Dmitrij Bilenkin - Űrhidegfóbia

A fény felvillanása itt robbanásszerűen hatott. Jéglángot lobbantott lábuk alá a sugár, az árnyék szilánkokra
hasadva szertehullt, a felszakadt sötét elszállt felfelé, akár a füst.
A hozzászokás fáradalma azután a fényt egy tapinthatóan tétova valamire irányította rá, az áttetsző
anyagnak arra az oválisára, amelyet testük erőfeszítésével kellett áttolniuk az éjszakán. Volt, ahol a fény a
csillogó tömbéleken beléhasított ebbe a burokba, nekilódult s ellapult, kihűlt tócsafeketén. Ahogy a lámpa
sugara haladt, úgy látszott, vonszolja magát, s remeg a fájdalomtól az a fényt árasztó ovál. Az élmény oly
érzékletes volt, hogy Igonyinnak győzködnie kellett önmagával: "Optikai csalódás. A sugarat nem határolja tér,
erről szó sem lehet, nem csurog szét, mint kilyukadt zacskóból a tej."
Körülbelül ugyanerről gondolkodott Szimakov is: "Bizony ez nem az Antarktisz hideg éjjele. Hasonló, de
messze, messze más."
- Pokoli ez a sötét - mondta hangosan.
A membránon kattogott Igonyin fülébe a szó, a rádiókészülék a hangszínt elnyelte. Semmit sem felelt.
Egy kilométernyit kellett még menniük.
A csillogó, a matt, a lyukacsos, a fehér, a kékes, a halovány és áttetsző jég, amin haladtak, az atmoszféra
felülete volt: hidrogén, szénsav, metán, ammónia és neon. A gázpárállás nem látszott ugyan, de létezett, eltakart
minden csillagot.
Az emberek tudták, hogy körülöttük végtelen síkság van, a fejük felett pedig a kozmikus űr billió évei. Testi
beszorítottságot éreztek mégis, és az edzések nélkül eluralkodott volna rajtuk a bezárt tér pszichózisa, mint az
egyik első Transzplutó-expedíciójuk alkalmával.
Szakadéktól vagy repedéstől nem kellett félniük, a kézilokátorok idejében jeleztek volna. Igonyin és
Szimakov mégsem sietett, tétován haladtak, mint aki zárt, sötét térben mozog. Ez volt a nappali lény teljesen
tudat alatti reakciója ezen az áthatolhatatlan éjszakán. A Föld sarkvidékeitől eltérően maga a járás nem volt
veszélyes itt a Transzplutón. Időjárás-változás nem létezett, s a szó eredeti értelmében szél sem s még kevésbé
vihar. Halott volt a bolygó szeizmikusan.
A kigőzölgések burkában néha azért történt valami. Egy alkalommal Igonyinnak úgy rémlett, mintha a
sötétben halványulna a lámpafény. Mintha hókristály csillant volna magasan a feje fölött. Aztán már több. A
csillagok, kétségkívül.
Fogyott a kusza éj némán, hirtelen. A fejük felett egy kör tisztult ki legelőbb. Ezt övezte egy füstszínű
gyűrű, s a szemük láttára tágult forogva, amíg a látóhatárral egybe nem szakadt.
- A lámpát oltsuk el - szólalt meg Igonyin. Nem múlott el teljesen a sötét. A Naptól ennyire távol ez nem is
lehetett. Mégis megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Fejük felett a csillagos, széles, homályos ég, mint körben
minden, moccanástalan. De legalább tágasabban érezték magukat.
Mintegy vezényszóra megfordultak arrafelé, ahol a látóhatár felett alacsonyabban állt a Nap, nagy sárga
csillag, amely itt se fényt, se árnyékot nem adott.
Aztán Igonyin és Szimakov, ugyancsak egyszerre, előrepillantott. A sötét síkság kikerekedett, és lebukott a
látóhatár alá, amely fölött a Tejút sűrű halmaza vonult. A táj hatása rendkívüli volt. A hatalmas jeges tér mintha
csillagközi űrmélység fölött függene, ahová az örökkévalóságig lehetne esni, milliárd évekig repülni,
végeérhetetlenül.
Persze csak a képzelet sugallta így. Mégis…
- Képtelenség - szólt Szimakov, s elmosolyodott zavarában. - Kezdem érteni a szerzetest. A tankönyvben az
a kép, emlékszel? Aki elment a világ végére, és belenézett… a semmibe. Mintha nem mindegy lenne, honnan
látszanak a csillagok!
- Azért nem mindegy - mondta halkan Igonyin - pszichés szempontból. Amit mondtál, érthető. A
Naprendszer legvégén vagyunk - a távolba mutatott -, és ott semmi sincs.
Úgy érezték hirtelen, mintha a látóhatár alól hideg szél tört volna elő. Szimakov még meg is borzongott,
pedig a szkafander éppúgy melegített, mint az előbb. Azt mondta jó hangosan:
- Ez nem igaz! További csillagok, más bolygók s még tovább újabb galaktikák vannak, és előbb-utóbb oda
is eljutnak… Elvégre mögöttünk ugyanez a semmi van!
- Nem! Arra közel a Föld, a meleg Nap, bolygóközi állomások, lakott terület és az otthon. Elöl meg semmi.
Gyerünk tovább!
A csillagok fényében a jégsziklák éle derengett, kivehető volt a körvonaluk, de elindulni ennél a világításnál
természetesen nem volt szabad. Bekapcsolták a lámpákat megint.
Sugaruktól a sok halvány csillag elveszett. De a térhiányt, a zártbarlang-hatást nem érezték tovább. Mióta
gondolatban megérintették a végtelent, inkább attól nem bírtak szabadulni, hogy számukra ez nyitott, túlságosan
is nyitott, túlontúl kopár és idegen térhatás.
Pszichológusok szerint talán ez nem egyéb, mint atavizmus, abból az időből, amikor az ember elődei még
az erdőkben éltek. Atavizmus, ami a városlakókban általában életre kel sík területen, vagy a nomádoknál
felerősödik, ha járják az ismeretlen, sivár tájakat. A világosság a vándorló emberekben most azt a benyomást
keltette, mintha valami burok venné őket körül, bár ennek a józan értelem szerint nem volt semmi haszna sem.
A szkafandereknek semmit sem jelent a környezet.
- Mondtál valamit? - kérdezte Igonyin.
- Dehogy! Van egy legenda a megfagyott hangokról. Ostobaság, hogy az eszembe jutott. De hát nem jég ez
a lábunk alatt! Sírkövek vannak itt. Összesűrűsödött, fagyott atomok, sötétség, csend és hideg. Szerintem ezzel
fog véget érni minden, ha majd kialszik az utolsó csillag is.
- Az előbb még újabb galaktikákba akartál szállni… Jégnek nem jég, az igaz, de hát nincsen más szavunk.
Hát aztán! Az értelemnek talán éppen az a lényege, hogy megakadályozzuk, hogy eljegesedjen a világ.
- Lehet. De itt egyelőre nem mi uralkodunk; hanem a hideg. És ez idegesíti az embert!
- Gondold azt, hogy ez a Szahara, nyugodtabb leszel!
De nem volt itt minden szilárd, meggyőződhettek róla hamarosan. Egy sekély mélyedésben mozdulatlan
folyadéksáv állta el az útjukat. Tükröződtek benne a csillagok. A ráeső fény levilágított az áttetsző fenékig. A
mélység 50-60 cm-nél nem volt több sehol. Szimakov leoldotta az övéről a távolsági analizátort.
- A nemesgázok álegyesülése, semmi más. Ezt a tócsát megkerülni talán nem is érdemes. Viszont ha bele
kell menni, kilel…
- Tessék?
- A hideg! Milyen hőmérsékletű lehet ez a kotyvalék?
- Teljesen mindegy!
- Tudom!
Elsőnek lépett bele. Igonyin látta, ahogy a folyadék loccsanás nélkül összezáródik Szimakov térde fölött. A
csillagok megremegtek, gyűrűzés futott, majd szűnt meg hirtelen. Hallotta, hogy kiáltás követi a suta
mozdulatot. De mielőtt a tudatáig jutott volna, lépett egyet befelé Igonyin is. Rémületére nem nyílott szét talpa
alatt a folyadék, hanem tükrözte a lábát, akár egy kőlap.
Szimakov egész testével vonaglott, úgy kiabált
- A lábam belefagyott!
- De hiszen ez metastabil folyadék! - kiáltott fel Igonyin. - Ki foglak szabadítani! Maradj nyugodtan!
Ez utóbbit felesleges volt mondani. A metastabil állapotra éppen az jellemző, hogy a kristályosodási pontnál
lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten marad folyékony benne az anyag. Elegendő azonban egy porszem vagy
egy lökés, s a folyadék teljes egészében, egyetlen pillanat alatt megfagy.
Előkapta a hőkését. Szimakov már nem igyekezett szabadulni, elfogta a rémület, hogy belefagyott a lába. A
jég alatt látszottak az ízelt fém végtagok, de most nem rájuk gondolt, hanem a bennük lévő mezítelen, hús-vér
lábára.
A rémületnek sajátos törvénye és saját valósága van. Igonyin épp csak felfogva a történtek okát, cselekedett.
Pontosan aszerint, ami megfelelt az igazi valóságnak, amely az ő megítélése alapján nem fenyegette Szimakovot
semmivel. Annyit jelentett csupán, hogy végre kell hajtania egy cselekvéssorozatot, elő kell vennie a
szerszámot, szét kell hasogatnia a jeget, ki kell szabadítania a barátját. Szimakov állapota másféle volt. Vele
valami olyan váratlan és félelmetes dolog történt, ami eddig is aggasztotta.
- Te miért nem használod a kést? - szólott Igonyin.
Felocsúdott. Együtt vágták a jeget.
Szimakov kiszabadult, a merev lábát emelgette, Igonyin pedig tréfálkozva tudakolta tőle:
- Na, milyen volt a "világmindenség sírjában" lenni? Jól van már! Olyan a nézésed, mint az űzött vadé.
Haladjunk tovább, telik az idő…
Fütyörészve indult előre. A köd, amely a jég vágásakor keletkezett, annyira sűrű volt, hogy amikor
kikeveredett belőle, hátul csak a másik lámpa gyenge izzása látszott. Hol eltűnt teljesen, hol parázsló szemmé
növekedett.
- Hol vagy már?
Hiába várta a választ. A lámpaszem mereven szegeződött rá, nem mozdult többé. Igonyin bénultan nézte.
Rosszra még nem gondolt, de arra ráeszmélt, hogy ettől a mozdulatlanságtól jobban fél, mint attól, hogy a társa
nem felel.
- Szimakov!
Saját kiáltásától csengett a füle. Aztán beállt a némaság, a hosszú, őrjítő csend s benne gyengén az alig
lehelt szó:
- Megfagyok…
Szinte csak kitalálni lehetett ezt a hangot, és nem volt benne se félelem, se küzdés, csupán alázat.
Igonyin minden erejét megfeszítve iramodott oda. Meglebbent a köd. Közvetlenül előtte hevert egy fekete
szobor. Nyitott szeme üveges volt, és visszaverte a fényt.
Együgyűen nézett körül, mint aki valamerről segítséget remél. A köd kupolája fölött néhány csillag
sápadozott. Körül sötét síkság terült el, s a ráhulló sugártól egy pillanatra megfehéredett.
Szörnyülködni, segítséget hívni vagy vádolni magát már felesleges volt. Késő és felesleges. Szimakov
mozdulatlan és néma volt, mint körülötte a vidék.
…Szimakov testét bevitte a leszállóegység kabinjába, de nem vette észre sem a segédkező pilótát, sem az
orvost, aki felkiáltott meglepetésében. A térdig jégbe fagyott barátja helyébe képzelte magát. Fel kellett volna
tételezniük, de eszükbe sem jutott, hogy előjöhet ekkora nyomás alatt a szkafander piciny, rejtett hibája. A
számítások ellenére. Ellentétben mindazzal, ami a megbízhatóságáról eddig kiderült.
Arra riadt fel, hogy az orvos Szimakov szkafanderét nyitja fel.
- Óvatosan! Lehet még benne élet, és ha a meleg…
- Tiszta az arcvédő üvegje! Nem fogta fel? Az orvos gyors mozdulattal tette szabaddá Szimakov mellét, és
felhelyezte rá a kordioszkópot. Igonyin megtántorodott. A zengő, az egész kabinban szétáradó szívütés a
tudatáig hatolt, akár egy robbanás.
- Érti már? - nézett fel az orvos. - A szkafander kibírta, az ember nem. A fulladástól való félelem, a térhiány
iszonya, a végtelen tér rettenete ez; új ajándék az orvostudománynak; az űrhidegfóbia. Nem a hideg okozta az
ájulást, hanem a dermesztő gondolatok.
- Lehetséges ez? Hiszen az egész kozmoszban, az űrben pontosan ilyen ijesztő a hideg, és még senki,
soha…
- Másféle az itt. Alakja van, tehát érzékletesebb - mondta az orvos, és az eszméletlen Szimakovnak
elkészítette az injekciót.

Herendi Katalin fordítása