Móricz Zsigmond

Tragédia
Móricz Zsigmond a Nyugat első nemzedékének tagja, a magyar falu a
magyar vidék írója volt. Önálló hangjának megtalálásának fontos
szerepet játszott Ady Endre költészetének felszabadító hatása.
Tehetségét Osvát Ernő fedezte fel. Az író 1879. július 2.-án született
Tiszacsécsén.
A lelki szenvedés az apai fájdalom is közrejátszott abban, hogy annyi
írói próbálkozás és újrakezdés után rátalált saját hangjára és témájára.
Első kisfiuk meghalt, a második is, ezután írta meg az első igazi sikert
hozó novelláját, a Hét krajcárt. Osvát Ernő kitűnő érzékkel választotta
ki több közül éppen ezt az írását és jelentette meg a Nyugat hasábjain.
A Hét krajcár és a kötet kedvező fogadtatása elsöpörte a korábbi
gátlásokat és Móricz csodálatos bőséggel írta első alkotói korszakának
műveit. Az írói sikerek és az egyre emelkedő tiszteletdíjak véget
vetettetek a korábbi évek garasos kuporgatásainak. A Móricz család jó
anyagi viszonyok köré került.
Az első világháború kitörésekor Móricz is a hamis jelszavak hatása
alá került. Önként jelentkezett haditudósítónak a keleti frontra. A
magyar katonák hősiességéről akart riportokat készíteni, de a fronton
szerzett tapasztalatok hamarosan rádöbbentettek a borzalmakra a
hátországi nyomorra, a hadigépészet korruptságára. Az 1919-es
kommunista diktatúra első tettei még ábrándos reményeket keltettek
benne, de hamarosan visszariadt a Lenin-fiúk terrorizmusától. A 20-as
évek elején az új rendszerben mégis meghurcolták, valósággal
gyalázták a 19-es cikkei, riportjai miatt.
A 20-as évek regényeiben Móricz új témák felé fordult, a történelmi
félmúltat elevenítette fel. A kezdeti rokonszenv a reményeket tápláló
együttérzés azonban az egymást követő írásokban fokozatos
kiábrándultságba megy át, a teljes reménytelenségbe torkollik.
Móricz paraszti rémájú novellákkal kezdte írói pályáját. Hosszú időbe
telt, míg eltudott szakadni a beidegzett, szinte kötelezővé vált
konvencióktól. Az egyéni szenvedés vezette el mások szenvedésének
meglátásához, megértéséhez. Hét krajcár című novellájában a
szegénysors olyan mélységeibe világít be, ahol a koldustól kell
alamizsnát elfogadni, ahol már ez sem segít. Móricz új utat tört a
paraszti világ ábrázolásában, új konvenciót teremtett.
Tragédia című novellája már a lelket deformáló, a komikum határát
súroló nincstelenségről, egy ember örökös éhezéséről szól. A
„hagyományos” idill itt is felvillan egy-egy pillanatra. Az aratók
„hangyaszorgalmú emberek”, akik „a nagy sárga mezőn izegtek-
mozogtak”. Kis János azonban más, mint a többiek. Alakjának
megformálásában az író tudatosan kívánta szétrombolni a
népszínművek díszparasztjának képét. Nem csak külsőleg
jelentéktelen figura, hanem eldurvult lelkű, gyűlölködő, szinte a
vegetatív ösztönélet szintjére korlátozott ember. Az örökös éhezés
miatt szinte csak egyetlen dolog érdekelte, az evés. Ha voltak is
gondolatai néha, azok csupán az evésre, az ételekre vonatkoztak.
Nevetni is csak egyszer nevetett életében „jóízűen”, apja halálakor. A
lakodalomról való álmodozás és a tényleges meghívás még csak élete
legnagyobb vágyát ébreszti fel, hogy egyszer jóllakhasson. Az egész
éjszakai álmatlan kínlódás azonban másnap reggelre már lázadó,
„forradalmi” indulatokat szakaszt fel belőle. Fellázad Sarudy
nagygazda ellen, mert benne látja embertelen életének közvetlen okát.
Kiakarja enni Sarudyt a vagyonából. Móricz ezt a tudatlan,
szerencsétlen embert minden komikumával együtt mégis a nagy
tragédiák magasába emeli. Kis János sejti, hogy „valami emberiléten
felüli feladatra” vállalkozott. Mint a nagy tragédiák átlagon felüli,
kiemelkedő hősei, a pusztulás tudatában is konokul, „nekidűlt újra a
csatának”.
A kisszerű, nevetséges célért folytatott hatalmas emberi erőfeszítés
teszi groteszkké ezt a küzdelmet. Eltorzult bosszúja nem az
„ellenséges környezetet” semmisítette meg, csupán önmagát
pusztította el. A novella befejezéséből már eltűnik minden nevetséges
vonás, Kis János tragédiáját csak fokozza, hogy „senki se vette észre,
hogy eltűnt, mint azt se, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt”.