Ady Endre: Lédával a bálban

Ady Endre a 20. század legelején új költői magatartással, újfajta témákkal és újszerű alkotási móddal robbant
be a magyar irodalomba. Büszkén hirdette, hogy kiválasztott lélek, kivételes költő, hogy ő az igazi magyar, Góg és
Magóg fia, akinek „fülébe még ősmagyar dal rivall”. Élt benne egyfajta tragikus “messiási” küldetés-tudat: neki kell
megváltania elárvult, pusztulásra ítélt, kultúrától elzárt népét. Ady szerelmi lírája tekintetében is hozott újat, szerelmi
költészetének egyik pillére a megújulását hozó Léda-versek. Léda nemcsak mint nő, élettárs volt jelentős a költő
életében, hanem neki köszönhette Párizst is, tőle kapta azt a figyelmet, támogatást és ösztönzést, mely fordulatot
hozott életében, szemléletében és költészetében. Viszonyukat kezdettől a szélsőségesség, a harc, a küzdelem
jellemezte. Erős egyéniségek lévén, kapcsolatukban ritkán volt harmónia, egyensúly. Ez a végletességet,
egyenlőtlenség és az ezzel párhuzamos érzelmi feszültséget a Lédával a bálban című mű is kifejti.
A párizsiak a farsangi bálok időszakát élik. Ady és Léda is részt vesznek ezeken a bálokon. Ám kapcsolatukat
ekkor már az állandó veszekedések jellemezték. A vidám, mulató Párizs, és Ady keserűségének kettőssége ebben a
furcsa, riasztó, meghökkentő szándékú versben ölt testet.
A cím vidámságot, önfeledt hangulatot igér, amire a vers szövege rácáfol. A köznyelvben a báli hangulatról
vidámság, jókedv, gondtalan tánc jut eszünkbe. A költő viszont ennek ellenkezőjét fejezi ki –„sírás, bús csönd, halál-
arc, sötét fátyo, a vers témája a beteljesületlen szerelem. Ezzel fejezi ki a különös fekete pár diszharmonikus szerelmét.
A költemény modern ballada, azzá teszi az epikus keret, drámai jellegű dialógus, a tragikus hangvételű, sűrített
előadásmód. Ugyanakkor lírai vallomásosság és személyesség is jellemzi. A vers zaklatott ritmusa, nyelvi
megformáltsága, szerkezete, minden formai mozzanat a diszharmonia irányába mutat bevésve a lélekbe, hogy
sorsszerűen a boldogság mögött ott a boldogtalanság.
Az élet nagy táncmulatságban magát idegennek érző ember képe illetve ennek ellenpárja jelenik meg a
versben.A vers szervezőelve az ellentét, kétféle szerelem ellentétére épül a költemény és erre a két pólusra épült
jellegzetes szimbólumpáriai: a mi-ők, halott pár-rózsakoszorús ifjak, víg terem-néma terem, forróság-téli dermedtség.
Az egyik oldalon a "víg terem" a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni
tudó, gyanútlan mátkapárjaival. Szemben megjelenik a boldogtalanság, "egy fekete pár", s úrrá lesz a rettenet. Már a
vers felépítése a ,,sikolt a zene", ,,tornyosul, omlik" fokozás baljós előjelűek, s megteremtik a vers furcsa ambivalens
hangulatát. A ,,Parfümös, boldog, forró, ifju pára / S a rózsakoszorús ifjak, leányok" az otthonosság, a boldogság világát
jelképezik szemben a belépő fekete párral, akik a sehol-otthon-nem-lét, az idegenség világát szimbolizálják. A
versbeszélő a fiatal párok szemszögéből jeleníti meg a vershelyzetet, ezt támasztja alá a ,,kik ezek?" döbbent kérdése,
mely az érkezők, a ,,fekete pár” ismeretlenségét érzékelteti. Érkezésükhöz a csönd és a némaság társul ,,bús csöndben
belépünk", ,,némán szerteszórjuk". A rózsa színével szemben feltűnt ,,fekete" jelző, mely a diszharmoniát állítja
szembe az idillel, a halált az élettel. A ,,fekete pár” érkezése után minden kezdeményezést átvesz. . A "sikoltó" zene
"elhal", csönd és némaság kíséri a halál-arcú idegeneket. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a
feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott
szerelmesekben.Tevékenységük a hozzájuk tartozó igék által egyre intezívebbé válik: ,,belépünk,", ,,óvjuk",
,,szerteszórjuk", ,,táncba kezdünk". A boldogság ,,rettenve", sírva", ,,dideregve" menekül, úrrá lesz a szomorúság. Az
utolsó szakasz első két sora gondolatilag a nyitó versszak első sorait ismétli meg ellenkező előjellel. A ,,sikolt a zene",
,,tornyosul a pára" kifejezésre az ,,elhal a zene", ,,elalusznak a lángok" mozdulata felel. Itt jelenik meg maga a haláltánc
motívuma: miután egy sajátos, egyéni szóalkotással egyértelművé tette Ady, hogy ők maguk képviselik Lédával a halált,
egy utolsó táncba kezdenek, amely elől az élők sírva menekülnek. A bál visszájára fordul. A néma teremben nem táncol
senki, csak a halál arcú pár. A vers ezt érzékelteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság
mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság.
Összegezve, minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége
jelenik meg a Léda - versek csaknem mindegyikében. Az örök harc és nász is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek"
paradoxonát mélyíti el. Ezáltal Ady nemcsak saját szerelmi kapcsolatát tükrözi verseiben, hanem az általa megélt
érzései akármelyik szerelmi kapcsolatra is érvénysülhetnek.