Az önmitizálás változatai Ady szerelmi költészetében

Ady Endre a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású költője. Szerelme más volt, mint az
addigi költőké; filozófiája a pesszimista életszemlélet marcangolása volt; politikájában az úri
hagyományok ellen támadó proletárosztályharcos elkeseredése lobbant lángra. Petőfi Sándor
óta egyetlen magyar lírikus sem keltett akkora hatást, mint az „Új Versek” költője. A
figyelemre már alig méltatott lírát ő helyezte ismét az irodalmi érdeklődés középpontjába.
Ady Endre 1877-ben született a mai Románia területén, a Partium északi részét alkotó
Szilágyságban, Érmindszenten (román neve: Ady Endre, magyarul Adyfalva néven is
ismeretes). Az öntudatos, kálvinista, „hétszilvafás” kisnemesi család, amely származását Ond
vezérre vezette vissza, Ady Endre születésekor már teljesen elszegényedett. Apja földműves,
édesanyja református lelkész leánya volt. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskolai
tanulmányait a nagykárolyi piarista gimnáziumban és a zilahi református kollégiumban
végezte. Már gimnazista korában elkezdett vers- és prózaírással kísérletezni. Debrecenben és
Pesten jogot hallgatott, egyetemistaként ismerkedett meg Friedrich Nietzsche (1844–1900)
német filozófus tanaival: elsősorban a régi ítéletek lerombolásáról, valamint a felsőbbrendű
ember jogairól szóló eszmék ragadták meg. Az ifjú Adyt az élet megélése és példaképének,
Csokonai Vitéz Mihálynak a „garabonciás deák” életútja jobban vonzotta, mint a
joghallgatóság, így 1899 áprilisában félbehagyta tanulmányait, és újságírónak állt: a Debrecen
című lap munkatársa lett. Ám a városra rövid idő elteltével már csak mint a „maradandóság
városára” gondolt – Debrecen később a magyarországi elmaradott viszonyok jelképe lett
költészetében. Ebben az évben jelent meg első kötete Versek címen, amelyet 1903-ban a Még
egyszer című versgyűjtemény követett. Debrecen után Nagyváradra ment a Szabadság című
szabadelvű laphoz. 1901-ben Egy kis séta címmel megjelentette a társadalmi igazságtalanság
és a munkásnyomor kritikájának szánt cikkét a Friss Újságban; a cikk következménye
háromnapi fogház és az ellenzéki beállítottságú Nagyváradi Napló szerkesztői posztja lett.
Amellett, hogy beérkezett újságíróvá vált, a város irodalmi életének is meghatározó alakja
lett. Szerepelt az 1908-ban indított A Holnap című antológiában. Nagyvárad jelentős helyet
foglalt el pályájában és életében, hiszen nem csupán politikai-szellemi horizontot nyitott
előtte, hanem itt ismerte meg 1903-ban számtalan későbbi versének ihletőjét, Diósy Ödönné
Brüll Adélt (1872–1934), „Lédát”, akivel kilenc évig folytatott viharos és szenvedélyes
viszonyt. 1904-ben Léda után utazott Párizsba, 1911-ig több alkalommal tartózkodott a „szép
ámulások szent városában”. Itt ismerkedett meg Baudelaire és Rimbaud verseivel, melyeket
Léda fordított le számára. Első, majdnem egyéves párizsi időszaka után 1905-ben a Budapesti
Napló munkatársa lett. Cikkek tömege mellett verseket is publikált itt. A Vészi József által
szerkesztett lap szorosan kötődött a darabontkormányhoz, Ady a sajtóiroda tagja lett, és
szembefordult az ellenzéki koalícióval. A Huszadik Század köréhez került közel. 1907-ben
megválni kényszerült a Budapesti Naplótól. 1915-ben feleségül vette Boncza Bertát
(Csinszkát), egy erdélyi földbirtokos húszéves lányát, akivel akkor már négy éve levelezett.
A késői szerelem a Magyarországot érintő, súlyosan nyugtalanító események ellenére is
érzelmi-egzisztenciális biztonságot hozott az akkor már egyre többet betegeskedő Ady
életébe. Az 1918-as őszirózsás forradalom hírére úgy döntött, felutazik Budapestre, bár éppen
spanyolnáthával küzdött. Az aktuális események azonban akkora jelentőséggel bírtak
számára, hogy még betegen is elment a Nemzeti Tanács egyik ülésére. Végül többszöri
tüdőgyulladás után a Liget szanatóriumba került. Időközben arról is hírt kapott, hogy
Csinszkával közös otthonát, a csucsai kastélyt a helyi lakosok feldúlták. 1919 januárjában
hunyt el.
Ady Endre költészetében az áttörést az 1906-os „Új versek” jelentette. Ettől a kötettől
számítjuk a modern magyar költészet kezdetét. Irodalmi életművének jelentősége az irodalmi
kánonban megkérdőjelezhetetlen. Az „Új verseket” évente követik az első pályaszakasz
verseskönyvei: „Vér és arany” (1907), „Az Illés szekerén” (1908), „Szeretném, ha
szeretnének” (1909), A „Minden-Titkok versei” (1910). „Még egyszer” (1903) már a
nagyváradi tájékozódás eredményeként sejtelmes, elégikus, a költői ént előtérbe állító
lírájának és a könnyed, poénra törő, erotikus sanzonköltészetnek hatását mutatja.
1908 januárjában indul a „Nyugat”. Haláláig főmunkatársa a folyóiratnak, amely 1912-től
szerkesztőként is feltünteti nevét. 1908 tavaszán Nagyváradon részt vesz „A Holnap” nevű
irodalmi társaság megalapításában, amely hét költő verseiből antológiát jelentet meg
szeptemberben. A versgyűjtemény felér egy hadüzenettel, s a konzervatív irodalmi fórumok
kíméletlen támadását váltja ki. Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A
Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A
Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta. Nemcsak az ellenfelek
értetlensége bántja Adyt, hanem a szövetséges társaké is. Ignotus a „Magyar Hírlapban” és
a „Nyugatban” úgy vette védelmébe költészetét, hogy nem tartja fontosnak: megértik-e vagy
sem. Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő
költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint
faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos
törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új
Idők 1908. novemberi számában „A duk-duk affér” címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg,
amelyben közvetlenül közeli barátait, híveit és saját táborát támadja meg. „A duk-duk
affér” megszületésében szerepe volt az „Új Idők” szerkesztőjének, Herczeg Ferencnek is,
aki „A Holnapról” írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről. Hasonló
fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű kiváló irodalomtörténész, Horváth János, aki
„osztályozta” nyelvi tehetségüket. Ugyanakkor Horváth érdeme, hogy „Ady s a legújabb
magyar lyra” című könyvében elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
Ady 1903-ban Nagyváradon ismerte meg Diósyné Brüll Adélt, a nála évekkel idősebb,
Párizsban élő, férjezett zsidó asszonyt, aki hosszú évekig nagy szerelme, múzsája volt, s a
költő egyéni stílusának kialakulásában is meghatározó szerepet játszott. Ady a verseiben
Lédának nevezett polgárasszony révén jutott ki Párizsba, és tért oda vissza többször is 1912-ig
tartó kapcsolatuk alatt. Szerelmük sem idilli, sem kiegyensúlyozott nem volt. A „Léda-
versek” meghatározó motívuma a folyamatos harc, a szélsőséges érzelmek, az ambivalens
szerelmi érzés. Ady szerelmi költészetére egyszerre jellemző a beteljesedéstől való rettegés és
a beteljesületlenség érzése. A költői én vágyakozik szerelmese közelségére, de amint tényleg
közel kerül hozzá, megőrjíti és azonnal menekülni akar, hogy megint vágyakozhasson (Meg
akarlak tartani). Ady verseiben többször megjelenik a szerelmes nő eldobása, elbocsátása, a
beszennyezett nő már nem kell a költői énnek. Ady és Léda végleges szakítására is egy
költemény révén került sor, az „Elbocsátó, szép üzenet” című versben, amely a Nyugatban
jelent meg 1912-ben. A „Léda-versek” gyakran énversek: nem annyira a szerelmes nőről,
mint inkább a költői én szerelemfelfogásáról, szerelmi problémáiról szólnak. Ady más nőkhöz
írt szerelmes verseire is nagyrészt ugyanezek a motívumok jellemzők. Sőt, Ady különböző
témájú verseit is ugyanez a motívumrendszer szövi át: a költői ént ugyanaz az ambivalens
viszony köti hazájához, magyarságához, az Istenhez, önmagához, mint a nőkhöz. A
szimbolizmusra jellemző polgárpukkasztás a szecesszió erotizmusával és esztétizmusával
keveredik költészetében. „Héja-nász az avaron” (1905) című költemény az „Új versek” külön
ciklusát alkotó „Léda-versek”, a „Léda asszony zsoltárai” ciklus utolsó darabja. A vers
a Léda-szerelem esszenciája, az abban megélt vergődést, fájdalmat, gyönyört és gyötrődést
ábrázolja. A háromsoros strófákból álló költemény szervezőelve az örökös szerelmi
csatározást jelképező héjapár útja a „Nyárból” az „Őszbe”. A verscímben szereplő avar és
a jelképként használt Ősz háromszori, szövegbeli említése az évszaktoposz elmúlásképzetét
idézi meg a versben. Az ellentétekre épülő költemény fogalompárok révén azt a végtelenül
ambivalens szerelmi viszonyt jelképezi, ami Ady és Léda kapcsolatát jellemezte. A lírai én
saját magát és szerelmét a héjametaforában ragadja meg. A nyár teljességéből az elmúlásba
tartó madárpár násza megkésett, útjuk űzött, hangjuk kellemetlen, helyüket új Nyár-rablók
foglalják el. Az Őszben szerelmesen egymás húsát tépő héják utolsó nászukban szeretik
egymást. Sorsuk a szerelemben a halállal forr egybe. Elmúlásukat a költemény
térszimbolikája és haladásuk sebességének jelképisége kíséri: a kezdetben magasan szálló
madárpár az utolsó nászban aláhull; elmúlásuk útját az elindulástól az űzve szállásig egyre
fokozódó iramban, majd lelassulva teszik meg. A négy háromsoros versszakból álló
költeményben a „mi” fogalma válik központi szimbólummá. A vers többi szimbólumával
összekapcsolódó, összetartozást kifejező személyes névmás a műben sorsközösséget jelent.
Általa, rajta keresztül nyer értelmet az életjelkép Nyár, a halálközeli Ősz, a repülés, az
egymás húsába beletépő szerelem és az elmúlásba való végső lehullás is.
Az idősödő, sokat betegeskedő költő 1913-ban ismerkedett meg személyesen a nála tizenhét
évvel fiatalabb Boncza Bertával (Csinszkával), akivel már két éve levelezésben állt. A
találkozásból hamar szerelem született, és 1915 márciusában a lány apjának beleegyezése
nélkül összeházasodtak. Csinszka a 20. század eleji múzsatípus jellegzetes alakja: valódi
tehetsége abban rejlett, hogy személyisége másokat ösztönözzön alkotásra. A világháború
alatt írt „Csinszka-versek” Ady kései szerelmi lírájának, „A halottak élén” (1918) című
kötetben megjelent, legjelentősebb ciklusát képviselik. A Csinszka-versek sok szempontból
különböznek Ady többi szerelmes versétől. A költői én korábbi verseiben is mindig halálra
váltnak nevezte magát, a Halál rokonának, de a Csinszka-versekben már „megvénült”
alakként lép elénk. A korábbi verseket meghatározó ambivalencia helyett a Csinszka-versek
harmóniára, megnyugvásra való törekvésről tanúskodnak. Az én mindenhatósága helyett
megjelenik az én kiszolgáltatottsága, aki rászorul a másikra; az azilumot jelentő asszonyra.
„Nézz, Drágám, kincseimre” (1917) című költemény mellett az egyik legismertebb Csinszka-
vers az „Őrizem a szemed” (1918). A társra találás vigaszáról, a háborúban is óvó társ és
szerelem jelentőségéről szóló hitvesi költeményt a Léda-versek szimbolista-szecessziós
képeivel ellentétben formailag és a szóhasználat szempontjából is az egyszerűség jellemzi:
a vers egyszerű ritmikájával, rímelésével és ismétléseivel leginkább a dal műfajára
emlékeztet. A költemény központi képei a szinekdochék (szem, kéz), amelyek a lírai én és
hitvese egymásba kapaszkodó összetartozására utalnak. A lassú tempójú, nyugodt hangvételű
költemény egyszerű versnyelve békét sugároz ugyan, ám ebbe, a házasságban ténylegesen
megélt békességbe a lírai én aggodalmai is beszűrődnek. A versbeszélő diszharmonikus
megnyilvánulásait léthelyzete indokolja: a későn jött szerelem idilljébe és biztonságába
ugyanis az elmúlás egyre közeledő ideje tolakodik. Az első versszak keresztrímes
sorai gondolatritmikusan ismétlődő szerkezetekbe tömörülnek. Ez a nagyon egyszerű,
párhuzamos szerkesztésmód még egyértelműbbé teszi a metonimikus megfogalmazású
gondolatokat. A strófa harmadik versszakként, megismételve tér vissza a szövegben. A benne
hordozott, jelenre vonatkozó helyzetértékelés így a közbeékelt második versszak múlt
idejűségével alkot ellentétet. A második szakasz révbe érésről beszélő közléselemei után ez a
versszakismétlés a múlt küzdelmeinek ismeretében válik még inkább felértékeltté és
hangsúlyossá. Megnyilatkozásai a lírai én és hitvese életéből kizárják a múlt külvilágát, és
kettejük egymásra néző összetartozását a szerelem jelenébe emelik. A költemény zárlata ebből
a védő, óvó biztonságból nyit a jövő felé, ahol a lírai én kilátásainak és boldogságának
bizonytalansága ellenére a megőrzés és megmaradás szándékával fordul a szeretett nő felé.
Kiemelkedő egyéniségként másként gondolkodott a szerelemről, pénzről, életről és halálról,
másként szereti hazáját. Szeretett változást hozni, nem érzi jól magát a feudálisan elmaradott
Magyarországon. Verseiből árad a harc, a lázadás a kor helyzete ellen. Költészetének egésze
forradalom. A küzdésvágy és a reménytelenség érzése állandóan jelen van verseiben.