Tartalomjegyzék

Dr. Wayne W. Dyer előszava 9

Dee Garnes előszava 13

1. fejezet: Emlékek a mennyről 17

2. fejezet: Emlékek az előző életekről 43
3. fejezet: Emlékek a szülők kiválasztásáról 65
4. fejezet: Emlékek a családok újjászületéséről és a szerepek 89
felcserélődéséről
5. fejezet: Az eredethez fűződő spirituális kapcsolat emlékei 107
6. fejezet: Misztikus és előre látó bölcsesség 127
7. fejezet: Láthatatlan barátok és spirituális látogatások 147
8. fejezet: Angyaltörténetek 171

Utószó 187
Dr. Wayne W. Dyer előszava

Egy életre szóló szeretet fűz a gyermekekhez, legfőképpen a cse-

csemőkhöz és kisgyermekekhez. Ha a szobában egy gyermek is van,
óhatatlanul magára vonja a figyelmemet. Nyolc gyermek apjaként
számtalan órát töltöttem csupán azzal, hogy minden egyébről meg-
feledkezve belemerültem a legújabb családtag tekintetébe. Ezekben
a békés pillanatokban tettem fel nekik néma kérdéseimet Istenről és
a születés előtti, formákat nélkülöző világról.
Életem számos óráját azzal töltöttem, hogy a padlón fekve köz-
vetlen kapcsolatot igyekeztem kiépíteni ezekkel a kis jövevényekkel.
Régóta elbűvöl az a tény, hogy minden gyermek kész személyiséggel
jön világra. Gyakran kérem a kisgyermekeket, akik éppen csak kezdik
használni az emberi nyelvet, hogy meséljenek, milyen volt, mielőtt
megszülettek volna ebben a testben. Lényegében ez a könyv is egy
ilyen beszélgetésnek köszönheti a keletkezését. A szerzőtársam, Dee
Garnes és az éppen csak beszélni tanuló kisfia között lezajló párbe-
szédről Dee előszavában esik még szó.
Ebben a könyvben sok más szülő gyermeki bölcsességről szerzett
tapasztalatait is összegyűjtöttem a saját kisgyermekeim élményeivel
együtt. Azok a visszajelzések pedig, amelyeket Dee és én kaptunk a
világ minden tájáról e könyv hatására, immár teljes mértékben meg-
győztek arról, hogy az élet sokkal több, mint az a kis szelet, amit ebben
a földi testben élünk le. Ebbe a kifürkészhetetlen, végtelen, mindan�-
nyiunk számára felfedezésre váró világba éppen a legfiatalabb nemze-

9
 Gyermekeink emlékei a mennyről

dék által nyerhetünk bepillantást, hiszen ők még nincsenek itt annyi

ideje, hogy teljesen elfelejthették volna.
Mindig is szerettem William Wordsworth Óda: A halhatatlanság sej-
telme a kora gyermekkor emlékeiből című versét, amelynek egy részlete
így szól: „Születésünk csak álom s feledés”1. Csak akkor értettem meg
igazán, miről is szól ez a vers, amikor belenéztem a saját újszülött
gyermekeim szemébe. A teljes emberi élet egy álom csupán: az ember
alszik, álmodik, és amikor reggel felébred, elfelejt minden csodálatos
élményt, amelyet álmában átélt. Néhány morzsa azonban általában
megmarad az emlékezetünkben, főképp, ha az álom után nem sokkal
ébredtünk. Csak az ölemben fekvő új kis csodára pillantva érthettem
meg teljesen Wordsworth szavainak igazságát.
Ha a születés is egy álom, talán a gyermekek sem felejtettek el min-
dent, és ez volt az az ötlet, amely ezt a könyvet is életre hívta. Az itt
összegyűjtött visszaemlékezések olyan gyermekektől származnak,
akiknek még maradt néhány morzsányi emlékük, mint azoknak a fel-
nőtteknek, akik álmukból ébredve próbálják felidézni, hogy mi tör-
ténik, amikor minden éjjel újra meg újra visszatérnek álmaik varázs-
latos birodalmába, ahol végtére is az életük majdnem egyharmadát
töltik.
Dee és én a történetek ezrein rágtuk át magunkat, amelyek egy-
től egyig ezekről az emlékmorzsákról szóltak. Azok közül az esetek
közül, amelyek velem és a saját gyermekeimmel történtek meg, és
amelyekről mindeddig azt hittem, teljesen egyedülállóak, nem egyről
hamarosan kiderült, hogy általános jelenséget tükröznek. Számtalan
majdnem megegyező válasz érkezett arra, hogy a gyermek hogyan
emlékszik a szülei megválasztására, a kizárólag számukra látható

1
Ferencz Győző fordítása

10
Dr. Wayne W. Dyer előszava

képzeletbeli barátok mibenlétére, ugyanabban a családban leélt előző

életekre, Istennél tett látogatásokra és hasonló kérdésekre.
Manapság már teljes tudományos irodalom bizonyítja az előző éle-
tek valóságos voltát és az emberek között járó angyalok létezését, sőt
nekem magamnak is volt egy rendkívül mély nyomot hagyó spirituá-
lis utazásom az egyik előző életembe. Számos tiszteletre méltó tudós-
sal való érintkezésem folytán az elmém megnyílt a végtelen spirituá-
lis valóság létezésének befogadására. Ezeknek a kis teremtményeknek
a szavain keresztül azonban, akik épp hogy csak idekerültek, és még
mindig hordozzák a lelkükben a mennyország egy darabját, bárki
megismerheti a túlvilág rejtelmeit. Ezt a könyvet nekik ajánlom.
Wordsworth is erre hívja fel a figyelmet a Halhatatlanság sejtelmé-
ben: „létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél/messziről ered, és/
véget nem mivelünk ér … jövünk az Istenből, ki otthonunk.”2 A kis-
gyermekek kézzelfogható bizonyságait hallva jön rá az ember, hogy
ezeket az apró teremtéseket még mindig betölti otthonunk, a menny.
Annyi mindent tanulhatnánk tőlük…

2
Ferencz Győző fordítása

11
Dee Garnes előszava

Dr. Wayne Dyerhez már sok éve szoros barátság fűz, ami azzal kezdő-
dött, hogy szomszédok lettünk, majd nem sokkal azután ő a kuncsaf-
tom lett (masszőrként dolgozom), én pedig az asszisztense. Wayne
már Marcus fiam születése óta biztat, hogy kérdezgessem a gyerme-
ket, emlékszik-e Istenre, vagy hogy milyen a mennyország. Ebből az
ötletből született maga a könyv is.
Marcus 18 hónapos volt, én pedig éppen a második gyermekem-
mel, Shiloh-val voltam terhes. Éppen a vacsoraasztalnál ültünk, és az
étkezést, mint mindig, most is a megszokott gyermekimával kezd-
tük: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, adjad
Uram, hogy jólessék, a Te neved dicsértessék!”
Vacsora közben büszkén figyeltem, ahogy ez a csodás csöppség
ügyetlenkedik a villával, és valahányszor sikerül egy falatot a szájába
tennie, csak úgy ragyog a büszke örömtől és izgalomtól. Göndör, sző-
ke fürtjeivel, mélyzöld szemével és puha bőrével valóban olyan volt,
mint egy kis angyal. Emlékszem, ahogy a kezemmel végigsimítottam
a domborodó pocakomon és csodálatosan, végtelenül áldottnak érez-
tem magam. Egyetlen pillanat alatt megannyi kérdés gyűlt fel bennem
ezekről az új kis teremtményekről, akik általam és a férjem, Trey által
jöttek erre a világra (még mindig őszinte csodálattal tölt el a gondolat,
hogy ezek a csodás csöppségek az én szülötteim).
Emlékszem, mennyire meglepődtünk Treyjel néhány hónappal ko-
rábban, amikor Marcus apró kezeivel megpaskolta a hasamat, és így

13
 Gyermekeink emlékei a mennyről

szólt: „Baba! Baba!” Akkor még fogalmam sem volt, hogy várandós
vagyok Shiloh-val, sőt tulajdonképpen akkor nem is lehettem néhány
napnál régebben terhes. Marcus valami végtelen bölcsességből merít-
ve már akkor megérezte a kistestvér jövetelét, és teljes bizonyosság-
gal hírül is adta nekünk.
Ahogy most elnézem őt, még mindig elgondolkozom azon, hogy
valami módon én teremtettem őt teljes fizikai mivoltában… De honnan jött?
Honnan hozta ezt a tudatosságot? Mindenki, aki kisbabákkal vagy gyer-
mekekkel foglalkozik, egyetért abban, hogy a jelenlétüket mindig va-
lami rejtélyesség övezi. A csodával vegyülő kérdés – „Honnan jöttél?”
– anélkül tört ki belőlem, hogy végiggondoltam vagy választ vártam
volna rá, hiszen Marcus akkor még csak néhány szót tudott. Legna-
gyobb meglepetésemre azonban rám nézett, és a villáját letéve karját
az ég felé emelte.
A következő kérdés, amelyet korábban Wayne is tanácsolt, szinte
magától következett: „Milyen Isten?” Marcus egyenesen a szemembe
nézett, és angyali, csengő hangján egyszerűen és félreérthetetlenül
megmagyarázta: „Fény.”
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy a mellettem ülő kis-
fiú és a hasamban fejlődő magzat mennyire sokkal többek a fizikai
testüknél, és hogy a lelkük még összekapcsolódik az anyagi világ fö-
lött álló egyetemes bölcsességgel, amely akkor még bőven a felfogó-
képességemen túl volt. Rájöttem, ha meghallgatjuk őket, rengeteget
tanulhatunk tőlük.
Másnap Wayne-nek is elmeséltem ezt a történetet, ő pedig bizta-
tott, hogy írjam le, amit később, a terhességi vizsgálatra várva meg
is tettem. Wayne később megosztotta az írást a Facebook-oldalán, és
arra kérte az embereket, hogy ha van hasonló személyes élményük,
szintén osszák meg. Csak úgy áradtak a hozzászólások és a visszajel-
zések, amelyekből később megszületett ez a könyv.

14
Dee Garnes előszava

A Gyermekeink emlékei a mennyről készítése során nekem jutott az a

szerep, hogy átrostáljam és fejezetekre osszam a beérkező történe-
teket. Eleinte kissé megrettentett a feladat nagysága, lévén szó több
ezer visszajelzésről, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy miféle
kategóriákba lehetne sorolni őket. Azóta a hozzászólásokat olvasva
már nyilvánvaló, hogy melyik hová tartozik, és miért. Wayne-nel két-
hetente összeültünk, hogy kidolgozzunk egyes fejezeteket. Hangosan
felolvastuk az összes történetet, majd Wayne hazavitte a fejezetet, és
a következő ülésünkig meditált rajta, mielőtt megírta hozzá a beveze-
tőjét és a kiegészítéseit.
Számtalan történetet olvastam, és számtalan szülővel beszéltem,
akik szintén közkinccsé tették gyermekeik bölcsességét. Terhesen
és egy tipegőt nevelve ez elég kalandos élmény volt, amelynek során
megtanultam, hogy – Wayne szavaival – „mindenre nyitott, de sem-
mihez sem kötődő” elmével viszonyuljak a dolgokhoz. Rájöttem, hogy
angyalok igenis léteznek. A képzeletbeli barátokat helyesebb lenne
inkább láthatatlan barátoknak nevezni. Elképzelhető, hogy a mélyen
gyökerező bölcsesség nem a jelen életből, hanem az elmúlt életek va-
lamelyikéből származik. Vannak, akik ténylegesen választják a szülei-
ket és a családtagjaikat. Végtelen számú lehetőség adott…
Most, hogy ezeket írom, a kétéves Marcus a jobb, a nyolchetes
Shiloh a bal oldalamon alszik, a lelkemben pedig Charles Dickens sza-
vai visszhangzanak: „Odavagyok ezekért a pöttöm emberkékért, és
amikor ők, akik ennyire rövid ideje vannak köztünk, viszontszeretnek
– az az igazán nagy dolog.” Áldottnak érzem magam ennek a két kis
szeretetbombának a közelében, és a tudat, hogy engem választottak
édesanyjuknak, mérhetetlen megtiszteltetéssel tölt el.
Nemrég találkoztam egy bölcs asszonnyal, aki a következőket
mondta: „Amikor megszületünk, mindenki nevet, mi pedig sírunk.
A halálunkkor viszont mi nevetünk, és mindenki más sír.” Lehet, hogy

15
 Gyermekeink emlékei a mennyről

a csecsemők azt a helyet siratják, ahonnan jöttek. Ha nyitott szívvel és

elmével hallgatjuk őket, rengeteg mindent tanulhatunk tőlük, amíg a
valódi származásunk tudata és a fizikai világon túli csodálatos utazás
nemzedékről nemzedékre öröklődik majd.

16
Emlékek a mennyről
1. fejezet

A z egyik kedvenc szakaszom A csodák tanításából a következő:

„Isten emlékezete mindig a csendes elmébe érkezik el. Ez az emlékezet

nem érkezhet el oda, ahol konfliktus van, mert az önmagával harcban
álló elme nem emlékszik az örökkévaló szelídségére.”3

Az itt következő történetek olyan kisfiúktól és kislányoktól származnak, akik

még nem tettek meg akkora utat ebben az énközpontú világban, hogy az el-
méjük konfliktusba keveredhetett volna önmagával. Lényegében tehát azok
a gyerekek, akik bizonyságot tettek a létezés előtti állapotokról szóló emlé-
keikről, még tiszta, kétségektől mentes elmével rendelkeznek, amelyben
a belső érzések még nem ütköznek azzal a sok mindennel, amit a felnőt-
tek mondanak nekik; azok a felnőttek, akik már elfeledték a saját elméjük
csendjében valaha ragyogott örök világosságot.
A legbelső igazságokat csak az igazán csendes elme képes közvetíteni,
amely még nem kényszerült rá, hogy elfogadja a felnőtt társadalom, a kul-
túrák és vallások által belésulykolt valóságot. Az ebben a fejezetben olvas-
ható bizonyságtételek olyan kisgyermekektől származnak, akikben még itt,
ebben a valóságnak nevezett anyagi világban is él még a valódi, magasabb
rendű létezés emléke.

3 Lovasi Gábor fordítása

17
 Gyermekeink emlékei a mennyről

Az itt bemutatott történeteket a világ minden tájáról érkező hozzászó-

lások és visszajelzések ezrei közül választottuk ki. Bár elmondhatom, hogy
az elmém csendes, az utam során nyilván sokat felejtettem már a születés
előtti világ emlékeiből. Az elmém még nem képes felfogni a végtelenséget,
de azt igen, hogy egy végtelen univerzumban, ahol nincs kezdet és nincs
vég sem térben, sem időben, mindig is létezik bennünk és körülöttünk va-
lami kezdet és vég nélküli, állandó láthatatlanság. Ezzel természetesen nem
a fizikai formák láthatatlanságára gondolok, hanem a formák nélküli vég-
telenségre, amelyet magukban foglalnak, és amely soha nem született és
soha nem hal meg.
Itt jutnak előnyhöz a kisgyermekek, akik anélkül tudják elmesélni az
előző létezéshez fűződő emlékeiket, hogy egy cseppet is törődnének vele,
mások mit szólnak hozzá. Amikor az egyik lányom, Serena még kicsi volt,
álmában gyakran beszélt egy olyan nyelven, ami senkinek sem volt ismerős
a családból. Képes volt felidézni emlékképeket az előző életeiből, sőt egy-
szer ezt közölte a feleségemmel: „Te nem vagy az igazi anyám. Emlékszem
az igazi anyámra, de az nem te vagy.”
Mindenkit, aki ezeket a történeteket olvassa, arra buzdítok, amit egy
Tilopa nevű indiai bölcstől tanultam, aki a 10. században élt: „Legyen az el-
méd mindenre nyitott, de semmihez sem kötődő.” Engedd, hogy békédben
ismét rátalálj Isten emlékére, amely még mindig ott él a tudatod csendes
rejtekében.

18
Emlékek a mennyről

Életem egyik legbehatóbb élménye az akkor nyolcéves fiamhoz kötő-

dik.
Sean mindig is érzékeny lelkű, nyílt tekintetű, napfényes lelkű és
sugárzó mosolyú gyermek volt. Én az a fajta anya voltam, aki minden
szeretetével igyekszik kielégíteni a gyermeke minden fizikai igényét,
de valami hiányzott a kapcsolatunkból, a megfoghatatlan kötődés,
amit annyira el akartam érni, és mégis képtelen voltam létrehozni.
Akkoriban még nem volt meg a kellő spirituális tudásom ahhoz, hogy
rájöjjek, mi is ez, csak annyit tudtam, hogy Sean megérezheti a hiá-
nyát. Próbáltam ragaszkodó szeretettel kompenzálni, de a hiányérzet
egyre jobban gyötört, és egyre több szigort és dühöt váltott ki belő-
lem. Nem akartam ilyen lenni, nem akartam így érezni, de úgy tűnt,
mintha az érzés önálló életet élne.
Egy nap, amikor már kezdtem túlzásba vinni a szigort, Sean, miu-
tán ágyba dugtam, elkezdett megállíthatatlanul zokogni. Annyi rész-
véttel a hangomban, amennyivel csak tudtam, megkérdeztem, hogy
mi a baj. Erre azt válaszolta, hogy a mennybéli édesanyját akarja.
A kérdésre, hogy mit akar ez jelenteni, azt felelte, hogy a mennyben
lakó édesanyjával akar lenni, mert ezt a világot nem tudja elviselni
többé. Ez a válasz megijesztett. Kedvesen megkérdeztem tőle, hogy
mi az, amit a mennybéli édesanyjától megkapott, de tőlem nem. Így
felelt: „Igaz szeretet.”
Látván, hogy a fiam mennyi fájdalommal hiányolja azt, amit pedig
annyira megérdemelt volna, szinte éreztem, ahogy ellágyul a szívem.
Ott, abban a pillanatban kétségem sem volt afelől, hogy amit mond,
színigaz. Amikor tovább beszélgettünk erről, elmesélte, hogy a menny-
béli édesanyja és Isten hogyan küldték, hogy engem válasszon földi
anyjául, és azt mondta, emlékszik, hogy bennem volt, és sötét volt.
Amikor megkértem Seant, hogy írja le, hogy nézett ki Isten, azt
mondta, hogy leginkább szeretettől áradó fehér fényözönre hasonlít.

19
 Gyermekeink emlékei a mennyről

Tudtam, hogy abban a pillanatban Sean egy ajándékot adott nekem

és magának: egy kisfiú emlékeit, aki szeretett volna igaz szeretetet
kapni az édesanyjától. Tudtam, hogy azért választott ki engem, hogy
megtanítson az igaz szeretetre, és általam, a jelenlegi édesanyja által
maga is megtanulja elfogadni azt. Akkor, azon a napon kezdődött el a
földi létemben az isteni Anya ébredése!
– Robin Lisa Haywood
Union, Kentucky

A lányom, Sarenna még kétéves sem volt, de már nagyon közlékeny-

nek bizonyult. Gyakran mondogatta a szemembe nézve, hogy men�-
nyire boldog, hogy velem lehet, mennyire hiányoztam neki, amikor
arra várt, hogy lejöhessen hozzám a földre, és hányszor nézett engem
odaátról, izgatottan várva az alkalmat, amikor végre ő is csatlakozhat
hozzám. Még ma is elakadó lélegzettel gondolok ezekre a beszélgeté-
sekre.
Sarenna mindig is békés, könnyen kezelhető gyermek volt. Ne-
hezen vesztette el az önuralmát, de azon ritka alkalmakkor, amikor
mégis erőt vett rajta a sírás, azt mondta, azért, mert „haza akar men-
ni”. Az ilyen alkalmakkor legtöbbször a házunkban voltunk, tehát
megkérdeztem tőle, mit ért ez alatt, mire elmagyarázta, hogy azon a
helyen akar lenni, ahol volt, mielőtt idejött volna ebbe a földi életbe.
Az „otthon” alatt a mennyországot értette. Ilyenkor mindig megölel-
gettem, és megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, hiszen együtt va-
gyunk. Sarenna a legaranyosabb, legbölcsebb gyermek, akit ismerek,
és megtiszteltetésnek érzem, hogy vele lehetek.
– Natasha Westrich Wood
Ballwin, Missouri

20
Emlékek a mennyről

Körülbelül egy éve történt, hogy a lányommal egy rózsakvarc kővel

játszottunk. A követ tartva boldogság árasztotta el, de aztán hirtelen
elszomorodott. Amikor megkérdeztem, hogy mi történt, azt felelte:
„Hiányzik Isten.” Arra, hogy miért érez így, elmagyarázta, hogy ami-
kor a sárkány barlangjában volt (így nevezte a méhemet), állandóan
Istennel beszélt. Azt mondta: „Ő maga volt a színtiszta szeretet.” Volt,
hogy arról mesélt, hogy szárnyai voltak, és „Isten mindig szeretett, és
ez olyan jó érzés volt.”
Elmagyaráztam neki, hogy Isten még mindig vele van. Ez felvidítot-
ta, az égre emelte az arcocskáját, és úgy felelt:
– Tudom, mami. Ő mindig velünk van, csak az hiányzik, hogy min-
dig beszélgessünk.
– Hát akkor ne hagyd abba – feleltem. – Istennel mindig beszélget-
hetsz, amikor csak akarsz.
A lányom már három és féléves, mégsem múlik el nap anélkül,
hogy ne számolna be valami megdöbbentő, Istenhez kapcsolódó él-
ményéről.
– Carly Jeanne
Fallon, Nevada

Évekkel ezelőtt, amikor a lányaim még kicsik voltak, egy nap lefektet-
tem a két legkisebbet, és meghagytam nekik, hogy aludjanak el szé-
pen. Molly akkor volt ötéves, Caroline pedig még kettő sem. Majdnem
egy óra elteltével egyszer csak kuncogást és beszédhangokat hallot-
tam a hálószobából, így elindultam, hogy megdorgáljam a lányokat,
amiért nem alszanak. Ám amikor megütötte a fülemet a beszélgetés
egy foszlánya, muszáj volt megtorpannom és hallgatóznom. Molly ép-
pen azt kérdezte Caroline-tól, hogy emlékszik-e valamiről a születése
előtti időkből.
21
 Gyermekeink emlékei a mennyről

– Igen – felelte Caroline. – Emlékszem, ahogy kiválasztottam aput,

anyut, Lianát és téged! Felülről láttalak titeket. És láttam nagymamát
és nagypapát is. Mosolyogtak! Láttam mindent!
– Ó, igen – mondta Molly. – Caroline, én kezdem elfelejteni…
– Tudom.
Ezután néhány percig különös csend telepedett a szobára, amíg
Molly el nem kezdte a szokásos vicces grimaszokkal és bohókás moz-
dulatokkal vidítgatni a húgát.
– Maureen Suhadolnik
Springfield, Illinois

Amikor a fiam, Casey négy-öt éves volt, néha egy-egy pillanatra úgy
tűnt, mintha depresszióban szenvedne. Amikor megkérdeztem, mi a
baj, ilyenkor mindig azt válaszolta, hogy haza akar menni.
– Hogy érted ezt? Hiszen itthon vagy… – feleltem némileg csodál-
kozva. Erre csak annyit mondott, hogy azelőtt Istennel élt, oda akar
visszamenni, és az itteni élet nagyon nehéz.
Amikor arról kérdeztem, hogy milyen volt Istennel élni, mindig azt
mondta, hogy úgy érezte, otthon van, mindig játszhatott, és soha nem
történt semmi rossz. Hónapokon keresztül újra meg újra eljátszottuk
ezt a beszélgetést, amelyet minden alkalommal nagyon figyelmesen
hallgattam végig.
Casey most tízéves, és azóta egy vidám, érzékeny, játékos kis ener-
giabombává fejlődött. Akármi történt is akkor, szemmel láthatólag jót
tett neki, hogy beszélhetett róla. Érdemes lehet megemlítni, hogy ba-
bakorában kólikás volt, és gyakran eltöprengtem, hogy ez nem a földi
világhoz való alkalmazkodás nehézségei miatt volt-e.
– Jennifer Moore
Niles, Michigan
22
Emlékek a mennyről

A fiam, Joseph ötéves volt, amikor egyszer eltörte a karját, mert a

testvére járókájának a korlátjáról elrugaszkodva megpróbált repülni.
A sírására mentem be a szobába, ölbe vettem és megölelgettem.
– Mi a baj, kisfiam? – kérdeztem.
– Anyu, mikor kapom vissza a szárnyaimat? – kérdezte feleletkép-
pen. Amikor elmagyaráztam neki, hogy az embereknek nincs szár-
nyuk, de tudnak sárkányt és repülőt röptetni, könnyekben tört ki, és
felkiáltott:
– De én most akarom őket! – Megöleltem, mást nem tudtam tenni.
Akkor hirtelen abbahagyta a sírást, nyelt egyet, és egyenesen a sze-
membe nézve így szólt:
– Nem baj, anyu… Emlékszem, hogy Isten azt mondta, visszakapom
őket, amikor visszamegyek erről a küldetésről.
Aztán ott van az unokám, Phoebe. Négyéves volt, amikor az édes-
anyám meghalt, és sehogy sem tudtuk megmagyarázni neki, hogy
miért vagyok olyan szomorú. Egyszer csak felmászott az ölembe, és
megkérdezte: – Hol van a dédi? – Elmondtam neki, hogy az édesanyám
meghalt, és a mennyben van.
– Akkor most Istennél és az angyaloknál van? – kérdezte.
– Igen – feleltem. Egy pillanatig elgondolkozott, majd leugrott az
ölemből, és a kezét csípőre téve egyetlen utolsó kérdéssel lezárta a
beszélgetést:
– Akkor miért vagy még mindig szomorú?
Ha gyász tölti el a lelkemet, azóta is mindig eszembe jut ez a kér-
dés és az unokám logikája, és a szomorú érzéseket azonnal felváltja
az öröm.
Néhány nap elteltével Phoebe ismét felmászott az ölembe.

23
 Gyermekeink emlékei a mennyről

– Örülök, hogy már nem vagy szomorú, Sue nagyi – mondta. – Mert
tudod, amíg mi itt beszélünk, a dédi már készül rá, hogy kisbabaként
visszajöjjön. Tudod, azzal a hosszú szóval, ami „R” betűvel kezdődik.
– Reinkarnáció? – kérdeztem. Bólintott.
– Igen, az az! Isten is azt mondta!
– Susan Lovejoy
Coffs Harbor, Új-Dél-Wales, Ausztrália

Egy alkalommal az unokámra, Kirára vigyáztam, aki akkor nem sok-

kal múlt egyéves. Pelenkázás közben egyszer csak rám nézett, és így
szólt: „Haza akarok menni.” Elmagyaráztam neki, hogy meg kell vár-
nunk anyut és aput, akik majd hazaviszik, de amikor megjöttek, és
elmondtam nekik, mennyire hiányolta őket a kicsi, csak ennyit mond-
tak: „Otthon is állandóan ezt mondogatja.”
– Mary Gustafson
Alberta, Kanada

Michael fiam pervazív fejlődési rendellenességgel (az autizmus egy

formája – a ford.) küzd, így néha nehezére esik eligazodni a világban.
Élete első kilenc évében többször is bizonyságot tett Isten és a menny
létezéséről. Két napja például minden előzetes nélkül arról kezdett
beszélni, hogyan segített Istennek kiválasztani a húgait, mielőtt azok
megszülettek volna. Azt mondta, Isten szikrázó fehér fény, és mielőtt
egy kisbaba megszületne, egy fényes kék lángot helyez belé, amely
mindig ott van. Elmondta még, hogy a mennyben mindenki fiatal,

24
Emlékek a mennyről

mint a gyermekek, egyetemes a szeretet, és mindenhol angyalok van-

nak.
Lélegzetelállító volt, ahogy Michael végigmondta mindezt, és azóta
is arra emlékeztet, hogy Isten akkor is mindig vele van, ha az élet küz-
delmei közepette ez nem mindig látszik.
– Trish Sullivan
Bernardsville, New Jersey

A családunkat örökbefogadással alakítottuk ki. A fiamat, Parker Jose-t

(PJ-t) Guatemalából fogadtuk örökbe tíz hónapos korában. Veleszüle-
tett szívbetegsége miatt már az első hónapban műtötték, hogy kor-
rigálják a nyitott ductus arteriosust (egy üreget, aminek a születés
után magától be kellene záródnia). PJ nagyon jó természetű baba volt,
békésen tűrte az orvosok és nővérek tevékenykedését, az intravénás
injekciókat és a vérvételt. A szakemberek nem győztek csodálkozni,
hogy milyen nyugodt, ahhoz képest, hogy beteg. Ötéves korára már
négy műtéten esett át.
A lányom, Sedona, akit Kínából fogadtunk örökbe, három évvel idő-
sebb PJ-nél. Minden este énekeltünk és imádkoztunk lefekvés előtt, és
mihelyst PJ megtanult beszélni, történeteket kezdett mesélni nekünk
Istenről és a mennyről. Beszámolt a mennyország csodálatos színeiről
és elbűvölő virágairól. Sedona ilyenkor általában úgy nézett rá, mintha
megkérdőjelezné az elmeállapotát, sőt néha még az ujjával is mutatta,
ahogy a kisgyermekek szokták, hogy szerinte az öccse nem normális.
PJ utolsó szívműtétjekor az orvos figyelmeztetett minket, hogy a
beavatkozás nem járt teljes sikerrel, mert nem tudták bezárni a nyi-
tott üreget. A szív közepében elhelyezkedő üreg magától nem gyó­
gyult volna be, így sok elővigyázatosságra lett volna szükség, hogy

25
 Gyermekeink emlékei a mennyről

megóvjuk őt egy életre szóló, végzetes szívbetegségtől. Egy évvel a

műtét után azonban az éves EKG-vizsgálat már egészen mást muta-
tott. Csoda történt!
PJ emlékezett Isten ígéretére, és természetesen igaza volt. Most 13
éves, és egészséges. Isten jósága végtelen!
– Sandi Wilson
Phoenix, Arizona

Nemrégiben tértem vissza egy hétvégi lelkigyakorlatról, amelynek

során teljesen elmerültem a Szentlélekben, amikor a négyéves uno-
kám felmászott az ölembe, és egyenesen a szemembe nézve, halálos
komolysággal ezt mondta: „Kezdem elfelejteni, hogyan kell repülni.”
Ez a mondat életem meghatározó élményévé vált. Az unokám taní-
tott meg rá, hogy honnan is jöttünk és kik vagyunk valójában. Men�-
nyire könnyen feledésbe merülnek ezek az igazságok, miközben azzal
vagyunk elfoglalva, hogy éljünk ezen a bolygón! A meditáció és az
imádságok segítenek az emlékezetemben tartani, hogy „hogyan kell
repülni”.
– Trina Lemberger
O’Fallon, Missouri

A négyéves Chloe lányom állandóan arról beszél, hogy „halott embe-

reket lát a hátsó szemével”. Ezt a kifejezést magától alkotta, senkitől
sem hallhatta azelőtt. Elmondta, hogy emlékszik arra, hogy mielőtt
megszületett volna, egy körben ültek az angyaltestvéreivel és az an-
gyal-édesanyjával, és egy labdával játszottak. Azt mondta, akkor látta

26
Emlékek a mennyről

őket utoljára, és ez a gondolat elszomorítja, mert hiányzik neki az an-

gyalcsaládja.
– Megan Farley Tucker*

Édesanyám kétszer elvetélt, mielőtt megszülte volna a húgomat, aki

hároméves korában azt mondta, hogy emlékszik, ahogy a két másik
testvérével játszik odafenn a mennyben, és igazán szomorú, hogy
nem játszhatnak itt a földön is, mert nagyon „jó móka volt”. Azt is
elmondta, hogy ők nagyon boldogok odafenn.
– Amy Elisabeth Rattigan
New Taipei City, Tajvan

Egyszer elvittem az akkor hároméves gyermekemet egy vásárra, ahol

különböző játékos elfoglaltságokat is ki lehetett próbálni. Az egyiknek
az volt a lényege, hogy egy lassan forgó lemezjátszóhoz rögzített pa-
pírra kellett rajzolni a választott színekkel. A hároméves fiam, David
egy gyönyörű napot rajzolt sárgával, narancssárgával és kékkel, majd
ezekkel a szavakkal adta oda: „Ezt neked rajzoltam, anyu. Én vagyok
rajta, amikor még napfény voltam Istennél, mielőtt megszülettem.”
Ez 21 éve történt, de azoktól a napsugaraktól, amiket akkor rajzolt,
még mindig eláll a lélegzetem.
– Linda Smith
Richland, Washington

27
 Gyermekeink emlékei a mennyről

1996-ban, 14 hónapos korában a kisfiam meghalt egy ritka fajta rák-

ban, amit nem diagnosztizáltak időben. A halála után nem sokkal el-
vetéltem. Imádkoztam hozzá, hogy küldjön nekünk egy fiút, aki töké-
letes lenne a családunknak.
1997-ben ismét teherbe estem, azonban az orvos szerint csupán
álterhességről volt szó, mivel a tünetek megvoltak ugyan, a magzat
szívverését azonban nem lehetett érzékelni. Az orvos biztosított róla,
hogy ezúttal nem kell keresztülmennem a kaparásos méhtisztítás fáj-
dalmas műveletén, mint a vetélésemkor, hanem néhány hét múlva
térjek vissza egy injekcióért, ami helyettesítheti a beavatkozást. Volt
ezzel kapcsolatban egy nagyon erős ellenérzésem, ezért megkérdez-
tem egy védőnő ismerősömet, aki azt mondta, hogy a terhesség korai
szakaszában még nem feltétlenül érzékelhető a magzat szívverése, és
elvben semmi akadálya nincs néhány hét múlva még egy ultrahangos
vizsgálatnak.
Imádkoztunk a férjemmel, és elfogadtuk, hogy az érzéseink Isten
akaratát közvetítik. Az injekció beadását az ultrahangos vizsgálattal
egy napra időzítették, és amikor a férjemmel a szobába léptünk, egy
asszisztens gondosan elfordította előlünk a monitort. A vizsgálat után,
amikor át kellett mennünk a röntgenszobába, ki akartam küldeni a
férjemet, hogy várjon az autónál, az asszisztens azonban ragaszkodott
hozzá, hogy ő is kísérjen el. Az orvos megmutatta nekünk a felvételt,
amelyen tisztán kivehető volt a magzat körvonala, sőt a szívverését
is érzékelte a gép. Ahogy belegondoltunk, hogy ezen a napon kaptam
volna meg az injekciót, nem tudtunk mást tenni, csak ültünk és sír-
tunk. Ha nem hallgatok arra a belső hangra, a mi gyönyörű kislányunk
most nem lehetne velünk.
A nappalinkban lóg egy kép, a férjemet és Christian fiunkat ábrázol-
ja azon az egyetlen karácsonyon, amelyet együtt tölthettünk. Egy nap
a hároméves lányom rámutatott erre a képre, és így szólt: – Ismerem

28