert akadályozza, hogy a művész eljusson a tökéletes szépségig. -
2. Keresztény gondolkodók, 4-14. sz. Az eu. kultúrát fölépítő és kiteljesítő ker. gondolkodókhoz, a ker.
középkorhoz az újplatonizmus vezetett át. Alkotói abból indultak ki, hogy minden szépség forrása Isten, aki a
tökéletes, a legmagasabb rendű szépség hordozója. Minden mulandó, minden földi dolog belőle nyeri értékét.
Szt Ágoston nemcsak a műv-tel foglalkozó munkáiba, hanem teol. tanulmányaiba is sok esetben beleszőtte a
művészi ~ sajátosságait, hiszen beállítottsága, műveltsége, érdeklődési köre, az esztétikum iránti vonzalma erre
késztette. A rendről, zenéről, a vallás lényegéről szóló értékezései mellett a ~ről megfogalmazott gondolatait
megtaláljuk a Ter-hez v. a Zsolt-hez fűzött magyarázataiban, a szerzetesi életről, az emberi természetről, a
manicheusok ellen írt tanulm-aiban, levelezéseiben, s nem utolsó sorban a Vallomásokban és a Soliloquiában is.
Kitér ezekben a ~ fogalmára, tárgyalja a művészi tökéletest, a ritmust, az arányt és azt, hogy mindezek miképpen
összpontosulnak a műv-ben. Vizsgálja a ~ viszonyát a hasznoshoz, az alkalmashoz, az illőhöz. Érzékelés, képzelet,
emlékezet, ítélőképesség egyaránt tárgya vizsgálódásainak. Munkássága magába olvasztotta és új értelmezést adva
továbbépítette Szókratész, Platón v. Plótinosz gondolkodását: mintegy megkeresztelve az antik eszmevilágot,
gazdag hagyományt mentett át a kerség számára. Az egység és a rend alapfogalmak esztétikai rendszerében. Ezek
biztosítják, hogy a dolog önmaga tökéletessége szempontjából egészet alkosson és biztosítja a harmonikus
arányosságot a részek között, amiből összetevődik a mű és lehetővé teszi, hogy az ember fölismerhesse benne az
értéket. A teremtéskor az isteni szeretet a rend és a megfelelő mérték szerint alkotta meg a világot, ami által
rátalálunk a ~re. A művészekben Isten művészete működik (mely a semmiből alkotott s ami maga a bölcsesség),
ezért tudnak szépet alkotni, ha nem is a semmiből, de megfelelő anyagból; megjelenik munkájukon keresztül
az arány és az összhang, amit a legfőbb Bölcsességtől kaptak, attól, aki belevitte a világ testébe ezeket az
arányokat és összhangot. A tökéletes szépséget a megtestesült Ige hordozza a mennyekben és hordozta itt a földön,
és aki rá figyel, az előtt feltárul a megtalált szépség ragyogása. És megfordítva: aki a földi szépséget megtalálja,
annak ez segítséget jelent az Istenhez fordulásban. - A Szt Ágostont követő generáció egyik érdekes
egyénisége →Areopagita Dénes, akit a fil-tört. a kk. újplatonizmus megalapozójaként tart nyilván.
Munkásságának kiindulását az igaz, a ~, a jó hármasságának egységét valló platóni tanításból kölcsönzi, s ennek
megfelelően vallja, hogy minden részesül ebből a hármasságból. Mivel minden létezőnek oka az Isten, ezért
annyiban igaz, ~ és jó a létező, amilyen arányban részesül az isteniből. Rút és rossz a Mindenható hasonlatosságára
teremtett világban valójában a ~ és a jó hiányából adódik, nem létezik öröktől fogva, nem okozata valaminek.
Valódi létező csak egy van: a ~-jó. A ~ és rút fogalma olyan, mint a fény és sötétség kapcsolata. A fény hiánya a
sötétség, ami a fény által, olyan mértékben, ahogy éri a fény, eltűnik. A ~ és jó összhangot hordoz, alkotó és
mozgató ok, valójában cél-ok (→okság), Istenben kezdet és vég nélküli, uralkodik mindenek fölött. - Clairvaux-i
Szt Bernát munkássága időben egybekapcsolódott az akkor kibontakozó →gótikus építészettel. Ennek harmóniája
és egyben miszticizmusa alakította szemléletét, amely a szépségeszménynek egy elvontabb ábrázolásmódját
kívánta a műv-től. Szemben a rationalis species ('ésszerű megjelenés') igényével, a spiritualis effigies ('szellemi
képmás') követelményét várta el az alkotásokban. Minden műv-ben az egyházat szolgáló, a szakralitást hordozó
alkotásokat tartotta fontosnak, amelyek az embert a jóra intik, Istenhez vezetik. Mint a ciszt. reformmozgalom
egyik vezéralakja, az egyházművészetben az egyszerűséget kívánta meg, távol tartva a pompát, a fényűzést,
melyek kiszolgálják a gazdagok világát, de nem hívják Istenhez a szegényeket. A ~ről kialakított nézeteit az Én-
hez kapcsolódó szentbeszédeiben fejtette ki. A műv. célja Isten, ezért a ~nek a nyugalmat, a békét, a szeretetet kell
sugároznia. Nem a külsőség, hanem a belső, a lelkiség az alapja minden ~nek, mert ez teremti meg a bölcsességet,
amely tiszta fényt sugároz maga körül. A lelki szépség minden kir. pompánál, minden drágakő csillogásánál
ragyogóbb. Az a mű, amely csak a külső, a felület díszítésére vigyáz, csak azt tartja fontosnak, valójában formosa
deformitas ('formás formátlanság'), ami eltávolít Istentől. - Szt Bonaventura misztikus, meditációra épülő
lelkisége meghatározza a ~ről, az esztétikumról vallott nézeteit is. Úgy tekintette a világot, mint Isten képmását:
benne maga a Mindenható jelenik meg. Esztétikai nézeteinek legfőbb eleme a fénymisztika, hiszen a fényből árad
minden szépség, ez az a szubsztancia, amely képes önmagát sokszorosítani és így isteni attributummal rendelkezik.
A fény a testek színeiben jelenik meg, érzékeinkkel felfogjuk és gyönyörködünk bennük. Mivel azonban
szépségüket az intellektus ítéli meg, szublimáljuk, elszakítjuk anyagiságától és ezzel egy spirituális létbe emeljük.
Amikor az ember a szépséget megérzi, vágyakozás támad benne Isten után, átéli végtelen szeretetét. A művészi
alkotás imitálja az isteni teremtést, hiszen a művész a lelkében élő eszméhez igyekszik megfelelő külsőt alkotni,
tehát nemcsak reprodukálja a látott világot, hanem törekszik kifejezni saját belső ideálját. Vallja, hogy a ~ és a jó,
a ~ és az igaz, bár nem cserélhetők fel egymással, osztoznak az intellektusban, feltételezik egymás megértését és
ezzel a létezést magát. Megkülönbözteti a külső és a belső ~et, a test és a dolgok lényegét hordozó ~et. Összhang,
arányosság, harmónia, rend fölfedezhetők a ~ dolgokban, amelyek gyönyörködtetnek és szeretetet ébresztenek az
emberben. A teremtményekben semmi sem tekinthető olyan gyönyörűnek, mint a →szeretet, amelyet a szépség a
maga természeténél fogva előidéz a lélekben. Minden dolog Istent dicséri, neki szolgál. Az ember is Istenben
találja meg örömét és nyugalmát, mégpedig a szeretet által, amely Istenhez vezet. - Aquinói Szt Tamás tanítását a
~ről elsősorban a Summa theologica adja, de kommentárjai és kisebb tanulmányai is kitérnek a ~, a műv.
kérdésére. Kiindulása a ~ és a jó egymáshoz való viszonyának meghatározása. A kettő szoros kapcsolatának alapja,
hogy mindkettőben fontos a megformáltság, olyannyira, hogy a jót ~nek mondjuk, anélkül, hogy fogalmilag
összemoshatnánk a kettőt. A szépség ugyanis megtapasztalható a puszta szemlélés által, a jó azonban cselekvésre
késztet. Ezért a szépség causa formalis, míg a jó causa finalis és ezzel kifejezhetjük világosan a kettő közötti
különbséget (→causa). A ~, amely a megismerés által tárul fel, hordozza a teljességet, az összhangot, és
lényegéhez tartozik a ragyogás. A teljesség befejezettséget jelent, tökéletességet, vagyis azt, amiből saját
tökéletessége szempontjából nem hiányzik semmi; az összhang a megfelelő arányt jelenti, amikor céljának
megfelelően rendeződik el és foglalja el a neki megfelelő helyet; a ragyogás jelenti a fényt és a tisztaságot (claritas
formae), mely a ~ valóját beteljesíti. Ezek a testi szépség kritériumai, míg a szellemi ~ lényege, hogy az ember
tettei az ész fényének megfelelő mértéket követik. Ebből adódik, hogy elválaszthatatlan a ~ a jótól. A ~et úgy kell
tekintenünk, mint az Istentől akart lényeg manifesztálódását, ezért felismerése a lelket segíti Istenhez emelkedni.
Ugyanezt teszi a műv. is, amely intellektuális erény és mint ilyen rokona a tud-nak. Szt Tamás „ars”-nak nevezi a
műv-et, a tud-t és a mesterségeket egyaránt. Kimondja, hogy a művészt nem azért illeti dicséret, hogy milyen
szándékkal alkotta meg a művét, hanem csupán azért, hogy milyen a mű, amelyet alkotott: a létrehozott műnek
önmagában kell jónak és tökéletesnek lennie. -
3. A reneszánsz, 14-16. sz. E korszak lényege a reális valóság felfedezése, az a törekvés, amely a műv-
ekben a természetelvűség megvalósítására építi az alkotómunkát, olyan megkötéssel, hogy a való világ
eszményített szépségét valósítsa meg a művész. Mert a szépség a természet valósága, az hordozza. Ezért érthető,
hogy tér, test, mozgás, lendület, a kolorit realitása és mindezekkel a valóság három dimenziójának felfedezése
nemcsak a plasztikában, hanem a festészetben is követelmény, az ember teljességének, testi, lelki valóságának
megformálása jelenti a művészi ~et. - A reneszánsz első teoretikusa Leon Battista Alberti (1404-72) építész, aki
építészeti munkásságát csupán tevékenysége egyik ágának tartotta, tudatosan és folyamatosan foglalkozott
elméleti, fil-esztétikai kérdésekkel, amit gazdag és értékes publikációi bizonyítanak. 10 köt-es, építészeknek szánt
kézikv-e, a De re aedificatoria nemcsak a technikai alapismereteket közli, hanem az építészet elvi problémáit is.
A reneszánsz architektúra alapját jelenti, hogy az építészeti ~ soha nem a külsőséges díszítésben, a díszítő elemek
változatos alkalmazásában jelentkezik, hanem az épület arányai, a különböző részek összhangja adják az
architektúra esztétikumát. A dekorációt tehát nem azonosíthatjuk a szépséggel, mert az épület törvényszerűségéhez
tartozik, hogy valamennyi összetevője harmonikusan kapcsolódjék egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy ne lehessen
belőle semmit elvenni v. hozzáadni, mert minden változtatás megrontja a szépségét. A De pictura és a De statua a
képzőműv-ek esztétikai lényegével foglalkozik, a három dimenzió megvalósításának lehetőségével, a festészetben
a térillúzió eszközeivel. Alberti a perspektíva törv-einek egyik első kikísérletezője volt. A természet követése és
eszményesítése a művész feladata, ezért szemmel és értelemmel egyszerre kell vizsgálnia a valóságot. Minden
alkotásnak tudatosan szerkesztett kompozícióra kell épülnie, mert a kompozíció az eszköz a művész kezében, hogy
a valóságot, tehát a megtalált ~et egy új dimenzióban visszaadni tudja. - →Leonardo da Vinci igazi reneszánsz
személyiség volt (uomo universale), aki mint festő, szobrász, építész, író, természettudós sokoldalúan képviselte
a korszakot meghatározó szellemiséget. Vallotta, hogy a művész feladata a ~et birtokló természet rejtett
szépségeinek feltárása és megörökítése. Kiindulása volt, hogy a ~et elsősorban az emberben és spirituális céljaiban
kell keresni, s ez magával hozza az egész valóság keresésének vágyát. Mechanika, matematika, anatómia, technika,
az optikai valóság kutatása mind megannyi feladatot jelentett számára, a perspektíva megjelenítésének festői
eszközei, a fény és az árnyék, a mozgás ritmusa, a természeti valóság formai-festői megragadása témái voltak
elméleti munkásságának. - Albrecht →Dürer szépségeszménye, amelyet arányelméleti, geometriai kutatásai során
fogalmazott meg, lényegében egybecsengett Itália teoretikusainak álláspontjával. A szépség maga a tökéletes
arányrendszer, amely a természetben ölt testet és amelyet a művészetnek magába kell olvasztania. Fel kell kutatni
a valóságban megtapasztalható szépséget, amely ott szétszórtan, a dolgoknak sokszor csupán egy-egy részletében
található, és ezeket összegezve kell létrehozni az alkotást. A művész tehát szintetizálja művében a természeti ~et.
- →Michelangelo, akinek munkássága a különböző műv. ágak (építészet, szobrászat, festészet, rajz)
mindegyikében a tökéletest és ezeken belül a különböző műfajok gazdag sokféleségét alkotta meg, elméleti
megnyilatkozásaival is nagy hatást gyakorolt korának szemléletére. A műv. feladata a valóságban rejtetten
meglévő szépség feltárása, hogy ezáltal a dolgok lényegével ajándékozza meg a világot. A szépséget megérteni,
arra rátalálni, mindehhez fil. gondolkodás és termtud. ismeretek szükségesek, mert olyan fogalomról van szó,
amelyet bölcselet és gyakorlati ismeretek segítségével érthetünk meg. -
4. A 17-19. sz. német bölcseletben Gottfried Wilhelm →Leibniz nézetei készítették elő a 18. sz: felvirágzó
német fil. isk-t. Leibniz a világegyetem tökéletességét, meghatározó harmóniáját vallotta, ami alapot ad az ember
számára, hogy ebből ismerje fel a ~et, amelyet érzékei tükröznek vissza. Az érzékek útján történő megismerés
(szemben a racionális megismeréssel) bár homályosan, ill. alig tudatosan mutatja meg a lényeget, mégis
megfogalmazható általa a ~ fogalma, amely a rend, az arány és az összhang érzékelését jelenti. - Leibniz hatása
érezhető az esztétikát mint önálló fil. diszciplinát elindító Alexander Gottlieb →Baumgarten munkásságában, aki
a ~et az érzékek által közvetített tökéletessel azonosította. A bölcseletet 3 nagy ter-re bontotta: az igaz a →logika,
a ~ az →esztétika, a jó az →etika körébe tartozik. Az esztétika ekkor válik a műv-ek önálló elméletévé, hogy mint
testvértudomány kapjon helyet a logika és az etika mellett. - Baumgarten kortársa, a jeles művészettörténész
Johann Joachim Winckelmann (1717-68), aki már a →klasszicizmus irányába vezeti a tud-t, Geschichte der Kunst
des Altertums c. kv-ében, az első ném. műv-tört. feldolgozásban értekezik a műv. lényegéről. A ~ről vallott
nézetének kiindulópontja, hogy a földi ~ mércéje az istenhasonlóság, mivel a tökéletes szépség Istenben van. Isten
egységes és osztatlan, ezért a ~ formáját az egységben és az egyszerűségben kell keresnünk, s meg kell
különböztetnünk attól, ami csupán csak tetszik. A művésznek erre kell törekednie, tehát minél visszafogottabban,
szenvedélytől mentesen kell kifejezze az egyéni érzelmeket. Az igazi nagy alkotások valóban a nemes
egyszerűséget tükrözik, aminek nagyszerű példája a gör. szobrászat, ahol az alkotó a kifejezést alárendelte a
szépség törvényeinek. Megengedte a szenvedélyt a költészetben, a festészettől pedig az intellektuális mondanivaló
allegorikus megfogalmazását várta el. Hatása igen jelentős nemcsak a ném. bölcsészettud. alakulásában, hanem a
műv-ben is. Befolyása érezhető a ném. felvilágosodás egyik legjelentősebb egyénisége, Gotthold
Ephraim Lessing (1729-81) munkásságában, aki esztétikai nézetei kiindulásaként tekintette Winckelmann
Laokoón-analízisét és önálló tanulm-ban dolgozta föl a szoborcsoportot. Foglalkozva a különböző művészetekkel,
a plasztika mellett a költészettel és a festészettel, megállapította, hogy bár mindegyik műv. ág ugyanazt a tér-idő
szerkezetű emberi világot dolgozza fel, lényeges különbségek mutatkoznak abban, hogy a valóságot hogyan
transzformálják a műalkotás részévé. A szépség a természetnek csupán kis része, amit fel kell áldoznia a
művésznek a legfőbb törvény, az igazság érdekében. Ebben a tézisben egy új realizmus elveit rakja le, amire azért
van szerinte szükség, mert a humanizmus udvari etiketté, az esztétikai norma pedáns szabályzattá szűkült. -
Lessing mellett a ném. felvilágosodás jeles gondolkodója Moses →Mendelssohn, aki elsősorban az esztétikai
élmény pszichológiáját vizsgálta. A ~ sajátsága, hogy az ember objektív tetszéssel képes szemlélni, vagyis a ~
akkor is tetszik, ha birtoklására nincs módunk. Megismerése önmagában az öröm érzését kelti fel, és ha támad is
a szemlélőben vágy a ~ megszerzésére, ez teljesen különbözik a ~ élvezetétől. A szépség, amelyet az érzéki
megismerés szintjén ragadunk meg, a dolgok tökéletességét hordozza, tehát általa eljuthatunk a világ jelenségeinek
értékeihez. - Immanuel →Kant Kritik der Urteilskraft c. művében a művészetfil., a ~ tud-a rendszerré épült ki. Ezt
megelőző munkái, a Kritik der reinen Vernunft az értelem, a Kritik der praktischen Vernunft az erkölcs ter-ének
vizsgálata. Kant megkereste az esztétikai tudatban az →a priori elemeket. Három lényeges megállapítása: a) Ha
valamiről azt mondjuk, hogy ~, először a tetszés tudatosodik bennünk, de érdek nélkül. Nem birtokolni akarjuk,
hanem látni és minél jobban megismerni. Ami a ~ dolgokban tetszik, azt meg kell különböztetni magától a ~től.
Ugyanígy nem azonos a ~ a kellemessel, mely nem tetszik, hanem élvezetet okoz, sem a jóval, mely érdeket
feltételez, sem az igazsággal, mely fogalmilag rögzített. - b) Ha egy dolgot ~nek mondunk, a szubjektumhoz,
önmagunkhoz való viszonyában tekintjük és nem más tárgyakhoz való viszonyában. Az ítélet tehát szubjektív,
nincs olyan szabály, amely mindenkit kényszerítene, hogy egy dolgot ~nek találjon. A ~ tehát a szemlélő alany
vonatkozásában létezik. - c) Másfelől viszont általánosítjuk ítéletünket és érzelmünket azért, mert minden ember
képességét lényegében azonosnak ismerjük, ítéletünk az egyetemes ész eredménye. Hangsúlyozza, hogy nem
céljára és rendeltetésére való tekintettel ismerünk el valamit ~nek, amiből következik, hogy nem azért mondunk
~nek egy dolgot, mert valami tökéleteset ismertünk fel benne, hanem ~nek mondjuk, mert képességeink
harmonikusan működnek vele kapcsolatban. - Kant tanítványa volt Johann Gottfried →Herder, az író, költő,
esztéta és filozófus, aki mestere nézeteit bírálva határozta meg a ~et. Herder szerint bár igaz, hogy a ~ nem
azonosítható a kellemessel, de szoros a kapcsolat közöttük, mert ami ~, jó, hasznos és igaz, az egyben kellemes is,
sőt ezek legtöbbször együttesen jelentkeznek a kellemesben. Ugyancsak nem abszolutizálható a kanti
érdeknélküliség sem, mert az érdektelenség kizárja, hogy felfedezzük egy dologban a ~et. A ~et úgy tekinti, mint
egy tökéletesség érzéki megjelenését. - Karl Wilhelm Humboldt (1767-1835) a ~ lényegét vizsgálva abból indult
ki, hogy az emberi élet egységes eszmény felé törekszik, aminek kialakításában döntő szerepe van a műv-nek. A
műv. a ~ hordozója, a legemberibb alkotás, rajta keresztül megértjük helyünket a világmindenségben. Bár a term-
et ábrázolja, de a képzelőerő közvetítésével. Ez azt jelenti, hogy nem utánozza, sőt elpusztítja a természetet, hogy
azután helyreállítsa, mint a fantázia termékét. Így kapcsolja össze az alkotás az embert a világgal és biztosítja azt
a totalitást, amely a műv-et az istenség legbeszédesebb jelképévé emeli. - A gondolatot tovább mélyíti Friedrich
Wilhelm Joseph →Schelling, akinek fil-ja az értelmi, az erkölcsi és az esztétikai tudatot vizsgálja. Vallja a
platonikus eszmét, hogy a művészi szépség az isteni abszolútumot magukba foglaló ideáknak szimbolikus
ábrázolása. Mivel az ideák forrása Isten, így minden műv-nek Ő a végső oka. Ezért a műv. megszünteti az ember
és a világ közti ellentmondásokat, ami azt jelenti, hogy a művészi szépség által kiegyenlítődik az ember és a
természet, a tudatos és tudattalan közti űr. - A klasszikus német fil. szintézisének megteremtője, Georg Wilhelm
Friedrich →Hegel a szépséget a szelleminek érzéki formák által való megjelenésében fedezte föl. A szépség hat
érzékeinkre, érzelmeinkre, felfogásunkra és képzeletünkre. Megtaláljuk az egész természetben, különösen az élő
világban, de legtökéletesebben a műv. tárja fel előttünk. A megtapasztalt szépség a relatívban magát megvalósító
abszolút, az anyag korlátait áttörő, az alakon átcsillogó eszme. Minden alkotásban meg kell különböztetni a külső
formát a belső szellemitől, a felületet, vonalakat, színeket, hangokat az érzéstől, az eszmétől. A művésznek saját
egyéniségét kell rányomnia a külső dolgokra és ezzel önmaga legsajátosabb tulajdonságait kell kifejeznie. - A
kísérleti lélektan egyik megalapítójának, Gustav Theodor Fechnernek (1801-87) pszichológiai vizsgálatai
elvezettek ahhoz a megállapításhoz, hogy a ~ fogalmához nem fil. megfontolás által, sőt még csak nem is a műv.
és a természet viszonyának elméleti kérdései által jutunk, hanem meg kell vizsgálni azt a tetszést, amit egy ~nek
minősített tárgy kelt bennünk, ezért a befogadó, a ~et szemlélő ízlésítéletét kell figyelembe venni. Ő tehát azokat
a törv-eket vizsgálja, amelyek szerint a tárgyak érzékelése tetszést kelt bennünk, és arra késztet, hogy valamit ~nek
mondjunk. Módszere induktiv és pszichológiai. Az esztétikai élmény megszerzéséhez a ~ dolognak úgy kell hatnia,
hogy ez a behatás átjusson a szemlélő tudatának küszöbén és a ránk ható dolgoknak változatosnak, igaznak,
világosnak kell lennie. - Theodor Lipps (1851-14) szintén összekapcsolja az esztétikai élményt a pszichológiával.
Nézetének lényege, hogy a ~ felismeréséhez a szemlélő alanynak és a szemlélt tárgynak egybeolvadása szükséges,
amit beleérzésnek (Einfühlung) nevez. Véleménye, hogy minden dolog, amely szimpátiát kelt, ezáltal hat
esztétikailag, mert a szimpátia teszi lehetővé a beleérzést. A pozitív beleérzés tárgya a ~, a negatív beleérzésé a
rút. -
5. A fr. esztétikai iskolák első személyisége René →Descartes, a →racionalizmus egyik megalapítója.
Felfogásának lényege, hogy az emberi megismerésnek nem a tapasztalat, nem az érzékelés a forrása, hanem az
ész, ebből adódóan a ~ és a műv., szemben a tud-nyal csak másodlagos szerepet kap az ember intellektuális
világában. A szépséget ugyanis lehetetlen objektíven megítélni, mert az értékelés az egyéni tetszéstől, az pedig az
egyénekben különböző módon felhalmozódott asszociációktól függ. A kifejezés tisztasága a leglényegesebb, mert
ez teremt egységet a gondolat és a stílus között, és ez utóbbi szépségének legfontosabb kritériuma a szimmetria.
Mint matematikus, az esztétika ter-ét metafizikai, sőt mat. formulák szerint kívánta kijelölni és ezáltal egzakt tud-
nyá emelni. Erre utal többek között, hogy különbséget tesz etikai és esztétikai minőség között, ami szerint az etikai
a belső énünknek felel meg, míg az esztétikai a külső érzékszervek által megtapasztalt dolgokat jelenti. Ezzel a
különbségtétellel tesz kísérletet az esztétikai ítélet érdektől független meghatározására. Hatása érvényesül a fr.
klasszicista műv-ben, ahol az ábrázolás legfontosabb elvének a hideg értelmet tartották, igyekezve száműzni az
emóciókat és kanonizálni az antik formákat. - A fr. isk-hoz kapcsolódik a svájci származású Jean-Pierre
de Crousaz (1663-1748), aki a ~ fogalmát az érzelem és értelem egyfajta összhangjában kereste. Eszerint amikor
valamit ~nek mondunk, olyant veszünk észre, amit helyeslünk és ami élvezetet okoz. Kereste a ~ karakterét, s a
változatosság, egység, szabályosság, rend és arányosság jelenlétében találta meg. Korára tett hatása emeli ki Yves-
Marie André (1675-1764) esztétikai munkásságát, aki nem tartotta fontosnak a ~ dolgok megnevezését, de annál
inkább azt, hogy mi a ~. A szépséget ennek érdekében három osztályba sorolja: a) a lényeges ~ az isteni szépség,
ami egység a sokféleségben; b) a természetes ~, amelyet a külső világ hordoz és ami az ember ízlésétől
független, c) a műv-tel megteremtett ~, ami az egyén, ill. egy közösség eszményét adja. A ~hez kapcsolódó ízlés
csupán erre a harmadikra vonatkozik. - Jean le Rond →d'Alambert, aki Diderot-val közösen a 28 köt-es fr.
Enciklopédiának volt a szerk-je, s ezáltal egyik vez-je azoknak, akik a felvilágosodással új eszméket ültettek el az
eu. gondolkodásban, a műv-et mint a szépség hordozóját az ember utánozva teremtő attitűdjének tartotta. A
szépség megközelítésének kérdésével foglalkozva az ízlés problémáját vizsgálta, amit elterjedtnek, de nem ált-an
kiműveltnek tart. Véleménye, hogy az ízlés az a képesség, amely a műalkotásokból kiválasztja azt, ami tetszik. A
természetet visszatükröző műv-ek között első helyen a festészet és szobrászat áll, de mint a természetben létező
szimmetrikus rend utánzója, hozzájuk kapcsolódik az építészet is. - Denis →Diderot, az Enciklopédia köré
tömörülő írók és egyben a felvilágosodás egyik vezéregyénisége d'Alambert-hez hasonlóan a term-hez kívánta
visszavezetni a műv-et, de a term. fogalmát igen tágan értelmezte. Szerinte a term. része az emberi társad. is, az a
környezet, amit az ember teremt önmaga számára. Ez a nézete egy új realizmuselméletet indított el, amelynek
lényege, hogy a műv. ne ált. eszméket fogalmazzon meg, hanem a konkrét valóságot, a hús-vér embert a maga
valóságában jelenítse meg. Elvetette az ideált, a mesterkélt beállítottságot. A term. utánzásának egyet kell
jelentenie az igazság megfogalmazásával. - A korszak szellemi köréből hangsúlyosan kell említenünk →Voltaire-
t, aki az Enciklopédiában éppen az ízlésről szóló címszót írta meg. Bár hirdeti az ízlés relativitását, tehát
személyhez kötöttnek, szubjektívnek vallja, ugyanakkor tudja, hogy a valós értékeket felismerő ízlésnek mégis
vannak ált. kritériumai. Az ízléssel különböztetjük meg a ~et, ill. annak ellenkezőjét. Érzékletes hasonlattal a
fizikai ízléshez, a nyelv ízérzetéhez hasonlítja. Úgy, mint a nyelv, megelőzi a meggondolást, érzékeny a jó iránt
és visszautasítja a rosszat. A műv-ek alapvető szabálya a természethűséghez vonzódás, amiből következik, hogy
egy alkotás szépségének lényege az igazság. Ez pedig a fr. gondolkodók által annyiszor hangsúlyozott raisonnak,
az ésszerű gondolkodásnak az eredménye. - A teljesebb képhez meg kell említenünk Victor Cousin (1792-1867)
és tanítványa Théodore-Simon Jouffroy (1796-1842) munkásságát is. Cousin, a Sorbonne tanára tulajdonképpen a
kantianizmust kapcsolta vissza a platóni tanításhoz, amikor vallotta, hogy az eszményi ~, amely minden egyedi,
konkrét szépség fölött áll, nem más, mint maga Isten, minden szépség ősforrása. Ebből adódóan a ~nek lényege a
szellem, a lélek, a végtelenség. Nála jelent meg elsőként a l'art pour l'art elve, amely a 19. sz. második felében
uralkodó esztétikai szemlélet lett. Cousin vallotta, hogy a művész ~érzékének ő maga a forrása és a műv-nek nem
feladata a vallás v. az erkölcs szolgálata. Az ő nézeteitől elinduló Jouffroy azonosította a ~et a kellemessel, állítva,
hogy minden ami ~, élvezetet okoz. Megállapítása szerint a ~ nem azonos a jóval, az igazzal, a hasznossal.
Különösen az utóbbitól különíthető el látványosan, ugyanis a ~nek semmi haszna nincs, minden érdek nélkül váltja
ki belőlünk a tetszést. Ha valaminek a hasznát értékeljük, nem vesszük figyelembe szépségét és fordítva. A
birtoklás vágya nem alkotóeleme a ~érzékünknek. Foglalkozik a szépség metafizikájával, keresi a lényegét, amikor
felteszi a kérdést, hogy mi teszi a dolgot ~pé? Minden jelenség mint szimbólum és allegória szól hozzánk, amivel
sejteni engedi a dolog megközelíthetetlen lényegét. A látható így jelzi a láthatatlant, a testi a test nélkülit. A ~ tehát
a láthatatlan kifejezése olyan valós jelekkel, amelyeken keresztül megnyilvánul. -
6. Angolok. A szépségeszmény elméleti alakulásában nagy szerepet kapott az ang. felvilágosodás egyik
fontos irányzata, a szenzualizmus, amelynek alapjait John →Locke fektette le. Szerinte megismerésünk egyetlen
forrását érzékeink adják, így képzeteink nem pontos képei a valóságnak, mert az érzékelő alany mindenkori
állapota befolyásolja. A megszerzett képzetek egy része valóságosan létezik, mint pl. a kiterjedés, a nagyság, míg
vannak másodlagosak is, amilyen pl. a szín, az íz, a hang, amiből követői azt vonták le, hogy a szépség nem a
tárgyak tulajdonsága, hanem csupán szubjektív érzés. Anthony Ashley-Cooper →Shaftesbury ennek alapján
vallja, hogy a ~ nem az anyagban, tehát nem a testben, hanem a formában, a művészi elrendezésben van. A
legmagasabb rendű a lelki szépség, ami azonos az erkölcsi jóval. A műv-nek az a feladata, hogy a társad. erkölcsi
felemelkedését szolgálja. Ennek érdekében kell bemutatnia a hibákat, a bűnöket, azok következményeit, mert ezzel
megtisztítja a lelkiséget és értéket ad az erkölcsnek. Ebből adódóan a művész nemcsak fantáziáját követi az alkotás
folyamatában, hanem értelemre, tudásra van szüksége, hogy jó irányba vezesse képzeletét. Shaftesbury tanításából
indul el és azt fejleszti tovább Francis Hutcheson (1694-1747), amikor a ~ és az erény eszméinek keletkezését
vizsgálja. Különválasztja egymástól az etika és az esztétika ter-ét, elhatárolja a ~et a jótól, mivel a szépség a külső
hatásra bennünk keletkezett szubjektív érzés. Megérteni, felfogni a ~et azért tudjuk, mert a morális érzék mellett
az emberben van egy vele született belső érzék, amely alkalmassá teszi a külső hatás befogadására. A szépségnek
két nagy csoportját különbözteti meg: az abszolút ~et, amely semminek sem az utánzata és a relatív ~et, amely
más dolgok szépségéhez kapcsolódik. - A szenzualizmus követője Henry Home (1696-1782) is, aki a szépség ált.
törvényszerűségeit az emberi lélek mozgásából igyekszik levezetni. Esztétikájában központi szerepet kap a
pszichikai mozgás, a szenvedélyes megrázkódtatástól egészen a nyugalmi állapothoz közelítő és ezért esztétikailag
kevésbé jelentős kellemesig. - Mint festő és grafikus, a gyakorlatból vonta le esztétikai nézeteit
William Hogarth (1694-1764), amikor az esztétikát új alapokra, a term. tanulmányozására és a műv. tapasztalatra
kívánta helyezni. A ~ lényegét keresve 6 egymást kiegészítő, ill. korlátozó princípiumot határozott meg: a) az
alkalmasság, amikor a dolgok megfelelnek rendeltetésüknek; b) a változatosság alakokban és
színekben; c) egyformaság és szabályosság, amelyeknek ki kell domborítaniuk a megfelelés
eszméjét; d) egyszerűség és határozottság, és az ezekhez kapcsolódó változatosság, ami a jó kompozíció titka; e) a
bonyolultság, amely legbensőségesebben a szemet gyönyörködtető hullámvonalban jelenik meg; f) a nagyság,
mivel a méretek önmagukban elegendőek ahhoz, hogy felkeltsék az ember bámulatát. A szépség megtestesítője a
kígyóvonal, amelynek hullámzása a képzeletet felszabadítja. Példákkal igazolja, hogy a művtört-ben az
ékítmények sokasága hordozza a hullám ritmusát. Nézetei elméleti hátteret biztosítottak a rokokó művészetnek. -
Edmund Burke (1729-97) Hogarth-hoz hasonlóan az experimentális esztétika előfutára. A fenséges és a ~
fogalmáról értekezve, gyakorlati útmutatással kívánt hozzájárulni ezek megértéséhez. A szépség elemei a
mennyiség mérsékletessége, a felület csiszoltsága, a vonalak változatossága, a színek tisztasága és lágysága.
Elkülöníti a természeti ~et, amit fenségesnek nevez, a művészi ~től. A fenséges méretében terjedelmes, durva és
darabos, színvilágában a sötét az uralkodó. A fenséges félelmet kelt, feszültségben tartja az embert, a ~
megnyugtatja a lelket. - A korszak agnosztikus és szkeptikus nézetei ellen lépett föl Thomas Reid (1710-96),
amikor a szépség helyét és kritériumait kutatta. Kiindulópontja az a feltevés, hogy az emberben van egy bizonyos
lelki képesség, amely a jelenségekben természetüknél fogva meglévő esztétikai minőséget felismeri és élvezi, és
ez azt bizonyítja, hogy az ízlés szabályai ált-ak. A szépséget a hang, szín, forma, érzés, cselekedet egyaránt
hordozza, a kérdés azonban, van-e bennük valami közös, amit ~nek mondhatunk? Szerinte ilyen nincs, mégis jogos
a közös nevező, mert amit ~nek mondunk a dolgokban, az kellemes érzést kelt és ez az érzés a dolgok belső
kiválóságába vetett hittel párosul. - A költő, filozófus Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) szerint a műv. a
közvetítő a term. és az ember között és ezzel feltárja a világ szépségét, a ~ lényege pedig, hogy benne és általa a
dolgok sokfélesége eggyé válik, a forma leegyszerűsödik. Megállapítása nagy hatással volt a modern elméletek és
műv. irányzatok alakulására. - A 19. sz. 2. felében az uralkodóvá váló termtud-os szemlélet új empirikus
szempontokkal gazdagította a szépségeszményt, és ennek egyik első megfogalmazója
a →fejlődéselmélet kidolgozója, Charles Robert Darwin (1809-82) volt. A ~érzék kialakulását keresve
megállapította, hogy az nem kizárólagosan emberi képesség. Így pl. a színekről kimutatható, hogy mind a
növények, mind az állatok világában fontos szerepet játszik a szaporodáskor, tehát közvetve szerepe van a fajok
fejlődésében is. Szerinte az állatok is rendelkeznek ~érzékkel, és ezekhez az ősi gyökerekhez kapcsolódik vissza
az ember ~ utáni vágya is. A színekkel, formákkal díszítés, a hangoknak a zene irányába differenciálódó
gazdagodása visszavezethető az ösztönök világához. -
7. Itália, 17. sz. A reneszánszt követő műv-fil. egyik első teoretikusa, Giovanni Pietro Bellori (1615 k.-
1696) szerint a term. mindig a tökéletes szépség felé tör, de nem valósíthatja meg ideálját, mivel gátolja az anyag,
amiben az eszmeinek meg kell jelennie. Ez az újplatonista nézet a művésztől megköveteli, hogy alkotásában olyan
~et formáljon, ami nem egy konkrét tárgy tulajdonsága, hanem összevonja, magába sűríti a term-ben felfedezhető
rész-szépségeket. Bellori szerint a reneszánszt követő időszak hanyatlást hozott a műv-ben, ezért a modern
alkotóknak igyekezniük kell megújítani a nagy múltat, tanulva annak művészi szemléletéből. Ez a nézete Bellorit
a kialakuló klasszicizmus egyik első teoretikusává emelte. - Az itáliai esztétikai isk. kibontakozásának időszaka a
19. sz., a már megvalósult klasszicizmus kora, ami egybeesik az archeológiai, a múltat feltáró tud-os kutatással.
Antonio →Rosmini-Serbati, a pápai állam egyik kulturális irányítója esztétikai elméletének megfogalmazásához
Descartes tanaiból indult el, de hatottak rá Schelling és Hegel nézetei is. A ~et, hasonlóan az igazsághoz, egy
felettünk álló objektum attrib-ának tartotta, ami megmagyarázza a szépségben megjelenő három alapsajátság,
az egység, a sokféleség és az összesség jelenlétét. - Korának esztétikájára nagy hatással volt az 1848-as m.
szabharc egyik pártfogójának, a magyar függetlenség támogatójának, Vincenzo Giobertinek (1801-52) a
munkássága. A ~ről értekezve, annak eredetét kutatva kereste jelenlétét a term-ben és a műv-ben, tárgyalta a
képzelet működését, és megállapítja, hogy a szépség független az egyéntől, tehát nem szubjektív fenomén. A ~ a
forma és anyag egyesülése által jelentkezik, alkotója a teremtő erő, hordozója a tér és idő. - Irodtört. kutatásainak
keretében fejti ki nézeteit Francesco de Sanctis (1818-88), aki a műv-pszichológia metodikájával vizsgálja az
alkotás idején a művészben végbemenő folyamatokat és ebből következtet a mű értékére. A műv. lényege a forma,
minden, ami a formát megelőzi, az alkotás szempontjából káoszt jelent. A formát a fantáziával és a kifejezőerővel
azonosítja, ami által a forma és a tartalom közti viszony megbonthatatlan és szükségszerű. -
8. A 20. sz-ban a fr. Henri Louis →Bergson az intuitivizmus kidolgozásával vallotta, hogy az alkotó a
művészi ~hez az intuíció útján megszerzett, a logikai gondolkodást mellőző, villanásszerű megismeréssel jut el. A
szépség legteljesebb elérése és megfogalmazása ezen az úton lehetséges, és ezt nevezhetjük valódi lényeglátásnak.
E nézetekkel hatott az egzisztencializmus esztétikájára, mely vallotta, hogy az intuíció teszi lehetővé a
transzcendens megragadását, a lét felfedezését, amely a szépséghez vezet. - A 20. sz. első évtizedeiben uralkodó
esztétikai nézetek alakulására a legnagyobb hatással az olasz Benedetto →Croce volt. Szerinte a műv. az intuícióra
épül, amelynek eredménye a képiség, szemben a logikai úton szerzett tudással, amelynek eredménye a fogalom.
Az intuíció képiség-jellege abból adódik, hogy elválaszthatatlanul összefügg a kifejezéssel, vagyis ezen az úton
csak az ismerhető meg, aminek kifejezését bensőleg átéltük. A művészi megismerésben tehát az intuíció kap döntő
szerepet, ez alakítja a dolgokat a tudatban kifejezéssé, amely így már nem azonos a valóság percepciójával. A
teremtő intuíció hozza létre a műv-ben a tartalom és forma eggyé olvadását, minden alkotás lényegét, és ezért van
az, hogy egy adott tartalomnak mindig csak egyetlen forma felelhet meg. Kifejti, hogy egy irod. alkotást nem lehet
más nyelvre fordítani, mert ha ezt tesszük, akkor legfeljebb egy új alkotást teremtettünk, aminek nincs köze az
eredetihez. Ez a megállapítása azért lényeges, mert vallja, hogy minden alkotás oszthatatlan egység. A művészi
~ből kizár minden hasznossági, erkölcsi és igazság-szempontot. -
9. Magyarok. Az esztétika tört-ének, egyben a ~ teóriájának feldolgozása →Sík Sándor Piar életmű-
publikációja, az Esztétika (1-3. köt., Szeged, 1942). A mű teljességre törő művészetfil. rendszert épít föl,
áttekintést ad az esztétikatud. legfontosabb kérdéseiről, s egyben ismerteti az eszmetört. uralkodó ide vonatkozó
irányzatait. Az alapgondolat, mely meghatározza elméletét: egyrészt az esztétikai élmény önállóságát, aprioritását
hangsúlyozza, másrészt a művészi forma és tartalom egységének követelményét vallja mind az alkotó munkában,
mind a befogadó szemléletében. Olyan megbízható részletességgel, hatalmas irod. anyaggal dolgozza föl a témát,
hogy műve kézikv-ként tekinthető. - Marxista gyökerekből indul és elsősorban a ném. elméleti isk-khoz
kapcsolódik Lukács György (1885-1971), aki az esztétikumot a műv-tel azonosítja, a szépséget pedig az auditív-
vizuális kellemesben találja meg. Foglalkozik a realizmus elméletével, a művészi igazság kritériumaival. Vallja,
hogy a műv. tükre annak a meggyőződésnek, ahogyan az egyed, a társad. osztály és maga a korszak saját tört-ét
tekinti. A műv. így válik az emberiség tört. öntudatának kifejezőjévé. Egyik főműve, Az esztétikum sajátosságai c.
szintézise részletesen elemzi a visszatükrözés különböző fajtáit, a mimézis kritériumait, a műv. szerepét az emberi
teljesség alakulásában, a befogadói tudat és a művészi élmény kapcsolatának dialektikáját, a katarzis, a jelképek,
a szimbólum, az allegória mellett az esztétikumot meghatározó legfontosabb jelenségeket és fogalmakat. -
10. A 20. sz. egyik sajátos, többfelé ágazó fil. irányzatának, az →egzisztencializmusnak volt meghatározó
gondolkodója Martin →Heidegger, aki munkásságának közp-jába a lét problémáját állította, mégpedig a létezőtől
való különbözőségében vizsgálva azt. Az ebből következő ontológiai megfontolások vezették az esztétika és ezen
belül a szépség fogalmának tanulmányozásához. A műv-et a létező igazságaként tekinti, igazságon pedig a létező
feltárulását, szemlélhetőségét nevezi. Az igazságnak a műben való megjelenése a szépség maga. A legeredetibb
műv-nek nyelvi mibenléte miatt a költészetet tartja, mert az nemcsak szebbé teszi a létezést, hanem hordozója a
tört-nek, lényege az igazság-alapítás, hiszen a nyelv a lét otthona. Hermeneutikája azonban elvezeti a nem nyelvi
formában megjelenő alkotások, a képzőműv. és a zenei kifejezés megértéséhez, a bennük feltárult igazság-szépség
átéléséhez. - A 20. sz. művelődéspolitikájának, tehát a kultúra alakulása intézményesített irányításának egyik
legjelentősebb gondolkodója a fr. André Malraux (1901-76), akinek segítségével és támogatásával a 20. sz.
meghatározóan új eu. szépségeszménye szabadon kibontakozhatott. A műv-et úgy tekintette, mint a
megsemmisülés, a pusztulás, a magány leküzdésének egyik formáját, amely hordozza és ezáltal érvényesíti az
emberi méltóságot. Tragikusnak tartja, hogy az ember eltávolodott az abszolútumtól, ami a végtelennel kapcsolta
össze, de a műv. lényege szerint kifejezi, így emberközelbe hozza az abszolútumot. S mivel a szépség, amelyet a
műv. hordoz, nincs kiszolgáltatva a valóságnak, ezért az alkotás a valóság objektumait átemeli egy olyan térbe,
amely megvédi azokat a pusztulástól. Malraux megtett mindent a műv. múltbeli értékeinek megmentéséért, mert
vallotta, hogy általuk valósul meg világunkban az örökkévalóság állandósága. -
11. A szépség fogalma a tört. folyamán mindig pozitív jelenség volt, minden kor, minden gondolkodó az
emberi szellem egyik alapokat adó értékeként határozta meg. A ker. gondolkodás az anyag megszentelésének
eszközét látja benne akkor, amikor felemeli a fogalmat egy teol. rendbe és ezzel a végtelenhez kapcsolja. Így lesz
minden emberi alkotásban megjelenő ~nek ősmintája az a tiszta forma, amelynek lényege az önmaga léte,
amelynek nem kell tökéletesednie, mert tökéletes, mert mindent birtokol. Istenhez van módunk a világ általunk
teremtett szépségét viszonyítani, tudva azt, hogy ebbe a világban a teremtés pillanatától jelen vannak a rá
emlékeztető vonások. Az az anyag, amelybe beleformáljuk a ~et, megszentelődik ezáltal, olyan szakralitást
hordoz, amely imitálja a teremtés isteni tettét. A világ szépségei elvarázsolják az embert, „mert a szépség szerzője
teremtette őket... a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni
teremtőjüket” (Bölcs 13,3 kk). Tovább fokozza a dolgok értékét, amikor a teremtés a megtestesülésben teljesül ki,
amikor Isten fölveszi az emberi term-et és a láthatatlan látható lesz. A művészi ~ teol-jának ez a magja: ex
invisibilibus visibilia ('a láthatók a láthatatlanból' valók). A szépség a mennybe ment Krisztuson át anyagi
valóságában részese lett a földi életen túli világnak is. A teremtés és a megváltás Isten szépségében részesített
bennünket, mi pedig szépségünkben a megformált anyag szépségében részesítettük az eget. A világnak nincs olyan
része, amely ne hordozná ezt az Istentől kapott szépséget és Krisztus által ne képviselné önmaga szépségét a
mennyben, ami azt jelenti, hogy a ~ eszménye olyan gazdag, mint a teremtett világ. A teol. megfontolás a priori
tézise tehát, hogy nincs egyetlen uralkodó szépségeszmény, a kerség megváltástanában azonos jogokkal
kapcsolódik össze a világ kezdetétől a világ végezetéig minden földi szépség. Ezzel a ténnyel az ált. műv-szemlélet
és műv-kritika mindaddig nem szembesült, amíg a 19. sz. végén meg nem jelentek múzeumainkban a távoli
földrészek addig nem ismert alkotásai. Óceánia, Afrika, D-Amerika nagy szakrális műv-e és népműv-e, benne
hitviláguk vallomásai és a mindennapokat ~pé varázsoló folklór tárgyai és ábrázolásai helyet kaptak a gör.
istenszobrok, a római diadalreliefek, a kk. Madonnái és szentjei, a reneszánsz és barokk festményei és szobrai
között és ezzel az eu. kultúra egész addigi története parallelt kapott. Amit a ker. teol. a ~ről évszázadok óta vallott,
ti. hogy a szépség fogalmában az egész teremtett és megváltott világ sokfélesége egyesül, most evidencia lett a
műv-elméletben és a művészi gyakorlatban egyaránt. A művelődéstört. addigi talán legnagyszerűbb vállalkozása
volt egy olyan műv. kibontakoztatása, amely az egymástól távoli szépségeszmények egymásra találásának
köszönheti létét. Ez a törekvés a 19. sz. végétől kezdődött és a korszak legnagyobb művészei vállalták a feladatot,
hogy szintézist teremtsenek a távoli kultúrák világa között. Olyan „globalizáció” indult el, mely senkit meg nem
szegényít, senkitől nem von el semmit, nem központosít, hanem mindenkihez eljuttat minden általa birtokolt
szépséget. Ennek keresése mellett bizonyít egy évszázad műv-e; és tudnunk kell, hogy a teremtett és megváltott
világ szükségszerűen eljut a világméretekben átélhető művészi ~hez, rátalál e gazdag sokféleségben arra az
omegapontra, amely majd gyújtólencseként egyesít minden szépségeszményt. A kultúra e pont felé halad, mert ez
következik logikusan tudásunk térbeli és időbeli kitágulásából, abból a forr-ból, ami a kéz munkáját múzeumba
küldi és tiszteletreméltó ősiség lesz gondolkodásunk sok évezredes gyakorlata. Nem veszítünk semmit, nem kell
féltenünk a múlt értékeit, az elérhető teljesség az élet elérhető gazdagságát hozza meg. Hiszen a teljesség fogalma
kitágul, mert az információ határtalansága térben és időben összezsugorítja a világot, egyetlen közösséggé válunk.
Az idegenséget a másság fogalma váltja fel, egymás értékei összesimulnak, és ezzel az eddig nem birtokolt
értékeket mindenki megkapja ajándékba. Csak ez lehet az új korszak üzenete. Ezt fogalmazta meg a II. Vat. Zsin.
(1962-65), melynek konstitúciói (GS, SC) erről a megteremtendő új egészről szólnak, és nem kisajátítva egyetlen
vallásnak, hanem a jó szándékhoz kötötten mindenkinek programot adnak. A teol. ~ fogalma beépül a
mindennapokba. Dávid Katalin
Jánosi Béla: Az aesthetica tört. Bp., 1899-1901. - Maritain, Jaques: Religion et culture. Paris, 1930.
- Mátrai László: A jelenkori esztétika fő irányai. Bp., 1931. - Sík Sándor: Esztétika. 1-3. köt. Bp., 1942.
- Kecskés 1943:276. - Maritain, J.: De Bergson á Thomas d'Aquin. New York, 1944. - Panofsky, Erwin:
Renaissance and Renascences in Western Art. Stockholm, 1960. - Balthasar, Hans Urs von: Herrlichkeit. Eine
theologische Aesthetik. Einsiedeln, 1969. - Adorno, Th. W.: Aesthetische Theorie. Frankfurt am Main, 1970. - Az
égi és a földi ~ről. Források a késő antik és a kk. esztétika tört-éhez. Közreadja Redl Károly. Bp., 1988. - Jung,
Carl Gustav: Über das Phänomen des Geistes in Kunst und Wissenschaft. Solothurn-Düsseldorf, 1995.
- Heller Ágnes: A ~ fogalma. Bp., 1998. (gazdag irod. anyaggal) - II. János Pál p.: Levél a művészekhez. 1999.

Averroës, Ibn-Rosd Muhammed (Córdoba, Spo., 1126-1198): arab filozófus. - Teológiai, jogi, orvosi,
matematikai és filozófiai tanulmányai végeztével bíró Sevillában, majd Cordovában. Barátja, Ibn Tofail filozófus
bemutatta Juszuf kalifának, aki 1182: udvari orvosává tette Marokkóban. Élete végén ellenségei azzal vádolták,
hogy az →iszlám kárára műveli az ókori tud-okat, s Jakub Almanzor kalifa Elisenába száműzte. - ~ korának több
tud-ágát művelte; számos műve készült az orvostud., az asztronómia és a fil. témaköréből. - Ismert Arisztotelész-
magyarázó. A magyarázatok 3 csoportját hagyta maga után: a nagy-, közép- és kiskommentárt, melyeket
vázlatoknak v. parafrázisoknak nevezett. Ezek az Arisztotelész tömör szövegeinek megértésére irányuló értékes
magyarázatok hamarosan kiszorították →Avicenna parafrázisait. ~ 1230 k. már a latinoknál is ismert szerző, aki
erősen befolyásolta a ker. Ny-on az →arisztotelizmus kifejlődését; a skolasztikusok ~t kb. 1250-től egyenesen „a
kommentátor”-nak nevezték. Befolyása 1270-től Aquinói Szt Tamás kommentárjai miatt részben gyengült.
Számos írása csak lat. ford-ban maradt fönn. - ~ föltétlen érdeme, hogy érvényre juttatta Arisztotelész tanítását az
araboknál. Nemcsak értelmezte és folytatta Arisztotelész életművét, hanem Metafizikáját ki is bővítette az
újplatonizmusból kölcsönzött gondolatokkal. Az első és egyetlen, örök és szükségszerű ok létezését tanítja, aki a
világegyetemet is teremtette, s szellemi erők és azok égi szféráinak segítségével mozgatja és kormányozza.
Avicennával szemben vallja, hogy nincs valóságos különbség a létező existentiája és essentiája között. Szerinte az
egész emberi nem egyetlen értelemmel rendelkezik (→monopszichizmus). Úgy véli, hogy az egyes emberi
egyedek csak annyiban tekinthetők magasabbrendű állatoknak, amennyiben érzéki megjelenési formájuk tisztán
eszközszerűen fejezi ki szellemi természetüket, és ez az intelligencia az egyedeknek azt az illúziót nyújtja, mintha
gondolkodnának. Az emberi egyed halandó és mulandó, de az egyetlen értelem örökkévaló mind a jövőt, mind a
múltat tekintve. - A fil-ok és teol-ok közötti nézeteltérés legyőzésére ~ fölállította azt a teóriát, hogy a gondolkodók
3 csop-ja létezik, s mindháromnak a →Korán alapozza meg létjogosultságát: vannak fil-ok, teol-ok és egyszerű
hívők. Mindegyik csoportnak a maga ter-én kell működnie anélkül, hogy a magasabb osztály felé törekedne. Vsz.
ez az elmélet ~ racionalista beállítottságának leplezésére szolgált. E fölfogásnak megfelelően a filozófus értelem
a vallásról és teol-okról ezektől teljesen függetlenül ítélkezhet. ~ ezért számos ker. gondolkodó számára úgy jelenik
meg, mint a racionalista ember típusa és a pozitív vallások ellensége. Neki tulajdonítják - nem megalapozottan -
az ún. duplex veritas, a →kettős igazság elvét is. →averroizmus B.P.
VIL I:584. - LThK I:1143.

létesítő ok (lat. causa efficiens): olyan létező, mely aktusával létrehoz valamit. - Generikusan a ~ lehet
első v. másodlagos. Az első ~ (causa prima efficiens) nem okozata semminek, de minden további létezőnek oka.
Ilyen ~ csak egy van: Isten. A másodlagos ~ önmaga okozat, és eszközként vesz részt a további okozatok
létrejöttében. - A fizikai ~ mérhető hatással hozza létre okozatát. Az erkölcsi ~ célként indítja cselekvésre a
személyt. A szükségszerű ~, amennyiben feltételei adottak, kiszámíthatóan és biztosan hat. A szabad ~ a cselekvés
feltételei láttán is megfontoltan cselekszik. - Alapelvek: 1. minden okozatnak megvan a maga megfelelő ~a; 2.
minden ~ önmagához hasonló okozatot hoz létre, de nem kell minden adatának minden okozatban megjelennie; 3.
a cselekvés módja a lét módját követi; 4. önmagának semmi nem lehet ~a, ezért lehet a ~ istenbizonyíték. - →Duns
Scotus szerint a tapasztalatból kiinduló (a posteriori) →istenbizonyítás 3 lehetséges útjának egyike. Aquinói
Szt Tamásnál az →istenbizonyítás öt útja közül a ~ a második: az okozatok és okok láncolatán visszafelé
következtetve elérkezünk az első okhoz. Mivel pedig önmagának semmi sem lehet ~a, az első ok csak az abszolút
létező (→ens absolutum), Isten lehet. **
Kecskés 1943:265.

első ok, végső ok (lat. causa prima): 1. tág értelemben a filozófiában az oksági összefüggésben álló sorok
első, mástól nem függő tagja. - 2. szoros értelemben az összes létezők ősforrása, az →ens absolutum, a végső elv,
mely mindennek oka, de semminek nem okozata, azaz →Isten. →okság, →istenbizonyítások Cs.I.

igazság (gör. alétheia, 'leplezetlenség', lat. veritas): a →lét minden →létezőt jellemző, transzcendentális
tulajdonsága. - I. 1. A filozófiatörténetben. Az ~ kérdését a régi gör. bölcseletben elsősorban a gyakorlati
gondolkodás határozta meg. Eszerint igaz az az ismeret és szó, ami megbízhatóan útbaigazít az élet dolgaiban,
mert arról szól, ami ténylegesen van. Platón szerint minél inkább részesedik egy dolog a maga →ideájában, annál
igazabb. Arisztotelésznél az →ítéletek aszerint igazak v. sem, hogy az állítmány kimondható-e az alanyról v. nem,
ami viszont föltételezi az állítás és a valóság egyezését. - Canterbury Szt Anzelmnél az ~ minden vonatkozásban
bizonyos normához való viszonyt fejez ki: a kijelentés igaz, ha az értelemben lévő ítéletet fejezi ki, vagyis ha
helyes; a →gondolkodás igaz, ha olyannak fogja föl a dolgot, amilyen a valóságban; az →akarat igaz, ha azt
akarja, amit célja szerint akarnia kell; a létező dolog igaz, ha megfelel az isteni értelemben levő ideájának. Az ~
tehát mindig bizonyos helyesség (rectitudo), megegyezés, melyet csakis az értelem ismerhet meg. Ebből
következően ~ átfogó meghatározása: helyesség, melyet kizárólag az értelem foghat föl. Minden ~ abszolút oka és
normája Isten. A teremtett dolgok ~a a legfőbb Igazságtól létesített ~, aki a gondolkodás ~ának is létesítője (veritas
causata et causans); a gondolkodás ~a tehát csak létesített, de nem létesítő ~ (veritas causata, non causans). Az ~
megismerésében az →ész szerepét a hívő lélekkel elfogadott ~ mélyebb és kidolgozottabb megértésében jelöli
meg: nem az ész állapítja meg a hit motívumait, hanem a →hit világosítja meg az →értelmet (Neque enim quero
intelligere ut credam, sed credo ut intelligam, 'nem azért akarok megérteni, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy
meg tudjak érteni'). - Aquinói Szt Tamás és a →skolasztika szerint a létnek az értelemhez való viszonya állapítja
meg az ~ mibenlétét. Az ontológiai ~ a dolognak az értelemmel való megegyezése. Mivel a gondolkodás és lét
rendje közt fennálló kapcsolatnál fogva minden, ami létező, megismerhető, az ~ is a léttel azonosítható,
transzcendens fogalom. A dolgok (ontológiai) ~a két szempontból vizsgálható: amennyiben a dolgok Isten
eszméjének mintájára vannak teremtve, létük ~a az isteni eszmével való megegyezés; mivel azonban az ember is
képes az elvonás révén a dolgok eszméit magáévá tenni, s a dolog (arany, fa stb.) annyiban igaz, amennyiben
ennek az eszmének megfelel (I, 16.; De verit. I, 1-3). - Descartes az ~ megismerésének lehetőségét az →intuícióra
vezeti vissza, Kant a megismerő alanyra, de szerinte a dolog önmagában, a Ding an sich „ismeretlen x” marad.
Hegelnél az ~ mindig az egész. Husserl a →pszichologizmus és a →historizmus relativizmusa ellen küzdve ismét
a tárgyba helyezi az ~ot, bár később egyre inkább descartes-i és kanti hatásokat mutat - a →hermeneutikában az ~
és a módszer kölcsönösen föltételezik egymást. - 2. Az ~ →megismerése csak fokozatosan és részletekben
valósulhat meg. A megismerő alany, a gondolkodó és cselekvő →ember adottságai ugyanis viszonylagosak;
ugyanakkor az ~ nem statikus, változatlan, hanem dinamikus, különböző oldalakról megközelíthető valóság. A
megközelítések mindig föltételezik az ~ független, abszolút voltát. Az adaequatio, a 'megfelelés' relációt fejez ki,
ami könnyen relativizmushoz és szkepticizmushoz vezethet. E nehézségeket föloldja a meggondolás, hogy minden
közlésben abból indulunk ki (még ha fönn is áll a tévedés lehetősége), hogy állításunk igaz, azaz megfelel a
tényeknek. Ugyanezt föltételezzük a másik állításáról (tekintet nélkül a félrevezetés veszélyére). Aki ezt tagadja,
nem állíthat és nem tagadhat semmit, s nem tarthat igényt arra, hogy komolyan vegyék. Kant álláspontjával
kapcsolatban megjegyzendő, hogy az ~ transzcendentális, azaz függ a megismerő alanytól, de kell, hogy legyen
alapja a megismerés tárgyában. Descartes és az intuíció híveiről nem szabad elhallgatni, hogy a belátás semmiféle
érveléssel nem helyettesíthető. - 3. Etikai következmények. Minden ismeretelméleti relativizmus és szkepticizmus
erkölcsi relativizmushoz és szkepticizmushoz vezet. Ha ugyanis az ~ nem ismerhető meg, a →jó és rossz közötti
különbség sem ismerhető meg. A kat. tanítás viszont már elméleti síkon vallja az ~ megismerhetőségét. - 4.
Teológiailag a kinyilatkoztatott ~ föltételezi az emberben az ~ megismerésének képességét. Ennek azonban csak
akkor van értelme, ha az egész embert, s nemcsak egy elszakított képességét tekintjük alkalmasnak az ~
megismerésére. A kinyilatkoztatás ~ának kérdésében különbséget kell tenni a „bizonyíthatóság” és a „valóság”
között. -
II. A Szentírásban. 1. Az ÓSz fordításakor újra meg újra nehézséget okoz, hogy a mi fogalmaink nem
felelnek meg az egykori héb. gondolkodásmódnak. Különösen áll ez az ~ = emet esetében, melyet
a LXX rendszerint az alétheiával ad vissza, s mely egész általánosan azt jelöli, amiben meg lehet bízni, ami
érvényes, tehát amire az ember ráhagyatkozhat, amihez igazodhat, sőt kell is igazodnia. Igaz, egyenes,
megbízható: ez mondható dolgokról (Ter 24,48; Józs 2,12; 1Sám 12,23; vö. 1Kir 10,6; 2Krón 9,5), tényekről
(különösen a jogi nyelvben; MTörv 13,15;17,4; 22,20; Zak 8,16 stb.) és személyekről (pl. Kiv 18,21; Józs 24,14).
Személyekre vonatkozóan az emet adott esetben utalhat →hűségre és →őszinteségre is. Valamely dolog v.
személy igaz voltát a tapasztalatból állítják v. tagadják a viselkedése alapján (vö. 1Kir 17,24; Zsolt 45,5). Az ember
~a tehát azonos az általa tanúsított hűséggel, megbízhatósággal, amire számítani lehet, amit el lehet várni (vö. 1Kir
2,4; Iz 10,20; Jer 23,28; Oz 4,2; Zak 7,9). Az ember beszéde sem csak azért igaz, mert megfelel a tényeknek,
hanem mert az illető ember megbízható, hűséges, szavai hitelt érdemlők, így építeni lehet rájuk (vö. Ter 42,16;
MTörv 22,20; Péld 8,7; Jer 23,28). Az ember igaz voltát nemegyszer a →szeretet igazolja (vö. Ter 24,49; 47,29;
Péld 20,28; Oz 4,2). - 2. Az ~ Isten egyik tulajdonsága: Jahve igaz Isten, mert a többi istennel (= a bálványokkal)
szemben Izr. meggyőződhetett hatalmáról (2Krón 15,3; Jer 10,10; Iz 41,21-29; vö. 1Kir 18,24.37-38); ~ának
bizonysága hűsége a szövetséghez, melyet Izr-lel kötött (vö. Zsolt 57,11; 61,8; Mik 7,20). Épp az Ő magatartása
tanúsítja, hogy az ~ valójában hűség (Ter 32,11; Kiv 34,6; Zsolt 25,10; 40,11; Mik 7,20), s hogy a szavak ~a a
megbízhatóságban, a másik iránti hűségben van (Zsolt 19,10; 132,11; vö. 1Kir 17,24 stb.). - Az ÓSz számára az ~
azonos Isten →Törvényével, s ebből következően az ~ megismerésének forrásául is elsősorban a Törv. szolgált az
ember számára (Zsolt 11,8; 119,160; vö. 25,5; 119,41-48; 2Sám 7,28). A korai zsidóság szóhasználatában Isten
Törv-e ~, vagyis amit Isten mond, az mindig megbízható és hitelt érdemlő (vö. még Neh 9,13; 1QS 1,12), ezért az
~nak nem pusztán értelmi fölfogására törekszenek, hanem annak megtételére, amit Isten mond (Tób 4,6; 13,6;
1QS 1,5; VIII,2; vö. Jn 3,21; 1Jn 1,6). - Isten ~át természetesen csak a jámborok ismerhetik (1QH X,27; vö.
X,20.29), akiket maga Isten vezet be az ~ba (1QH X,26; XII,11-13; vö. 1QS II,3): a bűnösök elől az ~ el van rejtve
(vö. 1QH V,26; IX,24). - Innen érthető pl., hogy a kumráni közösség az ~ házának tekintette magát (1QS V,6;
VIII,9; vö. 1QS 11,24.26; V,6), és minden belépőnek kötelességévé tette az ~ tanítását (1QS IX,17-20; vö. I; II;
V,10; VI,15). Az ~ tettekre váltásán kívül azt is kiemelték, hogy a kumráni szekta tagjai mint az igazság
fiai szembeállíthatók a hazugság fiaival, a gonosztevőkkel (vö. 1QpHab VII,10; 1QH IX,35; XIV,14). Ugyanakkor
a kumráni jámbor azt is tudta, hogy az ~ot csak Isten kegyelmével válthatja tettekre (vö. 1QS 111,20-24; 1QH
IV,3-33; 1QM XIII,10). - Az ítéletkor különleges módon is megnyilvánul Isten ~a, azaz hűsége és segítségre kész
megbízhatósága (1QS X,17; vö. 1QS 1,19.30; XI,4), mert a jámboroknak megadja a →megigazulást (1QS
XI,13), minden tettüket megtisztítja (1QS IV,20; vö. III,6). Isten ~a, mint az ÓSz-ben, ebben a későbbi fölfogásban
is, a szeretetben nyilvánul meg (1QH VI,9; XI,29.34). Végül az egész világ dicsőíteni fogja Istent ~áért (1QH
VI,12). - 3. Az ÚSz-ben az ~ot az alétheia szó jelöli. Jelentéstartalma az emethez képest gazdagabbá vált a 'valódi,
leplezetlen valóság' jelentésével. Jelenti (az emethez hasonlóan ) valaki igaz, megbízható, őszinte voltát. Isten
~ával Pál szerint a zsidó ember a Törv-ben találkozik (vö. Róm 2,8.21), a pogány a valóság tényeiben (1,18), a
keresztény az evang-ban (vö. Gal 2,5.14): Isten megtartja ígéreteit és segít (Róm 3,3-7; 15,8). Az így
értelmezett alétheia ellentéte az adikia, a 'gonoszság' (Róm 1,18.29; 2,8; 1Kor 13,6). - Emellett az alétheia egy
állítás igaz voltát is jelenti, s így a pszeudosz, a 'hamisság' ellentéte (pl. Mt 22,16; Lk 4,24, vö. Mk 5,33; Róm 9,1;
Jak 3,14). Az evangéliumban maga az ~ ölt formát (vö. 2Kor 4,2; Gal 5,7; Ef 1,13; Kol 1,5; 2Tesz 2,10; Jak 1,18).
- Idővel a szó jelentése 'igaz tanítás' értelmű lett (1Pt 1,22; 2Pt 1,12; vö. 1Tim 6,5). Az ~ ismeretére eljutni
egyértelmű Jézus Krisztus megismerésével (2,4; 2Tim 2,25; 3,7; Zsid 10,26); akit a tévtanok vonzanak, az
szembeszegül az ~gal, és eltévelyedik (1Tim 6,5; 2Tim 2,18; 3,8; Jak 5,19). A →pasztorális levelekben az Egyh.
az ~ oszlopa és biztos alapja (1Tim 3,15). - János ap. írásaiban az alétheia semmiképp nem választható el Jézustól,
aki az ~ot kinyilatkoztatta (Jn 1,14-17): nemcsak hirdette az ~ot (8,40; 16,7; vö. 18,23.37), hanem Ő maga az ~, s
nélküle nem lehet eljutni az ~ra (vö. 14,5-6). Minthogy az Atya Jézusban nyilatkoztatta ki magát (1,18), a Jézus
kinyilatkoztatta ~ magának Istennek az ~a (8,40; 18,37), melyet az ember kegyelemből a megtestesült Igében
ajándékul kapott (vö. 1,9; 6,32; 15,1). Ezért az ~ hittel fogadása üdvösséget jelent, elutasítása viszont kárhozatot
von maga után (3,21; 8,32; vö. 1Jn 1,6). - 3. Az ~ II. János Pál pápa enciklikáinak gyakori témája: az ~
keresésének igazi tárgya Krisztus misztériuma (RH 18). A megismert ~hoz való ragaszkodás súlyos kötelesség.
Az ~ megvilágosítja az ember értelmét és formálja szabadságát (VS 1); az ~ nem a szabadság terméke (VS 36), de
az ~ nélküli világban a szabadság elveszíti tartalmát (CA 46). Az ~tól független szabadság földúlja a társad-at,
tagadja más élethez való jogát, teljes relativizmusba fullasztja a társad. életet (EV 20). Az ~ keresésének
kötelessége megelőzi a saját erkölcsi út tiszteletben tartásának jogát (VS 34). Az ~ megismerésének joga követeli
a missziót (RM 8). Az ~ és a szabadság elszakíthatatlan kapcsolata az isteni akarat és az isteni bölcsesség lényegi
összetartozását fejezi ki (VS 99). - Az emberi észnek Istentől kapott természete az ~ megismerésének képessége,
amiből e megismerés felelőssége is következik (vö. II. János Pál pápa: Fides et ratio enc.). R.Z.
Kecskés 1943:260. - LThK X:912. - BL:668. - Apel, Karl-Otto: Két erkölcsfil. tanulmány. Bp., 1992.
- Weissmahr Béla: Ontológia. Bécs-Bp-München, 1992:41. - Athenaeum II/1993/1:221. (Jean Grondin: A
hermeneutikai ~fogalom) - Communio 1994 (Karácsony):49. (Robert Spaemann: A relativizmus zsákutcája)

Igazság, Bp., 1889. jan. 15.: röpirat, a Magyar Néppárt kiáltványa. - Megj. egyetlen sz. Szerk.
Barna Henrik. T.E.

Igazság, Pisa, Olaszo., 1956. dec.-?: a magyar fiatalok lapja. - Megj. havonta többször (egyetlen sz.?) -
Szerk. és kiadó: Peér Ákos. Kiadó: Campo Profughi Ungheresi Calambrone Pisa. Ny: soksz. T.E.
Mildschütz 1977:45. (273.)

jóság: filozófiailag egy létező →jó volta (lat. bonitas); erkölcsileg szeretetből fakadó, ajándékozó
jóakarat (lat. benignitas). - 1. A Szentírásban →Isten tulajdonságainak egyike. Isten minden ember iránt jó, de
népe iránt különösen is, ahogy ezt Mózeshez intézett szavai (Kiv 34,6), népének Egyiptomból való kiszabadítása
és a szövetségkötés tanúsítja. Az Isten ~áról való meggyőződés Izr. egész vallásosságát áthatotta és meghatározta:
ebből fakadt a remény és a bizalom minden helyzetben (Zsolt 31,20; 145,7 stb.), a gondviselésbe vetett hit (104,28;
Bölcs 8,1 stb.), Isten jótékony hatalmának dicsőítése (Zsolt 65) és egyáltalán a közösségi és személyes imák a
zsoltárokban, Isten ~ának fölismerése oltalmában, gondviselésében és kegyelmében (34,9). Ez vezetett kultikus
formák és dicsőítő imák (doxológiák) kialakulásához: Jahvét azért kell dicsőíteni „mert jó, irgalma örökké
megmarad” (106,1; 107,1; 118,1.29; 136,1; vö. 2Mak 1,24). A próf-k tanításában egyre inkább kidomborodott,
hogy Isten ~a üdvösséget szán az embernek (vö. pl. Jer 33,11); ez a vonása Isten ~ának az (apokrif)
apokaliptikában fogalmazódott meg teljesen egyértelműen. - 2. Az ember ~a →erkölcsi erény, mely arra képesít,
hogy birtokolt javait (képességeit, vagyonát) megossza mással. - Az ÓSz-ben ritkán fordul elő, s
az →igazságosságnak v. →irgalmasságnak felel meg (Zsolt 37,3; 112,5; Jób 31,31; Péld 2,20), ill. általános
uralkodói erény (Jer 52,32; Eszt 8,12c; vö. 1Mak 6,10). - Az ÚSz-ben beteljesedtek Isten ~os tervei (Ef 2,7)
a Fiú által, akiben a gondviselő ~ öltött testet (Tit 3,4; Mt 11,28-30). - Jézus Krisztus által a ~ a ker. magatartás
ismérve (Gal 5,23; Ef 5,9: 2Kor 6,6); a szeretet megnyilvánulási formája (1Kor 13,4: a szeretet jóságos); a
ker. →tanúságtétel egyik fő feladata a ~ sugárzása minden ember számára. Ezt jelzi, hogy a ~ helyet kapott
az →erénykatalógusokban (Gal 5,22; Ef 4,32; Kol 3,12; vö. 1Kor 13,4), mely a szeretet követelményeit állítja
elénk különféle élethelyzetekben. **
BL:884. - Schütz 1993:181.